Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasónaplója a XXI. század elejéről

moha olvasó-NAPLÓJA

moha olvasó-NAPLÓJA

Dragoner 5. – A vérfiak királynője

Vannak áthallások, majd meglátod, de a színvonal mit sem csökken

2023. február 06. - Mohácsi Zoltán

 dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje.jpg       HALÁLOS ÉRINTÉS  
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Andrea Bormida & Giacomo Pueroni
    A FARGHOK ÁRKÁBAN  
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini
  A VÉRFIAK KIRÁLYNŐJE  
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini
  A VÉDNŐVÉR TÖRTÉNETE  
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini

Szóval így, az ötödik kötetnél már tényleg nem mondok semmit, amit eddig elmondtam a Dragonero sorozatról. Ha most találkozol vele első ízben, akkor a bejegyzés hátteréül tényleg csak annyit, hogy fekete-fehér, olasz, fantasy képregény-sorozat. A fantasyk sárkányos, varázslós, orkos, miegymásos fajtájából. 

Az eddigiekkel kettővel szemben kivételesen négy történet található a kötetben. Igaz,ettől a vastagsága nem négyszer testesebb mint az előzők. A történetek ugyanis nem egyforma terjedelműek. Az utolsó,  példának okáért, feleannyi sincsen mint az első. Nincs ezzel baj, A védnővér története kiegészítő történet a második és a harmadik, összefüggő meséhez. 

Az első, a Halálos érintés egymagában áll, bár ha akarom, csattanós függővéggel. 

Még mindig nem fejtettem meg, s úgy látszik, megfejtetlen is marad, hogy miért szeretem én ezt a Dragonero-t. Ha kedvelném a fantasyt, érthető lenne a szimpátiám, de annyira nem foglalkoztat semmilyen formában. Mint megtudtam, az urban-féle sem, s még abban az esetben sem, ha Stephen King az elkövetője. Aztán nézd meg, a Dragonero meg szakmányban olvasódik a házam táján, általam. 

S az is elmondható továbra is, hogy a Bonelli képregények borítói közül egyedül a Dragoneroé az, amit valahogy mindig sikerül eltalálniuk. Minden más esetben a borító sokkal alacsonyabb színvonalú mint a belső tartalom. De mondjuk már ezt is említettem valahol. 

 HALÁLOS ÉRINTÉS  

A címet szó szerint kell érteni. A történet ugyanis arróól szól, hogy adva van egy fickó, aki a kezével, a testével gyógyit: képes elvenni betegségeket. Csakhogy, mert elvette, a betegség az övé lesz. Ha nem adja tovább, belehal. Ha továbbadja, az hal bele, akinek tovább adta.

dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje_05.jpg

Mekkora átok, mekkora felelősség! Gondolj bele! Meggyógyítod, akit szeretsz, de cserébe meg kell ölnöd valaki, valami mást. S ha nem teszed, te halsz meg... 

Barátunk nem él vissza a képességével. Iparkodik nem visszaélni a képességével. De él vele. Gyógyít. Tehát ölnie is kell. 

dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje_29.jpg

A történetben természetesen összeakad Ian-nel, a sárkányvérűvel. S a történet mindvégig nagyon érdekesen, izgalmasan nyitva hagyja a kérdést, vajon mit is gondoljunk erről a gyógyító-gyilkosról. Van neve is: Learionak hívják. 

Emlékeim szerint ez volt az első olyan Dragonero-történet, amelyben bármi felett dilemmázni lehetett. Nem hiányzott, de nem is áll neki rosszul. Kimondottan tetszett. 

 A FARGHOK ÁRKÁBAN – A VÉRFIAK KIRÁLYNŐJE  

A kettő szervesen egy történet. Az alapjai ismerősek lehetnek: egy hatalmas, beláthatatlan fal, a falon túl ott vannak a vérfiak (zombilények, csak ezek nagyon gyorsak, a fal védői iparkodnak megvédeni a vérfiaktól a falon túli birodalmat. Csak ebben az esetben nem közeleg a tél. dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje_20.jpgR. R. Martin 1996-ban jelentette meg a Trónok harcát. A sorozat eleddig megjelent ötödik kötete, a Sárkányok tánca 2011-ben került az olvasók kezébe. A Bonelli képregénye eredetileg 2014-ben. Vagyis az ötlet és elsőség Martiné. Zavaró? Én vállat rántottam rá. Azért, mert Dragonero történetének a kereteinek ugyan több mint erőteljesen ugyanazok, de maga a sztori mégis más. Ha nem is tölti meg új tartalommal, amit már ismerünk, szó nincs arról, hogy szolgaian másolna. 

dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje_24.jpg

A történet lényege: valakik, köztük egy varázsló a falon kívül rekedtek. Dragoneronak kell visszahoznia őket. Akik eltántek, azok is Dragoneroval voltak kint. Ráadásul a második expedícióban is veszít embereket. Nagy a feladat, óriási a felelősség. 

dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje_14.jpg

A történet a modern technikát érdekesen, mintegy régiesítve használja fel. 

Egy műszer segítségével sikerül jeleket adni-venni, s kiderül, hogy az elveszettek a mammut-szerű,óriási állatok temetkezési helyén, egy irdatlan árok mélyén vannak. De élnek.

A mentést nehezíti, hogy az árok mélye hatalmas, féreg-szerű lények birodalma, amik giliszta-mód ássák magukat a talajban, s ha előbukkannak, pusztítanak, megesznek. A kinézetük további asszociációkra ad lehetőset: Trónok harca vs. Dűne. Igen, a homokférgek. Csak ezeknek nincsen semmi hasznuk, szó sincsen semmiféle melanzsról, fűszerről.

A végeredmény azonban számomra meggyőző, sutba az asszociációk keltette fikázási kényszerrel! Úgy gondolom, valami új született a panelek felhasználásból. Ízlések és pofonok. 

Vagyis a feladat, hogy a csapatot ki kell hozni az árok mélyéből, a férgeket cselezve, legyőzve, és át kell vinni a vérfiak rettentő gyors sokaságán, bejuttatva a falakra, a falak mögé. 

Érdekessége még a történet a címadó királynő, aki hús-vér létére, tökéletesen szokatlan módon, parancsol a vérfiaknak. Van annyi izgalom a történetben, hogy lekössön. Simán. 

 A VÉDNŐVÉR TÖRTÉNETE  

A védnővérek egy nagyon kemény, női szerzetesrend-féleség. A történet az összefüggő előző két rész kiegészítése. Dragonero ebben nem kap szerepet. A cselekmény középpontjában egy Sheda nevű védnővér áll. Aki ott volt a fhargok árkában. Sikertelenül próbált megvédeni egy varázslót, bár a testével óvta. Tudta, hogy emiatt büntetést érdemel. 

A rend keménységéből már kapott leckét, egy tiltott légyott miatt elvesztette az orrát. De arra nem számít, hogy a sikertelen testőrségének a következménye, hogy az élete hátralevő részét nyomorékká tett szolgaként kell leélnie a rendházban. Sheda nem sokáig töpreng, hogy mennyire vágyik erre. S szerencséjére segítője is akad. 

Kemény, kegyetlen történet, az általam olvasott Dragonerok legkeményebbje. A rendről magáról nem sokat tudunk meg, csak annyit, amennyi a jelen események megértésáhez szükséges: a létezésük célját és a mentalitásuk kérlelhetetlenségét. A célt értjük, a módszerek lélegzetállító brutalitását nem. Csak elfogadjuk (?), hogy így van. Ahány ház, annyi szopás, szokás. 

Az utolsó három történetnek ugyanaz a rajzolója, és mindegyiknek a Dragonero-k világának egyik megálmodója a szerzője. dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje_36.jpg

 ÖSSZHATÁS  

Logiksuan felmeról a kérdés, különösen így, majdnem egymás után olvasva, lehet-e újat mondani a sorozatról? Illetve ad-e még valami újat vagy csak ismételgeti önnön paneljait? A válasz: is. 

Kérdés persze, hogy feltétlenül kell-e újat adnia? Töprengek. A sorozatok sokfélék lehetnek, de alapvetően kétfélék mégis. Vagy egy egybefüggő történetet mesélnek el, vagy ugyanazon szereplők epizódonkénti kalandjait.

dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje_32.jpg

Az első verzióban szokott az történni, hogy a cselekmény kifullad, a konfliktusok hajuknál ráncigálttá válnak, eröltett, izzadtsgszagú lesz az egész mindenség. Így járt a Trónok harca is. 

A második csoportba tartoznak például az olyan sorozatok mint az általunk most nézett Brown atya. A katolikus pap, aki rendre a helyi rendőrség előtt kinyomozza ki a gyilkos és miért. (Mondjuk az már eszembe jutott, mert angol kisvárosban játszódnak az epizódok, hogy annyi hulla van, hogy szép lassan elpusztul az egész falu. Illetve a lakosság két három csoportra oszlik: gyilkosok, áldozatok és nyomozók. De mert nő az áldozatok száma, ezzel egyenes arányban nő a rendre leleplezett gyilkosoké is, tehát hamarosan csak Borwn atya, a segítői és a rendőrség tagjai maradnak csak. A legutóbbi részben már egy rendőr is volt az gyilkosok között.) Minden rész új történet, csak a keret marad: a pap, aki nyomoz, de sohasem valaki ellen, hanem az elkövetők lellki üdvéért munkálkodik. (Csak mondom, az alak szülőatyja G. K. Chesterton, a neves katolikus konvertita író, vitázó.) 

A kifulladástól egyik sorozatforma sem mentes. A Brown-atya legutóbbi része nekem már egy kicsit necces volt, már majdnem erőltetettre sikerült, de még léc feletti volt. Ez a harmadik évad. Még van, azt hiszem, négy, Az egybefüggő sorozatok esetében ilyenkor már ki szokott lógni a dramaturgiai lóláb. 

Szóval Dragonero. Mivel magyarul még csak a 11,5. számnál jár a sorozat, én meg ebből öt és felet olvastam (már mondtam, van egy hibrid epizód, amikor Dragonero nem csak teret, hanem fantáziavilágot is jár: egy másik Bonelli-figurával Zagorral kalandozik), nem volt még érkezésem ráunni. Még négy magyarul megjelent kötetet nem olvastam, és idéntől úgy fest, évente egy-egy fog csak megjelenni. Vagyis lehet, hogy marad az édrdeklődés. Eddig csont nélkül maradt. 

Talán azért, mert Ian, a Dragonero nem csupán hűdevérszomjas fantázialényekkel küzdöget, ahogyan azt a Halálos érintés eetében is szóvá tettem. S nem minden esetben egyértelmű az abszolút igazsága (A szarvas karmai közt; igen, a cím vaskos képzavar). S a figyelem fenntartására rátesz egy lapáttal a jól kitalált, megalkotott mellékszereplők garmadája is. Mint ebben az esetben a védnővér, Sheda. 

Vagyis tud valmait ez a Bonelli, le a kalappal! Okosan, ügyesen használják fel a zsáner paneljait, és remekül keverik más dolgokkal. Gondolok például a sorozatban szereplő teknokratákra, a technika haszálóira. Ezért nem üt szemet, amikor ebben a kötetben mondjuk léghajók jelennek meg, sőt reflektorok a nagy falról. Mert a reflektor dizájnja, remek ötlet, archaikus: egy fa korménykerékkel forgatható. Hehehe. (Hogy mi világít benne és hogyan, ne firtassuk!) 

Szóval jól van ez a sorozat, ahogyan van, jelentem, kérem alássan! dragonero_5_a_verfiak_kiralynoje_30.jpg

GooBo, Hosszúvölgy, 2019, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072588 · Fordította: Koszoru Péter 

10/10

2023 januárjában, amikor a legutolsókat rúgja a hónap. Hétfő van. Itthon vagyok. Még mindig a tavalyi, kényszeráen kivett szabimat fogyasztom, de sajnos már nincsen több. Szerelmetesefeleségtársam mai s dolgozott, én meg a körülötte levő háziassszony szerepét töltöttem be, amikor éppen nem olvastam, írtam: kávét főztem, ebédet csináltam, ilyesmiket. Meg voltam Ofi barátomék üres lakásában a piac mellett, ifosztottam a postaládát, fotóztam a csekkeket, értesítettem a volt albérlőket, hogy nekik is jött cucc, meg visszamentem, mert a postás egy bankkártyát tévesen a „mi” postaládánkba dobott be. 

S közben drukkoltam, hogy egy délutáni találkozóján édes párom összebólintson egy új megbízójával. Összebólintott. Mondtam már, hogy virtuális asszisztens (online titkárnő)? www.martassist.hu

Nincsen kedvem dolgozni. felkelni,elindulni, bejárni. Elveszi a kedvem, hogy a fizetésünk marhára elmaradt az áraktól. Elvileg most januára már emelik a bérünket, de nincs túl nagy reményem, hogy utoléri a munkaköröm átlagát. Csak jó lenne, mert szeretek itt dolgozni. 

Ja, és most meg a Moonhead Prog Fest-en megismert,magyar Android zenekart hallgatom. Több mint pompás, összetett, izgalmas muzsika, fülelj csak bele! Itt teheted meg. 

Gönczi Tamás: Piliscsillag, Napcsillag (Egy magyar kultuszhely és titkai)

A blogger ápgrédeli önmagát: értékelés 2.0

gonczi_piliscsillag_4kiadas_2.jpg

Írtam már értékelést erről a köyvről.
De méltatlannak találom mindenféle szempontból.
Ezért egy újraolvasás során ápgrédelem önmagamat.
Ez a 2.0-s értékelésem.

Amikor ennek a könyvnek az egyik prototípusát, összefoglalását, a Pilisi titkok, pálos barátok című füzetet olvastam, elindult az agyam. Egy sci-fi kalandregény irányába. A címe is megvolt: Anaphka Phuja. Nagyon frappáns, nem igaz? 

A tartalmáról nem mondok el egy szót sem. Különös tekintettel arra, hogy magamnak is csak nagyon halvány sejtésem van arról, konkrétan miről fog szólni. De az biztos, hogy valami olyasmiről, hogy egy kis népcsoport egy magasabb hatalomtól kap valami nagyon fontos feladatot, de a többi népcsoport féltékeny lesz erre a kicsire, kikezdik, megalázzák, elveszik tőle a feladatát, és majdnem teljesen el is feledtetik vele, hogy miközben egy a többi között, azok miatt való küldetése van. S lesz Valaki, aki véletlenek során elkezdi felfejteni a múltat, visszavezetni ezt a kis csoportot a feladatához, a küldetéséhez. De mert az idő a végére jár, a feladat egyre nehezebb, az Ellenség egyre nagyobb erővel próbálja elfedni az igazságot, és mind brutálisabb eszközökkel próbálja meg megállítani a Valakit és a társait. 

Talán lennének benne űrhajók, letűnt és feltörekvő civilizációk, szimbólumok, vallás és némi transzcendencia, meg ilyesmi. 

Mondjuk amikor kitaláltam ezt az egészet, amit még nem találtam ki igazán, eltelt egy kis idő, és egy információval szembe kerülve a falhoz vágtam az újságot, amiben az infót olvastam. Mert eredetileg ezt az egészet Magyarországra terveztem, konkrétan a Pilisbe, valós történelmi vonatkozásokkal, konkrét helyek szerepeltetésével, és ilyesmi. Az információ, amit olvastam az volt, hogy ezt a könyvet valaki megírta. Előttem írta meg. Nagyot káromkodtam. Akkor tágítottam a teret és időt. De én még mindig nem írtam meg. Momentán nagyon úgy fest, ez egy örök terv marad. Vagyis örökre terv marad.

De évek óta itt van bennem. S amikor a Pilis szóba kerül, mindig felszínre tör. Most is itt van. 

A legtöbbször bajban vagyok, amikor a magyarság ősi történelméről olvasok.

Hm, ez így nagyon pozitív rám nézve. Az igazság az, hogy a legtöbbször bajban vagyok, ha olvasok. Hol ezért, hol azért. 

Az ilyen-olyan múlt-elképzelések sokaságában van jó pár verzió, amelyik sokkal szimpatikusabb mint amennyire szimpatikus a pillanatnyi hivatalos verzió. Egyfelől persze ez nem jelenti azt, hogy igaz is, csak azt, hogy jó lenne, ha az lenne. Másfelől az is tény, hogy az elképzelések annyira szerteágazók, hogy némelyik nem csupán a történelemtudomány mai álláspontjának mond ellent, hanem más, alternatív elgondolásoknak is. 

Amikor böngészgetem ezeket az alternatív megoldásokat, történéseket bemutató gondolatmeneteket (tudod, ezekre mondják hogy délibábos, mélymagyar, turbómagyar, stb.), engem jobbára még csak nem is az hökkent meg, hogy ellene mondanak a hivatalos verziónak, hanem az, mennyire nincsenek semmivel alátámasztva. A szerzők jobbára a saját elgondolásaikat hívják be annak bizonyítására, amit állítanak. S ha sorakoztatják is az érveket, akkor azok többnyire a levegőben lógnak, nincsen kontextus, összefüggés-feltárás, csak benyögése valaminek, amivel önmagában nem tudok mit kezdeni. Mert laikusként nem ismerem a hátterét, az összefüggéseit, a valóságalapját, az alátámasztottságát a kijelentéseknek.

Rendre így járok. Pedig Isten bizony olyan kis nyitott vagyok, hogy az csuda, és nem adom fel, mindig újra próbálkozom. 

A hivatalos álláspontokról egy gondolat. Nem vagyok tudományellenes. Amit írok most számítógépen írom, villanyfénynél. Van autóm, hűtőnk, tévénk, mikrónk, és olvasok Michio Kakut, meg Gribbint is. Van, hogy e-könyv formátumban az e-könyv olvasómon. Többnyire a nálam okosabb telefonomon fizetek, ha rendelek valamit, illetve ha megérkeznek a rendszeres csekkek. Onnan konfigurálom a routert, a hálózati, önálló IP-címmel rendelkező nyomtatónkat. És így tovább. 

A tudomány fejlődik, és bizony van, hogy előfordul: ami ma tudományos eredmény, az holnap idejét múlt botorság. Meg fordítva. Két évvel ezelőtt azok, akik később a kőbe vésett tutit mondták a koronavírus elleni védekezéséről, még nem ajánlották az állandó maszkviselést. Aztán meg de. Itthon nyomták a PCR-teszteket, miközben állítólag maga a WHO is megkérdőjelezte a megbízhatóságukat. Nekem mást mondott az infarktusom után a kórházi kardiológus főorvosasszony, mint a Szent Margit Rendelő kardiológusa és mindkettőnek ellene mondott a diabetológus... Tréfás volt. Tehát hiszek a tudomány erejében, de majdnem olyan fenntartásokkal, mint bármi másban. Valószínűleg emiatt adok újra és újra esélyt a történelem alternatív bemutatásainak. Különösen, mert a történelem, mint műfaj szubjektívebbnek tűnik a többi tudományágnál. 

Apropó történelem. Minimum Neagu Djuvara óta tudjuk, hogy a tények összegyűjtése, értelmezése mennyire függ az interpretáló történésztől, annak tudatos, tudatalatti prekoncepcióitól, a világlátásától, a filozófiájától, sőt, akár a társadalmi koordinátarendszerétől is, beleértve a karrierjét. 

S akkor figyeld csak, miket mond Gönczi Tamás a Pilisről!

Kinézek az ablakon és látom. Mármint nem Gönczit, hanem a Pilist... Ott jobbra, jóval a nagy kémény mögött.  

A szerzőről

elképesztő módon semmit nem találtam a neten. A könyveit természetesen igen, illetve néhány YouTube-videót, interjút, előadást. De a foglalkozásáról, a tevékenységéről hallgat a mély. A könyvei témái egyébként roppant érdekesek. 

  • Írt egy könyvet Nimródról, a Biblia által egyértelműen negatívnak beállított ősi figuráról. Akit ellenben a magyar gesztáink pont ellentétesen kezelnek: a magyarság ősapjaként, különleges képességű hőseként mutatják be. A címe: Nimród gyűrűje.
  • Aztán van egy könyv a fekete Madonnáról, a magyarok ősi nagyasszonyáról. A címe: A fekete Madonna
  • Illetve egy másik a magyarság ősi hitéről és Koppányról. A címe: Pogány Biblia – Koppány hagyatéka
  • Valamint van egy könyve Csontváryról, Napúton címmel. 

gonczi_piliscsillag_gt.jpgA könyvek, tartalmak más formájú, más címen történt megjelenéséről most nem ejtek szót. 

De arról, hogy kicsoda is Gönczi Tamás, mivel foglalkozik a mindennapokban, nos, arról nem leltem semmit. Még a fotót is úgy szedtem ki róla egy interjú videójából. 

A könyv mondanivalója

nagyon érdekes és roppant izgalmas! Létezett, ugye, egy magyar alapítású szerzetesrend a történelemben: a pálos rend. A nevük nem az újszövetségi Pál apostolhoz, hanem az egyiptomi gyökerű Thébai Szent Pálról nevezte el magát. A pálosok az egyetlen magyar alapítású rend. 

A később boldoggá avatott kanonok, Özséb alapította 1250-ben. A munkába egy látomás alapján fogott bele. A látomás egyértelműen elmondta Özsébnek, hogy a rendalapítást és a célt, amiért alapítania kell, a Pilisben kell elvégeznie, elérnie. Gönczi szerint nem véletlenül: Özséb feladata nem Róma uralmának a helyi megszilárdítása, gyakorlása volt, hanem a magyarság látható világon túli feladatának az őrzése és továbbvitele. Ehhez volt szükség a Pilisre mint szakrális térre. 

A pálos rend tehát renitens rend volt, nem illeszkedett pontosan a római istálló egyébként sokszínű világába. 

Ezek szerint a magyarság választott nemzet, és küldetése van ezen a világon. Ennek a küldetésnek a fenntartásához, beteljesítéséhez volt szükség a pálos rendre és a Pilisre.

A magyarság nem volt pogány nemzet István erőszakos térítése előtt sem. Csak más formában gyakorolta a kereszténységet.

S ugye az államalapító a németek és Róma segítségével éppen ettől az ősi vallástól fosztotta meg a népét, hogy a mindennapi politikai céljait megvalósíthassa.

Illetve itt egy kicsit összekavarodtam. A kettővel ezelőtti mondatot nem Gönczi, hanem Badiny Jós írta, az István-Koppány kettősből egyértelműen Koppány mellett érvelve. („Csak annyit kérdezek a válaszra várva: rabok legyünk vagy szabadok?”) Gönczi azt mondja, nincs még egy királyi ház, amelyik annyi szentet adott volna a kereszténységnek, mint az Árpád-ház. Ennek okát abban látja, hogy az Árpád-házi királyok tudtak, gyakoroltak valamit abból a transzcendenciából, arról a küldetésből, feladatból, amelynek szellemi központja a Pilis volt. 

Özsébnek és a pálosoknak tehát ehhez a majdnem teljesen elpusztított, kiirtott hithez, üzenethez, feladathoz kellett visszatérnie. 

Hm, nem semmi! Milyen jól hangzik már! S mekkora felelősséggel jár az elvégzendő feladat! 

Az elvégzendő feladatunk és a megőrzött tudás

A baj csak az, hogy hatszáz oldal alatt nem derült ki számomra,

  • mi is a feladat, mi a választottság oka és célja?
  • Ahogy az sem, voltaképpen mi is van a Pilisben,
  • mire képes a hely élő szakralitása?
  • S hogy honnan vesszük az információkat, hogy mindez így van? 

Jó, persze vannak hivatkozások a szövegen belül is, van irodalomjegyzék a kötet végén, de az információk olyan kis... mi is a jó szó... szétszórtak. Hirtelenek. Talajtalanok. Az összefüggések nem állnak nekem össze. Nem egyáltalán nem, hanem többnyire nem. Pedig nagyon figyeltem. 

Gönczi Tamás nem sokat pepecsel azzal, hogy az olvasó orrára kösse, honnan szerzi az információit. Még akkor sem, amikor pedig konkrétan hivatkozik valamire.

Erre egy példa: beszél a budapesti Báthory barlang rejtélyeiről, csodáiról, és elmondja, hogy egyetlen vaskos könyvet írtak csak róla (ide vele!), ám a könyv már sehol nem beszerezhető, kikopott a könyvtárakból (ne becsülj alá!). Azonban nem tudjuk meg: se a könyv szerzőjét, se a címét! Átböngésztem miatta a Piliscsillag komplett irodalomjegyzéket, de fogalmam nincsen, mire gondolt?  S ez csak egy példa. Izé, mennyibe lett volna egy lábjegyzetes utalás? 

De a varázslatos az a könyvben, hogy mindez csak akkor tűnik fel, miután felhúztunk a túracipőt, a hátunkra kanyarítottuk a hátizsákot, bepakoltuk a szendvicseket, vizet, persze egy kis pálinkát is, és már lépünk is ki a lakásból, hogy nagyot kortyoljunk a Pilisben ránk váró szakralitásból, Dobogókő Föld szívcsakraságából, a Klastrompuszta nyújtotta szellemi, transzcendentális kalandból

Láttam egy videót, amelyen a dalai láma nagyon jót nevetett, amikor megkérdezték tőle, hogy valóban Dobogókő-e a Föld szívcsakrája.

Nekem ellentmondásos volt a rövid kis részlet mondanivalója. Gondolom, a turbómagyaroknak üzenet: a legkompetensebb megmondja nektek, mekkora hülyék vagytok. 

Egyébként elsőre én is ezt gondoltam: a legkompetensebb megmondta, s akkor hülyeség a szívcsakraság. Mert ha csakra, akkor ki lehetne a dalai lámánál hozzáértőbb?

Aztán viszont kétségem támadt, miért gondolom vajon, hogy ő a leghozzáértőbb? Ugyan mit tudok a dalai lámáról? S mit tudok a hitéről? Miben hisz, hogyan hisz, miért hisz? S csakra ügyben ugyan miért lenne tévedhetetlen? Mert ő használja a legtöbbet a szót? Vagy privilegizálta a kifejezést?

S akik a turbómagyaroknak mutogatják ezt a videót, ők maguk miért hisznek abban, hogy a dalai láma megmondhatja a tutit? Hiszik a csakrákat? A láma transzcendenciáját? S az miért hihetőbb, mint a turbómagyarok Dobogókős szívcsakrasága? Csak? 

De ez egyébként teljesen mellékvágány...

gonczi_piliscsillag_dobogoko.jpg

Olyan hatása van a könyvnek, hogy amikor Dobogókőről végignézünk a gyönyörű kilátáson a Duna-kanyar, Óbuda felé (igen, valóban, mintha piramisok emelkednének előttünk), hogy oké, rendben, itt vagyunk, jöhet a megvilágosodás, az áldás, a nem tudom micsoda, mert ami most körülvesz, az valami más...

Nagyon kedveltem ezt az Ágit. Nem volt köztünk semmi (én tettem egy gyenge kísérletet, de úgy elhajtott mint a szél), csak jópofa volt, vidám és végtelenül ezoterikus. Emlékszem, azt hiszem jó, hogy eljött velünk egy ürömi íjászkodásra. A srácaim is kedvelték őt. Ültünk valahol egy virágos réten, kifulladva némileg az íjászos lövöldözéstől, és szóba került Dobogókő. 

Ági csillogó szemmel mondta: 
– Igen, voltam ott, energiát kértünk a mindenségtől!
– Upsz! És azt hogyan kell?
–  Hát leültünk körbe Dobogókőn, megfogtuk egymás kezét, és megnyitottuk magunkban a csakráinkat, hogy jöjjön! 
– És jött?
– Jött ám, mint a csuda! – somolygott ez az Ági. – Nagyon izgi volt!
– És milyen, amikor jön? Nekem az Edda „Kék sugara” jut eszembe...
– Á, dehogy! Csikis! – nevetett Ági, és máris terelte a szót másra. 

De voltaképpen mi a csudát is keresünk itt fent, azon kívül, hogy kirándulni jó, a kilátás gyönyörű, és végre nem xaraxik velünk senki a coviddal, meg a maszkkal? Hol találjuk tehát ebben a szakrális térben a micsodát? Mit is keresünk? S mi is a feladat, aminek a végrehajtása érdekében keressük? 

Újra mondom, Gönczi jól írta meg a könyvet. Annyira jól, akár egy krimit. Egészen végig keressük, kutatjuk a titkot, a megoldást, a feloldást. S Gönczi annyira jól írta meg a könyvét, hogy fel sem tűnik az, hogy nem is tudjuk, mire keressük a megoldást és a feloldást. Sőt még az sem, hogy a végén sem vagyunk biztosak semmiben. Illetve még azt sem tudjuk, miben nem vagyunk bizonyosak! Tudod, arról beszélek, amit fentebb írtam a történelmi alternatívákat, alternatív történeteket bemutató könyvekről videókról. 

A pálosok küldetésének az eredménye

Lehet, hogy nagyon földhözragadt vagyok, és nem ott keresek, ahol találhatnék, de a könyvet olvasva rendre ugyanazok a kérdések jutottak az eszembe.

Leginkább és legtöbbször az, vajon milyen eredménnyel járt Özséb látomással megerősített feladatának a teljesítése? 

A feladat e könyv szerint is az volt, hogy megőrizzék a magyarság szent küldetését és a küldetés teljesítéséhez szükséges tudást. Manapság a magyarságnak Európában egyetlen küldetése van, elsősorban az Unió felől: „Elmész te a...ba!” De viccen túl: ma semmit nem tudunk sem a küldetésről, sem a tudásról. Mintha a pálosok nem is lettek volna. Hiába volt és van a pálos rend. Mondjuk a mai pálos rend mit sem tud magyar szakralitásról, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ez ebben a könyvben van. A rend mai szakralitása kizárólag a katolicizmus szakralitásából fakad.

Ha egy kicsit ezoterikus vagyok, akkor arra gondolok, hogy nekem, Mohácsi Zoltánnak, a kaszásdűlői, panelproli sofőrnek nem is kell erről semmit sem tudnom. Már csak azért sem, mert nem vagyok beavatott. Maximum az asszony ölén. Aminek csak nagyon apró köze lehet a magyarsághoz, de ahhoz meg már túl öregek vagyunk, és már semmi kedvünk gyerekezni, jó lesz az bőven unokázásnak... 

Elképzelhető az is, hogy Özsébnek és rendbéli testvéreinek sikerült végrehajtania a látomásban kapott küldetést, ám az nem szól minden magyarnak.  (Bennem úgyis domináns a zsidó-, a cigány- és a jász-, és csak egy kis rész alföldi parasztvér.) Csupán azoknak, akik tudnak is élni vele. Vagyis egyszer majd, valamikor, az arra érdemeseknek feltárul, és nyilvánvalóvá válik a magyarság szerepe, feladata, üdvszerző ereje. Vagy micsodája...De a lényeg, hogy lesz minek feltárulnia, és lesz, akinek feltárul. 

De pilisi pálos rendet tárgyaló ezen könyv ismeretének a következtében, nagyon úgy fest, most bizony nem lettünk sem okosabbak, sem többek, sem gazdagabbak, sem tájékozottabbak, sem semmik semerre. 

Már csak azért sem, mert a könyvben levő fejezetek mindegyike oda fut ki, hogy ezt a kérdést, amiről a fejezet szól, még nem látjuk világosan, még nem találtunk rá választ, még nem és már nem... Csakhogy így még az sem világos, hogy mire a hatszáz oldal felhajtás. 

Agymenet:
A magyar Hari Seldon létrehozta a Magyar Alapítványt, de az Enciclopedia Hungarica-val már piszkosul elakadt. Hacsak nem élünk a lehetőséggel, nem is a Magyar Alapítvány a lényeg, az csak figyelem elterelés, hanem a Második Magyar Alapítvány. Lehet Asimov a pálosokból kiindulva írta a regényfolyamát? Én meg itt küszködök, hogy mit is kellene belőle kreálni... 

A könyv szerkezetéről

Egy gondos szerkesztő bizony nagyon kellett volna a könyv (többszöri) kiadása előtt a mondanivaló egészének az átlátása és az egyes részek érthetőségének az érdekében is. 

A KÖNYV EGÉSZÉNEK a szerkezete nem világos. Nyolcvankét fejezetből áll (!), s ez a rengeteg fejezet nincsen részekre tagolva. Mire gondolok? Rengeteg logikai beosztással élhettek volna. Mondjuk így:

  1. Kik voltak a pálosok az ismert történelemben 
  2. Kik voltak a pálosok a háttérben
  3. A Pilis földrajza (hegyek, völgyek, barlangok, amit láthatunk és amit nem)
  4. A Pilis szerepe a magyar történelemben (avagy nem oda Buda)
  5. A Pilis szakralitásának történelmi nyomai, jelei
  6. A Pilis földrajzának transzcendentális jelentése
  7. A Pilis szakralitásának metafizikus jelentése
  8. Mit kellett megőrizniük a pálosoknak és miért? 
  9. A küldetés sorsa (Sikerült-e, ha igen, hogyan? Ha sikerülni fog, egyszer, valamikor, hogyan történik ez meg?)

De mert ilyen szerkezete nincsen a könyvnek, olvasás közben én néha elvesztem. Miért került egyik téma a másik után? Miért ismétlődik egy-egy téma? Mi az oka, hogy egy-egy adott fejezet egyáltalán bekerült a könyvbe? Mintha egymástól független cikkek sora lett volna logikai lánc nélkül egymás mellé dobálva. 

STILÁRIS PROBLÉMÁK ASZERKEZET ROVÁSÁRA
Voltaképpen szerkezeti kérdések az alábbiak is. Nem az egészre vonatkoznak, de egy rossz szemű szerkesztőnek is kellett volna valamit kezdenie vele. A jószeműnek pláne!

Mert nagyon szép a bizalom az olvasó felé, de szerintem úgy a kilencvenkilenc százalékunkat túlbecsülte mind a szerző, mind a kiadó, amikor ezt és az ehhez a hasonló bekezdéseket a könyvben hagyta. 

Adva van a magyar legenda, hogy a Szűz Máriáról elnevezett Fehér Egyház temploma Árpád sírja fölé épült, és ami nekünk itt a legfontosabb, hogy a pálos barátok ,»használatában« volt, ahogy azt a korabeli dokumentumokban fogalmazták. A használatban kifejezés azt jelenti, hogy korábban épült, és nem a pálosok építették csak azok használatában volt. Mit is tudunk minderről bővebben? Béla királyunk névtelen jegyzője az alábbiakat írja (Anonymus/52 fej.)

»Anno dominicae incarnationis 907. Dux Arpad migravit de hoc seculo, qui honorifice sepultus est supra caput unius parvi fluminis, qiu descendit per alveum lapideum in civitatem Attylae regis, ubi etiam post conversionem Mungarorum aedificata est Ecclesia quae vocatur alba, sub honore Beatae Mariae Virginis...«

Tehát nem lehet kétség ezek után a latinul leírt örökbecsű feljegyzés után: Árpád sírja fölé épült a legendás Szűz Máriáról elnevezett Fehér Egyház temploma! E templom tényleges helye máig vitatott, és ami igazán szomorú ebben a kutatásban, hogy a valósan megtörtént tényeket és az ezeket hírül adó Árpádházi ,»legendáriumot« a meg nem történt mesék birodalmába illesztették, és ezzel sokak számára hiteltelenné is tették. De a tények azért tények maradnak. Nagy Lajos király 1355-ben, amikor Új-Budát Ó-Budától hivatalosan széjjelválasztja, és egyben Új-Buda határait kijelöli, szó szerint megemlíti e templomot.

Késöbb IX. Bonifác pápa 1400-ban szintén konkrétan említi a Fehér Egyház templomát: »Alba Ecclesia S. Mariae prope Veterem Budám...« Borbála királyné 21 évvel később (1421-ben) az óbudai apácáknak adományozza a Fehér Egyházat, a magyarok e régi templomát: »...molendinum nostrum prope Albam Ecclesiam eiusdem B. Mariae V. in rivulo calidea aquae situm et deccurens...«

Ami talán perdöntő lehet ez ügyben, Zsigmond király mindezt megerősítve így szól a Fehér Egyház templomáról: »...cuiusdam molendini ante fores Albae Ecclesiae in promontorio civitatis Budensis in comitatu Pilis«.

S itt már el is érkeztünk konkrétan a Pilishez, a pálosok rejtett, szent birodalmához. Tegyünk egy rövid kis kitérőt, már ami az idézeteket illeti, hogy jobban meghatározhassuk, hol is feküdt igazán az a bizonyos magyar Fehér Egyház, ami a pálosokkal és persze a Pilissel oly sok mindenben összefügg. Ha ezeket a különféle idézeteket összevetjük, egyértelművé válik, hogy a Fehér Egyház melletti kis folyó, amit Anonymus is megemlít (»supra caput unius paervi fluminis«), a méltatlanul elfeledett Borbála királyné szerint malmot hajtó hévíz (»molendinum... in rivolo calidea aquae«) volt. S ha Anonymus szavait (»qui descendit per alveum lapideurn«) összevetjük Nagy Lajos 1355-ben elhangzott szavaival (»per murum dirutum cuius lapides, usque ad finálém lapidem, sunt pro metis assignati...«), könnyen egyértelművé válik, hogy az »elveus lapideus« és a ,»murus dirutus« nem más, mint a hajdani rómaiaktól ránk maradt római vízvezeték (alveus lapideus), aminek düledékei (murus dirutus) az Árpád-völgyben egészen a löpormalmokig egyenes vonalban fekszenek manapság is. Innen már viszonylag könnyebb a dolgunk. Ugyanis a szóban forgó római vízvezeték mellett, az Esztergom felé vezető országút irányában található ez a bizonyos magyar Fehér Egyház.

(130–131.)

Csak úgy magamnak dörmögtem a bajuszom alatt, amikor ezt a pár bekezdést elolvastam, minden mélységes tiszteletem mellett Gönczi Tamásnak, hogy: „Elmész te a büdös francba a latinoddal és a következtetéseiddel!” S akkor még nem értem el a 146–147. oldalra, ahol mintegy oldalnyi latin szövegben gyönyörködhetünk fordítás nélkül, de a belőle fakadó következtetések szigorú levonásával. Értem én, hogy a Google Fordító idején ez már nem emberpróbáló feladat, de azért ne feledjük, könyvet olvasunk, ne kelljen már bűvészkedni a szerző szerint bizonyító erejű szövegek megértésével! 

Mert

1. ahogy írtam, az átlag olvasók kilencvenkilenc százaléka nem fog tudni latinul. Ennyit pláne nem. Vagyis az idézett szöveg mintegy fele érthetetlen nyelven van a számára. Hiába is teszi hozzá Gönczi, hogy így már kétség sem férhet semmihez...;

2. háromszor olvastam végig a szövegrészt, plusz most, amikor beszkenneltem, és idemásoltam. Próbáltam a latintól függetlenül is felfogni, mit mond. Engem simán kétvállra fektetett, és röhögve ott is hagyott. Mondd csak, te érted? 

Vagyis a citált részlet a stiláris szerkesztés hiányának is jellemző példája, nem csupán az olvasó cserbenhagyásának.

Tipográfiai vérdohogás

Jelenleg a könyv negyedik kiadása van a birtokomban. Ez már az én példányom. Van itt nálam egy másik kötet is belőle, kölcsönben, az nem az enyém. Az a második kiadás. Kiadványszerkesztői szempontból az eddig általam látott könyvek közül gondolkodás nélkül mindennek a legalja. Csak a borítója könyv. Semmi más nem az benne. Azon kívül, hogy lapokból áll és nyomtatva van.

Ennek az értékelésnek az első verziójában a második kiadás tipográfiájáról elég sokat írtam. De a saját példányomat, a negyedik kiadást olvasgatva megkönnyebbülve látom, hogy a dohogásom jócskán okafogyottá vált. Ezért ami nem igaz erre a kiadásra, minden tépelődés nélkül törültem. Tehát most csak a negyedik, 2020-as kiadásról lesz szó. 

Nem vagyok teljesen elégedett az új, tavalyi kiadás végeredményével sem. Az Angyali Menedék kiadónak nagyon ideje lenne egy igazi kiadványszerkesztő szakembert alkalmaznia! A könyvtárban belenéztem egyéb, nagyon sokezer forintos könyveikbe, hát, barátom, hihetetlen mit művelnek! De tényleg! Vagy inkább mit nem... Az alábbiak következetes hiányok az Attila kódexben, Badiny Jós újra kiadott műveinek esetében, s az összes eddigi Göncziben. Nem is kerestem további példákat.  

Hatalmas megkönnyebbülés ugyan,

  • hogy végre ráengedtek egy elválasztó programot a szövegre,
  • hogy a bekezdések első sorában alkalmaztak behúzásokat,
  • és eltérő betűmérettel jelenítették meg a fejezetcímeket,
  • a képméretezés javítva lett, láthatók az ábrák,
  • és a képaláírás sem a törzsszöveggel megegyező.

Sajnos azonban ezek a hibák csak a jéghegy csúcsát jelentették, jócskán vannak bajok. S a maradék dohogásomhoz nem kell segítségül hívnom a kiadványszerkesztői tudásomat, elég ha egyszerűen a mindennapi esztétikai érzékemet veszem alapul.

Még mindig a kezére kellene csapnia annak, aki ezt a könyvet tördelte. De az is szégyellje magát, aki engedte nyomdába menni így ezt az anyagot! Egyszóval az Angyali Menedék Kiadó nagyon csúnyán szégyellje össze-vissza magát! Még mindig, a negyedik kiadás esetében is ezt kell mondanom. 

Különös tekintettel arra, hogy a negyedik, bővített, javított kiadás. Ahogyan azt a borító is hirdeti. A tördelés ugyan már nem maga a komplett szégyen, de azért mégis, na! Mindjárt mondom, miért, de előtte nem tudom elhallgatni, hogy ezért a pocsék, hozzá nem értő, dilettáns munkáért 2020-ban 9990 forintot kérnek el bolti árként. Az internetes ára kétezer forinttal soványabb, tehát még úgy sem kevés. 

Az ízléstelenség és az igénytelenség ocsmány iskolapéldája lett ez a kötet. Mintha sem a szerzőnek (ha egyáltalán konzultáltak vele), sem a tördelőnek, sem a szerkesztőnek a kezében nem lett volna soha egy árva könyv sem. De basszus, az Angyal Menedék egy kiadó! Egy ember nem akadt, aki minimálisan értene náluk a tipográfiához? Vagy legalább józan paraszti esze és esztétikai érzéke lenne? Könyörgöm! 

Szóval

  • Nagyon sok könyvben ma már sztenderd ocsmányság, hogy a tartalomjegyzék kezdete az oldalpár bal oldalára kerül. Itt is. (Hogy minek a tartalomjegyzékbe a három oszlopcím, rejtély!)gonczi_piliscsillag_napcsillag_6.jpg
  • Az alkalmazott betűtípusok nagyon csúnyák. A korhoz sincsen közük, amiről szólnak. Ráadásul olvashatatlanok. Ez utóbbi a nagyobb gond. A törzsszöveggel, a címoldallal semmi baj, de a fejezetcímek már elrettentők. Pap Lajos előszavával egy darabig küszködtem, de aztán feladtam az olvasását. Nem a tartalma, hanem a betűtípus és -méret miatt. Olvashatatlan.

    gonczi_piliscsillag_napcsillag_5.jpg

    gonczi_piliscsillag_napcsillag_4.jpg

  • Ezt talán a szerzővel kellett volna egyeztetni, de nagyon vacakul fest, amikor egy fejezet kezdő oldalára annyi mottó szöveg kerül, hogy a törzsszövegből már semmi sem fér oda. Ráadásul az összes mottó jobbra zárt, az oldalpár bal oldalán is. A szöveg teljesen rendezetlen, tele van egyszavas utolsó sorokkal. Egyszerűen ocsmány. Aztán még: a mottóoldalakon a szöveg elhelyezése annyira eseti, még egy oldalon belül is, hogy nekem az ökörhugyózás szó jutott róla eszembe. Indokolatlan jobbra, balra, középre zárások, tabulátorok, enterek, szóközök, hatalmas térközök... Volna meg ötletem, nehogy egységes legyen a kinézet, mondjam? :-P

gonczi_piliscsillag_napcsillag_7.jpg

gonczi_piliscsillag_napcsillag_2.jpg

gonczi_piliscsillag_napcsillag_1.jpg

  • A fentiek után apróság, bár örvendetes, hogy az új bekezdések immár behúzással kezdődnek, de sajnos immeg a behúzást is túltolták. Az egyes fejezetek első sora is bezúzásra került, holott nincsen iniciálé, nincsen semmiféle első betű kiemelés. Mondjuk a fejezetcímek betűtípusa után: hála Istennek, hogy nincsen, félelmetes, mi lett volna, ha rájönnek, hogy ilyet is lehet csinálni! 

Érthetetlen, amit ezzel a könyvvel (is) művelt a kiadó, még így is, hogy jócskán javítva lett. Főleg, mert a tartalma sokkal többet érdemelne mint ez a kontármunkás külső. Éppen tegnap olvastam a Molnár-C Pál, a könyvművész című könyvben: 

»...a szép könyvet nem az teszi, hogy tele van cifra betűkkel és mütyürkékkel, ornamensekkel és fejlécekkel, amelyeknek rajza és stílusa mind elütő egymástól [...], hanem a megfelelő technikának az alkalmazása és az intuitív erővel bíró anyagszerűség, és ennek megfelelő művészi betű és illusztráció« – hirdette 1932-ben a Magyar Grafika című folyóirat.

No, de hibáiból tanul az okos ember. Majd az ötödik kiadás vagy az azt követők helyre teszik ennek a hiányosságait. Eddig is volt már némi evolúciója a könyvnek! S remélhető, hogy a tipográfiai ráébredések a kiadó más könyveiben is érvényesülnek!

Angyali Menedék, Budapest, 2020, 624 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789638983602

Téma: 10/10
Megvalósítás: 5/10
Külcsín: 3/10 

2023 február első napján csináltam egy hülyeséget, annak a következménye ez a bejegyzés. Ma jött ehhez az értékeléshez egy hozzászólás a blogomon. Ami csak azért volt különös, mert tudtommal még nem élesítettem a bejegyzést. Tudtomon kívül meg véletlenül de. Ezek szerint. Élesen hagytam, csak itthon átolvastam, kicsit szerkesztettem, meg a képeket kicseréltem. Ha már éles... 

A dolgozdámban lett fizetésemelés. Nem annyi, mint kellett volna, amivel annyi lehetne a bérünk, mintha máshol ugyanezt csinálnánk, de valami. Ami sajnos végeredményben majdnem semennyi... Így olyan huszonöt-negyvenötezerrel vagyunk lemaradva... :-( 

Douglas Murray: Háború a Nyugat ellen (Ahol múltunk, jövőnk és identitásunk a tét)

Röhejes vérvaló, de nem tudunk rajta nevetni, avagy miképpen gyilkolják és gyilkolja meg önmagát a művelt Nyugat

murray_haboru_a_nyugat_ellen.jpgHA EZ AZ IDÉZET NEM CSIGÁZ FEL TÉGED, 
AKKOR SEMMI SEM KÉPES ERRE. 

NEM RÖVID, DE SÍRNI FOGSZ VAGY NEVETNI.
VAGY SÍRVA RÖHÖGNI. 

HA ÉLNÉK ILYEN KIFEJEZÉSEKKEL
AZT MONDÁM: BEXARSZ!

FIGYELJ CSAK!

„Az ,»ANTIRASSZISTA MATEMATIKA« egy lehetséges példája sok minden mással együtt természetesen 2020 nyarán bukkant fel. A lázas hónapok során több matematikatanár is megpróbálta »dekonstruálni« a matematika és a logika egyik alapját – miszerint kettő meg kettő egyenlő négy. Meglátásuk szerint ez az állítás nem igaz, és bár kettő meg kettő valóban lehet négy, lehet más is, például öt. Valami furcsa oknál fogva, talán azért, mert bármi egy kultúrháború része lehet, sokan ráharaptak erre. Többen azt állították, hogy TÖBB OKBÓL IS EGYÉRTELMŰ, hogy kettő meg kettő nem egyenlő néggyel. Eme okok között szerepelt, hogy a 2 + 2 = 4 »egy hegemón narratíva része«, és az ezeket a narratívákat létrehozó emberek nem dönthetik hogy mi igaz és mi nem, hogy a 2 + 2-nek azzal kell egyenlőnek lennie, amivel az emberek akarják, és hogy egy ilyen definitív kijelentés kizárja a tudás más módozatait.

A mozgalom erőre kapása idején egy PhD-hallgató a közösségi médiában jelentette be, hogy ,»ama elképzelés, miszerint kettő meg kettő egyenlő négy, kulturális, és a nyugati imperializmus/kolonializmus miatt véljük ezt a tudás egyetlen módjának«. A Washington Állami Egyetem egy »etnikai tanulmányok matematika tanára« arra szólította fel az embereket, hogy annak bizonyításával csapjanak oda a gyűlölködőknek, hogy 2 + 2 = 5. Nemsokára a Harvard egyik biostatisztikus PhD-hallgatója is segíteni próbált, közölvén, hogy a számok »kvantitatív mértékek«, amelyek az »univerzum valóságának absztrakciói, és ezt fontos észben tartanunk, amikor a való világ modellezésére használjuk fel«. Mindez kétségkívül sok mindent tisztázott. Rengetegen mások, köztük matematikatanárok, siettek a mozgalom segítségére a közösségi médiában. Néhányak szerint a 2 + 2 = 4 »a valóság egyszerűsítése« volt. Ám az aktivisták fő célja végig egyértelmű volt: bemosni egy nagyot a fehér felsőbbrendűség híveinek azáltal, hogy bebizonyítják, kettő meg kettő nem egyenlő néggyel. 

Lehetséges, hogy a lelkes aktivisták egyike sem olvasta George Orwell leghíresebb könyvét. Vagy az is lehetséges, hogy több évvel ezelőtt olvasták, elfelejtették, vagy simán letudták egy újabb halott fehér férfi műveként. A legvalószínűbb az, hogy úgy vélték, annak tartalmának semmi köze sincs hozzájuk. Ám az egész 2 + 2 = 4 vita kifejezetten megvilágító erejű volt, hiszen az 1984 egyik leghíresebb része a következő:

A végén a Párt ki fogja jelenteni, hogy kettő meg kettő öt, s mindenki el fogja hinni. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb ki ne jelentsék ezt: helyzetük logikája megköveteli. Filozófiájuk ki nem mondottan tagadja nemcsak a tapasztalás érvényességét, hanem a külső valóság tényleges létezését is. Az eretnekségek eretneksége a józan ész.

Megkésve a Harvard biostatisztikusa rádöbbent az orwelli áthallásra. Amikor informálták róla, a »nem szerencsés« kifejezéssel zárta le az ügyet.”

Az idézet a könyv 224–225. oldaláról való. Sejtheted, hogy addig is van jónéhány dolog, amitől az ész megáll. De van ám! Tulajdonképpen a könyv majd' minden második oldaláról lehetne hasonlóan ütős, egetverő marhaságokat idézni. Mondjuk ez volt az a rész, amikor már önfeledten röhögtem.  

Mert a hülyeség, ha nem is xilofonozik: foszforeszkál.

Sándor György

A többin nem tudtam röhögni. Volt, ahol minden, legendás nyugalmam ellenére ideges lettem, volt, amin elképedtem, volt amin csodálkoztam, volt, ami felzaklatott. De hidegen nem hagyott semmi. Az, hogy teljesen meghülyült a világ, immár kétségtelen. 

murray_haboru_a_nyugat_ellen_dm.jpg

Miről is szól a könyv? 

Arról, hogy a nyugati kultúra, ahogy van, ahogyan áll, ahová jutott, és amilyen úton: kuka az egész, tokkal, vonóval. Mindenestül. Egy rakás szemét a történelme, az eszmeisége, a filozófiája, a művészete, a tudománya, a politikai fejlődése, mindene.

Azért kuka, mert áthatja a fehér ember mindenkori, megbocsáthatatlan és megbánatlan RASSZIZMUSA. A fehér ember rasszizmusa a szemérmetlen és határtalan FEHÉR FELSŐBBRENDŰSÉGBŐL fakad. Bármi eredmény, ami a fehér rasszhoz kötődik, annak motiváló ereje ez a felsőbbrendűségi tudat.

Ezt nem Murray mondja, hanem nagyjából mindenki más. Aki nem ezt mondja, az manapság katedrát, tisztséget, renomét, jó hírét, mindenét veszíti. Azért, mert a Nyugat elképesztő megalkuvással teljesen és önfeledten magáévá teszi ezt a határtalan ostobaságot. Így fűrészeli szorgalmasan önnön identitása alatt az ágat. Nem kézi- hanem láncfűrésszel.

Az idiotizmus az egyetemekről indult, de rohamléptekben tökéletesen beette magát mindenhová, a hivatalokba, a kormányzati szervekbe, a minisztériumokba, a gazdaságba, a nagy cégek humánpolitikájába, marketingjébe és mindennapi gyakorlatába, az egészségügybe, a kultúrába, az egyházakba, mindenhová. 

Egyelőre ez nálunk nem érvényesül olyan mértékben, mint a Murray által mélyen vizsgált Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. De nyugodtak ne legyünk, Kelet-Európának is megvan a maga rasszizmus elszenvedő alanya, amit a sajtó és a helyi jogvédők, antirasszisták ugyanúgy kezelnek. Ahogyan a rasszimus kérdését is. 

Mortimer-ügy a magyar sajtóban nagy visszhangot kiváltó bűnügy volt 2005. május 8-án. A Mortimer becenévre hallgató Gyurcsa Mihály, 17 éves szakközépiskolai tanuló egy karddal megszúrta a 15 éves Patai Józsefet. Az ügynek óriási visszhangja lett, mivel a sértett cigány származású, ráadásul kiskorú volt, ezért a sajtó – felelőtlenül – azonnal rasszista támadást kezdett emlegetni, még azelőtt, hogy akár csak az életveszélyes – egyébként kihallgatásra alkalmatlan – állapotban lévő sértett meghallgatására sor kerülhetett volna. Tüntetésektől kezdve parlamenti interpellációig számos fórumon elítélték az esetet. A hatóságok egyébként soha nem állították, hogy rasszista indíték játszott volna szerepet a támadásban – és ezt a későbbi nyomozás sem igazolta –, ráadásul kiderült, hogy a sértetthez hasonlóan az elkövető, Mortimer is cigány származású. 

(Forrás)

A sajtó az utóbbi tényt természetesen már nem verte nagy dobra. Amint kiderült, hogy az elkövető is onnan jött, ahonnan az áldozat, a téma eltűnt a sajtóból, akik addig véresszájjal hörögtek, most elegáns kussolásba fogtak. Megszűntek a tüntetések, minden hang elhallgatott, mintha az egész felháborodás-hullám nem is létezett volna. De senki nem mondta, hogy bocs', ezt túltoltuk, rasszizmust csináltunk ott, ahol szó sem volt róla, megvádoltunk egy komplett társadalmat, holott annak köze nem volt az egészhez. 

Tanulság? Van. Módszertani. A hír csak akkor hír, ha egy nem magyar, nem fehér kap egy pofont. De ha nem magyar, nem fehér nem magyart, nem fehéret szúr le, akkor nem történt semmi. Ha a nem magyar, nem fehér magyart vagy fehéret ver, gyilkol meg az csak akkor és úgy válik hírré, ha az elkövetőnek a bőrszínre semmiféle utalás nem történik. Stimmt?

Vagyis a gonoszság és az agresszivitás bőrszínfüggő. Ámde a rassz alapú diszkrimináció nem rasszizmus-e akkor is, ha pozitív diszkriminációról van szó?

(A könyvben erre van ékes, idióta példa: a szimfonikus zenekarok meghallgatásaira kitaláltak egy jó módszert, hogy a felvételiztetőket ne befolyásolja a látvány, nő vagy ilyen-olyan náció tagja muzsikál. A női zenészek arányát simán növelte a módszer, de a nem europidokét szemernyit sem. Mi a következtetés? El kell venni a paravánt, és mégis látni kell a zenészt, mert javítani kell a rasszok arányát. Vagyis szarabb lesz a zenekar, ha összetételében tökéletesen polkorrekt is. Ügyes, nemde? 

Douglas Murray áttekinti ennek az elképesztően gyorsan terjedő őrületnek a fő társadalmi területeit, eklatáns példákat hoz a megnyilvánulásaira, a tevékenységére és annak következményeire. 

Mondtam már, hogy az olvasás közben néha kimondottan ideges lettem? Én, a világ egyik legnyugisabb embere.

A könyv pontosított címe ez is lehetne: Az öntökönszúrás művészete. Mert úgy fest, a nyugati társadalmak önként töketlenítik, tökéletlenítik önmagukat. Méghozzá szemkápráztató gyorsasággal és hatékonysággal. S ne legyenek illúzióink: bár a könyv elsősorban az Egyesült Államokról és Angliáról szól, másodsorban a többi nyugat-európai országról, mi, magyarok sem vagyunk mentesek mindattól, amire Murray felhívja a figyelmünket. 

A fehér embert teljesen, mindenestül, teljes egészében, széltében-hosszában, keresztül-kasul, reggeltől-estig, lentről-fentig, testtestül-lelkestül áthatja a fehér felsőbbrendűség. A rasszizmussal és a fehér felsőbbrendűséggel két dolgot lehet csak tenni. Egyfelől el- és be kell ismerni. Másfelől küzdeni kell érte. Nem elég nem rasszitának lenni, és nem fehér felsőbbrendűnek lenni, hanem ANTIRASSZISTÁVÁ kell válni.

Aki nem antirasszista, az hiába döngeti a mellét, hogy nem rasszista: az antirasszizmus hiánya miatt mégis rasszista. 

Arra a kérdésre, hogy mi a rasszizmus, nem létezik korrekt, objektív definíció. A szó értelmezése több mint dialektikus. Rasszizmus az, amit annak mondanak. Rasszista meg az, aki tiltakozik az ellen, hogy rasszista lenne. Ha meg nem tiltakozik, akkor ugye rasszista. 

„Így megy ez!” – mondaná Vonnegut mester. Az abszurd lett a mindennapok természetes közege. 

A könyv szinte egyáltalán nem érinti, de az ABSZURDÍTÁS nem csupán a rasszizmus kérdéseben nyert elsöprő diadalt. Meghódította a történelem értelmezését: ennek legszembetűnőbb területe a HOLOKAUSZT köré kialakított elképesztő, hihetetlen filozófia zagyvaság. Ugyanennyire zagyva, logika- és mindennapi tapasztalatmentes a GENDER, a társadalmi nemek témájának katyvasza is. Mindkettőt, ugyanúgy, ahogyan az antirasszizmust, kötelezőn vallani kell mindenkinek. Aki nem vallja, tán embernek sem mondható, mindössze egy erkölcsi, morális, etikai, filozófia biómassza.  

Pont. 

Az abszurditás néhány példája

A bevezetőt már olvastad. Voltaképpen az is mindent elmond arról, hogy mekkora hülyeségről van szó. De ez alatt az alcím alatt jószerivel az egész könyvet idézhetném. De még csak címszavakban sem fogom, mert az is hosszú lenne. Amiket itt és most leírok, kiemelek Murray könyvéből, azt csak azért teszem, hogy még inkább érzékelhesd a téma egetverő blődségét. Ami röhejes is lehetne, ha nem lenne gonosz és gyilkos a Nyugatra nézve. Kiemelve azonban a röhejessége marad meg. Állítólag, amin nevetni tudunk, azon felülemelkedtünk. S amin felülemelekedünk, az hosszú távon nem győzedelmeskedhet. 

Az első, amit kiemelek, az viszont nem nevetséges. A fehér faj elleni támadás eszmei alapja a kritikai rasszizmus katyvasz „tanítása”. (Itt van róla egy remek cikk.)  Ennek leglényege, hogy a fehér rassz strukturálisan, rendszerszinten rasszista. A történelemben visszamenőlegesen is. S már észre sem veszi önnön rasszizmusát. Ezért szükséges gyökerekig menő feltárásokat és újraértékeléséket végezni. 

A fehér ember rasszizmusának, rendszerszintű felsőbbrendűségének őrülete 2017-ben, a velejéig igazán rasszista BLM-mozgalom elterjedésével kapott irtózatos lendületet. 

kritikai fajelmélet

A woke mozgalom egyik ideológiai alapját képező, neomarxista-neofasiszta fajelmélet: minden fehér ember bűnösnek született és bűnösként fog is meghalni. Élete során köteles ennek megfelelően az eredendő bűnéből fakadó, másokat sújtó károk és hátrányok jóvátétele iránt minden tőle telhetőt megtenni. (Forrás)

Nem véletlenül mondta Jézus, hogy Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket.” (Mt 7:15–20)

murray_haboru_a_nyugat_ellen_2.jpg

Lazítsunk! 

Lássuk, hol mindenhol kell a bevezetőben említett matematikán kívül rendet csinálni! 

  • Amin a legjobbat röhögtem: például a BOTANIKÁBAN. Nézz csak meg az angol gyepet! (Tudod, azt, amiről egy angol kertész azt mondta, hogy pofon egyszerű létrehozni, mert nem kell mást csinálni, csak a megpuhított talajba elvetni a fűmagot, aztán locsolni és vágni. Úgy száz éven keresztül.) Nos, mit látsz, ha a gyepre nézel? Úgy van: füvet. És még? Semmi mást. Na, ez az! Semmi mást. A pázsit egynemű fű. Egyfajta növény. Tökéletesen hiányzik belőle a sokszínűség, hiányoznak az árnyalatok, csak fű van, semmi más. Semmi másság. Eltitkolt, rendszerszintű, strukturális, rejtett rasszizmus!

  • Shakespeare meg az IRODALOM színejava. Ne is mondd! Hány nem fehérbőrű szereplője van a drámáinak? Egyetlen egy! Az is micsoda? Gyilkos! Lemész hídba: Shakespeare strukturális rasszizmusát tudod ki és mi végezte legalaposabban? Nem fogod elhinni, de komolyan: a Globe Színház! Vagyis Shakespeare sem szalonképes manapság. Ahogyan egyébként Lord Byron, Coleridge, Huges, Orwell, Oscar Wilde, meg másik háromszáz író, költő sem. Mert hívei, haszonélvezői voltak a kolonalizációnak, a gyarmatoknak, a rabszolgatartásnak. Ha nem ők, akkor a felmenőik. Vagy az unokaöccsük (Coleridge). Vagy a szomszédjuk, a szomszédjuk nagybátyja unokahúga testvére nagymamája kutyájának a nyolcadik kölyke... (De ezt már csak én tettem hozzá. Az unokaöccs igaz. Mármint, hogy Coleridge általa lett pária.) De egyébként tudd, Homérosz is szenvedett a pár évvel ezelőtt felszínre emelt fehér-betegségben! 

  • Naná, hogy a ZENEI élet is több sebből vérzik. Nézd csak meg a szimfonikus zenekarok összetételét! Az még csak hagyján, hogy mennyire kevés nő van a zenészek között, de mennyi a nem fehérbőrű? Na, ugye! Ennek kizárólag egy oka van: a fehér felsőbbrendűség. Aztán figyeld csak meg, hogy a nyugati zeneszerzők hány és hány más kultúrának használták fel a zenei motívumait, ritmusait, dallamait, hangszereit. Ez tudod mi? KUTÚRÁLIS KISAJÁTÍTÁS. Abbizony! (Namost, ha van rajta sapka, akkor azért verjük meg, ha nincsen azért! Ha nem tekint ki önmagából, bezárkózik, akkor a fehér felsőbbrendűség gőgje hatja át, ha meg kitekint, akkor kisajátít! Látod, látod, ilyenek vagyunk mi, gennyedék fehérek! 

  • De egytől-egyig elvetendők a Nyugat FILOZÓFUSAI a maiktól Platónig, Arisztotelészig. Természetesen a filozófiájukkal egyetemben. Képzeld, Kant például egy helyen leírta a „néger” szót. Vagy Hume egy lábjegyzetében a fehér faj magasabbrendűségéről töprengett! Ha nem lenne tragikus, tréfásnak nevezhetnénk, hogy egy magánlevélrészletet és lábjegyzetet szembeállítunk mondjuk Marx tevékenységével, ami közvetve, ugye minimum százmillió ember halálhoz vezetett, de nem idézte elő Marx diszkvalifikálását. Mi több, a szalonképessége a kelet-európai blokk bukása után is töretlen.

  • Aztán itt van a TÖRTÉNELEM. Az még hagyján, hogy az antirasszizmus kérlelhetetlen szűrőjén fennakad George Washington és Thomas Jefferson (vö. rabszolgaság), de ugyanúgy ott halódik mellettük Churchill személye és emlékezete is. És a sort hosszan lehetne sorolni. A BLM eszement tombolása során nagyjából csak Marx szobrai maradtak a helyükön: dőltek, törtek, folyóba kerültek, festékkel borították le őket, de szobor nem maradt a talapzatán. A múltat csak meg kell piszkálni, és tuti, hogy bárki és mindenki esetében találhatunk valamit, amit felhasználva, kiforgatva befeketíti. Marx továbbra is, mindörökre, mindörökké makulátlan. 

  • Valamint figyelni kel, hogy az eseményeket, történéseket, részleteket, mozzanatokat még véletlenül sem eredeti, valós kontextusukban vizsgáljuk, magyarázzuk. Ez elengedhetetlenül fontos. Egy történelmi eseményt például soha ne az adott kor, adott társadalmának, közgondolkodásának, tudományos ismeretének, erkölcsének megfelelően értelmezzünk. A helyes metodika, ha a mai elvárásokat, erkölcsi nézeteinket, a jogok fejlődésének mára elért szintjét követelménynek állítjuk a vizsgált kor elé. (S hányjuk fittyet annak, hogy ez a metódus nagyjából olyan, mintha Mátyás királyt faggatnánk Woody Allen humoráról és a manhatteni zsidó értelmiség szarkasztikus humoráról. 

  • S végül az egyik legfontosabb szempont. Amit szabad a kis ökörnek, nem szabad Jupiternek. (Tudom, hogy fordítva van, de itt így a helyes. A fehér ember rasszista, agresszív, elnyomó, igazságtalan, minden, ami rossz. De mindig csak ő az. Az, hogy a BML-nek már a neve is tömény rasszizmus a kizárólagossággal, az természetes. Mert rasszista csak fehér ember lehet. 

murray_haboru_a_nyugat_ellen_1.jpg

Nem is folytatom. Pedig lehetne még hosszan. De talán ennyiből is látszik, hogy a módszer roppant egyszerű. Csak megfelelően csőlátásúnak, bigottnak és dogmatikusnak kell lenni hozzá. Igen, jól látod, ezek alapvetően a vallás szavai. De hát az antirasszizmus, hasonlón a holokauszt bizonyos értelmezéseihez, manapság vallássá lett. S igen, simán működik az inkvizíciója is. Bár máglyára nem vet, de simán összetör, megnyomorít, tönkre tesz életeket. S igen, a semmiért. Vagyis inkább a racionalitásért, a valóság feltárásért, az eszementség leleplezéséért.

A lényeg: a kötelezőtől eltérni a gondolkodásban fikarcnyit sem lehet: egy út van előttünk, ez a választási lehetőség. A fekete élet számít. S a mondatban nincsen több szó. Semmi sem relatív benne. Miközben ez az egész fortyogó kulimász még önnön ideológusai számára sem ideológia vagy eszme, hanem mozgalom. Ami rombol. Logikát, józan észt, pszichológiát, kultúrát, történelmet, eszméket, intézményeket, kapcsolatokat, városokat, szobrokat. 

Fehérek

Bármiből lehet rasszizmus.. De tényleg bármiből. Szerelmetesfelségtársammal két napja azzal szórakozunk, mi mindenből tudunk rasszizmust kreálni. Nekem tegnap a kirándulásunk végén, Piliscséven tűnt fel, hogy mennyi házat festettek világos színűre, uram bocsá', fehérre. S az autók döntő többségét is világosra dukkózták a fehér felsőbbrendűségi elnyomás hívei, hogy kiemeljék: az ember színe fehér. SzFT az előbb éppen Led Zeppelint hallgatott a YouTube-on keresztül. Egy reklámban az találták mondani, hogy vedd meg eztmegezt a fogkrémet a fehér mosolyért. Érted, a FEHÉR mosolyért! Ráadásul az összes fogkrém fehér. Rendszerszintű rasszizmus! 

Mindenből és bármiből lehet rasszizmust gyártani. Fehér a karácsony, fehér Moby Dick, fehér a tisztaság színe, a Procul Harum a fehérnél is halványabb árnyalatról énekel, Komár László meg a fehér holdról. Aztán nézd csak, az összes konyhai papírárú: szalvéta, kéztörlő, mind fehér! A tisztasági betétek, a higiéniai törlőkendők is. De fehér majdnem az összes könyv lapja, fehér a mentőautó, a kórházi ágynemű, az orvosok köpenye. 

Tudod, megfelelő kontextusba helyezve ez mind-mind a fehér felsőbbrendűség képévé, jelévé, jelképévé válhat. Nem is kell sokat tenni azért, hogy így magyarázhassuk. A rasszizmus esetében ugyanis alapvető magyarázó szisztéma, hogy nem a kiindulási pont szándéka a mérvadó, hanem a fogadó fél értelmezése, ami többnyire az érzéseiből fakad.

Ezt a mondatot olvasd újra, lassan! Tüneményes megfogalmazás! Nem tőlem származik. Azért tüneményes, mert innen valóban bármi rasszizmussá válhat. Nem az a fontos, sőt, lényegtelen, hogyan gondolod, milyen szándékkal mondasz, csinálsz valamit. Az a lényeges, hogy a fogadó fél hogyan érez veled, a szavaiddal, a tetteiddel kapcsolatban. Ha rosszul, akkor bizony rasszista vagy! murray_haboru_a_nyugat_ellen_4.jpgAkarhatsz, szándékozhatsz bármit, ha ő úgy érzi, te rasszista vagy, ha eszedbe sem jutott semmi ilyesmi, akkor bizony rasszista is leszel! (Itt van erről egy elképesztő, magyar nyelvű írás, csepp a tengerből. Random találtam. Már a címe megfogalmazza, hogy rasszista vagy akkor is, ha nem vagy az. S félek, sokan vannak, akik ezt komolyan veszik!)

Áttekintés

Murray rendszeres és módszeres ember. A könyve átgondolt, logikusan felépített. A kezdetén elmondja, mi is az a kritikai fajelmélet (minden fehér gennyedék). Ennek keretében megtudjuk, hogy a Nyugatnak semmit sem köszönhet a világ. Semmi jó sem származik innen. A Nyugat kultúrája egy pöcegödör. Azért, mert kezdettől fogva fehérek kultúrája volt, és a fehérek intoleránsak, agresszívek, türelmetlenek, beképzeltek. Ez alap. S ez az alap mára valóban alappá vált. Mindenhol, mindenben. 

A gyarmatosítás és a rabszolgaság intézménye magyarázza valamelyest a Nyugat behódoló, visszataszítóan alázatos és túlzásba vitt válaszreakcióját. Kiindulási alapjai a múlt elkövetett bűnei. S úgy tesz, mintha a kétségtelen bűnökön túl erény, büszkeségre való ok a Nyugattal kapcsolatban nem is létezne. S ahogy Murray fogalmaz, ha mérlegelni, viszonyítani kell a Nyugat történelmi szerepét, akkor ne felejtsük el, hogy Európa soha nem önmagában cselekedett a történelemben. Ha mérlegelünk, akkor nem csak Európát kell mérlegre helyezni, hanem mindenki mást is. 

S a mérleg serpenyőjébe bele kell kerülnie Európa, a Nyugat politikai, filozófiai, tudományos, kulturális és társadalmi eredményeinek is. 

S érdemes nemcsak a múltra koncentrálni, hanem egy komoly értékelő pillantást vetni a jelenre is. Ha a Nyugatot társadalmait, minden hibájukkal egyetemben összevetjük akár más társadalmakkal, két kérdés tehető fel: mi akarnánk-e bárhol máshol élni, mint Nyugaton, illetve ha a Nyugat ilyen pokoli hely, miért ez még mindig a más társadalmakból érkező tömegek álma-vágya? Tán szívrepesve vágynak a rasszista reakciók elszenvedésére? 

Murray, bár szerteágazó területekről való példákat sorol, alapvetőn rendszerben teszi. A könyv alapvetőn négy részből áll.

  • Az első rész a rasszizmus meghatározásával, a fogalom fegyverré válásával foglalkozik. Azzal, hogyan jutottunk idáig?
  • A második rész a történelemre koncentrál. Illetve nem is annyira a történelemre, sokkal inkább a „történelem újrakeretezésére”. (Értsd: tények, dokumentumok nélküli félreértelmezés.) Amiből kiderül, hogy a Nyugat a megtestesült gonosz, minden más civilizáció, társadalom az ő áldozata.
  • A harmadik rész az európai vallások eltorzulásával, elkurvulásával, önfeladásával foglalkozik. Azzal, hogy a társadalmi-, szellemi-, gondolkodásmód-változások miképpen súlytalanítják és kasztrálják az üzenetüket és tanításukat. Éppen tegnap érkezett egy fotó egy barátomtól. Meg akartam mutatni. Már nem él a link. Erre beírtam a Gugliba, hogy lmbtq church, és a képekre kerestem rá. Az első oldal tetején a következők fogadtak. Szerintem ehhez semmi kommentár nem szükséges.  

murray_haboru_a_nyugat_ellen_5.jpg

  • A könyv negyedik része a kultúrával foglalkozik. Ebben az esetben elsősorban a művészettel. A lényege, hogy most olvasd el a nyugati irodalom klasszikusait, most hallgass zenéket, nézz képzőművészeti alkotásokat, mert nem sokáig lesz rá lehetőséged! Gondolj bele, amikor a British Library kezd gyomlálásba, és a Globe Színház fésüli át Shakespeare-t! (Na, hány fekete szereplője volt? Egy és az is fehér nőt ölt! Add össze!)

Ami feltűnő, hogy Murray Nyugat elleni háború alfájának és omegájának látja a rasszizmus kérdését. Véleményem szerint a társadalom lerombolásának egyik alapvető módszere az értékeinek a semmibevétele. Ami részben valóban eleme az antirasszizmus áradatának. De a fenti képek beszédesen elmondják, hogy a másság ájult tisztelete egyáltalán nem áll meg a bőrszínnél.

A stabil társadalomnak három oszlopa van. Bármennyire közhely is, ez a három: Isten, haza, család. Isten helyét minimum a francia forradalom óta átvette a ráció (bár itt jelentősen elcsúszott valami, ez a könyv is ennek a bizonyítéka), a haza, a nemzet mint olyan globalizálódva elmosódott, a családot éppen most gyilkolja meg az LMBTQ-mozgalom. (Az a barátom, aki a baseli katolikus templomra feszített LMBTQ transzparens fotóját megosztotta, kommentben megkérdezte,, hogy ezek után csoda, ha a magyarok nagy része a Fideszre szavaz? Ő maga nem Fideszes, maximum kizárásos alapon.)

Alapvető, ámde fel nem tett kérdések

A könyvvel két bajom van. Letehetetlen és olvasmányos. Alaposan körbejárja ennek az őrületnek rengeteg területét, bemutatja a téboly gondolkodásmódját, rámutat az idiotizmus kérlelhetetlen kegyetlenségére, gyakorlati veszélyességére. 

Három dolog van, amit még csak nem is érint a kötet.

  • Háború van, mondja a könyv címe. Háború azonban csak akkor lehet, ha vannak háborús felek. Amikor valakik küzdenek egymás ellen, le akarják győzni egymást. A könyv alapján csak az világos, hogy a Nyugatot kell kétvállra fektetni, kiherélni, földre szögezni, megvakítani, megcsonkítani. De az, hogy kinek a célja mindez, KI IS AZ ELLENSÉG, nem derül ki. Abból, hogy kik az ellenség beépített emberei, kapunk izelítőt, felmerül botcsinálta, műtudományos ideológusok neve (Robin DiAngelo, Ibram X. Kendi), de hogy ki áll mögöttük, felettük, ki mozgatja a marionettbábuk damilját, szó sem esik. 

    Pedig ugyancsak nehéz elhinni, hogy a folyamat teljesen magától indult el, hogy magától gerjedt a tűz és született meg a hülyeség nagyon okosan pusztító új katyvasz-ideológiája. 

  • Azután kérdés marad, hogy MIÉRT TÖRTÉNIK MINDEZ, MI A CÉLJA az elmebaj szabadon engedésének? Persze, Európa megalázása, legyőzése. De mit is nyer mindezzel az ellenség? Hiszen ha Európa legyőzetett, mindaz, semmivé lesz, ami európai volt. S onnantól már nem lesz vonzó keletről sem a nyugati jólét. Akkor már a Nyugat ellenségei nem idegen fészekbe szarnak, hanem maguk alá, s lehet kotlani saját piszkukon. 

  • S végül, amikor a Nyugat elvesztette a háborút (feltéve, de nem megengedve, hogy elveszti), annak mi lesz a jele? MIKOR TUDJUK, HOGY ELVESZETT a civilizációnk? S vajon mit nyer a Nyugat bukásával, aki nyer? Vagy a nyereség mindössze a korlátlan pusztítás, pusztulás? Az örök elv, ha az enyém nem lehet, ne legyen senkié, s így lehet a pusztulásé? De akkor a keletről menekülő áradat hová fog menekülni? Nem lesz már jóléti társadalom, amely kaput tár előttük. Hová megy, ki ellen fordul az áradat? 

Több mint érdekes: érthetetlen, hogy Murray ezeket a kérdéseket nem tette fel. S természetesen így meg sem kísérelt választ adni rájuk. Valahogy az az összhatása a könyvének, hogy a folyamat öngerjesztő. Csakhogy a háborúban, ha van is öngerjesztés, az már a közvetlen harcok során nyilvánul meg. A stratégia és a taktika mindig valakitől, valamelyik vagy mindkét harcoló féltől származik. A könyv címe arra utal, nagyon komoly stratégia tervezés gyakorlati következményei izmoznak a Nyugat pusztulása érdekében. Egy kar soha nem áll önmagában, tehát kérdés, kinek az izma az izom, ami mozgatja?  

Vagyis a kérdés, hogy bár látjuk a tankokat, amik jönnek ellenünk, de ki indította útnak őket, ki az igazi ellenség?

METAFIZIKUS GYORSTALPALÓ

Nem tudom megállni. Persze, van emberi szülője, irányítója a folyamatoknak. De a Biblia azt mondja, mindenek mögött, a legnagyobb, leghatalmasabb emberi hatalmak mögött is van transzcendens sakkjátékos. Sőt, sakkjátékosok. Kétosztatúan. Egyfelől ott van Isten. Másfelől ott van Sátán, aki Isten művét iparkodik lerontani. 

Vajon véletlen lehet-e, hogy éppen az a hármasság omlik a szemünk láttára a porba, amely tartást, reményt ad az egyénnek? Ha elszakad Istentől, ha semmivé, érvénytelen lesznek a gyökerei, a hovatartozása, ha elkenődik, elmosódik a család fogalma, ott áll magányosan, egyedül a viharban, útjelző, kapaszkodó és remény nélkül. 

A szemünk láttára lesznek semmivé a legfontosabb biztos pontok az életünkben. Mert Sátán tudja, mit miért csinál. 

AJÁNLOTT IRODALOM: 
Douglas Murray: Tömegek tébolya
Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete
Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus

*

Alexandra, Pécs, 2022, 336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635823611 · Fordította: Stemler Miklós

8/10

2023 januárjának utolsó vasárnapja, annak is a reggele. Ismét Csemete alvóhelyén. Természetesen a távollétében. 

Tegnap kirándulni voltunk Matyi barátunkkal. A már szinte szokásos klastrompusztai sétánkat tettük meg. Semmi különös nem történt, séta, hószállingózás, pálinka, pezsgő, Klastrompusztán egy roppant gyenge gulyásleves, aztán röhögős sárdagasztás Piliscsév határáig, vonattal hazafelé, de a Római téren még beültünk Petrával találkozni a Synhthesis-be. 

Szegény Szerelmetesfeleségtársam ki volt mint egy blüki. Kényelmes a virtuális asszisztencia, mert nem kell minden reggel útra kelnie, de el is kényelmesít, el is lustít, és kihoz a formából. Elalvás előtt még a derekát is be kellett kennem, mert ahogyan ő fogalmazott: „nyávogott ” neki. 

Békés, mosolygós, semmi kis nap. Néha olyan benyomásom van, hogy az ilyenekért érdemes élni. Ja, és Petra által megtudtam, hogy a hendikep szó jelentése pont az ellenkezője, mint amit én gondoltam eddig. Még jó, hogy nem is használtam soha. :-)

Dragonero 4. – A gonosz bűvölete (+ Zehfir birodalmában)

Gmor kiszabadul, hogy aztán együtt győzzön le Ian-nel egy erdőnyi vérfarkast

dragonero_4_a_gonosz_buvolete.jpg  ZEHFIR BIRODALMÁBAN  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizzatto

  A GONOSZ BŰVÖLETE  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Antonella Platano

Dragonero negyedik magyar nyelvű köteténél tartunk. Úgy, hogy a második kimaradt, de a 10–11. kötetekről is írtam már beszámolót. Vagyis ez a mostani a négy és feledik Dragonero képregény, amiről össze kell szednem a gondolataimat. (Azért feledik, mert volt egy Dragonero-Zagor közös kalandot elmesélő füzet is.)

Itt lesz az alkalom, hogy összeszedem az összes akaraterőmet, és tudok olyat, hogy csak azért sem írok már le olyat, amiről régebben már beszámoltam. Összeszorítottam az öklömet, a fogamat, és feszülten lesem minden mozdulatomat, késztetésemet. De hidd el, hogy csakazértsem! Próba most indul! Hajrá!

  ZEHFIR BIRODALMÁBAN  

Az első történet, volta- és tulajdonképpen második történet. A sorozat előző, harmadik kötetéből a másodiknak, az Agyar és acélnak a folytatása. Lehet, szerencsésebb lett volna egy kötetbe szerkeszteni a ketté tépett sztorit, hogy kerek egész lehessen, egy könyvön belül. 

Zehfír a borítón látható, kedves, otthonos, ölelős szürkearcú, lila csuklyás, hosszú karmú csóka. Ránézésre látható, Dragonero nem a szíve csücske.

dragonero_4_a_gonosz_buvolete_20.jpg

Ezt csuklyásunk természetesen hosszú távon roppantul sajnálhatná, de nincsen érkezése hosszabb távra tervezni. Még a sajnálkozást sem. Onnantól, hogy rosszba kötött bele, amikor Dragoneroval kekeckedett, már értelmetlen lenne tejet vásárolnia ennek az antipatikus Szürkepofának. 

Szóval ijesztgetheti Ian-t, meg a gyengébb, netán zsengébb olvasókat itt a borítón, a sorsában egy pillanatig sem szükséges kételkednünk. Szép is lenne egy fantasy sorozatban nem bízni a főhős sárkányosítottságában és a sárkányvér feketítette kardjában, maradjál már! 

Na, akkor fogjuk össze a dolgokat! Grom, az ork, Dragonero barátja a történet indulásakor még mindig fogságban van, kényszer-gladiátorkodik egy arénában, ahová a harcosokat részben Zehfir szállítja. Amikor a történet elkezdődik, Gmor (tudod, ő az ork, Dragonero barátja és állandó kísérője) éppen két fürge kobolddal kergetőzik életre-halálra. 

dragonero_4_a_gonosz_buvolete_17.jpg

Eközben Ian (tudod, ő a sárkányvérűvé lett Dragonero) úton van leszámolni Zehfirrel. Útitársa egy gyógyító lány, Eryana. Ő bosszúért liheg: Zehfir kiírtotta a faluját, a családját. 

A találkozásukig párhuzamosan fut Ian és Gmor kalandja. Nem mesélem el részletesen, milyen kalandok esnek meg velük. Sejtheted, találkoznak, és együtt küzdenek tovább Zehfir ellen. 

dragonero_4_a_gonosz_buvolete_10.jpg

A történet pörgős, s miközben persze, hogy kiszámítható, meglepő fordulatokat is vesz. A végső győzelemben persze komoly része van Ian sárkányvérűségének is. Azt mondtam, hogy aham, bizony, ez megint igen jóra sikeredett!

  A GONOSZ BŰVÖLETE   

Iannek és Gmórnak Supreluendár egyik városkájába, Meroviába kell mennie. A városka a Birodalom, legnyugatibb határán fekszik egy fontos kereskedelmi útvonal mellett fekszik, és a kereskedőket, azt beszélik, rendszeresen szipolyok támadják meg és fosztják ki. A legyőzésükhöz fürkészekre van szükség. Naná! 

Ian és Gmor Meroviából kel útra. Nem tudják hová is mennek, Ian az ösztöneire hagyatkozik. Nem kettesben vannak: Merovia a kíséretükre rendelt egy osztag katonát és a város prefektusának a fiát, az egység parancsnokát, akiről mindenki úgy tudja, tapasztalt katona. Holott mindössze tisztiapród volt. Ian az arcát kaparja..

dragonero_4_a_gonosz_buvolete_12.jpg

Egy nyomasztó erdő szélén apró faluba ütkeznek, ottt, ahol nem kellene lennie semminek. Olyan gyanús az egész. A faluban nem fogadják őket szívesen, hiába van tél, a katonáknak mindössze azt engedik meg, hogy az istállók környékén felverjék a sátraikat. 

Másnap bemennek az erdőbe, amely úgy fest, vár már a katonákra... 

dragonero_4_a_gonosz_buvolete_26.jpg

Hát, ha be is mennek, nem jönnek ki mindnyájan, de nem ám: vérfarkasok támadják meg őket. Á, de nem csak olyan kis sima vérfarkasocskák, amiket te hirtelen magad elé képzeltél! Ezek egészen mások. Csupaszbőrűek, a lábukon, kezükön öt-öt emberszerű ujj van, és simán járnak felegyenesedve, két lábon is. Nem szimpatikusak, nagyon nem! S az átlag vérfarkostól eltérő különbségüknek van ésszerű oka is. 

dragonero_4_a_gonosz_buvolete_24.jpg

Innentől megint elhallgatok. Mármint a történet tovább mesélésében. Maradjon már valami neked is, ha a kezedbe kerülne a képregény! 

A végkifejlet garantált, az egykori hadapród, akit anyuci, a városvezető felesége Dragonreroa bízott, nagyjából épen hazajut, az erdő megtisztul. Nem szipolyok fosztogatták a kereskedőket. 

 DE MOST AZTÁN ISMÉTELNEM KELL MAGAMAT!  

Azt kell megismételnem, amit valószínűleg már úgyis tudsz: a Dragonero egy reális, lineáris, aprólékosan megrajzolt képregény. Állandó szerzői vannak is, meg nincsenek is. Két írója akadt a történeteknek, ők a Dragonero alkotói: Luca Enoch és Stefano Vietti, ahogy a lenti képen balról jobbra ülnek. (Nem a Luca, az nem LuCa, hanem LuKa, tehát nem transzműtéten átesett nőről, hanem egy férfiról van szó!)

dragonero_4_a_gonosz_buvolete_irok.jpg

A képregény-sorozat rajzolóit fel sem sorolom. Csak a magyarul megjelent tizenegy és fél kötetet tizenkilencen rajzolták! 

A meglepő az, hogy bár mindegyik rajzoló a maga külön, egyéni, sajátos stílusában alkotta meg a történeteket, azok mégis egységesek. Nem egyformák, hanem egységesek. Ezért bármelyik Dragonerot nyitod ki, tudod, mire számíthatsz. Ebben a kötetben is. 

S azt kapod most is, amit kapni akarsz, ha volt már a kezedben Dragonero. 

S most azon tűnődöm, tegnap miért is tartottam olyan fontosnak leírni ezt? De nem jövök rá, dafke... A csuda vigye el! Átok lenne? 

 

GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072540 · Fordította: Koszoru Péter 

9,5/10

2023 januárjának a vége felé, a kényszerszabim megszakítása előtti napon. (Igen hülyén tudtam kivenni: ma kedd van, a múlt hét csütörtökje óta vagyok itthon. Holnap, holnapután megyek dolgozni, aztán keddig megint nem.) Szerelmetesfeleségtársam ma is dolgozott itthon. Én elmentem lemosni Füstit, a mi kis családtag-Yarisunkat, meg vásároltam egy kicsit. Aztán újra lementem Füstihez, hogy visszaragasszam a sikeresen lemosott biluxok kis takaróműanyagját. A másikat én szedtem le, természetes-e, hogy nem pattan vissza magától? Természetes. Tehát két kis műanyag frincfrancot ragasztottam vissza. 

Ma végre elkészültem a Moonhead Prog Fest-ről szóló beszámolóval, átküldtem a szerkesztőnek a koncert.hu-ra, holnapra talán élővé is válik. SzFT tán még soha ennyit mindent nem véleményezett semmiben, amit írtam. Jó részt át is írtam miatta, a véleménye miatt. Beláttam, hogy igaza van. Itt a link, ha érdekelne, ésvajon miért ne érdekelne?
https://mohabacsizenethallgat.blog.hu/2023/01/24/moonhead_prog_fest_elso_magyar_progresszivrock_fesztival

S már megint fél négy van, pedig most ébredtünk... Lázálom, hogyan repülnek a napok! 

Dragonero 3. – Agyar és acél (+ A fürkészek gyűlése)

Egy szusszanás, hogy összeálljanak dolgok, aztán meg elrabolják Gromot, az orkot

dragonero_3_agyar_es_acel.jpg

  A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani

  AGYAR ÉS ACÉL  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizatto

Hát igen, ismét egy Dragonero-értékelés. Lesz még néhány. A tizenegy magyar nyelvű füzetből eddig csak háromról írtam értékelést. 

Vártam, hogy meglegyen az összes, de úgy fest, a második és a nulladik rész még várat magára, kéreti magát. Vagyis még nem sikerült beszereznem. De képtelen vagyok várni. Majd egyszer, utólag. 

Nagy a kísértés, hogy ismételjem magamat, de most ellenállok, nem fogom. Amit a történetek főszereplőiről, hátteréről eddig írtam, azt nem ismétlem meg. Ott van, olvasható az eddigi értékelésekben. Ha érdekel, miről is van szó, kérlek, ott keresd!

Dragonero 1. – A sárkány vére (+ Az alkimisták titka)
Dragonero 11. – Az élőholtak hordája (+ A szarvas karmai között)
Dragonero – Legendák – Kalandok Darkwoodban

Na, jó, mondok mégis valamit róla, amit már mondtam. A borító egyértelművé teszi, hogy a Dragonero fantasy. Képregény. Ami nem látszik, hogy fumetti, vagyis olasz képregény. Fekete-fehér. (Ez véletlenül se ijesszen el, erénye ez neki!)

Egyébként ezt a borítót felejtsd el sürgősen! A Bonellinek, de legalábbis a magyar kiadóinak valami elképesztő érzéke van ahhoz, hogy a frenetikus belső tartalomtól a borítóval elvegyék a kedvet. Szerencsére vannak ugyancsak üdítő kivételek (ilyen például a Dragonero 11. kötetének a címlapja), de ez pont nem az. Amit a borítón látsz, ebben a kötetben bizony meg nem történik. S a belső rajzok meg a borító között úgy nagyjából ég és föld a színvonal különbség. Szerintem ez lett az egyik legszerencsétlenebbül sikerült külső. 

Eredeti kiadója a Sergio Bonelli Editore, az olaszok legnagyobb, legnépszerűbb képregény kiadója. A kiadványai szerencsére hazánkban is egyre népszerűbbek, még nagyobb szerencse, hogy kiadójuk is akad. 

Dragonero azon ritka sorozatok egyike, amelyekben nem csupán ugyanazok minden alkalommal a szereplők, hanem az egyes részek jobbára össze is függnek. Van, amikor nem, de jobbára. Ez a kötet ebből a szempontból hibrid: az első történet önmagában áll, a második függő véget kapott, tehát a következő kötetben folytatódik. 

Alapvetőn, ahogy nemrégen megtudtam, a Drragonero a sword & sorcery-kategóriába tartozik: középkori keretek között játszódó, varázslós, harcolós, orkos, mindenes fantasy. 

  A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE  

Ez az a történet, ugye, ami önmagában áll. Voltaképpen egy gyönyörűen rajzolt, békés intermezzo a történetek között. Olyan intermezzo, amelyből jobb rálátásunk nyílik a Iannak és barátainak kalandjaira, azok hátterére. 

Idilli békével, tréfás szeretet megnyílvánulással indul az intermezzo: Ian, azaz Dragonero, Gmor az ork és Sera, az elf lány békésen ücsörögnek otthonukban, egy lankás domboldalon álló házban. Pontosabban Gmor hazafelé tart. Egy kompletten ellopott fával a hátán. Seranak viszi, hogy majd több átültetett fát összekötve egy ágak közötti otthont teremthessenek a lánykának. Aki a pörlekedő fúriából rögvest hálálkodó elfecskévé szelídül Gmor megnyilvánulására. 

S miközben birtokba veszi a fáját, Ian és Gmor pipázgatás közben beszélgetnek.

dragonero_3_agyar_es_acel_20.jpg

A beszélgetés közben döbbennek rá, hogy egy nagyon fontos dátumot elfeledtek: a fürkészek gyűlésének az időpontját. Azonnal útra is kelnek, hogy le ne késsék a gyűlést. Az útjuk viszonylag sima. 

dragonero_3_agyar_es_acel_19.jpg

A fürkészek, akiknek a gyűlésére igyekeznek egyfajta ENSZ-rendfenntartók a Birodalomban. Harcosok, hm, titkosügynökök, akiket mindenki tiszteletben tart. S ha nem is mindnyájan emberek, mindnyájan egyéniségek. Tréfából ugratják egymást, kekecségből harcolgatnak egymással, vigyázva, nehogy sérülést okozzanak a másiknak.

Ó, igen, nem mondtam: bár Ian-nel tart, sem Sera, sem Gmor nem fürkész. Sera nem is járt még soha a gyűlésen, nem ismer senkit, őt sem ismerik. Szemben Gmorral, akit szeretettel, froclizással fogadnak a rég látott ismerősök. Húzgálják az oroszlán bajszát, de az tuda, hogy barátok között van, a válasza ennek megfelelőn gyöngéd. dragonero_3_agyar_es_acel_18.jpg

A fürkészek jó harcosok, kedvelik egymást, mondhatnám, testi-lelki barátok. 

dragonero_3_agyar_es_acel_15.jpg

A gyűlés után Iannek még van egy útja egy Alben nevű mágushoz. Alben nem fürkész, de a Birodalom békéjéért tüsténkedik. Látomása volt, látta, hogy Ian kiemelt szerepet kap a későbbiekben. Örül annak, hogy Ian meglátogatta őt. Aztán Ian útnak indul hazafelé, ahol Sera és Gmor már várnak rá. 

Szóval a történet nem is igazából történet, csak olyan kis helyretevős információ csöpögtetés. De az van, hogy olvasás, nézegetés közben fel sem tűnik a történet-hiány. Minden bizonnyal azért nem, mert egyfelől lesz némi rálátásunk arra, hol is vagyunk és miért. Valamint azért, mert a történettelenség közepette is rengeteg minden nézni-, nézegetni valónk akad.  Amint abból ízelítőt is kaptál. 

  AGYAR ÉS ACÉL  

Nos, ez már történet, kaland a javából. Annyira, hogy be sem fejeződik ebben a kötetben. Közben rajzolót váltottunk. Ez nekem elsőre Gmor alakjánál tűnt fel. A fürkész-gyűléses történettelenségben sokkal szimpatikusabb arca volt. Ha csak ebben a formában látom, semmi bajom vele, de egymás mellé téve feltűnik, ami feltűnt. 

Egyébként a világon semmi baj sincsen a rajzokkal. Mitöbb és dehogyis! Majd meglátod!

dragonero_3_agyar_es_acel_12.jpg

Ian és Gmor ezúttal Sera nélkül kelnek útra. Küldetésük, hogy egy vidéket megszabadítsanak egy rablóbandától. Az útjuk egy városba vezet, ahol a város lakói éppen egy hatalmas termetű, megvadult orkkal küzdenek. Már az furcsa, hogy az ork a városban tartózkodik. S a vadságára sincsen elsőre ésszerű magyarázat. 

Mivel sok lúd disznót győz, az ork végül a vérében fekszik az utcán. Ian egy helyi, nemrégen végzett orvossal, nővel megvizsgálja az ork holttestét. Gyanús nyomok vannak rajta, bilincseké, lila a nyelve, duzzadtak a nyaki mirigyei: egy különleges, erős függőséget okozó drogot adtak neki. Az okozta, hogy betévedt a városba, és a szer hatásának a múlása okozta a dühöngését. 

Gmor úgy dönt, hogy megadja fajtársának a végtisztességet. Egyedül marad a hatalmas holttesttel. Máglyát rak, meggyújtja... S közben a bokorból lesnek rá. Majd mérgezett nyílvesszőket kap a hátába, s miután a méreg hat, elrabolják. 

dragonero_3_agyar_es_acel_09.jpg

Hamarosan kiderül, ki az elrablója, és miért tette, amit tett. Bizony, egy sötét elf. Aki nem olyan kedves, mint Sera. Csak a fülük egyforma. 

dragonero_3_agyar_es_acel_10.jpg

Innentől ha nem is adja magát a történet, mert nem kiszámítható, de azért az egyértelmű, hogy Gmornak a fogságban kel helytállnia, Iannek pedig kutyakötelessége, hogy a barátja és annak elrablói nyomába eredjen. Egyértelmű. A részletekbe nem is megyek bele mélyebben. Beszéljenek a képek, de legalább keltsenek kíváncsiságot. 

Két képet kihagytam. Az egyiket azért, mert szeretném tudni, eltalálod-e, hogy egy asszociációs játékban ennek a rajznak az ábrái az Iron Maiden Eddyjére emlékeztetnek-e? Csak úgy érdekességből. 

dragonero_3_agyar_es_acel_01.jpg

A másik képhez pedig idézd fel, amit a kötet borítójáról mondtam! S akkor itt van az eredeti szituáció. Legalábbis, ami ebben a részben előfordul. Ugye egyértelmű, hogy a kettőnek nagyjából semmi köze egymáshoz? Viszont figyeld csak ennek a rajznak a részleteit! Jócskán el lehet időzni felette. S érdemes is!

dragonero_3_agyar_es_acel_03.jpg

  ÖSSZE KELLENE FOGLALNOM,  

milyen is ez a harmadik rész. Nagyon nincsen rajta mit összefoglalni. A Bonelli-sztorik döntő többsége nem az árnyalatok, hanem a kalandok története. Amúgy a Tarzan-történetek és Mars-sztorik mesélőjének, Burroughs-nak a stílusában. Rengeteg fantáziával, kalanddal, különösebbet nem mondva, csak nagyon szeretve a hősöket és a világukat. S ismét remek rajzolókat találtak ennek átadására. Mi is kell még? A minőség szavatolt. (Ahogyan Szerelemtesfeleségtársam szokja mondani édesanyja főztjére.) A minőség által pedig az olvasó, néző érdeklődésének, tetszésének a fenntartása is. Ez van, ezt kell szeretni. Hát szeretjük is, kérem!

 

GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072533 · Fordította: Koszoru Péter

9/10

2023 harmadik szombatja. Annak is a reggele. Ismét hajnalban ébredtem. Különös tekintettel arra, hogy az elmúlt két napban nem kellett mennem dogozni. Ma két dolog vár ránk. Egy rakott káposzta mielőbbi elkészítése és a Moonhead Prog Fest, hét előadóval. Engem a hétből három érdekel igazán a Mandrake Moon, A Tompox és a M.A.Y.A. Kicsit maratoni lesz, mert a hét fellépés szünet nélkül zajlik majd, tehát az evés-ívást, pisi-kakit, cigit, szusszanást is zeneidőben kell végezni. Meglátjuk, 

Mostanában másodszor álmodtam Ágival, kamaszkorom szerelmével. Ő persze nem öregedett, álmomban úgy nézett ki, ahogyan, egek, majd' negyven évvel ezelőtt. Nem értem a felbukkanását. Ebben az álomban is szerelmesek voltunk. Nem szeretkeztünk, csak szerelmesek voltunk. Valami találkozás után voltunk, friss volt még minden. Egy lepukkant gyártelepen, vagy hol voltunk, de nem kettesben. Talán valami buli reggelén... Többen is voltak körülöttünk. Én éppen a zuhanyzóból jöttem, Ági oda tartott egy nála jócskán idősebb, foghatóbb hölggyel. Egy fehér törülköző volt a testére csavarva, beszélgettek. Menet közben rám nézett, én intettem, hogy elmentem. Csak a komplexum kapujánál tűnődtem el, vajon miért nem vártam meg őt, hová rohanok, ez teljesen idegen tőlem, hogy különösebb indok nélkül otthagyjam, akit szeretek... Töprengtem, hogy visszaforduljak-e, de nem sokáig: mentem tovább kifelé. 

S erre felébredtem. Arra is, hogy mit keres Ági az álmaimban, miért keres mit, s mi volt ez az otthagyás, ez az önmagam megtagadása? 

Amikor ezekre a kérdésekre felriadtam, négy óra volt. Két órára még visszaaludtam, de amikor a hólyagom hatkor felébresztett, hogy izé, bocs, de csurig, a kérdések még mindig megvoltak. Most is megvannak. 

Rutger Bregman: Emberiség – Mégis jobbak lennénk, mint hittük?

Kérdés, hogy a jóindulat vagy a rosszindulat uralkodik-e a világon? Bregman szerint nem. De nem arra gondol, amire te!

bregman_emberiseg.jpg

Még most is csudálkozva vizsgálgatom önmagamat. Mert a könyv témája szinte kitérített a hitemből.

S miközben teljes szívvel szeretném, hogy igaza legyen, hogy az, amiben eddig hittem megverten, leverten, szétverten fetrengjen a porban, úgy, hogy soha többet onnan felállni se tudjon, mégis valami, nem is tudom, jeges rettegés, félelem, megdöbbenés, ódzkodás, tiltakozás öntött el, hogy hátha Bregmannak igaza van: az emberiség eredendőn jó, és nem vagyunk mindnyájan önzők, nem mállik le rólunk pillanatok alatt a civilizáció, ha megszűnnek a külső korlátok. 

Mindeközben filantrópnak nem, de humanistának és pacifistának tartom magamat, aki valamelyest büszke arra, hogy bár férfi, de életében komolyan még nem (kellett) verekedett(nie), senkit a megsemmisítés céljával meg nem ütött. (Egy időben a gyámügynek lett volna velem gondja, vö. atyai pofon.) 

Mindvégig azon voltam, hogy győzzön meg az író, győzzön meg az író, győzzön meg az író! Valami mégis azt mondta, nem fog. 

Erre a jobbik énem támadásba lendült: mi van marha, nem akarod, hogy szebb legyen a világ, nem akarsz hinni abban, hogy nem halunk meg mind, hogy az ember embernek az embere és nem farkasa? Nem akarod, hogy Darwin, Freud, a sok nagyfejű, pesszimista filozófus, tudós mind-mind pofára essen?

De kisördög súgott mást is.

Netán attól félsz, Moháska, hogy a benned nyomokban élő vallási, teológia érvrendszer maradéka omlik porrá? Ennyivel fontosabb a vallási dogmatika igazsága, mint az optimizmus? Inkább akarsz hinni az önzésre való hajlamban, mint az együttműködésben? Ennyi év elmúlt, megcsontosodtak benned a csalódások, a szomorúság, a keserűség, a mások által kapott sebek fájdalma miatt? Ennyivel fajsúlyosabb, hogy a jóság a többségi tapasztalat szerint mindig elnyeri méltó büntetését? 

A végére értem a könyvnek. S továbbra is szakadok szét, tépelődök, vitatkozom önmagammal, de úgy teszek, mintha Bregman kijelentéseivel vitatkoznék. Az veszélytelenebbnek tűnik.

Xar ez a világ! Nem lesz ennek jó vége!

A fenti töprengésem, vonakodásom már csak azért is érthetetlen, mert éppen a héten történt a következő.

Ültünk hárman a lakótelepi lakásunk étkezőnek csúfolt nyomorsarkában, Szerelemtesfeleségtársam, meg az üzleti hálózatos ismerőse, aki üzletkötője egy biztosítónak, illetve én. A randinak volt hivatalos része, félig SzFt-t érintette, félig engem: üzletet módosítottunk, kötöttünk. De a találkozóink rendre privát beszélgetésben úsznak el nagyon.

Most (ezer más mellett) arról folyt a disputa, mennyit változott a világ, hány éves korban merjük milyen messzire és mennyire egyedül engedni szívünk csücskei porontyainkat. S jött a szokásos fordulat: 

– Mert azért ez a világ már nagyon más, mint a mi gyerekkorunkban!

Nem értettem egyet. Mert egészen biztos, hogy nem úgy van, hiszen fogalmam sincsen.  

– A csuda tudja. A mi gyerekkorunkban kirakat volt körülöttünk. A coclizmus kirakata. Bűntények is hetente(vagy havonta?) egyszer történtek, a Szabó Lászlós Kék fényben. Meg buzik se voltak a városban. Csak akikről mindenki tudta, hogy azok. Meg drog sem volt az országban. Meg hajléktalanok sem. Ha lettek volna, nagyot romlik a statisztika. A gyerekek szabadon mászkáltak a városban,mindenki figyelt rájuk. Égig érő fű, Keménykalap és krumpliorr, Barátom, Bonca, Utánam, srácok! – bukott ki belőlem, de itt nem volt vége. 

– Manapság meg? Miről szól a híradó, bárhol, bármelyik? A kormány tökéletes, baj nincsen. Viszont tőle függetlenül csak baj van, felrobbant, leszúrta, lezuhant, lelőtte, megkéselte, megfojtotta, elrabolta, elásta... Csak ez a hír. S ugyanaz a hír aztán ömlik rád a mindenféle médiumokból. Ami ha egy történet, akkor is többször sokkol. Viszont ha csak ilyesfélét hallasz, akkor a világ egy elég szar hellyé válik. Mert az input-output működik a szellemiekben is ugyanúgy, mint a kajában. Ha ezekre a szarokra koncentrálunk, minden fa, oszlop, árkádpanel mögött egy szatír, egy gyilkos, egy Hannibal Lecter fog rejtőzni. S ha ráadásul minden második film is a lelki aberrációkról szól, az is azt az érzést erősíti, hogy tulajdonképpen a világ baxott egy veszélyes hely. 

S tudod mi van? Egyik nő sem bólintott arra, amit mondtam.

Meg az is van, hogy éppen erről szól a könyv, amiről beszélgetünk. Hogy a világ nem olyan xar hely, mint amennyire sujkoják nekünk/belénk. S azt is mondja, állítja a könyv, hogy az emberek alapvetőn jók, s hogy a jósághoz sokkal kevesebb energia kell, mint az utálkozáshoz, a gyűlölethez. 

Tehát nem vagyunk akkora fosban, az emberek nem rosszak mindenestül, sőt, s a média veszettül felnagyítja a negatív híreket.

De hát a filozófia, a társadalomtudományok, a pszichológusok, na, és persze, elsősorban a vallások, mind azt vallják, bizonyítják, hiszik, hogy az emberiség, ahogy van kuka, s csak annak van esélye valami jobbra, túlélésre, megúszásra, feltámadásra, akik éppen bennük, nekik hisznek. De alapvetőn az önzés, az önérdek, az elvevés, a megtartás, a megszerzés, az uralkodás, a felülkerekedés a legfőbb, legerősebb motivációnk.

S hogy nem lesz ennek jó vége! Hogyan is lehetne?

S erre mondja Rutger Bregman, hogy téves, ahogy van, rakjuk más sorrendbe a kirakós jól megvizsgált darabjait!

bregman_emberiseg_01.jpg

S aztán ki ez a Bregman, hogy szembe menjen évezredekkel és a tényekkel?

Holland történész és író. Ez a mostani és az Utópia realistáknak című könyve (írtam róla) világsiker lett, 37 nyelvre fordították le őket. 

Bregman sok mindent a feje tetejére állít. Ezt már az Utópia realistáknak cím is egyértelműen jelzi. Maraggyá' má': alanyi jogon járó alapjövedelem, tizenötórás munkahét? Ő az én emberem!

Az érvelése jól felépített, a stílusa olvasmányos, érdekes amit és ahogyan ír. Éppen ezért kedvelt, keresett szerző, újságíróként is dolgozik. 

Jó ez a világ, csak xarul gondolkodunk róla és egymásról!

– ezt mondja a történész Bregman. Mondom, hogy mindent kiforgat és fordítva tartja a távcsövet! 

Jobbára úgy gondoljuk, a civilizáció csak vékony máz, ami a legelső adandó alkalommal úgy pattog le rólunk, mint franciakrémesről a karamellréteg, és máris vicsorognak a fogak, máris lökjük félre, tiporjuk elfelé a másikat. Ahoj, Thomas Hobbes, és ahoj általa éltetett, központosított, szeretve tisztelt állam, amely fenntartja a rendet, s amelynek engedelmeskednünk kell, ha élni akarunk. Minden más út Kaotikába vezet.

Nézz körül! Azt mondja minden: így van ez! Golding, A Legyek Ura írója be is bizonyította, hogy a kadétokról is lehull minden fegyelem, elvész az életösztön, ha nincsen külső fegyelmező erő. Golding alkoholista volt, verte a gyerekeit, önmagát, a benne élő nácit írta meg az egyébként írástechnikailag zseniális könyvben. Mondja Bregman. 

bregman_emberiseg_02.jpg

De figyelj csak! Volt ám hat skac, megszöktek a suliból, elkötöttek egy csónakot, vihar, elsodródás, sziget, aztán nem volt csak némi banánjuk, egy késük, aztán olyan flott kis mikro társadalmat csináltak, hogy az hihetetlen! Hónapokig életben tartották egymást. S a tűz sem aludt ki soha. Tört egy láb, a többiek a tulaját kiszolgálták, mint a királyt. Megszervezték magukat, a feszkókat is példásan intézték (ki-ki négy órára a sziget egy-egy sarkába, aztán tessenek kötelezően kezet fogni, mert holnap együtt kell melózni az életben maradásért!). 

Vagyis Golding egy pesszimista fikcióért Nobel-díjat kapott, a hat srác meg a példás társadalmukért kutyagumit sem. Még le is csukatta őket a megkerülésük után az elkötött csónak tulaja. 

De figyelj, azt például tudtad, hogy London bombázása egyáltalán nem törte meg az angolokat? Nem volt kétségbe esés, nem volt fosztogatás, nem volt nemi erőszak. Sőt, humorral kezelték a helyzetet: a vendéglős, akinek a bomba elvitte az üzletét, ezt írta ki másnap: 

MA KÜLÖNÖSEN NYITVA VAGYUNK!

Pillanatok alatt megszervezték a segítségadás láncait, a sebesültek, holtak megkeresésében, az élelmiszer, a víz osztásához. 

bregman_emberiseg_03.jpg

Meg hogy ugyanez történt amikor a Szövetségesek bombáztak német városokat? Vagyis az angol reakció London bombázásakor nem a legendás angol hidegvérnek és humorérzéknek köszönhető. 

Meg az is itt van, hogy amikor New Orleans-t romba döntötte a Katrina hurrikán, nem is úgy volt, ahogy a médiumok tudatták: minimális volt a fosztogatás, a rablás, az erőszak (volt, hogy civilek kifosztottak boltokat: a rendőrség tudtával, segélynek vitték el a cumót), ellenben általános volt az összefogás a tragédiát átéltek megsegítésére. 

bregman_emberiseg_04.jpg

Vagyis, mondja Bregman, katasztrófa helyzetben nem az állat jön ki belőlünk, hanem az ember, ez a nagy helyzet. Ezt hangsúlyozza a könyv minden története. 

Az egyik legszebb 1914 karácsonya a fronton: a szembenálló felek felváltva énekeltek karácsonyi énekeket,egyik oldalról angolul, a másikról németül, majd együtt, ki-ki a maga a nyelvén, ami közös ének volt. Majd személyesen is találkoztak, és szent fogadkozást tettek, hogy amikor lőni kell, felfelé fognak lőni, és ha vége az egész cécónak, majd találkoznak Londonban és Münchenben. Persze mindkét fél vezérkara vérvicsorgott: az ellenséggel való beszélgetést árulásnak minősítették, s kemény kézzel gondoskodtak arról, hogy barátkozás helyett özönvér legyen. 

Mondom, Bregman azt hajtogatja, hogy az ember alapvetően együttműködő, barátságos lény. De könnyen meg lehet rontani. 

Azám, de kísérletek bizonyították, hogy gyárilag vagyunk gennyládák egymáshoz!

Hát, igen, ez nekem is eszembe jutott. S igen az a kettő, Bregman is atomjaira szed: Philip Zimbardo stanfordi börötönkísérlete és a Milgram-féle, áramütéses gonoszkodás. Gondolom, mindkettőről hallottál már. Nem is írom le, melyik mi volt, mert végtelenné nyúlik a bejegyzésem. A lényege mindkettőnek az, hogy az ember egy trágyadomb, és kihozni belőle az állatot pillanatok kérdése. 

De Bregman elmondja, hogy mindkét kíséret alapjaiban sántít, egyszerűen hazug és befolyásolt mindkettő. Ezért az értelmezésük is úgy téves, félrevezető és manipulált, mint a szél.bregman_emberiseg_05.jpg

Stanfordban az őrök egyértelmű utasításokat kaptak, hogy így kell viselkedniük. Aki nem vette fel a szerepét (legyél baromállat a rabokkal), azt kérdőre vonták és belengették, hogy bukja a beígért zsozsót. S rab oldalról is éppen a leghíresebb jelenet, amikor az egyik rab tökéletesen kiborult, csinált jelenet volt. A fickó azt hitte, elüldögélhet a cellájában, és pénzért  a vizsgáira készülve végigtanulja a kísérlet idejét. Amikor felfogta, hogy dehogy, mondta, hogy kiszáll, de azt meg nem engedték, ezért produkálta a kiakadást. 

A Milgram esetében pedig asztalfiókba került a kapcsoló-kezelők ellenállasa, illetve utólagos véleménye: azért kapcsoltak bármit, mert egyszerűen nem hitték el, hogy egy kísérlet esetében valódi emberkínzásra, gyilkosságra biztatnák őket a kísérlet vezetői. Ami infó később a médiába átjött: úristen mennyien éltek parancsra a halálos áramütés kapcsolójával! 

Ja, és a new york-i utcán, harmincnyolc szemtanú szeme láttára, füle hallatára megkéselt lány ismert története is sánta. Legalábbis ahogyan általában ismerjük. Nem arról volt szó, hogy mindenki lexarta, ami történik, késelik, hát késeljék... Illetve volt ilyen vetület is, de azt meg nem önmagában kell értelmezni, hanem a járókelő-effektus tudatában. (Ha sokan vannak egy segítségre szoruló ember körül, kevesebben mozdulnak a segítségadásra, mert hátha van aki jobban ért hozzá, mi lesz, ha ennyi ember szeme láttára szúrok el valamit? Ha kevesen vannak a segítségjogosult körül, netán egyedül vagyunk mellette, szinte biztos, hogy azok az emberek, akik a tömegben nem mozdultak, ebben az esetben azonnal reagálnak. 

Vagyis, mondja Bregman, az ember alapvetően jó. 

No, meg itt van a tükrözések reakciója és az évszázados elvárásoknak való megfelelés

Tükrözésnek azt hívjuk, hogy ha rám mosolyogsz, önkéntelenül visszamosolygok. Ha ásítasz, ásítani fogok. Ha agresszív állat vagy, én is agresszív leszek veled, naná, elmész te az anyádba, bunkó parasztja!

S az ember ráadásul évezredek óta azt hallja, hogy alapvető indítékai nem jobbak a veszett patkányénál. Még a szeretet vallása, a kereszténység is azt tanítja, hogy bűnben születünk a világra, mindnyájan bűnösök vagyunk, még a csóró csecsemők is, azért is kell őket mihamarabb megkeresztelni, hogy az eredendő bűn nehogy pokolra juttassa őket. 

De ezt tanították az összes filozófusok, tudósok is: az emberiség a mindennapi túlélésért küzd, s ennek érdekében semmi sem drága a számára, tipor, gázol, elnyom, kifoszt, megaláz és gyilkol. S ezt látja, hallja, olvassa, bármelyik médiumból tájékozódik. Vagy bármelyik által szórakozik. Ez az elvárás, ennek fog engedelmeskedni. Kijön belőle, amire kondicionálva van. 

Vagyis az ember jó, csak a társadalom elszabott.

Kimondom, amit Bregman többször is kimond:
az embert a civilizáció és a magántulajdon rontja meg.

Tök jó fej lenne, ha nem tették volna sudrimankófejjé.

Thomas Hobbes, Freud, Darwin és bűntársaik a vádlottak padján. Meg a komplett Biblia. 

Csoda-e, ha a törvények áthágóira olyan börtönök várnak, amilyenek? Csoda-e, hogy azokból az iskolákból, amiket létrehoztunk, olyan emberek jönnek ki, amilyenek? A tanulók és a rabok nem tesznek mást: visszatükröznek, engednek a kondicionálásnak. Úgy látják magukat, ahogyan a társadalom (szűk és tág) tekint rájuk, és az elvárások szerint viselkednek is. Az átlag börtönökből kijövők között ezért olyan pocsékul magas a visszaesők száma. Például. 

Mert ha Norvégiára tekintesz, ott van börtön, ahol nincsenek rácsok, lakatok, egyenruha, egyszobás cellák vannak, fürdővel, a rabok együtt esznek a személyzettel, együtt sportolnak, musicalt írnak, Hawaii-diszi-napfény. S képzeld, a szokásos, mindenhol máshol alkalmazott börtönökkel szemben (60-70%) itt maximum 20% a visszaesők aránya! Tudod miért? A börtön filozófiájának a lényege: ahogy nézünk rájuk, olyanok lesznek, s mi szeretnénk, ha ezek az emberek, amikor kikerülnek és a szomszédaid lesznek, jó szomszédok legyenek! Ennyi! 

S úgy egyébként is: nézd meg, hogy amíg fegyverrel próbálkozott, mire jutott Mandela? Huszonév börtönre. Ahol is aztán átgondolta a stratégiát és amikor kijött Ganghi eszközeivel küzdött dél-afrikai feketék jogaiért. És győzött! Dél-Afrikában semmivé lett az apartheid. 

bregman_emberiseg_06.jpgVagyis az emberi faj, s tényleg, nem azt mondja-e Jézus is, hogy az igazi győzelem egyedül üdvözítő útja a következő: 

Én pedig azt mondom néktek:
Ne álljatok ellene a gonosznak,
hanem a ki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.  
(Mát 5:39)

S mivel egyre inkább bizonyítottnak tűnik (legalábbis Bregman könyvében), hogy bár a neandervölgyi ember erőteljesebb testalkatú volt, nagyobb volt a koponya űrtartalma, mégis a gyengébb, törékenyebb, kisebb agykapacitású emberfaj maradt fent. Miért? Bregman szerint, mert hajlamosabb az összefogásra, a közösségben gondolkodásra. Olyan a különbség, mint a farkasok és a németjuhászok között. Vagyis győzött a homo kutyuli  – mondja Bregman. 

– Na, én is kíváncsi leszek, megtalálod-e a logikai hibát!

– mondta Szerelmetesfelségtársam, amikor meséltem neki, hogy mekkora kognitív disszonanciát okoz nekem ez a könyv. 

Azért okoz ilyet, mert minden sejtemmel szeretném, ha igaz lenne. Mert amit mond, összecseng a saját hozzáállásommal. Homo mohakutyuli. Alapvetően békére, kompromisszumokra, harmóniára törekszem. Nem szeretek keménykedni, veszekedni, vitázni. Húsz év budapesti vezetés után csúszott ki első ízben a számon egy fennhangú abüdöskurvaanyád. (Mondd már, a barom a középső sávból kanyarodott be elém, nagy ívben jobbra, akkor, amikor a gyalogost elengedve egy másik autó elfordult előttem jobbra, és én indultam volna az utamra; erre ez a kretén meg elhúz mellettem, és a már mozgó autóm előtt bevág... Nooormális? És csodálkozol, hogy fennhangon anyáztam?) Szóval békés állatfaj vagyok. Van bennem rokonszenv a teknősök és a pandák iránt. Meg minden, ilyen kapkodó típusú életforma iránt. Ezáltal néha gondolkodom, hogy békére törekvő vagy megalkuvó vagyok? 

bregman_emberiseg_07_jpg.jpgKell-e nagyobb bizonyíték, minthogy Szerelmetesfeleségtársam kezdetektől MORZSÁM-nak hív?

A kifejezés nem a testméreteim bármelyikére való utalás, hanem a Futrinka utca bábsorozat,

bölcs, kedves, nyugodt kutyájára,

aki a történet két sorozata között eléggé átalakult dizájnban. Nekem a későbbi a szimpatikusabb. Már csak a szemüvege miatt is. 

Másfelől a tapasztalatom is ez, meg tizenhét évig ezt is hallottam, tanítottam keresztény berkekben, hogy az embert megrontotta a bűn, az önzésre való hajlammal születünk, és kikerülhetetlen, hogy abból személyes bűn ne legyen. A kiút nem egy csoportdinamikai, szociálpszichógiai felismerés, hanem Jézus Krisztus. Vagyis magam is áldozata, beetetett birkája vagyok a Bregman által felsorolt tévelyítők egyikének. Elhittem, hogy az ember nem alapvetően jó. 

Szerintem nincs alapvetés. Meg van benne a bűnre (önzésre) való hajlam, de törekszik a jóra is. Fekete-fehér személyiségek, jellemek nincsenek. 

Bregman könyvéből egy idő után egyértelműen felsejlik egy izmos, erőteljes, értelmes liberális világkép. Azért merem ezt így en bloc kijelenteni, mert tejesen véletlenül ezzel a könyvvel együtt vettem ki a könyvtárból a korántsem liberális Ben Saphiro Hogyan pusztítsuk el Amerikát három egyszerű lépésben? című ópuszát.

A 63–64. oldalon egy az egyben megismétli, amit Bregman mond. Legalábbis a lényegét. Csak az előjele más. Mindkettejüknél hivatkozási alap Rousseau, aki azt mondta, a baj az első bekerített kerttel, a magántulajdon megszületésével kezdődött, onnan vette kezdetét a homo kutyuli megromlása. 

A magam részéről egyébként még ezt a jobbos-balos, liberális-konzervatív párharcot is simán félre tenném. Ha tudnám.

És a feltételes mód nem a belső késztetéseimnek szól. Amikor kiderült számomra, hogy Bregman mondanivalója nem egyedi, tiszta hang a káoszban, hanem a kórus szólistáját hallom, irgalmatlan csalódás volt bennem. Azért, mert a könyvben úgy tűnik, mintha ő maga felette állna ennek a kérdésnek, s csakis az általa megpillantott igazság foglalkoztatná. Tudod, mint a Jehova Tanúi, vagy a szcientológusok, akik szemérmesen, minden eszközzel igyekeznek eltitkolni, amíg csak szóba nem áll velük valaki, hogy ők Jehova Tanúi vagy szciósok. 

De még ekkor sem a megfelelő karámból való bégetés iránya határozta meg számomra, hogyan is viszonyuljak ahhoz, amit olvasok. Mert ne az mondja ki a végső ítéletemet,  honnan mondják az okosságot, hanem az, mi az igazságtartalma annak, ami elhangzik! Legalábbis ahogyan én meg tudom ítélni. 

Bregman ugyancsak profin tálalja a könyve mondanivalóját: egyfajta szellemi út megtételeként jut el a következtetéseihez. Vagyis nem készen kapunk valamit, hanem a szerzővel együtt rádöbbenünk, rácsodálkozunk, felfedezünk. S érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a belső ellenkezésünkkel, hiszen Bregman is tiltakozott magában bizonyos következtetések levonása ellen. De, a kutyaúristenit neki, csak levonta őket! Le merte vonni! Mert az így becsületes. Mi merünk becsületesek lenni? Na? Hát nem meggyőző?

Komolyan az, nagyon ügyes megoldás! S ezt támasztja alá, erősíti meg a könyv felépítése is. Az, hogy sorra veszi például azokat az ellenérveket, amelyek a valamelyest tájékozott, félintelligens olvasóban is felmerülnek. (Tekintsünk el attól, hogy a holokauszt témáját, bár nem kerüli, de elegáns nagyvonalúsággal különösebben nem is piszkálja. Ahogyan például a ruandai népírtás kérdését, vagy a Jugoszlávia felbomlása utáni, embertelen öldöklésekét sem. Meg sok minden mást sem.)

A végső következtetés tehát, hogy az emberi önzés dogmáját a teológusoknak, politikusoknak, tudósoknak, filozófusoknak, újságíróknak, művészeknek köszönhetjük. Ők meg a legtöbbször egymásnak. Miközben mi, homo kutyulik, illedelmesen szellőztetjük angyal-szárnyainkat, és alig várjuk, hogy körbe nyalogassuk egymást, és odaadjuk az elásott csontunkat a rászoruló másiknak. 

Ó, igen, a művészetek! Neked mi ugrik be arról,
hogy bűnöző, tolvaj, lop, lebukik, de egy a tulajdonos humanizmusa jó útra téríti? 

Úgy van, Hugo Nyomorultakja Jean Valjan, gyertyatartó. 

bregman_emberiseg_08.jpg
Victor Hugo regényéből írta Cs. Horváth Tibor, rajzolta Korcsmáros Pál

Bregman Istent értelmetlen mítosznak tartja. Éppen a könyörtelen kauzalitása miatt. (Spongyát rá, hogy a megváltás éppen nem az ok-okozat bizonyítéka, hanem az azt felülíró szereteté.) Azt mondja, hogy a titok abban rejlik, ha felfedezzük, alkalmazzuk a bennünk élő homo kutyulit irányító alapvető késztetéseket. S hogy ez egészen más utakat javasol majd nekünk. Ezt példák sokaságával bizonyítja. 

A helyzet az, hogy nyilván befolyásol a világnézetem. A világnézetem pedig arra van hatással, hogy a politikai paletta (és most felejtsük el a pártokat) melyik felé húzok. De komolyan tök simán felül tudtam ezen emelkedni. Még Isten létének kétségbevonásán is. Amilyen egyértelmű, magától értetődő, kétségbevonhatatlan Bregman számára, hogy nincsen, nekem ugyanennyire nyilvánvaló, hogy van. Ezen össze nem veszünk, az tuti! Ettől még simán mondhat jót szerzőkém, csont nélkül lehet építő a könyv üzenete. 

Ami egyébként szerintem az is. Mert persze, hogyne mennyivel szebb lenne a világ, ha nyitottan, tárt karokkal fordulnánk egymás felé, ha a segítőszándék mindennapi szinten nyilvánulna meg, s ha az emberek valóban mind úgy működnének, mint a püspök és Jean Valjan. Az egyik jó, és a megnyilvánuló jósága annyira szíven üti a másikat, hogy az is jóvá lesz. Ahelyett, amit manapság gondolunk, hogy a jó mihamarabb úgyis elnyeri a méltó büntetését. 

 Na, a lényegre! Szerintem nincsen logikai hiba a könyvben. Az van, hogy egy jól felépített, keményen liberális ember írta, aki hinni akar az emberben. Még Auschwitz után is, liberális létére. (Ez nem semmi nagyvonalúság ám egy liberális embertől!) Szóval a logika valós, a gondolatok, megfigyelések étkeit pazar sorrendben tálalva kapjuk, s mind megesszük. Ízlik is. Ám a logikai hibátlanság nem feltétlenül azonos az igazsággal! Mert igen könnyen megeshet, hogy valami az egyik szempontból tökéletesen logikus, egymásból következő, ám más nézetből, kusza zagyvaság. Ezért vagy azért. 

Például innen, a másik oldalról Bregman elméletében feltűnő a felelősség hárításának a kérdése. Az embert a külső tényezők (magántulajdon, civilizáció) befolyásolták és rontották meg, Vagyis a változás a külső körülmények változásától várható leginkább. Mert a civilizációt annak vezetői tartják a kezükben. Tudod, akik '15-ben hazaárulásnak tartották, ha a háború két térfelén levők egymáshoz szóltak. Meg akiknél ott van a zsozsó, multik, politikusok, miegymások. 

S innentől minimum naiv az a tíz tanács, amellyel Bregman a könyvét befejezi. Mind a tíz az olvasónak szól, személyes életviteli miheztartás. Értem én, hogy minden változás kicsiben kezdődik, s egyvalaki is lehet nagyon komoly változások forrása, csak valahogy... 

Mindennapi tapasztalat

Kérdés még, mit mond az, ami nap mint nap körülvesz bennünket. Én alapvetőn nyitott, emberszerető vagyok. Mostanában azt veszem észre, hogy zárkózottabb, emberkerülőbb lettem. Szabin vagyok, itthon ülök, írok, és tökéletesen érzem magamat. Lehet, ez a korommal is jár. Lehet, a csalódásaimmal is, ami feleletet a nyitottságomra kaptam. Belefáradás a konfliktusokba. Ez mindenképpen. 

De amikor kitört a covid, megtapasztaltam milyen jó is egy olyan csapattal dolgozni, ahol nem marjuk, karmoljuk, fúrjuk, faragjuk egymást, hanem van a közös cél, végezzük el a munkát, és ennek érdekében mindenki belead mindent, amit tud, amit bír. Nincs méregetés, ki mennyit csinált tegnap, s ma annak arányában húzódik hátra. Nincs egymás szopatása, tudatos kibaxóka. 

Nem mondom, hogy jók az emberek. Nem jók. Van bennük jóindulat. Azt sem mondom, hogy rosszak, de van bennük önzés vastagon. Vagyis a mindennapi tapasztalat sem Hobbes, sem Rousseau véleményét nem húzza alá igazán. Tény, hogy rossz dologról sokkal többet hallunk, de meggyőződésem, hogy ennek az az indoka, hogy a jó hír annyira nem érdekes. Ismered a viccet? 

Két barát a harmadik esküvőjén: 
– Szerinted milyen lesz a házassága? 
– Majd elválik!

Vagyis összértékelésnek marad, amit bíróként munkálkodó Norbi atyámfia mondott még akkor, amikor nagyon fiatal bíró volt: 
– Ha valami nincs benne fekete-fehéren a Bibliában, szedd össze, ami benne van, s mérlegelj, azok alapján merre hajlik a dolog. 

Aham, vagyis Occam borotvája! A magam részéről hiszek az ember jóindulatában. S abban is, hogy mindnyájan küszködünk az önzésünkkel. Nem a körülményekkel, hanem önmagunk mélyével. 

 

HVG Könyvek, Budapest, 2020, 392 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635650019 · Fordította: Darnyik Judit

 

7/10

2023 harmadik hete. elzavaródtam szabira, még tavalyról maradt. Nem bántam. Olyan kis semmittevős a szabi, xar az idő is, SzFT is dolgozik (igaz, itthon; www.maartassit.hu ), de mégis jó nem menni, nem kimozdulni, csak ücsörögni, írogatni, olvasni, Yes-t hallgatni (Keystudio, 2001-ből, de kortalan). S az is jó, hogy bár SzFT dolgozik, de itt van mellettem, néha egymáshoz szólhatunk, az előbb két telefon között hozzám bújt, hogy milyen jó, hogy itthon vagyok, mert ha rázuhan a vágy, hogy átölelhessen, megcsókoljon, hát itt vagyok. 

Stephen King – Peter Straub: A talizmán

Gigantikus terjedelmű, kétvilágos fantasy a horror-mestertől

king_straub_a_talizman.jpg

Közismerten „feszült a viszonyom” Stephen Kinggel. Miközben az is közismert (hahaha), hogy egy nagyon fontos dolgot beláttatott velem, amit addig egészen másképpen gondoltam: írni lehet anélkül is, hogy az ember valamit mondani akarna, elég ha csak történeteket mesél. 

King ezt teszi. S csakugyan. Aztán van, amikor több mint jól sikerül (A ragyogás) vagy egészen förtelmesen (Rémkoppantók).De az kikezdhetetlen, hogy a fantáziája valami csodás. 

A Szigetvilág varázslójáról írt értékelésem alatt beszélgettünk a könyvekről és a fantasykről. A Frederick2 nevű felhasználó behozta a képbe az urban fanasyt.

Kérdeztem, tudna-e rá tipikust mondani. Ezt a kötetet mondta, emelte ki a tengerből, s még King regényei közül is. Minden értékítélet nélkül.

Csak a könyv kétszázadik oldalának olvasásakor tűnt fel, hogy Frederick2 egy szóval sem ajánlotta, és nem minősítette a regényt, csak annyit mondott, hogy na, ez például tipikusan urban fantasy. Vagyis hathatós segítségemmel alaposan behúzott a csőbe, és simán, minden várható szemrehányásra való tekintet nélkül moshatja a kezeit. 

Hát így esett meg, hogy előbányásztam az egyik alsó polc mélyéről ezt a vaskos Y-tong-könyvet. Amit aztán, úgy a fele felé a fáradt ínhüvelyeim és a vállamat húzó hátizsák miatt e-bookra váltottam.

S nagyjából megállás nélkül, pusztán kisebb kitérőkkel jutottam a végére, 

Próbáltam elképzelni, mi szüksége volt Peter Straubra Stephen Kingnek, és vajon miképpen dolgoztak ők együtt? Már csak azért is foglalkoztat a kérdés, mert ha megnézem Straub könyveinek az értékeléseit, a legmagasabban álló könyve, a Ghost-story jelenleg 70%-on áll a Molyon. Ami elég vacak százalékarány. S mondom, ez a legmagasabb. Ezzel szemben A talizmán 88%-os tetszési indexszel bír. Ami, egyértelmű, nem Straub, hanem King érdeme.

Még akkor is, ha nyilvánvaló, ha King kiadná a használt vécépapírjait, az is nagyobb fogyást produkálna mint Straub bármelyik könyve. S ez nem Straub ócsárlás, még csak nem is King írásának a minősége, hanem a már meglevő írói neve lenne az oka. 

king_straub_a_talizman_05.jpg

Vagyis gyanítható, hogy Straub úgy került a képbe, ahogyan a sztárbanda elé az előzenekar: felkarolás, promotálás (jószándékból vagy anyagi előny miatt).

Valahogy nem hihető, hogy King-nek volt szüksége a tandem-írásra. A talizmán a tizenhatodik, a neve alatt megjelenő könyv volt, és amikor 1984-ben az olvasók kezébe került, akkor ott volt már például, hogy mást ne mondjak, A Setét Torony első kötete és az Ezüst pisztolygolyók. 

SZTORI-ZANZA

Jack Sawyer tizenkét éves. Az anyja a B-filmek királynője volt. Vagyis valamikor neves színésznő volt. Most halálos beteg. Konkrétan: haldoklik. 

Az apja Phil Sawyer üzletember volt, de jó pár évvel korábban egy vadászbalesetben az életét veszítette. A közösen elindított üzletüket azóta Morgan Sloat, az apja barátja vitte tovább. 

Sloat sem Jacknek, sem az anyjának nem volt soha szimpatikus. 

king_straub_a_talizman_03.jpg

Egy nap Jack megtudja, hogy létezik egy párhuzamos világ, s ha oda átmegy, van lehetőség arra, hogy emitt megmentse az anyját. Naná, hogy átmegy. Az anyja odaát igazi királynő, de odaát is haldoklik. Ha emitt megmenteni, amott is életben marad. Jack hamarosan rájön, hogy  párhuzamos fantasy-világ lényei jobbára duplikátumok, itt is létezik belőlük egy példány, meg ott is. Jackből mindössze egy van. 

Aztán azt is megtudja, hogy odaát jelenleg egy Morgan a rettegett nagyfőnök. A névhasonlóság nem véletlen, ez a Morgan az a Morgan, pepitában. Ahogy persze Jack apja is átjárt a két világ között. Ő volt a jó fiú, Morgan lett a rossz. Morgan busás haszon reményében modernizálni kívánja a fantasy-valóságot. Phil, Jack apja nem akarta. A vadászbeleset mibenlétét sejted már? 

Jack feladatot kap: a másik világon el kell mennie nyugatra, és meg kell találnia a talizmánt, amely megmenti az anyját, a színésznőt ideát és a királynőt is odaát. Meg ami rendbe is teszi mindkét világot. Legalábbis azt a másikat. Sejthető, hogy ezzel együtt azt a Morgan nevű pasast is le fogja rendezni a tizenkétéves, apahiányos gyerekmegváltó.

Ám a nyugat a Határzónán túl van, és a Határzónán túli terület elátkozott, félelmetes, veszélyes és törvénynélküli. Arról nem beszélve, hogy az odáig, a Határzónáig vezető út sem éppen veszélytelen. 

Vagyis A talizmán egy fantasy road-movie. 

Duplán esélytelen a szimpátiámra. Egyik műfajt sem kedvelem.

De végigolvastam, és nem szenvedtem vele. 

Az utazás természetesen kalandok sorával jár, rabszolgaként dolgozik egy Isten háta mögötti kocsmában, barátja lesz egy vérfarkas, csapdába kerül egy lelketlen állelkész intézetében, menekül a fantasyvilág lényei elől, hogy megmentse a barátját, együtt vonatoznak a nyugati partra, a Fekete Szállodához, ahol a talizmán várja. Utazás közben Jack persze egyre öntudatosabb, határozottabb lesz, egyre könnyebben győzedelmeskedik önmaga, ezáltal az ellenségei felett is. 

A végeredmény egy pillanatig se legyen kétséges. 

king_straub_a_talizman_02.jpg

KING ÍRÁSAINAK A TITKA

Ezen jócskán töprengtem. Azért töprengtem, mert ahogy mondtam, a könyv fantasy road-movie. Ami két műfajból mindössze kettőt nem kedvelek.

Azonban senki nem tartott jégcsákányt a fejemhez, hogy márpedig ha a fene fenét eszik is, nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, ha tetszik, ha nem és csakazértis! Teljesen önkéntes volt a vállalásom. 

S az a helyzet, hogy Jack kétvilágos-sztorija nyolcszázhatvan oldal. Nem csekélység. Ha egyáltalán nem tetszett volna, úgy vágom a sarokba, mint a szél. Nem vágtam. Eszembe sem jutott. Olvastam. A közepe felé kicsit fáradtabban, de rendületlenül. 

S figyelj, tudod, mi van? Értem én, hogy a könyv egy év híján negyvenéves, tehát nem mai darab, de az a helyzet, hogy már a maga korában sem volt benne semmi újdonság. De most komolyan! 

Mert mi is van ebben a könyvben?

  • Fantáziavilágok, világduplikátumok
  • gyerek, aki hőssé, mintegy uralkodóvá lesz (Philip K. Dick, Végtelen történet, Narnia-krónikái),
  • szekrény, amin át megközelíthető a fantáziavilág (Narnia 1.), 
  • tudatos mozgást végző fák (A Gyűrűk Ura), 
  • vérfarkasok (erre nem is mondok semmit),
  • varázspálca, varázslat (erre sem), 
  • undorító, gyomorforgató horrorelemek, -lények
  • hosszú utazás,
  • látványos, csilivili hollywoodi befejezés (no comment),

Vagyis voltaképpen semmi új, csak megszokott panelek permanens újrahasznosítása. 

king_straub_a_talizman_01.jpg

Ami talán tipikusan king-esnek mondható, az az elbeszélésmód részletessége. Amitől olyan mocsok vastag a könyv. Az, hogy King veszi a fáradtságot, mer komótos lenni, részletekbe beavatni, elidőzni, kiszőrözni dolgokat, ránagyítani apróságokra. S ezt ráadásul úgy tudja tenni, hogy közben nem lesz unalmas, és úgy érzed, ez meg az mindenképpen hozzátartozik a történet menetéhez. Miközben fittyfenét. 

Voltaképpen ha a könyv fele ekkora lenne, akkor sem hiányozna belőle semmi. Próbáltam kiemelni belőle paneleket, és képzeld, simán meg lehet tenni. Természetesen nem mindent, nem akármit, de elég sok mindent. Vagy legalábbis nem ennyit időzve az adott panel történeténél vagy szereplőinél. S bár feleekkora terjedelem is eleget mondana, nincs bennünk neheztelés Kingre, hogy engedett a temporális lebenye íráskényszerének. 

Van-e még újdonsága? Talán még a naturális megfogalmazásai, akár a borzalmakról van szó, akár felálló hímtagokról, pirszingelt önmellüket simogató nőkről van szó. Miközben a főhős mindössze tizenkét éves. Vagyis írt a felnőtteknek egy gyerekszempontú horrorfantasyt. S tudod mi van: szokatlan, eleve marhaságnak tűnő elegy, de simán bejön. Atráskó a kiforduló belek, fröccsenő szemek, recsegve roppanó csontok, felrobbanó fejek birodalmában. Ihaj! 

king_straub_a_talizman_04b.jpg

KONKLÚZIÓ

Kell? Van? Azzal kezdtem, hogy King meggyőzött, hogy nincs feltétlenül szükség mondanivalóra egy könyvhöz, elég, ha van mesélnivaló történet. Aminek nem kell kivétel nélkül tanulságosnak lennie. Egyébként még azt se mondom, hogy Jack Sawyer történetének nincsen tanulsága. 

Többször meséltem: hétéves koromig abban a biztos tudatban voltam, hogy az anyukám nem fog sokáig élni. Tudtam, hogy leukémiás. S azzal akkoriban, hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje, nagyon nem tudtak mit kezdeni, 

Anyukám a betegsége kiderülésétől hét évig húzta. Amikor meghalt, huszonhét éves volt. Én meg hét. Az előtte való években a tudat, hogy meg fog halni, nagy elhatározásokra késztetett. Nem érdekelt különösebben az élővilág, a biológia, az orvostudomány, de szent fogadkozásom volt, hogy orvos leszek, hogy Anyut majd meggyógyítsam. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy túl lassan cseperedek, soha nem lesz erre lehetőségem, a halál gyorsabb nálam, le is mondtam az orvosi pályáról. Ha Anyut nem gyógyíthatom meg... 

Jack Sawyer azért vállalja be a párhuzamos világban elvégzendő feladatát, az ad neki erőt a legnehezebb, legveszélyesebb helyzetekben is, hogy meggyógyíthassa a haldokló édesanyját.

A történet szól arról, hogy egy cél elérésnek az akarása megsokszorozhatja az ember erejét, bátorságot, leleményességet adhat, segíthet a nehézségek, akadályok, ellenfelek legyőzésében, legyőzéséhez.

Szól a barátság erejéről is. Jack viszi magával az út legnehezebb részében a barátját, a Nagyon Racionális Richardot is, aki az út nagy részében elutasítja, hogy a párhuzamos világ valóságos lehet, ezért inkább betegségbe, lázba menekül. Jack ezért nem egy alkalommal szó szerint a hátán cipeli gyerekkori barátját. Akinek a viselkedése, az, hogy teljesen elhagyja magát, bizony nem könnyíti meg az út megtételét, a harcokat, a menekülést, a bujkálást. Richard egyébként kell a győzelméhez is. Richard támogatása, cipelése, erősítése a barátság szépségének szép példája. Az is, ahogyan Jack viseli, kezeli Richard gyengeségét, pipogyaságát, s amilyen tapintatosan próbálja rávezetni, hogy szembenézzen a valósággal, az édesapja valódi jellemével. Richard Morgan fia. 

Aztán szól arról is a történet, nem is kell belemagyarázni, hogy bizonyos szükséges képességek csak akkor kerülhetnek a napvilágra, akkor bukkannak fel, ha szükség van rájuk a cél eléréséhez, ha merjük használni őket. S az út elején jobbára nem is tudjuk, hogy megvannak bennünk. Jack az út során döbben arra rá, hogy ő az alternatív világ megmentője. Ő és senki más. A történet elején egy átlagos, mindennapi fiúcska, a végén már tömegében kaszabolja az ellent, legyen az vérfarkas vagy bármilyen más horror-lény, vagy éppen a mindkét világot az uralma alá hajtani akaró Morgan, az édesapja gyilkosát megbízó, kegyetlen, a saját fiát is feláldozni kész egykori üzlettárs. Rádöbben erre, és vállalja mindazt, ami ezzel jár. Rájön arra, hogy a kötelességnek szerves része az önfeláldozás. Manapság egyik sem túl divatos jellemtulajdonság.

Szóval egyáltalán nem tanulság nélküli a történet. Ezzel együtt egyik tanulsága sem szájbarágós, erőltetett, túlhangsúlyozott. Úgy gondolom, az a fokozatosság, ahogyan Jack rádöbben a saját küldetésére, s ahogyan ezzel együtt mind szilárdabb lesz benne a kötelességvállalás a regény legnagyobb, legszebb érdeme. Ám hangsúlyozom, ezzel együtt elsősorban és mindenekelőtt egy horror-fantasyt olvasunk. Nagyon amerikai horror-fantasyt a nyolcvanas évekből. 

Végül el kell mondanom, hogy nem egyszer filmet néztem olvasás közben. Mert King filmszerűen ír. A film viszont méltó volt Jack haldokló édesanyjához, az egykori színésznőhöz, aki a B-kategóriás filmek királynője volt fénykorában. S bizony a Jackről szóló belső film is B-kategóriás. 

2019-ben tervbe vették a megfilmesítését. Majd háromévtizeddel a regény megfilmesítése után. A regény jogait Steven Speilberg vásárolta meg. Úgy fest, a 2019-es tervekből semmi sem lett. Akkor Mike Barker lett volna a rendező. 

2021-ben már más volt a felállás. Akkor Spielberg egy Netfixes sorozatot tervezett a regényből (és a regény folytatásából, a Fekete házból. A rendezők Matt és Ross Duffer. 

Teljesen véletlenül belefutottam egy rövidfilmbe, aminek a rendezője a jelenettel a képességeit iparkodott bizonyítani a könyv filmes jogai képviselőinek. Hatásos. 


A regényt elolvasva azt mondom, nem változott a Stephen King könyveihez való ellentmondásos viszonyom: nagyon plasztikusan, hatásosan, filmszerűen ír, de a végére valahogy mindig túl könnyeddé, hm, amerikaivá válik a számomra. Ezzel együtt, mondom, nyolcszázhatvan oldalt gyakorlatilag megállás nélkül olvastam el, és csak egyszer volt olyan érzésem, hogy kezdek besokallni tőle, de azon is túllendített. Tény, a regény úgy a kétszázadik oldal körül indul el igazán. 

 

Európa, Budapest, 1998, 860 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630763087 · Fordította: Zentai ÉvaKoppendorfer Noémi

7/10

2023 második hete. Hétvége itthon. Szombat délután hat óra. A nap főzőcskével, napközbeni csicsikával, majd takarítással telt. Meg írással. Meg hajnali olvasással, ismét Csemete szobájában, aki ismét a vőlegényénél aludt. Hajnalban Kinget olvastam, és egy nagyon jó kis lemezt hallgattam, amiről semmit sem tudok, de visszatérek még rá. Collage: Over and Out.

Úgy egyébként semmi változás. 

Rainbow Rowell – Sam Maggs – Gabi Nam: Fangirl (Manga 1.)

Ikerlányok: az egyik élni, a másik írni szeret, és koleszosok lesznek. Ott meg fiúk vannak.

rowell_fangirl_manga.jpg

A merészségemet és a nyitottságomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rendszeresen veszek a kezembe olyan kiadványokat, amik jóval túl vannak az általam üdvösnek tartott határokon. 

Álltam a könyvtári polc előtt, a képregények gerincét silabizálva. A szuperhősösöket eleve elvetettem. Jó párat már olvastam, a többi nem foglalkoztat. Két hosszú polcnyi eleve nem érdekelt, mert azok mangák. Semmi elvi bajom nincsen velük, egyszerűen önmagukban nem tetszenek. Unalmasan nagy szemek, nagy fejek, csenevész testek, megkülönböztethetetlen arcok tömkelege.

Azt meg végképp nem értem, miért jó egy másik, mások által kitalált stílus kalodájába zárnia önmagát, ha valaki alkotóművész? Biztosan van rá magyarázat. Annyira azonban nem érdekel a kérdés, hogy utána is nézzek. 

Na, ott tartottam, mondom, hogy ott álltam a polcok előtt és ez a kötet ott sárgállott nekem. Levettem, kinyitottam, azonnal visszatettem. Majd megint levettem. Volt időm, Szerelmetesfeleségtársam nem sokkal előtte telefonált, hogy csak most tudott otthonról felém elindulni. Tehát legalább háromnegyed órám volt, hogy magányos legyek a könyvtár tömegében és le-föl teszegessem ezt a sárgaságot.. 

Végül odacsaptam a Fangirl-t a kivevendők közé, hadd legyek már rugalmas legalább a saját szememben-alapon. 

S tudod, mi van? Felemás lett a végeredmény, de egyáltalán nem a mangasággal gyűlt meg a bajom. Csak a szokásossal, az úgy fest, a csapból is folyó, immár ki- és megkerülhetetlen érzékenyítő propagandával.  

Viszont a képregény összességében egyáltalán nem rossz, mitöbb...

A történet: sablon és mégsem

Cath és Wran ikrek. Egypetéjűek. Mégis nagyon mások. Cath inkább elméleti ember, jól elvan egyedül, fantáziál, ír. Wran nyitottabb, élethabzsolóbb. 

fangirl_1_manga_08.jpg

Mindketten az apjukkal élnek, az anyjuk lelépett még csöpp korukban. A történetük ott indul, hogy kollégiumba kerülnek mindketten. Ugyanabba. De Wran úgy dönt, szakadjanak el egymástól, ne legyenek egymás közelében, ne lakjanak egy szobában, álljon mindkettejük a saját szociológiai lábára. Cath emiatt kicsit elveszettnek érzi magát, de beadja a derekát. Mi mást tudna csinálni.  

Nem tudom, miért annyira népszerű téma ez a kollégiumba kerülés. Azért sem nézek utána, hány helyen találkoztam már vele, de tegnap este a random bekapcsolt tévében is ez ment. 

A kisgyerekkora óta akcióhőssé nevelt kamasz csaj kilép a katonai buliból. Egy helyzetet kihasználva mintegy megrendezi önnön halálát, és a mindennapi lányok életét kezdi élni. Nem találod ki: iskolába megy, ahol, no, igen, kollégium van. Még az is stimmel, hogy vacilál két pasas, egy jóképű rockzenész és egy kocka informatikus között. S igen hasonló van ebben a képregényben is, jóképűség, intelligens, humoros kockaság. A film címe: Különösen veszélyes.

A képregény címe pedig: FangirlÍgy, angolul. Mert a célközönségből ugyan ki nem beszéli nyelvet? Meg mennyivel jobban hangzik már! A Z-generáció a fél életét angol szövegkörnyezetben tölti az okostelefonja és a laptopja által. Ráadásul a kifejezés magyarra fordítva elég hülyén hangzik: Rajongó lány. Mennyivel dögösebb már a Fangirl! Ugye, hogy ugye? 

Cath a rajongólány. Ugyanis az élete fele egy fantasy könyvsorozat világában zajlik. Nem azért, mert átmegy oda, hanem azért mert függője lett a sorozatnak. Ami egyébként uszkve Harry Potter. A címe: Simon Snow. A két főszereplője kollégiumi szobatárs. Simon a jófiú, a varázsvilág nagy üdvöskéje és Baz, (igen, mindjárt adja magát a magától értetődő magyar szójáték: az igekötővel megtoldott név) az önhibáján kívüli vámpír. Ellenfelek. Meg nem. Két alcímmel alább majd mondom, hogy van ez, én kiakadtam.

fangirl_1_manga_23.jpg

Catch annyira rajongó, hogy ír is. Természetesen Simon Snow-alternatívákat. Az írásait rendszeresen publikálja is a neten az elég népes olvasótáborának. A célja, hogy a sorozat eredeti írója előtt megjelentesse a nyolcadik, sorozatzáró kötet általa megálmodott alternatíváját. 

Catchnak megtetszik a szobatársa, Reagen (ő lány) barátja (aki nem úgy barát, csak barát), Levi. Levi kedves, jóképű és figyelmes.

Reagen szókimondó, nem annyira udvarias, mégis segítőkész csaj. Hogy mennyire, azt majd a kettővel későbbi, beígért, kiakadós alcím alatt leled meg. 

Catch-nak bejön a kreatív-írás szemeszteren megismert tanulótársa, Nick is. Nagy lesz a dilemma.

Ekörül forgolódunk a történetben, a fanfiction-gyártó csajszi háromirányú vágya, a Simon Snow-sorozat, Levi és Nick között. A koleszban.

A történetet nagyjából elmeséltem. Nézve, olvasva nem sokkal komplikáltabb, ám sokkal élvezetesebb. 

Van a képben még egy író

Mégpedig a Fangirl című sztori eredeti írója, Rainbow Rowell. Magyarul öt könyve jelent meg. Nem magyarul rengeteg. Maradjunk itthon. Az egyiket, meglepő fordulat, olvastam. Az a címe, hogy Eleanor és Park Nem is volt rossz véleményem róla. Van két könyve, aminek az a sorozatcíme, nagyon ügyes húzás, hogy Simon Snow. El se mondom, miről szól, oké? 

Rainbow Roweel egy kedves arcú, mosolygós, töltött galamb írónő. A weboldalán ez a fotó van róla: 

rowell_fangirl_manga_rr.jpg

Nekem szimpatikus. De a kép kozmetikázása a valóságnak, mert a hölgy idén kerek évfordulós korban van: 1973-ban született. Fátylat a tényekre, nem udvarolni akarunk neki, hanem egy, az ő írásából készült képregényről beszélgetünk! Bárhogyan is néz ki, akárhány éves. 

Na, itt az idő, akadjunk ki!

Mondtam, Catch szobatársa, Reagen szókimondó. Hát mondja ki itt is a szót! Kérlek, olvasd el a beszélgetést!

fangirl_1_manga_01.jpg

Kimondta. Jól olvastad. Beszarás! Dramaturgiailag is, meg polkorrekten is. Bár legalább a dramaturgia ügyes. Valamennyire.

Azért ügyes, mert nem a szereplők melegek (csőbuzik), hanem a regény a regényben szereplői azok. S nem azért azok, mert eredetileg azok, hanem azért, mert egy fanfic-író kislány azzá teszi őket. Ebben ügyes a dramaturgia.

De egyébként úgy képtelenség az egész, ahogyan van. Gondolj bele, a Potter-gyerek meg Tudjukki két varázslópálcás csatázás közben gyöngéden egymáshoz simul, és vált egy szenvedélyes nyálas nyelvest... [Leírni is fárasztó volt. Szerencsére Rowling teljesen észnél van/volt. Akadt is baja belőle.]

fangirl_1_manga_19.jpg

Nem szívdobogtató, most mondd? 

Szerencsére nincs túlnyomatva a kötelező propaganda, mint például a már valóban tolakodón, erőszakosan arcba mászó Heartstone esetében, de itt van. 

S most beszéljünk arról, vajon egy fangirl valóban összemelegítené a kedvenc sorozata fiú hőseit, s nem inkább egy maga szabta leányt álmodna Simon oldalára, szájára, miegymására? Mondom, hogy baj van a dramaturgiával. Mert Catch, bár ugyancsak tétova, kicsit teszetosza, szimpatikus kiscsaj, de amúgy teljesen egészséges. Mert lássuk be, hetero kamasz csajként arról álmodozni mélyromantikában, hogy két srác, akik egyébként ellenségek, nyelvelve szereti egymást, hát minimum, nem annyira mindennapos. 

S mondja bárki, hogy nem folyik ezerrel az agymosás, oppárdon az érzékenyítés! 

Ugyanis ez a képregény is YA-történet. Tudod, ami a kamaszlétből kifelé tartó, de a felnőttségbe még bele nem nőtt korosztálynak szól. 

Leírtam már, de annyira idekívánkozik, s hátha nem olvastad mindegyik bejegyzésemet.

Az érzékenyítés nagyon jók működik, Csemete nagyon simán, minden különösebb gátlás nélkül, többszöri kérésemre, a cikizésemnek totális közönnyel fittyet hányva f@szomozik, geczyzik, kurv@ életezik, ha valami felb@ssz@ az agyát.

Egy alkalommal azonban megdöbbenve nézett rám. Egy beszélgetésben kiejtettem azt a szót, amit Reagen is használt fentebb. Csak nálam nem volt jelzője. Nem mondtam, hogy „cső”.

– Hogy beszélsz, Mohabácsi?
Csemete megdöbbenése teljesen őszinte, autentikus volt. 
– Hogy beszélek? – tényleg nem értettem.  
– Ilyet mondani... 
– Hökk! Ez sokkal rosszabb, mint a f@szom, a geczy, a felb@szott agyad? 
– Hát persze! – bólintott megkönnyebbülve, hogy felfogtam a lényeget. Felfogtam, valóban. Döbbenet, nem? 

Általában nyugodt, szkeptikus krapek vagyok. Fel lehet b@szni az agyamat, hogy Csemete szavaival éljek, persze, hogy fel, de elég sok kell hozzá. Huszonhárom év mindennapi vezetés után most, karácsony előtt történt meg első alkalommal, hogy valakit lehúzott ablaknál, ugyancsak fennhangon elküldtem a jó édes, pénzért nem szűz édesanyjába.

S legalább ennyire kiakadtam Simon és Baz(meg) szerelme miatt is. Egyfelől mert mondom, dramaturgiai marhaság. Másfelől meg azért, mert manapság tényleg garmadával, minden csövön dől a propaganda.

Miközben a másságok a statisztikák szerint a lakosság kettő-négy százalékát ha érintik. Vagyis ez a lépten-nyomon belebotlás jóval több, mint túlzás. Ez az érzékenyítésnek hívott agymosás. Ami ellen ha írok, immár tudatosan  összeszedett bátorsággal kell legyőznöm az ágaskodó, toporgó öncenzúrámat. Tudod, a buzi a világ legcsúnyább szava...

Manga ide, manga oda...

Ahogy mondtam: nem kedvelem a mangákat. Nekem egyenstílusúak, S nem haraptam rá a manga szellemiségére sem. Ha van neki ilyen. Nem tudom, van-e? Akárhányszor kinyitottam egy mangát, beleolvastam, mindannyiszor le is tettem, mert az érdeklődés hiánya miatt elmaradt az érdeklődés. 

Most mondd, ezt a Fangirl-t erre meg nem végigolvastam? Bizony, ilyet tettem! Nem volt semmi különösebb oka. Mindössze volt benne valami több. Valami, ami megfogott.

Talán az, hogy egészen simán meg tudta velem kedveltetni a főszereplőt. Vagy az, hogy alapvetően kedves a sztori. Vagy hogy voltak különleges nézőpontú vagy technikájú rajzai. Vagy mindez együtt. 

Csak nagyon mellékesen: azt mondjuk fel nem fogtam, mi lehet az indoka annak, hogy egyes képek igen részletesek, alaposak (nézd csak meg a fenti galéria utolsó rajzán a tanárnő portréját!), míg másokon az alak szája egy szimpla négyszög. Slussz! Vagy éppen hiányzik valami az arcáról, szem, száj, orr, valami. S nem azért, mert indoka van, hanem random. Számomra ez az egy zavaró tényező volt csak a képregény külső megjelenésben. 

Vagyis mindösszesen azt mondom, a Fangirl egy kellemes, a francba, polkorrekt képregény, figyelemre méltó ábrázolással, kedves, bár viszonylag semmitmondó történettel. Teljesen meg tudom érteni, ha a célközönség kedveli és kedvelni fogja. Meg is érdemli. A túltolt cső-képtelenségért meg nem. 

fangirl_1_manga_18.jpg

Fumax, Budapest, 2021, 208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634702214 · Fordította: Tót Barbara

6/10

2023 második hete. Fáradhatatlanul, vigasztalhatatlanul esett ma az eső. Hideg is lett. Reggel azt hittem, át kell úsznom az aquincumi vonatállomásra a Mocsáros-dűlőn, hogy eljussak a dolgozdámba, de aztán mindössze a telep felöli oldalon volt némi sárcuppogásom. Utána sima utam volt. 

Valami hihetetlen szinten nincsen kedvem dolgozni mostanában. Megcsinálom, elvégzem, amit kell, persze, lelkiismeretesen, ahogy szoktam, csak lendület, odaadás nélkül. Azt hiszem SzFT teljesen érthető hozzáállása sem sokat segít: nap mint nap küldi az állásajánlatokat. Mert a pénz, amit keresek, 2023-ban már gyalázat kevés.

Más. Tegnap úgy tizensok év után beszélgettem gyermekeim anyjával. A gyermekeinkről. Több szempontból tanulságos volt. S ideje is volt. De semmi rossz érzés nem volt, nem maradt bennem. Úgy vettem észre, benne sem. Teljesen nyugodtan, nyitottan beszélgetett. 

Paul Davies: Egyedül ​vagyunk a világegyetemben?

A Földön kívüli élet felfedezésének filozófiai következményei

davies_egyedul_vagyunk_a_vilagegyetemben.jpg

A könyv címe annyira nem felcsigázó. Ufók, földönkívüliek, idegenek, a roswelli titok, E. T., Alien, Csubakka... Tele velük a padlás.

Ráadásul, ha a bulvár megközelítést elfelejtjük (persze, hogy itt vannak, voltak, lesznek, csak a kormányzatok eltitkolják őket, a Pentagon hűtőjében ott van egy ufó-pasas, ők maguk a kormányzat, csak alakváltók, már a piramisokat is ők építették, anunakik, hogyne...) akkor nyilvánvaló, hogy nem marad más, csak a találgatás. Ötvenszázalékos eséllyel. Más opció nincsen: vagy vannak, vagy nincsenek.  

Figyelj csak, van egy ilyen könyv, egy másik, ugyancsak jó nevű tudóstól: Egyedül vagyunk (A földi élet csodája). Vagyis Davies kérdez, ennek a könyvnek a szerzője, John Gribbin meg határozottan állít valamit a Davies eldöntendőjére adható két feleletből.

Vélem, ha megkapirgálnám a témát, simán találnék olyan véleményt, hogy naná, egyértelmű, van értelmes élet a Földön kívül is! (Ott vannak például a vogonok! ;.P )

De azért komolyam, erre varrj gombot: még a tudósok is gombfociznak a tényekből eredő következtetésekkel! Hát tudósok ezek? :-D

Erre mondta Hofi Géza, hogy a belgyógyász az nem orvos, ötöl-hatol, hát, izéé, vagy igen, vagy nem...A sebész az igen! Levágtam? Hát levágtam!

A tudósok bizonytalansága csak akkor érthető, ha metafizikai síkra tereljük a kérdést. Mert ugye az ufók az egy dolog. Isten és az angyalok meg egy másik. Egyik sem földi értelem ez kétségtelen.

(Találkoztam már olyan evangelizációval, amelyik úgy akart eljutni Istenhez, hogy a földönkívüli élet fogalmával operált. Elhibázott megközelítés, mert nem csupán a vallás iránti mai viszolygást kell legyűrnie, hanem az átvágottság érzetét is, hogy nem az ufókról lett szó, hanem a vén Kaporszakállú dolgairól.)

A könyv alcíme mindkét értelmezés izgalmát ígéri. Mit kezd a vallás a földönkívüli élettel, és mit tudna vele kezdeni a tudományfilozófia? Az első kérdés a hívő embernek érdekes, a második mindenkinek. Különösen, ha azt mondom, Davies szerint, ha értelmes földönkívüliekkel találkoznánk, az ugyancsak felborítaná a darwinista bilit. 

Vagyis mindegy, hogy a Bibliának vagy a tudománynak hiszünk (egyébként, reális megközelítésben nincsen semmiféle ellentmondás a kettő között) a világképünk egészen biztosan borulni fog, ha E. T. bekopogtat az ablakon. Ha Wells marsijai jönnek akkor ugyanez áll, csak akkor nem lesz idő studírozni: amikor éppen kiirtanak minket, az nem a legmegfelelőbb alkalom a filozófálgatásra. Vacak ügy.

De merje bárki azt mondani, hogy a filozófia unalmas dolog! Jöjjön Mr. Spock, lássuk mi a helyzet a vulcaniakkal (vagy vulkániakkal?)? 

Paul Davies, a szerző

„angol születésű fizikus, író, rádióelőadó, az Arizonai Állami Egyetem professzora. Ezenkívül korábban több egyetem akadémiai állását is betöltötte, mint például a Cambridge-i Egyetemen, a Londoni Egyetemen, a Newcastle-i Egyetemen, a University of Adelaide-n és a Macquarie University-n. Kutatási területei közé tartozik a kozmológia, kvantumtérelmélet, és az asztrobiológia. [...] 2005-ben a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia SETI munkacsoportjának elnöke lett.” (Wikipedia)

davies_egyedul_vagyunk_a_vilagegyetemben_pd.jpg

Magyarul eddig hét könyve jelent meg. Ez, amiről most beszélünk, eredetileg 1995-ben, a nyelvünkön meg egy évvel később. Davies ismert, keresett, nagy olvasótáborral rendelkező tudós. Vagyis tudja mit beszél. Meg mit nem. Pont. 

Nem bírom ki, hogy ne fussak kicsit előre!

Összefoglalom a könyv címére adott választ. Leginkább egy alapvetően egészen másról szóló filmrészlet mutatja meg, mit válaszol Davies a saját, a könyv címében felvetett kérdésére.  

Vagyis teszünk egy nagy kört, átbeszélünk egy csomó érdekfeszítő kérdést, és a végén elérünk ugyanoda a kérdésre adott válaszban, ahonnan elindultunk: „Tuggya a franc!” De persze ez nem jelenti azt, hogy beszélgetni, együtt gondolkodni felesleges lenne. Alapvetően én egyre inkább úgy érzem, nagyjából mindenre az a helyes felelet, hogy „Tuggya a franc!” (A másik, számomra elfogadható válasz-alternatíva: „Ahogy érzed! Csak éld túl, ne bánts másokat és közben legyél boldog, különben baxhatod az egészet!”) 

Mi az, hogy „filozófiai következményei”?

Az értelmes, földönkívüli élet feltételezése a technikaikon kívül (hogyan vegyük fel velük a kapcsolatot, miképpen kommunikáljunk, és hová a szarba meneküljünk ha sokkal fejlettebbek ám kevésbé békések mint mi [pedig mi sem vagyunk piskóta!]?) az orrunk alá dörgöl pár kérdést. Ami, ha akarom, tudományos, ha akarom filozófiai, ha akarom, teológiai. Kinek-kinek, ahogy látja vagy hiszi. 

Paul Davies arra a következtetésre jut, hogy értelmes földönkívüli élet vagy van, vagy nincsen. Szólnak ellene is, mellette is érvek. De ha mégis van, akkor a tudományunkat és a vallásunkat simán kukázhatjuk. Davies azt mondja, ha összejönne a randi ufóékkal, akkor az mind a darwini evolúciót, mind a teremtéstörténetet, mi több, Isten létét is felülírná. 

davies_egyedul_vagyunk_a_vilagegyetemben_03.jpg

Az alien-bukott evolúció

Mondjuk amikor az elsőről ezt olvastam Davies könyvében, akkor eltöprengtem, hogyan is van ez? Mindenhol azt olvasom manapság, hogy az evolúció bizonyított, tudományos tény. Ha ez így van, akkor egy alien-es randi miképpen írhatná felül azt, amit a tudomány már bebizonyított? Létezhet-e bármi, ami elbizonytalaníthatna bárkit a Föld gömbölyűségének a tényében? (Jó, van, akit igen, ahoj lapos-Föld, és Korongvilág!) Most akkor az evolúció bizonyított tény vagy csupán egy ingatag elmélet, amit az űrrandi rommá pancsolna?

S hogy miért írná felül? Nagyon röviden mondom, jó? Azért, mert az evolúció valószínűsége felettébb valószínűtlen. Annyi mindennek kell együtt állnia, összejátszania, hogy az még egyszer is több mint elképesztő, ha összejön, de kétszer gyakorlatilag lehetetlen. Vagyis két értelmes életforma találkozása szükségszerűen azt hozná magával, hogy az élet eredetére és fejlődésére más választ kell találnunk az evolúció helyett. 

Az alien-bukott Isten-létezés

Bevallom, azt, hogy Isten létének miért lenne cáfolata egy másik értelmes civilizáció létezése, nem fogtam fel. Pedig a szocializációm miatt azt kellett volna először megértenem. (Szocializáció: tizenhét év aktív kereszténykedés, előadások tartása, újságszerkesztés, könyvek írása, stb.)

Davies a megváltásra hivatkozik. Ami a keresztény tanítás szerint, ugyebár, Jézus Krisztus manifesztációjában vált lehetségessé. Davies felteszi a kérdést: nem abszurd-e, hogy Krisztus minden értelmes életet hordozó bolygón testet öltsön? 

A kérdést sem értettem. Miért kellene Krisztusnak minden egyes bolygón testet öltenie? S ha mégis megteszi, az miért feltételezné közvetlenül a megváltást? 

TEOLÓGIAI GYORSTALPALÓ

A megváltás manifesztációjának kizárólag akkor van értelme, ha van miből megváltani az adott bolygó lakóit.

Itt, ezen a bolygón, a Földön Krisztus eljövetele a bűnre adott felelet volt. A bűn fizetsége: a halál. Az, hogy a bűn fizetsége a halál, nem büntetés, hanem következmény. A Föld felszínén tudunk lélegezni, ám ha lemegyünk a víz alá, vagy a praktikus ásdelmagad-felszereléssel földet lapátolunk magunkra egy gödörben fekve, netán egy nagy ugrással kiugrunk a sztratoszféra fölé kettővel a termoszférába, ott nem. Ha kiszakadunk az Isten által elrendelt életrendből, akkor elszakadunk az élettől. Ha elszakadunk az élettől, akkor meghalunk. Ha követ kötünk a nyakunkba, és beugrunk a folyóba, ha elvágjuk az ereinket, vagy átvágjuk egy borotvával a nyakunkat meghalunk. Ha megcsaljuk a párunkat, eláruljuk a meglevő kapcsolatot, mást választunk ahelyett, aki van nekünk. 

A bűn, egy szóban összefoglalva: önzés. Vagyis minden önző tett, gondolat, érzelem: bűn. Ami nem az adni tudásból, hanem a megtartásból és az elvevésből áll: az önzés. Ha tudnék adni, ha képes lennék jobbítani, de nem teszem: önzés.

Megváltani tehát az önzésből, az önzéstől kell az embert, mert a megtartással és az elvevéssel a halál állapotába kerül. A megváltás lényege a szeretet. A szeretet pedig az adni tudás: Isten a Fiát adta, a Fiú pedig az életét. 

Ilyen egyszerű. 

 

P. S.:
Innentől érthetőbbé, kézenfekvőbbé válik az eredendő bűn fogalma. A megfogant emberi élet természetesen nem a személyes erkölcsi döntéseinek a következményei miatt van a bűn állapotában.  A Biblia maga fogalmazza meg, hogy a „tudatlanság idejét elnézi az Isten” (Csel 17:30). Vagyis amíg nincsen felismerés, amíg nem áll össze, hogy amit gondolok, teszek az önzés, nincsen bűn. De amint ez megtörténik, amint a lelkiismeretem jelez, amint tudomásom van arról, hogy mit mond a szeretet-törvény, más a helyzet. Ez egy. 

A másik pedig, hogy az eredendő bűn nem személyesen erkölcsi döntés (egy csecsemő esetében nem is lehet), hanem hajlamosító tényező. A bűnben foganás azt jelenti, hogy az új élet hajlamos lesz az önzésre. De a hajlam maga még nem erkölcsi döntés. 

A gyermekkeresztségnek éppen emiatt nincsen értelme. Az isteni életrend melletti elköteleződés tudatosságot feltételez. Igazságtalan lenne Isten részéről, hogy egy megszületett életet pusztán azért kárhoztatna, mert nem volt fizikailag lehetőség arra, hogy valaki megkeresztelje. Vagy fordítva: hogyan is menthetne meg bárkit pár csepp, fejére hullott víz?

(S itt már nagyon messzire megyek: itt van a katolikus és a protestáns gondolkodás lényegi különbsége. A katolikus megváltás szentségekben, a protestáns hitben gondolkodik. De itt már megállok!)

Ha feltételezzük, hogy a testté létel más bolygókon is kikerülhetetlenül, szervesen összefügg a megváltással, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy ahol értelmes élet van, ott szükségszerű az elbukás is. Ugyan miért lenne ez így? S a testté lételnek miért kell feltétlenül a megváltással összetartoznia? S végül, egyáltalán: miképpen vonja kétségbe Isten létét, hogy nem lehet kétszer testté lennie? 

Mert Davies nyilvánvalóan okosabb nálam, s biztos igaza van a logikájában, de képtelen vagyok belátni, hogy miért? 

A kereszténységgel kapcsolatban egyetlen dolgot buktatna meg a földönkívüliek létezése: azt, hogy a Föld a világegyetem központja. De ezt a Biblia soha nem is állította, csak a Római Egyház. S a kettő nagyon nem ugyanaz! 

Csak érdekességként említem meg, hogy a hetednapi adventisták úgy hiszik, az egyházuk kapott egy prófétát. Egy hölgyet, akit Ellen Gould White-nak hívtak. (Elméletileg és teológiai szempontból a lehetőség nem zárható ki.) Ez a 19. század felénél történt. EGW aztán annyit írt, hogy az csuda. Az egyházon belül akkor is, utána is, manapság is vannak viták, egyeztetések, értelmezési kísérletek a személyét, a szolgálatát és az írásait illetőn. 

Viszont senkit sem hallottam az ügyben érdeklődni, tévedett-e EGW vagy szimplán marhaságot beszélt, amikor más világok lakóiról értekezett. Az adott szövegekből egyértelműen kiderül, hogy nem pusztán a láthatatlan világ lényeit értette más világok lakói alatt.  

Ez a példa is aláhúzza, hogy a keresztény világkép nem áll feltétlenül szemben azzal a lehetőséggel, hogy máshol is lehet értelmes élet. 

De még csak a könyv felénél tartunk!

Kis túlzással. Mert azért van szó benne még pár dologról. De a lényegig a könyv feléig eljutunk. Érdekes, izgalmas úton, együtt gondolkodva. 

S aztán jön egy fejezet a tudatról. Mi az egyáltalán? Mi a különbség az élet és a tudat között? Kialakulhat-e tudat a véletlenek hihetetlen együttállása következtében, és szükségszerű-e, hogy kialakuljon?  

Akár izgalmas kérdések is lehetnének, de a helyzet az, hogy ennél a pontnál a vékony könyvecske kicsit a saját fonalát és lendületét veszíti. Én, az olvasó meg az érdeklődésemet. Azért, mert a tudatról feltett fenti kérdések közül a legutolsó az, amelyik érinti a földönkívüliek kérdését.

davies_egyedul_vagyunk_a_vilagegyetemben_01.jpg

Ráadásul, mondom, a könyv felénél tartunk, és ezután már csak egy rövidke, izgalmas című, de végső soron semmitmondó fejezet következik: Személyes találkozás és vallási tapasztalat. Mondom, a cím érdekes, de a fejezet tartalma nem annyira. Annyit tisztáz, amit már én is fentebb, hogy a vallás földöntúli lényei, angyalok, kérubok, nem azonos a világegyetem földönkívüliejivel.

Persze van, aki mégis összehozza őket, mint például Däniken, aki óta tudjuk, hogy a bibliai Ezékiel próféta látomásában egy idegen űrhajót látott, és az abból kiszálló idegen lényt. 

És akkor most olvasd vagy ne olvasd?

A viharba is, miért ne olvasnád? Egyfelől időt nem nagyon vesztesz vele, mert ahogy mondtam, vékonyka a könyv. Másfelől az eleje, a fele csuda érdekes, informatív, vitára serkentő. 

Azt azonban ne várd, hogy választ fog adni a cím kérdésére. Arra John Gribben válaszol, ellenkezést nem tűrő határozottsággal az Egyedül vagyunk című könyvében. 

davies_egyedul_vagyunk_a_vilagegyetemben_022_1.jpg

Davies sem hagyta ennyiben a dolgot, úgy tűnik, elégedetlen volt ennek a könyvének a terjedelmével, mert ezt az 1995-ös írását 2011-ben lényegesen terjedelmesebb formában újra tárgyalta.

davies_egyedul_vagyunk_a_vilagegyetemben_04.jpg

Az új könyv címe már hajadzik Gribbin határozott állásfoglalásának a címére. És kétszer annyi információ van benne, mint az 1995-ös, saját „prototípusban”. Mármint a könyvben, nem a címében.

De semmiképpen nem beszéllek le ennek a prototípusnak az olvasásáról! Akkor sem, ha az alcíme némileg félrevezető. Azért az, mert sokat ígér, de nem váltja be az ígéreteit. A könyv ugyanis nem annyira filozófia, mint amennyire elméleti tudomány. A filozófia lételmélet, amivel Davies foglalkozik inkább tudományelmélet. Próbálkozás, hogy választ találjon egy olyan kérdésre, amire jelenleg a tudomány sem ismeri a feleletet. 

S itt megállok megint. 

A tudomány fejlődése kétségtelen tény. A kerék feltalálásától eljutottunk az önvezető autókig. S van-e, aki érti az internet működését? Anélkül tudunk műteni, hogy felnyitnánk a beteget. A levegőnél sok száz tonnával nehezebb tárgyak repülnek a felhők között. Bele tudunk piszkálni abba, hogy mekkora legyen egy kukoricacső, és hány szem legyen rajta. 

Nem folytatom. 

De a tudománynak vannak határai. S nem minden tudomány, amit egy tudós mond. Még akkor sem, ha a körítése tudományos. Ezt maga Davies is kifejti ebben a könyvben a kvantumfizikával kapcsolatban. Azt mondja, sokan úgy gondolják, hogy a kvantumfizikával kapcsolatos jelenlegi ismereteink teljesen bizonytalanok. Ez nem igaz! Mindegyik fizikus teljesen bizonyos a saját elméletében. :-D

Vagyis a tudomány bizonyossági határai nagyjából ott vannak, ahol a laboratóriumi lehetőségek véget érnek. A világ keletkezése jelenleg megismételhetetlen. Óriási dolog volt, hogy mesterségesen sikerült aminosavakat létrehozni laboratóriumi körülmények között, de ennél tovább máig sem jutottunk. Vagyis nincsen bizonyíték az élet véletlenszerű kialakulására. Sőt, a jelenlegi ismereteink sokkal inkább valószínűtlenítik ennyi véletlen egybeesését, s így az egész darwini evolúciót. Ezt Davies is pedzegeti. 

Vagyis óvatosan kell kezelni a tudósok kijelentéseit, mert nem minden tudományos, csak azért, mert tudós mondta. Ugyanis egy másik tudós meg az ellenkezőjét mondja.

Semmelweis azt mondta, a fertőtlenítés megvédi az anyákat a boncolóorvos kézen hordozott kórokozóitól. A rendelkezései szinte nullára csökkentették az anyák halandóságát. De a többi orvos meg azt mondta, Semmelweis téved, ne alázza már meg őket egy kézmosással. És őrültek házába csukták Semmelweist, abbahagyták a kézmosást, s így vígan gyilkolták tovább hullamérgezéssel az anyákat.

A történet minden szereplője tudományos elme, gyakorló orvos volt. Az igazságuk vagy-vagy igazság. Vagy igaza van Semmelweisnek, vagy téved. Ha igaza van, mindenki más téved. De az eset rámutat: pusztán attól, hogy sok tudós mondja, még nem lesz tudományossá valami.

Ha akkor élünk, vajon kinek az igazságát fogadjuk el? Az egyetlen Semmelweisét, vagy a vele szemben álló mindenkiét, akik az akkori tudományt képviselték? 

Így megy ez, barátom!

Amit még nem sikerült eldöntenem, csak sejteni vélem: Davies világnézete, véleménye a metafizikai valóságról. Igazából, a könyv témáját érintőn teljesen mindegy. Csak érdekes lenne tudni. Nekem úgy tűnik, nem zárja ki a transzcendens felsőbbrendű lény létezését. Ha nem is feltétlenül a zsidó-keresztény Istennel azonosítja.  

 

Kulturtrade, Budapest, 1996, 154 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637826947 · Fordította: Both Előd

7/10

2023 januárja, amelyből egy hét máris eltelt. Csak végig vonszoltam magamat a héten, már hétfőn a pénteket kerestem. Ráadásul tegnapelőtt Szerelmetesfeleségtársam be is lázasodott, tegnap gyakorlatilag végigaludta az egész napot. Szegénykém! Én meg ezáltal végig tevékenykedtem. Fél tízkor el is dőltünk, SzFT inkább ki, aztán nézd meg, most 2:48 van, én meg itt ülök Csemete ágyában, és írok. Csemete természetesen nincsen benne, ő egy másik ágyban van. Egy órája vagyok fent. Kipattant a szemem. Forgolódtam. Aztán inkább kijöttem, SzFT hadd aludjon. Nem értem én ezt. Hétköznap meg alig tudok fél hétkor felébredni... 

Tegnap volt a fiammal, Kölökkel egy nagyon jó beszélgetésünk. Egyre őszintébben tudunk fogalmazni. Nem, ez így nem jó: őszintén tudunk már fogalmazni egymásnak. Ő tegnap rávett valamire, amit már meg kellett volna tennem, bármennyire is kétséges a kimenetele, én meg talán ráébresztettem valamire, ami által stabillá válhat a világhoz való viszonya. Na, ügyesen mondtam úgy valamit, hogy semmit sem mondtam?  

Nagyon jó volt beszélgetni vele. Bakker, jövőre harminc lesz a gyerek... Most született pedig! 

Kockás 111. – A csodák Párizsa ( Ambremer csodái) + Valerián (Singuzluz Inc.)

A fantázia szépségei és izgalmai francia fantasyban és sci-fiben. A Kockásban

kockas_111.jpg

Bár immár rendszeresen vásárolom a Kockás képregénymagazint, nem írok róla rendszeresen. Eddig mindössze két lapszámról véstem bejegyzést, a 91. és a 105. füzetről. 

A vonakodó és még ma sem egyértelmű szerelem a 91. számmal, egészen pontosan az abban megjelent Pattyantyúsok című képregénnyel vette kezdetét.

A csapda abban állt, hogy a szerkesztő borítóra tette e képregény szereplőit. A szokásos borítókkal ki sem nyitom a lapot. De az a rajz annyira, de annyira jól sikerült, hogy nem tudtam nem belenézni a folyóiratba. S ott meg az alternatív Párizs képe fogadott.

Olyasféle volt a találkozás mint amikor először néztem Szerelmetesfeleségtársam gyönyörű, zöld szemébe, aki aztán még gribedlisen el is mosolyodott: kész, hatszáz, nekem akkor annyi volt.

Itt meg az alternatív Párizs ábrázolásától lett nekem annyi. Igaz, nem szerelmes lettem. Rajongó sem. Csak erőteljes szimpatizáns. Azóta a megjelent számok döntő többsége a birtokomban van, és a régebbieket is folyamatosan beszerzem. S van, amikor a soron következőt nagyon várom. Ez történt most is, ezzel a 111-essel.

Kockásnak van egy Facebook-oldala. Ott jelent meg egy előzetes a 111. számról. A rajz így festett: 

kockas_111_01.jpg

Nem kapcsoltam, miről van szó. Csak lenyűgözött, amit láttam. De úgy, hogy percekig csak meredtem a képernyőre. 

Aztán megmutattam Szerelmetesfeleségtársamnak is a képet, de őt szemmel láthatón hidegen hagyta a látvány. Nem érzéketlen a képzőművészet iránt: Debrecenben ki sem akart jönni Munkácsy trilógiájának a terméből. S a sznobságnak a szikrája sincsen benne: csak azért, mert valamit ismerni, szeretni illik, ő biztos nem törekszik az ismeretre, és nem tesz úgy, mint akinek tetszik. Nem az a fajta. Nagyon nem. De őt mégsem nyűgözte le a fenti rajz. Hiába, majdnem az, de mégsem tökéletes ő sem.

Aztán a kép alatti kommenteket olvasva jöttem rá, hogy már régen deja vu-érzésemnek kellene lennie. Ugyanis valaki feltette a kérdést, ez valami spin-off-ja a Pattanyúsoknak? Jött is a válasz, hogy nem, ennek volt spin-offja a Pattantyúsok. Amikor megjelent ez a lapszám, első dolgom volt rátekinteni a szerzőkre. Stimmt. Detto ugyanazok! 

A csodák Párizsa: Ambremer csodái

Ahogyan a Kockás 91. számában írtam, a rajzolót Étienne Willem-nek hívják. Fura alak, de jól megy a fizimiskája az általa teremtett világhoz. Idehozom a képét, jó? Íme! 

kockas_91_etienne_willem.jpg

Ezt írtam anno a rajzairól: „Valami elképesztő az a részletesség, az a természetesség, az az energia, szépség és játékosság, ami a rajzairól árad. De úgy értsd, hogy mindegyikről. Általában nem szoktam überlelkes lenni, de ezek a rajzok a részemről azonnal besoroltak a kedvenc kategóriába...”

kockas_111_a_csodak_parizsa_1.jpg

A történet forgatókönyv-íróját  pedig Pierre Pevel-nek hívják. Amit kitalált, önmagáért beszél. Maga a képregény így foglalja össze a saját történetét: 

Isten hozott a csodák Párizsában! Egy Párizsban, ami nem egészen olyan mint a miénk, de nem is különbözik tőle olyannyira. Majd egy évszázad telt el azóta, hogy a Tündérvilág felfedezése megváltoztatta a történelem folyását. 

1909.ben járunk, a belle epoque* sohasem szolgált rá jobban a nevére. 

Az emberek és a csodás népek – gnómok, elfek, ogrék és egyéb szerzetek – megtanultak többé-kevésbé harmonikusan együtt élni egymással. 

Rácsodálkozhatunk a szökőkutakban élő vízitündérekre, vagy akár életre kelt tölgyekkel is társaloghatunk. 

Metróvonal köti össze Párizst és Ambremert, Tündérvilág fővárosát. 

A három nagy – az Azúr, a Bíbor és az Arany – Mágusrend teljesen a hétköznapok részévé vált, és a legkülönbözőbb problémákkal fordulnak hozzájuk. 

* Boldog békeidők, a századforduló 1890-től 1914-ig tartó időszaka

– mondja a képregény-magazin negyedik oldalán a történet narrátora.

Ebből két dolog kiderül: egyfelől, hogy a történet egyfajta alternatív történelemmel babráló fantasy. Másfelől, hogy vagy a fordítással vagy az eredeti szöveggel vannak bajok. Ami egyébként, menet közben fel sem tűnik. Nekem is csak most tett ilyet, amikor idegépeltem a szöveget. 

Aztán akasztották a hóhért. Az értékelést elküldtem a Kockás Facebook-oldalára, A szerkesztőtől kaptam egy barátságos hangvételű levelet, hogy oké, köszönik, de a helyesírási hibáim számolását tizennyolcnál abbahagyta, erre figyeljek, legyek szíves jobban! Hát nem kicsit röstelltem magamat, mondhatom, és megköszöntem szépen az orromra koppintást. Valóban nem olvastam át a bejegyzést az elkészülte után. 

Vagyis a történeti alapok igen szimpatikusak, érdekesnek tűnnek. A képi megfogalmazás szépsége, részletessége, humora előtt le a kalappal. A kérdés, tulajdonképen mi is történik ebben az alternatív, csoda-Párizsban? 

Egészen őszinte leszek: a monumentális, lelkes elkáprázódásom közepette most, az első olvasás után újra kézbe vettem a Kockást. Meg kellett néznem, mi is történik ebben a mesében. Amit tegnap olvastam... Ez nem hangzik túl jól, ugye? Egyébként rosszul sem. Csak megfelelő összefüggésbe kell helyezni a dolgokat, és tisztázni az álláspontot. Ami egyébként nem annyira bonyolult.

Az első olvasásánál annyira lekötöttek a rajzok, annyira azokra figyeltem, hogy mindaz, amit elmeséltek, másodlagossá lett. Arról nem beszélve, hogy ebben a számban nem is teljes a történet, folytatása következik egy hónap múlva, és még akkor sem biztos, hogy véget ér. Vagyis ez a véleményem törtsztoriról szól. Amiben a fő konfliktus még nem is igazán derül ki.

Annyit megtudunk, hogy van egy titokzatos, főrangú hölgy, Cecile Brescieux bárónő. Manó (vagy mi a manó?) a segítője, egy alakváltó a sofőrje. Őket oroszok üldözik, de nem tűzön-vízen át. Párizsban meglehetős békében vannak. 

Adva van egy nyomozó, Denizart Hyppolyte Griffon, aki egyben varázsló is, az Azúr Rendé, és akit gyakorlatilag egész Párizs ismer. Mert varázsképességei vannak, hát varázsdolgok kinyomozásához hívják. Jól végzi a dolgát. 

kockas_111_a_csodak_parizsa_6.jpg

Griffon és a bárónő jóban vannak, de legalábbis ismerik egymást. S mindenki húz egy bizonyos tárgyat. S közben úgy mászkálnak egyik világból a másikba, Párizsból Ambremerbe és vissza, ahogyan te és én a lakhelyünk és a munkahelyünk között mászkálunk. 

kockas_111_a_csodak_parizsa_2.jpg

Van nyomozás, van akció, van varázslat, van néznivaló dögivel. Ha megélem a megjelenését, a folytatás egészen biztosan birtokon belüli lesz! 

Van még néhány képem, kíváncsi vagy rá? 

Valerian: Singuzluz Inz.

Valerian a franciáknak majdnem annyira nemzeti intézmény mint az Asterix vagy A kis Nicholas. A képregény 1967-ben debütált, Eredeti szerzői Pierre Christin, és Jean-Claude Mézières voltak, és a képregényeket Evelyn Tran-Lé színezte. A trio '67-től 2010-ig huszonhárom Valerian albumot adott ki. Az eredeti szerzők 2010-ben lezárták a történetet. 

A Wikipedia szerint egyetlen olyan Valerian-sztori volt, amit nem ők írtak, annak az a címe, hogy Singuzluz Inz. E történet szerzői Wilfrid Lupano és Mathieu Lauffray.

Bár ez nem egyértelmű. Mármint a szerzőségük igen, csak az nem, hogy csak ez az egy más szerzős Valerian-történet volt-e, vagy akadt több is. Az adott Wikipedia-szócikk ugyan többes számban fogalmaz, tudniillik, hogy „más írókat és illusztrátorokat bíztak meg a későbbi történetek elkészítésével”, de csak ezt az egyet „sorolják” fel. 

Luc Besson (Élethalálharc, A nagy kékség, Az ötödik elem, Léon, a profi, Nikita, stb.) 2017-ben látványos, bár nem annyira sikeres filmet készített az egyik történet elemeinek a felhasználásával. Nekem semmi bajom nem volt a filmmel, látványos, kedves, s bár a történet nem üt nagyot, és magát a címszereplőt a képregényben idősebbnek álmodták az alkotók, ám 3d-ben különösen látványos, gazdag fantáziájú volt a film. 

Az alaptörténete történetesen a Kockás 95–96. számában Az árnyak nagykövete címmel magyarul is megjelent.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a Valerian sci-fi képregény. Nem csihipuhis, nem űrlövöldözős, sokkal inkább problémamegoldós és tele van idegenekkel. 

A későbbi sc-fi történetek rengeteget tanultak belőle. Elég, ha a Csillagok háborúját megemlítem?

kockas_111_valerian_2.jpg

Fő jellemzője az életformák sokaságának magától értetődő alkalmazása. Ahogyan az is, hogy a konfliktusokat jobbára nem véres, robbanós, csillagközi csatákban döntik el. (Besson filmjének az alapkonfliktusa mondjuk pont nem ilyen volt.) S hogy kivételes, amikor olyan harcos életforma kerül képbe, mint az ember... Fő az optimizmus a jövendő találkozást illetőn! 

Singuzluz Inc. alapállása, ami a történetben csak szépen, lassan domborodik ki, hogy az állandó szereplői, a singuzok (lásd a fenti képet) egy ügyes technikai és gazdasági megoldással, az időben utazva gyarmatosítják a világűr bolygóit.

Az időben azért kell utazni, mert az űregyezmények tiltják a lakott bolygók gyarmatosítását: tehát akkor kell gyarmatosítani őket amikor még nem lakottak. A singuzok így, időutazással szerzik meg a Földet is.

Amit aztán, sajnálatos módon, a cefet rossz lapjárás miatt, kártyán el is vesztik. S ez bizony tragédia, mert az új tulajdonos...

De hagyjunk valamit a képregénynek is!

 Azt mondod, az asszociációs lánc következő lépcsője, a fíling miatt Douglas Adams, meg a Galaxis útikalauz stopposoknak? Erre én azt mondom: is. 

kockas_111_valerian_6.jpg

A történet egyértelmű, követhető, tréfás (én többször felröhögtem rajta) a rajzok megnyerők, fantáziadúsak. Nekem így elsőre, s a történet felét olvasva (mert ez is folytatásos) jobban tetszett mint az általam eddig olvasott egyetlen Valerian-történet, az Isten hozott az Alflolol bolygón. Amit még az eredeti szerzők készítettek. Ahogy, ugye, ezt nem. 

De azt mindenképpen mondom, hogy a Valerian simán és elsődlegesen azok között a képregények között van, ami miatt érdemes beszerezni a Kockást! Számomra a Thorgal és a Frnck mellett a leginkábbvaló vonzerő. 

De vannak még alakok, történetek a magazinban,

csak éppen ez a kettő teljesen agyonnyomja őket. Illetve van, amit nem is kell agyonnyomni. 

Mivel a Kockás alapvetően több generációra gyúr, esélye sincsen arra, hogy bármelyik generáció kedvence legyen. S felvállaltan betölt egyfajta ismeretterjesztő feladatot is. 

kockas_111_02.jpg

Ebben a számban a Rovarok, Kamilla és Óceán, és A tenger állatai egyértelműen ismeretterjesztő képregények.

Rezső és Fülöp, meg a Kid Lucky nagyjából említésre se méltó. Illetve dehogy! Annak a korosztálynak, amelynek bejön a pacis Kamilla és Óceán, annak esélyesek ezek is.

Ám akinek A csodák Párizsa és a Valerian a szíve csücske, az bizony simán át fogja ezeket lapozni. Persze könnyen lehet, ha létezne egy külön Kölyök Kockás meg külön felnőtt verziós Kockás, a magyar piac nem tudná el- és fenntartani mindkettőt. Így azonban havonta egyszer minden korosztály megtalálja a magáét a lapban. És átlapozza a másik felét. Senki sem elégedett, de senki sem elégedetlen. Win-win élvezet.

Egyébként ahogy belegondolok, a Pif is hasonlóan működött: Pif, Herkules, Arthur meg hasonlók az egyik oldalon, Rahan, Dr. Justice, Okada a másikon. Engem már akkoriban, régmúlt gyerekkoromban is az utóbbi csokor érdekelt. 

No, de ne legyen ilyen bánatos vége ennek a dalnak! Nem is ezért írtam. Eszembe sem jutott, hogy ilyet tegyek. Mi több, dicsérni jöttem a Kockást, nem temetni! Határozottan. Fel akartam hívni a figyelmedet A csodák Párizsára és a Valerianra. Hogy mennyire jók, látványosak és fantáziadúsak. És Isten bizony nem kapok egy fillér részesedést sem a Vitanumtól, a Kockás kiadójától. Még tiszteletpéldányt sem. No, elhiszed már, hogy simán lelkes vagyok? 

 

Vitanum Kft-, 2022, ISSN 0230-4600

A csodák Párizsa: Ambremer csodái 1. rész – 9/10
Valerian: Singuzluz Inc. 1. rész – 10/10

2023 első szombatja. Itthon töltve. Kicsit kényszerből: Szerelmetesfeleségtársam gyakorlatilag átaludta napot. Immár fent van, filmet néz. 20:50 van. Én meg negyed kettő óta fent vagyok. Mármint az éjfél utáni negyed kettő óta. Igaz, ebéd után aludtunk úgy egy órát. Aztán mentem gyógyszerért az Auchanba. Meg kifizethető klotyópapírt üldöztem. S egész nap Kockást olvastam, meg arról írtam. S közben veszettül szerettem az én bágyadt, féléber feleségemet. 

Dragonero 1. – A sárkány vére (+ Az alkimisták titka)

Az olasz fantasy-fumetti első két része magyarul: megnyerő, hívogató és további olvasásra csábító

dragonero_1_a_sarkany_vere.jpg

ÍRTA:
  Luca Enokh – Stefano Vietti  

RAJZOLTA
   Guiseppe Matteoni   

Hölgyeim és uraim, tessék, tessék, csak szépen sorban! Itt kezdődik a Dragonero, az olasz, fantasy fumetti!

Tessék, tessék, tekintsék meg a rajzokat, olvassák a félművelt panelproli, Moha véleményét a kiváló sorozat első kötetéről!

Csak szépen, sorban, ne tülekedjünk, kérem, van hely az interneten, mindenki láthatja, mindenki olvashatja, mindenkinek jut hely! Kezdődik és elkezdődik, kezdetét veszi a fantasy fumetti, amely még a fantasyt nem kedvelő, félművelt, blogíró panelproli figyelmét is felkeltette! 

Itt az első két rész, egybe csomagolva, tessék, lássék, csodálkozzék, élvezkedjék kicsi és nagy, öreg és fiatal, nő és férfi, mindenre való tekintet nélkül, érkezési sorrendben. A tátott száj és a kerekre nyílt szem garantált, ne is röstellkedjen, ha rajtuk kapja önmagát!

dragonero_01_a_sarkany_vere_11.jpg

Dragonero magyar kiadása hat évvel maradt le az olasz eredeti mögött. A többi Sergio Bonelli képregény megjelenési idejét kimondani is sok, hát még az évek során megjelent részeik számát! Arról nem is beszélve, hogy amíg a Dampyr, Dylan Dog, Tex, Zagor és a többiek esetében nincsen, addig a Dragonero esetében van folytonosság. Vagyis a magyar kiadás esetében volt egyfajta kényszer is, hogy az eredeti művek sorban lássanak napvilágot a nyelvünkön. Ami aztán elég hamar felborult mégis, de ebbe most nem megyek bele. 

Az ebben a kötetben helyet kapó két rész olaszul eredetileg 2013-ban jelent meg. 

dragonero_01_a_sarkany_vere_06.jpg

Alapállás

Az alkotók nem xaroznak: felületes alapvetés után akcióval kezdik a vadiúj történetet. Van némi alapvetés, de sok minden csak menet közben derül ki. 

Az is, hogy van a Birodalom, s bár nem hibátlan, szeretni kell. Nem tudjuk pontosan miért kell szeretni, de ha a magukat hamar a szívünkbe lopó főhősök, Ian, a sárkényölő, Myra, Ian technokrata húga, Gmor, Ian barátja, az ork, és Sera, a törékeny, érzékeny elflány úgy gondolják, a Birodalmat kell szolgálniuk mindenki ellen, akkor nem lehet nagyon elvetemült ez a hatalom. Vagyis ha drukkolunk Iannek és a barátainak, akkor drukkolunk a Birodalomnak is. 

Amikor bekapcsolódunk a történetükbe éppen küldetésben vannak. Egy városban, Baijadanban nyomoznak fegyvercsempészek után. A városnak hatalmas kikötője van, esélyes, hogy a szállítmányok itt cserélnek gazdát. Hamarosan fel is bukkan egy tetőkön menekülő csempész, akit az elfogása előtti pillanatokban egy fúvócsővel kiiktatnak, nehogy beszélni tudjon. Egy kezdetben láthatatlan hajóra zuhan, amin eddig lángsár utazott. A lángsár egy el nem oltható, víz alatt is égő kőolaj-származék. Undorító fegyver. Iannek volt már hozzá köze. 

Hat évvel a jelenlegi események előtt egy őrgróf rendcsinálásánál volt megfigyelője, akkor még két másik társával, nem Gmorral és Seraval. Az őrgróf orkok tömegét írtotta ezzel a rettenetes fegyverrel (vö. napalm). 

dragonero_01_a_sarkany_vere_08.jpg

A sztori két időszálon fut tovább. A ma eseményei a múltban történteket megismerve nyernek értelmet. Ez már nem rossz. Én csak egyszer tévedtem el az idősíkok között, de egy kis visszalapozás segített.

Az időben való csámborgással tudjuk meg azt is, hogy Ian akkor lett Dragonero (fekete sárkány), amikor legyőzött egy fősárkányt, aminek a vére ráfolyt, átitatta a bőrét, bejutott a szervezetébe, és érdekes, furcsa változásokat indított el benne. Kezdett több lenni mint ember. 

Szóval a cselekmény fő szála a fegyvercsempészek utáni nyomozásról szól. Illetve csalinkázunk a múltban, hogy megértsük általa a jelent. Alapvetően jó, tetszetős alapállás. 

dragonero_01_a_sarkany_vere_10.jpg

A napokban tudtam meg, hogy Valaki nagyon utál engem. Hosszú évekig volt közünk egymáshoz. Szoros, mindennapi kapcsolatban voltunk.

Aztán az élet, a realitás elszakított minket egymástól. Nagy konfliktus után, de békés volt az eltávolodásunk.

Utána még volt alkalom a találkozásra: Valaki egyszer két hétig nálunk lakott. Ám a két hét végén már feloldatlan feszültségben váltunk el egymástól. Bár ezt csak később tudtuk meg. Mi nem értettük azt a konfliktushelyzetet. Ő magára vett valamit, ami nem róla szólt, és nem lehetett meggyőzni arról, hogy nem róla szól. Mi elmondtuk hogyan látjuk a helyzetet, de ő nem hagyta kimozdítani magát az álláspontjából. Így aztán csomagolt, elment és vissza sem jött. 

Széttártuk a kezünket és vállat rántottunk, ha így, hát így... Utána kétszer az tűnt fel a Facebook-on, hogy nem vagyunk már ismerősök. Nem tudom, ebben a pillanatban éppen azok vagyunk-e? 

Azóta hosszú évek teltek el. Nem volt közöttünk kommunikáció. Hazudok: az infarktusomnál megkeresett, és akkor teljesen normálisan kommunikált.

De mondom, mostanában megtudtam, hogy nálam szemetebb aljasabb, emberalatti ember a világon nincsen. Azt nem tudom, miért ez a véleménye. Az infarktusom két éve volt, akkor erről egy szót sem beszélt.

Most jön a lényeg. Mondom, rengeteg idő telt el, amióta utoljára találkoztunk. Úgy tíz év. S az alapkonfliktusunk óta tizenöt-húsz. Az, hogy mi történt akkor, és mi történt azóta, mára nem csupán új értelmet nyert, hanem egészen meg is változott. Mondja bárki, hogy csak az a biztos, ami elmúlt! A múlt éppen olyan képlékeny és ingoványos, akár a jelen vagy a jövő. Ugyanis simán át lehet értelmezni, át lehet festeni a múltat. Máshová kerülnek hangsúlyok, kimaradnak, hozzátevődnek elemek, értelmezések, tények, hangulatok, ízek, szagok, simogatások, pofonok, kinek-kinek ízlése és igénye szerint. 

Mondom ezt én, a kis kopasz, óbudai panelproli lúzer, aki szívtelen, önző, meggyőzhetetlen, s akivel nem lehet beszélni sem, mert csak hajtja a magáét.

Széttárom a kezemet, s hagyom hadd menjenek a dolgok, amerre akarnak. Nincsen értelme vitázni. Ha valaki beszélgetés nélkül ismeri az indítékaimat, az okokat, érveket, azt beszélgetéssel sem fogom meggyőzni, hogy marhaságokat gondol. Ha pedig a múltat akarja másnak látni, akkor az lesz a múlt, ha a fene fenét eszik is! Olyanná lesz, amilyennek látni akarja. Legalábbis az ő számára. 

Pusztuljanak a kapcsolatok! :-(

dragonero_1_a_sarkany_vere_xd.jpg

Időugrások

Szóval itt van ez az ugrálás az időben, hogy megértsük a jelent. Mert ami ma történik, annak nyilván vannak gyökerei a múltban. „Hogy megszülettél, az csak úgy történhetett / Hogy az apád egyszer valamit befektetett.” –énekelte Bródy János. Majd hozzáteszi egy sok évvel későbbi dalban: „Ki tudja, mit hoz még a múlt?”

dragonero_01_a_sarkany_vere_04.jpg

A Dragonero-ban nem időutazásról van szó. Az olyan történetekbe, ahol arról, néha belekavarodok. (Ahogyan a filozófiai levezetésekbe is.) Itt mindössze az történik, hogy nem lineárisan ismerjük meg az eseményeket. Ezzel együtt néha mégis belekavarodtam, mikor is vagyok, kivel és hol. Pedig, mondom, nem bonyolult az ügy.

Vagyis számomra ami vonzó volt a történetvezetésben, az volt a csapda is. Viszont nem a képregényt tettem felelőssé az apró elakadásaimért. Visszalapozva, újra-bootolva érthetővé vált minden. Ez lett a bevált módszerem. Valóban bevált. 

A történet gyakorlatilag arról szól, hogyan akadályozzuk meg az őrgrófot a sárláng további alkalmazásában. S mennek ellen karddal. (Mondjuk ez nekem legalább annyira ellentmondásos, mint a rendes földi életünkben bizonyos fegyverek tiltása. Mustárgázt nem szabad használni. Iskolákat, kórházakat, vétlen, civil lakosságot lőni, felrobbantani szabad... Az ész megáll! Az ember és a törvény fantasyföldön is hülye!)

A végső merre hány méter titka

titok marad. Ugyanis többször írtam már, hogy a Dragonero azon ritka Sergio Bonellis fumettik (olasz képregények) közé tartozik, amelynek a kötetenkénti történetei is összefüggnek. Itt, az elején nem csak lazán, utalásszinten, hanem szervesen. Olyannyira, hogy ez a történet véget sem ér ebben a kötetben, hanem folytatódik a második magyar nyelven is megjelentben, A sötét erődben. Amit üldözök égen-földön, de csak a Molyon van egy ugyancsak ésszerűtlen árú, eladó példány. (52.000 forintért árulja valaki. Igen, nem írtam el a nullákat. No, annyiért azért nem kell. Ha neked van fölöspéldányod, beszélgessünk róla! A nulladik kötet, az Eredet is érdekel.)

dragonero_01_a_sarkany_vere_09.jpg

Milyen fantasy ez a fantasy? 

Olyan kis megszokott. Olyan, amilyen a Bonellis zsánerek szoktak lenni: teljesen hűek a zsánerhez. Bár a többiben általában van valami kis csavar. Jó, a Tex-ben nincsen, az vadnyugati és slussz. A helyzet az, hogy csavar a Dragoneroban sincsen. Hozza a fantasy kliséket, harcosok, sárkányok, varázslók, orkok, elfek, miegymások. Az egyetlen, ami talán más, hogy az orkok mindenhol máshol a rosszfiúk szerepét töltik be. Itt nem feltétlenül. Lehetnek akár rosszak is, de a főhős, Ian legjobb cimbije az ork. 

Az ábrázolásmód is teljesen hű a Bonelli-követelményekhez. Ahogy többször, úgy nagyjából minden esetben elmondtam: realisztikus, részletes, látványos. Ahogyan eddig is láthattad a citált képeken. Vagyis megnyerő. A későbbi történetekben rajzolóról rajzolóra változik valamelyest a stílus, de az alapvető irány ez marad. 

A történet nem fölöttébb részletes, az alakok nem elképesztően árnyaltak, de messze nem is annyira botegyszerűek mint a legutóbb olvasott A Szigetvilág varázslója szereplői. Ezzel együtt nem is fájdalmasan kiszámítható sem a történet, és nem sematikusak a szereplők sem. Vagyis megállunk egy kellemes, árnyékos félúton, még forrás is van, jólesik a hűsölés. A táj nem utolérhetetlen, de meglehetősen kellemes. Vagyis vissza fogunk ide vágyni. A fán már érik a gyümölcs, csak fel kell érte nyúlni. 

Egyébként most mondok egy nagy dolgot. Mára egyértelmű, hogy nem kedvelem különösen a fantasy műfaját. Azért egyértelmű, mert ezerszer elmondtam. Viszont a Dargonero összes majdnem itt van a polcomon. Azért majdnem, mert,,,, de ezt már mondtam, ugyi... Szerintem, a jövőbeli, magyar nyelvű Dragonero kötetek is itt lesznek. Na, ezt mondom, ilyen fantasy a Dragonero!

GooBo, 2019, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127653 · Fordította: Koszoru Péter

7/10

2023 első napja. Tegnap voltunk Csemete Vőlegjééknél, Mogyoródon. Nem ott szilvesztereztünk, csak pár órát töltöttünk ott. Aztán átmentünk Csillaghegyre, Szerelmetesfeleségtársam édesanyjához. Egy ideig ott volt SzFT bátyja és annak a barátja is. Aztán hármasban maradtunk. Tévéztünk, beszélgettünk. 

S hajnali kettő felé Szerelmetesfeleségtársam kifakadt: 
– Miért kell már holnap dolgoznunk? 
Meghökkentem, de aztán beláttam, igaza van: ez az elsejés vasárnap még heverős, de az azt követő hajnali kettő már a hétfő hajnala, amikor is ismét időre kell kelni, ismét jön a kapálás (ahogyan SzFT a mindennapi munkánkat nevezi).

S ma már tényleg kellett is mennem... Igen fájdalmas tapasztalat volt. A hosszú évek során volt már alkalmam jó párszor átélni, de feldolgoznom igazából soha nem sikerült: mit keres az ember a munkahelyén annyi órán keresztül, ha a fizetését is csak keresi? 

Azokról a könyvekről, amelyek 2022-ben a legjobban tetszettek

Überszubjektív és egyáltalán nem naprakész listám az orosz-ukrán háború évéből

1671822606206.jpg

Bevallottan önkényes válogatás   Moha   (azaz én) 
2022-es 
blogértékeléseiből

 

Meg sem próbálok naprakész lenni. Főleg mert annyi, de annyi restanciám van önmagam felé. S mert abban a helyzetben vagyok, hogy nem kötelező olvasnom, pusztán élvezetből teszem.

Viszont idén az ízlésem nem találkozott annyira az olvasóim ízlésével, mint tavaly. Amikor is volt tízezres olvasottságom is egy bejegyzésen. Idén az ezret is csak alulról nyalogatta az írásaimra kattintók létszáma.

Lehet, hogy az idei olvasottságcsökkenés az értékelt képregények növekvő számának szól. Különösen, hogy ezek többsége eredetileg a Sergio Bonelli Editore kiadása volt. Mivel ezekből viszonylag sokat olvastam, könnyen lehet, hogy jobbára csak én voltam lelkes.

Sikerkönyv nem került a listámra és a napi politikával foglalkozó sem volt. Magamra vessek.

Csúnya dolgot mondok: igazából nem érdekel, hányan olvassák az értékeléseimet. Nem azt mondom, hogy teljesen hidegen hagy, de különösebben meg sem hat egy-egy bejegyzés olvasottabb. Ahogyan az sem kerget depresszióba, ha éppen csak néhányan kattintanak rá egy munkámra. (Ha pénzért írnék, nyílván érdekelne. )

Kizárólag abban az esetben érdekelnek a számok, amikor szeretném, ha egy könyv ismertebb lenne. Idén ilyen mindenekelőtt a Címszereplő volt.

Tehát akkor az idei olvasmányaimból ezeket emelem ki, és ajánlom neked szeretettel. 

*

almighty_a_cimszereplo.jpg  J. I. Almighty: A Címszereplő  

Számomra ez volt az év könyve. Pedig csak a szerző kérésére olvastam el.

J. I. Almighty magyar. Nem hivatásos író, bár több kötete megjelent már, polgári foglalkozása van, abból él. Emiatt igen lassan ír.

Ez A könyve csuda érdekes: tulajdonképpen önmaga a főszereplője, anélkül, hogy szerepelne benne. Ahogyan a szerző álneve is annyit tesz: Mindenható.

Vagyis a könyv főszereplője a Mindenható. Isten? Író? A történet egy bolondokházában kezdődik, és a metafizikában folytatódik.

Nem vékony, de letehetetlen alkotás. A megfejtése nem feltétlenül egyszerű, de mégsem olvashatatlanul elvont, és semmiképpen sem lila. 

*

  Kurt Vonnegut – Ryan North – Albert Monteys: Az ​ötös számú vágóhíd  vonnegut_north_monteys_az_otos_szamu_vagohid.jpg

Igen, ez a történet az a történet, Vonnegut regénye Drezda értelmetlen, a szövetségesek általi elpusztításáról. De csak a történet ugyanaz, ez nem a regény. Ezt a több szerző jelölése is egyértelműen jelzi. Egy képregényről van szó.

Egy olyan képregényről, amely nem csupán lerajzolja Vonnegut zseniális regényét. hanem tökéletesen hozza annak szellemiségét is. Minden lapja, képkockája kincs! Elfogult vagyok Vonneguttal is, ezzel a regényével is, ezért az utóbbi mondattal nem kicsit állítok. 

*

dudas_az_en_szcientologiai_sztorim.jpg  Dudás Diána:  
  Az én szcientológia sztorim (Egy volt szcientológus igaz története)  

Itt is pontosan arról van szó, amit a cím takar: egy bizonytalan ember biztos pontot keres, és úgy gondolja, a szcientológiában meg is találta. Aztán ahogyan egyre mélyebbre merül az L. Ron Hubbard által alapított, s hosszú évekig az ő intsrukciói által működtetett szervezet tagjaként a tanításban, úgy válik egyre inkább függőbbé, s úgy záródnak le előtte a visszaút lehetőségei. 

Ahogy telik az idő, Diánának úgy fogy a pénze, s úgy lesz egyre világosabb a számára, hogy valami nagyon visszataszító dologba keveredett. 

A könyv olvastatja magát, és ahogyan mondani szokták, ha csak a fele igaz, már akkor köztörvényes bűnei vannak ennek az egyháznak. 

*

  Dampyr 1. – A velencei baba – A kísértetkórház  

dampyr_1_a_velencei_baba.jpgDampyr egy fumetti-sorozat. A fumetti az olasz képregényeket jelenti. A sorozatot a Sergio Bonelli Kiadó adta ki eredetileg, Magyarországon elsősorban, de nem kizárólagosan a Frike Comics és a Gaboo jelenteti meg a kiadványaikat. A Dampyr horror-történet. Amitől még akár rossz is lehetne, sőt! Ám eszébe sincsen ilyet tenni.

Ennek a kötetnek a rajzai az átlagosan is kiváló színvonalból is kiemelkednek. Nem győztem falni a szememmel. Vannak dolgok, amikért önmagukban érdemes megszületni. Ilyen Szerelmetesfeleségtársam. Ilyenek a gyerekeim. Az unokám. Ofi barátom. Egy hegytetőről a táj. Ilyenek ezek a hétvégi vagy szabadságos hajnalok, forró kávéval, fülben zenével. S ilyen esztétikai élmény ez a kötet is. 

*

koska_a_nagy_cse.jpg  Koska Zoltán: A nagy Csé (Fejezetek egy képregényíró történetéből)  

Mondtam, hogy idén elég sokan képregényt olvastam, ugye? Ez is az. Életrajzi képregény. Az élet, amit feldolgoz Cs. Horváth Tibor élete. A Nagy Csé-é. Aki így-úgy, a maga ellentmondásos életével, tevékenységével és életművével a magyar képregényművészet dojenje, sarokköve, talpra állítója, életben tartója és fő kerékkötője volt. 

Ellentmondásos, nemdebár? A könyv pedig a maga szuggesztív rajzaival, remek dramaturgiájával informatív, de ennél sokkal több: élvezetes összefoglalása a magyar kultúrtörténet egyik nem egyszerű figurájának az életéről. 

*

  Pascal Bruckner: Csaknem tökéletes bűnös (A fehér bűnbak megteremtése)  bruckner_csaknem_tokeletes_bunos.jpg

Azért idén is volt politikai, társadalomtudományi olvasmányom. Ez esetben a Századvég kiadó Furor Politicus sorozatának egyik darabja. A címe és az alcíme önmagáért beszél. Mi másról szólna a könyv, mint az önfeladás művészetéről, arról, hogyan vágja fel a píszi oltárán az ereit kontinensünk. 

A feminizmus, a rasszizmus és a migráció: a három terület, amelyet Európa teljesen feladott, amellyel kiheréli önmagát. Tudod, az AIDS is azért pusztító betegség, mert éppen az immunrendszert teszi tönkre, amely legyőzhetné. Ellentmondásos a dolog, de a szeretetnél nincsen ugyan nagyobb erő, Európát mégis a tökéletesen félreértett filantrópia teszi tönkre és fogja elpusztítani. Mondja a könyv. És elmondja, miért és hogyan.

*

murphy_batman_feher_lovag_1.jpg  Sean Murphy: Batman – A fehér lovag  

Nos, aham, megint képregény. Én előre szóltam! S figyeld csak, döbbenet, egy Batman-sztori. Mert az amerikai képes cuccok annyira nem szoktak nekem bejönni. A szuperhősösök meg pláne untatnak. 

Ám Joker figurája, apám, az valami annyira kitalált, feltalált, eltalált, megtalált dolog, hogy az csuda! S itt még ez a ki-, fel-, el-, meg- is kap egy csavart: Joker gyakorlatilag jófiúvá válik, mintegy Gotham kvázi megmentőjévé. S persze Batman kerül az asztal túlvégére: egyszerre azon kapja magát, hogy ő lett a rosszfiú, a társadalom ellensége, a gazdaság fő megcsapolója, mindeneknek kerékkötője, megakasztója, tönkretevője. Szerintem már a felvetésre fejet kell hajtani, de a kivitelezés annyira pazarul sikerült, minden értelemben, hogy lám, egy amerikai, szuperhősös sztori a kedvenceim közé került! Becsüld meg!

*

  Campbell – Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete  

campbell_manning_az_aldozatkultura_sikertortenete.jpg

Ha bármilyen kisebbség vagy, sértődj meg és félj: győzöl! Állandóan félj és sértődj meg mindenen: biztosan a győztesek között állsz majd! Avagy teljesen meghülyült a világ. Mert  igen, teljesen meghülyült a világ!

A hülyeség sajnos nem büntetendő cselekmény, így a hülyék szabadon futkároznak a világban. És terjesztik az elképesztőn beteg eszméiket. A világ azonban nem ezért hülye, hanem azért, mert ezeket a hülyék által terjesztett hülye eszméket a magáévá teszi és hihetetlenül hülye gyakorlatot csinál belőlük, majd kötelezővé is teszi ezt a hülye gyakorlatot. 

A szent demokrácia így válik szent szarrá, mert a kisebbségben levő áldozatok simán leuralják, irányítják a többséget, tematizálják a közbeszédet és meghatározzák a kötelező hangnemet, viselkedést és viszonyulást. Önmaguk iránti szánalmuktól könnyes szemmel ásatják meg önnön társadalmuk sírját. Mert a túlérzékeny, hisztis csecsemők életképtelenek, miközben azt hiszik dehogyis azok. Bakker, egy csecsemőt még egy macska is fel tud lökni!

*

kockas_105_1.jpg  Kockás 105. – A „Valerian”, a „Thorgal” és a „Kid Lucky”    bemutatása  

Kockás magazinról nem szoktam rendszeresen írni, holott egy ideje viszonylag rendszeresen megvásárolom. Vagyis úgy igazabb, hogy nagyon rendszertelenül nem teszek ilyet. Legalább egy olyan történet mindig van benne, amire kíváncsi vagyok.

A magazin 105. számán keresztül két igazán jól sikerült és egy igen gyengus sorozatot mutattam be.

Valerian, amiből Luc Besson látványos, bár tartalmában eléggé lufi filmet is készített sci-fi sorozat két fiatal birodalmi ügynökkel a főszerepben. Az egyik persze Valerian. A másik egy lány, vagyis inkább nő, Laurelin. A Thorgal nagyon ügyesen egyensúlyoz a sci-fi és a fantasy határán, miközben a története is érdekes és izgalmas. S főleg, hiszen képregény, a rajzok is szemrevalók, élettelik. 

Minden más nem feltétlenül pozitív kritika. De leszögezem: rendszeresen vásárolom a Kockást. 

*

  Hendrik Groen: Lesz ez még így se (Hendrik Groen 1.)  groen_lesz_ez_meg_igy_se.jpg

Idősotthon, hát persze, naná, hogy tetszik! Mármint nem az idősotthon, hanem az arról írott könyv. Persze nem tetszene, ha nem lenne jól megírt, empatikus, tréfás, az öregség mindennapi jelenségeivel szemben ironikus, önkritikus könyv. Viszont tetszene akkor is, ha nem egy idősotthonban dolgoznék. De az mégiscsak rátett egy lapáttal. 

Szóval nagyon derűs, nagyon szimpatikus, nagyon kellemes, nagyon emberi regényt olvasol, ha olvasod. Hát olvasd, én mondom neked!

*

 bokay_az_idegen.jpg Bókay János: Az idegen  

 

Ez a kötet következménye volt egy másiknak, amit a kaszásdűlői Könyvmegállóban találtam. Annak a címe volt megkapó: Megvédtem egy asszonyt. Nem volt falrengető, de volt benne valami: annyi derű és annyi könnyed szépség, hogy kíváncsi lettem Bókayra. Akinek addig a nevét sem hallottam. Körülnéztem a netes antikváriumokban, ez a kötet is onnan érkezett. 

A könyv címe nem a migránsokra utal. Sokkal inkább metafizikai a kérdés: miért idegen e Földön az, aki Ember? Van rá válasz, csak szomorú a tartalma. 

Szép ez a regény, na! Ne gondolj arra, hogy giccses, nyálas: férfiasan szép. Kár, hogy elfeledett. Ez és a blogbejegyzésem a reklámja. 

A címszereplő írója, J. I. Almighty mellett egyértelműen Bókay az év felfedezettje számomra. 

*

  Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél...  bokay_egy_rozsaszal_szebben_beszel.jpg

Ha azt mondod nekem jó pár hónappal korábban, hogy egy operett megszületésével foglalkozó könyv lesz az egyik legkedvesebb olvasmányélményem az idén, tisztesség ne essék, de nem kinevetlek, hanem tele pofával kiröhöglek. De komolyan! Mert én és az operett... 

Persze a csapda Bókay neve volt. Aztán meg, hogy a könyv egyik főszereplője Heltai Jenő. Meg Fedák Sári. Vagyis a huszadik század elejének művészvilága. Ugyan a János vitézt, amit a szerző Kacsóh Pongrác nem operettnek, hanem daljátéknak nevezett, és ideges is lett, ha leoperettezték, érdeklődés hiányában azóta sem tudtam végighallgatni, de a róla szóló, sok szeretettel, aggodalommal, törődéssel megírt könyv méltán közkedvelt. Azért méltán, mert egyszerűen jó, olvasmányos és tényleg tele van giccs nélküli szeretettel. Azon kívül, hogy remek bepillantást enged a huszadik század eleji magyar színházi világba, és kíváncsivá tesz annak szereplőire. 

A kötetben jelentős szerepet kapó színházigazgató, Beöthy László sírja előtt, amit egy temetésre menve véletlenül találtam meg a Farkasréti temetőben, meghatódottan álltam meg. Amit nem tettem volna Bókay regénye, vagy mije nélkül. 

*

sebok_szolovjov_csht_a_csendhaborito.jpg  Leonyid Szolovjov – Cs. Horváth Tibor – Sebők Imre: 
A csendháborító  

Az alapregény, meseregény, kópéregény, szóval Szolovjov műve örök kedvencem. Párjával, Az elvarázsolt herceggel együtt. Még az elhibázott tematikájú és rettentő ronda Mókus Könyvek sorozatban jelet meg, visszataszító grafikákkal. De a stílus és a történet, meg Naszreddin Hodzsa neve azonnal megfogott. 

De vajon tud-e tréfásan rajzolni a legfestőibb képregényeket rajzoló Sebők Imre? A helyzet az, hogy a másik Szolovjovos Naszreddin Hodzsás történet képregény-változatát már ismertem. Azt Dargay Attila rajzolta. Mit mondjak többet: Dargay tökéletes a stílushoz és a történethez. Sebőkben a magam részéről kételkedtem. Kár volt. Naszreddin Hodzsa Sebők rajzain is hozza a formáját. A keleti kópékirály nem fogott ki a magyar fény-árnyék mesterén.

 *

  Goscinny – Morris: A bíró (Lucky Luke 43.)  lucky_luke_43_a_biro20220117_16324572.jpg

Avagy majd két évszázados, vadnyugati példa a joggal való visszaélés ellentmondásairól. Pazar! Egy nagyon tréfás, a valóságban is létezett gazember-figura mulatságos találkozása Lucky Luke-kal. Senki sem hal meg.

Viszont végig vigyorgod az egészet, és próbálod feledni azt az benyomást, hogy a modern demokráciák jogállamában vajon miért majdnem ugyanígy működnek a bíróságok, az ítélethozatalok? 

*

goldberg_mediahazugsagok.jpg  Bernard Goldberg: Médiahazugságok  

A hírek mint aktív politikacsinálás és agymosó szórakoztatóműsor, avagy a liberalizmus fogságában a világ. 

A liberalizmus lenyúlta a világ nyugati felét, és még csak nem is tud róla. De ezerrel nyomja csak a magáét. Ezt kapd ki és add össze! 

S ki tudná ezt jobban mint Goldberg: bennfentes volt a CBS-nél. Aztán borult a bili, s ő nem lett nagyon népszerű. Persze ez meg nézőpont kérdése: más körökben meg ekkor vált népszerűvé. Vannak előnyei a szekértáboroknak is. A médiáról ezt szép lassan nem mondható el. 

  Dragonero 11. – Az élőholtak hordája   

dragonero_11_az_elohalottak_hordaja.jpgEz a kötet valamiért nagyon megfogott, elkapott és nem eresztett. Elsősorban a második történet, A szarvas karmai között és annak is a rajzai miatt.

Tényleg nem is tudok róla így röviden mit mondani... Csak azt, hogy ezt látni kell!

Egyébként még a történet sem annyira paneles, klisés. Jó, persze, fumetti. Meg fantasy. Vagyis óriási újítások várására felesleges az időt és az energiát fecsérelni. De ezen belül és túl van benne valami különleges, ízlésbazsajgató, csettintésre késztető íz.

No, érdekel már?

*

2023 első napja. Álmos reggel. Bár a szilveszterünk majdnem a szokásos volt. Annyi különbséggel, hogy most SzFT édesanyján kívül meglátogattuk Csemete vőlegényééket is. Ugyanis anyut igen, de aput még nem ismertük. Nekem az egész látogatósdi kicsit ellentmondásos, kellszerű volt. Kicsit hosszú lenne elmondani, miért, meg kiadnék olyan dolgokat, amikre többen besértődhetnének, így nem magyarázok. De a két látogatással együtt hajnali kettőkor már eldőltünk itthon a vetett ágyunk új, karácsonyra kapott ágyneműjében.

Ahogyan a karácsony, úgy a szilveszter is nagyjából elveszítette a jelentőségét. Emlékszem, gyerekkoromban és kamaszkorom elején olyan érdekes, izgalmas volt, hogy egy perc és más évet írunk. A fogadalmakban valahogy soha nem hittem. Én magam soha nem fogadkoztam. Másét pedig szkeptikusan vettem. Aztán rájöttem, hogy egyik év olyan mint a másik, az emberi leleményesség határtalan, mindig meg tudjuk oldani, hogy a másik nehogy boldog legyen, hogy a hiányérzete csökkenjen, véletlenül se váljon gazdagabbá se lelkileg, se anyagilag, ne fájjon neki kevésbé az élet, nehogy harmóniában, békességben, szeretetben élhessen.

Mondom, az emberi leleményességünk határtalan.

S persze amikor az ember ilyesfajta mondatokat leír, többes szám első személyben írja ugyan, de mindig második személyben gondolja. Mármint, hogy a többiek teszik ezt, s ő meg persze az ellenkezőjét.

Lám, rajtam kívül mindenki egoista! 

Olyan mocsok gyorsan eltelt ez az egy hét szünet, hogy az felháborító! Mondtam már, hogy nagyon szeretek Szerelmetesfeleségtársammal lenni? S meglepő fordulat: végig együtt voltunk. 

Gion Nándor: Minden ​leírt betű hitvallás – Az író mint közéleti ember (Életmű 9.)

A Gion-hagyaték rendszerezett legvége (bár még lesz egy leges-leges-legutolsó kötet)

gion_9_minden_leirt_betu_hitvallas.jpg

napkut.jpg

Gion Nándort egyértelműen és kétségtelenül Szerelmetesfeleségtársamnak köszönhetem.

Ő találta a könyvtárban a Latroknak is játszott című kötetét. Olyan lelkes volt, amilyen csak ő tud lenni, és szépirodalomról lévén szó, ez nála nagy szó. Kezdetben nem haraptam rá a csalira. A szépirodalmi ízlésünk nem fedi teljesen egymást, hiába is az SzFT által megfogalmazott 90–95 százalékos egyezésünk. 

Aztán volt egyszer, hogy SzFT iránti szeretetből, tiszteletből, meg hogy ne érezze visszautasítva magát, s ezáltal nehogy hiányérzete legyen, kézbe vettem a Gion-kötetet. S azonnal bele is ragadtam. S mert mértéktelen vagyok, azóta az Összes Gion-írás itt van a polcomon. (SzFT azóta nem olvasott Giont. Elképesztő! Érthetetlen! Mintha lenne valami fenntartás bennünk, ha a másik nagyon lelkes valami iránt...)

Kilencedik köteténél jár a Gion-életmű sorozata. A szövegek felkutatója, összegyűjtője, szerkesztője, gondozója, Kurcz Ádám István. Az a gigantikus munka, amit a Gion-életmű megjelentetése érdekében végzett, több mint tiszteletreméltó. Köszönjük szépen, kedves Ádám!

Az életmű megjelentetése ezzel a kötettel egyébként véget ért, de lesz még egy plusz rész, amely már nem Gion írásait, hanem az ő írásaiból mások által megírt feldolgozásait tartalmazza majd.

Ennek a kilencedik kötetnek az anyaga Gion tollából, írógépéből származik. (Mivel 2002-ben hunyt el, nem valószínű, hogy számítógépéből is, de meglehet.) 

A vaskos, ötszázötvenhat oldalas gyűjtemény alcíme tökéletesen összefoglalja, miről is van szó: közéleti írásokról. Ami döntő többségében természetesen igaz. Vagy, ha akarom, minden írásra. Értelmezés kérdése. 

Arra gondolok ugyanis, hogy példának okáért a Gionnal készült, az írásaira, a munkamódszereire kérdező interjúk besorolása, ha akarom, lehet közélet is. Amennyiben egy író élete, írási gyakorlata, a könyveinek sorsa közélet. Mert akár, lehet az. 

Meghökkentő, elrettentő aprólékok

A szerkesztő, tudod, Kurcz Ádám István időrendben közli Gion írásait. Ezáltal tökéletesen nyomon követhető az író fejlődése és az írásainak mélyülése.

Ellenben az is tény, hogy az időrendiség miatt a kötet első ötven-hatvan oldala, tisztesség ne essék szólván, unalmas és érdektelen. Szinte kizárólag csak Gion írásainak teljes megjelenését szolgála. Mondom én, az átlagos olvasó. Akit ilyen részletességgel a határon túli irodalomtörténet, bizony nem köt le. Azért nem, mert az éppen csak megemlített személyek itthon alig ismertek. Meg azért sem, mert a környezet sem ismerős. Távol van földrajzi szempontból is, és időben is. Vagyis az Egyszeri Olvasó (a továbbiakban EO) átlagos ismerete kevés ahhoz, hogy értékelni tudja az ilyen és hasonló sorokat: 

RÁDIÓS TUDÓSÍTÁS AZ EGYETEMI ÉVEKBŐL
A magyar tanszék néprajzi kirándulásáról 

Újvidéki Rádió 1961. május 12.

A Novi Sad-i Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékének másodéves hallgatói tanulmányi kiránduláson voltak. Dr. Penavin Olga tanárnő vezetésével ezúttal Horgosra és környékére, Martonosra, Kispiacra látogattak el, hogy néprajzi adatokat gyűjtsenek [...] Horgoson különben irodalmi estet is rendeztek az egyetemisták Radnóti Miklós életéről és munkásságáról.

Gondolnád? Nem sorolom, a rövid négy sorból, mely adatok érdektelenek itt és most a számomra. Tudod, én vagyok az EO! El nem tudom képzelni azt az olvasót, akinek ez a korai rádiótudósítás bármilyen hasznos információt hordoz. Maximum annak az akkori, ottani másodéves hallgatónak, aki azóta elfelejtette Dr. Penavin Olga tanárnő nevét vagy azt, miért is mentek akkor arra a tanulmányi kirándulásra. 

Szégyen, nem szégyen, bevallom, én nevettem e sorok olvastán. Is. És sok hasonló van még. 

Aztán Szerelmetesfeleségtársam nézett rám a gyönyörű zöld szemével, hogy
– Morzsám, te nem ismered Penavin Olga nevét? Komolyan?
– Kinek a nevét? 
– Most olvasom a Gion-értékelésedet... 
– De a nevet nem értettem.
– Penavin Olga. 
– Írtam ilyet? 
– Idéztél. 
– Fogalmam sincsen kiről, miről beszélsz, kedvesem... 
Felolvasta, elmondta. Én meg próbáltam arra menekülni, hogy én vagyok az EO. Aki Kriza János vagy Berze Nagy nevét ismeri. De Olga néni tökéletesen fehér volt a félműveltségében. Ha érdekel, ki volt, itt elolvashatod.

Egy újabb példa: 

Beszélgetés a jugoszláv költészet készülő magyar nyelvű antológiájáról

Újvidéki Rádió 1963. november 15.

Tegnap este Ács Károly ismert vajdasági költő előadást tartott a Forum klubjában a jugoszláv költészet készülő magyar nyelvű antológiájáról. Valójában nem is előadás, inkább közvetlen és kötetlen beszélgetés formájában kerültek terítékre a problémák.

Tovább is van, mondjam még? Nem, nem sorolom tovább az ilyesfajta idézeteket. Bocsánatot kérek Gion Nándortól és Kurcz Ádám Istvántól is (illetve az érintett, nevesített szemlyektől is)! Egyiküket sincs szándékomban kifigurázni, mert tisztelem mindkettejüket a végzett munkájukért. Ám azt hiszem, az én szempontom is érthető. Meg az övék is. 

Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a Napkút kiadó sorra adja ki Gion köteteit. Mármint az életmű sorozattól függetlenül is.

Akkor legyen szó arról, amiért érdemes...

Viszont bevallom, majdnem feladtam a könyv olvasását. Mert, ahogyan mondtam, Gion szövegeinek a közlése kronologikusan történik, s bizony az első ötven-hatvan oldal jobbára ilyesfajta információkat tartalmaz. Azonban onnantól jelentősen fordul a mondanivaló. Beindul Gion írói pályafutása, és az író, a művei és az író világlátása kerül a középpontba. 

gion_9_minden_leirt_betu_hitvallas_gn.jpg

Bálint István alkotása Gion Nándorról a kötet hátsó borítójáról

 Vagy ahogyan a külső papírborító hátsó, belső fülszövegén olvashatjuk: 

Az életműkiadás utolsó, 9. kötetében többek között az író nyilatkozatai, alkalmi beszédei, illetve a vele készült interjúk – köztük az egész életutat átfogó darabok is – helyet kaptak. A kötet a teljesség igényével: Gion valamennyi e tárgykörbe tartozó és hozzáférhető szövegének – beleértve a csak hang- vagy filmfelvételen fennmaradtakat is – közlésével teszi teljessé az életműkiadás 2007-ben indult sorozatát. Ez a könyv, amellett, hogy sok-sok meglepő érdekességgel szolgál a szépprózai művek keletkezéséről, az író eddig megjelent műveiből kevéssé ismerhető oldalait – a kisebbségi közéleti embert és kultúrpolitikust: írószövetségi elnököt, színházigazgatót, kiadóitanács-elnököt és rádiós főszerkesztőt – is segít megismerni.

Ezzel idegen tollakkal összefoglaltam a kötet teljes tartalmát. Már csak az a kérdés, miért érdemes elolvasni? Vagy egyáltalán: érdemes-e ilyet tenni? 

Nyilvánvaló, hogy ezt és az ehhez hasonló összeállításokat azok olvassák, akiket érdekel az irodalomtörténet, illetve szeretnek bepillantani egy-egy alkotó műhelyébe.

Az ember mindig reménykedik, hogy valami titok megfejtésére bukkan. Amikor felfedeztem, hogy megjelent a Modern Könyvtár sorozatban egy kétkötetes, Interjú – Nagy írók mühelyében lecsaptam rá, mint az a bizonyos gyöngytyúk a takonyra. Akkor még nem tudtam, hogy ugyanilyen címmel, alcímmel ugyanebben a sorozatban már megjelent másik két kötet, egészen más írókkal készült interjúkkal. Az előbbi, amiről beszéltem, és szerintem izgalmasabb sárga színű volt, az utóbbi lila. Hatalmas élvezettel olvastam és ugyanilyen hatalmas végső  csalódással tettem le a végén az interjúkötetet. Mert nem volt benne titokfejtés. Ahány író, annyi munkamódszer, és a szárnypróbálgató íróknak meg semmi konkrétum. 

Gion ellenben nagyon tömören megfogalmazza a titkot: kell tehetség, írni kell, és hogy legyen, ami motivál: például egy pályázat megnyerése; mert élni is kell valamiből. 

S ennek a kötetnek a titka, ami nem azonos az írói Nagy Titokkal, itt van: Gion őszinte.

Őszintén beszél magáról: elmondja, hogy a kétkezi munkához, bár szerette, de világéletében tehetségtelen volt. Elmondja azt is, hogy szerinte az íráshoz van tehetségese, s ha elkapja a lendület, akkor két hónap alatt megír egy regényt, akár napi tizenkét-tizensok óra munkával is, de alapvetően írni sem szeret, mert lusta ember. De nem ért máshoz csak az íráshoz. S az írásban is csak a próza az ő műfaja, a novella, de elsősorban a regény. Nem akar mindent tudni, mindenről megmondani a tutifrankót. S az őszintesége ellenére sem akar senkit sem bántani. Legalábbis az írásaiból ez jön le. 

S az EO (tudod, Egyszeri Olvasó) számára ezért, az író őszintesége miatt lesz érdekes és nem érdektelen ez az összegyűjtött tömkeleg, ezért válnak sokszor még egyébként érdektelen események is érdekessé. 

Na, jó, nem csupán ezért...

gion_9_minden_leirt_betu_hitvallas_gn3.jpg

Kisebbség

Innen a mai Magyarországról a Vajdaság ma már külföld. Akkor is, ha Magyarország ott is, a déli határnál is immár több mint száz éve, önmagával határos.

Ebből fakad, hogy Gion kisebbségi író volt.

...mennyit tud a magyarországi közvélemény a határokon túl élő magyarokról? Valamikor a hetvenes évek elején író-olvasó találkozóra hívtak egy magyarországi nagyközségbe. Sokan összejöttek, főleg diákok, és én vagy másfél óráig beszéltem magamról és a jugoszláviai magyar irodalomról. Végül az egyik diáklány megkérdezte tőlem, hogy ha magyar vagyok, miért költöztem át Jugoszláviába, miért nem maradtam itthon, a magyarok országában.

(317.)

Ahogyan annyi más, nagyon jó írónk is az/volt. Azért kisebbségi, mert a szülőföldjén, az egykori magyar földön volt magyar. A mai határok mellett az egykor élt, ma klasszikusként számon tartott irodalmárjainkból alig lenne valaki magyarországi író.

S bár a coclista kultúr-együttműködések következtében jutottak el hazánkba is a határon túl megjelent, vagy éppen kiadói összefogásokban itthon is megjelentetett könyvek, de azért az elmúlt rendszerben jóformán semmit sem tudtunk a határon túli magyarságról. Gion kivétel volt. Az ő nevét azért a valamelyest tájékozott irodalomkedvelő ismerhette.

Ám azt a közeget, politikai környezetet, a kisebbégi lét finomságait, ízléstelenségeit, adott esetben elnyomatását, nos azt nem.

Mert ugye a környező testvéri országokban történetekről jobbára tilos volt még beszélni is. Mert a testvéri kommunisták gyalázatosságai még akkor is titkok voltak, ha a magyarok voltak a célpontjaik, az áldozataik. A magyar kommunisták azok, akik előbb voltak kommunisták mint magyarok. A környező, a Varsói Szerződés szerint baráti országok komcsijai fordítva működtek: előbb voltak a nemzetük tagjai, aztán kommunisták. 

Mindazonáltal, bár lehet hogy csak Gion szemérmessége az ok, vagy éppen a kiolvashatónál nagyobb külső nyomás, de az olvasottak alapján úgy fest, a Vajdaságban egy fokkal talán jobb és könnyebb volt magyarnak lenni, mint Erdélyben vagy a Felvidéken. S most nem háború utáni bácskai magyar-mészárlásra gondolok, amihez fogható viszont az említett másik két helyen nem volt, hanem a későbbi, konszolidáltabb időkre. Amikor Jugoszlávia innen nézve félkapitalista ország volt. A Tito vezette ország nem került annyira szovjet befolyás alá, mint a többi kelet-európai ország, s Jugoszláviának elemi érdeke volt Magyarországgal jóban lenni. Ami semmiképpen nem jelentette a kisebbségek önrendelkezését, de Tito személye mégis egyfajta garancia volt a soknemzetű állam egyben tartására. (A halála utáni borzasztó jugoszláviai eseményekről mindenki hallott.) Gondolj bele, Jugoszláviában sorra adták ki a nyugati rocklemezeket, amikről itthon a legtöbbször csak álmodtunk. Pedig mi meg a legvidámabb barakk voltunk. 

Vagyis bár Gion sokat ír a vajdasági magyar írók szervezetéről, kultúrális intézményeiről, bizottságairól, a tevékenységeikről. A kötet 313. oldalán kezdődik egy 1988. novemberében készült interjú Gionnal, amelynek a témája konkrétan a magyarok kisebbségi helyzete Jugoszláviában. Gion itt kereke-perec kimondja, hogy a jugoszláv alkotmányok gyakorlatilag mindig is biztosították a kisebbségi jogokat. Azon gondolkodtam, hogy ez igaz-e vagy csak a kincstárit kellett mondania? Jugoszlávia, ugye fabrikált állam volt, szerbek, horvátok, makedónok, szlovének, magyarok összetákolt egymáshoz kényszerítése. Ami nagyon csúnya, gyalázatos véget ért. S ami kezdődni sem kezdődött sokkal szebben (gondolj csak a Bácskában felkoncolt, kettéfűrészelt mintegy negyvenezer magyarra!).

De ha hihetünk Gionnak, a félcoclista érában valami mégiscsak működött odaát a kisebbségi jogokat illetőn is.  Ahogyan aztán, Jugoszlávia tragikus, embertelen széthullása közben már nem működött. Ahogyan véget ért a népi demokrácia kora, azzal Jugoszláviában véget ért a demokrácia kora. Legalábbis a kisebbségek számára, legalábbis Szerbiában, legalábbis a '90-es években. 

A Vajdaság autonóm tartomány Szerbiában, egyértelműen szerb többségű lakossággal. Gion Nándor 2002-ben elhunyt. 

gion_9_minden_leirt_betu_hitvallas_szigno.jpg

Gion Nándor, a közéleti ember

Gion Nándor foga nem nagyon fűlt a közéletiséghez. Minden bevallott, hirdetett lustasága ellenére ő író szeretett volna lenni. Jó, persze, író is volt, aki rangos, neves díjak birtokosává vált az írásai által (ő volt például az első, nem magyar állampolgár, aki megkapta a József Attila díjat), de az írás mellett volt írószövetségi vezető, három évig színházat igazgatott, utána pedig rádió-főszerkesztő lett belőle. 

Vagyis, akart vagy nem akart nem író lenni, mindenképpen közéleti ember lett belőle a színházigazgatással és a rádiószerkesztői munkával.

E három tevékenység és az írás között van néhány nagyon lényeges különbség. A legfontosabb talán az, hogy a közéleti pozíciók, bár hosszú távon is értelmezhetők, értékelhetők, mégis elsősorban a pillanatnak szólnak. Mármint a megismételhetetlenség, az itt és most értelmében. Az írás produktuma a könyv, nem változik. Legfeljebb az értékelése. 

Olvasóként azt mondom, a csuda vigye a szövetséget, a színházat és a rádiót: vajon hány Gion-könyv megjelenését akadályozták meg? Hány kötettől vonták meg a halhatatlanságot a pillanatnyiságukkal? Nyert-e annyit Újvidék, mint amennyit veszítettek mindenhol az olvasók? Felesleges, költői kérdés...

Mégis kérdések. Gion is foglalkozik vele. A három betöltött pozíció mindegyikét (a Vajdasági Írószövetség vezetője, az Újvidéki Színház igazgatója, rádiós szerkesztő, főszerkesztő) megkönnyebbüléssel hagyta maga mögött. Vastagon letett valamit az asztalra, de utólag ő is úgy vélte, a könyvben erre két bizonyítékon is lelhetünk, hogy talán jobb lett volna, ha az idejét írással tölti. 

De mert a kötet alcíme azt mondja, arról szól a könyv, milyen volt Gion Nándor közéleti embernek, hát koncentráljunk erre!

A koncentrálás eredménye: namost a csuda tudja, ugye, mert bár Gion őszinte ember, de mégis önmagát mutatja a saját írásain keresztül. S a közéleti ember megítélése így nem kevéssé szubjektív. Mert közéleti, hát sokkal árnyaltabb lenne munka- és kortársak véleményén keresztül vizslatni, milyen is volt Gion, a közéleti ember. Mert nincsen ugyan büdös öntömjén, sőt van önkritika, de azért van önvédelem is. Ráadásul a közéleti tevékenység mindenképpen interperszonális, mindenképpen van benne elmélet és ideológia, elkötelezettség és ellenállás. Csakhogy ezekről vajmi keveset tudunk meg. Az író mögött rendre eltűnik ezekben az összegyűjtött kis mindenfélékben a közéleti ember. S az a helyzet, hogy engem az olvasót ez a rendre eltűnés egyáltalán nem frusztrál, mert én, mondom, az olvasó, Gionra az íróra vagyok kíváncsi. Aki a könyveket adta nekem. S akit nem elsősorban a vajdasági magyar irodalom- és színháztörténet, vagy éppen a magyar ajkú sajtó története érdekel. Legalábbis nem akkor, amikor ezek mellett a Latroknak is játszott tetralógia írója áll. Ha érted, mire gondolok. 

gion_9_minden_leirt_betu_hitvallas_gn2.jpg

Visszatérés

Mármint én térek vissza oda, ahonnan elindultam. (Ahogy Gion fogalmaz a családja történelmével kapcsolatban: „Hosszú utat tettünk meg, hogy eljussunk oda, ahonnan elindultunk.”) S onnan indultam, hogy minden tiszteletem a szerkesztőé és azoké, akik segítették őt az anyag összegyűjtésében. A kiadóról sem feledkezem meg, mert egyfelől köszönöm nekik a kérés nélkül küldött, meglepetés recenziós példányt, másfelől és elsősorban, hogy fel- és bevállalták a Gion életmű megjelentetését. Ráadásul egy olyan stádiumban, amikor az író nagyobb közönségfigyelemre számító szépirodalmi művei már megjelentek a sorozatban. (Nem mellékesen mondom, hogy Gion műveit kötetenként újra megjelentette a kiadó, uzsgyi beszerezni őket, akinek nincsen meg!) 

S a tisztelet azért is van, mert az életmű ezen kötetei olyanok, mint egy népszerű rock banda B-side-os gyűjteménye: csak a fanoknak érdekes. Vagyis akkora durranás biztosan nem lesz sem zenei, sem bevételi szempontból, mint a sorlemezek voltak. A fanok egészen biztosan megtalálják a maguk szájízének, kíváncsiságának megfelelő ínyencségeket az anyagban, s egymás között biztosan nagyon lelkesen meg is beszélik, milyen kincs van a kezükben, de a lelkesedésük zártkörű marad. Ha érted, mire gondolok....

 

Napkút, Budapest, 2022, 556 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409676

7/10

2022 decemberének vége, a két ünnep között vagyunk. Tegnap, szerdán találkoztunk a fiammal és az élettársával, és itt volt Csemete és a vőlegénye is. Mielőtt partot értünk itt, Kaszáson, sétáltunk egyet a Normafánál. Mocsok egy szél volt, majd lefújt a kilátóról. De jó volt menni egy kicsit. Mi, Kölökkel kicsit nosztalgiáztunk, mert kiskölök korukban elég sokat jártunk arrafelé. 

Nálunk aztán Csemete Vőlegje ránézett Füstire, a mi kis Yarisunkra egy laptoppal meg egy kütyüvel, mert két napja égett benne a check engine. Némi küszködés után lett kapcsolat a kocsi és a számítógép között, aztán mintegy kézrátétellel egyszerre arra figyeltem fel, hogy már nem is ég a lámpa. A Vőleggel megnéztem az autó memóriájában a hibajelek történelmét, elgondolkodtatott, hogy volt-e ilyen-olyan hiba, aztán örültünk. 

Aztán némileg összecsörtéztünk a fiammal, mire a Vőleg, aki még nem találkozott vele, és nem volt tisztában az interperszonális kapcsolatunk milyenségével, megriadt: azt hitte valami komoly balhé van. Pedig nem volt. Csak némi emelt hang. Aztán még arról is kiderült, hogy Kölök részéről a fele színház volt. Szerintem volt benne egy kis pálinka is. De még több órát maradtak, és nagyon átöleltük egymást, amikor elmentek. Csemete és Vőleg jóval a több óra előtt menekülőre fogták. 

Mi még rendet vágtunk, aztán hajnali fél kettő felé eldőltünk. Ami nem akadályozott meg abban, hogy negyed hét felé fel ne kelljek, írni, olvasni. 

Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója (Szigetvilág 1.)

A proto-Harry Potter sokkal inkább vélhető mesének, mint bármi másnak

la_guin_a_szigetvilag_varazsloja.jpg

Sorra megtörténik, hogy „kilépek a komfortzónámból”, ahogyan manapságosan mondani kell, hogy mindenki értse.

Ursula K. Le Giun regényével, meséjével, mijével is ez történt. Tudniillik A Szigetvilág varázslója fantasy. S mára mindenki tudja, hogy a fantasy nem az én műfajom. 

Ami nem jelenti azt, hogy alapból és mindenestül elvetem, de egy kézen számolható, mi volt az a fantasy, ami mély nyomot hagyott bennem (A babó, Trónok harca 1–3., Dragonero, Scott Card: Bűbáj és Terry Pretchett némelységei, de elsősorban a Kisistenek). Biztos van még, de mert kapásból ezek jutottak az eszembe, nyilván ezek a meghatározók. 

Van oka annak, hogy nem szeretem igazán a műfajt. Ahogy annak meg nincsen, miért is olvastam most mégis fantasyt.

Illetve annak is van. Olyasfajta a válasz, mint Reinhold Messner-é, aki amikor megkérdezték tőle, mi motiválta arra, hogy megmássza a Mount Everestet, ezt felelte: „Az, hogy ott volt!”

Na, ez a könyv is csak úgy volt, nem tudom már hány éve a polcon. S egy keresős pillanatban óvatlanul levettem és olvasni kezdtem. 

Ursula K. Le Guin-ről (vajon hogyan kell ejteni a nevét?) azt a Los Angeles Time egyik 2009-es száma, hogy Arthur C. Clarke halála után ő

vitathatatlanul a legismertebb tudományos fantasztikus író a bolygónkon.

Nem semmi elismerés, lássuk be! Ha beláttuk, lépjünk is tovább! 

le_guin_a_szigetvilag_varazsloja_ulg3.jpg

A fantasy és én

Miért nem kedvelem a fantasyt? Nem is nem kedvelem, csak nem szeretem. Talán az öntörvényűsége miatt. Meg az unalmas sablonjai miatt. Sárkányok, fehér és fekete varázslók, orkok, ellfek, játkok, hosszú pallósok, bárdok, komor várkastélyok, lézersugárként lecsapó varázslatok, boszorkányok, tündérek, élőhalottak, szellemlények, ésatöbbi. Unos untalan. Unos.

Egyszerűen tökéletesen hidegen hagy az ötvenedik nagyon összetett, alaposan kidolgozott fantáziaföld minden kínja, nyűglődése, nyomora és hosszú vándorlás után a csapdákat, harcokat rejtő, titokzatos földeken át, a csodás Választott által való megmenekülése a Legyőzhetetlennek Tartott Gonosztól.  

Persze ugyanilyen okból nem illene szeretnem a sci-fiket sem. De azokat szeretem. Mi a különbség? Aham... Gondolkodom.

Talán az, hogy a sci-fi terei, keretei tágabbak mind témában, mind stílusban. Sci-fi mittomén, Orson Scott Card is,  Scarzi is, James S. A. Corey is, de Bradbury, Lem és Clarke, Philip K. Dick is az. Sőt, ha akarom, Jókai is az. A fantasyban nincsen annyi árnyalat, stílus. Nem találkoztam még filozófikus vagy éppen lírikus fantasyval. A fantasy az akció. Talán ez az ok...

S miért fantasyzok egy sci-fi író kapcsán? Hát mert A szigetvilág varázslójának csak álruhája, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg. Valójában nem sci-fi, hanem egyértelműen és kizárólagosan fantasy. 

le_guin_a_szigetvilag_varazsloja_ulg2.jpg

A Szigetvilág varázslója mint prototípus

Szóval ez a regény fantasy. Abból is a kimondottan az ifjúságnak írt típusú. Ezt nem én mondom, olvastam valahol, amikor a kötetecske háromnegyedénél jártam. Megvan! A szerző nevének angol Wikipediás oldalán.

Viszont így vizsgálva, az ember mosolyogni kezd. Le Guin könyve (kérdeztem már, hogyan kell kiejteni a nevét? Így, ahogyan leírom? Vagy így: LöGvín? Vagy hogy?)

SzFT itt kapott a Google-hoz és Messengeren hamarosan küldte is a kiejtést.
Hát így kell kimpndani a szerző nevét: ɜrsələ keɪ ləˈɡwɪn

annyira egyértelműen előképe, mintája, prototípusa a Rowling Harry Potterének, hogy az csuda! Csak aztán az alapötletet Rowling sokkal jobban kidolgozta, és egyedibbé is tette. Az ő alakjai is összetettebbek lettek, meg minden is az ő sorozatában. 

De a varázslóiskola, a különféle tantárgyak és okítóik, a tiltott varázslatok, a fiatal varázslók közötti versengés, a nála nagyobb erőkkel szembeszálló, első alkalommal alul is maradó kisvarázsló, a sötét oldalról elszabadult, a főhős nyomában levő árny, az egyre erősödő hatalmú, öntudatosabb, tanonc, aki teljesjogú varázslóvá érik...

Megannyi teljesen egyértelmű párhuzam, szinkronitás. 

Vagyis Le Giun ihlette Rowlingot, Rowling pedig annyi mindenki mást, mint a csuda. Például a magyar Petőcz Andrást is (Óbudai Mágusképző). 

le_guin_a_szigetvilag_varazsloja_ulg4.jpg

Aztán milyen ez a Szigetvilágos regény?

Kezdem ott, hogy azt sem tudom, regény-e egyáltalán. Illetve persze, hogy az, de incselkedik velem a műfaji kategóriája. Azzal incselkedik, hogy nem regény, inkább meseregény. De nem egyértelműen. Mivel Le Guin-ügyben ez volt az olvasói szüzességem elvesztése, nem tudom, a tetralógia többi részében (mert ez is, meg a folytatásai is bár önállóan olvasható kötetecskék, mégis egy négy részes sorozatról van szó), mennyire derül ki, minek is nevezzem műfajilag? 

le_guin_a_szigetvilag_varazsloja_tetralogia.jpg

 A második kötet fülszövegében azt olvasom ennek a kötetnek a főszereplőjéről Karvalyról, akinek a kapott, lényegi neve Kóbor, hogy 

halhatatlan figurája itt ismét felbukkan, mint a gonosz elleni harc képviselője.

halhatatlan figurája kifejezésnél akadtam el. Mert éppen, hogy valahol itt kellett rendeznem a soraimat a könyv műfajának ügyében. A fantasy kétségtelen, itt van, meg van minden kelléke. Elképzelt, térképekkel megtámogatott világ, varázslók, sárkányok, túlvilági lények, bűbájosok, javasasszonyok, varázslatok, varázspálcák (botok, vö. Gandalf), varázskézben tartott időjárás, szelek a megfelelő hajózáshoz, harcok a túl- és/vagy másvilággal, satöbbi. 

Csakhogy az íróhölgy stítusa, hogy is mondjam csak, keresem a megfelelő szót, távolságtartóAzt hiszem, ez kifejezi, amire gondolok.

Van egy kitalált, fiktív világ, a Szigetvilág. Aminek vannak lakói. Akik, hm, tájegységenként is egyéni össztulajdonságokkal bírnak. (Úgy fest, Le Guin idejében a nemzeti tipizálás még nem volt liberális szitokszó.) De ez a világ, a tájegységeivel együtt elnagyolt, történelem nélküli. Nincsen megismerhető múltja, legendái, nincsen meg az olvasó számára megfelelő sorvezetők, miképpen is képzelje el. A fantáziájában a fantasy klisék teljesen elegendőek a Szigetvilág valamelyest való megelevenedésére. 

Mert persze, rendben van, nem kell minden írónak annyira alaposnak lennie, amilyen Tolkien volt, aki nem csupán (túl)részletes történelmet dolgozott ki a fő műve, A Gyűrűk Ura hátterének, hanem még a tünde-nyelvet is megalkotta. Ha már írt róla. (Nekem ez több mint sok. A Szilmariloknál fonalat és érdeklődést vesztettem. Főleg az utóbbit. Jópofának, de nagyjából teljesen feleslegesnek tartom.)le_guin_a_szigetvilag_varazsloja_01.jpg

Azonban A Szigetvilág mindent igen nagyvonalúan kezel: a kitalált világ történetét, összefüggéseit, hátterét, a szereplők jellemét, és az események koherenciáját is. Amikor ez utóbbi tudatosodott, akkor jöttem rá, hogy rosszul olvasom a könyvet. Hogy sokkal jobban járok, ha nem regényként, hanem igen hosszú meseként tekintek rá. Nem, még az sem jó, ha meseregényként fogom fel, mert akkor a fenti hiányosságai ugyanúgy hiányosságok maradnak, hiszen ezek éppen a regény hiányosságai. 

De így sem kerültem sokkal közelebb sem a főszereplőhöz, sem a történethez.

Mert a meséket soha nem szerettem igazán. Nem tudtam velük mit kezdeni. Éppen a fentiek miatt. Kevés olyan mese akadt, amelyben értettem a szereplők motivációját, a tetteit és az ebből fakadó cselekményt.

Elfogadom, hogyne fogadnám el, mindazt, amit a népmesékről mondanak, írnak. Tiltakoznom semmi értelme, hiszen mind az elmélet, mind a gyakorlat engem cáfol. S ha a mesék ellen szólnék, a Meseterápiás oklevéllel rendelkező Szerelmetesfeleségtársam is nem csupán a kocsi csomagtartót csukná a fejemre, ahogyan tegnap este, az édesanyjánál megesett karácsony-ünneplésünkről hazaérkezve tette, hanem azonnal torokra ugrana.

Miközben a mesékben ott van az idők mélysége és bölcsessége, metafóráikban az emberi lélek problémáira való lélekkulcsok fordulnak a megfelelő Út felé, nekem mindig hiányzott, hogy megértsem, mit miért csinálnak a szereplők, és miért nincsen igazából jellemük, miért cserélhető fel a vitéz szabólegényke és a Tűzszerszám katonája? S egyáltalán...

A tisztelettteli távolságtartásom olyan a népmesékkel szemben, mint a free jazz-el és az operával kapcsolatban: érzem a lényegüket, értem a kifejzési formájukat, de többszöri nekifutás, próbálkozás, kísérletezés ellenére is képtelen vagyok szeretni őket.  

Le Guin történetében sem értem igazából az összefüggéseket. S ennek minden bizonnyal oka a történetkezelés nagyvonalúsága is. Olyan laza a kapocs az egyes jelenetek között, annyira nem éreztem szervesnek az ok okozatot, annyira leegyszerűsítettnek találtam Kóbor figuráját, hogy bár százvalahány oldal a könyv, mégis volt, hogy megkísértett a gondolat, hogy végigolvasatlanul visszarakom a polcra. De aztán mégsem... Ez a kettősség az oka, hogy a folytatást, a tetralógia második részét már levettem a polcról, és bekészítettem a soronkövetkezők közé. 

Ki érti ezt...?

Az árny a nyomunkban (SPOILER-SZAKASZ)

Próbálnék semmit nem ellőni a történetből, de nem megy. Mert akkor éppen csak a lényegről nem tudok beszélni. Írni. Legalábbis arról, amit lényegnek vélek. 

Kóbor varázslótanonc korában egy halott lélek megidézése közben a világra szabadít egy árnyat, amely majdnem megöli őt. A tanulság egy életre szól: Kóbor megtanul rettegni, belátja a saját gyengeségeit, és felfedezi a képessége korlátait. Tudja, az árny a nyomában van, epekedik, fenekedik az életére.

A könyvecske arró szól, hogyan menekül Kóbor az árny elől, miképpen próbálja elkerülni, hogy újra össze kelljen csapniuk. Majd arról, miképpen fordul szembe egy felismerés által az árnnyal, és miképpen ered annak a nyomába. 

Ez volt talán az a pont, ahol valami mélyebb érdeklődést keltett bennem. 

Ellenállt. S az ellenálló lelket nem egykönnyen tudja a gonosz megkaparintani.

*

...azzal, hogy nem menekültem előle tovább, hanem szembefordultam vele, nekiszegezve akaratom s indulatom, formát s alakot kölcsönöztem neki, noha ugyanezzel meg is akadályoztam, hogy az erőmtől megfosszon. Bármit teszek, az őbenne visszhangra lel; ő az én teremtményem.

– mondja Kóbor. A felismerés lényege: az árny voltaképpen a lelkének a sötét oldala. Így aztán igazából soha, sehova nem menekülhet el előle. Csak akkor, ha szembefordul vele. Ha megfogalmazza a nevét és azon szólítja az árnyat, csak abban az esetben győzheti le. Sehogyan máshogyan. 

Vagyis fel kell ismernie önnön hibáit, belső démonjait, s ki kell állnia velük szemben. Nincsen más út. 

Menekülhetünk a lelkünk sötét oldala elől bárhová, bármibe, amíg meg nem történik a tudatos szembefordulás, semmi változás sem következhet be. 

Kóbor felismerte, hogy az árny: önmaga. Csak és kizárólag ezért szólíthatta őt az igazi nevén, Kóbornak. Csak ezért ismerhette a nevét. S az igazi név ismerete: hatalom. 

Azzal, hogy a név ismerete hatalom, nem csak a fantasy foglalkozik. Arthur C. Clarke is írt egy egyszerűen fantasztikus novellát arról, mi történik, ha mi, emberek megismerjük Isten összes nevét, és a nevein szólítjuk őt. Vagyis ha hatalmat szerzünk felette, s Ő pedig eközben elveszíti a sajátját. 

A döbbenetes, megrázó novella címe: Isten kilencmilliárd neve

Kóbor tehát az árny után ered. Úgy dönt, uralkodik a félelmén, a rettegésén, hogy ezáltal legyőzhesse az árnyat. Vagyis, hogy legyőzhesse önmagát. A saját sötét oldalát. Hogy ne kelljen örökké félelemben élnie, rettegve, hogy mikor bukkan fel az általa erre a világra szabadított sötét árny. 

Vagyis szembenézés, szembefordulás nélkül nincsen győzelem. Amíg csak a hátunk látszik, védtelenek vagyunk, mert nem látunk, nem látjuk honnan, hogyan érkezik a támadás. Kard-e vagy pallós, alulról szúr hasra, vagy felülről sújt fejre, hová kell tartani a pajzsunkat, a kardunkat védelemül, hová kell szúrnunk, hogy ne kelljen többet védekeznünk? Menekülve, a hátunkat mutatva az ellenségnek képtelenség a győzelem, mert bármilyen támadás minden lehetőségét az árnyunk hatalmában hagyjuk. 

Elképzelhető, hogy az árnynak már a szembefordulás tényétől elmegy a kedve a harctól, és menekülőre fogja. Vagyis a félelmeink legyőzése, a szembefordulás bevállalása fél győzelem. Az is lehet, hogy teljes. 

Kevés vagy ez éppen elég mondanivalónak? Nem sok, semmiképpen sem új. Nem is falrengető. De tegnap óta azon gondolkodom, a saját életemben a saját problémáimra, mármint a konkrét élethelyzetem konkrét porblémájára mennyiben lehet ez válasz?

Nem jutottam dűlőre. Talán mert nem félelem van bennem, hanem lemondás. Nem tartom magamat képtelennek arra, hogy szembenézzek a korlátaimmal, a hiányosságaimmal.

A jelenlegi probléma a belefáradtság. Az értelmetlen, csinált, műkonfliktusok vállalásának a fárasztó, erőszívó feleslegessége. Hiába van meg bennem a nyitás minden lehetősége, ha még ezt sem tudom átadni annak, akinek nyitnia, felszámolnia kellene. Én hiába akarnám nyitni az ajtót, azt csak az ő oldaláról nyílik, énfelém. Ha ő nyitna, én kitárnám az összes kaput. De nyitás nélkül nem megy, egyszerűen nem megy. 

Kerestem, nem az egóm tréfája-e az az egész, nem a büszkeségem rendíthetetlensége-e? Az is, persze. Annyiban, hogy önmagam feladni, tökéletesen alkalmazkodni az elvártakhoz, tartani a számat, csak az említett sablonokban működni nem vagyok hajlandó. Már csak azért sem, mert tapasztalatom szerint az alázatoskodás megöli a tisztelet maradékát is. Nem gerinchajtásra, hanem újabb ostorcsapásokra készteti a másik felet. Az alázatnak gerince van. Nem a meghajlás, az önfeladás a tartalma, hanem... Hanem, vajon mi? Itt tényleg elakadtam...

le_guin_a_szigetvilag_varazsloja_ulg.jpg

Móra, Budapest, 1989, 216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631164209 · Fordította: Mohácsi Enikő

5/10

2022 decemberében karácsony első napja. Éjfélkor feküdtünk, ötkor mégis felriadtam. Vonzott a reggeli egyedüllét, az olvasás, az írás, a zene (jelenleg My Sleeping Karma. Ha mást nem, legalább a „Prema”  című számukat hallgasd meg. A videója is igen jó! Az idén megjelent, „Atma” című albumról való. A szám címe szanszkritul van, szerelmet jelent. 

Tegnap hazafelé jövet Kaszásdűlő rókája ott állt a Kunigunda utca körforgalom szélén. Hogy Csemete is megnézhesse, tettem egy kört a körfogalomban. A róka nyugodtan ott lomposkodott. A múltkor itt a ház alatt találkoztunk vele. Olyan nyugodt és szelíd volt, hogy féltem, nem veszett-e? Tegnap este sem nyugtalankodott túlságosan. Csak állt ott egyenesen tartott hosszú farokkal a körforgalom közepén, az autónk után nézve, a hidegben, a sötétben, a városban. A róka. 

Nyári Krisztián: Igazi hősök (33 magyar)

Ha a nagyság és a hatalom találkoznak, jobbára a nagyság veszít. Mégis győz.

nyary_igazi_hosok.jpg

Ezt a könyvet Csemete kapta a középoskolájában a közösségi munkájáért. Meglepő, ám örvendetes fordulat. Úgy gondolom, Csemetét egy másodpercig sem izgatta, és az elolvasásának a szele még csak meg sem legyintette őt. Z generáció. Sebaj!

Némi érdeklődéssel vettem a kezembe, majd ahogyan a beleolvasás nyomán az érdeklődés úgy kinyílt akár a tubarózsa: a kezemben is maradt. 

A szerző, Nyáry Krisztián nevét hallottam már, de ha el kellett volna őt helyeznem bármiféle kulturális koordinátarendszerben, szokásom szerint meglehetősen tanácstalanná váltam volna. Annyit tudtam róla, hogy Szerelmetesfeleségtársam édesanyja, aki a világról a miénktől eltérő módon gondolkodik, kedveli a szerző nagy szerelmekről szóló könyveit. Ez némi támpontot jelentett, bár némileg prekoncepciós rendbe helyezte el a könyvet. De nem foglalkoztam vele. 

Nyáry Krisztián, ahogy olvastam vele egy-két interjút, liberálisnak tartja magát. Hogy ez jelent-e valamit a szerkesztés szempontjából, a későbbiekből kiderül. 

Ha te sem nagyon tudsz vele mit kezdeni, a lényeg, hogy könyves szakmában dolgozik, jelenleg, 2022 decemberében a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója, és a Magvető Café irodalmi kávéház művészeti vezetője. Tizenöt könyve jelent meg eddig, a legsikeresebb az Így szerettek ők című sorozata. Pedig szerintem ez fontosabb és jobb. Ráadásul lényegesebb információk vannak benne. (Engem például nagyjából semennyire sem érdekel, hogy Gobbi Hilda Temessy Hédit hagyta el Galgóczi Erzsébetért. Mondjuk annak van valamennyi irodalom- és filmtörétneti információértéke, hogy Makk Károly az utóbbi egyik könyvéből rendezte az Egymásra nézve című filmjét. Amikor még nem volt divat az LMBTQ.)

Nyáry Krisztián első könyvei alapvetőn a nagy sikerű Facebook-bejegyzéseiből születtek. Sorra posztolgatta kultúrtörténeti bejegyzéseit, amik akkora olvasottságot értek el, hogy érdemessé vált könyvbe szerkeszteni őket. A Facebook-sorozatát 2006-ban kezdte el írni. Az első könyv 2012-ben jelent meg, és rögtön a könyves sikerlisták élére került. Azóta még hat kiadást ért meg. 

Az Igazi hősök, ahogyan az alcíme is mondja, 33 rövid életrajzot tartalmaz. Olyan emberek életrajzát, akik valami hatalmasat tettek az asztalra, de az életükbe nagyon keményen beleszólt a napi politika, a huszadik század véres, embertelen történelme. Sok esetben nem csupán beleszólt, hanem véget is vetett neki. 

Egy-egy életrajz hat oldalas, két-három képpel, a végükön egy-egy, az adott személytől származó idézettel. 

A kötet keményborítós, szép, ízléses, impozáns, átlátható, olvasható tördelésű, külső megjelenésében hibátlan kiadvány. A külső teljesen méltó a tartalmához. A méretét is tökéletesen eltalálták: nagy alakú, de egy kézben is simán tartható. 

nyary_igazi_hosok_nyk.jpg

A kiválaszott 33

Úgy vélem, az átlag műveltségű és olvasottsgú olvasónak, ha a tartalomjegyzékre tekint, csak pár név mond egy-egy szónál többet. Mondjuk Papp Lacié, Lakatos Menyhérté, Cziffra Györgyé és Semmelweis Ignácé. 

Az én generációm számára (ötvenöt vagyok) Papp Laci, Cziffra György és Lakatos Menyhért még ismert kortárs volt. Semmelweis története pedig ugyancsak ismert. 

Van néhány olyan név, akiről maximum egy-egy szó ugrik be, el tudjuk helyezni korban és tevékenységben, de részleteiben semmit sem tudunk róluk. Ilyen Ganz Ábrahám (Ganz Művek), Kner Izidor (nyomda), Baumgarten Ferenc Ferdinánd (irodalmi díj), Petschauer Attila (kardvívás), Feinsilber Róbert (Róbert bácsi, szegénykonyha), Gozsdu Manó (Gozsdu-udvar), Horváth Mihály (tér), Angyal István ('56, forradalmár), Slachta Margit és Sztehlo Gábor (rakpart), Pálinkás-Pallavicini Antal (Mindszenty kísérete)

És van sok akinek a neve abszolút ismeretlen: Halassy Olivér, Elek Ilona, Kozma László, Bay Zoltán, Papp Simon, Bányai Júlia, Lenkey János, Széchenyi Ödön, Sina Simon, Bulyovszky Lilla, Simon Jolán, Rátz László, Veres Beniczky Hermin, Madzsar József, Hugonnai Vilma, Sárközi Márta, Haynal Imre, Ocskay László. 

(Remélem senkit nem hagytam ki, aki a könyvben szerepel!)

A kategóriák között természetesen kinek-kinek, ismerete szerint simán lehet átjárás. A lista, ahogy itt van, az én ismereteimet tükrözi, szégyen, nem szégyen. 

A listát végigiböngészve el kell ismerni, hogy Nyáry Krisztián merítése mindenféle szempontból széles, akár származást, akár nációt nézek.

nyary_igazi_hosok_03.jpg

A könyv elején feltűnt, minden mellékzönge nélkül, hogy a vérforraló sorsok mögötti díszlet jobbára a harmincas-negyvenes évek Magyarországa. S a sors kisiklató történelmi erő a származásukból fakadón a zsidó mivoltukkal szembenálló, gyakorlati antiszemitizmus, elsősorban a nyilas hatalomátvétel utáni idő. 

Ez a tény létrehozott bennem némi kognitív disszonanciát.

Mert egyik oldalról felháborító, vérforraló, ami ezekkel az emberekkel történt. Az egyik legfelkavaróbb példa: a világ egyik legjobb kardvívóját Petschauer Attilát a csontegyszerű, bunkó nyilasok télvíz idején meztelenre vetkóztetve hideg vízzel locsolták, kényszerítették, hogy fára másszon és kukorékoljon, miközben a víz ráfagyott. Így halt meg a világ egyik legjobb sportolója. Értelmetlenül, megalázottan ostoba bunkókkal körülvéve. (S igen, a jelenet ismerős lehet Szabó István A napfény íze című filmjéből!) 

Másfelől, s ez a kognitív disszonancia oka, mélyet sóhajtottam, hogy hjaj, már megint a zsidó sors, megint a holokauszt... S ne legyen az embernek rossz érzése, hogy a kognitív disszonancia... 

Ám aztán mégsem erre fut a kötet. Jócskán helyreáll az egyensúly. Mármint ha azt nézem, milyen politikai rendszerekben, társadalmi berendezkedésekben kellett hőssé válniuk a könyvbe válogatott, származásukban és nemzetiségükben ugyancsak eltérő személyeknek.  

S akkor is azt mondom, ha például az emancipáció, a feminizmus több sorson keresztül is szerepet kap. Rendben van, hogy ma már a ló tulsó oldalán vagyunk ebben a kérdésben, de akkor még jócskán az innensőről szemlélődött a világ. S az, hogy SzFT és Csemete ma nőből való nőgyógyászt választhatnak, nem elválaszthatatlan attól, hogy Hugonnai Vilma elsőként a magyar nők tömegéből Svájcban orvosi diplomát szerzett. 

A történelmi időszak és ami belőle fakad

A szerző a tizenkilencedik századra és a huszadik század első felére koncentrált a bemutatott személyek kiválasztásában. Nem csalinkázik más időkben, korokban.

Vagyis a történelmi konfliktusok, amelyek az adott történelmi korok általános társadalmi berendezkedésén, szemléletén, tudományos ismretein, szellemi irányzatain túl (vagy éppen előtt) belenyúltak az igazi hósök bemutatásába a következők:

  • a 1848–1849-es forradalom,
  • a szabadságharcot követő megtorlások,
  • a kiegyezés kora, a Monarchia ideje,
  • a két világháború kora, különös tekintettel a zsidóság sorsára,
  • a második, nagy háború befejezését követő időszak,
  • a kommunista hatalomátvétel kora,
  • az '56-os forradalom és az azt követő megtorlások ideje,
  • és a Kádár-rendszer ideje. 

S ezzel gyakorlatilag el is mondtam, miképpen tette tönkre, vagy éppen szüntette meg a napi politika az író által bemutatott életeket. 

Amikor egy adott történelmi korról olvasok, felépül bennem az eseményeinek a vázlata, megtudom a legfontosabb szereplők nevét, megismerem a legfontosabb eseményeit, átlátom az alapvető konfliktusok erővonalait, akkor mindig az jut eszembe a kor konfliktusairól, kisebb-nagyobb, pár embert vagy földrészeket érintő harcairól, csatáiról: vajon ment-e jottányit is előrébb a világ? Jobb-e ma nekünk, mert ők akkor és ott harcoltak? 

A kérdés nyílván a mi lett volna ha...? értelmetlenségi zónája. Az ok-okozatiság feltételezett megmásításának semmi értelme nincsen. Egyszerűen azért, mert nem tudhatjuk, egy más cselekménysorral merre dőlt volna a másképpen felállított dominósor. 

Nem vagyok optimista. A rendszerváltást megélő egyik generációhoz tartozom. A naiv részéhez. Aki úgy gondolta, ha vége a komcsik hatalmának, onnan már csak jó lehet minden. Hát, egyfelől nem lett vége a komcsik hatalmának, másfelől rá kellett ébredni, hogy jócskán van itt hatalom az ő hatalamukon túl is. Sem az emberekkel való kísérletezgetés, sem a hatalom cinikussága nem szűnt meg, csak mert félig elmentek a komcsik.

Vagyis úgy fest, mindössze a módszerek változnak, a célok változatlanok. Emiatt naivitás azt gondolni, hogy bármi is jobbá lesz hosszútávon.

Természetesen az egyes történelmi szakaszok egymáshoz viszonyításakor lehet rangsorolni. Nyilvánvaló, hogy ma jobb élni mint a háború idején, egyértelmű, hogy a Kádár-rendszer megalkuvó békéje jobb volt, mint a Rákosi-éra fekete autós embertelensége. És így tovább. Ha innen nézem, van fejlődés. 

De ha arra gondolok, hogy a pillanatnyi állapot semmiképpen sem a végső, s hogy mi alakulhat ki a jelenlegi szisztéma erővonalai mentén, hová, mivé fajulhatnak a mostani események, történések, annyira sok okunk nincsen az optimizmusra. S arra sem, hogy azt monjuk, sokkal előrébb vagyunk. Amit élünk, az csak a béke, amit a második világháború előtt élt meg a világ. 

Hogyan is lennénk egyébként előrébb? Vajon az egyedek közötti kapcsolatok fejlődtek bármit is az évszázadok alatt? Mi okunk lehetne tehát a társadalmi optimizmusra? Türelmesebbek, empatikusabbak, segítőkészebbek vagyunk, mint száz évvel ezelőtt? 

Nyáry könyve azt mutatja be, miképpen maradtak nehéz vagy sokszor embertelen körülmények között is Emberek egyes emberek. Azt, hogy a csaták kimenetele, amelyekbe az egyén keveredik nem feltétlenül értelmetlenek. Lehet, túl az egyén életén, hosszútávon mégis sokat jelent. Az is lehet, hogy egy egyén erről már semmit sem tud. Isten nyugosztalja, Semmelweis Ignácot! Igaz, ő maga sokra megy vele, hogy a pofonegyszerű módszere nők, családok tömegeit mentette meg a tragédiától, a hajára kenheti (arra a kevésre), hogy a magyarországi orvosképzés legfontosabb intézményének a neve megegyezik az övével... Nem tudhatja, de nem volt értelmetlen a küzdelme. Neki persze ez nem vígasz. De mi itt vagyunk. 

Ahogyan nem tudhatjuk, mi alakult volna merre, ha a magyar Oscar Schindler, Ocskay László nem menti meg a maga másfél ezrét. Ha abból a másfél ezerből valaki nem éli túl, merre dőlt volna a dominó-sor, s az új irány milyen pillangó-effektust indított volna el, s az effektus, ki tudja, miképpen befolyásolta volna az életedet, az életemet? 

Néha olyan apróságokon múlhatnak dolgok...

Ha arra gondolok, hogy Picur és Attila nem lökdösnek fel a randivonalra, ha Zsuzsi nem teszi ugyanezt Szerelmetesfeleségtársammal, akkor mi soha nem találkozunk. Ha SzFT nem megy a UPS-be dolgozni, ma nincsen Csemete. Ha én nem a Fókuszban eladóskodtam volna, nincsen ma Szamóca lányom és Geri fiam. Ha Szami nincsen, nincsen Lili unokám. Ha Geri nincsen... Nem is folytatom, érted, mire gondolok, ugye? 

nyary_igazi_hosok_01.jpg

„Egy igazi hős...” –

üvöltötte Menyhárt Jenő az Európa Kiadóban. Hogy hős akar lenni, a kurva életbe! Meg hogy kellene már egy igazi hős. Az is a kurva életbe! 

Honfoglalás-szvit elején Schuster Lóri ezt úgy fogalmazta meg Hobó szavaival, hogy 

...a világon élni csak hősként érdemes...

Mitől hős a hős? Nem olyan komplikált a kérdés. A válasz sem.

Hőst nem a lova, a fegyverzete, a támogatottsága, a nagy szavai teszik hőssé. Nem az, hogy elismerik-e hősnek. 

A hős az, aki szembenéz a veszéllyel, elsősorban nem a saját érdekeit tartja szem előtt, tudja, másokért élni az igazi élet. Nem hátrál meg a fenyegetettségben, mert ragaszkodik a céljaihoz. A meghátrálás céltévesztés lenne. 
nyary_igazi_hosok_02.jpg

A 33 más- és máshogyan volt hős. Az életutjaik jócskán különböznek, mások a céljaik, az eszközeik, és az eredményességük is különbözik. Ami közös: a kiállásuk a rendíthetetlen meggyőződésük mellett. S a meggyőződés nem a napi nehézséget nézi, hanem a célra tekint. (Én ezért nem vagyok, nem leszek soha hős... „A kurva életbe, egy igazi hős...”) 

S persze ne felejtsük el, hogy amikor a hősök életéről beszélünk, jobbára kihagyjuk a számításból, hogy alapvetően mindennapi emberek voltak, akiknek levegőre, ételre, italra, alvásra volt szüksége, a test anyagcsere-folyamatai végett vécére is jártak, voltak testi-lelki nyavalyáik, konfliktusuk a környezettel. És így tovább. Nyáry Krisztián sem erre fut ki. De abból amit és ahogy írja, kidomborodik, hogy a választott hősök alapvetően mindennapi emberek voltak. „Csak” az elhatározásuk, az odaállásuk, a nekifeszülésük nem volt mindennapi, s mindennek következtében a bátorság, amivel az új utakra léptek, na az aztán valami!

A magam részéről ezt egy ideje nagyon tudom értékelni. Ha már jómagam képtelen vagyok rá. De legalább könyvet olvasok róla. Ami ráadásul tetszett. 

 

Corvina, Budapest, 2022, 248 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631362626

9/10

2022 december, karácsony második napja van („...és a csíz a csupasz körtefán...”). Megint hajnalban keltem, de most nem annyira véres hajnalon. „Aham, nem annyira... Fél hat akkor mi a fene csuda szabadság alatt?” – horkant fel SzFT, amikor válaszoltam neki a mikor keltem ma kérdésére.) 

Minden a szokásos, csak a zene volt ma végig Liquify, annak is jobbára az

Tegnap egyébként „szabad napunk” volt, nem mentünk sehová. Ma korcsolyázni fogunk Csepelen, holnap a fiamék jönnek és előtte elvileg kicsit kirándulgatunk valahol, Aztán megyünk még a szünetben uszodába is, meg még szilveszterelni SzFT édesanyjához. Úgy vagyok a programokkal, talán mert egész héten megyek, autókázok, hogy a magam részéről akár végigücsörgném itt a heverőn az egész téli szünetet. De aztán amikor elmegyünk valahová, jobbára nincsen kedvem kimozdulni, titkolom, és jól teszem, mert aztán nem érzem rosszul magamat. 

Csak teljesen empatikus vagyok a medvékkel. 

Filmet is lehet kuckózva nézni. Tegnap éppen egy könnyed, francia vígjátékot néztünk. „Született hazudozó” volt a címe. SzFT olyan jóízüeket nevett rajta, hogy nekem is elkezdett jobban tetszeni a film, mint amennyire egyébként tetszett. 

 

 

süti beállítások módosítása