Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Stan Lee – Peter David – Colleen Doran: Fantasztikus életem

A képregény műfaj egyik óriásának kirobbanón amerikai képregény-életrajza

2021. július 27. - Mohácsi Zoltán

lee_fantasztikus_eletem.jpg

 Duplacsavar!

Nem szeretem sem az életrajzokat, önéletrajzokat, sem a szuperhősös képregényeket

Az előbbit azért nem, mert EGY ÉLET TÚL HOSSZÚ ahhoz, hogy pár száz oldalban teljesen bemutatható legyen. (Hát még másfél-két órányi filmben.) Az ilyen kísérletek minden esetben és óhatatlanul csak kísérletek maradnak, hogy az élet bemutatásának a vázlata áthoz-e valamit a lényegből? De ha megkérdem, mi az életed lényege, szerintem te is bajban leszel. Mert persze, rengeteg ember van, akinek a mindennapjait meghatározza a hivatása, és sokkal boldogabb, akinek hivatása van mint akinek csak munkája, de még a hivatás sem maga az ember. És különösen nem a teljes ember. Akkor sem, ha a neve teljesen összefonódott valami lényegi, fontos és hasznos dologgal. Mert akiről szó van, ezt a lényegi, fontos és hasznos dolgot meg- vagy ki- vagy feltalálta, akár a neve jelenti azt a valamit, de alapvetőn ő maga létezett már a valami nélkül is, ami a nevéhez kötődik. Mielőtt a kötődés kialakult, ő már akkor is önmaga volt. 

Szóval egy életrajz, önéletrajz óhatatlanul és menthetetlenül csak mazsolázgatás ötven-száz év eseményeiből. Vagyis az összképet a mazsolát gyűjtögető „szakács” határozza meg. Tulajdonképpen bárkinek az életéből lehetséges akár siker-sztorit akár horror-történetet formálni, csak megfelelő szerkesztőképesség kell hozzá. Egy üres szoba képe megfelelő nézetből szemlélve, megfelelő tempójú képeket rakva egymás után, megfelelő zenével körítve lehet romantikus, egy lakberendezési műsor blokkja vagy éppen egy véres thriller fosatás-bevezetője. 

A SZUPERHŐSÖS KÉPREGÉNYEK meg olyan nagyon amerikaiak: felületesek, harsányak, életszerűtlenek. Nem is olvastam túl sokat belőlük, és nem én vagyok az első a mizpénztáraknál sem, ha egy új ilyesmit bemutatnak. Inkább az jellemez, hogy el sem megyek. De még streamelve, torrentezve sem láttam túl sokat. Ezekből mondjuk a Pókember, a Vasember és az Amerika Kapitány Marvel volt. (Leginkább A Vasember tetszett, de az sincsen a kedven filmjeim között.)

Az a helyzet, hogy a Stan Lee-ről szóló könyv önéletrajz. Egy szuperhősös gururól szóló amerikai képregény

Most mit mondjak? Házhoz jövök a pofonért? 

Mondjuk Stan Lee-t a képregények nélkül nem így hívták, hanem Stanley Martin Lieber-nek. Persze az is igaz, hogy lényegileg ettől még ugyanaz az ember volt, és az lett volna akkor is, ha nem kerül kapcsolatba a képregényekkel. Csak a neve maradt volna a régi. Meg a pénztárcája. Meg a sorsa, és egy csomó más emberé sem így alakult volna. 

Képzeld el a világunkat a Pókember, Hulk, a Fantasztikus Négyes, Thor, a Vasember, az X-Men nélkül! Ha Stanley Lieber nem születik meg, vagy valamiképpen másképp alakul a sorsa, ők soha nem születtek volna meg. (Batman, Superman és Aquaman NEM tőle származik, ők akkor is lennének, ha Stanley Lieber sosem lett volna.) Bárhogyan is ítéljük meg e figurákat és a róluk szóló történeteket, összességében kimondhatjuk: szegényebb lenne nélkülük a világ. 

Nos, lássuk, milyen tehát e nagy fantáziájú fickónak a képregényes életrajza! Mivel is kezdjem? Van egy csomó minden.

Nagyon amerikai

Ami először (másodszor, harmadszor, sokadszor) szemet szúr: nagyon amerikai. A rajzolt Stan permanens, már a borítóról az arcunkba tolakodó, fogkrém-reklám mosolya, a bármi is történik, a tudatosságunk, a célkitűzéseink elérése mindennél lényegesebb, bárhol vagyunk, bárkik figyelnek, nincsen lazítás, a külsőnknek, a testbeszédünknek közvetítenie kell, mennyire menők vagyunk. Vess csak még egy pillantást a borítóra, és megérted, miről beszélek. Harsány. nagyvonalú, felületes. 

stanlee_3.jpg

S jó, persze, Stan Lee valóban, vitathatatlanul menő volt (1922–2018). Ez azonban az amerikai életformát, a vele járó kípszmájlingot, képmutatást, nagymellényűséget nem teszi szimpatikussá. Nem orrolok sem Lee személyére, sem a róla szóló képregényre emiatt. Iparkodom pusztán tudomásul venni. Nem megy. Ez például távolságot jelent köztem és a kötet között. 

A könyvnek kerettörténete van. Stan Lee (tudod, az egykori Stanley M. Lieber) már befutott ötletgazdaként, idősen egy pódiumon előadást tart. Az életét meséli el. Mi mást? Az élete története ez a könyv. Ha elkalandozna és azon kapja magát, hogy véletlenül nem önmagáról beszél, azonnal észbe kap, és visszatér a legfőbb témához, Stan Lee-he

Ez számomra egyáltalán nem volt tréfás: ripacskodásként tudtam csak értelmezni. Ezért meglepő, hogy van néhány képsor, ami mutat valamit Stanley Lieberből, az emberből is. Amikor éppen nem megkerülhetetlenül zseniális ötletgazda, hanem kétségbeesett, tétovázó ember. 

Mondom ezt attól függetlenül, hogy a kerettörténet tökéletes ötlet. Stan Lee mesél, és a gyerekkorától eljutunk odáig, amikor a története találkozik a valós idővel, vagyis azzal, hogy a színpadon áll, és mesél saját magáról.

A történet hiányai és a beavatottságunk

A történetben persze benne vannak azok a számomra hiányosságok, amelyek az életrajzokat általában terhelik: viszonylag nagy léptekben haladunk, a Stan Lee-vel kapcsolatba kerülő emberek papírmasék, ha egyáltalán meg tudjuk jegyezni a nevüket, a cégek, tulajdonosok variálódása nekem nagyjából követhetetlen volt (ez viszont az én szoftverem, az érdektelenségem és a lustaságom következménye). Mondom, életrajz, szerkeszteni kellett, de mégis átfogó akart maradni. Ez úgy nagyjából még sosem sikerült, senkinek. Legalábbis ekkora terjedelemben. 

Egy szerencséje van ebből a szempontból a kötetnek: azok a képregények, amelyek számunkra kapcsolódási pontok. Egyből valami beavatottság érzetet nyújtanak, ami miatt sok mindent megbocsátunk. Mert amikor megjelenik a Pókember vagy Hulk, akár az X-Men sorozat, máris úgy érezzük, közünk van a történethez. 

Talán a Republic története a legtipikusabb ebből a szempontból. Cipő halála után ment a tipródás és a cincálás, hogy Cipő nélkül nincsen Republic, voltaképpen ő volt a Republic

Aztán mégis lett Cipő nélkül Republic, sorra adják ki a lemezeket manapság is. 

Erre jött az újabb véleményáradat, hogy ezek milyen zenék már, Cipővel sokkal jobb lemezeket csináltak, ez már nem ugyanaz, és soha nem is lesz. 

Tény, ami tény: bár Cipő sem volt egy hej, de hatalmas énekes, de jobb hangja volt mint Boros Csabának. (Nekem egyébként az égvilágon semmi bajom Boros Csaba hangjával, sőt!) Cipő szövegei sajátosak voltak. Egyediek. Az újabb dalok szövegei ezt valóban nem hozzák mindig. (Bár például a Rajzoljunk álmokat számomra a legkedvencebb Republic-dal.) Csak többnyire.

És itt jön egy hatalmas DE!

Nincsen bizonyítékom, csak vádaskodom. De az, hogy az új Republic lemezeket az ekézők nem hallgatták végig azokat, abban biztos vagyok. Csak csípőből tüzelnek, mert úgy döntöttek, ezek nem lehetnek olyan jók, amilyenek a Cipős lemezek voltak  Ez a kisebbik baj.

A nagyobbik az, hogy a Cipő-korszakot, ami rettentő hosszú idő volt, 1990–2013, egy adott minőségnek tekintik. Mire gondolok? Ha azt mondom Republic, milyen dalok jutnak az eszedbe? Szállj el, kismadár, Ha itt lennél velem, Repül a bálna, Tizenhat tonna, stb (ami hosszan sorolható). Jogosan jutnak ezek az eszedbe. 

Vitatható, az esztétikai és rajongói nyugalom megzavarására alkalmas bekezdés következik!
Azonban a Republic, a válogatás- és koncertlemezeket nem számolva, huszonöt lemezt adott ki Cipővel. Minden lemezen volt legalább két dal, ami slágerré vált. Azonban nagyon reálisan nézve, azt kell látnunk, hogy a zenekar első öt-hét lemezének a slágereit később nem tudták überelni. Mi több, kimondom, abban a tudatban, hogy mindig kedveltem a Republicot (ma is): Cipő halála előtti utolsó lemezeik unalmasak, invenció nélküliek voltak mind zenei, mind a szöveg szempontjából (például: Miért, maga bohóc?, Bólints, Tibi!). 

A  Republic-inermezzo lényege jön.
Úgy vélem, akik vehemensen tiltakoznak a mai Republic ellen, három dolgot tesznek: a Republic első éveit, gigaslágereit abszolutizálják, figyelmen kívül hagynak úgy tíz évet, amikor nem születtek ekkora slágerek, és nem hallgatták meg figyelmesen az új lemezeket. 

P. S.: Egy tiszteletteli, nagyon szubjektív megjegyzés. A mostani Republic első, nagy koncertjén a Budapest Parkban vontam le a magam számára is több mint meglepő következtetést: bár Cipő kétségtelenül pótolhatatlan, mindazonáltal Boros Csaba sokkal közvetlenebb és jobb showman mint ő volt. Hogyan is fogalmazzak: Borossal közvetlenebbé váltak a show-k. Ennek az itteni lényeghez semmi köze nincsen, és semmiképpen sem Cipő ellen mondom, de még csak nem is Boros mellett. 

Úgy ám, de mi köze ennek a hosszú Republic-közbevetésnek Stan Lee életéhez?

Hát az, hogy amikor azt mondja a képregényben Stan Lee (mert ő ondja az egészet, hogy Pókember, vagy azt,  hogy Hulk, netán azt, hogy X-Men, egyfajta beavatottság érzésünk támad. Azt hisszük, hogy tudjuk, miről van szó. Akkor is, ha a büdös életben egy darab magazint el nem olvastunk, tán még egy filmet sem láttunk, ami valamelyik figuráról szólt. Az alakok azonban egyből  a lelki szemeink előtt vannak.

Azonnal hozzáteszem: éppen emiatt érdekes Stan Lee életrajza: bármilyenek is ezek a figurák, dőreség lenne nem elismerni, hogy halhatatlanok és egyediek. Ikonok. Az életrajz meg éppen ezek miatt lesz érdekes. Mert egy fogpaszta vigyorú, egoista amerikai ki a fenét érdekelne amúgy? Még engem sem!

Stílus

Nem mondom, hogy a körmeimet lerágva, füstölő fülekkel, de ezen gondolkodtam. Mármint azon, hogyan foglaljam össze a könyv rajz-stílusát. Azért kell rajta gondolkodni, mert eklektikus. Van egy félreális alapstílus, ami mindent összeköt. Erre látsz majd alább példákat. Aztán van, magától értetődőn a képregények, mármint a Stan Lee által kifundált képregények stílusa. Aztán van az ismert emberek alapvetőn reális ábrázolása (erre is lesz példa). S végül van az a hiperreális rajzstílus, ami manapság is dívik Marvel-éknél. 

Mint láthatod, több mindenből áll össze végül egységgé. S ugyanez igaz a mondanivalójára is. Mármint a stíluskeveredés. Van, és jobbára ez van, hogy a harsány realitás uralkodik. De van, hogy a sztori szimbólumokkal érzékeltet. Itt például egy munkatárs kopik ki a cégtől: 

stanlee_4.jpg

Számos helyen találunk hasonló, pazar megoldást. Lenyűgöző!

Humor

Az van. Oldja is jócskán a könyv amerikaiasságát. Például az alábbin nagyon jót röhögtem, tetszett a fricska. (Vélem, ha nekem egyértelmű volt, neked is az lesz. Ha nem,írj nekem. A jelszó: Disney.)

stanlee_1.jpg

Ez volt a másik, amin hosszan derültem. 

stanlee_5.jpg

Ebben a képsorban pedig a süket dumát hallgató Stan Lee arca remek! Előadást tartani megy távoli vidékre, egyetemista srácok mennek elé a reptérre, és viszik a saját kocsijukon az előadás tetthelyére. Útközben vagyunk a repülőtér és az egyetem között.

stanlee_2.jpg

Összegzés

Igen. Nos, akkor... Szóval... Khm, khm... Izééé..., bizééé, de konkrétan, és nagggyon határozottan!

Elolvastam , megnéztem, nem unatkoztam, néhol nagyon tetszett. De nem nyűgözött le egyáltalán. Mert nagyon amerikai. Azt, hogy van-e tanulsága, vagy csupán konjunktúra-kiadvány, nem döntöttem el. Azért nem, mert igazából nem érdekel. Annyira nem, hogy egy ilyen döntés miatt nekiálljak a nyaralásunkat alatt ezen törni a fejemet. . 

Ötletes, stílusos (többféle is, ugyebár), humoros, bizonyos mértékig informatív, és elsősorban olvastatja, nézegetteti magát. De nem annyira, hogy az ember vissza-visszalapozna újra meg-megnézegetni. Szóval szórakoztató, érdekes, de valójában nem egy lényeges könyv egy egyébként lényeges emberről és lényeges jelenségről. Valahogy olyan, akár a szuperhősös képregények és filmek: lekötnek, szórakoztatnak, majd nyomtalanul elmúlnak. 

 

Kossuth, Budapest, 2019, 192 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630995795 · Fordította: Sámi László

6/10

2021 július, még mindig Tapolca, ma a nemesvitai Western Parkban voltunk. Olyan mint ez a könyv. 

Petőcz András: Születésnap

A várvölgyi kétszemélyes Domonkos-tál és Petőcz regényének mély parallelizmusa

petocz_a_szuletesnap.jpg

A Napkút Kiadótól kaptam meg Petőcz András egybe kötött sorozatát. Idegenek a címe. Kimondottan tetszett a könyv. Amikor elolvastam, körülnéztem a két kedvenc antikváriumos oldalamon (mármint nem az enyémek az oldalak, hanem az én kedvenceim), és rögtön találtam is tőle egyet mást. Amit, mert filléres tételek voltak, azonnal meg is rendeltem.

S abban a minutumban jól meg is tréfálódtam. Mert ennek a kötetnek van egy ikre. Bár nem is jó szó az iker, mert furcsa iker az, akinek a külseje teljesen más, mint a tesójáé, csak belülről ugyanaz.

A tesó címe: Egykor volt házibarátaink. Azt, hogy tesó, csak itthon vettem észre, amikor nekiálltam beleolvasni a könyvekbe.

Na, most mindezt csak azért mondtam el, hogy eljuthassak a könyviker címéig. Amiben két tanulság is rejlik. Az egyik személyes. Azt kicsit később mondom.

A NEM SZEMÉLYES TANULSÁG
Az Egykor volt házibarátaink cím szerintem sokkal jobb ennek a kötetnek. Meg a borítója is találóbb. 

petocz_a_szuletesnap_evhb.jpg

Nem jó ez sem, de jobb a témához, mint a jelen kötet romantikát, muzikalitást, nőies témát sugalló kompozíciója. A születésnap cím ráadásul ezer másikat idéz. Nem sorolom, tán elég, ha csak Szabó Magdát említem. Az Egykor volt... játékosságot, könnyed szórakozást, némi nosztalgiát ígér, és tartja is a szavát. A születésnap félrevezet. Az Egykor volt... a lényegre utal. Hm... Mondjuk a „házibarát” szó félreérthető, -értelmezhető. Mert ugye ezzel a szóval jelölik a feleség házhoz járó szeretőjét. S ebben a könyvben nem erről van szó. Lehetne, de nincsen.

SZEMÉLYES TANULSÁG
Úgy látszik, minden családnak meg van a maga barátkeresztje. Vagy barát-holdudvara. Ami nem mindennapi. Őrült. Sajátos. Extrém. Fárasztó. Tiszteltre méltó. Az ember néha letagadná e holdudvar tagjait, néha messzire kívánja őket, de mégis képtelen nélküle meglenni. S a holdudvar tagjai részévé válinak a családi legendáriumnak. Legyen az a nagybácsi, a nagynéni, az unokatestvér, a mindig rosszkor megjelenő vidéki rokon, a sarki fűszeres, a hentes vagy a trafikos, a szomszéd, az elcseszett, a szórakozott, a művész, a tudós és a többi jóbarát, 

S író-olvasó emberek, ki nem gondolt még arra, hogy ezeknek a házibarátoknak a történetét, de leginkább a sztorijaikat meg kellene írni, meg kellene örökíteni, mindenképpen meg kellene osztani az utókorral, mert az nem lehet, hogy ezek a sztorik elvesszenek!

Paszuly ott fent a hegyen, amikor sast látott, mi kérdeztük, hogy hol, mire ő lemutatott alattunk az erdőre: „Látod ott azt a fát?”.

Vagy amikor B. Laci lábába a bátyja Sanyi beleállította a Szentendrei-szigeten a pár perccel előbb faragott kis lándzsát. „Hülye vagy?” – kiabálta Laci, miközben húzta kifelé magából a fegyvert, de Sanyi nem tudott egyből válaszolni, mert fuldokolva röhögött, végül könnyes szemmel, levegőért kapkodva, szakaszosan csak sikerült bocsánatot kérnie, és még mindig röhögve kipréselnie magából, hogy mennyire sajnálja.

Vagy ahogy a kiköszörült kanalakkal vágtuk fel az óbudai piacon, zárás után a teljesen tiszta, csak erre a célra odaállított szemeteskukákból kiszedett, de azért a kútnál (akkor ég volt kút) lemosott dinnyéket: reccsent a héj, csorgott az állunkon a dinnyelé, s mi röhögtünk egymásra, hogy de jó, ennyi ingyen dinnye, mindennap; de otthon persze nem tudták, hogy kukákból dinnyézünk, mert az lett volna a hűha, ha tudják!

Vagy az, hogyan nézett ki Prof szobája: apám, a szekrény tetején aludt, és mindenhol ott voltak a kreálmányai, például az a papírból készített, mit készített, ALKOTOTT üveggolyó pálya, amivel Ágival (micsoda teste volt, engem irigyelt miatta mindenki, apafej, ha tudnád!) órákig néztük, ahogy gurultak, pörögtek, zuhantak lefelé a lejtőkön, kerekeken, kis kosarakon a színes golyók.

Profék lakásáról meg az jut eszembe, hogy egyszer megkaptuk a kulcsát Ágival, hogy legyen hol, már csak a mikort kellett egyeztetnünk, és arra figyelnünk, hogy Paszuly, Prof öccse x órakor hazajön, addigra tűnjünk el. Paszuly előbb jött haza, mi meg éppen akkor kavarodtunk ki egymásból Ágival. Prof szobája a lakás középső traktusában volt, ahhoz, hogy elmenjünk, át kellett menni az egész előszobán, el a konyha előtt, a fürdő előtt, a wc előtt és a kis szoba előtt. Tréfás volt a szitu, alig tudtuk visszatartani a nevetésünket. Hát még akkor, amikor Paszuly a magánya tudatát teljes mértékben kiélve el kezdett élni: böfögött, fingott, énekelt... Majd volt egy pont, amikor szerencsénkre elment fürdeni. Akkor kislisszoltunk a lakásból, el a konyha, a wc, a fürdő és a kisszoba előtt, behúztuk magunk után az ajtót, de már ahogy kiléptünk a folyosóra kirobbant belőlünk az elementáris röhögés, mert elképzeltük, az általunk okozott zajoktól Paszuly mennyire beszarhatott. A röhögéstől alig tudtuk elvonszolni magunkat a liftig, hogy végre teljesen eltűnhessünk a képből. 

Vagy az, na, hallod, amikor Gyuszika a még lebetonozatlan Duna-parton, úton a Hajcsi felé a bicajával nekihajtott egy kőnek, átrepült a kormány felett, csak egy fecske fürdőgatya volt rajta, semmi más, és fejjel előre bele a csalánbokrok tömkelegének a közepibe, de úgy, hogy az eséstől még bucskázott is egyet; mondhatom, úgy nézett ki, mint egy cseszett nagy Túró Rudi, pöttyös volt tán még a fürdőnaci alatt is mindene, amiről ő egyébként meg volt győződve, hogy neki abban csont van, és nem tudtuk meggyőzni, hogy mekkora barom...

Abba kell hagynom... Elragadtattam magamat. S pedig ez csak a kezdet. Mindössze a gyerekkorom elsőre eszembe jutó randomságai. A házibarátokról igazából még szót sem ejtettem. Nem is kezdek bele, olyan végtelen hosszú lenne, de olyan...

Na, ezt írta meg Petőcz András. Mármint nem az én emlékeimet, hanem az enyéimnek megfelelő sajátjait.

Nem egyedi eset. Számomra a legemlékezetesebb hasonló Méhes György sorozata a családjáról és a barátaikról. Máig kedvencek ezek a könyvek: Tatárok  tengeren, Micsoda társaság!, Leleplezem  családomat, Kilenc vesszőparipa, Családom rémtettei.

A SZOKÁSOS KÉRDÉS: ÉS MILYEN A KÖNYV?

Jó. Szórakoztató. Tréfás. Igen könnyen fogyasztható. Olvastatja magát. Nem enged el. Röhögős. Néha mélázós. 

De tényleg csak mozaikokról van szó. Történetmozaikokról, amik a ki nem mondott családnév nevű család környékén történtek. Emberekről, akikkel jól összesodorta őket a jó Isten, a sors, az élet, akikkel összecsattantak, akár a biliárdgolyók a zöld posztón, csatt, és már ment is mindenki a saját útjára, intermezzók egymás életében, s lásd, mégis könyv lett belőlük!

Tény, Petőcz András nem hagyja zavartatni a szereplőket a történelem által. Illetve az által sem. Meg a szociális gondoktól sem. Meg társadalmi feszültségektől sem. Meg úgy nagyjából semmitől sem. A figurák, akik egyébként igencsak elevenek, mindössze élnek a nagy- és vakvilágba, a maguk ostoba, merev, játékos, nevetős következetessége, következetlensége szerint. Általában meghökkentenek, de mégis csak jobbá teszik maguk körül a világot. Nem szakadnak ki a környezetükből, legalábbis nem élnek légüres térben, de élhetnének bármikor, csak az élettel kapcsolatos dolgaik kötik őket egy adott korhoz, semmi más. 

petocz_a_szuletesnap_pa.jpg

Szóval ez a könyv az a fajta könyv, amit x évente újra elő lehet venni. Sőt, újra  el kell olvasni. Mert szórakoztat, nevettet. És úgyis elfelejted, mi történt benne, csak a hangulata marad meg. Csak az, hogy nagyon jó volt olvasni: kikapcsolt, kicsit átmelegített, kicsit visszaadta a hitet az emberekbe: abba, hogy ha nincs is tanulságuk, néha kifutásuk sem, mégsem mindenestül értelmetlenek az emberi kapcsolatok. Meg persze, minden ember sziget, de hajózni, kikötni éppen ezért érdemes. És így tovább... Csak semmi nagyot mondás, semmi végső tanulság-levonás. Miért, van tanulság, érdemes levonni, változik bármi is, ha levonjuk, akár kicsiben, akár nagyban?

Meg azt is mondja a könyv, hogy tulajdonképen sokkal jobbak az élet kis eseményei, mert a nagyok a legtöbbször visszavonhatatlanok, tragikusak, ha nem önmagukban, akkor kifutásukban,

VICC

– Tegnap volt a Józsi esküvője. Te ismered az asszonyt. Szerinted milyen lesz a házassága?
– Majd elválik!

S az élet, gondolkodj el egy pillanatra, végső soron nem arra való, hogy élvezzük? Dehogynem! Persze, simán és gyakorlottan meg tudjuk találni, hogy aktuálisan éppen mi miatt szomorkodjunk, dühöngjünk, essünk kétségbe, de ugyanezzel az erőbedobással megtalálhatnánk azt is, ami szép, derűs, kedves és mulatságos. 

Petőcz András ideáig nem megy el. Ő csak mesél. Emberekről mesél. Kis történeteket. Amik semmit nem fognak megváltoztatni, olyan kicsik. Vagy talán mégis? Most mosolygok. 

Hogyan is érzékeltessem neked, mire gondolok... Aham! Mutatok egy fotót, nézd csak! Csak előtte néhány szót mondok.

Tegnap autókáztunk. A tapolcai szállásunkról indultunk, több felé jártunk, Balatonedericsen megnéztük a rettentő állapotban levő, sokkal többet érdemlő Fekete-kastélyt, ahol éppen szelleműzés-, -idézés folyt. Bementünk az Afrika Múzeumba, felmentünk a Szépkilátóba, majd elautókáztunk Magyarország legjobb nevű helységébe, Vindornyalakra (gondolj bele, ebben a névben minden benne van, amiért élni érdemes!), majd egy bizonyos pontról felsétáltunk a zalaszántói, buddhista Béke-sztúpáig. Lefelé jövet már éhesek voltunk. Ugyan a környék árai a budapesti árakhoz képest nem barátiak, most mégis egy étterem mellett döntöttünk. Pár napja elautóztunk a várhegyi Szent Domonkos étterem mellett. Nagyon tetszett, de akkor nem mentünk be. Most igen. Nézegettük az étlapot, és én ajánlottam gyönyörű páromnak, hogy rakjunk az arcunkba egy két személyes Domonkos tálat. nem tudtuk mekkora, de sokat mondó volt, amikor a kedves, figyelmes felszolgáló úriember megkérdezte: 

– Kérnek hozzá savanyút? Van zöldség a tálon. Vagy megnézik előbb, mi minden van rajta, és akkor döntenek?

Nem kértünk savanyút. Embert próbáló feladat volt így is legyőzni a mennyiséget. Nem sokon múlt, de végül alulmaradtunk. 

 S akkor itt van a fotó a Domonkos-tálról. Nem lett a legjobb (én készítettem) mert nem hozza ki a valós mennyiséget. Mindössze érzékelteti. De némi fogalmat csak ad róla! Ahogy SzFT fogalmazta: isteni finom volt rajta minden. Nem volt olyan, ami ne lett volt finom, csak akadt, ami finomabbra sikerült mint a többi.

petocz_a_szuletesnap_kaja_b.jpg

Na, akkor most jön az absztrakció! Ez a Domonkos-tál hihetetlenül guszta, bőséges, nyálcsorgató, éhségűző gasztronómiai alkotás. Ha megeszed, megeszitek, éhes nem maradsz. Hacsak nem vagy egy Bábel Ábel. (Lehet, hogy jellemez, de ez az Ábel a gyerekkorom egyik kedvenc verse volt.) 

Gondolom, kétségtelen, a tál tartalma az éhségedet garantáltan elmulasztja. De ennél sokkal többet tesz. Kezdetben nem tudod, hová kapj, mit szedj magadnak, minek adj elsőbbséget a kóstolásban. Aztán kialakul a sorrend, amikor elkezdesz előbb zabálni,majd komótosan falni, aztán megfontoltan csócsálni, majd levegőért kapkodva elkeseredetten legyőzni, ami még a tálon van. Ebben a szakaszban már inni is kell valamit. 

A Domonkos-tál lokálisan helyreállítja a világ helyes folyását. Nem szűnik meg tőle a gyűlölet, a kizsákmányolás, a szegénység, a gyilkosságok, a rablás, a politikai csatározások, a hazugságok, a félrevezetések, nem lesz tőle alacsonyabb a halva-születések, a Down-kóros gyerekek száma, nem állnak le tőle tornádók, a vulkánkitörések, a napviharok. Igazából nem történik semmi ilyesmi. Miért is történne? Csak számodra lesz óriási jelentősége a Domonkos-tálnak: gyönyörködteti a szemedet, behunyt szemű gasztronómiai orgazmusok sorozatában részesíti az ínyedet, kellemesen elfészkelődik a gyomrodban, kiszorítva onnan a levegőt, felszívva a gyomorsavadat. Kisimul tőle az ég, értelmét nyeri a létezés, és mellékessé válik az összes metafizikai kérdés, jelentőségüket veszítik a mindennapos nyűglődések. Teljesen.

Igaz, átmeneti a harmóniának ez a kulináriából fakadó ommm-békességes megjelenése, de mégis kétségtelen a megjelenése. S már az első falatoknál jelentkezik, de csak akkor tudatosul, amikor a komótos falás stációjához érsz. Addig a nyers, tiszta élvezet teljesen lepányváz mindent, semmi tere sincsen a gondolatoknak, összegzéseknek, összefoglalásoknak. A komótos falás már enged valamennyi tudatosságot. 

Az életben minden elmúlik. Nem lehet örökké aludni, szeretkezni, sétálni, pancsolni, inni, olvasni, írni. A ciklikusság, a belső igények perisztaltikus jelentkezése adja meg a dolgok igazi belső értékét. A folyamatosság brutális értékcsökkentést váltana ki. Ezért sem eszik az ember mindig Domonkos-tálat. Szükség van a spenótfőzelékre és a rakott cukkinire, hogy méltóképpen ünnepelhessük, amikor ez a csoda érkezik. 

Aztán megesszük. De amíg tart az étkezés, majd a puszta emléke is arról beszél, győzködnie sem kell, hogy érdemes volt megszületni, jó dolog élni, lélegezni, látni, szagolni, ízlelni és szeretni. 

Érted már a Domonkos-tál és a Petőcz-regény jelentőségének az összefüggését? Ugye, hogy egyértelmű? 

*

Azon gondolkodom, hogy mondtam-e ár bármit Petőcz Andrásról? Te hogy emlékszel? Én sehogy. Megnéztem. Annyit írtam róla, amennyi pont elég: egyidős velem, tehát az ötvenes évei közepén jár, és harmincegynéhány könyvet írt. Szerintem ehhez képest annyira nem ismert író. Pedig akár erre a könyvére gondolok, akár az Idegenekre, igencsak megérdemelné, hogy az legyen!

 

Palatinus, Budapest, 2006, 194 oldal · ISBN: 9789639651203

7/10

2021 július vége, megint jön a dögletes kánikula, de tegnap még csuda jó idő volt, és láttunk egy csomó mindent!

Dóka Péter: Az ellopott zsiráf (Delfin Könyvek)

Három millióért nyomoznál-e egy zsiráf után kamaszokkal?

 doka_az_ellopott_zsiraf_b.jpg

A helyzet az, tán szégyenkeznem kellene, mégis bevallom, emelt fővel: ha nem Delfin könyv lett volna el sem olvasom.

Nem azért, mintha lett volna bármi Dóka Péterrel kapcsolatos előéletem, előítéletem. Nem volt.

Mintegy tíz perce tudom, hogy több ifjúsági regényt is írt, hogy a Móra Kiadó szerkesztője (van ahol azt írták: főszerkesztője), hogy az eddig három kötetes sorozatából, a Szupermalac és Űrpatkány-ból hatrészes animációs sorozat készült, hogy műveit fordítgatták több nyelvre és így tovább... Semmi effélét nem tudtam róla. Vagyis nem voltam semerről semmi felé befolyásolódva.

Amikor olvastam Az ellopott zsiráfot, lett véleményem. Amikor kicsit utánanéztem a szerző egyéb műveinek, a véleményem megerősödött. De erről majd folyamatában. 

Az ellopott zsiráf nagyon tipikusan az a könyv, ami már a címében, fülszövegében is azt súgja, tartózkodjam tőle. Erről nem Dóka Péter tehet: menthetetlenül inkompatibilis vagyok azokkal a történetekkel, amelyekben gyerekek nyomoznak felnőtt ügyekben. Kivétel,amikor a Keménykalap és krumpliorrban a majomtevét üldözik, de végső soron az ott mellékszál. De már a Vakáció a halott utcában egyáltalán nem volt gyere be. Hiába ugyanaz az illusztris szerző. Emlékszem, még egészen porontyként is ugyanez volt a bajom Az öreg bánya titkával is. S ahogy átolvastam a bejegyzést, azért eszembe jutott még két cím, ami kivételként erősíti a szabályt: A kis detektívek, Az ifjú mesterdetektív.

Nehezen tudnám megindokolni, mi is a bajom az ilyenségekkel. Talán a kompetencia? Hogy két olyan terület keveredik, ami nem kompatibilis egymással? Ahogyan a pornó is nehezen lesz éles kontúrú társadalomábrázolássá (mert ha az, akkor már nem pornó)? Talán. De nem vagyok bizonyos benne

Azon kívül jelen esetben valahogy az alapszitut is erőltetettnek éreztem. Nem mondom el, miért kellett ellopni a zsiráfot. Bár tulajdonképpen a miért még fogyasztható is lenne. A hogyan már sokkal kétségesebb és hihetetlenebb. Egyedül a nyomozás indítéka teljesen elfogadható: három millió forint. 

doka_az_ellopott_zsiraf_dp.jpg

A fülszöveg a következőt mondja: 

Vidékről érkezett, pipázik, hatalmas bajusza van, és imádja a pacalpörköltet. Ő Szalai tata, Jenci és Barnabás nagyapja, aki úgy dönt, felcsap nyomozónak, és megkeresi unokáival az állatkertből ellopott zsiráfot. Remek csapat segít nekik: Király Tibi, a pesti vagány, Dezsi, aki szeretne rettentő bátor lenni, és Beniczky Péter, a peches magándetektív. Velük tart egy nem teljesen szobatiszta törpenyúl és gazdája, Zsuzsi, aki nagyon csinos lány. Főleg, ha leveszi a szemüvegét. Csak olyankor orra esik. Hogyan lesznek hőseinkből tévésztárok, miért eszik mindig parizert a kétbalkezes nyomozó, és kik a rejtélyes zsiráftolvajok? Egyáltalán, mi a csudának lopnak el egy zsiráfot?…

Egyébként nem lenne rossz ez a regényke. A fülszövegben említett figurák például teljesen jól kitaláltak. Élnek a párbeszédek is. Működik a börleszk is. Legalábbis én nem nagyon tudom másképpen kezelni. Az akciójeleneteket valahogy úgy láttam magamban mint a hetvenes évek filmjeit: az alakok felgyorsítva mozognak, megszólal valami csilingelő, vurstlis zene, csetlenek-botlanak, eleve muris a gyorsított mozgás... 

Nem mellesleg, bár volt benne valami utópisztikus (igaz, a zsiráfrablás és a gyereknyomozás ténye mellett majdnem fel sem tűnt) tetszett, hogy a gyerekcsoportok összefogtak, és lett légyen több figura is bármilyen vagány, nagyszájú, csak-csak betagozódott a zsiráf-keresésbe. (Még leírni is képtelenség. A majomrablás sokkal hihetőbb volt, ha már gyerekek és Állatkert.) 

Vagyis a regény egyfelől működik. Másfelől meg valahogy mégsem. Hiába jól kifundáltak, jellegzetesek az alakok, hiába vannak benne nagyon jó jelenetek. Mert vannak. 

Hát az például zseniális, amikor a királykodó skacnak mondja a másik királykodó, hogy adja meg a mobilszámát, mire az kénytelen-kelletlen beismeri, de minden hazugság nélkül, hogy nincsen is neki mobilja. Mire az ezek szerint királyabb skac nagyvonalúan odanyújtja neki a sajátját, hiszen fontos lesz a kapcsolattartás, s ez a prioritás mindent felülír.  Mert engedi, hogy mindent felülírjon. Király!

Vagy az, amikor a fiútesók megkérik egymást, hogy ki-ki nyomozza már le, hogy egy-egy hölgyemény mit gondol róluk, no nem azért, mintha szerelmesek lennének, dehogy, csak úgy kíváncsiságból, persze...! Nagyon kedves jelenet! (Bár ezt ma úgy kell mondani, tööök cuuukiii! Brrr!)

Valahogy a zsiráf-rablás és a börleszk nem áll ténylegesen össze. Azt hiszem, ha valami más körül bonyolódott volna a cselekmény, simán kijött volna belőle egy Keménykalap... vagy egy Utánam, srácok! Ami azért, lássuk be, nem kis dolog!

*

A könyv maga pedig nagyon jól sikerült, nagyon sokat dob rajta a grafikus, KELEMEN ISTVÁN stílusa. Játékos, vidám és roppant ismerős, de egyszerűen nem ugrik be, honnan és miért, láttam-e már más munkáit vagy a stílusa hajazik valakiére? Kassowitz Félix neve villant fel, de nem igazi az analógia. Lehet, hogy simán önmagáért kedvelem a stílusát. 

Nézegettem még mi mindent követett el a szerző, hátha van ott a kupacban egy Keménykalap... vagy egy Utánam, srácok!-szerűség.

Úgy fest, nincsen. Mi több! Tudom én, hogy van baj az ízlésemmel, már rávezetődtem. Nem szerettem egy csomó mindent, amit a gyerekeim imádtak. Egy másodpercig nem kötött le a Jóbarátok,  egyszerűen nem tudtam zokogva röhögni a South Park-on, ahogyan a skacaim tették (És utána napokig, hónapokig, a mai napig idézgették a poénokat.) De még Spongya Bob is tökéletesen hidegen hagyott. Nem vitatkozom, simán elfogadom, hogy nem vagyok korszerű.

Mindezt csak azért mondom, mert volt szerencsétlenségem megnézni a szerző ötletéből született rajzfilmsorozat első részét. Nem hosszú, olyan hét perc körüli, de én végig ledermedve néztem. Volt már olyan, hogy dermedve kezdtem nézni dolgokat (például: Gyalog-galopp, Picasso kalandjai, Ponyvaregény), majd felengedtem és önfeledten élveztem, hogy aztán bevonuljanak a kedvenceim közé. Még azt is elfogadom, hogy hét perc nem elég a felengedésre. Meg azt is, amit a szerző nyilatkozott, hogy a könyvekhez képest a rajzfilmek erősen csupaszítottak, mindössze a cselekményt hozzák, éppen a hosszuk miatt. De így első blikkre egyszerűen semmi indíttatásom nincsen tovább próbálkozni, és a könyvet a kezembe venni. 

Ezzel együtt azt mondom, a könyv pozitívumai miatt körülnézek majd a könyvtárban. A Lila királynő, A kék hajú lány konkrétan felkeltette az érdeklődésemet. Úgy tűnik, Dóka úr kedveli a színes nőket. :-)

 

Móra, Budapest, 2003 122 oldal · ISBN: 9631177580

5/10

2021 júliusa, Tapolca, nyaralás; ma lemegyünk a szigligeti strandra, bár egyáltalán és kicsit sem vagyok strandolós fajta, de szolidarít az ember a családja tagjaival. Könyv és újság van nálam elég. :-)

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Delelő Univerzum 8. – Fiú ​a pokolból

ŰrTerminátor, ŰrMaugli avagy lehet-e mindenáron segíteni?


absz_delelo_8_fiu_a_pokolbol.jpg

Jóvanna, elmondom szakadatlan, de csak azért, mert tudom, vágysz rá: a csuda sem tudja, mit csípek Arkagyij és Borisz Sztrugackij (alias Sztrugackij-tesók, alias ABSz) könyveiben, amikor a Lakott sziget és a Nehéz istennek lenni kivételével tulajdonképpen annyira nem is kedvelem a könyveiket. 

Ennek ellenére, pedig mindent összevetve logikus, konzekvens embernek tartom magamat, az összes magyarul megjelent könyvük ott van a polcomon. Arról nem is beszélve, hogy rendre le is emelek egyet onnan, és még el is olvasom! Abban meg végképp semmi ráció nincsen, hogy amikor egy új könyvük megjelenik (még akkor is, ha valamelyik régi, de végre teljes, cenzúrázatlan kiadás lát napvilágot), mindig örülök és mindig megveszem. Ha nem is esek neki azonnal mint tót az anyjának.

Hát erre varrjál gombot!

Kezdem a MORGÁSSAL, mert amint ez elfogy, teljesen pozitívvá válok, meglátod!

Szóval az van, hogy a könyv borítója nem tetszik. Egyfelől a kép sem az igazi, bár ha nagyon akarom, akkor az elmegy. De a tesók nevének egyszerűen fent van a helye. Nem csupán azért, mert a sorozat többi részében is ott volt, ráadásul mindig ugyanott, hanem azért, mert az a betűtípus kívánja, hogy domináns legyen. Emitt meg a könyv címe, illetve a szerzők neve küzd az elsőbbségért. Ezáltal viszont a borító szétesős, kaotikus. Arról nem is beszélve, hogy a cím betűtípusának valahogy semmi köze nincsen a tartalomhoz és a sci-fi témához. Már csak azért sem, mert a mindkét kisregényre igaz, hogy a főszereplője fegyelmezett és a maga módján végtelenül rendezett. Ahogy ez a betűtípus meg egyáltalán és kicsit sem az. 

A morgás vége itt van. 

*

Szokásom szerint, ahogy ez ABSz könyveinél történni szokott, az olvasást az UTÓSZÓVAL kezdtem. Arkagyij halála után Borisz írta ezeket az utószókat. Annyira élvezetesek, informatívak, néha mulatságosak, de mindig nagyon őszinték, hogy soha nem bírom ki, hogy a könyv elolvasása után essek csak nekik. 

absz_delelo_8_fiu_a_pokolbol_abszjpg.jpg

Borisz most elmondta, hogy igazából egyik kisregény sem volt a szívük csücske. Sem akkor, amikor írták, sem később. De valamit írniuk kellett, mert éppen akkor szaladt rájuk a cenzúra, s emiatt akkoriban váltak kegyvesztetté. Ahogy olvassuk, kicsit izzadtságszagú, részükről lélektelen volt mindkét történet. De arra piszok jól ráéreztek, hogy mert semmi aktuális nem volt benne, A kölyök képes lesz kortalan maradni. S lőn! 

Bár igazság szerint a Fiú a pokolból pedig szép lassan nyerte el az aktualitását. Tehát ha így nézzük, a tesók voltaképpen prófétáltak. Most mondd!

*

Haladjunk sorban, lássuk tehát előbb a „próféciát”, a FIÚ A POKOLBÓL című kisregényt. Földi űrhajósok kimentenek egy háborúk sora pusztította bolygóról egy súlyosan sérült gyerekkatonát, Récét. Réce csak a Földön tér magához. Nem tudja, hogy ott van, nem tudja, mi történt vele, az utolsó emléke, hogy most meg fog halni. 

A Földön béke van már hosszú-hosszú ideje, minden ideális, nyugalmas, együttműködő, mint a Macskafogó végén, amikor a macskák virágot szednek a réten, és láblógatva heverésznek, mert  macskafogó megjavította őket, már nem vágynak az egérhúsra, a civakodásra, a vérre, minden harmonikus, nyugalmas, együttműködő. 

A földiek, elsősorban is Kornyej Jasmaa (visszatérő szereplő a ABSz-ék univerzumában) azzal a céllal hozzák el a fiút a Földre, hogy a környezeti változás által újraprogramozzák őt. Réce gyilkolásra, a permanens háborúra lett programozva. Egyfajta janicsár, vagy muszlim gyilkológép. A muszlim vallás nélkül persze. Sőt, vallás nélkül. Réce nem tud nem gyilkolni, nem ellenségképben gondolkodni. Úgy nőtt fel, úgy kondicionálták, hogy ellenség mindig van, gyilkolni szükségszerű. 

Emiatt a totál békés földi környezetben is sikerül neki pillanatok alatt kiforgatni a dolgokat, és megtalálni a maga számára megfelelő okokat, hogy itt mi jelent veszélyt, mi ellen kell harcolnia. 

Hosszú távon hiszek a személyes példamutatás hosszú távú kondicionáló erejében. A saját szülői tapasztalatom is jobbára erre mutat. Ahogyan az egykori munkahelyemen, a gyermekvédelemben összeszedett információ-morzsák is. (Azért csak morzsák, mert nem közvetlenül a gyerekekkel foglalkoztam, csak sofőr voltam, aki többnyire a srácok gyámjait szállítgattam kis hazánkban ide-oda. S közben nagyon sokat beszélgettünk.) Csakhogy ott ellenkező hatással, irányba.

Ők, a gyámok mesélték, hogy ha a gyerekek nem kerültek időben örökbefogadásra vagy nevelőszülőkhöz, hanem a maguk vacak családjában, avagy lakásotthonokban, egymás között szocializálódtak, szinte kikerülhetetlenül csak két út van előttük: ha lány, akkor a prostitúció, ha fiú, akkor a bűnözés széles spektrumú választéka. Ha kicsit feminimebb fiúról volt szó, akkor szintén a prostitúció. (Volt gyám, akinek egy saját, édes szülei miatt dermesztő előélettel bíró gyámolt fiúgyereke kifejtette, hogy persze, jó pénzért simán le is nyeli...) Vagyis a saját bőrön tapasztalt szociális környezet szinte levetkőzhetetlen viselkedésmintát kódol. S nézve ezeket a srácokat, lányokat, az embernek néha sírni támad kedve.

Itt a blogomon többük sorsáról írtam már. Arról a lélegzetállítón gyönyörű félcigány kislányról is, akit tizenöt évesen vittünk az esztergomi zárt intézetbe. Mert újra és újra árúba bocsátotta önmagát. A nagymamája futtatta. (Amikor ezt megtudtam, te ne tudd meg, milyen ötleteim voltak a nagymamával kapcsolatban.)

Segíteni még azon is nagyon nehéz, aki hagyja. Hát még, aki kézzel-lábbal ellenáll. 

Egy alkalommal a reptérre kellett kimennem egy Németországból visszazsuppolt, tizenhat éves lányért. Persze, ő is a testéből élt odakint. Ne tudd meg! Amikor a rendőrrel kijöttek a tranzitból, a rendőr jött, a lány vonult. A rendőr nem őrizte, hanem mintegy kísérte őt. Nem volt olyan szép a kishölgy mint az előbb említett, a nagymamája által futtatott, de valami olyan tartása volt, úgy hagyta el az épületet, mintha ünnepelt színésznő lenne mondjuk Cannes-ban, és éppen elhagyja a vetítés színhelyét, hogy beszálljon a számár előállt Cadillac-be.
– Figyeld meg, holnapután már újra valahol külföldön lesz! Csak aludni jön el a lakásotthonba – mondta a mellettem ülő gyám, akinek a rendőr hamarosan átadta a lányt. 
Nem tévedett. Hinnéd? 

 Vagyis Réce története, a háborús bolygóról Földre hozott, félhalott, harcos fiú átnevelési kísérlete mindent összevetve összegezhető Nagy Feró Beatrice-koncertes üvöltésével: „Tessék magatokat jól érezni!”

S Réce nem érzi jól magát. A béke, a harmónia, a konstruktivitás nem az ő közege. A kialakult helyzet így tragédia mindkét fél számára. Réce ugyan kiforgatja a valóságot a sarkaiból, de a saját nézőpontjából teljesen koherens, amit és ahogyan gondolja. Minden ellenérv csak olaj a tűzre. Egyszerűen azért, mert Réce elgondolni sem tudja, hogy lehetséges háború, ellenségkép nélkül élni. 

absz_delelo_8_fiu_a_pokolbol_haboru.jpg

A kisregény először a Metagalaktika 2. számában jelent meg magyarul. 

*

A KÖLYÖK sem ismeretlen a magyar közönség előtt. 1977-ben a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban már napvilágot látott, és antikváriumokban minden különösebb nehézség nélkül beszerezhető a mai napig is. 

E kisregény története reflektál az előzőre. Ebben a történetben is leszáll egy földi expedíció egy idegen bolygón, csakhogy ez a bolygó békés. Azért békés, mert élettelen. Gondolják a földi emberek. Tévednek. 

A bolygón van élet, csakhogy a földiek számára nem látható, nem szagolható, nem hallható életformáról van szó. Mitöbb:  bolygón él egy ember is, Pierre, a Kölyök. Aki bár ember, egy lezuhant úrhajó utasainak a gyermeke, de bizonyos vonatkozásokban már túl van az emberi mivoltán. Pierre-t azok a láthatatlan, hallhatatlan, szagolhatatlan lények nevelték, akik a bolygó urai. S mert minden rosszindulat nélkül sem adhattak mást, mi lényegük, Pierre Mauglivá lett  az idegen égitesten, átmenet az emberek és a bolygó lakói között. 

Az expedíció tagjai lassan, de megértik, hogy Pierre nem lenne boldog közöttük, a Földön. Neki itt, ezen a bolygón van az otthona, itt érzi jól magát, nincsen hiányérzete, nem vágyik máshová. 

absz_delelo_8_fiu_a_pokolbol_kolyok.jpg

*

Vajon tényleg ennyire determinál-e a szocializáció? Tényleg ennyire eltéphetetlen, kiirthatatlan, megváltoztathatatlan alapokat jelent-e a közeg, amelyben egy gyermek felnő? Vagy csak arról van szó, hogy a tesók által vizsgált időintervallumok túlságosan rövidek, a két kamasz változása, megváltoztatása nem kapott elég időbeli kifutást, hiszen Rómát sem egy nap alatt építették? 

Ha azokra a gyerekekre gondolok, akikkel hosszú időn keresztül kapcsolatban voltam, azt mondom, a tesók nem tévednek. Legyen ez bármilyen tragikus vagy örvendetes. 

*

A két kisregényt ma már joggal nevezzük retro sci-finek. Nem csupán és nem elsősorban a megírásuk ideje miatt, hanem a stílus, a szemlélet miatt is.

A tesók minden kötetére jellemző, hogy felettébb nem ügyelnek kínosan minden részlet megmagyarázására,  hogy mindent a helyére tegyenek és minden részletet reflektorfénnyel világítsanak meg.

Nincsen szándékukban amerikaiul lények és belőlük fakadó kalandok garmadáját sem prezentálni. Mesélnek csendeskén, vagy elmondva a háttérinfókat vagy nem, vagy beavatva a részletekbe vagy bízva az olvasó ABSz-es tájékozottságában. De mindkét esetben érdekesen teszik ezt, s vannak annyira jó pedagógusok, hogy még a konklúziót sem vonják le, ennek lehetőségét meghagyják az olvasónak. Aki vagy megelégszik a történettel magával, vagy hagyja hogy játszadozzon még a szürkeállománya az olvasottakkal. 

Nekem tetszett a kötet. Úgy, ahogyan az ABSz-es kötetek tetszeni szoktak. Nem építenek nekik a szobasarokban oltárt, de nem is hajigálom ki az eddig megvásárolt köteteket az ablakon. Viszont, előre szólok, a következőt is meg fogom venni. Ha ez mond valamit. 

 

Metropolis Media, Budapest, 2017, 278 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155628214 · Fordította: Apostol András

7/10

2021 júliusa, Tapolca; a lányok Hévízre akarnak menni fürdeni, nekem pedig semmi kedvem hozzá. Úgy döntöttem, elviszem őket, és az alatt a három óra alatt, amíg 3500-ért fürcsikéznek, én inkább sétálok egyet. Lesz ebből háború... Megkeresem azt a kis kápolnát, amiről drága Pipikém lelkendezett olyan sokszor a halála előtt, s amit Szerelmetesfeleségtársammal már meg akartunk nézni egyszer, de pont akkor renoválták. 

 

George Orwell – Fido Nesti: 1984

Mennyire merész dolog egy alapvető klasszikust megképíteni?

orwell_nesti_1984.jpg

Az alapművet még egy Jugoszláviában kiadott szamizdat-kiadásban olvastam. Legalábbis azt hiszem, hogy szamizdat volt. Annak ellenére, hogy volt rajta kiadó név: Fórum.

Mint regény elsőre annyira nem tetszett. Azt felfogtam, beláttam, hogy a kommunizmus egyik legötletesebb, legkeserűbb kritikája.  S ezért szimpatikus maradt. (Később a kezembe került Állatfarm, nos, az igen, az már beleolvasva is lenyűgözött.) Aztán útközben valahogy rákaptam az 1984 ízére, nem csupán beláttam, hogy fenomenális, ötletes, és hihetetlenek a felismerései, a hasonlatai. Á, mit ragozom itt: élvezni kezdtem a szöveget, na!

Azután évekkel az olvasás után láttam a regényből készült filmet a zseniális John Hurttel és Richard Burtonnel. Valahol akkor kaptam el igazán a lényegét és a hangulatát. A film megnézése után egészen másképpen olvastam már a könyvet. 

Az első olvasás környékén el nem tudtam képzelni, hogyan lehet ebből filmet készíteni. Ha valaki a film után azt mondja, egykor képregény is lesz belőle, valószínűleg ugyanilyen szkeptikus ajakbiggyesztéssel fogadtam volna, ahogyan előtte a film gondolatát. „Nem lehet megcsinálni,  egyszerűen lehetetlen, hogy éljen!”

Aztán tessék, nem megcsinálta valaki? 

Hogy hogyan sikerült? Hát nézzük csak!

A képregénnyel ugyanúgy jártam, ahogyan a regénnyel. Kíváncsi voltam, de nem hittem benne igazán. Ahhoz, hogy jelentősen változzék a véleményem, ezúttal nem kellett éveknek eltelnie. 

Ahogy fentebb mondtam (írtam): az 1984 a diktatúrák működésének hihetetlenül plasztikus bemutatása, olyan ötletekkel, hogy az ember álla leesik, és olyan befejezéssel, amely után napokig ökölbe szorul a gyomrunk. 

De ezt manapság már mindenki tudja. Mármint az olvasó emberek közül. A kérdés tehát most nem az, mit üzen az 1984 (bár nem fogom tudni megállni, hogy egy felismerés erejéig ne beszéljek róla), hanem az, lehetséges volt-e a regényt képregény formára adaptálni? (Kicsit előre futva az értékelésben, dolgozott a tudatalattim, és majdnem adoptálnit írtam.) Ezt a kérdést feltettem már a bevezetőben is. A terveim szerint tehát most csak a képregényről fogok beszélni. Írni. orwell_nesti_1984_fn.jpg

*

Minden művészetnek külön formanyelve van, más és más érzékekre hatnak (vagy sem), tehát speciálisan azt az érzékszervet kell megcélozni, amely az adott művészeti ágnak leginkább megfelel. Beszélt már túl sokat a kedvenc előadód egy rock-koncerten? Ha igen, akkor ő elhibázta a formát. Még akkor is, ha a tartalom egyébként a helyén maradt. 

A képregény elsősorban a szemen, az esztétikán, a színkezelésen, a perspektívákon és a látásmódon keresztül hat. A szöveg, bár lényeges eleme, mégsem elsődleges eleme a képregény hatóerejének. 

A brazil grafikus, az 1984 képregény alkotója nagyon jó érzékkel nem bízta a véletlenre a dolgot. Úgy alkotott egyedit, hogy közben azért vastagon visszanyúlt az elődművekhez, a regényhez is, a filmhez is. A regényből igen sok szöveget megőrzött, a filmből pedig, ha nem is szolgain másolva, de az ismerősség érzetét gondosan szem előtt tartva áthozta az alakokat. Nem másolt, de gondosan figyelt arra, hogy az olvasó számára meglegyen az ezzelmártalálkoztam-érzése. 

Míg emlékeim szerint a film színei a szürke és a hideg kék voltak, Nesti alapszínként kezeli a narancs felé hajló vöröset, mintegy vastagon utalva a kommunizmus vérszínére. A képregény ezért alapvetőn sötét és színtelen. 

Én még voltam sorállományú katona. Egy hónap volt mindössze a kiképzés ideje, amíg nem hagyhattuk el a laktanyát. Februárban vonultam. A laktanyán belül minden hideg színekből állt, szürke, fekete, zöld. Amikor az egy hónap eltelt, letettük a katonai eskünket, megkaptuk az első eltávozásunkat és elhagyhattuk a laktanyát, már a közeli megállóban buszra szállva is valami hihetetlenül furcsa érzés volt. Mármint azon túl, hogy jó volt végre nőket látni. A színek! A sárga, a piros, a narancs, a lila, a bordó, a rózsaszín, a melegbarna! Szinte fájt a látvány, de közben mégis olyan volt, mint amikor egy kiszáradt kútba újra víz csordogál. 

A szerző másik eszköze a mindennapi mozdulatok felhasználása az értelmetlenség, a kilátástalanság bemutatására. Kiemeli ezeket a mindennapi apróságokat az összefüggéseikből, ital csordul a pohárba, meggyullad egy cigaretta, egy arc visszatükröződik egy szemüvegben, de olyan tágabb összefüggésbe helyezi őket, amitől megváltozik a jelentésük. orwell_nesti_1984_05.jpg

Vagyis éppen azáltal tágítja a mindennapi kis mozdulatok jelentését, hogy szűkíti a látványt. Ez a módszer az ember és a környezetének viszonyát, a teljes idegenségét, otthontalanságot emeli ki.

De ugyanezzel az eszközzel él Nesti az emberi kapcsolatok szemléltetésében is. Nem a szöveggel, hanem a perspektívákkal mondja el a viszonyokat. Ettől a képsortól hosszú percekig nem tudtam szabadulni. (Bár nem vagyok abban biztos, hogy összefüggéseiből kiszakítva ugyanolyan a hatásuk. Rabokat szállítanak az utcán, s a főhős, Winston tekintete összeakad az egyik rabéval.) Az a középső kép... Mennyi fájdalom, mennyi reménytelenség, mennyi végső lemondás!

orwell_nesti_1984_01.jpg

 A másik eszköz, amit Nesti szerencsére előszeretettel alkalmaz, a speciális látószögek, perspektívák alkalmazása. Mekkora reménytelenséget fejez ki például a legnagyobb szerelem közepette is a fák gyűrűje felett köröző madárraj.

orwell_nesti_1984_10.jpg

E két szemszög alkalmazása a diktatúra, az erőszak, a félelem érzékeltetésére is kiváló. 

orwell_nesti_1984_08.jpg

orwell_nesti_1984_07.jpgS máris ott tartok, hogy kimondhatom a lényeget: a grafikus elcsípte a képi megformálás lényegét, amivel Orwell regényét leginkább képbe fordíthatja. De nem alkalmazza megállás nélkül a perspektíva-szűkítést és eltolást, mert az unalmassá válna. A normál beállítású rajzok sem eszköztelenek: az elnyomást, a magányt, az elszigeteltséget a színek és az árnyékok tolják az arcunkba. 

orwell_nesti_1984_04.jpg

Nesti egyébként pompásan megtalálta az egyensúlyt a szöveg és a rajz között. Az egyik mindig erősíti a másikat. 

orwell_nesti_1984_02.jpg

*

Azt mondtam, hogy a könyv és a képregény tartalmával nem akarok foglalkozni, mert azt úgyis ismeri mindenki. De mondtam azt is, hogy a képregényt olvasgatva valami aktuális az eszembe jutott. Igaz, távoli, de mégis valós analógia.

Minden bizonnyal rásegít a dologra, hogy Ofi barátom a nyaralásra indulásunk előestéjén a kezembe nyomott körülbelül fél évre visszamenőleges mennyiségben egy bevásárló táskányi Mandiner folyóiratot. Szóval a képregény olvasásakor támadt gondolatomat a folyóirat szemléletmódja, minden bizonnyal csak erősíti. 

Arról van szó, hogy a főhős munkája, ugye, a múlt megváltoztatása az éppen aktuális pártszemléletnek megfelelően. Ezért teljes mélységében tisztában kell lennie a nyelv változásaival, megváltoztatásával is.Mint tudjuk, ezt újbeszélnek hívják. Bennem itt kattant a kapcsoló.

Az újbeszél manapság is él. Nagyon messzire nem kell mennünk, elég ha arra gondolunk, hogy milyen tiltott szavaink lettek az elmúlt években.

Nem mondhatjuk ki, hogy cigány (persze, romapecsenye, romakerék, a falat meg romaútra ment, ugye?), hogy néger (fekete-csók? és mit kezdünk a negroid-embertípussal, feketeid?), de szép lassan a fiú és a lány fogalmakat sem használhatjuk, mert sértő és erőszakos kifejezések, miért akarnánk bárkire, különösen védtelen és ártatlan gyerekekre ráerőszakolni a saját nemüket, amikor az nem is bizonyosan az övék? 

Hát, itt az újbeszél, a fogalmak jelentésének a kiürítése, átalakítása valami egész mássá, tán éppen az ellenkezőjévé. Nekem az emberjogi aktivista, a jogvédő kifejezés például átúszott a diktátor szinonimájába. 

Mindezt persze nem Nesti rajzolja és írja, nem is Orwell, pusztán csak nekem jutott eszembe a baloldal e könyvben található eszköztáráról. Kérdés, Orwell meg miért ezzel az eszköztárral ruházta fel a Nagy Testvért és a gépezetét? De ez itt és most roppant messzire vezet, én meg dicsérni jöttem Nestit, nem temetni a baloldalt!

*

A kiadvánnyal egyetlen formai problémám akadt. Több esetben előfordul, hogy sötétszürke, fekete háttérre szürke betűkkel nyomták a szöveget. Rendben van, hogy a két szemem között van hat és fél dioptria különbség, de az a helyzet, hogy ennek ellenére közelre jól látok. A szöveg mégis olvashatatlan maradt. Első ízben addig gyötörtem magamat, amíg meg nem fejtettem a néger fekete az alagútban (ez milyen értelmetlen már!) szöveg jelentését, de a következő hasonlónál már feladtam, simán továbbléptem a következő kockára. 

Azonban ez legyen a legnagyobb baja a könyvnek, az erényei még így lényegesen számottevőbbek, mint ez az egy hibája. 

*

S most, hogy leírtam ezt az egy hibát, rájöttem, érdemes kiemelnem, hátha az eddigiekből nem derült ki, Nesti adaptációja nem csupán arra jó, hogy elmondhassuk, immár van képregény ebből az irodalmi alapból is. Hanem a feldolgozásnak lettek hozzáadott értékei, nem maradt csupán egy más formanyelvre való átirat. Ha ez eddig nem lett volna világos. 

És szégyenszemre el kell mondanom, nekem csak most, a képregényt olvasva állt össze, a Szeretet Minisztériuma miért a szeretet minisztériuma. Micsoda ötlet, atyavilág, micsoda ötlet! Nagyon lelkes vagyok.

 

Helikon, Budapest, 2020, 224 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634795001 · Fordította: Szíjgyártó László

10/10

2021, július közepe-vége, Tapolca; ma éppen a szigligeti várhoz készülünk, úgy fest, nem lesz már eső.

Mauro Boselli – Stefano Andreucci: Zagor 1. – A mélység istene

Túl a valóságon, az időn, a realitáson és az érdekességen

zagor_1_a_melyseg_istene.jpg

Ismét könyvtár, ismét random választás. És ismét kétszer visszatettem a polcra. Azt mondják, a legtöbbször az első megérzés az igazi. Nagyon úgy fest, van benne valami. S nem csupán azért, mert valami olyan képregényre vágytam, ami nem öldöklős, vérfröcsögős, világmegmentős. Na, ez meg az. De még ez volt a legenyhébb verzió. 

Mire számíts, ha a Zagor-t a kezedbe veszed?

Képregényre. Kalandos képregényre. Nagggyon kalandosra. Felejtsd el, hogy Zagor alapvetőn kötődik Amerikához (ott él), mert a kalandja során összekeveredik tér és idő, semminek semmihez nem lesz köze. 

Zagor, bár úgy öltözik, mintha az lenne, de nem szuperhős. Csak erős, kedves, ügyes, hősies, becsületes meg minden ehhez hasonló. Mondj bárki kalandhőst, a tulajdonságai Zagorban egészen biztosan ott vannak. Semmi köze nincsen se Zágor községhez (Románia), se a bolgár-török Sagur személynévhez, amely a suktür, azaz hallgass szóból származik. 

Zagornak van egy raklap barátja mindenféle nációból, spanyol, orosz, indiai, indián, török, albán, pápua, etc., akiknek ugyanúgy helyén van mindene, akár Zagornak. A fakírnak különleges képessége is van. 

A rajzok nem rosszak. Nekem egyértelműen Fazekas Attila stílusa jutott róla eszembe. Mi több, volt néhány olyan rajz, amit simán el lehetne adni Fazekas-grafikaként. Figyeld csak!

Ennyit első blikkre a képregény egészéről. Nézzük másodikra mit találunk!

A mélység istene

A történet a következő. Afrika legbelsején áll egy templom. A templomban éppen emberáldozatot készülnek bemutatni. Az áldozatra váró tömegben ott áll egy férfi, aki nem tagja az áldozók közösségének. A neve Cain. Ő az igazság bajnoka, a gonosz elleni harcolásban. Ez nála genetikai örökség, ezt csinálta az apja is, a nagyapja is. 

A templomban csetepaté lesz, Cain mindenki ellen, amikor megjelenik az áldozatok ura: egy gigantikus polip. Mondom: Afrika közepén. Mi a büdös franc? Kérdezhetjük joggal, és végtelen elképedéssel, ha hiába is... Mert honnan a búbánatból gyütt, és hová ment egy ekkora tengeri herkentyű? De még ha oda is ment, ahonnan jött, akkor is: hogyan? 

Teret, történetet váltunk. Zagor Amerikában, darkwood-i otthonban. A fakír cimbije lelki üzenetet küld neki, hogy egy mindkettejük által ismert tengerparti kisvárosban nagyon-nagy baj volt. Zagor és spanyol barátja indulnak. Már útközben összefutnak egy nagyon furcsa hintóval, és nagyon furcsa utasaival. Nagy szerencséjükre nem kerülnek fel a kocsira. 

Tudod mit, nem is szaporítom a szót. A lényeg, hogy a tenger, a mélység istene, az a gigantikus kraken normál emberekből halembereket gyárt egy lelkileg elbaltázott bárón keresztül. A cél kissé homályos. 

Beindul a verkli, a halemberek Zagor és a barátai (tudod, a rengeteg náció) ellen, akikkel a fakír telepátiáját felhasználva találkoznak. Nem is megyek bele, hol, hogyan kell kaszabolniuk a halembereket. Ja, elfeledtem mondani, a történet bevezetőjében említett Cain és Zagor halember-kaszaboló kollégák lesznek. 

Hidd el, már eddig is van baj. Nem tudom, te voltál-e már úgy, hogy egy film vagy könyv annyira eseménydús volt, hogy a töméntelen akciótól, pörgéstől a végén már unatkoztál. No, én így jártam  Zagor ezen történetével is. Egyszerűen túl képtelen volt, és untatóvá vált a szüntelen esemény. Nem mondom, hogy motiválatlan is volt, mert a szerzők találtak valami nagyon sablonos hajtóerőt mindkét főszereplőnek (naná, hogy a szerelem!). 

Folytassuk azzal, hogy mi a franc van!

Nézd csak vissza az első két képet! A kardos fickó Cain. Mondd, mi jut róla eszedbe? Nekem csípőből a három testőr. Valahogy olyan a külső. az biztos, hogy a 19. század Amerikája nem. Ám, hogy fokozzam egy újabb kép. 

zagor_1_a_melyseg_istene_10.jpg

Ha Ülő Bika vagy Tecumseh így adhatta volna elő, hej, de más lenne ma Amerika! Gondolom, miután kifogyott a tár, indiánunk kikap egy Krušowice-t frigóból és felszisszenti levezetésképpen.

De ha már a korkeveredésnél tartunk: Zagor kedvenc fegyvere egy, kapaszkodj, pajti, akkora hülyeség, kőbalta. Igen, jól olvastad. Tehát amíg a tollas ősamerikai gépfegyverrel, golyószóróval stíröli zord arca mögül a hal-ellenek felbukkanását, addig a szuperhős-jelmezes cowboy egy kőbaltával próbálkozik... Nem szoktam használni, főleg, mert nem magyar és rövidítés, de : WTF? 

Ám ugyanilyen természetességgel kerül a pápua skac kezébe is ismétlő puska, nos, az sem semmi. Legalább a mobilját nem rántja elő egyik sem, hogy megnézze a Gugliban, mi a mammutpörkölt legtutibb elkészítésének a titka. Ez is valami! 

Nem cinikuskodom tovább: engem ugyancsak zavart a korok, civilizációk megmagyarázatlan, mert megmagyarázhatatlan keveredése. Egyszerűen gagyi benyomást keltett. Az alapkonfliktus kidolgozatlanságával együtt (a kraken miért isten, mit akar elérni a mélység istene, milyen céljai lehetnek akár a szárazfölddel, akár a tengerrel, azon kívül, hogy felcsócsálja a szuperhős külsejű kőbaltás kedvenc bigéjét? 

Pajti, én most éppen Tapolcán nyaralok Szerelmetesfeleségtársammal és lízingelt, mindjárt nagykorú csemetémmel, egész nap ültem vagy feküdtem, mert szakadt kint az eső, éppen csak, mert a piac zárva van a Sparba ugrottunk el lecsó alapanyagért, amit rögvest étellé is tettünk, ahogy hazaértünk, de mindent összevetve, ahogyan leírtam most ezeket a dolgokat Zagorról, piszokul lefáradtam. Te hogy vagy? 

Két enyhítő körülményt találtam mindössze. Egyfelől vannak igen pompás szemszögű rajzok, másrészt a mozgások dinamikája tényleg nagyon klasszul érvényesül. 

Érdekességképpen azért elmondom még, ami engem is elgondolkodtatott. A Zagor 1961. óta havi rendszerességgel jelenik meg Olaszországban a legnagyobb képregény-kiadónál, a Bonelli-nél. Az, ha jól számolom, uramfia, 720 füzet! S akkor spongyát hajítottunk a rendszeresen megjelenő különszámokra. Szóval 720 hasonló történet... Na, jó, tudva, hogy ez a sztori eredetileg három füzetben jelent meg, 240 történet. 

Vagy én nem tudok, nem értek, nem veszek észre valamit, tréfát, iróniát, paródiát, vagy az olaszoknak van igen vacak ízlésük, hogy hatvan éve van fizetőképes kereslet erre a marhaságra, de tény, ott a Zagor azóta folyamatosan létezik. 

Érdekelne még, hogy vajon miért pont erre a történetre esett a választás első, magyar nyelvű történetként. Ennek jártak le a jogdíjai? Ez a legjobb? Vagy ezek után már csak jobbak jöhetnek, nyomás felfelé ívelés? Vagy miért? 

Kérlek benneteket, segítsetek, mit nem veszek észre, ami az élvezeti értéket az egekbe nyomja? zagor_1_a_melyseg_istene_06.jpg

 

Anagram Comics / Frike Comics2019, 296 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947063 · Fordította: Pócza Lilla

3/10

2021 júliusa Tapolca, nyaralás: ma egész nap esett, de valahogy nem is bántam... Tudtam írni, és matatgatni a blogom körül.

Kocsis István: Trianon avagy passiójáték a XX: században (Az értékelés 2. része)

Trianon eseményeinek, jelentésének metafizikai megközelítése

kocsis_trianon.jpgEz az értékelésemet kivételesen két részben bocsátom útjára.
Az első részt itt olvashatod el.

Kocsis István Trianonról írt könyve sajátos, nagyon nem szokványos megközelítésben tárgyalja a Trianoni békediktátum kérdését. Részben bemutatja a látható, döntő részben kutatható történelmi tényeket. Azt, hogy mi nem kutatható szerinte, a könyvet bemutató értékelésem első részében leírtam.

Vaskos tanulmányának a másik vetülete sokkal inkább támadható. Ugyanis Kocsis István meggyőződése, hogy a történelmi eseményeknek van a láthatón, kutathatón túl METAFIZIKAI ok-okozata, jelentése és magyarázata is.

Ez a szemlélet már csak azért sem áll távol tőlem, és azért sem idegen, mert tizenhét éves kereszténységem alatt magam is valami hasonlót hittem. Az adventisták történelem- és prófécia-szemlélete a historikus szemléletet tette magáévá. Az emberi történelmet Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemként értelmezik.

E szemlélet szerint minden, ami itt a Földön történik e küzdelemnek a következménye. A közösségnek van egy számukra igen nagy tekintéllyel bíró (bár a közösségen kívül sokak által megkérdőjelezett), 19. századi szerzője, Ellen G. White. Ő egy igen érdekes könyvben fejtette ki, hogyan is valósult meg a Földünk esetében ez a nagy küzdelem. A könyv magyar címe, meglepő fordulattal: A nagy küzdelem. (Itt teljes terjedelmében elolvashatod, emitt pedig epub-ban és pdf-ben letöltheted.)

Kocsis István nem keresztény alapokon álló, de részben hasonló magyarázatot ad. Könyvének e mondanivalója mutatom be a könyvéről írt értékelésem második részében.

A HÁROM METAFIZIKAI ALAP

Azt kell mondanom, ahogy például a drámái első kötetének az értékelésében már mondtam is, Kocsis István bármit ír, voltaképpen indig ugyanazt mondja, mindig ugyanoda lukad ki. Ha akarom, monománia, ha akarom, prófétai küldetés. A Trianonról szóló könyvének is e három dolog a metafizikai alapja.

S bevallom, éppen e három dolog miatt érdekelt nagyon a könyve. Éppen amiatt, amit az értékelés első részének a bevezetőjében már kifejtettem: ha arra gondolok, amit annyian hangoztatnak, hogy a magyarság különleges nép, feladata, küldetése van ezen a Földön, akkor mindig Trianon kérdőjelei ugranak be. Pontosabban egy szó: miért? Miért pont a magyarok lettek leginkább az első világháborút lezáró diktátum leginkább büntetett népe? Miért kaphatott a szintén a vesztesek oldalán álló Románia akkora plusz akkora országrészt mint amekkora az eredeti ország volt. Hogyan lehetséges, hogy még Ausztria is kapott területeket Magyarország területéből? Hogyan lehetséges, hogy az elcsatolt területeken, bár béke elvi alapja a nemzeti önrendelkezés volt, kínosan vigyáztak arra, ne tartsanak népszavazásokat? Hogyan lehetséges, hogy az béketárgyalásokra a magyarokat meg sem hívták, illetve gyakorlatilag csak azért, hogy aláírásukkal tudomásul vegyék a döntések végeredményét? Sorolhatók lennének még a kérdések.

Rosszul hangzik, de mégis lenne a válaszban valami megnyugtató, ha azt mondhatnánk, sokkal több dolog történt Trianonban, mint amit pusztán politikával magyarázni lehet. A magyarságot tönkre kellett tenni, mert feladata van ezen a világon, és a sötét hatalom nem akarja, hogy ez a feladat bevégeztethessen. A feladat megakadályozása miatt kell a magyarságot minden szempontból tönkre tenni, elvenni tőle, amit csak lehetséges, mind fizikai, mind szellemi értelemben.

S az utóbbi sokkal fontosabb. Akinek nincsen múltja, annak nincsen jövője sem. Aki nem tudja, honnan jött és kicsoda ő, az azzal sem lehet tisztában, hová tart. Ezért lettünk finnugorok, ezért nincsen közünk a sumérokhoz, a szkítákhoz, a hunokhoz. Ezért lettünk barbárok (bár Európában mi voltunk az elsők, akik alsónadrágot hordtunk). Ezért kérdőjeleztetik meg az összes gesztánk ősmagyarságra, Nimródra vonatkozó tartalma, S elsősorban ezért merült feledésbe a Szent Korona tana, a szakrális fejedelem személye, feladata és elsősorban az Élő Égi Igazság létezése és szerepe a nemzet fennmaradása érdekében.

E három metafizikai tényező Kocsis István visszatérő témája. Olyannyira visszatérő, hogy külön könyvet írt mindegyikről. Többet is.

1. A SZENT KORONA TANA

A magyar Szent Koronát a magyar nép Istentől kapta, angyal adta át. E momentum miatt nevezhető Magyarország Apostoli Királyságnak.

A Szent Korona a biztosíték arra, hogy az ország szabadsága nem adható fel, csupán erőszakkal elvehető.

A Szent Korona eszme, mint Történelmi Alkotmány és az abból fakadó jogrendszer biztosítja a magyarság, valamint a Szent Korona értékrendjét elfogadó államalkotó nemzetek által alkotott Apostoli Magyar Királyság örök szabadságát, önrendelkezési jogát, amit senkinek nincsen joga feladni, sem csorbítani. (Hungaria semper libera)
 Forrás

A Szent Korona a magyar államiság kifejezője. Eszmeisége biztosítja az ország jogi és gyakorlati stabilitását, az ország népességének törvény előtti egyenlőségét. Az országban élők együtt alkotják a Szent Korona testét, és ezáltal a test semelyik tagja nem élvezhet a többi tagtól független szuverenitást.

kocsis_trianon_eloigazsag.jpg

A fenti egyenlőség biztosítja a szabad királyválasztás lehetőségét.

Az, hogy ország részei alkotják a Szent Korona organikus testét magában foglalja, a nemzetiségek jogainak, identitásának a megőrzését. éppen, mert a Szent Korona bármely testrészében élők szervesen részei a nagy egésznek. Magyarország a kisebbségek kezelésében éppen ezért járhatott sokkal előrébb mint Európa bármely más országa.

A Szent Korona eszméje biztosítja az ellenállás jogát.

A Szent Korona minden tagjának joga és kötelessége, hogy ellenálljon és ellentmondjon minden olyan törekvéssel szemben, amely jogainak gyakorlását csökkenti, és kötelezettségei teljesítésének feltételeit korlátozza, vagy gátolja, a magyar nemzet alkotmányát sérti, korlátozza, a nemzet érdekével ellentétes. Ezzel nem követ el jogsértést. (Ius resistendi et contradicendi)

A Szent Korona-tan alapján álló (virtuális) magyar alkotmányt a második világháború után a szovjet megszállás idején a megszállókkal együttműködő magyar országgyűlés nyomására helyezte hatályon kívül 1946. február 1-jén az 1946. évi I. törvénnyel. A Szent Korona-tan hívei szerint azóta folyamatosan jogon kívüli állapot uralkodik Magyarországon, így a jelenlegi jogi helyzetre a Szent Korona tan alapján a fentebb felsorolt 1. 10. 11. és a 12. pontok az irányadóak.
Forrás

Összefoglalva: a tan szerint a Korona a magyar államiság alapja, a Szent Korona tartja egyben a nemzetet, ha az eszmeisége a helyén van, a helyén van minden.

A magam részéről, bár kétségtelenül és elismerésre méltón felvilágosult és modern következményei vannak az elfogadásának és alkalmazásának,  teljesen mégsem voltam képes magamévá tenni ezt az ideát. Azért nem, mert nem fér a fejembe, egy tárgy hogyan lenne képes személyként viselkedni, önmagában eszmeiséget hordozni (és nem szimbolizálni!). Vagy valamit nagyon félreértek.

Vonakodásomat a keresztény múltam erősíti. Ahogy mondtam, egy protestáns közösség tagja voltam, amely közösség bár megtalálta a maga körmönfont bálványait, de a bálványimádást magát elutasította.

Bálvány mindaz, ami élettelen, mégis önmagában való hatalmat tulajdonítunk neki, vagy éppen istennek tekintjük. Ahogyan a Tízparancsolatban is áll: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.” (2Móz 20:4).

Ezért bár az elvei végtelenül közel állnak hozzám, mégsem tudom legyőzni a tétovaságomat a Korona tana iránt.

2. A SZAKRÁLIS FEJEDELEM

A szakrális fejedelem meghatározása voltaképpen roppant egyszerű. A szakralitás azt jelenti, hogy szent, azaz Isten számára félretett. A szakrális fejedelem nem tesz mást, mintsem engedelmeskedik, ezáltal összekötővé válik az ég és a föld között.

kocsis_trianon_szakralis.jpg

S amíg a fejedelem lételeme a szakralitás, addig az országnak és a népnek jó.

Ugyanezt az elvet találjuk egyébként a Bibliában is. Amikor Izrael népe királyt akart választani, mert elirigyelte a környező népek gyakorlatát, az Úr azt mondta nekik, hogy bár dőreség, amit kérnek, mert miért is nem jó nekik az általa választott vezetők szerinti rendszer, ám rendben, legyen. De tudniuk kell: nekik csak addig lesz jó, amíg a király Isten útján jár. Amint lelép erről az útról, a kezében levő hatalom visszaélések, önző érdekek súlyos eszközévé fog válni.

Izrael népe azt mondta, sebaj, nekik akkor is király kell, kell király, király legyen felettük.

Így lett Saul a király. Akinek idejében aztán rögvest meg is tapasztalták, amit Isten mondott. Mert Saul kezdetben jó király volt. Aztán meg már nem.

A királyság későbbi idejében aztán Izrael is a környező népek színvonalára süllyedt, és ahelyett, hogy szakrális fejedelem vezette volna őket, csupán egy-egy választott, jobbára el nem ismert próféta tudta csak a pusztába kiáltani a szavait.

Ha érdekel a teljes, részletes történet, a Bibliában Sámuel és a Királyok könyveiben tudod elolvasni.

Kocsis véleménye, meglátása szerint nem csupán az a fejedelem, aki országvezetői méltósággal és címmel rendelkezik, hanem mindazok szakrális fejedelmek, akik személyükben hidat jelentenek ég és föld között. Ha az eddig négy kötetben megjelent drámáinak a tartalomjegyzékét fellapozzuk, meglepő nevekkel szembesülünk: Jászai Mari, Széchenyi István, Boldog Margit és sokan mások. Ők, ugyebár, nem voltak választott királyok. Ám mégis kiválasztottak lettek a feladatra. Valahogy úgy, ahogyan az ószövetségi próféták képviselték az Úr üzenetét.

3. A TÁLTOS PARIPA, TÜNDÉR ILONA ÉS AZ Ő KASTÉLYA

A magyarság őstörténetének, ősvallásának ma már csak nagyon gyér nyomai maradtak, néhány gesztánkban, a népdalokban, -balladákban és a népmesékben. Nem kikutathatatlanok ezek a nyomok, hiszen voltak olyan nevek e területen mint Ipolyi Arnold, Kandra Kabos, Magyar Adorján, de mindaz, amire ők jutottak, enyhén szólva sem került be a köztudatba.

Kocsis István ahogyan említettem, bármit is ír, rendre, módszeresen elhelyezi a táltos paripa, Tündér Ilona és az ő kastélyának a kérdését a mondanivalójában. A kastélyt meg kell találni, be kell járni. Mindezt azért, hogy találkozhassunk az Élő Égi Igazsággal, amely Isten megnyilvánulási formája.

A jelentése mindezeknek a dolgoknak nyilván nem szó szerinti, hanem jelképes. Vagy ki tudja?

Mindazonáltal ez a gondolatsor az, amit nem kicsit, hanem egyáltalán nem értek. Akár szó szerinti, akár szimbolikus. A kérdéseket, gondolom, fel sem kell tennem. Micsoda a táltos paripa? Kicsoda Tündér Ilona? Mi a kastélya? Miért kell megtalálni és bejárni?

kocsis_trianon_tunderilona.jpg

Nem olvastam még Kocsis A táltos paripa című könyvét, bár évek óta a polcomon van. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy megtegyem. (Bár sajnos most a nyaralásunkra sem hoztam el magammal.) Azért, mert hátha abban választ lelek a kérdéseimre.

Ez a harmadik pont tökéletes átkötés az értékelésem következő fejezetéhez.

MIBEN ÁLL TRIANON METAFIZIKÁJA?

Annyira provokatív a kérdésem, hogy nem köntörfalazok: tudja a jó ég! Valószínűleg szó szerint. Meg Kocsis István. A nagy baj az, hogy az olvasó majdnem biztosan nem tudja. Meg az is, hogy ebből a Trianon-könyvből ugyanígy majdnem biztos, hogy ki nem bogarássza. Azért, mert egyszerűen nincsen benne. Püff neki!

Pedig ez egy végtelenül érdekes kérdés. Legalábbis a nem materialisták számára.

Kocsis István számára nyilvánvalóan teljesen világos mire miért gondol, és magától értetődőn ismeri a saját terminológiáját. Amit az olvasó nem vagy nem feltétlenül ismer. Illetve ha ő leírja, hogy Tündér Ilona, akkor az ő gondolataiban ott van mindaz a háttér tudás, -gondolat, amit Tündér Ilona  az ő számára jelent. Csakhogy ezt a tudást, ezt a gondolatrendszert az olvasó magától értetődő módon nem birtokolja. Tündér Ilona az ő számára egy népmesei alak, és a nevének hívószava maximum Árgyilus királyfit juttatja az eszébe. Ahogyan a táltos paripa is legfeljebb a szegény ember harmadik gyermekének csodálatos lovát, amivel hegyek felett tud átrepülni egy szempillantás alatt. Tündér Ilona kastélyához pedig semmi fogódzója nincsen.

Ebből a Trianon-könyvből még kiderül, hogy a Versailles-ban a döntési pozícióban levő emberek közül, mind azokra gondolva, akik ismert politikusok voltak, mind azokra, akik valamiféle háttérhatalom emberei (hogy miféle háttérhatalomról van szó, az sem válik teljesen bizonyossá) közül többen, sokan a sötétség bábjai voltak. De a sötétség mibenléte is metafora szintjén marad,

Hogy jobban értsd, mire gondolok, a kérdést átteszem a gyakorlatba.

Az értékelésem első részének bevezetőjében említett Placi barátomat én készítettem fel a keresztségére.

(Az adventisták, akik közé aztán mindketten jártunk a felnőtt, bemerítéses keresztséget gyakorolják, és a keresztelendőnek egy már bemerített tag tárja fel az alapvető bibliai ismeretek. Az adventistáknak huszonhét [mára azt hiszem, eggyel több] alapvető nézete van, amelyek közül néhány speciálisan adventista, nem egyezik meg más közösségek tanításával. Azért van szükség erre a felkészítésre, mivel a keresztség nem csupán egy Istennel kötött szövetség jelképe, hanem egyfajta belépő a közösségbe is. Ha a keresztelendő tisztában van a játékszabályokkal az nagyon sok, későbbi konfliktushelyzetet megelőz. Mintegy spirituális prevenció, az alapvető ismeretek elsajátításán túl.)

Addig soha nem csináltam ilyet. Már csak azért sem, mert talán egy évvel voltam túl a saját keresztségemen.

Ezáltal én magam is nagyon sokat tanultam, hogy méltóképpen taníthassak. Akkor ismertem fel, hogy az adventista tanítás meglehetősen koherens, gyönyörűen egybefüggő rendszert alkot. Ezáltal, követve a hitelveket, magam is fel tudtam építeni az ismeretek egymáshoz illeszkedő rendszerének az átadását. Ából mentünk bébe, onnan cébe, débe és így tovább.

Kocsis üzenetéből a hasonló rendszer, a hasonló koherencia hiányzik. A megértést tökéletesen megakadályozza, hogy a rendszer alapjait, fogalmait, szimbólumainak magyarázatot teljesen mellőző információ-morzsákat kapunk csupán. 

Ami nem lenne baj, ha ezek az alapok és a rendszer evidencia lenne a magyar gondolkodásban, csakhogy egyáltalán nem az. Úgy gondolom, éppen Kocsis könyvének lenne az egyik fő feladata, hogy mindezt bemutassa, átadja, bevezessen ebbe a gondolkodásba. De sajnos nem tesz ilyet. S ez nagyon komoly hiányossága a könyvének, hiszen végül ő maga zárja ki azt, hogy megérthessük, miképpen volt Trianon Magyarország számára passió.

S bár a passió vége, mint tudjuk a halálból való  feltámadás, arról már fogalmunk sem lesz, ahogy a könyv elolvasása előtt sem volt, hogy mire támadhat fel a magyarság, mire szól a küldetése a világban?

*

Interjú a Magyar Hirlapban Kocsis Istvánnal

 

7/10

napkut.jpgKöszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim

Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából

Halmai Róbert: Nagyapám
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Borcsa Imola: Magnebéhat
Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos
Hegyi Ede: A senki
Erdürreheim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején 
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Petőcz András: Idegenek
Ross Károly: Híd az ártér fölött
Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről
Paul Willems: Itt minden valós
Benyó Tamás: Az Úr neve

Kocsis István: A királyné aranyból van (Drámák I.)
Kocsis István: Trianon (Az értékelés első és második része)

Kocsis István: Trianon avagy passiójáték a XX. században (Az értékelés 1. része)

Trianon az érzékelhető történelemben

kocsis_trianon.jpg

Ezt az értékelésemet kivételesen két részben bocsátom útjára.
A második részt itt olvashatod el.

PLACI BARÁTOMMAL KETTESBEN SÉTÁLGATTUNK a csepeli lakása közelében. A Duna parti szép sétányról tartottunk visszafelé, mert megéheztünk, és várt ránk egy-egy adag igen jófajta pacalpörkölt. Beszélgettünk. Ritkán van alkalmunk ilyet tenni, de ez persze a mi hibánk is, nem csupán a lakóhelyeink távolságáé.

Túl voltunk már az aktuális családi- és nőügyek megbeszélésén, túl a gyerekeink viselt és túl az egykor közös egyházunk súlyos sóhajtásokat kicsaló dolgain, túl „a” Szigeti Jenő sokunk számára fájdalmas halálán, és túl a koronavírus körüli érthetetlenségeken. 

Placi többször úgy kérdezett, ahogyan én kérdeztem a Svájcba szakadt Ofi barátomat: az elsőbbségem és a tudásom jogán lettem megszólítva. Én előbb váltam mint Placi, majd előbb fordítottam hátat a gyülekezetünknek, előbb találtam meg életem nőjét (na, csak beleírtam Szerelmetesfeleségtársamat még ebbe a bejegyzésbe is!) mint ő. Ráadásul én készítettem őt fel több évtizeddel ezelőtt a keresztségére, én tartottam előbb Biblia-köröket, hát nyilván többet tudok most is, mint ő. Legalábbis, valami érthetetlen oknál fogva ezt gondolja. Hát nem jól gondolja. Ugyanazokra a kérdésekre ugyanúgy fogalmam sincsen mit lehet felelni, ahogyan ő még nem tudja, hogy nem lehet. S ahogyan, amikor nagyjából ugyanezeket a kérdéseket feltettem Ofinak (aki előbb vált mint én, előbb hagyta ott a közösségünket, előbb harcolta meg a később közössé vált harcait), hát ő sem nagyon tudott mit felelni. Mondott ezt-azt, ahogyan én is mondtam Placinak, de a sziklaszilárd bizonyosságokkal ő sem tudott megkínálni, hiába barázdáltabb a szürkeállománya mi kettőnkénél.

Fogyni kezdtek a témák, de Placi és köztem még ez sem kínos. Történt ami történt a múltban. Volt kettőnk között olyan konfliktus, ami két embert minden más esetben egészen biztosan örökre szétszakít. Barátok vagyunk, s ha nem találkozunk több évig, akkor is ugyanott folytatjuk, ahol utoljára abbahagytuk. Ez oroszlánrészben Placi emberi nagyságát dicséri mintsem az enyémet. Viszont ezáltal akár még hallgatni is tudunk együtt, és nem érezzük kínosnak a hallgatást. „Így aztán hallgatok és ezzel többet mondok el” – ahogyan Koncz Zsuzsa énekelte Bródy szövegét (bár kicsit más összefüggésben)

Már majdnem a ház alatt voltunk, ahol Placi lakik, amikor feltette nekem még ezt a kérdést is, adjak rá választ, ha már annyi mindent tudok: 
– Zoli, neked mi a véleményed a magyarok választottságáról

Sóhajtottam. Felhúztam a szemöldökömet úgy válaszoltam széttárt kézzel a felvont vállaim közül. 
– Tudja a franc... Néha olyan délibábos, túltolt marhaságnak fest az egész. Ellenben ha Trianonra gondolok, akkor meg sántít minden más magyarázat, csak az marad, hogy valakik, valamiért teljesen  ki akarták herélni ezt a népet. Annyira nincsen más komplex, koherens válasz arra, ami ott történt, csak ez. A magyar kisebbségpolitika? Ugyan! Az első világháborús szerep? Miközben Németország és Ausztria és Oroszország alig vesztett területeket, lakosságot meg pláne nem? A kisebbségeink acsarkodása? S a nagyhatalmak meg ennyire hülyék voltak, hogy mindent be is vettek? S annyira ostobák, hogy maguk készítsenek a saját seggük alá egy újabb lőporos hordót? Egyszerűen nincs reális indoka Magyarország szétdarabolásának és a magyarok szétszórásának. Ha erre gondolok, akkor azért meglegyint a gondolat, hogy talán mégis van valami küldetésünk... De hogy mit jelent a választottságunk, mire szól a küldetés, s egyáltalán, tényleg van-e ilyen, s ha van, honnan a francból kideríthető, miről is van szó, hát tudja csuda! 

– Van egy történész ismerősöm, őt is kérdeztem – bólintott Placi. – De ő is csak azt mondta, maradnak a gesztáink, meg a logikai érvek. Aztán ha ezt az embert hallgatod, akkor elgondolkodtatónak tűnik, ha amazt, akkor egetverő marhaságnak. 
Nem tudtam vitatkozni a barátommal, nem voltak érveim.

S erre, figyelj csak, most meg itt van ez a könyv!

KOCSIS ISTVÁNRÓL

Történész, immár kétségtelenül kiderült róla. Illetve az is. Meg dramaturg, meg irodalmár, és mindenek előtt drámaíró. A saját bevallása alapján közel száz színházi bemutatója volt. A Wikipedia szerint amely a Színházi Adattárra hivatkozik, ötvennégy. Kocsis Istvánnak hiszek, tán jobban tudja. A drámáit nem csupán zsebszínházak ismeretlen színészei játsszák, játszották. Csak három név az általa írt főszerepeit játszó színészek közül: Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Sinkovits Imre. Csak így ad hoc. Több mint illusztris nevek!

Ezzel együtt Kocsis István írt történelmi műveket is. Mármint nem történelmi drámákat (illetve olyanokat is), hanem a történelemmel mint olyannal foglalkozó munkákat. Kocsis Istvánnak van történelmi végzettsége, tanított is történelmet. Amikor a történelemről ír, elsősorban a magyarság ősi dolgai érdeklik Ennek belátásához elég egy pillantást vetnünk a megfelelő Wikipedia szócikkben a Művei szakaszra. 

kocsis_trianon_ki.jpg

A naputonline.hu-n megjelent Önszócikke sok mindent elmond róla, s igen élvezetes olvasmány. (Akkor is, ha időnként belekavarodunk a személyes névmások alkalmazásába.) 

Ezt a Trianon című könyvet szintén Kocsis István írta. Amiből sokkal inkább egyértelművé válik, hogy Kocsis István történész. (Amellett, hogy drámaíró.) Majd mondom, miért gondolom ezt.

KÖNYVEK TRIANONRÓL

Ez az ezredik Trianonról szóló könyv. Mármint nem a Kocsis István által írt ezredik, hanem úgy általában (nem szó szerint) az ezredik. Negyvensok év coclizmus után már lehet beszélni kis hazánkban is Trianonról. A coclizmus alatt nem lehetett. Kocsis István azt állítja, tulajdonképpen ez a mai napig így van: Trianonról csak egyféle módon lehet beszélni. A coclizmusban egyáltalán nem lehetett, manapság pedig csak egyféleképpen lehet.

Nekem még a középiskolában sem tanítottak semmit Magyarország feldarabolásáról ('85-ben érettségiztem). Isten bizony csak csak később fogtam fel, micsuda történt az itt-ott látott Nagy-Magyarországgal, hogy olyan kis zsebországgá aszalódott. Ne nézz így rám! Mondtam többször, hogy lassan érő típus vagyok! Ha jól emlékszem, csupán a katonai szolgálatom alatt ('87–'88) illeszkedtek össze számomra a mozaikdarabkák.

Tavaly volt az országgyalázásunk századik évfordulója. Belehúzott hát boldog-boldogtalan, ki ne maradjon az emlékezésből. S aztán valahogy nagy durranás helyett kis pukkanás lett csupán az egészből.

De Kocsis István megtette a magáét. Írt egy 576 oldalas tanulmányt arról, hogy Trianon egy szomorú passiójáték volt. Mintha nem lenne elég Trianonról szóló könyv a piacon! Gyakorlatilag ketten vagyunk kis hazánkban, akik még nem írtunk könyvet Trianonról: te és én. Csak tréfálok. Ez azonban egyáltalán nem teszi feleslegessé Kocsis István vaskos tanulmányát. Azért nem, mert vannak olyan szempontjai, amelyek más könyvekben jellemzően nem fordulnak elő.

A már megjelent könyvek többsége két csoportba sorolható.

  1. Az egyik csoportba a hidegfejűnek és reálisnak vélt munkák tartoznak. Ezek úgy tartják, nem volt itt semmi háttérbeli összefogás ellenünk, mi húztuk magunkra a vizes lepedőt: egyszerűen nem kellett volna kekeckedni, uraskodni a kisebbségeinkkel. Akkor tán a háborúba belefáradt győztesek sem lettek volna a nyomorunk iránt ennyire közömbösek. Trianon semmi más, csak a visszanyaló fagyi ez esetben tragikus, de teljesen, kiszámíthatón ok-okazati esete. 
  2. A másik csoport az összeszorított szájú kesergéssel megírt munkák közössége. Ezek a könyvek azt mondják, a hazánk aránytalan feldarabolása, az, hogy Magyarország ma gyakorlatilag mindenfelől önmagával  határos, az, hogy a területünk kétharmada más nemzetek fennhatósága alá került, s hogy a nemzetünk egyharmada hirtelen azon kapta magát, hogy egy csapásra külföldi lett Magyarországon, nos ez egy egy jól összehangolt, összeesküvés következménye. A magyaroktól való félelem miatt tudatos szalámizás zajlott, amelyben az országcsonkítással kihúzták a méregfogunkat. Csak közben puskaporos hordóvá változott Kelet-Európa. 

Kocsis István erdélyi. Ez magában hordozza, hogy nem tartozik, nem tartozhat az első csoportba. (Nem mintha a határokon túl nem élhetnek becstelen magyarok, akiknek nem fontosabb a becsület, a tisztaság mint az előre jutás, a beilleszkedés, a nyugodt élet. Persze, hogy élnek ilyenek. S eszembe sincsen ezt a mondatot értékítéletként idebiggyeszteni.)

Kocsis István azonban úgy erdélyi, hogy közben szereti a hazáját, és a teljes, nagy Magyarországot tekinti a hazájának. De ennél sokkal érdekesebb, hogy a Trianon-könyve, bár természetesen közelebb áll a második csoporthoz, valami nagyon érdekeset, valami különlegeset mégis hozzátesz a témához. Illetve több valamit. Ahogy ezt már mondtam. Hogy mik ezek a valamik, alant és a következő részből majd kiderül. 

NÉHÁNY GONDOLAT A KÖNYVRŐL MINT TÁRGYRÓL ÉS A SZERKESZTÉSÉRŐL

Vastag, nehéz. Ez nem elmarasztalás, hanem tény. Kemény táblás, masszív, strapabíró. Profi, na! 

Két bajom van csak vele. Az egyik, a fontosabb, a könyv  borítója. Tipográfiai szempontból semmi bajom vele, de a színeit igen rosszul választotta meg a tervező! Nem csupán lefotózva nem mutat, nem kelleti magát, de sajnos . akkor sem teszi ezt, amikor a kezedben van. Ez kereskedelmi szempont is mellényúlás, hiszen a könyveket nem csupán a tartalmuk és a szerzőjük adja el, hanem a megjelenésük is. Sőt, néha az előbb. Mivel a szerző, a cím és az alcím sötétzöldje alig olvasható a fekete háttéren, és a grafika ugyanígy elvész, a külcsín nem csupán kézbevételre nem ösztönöz, de mintegy láthatatlanná teszi a Trianont

A nyávogásom másik oka: ez a könyv igazán megérdemelt volna egy–két „beépített” könyvjelzőt. Ennek a nyilvánvalón túl szerkesztésből fakadó oka is van.  

Könyvjelzőért kiált a könyv szerkezete is. Ez már a szerző sara. Az alcím nem csupán Trianon nagyon szomorú következményeire utal, hanem arra is, Kocsis István kísérletet tesz arra, hogy a történelmi eseményt metafizikai kontextusba helyezze. Ezzel a mondanivalója kettőssé válik.

Egyfelől a történelmi eseményeket kronológiai szempontból elég messzire nyúl az időben, másfelől olyan összefüggésekre hívja fel a figyelmet, amiket szerinte Trianonról beszélve jobbára nem mernek vagy nem akarnak a felszínre hozni a történészek sem. 

Harmadfelől itt van a könyvben az események metafizikai értelmezésének a nagyon izgalmas, sokak számára minden bizonnyal meddő és balga kísérlete. Nos, a kísérlet nem csupán az értékelésem második részében leírtak miatt vallott kudarcot, hanem azért is, mert a magyarázat széttöredezett, szétfolyt. 

A magam részéről egészen más, átláthatóbb, értelmezhetőbb szerkezetet választottam, javasoltam volna. Első rész: a valós történelmi események bemutatása, mindazzal együtt, amit Trianonról nem szokás elmondani. Második rész: az események metafizikai szintű bemutatása. Aztán a végén összeáll a teljes kép. 

Ezzel szemben a metafizikai szint összefüggéseinek a felvázolása, értelmezési kísérlete a valós események fejezetei közé be-beszúrva kapott helyet. Magyarázatot azonban nem annyira. A beszúrások konkrét okai sem mindig világosak. Mármint, hogy miért pont oda szúrta be őket a szerző, ahová. Ráadásul az sem mindig világos, mit akar velük a Trianon-történelemmel kapcsolatban mondani. (Ilyen értetlenül széttárt karú fejezetek számomra a csodálatos magyar nyelv ősiségével és a finnugorizmussal kapcsolatos fejezetek.) Nincsenek kapcsok, magyarázatok, összefüggés-feltárások, csak úgy ott vannak. Érdekesek, ez kétségtelen, de függnek a levegőben. Ezért bizony az egyébként alapos könyv lényegi mondanivalója sikkad el. Nem tudjuk meg, úgy igazából miről is szólt Trianon, ahogyan azt sem teljesen, miről szól Kocsis István róla írt könyve. S ezt lényegesen nagyobb hiányérzetet támasztott bennem mint a könyvjelzők hiánya. 

KOCSIS ISTVÁN KÖNYVE TRIANONRÓL

Nehezen lendül be a könyv. Bocsátassék meg nekem, de a magam részéről például nagyon nem voltam kibékülve a többes szám első személyű megfogalmazással. Manapság már nem divatos, legfeljebb akkor, ha valóban egy adott munkaközösségről, csapatról van szó. Spongyát rá!

Ahogyan arra is, hogy a szerző néha kicsit komplikáltan, homályosan fogalmaz. Ám aztán valamelyikünk belejött: vagy ő, vagy én. Élvezni kezdtem, amit olvastam. Mindez persze csak a stílus, a tartalom ettől még lehet bármilyen. Különös tekintettel arra, hogy nem szépirodalmat tartunk a kezünkben (látod, fertőződöm), amit simán elvisz a hátán a jó stílus is, hanem történelmi tanulmányt. Aminél persze szintén élvezeti érték a jó stílus, nem is sorolom a példákat, de végső soron az átadott információ a leglényeg.

Talán jót tett az olvasmányélménynek, hogy éppen ma találkoztam Ablonczy Balázs véleményével Drábik János Trianon-könyvéről. (A könyvet magát nem olvastam.) Rögtön és azonnal lett viszonyítási és összehasonlítási alapom. Meg gondolkodnivalóm. Ablonczy Balázs történész és írt egy könyvet Trianont övező mítoszokról. Ablonczy Drábik könyvét szénné alázta. Nem mondom, hogy fajsúlytalan érvekkel.

Kocsis viszont történész. Amit mond, hivatkozásokkal, jegyzetekkel támogatja meg, nem a web-ről veszi az értesüléseit. Bőségesen teszi ezt.

Ellenben amit mond, a hivatalos történész szakma számára minden bizonnyal elutasítandó, eszement magyarkodás, légből kapott, alá nem támasztható összefüggésekből kierőltetett agyamentség. Szívük-lelkük, ismeretük joga így gondolni. 

A TRIANON-KÖNYV ÉS A TÖRTÉNELEM

AHOGYAN MA KÖTELEZŐ ÉRTELMEZNI TRIANONT
A történészek jobbára a Monarchia, de azon belül is a magyar kisebbség-politika ballépéseivel, hiányosságaival magyarázzák azt, amit szomszédaink és a győztesek Trianonban tettek Magyarországgal.

E magyarázat szerint az elcsatolt területeken élő kisebbségek és az anyaországaik pusztán jogos revansot vettek Magyarországon. Tetszettünk volna másképpen viszonyulni hozzájuk, és nem úgy gondolni, hogy Magyarország csak a magyaroké, miközben igen jelentős számban éltek itt nem magyarok is! Nagy általánosságban ez a történészi szemlélet, és a nagy általánostól eltérő történészek az ő számukra nem történészek, hanem kóklerek. Akkor is, ha egyébként történészek. A nézetükkel diszkvalifikálják magukat a szakmából. 

Számukra, ha történészek akarnak maradni, mondja Kocsis, egyetlen út marad: bizonyos tények figyelmen kívül hagyása, bizonyos összefüggések fel nem ismerése. 

A KÖNYV FŐSZEREPLŐI ÉS ERDÉLY TÖRTÉNELME
A szerző a kisebbségek közül elsősorban a románokra koncentrál. Nem csupán azért, mert hazabeszél, hanem azért is, mert Magyarországból Románia kapta a legnagyobb falatot, és a falattal a legtöbb magyart is. Tény, hogy ebben a Trianon-könyvben az elcsatolt területeket nézve valami van még a Felvidékről, de semmi sincsen Kárpátaljáról és a Vajdaságról. E tekintetben tehát nem kiegyensúlyozott

Erdéllyel kapcsolatban azonban nagyon sokat mond, nagyon sok mindent ismer mind a történelmi eseményeket tekintve, mind a törvényeket és a jogot nézve. Visszatekintését a román nemzetség első öntudatra ébredezésével kezdi, az 1600-as években, és lineárisan halad előre az időben, áttekintve a főbb csomópontokat. 

Megpróbálom nagyon röviden összefoglalni, mit mond. Elsősorban azt, hogy a román öntudat a történelem vaskos meghamisítására alapozott irredenta mozgalom elementáris hazugságain alapszik. Talán ez a legtömörebb összefoglalás. Bár érdemes hozzátenni azt is, hogy a magyar törvények értelmezésének a kiforgatását is jelentette ez a megerősödés. 

A SZENT KORONA ESZME ÉS A KISEBBSÉGEK
Miközben a Szent Korona tana gyakorlatilag nem engedte, hogy bármiféle náció többletjogokkal rendelkezzék, ahogyan azt sem, hogy bármely náció jogi szempontból sérelmet szenvedjen. A tan egyszerűen nem tett különbséget a nemzetiségek között: mindannyian a Szent Korona részei voltak. Ha bármely társadalmi rend sérelmet szenvedett az nem a nációja, hanem éppen a társadalmi besorolása miatt történt. A nációjától függetlenül. Mert a sérelem abban az adott társadalmi rétegben minden nációt sújtott. 

A SZENT KORONA ESZME ÉS A MAGYARSÁG
A Szent Korona eszméje volt az, amelyik kötelezővé tette a magyaroknak az erdélyi román iskolák, beleértve a felsőbb iskolák fenntartását is, illetve az anyanyelv használatát. 

Miközben a román irredenták minden alkalmat megragadtak, hogy panaszokkal éljenek Bécs felé, kiforgassák a tényeket és valótlanságokat beszéljenek, írjanak. 

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSE ÉS BEFEJEZÉSE
Az első világháború kitörése az egyik legfurcsább, legfelfoghatatlanabb dolog. (A felfoghatatlan szót Kocsis István igen nagyon kedveli. Persze nem számoltam meg, hányszor használta a könyv írása során, de meglehetős mennyiségben. Annyira sokban, hogy még nekem is feltűnt.) Egyáltalán nem volt determinálva a helyzet arra, hogy elkerülhetetlenül háború legyen. 

S amilyen titokzatos volt a kezdete, legalább annyira titokzatos (mondhatnám felfoghatatlan) volt, ahogyan véget ért. Pontosabban ahogyan egyszerre csak abbahagyták. Mert senki nem győzött le senkit. Nem volt olyan hadművelet, győztes csata, amely kétségtelenné tette, ki a győztes, ki a vesztes.

Akik kirobbantották szinte egyik pillanatról a másikra azt mondták, véget ért, mehet mindenki a pénztárhoz, ideje megkötni a békét. Tehát a tárgyalóasztalhoz így mentek, egyenlő, harcoló felekként, majd Németország, a Monarchia országai egyszerre azon kapták magukat, hogy ott már őket tekintik vesztesnek. A magyarokat meg sem hívták, meg sem kérdezték. 

A BÉKEKÖTÉS ALAPELVE A NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
ahogyan ezt Wilson amerikai elnök deklarálta, a nemzeti önrendelkezésen alapult. Legalábbis elvben. Ha ugyanis ez történt volna, ha valóban ez az elv irányította volna a versailles-i rendcsinálókat, akkor nem zárták volna ki például a Magyarországtól elvett területeken a népszavazás lehetősét.Ehelyett mindössze semmire se jó népgyűléseket tartottak. 

Kocsis idéz román történészeket, politikusokat, akik egyértelművé teszik, hogy a népességük egésze korántsem értett egyet az irredenta célokkal, és nagyon valószínű, ha népszavazásra kerül a sor, a többség nem akart volna Romániához tartozni. 

Az önrendelkezés elve az amerikai elnöktől származott, aki feketén-fehéren megfogalmazta, hogy ennek így kell történnie. Majd a tárgyalások egy pontján visszakozott, és azután úgy tett, úgy fogalmazott, mintha ilyet soha nem mondott volna. 

AKIK A TÁRGYALÁSOKAT IRÁNYÍTOTTÁK
A cseh Tomáš Garrigue Masaryk és a felfoghatatlanul titokzatos Edward Mandell House ezredes. akinek szerepével, pozíciójával voltaképpen senki sincsen tisztában. Ha ők ketten mozdultak, szóltak, mindenki az általuk képviselt irányba állt. 

kocsis_trianon_masaryk_house_2.jpg

Kocsis István szemmel láthatón csak tapogatózik, úgy fest, nincsenek bizonyítékai, csak megalapozott gyanúja. Mindenesetre érdekes és izgalmas, amit mond. A feltételezett fő háttérhatalmi irányító véleménye szerint a szabadkőművesség

TRIANON FELFOGHATATLANSÁGA
Ami Trianonban történt, az Európa szégyene. A valósághoz, a tényekhez, az igazsághoz annyira semmi köze nincsen, hogy az már feltűnő. A döntésnek, a béketárgyalások végeredményének olyan szinten semmi köze nem volt semmihez, hogy az elképesztő. 

Magyarország elveszítette a területének a kétharmadát, a lakosságának az egyharmadát. Románia, az utolsó előtti pillanatig a vesztesek oldalán harcoló ország akkora plusz területet kapott, amekkorával Trianon előtt rendelkezett. Hihetetlen módon Magyarország területéből még Ausztriának is juttattak egy darabot! Úgy tűnt, semmi nem számít, sem igazság, sem arányosság, sem földrajz, sem gazdaság, sem népesség, sem semmi: az egyetlen cél, Magyarországtól annyit elvenni, amennyit csak lehet. 

kocsis_trianon_terkep.jpg

A kép forrása

A TRIANON-SZINDRÓMA PSZICHÓZISA, NEURÓZISA
Az elcsatolt területeken, közhely, nem jó magyarnak lenni még a mai napon sem. A legdurvább, legkegyetlenebb magyar-irtás a Vajdaságban történt, a második világháború után, de Romániában is voltak tömeges lincselések. De az összes elcsatolt területen szembe kellett néznie a kisebbségi sorsba kényszerült magyarság azzal, hogy gyűlölt nációvá változott. Ami pszichológiai szempontból nézve egyébként teljesen logikus, kiszámítható reakció volt a területek új urai részéről. Mindnyájan tudták, hogy ami Trianonban történt, annak az égvilágon semmi köze nincsen az igazsághoz, a méltányossághoz. A lelkiismeret--furdalásukat a franciaországi döntés vesztesein vezették le, akik jelenlétükkel egyfolytában emlékeztették őket arra, hogy ők egy méltánytalan, igazságtalan döntés nyertesei. Vagyis ha eltűnnek a magyarok, velük tűnik az állandósult lelkifurdalás. 

ÖSSZEFOGLALÁS

Nagyon össze kellett szedni magamat, hogy a bemutatásom terjedelmet tekintve túlságosan ne tengjek túl. Túltengtem. Egy majdnem hatszáz oldalas, információ-gazdag könyvről van szó. Ez volt a mentségem. 

A könyv tartalomjegyzéke

Előszó
Bevezetés
I. Trianon kérdéskörei és meghamisításuk

II. A magyarországi nemzetiségi mozgalmak kibontakozása egy fortélyos szövetség eredményeképpen

III. Miképpen lehetett akkora hatalma a Szent Koronának, hogy meg tudja akadályozni a küzdő felek erősebbikének a győzelmét?

IV. A Magyar Királyság és királyai Mohács előtt és után

V. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása (2.)

VI. Az 1784. évi magyarellenes felkelés a Szent Korona egyik országában, amely érthetetlen, ha nem pogromnak hívjuk

VII. A Supplex Libellus Valachorum mint olyan következménye az 1734-ben kezdődő mozgalomnak, amelynek utóhatásai súlyosabbak, mint az 1874. évi felkelés

VIII. A szlovák, a szerb és a horvát nemzetiségi mozgalom felzárkózása. A német romantikus történetírás hatása

IX. A magyar királyok és a Magyar Királyság ellenségeskedése (2.). A reformkor kezdete

X. 1848–49 és a nemzetiségi mozgalmak

XI. Akik elsőként kerültek ki a Szent Korona védőboltozata alól

XII. A nemzetiségi mozgalmak és a Magyarország-ellenes irredenta mozgalom a kiegyezés után XIII. Az 1879. évi törvénycikk és az irredenta mozgalom

XIV. A nemzetiségi mozgalmak 1879 után. Az 1892. évi memorandum avagy a magyar közjog elátkozása

XV. Ok-okozati összefüggések a dualizmus korábban avagy mi a titka a Lex Apponyi példátlan meghamisításának?

XVI. Ferenc Ferdinánd magyar trónörökös, a magyarellenes irredenta mozgalmak támogatója

XVII. Tisza István és a Magyarország-ellenes irredenta mozgalom

XVIII. Jászi Oszkár és a nemzetiségi mozgalmak

XIX. Felfoghatatlan ellentmondások XX. Trianon kérdésköreinek legfelfoghatatlanabb rejtélye. XXI. Thomas Woodrow Wilson pálfordulása

XXII. Románia felfoghatatlan szerencséje (2.)

XXIII. Ellentmondások, amelyek nehezítik a békekonferencia rejtélyeinek a megértését

XXIV. Trianon előkészítése és a történelemhamisítás

XXV. A történész drámája (2.)

XXVI. A rejtélyes trianoni pszichózis

XXVII. A magyarság önvédelme a Romániához csatolt területeken

XXVIII. Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése

XXIX. A magyar küldetéstudat és változása Trianon után

XXX. Trianon és a román politika változása a 2. bécsi döntés után

XXXI. A trianoni pszichózis erősödése a második világháború után

XXXII. Legyőzhető-e a trianoni pszichózis?.

XXXIII. Az első világháború és a ,,béketeremtés" története, valamint meghamisításuk és Európa eljelentéktelenedése.

 Napkút, Budapest, 2020, 576 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639963

7/10

2021. július vége, Tapolca. Nyaralás egy nagyon szép, barátságos appartmanban (Koffer, mert megérdemlik a reklámot)

napkut.jpgKöszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim

Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából

Halmai Róbert: Nagyapám
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Borcsa Imola: Magnebéhat
Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos
Hegyi Ede: A senki
Erdürreheim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején 
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Petőcz András: Idegenek
Ross Károly: Híd az ártér fölött
Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről
Paul Willems: Itt minden valós
Benyó Tamás: Az Úr neve

Kocsis István: A királyné aranyból van (Drámák I.)
Kocsis István: Trianon (Az értékelés első és második része)

 

Bethlenfalvy Gábor: Betörjek ​a nénikémhez?

Ifjúsági, vidám, szociografikus és romantikus krimiszerűség a kétezres évek elejéről

bethlenfalvy_betorjek_a_nenikemhez.jpg

delfin_jel_1.jpg

Immár tényleg csak utalok rá: írtam már a Delfin könyvek és az én kapcsolatomról, érdekesen, színesen, személyesen, máshol citáltam már ezt a színes, személyes beszámolót. Vagyis nem ismétlem most saját magamat. Azt azonban mégis újra elmondom, mert ide tartozik, hogy voltaképpen, hat kötet híján a teljes sorozat itt van mögöttem a polcon.

Az első százhatvanhét kötet, a Delfin Könyvek első, 1964–1990 között kiadott sorozata hiánytalanul. Aztán amikor 2000-ben a Móra Kiadó újra kezdte a sorozatot, nem volt bennem lelkesedés. Nem tudok erre a nemre magyarázatot adni. 2000 után összesen tíz kötet jelent meg, ebből is hat valamilyen formában már napvilágot látott: négy az előző sorozatban, kettő a sorozaton kívül. 

Pár évvel később aztán mégis beszereztem a maradék négy kötetet. A két, addig sorozaton kívül már megjelentetettre is vadásztam (Távolban egy fehér vitorla, Mézga Aladár különös kalandjai), de azokra még nem akadtam rá. Igaz, össze sem törtem magamat a keresésükben. 

Aztán mi történt? Valamelyik este csak úgy felültem az ágyban, mert szomjaztam ebben a dögletesen meleg nyárban, inni készültem még egy utolsót elalvás előtt, hát egyből szemben voltak velem a Delfin Könyveim. Legfelül a 2000 utáni sorozat. Ott meg ez a förtelem borítós könyvecske (114 oldal). Levettem, miről is szól egyáltalán.

Most mondd: azonnal a kezemben maradt! 

A borító és a rajzok

Legszívesebben egy szót sem szólnék róluk, de mert jó hírem van, mégis megteszem.

Itt a jó hír: a borítónak meg ne próbálj hinni, mert nagyon rosszul jársz! Ha annak hiszel az életben kézbe nem veszed ezt a könyvet. Belül sem jobb a helyzet, mondhatom! De ha így tennél, nagyon rosszul járnál! Ne higgy a szemednek, távol legyen tőled ilyesmiség!

Nem tudom kinek volt kije a grafikus, de hogy sem ő, sem a szerkesztője nem találkozott még eleven gyerekkel, az egészen tuti! Különben az egyiknek eszébe nem jutott volna ilyeneket rajzolni, a másiknak pedig egy vidám, kortárs krimiszerűségbe beszerkeszteni.

Egyszerűen nem hiszem, hogy van ember, akinek ez a borító, ezek a rajzok bejönnek. Borzalom! De még a színvilág is: most nézd meg! A cím alatti színátmenetnek ugyan mi köze van a grafika színbenyomásához? 

Á, hagyjuk is! Volt egy pillanat, amikor terveztem, hogy még néhány förtelmet megmutatok neked azokból a rajzokból, amik belül vannak, de egyszerűen lusta vagyok ilyen borzalmakkal még dolgozni is, és ha negatív módon, de reklámozni őket. Képzeld azt, amit itt látsz fekete-fehérben, na, az van belül. Tovább fogod te is azonnal lapozni ezeket, amikor az értékelésem után rohansz, beszerzed a könyvet, és olvasni kezded. Na, ezért sem fotózgatok, úgyis látni fogod... 

Pfúj! 

Na, és ezzel kidühöngtem magamat, minden más pozitív lesz! 

Az aki írta ezt a könyvet

elég háttérben levő figura. Amennyiben azonos egyáltalán azzal a Bethlenfalvy Gáborral, akiről találtam infókat, akkor egy hívő katolikus szerzőről van szó, aki ezen a könyvön kívül írt még négy, a kereszténységgel foglalkozó és két médiával foglalkozót. Ezen kívül nagy ritkán, de tényleg éves egymásutániságban írogat a valasz.hu-ra és a mandiner-hu-ra. A témákat illetőn a webre írogató Bethlenfalvy azonos az egyéb könyveket író Bethlenfalvyval. Aki még felelős kiadója volt (?) a Czakó Gábor alapította Igen című katolikus folyóiratnak. 

A fentiek ismeretében van némi kétségem, hogy egyenlőség jelet tehetek a rengeteg, két Bethlenfalvy közé. Vagy netán apa és fia? Hm... Ugyanis ez a könyv nagyon nem keresztény, és nagyon nem katolikus. Van, akinek ez jó hír. Engem nem zavarna az sem, bár az akkor teljes bizonyossággal egy tökéletesen másik könyv lenne. 

Egyetlen fotót találtam Bethlenfalvy Gáborról. Ami fotó egészen biztosan azonos a katolikus Bethlenfalvyval. A könyv szerzőjével való azonosság, ugye, kérdéses. De mert egy blogbejegyzés akkor jó, ha nem csupán rengeteg folyószöveg, most láthatsz egy monotóniát megtörő, valószínűsíthetőségi fotót a szerzőről.

bethlenfalvy_betorjek_a_nenikemhez_bg.jpg

Ifjúsági, vidám, szociografikus és romantikus krimiszerűség a kétezres évek elejéről

Ha nem lenne elcsépelt, idézném a költő közhellyé vált, gyönyörű verskezdetét a regényke műfaji besoroláshoz: 

Minek nevezzelek?

(Hupsz, hát nem idéztem mégis...?) Mert voltaképpen mindegyik, amit az előbbi alcím megnevez. De úgy, hogy igazán egyik vetületét, jellemzőjét sem veszi véresen komolyan. Így úgy mindegyik, hogy egyik sem. 

S közben arról is szó van, hogy ez a Delfin-kötet hozza a Delfin-sorozat legjobbjainak a vonásait. 

Elmondható, hogy bár ifjúsági regényke, nem attól akar azzá válni, hogy gyerekek szerepelnek benne. Nem szerepelnek benne gyerekek. Ez jórészt jellemző volt a Rónaszegi Miklós szerkesztette régi Delfin-sorozatra is. Volt abban minden, western, sci-fi, történelem, háborús, s nézd csak, nem attól voltak ifjúságiak, hogy ifjak vitték a prímet a sztoriban. Voltak persze olyanok is, de nem csak olyanok. Punktum. 

Aztán ez mindent összevetve egy vidám könyv. Olyasféle vidámsággal, akár A láthatatlan professzor. Vagy egy Aszlányi-regény. Még Kürti András neve jutott eszembe (Csókol:Renate, A magányos villa titka), hogy képbe kerülhess. Ráadásul a tartalmát elmondó fülszövegben van egy elpöttyintés, amiről a nagy P. G. Wodehouse is simán eszünkbe juthat. Pláne, hogy unokaöccs, meg nagynénik, meg fiatal lány, meg szegény, de nemesi származású fiatalember, mindennapi foglalkozással. Ugye...

Feösthy Tamás – családi becenevén Topi – a szépreményű ifjú történelemtanár a legélhetetlenebb fajtából: csekély fizetéssel, tudományos ambíciókkal és néhány éltes nőrokonnal, akik irányítani szeretnék az életét. No meg egy Regina nevű szőke bombázó is sürög körülötte menyasszonyi státusban és üzletasszonyi tervekkel.

Hogyan lehetne megfelelni ennyi elvárásnak? Kapóra jön egy váratlan fordulat: milliomos amerikai alapítvány vonja be kutatásaiba a fiatalembert. Feladata lenne egy a családjával kapcsolatos második világháborús dokumentum megszerzése. S a várható honorárium: egymillió dollár. A tervezettnél kissé fordulatosabbra sikeredett vakáció történetét fanyar „angolos” humorral írta meg a szerző, de a vaskosabb tréfák kedvelői, sőt, a romantikus históriák olvasói is találnak a könyvben kedvükre való részleteket.

Az még benne a jó, hogy ugyan van benne némi pofozkodás, hol hölgy üt fiatalembert, hol férfiak férfiakat, de mégsem brutális a cselekmény. Hulla sincsen benne. Rendőrség van, meg őrizetbe vétel is. Sőt, izgalom is, kincskeresés is. Meg szerelem is, meg kiábrándulás is. S mindez egész végig nagyon derűsen, visszafogott rötyögősen. 

Az alakok magától értetődőn nem vetekszenek Raszkolnyikov de még Gömböc kisasszony figurájával sem. Ha a szívemre teszem a kezemet, nyögvenyelősen, földre sunyított tekintettel azt kell mondanom, voltaképpen sematikusak. A szakmájában okos, de egyébként csetlő.botló, fiatal történelem tanár, a szőke, haakönnyűszélrásegítahurikánsemtépleróla külsejű, de jellemében annyira nem cizellált menyasszony, a minden lében irányító kanál és a képben levő, pragmatikus, szókimondó nagynéni, a másokon átgázoló, de voltaképpen nem okos és nem is ügyes vállalkozó, annak kétajtósszekrény, hm, mije is... jobbkeze, a pragmatikus nagynéni által felkarolt, a vállalkozó által kirúgott, okos és kedves pincérnő (kétség egy szál se, a töritari érzelmi és realitás mérlege merre billen szerelem-ügyben... És így tovább, nem sorolom fel az összes szereplőt. De nincsen baj ezzel a sematikussággal sem. Jusson eszedbe Wodehouse, és mondj egy regényt tőle, amely mélylélektani diplomamunka! S ettől rossz író lenne? Vagy Rejtő? 

Mint ilyentől dőreség lenne ettől a vékony, derűs szösszenettől mélyirodalmi érzelmi-szakadékokat és Mount Everest magasságú mentális önfeledtségeket várni. Ahogyan  az összes kis hazánkbéli társadalmi rétegződések mikroszkopikus részletességű bemutatását sincs a hatáskörében. De nem is erre való. A varrótű sem jó ollónak és a galuskaszaggatóval sem porszívózni. Vedd tudomásul! 

Viszont arra, amire való, na, arra teljesen kiváló Bethlenfalvy úr regénykéje! Komolyan mondom, s mint tudod, nekem aztán elhiheted, nincs okom arra, hogy átvágjalak téged. De nincs ám! Tudod mit, olvasd el, és szórakozz rajta egy jót! Nosza!

Móra, Budapest, 2000, 114 oldal · ISBN: 963117574X · Illusztrálta: Kalmár István

7/10

2021 júliusa: már csak kettőt kell aludni a nyaralásig, meleg van, és szeretem azt, akit nem kötelező szeretnem, csak szerinte. :-D

Kitüntetés a Moly.hu-tól: Legalább 50 könyv 2021-ben

Semmi különös, csak egy kis játék és egy kis statisztika

Bár nincsen semmi jelentősége, csak játék és statisztika, ahogy erről már írtam adott oldalszám elolvasása után), de a mai napon a következő kitüntetést kaptam a Moly.hu rendszerétől.

Én ugyan nem számoltam, mennyi az annyi de most már tudom. :-) 

Megosztom, mert játék és statisztika. Tényleg semmi másért.

moly_50_kony_2021ben.JPG

Morris – Xavier Fauché – Jean Léturgie: Lucky Luke – 42. Pony Express

Luke néhány történelmi pillanatra részese a kommunikációs sebesség felgyorsításának

lucky_luke_42_pony_express.jpgNem kapok érte semmit, de mert nagyon korrekt a Pestikönyv, elmondom:
ha rendelsz valamit tőlük, csak írni kell nekik egy e-mailt, ők pedig ingyen és bérmentve elküldik neked postán, amit rendeltél.
(https://www.luckyluke.hu ; lucky.luke.hu@gmail.com)

Szerencsére, hála neki a Pestiköny kiadó töretlenül, rendre megjelenteti a Lucky Luke-füzeteket. Ugyan az eredeti megjelenéshez képest esetleges sorrendben. De mert a történeteket mindössze a főszereplő, a Dalton-tesók és a ostoba kutya, Rantanplan személye köti össze (mármint a földrajztól és a történelmi kortól eltekintve), így voltaképpen semmi jelentősége nincsen a dolognak.

A megjelenés eredeti sorrendje voltaképpen csak az alkotók változását rejti magában, a történetetek kronológiája szempontjából az olvasó szempontjából teljesen mindegy, éppen melyik füzetet olvassa. Különös tekintettel arra, hogy egy-egy lapszámban egy-egy teljes történetet kapunk kézbe. 

A mostani történetet az eredeti rajzoló, Morris mellet Xavier Fauché és Jean Léturgie jegyzi. A  grafikussal kiegészült trió összesen hat Lucky Luke sztorin dolgozott együtt. Hangsúlyos az együtt, mert mindkettejükkel volt külön-külön is Lucky Luke füzet, igaz, csak egy-egy darab. (Lucky Luke-központú bibliográfia a bejegyzés végén!)

XAVIER FAUCHÉ 1946-ban született, és amikor éppen nem Lucky Luke képregényt írt, akkor író, televíziós forgatókönyvíró, rádiós szerkesztő. lucky_luke_42_pony_express_xf.jpgJEAN LÉTURGIÉ majdnem ugyanaz mint fent, csak ő 1947-ben született, a rádió nála kimaradt, viszont sokkal több mindent publikált.

lucky_luke_42_pony_express_jl2.jpg

A Lucky Luke-füzetekre, legalábbis jó néhányra jellemző, hogy a történet így-úgy a valóságban gyökerezik. Bár a főszereplő személye nem, de például a Dalton-tesók valóban léteztek. Mint ahogyan még sok füzet főszereplője vagy eseménye. Csak azért sem sorolom most fel, melyek! A Pony Express története is a valóságra épített. (Ahogyan egy másik francia képregény, az apacs fiúról szóló Okada magyarul elsőként a színes Pajtás újság hátlapján megjelent története is. Én akkor hallottam a Pony Express-ről első ízben.)

A Pony Express Amerika keleti és nyugati partja közötti lovasfutár-szolgálat volt. Ez a Lucky Luke-történet a szolgálat indulásáról szól. Az Express megszületése nem mindenkinek volt ínyére, több ellenlábasai is volt, de szokatlan módon ebben a történetben ezek nem a Dalton fivérek, hanem marcona vasutasok

Jelen esetben természetesen Luke a futár, s mint tudjuk, Luke megállíthatatlan és legyőzhetetlen. Elsősorban nekiáll megszervezni a Pony Express rendszerét: keresi és kiképzi a megfelelő embereket, akik kitartók, jó lovasok, magukénak tekintik a feladatot. Másodsorban ő maga is kiveszi a részét a feladatból. Olyannyira, hogy az első próbaúton ő maga is hadrendbe áll. Hogy mennyire, azt még nem tudja...

A kormány ötvenezer dollár jutalmat ajánl fel annak, aki a kaliforniai Sacramentból tíz nap alatt eljuttatja a küldeményeket a missouri állambeli Saint Josephbe. Az újságban megjelent hirdetés azzal zárul, hogy amennyiben nem akad jelentkező, az összeg a Pacific Railway vasúttársaságot illeti. Érthető, miért a vasutasok az ellenlábasok?

S hogy miért van szükség minderre? Ezért:

lucky-luke_42_a_pony_express_2.jpg

Mondjuk ez a tréfás képsor az, ami miatt nem értek semmit: a Pony Express aztán nem tojásokat és egyéb küldeményeket, hanem kizárólag leveleket kézbesített. Nem csomagszolgálat volt tehát, hanem levélküldeményes.

Minderről hall egy nagyon amerikai mosolyú üzletember, W. H. Russel, aki 1960. júnus 3-ára tűzi ki a Pony Express indulását.

S akkor ebben a szellemben veselkedik neki a maga feladatának, Russel és Luke a szervezésnek, a Pacific a megakadályozásnak.

Ezen a képsoron csuda jót mosolyogtam. Luke nem csupán az árnyékánál gyorsabb, hanem a coltja lőszereinél is.

lucky-luke_42_a_pony_express_2a.jpg

S akkor persze ebben a szellemben mindvégig. S mire a végére jutunk, kiderül, hogy a technika sokkal fontosabb mint a logisztika, mert az előbbi teljesen ki tudja váltani az utóbbit.

Csuda jól szórakoztam mindvégig. Csak akkor ért egy kis csalódás, amikor a történet végére értem. El lettem kapatva, ugyanis. Megszoktam, hogy a valós hátterű Luke-történetek esetében legalább a kiadó legalább egy oldalt szentel annak, hogy ezt a valós hátteret bemutassa az olvasóknak. Hát, jelen esetben vagy úgy vélték, hogy a történet mindent elmond, semmit hozzáfűzni való nem lehet. Mert a Pony Express valós történetének a bemutatása ennyiből áll:

lucky-luke_42_a_pony_express_3.jpg

Szűrje le ki-ki a mindent elmondó tanulságot! Úgy biz' a! Jó, belátom, elfogadom, nem tartozik e képregény lényegéhez ezügyi nyávogásom, de volt bennem vaskos hökkenet e kép láttán.

*

A 42. magyar Lucky Luke füzet (42, érted, olyan ez mint a legeslegnagyobb számítógép válasza a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden?) nem váltja meg a világot (azon kétezer éve túl vagyunk), nem újítja meg a képregény műfaját, nem ruházza fel vadonat új színekkel a sorozatot sem, nem tesz hozzá semmit az eddigiekhez, de el sem vesz belőle. Mindössze nagyon stabilan tartja a színvonalat. Ismerve a sorozatok rákfenéit, nem nehéz belátnunk, hogy voltaképpen ez nagyon nem kevés

50. Sarah Bernhardt, Dargaud, 1982, író: Jean Léturgie and Xavier Fauche

53. Le Daily Star, Dargaud, 1983, író: Jean Léturgie and Xavier Fauche

56. Le Ranch maudit, Dargaud, 1986, író: Jean Léturgie, Xavier Fauche and Claude Guylouis (Az elátkozott farm)

59. Le Pony Express, Dargaud, 1988], író: Jean Léturgie and Xavier Fauche (A Póni Express)

60. L'Amnésie des Dalton, Lucky Productions, 1991, író: Jean Léturgie and Xavier Fauche (A Daltonok amnéziája)

62. Les Dalton a la noce, Lucky Productions, 1993, író: Jean Léturgie and Xavier Fauche (Esküvőn a Daltonok)

63. Le Pont sur le Mississippi, Lucky Productions, 1994, író: Jean Léturgie and Xavier Fauche (Híd a Mississippin)

*

64. Kid Lucky, Lucky Productions, 1995, író: Pearce and Jean Léturgie

66. Le Klondike, Lucky Productions, 1996, író: Yann and Jean Léturgie (A Klondike)

68. Oklahoma Jim, Lucky Productions, 1997, író: Pearce and Jean Léturgie

*

67. O.K. Corral, Lucky Productions, 1997, író: Eric Adam and Xavier Fauche

65. Belle Star, Lucky Productions, 1995, író: Xavier Fauche

 

 

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699467 · Fordította: Szenes Renáta

7/10

2021 július közepe: már csak négyet kell aludni és nyaralás, irány Tapolca!

Bogáti Péter: A linkostowni csapda

Egy tréfás, ámde pisztolypárbaj nélküli western

 bogati_a_linkostowni_csapda.jpg

 A Delfin Könyvekről, pontosabban a sorozathoz való vonzódásomról többször és hosszan írtam már, így bármekkora is a kísértés, mégsem ismétlem önmagamat. 

Mindazonáltal a gyerekkori kedvenc sorozatomban is akadnak darabok, amelyek kiemelkedően fontosak a szívemnek. Ilyen A láthatatlan professzor, A repülő ember, A kétéltű ember, A kis detektívek, Az ifjú mesterdetektív, A fekete sombrero, A fehér törzsfőnök,  Az aranynadrágos fiú, Micsoda kölykök! Ami így minden erőlködés nélkül eszembe jut. De ezek között az egyik legelőkelőbb helyet foglalja el Bogáti Péter XX. századi western-alternatíva-paródiájaA linkostowni csapda. 

Amit tegnapelőtt este pillanatnyi gondolattól vezérelten kerestem ki a többi Delfin közül, mert újra megkívántam az olvasását. 

Kamaszkoromban voltam olyan megátalkodott, hogy beleírtam a könyvekbe, hogy ötös skálán milyen osztályzatra értékelem. Ebbe egy nagy, többször körberajzolt hatost írtam be. A szennycímlapon pedig pipákkal jeleztem az olvasásaimat. Ha többször olvastam, több pipával. Ebben a könyvben eddig négy pipa volt. Rendkívül szokatlan a pályafutásomban.

Bogáti Péterről semmi különös információt nem leltem a hálón. Még fényképet sem. Író volt, sci-fi író, forgatókönyv író, és legalább huszonkét könyve jelent meg magyarul. Írt ifjúsági műveket, történelmiket és ismeretterjesztőket. Legismertebb darabjai közé tartozik a rendkívül mulatságos Ágasvári csata, annak első része, A Hóvirág másodkormányosa jelenti, az időutazásos Halló, itt Mátyás király!, a posztapokaliptikus Az utolsó ember és a műfajilag nehezen besorolható A linkostowni csapda. 

A XX. században vagyunk, a helyzet western, de egy fia pisztolylövés el nem dördül a történet során. A nevében is tréfás várost (Link, érted, ugye? Azért link, mert a várost a neves amerikai, Abraham Link alapította.) a teljesen korrupt városvezetés tartja a markában. A rendőrség teljesen összefonódott az alvilággal, mi több, voltaképpen a városvezetés maga a helyi maffia. Linkostown lepukkant, nyomasztó, sötét hely.

Ahová megérkezik az első szám első személyű elbeszélő, Benjamin Benjamin, a köpcös gömbügynök (aki bár szereti azt mondani, hogy ő az, de nem azonos a villámhárító feltalálójával.) Legnagyobb meglepetésére a pályaudvaron egy hatalmas darab,  csokornyakkendős fickó várja, és egy ütött-kopott autóba dugja, amelynek az ablaktörlő-karjára egy súrolókefét erősítettek, és már viszi is a sötét utcákon a Szeretetotthonba. 

bogati_a_linkostowni_csapda_7.jpg

– Uram, van fegyver önnél?
– Természetesen van. És természetesen nem adom oda.
– Természetesen nem is kértem, uram. Csupán meg akartam győződni felőle. Ámbár Linkostownba a legritkább esetben érkeznek az utasok fegyver nélkül,

Ezen nem lepődtem meg, noha életemben először jártam Linkostownban. Mindössze fél perce, hogy megérkeztem a helyi vonattal, amely egyetlen leszálló utasként engem hagyva hátra, már kigördült a pályaudvarról. Igaz, ezt is csupán feltételeztem, mivel a peronon egyetlen lámpa sem égett, s így nem láttam tovább az orromnál. Az előtt pedig egy behemót alak tornyosult, s tette fel az előbbi udvarias, de határozott kérdést. Bár semmi közöm sem volt hozzá, helyesebbnek véltem, ha folytatom a társalgást.

– Találok itt valahol egy taxit? - kérdeztem.
– Természetesen talál – válaszolta készségesen. – De nem tanácsolom, hogy keressen. A linkostowni taxik a legritkább esetben szállítják oda utasukat, ahová az kívánja. De a fuvardíjat minden esetben behajtják.
– Ó! Ez kínos – sóhajtottam.

A gombügynök hamarosan szembetalálja magát a korrupt kisváros korrupt rendőrbiztosával, dr. Colttal, aki csalással péppé veri őt egy billiárd-partiban. Ez meghatározza Benjamin Benjamin további sorsát és a linkostowni eseményekben betöltött pozícióját. Megismerkedik a kirúgott középiskolai tanárral, Sámuel Smithel, akinek van egy egggészen különleges találmánya a gazemberek számára: a könyv borítóján is látható Samuviz. Erről többet egy szót sem, tiltja a jólneveltségem. Kis csapatukhoz tartozik Samuel egykori tanítványa, az egykori gazember, a drabális csokornyakkendős a pályaudvarról, Csokornyakkendős Dzsimmi. Az ő oldalukon áll majd Tódor szaki, az aranykezű ezermester, Enyvesujjú Dzseki, a kamaszbanda vezetője, Tojás, és kedvese, Bucibébi, annak édesapja Monsieur Keszköszé, Brown őrmester, a rendőrségtől. Meg a fél város... Bár utóbbiban nincsen elég bátorság, hogy ezt ki is mutassa.

Főhőseink nem haláluk lehetőségét megvető hősök. Csupán ötletes, gondolkodó muszáj-Herkulesek, a többet ésszel, mint erővel oldalán álló kisemberek.

*

Az egyre szélesebben mosolygó olvasó azon kapja magát, hogy ugyan nem röhögi magát könnyesre, de végig igen derűsen vigyorog. Ez a jellemző a könyvre. Végig. A vigyor oka leginkább az, amit még Rejtő Jenő talált ki: az ilyen-olyan magyar valóság exportálása valami vadidegen környezetbe. Nem tudom, figyelted-e, de a személynevek csak félig vannak angolul, a helyesírásuk részben magyar: Dzsimmi, Dzseki, Sámuel. Aztán itt van pár vállalat elnevezés, s hogy csak kettőt említsek: a Linkostowni Uzsora- és Hitelbankot és a korrupció székházát, a LIGYÁKELI-t, vagyis a Linkostowni Gyárosok és Kereskedők Erkölcsvédő Ligáját. Ami utóbbi már a rövidített neve hangzásában is egyértelműen inkább utal a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországára mint egy század közepi amerikai kisvárosra. A LIGYÁKELI központja egy a nap nagy részében kacsalábon forgó épület, amely csak délután négytől szolgál a gazemberek főhadiszállásául. Akkor a forgás megáll.

A párbeszédek nem sziporkázók, mindvégig megmaradnak a széles derű szintjén, de ott következetesen.

– Iszik valamit?
– Köszönöm, ha akad egy sör...
– Nem akad, de majd segítünk rajta. – Aprót nyomott az egyik srác markába, és az kivágtatott az ajtón. Alighanem a szemben világító Sasszem bárba. – Te hazamehetsz – inlett a másik fiúnak. – Vége a mai szolgálatnak.

A fiú köszönt és ment.

– Egyedül elengedi őket? – csodálkoztam.
– Nem bántanak senkit... – felelte mosolyogva, csak a szeme maradt hidegkék. Én ugyan éppen fordítva értettem a kérdést, de megint csak jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Végtére is mi közöm hozzá? Azért jöttem ide, hogy üzletet csináljak, nem pedig azért, hogy neveléstudományi kérdésekbe üssem az orromat!

bogati_a_linkostowni_csapda_3.jpg

*

Az egész történet valahogy olyan, mint amilyen az Inke László főszereplésével készült Kojak Budapesten című film volt. Inke és a Kojak-et alakító Telly Savalas legalább annyira hasonlítottak egymásra mint Bud Spencer és a magyar hangja, Bujtor István (aki aztán a Csöpi-sorozattal meg is alkotta a magyar Bud Spencer-filmeket. Tudtuk, hogy nem Kojak-filmet nézünk, de mégis Kojak filmet néztünk, hiszen teljesen azonos volt a hang, és nagyon hasonló a külső.

A linkostowni csapda olyan mintha western lenne, de Bogáti modern környezetbe hozta, és erőszak gyakorlatilag nincsen a történetben. Pisztolypárbaj pláne nincsen. Küzdelem, fortély, bűn a van. De a küzdelem is szellemi, nem test test elleni. Benjamin és Sámuel bajban is lennének az ő fizikumukkal...

bogati_a_linkostowni_csapda_1.jpg

*

A regény grafikusa Nepp József. Vagy ahogy szívem szerint írnám: NEPP JÓZSEF. Van, aki e nevet nem ismeri? Ha lenne, csak annyit mondok, Mézga család! Ha még így sem, akkor vagy újszülöttről van szó (újszülöttek ne olvasgassanak engem, mert néha nem vagyok kellően mosdott szájú), vagy teljesen reménytelen esetről. Segítség lehet még: Gusztáv, Dr. Bubó, Hófehér. Ha így sem, akkor úgysem... Nekem Mézga Aladár űrkalandjain és Gusztávon keresztül került kitörülhetetlenül a kedvenceim közé. Meglepő, hogy milyen kevés könyvnek volt az illusztrátora. Még meglepőbb, hogy tulajdonképpen négy van, amely független a rajzfilmektől, amelyekhez köze volt. Még meglepőbb, hogy megnéztem Kiss Ferenc katalógusát, amit a Fülesben megjelent képregényekről készített: Nepp sohasem rajzolt képregényt.

Az a fura, ahogy most átnéztem a könyvet és kifotóztam belőle pár illusztrációt, hogy tulajdonképpen semmi különös nincsen a rajzokon. Nem fenomenálisak a látószögek, a beállítások, az alakok. Egyszerűen jó nézni a rajzokat, és jó lenne még többet nézni belőlük! Nepp rajzain teljesen magától értetődő természetességgel keveredik az élethű realitás, a játékosság és a humor. 

*

Így az ötödik olvasásra nem vágott a földhöz a könyv. (Meglepő fordulat, nemde?) Valahogy úgy emlékeztem, nem csupán derűs, hanem röhögős is. Nem az. Lehet, hogy csak ötödikre nem... De most sem tudtam letenni, ha nem is egy szuszra, de kettőre olvastam ki. Áldás, ha az ember reggel másfél-két-három órával korábban ébred, mint Szerelmetesfeleségtársa! S ugyan tudtam, mi fog következni, mégis olyan voltam mint a kisgyerek, szurkoltam a jóknak, és örültem a sikerüknek.

De leginkább annak örültem, hogy empatikus voltam a tetszési indexet illetőn a körülbelül negyven évvel ezelőtti (egek!) magammal.

Teljesen értetlen vagyok azokkal szemben, akik nem akarnak felnőni, és a sokadik x után is büszkék rá, hogy gyerekesek. Szerintem a kíváncsiság, a játékosság, a dolgokra való rácsodálkozás nem gyerekes, gyermeki dolog, hanem nyitott emberi.

Az infantilizmus, a felelősség nem vállalása, a tehetetlenség, a világban való imbolygás gyermeki ugyan, de egy testben felnőtt esetében inkább szánalmas, mintsem irigylésre méltó.

Tudom, hogy sokat változtam, nagyon más lettem, de a tetszési index stabilitása azt jelzi, még akkor is, ha hozzá számolom a nosztalgia-faktort, hogy van bennem valami stabilitás, és gyerekkoromban is volt valami viszonylag fejlett esztétikai rendszer. Már akkor tudtam értékelni, ami szellemes. :-)

 

Móra, Budapest, 1976, 268 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631105067 · Illusztrálta: Nepp József

9/10

2021 július közepe: már kezdik bizgetni a negyedik hullám jövetelét, miközben a plebsz meg örül a nyárnak, a szababadságnak, a normalitás részleges, időleges visszaállásának.

Craig Thompson: Blankets – Takarók

Egy csodálatos, aprólékos, őszinte, semmitmondásos képregény

thompson_blankets_takarok.jpg

Végre védettségi oltási igazolvány nélkül látogatható a könyvtár! Alig vártam. Aztán majdnem üres kézzel jöttem ki. Valahogy semmihez nem volt kedvem, sem szépirodalomhoz, sem ismeretterjesztőhöz, de még képregényhez sem nagyon. Olyan csihipuhis volt mindegyik, s nem fűlt hozzá egy porcikám sem...

De ez a dromedár nagyságú, úgy öt-hat centi vastag, vagy húsz centi magas féltégla jönni akart mindenképpen.

Nem csihipuhis.

Volt már a kezemben, visszakerült a polcra. Egyszer még most is, de aztán addig-addig erősködött szelíden, amíg a hónom alá nem csaptam. Egyedül őt vittem magammal, semmi mást. Volt akkora súlya, mint három másiknak. S volt is annyira jó. Meg nem is. De inkább igen. 

Na, lássuk, mit beszélek miért itt össze-vissza!

Ez a hiper vaskos képregény, ötszázkilencvenkét oldal (!) voltaképpen nem tudom micsoda. Annyi minden kétséget kizárón bizonyos, hogy a szerző önmagáról készítette, a saját életét rajzolta meg. De mégsem életrajz. Részben egy gyerekekkor cserepeiből áll, részben egy szerelem története, és részben egy világnézeti változás (szó szerint) rajzát láthatjuk magunk előtt. 

thompson_blankets_takarok_02.jpg

Ami történik

Amerikában vagyunk, kisvárosi miliőben, fundamentalista keresztény családot látunk, két gyerekkel. Az egyik, a nagyobbik gyerek a főszereplő. A szülők komolyan gondolják a kereszténységüket, annak minden áldásával és a félreértésének minden átkával együtt. 

Craig egy nyápic, csenevész hosszú hajú kis srác volt, csúfolkodások, zaklatások állandó céltáblája, konfliktusok elszenvedője. Lúzer, na! Sem magát, sem az öccsét nem volt képes megvédeni. Egyetlen kiemelkedő tulajdonsága volt: jól rajzolt. De az iskolai közegben ez az introvertált képesség sem vált a javára. Még azt sem mondhatjuk, hogy jellemileg valami különleges lenne: a feszültségeit, az iskolatársak baxtatásait, az apja elképesztő nevelési módszereit az öccsén vezeti le. Az egész emberi jelenség (nem a megfogalmazása, az nagyon is ütős!) erőtlen, nyámnyila. Csernus úgy fogalmazná, teszetosza puhapöcs. 

S mert ez a természet rendje, Craig növekszik, kamaszodik, fiatal felnőttködik. A jelleme az idő múlásával annyira nem változik, nagyjából minden marad a régiben. Amit a család kereszténysége, illetve a kereszténység mindennapi megélésének a félreértése csak még inkább fokoz. 

Egy keresztény táborban megismerkedik egy lánnyal, Rainával. Ugyan hatszáz mérföldre laknak egymástól, de mert a szimpátia kölcsönös, megszervezik, hogy a tábor után is találkozzanak: Craig megy két hétre Rainaékhoz. Raina családja is keresztény család, de éppen a mélypontját éli. A lánynak van egy édes és két fogadott, fogyatékos testvére. A szülők éppen válófélben vannak, az apuka még kapaszkodik, azonban az anyuka elengedett már mindent.

A képregény törzse ennek a két hétnek a története, Craig és Raina kapcsolatának az alakulása. Ami kiegészíti, magyarázza, színesíti, az Craig múltja, illetve az, hogyan befolyásolja, alakítja, módosítja  a szerelmüket a keresztény háttér. 

thompson_blankets_takarok_03.jpg

Miről szól a képregény?

Igen, voltaképpen ez a kérdés. Előre mondom: egyáltalán nincsenek benne nagy történések, drámai konfliktusok, nincsen lelket tépázó szellemi, érzelmi viharok. Nagy érzések, rácsodálkozások, változások vannak, a valóságot erősen nyaktaslizó metafizika dilemmák vannak. Mégis, összességben azt mondom, a képregény nem valamiről szól, hanem Craig Thompsonról. 

Belegondolva különösebb tanulsága sincsen. Sőt, az ember gyereke olvasó egy kicsit néz is a végén, hogy, oké, ez volt a szerelem története, és ez volt egy szellemi változás vázlata, és akkor most mi van? 

Kicsit olyan érzésem volt, hogy Craig számára, bármilyen is volt, bármire is jutott a Raina-szerelem, élete meghatározó élménye volt. Amiben minden bizonnyal benne van, hogy a szellemi magára találásnak is eszközévé vált a szerelmük. 

Többször írtam már róla: Áginak hívták. Én tizenhat voltam, ő tizenöt. Három évig voltunk együtt. Ahogy utólag belegondoltam, egy éjszakát sem töltöttünk együtt. De a másik nemet egymáson keresztül tanulgattuk. Mellette éreztem először, hogy milyen az, amikor biztonságban van a lelkem, a szívem

S mellette éreztem először azt is, milyen az, amikor elárulnak, cserbenhagynak és hogyan válhat egy kapcsolat a játszmák és elhallgatások terévé. 

Ági sokkal értelmesebb volt nálam. Úgy két éven belül kezdtem látni, hogy ebből lehetnek nagy bajok. Az én célom a pillanatnyi nyugalom és a túlélés volt. Ő már akkor agykutató akart lenni. (Az is lett, Amerikában.) Eléggé eltérő célok. A kapcsolat vége felé én maximum kirándulni, meg őszinte kőkemény rockkoncertekre jártam, ő meg habfürdős medence-partira, ahol Hernádi Gyula is részt vett, akivel hamarosan egy társasjáték készítésébe fogtak. Amikor éppen nem a Schola Hungaricával volt nyugat-európai koncertkörúton. 

S mellette tapasztaltam meg, hogy az ember szíve is ökölbe tud szorulni. Az utolsó, igen dicstelen fél évünk végén kérdezte meg, egyértelmű hátsó tartalommal: 
– Te voltál valakivel ez alatt a fél év alatt?
Mit mondhattam volna mást?
– Nem, Ági, én szeretlek téged...

Azt, hogy vége, én mondtam ki. Három évre döglöttem bele. De a kapcsolatot vissza nem csináltam volna semmi pénzért. Csak hiányzott az arca, a hangja, a fitos nózija, a teste, az illata, az íze, mindene. De akivé ő lett, az már nem hiányzott. Az már másvalaki volt, mint akit én szerettem. Nem rosszabbá lett: mássá. 

Semmi történet. Gyönyörű volt benne lenni. Rettenetes volt a befejezés, de még az sem drámai szinten volt rettenet. Kívülről semmi különös. Számomra hihetetlenül fontos volt. Ha rágondolok a mai napig úgy gondolok rá, hogy szép volt. Nem csak Ági, hanem maga a kapcsolat volt szép. De ha megírnám, vagy rajzolni tudnék, és lerajzolnám, valami olyasmi sülne ki belőle, mint Craig története. Egy nagyon a megfogalmazástól függőn szép történet, különösebb tanulság nélkül. 

Hasonló módon nincsen túlbeszélve Craig szellemi változásának az esete sem. Az bizonyos, hogy sokak számára azok a stoppok, amik a történések adott pontjain Craiget fékezik, itt és most Magyarországon a legtöbb olvasó számára érthetetlenek. (Hogy egy kamaszsrác évekre visszamenőlegesen csak egyszer önkielégítsen? Hogy ne ragadja meg az első alkalmat, hogy egy nő lábai közé vesse magát és fogjon rajta mindent, ami fogható? Hogy a lelkiismeretével küzdjön, mert egyszer meztelen nőt rajzolt? Hogy a lány ágyából kikelve, ahol semmi sem történt, a saját ágyába visszabújva Jézus arcát bámulja a falon? Ez itt és most érthetetlen, egészségtelen korlátoltság. 

S nem tudok szabadulni attól a gondlattól, hogy magyar vagy inkább európai környezetben Craig szembefordulása az örökölt vallásával sokkal inkább elégedettséget szül, mintsem a folyamat mély megértését. A gyülekezetével való szembe fordulásban a magyar olvasó számára sokkal inkább szabadulás mintsem az eszmélés a fontos. A valami-ellen mindig sokkal többet mond, mint az épülés, a fejlődés.

S majdnem teljesen bizonyos, hogy afelett elsiklik majd minden honfitársam, amit Craig állít: csak a szervezett gyülezetesdinek fordított hátat, Jézusnak nem

thompson_blankets_takarok_04.jpg

Lövésem nincsen, ezt hogyan lehetett volna, illetve, hogy lehetséges-e egyáltalán ezt rajzokon ábrázolni, de számomra bár a személyes múltam miatt teljesen érthető és átélhető volt ez a rész, mégis valahogy felületesre , súlytalanra sikeredett. 

Számtalanszor írtam már: tizenhét évig egy protestáns egyház tagja voltam. Aktív tagja. Előadásokat tartottam, egy helyi gyülekezet vénje voltam, rendszeresen rendeztem az otthonunkban Biblia-köröket, folyóiratot főszerkesztettem, könyvet írtam. Ott voltam, na! 

A válásomhoz vezető út aztán nagyon sok mindent átértékelt, megváltoztatott bennem a hitemmel kapcsolatban is. Ahogyan az a tény is, hogy még a válás hivatalos kimondása előtt, de már a válókereset beadása után megismertem Szerelmetesfeleségtársamat is. 

Nagyon sokat rontott a helyzeten (vagy segített a változásban, változtatásban az egykori hittestvérek hozzám/hozzánk állása. Vagy a közöny fájt: ahhoz képest, hogy mennyi mindent tettem a helyi gyülekezetért, az egyházért, igen könnyen vették semmibe, hogy én kerültem bajba. Vagy éppen az aktivitástól szorult ökölbe a kezem.

  • Volt, hogy Szerelmetesfeleségtársamtól megkérdezték, tényleg őmiatta váltam-e el az exemtől?
  • A helyi gyülekezet lelkésze pedig felhívott, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel csak újra-keresztséggel rendezhetem a tagságomat, mondta, holott vele egy szót nem beszélgettem előtte a magánéletemről, tehát csak pletykákra hagyatkozhatott;
  • A kizárásunkról, mármint az exeméről és az enyémről, így értesültünk, a gyülekezet be sem hívott minket beszélgetni, meghallgatni, megkérdezni; újra mondom, vezető voltam ott. 

Tehát például azt a jelenetet teljesen átérzem és megértem a képregényből, amikor Craignek egy gyülekezeti tag meséli, hogyan süllyedt a testvére fokozatosan a bűn mocsarába, és hogyan tette magáévá minden bűnök legnagyobbját, a homoszexualitást. S hogy ő, a gyülekezeti tag ezen úgy próbált segíteni, hogy teljesen távol tartotta magát, mintegy deklaráltan a bűnöstől, évek óta nem találkoztak.

thompson_blankets_takarok_09.jpg

A legnagyobb megpróbáltatás azonban gyülekezetesdiből való kiszállásban azonban nem is az ostoba, embertelen, bigott emberi hozzáállások elviselése, feldolgozása volt. (Teszem hozzá, azóta többen bocsánatot kértek az akkori viszonyulásukért. Van tehát fejlődés!) Sokkal komolyabb belső harc volt bizonyos váltók visszaállítása. Itt és most nagyon nehéz lenne frappáns röviden megfogalmazni, mekkora tépelődést jelentett például tizenhét év absztinencia után elkortyolni egy pohár bort, vagy legurítani egy üveg sört. Rágyújtani egy illatos szivarkára. De kezdetben még a Szerelmetesfeleségtársammal való intim együttlétek is okoztak fejtörést, hiszen házasságon kívül estek meg. Ahogy nem voltunk házasok még akkor sem, amikor összeköltöztünk... 

Érdekes módon azonban a legnehezebb az a szellemi váltóállítás volt, amit az egykori közösségem egyes hitelveivel kapcsolatban, sőt a Bibliával kapcsolatban voltam kénytelen véghez vinni. 

Hidd el, nagyon nem könnyű, nem egyszerű dolog világnézetet váltani. Ez csak Szerelmetesfeleségtársamnak megy könnyen valami hihetetlenül könnyed eleganciával: 
– Ja, nem úgy van, ahogy gondoltam? Indokold! Igen, értem, igazad van: akkor ezentúl ezt nem gondolom. 
Elképesztő! (Bár ahogy telnek az évek, ő is egyre lassabb, csontosodik megfelé.) 
Mindenki másnak komoly megpróbáltatás egy ilyen váltás, változás. 

Nos, ezt nem annyira sikerült Craignek elkapnia. Szerintem. Ahogy írtam, nagyjából mindenki, aki nem élte át, amit ő, csak a vaskalaptól való megszabadulást fogja érzékelni, nem pedig a változás folyamatának a fájdalmát. 

Pasztelles, apró drámák

Ahogy mondom: a Takarókban nincsenek nagy konfliktusok, látványos drámák. Ami konfliktus és dráma van, az pasztell színekkel, lírai vonásokkal kerül a tudomásunkra. 

S Thompson ebben hatalmas. Nem nagy: hatalmas. A történet, mondom, végső soron semmitmondó, mindennapi, tanulságtalan. A megfogalmazás azonban torokszorító, lélekszaggató, könnycsepptörlős. 

Mondok példát. Craig Raina falára fest egy képet: ők ketten ülnek egy fa ágain. Amikor megszűnik a kapcsolatuk (suta ez a szó, de tényleg így van a képregényben), négy oldalon keresztül látjuk a festményt, amit egy kéz Teddy-hengerrel átken: a képből egyre kevesebb látszik, s végül csak egy vonalka marad belőle... Majd az sem. 

Ágival tulajdonképpen nem '85 december 29-én szakítottam, amikor kimondtam neki, hogy az eddigi minőségemben nem jövök hozzá többet. Sokkal régebben. Azon a napon, spirituális egy élmény volt, s utólag még inkább azzá vált, amikor a közös nyakláncunk rám eső részét levettem a nyakamból.

Egy bőrszalag volt, ráfűzött betűkkel. Az enyémen ezek sorakoztak: Á, G, I. Az övén a MOHA felirat jött ki. A saját nyakláncomat évekig csak alváskor vettem le a nyakamból. 

Volt egy nyárvégi délután, amikor vártam rá. Akkoriban jött vissza a Schola Hungarica európai körútjáról. Már találkoztunk, de még közel voltunk a visszatérés napjához. Akkoriban sehol nem voltak még a mobil telefonok, az internet, még vonalas telefon sem nagyon. Otthon ültem, vártam rá órákon át, már a megbeszélt időpont előtt, majd utána is. Aztán amikor lement a Nap, valamit megértettem: mintegy szimbolikusan levettem a nyakamból a nyakláncot, és soha többet nem vettem vissza. Nem azért, mert nem jött. Ilyen előfordult máskor is, szülők miatt, iskola miatt, értesíteni pedig akkor még nem tudott sehogy. Addig ez nem volt gond. Az a délután, az a nemjövetel másról szólt. 

Amikor decemberben megkérdezte, én voltam-e valakivel az elmúlt hónapokban, a kapcsolatunk haldoklása során, várta a viszont-kérdést. Nem kellett kérdeznem. Minden külső információ nélkül tudtam, és azon a beszélgetésen majdnem percre pontosan mondtam meg neki, mikor járt benne másvalaki: akkor, amikor levettem a nyakamból a nyakláncot, és magam elé tettem az asztalra, és csak ültem felette üveges szemekkel. 

Azóta sem értem a dolgot. Kicsit hátborzongató az intuícióm kínos pontossága. Ági is csak nézett rám, amikor közöltem vele a hűtlenségének az órára pontos időpontját. 

Az apró, mindennapi dolgok érzékeltetése, kifejezésében igazán hatalmas Thompson. Egy gyötrelmes, mert semmitmondásával mindent elmondó telefonbeszélgetés alatt nem Craig arcát látjuk, hanem a lábát, ahogy tapos a készüléken, a kezét, az ujjait, ahogyan tekergetik a zsinórt. Mindent elmond. Anyuka áll egy mindennapi, bármelyikünké lehet konyhában, a frigón mágnesek, üzenetek: otthonosság és a szürke napi rutin. Önfeledt rajzolás a padlón: az egyetlen önfeledt tevékenység, amit Craig végezni tudott. Autó megy az esti hóviharban a fák között. Figyeld csak! 

Voltaképpen ezek miatt lenyűgöző a képregény és válik sokkal inkább regénnyé. Nem fikázom a képregény műfaját: éppen a Takarók a bizonyíték arra, hogy a rajzok lehetnek annyira beszédesek, akár a betűk. Sőt. Sőt! Ez az, amivel Thompson megfog, és hatszáz oldalon keresztül nem enged el. Még akkor sem, ha az egész korántsem mond annyit, amennyit a részletek mondanak. Azt kell mondanom, hogy a szerzőnek érzései vannak, története nincsen. Viszont az érzései olyan komoly visszhangot vernek az olvasóban, hogy az teljesen feledteti a történet erejének a hiányát, sőt az esetenkénti túlírtságot is. Ööö... túlrajzoltságot... ööö... a történet egészéhez nem teljesen szervesen kapcsolódó jelenetkéket. (Nincsen sok, de van.)

S ez az, ami miatt nem elég egyszer olvasni, nézegetni, hanem, ó, jaj, helyhiány, az ember gyarló, kis lakásban élő gyermeke mégis állandóra szeretné  a polcon tudni. Balga bírvágy, pilleszárnyú esztétikum-csodálat... 

*

P. S.: A képregényhez nem tesz hozzá, ám el sem vesz belőle, hogy utólag megtudtam: Thompson a megjelent képregénnyel mondta csak el a szüleinek, hogy szakított a szervezett kereszténységgel. Bakszi! Ez milyen már? Úgy hírlik, hosszú lett a mosolyszünet. 

Erról viszont az jutott eszembe, hogy vannak olyan részletek a képregényben, amik annak tudatában, hogy a szereplők élhetnek, olyan kis izések. Thompson öccse mit érezhet, amikor több helyen az a fő gyerekkori tevékenysége, hogy összehugyozza a közös ágyukat? Ha érted, mire gondolok...

 *

P. S. 2.: A cím vajon miért többes számú? Tudja valaki? 

thompson_blankets_takarok_01.jpg

Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2018, 592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639998551 · Fordította: Rusznyák Csaba 

9/10

2021 júliusának a derekán, úgy, hogy két hete nem írtam semmit, mert a blogom anyagának a mentésével voltam elfoglalva; a Facebook még mindig gazembernek tart, a blogom címe mindenhonnan töröltetett, és meg nem osztható. 

Alfred Alvarez: Házasság után (Jelenetek a válásból)

Történelem és történetek, avagy az élet vagy a halál forrása a válás?

alvarez_hazassag_utan.jpg

2007-BEN VÁLTAM. Tizenhét év házasság után. Két gyerekkel. S tizenhét év aktív keresztény élettel a hátam mögött. Mint egy keresztény folyóirat főszerkesztője, s egy gyülekezet felszentelt vénje.

2004-ben megtudtam, hogy felülmúlhatatlan férj vagyok, remek szerető, pompás apa, utolérhetetlen társ, vagyis ha Superman-nel egyszerre ugrunk ki az ablakon, csak annyi a különbség köztünk, hogy én pofával landolok a betonon, amíg ő vidáman tovább repked. Más különbség nincs. (Hacsak az nem, hogy én nem kívül hordom az alsónadrágomat.) De hiába a mindenben felsőfokú megfelelés, minden szuperlatívusz, csak éppen mint férfi nem kellek tovább. (Vagy igazából eddig sem?)

Az ismeret birtokában lefagytam, próbáltam újrabootolni. Fél év után leköltöztem a közös galériánkról, belátva, hogy teljesen felesleges az alváson kívül bármi másért ott lennem.

Az első évben próbáltam feldolgozni, amit hallottam, és mérlegeltem a hogyan továbbot, nyüszítettem, még takargattam, titkoltam, sebet nyalogattam és nem akartam elhinni, hogy velem történik.

A második évben rá-ráléptem újabb utakra, mert elhittem, hogy minden rendszer egyensúlyra törekszik. Azt gondoltam, ha én változtatok, akkor a túloldal kompenzálni fog, beáll tehát a javulás. Lettem rosszabb emberré is, de inkább még jobbá lettem. S még jobb férjjé. Apának addig sem voltam semmi. Az, hogy még jobb lettem azt jelentette, ilyen-olyan tettekkel, figyelmességekkel, kedvességekkel, házimunkák elvégzésével megpróbáltam megvásárolni az exem szeretetét, szerelmét. Persze dőre próbálkozás volt. Ez is, mint annyi más is. Kipukkadt a lufi.

A harmadik év felénél jutottam el oda, nézve, látva a rokoni, barátiköri példákat, hogy: „Negyven éves vagyok, nem akarom így leélni az életemet!” 

Úgy döntöttem, elengedem a feleségemet. Úgy döntöttem, adok esélyt magamnak a boldogságra, a szerelemre, a szenvedélyre. A gyerekeimnek meg arra, lássanak más, jó példát is a párkapcsolatra. (Mára mindketten harminc felé battyognak és a párkapcsolataikban egyikük innen, a másikuk onnan szemlélgeti a tíz évet. Ilyen szempontból jól megvannak mindketten.)

Vagy fél évig gondolkodtam azon, hogy logikus érv-e a gyerekek miatt együtt maradni? Arra jutottam, hogy csak akkor, ha teljes értékű házasságban tesszük ezt. Önmagában a fizikai együttlét csak gyűlöletet eredményezett volna. Amiatt nem érdemes. Sőt, nem szabad. Erre jutottam.

Meg arra, hogy ha sikerülne az addigi legjobb szintre visszahozni a kapcsolatunkat, nekem már az sem lenne elég. Szerelmes akartam lenni, szenvedélyt akartam érezni  S végre bevallottam magamnak: kettőnk között az a büdös életben nem lenne lehetséges.

Az, hogy magam is kiábrándultam útközben, és semmilyen szinten nem kívántam már a feleségemet, nem sok jóval kecsegtetett. A válás előtt három évig nem volt más közünk egymáshoz, csak a gyerekek és az anyagiak.

Beláttam azt is, hogy ami történik tragikus, de egyben esély is. Kénytelen voltam azzal is szembenézni, hogy csodálatos dolgot építettünk fel mi ketten, de a kép, amit mutattunk, igen nagy mértékben, minden szándékunk ellenére csupán látszat volt. Anélkül, hogy képmutatók lettünk volna.

A látszatságunkra akkor döbbentem rá, amikor valaki azt találta mondani, mi vagyunk számára a példaképek, ami a házasságot illeti. Megrémültem, miféle akaratunkon kívüli hazugságnak lettünk a forrásai.

(Amikor ugyanezt mondták rám és Szerelmetesfelségtársamra, még inkább megrémültem, röhögve sikítottam: „Akkor hamarosan válunk! Így szokott ez lenni az életemben.”)

Az volt a dráma, hogy másfél évtizedig nem érezte rosszul magát egyikünk sem a házasságban. Jól együttműködtünk a mindennapi dolgokban. Szerettük egymást. Csak éppen szerelmesek nem voltunk. Én megtanultam az lenni. Voltak hiányok, voltak hibák, de egyáltalán nem volt élhetetlen a kapcsolat. Igaz, nem volt igazán élő sem. 

De a közelében nem volt annak, amit SzFT iránt az első, na jó, a második pillanattól fogva érzek. Tizennégy év után is boldogságot jelent este csókkal jó éjszakát kívánni, reggel pedig nézni az arcát, vagy éppen utána bámulni, ahogy álmosan téblábolva a mosdó felé veszi az útját; ha érted, mire gondolok... A hangját hallani, nézni, ahogyan dolgozik, tréfálkozni, évődni, vitatkozni [senkivel ilyen vehemenciával nem veszekedtem még, a lányát kivéve] előre félni az ötleteitől, amiket elősziporkáztat, és amik között rengeteg zseniális, használható is van, stb. Szeretem, ahogy van. Bruttó. Kívül, belül. A tökéletlenségeivel, hibáival együtt. S most hallom magamban, ahogy műfelháborodottan felkiált: 
– Milyen hibáim? Milyen tökéletlenség? Engem fenntartás nélkül kell imádni!
És nevet. Mondhatom, ahogyan teszi, azt is imádom!
Persze, komolyan el kell gondolkodnom ezen, az is lehet, hogy boszorkány, és permanens bűvölet alatt állok. Ezért nem is tudnám nem szeretni, ha akarnám se, akkor sem. Mert nem tudom őt nem akarni. Ördögi karika. 

Az exemmel nem voltunk egymással boldogtalanok. De sajnos boldogok sem. Nem voltak rossz érzéseink egymás iránt, de nagyok sem. Nullszaldó.

A legnagyobb belső küzdelmet a hitem jelentette, illetve az egyházam tanítása a válásról. Amit nem minden ponton lehetett összeegyeztetni a Bibliával, de volt benne ráció.

Azonban a bibliai tanítást sem tudtam összhangba hozni a mindennapi gyakorlattal. Képtelen voltam át- és belátni, hogy Isten Igéje valóban egy életre boldogtalanná kényszerítene két embert.

Aztán egyszer a tavaly elhunyt Szigeti Jenő ezt találta mondani egy előadásában, amire én hívtam meg a gyülekezetünkbe:
– A házasság akkor ér véget, amikor az egyik felet elkezdi nem érdekelni a másik bármiféle igénye.

Hm. Iszonyatosan súlyos szavak. Gondolj csak bele!

Az intimszféránk például soha nem működött fényesen. Illetve a házasság és a kereszténység előtt majdnem. Utána visszafogottan, kéthetes ciklusokban.Tizenhét évig.

Nem mi voltunk a legsanyarúbb helyzetben. Egy alkalommal az egyik velemkorú keresztény tesó ezt találta mondani nekem egy sétánk alkalmával: „Kéthetente? De jó neked! Én félévente ha hozzájutok az asszonyhoz!” A mai napig házasok. Vélem, ahogy öregszenek a tendencia nem javult. Egek!

Szóval volt trágya rendesen a palacsintában, lépnem kellett. Léptem.

Az utolsó pillanatig iparkodtam korrekt lenni a nővel, akivel tizenhét évet együtt éltem, aki megszülte a gyerekeinket. Ő a válás után kipattant Angliába. (Ezt mondjuk nem értettem, de úgy gondoltam, ehhez már nincsen közöm.) A srácaink velem maradtak, jöttek az új kapcsolatba.

A válásunk sem volt háborús. Szerintem még az előtt váltunk, hogy a mindennapok katasztrófa sújtottá váltak volna.

A második tárgyalás után, amikor már hivatalosan sem voltunk házaspár, a bíróságról kijőve beültünk egy közös ebédre a Nyugati pályaudvarnál a mozi melletti arab étterembe. Sőt, egy hazalátogatása alkalmával SzFT találta ki, hogy az alatt az egy hónap alatt, amíg Magyarországon van, lakjon nálunk, hiszen velünk élnek a gyerekei... Két hét lett belőle, hidegháborús befejezéssel.

Szóval nem volt nagy háború, nem lett gyűlölet, nem borult ki a bili, nem repkedtek tányérok. De így is rettentő fájdalmas volt, így is sérült mindenki.

Három hónappal azelőtt találkoztam Szerelmetesfeleségtársammal, hogy kimondták a válásunkat az exemmel, 2007 tavaszutóján. Vagyis se nekem nincsen közöm az ő válásához, se neki az enyémhez. Mert vannak, akik úgy gondolják, a botor balgák, hogy de. „A hülyeség ha nem is xilofonozik, foszforeszkál” – mondta Sándor György. 

alvarez_hazassag_utan_3.jpg

A könyv szerzője szerint az öngyilkosság után a válás a legtragikusabb esemény, amit az ember átélhet. Ugyan nekem lennének még ötleteim, de simán és valóban olyan esemény volt, amely gyökerestül felforgatta az életemet. Igaz, nekem világnézeti kérdésekkel is birkóznom kellett. (Az is igaz, hogy ez utóbbi konkrétan az a kategória volt, amire SzFT azt mondja: „Szakította, szagolja!”)

Már együtt voltunk SzFT-vel, s Ofi barátom akkor már felbukkant a múltból...

Vele is együtt gyülekezdiseztünk. Csak ő előbb vált, és előbb lépett ki a közös karámunk játszóteréből. Egykor az esküvői tanúja voltam. Tíz évet kihagytunk a barátságunkból, volt mit megbeszélni. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, bár kicsit döcögősebben, mert külföldön él a családjával, az új feleségével meg a közös és nem közös gyerekeikkel.

Szóval Ofival összehoztunk egy levelező-csoportot. Olyan emberekből, akiknek kíváncsiak voltunk a véleményére, vagy éppen fel akartuk nyitni a szemét. Jobbára karámista egyedek voltak. Akiket szerettünk, kedveltünk. Nem volt bennünk messiás-tudat (illetve Ofiban mindig is volt legalább egynegyed adag, de őt így szeretjük), nem kioktatni akartunk, hanem megtudni és átadni. Miből mit és mennyit.

Hihetetlenül tanulságos, több évre elhúzódó beszélgetés lett az ötletünkből.

A legfontosabb két tanulságává ez vált: 
1.) mindenki úgy látja dolgokat, ahogyan látni akarja. Akkor is, ha ezt nem tudja. „Én lehetek hülye, nekem papírom van róla!” – szokta mondani Ofi, de süketel, nem erről van papírja. Csak egy határterületről ennek a kijelentésnek. De ő arra utal, hogy nekünk, akik teljesen egészségesek vagyunk, nincsen jogunk hülyének lenni.
2.) Mindenkinek olyan Isten-képe van, amilyet a személyisége megenged. Ezt az Isten-képet a belső lehetőségeink, a világhoz, az emberekhez való hozzáállásunk határozza meg. S ezzel semmiképpen nem azt mondom, hogy az Isten mindössze a temporális lebenyünk maszek gyártmánya (ahogyan azt Szendi Gábor állítja). Aki nyitottabb az emberek felé, annak az Isten-képe megengedőbb, elfogadóbb, rugalmasabb Istent mutat. Aki bizonytalan önmagában, aki jobban szereti a határozott korlátokat, elvárásokat, aki önállótlanabb, annak az istene szigorú, törvényekhez, szokásokhoz, elvárásokhoz ragaszkodó Isten lesz.

A házasság és a válás társadalmi megítélése, közhely, koronként és földrajzi egységenként eltérő. Bár kétségtelen, hogy a mintázat azért a monogám, egyszeri párkapcsolatok felé hajlik. Az európai keresztény kultúrkörben az egyház egyeduralma és igen karakteres, mondjuk ki nyugodtan, beteges szemlélete miatt a válás évszázadokon át gyakorlatilag tabu volt. S a több évszázad gyakorlata sajnos feltételes reflexszé vált.

Alvarez nem kecmecel, kőkeményen fogalmaz a kereszténység ókori nagyjairól és kimondhatatlan károkat, pusztítást, szenvedést okozó nézeteikről.

Meglátása szerint a pokolbéli hangsúly-eltolódás már Pál apostollal kezdődött, aki a jézusi nézettől (a házasság a közösség, az egy testté létel állapota) a bűn és a kísértés elkerülésének az eszközévé degradálta a házasságot. Az egyházatyák, Agustinus, Origenész, Tertullianus, Szent Jermos az ő nézeteit torzították tovább aztán a végtelenbe. Origenész ténylegesen kasztráltatta is magát, hogy elkerülje a női test kísértését. (Teszem hozzá: a hihetetlenül ostoba!) Az egyház, mondja Alvarez, Origenészt nem avatta szenté, de az avatás ellenérve nem a hibbantsága volt, hanem az, hogy a Szentírást allegóriának tekintette.

– Számomra – mondta Román, a vért is megfagyasztva a sashalmi gyülekezet jó néhány tagjában, a délutáni, közösségi Biblia-körös beszélgetésünkön – minden egyes Nórival való együttlét Isten-tisztelet! Köszönöm Istennek, hogy Nóri a feleségem, köszönöm a testét és köszönöm mindazt, amit a testén keresztül kaphatok!

Hát lehet ezzel vitatkozni?  

A válás mára már nem közfelháborodást keltő esemény, csupán szomorú intermezzo. Ez a könyv a nyolcvanas években jelent meg, aztán nesze, azóta meg eltelt harminc év! De már megjelenésekor is túl voltunk a hatvanas-hetvenes éveken, a Nagy Szemléletváltás idején.

Szóval a válás...

– Tudod, édes lányom, azért szégyen ez a ti válásotok! – mondta az exemnek az édesanyja, amikor az exem még nem az exem, hanem a jelenem volt,de már elkezdődött a metamorfózis. – A mi családunkban még soha, de soha nem volt válás!

Hugi, exem húga felkapta a fejét és értetlenül nézett az anyjára.

– Velem mi a helyzet, anyu? Így hogy a második férjemmel élek, és már neki is szültem két gyereket? Mégsem a ti lányotok vagyok?

Baki.

alvarez_hazassag_utan_1.jpg

Ami nem igaz erre a könyvre

A Modern Zsebkönyvtár célja elsősorban a kortárs, modern szépirodalom bemutatása volt. A sorozat szerkesztői mindig tettek egy-két kivételt, és rendre a sorozat kötetei közé szuszmákoltak interjú- és esszéköteteket is. Mint például ezt is. Vagyis ez a könyv nem szépirodalom. Ahogyan nem is esszé. Hanem a csuda tudja mi, leginkább a kettő elegye. Kiegészítve azzal, hogy egyfajta szépirodalmi interjúk is vannak benne. Vagy hogyan nevezzem azt, amikor Alvarez ismerősei házasságát meséli el, kimondottan szépirodalmi eszközökkel? 

De nem mondható róla az sem, hogy szociológia lenne. Egyáltalán nem az. Ahogy Alvarez mondja, annak indult, de aztán a szerző rájött, hogy nem fog menni számára a szociológia írása. Ezért írt egy hibridet. Voltaképpen szépirodalom is, szociológia is, esszé is, interjúkötet is.

Alvarez meg sem kísérli teljesen átfogni a válás kérdését. Reménytelen ügy lenne. Hiszen a válásnak van történelme, társadalmi, pszichológiai, vallási, teológiai, jogi, gazdasági vetülete. Ha a szerző tekintettel akarna lenni bármelyik egészére, ha teljes képet akarna adni, az önmagában egy könyvsorozat lenne. S akkor még nem beszéltünk a válások irodalmi megközelítéséről, ráadásul egy szót sem szóltunk a gyermekek helyzetéről... Meg még egy csomó mindenről nem.

Ezért Alvarez egy alternatív utat választ: lazára fogja a gyeplőt, s bár nem hajítja a lovak közé, de engedi az ösztönei szerint húzni őket. Mi sül ki a végén? Formailag nézve egy önéletházassági-fejezet, egy esszé-fejezet a válás történetéről, egy irodalomtörténeti-szépirodalmi fejezet Lawrence-ről, az íróról. még egy kis esszé, és még sok történet Alvarez ismerőseiről, a házasságukról és a válásukról, válásaikról. 

AZ ELSŐ HÁZASSÁG SEMMI MÁS CSAK EGY FŐPRÓBA.

(Grafitit a Facebookról)

Alvarez nem von végső tanulságot. Talán nincs is. A tuti frankót megmondani valószínűleg lehetetlen, ezért ilyet Alvarez sem akar tenni. S vajon mi is lehetne a tuti frankó? 

Annyi bizonyos, hogy a válás és a hozzá vezető út nagyon fájdalmas, de az is biztos, hogy nagyon sok mindenre megtanítja az embert önmagár és másokra nézve is. Mi több, még azok is tanulhatnak, akik maguk ugyan nem válnak, de válófélben levők rokonai, közeli barátai. 

S úgy vélem, bizonyos történeti információkon túl Alvarez erre akar elsősorban rámutatni a jól megírt, pompásan összefogott történeteivel. S mert nem akar tuti frankót mondani, ezért a könyve nem szól nagyot, nem szélvihar, de nem is levegőmozgás nélküli forró nyári délután, hanem sokkal inkább egy nagyon kellemes, enyhe őszközepi sétálós délután, ami nem vezet rá semmire, eszébe sincsen forradalminak, világfelforgatónak lenni, pusztán beszélget, rámutat erre-arra, és közben elmondja, hogy a válás nagyon rossz, s csak az a rosszabb, amikor két ember őrizgeti a kagylóhéjba zárt semmit, pergeti a kiszáradt, zizegő napjaikat, együtt tölt éveket úgy, hogy semmi közük nincsen egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor nap mint nap büntetik egymás azért, mert nincsen bátorságuk a változtatásra, és a gyávaságukért a másikat okolják. A legrosszabb pedig az, amikor a törvények, a társadalmi szabályok, teszik lehetetlenné a válást és kötnek össze két embert egy életre. 

Vagyis a könyvecske nem fogja megváltoztatni a világ sorát, még csak eszmei, erkölcsi útmutatás sem szándékozik lenni. Beszélget, elgondolkodtat, anélkül, hogy különösebben rá akarna vezetni bármire. 

alvarez_hazassag_utan_2.jpg

Utómélázás

Könnyű nekem, még ki sem mondták a válásomat, Szerelmetesfeleségtársam már meg volt nekem. Ahogy mondtam, abban, hogy váltam, semmi része nem volt, hiszen nem is ismertem még akkor, de olyan biztonsági játékot játszhattam, amire nem számítottam előtte. Miközben fejest ugrottam a trambulinról a csupasz porond felé, egyszerre olyan biztonsági háló szövődött alattam, amit nem kerestem, amire nem is számítottam. A válás következtében mindenféle értelemben stabilabb környezetben találtam magamat. De ezt úgy értsd, hogy valóban mindenféle értelemben.

Ez igaz akkor is, ha soha, senkivel, semmiikor akkorákat nem veszekedtem mint Szerelmetesfeleségtársammal, soha addig amíg patchwork-család nem lettünk, olyan tehetetlen nem voltam a gyereknevelésben, és volt időszak, amikor anyagilag olyan kilátástalan helyzetben nem voltunk, hogy egy hónap három hetében zsíroskenyeret ettem. Mégis azt mondom, mindenféle értelemben stabilabb lett a külső környezet. 

A váláshoz vezető út összezúzott, hogy aztán felszabadítson. Fel kellett adnom rengeteg mindent, hogy sokkal többet nyerhessek.

Nem csupán az elképzeléseimmel, bizonyos működésképtelen elveimmel kellett leszámolnom úgy, hogy gyökerestül felszámolom őket, hanem szembe kellett néznem azzal, hogy miközben én voltam a stabilabb, kiszámíthatóbb, következetesebb, addig bizony az exem volt az őszintébb. Ő kimondta, hogy nem kellek neki. Bár részéről ennek pragmatikus következményei nem voltak, de két és fél év múlva ez vezetett el engem oda, hogy túl az elveken, valláson, a gyerekek érzelmi jólétén szembenézzek végre a saját érzéseimmel és vágyaimmal. Amik tulajdonképen nem különböztek az övéitől.  S szembe kellett néznem azzal is, merre vezet az út, ha nem akarom ezeket az érzéseket, vágyakat újabb évtizedekre elfojtani

Mi volt ezeknek az érzéseknek, vágyaknak a lényege? Soha nem rá vártam, nem ő volt semmilyen értelemben az álmaim nője. De ezért nem volt hibás. Sőt, a felelősség az enyém, amiért ennek tudatában, mert a tudatában voltam, csak nem vallottam be magamnak, mégis elvettem feleségül, mégis a gyermekei apja lettem. Nem éltünk rosszul egymással. Sokan példakép házaspárnak tartottak minket. Csak nem éltünk boldogan. Egy pillanatig sem lángolt köztünk semmi, semmiféle értelemben. Megtanultam szerelmesnek lenni belé. Bizony, ilyesmi is lehetséges én sem gondoltam volna. De tizenhét év elteltével, Szerelmetesfeleségtársam megjelenésével értettem meg, hogy az én ízlésem szerint egy vajas kenyér soha nem kelhet birokra a csülkös bablevessel. Semmiféle szempontból. (Jó, persze, a hasonlat nagyon félrevezető lehet. A lényeg benne az „én ízlésem” kifejezés.) S hogy mennyivel jobb, amikor a szeretett nőre nézve nap mint nap himnuszt zeng a testem, lelkem, mint a csendes, békés közömbösség. 

Amikor az igazán soha nem működő házasságunk motordiagnosztikája során felfogtam, hogy mekkora részem van a működésképtelenségében, sőt, oroszlánrészt én vagyok az oka, hogy az út mellett ácsorgunk évtizedek óta, ahelyett, hogy önfeledten száguldanánk,  nos az volt az a pillanat, amikor képes voltam megbocsátani a feleségemnek.

Azért lettem erre képes, mert felfogtam, hogy nem szegett meg semmi megállapodást, nem hazudott és el sem rontott semmi. Bár a szavaival, amivel eltaszított magától alapjaiban forgatták fel az életünket, ez a felforgatás végső soron lehetőséget jelentett mindkettőnk számára.

A megbocsátás következménye az lett, hogy nyíltan ki mertem mondani önmagamnak, hogy ő nem az az asszony, aki az én oldalbordámból való, nem a másik felem. Sőt, nem hibás abban sem, hogy kimondta, nem akar erőlködni, nem akar úgy tenni a továbbiakban, mintha az lenne. Alapjában én voltam a vétkes abban, hogy stabilabb félként nem néztem ezzel szembe, nem mertem megfogalmazni a zsigeri összeférhetetlenségünket. Nem mertem, mert féltem, hová vezet, ha megteszem és mennyi mindennek kell ennek következtében megváltoznia. Miközben a valóban fájdalmas változások által elveszíthettem végre az érzelmi és szexuális életem aszott sivárságát is. 

alvarez_hazassag_utan_4.jpg

Ma sem vagyok váláspárti. Rossz dolog a válás. Nagyon rossz. Főleg, ha gyerekek is vannak. Házasságpárti vagyok. De azt is mondom, a házasság két ember kapcsolata, nem pusztán egy fedél alá kényszerülése. Mert ha csupán az utóbbi, az bizony nem házasság. (Itt tévednek irgalmatlanul volt hittársaim, megelégednek a látszattal a lényeg helyett, úgy vélik, ha a kényszerülés látszata a rendelkezésre áll, az már maga a kapcsolat.) 

Ha csak kényszerülés van, abból előbb-utóbb nyilvánvaló halál lesz, hiszen a kényszer a halál előszobája. Ezért a halál-látszat fenntartása semmiképpen sem lehet élet. 

Ami semmiképpen sem jelenti azt, hogy bármilyen, rövid vagy hosszútávú konfliktus önmagában indok a kapcsolatból való menekülésre. Ugyan mindenkinek joga van a megérdemelt, kiharcolt boldogtalansághoz, de voltaképpen semmi sem jogosítja fel arra, hogy bebetonozza magát szenvedésbe. 

Azt kérdezed hol van a határ az önfeladás és a gyáva menekülés között? Most én mondjak meg mindent? Inkább csak odaállok Alvarez mellé, és némi konkrétum megfogalmazása mellett inkább csak mesélek. 

alvarez_hazassag_utan_5.jpg

 *

Európa, Budapest, 1987, 330 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630743388 · FordítottaNovák György

7/10

2021 július vége, Szereletesfeleségtársam névnapja, még két teljes és egy tört nap a nyaralásból.

süti beállítások módosítása