Mire számíts, ha a Zagor-t a kezedbe veszed?

Képregényre. Kalandos képregényre. Nagggyon kalandosra. Felejtsd el, hogy Zagor alapvetőn kötődik Amerikához (ott él), mert a kalandja során összekeveredik tér és idő, semminek semmihez nem lesz köze. 

Zagor, bár úgy öltözik, mintha az lenne, de nem szuperhős. Csak erős, kedves, ügyes, hősies, becsületes meg minden ehhez hasonló. Mondj bárki kalandhőst, a tulajdonságai Zagorban egészen biztosan ott vannak. Semmi köze nincsen se Zágor községhez (Románia), se a bolgár-török Sagur személynévhez, amely a suktür, azaz hallgass szóból származik. 

Zagornak van egy raklap barátja mindenféle nációból, spanyol, orosz, indiai, indián, török, albán, pápua, etc., akiknek ugyanúgy helyén van mindene, akár Zagornak. A fakírnak különleges képessége is van. 

A rajzok nem rosszak. Nekem egyértelműen Fazekas Attila stílusa jutott róla eszembe. Mi több, volt néhány olyan rajz, amit simán el lehetne adni Fazekas-grafikaként. Figyeld csak!

Ennyit első blikkre a képregény egészéről. Nézzük másodikra mit találunk!

A mélység istene

A történet a következő. Afrika legbelsején áll egy templom. A templomban éppen emberáldozatot készülnek bemutatni. Az áldozatra váró tömegben ott áll egy férfi, aki nem tagja az áldozók közösségének. A neve Cain. Ő az igazság bajnoka, a gonosz elleni harcolásban. Ez nála genetikai örökség, ezt csinálta az apja is, a nagyapja is. 

A templomban csetepaté lesz, Cain mindenki ellen, amikor megjelenik az áldozatok ura: egy gigantikus polip. Mondom: Afrika közepén. Mi a büdös franc? Kérdezhetjük joggal, és végtelen elképedéssel, ha hiába is... Mert honnan a búbánatból gyütt, és hová ment egy ekkora tengeri herkentyű? De még ha oda is ment, ahonnan jött, akkor is: hogyan? 

Teret, történetet váltunk. Zagor Amerikában, darkwood-i otthonban. A fakír cimbije lelki üzenetet küld neki, hogy egy mindkettejük által ismert tengerparti kisvárosban nagyon-nagy baj volt. Zagor és spanyol barátja indulnak. Már útközben összefutnak egy nagyon furcsa hintóval, és nagyon furcsa utasaival. Nagy szerencséjükre nem kerülnek fel a kocsira. 

Tudod mit, nem is szaporítom a szót. A lényeg, hogy a tenger, a mélység istene, az a gigantikus kraken normál emberekből halembereket gyárt egy lelkileg elbaltázott bárón keresztül. A cél kissé homályos. 

Beindul a verkli, a halemberek Zagor és a barátai (tudod, a rengeteg náció) ellen, akikkel a fakír telepátiáját felhasználva találkoznak. Nem is megyek bele, hol, hogyan kell kaszabolniuk a halembereket. Ja, elfeledtem mondani, a történet bevezetőjében említett Cain és Zagor halember-kaszaboló kollégák lesznek. 

Hidd el, már eddig is van baj. Nem tudom, te voltál-e már úgy, hogy egy film vagy könyv annyira eseménydús volt, hogy a töméntelen akciótól, pörgéstől a végén már unatkoztál. No, én így jártam  Zagor ezen történetével is. Egyszerűen túl képtelen volt, és untatóvá vált a szüntelen esemény. Nem mondom, hogy motiválatlan is volt, mert a szerzők találtak valami nagyon sablonos hajtóerőt mindkét főszereplőnek (naná, hogy a szerelem!). 

Folytassuk azzal, hogy mi a franc van!

Nézd csak vissza az első két képet! A kardos fickó Cain. Mondd, mi jut róla eszedbe? Nekem csípőből a három testőr. Valahogy olyan a külső. az biztos, hogy a 19. század Amerikája nem. Ám, hogy fokozzam egy újabb kép. 

Ha Ülő Bika vagy Tecumseh így adhatta volna elő, hej, de más lenne ma Amerika! Gondolom, miután kifogyott a tár, indiánunk kikap egy Krušowice-t frigóból és felszisszenti levezetésképpen.

De ha már a korkeveredésnél tartunk: Zagor kedvenc fegyvere egy, kapaszkodj, pajti, akkora hülyeség, kőbalta. Igen, jól olvastad. Tehát amíg a tollas ősamerikai gépfegyverrel, golyószóróval stíröli zord arca mögül a hal-ellenek felbukkanását, addig a szuperhős-jelmezes cowboy egy kőbaltával próbálkozik... Nem szoktam használni, főleg, mert nem magyar és rövidítés, de : WTF? 

Ám ugyanilyen természetességgel kerül a pápua skac kezébe is ismétlő puska, nos, az sem semmi. Legalább a mobilját nem rántja elő egyik sem, hogy megnézze a Gugliban, mi a mammutpörkölt legtutibb elkészítésének a titka. Ez is valami! 

Nem cinikuskodom tovább: engem ugyancsak zavart a korok, civilizációk megmagyarázatlan, mert megmagyarázhatatlan keveredése. Egyszerűen gagyi benyomást keltett. Az alapkonfliktus kidolgozatlanságával együtt (a kraken miért isten, mit akar elérni a mélység istene, milyen céljai lehetnek akár a szárazfölddel, akár a tengerrel, azon kívül, hogy felcsócsálja a szuperhős külsejű kőbaltás kedvenc bigéjét? 

Pajti, én most éppen Tapolcán nyaralok Szerelmetesfeleségtársammal és lízingelt, mindjárt nagykorú csemetémmel, egész nap ültem vagy feküdtem, mert szakadt kint az eső, éppen csak, mert a piac zárva van a Sparba ugrottunk el lecsó alapanyagért, amit rögvest étellé is tettünk, ahogy hazaértünk, de mindent összevetve, ahogyan leírtam most ezeket a dolgokat Zagorról, piszokul lefáradtam. Te hogy vagy? 

Két enyhítő körülményt találtam mindössze. Egyfelől vannak igen pompás szemszögű rajzok, másrészt a mozgások dinamikája tényleg nagyon klasszul érvényesül. 

Érdekességképpen azért elmondom még, ami engem is elgondolkodtatott. A Zagor 1961. óta havi rendszerességgel jelenik meg Olaszországban a legnagyobb képregény-kiadónál, a Bonelli-nél. Az, ha jól számolom, uramfia, 720 füzet! S akkor spongyát hajítottunk a rendszeresen megjelenő különszámokra. Szóval 720 hasonló történet... Na, jó, tudva, hogy ez a sztori eredetileg három füzetben jelent meg, 240 történet. 

Vagy én nem tudok, nem értek, nem veszek észre valamit, tréfát, iróniát, paródiát, vagy az olaszoknak van igen vacak ízlésük, hogy hatvan éve van fizetőképes kereslet erre a marhaságra, de tény, ott a Zagor azóta folyamatosan létezik. 

Érdekelne még, hogy vajon miért pont erre a történetre esett a választás első, magyar nyelvű történetként. Ennek jártak le a jogdíjai? Ez a legjobb? Vagy ezek után már csak jobbak jöhetnek, nyomás felfelé ívelés? Vagy miért? 

Kérlek benneteket, segítsetek, mit nem veszek észre, ami az élvezeti értéket az egekbe nyomja? 

Anagram Comics / Frike Comics, 2019, 296 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947063 · Fordította: Pócza Lilla

3/10

2021 júliusa Tapolca, nyaralás: ma egész nap esett, de valahogy nem is bántam... Tudtam írni, és matatgatni a blogom körül.

Ez az értékelésemet kivételesen két részben bocsátom útjára.
Az első részt itt olvashatod el.

A HÁROM METAFIZIKAI ALAP

Azt kell mondanom, ahogy például a drámái első kötetének az értékelésében már mondtam is, Kocsis István bármit ír, voltaképpen indig ugyanazt mondja, mindig ugyanoda lukad ki. Ha akarom, monománia, ha akarom, prófétai küldetés. A Trianonról szóló könyvének is e három dolog a metafizikai alapja.

S bevallom, éppen e három dolog miatt érdekelt nagyon a könyve. Éppen amiatt, amit az értékelés első részének a bevezetőjében már kifejtettem: ha arra gondolok, amit annyian hangoztatnak, hogy a magyarság különleges nép, feladata, küldetése van ezen a Földön, akkor mindig Trianon kérdőjelei ugranak be. Pontosabban egy szó: miért? Miért pont a magyarok lettek leginkább az első világháborút lezáró diktátum leginkább büntetett népe? Miért kaphatott a szintén a vesztesek oldalán álló Románia akkora plusz akkora országrészt mint amekkora az eredeti ország volt. Hogyan lehetséges, hogy még Ausztria is kapott területeket Magyarország területéből? Hogyan lehetséges, hogy az elcsatolt területeken, bár béke elvi alapja a nemzeti önrendelkezés volt, kínosan vigyáztak arra, ne tartsanak népszavazásokat? Hogyan lehetséges, hogy az béketárgyalásokra a magyarokat meg sem hívták, illetve gyakorlatilag csak azért, hogy aláírásukkal tudomásul vegyék a döntések végeredményét? Sorolhatók lennének még a kérdések.

Rosszul hangzik, de mégis lenne a válaszban valami megnyugtató, ha azt mondhatnánk, sokkal több dolog történt Trianonban, mint amit pusztán politikával magyarázni lehet. A magyarságot tönkre kellett tenni, mert feladata van ezen a világon, és a sötét hatalom nem akarja, hogy ez a feladat bevégeztethessen. A feladat megakadályozása miatt kell a magyarságot minden szempontból tönkre tenni, elvenni tőle, amit csak lehetséges, mind fizikai, mind szellemi értelemben.

S az utóbbi sokkal fontosabb. Akinek nincsen múltja, annak nincsen jövője sem. Aki nem tudja, honnan jött és kicsoda ő, az azzal sem lehet tisztában, hová tart. Ezért lettünk finnugorok, ezért nincsen közünk a sumérokhoz, a szkítákhoz, a hunokhoz. Ezért lettünk barbárok (bár Európában mi voltunk az elsők, akik alsónadrágot hordtunk). Ezért kérdőjeleztetik meg az összes gesztánk ősmagyarságra, Nimródra vonatkozó tartalma, S elsősorban ezért merült feledésbe a Szent Korona tana, a szakrális fejedelem személye, feladata és elsősorban az Élő Égi Igazság létezése és szerepe a nemzet fennmaradása érdekében.

E három metafizikai tényező Kocsis István visszatérő témája. Olyannyira visszatérő, hogy külön könyvet írt mindegyikről. Többet is.

1. A SZENT KORONA TANA

A magyar Szent Koronát a magyar nép Istentől kapta, angyal adta át. E momentum miatt nevezhető Magyarország Apostoli Királyságnak.

A Szent Korona a biztosíték arra, hogy az ország szabadsága nem adható fel, csupán erőszakkal elvehető.

A Szent Korona eszme, mint Történelmi Alkotmány és az abból fakadó jogrendszer biztosítja a magyarság, valamint a Szent Korona értékrendjét elfogadó államalkotó nemzetek által alkotott Apostoli Magyar Királyság örök szabadságát, önrendelkezési jogát, amit senkinek nincsen joga feladni, sem csorbítani. (Hungaria semper libera)
 Forrás

A Szent Korona a magyar államiság kifejezője. Eszmeisége biztosítja az ország jogi és gyakorlati stabilitását, az ország népességének törvény előtti egyenlőségét. Az országban élők együtt alkotják a Szent Korona testét, és ezáltal a test semelyik tagja nem élvezhet a többi tagtól független szuverenitást.

A fenti egyenlőség biztosítja a szabad királyválasztás lehetőségét.

Az, hogy ország részei alkotják a Szent Korona organikus testét magában foglalja, a nemzetiségek jogainak, identitásának a megőrzését. éppen, mert a Szent Korona bármely testrészében élők szervesen részei a nagy egésznek. Magyarország a kisebbségek kezelésében éppen ezért járhatott sokkal előrébb mint Európa bármely más országa.

A Szent Korona eszméje biztosítja az ellenállás jogát.

A Szent Korona minden tagjának joga és kötelessége, hogy ellenálljon és ellentmondjon minden olyan törekvéssel szemben, amely jogainak gyakorlását csökkenti, és kötelezettségei teljesítésének feltételeit korlátozza, vagy gátolja, a magyar nemzet alkotmányát sérti, korlátozza, a nemzet érdekével ellentétes. Ezzel nem követ el jogsértést. (Ius resistendi et contradicendi)

A Szent Korona-tan alapján álló (virtuális) magyar alkotmányt a második világháború után a szovjet megszállás idején a megszállókkal együttműködő magyar országgyűlés nyomására helyezte hatályon kívül 1946. február 1-jén az 1946. évi I. törvénnyel. A Szent Korona-tan hívei szerint azóta folyamatosan jogon kívüli állapot uralkodik Magyarországon, így a jelenlegi jogi helyzetre a Szent Korona tan alapján a fentebb felsorolt 1. 10. 11. és a 12. pontok az irányadóak.
Forrás

Összefoglalva: a tan szerint a Korona a magyar államiság alapja, a Szent Korona tartja egyben a nemzetet, ha az eszmeisége a helyén van, a helyén van minden.

2. A SZAKRÁLIS FEJEDELEM

A szakrális fejedelem meghatározása voltaképpen roppant egyszerű. A szakralitás azt jelenti, hogy szent, azaz Isten számára félretett. A szakrális fejedelem nem tesz mást, mintsem engedelmeskedik, ezáltal összekötővé válik az ég és a föld között.

S amíg a fejedelem lételeme a szakralitás, addig az országnak és a népnek jó.

Kocsis véleménye, meglátása szerint nem csupán az a fejedelem, aki országvezetői méltósággal és címmel rendelkezik, hanem mindazok szakrális fejedelmek, akik személyükben hidat jelentenek ég és föld között. Ha az eddig négy kötetben megjelent drámáinak a tartalomjegyzékét fellapozzuk, meglepő nevekkel szembesülünk: Jászai Mari, Széchenyi István, Boldog Margit és sokan mások. Ők, ugyebár, nem voltak választott királyok. Ám mégis kiválasztottak lettek a feladatra. Valahogy úgy, ahogyan az ószövetségi próféták képviselték az Úr üzenetét.

3. A TÁLTOS PARIPA, TÜNDÉR ILONA ÉS AZ Ő KASTÉLYA

A magyarság őstörténetének, ősvallásának ma már csak nagyon gyér nyomai maradtak, néhány gesztánkban, a népdalokban, -balladákban és a népmesékben. Nem kikutathatatlanok ezek a nyomok, hiszen voltak olyan nevek e területen mint Ipolyi Arnold, Kandra Kabos, Magyar Adorján, de mindaz, amire ők jutottak, enyhén szólva sem került be a köztudatba.

Kocsis István ahogyan említettem, bármit is ír, rendre, módszeresen elhelyezi a táltos paripa, Tündér Ilona és az ő kastélyának a kérdését a mondanivalójában. A kastélyt meg kell találni, be kell járni. Mindezt azért, hogy találkozhassunk az Élő Égi Igazsággal, amely Isten megnyilvánulási formája.

A jelentése mindezeknek a dolgoknak nyilván nem szó szerinti, hanem jelképes. Vagy ki tudja?

Mindazonáltal ez a gondolatsor az, amit nem kicsit, hanem egyáltalán nem értek. Akár szó szerinti, akár szimbolikus. A kérdéseket, gondolom, fel sem kell tennem. Micsoda a táltos paripa? Kicsoda Tündér Ilona? Mi a kastélya? Miért kell megtalálni és bejárni?

Nem olvastam még Kocsis A táltos paripa című könyvét, bár évek óta a polcomon van. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy megtegyem. (Bár sajnos most a nyaralásunkra sem hoztam el magammal.) Azért, mert hátha abban választ lelek a kérdéseimre.

Ez a harmadik pont tökéletes átkötés az értékelésem következő fejezetéhez.

MIBEN ÁLL TRIANON METAFIZIKÁJA?

Annyira provokatív a kérdésem, hogy nem köntörfalazok: tudja a jó ég! Valószínűleg szó szerint. Meg Kocsis István. A nagy baj az, hogy az olvasó majdnem biztosan nem tudja. Meg az is, hogy ebből a Trianon-könyvből ugyanígy majdnem biztos, hogy ki nem bogarássza. Azért, mert egyszerűen nincsen benne. Püff neki!

Pedig ez egy végtelenül érdekes kérdés. Legalábbis a nem materialisták számára.

Kocsis István számára nyilvánvalóan teljesen világos mire miért gondol, és magától értetődőn ismeri a saját terminológiáját. Amit az olvasó nem vagy nem feltétlenül ismer. Illetve ha ő leírja, hogy Tündér Ilona, akkor az ő gondolataiban ott van mindaz a háttér tudás, -gondolat, amit Tündér Ilona  az ő számára jelent. Csakhogy ezt a tudást, ezt a gondolatrendszert az olvasó magától értetődő módon nem birtokolja. Tündér Ilona az ő számára egy népmesei alak, és a nevének hívószava maximum Árgyilus királyfit juttatja az eszébe. Ahogyan a táltos paripa is legfeljebb a szegény ember harmadik gyermekének csodálatos lovát, amivel hegyek felett tud átrepülni egy szempillantás alatt. Tündér Ilona kastélyához pedig semmi fogódzója nincsen.

Ebből a Trianon-könyvből még kiderül, hogy a Versailles-ban a döntési pozícióban levő emberek közül, mind azokra gondolva, akik ismert politikusok voltak, mind azokra, akik valamiféle háttérhatalom emberei (hogy miféle háttérhatalomról van szó, az sem válik teljesen bizonyossá) közül többen, sokan a sötétség bábjai voltak. De a sötétség mibenléte is metafora szintjén marad,

Kocsis üzenetéből a hasonló rendszer, a hasonló koherencia hiányzik. A megértést tökéletesen megakadályozza, hogy a rendszer alapjait, fogalmait, szimbólumainak magyarázatot teljesen mellőző információ-morzsákat kapunk csupán. 

Ami nem lenne baj, ha ezek az alapok és a rendszer evidencia lenne a magyar gondolkodásban, csakhogy egyáltalán nem az. Úgy gondolom, éppen Kocsis könyvének lenne az egyik fő feladata, hogy mindezt bemutassa, átadja, bevezessen ebbe a gondolkodásba. De sajnos nem tesz ilyet. S ez nagyon komoly hiányossága a könyvének, hiszen végül ő maga zárja ki azt, hogy megérthessük, miképpen volt Trianon Magyarország számára passió.

S bár a passió vége, mint tudjuk a halálból való  feltámadás, arról már fogalmunk sem lesz, ahogy a könyv elolvasása előtt sem volt, hogy mire támadhat fel a magyarság, mire szól a küldetése a világban?

*

Interjú a Magyar Hirlapban Kocsis Istvánnal

7/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Ezt az értékelésemet kivételesen két részben bocsátom útjára.
A második részt itt olvashatod el.

KOCSIS ISTVÁNRÓL

Történész, immár kétségtelenül kiderült róla. Illetve az is. Meg dramaturg, meg irodalmár, és mindenek előtt drámaíró. A saját bevallása alapján közel száz színházi bemutatója volt. A Wikipedia szerint amely a Színházi Adattárra hivatkozik, ötvennégy. Kocsis Istvánnak hiszek, tán jobban tudja. A drámáit nem csupán zsebszínházak ismeretlen színészei játsszák, játszották. Csak három név az általa írt főszerepeit játszó színészek közül: Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Sinkovits Imre. Csak így ad hoc. Több mint illusztris nevek!

Ezzel együtt Kocsis István írt történelmi műveket is. Mármint nem történelmi drámákat (illetve olyanokat is), hanem a történelemmel mint olyannal foglalkozó munkákat. Kocsis Istvánnak van történelmi végzettsége, tanított is történelmet. Amikor a történelemről ír, elsősorban a magyarság ősi dolgai érdeklik Ennek belátásához elég egy pillantást vetnünk a megfelelő Wikipedia szócikkben a Művei szakaszra. 

A naputonline.hu-n megjelent Önszócikke sok mindent elmond róla, s igen élvezetes olvasmány. (Akkor is, ha időnként belekavarodunk a személyes névmások alkalmazásába.) 

Ezt a Trianon című könyvet szintén Kocsis István írta. Amiből sokkal inkább egyértelművé válik, hogy Kocsis István történész. (Amellett, hogy drámaíró.) Majd mondom, miért gondolom ezt.

KÖNYVEK TRIANONRÓL

Ez az ezredik Trianonról szóló könyv. Mármint nem a Kocsis István által írt ezredik, hanem úgy általában (nem szó szerint) az ezredik. Negyvensok év coclizmus után már lehet beszélni kis hazánkban is Trianonról. A coclizmus alatt nem lehetett. Kocsis István azt állítja, tulajdonképpen ez a mai napig így van: Trianonról csak egyféle módon lehet beszélni. A coclizmusban egyáltalán nem lehetett, manapság pedig csak egyféleképpen lehet.

Nekem még a középiskolában sem tanítottak semmit Magyarország feldarabolásáról ('85-ben érettségiztem). Isten bizony csak csak később fogtam fel, micsuda történt az itt-ott látott Nagy-Magyarországgal, hogy olyan kis zsebországgá aszalódott. Ne nézz így rám! Mondtam többször, hogy lassan érő típus vagyok! Ha jól emlékszem, csupán a katonai szolgálatom alatt ('87–'88) illeszkedtek össze számomra a mozaikdarabkák.

Tavaly volt az országgyalázásunk századik évfordulója. Belehúzott hát boldog-boldogtalan, ki ne maradjon az emlékezésből. S aztán valahogy nagy durranás helyett kis pukkanás lett csupán az egészből.

De Kocsis István megtette a magáét. Írt egy 576 oldalas tanulmányt arról, hogy Trianon egy szomorú passiójáték volt. Mintha nem lenne elég Trianonról szóló könyv a piacon! Gyakorlatilag ketten vagyunk kis hazánkban, akik még nem írtunk könyvet Trianonról: te és én. Csak tréfálok. Ez azonban egyáltalán nem teszi feleslegessé Kocsis István vaskos tanulmányát. Azért nem, mert vannak olyan szempontjai, amelyek más könyvekben jellemzően nem fordulnak elő.

A már megjelent könyvek többsége két csoportba sorolható.

1. Az egyik csoportba a hidegfejűnek és reálisnak vélt munkák tartoznak. Ezek úgy tartják, nem volt itt semmi háttérbeli összefogás ellenünk, mi húztuk magunkra a vizes lepedőt: egyszerűen nem kellett volna kekeckedni, uraskodni a kisebbségeinkkel. Akkor tán a háborúba belefáradt győztesek sem lettek volna a nyomorunk iránt ennyire közömbösek. Trianon semmi más, csak a visszanyaló fagyi ez esetben tragikus, de teljesen, kiszámíthatón ok-okazati esete. 
2. A másik csoport az összeszorított szájú kesergéssel megírt munkák közössége. Ezek a könyvek azt mondják, a hazánk aránytalan feldarabolása, az, hogy Magyarország ma gyakorlatilag mindenfelől önmagával  határos, az, hogy a területünk kétharmada más nemzetek fennhatósága alá került, s hogy a nemzetünk egyharmada hirtelen azon kapta magát, hogy egy csapásra külföldi lett Magyarországon, nos ez egy egy jól összehangolt, összeesküvés következménye. A magyaroktól való félelem miatt tudatos szalámizás zajlott, amelyben az országcsonkítással kihúzták a méregfogunkat. Csak közben puskaporos hordóvá változott Kelet-Európa. 

Kocsis István erdélyi. Ez magában hordozza, hogy nem tartozik, nem tartozhat az első csoportba. (Nem mintha a határokon túl nem élhetnek becstelen magyarok, akiknek nem fontosabb a becsület, a tisztaság mint az előre jutás, a beilleszkedés, a nyugodt élet. Persze, hogy élnek ilyenek. S eszembe sincsen ezt a mondatot értékítéletként idebiggyeszteni.)

Kocsis István azonban úgy erdélyi, hogy közben szereti a hazáját, és a teljes, nagy Magyarországot tekinti a hazájának. De ennél sokkal érdekesebb, hogy a Trianon-könyve, bár természetesen közelebb áll a második csoporthoz, valami nagyon érdekeset, valami különlegeset mégis hozzátesz a témához. Illetve több valamit. Ahogy ezt már mondtam. Hogy mik ezek a valamik, alant és a következő részből majd kiderül. 

NÉHÁNY GONDOLAT A KÖNYVRŐL MINT TÁRGYRÓL ÉS A SZERKESZTÉSÉRŐL

Vastag, nehéz. Ez nem elmarasztalás, hanem tény. Kemény táblás, masszív, strapabíró. Profi, na! 

Két bajom van csak vele. Az egyik, a fontosabb, a könyv  borítója. Tipográfiai szempontból semmi bajom vele, de a színeit igen rosszul választotta meg a tervező! Nem csupán lefotózva nem mutat, nem kelleti magát, de sajnos . akkor sem teszi ezt, amikor a kezedben van. Ez kereskedelmi szempont is mellényúlás, hiszen a könyveket nem csupán a tartalmuk és a szerzőjük adja el, hanem a megjelenésük is. Sőt, néha az előbb. Mivel a szerző, a cím és az alcím sötétzöldje alig olvasható a fekete háttéren, és a grafika ugyanígy elvész, a külcsín nem csupán kézbevételre nem ösztönöz, de mintegy láthatatlanná teszi a Trianont. 

A nyávogásom másik oka: ez a könyv igazán megérdemelt volna egy–két „beépített” könyvjelzőt. Ennek a nyilvánvalón túl szerkesztésből fakadó oka is van.  

Könyvjelzőért kiált a könyv szerkezete is. Ez már a szerző sara. Az alcím nem csupán Trianon nagyon szomorú következményeire utal, hanem arra is, Kocsis István kísérletet tesz arra, hogy a történelmi eseményt metafizikai kontextusba helyezze. Ezzel a mondanivalója kettőssé válik.

Egyfelől a történelmi eseményeket kronológiai szempontból elég messzire nyúl az időben, másfelől olyan összefüggésekre hívja fel a figyelmet, amiket szerinte Trianonról beszélve jobbára nem mernek vagy nem akarnak a felszínre hozni a történészek sem. 

Harmadfelől itt van a könyvben az események metafizikai értelmezésének a nagyon izgalmas, sokak számára minden bizonnyal meddő és balga kísérlete. Nos, a kísérlet nem csupán az értékelésem második részében leírtak miatt vallott kudarcot, hanem azért is, mert a magyarázat széttöredezett, szétfolyt. 

A magam részéről egészen más, átláthatóbb, értelmezhetőbb szerkezetet választottam, javasoltam volna. Első rész: a valós történelmi események bemutatása, mindazzal együtt, amit Trianonról nem szokás elmondani. Második rész: az események metafizikai szintű bemutatása. Aztán a végén összeáll a teljes kép. 

Ezzel szemben a metafizikai szint összefüggéseinek a felvázolása, értelmezési kísérlete a valós események fejezetei közé be-beszúrva kapott helyet. Magyarázatot azonban nem annyira. A beszúrások konkrét okai sem mindig világosak. Mármint, hogy miért pont oda szúrta be őket a szerző, ahová. Ráadásul az sem mindig világos, mit akar velük a Trianon-történelemmel kapcsolatban mondani. (Ilyen értetlenül széttárt karú fejezetek számomra a csodálatos magyar nyelv ősiségével és a finnugorizmussal kapcsolatos fejezetek.) Nincsenek kapcsok, magyarázatok, összefüggés-feltárások, csak úgy ott vannak. Érdekesek, ez kétségtelen, de függnek a levegőben. Ezért bizony az egyébként alapos könyv lényegi mondanivalója sikkad el. Nem tudjuk meg, úgy igazából miről is szólt Trianon, ahogyan azt sem teljesen, miről szól Kocsis István róla írt könyve. S ezt lényegesen nagyobb hiányérzetet támasztott bennem mint a könyvjelzők hiánya. 

KOCSIS ISTVÁN KÖNYVE TRIANONRÓL

Nehezen lendül be a könyv. Bocsátassék meg nekem, de a magam részéről például nagyon nem voltam kibékülve a többes szám első személyű megfogalmazással. Manapság már nem divatos, legfeljebb akkor, ha valóban egy adott munkaközösségről, csapatról van szó. Spongyát rá!

Ahogyan arra is, hogy a szerző néha kicsit komplikáltan, homályosan fogalmaz. Ám aztán valamelyikünk belejött: vagy ő, vagy én. Élvezni kezdtem, amit olvastam. Mindez persze csak a stílus, a tartalom ettől még lehet bármilyen. Különös tekintettel arra, hogy nem szépirodalmat tartunk a kezünkben (látod, fertőződöm), amit simán elvisz a hátán a jó stílus is, hanem történelmi tanulmányt. Aminél persze szintén élvezeti érték a jó stílus, nem is sorolom a példákat, de végső soron az átadott információ a leglényeg.

Kocsis viszont történész. Amit mond, hivatkozásokkal, jegyzetekkel támogatja meg, nem a web-ről veszi az értesüléseit. Bőségesen teszi ezt.

Ellenben amit mond, a hivatalos történész szakma számára minden bizonnyal elutasítandó, eszement magyarkodás, légből kapott, alá nem támasztható összefüggésekből kierőltetett agyamentség. Szívük-lelkük, ismeretük joga így gondolni. 

A TRIANON-KÖNYV ÉS A TÖRTÉNELEM

AHOGYAN MA KÖTELEZŐ ÉRTELMEZNI TRIANONT
A történészek jobbára a Monarchia, de azon belül is a magyar kisebbség-politika ballépéseivel, hiányosságaival magyarázzák azt, amit szomszédaink és a győztesek Trianonban tettek Magyarországgal.

E magyarázat szerint az elcsatolt területeken élő kisebbségek és az anyaországaik pusztán jogos revansot vettek Magyarországon. Tetszettünk volna másképpen viszonyulni hozzájuk, és nem úgy gondolni, hogy Magyarország csak a magyaroké, miközben igen jelentős számban éltek itt nem magyarok is! Nagy általánosságban ez a történészi szemlélet, és a nagy általánostól eltérő történészek az ő számukra nem történészek, hanem kóklerek. Akkor is, ha egyébként történészek. A nézetükkel diszkvalifikálják magukat a szakmából. 

Számukra, ha történészek akarnak maradni, mondja Kocsis, egyetlen út marad: bizonyos tények figyelmen kívül hagyása, bizonyos összefüggések fel nem ismerése. 

A KÖNYV FŐSZEREPLŐI ÉS ERDÉLY TÖRTÉNELME
A szerző a kisebbségek közül elsősorban a románokra koncentrál. Nem csupán azért, mert hazabeszél, hanem azért is, mert Magyarországból Románia kapta a legnagyobb falatot, és a falattal a legtöbb magyart is. Tény, hogy ebben a Trianon-könyvben az elcsatolt területeket nézve valami van még a Felvidékről, de semmi sincsen Kárpátaljáról és a Vajdaságról. E tekintetben tehát nem kiegyensúlyozott. 

Erdéllyel kapcsolatban azonban nagyon sokat mond, nagyon sok mindent ismer mind a történelmi eseményeket tekintve, mind a törvényeket és a jogot nézve. Visszatekintését a román nemzetség első öntudatra ébredezésével kezdi, az 1600-as években, és lineárisan halad előre az időben, áttekintve a főbb csomópontokat. 

Megpróbálom nagyon röviden összefoglalni, mit mond. Elsősorban azt, hogy a román öntudat a történelem vaskos meghamisítására alapozott irredenta mozgalom elementáris hazugságain alapszik. Talán ez a legtömörebb összefoglalás. Bár érdemes hozzátenni azt is, hogy a magyar törvények értelmezésének a kiforgatását is jelentette ez a megerősödés. 

A SZENT KORONA ESZME ÉS A KISEBBSÉGEK
Miközben a Szent Korona tana gyakorlatilag nem engedte, hogy bármiféle náció többletjogokkal rendelkezzék, ahogyan azt sem, hogy bármely náció jogi szempontból sérelmet szenvedjen. A tan egyszerűen nem tett különbséget a nemzetiségek között: mindannyian a Szent Korona részei voltak. Ha bármely társadalmi rend sérelmet szenvedett az nem a nációja, hanem éppen a társadalmi besorolása miatt történt. A nációjától függetlenül. Mert a sérelem abban az adott társadalmi rétegben minden nációt sújtott. 

A SZENT KORONA ESZME ÉS A MAGYARSÁG
A Szent Korona eszméje volt az, amelyik kötelezővé tette a magyaroknak az erdélyi román iskolák, beleértve a felsőbb iskolák fenntartását is, illetve az anyanyelv használatát. 

Miközben a román irredenták minden alkalmat megragadtak, hogy panaszokkal éljenek Bécs felé, kiforgassák a tényeket és valótlanságokat beszéljenek, írjanak. 

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSE ÉS BEFEJEZÉSE
Az első világháború kitörése az egyik legfurcsább, legfelfoghatatlanabb dolog. (A felfoghatatlan szót Kocsis István igen nagyon kedveli. Persze nem számoltam meg, hányszor használta a könyv írása során, de meglehetős mennyiségben. Annyira sokban, hogy még nekem is feltűnt.) Egyáltalán nem volt determinálva a helyzet arra, hogy elkerülhetetlenül háború legyen. 

S amilyen titokzatos volt a kezdete, legalább annyira titokzatos (mondhatnám felfoghatatlan) volt, ahogyan véget ért. Pontosabban ahogyan egyszerre csak abbahagyták. Mert senki nem győzött le senkit. Nem volt olyan hadművelet, győztes csata, amely kétségtelenné tette, ki a győztes, ki a vesztes.

Akik kirobbantották szinte egyik pillanatról a másikra azt mondták, véget ért, mehet mindenki a pénztárhoz, ideje megkötni a békét. Tehát a tárgyalóasztalhoz így mentek, egyenlő, harcoló felekként, majd Németország, a Monarchia országai egyszerre azon kapták magukat, hogy ott már őket tekintik vesztesnek. A magyarokat meg sem hívták, meg sem kérdezték. 

A BÉKEKÖTÉS ALAPELVE A NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
ahogyan ezt Wilson amerikai elnök deklarálta, a nemzeti önrendelkezésen alapult. Legalábbis elvben. Ha ugyanis ez történt volna, ha valóban ez az elv irányította volna a versailles-i rendcsinálókat, akkor nem zárták volna ki például a Magyarországtól elvett területeken a népszavazás lehetősét.Ehelyett mindössze semmire se jó népgyűléseket tartottak. 

Kocsis idéz román történészeket, politikusokat, akik egyértelművé teszik, hogy a népességük egésze korántsem értett egyet az irredenta célokkal, és nagyon valószínű, ha népszavazásra kerül a sor, a többség nem akart volna Romániához tartozni. 

Az önrendelkezés elve az amerikai elnöktől származott, aki feketén-fehéren megfogalmazta, hogy ennek így kell történnie. Majd a tárgyalások egy pontján visszakozott, és azután úgy tett, úgy fogalmazott, mintha ilyet soha nem mondott volna. 

AKIK A TÁRGYALÁSOKAT IRÁNYÍTOTTÁK
A cseh Tomáš Garrigue Masaryk és a felfoghatatlanul titokzatos Edward Mandell House ezredes. akinek szerepével, pozíciójával voltaképpen senki sincsen tisztában. Ha ők ketten mozdultak, szóltak, mindenki az általuk képviselt irányba állt. 

Kocsis István szemmel láthatón csak tapogatózik, úgy fest, nincsenek bizonyítékai, csak megalapozott gyanúja. Mindenesetre érdekes és izgalmas, amit mond. A feltételezett fő háttérhatalmi irányító véleménye szerint a szabadkőművesség. 

TRIANON FELFOGHATATLANSÁGA
Ami Trianonban történt, az Európa szégyene. A valósághoz, a tényekhez, az igazsághoz annyira semmi köze nincsen, hogy az már feltűnő. A döntésnek, a béketárgyalások végeredményének olyan szinten semmi köze nem volt semmihez, hogy az elképesztő. 

Magyarország elveszítette a területének a kétharmadát, a lakosságának az egyharmadát. Románia, az utolsó előtti pillanatig a vesztesek oldalán harcoló ország akkora plusz területet kapott, amekkorával Trianon előtt rendelkezett. Hihetetlen módon Magyarország területéből még Ausztriának is juttattak egy darabot! Úgy tűnt, semmi nem számít, sem igazság, sem arányosság, sem földrajz, sem gazdaság, sem népesség, sem semmi: az egyetlen cél, Magyarországtól annyit elvenni, amennyit csak lehet. 

A kép forrása

A TRIANON-SZINDRÓMA PSZICHÓZISA, NEURÓZISA
Az elcsatolt területeken, közhely, nem jó magyarnak lenni még a mai napon sem. A legdurvább, legkegyetlenebb magyar-irtás a Vajdaságban történt, a második világháború után, de Romániában is voltak tömeges lincselések. De az összes elcsatolt területen szembe kellett néznie a kisebbségi sorsba kényszerült magyarság azzal, hogy gyűlölt nációvá változott. Ami pszichológiai szempontból nézve egyébként teljesen logikus, kiszámítható reakció volt a területek új urai részéről. Mindnyájan tudták, hogy ami Trianonban történt, annak az égvilágon semmi köze nincsen az igazsághoz, a méltányossághoz. A lelkiismeret--furdalásukat a franciaországi döntés vesztesein vezették le, akik jelenlétükkel egyfolytában emlékeztették őket arra, hogy ők egy méltánytalan, igazságtalan döntés nyertesei. Vagyis ha eltűnnek a magyarok, velük tűnik az állandósult lelkifurdalás. 

ÖSSZEFOGLALÁS

Nagyon össze kellett szedni magamat, hogy a bemutatásom terjedelmet tekintve túlságosan ne tengjek túl. Túltengtem. Egy majdnem hatszáz oldalas, információ-gazdag könyvről van szó. Ez volt a mentségem. 

 Napkút, Budapest, 2020, 576 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639963

7/10

2021. július vége, Tapolca. Nyaralás egy nagyon szép, barátságos appartmanban (Koffer, mert megérdemlik a reklámot)

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

A borító és a rajzok

Legszívesebben egy szót sem szólnék róluk, de mert jó hírem van, mégis megteszem.

Itt a jó hír: a borítónak meg ne próbálj hinni, mert nagyon rosszul jársz! Ha annak hiszel az életben kézbe nem veszed ezt a könyvet. Belül sem jobb a helyzet, mondhatom! De ha így tennél, nagyon rosszul járnál! Ne higgy a szemednek, távol legyen tőled ilyesmiség!

Nem tudom kinek volt kije a grafikus, de hogy sem ő, sem a szerkesztője nem találkozott még eleven gyerekkel, az egészen tuti! Különben az egyiknek eszébe nem jutott volna ilyeneket rajzolni, a másiknak pedig egy vidám, kortárs krimiszerűségbe beszerkeszteni.

Egyszerűen nem hiszem, hogy van ember, akinek ez a borító, ezek a rajzok bejönnek. Borzalom! De még a színvilág is: most nézd meg! A cím alatti színátmenetnek ugyan mi köze van a grafika színbenyomásához? 

Á, hagyjuk is! Volt egy pillanat, amikor terveztem, hogy még néhány förtelmet megmutatok neked azokból a rajzokból, amik belül vannak, de egyszerűen lusta vagyok ilyen borzalmakkal még dolgozni is, és ha negatív módon, de reklámozni őket. Képzeld azt, amit itt látsz fekete-fehérben, na, az van belül. Tovább fogod te is azonnal lapozni ezeket, amikor az értékelésem után rohansz, beszerzed a könyvet, és olvasni kezded. Na, ezért sem fotózgatok, úgyis látni fogod... 

Pfúj! 

Na, és ezzel kidühöngtem magamat, minden más pozitív lesz! 

Az aki írta ezt a könyvet

elég háttérben levő figura. Amennyiben azonos egyáltalán azzal a Bethlenfalvy Gáborral, akiről találtam infókat, akkor egy hívő katolikus szerzőről van szó, aki ezen a könyvön kívül írt még négy, a kereszténységgel foglalkozó és két médiával foglalkozót. Ezen kívül nagy ritkán, de tényleg éves egymásutániságban írogat a valasz.hu-ra és a mandiner-hu-ra. A témákat illetőn a webre írogató Bethlenfalvy azonos az egyéb könyveket író Bethlenfalvyval. Aki még felelős kiadója volt (?) a Czakó Gábor alapította Igen című katolikus folyóiratnak. 

A fentiek ismeretében van némi kétségem, hogy egyenlőség jelet tehetek a rengeteg, két Bethlenfalvy közé. Vagy netán apa és fia? Hm... Ugyanis ez a könyv nagyon nem keresztény, és nagyon nem katolikus. Van, akinek ez jó hír. Engem nem zavarna az sem, bár az akkor teljes bizonyossággal egy tökéletesen másik könyv lenne. 

Egyetlen fotót találtam Bethlenfalvy Gáborról. Ami fotó egészen biztosan azonos a katolikus Bethlenfalvyval. A könyv szerzőjével való azonosság, ugye, kérdéses. De mert egy blogbejegyzés akkor jó, ha nem csupán rengeteg folyószöveg, most láthatsz egy monotóniát megtörő, valószínűsíthetőségi fotót a szerzőről.

Ifjúsági, vidám, szociografikus és romantikus krimiszerűség a kétezres évek elejéről

Ha nem lenne elcsépelt, idézném a költő közhellyé vált, gyönyörű verskezdetét a regényke műfaji besoroláshoz: 

Minek nevezzelek?

(Hupsz, hát nem idéztem mégis...?) Mert voltaképpen mindegyik, amit az előbbi alcím megnevez. De úgy, hogy igazán egyik vetületét, jellemzőjét sem veszi véresen komolyan. Így úgy mindegyik, hogy egyik sem. 

S közben arról is szó van, hogy ez a Delfin-kötet hozza a Delfin-sorozat legjobbjainak a vonásait. 

Elmondható, hogy bár ifjúsági regényke, nem attól akar azzá válni, hogy gyerekek szerepelnek benne. Nem szerepelnek benne gyerekek. Ez jórészt jellemző volt a Rónaszegi Miklós szerkesztette régi Delfin-sorozatra is. Volt abban minden, western, sci-fi, történelem, háborús, s nézd csak, nem attól voltak ifjúságiak, hogy ifjak vitték a prímet a sztoriban. Voltak persze olyanok is, de nem csak olyanok. Punktum. 

Aztán ez mindent összevetve egy vidám könyv. Olyasféle vidámsággal, akár A láthatatlan professzor. Vagy egy Aszlányi-regény. Még Kürti András neve jutott eszembe (Csókol:Renate, A magányos villa titka), hogy képbe kerülhess. Ráadásul a tartalmát elmondó fülszövegben van egy elpöttyintés, amiről a nagy P. G. Wodehouse is simán eszünkbe juthat. Pláne, hogy unokaöccs, meg nagynénik, meg fiatal lány, meg szegény, de nemesi származású fiatalember, mindennapi foglalkozással. Ugye...

Feösthy Tamás – családi becenevén Topi – a szépreményű ifjú történelemtanár a legélhetetlenebb fajtából: csekély fizetéssel, tudományos ambíciókkal és néhány éltes nőrokonnal, akik irányítani szeretnék az életét. No meg egy Regina nevű szőke bombázó is sürög körülötte menyasszonyi státusban és üzletasszonyi tervekkel.

Hogyan lehetne megfelelni ennyi elvárásnak? Kapóra jön egy váratlan fordulat: milliomos amerikai alapítvány vonja be kutatásaiba a fiatalembert. Feladata lenne egy a családjával kapcsolatos második világháborús dokumentum megszerzése. S a várható honorárium: egymillió dollár. A tervezettnél kissé fordulatosabbra sikeredett vakáció történetét fanyar „angolos” humorral írta meg a szerző, de a vaskosabb tréfák kedvelői, sőt, a romantikus históriák olvasói is találnak a könyvben kedvükre való részleteket.

Az még benne a jó, hogy ugyan van benne némi pofozkodás, hol hölgy üt fiatalembert, hol férfiak férfiakat, de mégsem brutális a cselekmény. Hulla sincsen benne. Rendőrség van, meg őrizetbe vétel is. Sőt, izgalom is, kincskeresés is. Meg szerelem is, meg kiábrándulás is. S mindez egész végig nagyon derűsen, visszafogott rötyögősen. 

Az alakok magától értetődőn nem vetekszenek Raszkolnyikov de még Gömböc kisasszony figurájával sem. Ha a szívemre teszem a kezemet, nyögvenyelősen, földre sunyított tekintettel azt kell mondanom, voltaképpen sematikusak. A szakmájában okos, de egyébként csetlő.botló, fiatal történelem tanár, a szőke, haakönnyűszélrásegítahurikánsemtépleróla külsejű, de jellemében annyira nem cizellált menyasszony, a minden lében irányító kanál és a képben levő, pragmatikus, szókimondó nagynéni, a másokon átgázoló, de voltaképpen nem okos és nem is ügyes vállalkozó, annak kétajtósszekrény, hm, mije is... jobbkeze, a pragmatikus nagynéni által felkarolt, a vállalkozó által kirúgott, okos és kedves pincérnő (kétség egy szál se, a töritari érzelmi és realitás mérlege merre billen szerelem-ügyben... És így tovább, nem sorolom fel az összes szereplőt. De nincsen baj ezzel a sematikussággal sem. Jusson eszedbe Wodehouse, és mondj egy regényt tőle, amely mélylélektani diplomamunka! S ettől rossz író lenne? Vagy Rejtő? 

Mint ilyentől dőreség lenne ettől a vékony, derűs szösszenettől mélyirodalmi érzelmi-szakadékokat és Mount Everest magasságú mentális önfeledtségeket várni. Ahogyan  az összes kis hazánkbéli társadalmi rétegződések mikroszkopikus részletességű bemutatását sincs a hatáskörében. De nem is erre való. A varrótű sem jó ollónak és a galuskaszaggatóval sem porszívózni. Vedd tudomásul! 

Viszont arra, amire való, na, arra teljesen kiváló Bethlenfalvy úr regénykéje! Komolyan mondom, s mint tudod, nekem aztán elhiheted, nincs okom arra, hogy átvágjalak téged. De nincs ám! Tudod mit, olvasd el, és szórakozz rajta egy jót! Nosza!

Móra, Budapest, 2000, 114 oldal · ISBN: 963117574X · Illusztrálta: Kalmár István

7/10

2021 júliusa: már csak kettőt kell aludni a nyaralásig, meleg van, és szeretem azt, akit nem kötelező szeretnem, csak szerinte. :-D

Bár nincsen semmi jelentősége, csak játék és statisztika, ahogy erről már írtam adott oldalszám elolvasása után), de a mai napon a következő kitüntetést kaptam a Moly.hu rendszerétől.

Én ugyan nem számoltam, mennyi az annyi de most már tudom. :-) 

Megosztom, mert játék és statisztika. Tényleg semmi másért.

Nem kapok érte semmit, de mert nagyon korrekt a Pestikönyv, elmondom:
ha rendelsz valamit tőlük, csak írni kell nekik egy e-mailt, ők pedig ingyen és bérmentve elküldik neked postán, amit rendeltél.
(https://www.luckyluke.hu ; lucky.luke.hu@gmail.com)

Szerencsére, hála neki a Pestiköny kiadó töretlenül, rendre megjelenteti a Lucky Luke-füzeteket. Ugyan az eredeti megjelenéshez képest esetleges sorrendben. De mert a történeteket mindössze a főszereplő, a Dalton-tesók és a ostoba kutya, Rantanplan személye köti össze (mármint a földrajztól és a történelmi kortól eltekintve), így voltaképpen semmi jelentősége nincsen a dolognak.

A megjelenés eredeti sorrendje voltaképpen csak az alkotók változását rejti magában, a történetetek kronológiája szempontjából az olvasó szempontjából teljesen mindegy, éppen melyik füzetet olvassa. Különös tekintettel arra, hogy egy-egy lapszámban egy-egy teljes történetet kapunk kézbe. 

A mostani történetet az eredeti rajzoló, Morris mellet Xavier Fauché és Jean Léturgie jegyzi. A  grafikussal kiegészült trió összesen hat Lucky Luke sztorin dolgozott együtt. Hangsúlyos az együtt, mert mindkettejükkel volt külön-külön is Lucky Luke füzet, igaz, csak egy-egy darab. (Lucky Luke-központú bibliográfia a bejegyzés végén!)

XAVIER FAUCHÉ 1946-ban született, és amikor éppen nem Lucky Luke képregényt írt, akkor író, televíziós forgatókönyvíró, rádiós szerkesztő. JEAN LÉTURGIÉ majdnem ugyanaz mint fent, csak ő 1947-ben született, a rádió nála kimaradt, viszont sokkal több mindent publikált.

A Lucky Luke-füzetekre, legalábbis jó néhányra jellemző, hogy a történet így-úgy a valóságban gyökerezik. Bár a főszereplő személye nem, de például a Dalton-tesók valóban léteztek. Mint ahogyan még sok füzet főszereplője vagy eseménye. Csak azért sem sorolom most fel, melyek! A Pony Express története is a valóságra épített. (Ahogyan egy másik francia képregény, az apacs fiúról szóló Okada magyarul elsőként a színes Pajtás újság hátlapján megjelent története is. Én akkor hallottam a Pony Express-ről első ízben.)

A Pony Express Amerika keleti és nyugati partja közötti lovasfutár-szolgálat volt. Ez a Lucky Luke-történet a szolgálat indulásáról szól. Az Express megszületése nem mindenkinek volt ínyére, több ellenlábasai is volt, de szokatlan módon ebben a történetben ezek nem a Dalton fivérek, hanem marcona vasutasok. 

Jelen esetben természetesen Luke a futár, s mint tudjuk, Luke megállíthatatlan és legyőzhetetlen. Elsősorban nekiáll megszervezni a Pony Express rendszerét: keresi és kiképzi a megfelelő embereket, akik kitartók, jó lovasok, magukénak tekintik a feladatot. Másodsorban ő maga is kiveszi a részét a feladatból. Olyannyira, hogy az első próbaúton ő maga is hadrendbe áll. Hogy mennyire, azt még nem tudja...

A kormány ötvenezer dollár jutalmat ajánl fel annak, aki a kaliforniai Sacramentból tíz nap alatt eljuttatja a küldeményeket a missouri állambeli Saint Josephbe. Az újságban megjelent hirdetés azzal zárul, hogy amennyiben nem akad jelentkező, az összeg a Pacific Railway vasúttársaságot illeti. Érthető, miért a vasutasok az ellenlábasok?

S hogy miért van szükség minderre? Ezért:

Mondjuk ez a tréfás képsor az, ami miatt nem értek semmit: a Pony Express aztán nem tojásokat és egyéb küldeményeket, hanem kizárólag leveleket kézbesített. Nem csomagszolgálat volt tehát, hanem levélküldeményes.

Minderről hall egy nagyon amerikai mosolyú üzletember, W. H. Russel, aki 1960. júnus 3-ára tűzi ki a Pony Express indulását.

S akkor ebben a szellemben veselkedik neki a maga feladatának, Russel és Luke a szervezésnek, a Pacific a megakadályozásnak.

Ezen a képsoron csuda jót mosolyogtam. Luke nem csupán az árnyékánál gyorsabb, hanem a coltja lőszereinél is.

S akkor persze ebben a szellemben mindvégig. S mire a végére jutunk, kiderül, hogy a technika sokkal fontosabb mint a logisztika, mert az előbbi teljesen ki tudja váltani az utóbbit.

Csuda jól szórakoztam mindvégig. Csak akkor ért egy kis csalódás, amikor a történet végére értem. El lettem kapatva, ugyanis. Megszoktam, hogy a valós hátterű Luke-történetek esetében legalább a kiadó legalább egy oldalt szentel annak, hogy ezt a valós hátteret bemutassa az olvasóknak. Hát, jelen esetben vagy úgy vélték, hogy a történet mindent elmond, semmit hozzáfűzni való nem lehet. Mert a Pony Express valós történetének a bemutatása ennyiből áll:

Szűrje le ki-ki a mindent elmondó tanulságot! Úgy biz' a! Jó, belátom, elfogadom, nem tartozik e képregény lényegéhez ezügyi nyávogásom, de volt bennem vaskos hökkenet e kép láttán.

*

A 42. magyar Lucky Luke füzet (42, érted, olyan ez mint a legeslegnagyobb számítógép válasza a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden?) nem váltja meg a világot (azon kétezer éve túl vagyunk), nem újítja meg a képregény műfaját, nem ruházza fel vadonat új színekkel a sorozatot sem, nem tesz hozzá semmit az eddigiekhez, de el sem vesz belőle. Mindössze nagyon stabilan tartja a színvonalat. Ismerve a sorozatok rákfenéit, nem nehéz belátnunk, hogy voltaképpen ez nagyon nem kevés. 

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699467 · Fordította: Szenes Renáta

7/10

2021 július közepe: már csak négyet kell aludni és nyaralás, irány Tapolca!

Bogáti Péterről semmi különös információt nem leltem a hálón. Még fényképet sem. Író volt, sci-fi író, forgatókönyv író, és legalább huszonkét könyve jelent meg magyarul. Írt ifjúsági műveket, történelmiket és ismeretterjesztőket. Legismertebb darabjai közé tartozik a rendkívül mulatságos Ágasvári csata, annak első része, A Hóvirág másodkormányosa jelenti, az időutazásos Halló, itt Mátyás király!, a posztapokaliptikus Az utolsó ember és a műfajilag nehezen besorolható A linkostowni csapda. 

A XX. században vagyunk, a helyzet western, de egy fia pisztolylövés el nem dördül a történet során. A nevében is tréfás várost (Link, érted, ugye? Azért link, mert a várost a neves amerikai, Abraham Link alapította.) a teljesen korrupt városvezetés tartja a markában. A rendőrség teljesen összefonódott az alvilággal, mi több, voltaképpen a városvezetés maga a helyi maffia. Linkostown lepukkant, nyomasztó, sötét hely.

Ahová megérkezik az első szám első személyű elbeszélő, Benjamin Benjamin, a köpcös gömbügynök (aki bár szereti azt mondani, hogy ő az, de nem azonos a villámhárító feltalálójával.) Legnagyobb meglepetésére a pályaudvaron egy hatalmas darab,  csokornyakkendős fickó várja, és egy ütött-kopott autóba dugja, amelynek az ablaktörlő-karjára egy súrolókefét erősítettek, és már viszi is a sötét utcákon a Szeretetotthonba. 

– Uram, van fegyver önnél?
– Természetesen van. És természetesen nem adom oda.
– Természetesen nem is kértem, uram. Csupán meg akartam győződni felőle. Ámbár Linkostownba a legritkább esetben érkeznek az utasok fegyver nélkül,

Ezen nem lepődtem meg, noha életemben először jártam Linkostownban. Mindössze fél perce, hogy megérkeztem a helyi vonattal, amely egyetlen leszálló utasként engem hagyva hátra, már kigördült a pályaudvarról. Igaz, ezt is csupán feltételeztem, mivel a peronon egyetlen lámpa sem égett, s így nem láttam tovább az orromnál. Az előtt pedig egy behemót alak tornyosult, s tette fel az előbbi udvarias, de határozott kérdést. Bár semmi közöm sem volt hozzá, helyesebbnek véltem, ha folytatom a társalgást.

– Találok itt valahol egy taxit? - kérdeztem.
– Természetesen talál – válaszolta készségesen. – De nem tanácsolom, hogy keressen. A linkostowni taxik a legritkább esetben szállítják oda utasukat, ahová az kívánja. De a fuvardíjat minden esetben behajtják.
– Ó! Ez kínos – sóhajtottam.

A gombügynök hamarosan szembetalálja magát a korrupt kisváros korrupt rendőrbiztosával, dr. Colttal, aki csalással péppé veri őt egy billiárd-partiban. Ez meghatározza Benjamin Benjamin további sorsát és a linkostowni eseményekben betöltött pozícióját. Megismerkedik a kirúgott középiskolai tanárral, Sámuel Smithel, akinek van egy egggészen különleges találmánya a gazemberek számára: a könyv borítóján is látható Samuviz. Erről többet egy szót sem, tiltja a jólneveltségem. Kis csapatukhoz tartozik Samuel egykori tanítványa, az egykori gazember, a drabális csokornyakkendős a pályaudvarról, Csokornyakkendős Dzsimmi. Az ő oldalukon áll majd Tódor szaki, az aranykezű ezermester, Enyvesujjú Dzseki, a kamaszbanda vezetője, Tojás, és kedvese, Bucibébi, annak édesapja Monsieur Keszköszé, Brown őrmester, a rendőrségtől. Meg a fél város... Bár utóbbiban nincsen elég bátorság, hogy ezt ki is mutassa.

Főhőseink nem haláluk lehetőségét megvető hősök. Csupán ötletes, gondolkodó muszáj-Herkulesek, a többet ésszel, mint erővel oldalán álló kisemberek.

*

Az egyre szélesebben mosolygó olvasó azon kapja magát, hogy ugyan nem röhögi magát könnyesre, de végig igen derűsen vigyorog. Ez a jellemző a könyvre. Végig. A vigyor oka leginkább az, amit még Rejtő Jenő talált ki: az ilyen-olyan magyar valóság exportálása valami vadidegen környezetbe. Nem tudom, figyelted-e, de a személynevek csak félig vannak angolul, a helyesírásuk részben magyar: Dzsimmi, Dzseki, Sámuel. Aztán itt van pár vállalat elnevezés, s hogy csak kettőt említsek: a Linkostowni Uzsora- és Hitelbankot és a korrupció székházát, a LIGYÁKELI-t, vagyis a Linkostowni Gyárosok és Kereskedők Erkölcsvédő Ligáját. Ami utóbbi már a rövidített neve hangzásában is egyértelműen inkább utal a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországára mint egy század közepi amerikai kisvárosra. A LIGYÁKELI központja egy a nap nagy részében kacsalábon forgó épület, amely csak délután négytől szolgál a gazemberek főhadiszállásául. Akkor a forgás megáll.

A párbeszédek nem sziporkázók, mindvégig megmaradnak a széles derű szintjén, de ott következetesen.

– Iszik valamit?
– Köszönöm, ha akad egy sör...
– Nem akad, de majd segítünk rajta. – Aprót nyomott az egyik srác markába, és az kivágtatott az ajtón. Alighanem a szemben világító Sasszem bárba. – Te hazamehetsz – inlett a másik fiúnak. – Vége a mai szolgálatnak.

A fiú köszönt és ment.

– Egyedül elengedi őket? – csodálkoztam.
– Nem bántanak senkit... – felelte mosolyogva, csak a szeme maradt hidegkék. Én ugyan éppen fordítva értettem a kérdést, de megint csak jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Végtére is mi közöm hozzá? Azért jöttem ide, hogy üzletet csináljak, nem pedig azért, hogy neveléstudományi kérdésekbe üssem az orromat!

*

Az egész történet valahogy olyan, mint amilyen az Inke László főszereplésével készült Kojak Budapesten című film volt. Inke és a Kojak-et alakító Telly Savalas legalább annyira hasonlítottak egymásra mint Bud Spencer és a magyar hangja, Bujtor István (aki aztán a Csöpi-sorozattal meg is alkotta a magyar Bud Spencer-filmeket. Tudtuk, hogy nem Kojak-filmet nézünk, de mégis Kojak filmet néztünk, hiszen teljesen azonos volt a hang, és nagyon hasonló a külső.

A linkostowni csapda olyan mintha western lenne, de Bogáti modern környezetbe hozta, és erőszak gyakorlatilag nincsen a történetben. Pisztolypárbaj pláne nincsen. Küzdelem, fortély, bűn a van. De a küzdelem is szellemi, nem test test elleni. Benjamin és Sámuel bajban is lennének az ő fizikumukkal...

*

A regény grafikusa Nepp József. Vagy ahogy szívem szerint írnám: NEPP JÓZSEF. Van, aki e nevet nem ismeri? Ha lenne, csak annyit mondok, Mézga család! Ha még így sem, akkor vagy újszülöttről van szó (újszülöttek ne olvasgassanak engem, mert néha nem vagyok kellően mosdott szájú), vagy teljesen reménytelen esetről. Segítség lehet még: Gusztáv, Dr. Bubó, Hófehér. Ha így sem, akkor úgysem... Nekem Mézga Aladár űrkalandjain és Gusztávon keresztül került kitörülhetetlenül a kedvenceim közé. Meglepő, hogy milyen kevés könyvnek volt az illusztrátora. Még meglepőbb, hogy tulajdonképpen négy van, amely független a rajzfilmektől, amelyekhez köze volt. Még meglepőbb, hogy megnéztem Kiss Ferenc katalógusát, amit a Fülesben megjelent képregényekről készített: Nepp sohasem rajzolt képregényt.

Az a fura, ahogy most átnéztem a könyvet és kifotóztam belőle pár illusztrációt, hogy tulajdonképpen semmi különös nincsen a rajzokon. Nem fenomenálisak a látószögek, a beállítások, az alakok. Egyszerűen jó nézni a rajzokat, és jó lenne még többet nézni belőlük! Nepp rajzain teljesen magától értetődő természetességgel keveredik az élethű realitás, a játékosság és a humor. 

*

Így az ötödik olvasásra nem vágott a földhöz a könyv. (Meglepő fordulat, nemde?) Valahogy úgy emlékeztem, nem csupán derűs, hanem röhögős is. Nem az. Lehet, hogy csak ötödikre nem... De most sem tudtam letenni, ha nem is egy szuszra, de kettőre olvastam ki. Áldás, ha az ember reggel másfél-két-három órával korábban ébred, mint Szerelmetesfeleségtársa! S ugyan tudtam, mi fog következni, mégis olyan voltam mint a kisgyerek, szurkoltam a jóknak, és örültem a sikerüknek.

De leginkább annak örültem, hogy empatikus voltam a tetszési indexet illetőn a körülbelül negyven évvel ezelőtti (egek!) magammal.

Tudom, hogy sokat változtam, nagyon más lettem, de a tetszési index stabilitása azt jelzi, még akkor is, ha hozzá számolom a nosztalgia-faktort, hogy van bennem valami stabilitás, és gyerekkoromban is volt valami viszonylag fejlett esztétikai rendszer. Már akkor tudtam értékelni, ami szellemes. :-)

Móra, Budapest, 1976, 268 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631105067 · Illusztrálta: Nepp József

9/10

2021 július közepe: már kezdik bizgetni a negyedik hullám jövetelét, miközben a plebsz meg örül a nyárnak, a szababadságnak, a normalitás részleges, időleges visszaállásának.

Ez a hiper vaskos képregény, ötszázkilencvenkét oldal (!) voltaképpen nem tudom micsoda. Annyi minden kétséget kizárón bizonyos, hogy a szerző önmagáról készítette, a saját életét rajzolta meg. De mégsem életrajz. Részben egy gyerekekkor cserepeiből áll, részben egy szerelem története, és részben egy világnézeti változás (szó szerint) rajzát láthatjuk magunk előtt. 

Ami történik

Amerikában vagyunk, kisvárosi miliőben, fundamentalista keresztény családot látunk, két gyerekkel. Az egyik, a nagyobbik gyerek a főszereplő. A szülők komolyan gondolják a kereszténységüket, annak minden áldásával és a félreértésének minden átkával együtt. 

Craig egy nyápic, csenevész hosszú hajú kis srác volt, csúfolkodások, zaklatások állandó céltáblája, konfliktusok elszenvedője. Lúzer, na! Sem magát, sem az öccsét nem volt képes megvédeni. Egyetlen kiemelkedő tulajdonsága volt: jól rajzolt. De az iskolai közegben ez az introvertált képesség sem vált a javára. Még azt sem mondhatjuk, hogy jellemileg valami különleges lenne: a feszültségeit, az iskolatársak baxtatásait, az apja elképesztő nevelési módszereit az öccsén vezeti le. Az egész emberi jelenség (nem a megfogalmazása, az nagyon is ütős!) erőtlen, nyámnyila. Csernus úgy fogalmazná, teszetosza puhapöcs. 

S mert ez a természet rendje, Craig növekszik, kamaszodik, fiatal felnőttködik. A jelleme az idő múlásával annyira nem változik, nagyjából minden marad a régiben. Amit a család kereszténysége, illetve a kereszténység mindennapi megélésének a félreértése csak még inkább fokoz. 

Egy keresztény táborban megismerkedik egy lánnyal, Rainával. Ugyan hatszáz mérföldre laknak egymástól, de mert a szimpátia kölcsönös, megszervezik, hogy a tábor után is találkozzanak: Craig megy két hétre Rainaékhoz. Raina családja is keresztény család, de éppen a mélypontját éli. A lánynak van egy édes és két fogadott, fogyatékos testvére. A szülők éppen válófélben vannak, az apuka még kapaszkodik, azonban az anyuka elengedett már mindent.

A képregény törzse ennek a két hétnek a története, Craig és Raina kapcsolatának az alakulása. Ami kiegészíti, magyarázza, színesíti, az Craig múltja, illetve az, hogyan befolyásolja, alakítja, módosítja  a szerelmüket a keresztény háttér. 

Miről szól a képregény?

Igen, voltaképpen ez a kérdés. Előre mondom: egyáltalán nincsenek benne nagy történések, drámai konfliktusok, nincsen lelket tépázó szellemi, érzelmi viharok. Nagy érzések, rácsodálkozások, változások vannak, a valóságot erősen nyaktaslizó metafizika dilemmák vannak. Mégis, összességben azt mondom, a képregény nem valamiről szól, hanem Craig Thompsonról. 

Belegondolva különösebb tanulsága sincsen. Sőt, az ember gyereke olvasó egy kicsit néz is a végén, hogy, oké, ez volt a szerelem története, és ez volt egy szellemi változás vázlata, és akkor most mi van? 

Kicsit olyan érzésem volt, hogy Craig számára, bármilyen is volt, bármire is jutott a Raina-szerelem, élete meghatározó élménye volt. Amiben minden bizonnyal benne van, hogy a szellemi magára találásnak is eszközévé vált a szerelmük. 

Hasonló módon nincsen túlbeszélve Craig szellemi változásának az esete sem. Az bizonyos, hogy sokak számára azok a stoppok, amik a történések adott pontjain Craiget fékezik, itt és most Magyarországon a legtöbb olvasó számára érthetetlenek. (Hogy egy kamaszsrác évekre visszamenőlegesen csak egyszer önkielégítsen? Hogy ne ragadja meg az első alkalmat, hogy egy nő lábai közé vesse magát és fogjon rajta mindent, ami fogható? Hogy a lelkiismeretével küzdjön, mert egyszer meztelen nőt rajzolt? Hogy a lány ágyából kikelve, ahol semmi sem történt, a saját ágyába visszabújva Jézus arcát bámulja a falon? Ez itt és most érthetetlen, egészségtelen korlátoltság. 

S nem tudok szabadulni attól a gondlattól, hogy magyar vagy inkább európai környezetben Craig szembefordulása az örökölt vallásával sokkal inkább elégedettséget szül, mintsem a folyamat mély megértését. A gyülekezetével való szembe fordulásban a magyar olvasó számára sokkal inkább szabadulás mintsem az eszmélés a fontos. A valami-ellen mindig sokkal többet mond, mint az épülés, a fejlődés.

S majdnem teljesen bizonyos, hogy afelett elsiklik majd minden honfitársam, amit Craig állít: csak a szervezett gyülezetesdinek fordított hátat, Jézusnak nem. 

Lövésem nincsen, ezt hogyan lehetett volna, illetve, hogy lehetséges-e egyáltalán ezt rajzokon ábrázolni, de számomra bár a személyes múltam miatt teljesen érthető és átélhető volt ez a rész, mégis valahogy felületesre , súlytalanra sikeredett. 

Tehát például azt a jelenetet teljesen átérzem és megértem a képregényből, amikor Craignek egy gyülekezeti tag meséli, hogyan süllyedt a testvére fokozatosan a bűn mocsarába, és hogyan tette magáévá minden bűnök legnagyobbját, a homoszexualitást. S hogy ő, a gyülekezeti tag ezen úgy próbált segíteni, hogy teljesen távol tartotta magát, mintegy deklaráltan a bűnöstől, évek óta nem találkoztak.

Pasztelles, apró drámák

Ahogy mondom: a Takarókban nincsenek nagy konfliktusok, látványos drámák. Ami konfliktus és dráma van, az pasztell színekkel, lírai vonásokkal kerül a tudomásunkra. 

S Thompson ebben hatalmas. Nem nagy: hatalmas. A történet, mondom, végső soron semmitmondó, mindennapi, tanulságtalan. A megfogalmazás azonban torokszorító, lélekszaggató, könnycsepptörlős. 

Mondok példát. Craig Raina falára fest egy képet: ők ketten ülnek egy fa ágain. Amikor megszűnik a kapcsolatuk (suta ez a szó, de tényleg így van a képregényben), négy oldalon keresztül látjuk a festményt, amit egy kéz Teddy-hengerrel átken: a képből egyre kevesebb látszik, s végül csak egy vonalka marad belőle... Majd az sem. 

Az apró, mindennapi dolgok érzékeltetése, kifejezésében igazán hatalmas Thompson. Egy gyötrelmes, mert semmitmondásával mindent elmondó telefonbeszélgetés alatt nem Craig arcát látjuk, hanem a lábát, ahogy tapos a készüléken, a kezét, az ujjait, ahogyan tekergetik a zsinórt. Mindent elmond. Anyuka áll egy mindennapi, bármelyikünké lehet konyhában, a frigón mágnesek, üzenetek: otthonosság és a szürke napi rutin. Önfeledt rajzolás a padlón: az egyetlen önfeledt tevékenység, amit Craig végezni tudott. Autó megy az esti hóviharban a fák között. Figyeld csak! 

Voltaképpen ezek miatt lenyűgöző a képregény és válik sokkal inkább regénnyé. Nem fikázom a képregény műfaját: éppen a Takarók a bizonyíték arra, hogy a rajzok lehetnek annyira beszédesek, akár a betűk. Sőt. Sőt! Ez az, amivel Thompson megfog, és hatszáz oldalon keresztül nem enged el. Még akkor sem, ha az egész korántsem mond annyit, amennyit a részletek mondanak. Azt kell mondanom, hogy a szerzőnek érzései vannak, története nincsen. Viszont az érzései olyan komoly visszhangot vernek az olvasóban, hogy az teljesen feledteti a történet erejének a hiányát, sőt az esetenkénti túlírtságot is. Ööö... túlrajzoltságot... ööö... a történet egészéhez nem teljesen szervesen kapcsolódó jelenetkéket. (Nincsen sok, de van.)

S ez az, ami miatt nem elég egyszer olvasni, nézegetni, hanem, ó, jaj, helyhiány, az ember gyarló, kis lakásban élő gyermeke mégis állandóra szeretné  a polcon tudni. Balga bírvágy, pilleszárnyú esztétikum-csodálat... 

*

P. S.: A képregényhez nem tesz hozzá, ám el sem vesz belőle, hogy utólag megtudtam: Thompson a megjelent képregénnyel mondta csak el a szüleinek, hogy szakított a szervezett kereszténységgel. Bakszi! Ez milyen már? Úgy hírlik, hosszú lett a mosolyszünet. 

Erról viszont az jutott eszembe, hogy vannak olyan részletek a képregényben, amik annak tudatában, hogy a szereplők élhetnek, olyan kis izések. Thompson öccse mit érezhet, amikor több helyen az a fő gyerekkori tevékenysége, hogy összehugyozza a közös ágyukat? Ha érted, mire gondolok...

 *

P. S. 2.: A cím vajon miért többes számú? Tudja valaki? 

Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2018, 592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639998551 · Fordította: Rusznyák Csaba 

9/10

2021 júliusának a derekán, úgy, hogy két hete nem írtam semmit, mert a blogom anyagának a mentésével voltam elfoglalva; a Facebook még mindig gazembernek tart, a blogom címe mindenhonnan töröltetett, és meg nem osztható. 

A könyv szerzője szerint az öngyilkosság után a válás a legtragikusabb esemény, amit az ember átélhet. Ugyan nekem lennének még ötleteim, de simán és valóban olyan esemény volt, amely gyökerestül felforgatta az életemet. Igaz, nekem világnézeti kérdésekkel is birkóznom kellett. (Az is igaz, hogy ez utóbbi konkrétan az a kategória volt, amire SzFT azt mondja: „Szakította, szagolja!”)

A házasság és a válás társadalmi megítélése, közhely, koronként és földrajzi egységenként eltérő. Bár kétségtelen, hogy a mintázat azért a monogám, egyszeri párkapcsolatok felé hajlik. Az európai keresztény kultúrkörben az egyház egyeduralma és igen karakteres, mondjuk ki nyugodtan, beteges szemlélete miatt a válás évszázadokon át gyakorlatilag tabu volt. S a több évszázad gyakorlata sajnos feltételes reflexszé vált.

Alvarez nem kecmecel, kőkeményen fogalmaz a kereszténység ókori nagyjairól és kimondhatatlan károkat, pusztítást, szenvedést okozó nézeteikről.

Meglátása szerint a pokolbéli hangsúly-eltolódás már Pál apostollal kezdődött, aki a jézusi nézettől (a házasság a közösség, az egy testté létel állapota) a bűn és a kísértés elkerülésének az eszközévé degradálta a házasságot. Az egyházatyák, Agustinus, Origenész, Tertullianus, Szent Jermos az ő nézeteit torzították tovább aztán a végtelenbe. Origenész ténylegesen kasztráltatta is magát, hogy elkerülje a női test kísértését. (Teszem hozzá: a hihetetlenül ostoba!) Az egyház, mondja Alvarez, Origenészt nem avatta szenté, de az avatás ellenérve nem a hibbantsága volt, hanem az, hogy a Szentírást allegóriának tekintette.

A válás mára már nem közfelháborodást keltő esemény, csupán szomorú intermezzo. Ez a könyv a nyolcvanas években jelent meg, aztán nesze, azóta meg eltelt harminc év! De már megjelenésekor is túl voltunk a hatvanas-hetvenes éveken, a Nagy Szemléletváltás idején.

Szóval a válás...

Ami nem igaz erre a könyvre

A Modern Zsebkönyvtár célja elsősorban a kortárs, modern szépirodalom bemutatása volt. A sorozat szerkesztői mindig tettek egy-két kivételt, és rendre a sorozat kötetei közé szuszmákoltak interjú- és esszéköteteket is. Mint például ezt is. Vagyis ez a könyv nem szépirodalom. Ahogyan nem is esszé. Hanem a csuda tudja mi, leginkább a kettő elegye. Kiegészítve azzal, hogy egyfajta szépirodalmi interjúk is vannak benne. Vagy hogyan nevezzem azt, amikor Alvarez ismerősei házasságát meséli el, kimondottan szépirodalmi eszközökkel? 

De nem mondható róla az sem, hogy szociológia lenne. Egyáltalán nem az. Ahogy Alvarez mondja, annak indult, de aztán a szerző rájött, hogy nem fog menni számára a szociológia írása. Ezért írt egy hibridet. Voltaképpen szépirodalom is, szociológia is, esszé is, interjúkötet is.

Alvarez meg sem kísérli teljesen átfogni a válás kérdését. Reménytelen ügy lenne. Hiszen a válásnak van történelme, társadalmi, pszichológiai, vallási, teológiai, jogi, gazdasági vetülete. Ha a szerző tekintettel akarna lenni bármelyik egészére, ha teljes képet akarna adni, az önmagában egy könyvsorozat lenne. S akkor még nem beszéltünk a válások irodalmi megközelítéséről, ráadásul egy szót sem szóltunk a gyermekek helyzetéről... Meg még egy csomó mindenről nem.

Ezért Alvarez egy alternatív utat választ: lazára fogja a gyeplőt, s bár nem hajítja a lovak közé, de engedi az ösztönei szerint húzni őket. Mi sül ki a végén? Formailag nézve egy önéletházassági-fejezet, egy esszé-fejezet a válás történetéről, egy irodalomtörténeti-szépirodalmi fejezet Lawrence-ről, az íróról. még egy kis esszé, és még sok történet Alvarez ismerőseiről, a házasságukról és a válásukról, válásaikról. 

Alvarez nem von végső tanulságot. Talán nincs is. A tuti frankót megmondani valószínűleg lehetetlen, ezért ilyet Alvarez sem akar tenni. S vajon mi is lehetne a tuti frankó? 

Annyi bizonyos, hogy a válás és a hozzá vezető út nagyon fájdalmas, de az is biztos, hogy nagyon sok mindenre megtanítja az embert önmagár és másokra nézve is. Mi több, még azok is tanulhatnak, akik maguk ugyan nem válnak, de válófélben levők rokonai, közeli barátai. 

S úgy vélem, bizonyos történeti információkon túl Alvarez erre akar elsősorban rámutatni a jól megírt, pompásan összefogott történeteivel. S mert nem akar tuti frankót mondani, ezért a könyve nem szól nagyot, nem szélvihar, de nem is levegőmozgás nélküli forró nyári délután, hanem sokkal inkább egy nagyon kellemes, enyhe őszközepi sétálós délután, ami nem vezet rá semmire, eszébe sincsen forradalminak, világfelforgatónak lenni, pusztán beszélget, rámutat erre-arra, és közben elmondja, hogy a válás nagyon rossz, s csak az a rosszabb, amikor két ember őrizgeti a kagylóhéjba zárt semmit, pergeti a kiszáradt, zizegő napjaikat, együtt tölt éveket úgy, hogy semmi közük nincsen egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor nap mint nap büntetik egymás azért, mert nincsen bátorságuk a változtatásra, és a gyávaságukért a másikat okolják. A legrosszabb pedig az, amikor a törvények, a társadalmi szabályok, teszik lehetetlenné a válást és kötnek össze két embert egy életre. 

Vagyis a könyvecske nem fogja megváltoztatni a világ sorát, még csak eszmei, erkölcsi útmutatás sem szándékozik lenni. Beszélget, elgondolkodtat, anélkül, hogy különösebben rá akarna vezetni bármire. 

Utómélázás

Ma sem vagyok váláspárti. Rossz dolog a válás. Nagyon rossz. Főleg, ha gyerekek is vannak. Házasságpárti vagyok. De azt is mondom, a házasság két ember kapcsolata, nem pusztán egy fedél alá kényszerülése. Mert ha csupán az utóbbi, az bizony nem házasság. (Itt tévednek irgalmatlanul volt hittársaim, megelégednek a látszattal a lényeg helyett, úgy vélik, ha a kényszerülés látszata a rendelkezésre áll, az már maga a kapcsolat.) 

Ha csak kényszerülés van, abból előbb-utóbb nyilvánvaló halál lesz, hiszen a kényszer a halál előszobája. Ezért a halál-látszat fenntartása semmiképpen sem lehet élet. 

Ami semmiképpen sem jelenti azt, hogy bármilyen, rövid vagy hosszútávú konfliktus önmagában indok a kapcsolatból való menekülésre. Ugyan mindenkinek joga van a megérdemelt, kiharcolt boldogtalansághoz, de voltaképpen semmi sem jogosítja fel arra, hogy bebetonozza magát szenvedésbe. 

Azt kérdezed hol van a határ az önfeladás és a gyáva menekülés között? Most én mondjak meg mindent? Inkább csak odaállok Alvarez mellé, és némi konkrétum megfogalmazása mellett inkább csak mesélek. 

 *

Európa, Budapest, 1987, 330 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630743388 · Fordította: Novák György

7/10

2021 július vége, Szereletesfeleségtársam névnapja, még két teljes és egy tört nap a nyaralásból.

Földi László személye

A gond ott van, hogy Földi László személye és a múltja erősen kérdésessé teszi azt, amit mond. Ugyanis Földi László személye nem problémamentes.

Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy voltaképpen a lényeg az, amit mond, nem pedig az, hogy ki mondja.

Ellentmondás ellentmondás hátán. Lássuk a tényeket!

Földi László a rendszerváltás előtt lett a belbiztonság tisztje. Vagyis anno az MSZMP tagja, aki a rendszerváltás után maradt, aki volt, mi tőbb, száguldva lépdelt felfelé a szamárlétrán. Egészen odáig, hogy gyakorlatilag az elhárítás vezetője lett. Nem semmi!

A rendszerváltás utáni eső baloldali kormány idején távolították el a pozíciójából, mert részese volt a baloldali politikusok megfigyelésének és a róluk való adatok gyűjtésének. 1999-ben minden ezt érintő vád alól felmentették.

Földi ezek után megalapította a Defend nevű örző-védő céget, amely később jelentősen bővítette a tevékenységi körét. A céget a Fidesz cégének tarották. Tény, hogy ritka sikeres vállalkozássá érett. (De hát Pénztáros Lölö is ritka sikeres vállakozó, akinek a sikere abban áll, ahogy ő maga mondta, hogy elképesztően jól tud pályázatokat írni.) Földi a vállalt vezetéséről a következő kormányváltás idején lemondott, hogy a dolgozóit megmenthesse, és a céget átadta Csintalan Sándornak.

Azóta hírszerzési szakártőként, íróként tevékenykedik. Ez, a jelenleg tárgyalt a harmadik kötete.

*

Tegyük a tényeket, ahová akarjuk! Lehet-e mindenkinek ilyen-olyan pozíciókban az aktuálisan fújó széltől független politikai meggyőződése? Még egy hírszerzés szakembernek vagy egy vállalatvezetőnek is? Vagy ez lehetetlen?  A pozíciók feltétlenül olyan ocsmány összefonódásokat hoznak létre, amelyek mindenképpen elítélendők és károsak?

Tud-e egy ilyen magas rangú ember objektív lenni a politikai eseményekkel szemben, vagy kikerülhetetlenül egykori gazdáinak a szócsövévé válik?

A csuda tudja...

Amit Földi mond

az nagyon egyszerű. Ha megfelelően csillan vissza róla a fény, azt kell mondanunk, Földi konteó-hívő és Orbán-fan. Ha nem megfelelő szögből, akkor meg azt, ha egy egykor ilyen magas rangban és kiemelt pozícióban levő ember ezt mondja, akkor az úgy van!

Ha azonban úgy van, akkor hihetetlenül nagy bajban vagyunk!

Földi ugyanis azt mondja: nincsenek migráncsok, nincsen migráncsció: háború van, s ami zajlik, az megszállás. (Tudod, ahogyan a törökök Buda várát: bejöttek túrisztikázni egyet, aztán ki se mentek százötven évig. Csakhogy itt még nagyobb baj lesz, mint akkor volt.) Mert akiket beenged Európa, azok a legkisebb mértékben menekültek: sokkal inkább megszállók.

Aki ezt nem hiszi, annak nem kell utánajárnia, véresen meg fogja tapasztalni. Sajnos nem csak ő, hanem az egész társadalom. A társadalmunk. A kontinensünk. A civilizációnk...

Földi azt is mondja, hogy vegyük már elő a józan eszünket: hogy a viharba lehetne bárkinek szabadon kóricálni egy másik országban, anélkül, hogy hivatalosan lépett volna be oda? Meg azt is, hogy jön majd a döbi, kutyából szalonna, meg úthenger, mert ezek a most érkezők nagy ívben kakkantani fognak a befogadó társadalom közegére, elvárásaira, szocializációs követelményeire. Ezek legjobb esetben is az asztalra fognak székelni. Rosszabb esetben miután telekakálták, fel is robbantják.

De tudnod kell, hogy mindez nem a maguk kis összedugott buksijából pattant ki! Dehogyis! Felülről szervezett túristaprogram a migráció. Bármilyen megdöbbentő. S a fő szervezői maguk is fehér emberek.

Aztán még azt is megtudjuk, hogy a magyar kormány kezdettől fogva jól reagált az átvonulni szándékozó tömegekre. A kerítés szimbólum. Mármint azon kívül, hogy kerítés. Véd és üzen. Az üzenetet kezdi venni Európa. Csak még nem annyira komolyan, mint amennyire komolyan kellene vennie. Tudniillik háború van.

Vagyis, ha úgy vesszük, Földi semmi újat nem mond a könyvében. Innentől megfontolandó, hogy ha ugyanazt mondja, amit a többiek, akkor az egykori pozíciója ad-e valami pluszt a mondanivalójához?

A „rasszista, náci, nevetséges Fidesz”

Ezt nem én mondom, ezzel van/volt/lesz tele a balodali sajtó. Hogyan máshogyan lehet rosszabb egy kormány mint ha mindez egyszerre. Meg még homofób is. Naná! Orbán még alacsony is. Úgy van, mint Hitler volt. Hát ezért FidSS, komám! Szittya Napóleon. Úgy ám!

Az a baj, hogy innentől már gusztustalan belháborús politika az egész. Miközben a migráncs-kérdés nem erről szól. Nem Magyarországról. Nem Orbán Viktorról. Nem a NER-ről és az ő mindenható kétharmadáról.

A magam részéről elképedek, amikor ezt a kérdés Orbán Viktor gyűlöletkampányaként tálalják. Meg a Fidesz megosztó politikájaként. Amikor már hol is vannak a migránsok, és mi is a helyzet velük? (Ehhez némi irodalmi ajánlást találsz a bejegyzés alján.)

Számomra az első pillanattól fogva érthetetlen volt az a hozzáállás, hogy a migránsoktól is elvárni a törvényességet embertelenség. Az hogy az országunkban való törvényes tartózkodás, a törvényes belépéssel kezdődik, számomra evidencia.  S ha ezt a kormány megköveteli, akkor az nem populista, rasszista szemétláda, hanem végzi az egyik felsdatát. Szerintem amit akkor tettek, az egyetlen ésszerű lépés volt. S bármelyik oldalról tette volna ezt bármilyen kormány, csak egyet lehet vele érteni.

Nem mellesleg, anélkül, hogy aktuál- vagy helyi politizálni szándékoznék, tény, ami tény, Európa, elsősorban Németország már kiskutya-mód rázza a füleit migráns-ügyben, és kezdik belátni, hogy a magyar kormány reakciója nem volt badarság, tán még követendő is.

Csak eljutok szép lassan ahhoz, amit mondani akarok...

Kérdés, hogy Földi esetében mit nézünk? Azt, amt mond, vagy azt, hogy milyen kapcsolatokkal a háttérben mondja? S mérlegeljük-e, hogy milyen pozíció ismereteinek a birtokában állítja, amit állít?

A róla szóló Wikipédia szócikk azt mondja, egy elszólása és egy komolyan nem vett figyelmeztetése után Tarlós István kirúgta a biztonságtechnikai szakértő állásából. Úgy gondolom, nem azért amit kimondott, hanem azért, mert kimondta. 

Úgy gondolom, a volt pozíciója tudatában a könyve semmi különöset nem tartalmaz. Valójában csak egy tematikus cikkgyűjtemény. S mindaz, amit mond manapság már nem újdonság. Sőt... Ha rosszmájú baloldali lennék, azt mondanám, azért mondja, amit mond, mert az volt, aki. Megvették. De nem vagyok sem rosszmájú. Sem mai, politikai értelemben vett baloldali. 

Ezzel együtt olvasmányos, érdekes, amiről beszél. De az eddig ismertekhez sok mindent nem tett hozzá. A könyve éppen azért érdekes, mert Földi az volt, aki. A baj csak az, hogy csak ezért.  

Kárpátia Stúdió, Budapest, 2019, 296 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155374401

6/10

2021 júniusa, Ebihal Büfé nyárnyitó sörözés, Benkő Zsolt koncerttel

 AJÁNLOTT IRODALOM: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta tragikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 

AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM: 

• Réti László: Európa falak mögött
• Réti László: Európa halála
• Laurent Obertone: Gerilla – Franciország végnapjai
• Laurent Obertone: Gerilla 2. – Barbárok ideje

Amikor a könyvtárban a csereponton a kezembe kaptam a könyvet, meglepődtem. Valamiért azt vártam, hogy valami szokásosan nagyalakú, keményfedeles könyvet kapok. Nem az: teljesen átlagos könyvméret, puha fedéllel, de strapabíró kötésben. Olyan kis meglepő volt.

Nem ezzel kezdtem az ismerkedést, volt másik három könyv is a hátitarsolyban, elsősorban az (újszülötteknek minden új, Szerelmeetesfeleségtársammal mi most találkoztunk először az Igenis, miniszter úr!-sorozattal, bezabáltuk az összes évaedját, alapmű tanítani kellene mindenhol) az Igenis, miniszter úr! könyvváltozata. A buszon, metróm, HÉV-en azt olvasgattam. Az Ányá-ra csak itthon került sor. Kézbe vettem, majd le nem tettem. Isten bizony így volt!

Emily és Ánya sztorija

A történet, anélkül, hogy péppé spoilerezném nem túl bonyolult.

Ánya orosz bevándoroló család csemetéje, valahol Amerikában. Teljesen kedves, unalmas kislány, voltaképpen semmi különleges nincsen benne. Átlagos a külseje, átlagos az IQ-ja, átlagos a családja, átlagos mindenestül. És magányos. Mert hiába tökre olyan mint bárki más, mégiscsak orosz az amcsik között.

Aztán még pasija sem sincsen nekije. Ácsingózási alanya persze van. Aki persze rá sem bagózik.                                                                                        

Aztán Ánya élete teljesen felfordul. Egy nap a közeli parkban beesik egy kiszáradt kútba. Amelynek van már egy lakója. Azt nem mondhatni, hogy ott él valaki, mert éppenhogy nem él, hanem halott. Illetve nem halott, hanem egy halott kislány szelleme. Kísértete. Emilynek hívják.

Mivel a kísértetek nem mehetnek túlságosan távol a föld maradványaiktól, amikor kimentik a kútból, Ánya egy Emily csontvázának egy darabját magával viszi. Így Emily is mehet vele.

A mindennapi együttélésben kiderül, hogy csudajó tud lenni egy kísértet a háznál. A suliban. Úgy egyáltalán. Aztán kiderül az is, hogy tud nem jó is lenni. Sőt az is, hogy...

Na, de csitt innentől, mert ez már vastagon spoiler lenne!

Ami általánosságban mégis elmondható, az sem kevés. Ánya egyedül érzi magát. Két saját kora béli kiskan van csupán mellette. A csúnyácska, eminens, szintén orosz Gyima, és a nagyszájú, cinikus, laza Siobhan, aki nagyjából mindenkire és mindenre lazán kakkant.

Ányának tehát az az alapvető gondja, hogy nem érzi befogadottnak magát. 

Az édesanyjával és a kisöccsével él, teljesen normális, tehát kicsit semmilyen kapcsolatban. Elsősorban azért, mert nem tudja őket értékelni.

Emily jön, lát, felforgat, kiborít, mosolyog, segít és követel, és Ánya világa kifordul a sarkaiból. Hogy aztán csak  győzze visszaakasztgatni a zsanérokat.

A módszer

A történetmesélésnek mindig van módszere. Azt semmiképpen ne feledjük, hogy azért ez egy kísértethistória. Kedvenc szerzőnk valami hihetetlenül jól egyensúlyozik a kamasz lány beilleszkedési gondja és az okkult, horror- thrillersztori között.

Miközben a rajzok nem realisztikusak, a szereplők mégis csudára élnek. Akkor is, ha simán sematkusak. Ezt add össze! Ánya két említett cimbije, Gyima és Siobhan jelleme nem szedhető nagyon sok szálra, nagyon mélyen nem elemezhető, mégis életteli, kedves, tréfás mindkét figura.

Ha Emilytől eltekintünk, az Ányával megtörténő dolgok önmagukban is állnak, mindennapi, valós helyzeteket nézegetünk, olvasunk.

Az okkult-horror vonal kellemesen borzongató, sejtelmes és ügyes adagolással, ahol kell ijesztővé is válik. Ánya és Gyima nyomozása kellőn feszült és megdöbbentő.

S ez a kettő, a kamaszság mindennapiság és az okkult vonal természetfölöttisége igen pompásan működik együtt. 

A rajzokról, mert azért ez elsősorban képregény

Eddg is mutattam néhány képkockát, hogy sejthesd, miről van szó. Érdekes, hogy a könyvből kifotózott mutatvány-kockák nem adják vissza, hogy a képregény nem fekete-fehér: a kék árnyalatai is megtalálhók a rajzokon. Nagyon kellemesek a szemnek.

Ahogy mondtam, szerzőnk nem törekszik reális ábrázolásra, látod, az arcok is sematikusak. Mégis, pár vonallal képes elmondani mindent. Csak néz rá a legutóbbi két kockára, és figyeld meg Ánya arcát! De vannak olyan látószögek, megközelítések, szemléletmódok, hogy az ember szája ugyan nem marad tátva, de elismerőn bólint, és azon kapja magát, hogy Ánya észrevétlenül a szívébe férkőzött.

Összegzés

Helyén van ebben a képregényben minden: a rajzok, a sztori, a hangulat, a humor, az izgalom, a rejtély, hangnem, a látványosság és a visszafogottság. Mondom: minden.

Mondjuk így hirtelen nem tudom elképzelni, hogy ezek után mi az, amit ezekkel a rajzokkal el tudok fogadni, de ez legyen a holnap gondja, ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk. Addig is lapozgassuk csak ezt a kamasz-horror-thrillert, és szeressük Ányát meg az ő történetét!

S becsüljük szerzőjét, az 1984-ben született, több irodalmi díjat elnyert hölgyet, Vera Brosgolt!

Ciceró, Budapest, 2020, 224 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321262 · Fordította: Márton Zsófia

8/10

2021 júniusa; megint bebuktunk egy jó lehetőséget: amikor műemléki épületben laktunk, akkor azért nem tudtuk kedvezményesen megvásárolni az önkormis lakásunkat (ez 35 évig így volt); most, hogy már nem abban lakunk, most éppen azért nem tudjuk kedvezményesen megvenni, mert nem műemléki az épület. Hogy az a...!!!

A moly.hu ma szólt nekem, hogy 2021-ben már TÍZEZER oldalt elolvastam.

Ezen én egyfelől meglepődtem.Nem tűnt annyinak.

Másfelől ilyenkor szoktak jönni a gratulációk. Amiket szintén nem értek. Számomra az olvasás legelsősorban: élvezet. Meg másodsorban is. Aztán jönnek más érvek. De nem értem, mi gratulálni való van az élvezetemben? Ha mondjuk valamilyen módszerrel mérni lehetne, hány óra zenét hallgattam, és kiderülne, hogy hű, de sokat, annak mi lenne az üzenete?
Ennek ellenére persze udvsriasan megköszönök mindig minden gratulációt.
(És félre értés ne essék, eszembe sincsen fikázni a Moly kedves kis teljesítmény-igazolását sem!)

Harmadfelől ki tudja, mennyit ér bármennyi oldal elolvasása? Mert ugye, nem mindegy, hogy tizezer milyen oldalt olvastam? S még ha olyat is, ami miatt egyáltalán megéri olvasni, akkor is komoly kérdés: mennyi eredménye van az olvasásnak?

Álnaiv és költői kérdések, persze, hogy azok. Már csak azért is, mert ahogy a blogomon visszanézegettem, miket is olvastam idén, volt olyan könyv, amire nem is emlékeztem, hogy a kezemben volt... Ugye, hogy ez már ugye? (Ráfogom az aggkori szenilitásra: egyre több olyan film akad, aminek a címét látva halvány dunsztom sincsen, hogy láttam-e, s ha láttam is, ha torkomon lenne a rozsdás bökő, akkor sem tudnám visszaadni, miről is szólt.

Ám a gratulációkat, bár nem várom el (a fenti okok miatt), de nagyon szépen köszönöm!

Nem gondoltam mélyen utána, de ez a képregény a harmadik, amely adott történelmi korok más összefüggésbe helyezésével játszik. Az első, amivel összefutottam a Morgan Lost volt. (Ha másért nem, a képek miatt érdemes rákeresned az öt részre, itt a blogoldalamon. Pazarok!)

A másodikkal, ami lenyűgözött, a Kockás magazinban futottam össze. A címe: A pattyantyúsok. Mivel csak belecsöppentem a történetbe, gyorsan visszamenőlegesen is megvásároltam a történet elejét tartalmazó számokat. Nem csalódtam. Az egy alternatív Párizsban játszódó történet, fantáziabeli lényekkel, csodás eseményekkel. S lenyűgöző rajzokkal. Nagggyon lenyűgözőkkel!

S akkor most itten vanna magát Alan Moore remeke, ez a szövetségesdi. Alan Moore. Akkor Watchmen. (A rajzoló ott Dave Gibson volt.) Ami a képregények egyik királya. Ezt nem én mondom, hanem általában így tartják. Mondhatnám, tudományos tény. :-D Mondhatom így is: aki művelt, modern ember, és így jártas a képregények világában, az nem kételkedhet abban, hogy igazat szólok. Mert igazat szólok. Pont.

Nyilván minden szerzőnek van az életművében olyan darab, amit nem képes meghaladni. Moore-ban ez valószínűleg a Watchmen lesz. E helyen borítsunk is rá fátylat, hiszen ahelyen írtam róla bőségesen. Ehelyen beszéljünk a Különleges Úriemberek Szövetségéről (a továbbiakban: KÚSz). Ami a XIX. század végén játszódik, de alternatív világban.

A könyvről

A Fumax mániákusan minőségi köteteket ad ki, mindenféle szempontból. De tényleg mindenféléből, és valóban minőségit. Kötött könyv, masszív, gyönyörű borítóval, pazar nyomással, élmény kézbe venni. Le a kalappal, ahogyan az az esetükben lenni szokott!

Aztán tudnod kell, hogy ez nem csupán egy képregény ám!

Egyfelől azért, mert nagyon ötletesen vannak benne „korebeli” reklámok. Tulajdonképpen a kolofon-oldal is ilyen reklám. Nézd csak!

Hasonló tréfásságok vannak a könyv vége felé is, de olyanok, hogy menthetetlenül, kikerülhetetlenül felröttyint tőlük az ember gyereke, ha egy csepp humorérzéke van. Van.

Aztán, láss csudát, a könyv végén van egy novella. Mármint nem képekkel. Illetve némileg képekkel, de elsődlegesen betűkkel. A főszereplője az egyik főszereplő. Ööö... Szóval a novella főszereplője a képregény egyik főszereplője, az egyik úriember a Társaságból.

(Sssst! Csak lábujjhegyen mondom: belefogtam az olvasásába, de olyan szinten nem kötött le, hogy aztán lazán hanyagoltam. A példám nem feltétlenül követendő. Mitöbb! De én így jártam.)

Vagyis sok in one a kötet. Képregény, hirdetések, novella, izgalom, nevetés, titkok, rejtélyek, csudálkozások, Holywood. Nézzük sorban!

Mi az alternatíva?

Ahogyan A pattantyúsok esetében a fantázia lényei és a varázslat mindennapos a XIX. századi Párizsban, addig a KÚSz-ban a XIX. század végének Londonjában irodalmi hősök sora jelenik meg mindazzal, sőt mi több következménnyel, amellyel a megjelenésük jár. 

Az öt főhős maga is irodalmi alak.

• Mina Harker: egykoron Vlad Drakul, azaz Drakula gróf szeretője volt (Bram Stroker írta meg a történetét.)
  
• Allan Quatermain: legismertebb kalandja Salamon király kincse körül zajlott. (Megörökítője: H. Rider Haggard.)
• Nemo kapitány (persze, a Nautilusal, Jules Verne-től).
• Dr Jekyll és Mr. Hyde a kettős személyiségű ember (Robert L. Stevensontól tudjuk, hogy ő létezett) és
• a Láthatatlan Ember (H. G. Wells hagyta ránk a történetét).

Illusztris egy társaság, nemdebár? S a sor nem ér itt véget, felbukkan a történetben például Zola Nanája, Conan Doyle Sherlock Holmes-a és Holmes ádáz ellenfele, Moriarty professzor.

Az öt főszereplő egy titokzatos úriember titokzatos képviselője részére kezd el szövetségben ténykedni, bár a szövetség egyiküknek sem annyira ínyére való, de ilyen-olyan okokból egyikük sem száll ki a játékból. Ezáltal pompásan kiegészítik egymást, s mindegyikükre szükség van/lesz.

Az elgondolás zseniális: alig kell valamit tennie, hogy az átlagosan művelt olvasó azonnal beépítettnek, benfentesnek érezze magát. Hiszen ki nem halott még dr. Jekyll-ről, Nemó kapitányról, a Láthatatlan Emberről vagy Sherlock Holmesról? S ha van kapcsolódási pontja, az egyszeri olvasó máris úgy érzi, van köze ahhoz, amit lát és olvas.

No, és hogyan sikerült a megvalósítás?

Nézzük előbb a történetet! Az események izgalmasak,kellemesen titokzatosak, fordulatosak, az alakok karakterei határozottak, a figyelem mindvégig simán éber marad. Az irodalmi utalásokkal nagy pluszt kapott a sztori.

Viszont a grandiózus, látványos, teátrális befejezés elvitte a manóba, de legalább Holywoodba az eseményeket. A világ megmentése persze nem dőlhet el az udvari tákolmány sufniban, de a szenek kellemes látvány-orgia pár másodperc alatt bevonzotta az eztmárlátamezerváltozatban-érzést, s miközben a szem nem tudott elszakadni a történettől, a lélek már nagyon messze járt. A kevesebb több lett volna tipikus esete. De mondom, a szem nem tud elszakadni.

Na, és akkor itt is vagyunk a lényegnél. Mert, ugye, képregényt nézegetünk, olvasunk.

Egymás mellett ültünk Szerelmetesfeleségtársammal. Én ezt a történetet olvasgattam, ő valamit nézegetett a laptopján. Egyszer csak rápillantott a könyvemre, kicsit közelebb hajolt, majd kinyilvánította a véleményét:
– De béna rajzok! Az egész ilyen primitív?

Hm... Nos...Mindenesetre ellentmondásos. Kétségtelenül van valami bántóan egyszerű a rajzi megfogalmazásban. Figyeld csak például ezt a képet!

A rém képi megfogalmazása, hogyan is mondjam nagyon finoman, megvan: nem annyira meggyőző. Mintha egy tapasztalatlan kisfiú próbálkozna papírra vetni egy történetet az unalmas környezetismeret óra alatt. Az is tény, hogy már a lény arca, illetve az alsó két alak, a kalapos úriember és a hölgy megfogalmazása között is lényeges, minőségbeli különbség van.

De ha például ezt, a történet szempontjából teljesen mellékes kockát megnézzük, teljesen evidenssé válik, hogy a rajzok egyszerűsítése nem a technikai tudás következménye, hanem valami tudatos koncepció. Ezt egyébként a holywood-i befejezés mutatóba ide helyezett rajzai is elárulják.

A kötet egyébként mégis egységes marad, minden stílusbéli flangálás ellenére, s ez is egy komoly mutatvány! Mivel sokkal inkább ösztönlény vagyok, mint elemző, elveihez ragaszkodó, ezért elárulom: minden egység ellenére engem végső kicsengésében nem győztek meg a rajzok. Nem voltak kellemetlenek, nem álltak távol tőlem, nem lettem tőlük feszült vagy fitymálós, de hajdelelkes sem, lenyűgözve sem lettem, és nem késztetettek az elmélyedve tanulmányozásra sem. De nem is taszítottak, nem is riasztottak el attól, hogy a Szövetség további kalandjait is kézbe vegyem.

Vagyis: van egy gyönyörű, minőségi kiadványunk, egy erősen kigondolt történettel, ami aztán átcsúszik egy csilivili látványpufogtatásba, olyan rajzokkal, amelyek nem ragadnak torkon, de a szükséges hangulatot prímán megadják, mégis hiányérzetet gerjesztenek. A főhősök inkább ikonok mint valódi szerelők. Dr. Jekyll tépelődő, bizonytalan figurája pompásan sikeredett, ahogyan a Láthatatlan Ember magabiztos, kissé erőszakos, agresszív alakja is. Nemó még csak-csak, de nekem a többiek súlytalanok, papírmasék voltak. Ahogyan egy holywood-i produkcióban az lenni szokott. Ezáltal a képregény olyan kis Indana Jones-os, A nemzet aranyá-s lett: az egzotikumánál fogva megragad, a sztori voltaképpen érdekes, ámde kellőn felületes, ellenben elég látványos. 

De összességében jó szórakozás!

A könyv első részéről jó hosszan és velősen írtam már. Nem mondom, hogy nem szeretem ismételni magamat, mert ez számtalanszor megtörtént, de most mégsem teszek ilyet. Ezáltal bizony lehet, hogy a mostani értékelésem kicsit gyöngébbnek, információszegényebbnek fog tűnni, viszont ígéretesen röviddé válik! Valamit valamiért!

S mert a szóban forgó kötet egy második rész, nem is teszek bevezető köröket, pacsa a lecsóba, barátom!

A második rész története

Mondom, belepacsálunk egyből a közepébe!

Ugyanis ennek a második résznek voltaképpen nincsen története. Miközben egy merő non stop cselekvés az egész, az első pillanattól az utolsóig. Ennek minden hátrányával, és kevés előnyével.

A második kötet szereplői ugyanazok mint az első kötetéi, és az események fonalát is onnan vesszük fel, ahol ott elhagytuk. És onnantól patakokban folyik a vér, az agyvelő, hullanak az emberek, az emberi végtagok. Félre ne értsd, egyáltalán nem unatkozik az olvasó. Ilyen egy percig sem történt velem. Olyan igen, hogy kicsit belefáradtam a túl sok cselekménybe. Olyan is, hogy a permanens pörgés miatt lappadt az érdeklődésem.

De ennek voltaképpeni oka az volt, hogy a közel hatszáz oldal ellenére tulajdonképpen nem ment előre a történet, csak a cselekmény pörgött. Illetve nem mondok igazat: van slusszpoén a könyv végén, és van ígéretes végső kifutás is. Ám mire idáig jutottam, szinte már nem is érdekelt, mi lesz Franciaországgal. Elismerem, ellentmondásos. Voltam már így: a Mátrix második részének a nézése közben, autópályás üldözéses résznél kezdtem veszettül unatkozni. Annyi volt a cselekmény, hogy belefáradtam, unni kezdtem.

Arról nem beszélve, hogy a Gerilla második részének sincsen főszereplője. Főszereplői vannak. Amely főszereplők pusztán a cselekményhez kellenek, de különösebben nem érdekesek mint személyiségek. Kellenek, hogy a patakvérben izgulhassunk valakiért, érdekeljen másvalaki sorsa.

Ó, igen, a történet. Hm. Kialakul egy igen nagyon beteg vezetővel egy kalifátus, amely emberek (persze, fehér emberek) szadista kivégzésére rendezkedett be. Adva vannak kis csoportok, feketék, fehérek, amelyek mások kifosztására, meggyilkolására szaporodtak. Adva van egy maroknyi légionárius, akik saját hatáskörbe veszik a rendcsinálást, és főleg adva van egy politikus, aki felismeri, hogyan lehet belőle az adott helyzet messiása.

S persze adva vannak az eddigi szerelők. Van, aki életben marad.

S közben persze megkapja a magáét az iszlám is, illetve a liberális, másság-, jog- és kisebbségvédő eszementség is. Az utóbbi néha hideglelősen tréfásan. Mert véres lesz a végeredmény.

S akkor felteszem azt a kérdést, ami kezdettől fogva bizgetett: van-e hatszáz oldalnyi történet ebben a könyvben? Cselekmény az van. De történet van-e?

Nincsen.

Akkor ez egy rosszul sikerült második rész?

Nem mondom, hogy minden nagyon klasszul sikerült sorozat második része csalódás. Mert nem mindegyiké. Csak a legtöbbé. Jobbára azért, mert ha az első rész szemlélete, technikája, hangvétele, humora, brutalitása, színvilága, szagvilága, romantikája, naturizmusa, bármilyen nagyot üt, azt a második rész csak tovább viszi, visszahozza, hozzá a legritkább esetben tesz. A szereplőket már megismertük,  a szemléletet, a hangvitelt, a humort, a brutalitást, a színvilágot, satöbbit is, mindent. Immár nem a ráismerés, a feldolgozás, befogadás a munkánk, hanem a visszatérésé, a bólogatás öröméé. Ezért nem szokott akkora hatása lenni a másodikoknak.

Azt mondják, gyerekként sem jó másodiknak lenne. Az elsőé az összes babér. A másodiknak jut a megszokás és a sokan lettünk-stressze. A harmadiknál már lenyugszanak a kedélyek, ott visszatér az öröm és az önfeledtség.

S váltig azon gondolkodom, amikor Eszter lányom után két és fél évvel megszületett Gergő, rá is igaz volt-e a fenti tétel? Harmadik gyerek nem lett. Illetve lett, de egészen más felállásban, nem is tőlem van, nem is az édes gyerekeim anyjától... Á, komplikált, és itt nem vezet semmire.

Ebben a részben tehát a borzalmak, a kegyetlenség, a szenvtelenség, az értelmetlen pusztulás tobzódik. Nem mintha nem lett volna belőle elég az első részben. Azt láthatjuk, hogy külső kapaszkodik, törvények, következmények nélkül miként süllyed a sárba az emberi lét, hogyan szűkül egyedül a túlélés céljára az élet egésze. Ráadásul a történések idején tél van, hideg, fagy, élelemhiány. Meg semmi más... Mármint a halálon és a pusztuláson kívül.

S ezért irtják egymást a szereplők, egyszerűen, csúfan, élvezettel, kényszerből, ahogy lehet, mindenhogyan.

Csak valahogy az egésszel nem történik semmi. Van élet a szekéren, tánc, muzsika, társasjáték, verekedés, kiáltozás, ihaj-csuhaj, csak éppen egy helyben áll. Nem mozdul egy tapodtat sem. Úgy ötszázötven oldalon keresztül. De egyelőre azt jegyezd meg, hogy van rajta élet.

Emígyen a könyv első része bemutatta, hogyan omlik össze, hasonlik meg önmagával három nap alatt egy ország. Emez a féltégla meg részletezi, ha nem is ugyanazt, de majdnem.

Ami miatt mégis olvastatja magát a haccá' oldal

az nem más, mint a szerző íráskészsége. Bizony! Az íráskészség, amit az első részből hiányoltam. Illetve nem is annyira hiányoltam, inkább azt mondtam, Obertone úr nem szépíró. Hanem írt egy majdnem teljes mértékben a fantáziájára hagyatkozó dokumentumregényt. (Az utóbbi mondatom nem ellentmondás, mindössze hajadzik Bán Mórnak a borítón levő zseniális ajánlására:

DERMESZTŐ JÖVŐKÉP A JELENBŐL.

Az első kötet egy fantasztikus, hátborzongató eseménysor eléggé sután megírt, mégis pöpecül olvasmányos leképzése volt. Sem a dramaturgia, sem a szereplők lefestése, sem a stílus nem volt igazán a helyén, ám meg kell hagyni, úgy összességében az egész mégis működött.

Nos, jelentem, a két kötet között a szerző minden bizonnyal beiratkozott egy kreatív írás-tanfolyamra. A helyükre kerültek a dolgok. Dramaturgiailag is, a szereplők lefestésében is, stílusban is. Vagy mi... Az egy más kérdés, hogy most viszont a kötet egészének célja nem teljesen világos. Viszont olvasni egyáltalán nem feladat. Sőt! De az olvasást most nem követi a fogvacogós aztahétszentségitneki!-érzés, ahogyan az az első kötet esetében volt. Olvasunk egy dermesztő disztópiát, egy borzalmas jelenetekkel operáló kalandregényt, ami a mindennapjainkat messze nem érinti meg annyira, amennyire az első kötet tette.

Ezért ez a kötet annyira nem áll meg, amennyire az első megállt. És nem csupán azért nem, mert ez egy második kötet, hanem azért sem, mert nincsen saját üzenete. Ami üzenete van, az nagyon-nagyon fontos, de az az üzenet már benne volt az első kötetben is. Semmi hozzáadott értéket nem olvashatunk most. Összefoglalva: a Gerilla második része egy nagyon olvasmányos, izgalmas, véres, trutymós regény, sokkal jobban megírva mint az első része, de sokkal kevesebbet mondón. Egy letehetetlen majdnem semmiség, ami rengeteg tanulsággal bír, és aminek a lehetőségét mindenképpen érdemes lenne számításba venni. De nem fogjuk. Amíg a migráció kérdése pártpolitika, amíg elképesztő tömegek vitatkoznak mindkét oldalról a tegnapi barátságos ír-magyar futballmérkőzés térdelős-füttykoncertjén, addig biztosan nem. De ez vajon mitől változna, ha nem éppen attól, amit Obertone ír? Igaz, akkor ár késő.

És képzeld, most ennyi az értékelésem. Komolyan!

 *

KRITIKÁK A KÖNYVRŐL:

• Magyar Hírlap, Pataki
• Pesti Srácok, Bozóki Balázs

 AJÁNLOTT IRODALOM: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta tragikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 

AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM: 

• Réti László: Európa falak mögött
• Réti László: Európa halála
• Laurent Obertone: Gerilla – Franciország végnapjai

 *

Kárpátia Stúdió, 2020, 592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155374517 · Fordította: Ofella Balázs

6/10

2021 június eleje, tegnapelőtt volt az Ebihal Büfé nyárnyitója, fincsi volt a Pilsner, de még mindig nem a saját bringámmal tudtam menni, kölcsönözni kellett egyet, a kis Hauserem ma lett készen.