A lakás tele van könyvespolcokkal. A rajtuk levő könyvtenger nagy részét soha nem olvastam, és ahogy a dolgok állnak, valószínűleg soha nem is fogom elolvasni. Nem a szándék hiányzik, hanem a rohamosan fogyó idő. Úgy képzeld el, hogy néha térülök-fordulok ezen az ötvenegy négyzetméteren, és majdhognem random felnyúlok valamelyik polcra, és leveszek egy könyvet, és azt kezdem olvasni. Csak a témakört lövöm be előre, mert nagyjából tematikusak a polcok. Ayménak a vidám könyvek polcainak egyikén jutott hely. Egy Török Rezső regénnyel együtt emeltem le (eléggé magasan voltak, csak a raklap ágyunkra tett jajdekényelmes, új matracunkon állva értem el). S nosza, belefogtam. 

Ha novella, ha francia, akkor Maupassant. Mert számomra nagyjából ő novella alfája és omegája. Meg Bradbury. Vannak még néhányan, de ők a két legfelső kategória. Jó, tudom, Bradbury nem francia. De a második gondolat már a novelláról szólt, nem a nációról. Tudom, Maupassant-nal csak tovább növelem a franciák amúgy sem apró önteltségét, de ami tény, az való. Tehát az is, hogy a másodvonalban tengernyien vannak. S a másodvonal kifejezést egyáltalán nem degradálónak szántam.

Aymé kiváló, másodvonalbeli író. Novellista. Lehet, regényben, ifjúsági regényben élvonalbeli, de ezt még nem tudom. A könnyed, elegáns stílust jelentősen erősíti, hogy fantasztikus ötletei vannak. Túl sokat első blikkre az internet sem mond róla. 1902-ben született és a hét hónappal a születésem után halt meg. Hatvanöt évet élt. Eredeti nyelvén hat kötete jelent meg, három regény és három novella-gyűjtemény. Az írásai alapján hat film készült, másik háromnak ő írta a forgatókönyvét. Ez utóbbi információ biztosan nem teljes, mert ebben a listában nincsen benne A faljáró című film, amelynek Bourvil volt a főszereplője.

Hazaérve a szokásos, évi, tavaszi Duna-kanyar bringázásunkból (szobig fel vonattal, majd lecsurgás Verőcéig, Nagymarosan hekkezéssel, Duna-parti szundival megszakítva), megmelegítettük a vacsorát, füstölt sonkás tarkabab-leves, gazdagon, és bekapcsoltam ezt a filmet. Mármint A faljárót, Bourvil főszereplésével. Nekem nem mondott semmit a neve. Szerelmetesfeleségtársam azonban felragyogott, amikor meglátta  a főcímben a nevét.
– Jé, Bourvil? 
– Te ismered?
– Ne felejtsd el, hogy volt egy apukám, aki ezeken a filmeken szocializálódott. Neki ezek jelentették az alapot. És ezekkel nosztalgiázott később! 

Egyébként A faljáró című novella közkedveltségére jellemző, hogy az író párizsi (18. kerület, Montmare, Marcel Aymé tér) szobra is a faljárót ábrázolja, Aymé fizimiskájával. A szobrot Jean Marais készítette. Úgy fest, AZ a Jean Marais. 

*

A faljáró című kötetben huszonkét Aymé novella szerepel. Úgy tűnik, a kötet az eredeti kiadások(ok) magyar tükre. Nincs ugyanis magyar szerkesztője, és egyetlen fordítója van. Bár az utóbbi gyenge érv az előbbi mellett. 

Már a második novella (A szabin nők) olvasásakor lett gyanús, ami a harmadiknál (A jegy) bizonyosság lett: bár nem jellemző Aymét sci-fi szerzőként aposztrofálni, tulajdonképpen az ötletei akár a sci-fi kategóriába is sorolhatók. A faljáró témája adja magát: egy ember, aki képes átmenni a falon. A szabin nők egy ugyancsak bővérű hölgy története, aki képes több helyen, több példányban létezni, és ez számára nagyon jó, mert nem kell egy férfinál leragadnia. A történet végére úgy ötvenezer példányban létezik Föld-szerte. A jegy arról szól, hogy a jobb kihasználtság védett bolygónk lakói korlátozottan élhetnek hónapról-hónapra. Minél hasznosabb valaki a társadalom számára, annál hosszabb a havi életideje. A haszontalanoké pedig annál rövidebb, minél haszontalanabbak. Amikor a havi életidő lejár, átmenetileg, a következő hónap elsejéig meghalnak. Elsején meg feltámadnak. Hogy ki mennyit érhet, időjegyekkel igazolható. Többen, akiknek hosszabb havi életidő jutott, hogy pénzhez jussanak eladják a jegyeik egy részét. A mohóbbak pedig több jegyet vesznek mint ahány nap van egy hónapban. De mert nekik az időjegyük szerint mondjuk ötven júniusi napjuk van, így számukra a június ötven napossá lesz. Mindennapossá lesznek az olyan mondatok mint: 
– Majd augusztus hatvanadikán, ha megjöttem a nyaralásból! 
Ez persze hatalmas káoszt eredményez... 

Volt a novellának egy 1959-es NSZK filmváltozata is. Égen-földön nem találom. A főszereplő színészt Heinz Rühmannak hívták, a filmet Ladislao Vajda rendezte. Gyanúsan magyarul hangzik a név. :-) A további képek ebből a filmből valók.  

Aymé fantasztikuma nem galaxisokról, bolygókról, űrhajókról, asztronautákról, ufókról szól, hanem mindennapi környezetben játszódó csodásan képtelen dolgokról. Olyasfajta sci-fi az ő sci-fije mint amilyeneket Vagyim Sefner (A szerény zseni) vagy a Sztrugackij-tesók is írtak néha (például Egymilliárd évvel a világvége előtt). Egyébként mintegy véletlenül találtam egy oldalt, amikor Aymé bibliográfiájára voltam kíváncsi, ahol is felfigyeltem arra, hogy egy sci-fi antológiába is beválogatták az egyik írását. 

*

De Aymé nem csak fantasztikus történeteket írt. Sőt, a legtöbb nem is az. Illetve fantasztikusak a történetei, csak nem a sci-fi értelemben. Egyik sem mindennapi történet, a valóság mindegyikben valahogy kifordul önmagából. Vagy éppen valódi értelmet nyer. 

Aymé humanista. A szónak nem a mai, ostoba, neoliberális nézeteivel, hanem a valódi értelmében. Ez tükrözi a kötet minden egyes írása.

• A tanuló éveit töltő fiatalember, aki két fiatal nőt is felcsinál, és a rettentő haragra gerjedő atyja, hogy megbüntesse, egyik nőt se kényszeríti rá, nem kell elvennie semelyiket, hadd forrjon a lelkiismeret-furdalástól a fia, és még a havi apanázsát is jelentős mértékben csökkenti: a százötven frankból minden hónapban csak száznegyvenet kap majd meg.
• Az őrült, kitömött madarával sakkozó ócskás boltos háromezer frankra tartja a hétmérföldes csizmát, de a szegény, egyetlen fiát egyedül nevelő asszonynak odaadja huszonöt frankért. És nem is tudja, hogy a novella rengeteg gyereke és rengeteg szülője közül egyedül ez az anya és ez a fiú szeretik egymást...
• Az úri betörő már a saját nevét sem tudja, annyiszor cserélte az azonosságát, betör a saját családjához. Még mielőtt megtudná, hogy kié a lakás, elhatározza, hogy jó útra tér. De a pénze kifordítja magából a férfit, akiről a betörő megtudja, hogy az édesapja. A kifordulás első jele, hogy a két lányát, a betörő húgait eltiltja a választott párjuktól, mert azok szegények. A betörő reggelre már árkon-bokron túl van a pénzével: ennyit a becsületről... 

És így tovább, novelláról-novellára. 

Csak egy olyan írásvolt, ami mentes volt e viszonyulástól, már a címében is erőltetett Csípős ügy. Nem azért csípős, mert kapszaicin-dús a történet, vagy mert netán formás, telt, női csípők hemzsegnének benne. A novella a csípő szóra iparkodik koncentrálni. Nagy eséllyel a fordító nem talált a magyarban annyi csípős szót, ezért csípős lett például a csípő is. Na, szóval ebben a novellában a nagy detektív próbálja rávezetni egy borzalmas, agytocsogós, tömeges gyilkosság megoldására a kicsit kemény fejű, privát Watsonját, hogy az elkövető egyértelműen az Állam... Hát, izé... Erősen húztam a számat. Különösen az előzmények ismeretében. Aztán az ezt követő novellákat olvasva is. Mármint visszamenőlegesen a Csípős ügyre Ez a novella az a kötetben, amely kiváló viszonyítási pontot ad a többinek.  

Az ötletek pedig később is sorjáznak: A férfi, aki szabadulni akar az Isten elismerést jelentő glóriától. A cirkuszi törpe, aki egy napon százhetvenöt centisre nő és ezzel elveszít mindent. Nem sorolom fel az összes novellát. 

Van olyan is egyébként, amiben nincsen semmiféle csodálatos elem. És mégis csodálatos. Vagy borzasztóan szomorú. Volt, amelyikről Móricz jutott az eszembe (Képes kút), és képzeld, mégse lógott ki a sorból. Van olyan huszadik század felénél járó történet, amelyben egy kis társaság sétál a kastély kertjében, és egy kentaur lép ki a bokrok közül, aki azonnal szerelmes lesz a társaság egyik hölgytagjába.

– Ha megsértettem valakit, kész vagyok bocsánatot kérni, de ami Godin kisasszonyt illeti, igazán nem látom, mit vétettem neki. Abban a pillanatban, amikor rám szólt, s amikor karomban tartottam, és ruháján át éreztem, mint tolul szép nagy melle a törzsemhez, éppen bókot mondtam a farára,
amivel, bizonyos vagyok benne, nem sértettem meg, mert színigaz, hogy a kisasszonyé igen szép. Nézze, apu, milyen szép popsija van! Telt, domború, rugalmas! Avagy nem elragadó még nézni is? Sőt még azt is mondtam, hogy a mama tompora, pedig mindig tetszett nekem, távolról sem olyan tündöklő, olyan nagyszerű, mint Ernesztiné. Bocsásson meg, mama.

[...]

– Szabad szólnom igaz szívvel? – kérdezte a kentaur szüleihez fordulva. – Gyöngéd és becsületes érzést táplálok Godin kisasszony fara iránt, s minthogy boldogan tapasztaltam, hogy én is tetszem egy kicsit neki, elhatároztuk, hogy a legsürgősebben megesküszünk. Gondolom, ebben sem ön, sem a püspök úr nem talál semmi kivetnivalót. Ugyan mennyiben zavarná önöket ez az egybekelés? („Mátkaság”)

Ahogy haladunk az olvasással a történetek nagy része úgy lesz egyre hétköznapibb. De mert hétköznapibb lesz, nem válik érdektelenné. Miért lenne érdektelen egy nyugállományba vonult katona története, aki a lelkében képtelen leszerelni, elviselni, hogy az életet nem a külső szabályok, a kívülről diktált fegyelem irányítja ezután. S akkor észreveszi a szomszéd kisfiút. Nem, nem úgy, egyáltalán nem a pedofil lelkivilágról fest plasztikus képet Aymé története. Bár nem sokkal kevésbé beteg... 

*

Egyszóval időt álló írásokról van szó. Amik egy kivételével ma is simán megállják a helyüket. Akkor is, amikor nem fantasztikus történetek. Aymé mesél, a meséi többnyire úgy kezdődnek, hogy X-ben élt egy ember, név szerint..., és mi odatelepszünk a fotelja mellé, és tátott szájjal, mosolyogva, könnycseppel a szemünkben hallgatjuk a meséit.

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 húsvétjának a vasárnapja. Jézus feltámadás-ünnepe. Ha ez ma még érdekel egyáltalán valakit. Mert ugye, tavaszünnep, meg boldog nyulat, meg sonka, meg tojás... 

Tegnap elmentünk a szokásos, tavaszi Duna-kanyar tekerésünkre. Szobra fel vonattal, majd visszafelé Verőcéig tekerés, onnan megint vonat. Nagymaroson hekk és Duna-parti szunyókálás. 

Kettesben Szerelmetesfeleségtársammal. Nagyon szeretem ezt a nőt! A privát vénuszii szarvasbékámat. Visszafelé a vonaton Vácnál leszállt két keleti arcú fiatal nő. Nem japánok és nem kínaiak voltak. Minid g szerettem a keleti arcú nők szépségét, a mandula szemeket, a széles állkapcsot, és tegnap rájöttem, a kis hegyes állat. SzFT-nek mind van. Még gribedlije is. Pluszban! Zöld szemmel. Gyönyörű! Kun származású. Mindent elmondtam? Meg van benne Andrássy-vér is, de az nem is annyira érdekes. 

Szóval Duna-kanyar. Vannak kötelező állomások. Szobon a révnél egy kávé. Zebegényben a házak közötti utacskán át a Duna-part. Nagymaros: hekk, nagymarosi Duna-part: szunyóka. 

Nagymaroson úgy elaludtam, hogy észre sem vettem, hogy SzFT elment kávéért. Úgy kellett felébreszteni, Marha nehezen tértem magamhoz, kába voltam, de útra keltünk, hogy elérjük a 17:49-es vonatot. Látni akartuk a „Hunyadi”-sorozat végét. 

Alig hagytuk el Nagymarost, SzFT rám telefonált. Kivételesen én mentem elől. Hogy forduljak vissza. Fotózni akart egy helyen. Fotózott. Aztán ő ment elől. Úgy belehúzott, hogy egy ponton feladtam. Kezdtem rosszul lenni. Megijedtem, Röhögve mesélem az infarktusomat, ha szóba kerül, de közben fosok a következőtől. Nem tudom, milyenek az előjelek, nekem voltak, de nem azok a klasszikusok, hanem csak égett a nyelőcsövem. De ha egy kicsit szorít a mellkasom, vagy zsibbad a kezem, megrémülök. Nem a betegségtől, meg a haláltól félek, hanem a kórháztól, meg a csökkentértékűségtől. Meg az SzFT-től való távolléttől.  

SzFT egy ponton észrevette, hogy nagyon lemaradtam. Megvárt. 
– Nem mondtad, hogy a finisre versenyezni fogunk! – förmedtem rá. 
– Ne haragudj! Amikor elől mentél, úgy belehúztál, hogy alig bírtalak követni. Azt hittem, most így akarsz menni! – válaszolta. Na, tessék, még csak le se baxhatom tiszta szívvel, mert amiért tenném, azt is szeretetből csinálta! 

Tegnap este még vagy ötször bocsánatot kért. Nem volt miért. De mondjuk tényleg szarul kezdtem lenni. A vonaton már kiegyensúlyozódtam. 

*

Nocsak, találtam egy Eloy-lemezt, amivel eddig még egyáltalán nem találkoztam. A címe: „Echoes From the Past”. Harmadszorra hallgatom. 

Dürrenmattból következett Örkény. Pedig Örkényt előbb olvastam, azt még általánosban, az Egyperceseket, de igazán nem tudtam akkor mit kezdeni vele. Örkénynél meg a Tóték fogott meg, hogy aztán következzen belőle a többi dráma. Meg a tévéfilm, Fábri Isten hozta, őrnagy úr!-ja, Latinovitsal, Sinkovitsal, Fónay Mrtával és Venczel Verával. 

Ledőltek bennem a falak az olvasott drámák iránt. Shakespeare akkor már ment ezerrel, de addig ami vele kezdődött, vele is végződött, nem nyílt ki számomra az olvasott színpadi világ. Mondjuk az érdekes, hogy Shakespeart olvasni mindig szerettem, nézni is annyira nem... Holott ez a legképtelenebb badarság, ami csak létezett a múltamban. (Hm, ez egy nagyon jól hangzó, a nemlétező műveltségemet csillogtató mondat, de ha belegondolok, önfényező marhaság...) 

Majd az elsők között jött az Equus és az összes harcálllásomat feladtam. Volt egy Lumet-sorozat az akkori két tévécsatorna valamelyikén, ott láttam egy éjjeli vetítésben, aztán Darvassal és Gálffi Lászlóval a Pesti Színházban. 

De mondjuk a mai napig van egy olyan kis hátmögötti, súgdosó ördögös blikkem, hogy a színház lehet nagyon komoly, a totálisan lényegi szókimondás helye, de lehet a madártoll-könnyű talmi ripacskodásé is. Nem vagyok színházba járó egyed. Az ár-érték arány nagyon elcsúszott. Vagy csak elkerülnek az igazán fontos előadások. 

A képek most is az Ideogram nevű oldalon készültek. A szerző fényképe nem.
Jó, volt most is, hogy kapartam az arcomat, amikor például a szolgálólány férfi lett, de ma alapvetően kezes volt az MI.

*

Ha Svájc, akkor Tell Vilmos, meg Ofi barátom, aki jó pár éve kivitte oda a családját, az évek alatt svájci állampolgárok is lettek, most meg azon törpölődnek erőst, hogy menekülnének vissza Magyarországra. (Érdekes, éppen a héten beszélgettünk egy Tenerifén lakó hölggyel, jó barátunkkal, és ő is azt mondta, pár hete van már csak ott, elege lett abból, ami nem Magyarország.) 

Ha Ofiék nem az lett volna a nászajándéka Szerelmetesfeleségtársammal való összekapcsolódáunk után, hogy kivisz két hétre egy Hünenberg nevű svájci falucskába, ahol addig laktak (falu, de bennem kisvárosként maradt meg, annyira más odakint a falu), a Svájcról való ismereteim ma sem lennének sokkal többek, mint hogy Tell Vilmos, a fia meg az alma, illetve Dürrenmatt. 

De ötvennyolc évesen eljutottam oda, ha Svájc, akkor Max Frisch. Akkor is, ha messze nem vagyok ettől az egy drámától annyira lenyűgözve mint anno A fizikusoktól. 

Max Frisch (Zürich, 1911. május 15. – Zürich, 1991. április 4.) svájci építész, író. A legkiemelkedőbb svájci írók közé tartozik, munkássága része a német irodalomnak. Életének közel nyolcvan éve alatt a drámák és a regények mellett az építőművészetben is tudott alkotni. Kiemelkedő drámái az És a holtak újra énekelnek, a Biedermann és a gyújtogatók, jelentős regénye a Stiller, a Homo Faber és a Ganteibein legyen a nevem.

....

1938-ban egy prózai művével elnyerte az egyik legnagyobb irodalmi díjat, a Conrad Ferdinand Meyer-díjat. Ettől kezdve az irodalmat tartotta fő hivatásának. A második világháború alatt Frisch egy ideig a határőrségnél teljesített katonai szolgálatot. Humanista érzelmeivel, és demokrata meggyőződésből eleve gyűlölte a fasizmust, melynek fajelméletét hevesen kritizálta. A háborúba kényszerített német kisembereket ugyanolyan áldozatoknak tudta, mint ellenfeleiket, valamint egyértelműen a nyugati hatalmak mellett állt, habár a kapitalizmus ugyanolyan távol állt tőle, mint a bolsevizmus.[3]

Meg volt győződve arról, hogy a tragédiákba sodort magánembereknek minden politikai rendszer idegen, azonban az életben maradottak számára is közös a gyász. Ezt fogalmazta meg És a holtak újra énekelnek című drámájában. 

...

Már ennél a művénél látszik, hogy stilisztikailag és a szerkesztés szempontjából Brecht, és Wilder drámái voltak a legnagyobb hatással rá. Frisch Brechttől az elidegenítő módszert, Wildertől pedig a narrátor szerepeltetését használta fel. Az Andorra 1945-ben jelenik meg, majd 1947-ben már csehül, majd hamarosan szinte minden európai és Amerikában honos nyelven. 

...

E két színjátékkal (a másik a most tárgyalt – MZ.) lett világhírű. Mivel az irodalmi világban elvárták a folytatást, egyre jelentékenyebb, izgalmasabb, mindig jelképes színpadi műveket alkotott. Ezek közül a legjelentősebb az Andorra című, ami szintén egy moralitás-játék. Alakjai, színhelyei elvonatkoztatottak, főszereplői a „Férfi” és a „Nő”, a többi szerep testet öltött fogalom. Témája a fajgyűlölet irtóztató és mindenkire káros embertelensége. Az évszázad egyik legkitűnőbb humanista színpadi műve.

...

Már a világ egész irodalmi élete tudomásul vette, hogy Frisch a kor nagyon jelentékeny drámaírója, amikor egymás után több regénnyel jelezte, hogy a szépprózának is mestere. Ezekben, főleg a már korán például az 1954-ben írt Stillerben, de a későbbiekben is az egzisztencialista filozófia fő problémája, a személyiség kettős arculata a központi témája. Bár ezek elvont, filozófiai témák, de mivel a cselekményük konkrét olvasmányként érdekesek, igazi olvasmányos történetek. (Innen)

*

Groteszk. Vagyis az ember nem tudja, nevessen, borzadjon, felháborodjon vagy legyintsen az emberi eszetlenségre, gyávaságra, vagy díjazza a túlélési ösztönt. 

Mennyire groteszk az egész életünk? 

*

A városban gyújtogatók tevékenykednek. Sorra égnek le épületek, lakások és közintézmények. Biedermann egy este, mintegy az akarata ellenére mégis beenged a házába egy hiányosan, birkózó ruhába öltözött férfit. Odakint esik az eső. Enni, inni ad a férfinak. A vacsora kenyérnek és egy pohár bornak indul. Aztán dőzs lesz belőle. Meg a padláson alvás. 

Biedermann vonakodva ugyan, de teljesíti a figyelmes betolakodó minden kívánságát. Ahogyan az elszánt felesége is, aki reggeli előtt ki akarja dobni a kéretlen, hívatlan vendéget, ehelyett bőségesebben vendégeli meg, és kérlelve marasztalja, nehogy megsértődve elmenjen már. 

És azon kaphatja magát, hogy pár nap múlva beköltözött a birkozó barátja is a padlásra. A megkérdezése nélkül. Majd hordók kerülnek a padlásra. Benzines hordók. Gyújtózsinór. 

Megjelenik egy harmadik lakó is. 

Már csak gyufájuk nincsen. De Biedermann, bár mindvégig gyanús neki a három pofa, végül még azt is ad nekik. 

Hát ennyi. 

Meg egy metafizikus utójáték. 

*

Olyan kis fura, hogy a darab egy KAR-ral kezdődik. Mármint nem, nem emberi karral, hanem kórussal. Mint az ókori darabokban. Csak itt a kar néha beszélgetésbe fog a szereplőkkel. Előrevetít, kommentál, összegez. 

Elsőre húztam a számat. Aztán belejöttem, ahogy felvettem a fonalat. A végén már tapsoltam. 

Van itt tehát furcsaság. 

*

A darab 1958-as. Frisch meg 1911-es. Fiatalemberként élte át a második világháború idejét. Az, hogy a huszadi század második felében a világégés alapvető téma volt az európai kultúrában, a közös tapasztalatból, emlékekből fakadt. A közös borzalomból. A gyilkolás, a meghalás élményéből. Az így-úgy odalett szerettek hiányából. A lerombolt városok ürességéből, porából, keserűségéből. 

Tény, ami való, az hogy még ma is ez az alapvető élmény, nem nagyon érthető, csak egy nagyon másik perspektívából. Azoknak a perspektívából, akik a háború idején hirtelen a bűnbak áldozat státuszában találták magukat. Akik nem hagyták kihűlni a háború emlékét, s akik miatt a történelem egy bizonyos szegmensének a kutatása, illetve ha az eredmény nem egyezik a közmegegyezéses történelemmel, s az eredményre jutó mégis közzéteszi, az önmagában bűncselekmény. 

Emiatt amikor felfogtam, mi a darab üzenete, kicsit húztam a számat: na, még egy antifasiszta mű a sok millióhoz! 

Alapvetően igazam volt. Még egy antifasiszta mű a sok millióhoz. De nem csak egy olyan is mezei, sima antifa darab. Az még nem tudtam eldönteni, önjogán nem az-e, vagy csak körülnőtte a történelem, és általános érvényt kapott. 

Mert groteszk volt az is, hogy együtt olvastam ezt a darabot Drábik János A kiválasztottak című könyvével. Abban az időben, amikor Európa urai húzzák kelet felé a gyújtózsinórt és már néznek körülfelé, kinél van a gyufa. S megint ki jár jól a háborúval? Na? Hát azok, akik nem harcolnak, akik csak ülnek a hatalmas foteljaikban, szívják a vastag szivarjaikat a medencéjük partján, akik a kezükben tartják Amerikát, a fegyveripart, a sajtót, a média egészét, a pénzvilágot. Akiké úgy a világ, hogy kevesen vannak a városban, mégis ők irányítanak mindent. Mondja Drábik. 

S na innen nézve volt rohadt groteszk a Biedermann és a gyújtogatók. Mert korunk gyújtogatói azok, akiket egykor az akkori gyújtogatók gyújtottak. Itt vannak a városban, a hitelből vett otthonainkban, ők a hitelezők, a bekapcsolt tévénkben, az internet: ők a vélemény, és az ököl, ani lesújt. A bírálhatatlanok. Akiket kötelező szeretni. Akiknek a kezében ott van a gyújtózsinór. Akiket a háziak kiszolgálnak mindennel, ha húzzák is közben a szájukat, ha gyanakszanak is, csak elhallgatják még önmaguk előtt is a gyanújukat, ha elegük is van abból, hogy ők szolgálják ki az ingyenélőket. 

De csúnya egy párhuzam!  Még szerencse, hogy az alapját egy pár perce elolvasott könyv és annak a mondanivalója adja! Piszok szerencse! 

*

A félelem. Az egzisztencia féltése. A fájdalomtól való félelem. A további fájdalom rettegése. A szeretteink féltése. A konfliktuskerülés. A gyávaság. A következményektől való félelem. A nagyvonalúság, ahogy eltekintünk afelett, hogy következmény így is, úgy is van. Az eltekintés is megtermi a maga gyümölcsét. Így vérszemet kap, akinek nem kellene, még nagyobb hatalmat, még erősebb lesz. Tehát még jobban kell majd tőle félni. Holott már bőven bebizonyította, hogy van annyira gyújtogató mint ahogyan azok voltak, akik őt gyújtották. 

De etetjük, itatjuk, felengedjük a padlásra, már ő mondja meg, ki költözzön a lakásunkba, ő dönti el, hogy mit hoz be ide, és olyan munkákra sarkall, ami, érezzük, tudjuk, eltünteti majd a föld színéről az otthonunkat. Eltüntet minket is. Meg akik közel állnak hozzánk azokat is. 

Pokolra fogunk kerülni. Kollaborációért. Mert beengedtük a gyújtogatókat, és mi, marhák, még húztuk is velük a gyújtózsinórt a padlásunkon! 

Ahelyett, hogy kibaxtuk volna a 'csába az első pillanatban! 

Késő bánat! Nagyon késő! A pokolba vezető út is gyújtogatókkal van telerakva. Lám! 

*

Misztériumjáték, amit olvasunk. Meg, ahogy mondtam, tragikomédia. Néha nevetünk is. Aztán belénk fagy még a fekália is, amikor rájövünk, hogy min nevetünk. S hogy mekkora misztérium, hogy nevetünk a gyújtogatókat befogadó, etető, itató kispolgáron, akiknek csak a saját biztonsága a fontos, és közben magára gyújtatja a házat. 

Mennyi is a hitelünk? Eltelt négy év, már csak tizenegy év van hátra, ha szerencsénk lesz, akkor csak hat, és előtörleszthetünk. De ha nem lesz szerencsénk, ha Szerelmetesfeleségtársammal történik valami...? S ki nem számolom, hogy mennyit fizetünk vissza a felvett összegre. Mondjuk ez az első húzásunk, ami bejött, a hitelből lakás lett, a lakásárak meg mennek fel az égbe, ezáltal az emberek meg anyagilag bele a pokol torkába egyenest. 

Misztérium, ha túléljük, ami manapság vár mindnyájunkra. Ha kőkeményen hívő lennék, akkor azt mondanám, esélytelen mindenki, csak a megváltásban hihet stabilan. Na, ott, akkor, a végén jó lesz. Persze azzal kapcsolatban is vannak kérdéseim, de elképzelni úgy se nagyon tudjuk. Szép lassan azt se, hogy bár komoly bajom nincsen, csak néha kapok egy infarktust, hogy lesz olyan, hogy sehol semmi se fáj, nem sajog, nem hiányzik, és nincsen valamiből több. 

Vagyis nem is misztérium, inkább transzcendencia. Mert a transzcendensben van remény. A misztikában már nincsen. Frischnél sincsen. A darab utólag írt pokolbéli utóhangja pesszimistább mint az előzménye. Biedermann soha nem tanul semmiből, akármi is történjen vele. 

*

Miközben írtam, írogattam ezt az értékelést, megnéztem, mi minden szerezhető be Frischtől, ami magyarul megjelent. Hát minden. Van ami e-könyv-formában már itt van, van, amit a könyvtárban majd jól megnézek előbb. De kíváncsi lettem, mit tud még. Viszont tökéletesen meggyőzve nem vagyok. Nem úgy mint Dürrenmatt esetében A fizikusok, majd Az öreg hölgy látogatása által. De a hangsúly itt a tökéletesen van: tökéletesen nem vagyok meggyőzve. A tökéletes azt jelenti, hogy pénzt is könyvespolc-helyet áldozok rá. Ehhez még mérlegelnem kell. De kell mérlegelnem, mert határozottan van benne, ami megfog. 

7,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 áprilisának húsvét szombatja. Úgy tűnik, az időjárás megengedi, hogy elmenjünk a szokásos, tavaszi Duna-kanyaros hekk-bringázásunkra. Egyelőre 15 fok körül van, napközben 20-21 lesz. Megsülni nem fogunk, de nem kell izzadnunk sem. Valamit valamiért. 

Az ember azt gondolná, hogy mi sem egyszerűbb mint a zsidóság meghatározása. Zsidó, tehát vagy bankár, vagy ügyvéd, vagy a szórakoztatóparban tevékenykedik. És a politikai baloldalt támogatja. Vagy éppen Izrael állam nevében palesztin nőket, gyerekeket, öregeket bombáz foszforbombával. Szereti a pénzt, és nagyon nehezen adja ki a keze közül. Összetartó fajta. Családcentrikus. Gyűlöl és megvet mindenkit, aki nem zsidó. Felsőbbrendűségi komplexusa van, mert Isten választott népének tudja magát: bár a választottságát önnön kiválóságának tudja be, nem pedig egy feladatra való kiváltságnak. A zsidó kommunista, kozmopolita, nemzetellenes, hazaáruló és erkölcstelen. 

Van sztereotípia, amit kihagytam?

Ha valaki, bárki, akárki komolyan vesz bármit ezekből a sztereotípiákból, akkor antiszemita. Ha valaki unja a holokauszt témáját, akkor is antiszemita. Ha valaki kételkedik a holokauszt megkérdőjelezhetetlen tényeiben, adataiban, akár a már megcáfolt hatmilliós számban is: az antiszemita.

Valaki nem akkor antiszemita, ha utálja a zsidókat, a zsidóságot, hanem akkor, ha annak mondják. 

Csoda-e, hogy a zsidók minden társadalomban a menekülés esetére összecsomagolva tartják a bőröndöt?

DRÁBIK JÁNOS SZEMÉLYE

Mező Gábor A Hálózat című Facebook oldalán ízekre boncolta Drábik János múltját. Ami a tálalásában gyakorlatilag a szocialista rendszerrel való teljes kooperációról szólt. Drábik János még korábban szembenézett a múltjával egy interjúban. 

A rendszerváltás utáni tevékenysége, a megjelent könyvei tartalma miatt sokan a konteók legfőbb magyar képviselőjének tekintik. Leginkább a háttérhatalom létéről szóló nézetei végett. Másrészt antiszemita is: erre itt van bizonyítéknak ez a könyv, amiről beszélgetünk. Aminek, ugyebár van egy folytatása is, Egyenlők és egyenlőbbek a címe. Harmadrészt megalkuvónak is tartják, mert nem elég antiszemita. De éri kritika a könyvei történelmi tévedései miatt is. Például Ablonczy Balázs tollából. 

Vagyis van baj Drábik Jánossal meg az írásaival. 

Egyvalamit elég nehéz vitatni: bátran ír könyveket és tart előadásokat kényes kérdésekről. És ember legyen a talpán, aki az információinak utána néz. Nem azért, mert nincsen hátterük, hanem mert annyi mindennek kell utánanézni. Csak úgy dől Drábik Jánosból az információ. S az évek alatt nem változott a mondanivalója tartama, konzekvensen ugyanazt mondja.

S a helyzet az, hogy amit mond, arról egyre világosabb lesz, hogy igen, úgy is van. Például a háttérhatalom létével kapcsolatban. Például azzal kapcsolatban, hogy van egy terv az emberiség létszámának a csökkentésére. Meg hogy van egy terv a globalizáció teljessé tételére, a nemzetállamok felszámolására. 

Éri még az a vád is Drábik Jánost, hogy túlságosan kiáll a Fidesz és Orbán Viktor mellett. Erre nem belép a Mi Hazánk Mozgalomba! :-D

Szóval van vele baj, csőstül!

DRÁBIK JÁNOS STÍLUSA ÉS A SZERKEZET

Alapvetően érthető és követhető. Viszont annyi részletre koncentrál, hogy abban simán el lehet veszni. Néha olyan részletekre is, amelyek aztán nem vezetnek igazából sehova. Maximum egyfajta kis színesnek tekinthetők.

Tipikus példa erre ebben a könyvben az Elie Wiesel identitása körüli fejezet: Drábik jól megalapozza, hogy a Nobel-díjas író tulajdonképpen nem azonos önmagával, az Éjszaka című könyvnek nem a szerzője, csak a tolvaja, még a könyv szerkesztése sem tőle származik, hanem Mauriac-tól. Aztán egy-két oldalszúrással kérdésessé teszi az egész koncepciót, majd levonja a végső következtetést, hogy nem lehet tudni, mi az igazság. Hogy az csak akkor derül majd ki, ha Wiesel hajlandó lesz megmutatni a karján a koncentrációs tábori tetoválást, ami tökéletesen igazolja majd az önazonosságát. Wiesel folyton-folyt hivatkozott, de fényképeken mégsem látható tetoválásáról egy komplett weboldal is beszél. Vagyis a kérdés kérdés marad, hogy Elie Wisel valóban az volt-e, akinek mondta magát. Csakhogy így az eset ismertetése bulváros ízt kap. Semmi levonható következtetés nincsen, egy lépéssel sem vagyunk közelebb az igazsághoz. 

Drábik rengeteg forrással dolgozik. Voltaképpen az egész könyv egy forrásgyűjteménynek tekinthető. A források pontos megadása esetleges és általános. 

Néha volt olyan érzésem, hogy a szövegre ráfért volna egy szerkesztő, aki erős kézzel lemetszette volna a téma olyan zsákutcáit mint a fenti Wiesel-kitérő, hogy ne legyen szinte permanens „a kevesebb több lett volna”-érzés. 

De azt simán elismerem, hogy a szövevényes, kényes témát a fentiektől eltekintve viszonylag jól ragadja meg és fejti ki Drábik úr. Viszonylag, mondom, mert ha a tartalomjegyzéket megnézed, akkor azért első blikkre vannak kérdőjelek a szerkezetet illetőn. Amikor az olvasásban benne vagy, akkor a rengeteg információ miatt meg még inkább. A tartalomjegyzék sokat elmond.

Bakker, nincsen fent a Molyon, el kell készítenem, hogy láthasd; nehéz a blogíró mestersége, ezzel vagy fél órát el kell most szórakoznom egy félmondatom miatt...

Na, adtam a xarnak egy pofont: ahogy mondtam, elbíbelődtem több mint fél órát a tartalomjegyzék Moly-ra vitelével. Amikor készen lettem, akkor láttam, hogy a fülszövegben ott van a komplett minden... Baba... 

Meggyőztem magamat: végül ide is bemásolom a kötet tartalomjegyzékét. 

GILALD ATZMON ÉS A CIONIZMUS 

Atzmon a zsidó nemzet megszületéséről; Hogyan jött létre a zsidó nép? Az izraeli paradigma; „Úgy szeresd magad, ahogyan mindenki mást gyűlölsz!”

MEDDIG LEHET SIKERES A KIREKESZTŐ NEMZETSTRATÉGIA?

„A zsidó történelem vége”; Milyen is az Ószövetség Istene? Mi tesz valakit zsidóvá? Újra kellene gondolni a cionizmust; … Hogyan látta Churchill a zsidókérdést? Emancipáció, integráció, asszimiláció

A ZSIDÓSÁG MINT VILÁGNÉP

Konrád György a zsidók hármas útjáról; Mi a közös a zsidókban? Mit jelent zsidónak lenni vagy nem lenni? … Amerikai neozsidó paradigma; A zsidó gondolkodásmód és lelki beállítódás; … Mi a júdaizmus sikerének a titka? … Ki tehát az antiszemita? Mi a zsidó szupremácizmus ideológiai háttere?

KITSOS: A CIONISTÁK ÉS A WASPOK RIVALIZÁLÁSÁRÓL 

 A szuperbankárok és a kommunizmus; A zsidó kiválasztottság – babona vagy valóság? Grama rabbi a zsidó felsőbbrendűségről; Bernard Lazare az antiszemitizmus okairól;… Vannak-e bizonyítékok a gázkamrák létezésére?… Mennyi áldozata van a holokausztnak? … Felelősek-e egyes befolyásos zsidók a holokausztért? 

MI A ZSIDÓK ÉS A KERESZTÉNYEK KÖZÖTTI ELLENTÉT VALÓDI OKA?

Ravage. „Egy igazi vád a zsidók ellen”;) A zsidó mint a nemzsidók képviselője; … A kapitalizmus a legalizált kamat és uzsora rendszere; … Hogyan alakult a pénzügyi és a gazdasági helyzet a Római Birodalomban?

A ZSIDÓ VILÁGNÉZET TÁRSADALMI, GAZDASÁGI TANÍTÁSAI 

Kresztus vagy Krisztus követői-e a keresztények? Mikor kezdődött a nem zsidó világ megtévesztése? … A választott nép évezredes stratégiája; … Zsidók az örök különállók; Őszintén a zsidók és nem zsidók kölcsönös tiszteleten álló kapcsolatairól

WALTER WHITE INTERJÚJA HAROLD WALLACE ROSENTHALLAL 1975 – BEN 

A zsidó hitvilág és vallás; Mit mondott Rosenthall a pénzhatalomról; Az agy ellenőrzése és kondicionálása; Az ipar és a munka világának manipulálása; A vallás feletti ellenőrzés megszerzése

CIONISTA HATALMI STRUKTÚRA NAPJAINK AMERIKÁJÁBAN 

Cionista hegemónia egységes vezetés alatt; A cionista hatalom globalizálódása; Lehetségesek-e alternatívák a cionista hegemóniával szemben? … Y. Dror: „Ha a zsidóság megmaradása forog kockán, akkor az erkölcs nem számít”, Kettős mérce mindenütt

MENNYIBEN KAPCSOLHATÓ EGY ETNIKUMHOZ A PÉNZÜGYI VILÁGVÁLSÁG? 

Miért éppen a zsidóság? Israel Shamak – „a világ legtehetségesebb antiszemita zsidója”; … Szervezett zsidóság és a zsidó szupremácia

MI A SZEMITIZMUS? 

A szemitizmus néhány internetes maghatározása; Az antiszemitizmus európai meghatározása; … Zsidó előítéletek és az amerikai kultúra; … A szemitizmus mint a beolvadás elutasítása, Hogyan maradhat meg a zsidó nép? … Mi a zsidó túlélési stratégia történelmi sikerének a titka? Egy példa arra, hogy mit kellene abbahagyni; Kiválasztottság – a szemitizmus lényege

EZ NAGYON KEMÉNY LESZ, FIGYELJ CSAK!

Az amerikai társadalom, de más népek is megtapasztalhatták, hogy számos zsidó lelkesen egyetért a Lubavicsi szekta néhai vezetője, Schneerson rabbinak a zsidó felsőbbrendűségre vonatkozó nézeteivel. Ezek csaknem isteni minőség- gel ruházzák fel a zsidó lelkét és testét. Azt feltételezhetnénk, hogy ezek a nézetek csak egy ultraortodox, marginalizálódott és kis létszámú zsidó közösségre jellemzőek. De nem ez a helyzet. Menachem Begin, aki az Irugn nevű terrorista csoport vezetője volt Izrael állam megalakulását megelőzően, majd Izrael miniszterelnöke lett, s aki a béke-Nobel-díjat is megkapta, nem volt vallásos zsidó. Mégis hangoztatta:

„A mi fajunk az uralkodó faj. Mi vagyunk ennek a bolygónak a megszentelt Istenei. Mi, akik legalább annyira különbözünk az alacsonyabb rendű fajoktól, amennyire azok különböznek a rovaroktól. A mi fajunkhoz hasonlítva a többi fajok valójában vadállatok és állatok, legjobb esetben háziállatok. Más fajokat emberi ürüléknek tekinthetünk. A mi rendeltetésünk, hogy uralkodjunk az alsóbbrendű fajok felett. A mi földi királyságunk felett a mi vezérünk vaskézzel fog uralkodni. A tömegek a talpunkat fogják nyalni, és rabszolgaként fognak szolgálni minket.”

Azt mondják az a jó szöveges tartalom, amit össze lehet foglalni két mondatban. Ezért a blogbejegyzések írásakor mindig az ajánló megírása a legnagyobb feladat. Hol sikerül, hol nem. 

Ebből kiindulva azon gondolkodtam, Drábik úr könyvét hogyan tudnám két mondatban összefoglalni. Valahogy úgy, hogy lefedje az általa írtak, gyűjtöttek tartalmát, de ne legyen antizsidósan közhelyes. Hm, feladat a javából! Kell nekem mindig ilyen hülye helyzetekbe hoznom magamat!

Talán ez: Önvallomások tükrében – A zsidók hatalma a világ felett 

Vagy bulvárosabban: Merre tart a világunk a szemiták kezében? 

Titokzatosan: Első- és sokadrendűek, avagy felülről irányítva

Misztikusan: Sok millió Isten könyörtelen uralma

Cinikusan, ironikusan: Vakok és gyengén látók alázatos semmittevése – A világ körülmetélt története

És így tovább...

Drábik tulajdonképpen semmi újat nem mond. Nehéz is lenne ebben a kérdésben. Az ismert érvek, logikai láncokat jobbára idézetekkel támasztja alá.

Egy olyan gondolat volt, ami nekem teljesen újat mondott: amikor a birodalmak, elsősorban Róma összeomlásának, az okairól beszélt. Az összeomlás okának ugyanis a kereszténységet és a kamatrendszert jelöli meg. 

S bár sorra vesszük vele a tényleg bevett témaköröket,.

• a zsidóség eredete
• a bibliai választottságból fakadó szupremáció (ennek David Duke egy egész könyvet szentelt)
• az ebből következő zsidó rasszizmus
• a zsidó elkülönülés okai és értéke
• a permanens zsidó kettős mérce
• a zsidók elleni, mindenhol előbb-utóbb felszínre törő ellenérzések oka

• a holokauszt mint történelmi tény; Drábik ezerrel alátámasztja a népírtás tényét, a gázkamrák működését, tehát nem revizionista. Viszont a hatmilliós szám tényei felett kicsit elidőzünk
• a holokauszt mint a felsőrendűség bizonyítéka
• a holokauszt mint pompás bevételeket biztosító iparág
• a holokauszt mint filozófiai zsarolóeszköz
• a holokauszt mint érv Palesztina elfoglalása mellett
• a holokauszt mint permanens pszichológiai fegyver
• a zsidó túlhatalom a banki szférában (a mai kamatrendszer, a kamatos kamat gyakorlatilag törvényesített uzsora) és a művészvilágban (tudod, Woody Alan: „Melyik a világ legnagyobb zsidó találkozási alkalma? Hát az Oscar-gála!”; egy random, autentikus példa az Oscar és a zsidóság kapcsolatára) és a média egészében.
• a háttérhatalom globalista tervei és tevékenységé a világkormány létrehozásának érdekében
• a zsidóság és a kommunizmus elvitathatatlan azonossága
• ÉS LEGFŐKÉPPEN: annak folyamatos hangsúlyozása, hogy a szervezett zsidóság nem azonos a zsidó nép egészével: erre a három legékesebb példa:
  • Hitler a nyugati tőke hatalmas pénzügyi segítségével került hatalomra
  • a második világháború idején a Nyugat nem sokat tett a zsidóság megmentéséért, pedig lettek volna lehetőségek: volt, hogy menekültekkel teli hajót fordítottak vissza az Óvilágba
  • Amerika mára egyértelműen zsidó irányítás alatt áll; David Duke erről is igen sokat elmond (kérdés, Trump tud-e, akar-e ellene tenni?)

VÉGSŐ SORON AVAGY KICSIT RAGADJUNK LE AZ ANTISZEMITIZMUSNÁL

azt mondhatom, amit nagyjából bármelyik Drábik-könyvről: információ annyi mint a tenger, néha el is veszünk benne. Különösen azért, mert a könyv szerkezete nem teljesen világos. Viszont az amit mond, minimum elgondolkodtató, sok helyütt megdöbbentő, felháborító, vérlázító, kijózanító. 

Ellenben semmiképpen nem antiszemita a szó mindennapi értelmében. Nem gyűlöli a zsidóságot. Mi több, nem gyűlöl: tényeket közöl a zsidóság gondolkodásáról, a kialakulás hátteréről, a történelméről, a szervezett zsidóság tevékenységéről, gátlástalanságáról és a bűneiről. Bár ha alapul vesszük a könyv és sokak megfigyelését, hogy nem az az antiszemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem akit a zsidók annak mondanak, akkor Drábik természetesen és magától értetődőn antiszemita. Ahogyan Vonnegut mondta: így megy ez!

KI TEHÁT AZ ANTISZEMITA?

Ma elsősorban nem az számít antiszemitának, aki ezért vagy azért nem szereti a zsidókat, hanem az, akit ezért vagy azért, de nem kedvelnek a zsidók. Korábban azt szokták antiszemitának nevezni, aki faji előítélettel viseltetik a zsidókkal szemben. Most a gyűlöletbeszéd a divatos szóhasználat, és ez azt jelenti, hogy valaki például bírálja a cionizmust és annak politikai programját. A gyűlöletkeltés azonban, vagy a gyűlöletbeszéd nem azonos a cionizmus bírálatával. De ha így átértelmezik a szavak eredeti értelmét, az lehetővé teszi, hogy bárkire rá lehessen ragasztani az antiszemita címkét. A Szovjetunióban a bolsevik hatalomátvétel után nyomban ellenforradalminak minősítették az antiszemitizmust, és keményen büntették. A XIX. században a demokratikus Nyugaton az antiszemitizmus politikai bűncselekmény, mert az új világrend létrehozása ellen irányul.

Ted Pike amerikai tiszteletes mélyrehatóan elemezte az Egyesült Államok 2004-ben elfogadott törvényét a globális antiszemitizmusról (Global Anti- Semitism Review Act). Ted Pike arra törekedett, hogy kiderítse, mi a washingtoni Globális Antiszemitizmus Minisztérium létrehozása mögött meghúzódó valódi motívum. Tizenkét pontban összegezte megállapításait. Ezek szerint az Egyesült Államokban meghatározó szerepet játszó izraeli lobbi a következő magatartásokat tekinti világszinten antiszemitának:

1. Minden olyan állítás, hogy a zsidó közösség ellenőrzi a kormányt, a tömegtájékoztatást, a nemzetközi üzleti kapcsolatokat és a pénzügyi világot, antiszemitának számít.
2. Az erős Izrael-ellenes érzelmi beállítódás is antiszemitizmus.
3. Izrael jelenlegi és korábbi vezetőinek erőteljes bírálata is antiszemita.
4. A zsidó vallás és a zsidó vallási vezetők vagy vallásos irodalom, különösen
5. a Talmud és a kabbala bírálata is antiszemita megnyilvánulás. Antiszemitizmusnak számít az az állítás, hogy az amerikai kormány és törvényhozás, a zsidó-cionista közösség, beleértve az AIPAC (American túlságosan erős befolyása alatt áll. Israel Public Affairs Commettee - Amerikai-izraeli Közügyek Bizottsága)
6. Antiszemita az, aki bírálja a zsidó-cionista közösséget azért, hogy elősegíti a globalizmust, az új világrend létrehozását.
7. Antiszemita magatartás, ha valaki a zsidó vezetőket vagy az ó követőikről azt állítja, hogy azok bujtották fel a rómaiakat Jézus Krisztus keresztre feszítésére.
8. Antiszemitának számít az is, aki megpróbálja csökkenteni a holokauszt áldozataira vonatkozóan a hatmilliós végszámot.
9. Aki rasszista, fajgyűlölő államnak nevezni Izraelt, szintén antiszemitának számít.
10. Antiszemitizmus az is, ha valaki azt állítja, hogy létezik cionista összeesküvés.
11. Ugyancsak antiszemitizmus az az állítás, hogy a zsidók és a vezetőik idézték elő Oroszországban a bolsevik forradalmat.
12. Antiszemitizmus az is, ha valaki becsmérlő kijelentéseket tesz zsidó emberekről.
13. Antiszemitizmus az is, ha valaki tagadja a többségében ateista zsidóknak azt a jogát, hogy elfoglalják maguknak Palesztinát.
14. Végül, az is antiszemita megnyilvánulás, ha valaki azt állítja, hogy a Moszad húzódik meg a 2001. szeptember 11-i tragikus események mögött.

E felsorolásból kiderül, hogy a világuralomra törő transznacionális pénzkartell kabbalista érdekcsoportjai mit akarnak elhallgatni a világ közvéleménye elől. A felsoroltakból azonban az is következik, ha valaki őszintén hisz a tényekkel alátámasztott igazságban és az univerzális erkölcshöz igazodó igazságosságban, és ezt ki is nyilvánítja, akkor máris antiszemitának minősíthető. Ha valaki tehát komolyan veszi az olyan emberi jogokat és politikai szabadságjogokat, mint a szólás- és sajtószabadság, a tények kutatása és az érdemi demokrácia előnyben részesítése az alibidemokrácia kiürült formáival szemben, akkor ó is antiszemitának címkézhető. Ha valaki ellenzi és szembeszáll a nyílt és álcázott zsarnoksággal, a korrupcióval és az emberi életek pusztításával, akkor csak számíthat arra, hogy antiszemitának skatulyázzák be. (111–112.)

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 április közepe, nem sokkal a fizetésnap után, rohamosan ürülő bankszámlával. (Tényleg a bankok és a zsidók viszonyáról nem is írtam, pedig...) 

Ma van a húsvéti hosszú hétvége első napja. Tegnap a nap végére már ki voltam mint a kutya. Az egész napos rohangálás után hazafelé még vásárolgattam kicsit, hogy aztán elmenjünk a hétvégére is vásárolni. Kilenc felé elájultam. 

Mi is történt a héten? Igazából semmi. A fénypont az unokázás volt megint. A többi: munka, hivatalos ügyek intézése, Szerelmetesfeleségtársam cége kiberbiztonságának a biztosítgatása, illetve új utak keresése. 

Jarpe tulajdonképpen megelőzte a korát. Vagy csak én nem vagyok képben, mikor hol is tart a sci-fi irodalom. A mesterséges intelligencia témája, kérdése, személye (?) engem csak úgy egy éve kezdett foglalkoztatni igazán. Tavaly nyáron, a nyaralásunk alatt, Gyulán keresgéltem képgeneráló oldalakat. 

Nézegetem, nézegetem, de úgy tűnik, Jarpe úr nem bonyolódott bele túlságosan az irodalom gyártásába, ezen kívül írt még egy könyvet a mesterséges intelligenciáról, aztán elmerült a biológia csodáiban, és valami klinikaféleségre cserélte az irodai szoftverét: gyógyszerekkel foglalkozik. Vagy mivel. Tény, hogy nem az irodalommal, a könyvírással. Ki tudja, mivel jártunk (volna) jobban...?

A Szabadesés Rádió nem egyértelmű közönségsiker. A tetszési indexe (amit én továbbra is a moly.hu-n tudok valamelyest megítélni, eléggé szórt. De a az egytől-ötig lehetséges csillagozási rendszerben a középtartományra kattintottak a legtöbben. 

* 

A fülszöveg ebben az esetben sem sikerült rosszul, tulajdonképpen korrekten elénk hajítja a történet fő csapásait. 

A ​Földet egy Walter Cheeseman névre hallgató, hatalomőrült szociopata számítógépzseni milliárdos akarja megkaparintani, a bolygó sorsa pedig nem kevésbé izgalmas alakok kezében van. Aqualung, a páratlan technikusi képességekkel is megáldott, rejtélyes exrocker talán a formálódó ellenállás kulcsfigurája lehet, de az is elképzelhető, hogy mindössze egy mesterséges intelligencia bábja. A Cheeseman egykori beosztottjának és nem mellesleg esküdt ellenségének számító Quin Taber pedig talán az egyetlen ember, aki képes lehet kezelni a világhálót uraló BitRagadozót.

Az élet nem nevezhető éppen unalmasnak: a Föld az Egyesítés mozgalmának hívei és a hevesen ellenálló nacionalisták közötti összecsapásoktól hangos, miközben a Hold kolonistái a sárbolygótól való elszakadáson dolgoznak.

Igen, valahogy így... Tényleg. 

Na, most! A könyv eredetileg 2007-ben jelent meg. Az MI a közember számára a sarkon sem volt még, a világ egyesítése meg pláne. Bár tulajdonképpen most éppen az Ukrajna miatti széthullás tűnik az esélyesebbnek, de ha például a biblia végidő modellt vesszük alapul, az egyesítés előtt valami nagy összeomlásnak kell bekövetkeznie... Szóval jó úton vagyunk afelé, hogy nagyon rossz legyen nekünk.

Mondjuk a Bibliában a nagyon rossz nem a finálé, hanem intrója Jézus második adventjének. Aminek a következménye sokak számára a legboldogabb befejezés lesz. Mások számára pedig nem az. Mindenesetre a világ mocska ennek következtében a Föld jelenlegi történelmének a legvégén tökéletesen és teljesen semmivé lesz. Hurrá, ámen! 

Ez a sztori természetesen nem a biblikus heppienddel foglalkozik. 

Az Ideogram tüntetett, elhajtott, hogy vagy fizetek, vagy nem, de ha nem, akkor rá ne számítsak. Mentem a Microsoft Design-hoz. Értelmezésben ez sem (majdnem ő-t írtam, bakker!) sokkal jobb. De már nem írom le, hogyan forgatta ki a meghatározásaimat. 

*

Miközben olvastam a regényt, küzdöttem itthon egy hálózati anomáliával, meg a MArtAssist gépén egy érthetetlen jelenséggel. Az utóbbit, bár az okát nem tudtam megszűntetni, kiküszöböltem.

A hálózati xarság fennállép, (három Win10-es , egy Win11-es. A három Win10-es nevezzük A, B és C-nek, a Win11-es D. A gép egy új telepítés, egyfajta adatszzerverként szolgálna. A-gépen a hdd két partiójából az egyik megosztott, teljes hozzáféréssel. A-gép látja B-t és C-t, D-t nem. B látja és fel tudja csatolni A megosztott partícióját. C látja magát a gépet, de nem tudja felcsatolni a partíciót, jelszót kér, de hiába kapja meg, azt mondja, ez nem az. D se hall, se lát. 

Ne tudd meg, mi mindent ki nem próbáltam az MI segítségével. De még mindig él a probléma. Az XP és a Win7 idején, sőt még a Win10 kezdetén is pár mozdulat volt egy otthoni hálózat összelövése. 

A Szabadesés Rádió főszereplője végső soron a technológia. Az események legvégén az MI-k is azon tűnődnek, hogy saját, önálló nemzetet hoznak létre. A történetben azért nem lehet senkinek privát MI-je, mert az tulajdonképpen egy önálló entitás rabszolgasorban tartása. Úgy bizony! ez akármennyire kimeríti is a WTF fogalmát.  

Az a technikai világ amit Matthew Jarpe elénk tár lenyűgöző és félelmetes. Ahogyan az is, hogy ez az a világ egyesítéses dolog mennyire hátborzongató. Meg az is, hogy a könyvben is van egy háttérhatalom, igaz, egyszemélyes, amelyik disznóságokkal, köztörvényes bűntettekkel igyekszik a célját elérni. A leghátborzongatóbb, hogy kiderül, nem a hatalom érdekli: tényleg hisz abban, hogy az, amit felépít, akár vérözön árán is, az emberek javára van. S persze ő is ezerrel használja, ki- és fel- a technológiát. 

Egyébként a pakliban még az is benne van, hogy a világ egy óriási vállalat és elszabadult állami cég kezébe kerül. Ugye az meg van, hogy Trump körül permanensen ott legyeskedett Elon Musk, akihez aztán csatlakozott Mark Zuckerberg és Jeff Bezos is? 

*

Amit olvastam, voltaképpen sci-fi akcióregény. Rock and roll és rhytm and blues alapokkal. Meg drogokkal, legalábbis ami a zenészeket illeti. 

Vagyis nem kell tőle nagy gondolatokat várni. Mindenesetre látványos és eléggé koherens, sőt érdekes és izgalmas is. Meg félelmetes is. Különösen, hogy azért több ponton időszerű is. 

Mit is mondjak még róla?

A világ azoké lesz (?), akik marhára de nagyon értenek a számítástechnikához és az MI-k programozásához. Nesze neked DAP, meg digitalizáció! (Én meg nem tudok összelőni egy itthoni hálózatot sem.) Vagyis a harc a jó és a rossz informatikusok között zajlik majd (?). 

Éppen most beszélgetek Messengeren privátin a Vitathatatlan blog szerzőjével. Éppen megegyeztünk abban, hogy a demokráciának hívott, majdnem tökéletesen felelősségmentes, egalista össznépi hülyítés helyett a királyság elfogadhatóbb lenne, Minden veszélyével együtt. Bár az is kétségtelen, hogy a Bibliában meg azt olvassuk, hogy amikor a zsidók a környező népekhez hasonlóan királyt akartak, az aktuális próféta, Sámuel azt mondta, hogy hát cöcöcö..., miért is nem elég a teokrácia? S ezek nem a saját szavai voltak, hanem Isten vigasztalta őt azzal, hogy nem őt, a prófétát vetette a divatmajmoló nép, hanem Isten. De legyen, üzente a zsidóknak, legyen királyotok, de tudjátok, ha jó a király, akkor valóban jó lesz nektek, de erre mocsokul kicsi az esély, tehát számítsatok arra, hogy be fogjátok szívni , de nagyon-nagyon (1Sám 8). 

A szerzőnek igen határozott elképzelése van arról, hogy a vezetőknek egyfelől pszichológia teszten kellene átmenniük, másfelől akár az életükkel kellene fizetniük a kudarcokért. Ahogyan a keleti népek hadvezetőinél volt: vesztes csata = halál. Mert milyen vezető az, aki nem vállal felelősséget az alatta levők sorsáért? Minden bizonnyal ezerrel meggondolnák, akik politikával, vezetéssel akarnak foglalkozni, hogy tényleg akarnak-e politikával, vezetéssel foglalkozni! :-D 

Szóval összességében jó kis könyv ez a Szabadesés rádió. Egyébként a Szabadesést értem, benne van a könyvben, földrajzi hely a Föld és a Hold között. A rádiót viszont nem értem. De jól hangzik. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 áprilisának a közepe felé, a tavaszi télben fagyoskodva. Két nap telt el a hétből, mind a kettőn mocsok hideg lett, ismét három pulcsi volt a kabátom alatt, bár alánacit nem vettem fel. 

Fellázadtam, és a héten nem vagyok hajlandó munka után sehová menni. Ezen a héten is helyettesítem egy másik telephelyen a szabin levő kolleginámat. Szóval nincsen kedvem energiám még munka után is utazgatni. Kivéve, ha sajtósként el tudunk menni holnapután a Jethro Tull koncertre. Amire kicsi az esély, mert az Erkelben lesz, és már minden jegy elkelt. Vigyázó szemem tehát a koncert.hu-s szerkesztőre vetettem, de még nem adott választ. 

*

Nem tudom, hogyan működik ez, de minden látens problémánk ellenére cudarul szerelmes vagyok Szerelmetesfeleségtársamba. Ami plusz jó, hogy tegnap mondta, hogy nap közben nagyon hiányoztam neki. Egyetértőn bólogattam. Ahová csak lehet együtt megyünk, amennyi időt csak lehet, együtt töltünk. És nem unjuk a másikat. Sőt, nőként sem unom őt. Semmilyen szempontból. 

Vagy megérdemli, vagy boszorkány, vagy vénuszi szarvasbéka. Leginkább az utóbbi tűnik legadekvátabb megoldásnak. :-D

Fehér Boldizsár író. Eddig két könyve jelent meg. A másik a második (mert ez az első), az egy novellás-kötet, Nem nagy ügy a címe. 

Fehér Boldizsár fellépője a Duma Színháznak. Érdekes, hogy ez a stand up-os vonal kezdettől fogva tökéletesen hidegen hagyott... Belenéztem, mit tud Fehér Balázs a Duma Színházban. Az is hidegen hagyott. De mondom, ez nem feltétlenül az ő hibája, mert en bloc az egész hagy hidegen. 

A Vak majom (de vajon miért ez a címe a könyvnek?) eddig két kiadást ért meg. S minden elismerő vélemény mellett a Molyon csak 78%-os tetszési indexe van. Azonban a 785 hiába magasabb mint a betegállományra járó bér százalékaránya, a Molyon ez nagyon kevés az üdvösséghez. Ott ugyanis a 80% alatti tetszés közel áll a gyalázatoshoz. Hiába tűnik viszonylag magas értéknek, mindössze arról van szó, hogy rettentő udvarias a Moly népe. 

Jó darabig nem is értettem mire fel ez a lepontozás, amikor...

A TÖRTÉNET

Amikor belefogtam, hogy összegzem a történetet, rájöttem, hogy nem is tudom a főszereplő nevét. Elolvastam úgy egy könyvet, hogy nem tudatosult, kicsoda is az egyes szám első személyben mesélő főszereplő. Mármint úgy kicsoda, hogy mi a neve. A Copilot (tudod, a Microsoft MI-je) azt mondja, Ádinak hívják. 

Adva van tehát Ádi, akinek nem ez a neve. NemÁdi nem tud mit kezdeni az életével, fogalma sincsen, mi lesz belőle, ha nagy lesz. Igazából nem érdekli semmi. Az anyja elhagyta őt és az apját egy görög milliárdosért, és hogy élete értelmének, a festésnek élhessen. NemÁdi apja még azelőtt elborult, hogy a felesége lelépett volna. 

S mert NemÁdinak semmi célja sincsen, fogalma sincsen, mit kezdjen az életével, a mindennapjaival. 

Aztán kap egy levelet az anyjától, hogy jó, ha tudja, az akit az apjának tud (az elborult pasas), igazából nem is az apja. Ad egy címet a fiúnak. Nevet nem ad hozzá. Utóbb kiderül, hogy Apu Magyarország leggazdagabb embere. Jó, van abban ellentmondás, hogy Magyarország leggazdagabb embere a világ legnagyobb vállalatának a tulajdonosa, de tulajdonképpen genetikailag Soros György is magyar zsidók gyermeke... 

A képeket több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel az MI készítette az Ideogram oldalán. Az összes laza kapcsolatban van a „Vak majom”-mal. Pedig én szorost szerettem volna. De vagy az utasításaim vacakok, vagy az MI értetlen. Egyelőre mindkét lehetőség fennáll

Aztán NemÁdi megörökli a vérszerinti apjától az egész médiahóbelevancot, tokkal-vonóval. Mivel a gigantikus vállalatnak vannak ügyvédei és könyvelői, NemÁdi úgy gondolja, tulajdonképpen ő nem akar zavarogni. Aláírja, amit elé tesznek, és hadd menjen minden a maga már kitaposott útján. 

Megy is: a vállalat ügyvédjei és könyvelői tönkre vágják a vállalatrendszert. De NemÁdi aláírása van minden, de minden ügyleten... Ő meg közben egy dél-amerikai lovas ranchon üldögél és éppen írja megfelé az életrajzát. 

Amiben jelentős szerepet kap, amit a kötet fülszövege emleget, hogy szálloda, meg kísérlet. Meg ahol jelentőséget kap, hogy a szállodába szorult, svájci külképviseleti ügyintéző úgy véli, ké van a csapatban, s hogy a főnökei rá gyanakszanak, pedig nem ő az, ezért ellopja a követség legfontosabb iratait, nehogy a kém jusson hozzájuk. Ezáltal tulajdonképpen mégis ő lesz a kém... 

HANGNEM

Könnyed, úgyszólván elegáns. Fehér Boldizsár billentyűzetéből nagyon könnyen folynak a szavak. Érdekes, ahogyan ír. Simán elhisszük, hogy egy céltalan, nihilista, semmiben hinni, bízni nem tudó, piszok mákos huszonéves visszaemlékezését olvassuk. Nagyon simán. 

Igen, ahogy mondtam, az alapsztori Rejtő Jenő. Valahol. Börleszk. Némi pszichológiával megfejelve, Megfűszerezve. De tényleg csak némivel Meg filozófiával is. De abból is csak csipetnyivel. 

S az egészet Kurt Vonnegut fanyar, mulatságos, bölcs stílusában, amit Fehér Balázs olyan szinten hozott, hogy az elismerő csettintéssel érdemel. Bravúr! Nekem ez nem szegénységi bizonyítvány volt, hanem játék. Annyira egyértelmű, hogy Vonnegut, hogy ha ez szegénységi bizi, akkor rohadt sóher az eklézsia! 

De a stílusbravúr mellett valami homok került a fogaskerekek precíziós összekapcsolódásai közé: csikorog, akadozik a rendszer. S ez nem az íráskészségen, a stíluson múlik. Azzal semmi baj. 

A SZERKEZET ÉS A KONCEPCIÓ

A könyv története két vaskos lábon áll. Az egyik a milliárdossá lett pórfiú története, akit kisemmiz a saját tulajdona. A másik nagy láb a szállodai kísérlet története. 

A csikorgás abból fakadt, hogy a két történet simán nem kapcsolódik elég szervesen egymáshoz. Történetek a történetekben. Egyik a másikban, másik az egyikben. De nem forrasztásmentesen, hanem összetrutymózva, sárral, nyállal, fikával tapasztva. 

És ezért nagyon kár!

Azt már tudom, hogy az MI nem hajlandó meztelenséget ábrázolni. De azt mégis murisnak tartom, hogy az utasítás értelmezése után neki fog a képek generálásának, az Ideogram egyszerre négyet készít, majd a négyből kettőt kicenzúráz, hogy nem, ezt már nem mutathatja meg, mert olyan elemek vannak rajta, amik nem közölhetők. :-D

Mindkét sztori elég lett volna önmagában, bővebb kifejtéssel, nagyobb agyirammal. Engem a srác története mondjuk sokkal jobban érdekelt mint a szállodai kísérlet-kém börleszk. Talán azért, mert az is két történet egyben (sztori-matroska): a kísérleté és a kémsztorié. Főleg az utóbbi volt lenyűgözően fölösleges, A kísérlet nagyobb lére eresztve is érdekes gondolatokat vethetett volna fel, konteó, pszichológiai kényszermagyarázat-ügyben, de ezt meg elvitte a kémeskedés. 

A srác történetét (a pénz valódi értéke, a könnyen jött gazdagság esete, stb) meg elmossa a szállodai affér. 

Hiába, kamaszkorom nagy szerelme, Ági megmondta, hogy mindig annak érvényesül az akarata, aki a kevesebbet akarja. Itt a leggyengébb láncszem a börleszk volt, a kémsztorival: az billentette ki a lényegesebb elemeket a helyükről. 

Sajnos annyira, hogy a remek stílus, a jól kitalál főszereplő remek sztorijával egyetemben ment a levesbe. Ahogy mondani szokják: a kevesebb sokkal több lett volna. S ezen Vonneut remekül felhasznált stílusa sem segített. Mert a stílus az egy dolog. A téma a másik. Hogy melyik a fontosabb, vitatkozhatunk. Ebben az esetben a téma tűzijátékké lett: egy pontból indul ki, majd felrobbanva, széppé, de követhetetlenné válik.

Vagy Fehér Boldizsár egy könyvbe zanzásított minimum három remek témát, és ezzel sajnos tökéletesen ki is herélte mindhármat. Így a Vak majom (tényleg, vajon miért az?) sajnos az elvetélt lehetőségek kiherélt stílusbravúrja lett.

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 áprilisának nagyjából a negyede. Vasárnap reggel. A tegnapi napon a szokásos, tavaszi Duna-kanyaros bringázásunkat elnapoltuk, mert azt hazudta az összes időjárás-jelentés, hogy hű, meg ha, felhők, esők, cudar idő lesz. Felhő meg eső nem volt, de tény, hogy a szél mocsokul belelendült. S úgy meg nem jó tavaszi bringázni. Ezért maradtunk itthon. A menü gombakrém leves, rizseshús, szilvás gombóccal.

Mellékesen csináltam egy adag padlizsánkrémet. Ami ahogy készen lett, ment a klotyóba. Régebben már jártam így, kétszer is. Akkor arra jutottam, hogy a hagyma gépi feldolgozása kavart be, bár fel nem foghattam az okát. De a másik két étel, amibe most került a gépi-feldolgozott hagymából, nem lett keserű. Vagyis a titok a padlizsán felől közelíthető meg. De gőzöm nincsen hogyan küszöbölhető ki... 

Szerelmetesfeleségtársam random ötlete alapján este elmentünk színházba, a RAM bemutatójára. A darab címe: „Négy évszak” volt. Magyar szerző, Rényi Ádám írta. Háromszereplős darab. Mindannyian nők. Akár jó is lehetett volna. Két tesó, meg az egyik tesó lánya. A lány apja éppen meghalt. Pendrive-on üzenetet hagy a nőknek. Megköszöni a feleségének, hogy milyen jó feleség volt. A feleség húgának (szereplőválasztási ballépés: a húg vagy tíz évvel volt idősebb a nővérnél). A feleség húgának meg azt, hogy biztosította a számára a szenvedélyt és a testi kielégülést. Negyed évvel később újabb pendrive érkezik: ezúttal azt tudják meg, hogy apus mindvégig tudott arról, hogy anyusnak a szomszéd rendőr-pasas a szeretője. A harmadik negyedben meg azt, hogy nem csak a feleségét csalta meg, hanem a szeretőjét is. A negyedik negyedben nincsen pendrive. 

Akár jó is lehetett volna a darab. De nem volt az. SzFT szerint zs-kategóriás volt. Szerintem szórakoztató. De olyan kihagyott, elripacskodott lehetőség, mint a „Vak majom”. Az ötlet maga jó volt. De például nem befejeződött a darab, csak véget ért, mert véget kellett érnie valahogy. SzFT fogalmazta meg, ami bennem is ott volt: a balansz végett kellett volna egy negyedik üzenet, ami nem volt. Vagy valami, valahogy... Ahogy azt manapság tudálékosan mondani kell, több volt ebben, mint amit beletettek. 

De legalább ismét velünk volt SzFT édesanyja is. Aki imád színházba járni. Neki tetszett a darab. 

Kezdünk Szerelmetesfeleségtársammal rászokni arra, hogy ne a Gugli, hanem az MI legyen a legjobb barátunk. SzFT tegnap például egy képzési tervet íratott a Copilottal („OLyan aranyos, mindig betesz nekem ide-oda szmájlikat. Jó vele beszélgetni! Hát nem cuki?” SzFT-ben azt szerettem, hogy miközben tetől-talpig, minden porcikájában nőből van, aközben a női allűröket, affektálás, nyávogás, gügyögés, ilyesfélék, nem állhatja. Mostanában vettem észre, kezdi elengedni magát. Például önszántából, dicsérőleg a cuki szó el nem hagyta az ajkát eddig. De tegnap így kiáltott fel a LIdl-ben: „Nézd, milyen cuki kis polc, és rózsaszínű!!” Hát, rózsaszínűnek rózsaszínű volt, az tény... 

Na, szóval MI. Ahogy nekiveselkedtem, hogy írjak erről a önyvről, már nem is a Guglitól kértem, hogy mutasson találatokat, ki is volt Emil Vachek (egyszerűen képtelen vagyok a nevét megjegyezni),hanem egyenesen az MI-hez fordultam. Történetesen én is a Copilothoz. A Geminivel egy másik, számítástechnika beszélgetésben vagyok, nem akartam kavarni a témákat. 

KÉRDÉS:
Mikor élt, mit csinált, amikor nem írt, hány könyvet írt, és milyen sikereket ért el Emil Vachek?

VÁLASZ:
Emil Vachek (1889. február 2.–1964. május 1.) cseh író, újságíró és drámaíró volt, akit a cseh detektívirodalom egyik alapítójának tartanak. Ő alkotta meg az első cseh detektív karakterét, Klubíčkát, aki kilenc regényben szerepelt.

Amikor nem írt, Vachek újságíróként dolgozott, és számos cseh lapban publikált. Emellett irodalmi tanácsadóként és kiadói igazgatóként is tevékenykedett. Az 1930-as években például az Európai Irodalmi Klub egyik vezetője volt.

Vachek több mint 30 könyvet írt, köztük detektívregényeket, humoros regényeket és történelmi műveket. Legismertebb művei közé tartozik a „Bidýlko” (1927), amely a prágai peremvidék életét ábrázolja, valamint a „Tajemství obrazárny” (A képtár titka), amely Klubíčka első története.

Sikerei közé tartozik, hogy művei több filmadaptáció alapjául szolgáltak, és 1964-ben megkapta a „Zasloužilý umělec” (Érdemes művész) címet.

Tömör összefoglaló, nemde? (Félek attól a megkísértő pillanattól, amikor komoly teendőként felmerül bennem, hogy micsudáért küzdjek én a szövegeket kiötlésével, stilisztikai csinosítgatásával órákon keresztül, ha egyszer ezt megteszi helyettem az MI is...? 

Ma Copittal kezdtem, de aztán megint a ChatGPT-nél kötöttem ki. A Copilot egy idő után egyszerűen nem válaszolt nekem.
Mondjuk a ChatGPT meg rám mordult, hogy ne kérjek már ilyen szélsebesen képeket egymás után, várjak legalább három percet két kép között. Tíz perc telt el. Rossz az MI időérzéke? :-O

* 

Idézet idézet után. Ezúttal azért, mert a fülszöveg tulajdonképpen tökéletesen elmondja a kötet tartalmát. 

Prága egyik villanegyedében karácsony vigíliájára virradó éjszaka egy halott leányt találnak. Hogyan került a meztelen hulla a városi homokosládába? Micsoda elvetemült gazember fojtotta meg a kedves, szép, fiatal teremtést, akit a környéken mindenki ismert és szeretett? Miért ölték meg? Miért hagyták ruháit a közelben elrejtett ócska gépkocsiban? Ki lehet az a ravasz, aki áldozatát oda viszi a ház elé, ahol lakott? A lány munkaadója egy jónevű orvos, kérője egy derék, becsületes embernek ismert, nála jóval idősebb taxisofőr … Kettőjük közül az egyik a tettes, vagy egy ismeretlen, aki nyomtalanul eltűnt a nagyváros forgatagában? 

Klubíčko felügyelő, akit nemcsak a kötelességtudat sarkall, hanem az emberi felháborodás is, egyetlen éjszaka alatt kibogozza a szálakat, s reggel hétkor letartóztatja a tettest.

És igen, erről szól a könyv! 

* 

Sokkal fontosabb kérdés, hogyan szól erről? Mert lássuk be, a krimikben a legritkább esetben az a fontos, ki a gyilkos. Egy fokkal érdekesebb, hogyan történt a gyilkosság? Az igazán lényeges az, hogyan jön rá, akinek az a kötelessége, hogy rájöjjön, hogy ki a gyilkos és aki a gyilkos, az miként követte el a gyilkosságot/okat? 

Ugyan nem falom a krimiket, de az olyasfajta csűrcsavaros csodák mint Christie Tíz kicsi néger-e, vagy a Gyilkosság az Orient Expresszen című egyedülálló remeke, nagyon ritka. 

Nem olvastam még a szerző más könyvét. Így nem tudom, Vachek mindig ilyen kis ráérős-e? S általában jellemző-e rá, hogy nem mutatja be a főszereplőjét. 

Semmiképpen sem akciókrimiről van szó. S nem csupán azért nem, mert az utolsó békeévek viszonylagos nyugalmában játszódik a történet. De azért is. 

Vachek egy szolgálólány halálát oldatja meg a felügyelőjével azokban az időkben, amikor még nem volt számítógép, nem voltak olyan ripsz-ropsz eredményt produkálók a laboratóriumok, nem volt mobiltelefon, internet, felhőtárhely és mesterséges intelligencia. (A robot szót egyébként egy cseh író, Karel Čapek találta ki, 1920-ban, a R. U. R. című drámájában jelent meg. Nesze nekünk, már megint a csehek!) 

Szóval megtalálják a tizenhét éves, bájos lányka holttestét, és elindul a történet. Lassan, komótosan, visszafogottan, különösebb akció nélkül, beszélgetősen, sétálgatósan. Persze... ahogy most belegondolok, itt-ott azért komolyabban megmozdulnak dolgok... például amikor a doktor autócsodájával jönnek le a dombról, hogy a hegy túloldalán levő garázshoz menjenek, és a jeges úton megcsúszik az autó... De azért nem ez a jellemző a könyv egészére. 

Cseh filmben krimi nem jut az eszembe. Ha mindenáron valamihez, akkor leginkább a Derrick-hez hasonlítanám Klubíčko ezen esetét. Színvilágában, tempójában, vágásában, a megoldásaiban is. Még abban is hasonlítanak, hogy a két nyomozó egyike sem, se Derrick, se Klubíčko nem rendelkezik semmi különösebb jellemvonással, ismertető jeggyel, szokással. Tudod, olyasmikre gondolok mint Maigret pipája, Sherlock Holmes felöltője, Philip Marlowe közönye, Colombo „feledékenysége” vagy Perry Mason Della Street-je. :-) 

Talán az egyetlen, ami nagyon jellemző rá, hogy türelmes. Még a közvetlen kollégáját is hagyja dolgozni. Úgy, hogy ő a háttérben marad. Akkor is, ha nem ért vele egyet. 

Két tréfás vonása azért mégis van. Az egyik, hogy elhatározza, hogy az éjfélkor tudomására jutott gyilkosságot reggel hétig meg fogja oldani. A másik ennek a miértje: tudja, hogy legkorábban addig visszajön egy hírhedt újságíró Prágába, akitől tart mint a tűztől. Pontosabban a kavarásaitól, illetve az általa megszólított nyilvánosság nyomásától. Jobb anélkül nyomozni. Ezért kell reggel hétig elfognia a gyilkost. 

Klubíčko percekkel előzi meg a rémisztő újságírót: már bilincs van a gyilkos kezén, és éppen elvezették, amikor az néhány perccel az elfogás után befut. 

Ó, és van a mi rendőrünknek egy nagyon szimpatikus tulajdonsága is: simán beismeri, ha tévedett, ha rossz nyomot követett, ha pocsék következtetésre jutott. 

*

Tulajdonképpen nem unatkoztam olvasás közben. De azt se mondom, hogy oda voltam meg vissza bármitől is, történettől, stílustól, figuráktól, akármitől, bármitől. Csak érdekelt a történet. Ami tulajdonképpen egy volt a sok közül. Ahogyan a Jelenések könyvében Jézus fogalmaz az utolsó idők keresztényeiről: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév...” De mert ez a nép langyos, kérlelhetetlenül így folytatja: „Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.” (Jel 3:15–16)

Én nem vagyok kérlelhetetlen. A megoldás után csendben becsuktam a könyvet, és odatettem a kupacra, ami menni fog vissza a Könyvmegállók valamelyikébe, ha jó idő lesz, és a helyi hajléktalanok nem viszik el tüzelőnek, szegények. És szegény könyvek. És szegény jövendő olvasóik. De ez már más téma. 

5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 áprilisának, a szelek havának az első hete. Hát, áprilisi is volt rendesen a hét időjárása. Ráadásul nagyon jövős-menős volt a hét. Hétfőn a Svájcból teljesen feleslegesen egy napra hazautazó Ofi barátomat vittem a reptérre, kedden koncerten voltunk a Dürer Kertben, a Pineapple Thief lépett fel, baromi jó koncert volt! Szerdán könyvtárba kellett menni, mert volt nálunk olyan könyv, ami nem hosszabbítható. Csütörtökön a koncertről kellett a koncert.hu-nak a belépésért cserébe cikket írnom. Ma meg péntek van, befejeztem a cikket, most meg megyünk bevásárolni. 

Az uncsikhoz (lányomhoz így el sem jutottam a héten. Mondjuk a kisebbik oltása miatt nem semmi hetük volt, azt írta Szami. 

Tegnap (mert már szombat hajnal lett két mondat között, a Lidlben döbbentem rá, hogy a héten SzFT-vel nagyjából lakótársak voltunk, annyira nem jutott idő egymásra. Ott helyben, a Lidl virslis hűtője előtt nagyon át kellett őt ölelnem. 

JÁTSSZUNK!
Háromszor olvashatod el
a szerző nevét, aztán takard le,
és MONDD KI hangosan,
hogy hívják! :-)))))))

Ha sikerül, akkor  a rendszer engedélyt ad neked, hogy egymás után akár három alkalommal, INGYEN elolvashasd
az alábbi blogbejegyzést! 

Belenéztem, beleolvastam, megnéztem egy-két képet, s máris jött velem a kicsike. (Tényleg, de régen olvastam mesekönyvet!) Hátha kinccsé lesz! Nem szépítem és nem rétestésztázom: egy icipici csettintés híján azzá lett.

Mivel facérsággal telt a napom, miután teleraktam jó kis hagymás májjal, mellé kapros-joghurtos zöldségsalátával, friss kovászos kenyérrel a pocakomat, utána egy vaskos szelet almás rétes, ahoj kettes számú cukorbetegség, hát naná, hogy rögvest be is aludtam. Annyira, hogy még az Alfa holdbázis aktuálisan nézett epizódjának a végére sem emlékszem... Vagyis olvasni csak a csicsika után tudtam. Jó, nem egy gigantikus falat ez a képes negyvennégy oldal, az is igaz, 

*

Vannak könyvek, amik nem ütnek gigantikusat, mégis meghatározóvá válnak. Sorolhatnám őket. Ja, hogy soroljam? Jó, tessék4 Csak random, anélkül, hogy tökéletes listát akarnék alkotni. S a lista sorrendje semmit sem jelent, csak azt, hogy így jutottak az eszembe a könyvek. S most csak A boldog pillangó kategóriájában gondolkodtam. Némelyiket olyan régen olvastam, hogy értékelés se született róla. Az időszámításomban B. e. (Blog előtt) született. 

• A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak
• Eljöhetnél hozzám
• Szikra Ferkó
• A félőlény
• Barátom, Bonca
• Égigérő fű
• Mándy Iván Csutak-sorozata
• A locsolókocsi
• A kék hajú lány
• Lafkádió
• A macskaherceg kilenc élete
• Micimackó
• Világváltó Nevenincs
• Hahó, Öcsi!

A felsorolás simán folytatható lenne. De ott álltam meg, amikor már töprengenem kell, és nem adták azonnal magukat címek. 

Egyetlen közös dolog van ezekben a könyvekben: a gejlségmentes szívmelengetés. 

Nekem nagyon tetszenek a könyvecske rajzai. Majd meglátod, nem mindegyik montázsozs.
Egyébként meglepő a fordulat, a de képen látott gyerek: kislány. 

Hm... Nem is csak egyetlen. Ahogy belegondolok, van még más is. Eszébe sincsen egyiknek sem négykézlábra ereszkedve ripacskodni, lemenni bárgyú dedóba, hanem a maga korosztálya szintjén kezeli partnerként az olvasóit. Aki egyébként nagyjából akárhány éves is lehet.

Keresem a legmegfelelőbb szót, a közös nevezőt. Mindenféle eszembe jut, a legtöbb jó, de egyik sem az igazi. Talán a lírai a legmegfelelőbb. Vagyis a szövegben, a mondanivalóban van egy kisebb-nagyobb adag költőiség. Jelentsen ez bármit is. De ott van. 

*

Hanka és az öreg festő barátok. Hanka alsós kislány. Szomszédok. Ma a festőt minimum gyanúsan méregetnénk, hogy beteg, pedofil állat. Miközben csak a világ vergődik beteg állatként körülöttünk, hogy mindenbe valami belelát valami beteg pszichét, és mert a beteg pszichéket követendő, de minimum tisztelendő mércévé teszi. Bár vannak jelek, hogy az eddig csendes többség döbbenete ocsúdik, hogy győzhet a normalitás a szélsőségek felett. Meglátjuk... 

De Hanka és az öreg festő jóbarátok voltak. Hanka szeretett volna magának egy képet az öreg festőtől. Aki megrendelésre, még barátira sem, nem volt hajlandó festeni. De Hankának születésnapja volt. Amiről úgy gondolta, akkor boldog, ha valami boldogat kap. Egy festményt, amin boldogság van. Az öreg festő nagy nehezen beadja a derekát, a Hanka iránti szeretetből erőszakot vesz az elvein, és megígéri, mire Hanka visszajön (mert el kell mennie) készen lesz a kép. De mi legyen rajta? Boldogság, rendben van, de ki és mi legyen boldog? Némi tépelődés és morfondír után meggegyeznek abban, hogy egy pillangó legyen boldog a képen. Hurrá! 

Aztán amikor magára marad, az öreg festő magába roskad a kérdéstől: ugyan milyen egy boldog pillangó? 

*

Mert hogyan festhető meg a boldogság? Egyáltalán: mi a boldogság? Van definíciója? Van jellemző cselekedete? Jó, harmónia, mosoly, emelkedettség, meg minden, de közhelyek és giccs nélkül ez hogyan ábrázolható? S az összetevők együtt kiadják a boldogságot? Aki derűs, aki harmóniában van önmagával és a világgal, aki mosolyog, aki emelkedett, az boldog? Vagy csak de jó neki? 

S milyen egy mosolygó, mindennel harmóniában levő derűs, mosolygó pillangó? 

Na, ugye, nem is egyszerű a feladat. Még az öreg festőnek sem.

*

Aki azért nekiveselkedik a feladatnak. Mert szereti Hannát. S mert nem mindennapi festő, hát olyat fest, hogy az megszólal. De tényleg megszólal!

És amikor megszólal, kiderül, hogy a képre festett pillangó, bár minden oka meglenne rá, mégsem boldog. Már majdnem az, majdnem teljes a rendszer, csak egy apróság, egy egészen kicsi dolog hiányzik, és ugyan már, mibe fáj a világokat  teremtő festőnek ezt az apróságot kijavítani? 

Meg azt. 

Meg amazt...

Meg még egy sort. Innentől a negyvennégy oldalunk kicsit proto-önfejlesztő könyvecske. Mert ami a boldogságot illeti, bárki kezd is vele foglalkozni, borotvaélen táncol. Vagy képzavarral azt is írhatnám: borotvaéleken. Mert sok minden kerül a látótérbe: a lelki harmónia, a derű, a mosoly, amiket már említettem, de az érzések, a szeretet (ami szerintem nem érzés), a teremtés, Isten, a gondolkodásmód, vagyis Isten, az univerzum, ezoterikus nézetek, a társakkal való kapcsolat (szociológia, pszichológia), a bölcsesség... És így tovább.  

Vagyis egyáltalán nem vagyunk messze attól, hogy a történet lelki-irodalommá legyen. Tudod, amelyik giccsbe csúszva akarja megmondani a tutit a lelkedről, a szívedről a gondolkodásodról, a hitedről. Vesd össze A viskó, Jonathan, a sirály,, Az alkimista, A békés harcos útja és más hasonló, szemfényvesztő balgaságokkal. Amiket a Marha Nagy Életbölcsesség Igazsága fog egy csokorba. Olyan könyvek, amik hihetetlen sikert értek el, de összességükben bűn rosszak. Mert hazudnak és nagyképűek. Bölcsességbe, okosságokba csomagolt vaskos semmitmondások. Ezáltal úgy didaktikusak mint a franc. 

* 

Van nekem egy saját mesesorozatom Zsomborról, a virágokkal, fákkal, állatokkal beszélgető, hatalmas tudású, jó szívű  kertészről. Tizenegynéhány történet. A gyerekeim és a családban előforduló egyéb suhancok nagyon kedvelték őket.

Elküldtem ezeket a meséket x számú kiadónak. Volt köztük keresztény könyvek kiadója is. Bennük reménykedtem leginkább. Még ők is úgy dobták vissza Zsombor történeteit , mint a pinty. És kimondták a vonatkozó szakszót: didaktikus. 

A didaktika szó azt jelenti, hogy oktató, nevelő, valami igazságra eljuttatni akaró tevékenységről van szó. Ez pozitív.

Amikor irodalomra vonatkoztatjuk, akkor azonnal pejoratívvá válik: a didaktikus irodalom fő célja valamely mindenek feletti igazság átadása, és azt, hogy az ilyen irodalom minden és bármilyen ennek az átadásnak rendeli alá az irodalmiságát. Egy keresztény kiadótól ezért volt fura, hogy a Zsombor-mesékkel a didaktika a fő problémája. Ezek szerint a meséim formai, tartalmi szempontból azért problémásak, mert túl lényegre törők a mondanivaló átadásában. Szó ami szó... 

Az a baj, hogy A boldog pillangó vége majdnem szakasztott megegyezik egy mesém végével, Az én mesémben egy tiszavirág morfondírozik az élet értelméről Zsombornak. Tiszavirág, pillangó. A mesét úgy húsz éve írtam. 

Zsombor tehát döbbent tisztlettel bámulta a folyó virágainak, a kérészeknek önfeledt párkeresését, találását és eszeveszett nászát. 
Észre sem vette, hogy egy testes, nagyon vidám-kék hím letelepedett a karjára. 
– Szépek vagyunk, ugye? – kérdezte a kertésztől, aki némileg riadt tekintettel kereste a hang forrását.
– Itt ülök a karodon! – berregte a hangocska.
Zsombor kíváncsian szemlélte a barátkozó kedvű kérészt.
– Üdvözöllek! Hát te?

Az illusztráció Mohácsi Gergő munkája.
A névazonosság nem véletlen, van közünk egymáshoz, én vagyok az idősebb. :-)

– Jöttem beszélgetni egy kicsit.
Zsombornak elkerekedett a szeme.
– Beszélgetni? Nem tudod, hogy mindössze három óra…
A barátkozós kedvű tiszavirág felnevetett. 
– Persze, tudom!
– De hát nem sajnálod az időt?
– Az időt? Ó, de hát az éppen erre van! – zizentette meg vidáman a kérész a szárnyait. – Erre: a barátságra, meg a szerelemre!
Zsombor zavarban volt. Csak nézte a féltenyérnyi rovart, és azon gondolkodott, mit kezdene magával, ha csak három óra lenne az élete.
– Olyan rövid idő három óra!
– Rövid, nem rövid… Az attól függ, Zsombor, hogyan élsz!

Vagyis amikor A boldog pillangó-t jó mesének mutatom, tulajdonképpen tudat alatt a mundért védem, mert a deákné meg a vészna, irodalmi-alma meg a kelet-európai fája, és így tovább. 

Nem volt bajom a pillangós mese didaktikájával. 

*

Ez a didaktika azt mondja, azt tanította a gyerekeknek, hogy a boldogság semmiképpen sem abban rejtőzik, milye nincsen az embernek, ami másnak van. Tehát az irigység semmiképpen sem lehet az alapja. Ahogyan a birtoklás sem. 

Meg azt is tanította, hogy ha egy magasabb hatalomtól (ez esetben ez, ugyebár a festő bácsi) meg is kapjuk, amit szeretnénk, az semmiképpen sem garancia arra, hogy boldogok leszünk tőle. Mert, és ezt a mese nem mondja ki, amit szeretnénk, amit akarunk majdnem biztosan nem az, amire ténylegesen szükségünk van. 

Vagyis a birtoklás vágya és maga a birtoklás sokkal inkább a boldogtalanság forrása. Bármennyire is azt gondoljuk, hogy nem az. 

Elsősorban azért, mert a boldogság forrása nem külvilágban található, hanem bennünk. S aham, most jön a kérdés, hogy lehet-e az ember boldog egy kényszermunkatáborban vagy a háború viharának a sűrűjében, netán valamiféle furfangosan gonosz betegségben szenvedve. Fontos, ravasz kérdés. Boldog volt-e Krisztus a kereszten? Ha már az egyik általa leszögezett boldogság ezt állítja: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5:11–12) 

S Jézus itt még visszafogottan fogalmaz, hiszen volt olyan próféta, akit kettéfűrészeltek... A ketté fűrészeltség mint boldogság-forrás? Nem tűnik annyira életszerűnek, ugye? Úgy tűnik, nagyon másképpen értelmezünk fogalmakat mint az Úr. (Többször, több helyen írtam már, hogy a szeretet sem érzés, hanem az élet alapelve, az adni-tudás képessége. Ha vannak érzésbelei „mellékhatásai” az csupán járulékos nyereség. 

Vagyis ebben a mesében a kis pillangó alapjaiban téved, amikor önmagán kívül keresi a boldogságát. És a hihetetlenül türelmes festő bácsi a Hanka iránti szeretetét éppen a türelmével mutatja ki leginkább. 

* 

De a pillangó meséje nem ilyen bonyolult ám! Egyszerű kis történet a szeretetről. Ami nem olyan közhelyes mint az utóbbi mondat. Olyan történet, amelynek mindhárom főszereplője simán szerethető. Bár a pillangó kicsit idegesítő, ám a finom humor jelentősen tompítja az irritációt: a pillangó egy idő után már csak belekezd a mondandójába, így utal az egyre bevettebb mintázatram, már kérdezni sem kell tőle, úgy mondja: 
– Sajnos...

És az ember ilyenkor mélyet sohajtva, a szíve teljes szeretetével, mosolyogva pofozná fel jó alaposan. Ahogyan a haragban levő Haka-festő párost is ugyanilyen mély sóhajú szeretettel rugdalná egymás fel, „ne már, gyerekek!”.

Mi kell több? Bizony, marad ez a kis könyvecske a polcomon! 

Móra, Budapest, 1963, 44 oldal · Fordította: Sebők Éva · Illusztrálta: Janusz Grabiański

9,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

 Azta', holnap már április van! Pedig most kezdődött csak az év! Rohamosan öregszik a világ. 

Tegnap ünnepeltük Szrelmetesfeleségtársam édesanyjának a születésnapját. Péntek este egyeztettünk, hogy akkor szombaton átmegyünk Csillaghegyre. 
– Hányra menjünk, Anyu? 
– Gyertek ebédre! Csináltam Zolinak töltött paprikát. 
– És én mit eszem? 
SzFT ki nem állhatja a töltött paprikát. 
– Neked csináltam olyan gombás, szószos húst. Meg sütök pogácsát is. 
– Aham, vagyis Márta néni jól megünnepli egy kis főzőcskézéssel önmagát... í
Nevetés. 
– Csakugyan. 

Tehát tegnap, szombat dél felé elindultunk ünnepelni. Már kiszálltunk a földszinten a liftből, amikor megvizsgáltam mind a négy kezünket, mind a négy vállunkat és az összes, két hátunkat. 
– Te Zsákom, hoztuk mi az ajándékot?
SzFT szó nélkül nyitotta vissza a liftajtót. Csak a fülkében mondta: 
– Annyira a tortára koncentráltam... 

Megérkeztünk Csillaghegyre. SzFT-Anyu büszkén mutogatja a menüt. Nyálgyűjtősen guszta minden. 
– Anyu, hogy van az, hogy Mohának a kedvencét főzted, nekem meg a vadas sehol sincsen? 
– Miért, a gombás hús is nagyon finom!
– Egészen biztosan, a minőség szavatolt. [Visszatérő családi szófordulat az ismétlődő ételek tökéletes ízvilágára.] De nem az én kedvencem. Mohának meg a töltött paprika igen!
– De ő olyan ritkán eszik paprikát!
Bólintottam. 
– Zsákom, te meg orrba-szájba vadassal tömöd magadat! 
– Micsoda? Hát mikor volt vadas utoljára? Te meg a születésnapodra is kaptál töltött paprikát!
– Na, jó, de másfél évtizedig meg nem. Csak akkor főztem magamnak egy hétig ehető nagylábasnyit, amikor öt napra egyedül maradtam, mert ti Londonországban semmittettetek. 
Szó, ami szó, bárhogyan forgatom, ebben meg nekem volt igazságom. És még tetéztem is: 
– Különben is, én meérdemlem: eszembe jutott, hogy az ajándék... Meg az Auchanban is ki mondta, hogy ne csináljuk már, nézzük meg a csillagfröcskölőt a tortára, ne legyünk már lusták visszamenni! Na, mondom, én megérdemlem! 

Ha nem lenne blaszfémia, meg az „Isten nevét hiába ne vedd” parancs áthágása, azt mondanám, isteni volt a töltött paprika. 

*

Minden egyes szabi után egyre vonakodóbban megyek vissza dolgozni, és mindig egyre jobban várom, hogy szabi jöjjön. Ebből érzem, hogy öregszem... 

Pedig ez a legfontosabb a kérdések között. Még ott sem válaszolódott meg a kérdés, ahol a filmeket megtaláltam. Az pedig ezen a weboldalon történt. Csuda érdekes ötlet. Már a weboldal címe is: Webszínház. A két fogalom, adja magát, ugyancsak üti egymást. A web, ha szórakozás, akkor jobbára másoktól elhatárolt, magányos tevékenység, vagy ha nem magányos, akkor arctalan (pl. hálózatos játékok). A színház élő találkozóhely, művészet és műélvező (vagy mű-szenvedő), a színész, a szerző és a közönség találkája. S persze társadalmi esemény is. Vagyis a két fogalom, web és színház kiüti egymást. De mert itt Shakespeare-drámákról van szó, fogadjuk el, hogy színházról van szó, a függöny az oprendszer bejelentkezése, s ha ketten nézzük, az már mikrotársadalom. De ugyan miért ne lehetne egyedül színházba menni? 

Szóval volt ez a nagyszabású kezdeményezés, hogy harminchat Shakespeare-drámát zanzásítani modernítani és filmre vinni micsoda jó ötlet. S hogy ehhez a magyar drámaírókat mozgósítani szükséges. 

Már a moderniás is érdekes kérdés. Szeretem Kenneth Branagh Shakespeare-feldolgozásait (V. Henrik, Lóvátett lovagok, Sok hűhó semmiért), zseniális volt Loncraine III: Richárdja is, de nem volt semmi bajom Zeffirelli feldolgozásaival sem (Rómeó és Júlia, Hamlet). A feldolgozásoknak egyébként se szeri, se száma. Egyetlen közös van bennük: a darabok szerzője. Van, amelyik megtartja a darabok eredeti korát, van amelyik nem, van amelyik az eredeti szöveghez ragaszkodik, van amelyik elszakad tőle. S van több is, amelyik keveri a dolgokat. elszakad az eredeti kortól, évszázadokkal későbbre teszi a cselekményt, de megtartja az eredeti szöveget. 

Ha a feldolgozás elszakad a szerző korától, de megtartja az eredeti szöveget, az azért néha fura eredménnyel jár. A III. Richárd  fent említett adaptációja például ezzel a megoldással él. A történelmi ideje a huszadik század harmincas évei, a náci áthallás szemernyit sem titkolt, a harmincas években sertepertélő szereplők pedig nyomják a tizenhatodik századi párbeszédjeiket és monológjaikat. Megszokható, de egyáltalán nem adja magát. Mert anakronisztikus. Korok keveredése. Az ősember nem használt papírzsebkendőt, és ha bemegyek a Belvárosba innen Kaszásról, nem nyergelem fel a Rárót. 

Tény azonban, hogy az anakronizmus alkalmazása csodásan rávilágít a shakespeare-i problémák időtlenségére. 

A Shakespeare 37 azonban nem él ezzel az eszközzel. Vagy sima, mai párbeszédjei vannak, vagy a mai nyelvezetet archaizálja valamelyest, de egy esetben sem megy vissza négyszáz évet a szövegalkalmazásban. S összehúzza négy-hat oldalra az eredeti drámákat. Ami természetesen képtelenség, ha foggal-körömmel ragaszkodunk az eredetihez. De nem ragaszkodunk. 

 Lássuk tehát, mely drámákat kik dolgozták fel! Íme! 

 A névsor ha akarom tetszetős. Máshonnan nézve ismeretlenek sora. Tájékozottság függvényében. Én nem nem vagyok naprakész a színházi világban. Egyik szerzőtől sem olvastam/láttam még semmit. Vagy nem tudtam, hogy tőlük látok valamit. (Ha olvasok, az nyilván feltűnik.) 

E kötetet olvasva, és az egyik darabban szereplő Znamenák Istvánnak utánanézve vettem tudomásul, hogy színész maradt, és közel ötven éve az. Azon kívül, hogy díszlettervez és rendez. Tudod, ő volt a Megáll az idő-ben a Kis Köves. Na, nekem ott és akkor volt a róla szóló információkban a kezdet és a vég. E kötet végett megint szembesültem az érdektelenségből fakadó műveletlenségemmel.

Ez se nem negatív, se nem pozitív. Mármint a hozzáállásom szempontjából. Bármi lehet belőle. 

*

Amikor az utolsó darab után becsuktam a könyvet (Nádasdy utolsó sora hihetetlen csalódás volt, olyan kis végtelenül olcsó megoldás) eltűnődtem. Elsősorban azon, hogy marhára kellett volna egy szerkesztő elő- vagy utószó, hogy tulajdonképpen micsoda is ez az egész, miért és hogyan született az átdolgozások ötlete, a megfilmesítés gondolata. 

Meg azon gondolkodtam még, hogy vajon mi fog megmaradni bennem az olvasottakból? Igazán csak két darab tetszett. 

A többi drámácskával összességében akkor sem tudtam mit kezdeni, ha önmagában élveztem is az olvasásukat. Mint például Totth (sic! nem elírtam) Benedek Titus Andronicus-át, vagy Réti Anna III. Richárd-ját. Valószínűleg azért nem, mert ahogyan mondtam, tulajdonképpen a koncepció egésze volt rejtélyes a számomra. Hogy mire jó zanzásítva modernizálni a komplex műveket? S hogy voltaképpen miért kell ehhez Shakespeare neve? Alátámaszt,, indokol, identitást ad, vagy mi? 

A kötet összességében többé-kevésbé remek írók ujjgyakorlatának tűnik.

Van egy pót-húgom (igazi testvérem nincsen), aki Albionban él. Beiratkozott egy író-tanfolyamra. Hétről-hétre kap valami feladatot, amiről írnia kötelező. Jobbára egy oldalnyi szöveget. Én képtelen lennék erre. Le is fagytam, amikor Póthugi megkért, hogy konzultáljunk a szövegekről. Azt hittem, ötleteket akar. Szerencsére csak az utólagos véleményemre kíváncsi. Olvasgatom a kötelező feladatokról írt műveit és felnézek rá. Sziporkázik. Mondom, nekem ez nem menne. Nyertem egyszer-kétszer tematikus novella-pályázatokon, de soha nem okozott igazi örömöt, amikor az ezekre a pályázatokra készülő szövegeket írtam. 

Olyan feladat, ami azért kihívás, de feltétlenül szívügy. Vagyis játék, istenigazában való tét nélkül. Még akkor is, ha aztán film is lesz belőle. (Mondjuk ez is érdekes: tulajdonképpen egyik adaptáció-drámácska filmváltozatára sem lettem igazából kíváncsi. Talán csak a Rómeó és Júliá-éra. Hm..., ezt azt mondja, amit gondolok?  

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának a legvége felé. Csütörtök van. Már megint majdnem vége a szabadságomnak.... És tulajdonképpen alig csináltam valamit, alig voltam valahol. Hiányérzetem mégis csak amiatt van, hogy mindjárt vége van a gondtalanságnak. Kezdem nagyon unni a mindennapi munkát. Öreg az, aki öregnek érzi magát. Én nem érzem annak, csak fáradtnak. 

PKD azon kevés szerzők egyike, akiknek minden könyvét látatlanban megvásárolom. Méltán, méltatlanul. Mert PKD azon még kevesebb szerzők egyike, akik messze nem egységes színvonalon alkottak, és ezt mégis hajlandó vagyok megbocsátani és elnézni. Ráadásul PKD azon fehér holló szerzők közé tartozik, akik bár nagyon bőséges életművel rendelkeznek mégis mindent elolvasok tőlük. Bár van egy-két renitens műve, ami valamiért évek óta várat magára. Ennek semmiféle elvi oka nincsen, még csak nem is az érdeklődés hiánya miatt nem vagyok még túl rajtuk: egyszerűen történelmileg így alakult.

Ráadásul PKD abban is szomorú kivétel, hogy a könyvei megjelenéséről rendre csak hónapokkal később, mintegy véletlenül értesülök. 

Abban pedig végképp egyedül van PKD, hogy az immár negyvenkét (ha jól számoltam, de nagyságrendileg biztosan nem tévedek), magyarul megjelent kötetéből egyetlen egy volt, ami meghatározón zseniális volt a számomra, mégis mindent elolvasok tőle. (Ez nem azt jelenti, hogy a többi kötet vacak, csak azt, hogy egyetlen volt, ami istenigazából megérintett, életet, szemléletet formált.. A többi „csak” zseniális. Jó, megértem, kíváncsi vagy, melyik az egy. Ez-) És még az is fennáll, hogy ezt is egyszerűen „csak” pont jókor olvastam. S ha valamelyik másikat olvastam volna „csak” pont jókor, akkor nagyon hasonló hatást ért volna el. Vagy ha egy másik valóságban olvasom egy másik könyvét, akkor a másik valóságban élő énem egészen másra rezonált volna a másik valóság PKD-je történetére... 

És akkor itt van ez a vaskosabb, négyszázharminckét oldalas kötet PKD ahogyan mondani szokják, szárnypróbálgató novelláival.  

MI illusztráció a Beavatkozás című novellához

*

Ami szárnypróbálgatás leginkább három dologból lesz valamelyest egyértelmű. (Vagyis ezek szerint nem is annyira egyértelmű, ha valamelyest.)

1. NEM PISZKÁLJA KÜLÖNÖSEBBEN A LEHETSÉGES ÉS LEHETETLEN VALÓSÁGOKAT.  Ami lássuk be, később teljesen a sajátja lett. Belefeledkezett, beletemetkezett. (Mondjuk ez sem teljesen igaz, de majdnem.) Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem történik egyik novellában sem ilyen, de nem ez a fő csapás. 

2. AZ ELBESZÉLÉSEK KÖZÖTT TÖBB HORROR-SZERŰ IS AKAD, amiről jobb esetben Bradbury megfelelő művei (Októberi vidék, Holdkórosok temetője) jutottak az eszembe, meg az, hogy minden ötletességük ellenére neki sem álltak ezek igazán jól. Rosszabb esetben meg Stephen King szelleme huhogott a sztorik felett. Mondjuk amikor a kakukkos óra gyilkolásba fog. Mintha PKD borokra kelne a bármit gyilkossá tevő, akármilyen marhaságra kapható horror-királlyal. Egyáltalán nem voltak rosszak az ilyesfajta nekifeszülések, csak éppen PKD-től szokatlanok és hozzá méltatlanok voltak. 

Az ajtó mögött volt, amit sehogyan se tudtam megetetni az MI-vel. Se az Ideogram-éval, se a Microsoft Designer-ével.
Jó, tényleg marhaság az egész, de egy embert órából megtámadó fa-kakukk-ot sehogyan se tudtak ábrázolni. Látható, hogy értelmezni sem. Csináltam még erről képet, de azok is ezeknek a kaptafájára készültek. :-))))

3. FURCSA VOLT, HOGY TÖBB TÖRTÉNET POÉNRA HEGYEZŐDÖTT KI. Ez egyáltalán nem tűnt zavarónak, mindössze szokatlannak. Nem annyira PKD műfaja a poénkodás. Rosszul azonban nem állt neki. 

Itt kap valamelyest értelmet a valamelyest kifejezés. Mert a háromból egyik jellemző sem zárja ki önmagában igazán és teljesen, hogy egy novella szerzője PKD legyen. Talán egy olyan volt, hogy ha csak elém teszik és kötelező megmondanom, melyik ismert író követte el, akkor simán azt mondom, hogy az amerikaiak Király Istvánja. Azért, mert akkora marhaság volt. Ha poén is. (Még mindig a gyilkos óráról beszélek, ja, hogy persze.) 

A fáradhatatlan béka

*

De egy másodpercig sem állítom, hogy ezek miatt a Különös Éden nem jó könyv. Mert nem nem jó, hanem jó. Az egy dolog, hogy elbeszélésről elbeszélésre szórakoztató, nem egyszer meglepő (jó, oké, néha kiszámítható), de sokszor roppant elgondolkodtató. Még ha pesszimista is az emberiség józan eszét és evégett a jövőjét illetően. 

 Még az értékelés megírása előtt, de még a könyv teljes elolvasása előtt úgy döntöttem, hogy nem fogok az egyes novellákról írni. Mármint úgy nem, hogy nem veszem sorra az összeset. A Molyon vagy egy tagtárs, aki így írta meg az értékelését. S bár frappánsak az egy-két mondatos bemutatásai, a novellákat nem ismerve eszembe sem volt huszonegyet végigolvasni. Utólag már élvezetes. De ebből tanultam. 

Viszont azt nem állítottam, hogy random nem emelek ki semmit. PKD pesszimizmusa több írásban is roppant egyértelmű. Az ágyú önműködő, önregeneráló, az ember nélkül is mindent pusztító rendszere, Az átutazók bolygójának elpusztult, forró, sugárveszélyes közegében túlélő, maradék emberiség, akinek szembe kell néznie azzal, hogy a bolygó többet nem az övék, nem ők a tulajdonosai, hanem a mutánsok, akik simán bírják a forró légkört és immunisak a sugárzásra.

De a lefájdalmasabb Tony és a bogarak című novella. Az emberiség kirajzott az űrbe és hódított. Meghódította a Ganümédesz rendszert is, amely előtte bogárszerű lények rendszere volt. A peremvidéken együtt élnek a hódítók és a meghódítottak. Az embergyerekek együtt járnak iskolába a bennszülöttek gyerekeivel, együtt írnak házi feladatot, együtt építenek űrállomás makettet. De a rendszer belsejében permanensen folyik a háború az emberek és a bogarak között. És egy nap a bogarak kerekednek felül. Tony aznap is bemegy a városba, hogy együtt írja meg a házi feladatot a más fajhoz tartozó barátaival, és tovább építsék a makettet. De a bogárgyerekek elutasítással fogadják, tönkre teszik a robotját, és magát Tonyt is csak egy segítségül hívott járőr menti ki a bajból. Egy volt bogár-barát gőgösen veti oda Tonynak, hogy azért a más viselkedés, hiába, hogy tegnap még együtt csináltak mindent, mert ma már a bogarak kerültek fölénybe, és szemmel látható, hogy ez már így marad. S hogy ezért Tony tűnjön innen, és többet vissza se jöjjön!  A felnőttek sajnálkoznak a történteken, összebólogatnak, hogy igen, innentől már csak a folyamatos visszavonulás marad, de minden négyzetméterért az utolsó csepp vérig küzdeni fognak.  :-(((((

A Tony és a bogarak illusztrációja.
Ezt a most talált Microsoft Designer-rel készítettem. A szöveget ugyan nem értelmezte pontosan, de a hangulata remek lett. 

*

– Ennyire jó? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam reggeli kávézásunk közben a könyvemre mutatva. Mármint erre a könyvre. 
– Mennyire? – kérdeztem tőle. 
– Hát hogy mindjárt kiolvasod. 
– Még van vagy száz oldal...
– Az ötszázból? Szóval?
Dióhéjban összefoglaltam neki, amit neked eddig elmondtam. Nem ragadta ki a kezemből, hogy azonnal olvasni akarja. De se nem sci-fi, se nem olvasás-bolond mint én. Soha nem fogja elolvasni. De hallgatónak kiváló, remekül tud úgy tenni, mintha csudára érdekelné, amit mondok. Még közbe is kérdezett. Méghozzá értelmeseket. Filmen szerintem érdekelné a novellák többsége. 

 Mert az összhatás, mindent összevetve, mérlegelve, összeadva és kivonva az bizony PKD. A javából. S amikor nem PKD, akkor sem élvethetetlen, maximum kicsit szövetidegen. De amikor nagyon az, még akkor sem élvezhetetlen. Csak akkor Stephen Kingnek kell olvasni. :-D 

*

De azért a Várakozó álláspont lebénított. A világban a naturalisták és a puristák küzdenek egymással. Dualisztikus a társadalom, mindkét tábor érvei és módszerei véglegesek. Don Walsh azonban nem kötelezi el magát. Semelyik tábornak sem ellensége, de nem is a barátja. Ideológiai szempontból középen lebeg. Nem azért mert ostoba és képtelen dönteni, hanem azért, mert mindkét tábor érvelését és a céljait egyszerűen bugyutának találja. S hogy bugyuta célok bugyuta érveiért üssék, öljék egymást emberek, végképp ostoba dolognak tartja, önmagához méltatlannak.

De még a robot-pszichiátere is azt hangoztatja számára, hogy nem bújhat ki a döntés alól, hiszen még a függetlenség eszméje sem az övé, hanem a társadalmi szocializációjának a következménye, előbb-utóbb lépnie kell valamerre, hiszen maga is a társadalomban él. Vagyis az érzelemmentes robot is azt hangoztatja, hogy végső soron nincsen, nem lehet szellemi függetlenség: az egyik vagy a másik oldalnak igaza kell, hogy legyen, mert középút nincsen a logikában. 

De eljön a nap, amikor a puristák győznek a választásokon, és kötelezővé teszik a verejtékmirigyek eltávolítását, a hajbeültetést és a szájszag megszüntetését. Don Walsh nem híve a megkövetelt változtatásoknak, ahogyan nem híve a változtatások elutasításának sem. De mert nem híve a változtatásoknak, nem is veti magát alá nekik. Ezzel pedig akaratlanul is a rendszer ellensége lesz. Az unokaöccse ugyan megvédi, amikor jön az ellenőrzés, de Walshban akkor pattan valami: szembeszáll a rendőrökkel. Nem azért, mert naturalista lett. De a szembeszállás miatt levadászandóvá vált. A robot-pszichológus papírt ad neki arról, hogy egy pszichés probléma miatt olyan, amilyen. Amikor az utcán rendőrautó közeledik felé, Walsh cafatokra tépi a papírt... 

A kötet legjobb, legaktuálisabb darabja számomra.

Valamiért a Microsoft Designer-e csak egy képet volt hajlandó csinálni nekem a meghatározásomból. De az telitalálat lett. 

Azért éreztem magamat találva, mert a gondolkodásom némileg paralel Walsh-éval. Akkor is, ha nem állok középen a dualisztikussá vált nyugati gondolkodásban. A világlátásom, az értékeim jobbra tolnak. Hiszek Istenben, a család értékében, sok mindenben, ami jobbra tol. Nem hiszek abban, hogy két nemnél többre vagyunk oszthatók, sem abban, hogy a piac önmagát szabályozza, ahogyan abban sem, hogy a gyermekeknek jót tesz, ha azonos neműek nevelik őket. De fontosnak tartom a genetikus, kulturális gyökereinket. Tehát innen nézve tipikus példány vagyok. Annak tűnök. 

De voltaképpen nem támogatok egyetlen politikai pártot sem. És erősen fanyalgok még magánbeszélgetésekben is ha a liberálisokról olyan hangnemben beszélnek. Az eszméiket, az ideológiájukat ugyan ember- és társadalomellenesnek tartom magam is, de az eszme nem maga az ember. Az a kondíció, ahogyan Walsh robot-pszichiátere mondta. Ezért döbbenek le, amikor a magam eszmeköréből trágár, agresszív, becsmérlő megfogalmazásokkal találkozom. Mert azokkal is képtelen vagyok azonosulni. Je suis Don Walsh! 

Zseniális darab, lenyűgöződtem! Ha másért nem (de, másért is) már ezért megérte elolvasni ezt a könyvet. 

Phü! Szusszannom kell, mielőtt tovább olvasok... 

*

Egy napig szuszogtam. Így alakult. S közben meg kiolvastam a könyvet. A végére komplett PKD-vé vált. Így lett egyértelművé, hogy az írások (na, jó, nagyon nagy valószínűséggel) kronológiai sorrendben sorakoznak a kötetben. Lehet, hogy tévedek, de nem szoktam. :-) (Tudod, egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem. :-D )

Az utolsó két-négy írás, nem tudom megfogni igazán, miként és hogyan, de tök... torokszorítóan hat. Pedig semmi vérborzalom, trancsír, pusztulás, nyomor sincsen bennük. Nem attól ragadnak meg váratlanul az érzékeny helyeinken. Hanem attól, hogy már bennük van az a csettintős PKD-s csavarintás. Az a baj, ha elmondom, hogyan, vaskosan elsütöm a poénjaikat... 

Viszont így már el merem mondani, mielőtt belefogtam volna az olvasásba, volt olyan félelmem, hogy olyasféle olvasmányélményem lesz mint Vonnegut utolsó kötetei esetében, amikben még a használt vécépapírját is összegyűjtötték, mert köze volt hozzá. S mert Vonneguté volt, még annak is volt élvezeti értéke, de azért nem nehéz belátni, hogy mégsem ugyanarról volt szó, mintha egy új Vonnegut regényt faltam volna. Vagyis úgy álltam hozzá, hogy akkor ez meg PKD vécépapírja lesz, de szeretni fogom, mert PKD-é. Nos abban nem tévedtem. Mármint, hogy PKD-é. De abban igen, hogy a klotyóból feltúrt anyagokról van szó. Oké, a könyv nem ér fel az eddigi novellásokhoz, de messze nem arról van szó, hogy ahogy van, úgy feledhető. Mert egyáltalán nem az. Mitöbb! 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának a vége felé, hétfő. Az egyhetes szabi első napja. Hála az Égnek már teljesen jól vagyok. A tegnapi remek kőrözött, amit összedobtam, naná, hogy juhtúróval, mindenestül bennem maradt, ment vele jó kis paradicsomlé is, meg erős paprika. Annyira jól sikerült, hogy ma még reggelire is ettem belőle, pedig nem szoktam reggelizni, maximum egy banánt, meg egy gyümölcsjoghurtot. 

Átgondoltam, ha már itthon vagyok, akarva, akaratlan, mit tudok elvégezni. Azon kívül persze, hogy meglepetésszerűen elugrom majd a könyvtárba. Aztán tegnap este máris rám írt a Svájcban idegenlégióskodó, bár már ottani állampolgár baráti család női szakasza, hogy ma este érkezik Ferihegyre, jön ezt-azt elintézni, ki tudnék-e ugrani érte a reptérre. Na, kezdődik hát a szabi... :-D 

De ha már itthon vagyok csak rá kellene nézni arra a nyüves bejárati ajtóra, ami mióta itt lakunk olyan hangosan csukódik, hogy egy vekkerórával felér. Bár Feri a dolgozdám egyik karbantartója azt mondta, ugyancsak el lehet játszani az ilyen ajtókkal, ha egyáltalán... Mert ha nem ismerte a tok beszerelője a vízmértéket, akkor játszódhatok én a világ legutolsó napjáig is. És hogy olyankor mi van? Hát az egész hóbelevanc kiszerelése és újra építése. Remek! Na, próba, cseresznye! 

[...]

Püpüpü! [köpködés] Ott rohadjon meg az egész, ahol van! Két órát xarakodtam vele, és hosszú, küzdelmes munka után sikerült legalább a rohadt hangos alapállapotot visszahoznom. Nem, á, kicsit sem utálom az ajtónkat... De legalább elfáradtam tőle. Igaz, szabin vagyok, volt lehetőségem délután is aludni, meg sehová se menni, csak ücsörögni itthon. 

S a svájci feleség se jelentkezett még, hogy mégis mikor száll le a gépe. 18:45 van. Azért egy óra kell, hogy a reptérre érjek. Meg el is kellene készülnöm, hogy el tudjak indulni.

Meglepve különösebben nem vagyok. Ilyen szituk miatt már volt feszkó köztünk. Az ad hoc-ság miatt. Most nem lesz. 

[...]

Hát tényleg nem lett, mert úgy este tízig vártam, hogy lesz bármiféle jelentkezés, hogy felszállt, leszállt a gép, de nem lett. Tehát simán csicsikálni mentem az esti rutinok elvégzése után. 

*

Kihasználva a szabit hová máshová mentem volna, mint könyvtárba? Előtte beugrottam a Lidl-be, hogy veszek még egy homegatyót, olyan zsebes zöldet, ha már az előzőt lazán, egy héttel a vásárlás után összehypopöttyöztem. De elkéstem: már nem árulják. :-(

Nem voltam sokáig a könyvtárban, összekapkodtam a listámról öt könyvet, aztán jöttem is. Az egyik a Hamvas Béla-féle Hénok apokalipszise volt. Aminek az előszavában említi Mereskovszkijt. Akiről mit se tudtam. De akiről már tudok valamit. És mocsok kíváncsi lettem rá. 

*

S mindeközben marhára kiakasztott az egyik online antikvárium, meg az ügyintézőjük. De főleg a rendszerük, meg hogy én lettem a türelmetlen, hülye ügyfél, mert átmenetileg szarul működik a weboldal, az infókat meg csöpögtetve kapom meg, és mert nem olvasom át hetente a felhasználói szerződést, amiben ott van a változás, amit a rendszer azonban nem követ le, és így szívatja a felhasználót, aki, a marhája, az online vásárlások rutinja szerint akar vásárolni: például annyit akar fizetni, amekkora összeg a FIZETENDŐ-sorban van, és nem háromszor annyit... Ezer sebből vérzett, amit a hölgy írt és mondott nekem. Még akkor is ha az összes empátiámat összeszedtem, de én lettem a rossz fiú, mert úgy két hete akarok lezajlasztani egy kurva könyvvásárlást, és ennyi idő már türelmetlen vagyok... Beszarás. 

Nem is fárasztalak a részletekkel. De persze akkor mi a fenéért mondtam el ennyit is...? Talán feszültségoldás miatt. 

  Fotók:   
HUSZÁR DÁVID

Természetesen írtam az első két kötetről is.

Egy város titkai
Egy város újabb titkai

A tartalmat illetően mindkét esetben ugyancsak lelkes voltam. A tördelést illetően nem. De már a második kötetben erősen javult a tendencia. Ez a harmadik rész már hibátlan. 

Úgy vélem, ez az értékelésem lesz a legrövidebb, amit valaha ide, a blogra írtam. Mert a probléma ugyanaz, ami a második kötet értékelésénél volt: a tematika bemutatásán túl vagyok, újra leírni önismétlés lenne. Viszont változás csak a tördelésben van, ezúttal a gyermekbetegségek teljesen mögöttünk vannak, a külső megjelenés szempontjából is majdnem teljesen felnőttkorba lépett a sorozat. 

*

Ha mindenképpen kritikus akarok lenni, talán csak annyi észrevételt teszek, hogy néhány személy esetében előfordult hangyafaroknyi témaismétlődés. De itt a mérték a lényeges, maga az ismétlődés ténye egyáltalán nem volt zavaró. 

Meg azért a icipici gond most is volt a képméretkekkel és az elhelyezéssel. De csak annyira pici, hogy amikor kifotóztam illusztrációnak néhány oldalt, és lapozgattam a könyvet, akkor tűnt fel. Át is kellett írnom az értékelés szövegét, mert az első verzióban agyba-főbe dicsértem a tördelőt, hogy na, végre, hibátlan... Nem az. De keresnem kellett a hibát. :-) 

*

No, szokásom szerint ennél a kötetnél is kimásoltam a tartalomjegyzéket, hogy legyen némi rálátásod a kötet belbecsére. 

1.  Elfeledett falu a lakópark alatt – Kánát rejtélyes okból hagyták el lakói
2. Veszedelmes viszonyok és egy vidám vesztegzár a Royalban – Krúdy Gyula elcsábította a szállodaigazgató feleségét, majd elvette a lányát
3. Amikor a Gellért szálloda ajtajától hidroplán vitt Bécsbe – Bandi gróf vállalkozása nagy feltűnést keltett, de hamar csődbe ment
4. Város a városban: a legismertebb bevásárlóközpont története – Bejártuk a Westend rejtett zugait is
5. Az egyetlen hely, amit Ady Endre az otthonának mondhatott – A lakás falai szó szerint mesélnek a költőről és Csinszkáról
6. Álruhás király a Váci utca 43.-ban – Svédország leghíresebb történelmi drámájának egyik felvonása Pesten játszódott
7. Liszt, loft, luxus, és egy titkos galéria a Ferencvárosban – A Gizella-malom lenyűgöző históriája
8. Világszenzáció a Rákóczi úton: egy bérházban működött a net és a rádió őse – A telefonhírmondó olyan magyar találmány, amely mindenkit megelőzött a földtekén
9. A mitikus Gül Baba nyomában – A harcias török ötszáz éve alussza álmát a róla elnevezett Rózsadombon
10. Csak a borospince maradt meg a város legszebb magánpalotájából – Wagner János villája Budapest fölé magasodott, amig fel nem robbantották
11. Honthy Hanna pazar villájában is primadonnaként élt – A budai házban a lépcsősornak is teátrális szerep jutott
12. Műkincs, szenvedély és dráma: egy Nagymező utcai palota története – Ernst Lajos, a megszállott műgyűjtő és igazi zseni, a Dunába ugrott a hitelezői elöl
13. Szerelmi sokszög a Károlyi-palotában – Batthyány Lajos a ház úrnőjét és annak testvérét is szerette
14. Az ember, aki a bunkerben született – Keserédes történet és egy szupertitkos óvóhelybeli gyerekről
15. Benedek Elek a belvárosi dzsungelben – Az Ybl Palota lebegő lépcsőházától eláll az ember szava
16. Magyar arisztokrata hálószobájából lett II. Erzsébet budoárja – A nagyköveti rezidenciába a brit kormány szerezte vissza az eredeti tulajdonosok portréit
17. Puskalövéstől a pezsgők pukkanásáig – Egykor Ferenc József táncolt itt, később Fenyő János nézte ki magának a Haris Park fordulatos sztorija
18. Ahol csónakázni is lehetett a hegytetőn: az Istenszeme villa  – Haggenmacher Károly otthonát lassan visszaveszi a természet
19. Titkos művészrejtek a Práter utcában – Mednyánszky László nemes család sarja volt, ám a szegények között érezte jól magát
20. Az Üllői úti kis gyógyszertár, ahonnan egy világsiker indult útjára – Az alagsorban kísérletező Richter Gedeont kezdetben flúgosnak nézték
21. Feneketlen kút a Hősök tere alatt – Az elszánt geológus tíz évig fúrt, hogy megtalálja a vizet
22. A cigányprímás, a milliárdosnő, és édes szerelmük a Blaha Lujza téren – A Hotel Nemzeti és Rigó Jancsi világraszóló története
23. A budai vasemberről mesél első gyárcsarnoka – Ganz Ábrahám a sikerei csúcsán dobta el magától az életét
24. Babits Mihály agglegénylakása, ahova bekopogott a szerelem – Igaz, a leendő feleségnek más nyitott ajtót
25. A belvárosi bérpalotában Erkel Ferenc mattot adtak a franciáknak – Ma Brad Pitt áll ott, ahol egykor Kossuth Lajos kibicelt
26. Norvég ácsból magyar nemes – Gregersen Gudbrand palotája észrevétlen bújik meg Ferencvárosban
27. Woody Allen, Elizabeth Taylor és Gérard Depardieu a Róna utcában – Zuglówood stúdióit Korda Sándor alapította – máig forog a kamera a filmgyárban
28. Öt lakás lett Jókai Mór szerelmi fészkéből – Az íróóriás és ötven évvel fiatalabb második felesége még élvezhette a tágas otthont
29. Egy ember, aki megváltoztatta a városképet – Kései interjú a Westend, a Teve utcai rendőrpalota és az első luxusszállodák legendás építészével, Finta Józseffel
30. A Pepita báróból Budapest vőlegénye – Minden, amit ma a turistáknak mutogatunk egy különc arisztokrata, Podmaniczky Frigyes érdeme

Ha engem kérdezel, és ugyan ki mást kérdeznél, engem leginkább a Puskás Tivadarról és a Babitsról szóló fejezet ragadott meg. Meg a tény, hogy még nem is láttam Gül baba türbéjét. Leginkább. Mert ezeken túl még egy csomó minden. 

 *

Egy ember élete ötven-nyolcvan év. Már akinek jut ennyi. Anyukámnak, édesapámnak, egy szívközeli barátomnak ennyi sem jutott. Aztán az ötven-nyolcvan év végén marad utána ami marad. A múltkor a kezembe került egy tányér, amin olyan virágminták voltak, hogy egyértelmű volt, Nagyitól került hozzánk. Neki voltak ilyen tányérjai. S akkor elgondolkodtam, mi van még a birtokomban, ami Nagyié volt. Hát alig valami. 

De Apu és Anyu sem sok minden. Igaz, ők sokkal régebben haltak meg. 

Ha én meghalok, ugyan kinek kell micsoda azokból a dolgokból, amik én voltam egykor? Szerelmetesfeleségtársam a könyveimtől bizonyosan meg fog szabadulni. Mondtam neki, hogy ésszel csinálja, mert van köztük pár, ami ha nem is százezreket, de ér valamit. 
– Miért nem adod el most, amikor élvezhetnéd a bevételüket? 
Iparkodtam lesújtón végig mérni azt a gömbölyű testét. 
– Most miért? Úgyse veszed már soha a kezedbe a nagy részüket. 
Mondjuk ebben igaza van csakugyan. De akkor is. 

Az unokáim az apjuk nevét viselik mindketten. Kérdeztem a lányomat, miért nem tette hozzá a nevükhöz a családi nevünket? Jobban hangzana. A családi nevük így meglehetősen, hm, mindennapi. 

A lányom tiltakozott. 
– Felmerült, de semelyik verzióban nem tetszett a végeredmény. Hát hogy hangzik már...?
– Szerintem nagyon szépen!
– Ezt komolyan mondod, apci? – kérdezte a lányom, és rögvest témát is váltott. 

A fiamék gyereket sem akarnak. 

Vagyis ha meghalok, a Mohácsi név még egy kicsit él tovább SzFT-vel, meg érdekes módon az exemmel, aztán mindörökre a semmibe vész. 
– És ez miért lényeges, Morzsám? Azt mondta, hogy az üknagypapádat nem is Mohácsinak, hanem Mertz-nek hívták. Ha a gyerekeid tovább is vinnék a nevedet, nem is ez az igazi nevetek! 
A francba, hogy mindig igaza van! 

De mégis, és mégse...

Pedig tulajdonképpen olyan nagyon teljesen mindegy, hogy az csuda. Mert úgysem tudok róla majd semmit. Akkor se tudnék, ha valaki tovább vinné a nevünket. 

*

Így e könyv szereplőinek is oly mindegy, hogy megőrződik-e az emlékük valamilyen, akármilyen, bármilyen formában. Nekünk, az utókornak nem mindegy. Mert minden növény a gyökerein keresztül táplálkozik, kell a talaj, amibe kapaszkodhat, ahonnan a vizet és a tápanyagot felszívhatja. Ahonnan kinőhet. 

És ahogyan a növény sem tud mindent a táptalajáról, úgy mi sem tudhatunk mindent arról, honnan jövünk, milyen genetikai állomány által, és milyen történeteken keresztül lettünk azzá, akivé lettünk. De legalább az utóbbi pótolható valamelyest az olyasféle érdekességek által, mint Kordos úr trilógiája  kvartettje, kvintettje, szextettje, szeptettje, oktettje, nonettje, decettje? Hajrá! Amilyen lelkes az olvasótábora, félnivalója nincsen, egy kötet sem marad majd olvasatlanul parlagon! 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának az utolsó hete. A jövő heti szabi előtt ma mentem volna utoljára dolgozni. 

Tegnap, mielőtt bentről elindultam hazafelé, nagyon el kellett mennem vécére. Mondok magamnak, biztosan az ebéd hajtott meg. De aztán itthon folytatódott a menés.

Nem is vacsoráltam semmit, mert egyáltalán nem kívántam semmit. Éjjel ötször kellett kimennem, pedig volt már bennem a széntabletta is. Kicsivel az óracsörgés előtt is kint ültem. Meg kicsivel utána is, pedig közben azt hittem, végeztem. Meg még néhányszor.

Aztán végre hánytam is egy óriásit. De hogy mi tudott akkor kijönni, nem is értem?

Na, akkor már írtam a főnöknénimnek, hogy szorri, de én bizony nem merek útra kelni a dolgozda felé, meg egész nap autóban ülni sem. Mondta, hogy jobbuljak. Én meg hogy azon vagyok, már vettem be széntablettát, meg olyan gyomorban mindent visszaállító vackot.

A kollégám erre írta a csoportunkba,, hogy ááá, dehogy széntabletta, meg bélflóra-építő vackeráj: pálinka, az kell ide! Mire én: bakker, tényleg! Mire a főnöknénim: „Kezdő!”.

Szóval nyugisan ücsörgök itthon, el-elpattanok a vécéig, ha a szükség hozza, és legalább nem hányok már.

Mentünk volna ma egy könyvbemutatóra, a könyv megjelenésében nyúlfarknyi részem van nekem is, amennyiben a szerző véleményt kért a művéről, majd azt kérte, foglaljam már össze egy-két mondatban, hogy oda lehessen nyomni valahová reklámként. Egyébként a csajszi Márti üzletfele, a foglalkozása: lámpaláz-szelídítő. Tényleg.

De így nem merek oda sem elindulni, majd SzFT mesél, ő az egyik szervezője, segítője az alkalomnak. (Tudod, MartAssist)

Örültem is, végső soron milyen jó, hogy nem jutottam el a lányomékhoz a héten, lehet vittem volna magammal ezt a vírus-csodát. Ja, a főnöknénim mondta, hogy ja, igen, a központi intézményünkben van egy vírus (ő tudta a nevét is), ami ilyet csinál.

Én meg: na vajon, kivel csókolózhattam, aki nekem adta? Egyszerűen képtelen vagyok visszajátszani! 

AZ ELŐZMÉNY

E bejegyzés első mondatában van egy link, amely a szerző előző könyvének az értékelésére mutat. Abban sok-sok mindent elmondtam a Delfin Könyvekről, amely sorozatban megjelentek Lee Bacon könyvei, az ember és robot kapcsolatáról,az MI (AI) áldásairól és veszélyeiről, meg sok minden másról. A történetről magáról is. 

Aminek a lényege a következő volt: a Földön a robotok átvették az uralmat, kiirtották az összes embert, rend van, logika, béke és nyugalom. A robotok vezére E1nök unos-untalan hangoztatja, mennyire hihetetlenül, kimondhatatlanul szívás volt az emberek uralma alatt élni, mennyire csapnivaló egy faj az ember, mennyivel nyugalmasabb, kiszámíthatóbb az élet az ember nélkül, hogy az ember phű, és brrrr, és bleee! 

Elég uniszex lett ez a tizenkét éves kislány! De a történetben szeretjük. 

Egy napon a robottársadalomnak energiát biztosító napelemek körül sürgölődő három robot, a kinézetre legemberibb XR_935, a brutális erővel bíró Ceeron_902 és doboz formájú, lánctalpas, emoijikkal kommunikáló SkD_988 döbbenetes felfedezést tesz: az emberek nem haltak ki! Ugyanis találkoznak az utolsó emberrel, a tizenkét éves Emmával. És logikai úton rádöbbenve a valóságra, valmai baj van a robottársadalommal, nem nyomják fel azonnal a robotdiktatúra vezetőjénél. 

Innen jut el a történet, és eljut odáig, hogy mégsem Emma az utolsó ember: vannak még sokan, csak földalatti bunkerekbe rejtőztek az életüket megvédendő. Emma személye lesz a lakmuszpapír, hogy a két társadalom kibéküljön egymással. A történet csúcspontja, hogy a béke útjában álló E1nököt el kell tenni az útból. 

Elteszik. Béke lesz. Hurrá van. Meg vége az első epizódnak. 

Na, ezt folytatta Lee Bacon ebben a második részben. 

A MOSTANSÁG

Szóval a robotok és az emberek megtanultak békében élni egymással. Hurrá van. Illetve lenne, ha nem lenne immeg az embere között egy kis csoport, amely az egykori ember-pusztítást akarja végső megoldással számon kérni a robotokon. Ők a Géprombolók. 

A rombolásuk sokkal egyszerűbb mint az egykori ipari forradalom idején serénykedő géprombolóknak. Azoknak egyesével kellett szétverniük az összes gépet. A könyvbeli Géprombolóknak egy gombnyomás az egész: kikapcsolják az egész bagázst, cakkumpakk. Ahoj, adieu, robotok!

Még nagyobb baj, hogy nekilátnak összegyűjteni a robotokkal szimpatizáló, kollaboráló embereket is. Vagyis cseberből vederbe, kedves emberiség!

A főszereplőink robotszekciója még időben észbe kap, és még a kikapcsolás előtt leválasztja magát a központi hálózatról, a Kaptárról. Így a kikapcsolás őket nem érinti. Bingó, ügyes volt fiúkák... izé, robotkák! 

És kitalálják, hogyan, ki által lesz megközelíthető a Géptörők. Nem fogod kitalálni: E1nök, aki szintén nem kapcsoltak le a Géptörők, mert büntiből nem volt rajta a Kaptár hálózatán. Mondjuk ez egy érdekes szitut szül, mer', ugye az előző történetből tudjuk, hogy éppen ő volt az, aki végleg ki akarta iktatni Emmát, az akkor utolsónak vélt embert és az őt segítő robot-barátait is. 

Vagyis ők öten lesznek a robotok és az emberek egyetlen reménysége az életre és a szabad életre. Igen, a szabad életre, mert a Géptörők diktatúrába fognak, értékeket rabolnak és embereket tartanak fogva. Mondjuk az egy kicsit túltolt, hogy a diktatúrájuk kezdetétől a bukásukig mindössze huszonhat óra telik el, de spongyát rá! 

Szóval az ötöknek adott a feladat: a diktatúrának buknia kell, s csak ők öten lehetnek ennek az eszközei. (Nem teljesen világos, miért, hiszen elég sok diktatúra bukott már meg robot-segítség nélkül a történelemben, de spongyát erre is!)

MI A VÉGEREDMÉNY?

Mármint, hogy mi sült ki az eredeti történet folytatásából, olyan értelemben végeredmény. Tisztességes iparosmunka, letehetetlenül izgalmas, több helyen ugyancsak humoros sci-fi akcióregény fiataloknak. S az utóbbi mondat minden szava hangsúlyos. De valóban mindegyik. 

A végkicsengése, mondhatnók tanulsága nem más mint az előző köteté: a szeretet mindent megold, még a gépek és emberek együttélését is. De hát hogyan is ne juthatnánk erre a következtetésre, ha egyszer egy robot képes azt érezni, hogy egy bakancs annál kényelmesebb, minél régebben viseli? S pláne akkor hogyan ne lehetne igaz, ha az egyes szám első személyben író robot azt találja írni, hogy amikor élve... izé, működőképesen látja viszont a hm, szüleit, Szülő_1-et és Szülő_2-őt, a CsaládEgysége tagjait (jó, spongyát arra is, hogy a logikára épülő robotoknak mifenének család, illetve hogy a viharba tud felnőni egy robot?) automatikusan a következő lesz a reakciójuk:

Teljes sebességgel rohantam feléjük. A lábam dübörgött a sima úton, és ahogy elértem őket, kitártam a karomat, és közel húztam őket magamhoz. (301.)

Vagyis a robotcsalád (WTF_1) örömében csoportos ölelésben (WTF_2) könnyebbül meg (WTF_3), hogy vége a rémálomnak. Ezzel már az előző részben is bajom volt. Különösen, hogy mindkét könyv alapvető konfliktusforrása a nagy konfliktuson túl, hogy az emberek érzelmi, a robotok pedig logikai lények. 

Vagyis egy robot nem érzi, hogy kényelmesebb lett a hordás által egy bakancs. Azt sem, amire van példa a könyvben, hogy egy adott, kilátástalannak tűnő szituációban bepánikolna. Ahogy azt sem, hogy örül. Azt meg pláne nem, hogy az örömét ölelésben tudja kifejezni. 

De spongyát erre is!  Elvégre ifjúsági kalandregényt olvasunk. Ami, újra mondom, hangsúlyosan ötletes, érdekes, humoros és izgalmas. 

A következő idézet egy csuda izgalmas része a könyvnek, arról szól, vajon sikerül-e visszakapcsolni a megdermesztett robotokat. De nem a jelent izgalma, hanem a humora miatt citálom. 

A GyűjtőBotra néztem. Ahogy mindenki más is.

Vártunk/figyeltünk/méláztunk.

Mutat majd bármilyen életjelet?

Vagy fémburok marad csupán?

Ahogy teltek a milliszekundumok, azt tettem, amit mindig szoktam, amikor a világ túlterhelő/bonyolult/bizonytalan lesz.

Elszámoltam egymillióig. Bináris számrendszerben. A fejemben.

Végtelen nullák és egyesek sora vándorolt át az elmémen.

00000000
00000001
00000010
00000011
00000101
00000110
00000111

Mire eljutottam az egymillióig (1111 01000010 01000000) a GyűjtőBot még mindig nem mutatott életjelet.

Ezért újraszámoltam.

És újra.

És újra.

Egészen addig, amíg a robot szeme fel nem villant. (297.)

MEGINT BESZÉLGETTEM AZ MI-VEL

Gondolnád? Ő Laura!

Két okból sem az én irodalmam Neisz Laura könyve, ezért merült fel bennem, hogy vajon tényleg én vagyok-e ennek a könyvnek a megfelelő teszt-alanya?

AZ ELSŐ OK, AMIÉRT LAURA KÖNYVE NEM AZ ÉN IRODALMAM

Nagyon komoly fenntartással vagyok az ilyesféle önsegítő, -fejlesztő könyvekkel szemben. Joggal és jog nélkül. Mondom, a coah-szótól meg kiráz a hideg. Mert ma már mindenki coach, akinek van valamiben valami tapasztalata. Magyarországon? Coach? 

Leginkább az a bajom az önsegítő könyvekkel, hogy a többségük egy, adott módszert tesz mindenek felettivé. Ha mindegyik működne, nem kellene, hogy szegény, lelki deficites, ellenségeskedő emberek legyenek a Földön, akik rossz szülők, gyenge vállalkozók és rossz előadók. 

Persze ennek lehet az is az oka, hogy rosszul alkalmazzuk, ha egyáltalán alkalmazzuk ezeket az egyébként übertuti módszereket. 

Egy szó mint rengeteg, én kb. húsz éve nem olvastam ilyesfajta könyvet. S nem azért, mintha nem akarnék már semmit sem az élettől. 

A MÁSODIK OK, AMIÉRT LAURA KÖNYVE NEM AZ ÉN IRODALMAM

Alapvetően én nem vagyok parás-típus. Legalábbis ha nyilvános kiállásokról van szó. A nem túltengő, de permanens exhibicionizmusom ennek elébe megy.

Ezen szokok röhögcsélni: Szerelemtesfeleségtársam nagy mellénnyel mondogatja, hogy ő mennyire introvertált, meg haj, meg hű. Aztán bekerülünk egy társaságba, mire én megittam az első sörömet, elszívtam egy szivart, így készen állok az aklimatizálódásra, ő már mindenkinek tudja a nevét, szóba állt boldog-boldogtalannal (volt, akit tényleg boldogtalanná tett, hogy szóba állt vele. De tényleg! Majd kérdezd meg tőle, ha érdekel, a jelszó: Marylin), én meg, ugye, eközben csendben el voltam a sörömmel meg a szivarommal. 

Na, mellédumálok. Akkor jöjjön a lényeg!

Tizenhét évig tagja voltam egy kis protestáns felekezetnek. A családunk nem volt keresztény család, tehát nem genetikusan lettem keresztény. Belecsöppentem, tudatos döntéssel lettem azzá.. S jó sokáig benne ragadtam. Huszonnégy voltam a belecsöppenéskor, negyven, amikor kirepített a centripetális erő. 

Talán két hónapja voltunk a közösségben, amikor a lelkészünk kézen fogott, és felvitt a szószékre. A közösség legnagyobb gyülekezeti termében úgy. kétszáz ember ült. A lelkész ezt mondta a kézen fogásnál_ „Zolikám, nyisd meg te a reggeli Isten-tiszteletet!”

Na, az para volt, tetőtől-talpig, mondhatom! A megnyitás azt jelentette, hogy nekem kell hangosan imádkoznom. Kétszáz ember előtt, kétszáz ember helyett! Mit mondjak, hogyan mondjam, és ÉÉÉÉN mondjam?

Aztán fent a szószéken az első, bevezető ének alatt körbe néztem a teremben és rájöttem, hogy nem NEKIK, hanem a NEVÜKBEN imádkozom. Ez a gondolat helyre tett mindent. Onnantól nem volt gond, hogy kétszázan állnak a szószék előtt, és én kétszázuk nevében szólítom meg az Istent. . 

Egy év telt. Egy nagyon kedves barátom megkért, hogy készítsem fel keresztségre. Felnőtt keresztséget gyakorol a közösség. Megkérdeztem, lehet-e ilyet, hogy én a tojáshéjas hívő készítsek keresztségre egy még tojáshéjasabbat? A lelkész mondta, hogy lehet. A felkészítés abból állt, hogy végig kellett beszélgetnünk a közösség huszonhét alapvető hitelvét. Az otthonunkban zajlottak a beszélgetések. 

A második beszélgetésünkön hárman voltunk, lettünk, mert valaki bekéredzkedett hozzánk. Aztán rövid idő múlva azon kaptuk magunkat, hogy tízen-tízenöten, volt hogy húszan ülünk a lakásunkban. És nekem kellett vezetni a beszélgetést, mert még mindig a barátom keresztségi felkészítője zajlott. Már akkor volt ott közöttünk katolikus, református, hitgyülis is. Miközben én egy elég speciális hitelvekkel bíró közösség hitelveit tanítottam a barátomnak. 

Hiába értünk a keresztségi felkészítés végére, minden maradt, ahogy volt: továbbra is jöttek az emberek és bibliai témákról beszélgettünk, hétről-hétre. Csak már Biblia-körnek hívtuk magunkat.

Nem mindig ugyanazok az emberek jöttek el. Változott a társaság egy része, de volt egy kemény mag. Egy statisztikus vénával megáldott, akkor középiskolás hölgy, a Póthugi becenevet kapta tőlem, csinált egy felmérést, amiből az jött ki, hogy a központi gyülekezet ifjúságából kb. negyven százaléknak van kölcsönös, baráti kapcsolata. Meg az, hogy a negyven százalék hetven százaléka (!) ezeknek az összejöveteleknek köszönheti a kölcsönös kapcsolatát! S mondom, nem csupán a mi felekezetünk tagjai voltak jelen, ült ott mindenféle vallási-náció tagja. Sőt, ez a csúcs, egy ateista srác is rendszeresen járt hozzánk. Ő mondta ki egyszer a tutit, amikor megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen, ha úgy nagyjából semmivel sem ért egyet, miért jön el mégis rendszeresen? Tudod mit mondott? 
– Nem az érdekel elsősorban, amit a Bibliáról mondtok. Sőt, azt néha hülyeségnek tartom. De tudom, hogy ennek ellenére elfogadtok engem. 

Aztán egy lelkész megkért, hogy egy kis gyülekezetben tartsak meg egy komplett napot. Ez két, negyven perces Isten-tiszteleti előadást jelentett. Addigra a Biblia-körök vezetése adott annyi mondanivalót, hogy nem a témahiány nem volt gond. Messze nem voltam profi előadó. Soha nem volt megkapó orgánumom, nem is vagyok annyira művelt és tájékozott mint az egyház akkori professzor elnöke, Szigeti Jenő. De volt mondanivalóm. Nagy szóval: üzenetem. Amit, ha már kaptam rá lehetőséget rá, át akartam adni. 

Aztán azt vettem észre, hogy egyre több gyülekezetbe hívnak Isten-tiszteletet tartani. Soha nem én kerestem az alkalmakat. 

Jó hosszan mondom, mi? 

Csak azért ez a hosszú, látszólagos mellébeszélés, mert nekem a kezdet kezdetén adott volt, amit Laura könyvében hatalmas megkönnyebbüléssel már az első oldalak után megtaláltam: 

Az én esetemben Isten szeretetéről. A többit már csak fogyaszthatóvá kellett csomagolnom. A visszajelzések alapján sikerült. Ez már a módszertan. 

S ha módszertan: amikor a gyerekeim születtek, a Biblia-kör vezetést át kellett adnom valakinek. Előre készültem erre., kerestem a megfelelő embereket, és megpróbáltam alapvető módszertani elveket átadni nekik. Kicsit később írtam a Biblia-körök vezetésének alapelveiről egy kis mittudoménmit 

Tudod mi történt? Szép lassan, mint egy szenét vesztett gőzös, egyre halkabb pöfögéssel leálltak a Biblia-körök. Lassan fogtam csak fel, hogy miért. Az utódjaimnak ugyancsak volt mondanivalója. Amit jól vagy rosszul, de átadtak. De ők a mondanivalót akarták mindenáron átadni, az emberek nem annyira érdekelték őket... Vagyis a célját tévesztette a munkájuk.

Mit akartam ezzel a hosszú mellébeszéléssel mondani? Amit Laura: a nyilvános kiállásoknak egyetlen értelmes célja lehet csak:

S akkor már nem is az a lényeg, hogy én állok ott, hanem az, hogy át tudjam adni másoknak, amit megértettem, ami működik, amiben tapasztalatom van.

BESZÉLJEK LAURA KÖNYVÉRŐL IS, NE CSAK MAGAMRÓL?

Tudod, azon gondolkodtam az egésszel kapcsolatban (egész = Laura könyve), hogy oké, a nyilvánosság előtti para legyőzhető (bár ez sem kevés), s bár az előadói módszerek is fejleszthetők, ugyanakkor, nem tudom, láttad-e a Megasztár legutóbbi rangadóját?

Volt benne egy pasas. Nagyjából minden elődöntőbe jutott énekesnek jobb hangja volt nála. Viszont a krapek olyan átütő karizmával bírt, ahogy színpadra lépett, hogy az mindent vitt. (Ezzel együtt nem ő nyert, de ez már Megasztár struktúrájának a hibája. Amikor a ficak kiesett, Rúzsa Magdi, mint zsűritag, sírva fakadt.) 

Mit akarok mondani? Keresztényként úgy fogalmaztunk, hogy mindenki kap valami speciális ajándékot, képességet Istentől, amivel a közösség hasznára válhat. De a te ajándékod nem az enyém, és az enyém nem a tiéd. 

Szóval Laura könyvét olvasva ez járt a fejemben. A könyv azt feltételezi, hogy mindenki lehet jó előadó. Miközben az a jó előadónak az karizmája, hogy jó előadó. Ajándéka van rá. A vacak anyagot is jól tudja előadni.

Miközben az, akinek nincsen rá ajándéka, a jó anyagot is csak nyökögi-makogja. Javíthat ilyen-olyan módszerekkel a technikán, de soha nem fogja utolérni azt, akinek erre ajándéka van. (És most eszembe jutott Udvaros Dorottya egyik dala, az Aki úgy tudott bejönni. A dal szerint az is ajándék, ha valaki úgy tud bejönni, hogy az két vállra fektet. Szerelmetesfeleségtársam nézni tud úgy. És olyan hangja van. Az utóbbit több üzletfele is szóvá tette. Nekem nem hitte el.)

Máshol van a kutya elásva. 

Ha az a prekoncepció, hogy Laura nem jó előadóvá akarja tenni a hozzá és a könyvéhez fordulókat, hanem a parájuktól akarja megszabadítani őket, akkor ezt megbeszéltük.

Ha nem jó a prekoncepció, akkor ezen törpölni kellene egy kicsit. Magamban elfogadtam az érveit, de valami mocorog a sötétben (a' la KFT), de nem tudom, pontosan micsoda. 

LEVÉL LAURÁNAK

Akkor most konkrétan a könyedről. Mert ezt várod igazából, gondolom. :-) 

Figyelj, úgy jó, ahogy van!

A benne maradt helyesírási hibákról nem beszélek, ahogyan egy-két helyen a stilárisról sem. A tipográfia tarthatatlanságokról pláne nem, mert amit kaptam tőled, az nyilvánvalóan nem egy véglegesre betördelt szöveg. 

Lehet, hogy kiábrándító vagyok, hogy ilyen sommás a véleményem, de tényleg így gondolom.

Tetszett a stílusod, néha hangosan röhögtem rajta a buszon, a vonaton (az alatt a három perc alatt, amíg Aquincumból Újpestre ér), itthon, ahol csak olvastalak.

Világos a gondolatmeneted, érthető, amit mondani akarsz. 

Elakadásom ott volt, hogy a gyakorlatokat nem csináltam végig, csak olvastam, mert a feladatom az olvasás volt. Parám meg nincsen (legalábbis amikor utoljára, úgy húsz éve nyilvánosság elé kellett állnom, nem volt), hogy gyakorlatban próbáljam ki annak levetkőzését.

(Csupán egyetlen esetben volt bennem para. A memóriám messze nem kiváló. A szószékre nem is próbáltam előre betanult szöveget vinni, csak a jegyzeteimet. Hol volt még akkor a laptop, meg a projektor! Így nagy tér jutott az improvizációnak.

Fú, erről van egy akkora sztorim... Oké, ne most, értem!

Szóval a memóriám... A gyerekeim sulijában volt egy színjátszó kör. A vezetőjével jóban voltam, később általa ért meg egy felolvasós estet egy drámám, amiben fellépőként én is részt vettem. Szóval iskolai színjátszó kör.

Volt egy színjátszó-körös fesztivál a kilencedik kerületben. A Ferencvárosi Művház nagy terme zsúfolásig tele volt. Sok iskola sok színjátszó-körének sok-sok családja töltötte meg.

A mi darabunkban én egy csavargót játszottam, aki a játék legelején a színpadra belépve hatalmasat  esik, és fektében kezd bele a darab bevezető monológjába.

Marhára élveztem az egészet, mégis alig vártam, hogy vége legyen: úgy jó öt perces a monológ. Amit vért izzadva memorizáltam. Pedig nem volt hosszú a szöveg. Egy ponton mégis mpróznom kellett . Fel nem foghatom, hogy a viharba tudnak színészek komplett Shakespeare-darabokat a fejükbe tenni?

Számomra tehát nem a nyilvánosság figyelme, a színészkedés ténye volt a para az előadásokban.

Így a könyved gyakorlatainak csak a szövegével foglalkoztam. De mert a gyakorlatok elvégzése nélkül ez szerinted is tök felesleges, ezért érdemben a gyakorlatok értékéről nem nyilatkozom. Azokról te úgyis tudod, hogy működnek, mert gyakoroltatod. Én meg simán elhiszem neked, hogy így van. A beszólásaid viszont ezekben a szövegekben is nagyon ültek. :-)

Világos, ugye? 

Ha nem akkor összefoglalom: Laura könyve szórakoztató és hasznos könyv. Azon kívül, hogy jó az elmélete, gyakorlati is, és meg is nevettet.

Egyébként mindenképpen említésre méltó még, hogy Laura gyakorlati tanácsai között rengeteg olyan apróság van, ami tényleg gyakorlati és tényleg nagyon sokat segíthet. Azokról beszélek, amikre anno jómagam is tapasztalatból jöttem rá.  

Azt akarom kinyögni, hogy akinek bármilyen kapcsolódása van a nyilvánosság előtti kiállásokhoz, azok tuti biztosan lelnek valami hasznosat a lámpaláz-szelídítő könyvében.

S mondom ezt nyugodtan, mert a bejegyzésem nem fizetett hirdetés, Laura nem is tud még róla, hogy megírtam. Vagyis semmiféle érdekem nem fűződik a közléshez. Mindig cudarul vacak volt az üzleti érzékem. :-D 

Leltem egy képet Laura képei között. 
– Ez jellemző rá? – kérdeztem SzFT-t. 
– Nem. De tud ilyen is lenni – válaszolta. 

Én jót nevettem a képen. Nem kinevettem, hanem mert jókedvű kép. S mert amúgy nyilvánosság előtt van, hát legyen. Mert kicsit ilyen a könyv is. Szerintem remek kedvcsináló! Az üzenete az, hogy az egész úgy vérkomoly, hogy közben simán kacaghatsz is. 

Ismét egy számomra gazdaságtalan ingyenreklám. Ha érintve vagy és szeretnéd megvásárolni Laura könyvét azt egyelőre

 ITT TEHETED MEG

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának a vége felé. Tegnap, ugye itthon maradtam, mert a szakadatlan, hányással tarkított hasmenésem nem engedett dolgozni menni. Félkómában töltöttem a napot. Délután Szerelmetesfeleségtársam Csemetével elment Laura könyvbemutatójára. Igen, ennek a Laurának ezen könyvéről szóló bemutatóra. Menni akartam én is, de fostam attól, hogy fosni fogok. Hát nem csak az lett volna a baj, hanem, hogy a lábamon sem tudtam megállni. 

SzFT éjjel jött haza. A bemutató után még beültek Csemetével a KFC-be. Én már mélyen szenderegtem, amikor megjött. Aztán megébredtem. És még háromszor elmentem fosni, mielőtt átjöttem aludni a nappaliba, hogy ne zavarjam SzFT-t a további motoszkálással, vécé-lehúzással. 

Hajnali ötig tudtam aludni, akkor hányingerem lett. Öklendezés közben az összes záróizmom lezserre váltott... Ráadásul mégsem hánytam. Csak öltözhettem át, miután szabad folyást engedtem az új adagnak is. 

SzFT hat óra felé kódorgott át. 
– Hát te hová tűntél mellőlem? 
Kifejtettem neki. 
– Hiányoztál onnan, ezért nem tudtam aludni. 
– Jé, Zsákom, ez tökre olyan, mintha szerelmes lennél belém!
– Elszóltam magamat? 

Megreggelizett. Most lavórral a kezében próbálkozik egy kiadós hányással. Soha nem gondoltam volna, hogy áldás a könnyen hányás. Ő csak téblábol a kis lavórral a kezében, és szenved. Ha lefekszik rosszabb. 

Lám, annyira szeretem őt, hogy mindent megosztok vele. A vírusaimat is. 

 ÍRTA:  
Gino D'Antonio

 RAJZOLTA:  
Renato Polese
Renzo Calegari
Gino D'Antonio

E bejegyzés első mondatában azt írtam, örvendetes a két kiadó vállalkozása. Az örvendetes  kifejezés nem csupán szófordulat. Mert A Vadnyugat történetének megjelentetése nem csupán arról szól, hogy bővül a magyar képregény-kínálati paletta. Persze, arról is.

De elsősorban mégis arról, hogy sokunknak alkalma van újra lapozgatni néhány olyan történetet, amelyekkel 1971-től a Füles rejtvényújságban elvétve már volt alkalma találkozni.

Ugyanis a sorozat néhány epizódja az azon kivételes képkocka-sorok közé tartozott, amelyek valahogy, valamiért megjelenhettek magyarul. Mert azokban az években, ahogyan azt sokszor, sok helyen leírtam, Cs. Horváth Tibor tevékenységének köszönhetőn a képregény műfaja éppen csak éledezni kezdett, és az akkori kultúrpolitika csak klasszikus irodalmi adaptációk formájában nyelte le a gombócot. Ha magyar szerzők készítették a feldolgozást.

A Storia del West pedig se nem irodalmi feldolgozás, se nem magyar szerzők műve. Még csak nem is az akkori szocialista tábor szerzőié. (Ha nem is képregény, de azért eszembe jutott, hogy létezett akkoriban szocialista vadnyugati történet: gondolj csak a csehszlovák Jiří Brdečka Limonádé ​Joe című örökérvényűjére, aminek még filmfeldolgozása is készült. Enyhén szólva is sajátos a hangulata. A megoldásai. A képi világa. Úgy mindenestül fura egy valami az NDK-s külsejű, kockaarcú, tejfölszőke Jarel Fiala által megformált Joe-val, akit egy pillanatig sem tudtam még a furaságban sem hiteles cowboynak elfogadni.

Mondjuk nem sokat segített a hófehér ruhája sem, aminek a felsője mackófelsőre hajaz, olyan kis coclista-dizájnosan. :-D )

Van egy remek kiadvány amely a Füles-ben megjelent képregények böngészhető bibliográfiáját tartalmazza. A bibliográfia Kiss Ferenc áldozatos munkája.

Remélem, nem sértek jogot a közreadásával! Bár a MEK-en is fent van, tehát nagy eséllyel nem. Ha érdekel, innen letöltheted. Ebből mazsolázgattam ki, mi minden jelent meg a sorozat olasz eredetijéből magyarul.

Hát ezek (zárójelben az epizódok olasz címeivel): 

• A Mississippi kalózai (Storia del West 3. kötet)
• A nagy összeesküvés (La lunga cavalcata); kétszer közölve 
• A sorsdöntő ütközet (La battaglia Tecumseh!)
• A tippecanoei ütközet (Gli invasori, I pirati del fiuma)
• Barátok és ellenségek (La grande vallata, Tecumseh!); kétszer közölve
• Elvesztett vadászmezők (Gli scorridori)
• Emberrablók a Mississippin (Gli invasori, I pirati del fiuma)
• Háború Texasért (Alamo); „Texas elrablása” címmel is közölve
• Kalifornia aranya (L’oro della California); kétszer közölve
• Texas elrablása (Alamo); „Háború Texasért” címmel is közölve
• Törvényen kívül (Kansas); kétszer közölve
• Út az ismeretlenbe (Verso l’ignoto, Minaccia nell’ombra)

 Azt is többször elmeséltem már, hogy az apai nagypapám, édesapám édesapja saját ötlettől vezérelve, kiszedte a Fülesből a képregényéeket, levágta a szélület és az egyes sorozatokat beragasztotta egy spirálfüzetbe. Majd kettőbe. Később én folytattam tovább. Négy füzetig jutottam, amikor is kezdetét vette a magyar piacon is az egyes képregények egyedi önálló kiadása, Korcsmáros Rejtő-történeteié, Fazekas Attila filmadaptációié és Zórád nagy alakban megjelentetett zseniális feldolgozásai. Meg aztán még sok minden. 

Idővel sajnos abbahagytam a Füles vásárlását. Még nagyobb baj, hogy a költözések során valahol, valamikor elhagytam a négy spirálfüzetet is... :-( 

Aztán innen-onnan beszereztem jó pár sorozatot. Volt egy Vaterás partner, akitől viszonylag olcsón úgy nyolc kiló Füles-képregényt vettem meg. (Konstatálnom kellett, hogy a nagyok után következő rajzoló-nemzedék engem nem érint meg...) Annyit, hogy készítettem róluk egy Excel-táblát. A Vadnyugat történetének magyarul megjelent tizenkét történetéből sajnos csak egy van bortokon belül, a Törvényen kívül. A spirálokban, ha jól emlékszem, öt-hat történet volt meg. És nagyon szerettem őket. 

Ezért is villanyozott fel, amikor a Frike Comics Facebook oldalán jött a hír, hogy már több mint terv, hogy magyarul is kiadják a sorozatot, kérdés, hogy ki milyen sűrűn lenne hajlandó pénzt adni érte, és milyen verzióért, fekete-fehérért, színesért? 

Viszont a KIss Ferenc bibliográfiájából kinyert listát böngészve, konstatáltam, hogy a sorozatnak ez a mostani, önálló, színes kötetként a kezemben tartott része a rejtvényújságban huszonöt részben, ötven oldalán, háromszáz képkockában, 1990/33 (VIII. 17.) – 1991/5 (II. 1.) között már megjelent. 

A képregény első kockái az egykori, Fülesből és a mostani kiadásból. Mindkettő mellett szólnak érvek. 

Jelenleg a Sergio Bonelli Editore, a legnagyobb olasz képregénykiadó (Dylan Dog, Dragonero, Dampyr, Julia, Tex, Zagor, Nathan Never, stb.) gondozza odakint a sorozatot. Itt a hirdetésük: 

*

Több helyen azt olvasom, hogy sokak szerint A Vadnyugat története az egyik legjobban sikerült vadnyugati történet-folyam. Azt, hogy kik ezek a sokak, annak sehol nem leltem nyomára. :-) De elhiszem, hogy így van, simán meggyőzhető vagyok. Ezzel érvel egyébként a Demokrata című magazin is, a képregényről írt cikkében. 

A cikket elolvasva kicsit leblokkoltam a saját bejegyzésem írásával. Úgy másfél órája csak bolyongok a neten, telefont keresgélünk Szerelmetesfelségtársamnak, hogy mielőbb megörököljem az ő mostaniját, mert az amit most használok nem is a sajátom, meg lassú is, meg napfényben nem látszik, meg fotózáskor nem annyira álligatható mint az előző, meghalt gépemé. Meg azt is csináltam, hogy hirdetem egy általános iskolai osztálytársnőm, Kabay Tilda festőművész kiállításának a megnyitóját. Meg ajánlgatom SzFT-nek a Young Matthew Passion-t. Meg ropit ettem. Meg szörfölgettem a Facebook-on. De semmiképpen nem állíthatom, hogy írtam volna. 

Azért, mert a linken tulajdonképpen mindent elmondanak erről a képregényről, sőt, a sorozatról, ami egy átlagpolgár olvasót érdekelhet. Ismételgetni meg ugyan mi értelme van? Még akkor se, ha önállóan, mint egy már saját véleményt is kialakítani képes nagyfiú jutottam a saját gondolataimhoz. 

Ezért innentől valóban és tényleg csak a legszubjektívabb véleményemet mondom el neked. 

*

Emlékszem, hogy amikor az IPM Magazin gyerekverziójában, az Alfa című gyerekmagazinban megjelent az első, magyar nyelvű Okada képregény, milyen izgatott voltam. A gyerekkönyvtárban fellelhető Pif-ekben már találkoztam Okada-val, az apacs fiúval. Ahogyan Dr. Justice-szel és Rahannal, az ősemberrel is. A mai napig, most is elönt a tömény nosztalgia, ha rájuk gondolok, még a Pif-ek illatát is érzem az orromban. (Hol máshol érezném?) 

Érdekes, hogy a Pif egyéb képregényei már akkor sem érdekeltek igazán. Pif, Arthur, a kis szellemecske, Placid és Múzó, Pifu, Leo és nem is tudom, mi minden volt még. De Okada, Rahan és Dr. Justice, na, az igen. (Egy rövid regisztráció után a Pif Magazin rajongói oldalán a Régi képregények menüben megnézegethetők, elolvashatók a régi Kockás magazinok. Az első 58. lapszám. Amikben, ugyebár, francia képregények magyarított verziói jelentek meg. Köztük Okada, Rahan és Dr. Justice történetei is. 

Nézegettem, és megleltem azt az Okada-történetet, ami az Alfa első számában is megjelent. Hát mit mondjak? Nem rossz, nem rossz, így ötven év múltán sem (az egy másik kérdés, hogy a szkennelése viszont igen, de ahhoz az alkotóknak nincsen közük), de a közelében se nincsen A Vadnyugat történetének. Úgy semmilyen szempontból.  

*

Ahogy megtudtam, A Vadnyugat története egy fiktív család, a MacDonald-ok amerikai történeteit mutatja be. Ennek az első résznek az első képkockáin az ifjú Brett MacDonald éppen megérkezik az új kontinensre, fogalma sincsen, mit fog magával kezdeni, de mert nagyon jó  a rajzkészsége, hamarosan Jefferson elnök előtt találja magát, majd egy expedícióban a nyugati part felé. Az expedíció célja, hogy feltérképezzék a nyugatot. (A Demokrata cikkéből tudtam meg, hogy az expedíció a valóságban is létezett, és az útjuk során készült térképek meglehetősen pontosak.) 

Vagyis a fumetti majdnem ugyanúgy indul, ahogyan Karl May négy részes Winnetou-sorozata: egy zöldfülű megérkezik a Vadnyugatra, ismerkedik, erőre kap, és valaki lesz belőle. Közben szoros kapcsolatba kerül a bennszülöttekkel is: ebben az esetben nem barátra, hanem szerelemre lel a főszereplő. Közben népesül befelé a Vadnyugat, Vannak jó fiúk a hazaiak között is, a népesülés alanyai között is, ahogyan vannak rosszak is mindenfelé. Ahogyan az lenni szokás. 

Az olasz benépesülés-követés sztorija nem nagy durranás. De egyébként voltaképpen ahogyan belegondolok, nagy durranás westernt nem nagyon olvastam/láttam még.

(Ööö.. Na, jó, ez butaság volt: Volt egyszer egy Vadnyugat, A Jó, a Rossz és a Csúf, hogy csak kettőt említsek.)

De ami a nem túl nagy történet mögött van, az roppant meggyőző. Nem jártam soha a tizenkilencedik század Vadnyugatán, de olyan kis reálisan meggyőző, amit olvasok és látok Gino D'Antonio történetében. Nincsenek suta mozdulatok, nincsenek megkülönböztethetetlen alakok, nincsen irreális cselekmény, nincsenek fekete-fehér alakok. Mondom, olyan kis reális minden. Arról nem beszélve, hogy a rajzok csuda tetszetősek. Arról nem beszélve, hogy kezdetben volt fenntartásom a színezéssel szemben (tudod, a boomer, aki a Füles fekete-fehér rajzain szocializálódott), de az első oldal után elszállt az ellenérzésem. 

Talán azért is, mert minden jelentős különbség ellenére a rajzstílus Zórád Ernőt juttatta az eszembe. S ő, ugye, klasszikus. 

*

Mit mondjak még, amit mondani kell és nem puszta szószaporítás? Talán azt, hogy legnagyobb sajnálatomra (költség, helyhiány itthon) minden bizonnyal a sorozat többi része is állandó lakó lesz az amúgy sem helybő otthonunkban. S ezzel voltaképpen mindent elmondtam. Ugyebár. Mert különben egyre szigorúbb vagyok az állandó könyvlakókkal szemben, Túl sokan vannak a jönni akarók, mindenképpen szelektálnom kell. De A Vadnyugat történetének itt a helye! 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának közepe után. Megint elég zsúfolt a hét. Tegnap tüdőszűrni kellett mennem, aztán Szerelmetesfelségtársammal mentünk Ofotértbe, gyógyszertárba. Az utóbbi sikeres volt, az előbbi akkora kiadás, hogy napoltuk, mert zöld utat adtunk az elveszett jegygyűrűje újrakészítésének, meg kellene neki egy teló, hogy én megörökölhessem az övét, és tulajdonképpen ebben a hónapban már nem nagyon van pénzünk. Pedig a szemüveg nagyon fontos lenne neki. És még mennie kellene egy vizsgálatra is, de a rendelőiintézeti verzióról nagyon rossz tapasztalatai vannak. Marad a magánutas megoldás, ami alaphangon harmincezer. Hjaj!

Ilyenkor van lelkiismeret furdalásom, hogy csak annyit keresek, amennyit keresek... A franc egye meg! 

  AZ ÍRÓKÁM   

Túl sokat nem leltem róla. Három könyvet írt, ez az első, és csuda sikeres lett. Ezen kívül: 

Guy harminc éven át ügyvédként és King's Counselként praktizált Londonban. Olyan ügyekkel foglalkozott, amelyekben kábítószer-fogyasztó kerékpárosok, halott Forma-1-es bajnokok és leendő temetőtulajdonosok szerepeltek. Most főállásban ír.

[...]

Amikor nem ír, Guy általában a Surrey Hillsben fut; vagy enyhén mulatságos leveleket ír a Times-ba. (Forrás)

Kell ennél több? :-)))))))

  A HÁTTÉR   

A világ túlzsúfolt. Ez sem új, erről is volt már szó. Marha sokan vagyunk, és exponenciálisan nő az emberiség létszáma. A bolygó hamarosan nem lesz képes elhordozni ennyi embert. Ez ennek a regénynek az alapmotívuma. 

A regénybeli társadalom megoldása nem egyszerű, de legalább kegyetlen. Tizenhét évesen mindenkinek döntenie kell, miképpen és milyen hosszan szándékozza leélni az életét. A következő alternatívák az opciók. 

1. Maradhat DOLGOZÓ. Vagyis úgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. Az élete arról fog szólni, hogy beosztottként dolgozik. Vagyis végnélküli kulimunka, kitörési lehetőség nélkül. A halál permanensen les hogy lecsaphasson, de az élet akár igen hosszúra is sikerülhet. Meg szenvedéstelire. Meglepő fordulat, de ezt a verziót marha kevés tizenhét éves választja. 
2. Választható a HEDO-állapot is. Semmi munka, móka, kacagás, nők, pia, dorbéz, dzsakuzi, pezsgő, kaviár. És 41–42 éves korban tuti jön a finitó. Mondjuk az anyukám örült volna ennek, mert huszonhét évesen halt meg. Apu pedig így élt, bár boldog nem volt (†43). 
3. ANDROID-lét. Köznyelven: andi-lét. (A még elme nélküli android testek a buta androidok, vagyis a bandik.) A test nem öregszik, hiszen android, de minden mesterséges. Csak az áttöltött tudat emberi. Az élettartam 79–80 év.
4. A KOMMUNÁK. Az élettartamuk 141–142 év. Egy közösen választott testben öt tudat, négyóránkénti váltásban. A köznyelv skizóknak hívja őket. 

Egyik lehetőség szarabb mint a másik. De legalább van választás. És tény, egy csomó felesleges emberi tevékenységtől megszabadul a bolygó. 

Innentől a képek MI-generáltak. Az Ideogram oldalon készítettem őket. S mert MI-generáltak, sokszor mulatságosak is.
Már nem is nagyon küszködtem a promptok megfogalmazásával. Az összes kép összefüggésben van a regénnyel,
de nem is fárasztalak a cselekményekkel, ezt csak ex cathedra kijelentem, ha hiszel nekem úgy is jó, és ugyan miért ne hinnél? 

Ráadásul az életidővel van némi mozgástér. Lehet növelni. Ahogyan persze csökkenteni is. Az úgynevezett halálparkokban. Nem, nem vidámpark, bár csupa játék az egész. Ha móka, kacagás nem is. Mert a halálparkos játékoknak, legyenek azok logikaik, ügyességiek, bármilyenek, rendre csak egy győztese van. Mármint általában a játékoknak egy győztese van, de itt a győztes életben marad. A első helytől lefelé mindenki pusztul. Véglegesen. Tehát már a második is. Húlljon a férgese! De a győztes plusz időkhöz jut. Mert az idő a pénz. Pontosabban csak az idő számít pénznek. Ellenértéknek. Ha kell valami, idővel fizetsz. Általában „ami befolyik az rögtön kifolyik”. 

   A CSELEKMÉNY   

A fülszöveg ezt mondja: 

Alex, Kate, Mike, Ben és Sierra az első életükben járnak Mike kisportolt testében, amely a ciklusa végéhez közeledik. Négyük szavazata alapján egy ún. halálparkban kötnek ki, ahol különböző virtuális játékokkal extra időt nyerhetnek a többi játékostól. Veszíteni azonban egyet jelent a halállal.

Kate ciklusában felbukkan egy titokzatos android, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki, de veszélyes dolgot kér cserébe…

Egyre rejtélyesebb játék veszi kezdetét, amelyben egyes testtársak eltűnnek, és a többiek nem tudják, belső vagy külső ellenséggel állnak-e szemben. Végül az is kérdésessé válik, a még élők megbízhatnak-e egymásban, és helyesen döntöttek-e egyáltalán, amikor felosztották az életüket.

Vagyis ők a főszereplők. Ahogy innen kiderül, kommunában élnek. Öten egy testben. Tehát skizók. Akiknek egy napból négy óra jut. 

• ALEX egy nagyon kövér fiú, tele kisebbségi érzéssel, izzadékony, szégyenlős, gátlásos, de értelmes ember.
• KATE roppant logikus, gyakorlatias alkat, csinos testben.
• MIKE tipikus izomagy, szép fiatalember, gyönyörű, strapabíró testtel, akinek a létezés alfája és omegája a teste építése.
• BEN az autista kocka: az életét a számítógép és a számítógépes játékok előtt töltötte, öltözete az elvárható farmer, kapucnis felsővel. szigorúan a szemébe húzva.
• SIERRA maga a lázadás: pia, buli, drogok, lényegi antiszoc, aki telibe szarik másokra. Teltebb, vonzóbb mint Kate. Csak sokkal idegesítőbb az öntörvényűsége miatt. 

Az öt ember nem egymást választotta. Kívülről tették őket egymás mellé, hogy majd milyen csuda jól kiegészítik majd egymást a kommunában. Amikor bakapcsolódunk a történetükbe, már bőven közös múltjuk. Egy utalásból kiderül, hogy már a huszonöt éve együtt skizóskodnak. S bár nem volt adott, hogy barátságok, szerelmek alakuljanak ki az egyes személyiségek között, a huszonöt év közös dolgai óhatatlanul megteszik a hatásukat. Legalábbis abban az értelemben, hogy az öt személyiség ha megszeretni nem is, de kikerülhetetlenül megismeri a másikat. 

Legalábbis azt hiszi. 

A történet nem egyszerű. Hanem komplikált. Az egy dolog, hogy sokszor a szereplők sem értik, mi történik körülöttük, velük, de mi, olvasók sem. Több esetben fogalmam sem volt, merre van hány méter, ahol hány éves a kapitány... (Meglepetésemre a Moly-on többen mondták, hogy már a kavarok elején egyértelmű volt, mi lesz a vége. Simán el tudom képzelni. Szerelmetesfeleségtársam tegnap előtt egy film eső kockáiból megmondta, hogy a csaj robot. Akkor, amikor a film még csak nem is utalt arra, hogy a csaj robot. SzFT-t marhára nem zavarja, ha tudja, mi fog történni egy filmben, mert jobbára úgyis kitalálja magától. Nekem teljesen tönkre vágja az élményt, mert nem vagyok előre látó, engem nem a logikám, hanem a mese visz előre. 

Szóval hullanak itt jobbra balra a személyiségek. A valóság keveredik a játékok valóságával, mászkálunk ide-oda az időben is. Mondjuk ezekkel az ide-odaságokkal nincsen túl nagy katyvasz, mert Morpuss úr ezekkel nem akar bekavarni, mindig tudhatjuk, mikor vagyunk egy játékban, és nem hagy kétséget afelől sem, hogy a szereplők milyen idejében vagyunk. Nincsen ezekkel baj, csak mondom, hogy ilyenek is vannak a könyvben. 

A műfaja? Aham... A franc se tudja... Sci-fi krimi. Leginkább. 

Az elbeszélés technikája meg a következő: mivel öten vannak egy testben, öten viszik egymás után jobbra-balra, és első szám első személyű az elbeszélés (kivéve, amikor a múltban vagyunk), hát az elbeszélő személyek is váltakoznak. Morpuss ebben nem követ el túl nagy stílusbravúrt: az öt személyiség elbeszélésmódja annyira nem egyedi. Ha csak beleolvasol, meg nem fogod különböztetni, mikor ki beszél. De rögtön hozzáteszem azt is, hogy olvasás közben egy szemernyit sem zavaró. De tényleg nem.  

  MIT MOND AZ „ÖT ELME”?  

Miért, mindenáron mondania kell valamit? Szigorúan és kikerülhetetlenül? 

Na, jó, várj, elgondolkodom, tesz-e ilyet? 

[...]

Elgondolkodtam. 

A túlnépesedés társadalmi sci-fijének semmiképpen sem mondható. A kérdésről van két oldal a könyvben. Ha nem csupán egy. De az is csak azért, hogy keretet és hátteret adjon az ötletnek, hogy öten egy testben mit kavarhatnak. 

Pszichológiai sci-finek sem nevezném. Persze, kérdéses, hogy mi is a személyiség, hol vannak a határai, de ezzel sem tökölünk túl sokat a regényben. Minden az elmében lakik. Ha már az írókám pszichológus volt, mielőtt úgy nem döntött, hogy belőle ha a fene fenét eszik is, író lesz. És lőn. 

Talán kaland sci-fi. De a sci-fi többnyire leginkább kaland. Ha nem, akkor filozófia. Vagyis ezzel túl sokat nem mondtam.

Szóval szerintem leginkább semmit sem mond, csak egy jó ötletet épít fel és fejt ki. Jól és ötletesen.  

   CSÖPPNYI ELMEKÓRTAN ÉS EGYÉB CSACSKASÁGOK  

Az egy emberben öt elme beceneve a könyvben: skizó. Hogy mármint az öt személy egy személyben olyasfajta jelenség mint a skizofrénia. Ami a köznyelv szerint tudathasadás. Tudod, Daniel Keyes és Az ötödik Sally. Meg klasszikusabb és horrorabb változatban Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja. 

Csakhogy igazából a tudathasadás nem skizofrnia. A tudathasadás létező dolog, de komplikált nevén disszociatív személyiségzavarnak mondják a hozzáértők. A skizó állapotban levő emberek döntő többsége egyáltalán nem agresszív. Viszont vannak akusztikus hallucinációi, bizarr téveszméi, rendezetlen a beszéde és a gondolkodása. Vagyis az egy testben öt személyiség egyáltalán nem parallel a skizofréniával. Spongyát rá. 

Ahogyan arra is, hogy a regény önmaga belső szabályaihoz sem konzekvens. A történet szerint alapvető szabály, hogy a skizók (maradjunk a regény terminológiájánál) közül az egyik meghal, a többi is vele hal, de legalábbis komoly pszichológiai, pszichiátriai zavarai lesznek, a legtöbbször katatón állapotba kerülnek. A regényben csodálkoznak is, hogy amikor az első eltűnik az ötből, majd később kiderül, hogy meghalt, a maradékkal semmi sem történik. Érdekes titok, nyomoznak is utána. Aztán elhal a probléma, elmossa a cselekmény és egyéb titkok, érdekességek, izgalmak. Vagy én voltam marhára figyelmetlen. 

Ahogyan arra sem kapunk igazából érdemi választ, hogy aki aztán a dolgok hátterében áll, ugyan hogy a tehénbe tudta végrehajtani, amit a cél érdekében végrehajtott? Mármint a regény belső szabályai szerint hogyan, mert nyilván a valóságban az egész képtelenség, hiszen a tudat ide-oda töltögetésével a mai technológia az ismereteim szerint szerencsére még semmit sem tud kezdeni. Az elkövető érzelmi motivációja azonban remek, hihető, értelmezhető, az olvasó ember valamelyest még empatikus is vele. 

De hangsúlyozom: olvasás közben ezek a döccenetek semennyire sem zavarók vagy kiábrándítók. Az egész úgy jó, érdekes, izgalmas, ahogyan van. Akkor is, ha semmiképpen sem lesz meghatározó, pláne sors- és világlátás formáló irodalommá. De szórakozásnak, kikapcsolódásnak, időtöltésnek elsőosztályú. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 márciusának forradalmi ünnepnapja, szombat. Ismét ugra-bugra volt a hét, és persze tegnap délutánra még maradt a vásárlás is. A szokásos, negyvenezres végeredménnyel. Csemete azt mondja, hogy amikor elmennek ötüknek vásárolni (vőlegény, két tesó, összes tesók anyuja), ezt havonta egyszer teszik, hát ők is otthagynak vagy nyolcvan-kilencvenezret. MI meg néztünk rá, hogy akkor protezsáljon be vőlegény-anyuhoz, mert ha ötükre egy hónapra ennyit költenek, akkor mi valamit rettenetesen elbaltázunk, hogy kettőnkre havi szinten majdnem a kétszerese elmegy! Igaz, tegnap volt SzFT-nek egy mellény is a kocsiban, nekem meg egy home-gatya, s ez a kettő egy ezres híján tízezer volt. 

*

Ma semmi különös... Természetesen hajnalban ébredtem, fél három felé (miéééért???), de nagyon jól elvoltam SzFT ébredéséig. Például kiolvastam az „Öt elmé”-t, meg Peter Gabriel-hajnalt tartottam. És marha jól esett csak szórakozni, nem menni, kávét szürcsölgetni, lenni. Ennél jobban csak az esett, amikor SzFT felébredt. :-)

Aztán csak a szokásos szombati program: reggeli együtt kávé, főzőcske (teljfölös zöldbableves, tepsis tarja, csirkeszárny, sült gomba, padlizsán, cukkini), mosás-hegyek, kárpittisztítás, mert valamelyik reggel egy az egyben kiborítottam a türkizkék heverőnkre egy pohár kávét, miegymás. Aztán csendespihenő, utána megint csak olvasgatás, pihengetés, beszélgetés. Már csak azért is, mert az időjárás ugyancsak nekikeseredett: tegnap óta esik az eső, hűvös is lett a hétközepi tizenöt-húsz fokokhoz képest. 

Mondhatom, csuda érdekes ez a turmix! Mert van itt magányos hős, sötét lepelben álarccal, van elnyomó, kimondottan fasiszta hatalom, van harc a hatalom ellen, van teljeskörű ellenőrzés, van tanítvány és mester kapcsolatának bemutatása, van terrorizmus, van korrupció, van noire-hangulat, meg Szárnyas fejvadász-hangulat (csak tipikus sci-fi elemek nélkül nélkül, tehát se űrhajó, se bolygó, se idegenek, se androidok, se semmi ilyesféle). Tehát jogosan jut eszünkbe a Batman, és ugyanilyen jogosan az 1984. Mint ahogyan túlságosan nem kérdéses, miért is az a fő figura, aki. Mármint, hogy a fő figura miért bújik annak kinézetébe, akiébe belebújik.

GUY FAWKES

az alak, akit a történetben csak V-nek nevezett alak megformáz. Guy Fawkes arca mindenkinek ismerős. Miközben egyetlen fotó sem maradt fent róla. Ennek oka, hogy Guy Fawkes harminchat évesen, 1606-ban halt meg. 

Guy Fawkes, spanyol nyelven Guido Fawkes néven is említik (York, 1570. április 13. – London, Westminster-palota, 1606. január 31.) angol katona, római katolikus összeesküvő, akinek karaktere, mint az igazság bajnoka tűnt fel rajzfilmekben és filmes feldolgozásokban is. Annak az angol katolikus összeesküvő-csoportnak a tagja, akik 1605-ben kitervelték a lőporos összeesküvés néven ismert merényletkísérletet, amelyet I. Jakab angol király intézkedései váltottak ki, aki visszaállította a római katolikus egyház híveit sújtó intézkedéseket és 1604 februárjában kilátásba helyezte a katolikus klérus elüldözését is. Wikipedia

Vagyis Guy Fawkes nem volt más, mint katolikus terrorista. De Angliában még ünnepe is van, november 5-én. Viszont telitalálat volt ennek a képregénynek a hősévé megtenni. Pontosabban nem őt magát, hanem egy Guy Fawkes-dizájnba rejtőzött valakit. 

HÁTTÉR

Tulajdonképpen sci-fi-ben vagyunk. bár semmi űrutazás, bolygók, idegenek, meg ilyesmi nincsen a történetben. Angliában vagyunk, ott Londonban, a közeljövőben. Egy baloldali kihajlás után a jobboldal vette át a hatalmat, bevallottan fasiszta diktatúrába erőszakolva az országot. Ahol természetesen vannak koncentrációs táborok, ahol természetesen kegyetlen emberkísérleteket végeznek a foglyokon. 

Anglia vezetője a Vezér. Nem különösebben érdekes figura. Sem kinézetre, sem a tetteiben. Átlagos ember, átlagos diktátori tettekkel. Tök semmilyen. Csak utáljuk mint diktátort, aki rátelepszik az emberekre és véres kézzel marionettezik az emberéletekkel. Ebben nem átlagos. De nem is kiemelkedő. 

A rendszer már teljesen bedarálta a társadalmat. S akad egy figura, egyetlen egy, aki szembe száll a fennálló rendetlenséggel. 

Egy képzeletbeli, diktatórikus Angliában, egy szabadságát és hitét vesztett országban fehér maszkot viselő, titokzatos férfi bukkan fel és hirdet harcot az elnyomók, a reménytelenség, közöny, a lélekölő sötétség ellen. A titokzatos múltú, arc nélküli „V” kifogástalan úriember, félelmetes igazságosztó és zseniális stratéga, aki változást akar hozni egy elfajzott, borzalmas új világba. Egyetlen szövetségese van: egy fiatal nő, Evey Hammond. Ám Evey-nek fogalma sincs róla, mire vállalkozik…

Alan Moore és David Lloyd korszakalkotó képregénye átütő módon egyszerre képes érzékeltetni az elnyomó rendőrállam fojtogató atmoszféráját és megmutatni az ellene lázadó emberi szellem megváltó erejét. Hihetetlenül izgalmas és cselekményes politikai-társadalmi akcióthriller, egyben máig érvényes allegória korunk történelméről.

– foglalja össze a fülszöveg. 

CSELEKMÉNY

Nehéz elmondani. A lényeg, hogy V grandiózusan gátlástalan a tervei megvalósításában: simán és gondolkodás nélkül öl és rombol. A terv célja, hogy meggyengítse, káoszba fordítsa a rendszert, és elpusztítsa a vezért. Nem naiv, tudja, hogy a Vezér pusztulása után újabb vezérek érkeznek majd. De a terv része, hogy az újabb Vezérek után újabb V-k is támadjanak. S a rendszer minden összeomlással gyengébbé válik. 

S ezzel semmit sem mondtam a cselekményről. 

V tevékenységében van valami Batman-es. Teljesen váratlanul bukkan fel, ha szükség van a segítéségre (egy ilyen utcai szituációból lesz az egyetlen ember, akiről tudjuk, hogy közel áll hozzá, a fülszövegben említett Evey Hammond), és teljesen váratlanul csap le London legnevezetesebb épületeire, intézményeire. A jelzőm a grandiózus volt: hát nem fogja vissza, az tuti! 

A személyisége keveréke Batman és Joker személyiségének. Jokeréből a titokzatosság, a teátralitásra való készség és a szenvtelen életelvétel a hasonlatos. Csak nem annyira harsány. V kérlelhetetlen. Kegyetlen. De sohasem öncélú. 

Viszont roppant okos, előrelátó stratéga. Rakja egymás után a dominókat, és tudja, ha kész a sor, ha minden egyes darab felsorakozott, csak egy pöccintés kell majd, hogy a megfelelően egymás mögé állított dominó-kockák szépen leborítsák az egész sort. Miközben maguk nincsenek is tudatában, miért állnak éppen ott, ahol állnak. 

Az analógia nem tőlem származik, ott van a képregényben. Zseniálisan beépítve. 

AZ ÁBRÁZAT

Mármint a képregényé. Ha már itt tartunk. Csuda érdekes! Nem önmagában, hanem a hatásában. Mert ha egyes képeket nézegetek, akkor nem meggyőző. a teljes oldalakat, oldalpárokat, akkor már valami mozdul. S ha olvasom is, akkor bár nem azonnal, de egyszer csak életre kelnek a jelentek, minden képkocka. 

A magam részéről nem tudok nagyra értékelni egy képregényt, ha a rajzai nem fognak meg. A V rajzai azonban nem adják azonnal magukat. Amikor olvasni kezdtem, annyira nem volt gyere be, amit láttam. De valahogy nem eresztett. Aztán egyszerre azon kaptam magamat, hogy nem ereszt, leszögez, leköt és magával ragad. 

Vagyis a teljes mindennapiság szürkesége a stílusban is átjön, anélkül, hogy valóban fekete-fehérben jelennének meg az események. 

Az első benyomásom az volt, hogy nincsenek részletek. Aztán ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy tévedek. Valamelyest elnagyoltak, de bőven vannak: csak éppen elnagyolva, inkább sejtetve mintsem kidolgozva. Valahogy úgy, ahogyan az impresszionosták dolgoztak. Ott vannak a részletek Monet vizililiomain is, ugyebár. Miközben egy ha felületesen nézzük, mindössze odapacsmagolt színeket látunk csupán. De az aztán az egész látványa életre kelti a részleteket is. Na, így van valahogy a V-vel is. 

ÖSSZEFOGVA

Vagyis a V mint vérbosszú sajátos elegye a Batman-nek és az 1984-nek. Anélkül, hogy bár magától értetődőn jutott eszembe mindkettő, mégsem volt sem után-, sem plágium-érzésem. Egy pillanatig sem. Csak eszembe jutott, mert nem tudott az eszembe jutni a fenti két viszonyítási pont. 

Már olvasás közben volt olyan érzésem, hogy a V majdnem olyan jól sikerült mint a Watcmen. De a majdnem nagyon sokat jelent. Már majdnem csettintettem, de aztán mégsem. A V olyan lett, hogy majdnem elférne a polcon, de a vaskos ára miatt valószínűleg mindörökké úgy leszek vele, hogy kell, de annyira nem elsődleges, majd később. Mert valahogy ilyen lett ez a képregény. 

A történetében is, a végkifejletében is és az ábrázolásában is. 

A történet tulajdonképpen hiányos. Csak sejtjük, kicsoda V, mi történt vele, hogyan lett V-vé. És egy hete gondolkodom azon, hogy ez baj-e? Hogy tényleg elégedettebb lennék-e, ha kiderül, hogy V eredetileg, mittomén, William Smith könyvelő volt a Baker Streetről, akinek a családjával ezt meg azt csinálta a vezér? Vagy jobb-e így, hogy V ugyanúgy névtelen és történettelen maradt, amilyen mindvégig volt? Hogy csak sejtjük, ki is lehetett, de még a sejtésünk is homályos, mert ha az volt, akinek sejtjük, akkor arról is nagyon keveset tudunk. Jobbára csak annyit, hogy a rendszer rohadt nagy öngólt lőtt vele. 

Aztán itt van a végkifejlet. Ami úgy van, hogy nincsen. Ahogy a valóságban lenni szoktak a dolgok. Mert a valóságban a dolgok nem érnek véget, csak átalakulnak. Változnak az idők, de a változás örök. A történelmi fordulatok, ha fordulatok egyáltalán nem csupán egy eseménysor végei, hanem egy újabb eseménysor kezdetei is. 1989-ben véget ért a kommunizmus története? (Még ha Kínát nem is nézem.) Dehogy! Nem véletlen, hogy a rendszerváltás tréfás/keserű váltófogalma a módszerváltás. S hogy a liberális baloldal gondolkodásmódja gyakorlatilag a volt komcsi gondolkodásmód másik formája. Vagyis a neoliberalizmus pragmatikus kaméleonsága csak eszközt váltott, a tartalom megváltoztatása nélkül. A volt komcsi nagyok eltávolítása (ha egyáltalán) semmit nem változtatott a célokon. Nincsen Kádár, nincsen Ceaușescu, nincsen Honecker, nincsen Jaruzelski, nincsen Zsivkov, nincsen Husák, de az épület maga megmaradt. Csak átfestették a falakat és átalakították a homlokzatot.

Nem tudom, érted-e, mire gondolok? Nem azt mondom, hogy minden hiábavaló, mert nem. Csak majdnem. Az életet nem tudjuk uralni. Csak másokét. De attól a sajátunk még véget ér. S persze, nagyon nem mindegy az élet minősége, és a minőség többnyire a külső szabadságon és a megnyíló lehetőségeken múlik, a lehetőségek pedig többnyire anyagiakat igényelnek, de úgy érzem, ezzel a lényeg valahogyan félre megy. Mert miközben igaz az előbbi feltétel-sor, aközben a külső szabadságon túl ugyan miért lenne a lényeg feltétele a lehetőségek sora és az anyagiak? Hol marad az a tény, hogy süt a Nap, hogy esik az eső, hogy tavasz van, nyílnak virágok, hogy csivitelnek a madarak? Hogy van lehetőség az alkotásra, a teremtésre, a szeretetre? (Egek, kezdek átmenni köldöknéző ezoterikusba!) 

Szóval a V mint vérbosszú vége úgy vég, hogy nem lezárt. Mert V és a Vezér, az egyik diktatúra története valóban és véglegesen lezárul. De a történet vége  nyitva hagyja, hogy azért, mert most hepiend van, ez csak ennek a történetnek a vége, nem a teljes sztorié. Mert tuti lesz újabb diktátor, és az újabb diktátorhoz kellenek az újabb V-k is. A végtelenségig... 

Mondjuk azt, hogy V történetének miért volt szükségszerű a végleges lezárása, azt nem fogtam fel. Hacsak nem az előbbi bekezdések aláhúzása miatt: mindig is szükség lesz V-kre az éppen aktuális Vezérekkel szemben. Hogy mindig legyen lehetőség az arcunkat napfürdőztetni és megbámulni egy fűszál növekedését vagy a szorgoskodó méhecskét a virág belsejében. 

8,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 közepe. A 15-e előtti péntek. Fél négykor kipattant a szemem. Pedig ma dolgoznom kell menni. Nem tudom, hogyan csinálom majd végig a napot... Valószínűleg az az oka a nagggyon korai ébredésemnek, hogy jöttem-mentem egész héten. Könyvtár, unokázás, Gyuszihoz Budakeszire... 

(Na ezt elmesélem! Tudod, Gyuszi az az ismerősöm, aki tavaly áprilisban agyvérzést kapott. Gyuszi nem a barátom, hanem a barátom rokona. A barátom miatt járok hozzá két hetente Budakeszire. Mert a barátom megkért, hogy járjak. Viszek neki ezt-azt. Néha szót is tudunk váltani. 

Gyuszi egyszerre lett negyvenkilenc évesből úgy tíz éves. Bizonyos tekintetben még kisebb. Tavaly április óta ágyban fekszik. Pelenkában. Néha kikötve, mert szökős fajta. Meg néha agresszív. És néha sampont iszik, mert azt hiszi, üdítő. Annak minden következményével. 

Gyuszi egy teljesen ingermentes kórteremben fekszik, ahol van hat ágy, középen három, összetolt asztal, székekkel, a bejárattól jobbra egy mosdókagyló, szemetes, balra pedig hat beépített szekrény. Slussz! És április óta Gyuszi ilyen szobában fekszik. Negyvenkilenc évesen. Észbontó!

– És hogy érzed itt magadatt, Gyuszi? Hogy telnek a napjaid? 
Eltűnődik. 
– Hát itt is eltelik az idő! 

Lehet vele vitatkozni?)

A sok jövés-menés miatt, meg részben az itthoni ilyen-olyan ügyintézések miatt, meg kicsit a MArtAssist miatt nem volt időm írni. Jó, amiatt is, mert tegnap a MartAssist vezérigazgatója fellázadt és meglepő fordulattal a délután közepén egymással is foglalkoztunk. De szóval nem volt időm írni. Valószínűleg ez a belső kényszer ébresztett ma fel. De azért ebből nagyon nem akarnék rendszert csinálni.