[MOST ROBBANOK FEL! Nagyjából készen voltam ezzel a bejegyzéssel. Már csak a képeket kellett volna elhelyeznem benne. Erre most, amikor rányitottam, semmi mást nem látok, csupán a bevezető szakaszt... Nem értem. Csak utálom. Na, akkor nekiveselkedem újra!]

A JÁRVÁNY KEZDETÉN

persze, hogy én is összecsináltam magamat. Ki nem? Mind meghalunk, a város kiürült, üres utak, utcák, terek, olyan érzésem volt, hogy nagyjából egyedül én dolgozom egész Budapesten. Nem lepődtem volna meg túlságosan, ha valamelyik sarok mögül előcsoszog egy tétova, rothadt fejű zombicsapat. Ugyan nem szedtem nyugtatókat, nem fordultam agyturkászhoz, de volt benne valami nyomasztó. Azon kívül, hogy élveztem, lehet haladni a városban. Megtudtam például, hogy Kaszásdűlőről hét perc alatt elérhetek az újpalotai munkahelyemhez, úgy, hogy minden szabályt kínosan betartok. Nem gondoltam volna. 

De egy telefonbeszélgetésünk alkalmával kérdeztem is Nórit, a főnökömet, ugyan nem lehetne már, hogy én is home office-ban dolgozzak? Nyomkövető van a kocsiban, veszek otthonra egy  joystick-ot vagy egy kormányt a számítógéphez, elirányítgatom a fotelből a Transitot... Elcsüggedtem, mert valamiért nem kultiválta az ötletemet. 

Aztán teltek a napok, lassan-lassan teltek megfelé az utcák is. 

Az empatikus ember sok mindent megbocsát. S mert élő ember nem volt a harmadik hullámig, aki a környezetemben beteggé lett, ne adj Isten, elhunyt volna a covid következtében, a félelem oszladozni kezdett.

Hallottam a halálesetekről, persze, nem is vontam/vonom kétségbe, hogy voltak, de közvetlenül ismert ember nem volt egy sem a pakliban. Ilyen a harmadik hullámig nem is akadt. Tehát elmaradt, amire kezdetben számítani lehetett: az utcán, közlekedési eszközökön, boltokban összeesett haldoklók, holtestek tömege, amiket a túlélők már csak rezignáltan átlépnek... Nos, ilyen nem volt. 

AZ INTÉZKEDÉSEK

annyira, de annyira összevisszák voltak, meg ma is azok, hogy némileg komolytalanná tették az egész cécót. Nem csupán az a tény, hogy önmagukban értelmetlenek, bár sokszor ez is igaz, hanem sokszor az egyszeriségük is érthetetlen. Ami tegnap véresen megkövetelt védelmi intézkedés volt, az mára sehol sincsen, már szót sem ejtünk róla.

Például a maszkviselés kezdetben egyértelműen a veszélyeztetettekről szólt, az egészségeseket óvták tőle. Aztán már az utcán is kellett mindenkinek viselni. Talán ez volt a legnagyobb idiotizmus: senki sehol nem vehetett rendesen levegőt, csak ha renitens volt, és levette a maszkot, vagy ha otthon tartózkodott.

S vajon ki nem hányt fittyet arra, hogy egy maszk meddig, hány órán keresztül véd? (Különösen, hogy az ára a tíz-húszszorosára emelkedett.)

Illetve a levételekor ügyeltünk/ügyelünk-e arra, hogy csak a zsinórt fogjuk, és ne érjünk hozzá a maszk testének a külső feléhez? Tudod, ami elvileg felfogta a vírusok tömkelegét. S vajon miután jól megtaperolva zsebre tettük,  idővel visszahelyezzük-e a szájunk és az orrunk elé? Miközben a taperolás közben, ugye, hozzányúltunk a külső részéhez is... S így persze mindazokat a vírusokat, amik esetleg megtapadtak a maszk külső felén az első hordás alatt, jól odakenjük a belső részhez. Bár persze, ha összehajtogatva vágtuk zsebre, és hogyan máshogyan, akkor már... Tehát a használt, újrahasznosított, össze-vissza hajtogatott, egyenletesen vírusított maszkot lelkesen csatoljuk újra a szájunk és orrunk elé, és hajrá, lélegezzünk!.  

Én egy darab bemutatót, oktatófilmet, képregényt vagy ilyesmit sem láttam a helyes maszkviselésről, a maszk tulajdonságairól, védelmi képességéről. De lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan. Ha maszk van rajtunk, mindenki, mindenhol békén hagy. Függetlenül attól, hogy milyen az a maszk. Akkor is béke van, ha csak egy összetákolt, textil rongydarab, ami lópikulát sem ér... De maszk? Az hát!  

Láttam viszont a maszk hasznáról egy kis filmecskét. A szereplője nagyot szívott a cigarettájába, felvette a maszkot, a szokásos, kéket, majd a kifújta a cigaretta füstjét. Ami a maszk összes résén boldogan, látványosan szabadult. Vajon miért gondjuk, hogy a kifújt levegővel (a maszk ugye, az ebben levő vírusokat lenne hivatott megfogni), amely ugyanilyen boldogan távozik a maszk alól, nem távoznak a vírusok is?

Nagyon hamar bekövetkezett, hogy mindazokat, akik bármivel szemben a kétségüket fogalmazták meg covid-ügyben, rémhírterjesztőnek nevezték.

Mi a rémhír a covid esetében? Lássuk, mi nem az! Nem rémhír, hogy egy világjárvánnyal állunk szemben, nem rémhír, hogy potenciálisan mind az áldozatai leszünk, ha nem tartjuk be maradéktalanul az intézkedéseket. 

Rémhír viszont az, hogy a covid halálozási százalékai messze nem olyan szörnyűek, mint amit egy világjárvány esetében prognosztizálni lehetne. Rémhír, hogy mennyien nem kapták el egy nap a betegséget. Rémhír, hogy kis szerencsével simán ki lehet gyógyulni belőle. Rémhír, hogy rengetegen vannak, akik észre sem veszik, hogy megfertőződtek, mert nem betegszenek meg, vagy csak nagyon enyhe tüneteik lesznek. Rémhír, hogy a covid előtti influenzák halálozási arányszámai messze magasabbak voltak mint a pandémia alattiak. 

Számok. Ahogy jött a covid, megszűnt minden más betegség. Bezártak a rendelők, nem fogadták a betegeket. Zártak a kórházak, halasztódtak nem életmentő műtétek. Haltak az emberek. Valóban elképesztő volt, amikor azt hallottuk, hogy tegnap meghalt x számú ember. De nekem egyből az volt a kérdésem, hogy nagyon szomorú, de amikor nincsen világjárvány, hányan halnak meg egy nap. Mert az emberiség járvány nélkül is halandó, tehát egy normál időszak lehet csak viszonyítási alap ahhoz, hogy az x számú halott sok-e vagy sem. Arról nem beszélve, hogy még a világjárvány kikiáltása sem hasraütéssel történik, a fertőzéseknek (nem a betegeknek és a halottaknak) el kell érnie egy adott számot, hogy az valóban pandémia lehessen. (A járvány kikiáltásakor nem érte el.)

Vagyis AZ VOLT A RÉMHÍR, hogy nem halunk meg mindnyájan, hogy túl lehet élni a covidot, hogy a járvány messze nem annyira pusztító mint amennyire azt a média és a kormányok tálalják, hogy a fertőződési és halálozási számok nem érik el a WHO által meghatározott értékeket, hogy pandémiának lehessen nevezni, ami történik. Tehát ez és a hasonló vélemények lettek rémhírré. Rémes dolgot akkor állítottam tehát, ha azt mondtam: kis esélye van, hogy elkapd a világjárvány vírusát, s ha elkapod, akkor is jelentős esélyed van arra, hogy egy komolyabb influenza-tünetekkel, plusz egyes speciális tünetekkel megúszd. 

Az intézkedések között volt sok minden. Például a sávos vásárlási idő, amikor az üzletekbe egyes időszakban csak a megfelelő korúak mehettek be. Akik egyébként az utcán, a közlekedési eszközökön, a lépcsőházban meg mindenhol máshol együtt voltak a többiekkel. De a sávos vásárlás elmúlt. Talán azért, mert már nem csupán az időskorúak a veszélyeztetettek. 

Meg voltak buzdítások az otthon maradásra. (Manapság hallasz még ilyet?) Ennek érdekében kijárási korlátozást is vezettek be. Csak komolyan meghatározott cél érdekében lehetett kilépni a lakásból. Egy hosszú lista mutatta, mik azok az indokok, amik miatt ezt meg szabad tenni. Gyakorlatilag bárki bármikor szabadon közlekedhetett, ha olyanja volt. S ha nyitva volt, ami miatt közlekedni akart. (Manapság se tilalom, se korlátozás nincsen, szóba sem kerül.)

Viszont ekkoriban tudtam meg, hogy a covid sötétben ülve sokkal jobban fertőz mint állva/sétálva. Ez volt az az esemény, ami miatt kezdtem kevésbé komolyan venni a megelőző intézkedéseket. 

Majd jött a nyár, mindenki szabad lett, akár a madár. Senki sem bánta. Mi Gyulán nyaraltunk, egy csuda kedves házaspártól, Mirtilltől és Tibortól béreltünk egy házacskát, kijártunk rendszeresen a Várfürdőbe, voltunk a Várszínházban, meg mindenfelé. Mindenki volt akkoriban mindenfelé. Bár a hírek már jöttek, hogy a vírus ősszel tutira újra kezdi.

És így is történt, újra kezdte. Minden bizonnyal előre szólt az illetékeseknek. Novemberben bevezették este nyolctól reggel ötig a kijárási tilalmat. Erre ember nem volt, aki épkézláb magyarázatot tudott volna adni. 
– Hát, hogy a fiatalok ne tömörüljenek a szórakozóhelyeken!
– Amik zárva vannak? Hát megveszik a piát a boltban, és tömörülnek otthon! Tuti bénák, ha nem ezt csinálják!

Majd érkeztek rekordsebességgel az oltások, és a propaganda az oltakozásra. Kezdetben hurráoptimistán. Aztán egyre agresszívebben, mert nem fogyott eléggé, nem volt elég jelentkező. Majd egyes szektorokban kötelezővé tették.

Érkeztek a védettségi kártyák, s vele az első zsarolások, hogy akinek nincsen, az bizony alig mehet valahová, nincsen utazás, mozi, színház, koncert. Számtalan ismerősöm ekkor oltatta be magát. Nem azért, mert tartott a covidtól, hanem mert félt attól, hogy nem mehet sehová... 

Majd jöttek a hírek, hogy a védettek is hordozzák a vírust, és át is tudják adni másoknak. Majd a tapasztalatok, hogy akár meg is halhatnak, de azért általában az oltás enyhíti a tüneteket. Különösen, ha felvesszük a másodikat. A harmadikat. Immár a negyedik propagálásánál tart a kormányfő, bár már óvatosabban fogalmazott: ha valaki úgy érzi, hogy szüksége van rá (?), mindenképpen kérje ki a háziorvosa véleményét! Akkor oltasson az állampolgár, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá? S mit tud vajon mondani a háziorvos, milyen eszközei vannak arra, hogy bármi konkrétumot mondjon a sokadik oltás hatásáról az adott páciens számára? 

Vagyis a védettséginek hazudott kártya csak az elnevezésében véd, valójában csak az oltottságot igazolja. (Most 2022. február 15-től így változik az elnevezés. S rengeteg embernek érvényét veszíti a kártyája, mert azt már az első oltás után osztogatták. Amit aztán nem feltétlenül követett második, harmadik... 

S az oltások terjedésével (bár lassan és nem eléggé aktívan terjedtek) megjelent az oltásokkal való zsarolás is. A kormány a munkáltatók kezébe tette a kötelezővé tételt. Vagyis hozzá nem értőknek, laikusoknak lett lehetősége mások egészségügyi kérdéseiben döntést hozni. A munkáltatók döntő többségükben józanabbak voltak, minthogy ezt bevállalták volna. Sajnos nem mindnyájan tettek így, volt, aki az állása elvesztésével fenyegette/fenyegeti a dolgozóit. 

Akkor jelent meg az új közellenség: az oltatlanok sokasága. Mert az oltatlanok az oka, hogy nem állt meg a járvány. Ők azok, akik miatt ez az egész cirkusz nem érhet véget. Akik miatt még mindig ennyi halott van. Mert nem vigyáznak az oltottakra. Mert az oltatlanok veszélyesek az oltottakra. 

Az a még nagyobb baj, hogy a rádióban hallott hirdetés által, tudod, az immunrendszerünk nem véd annyira, mint a három oltás (ami szintén nem véd, csak enyhít, ha egyáltalán) a kormány maga szítja a teljesen értelmetlen feszültséget. Az értelmetlenül védettséginek hazudott kártya bevezetése után ismét két részre osztja a társadalmat: a veszélyesekre és a védettekre. 

 Lehetne még sorolni a dolgokat, a tényeket, az ellentmondásokat, a dühítő eszetlenségeket. Például most, hogy mindenféle számok emelkednek, mégsem kell bezárni a szórakozóhelyeket és az éttermeket. Miután egy csomó vállalkozás teljesen bevégezte. Vagy hogy mi a fenéért volt teljesen nyitott a vadászati kiállítás, a békemenet, miközben tudták, hogy jön a negyedik hullám? De koncert, színházba nem lehetett menni, csak igazolvánnyal... 

Nem is folytatom... 

Részben ezekről a kérdésekről szól a Hihetetlen Magazin különszáma. Meg az alábbiakról.

A HÁTTÉRHATALOM

a másik mondanivalója. Az, hogy van ilyen, és az, hogy célja az emberiség létszámának drasztikus csökkentése. Úgy ötszázmillió körül szándékoznak megállni. Annyi robot elég lenne nekik, hogy a Föld túlélje, és ne kelljen változtatniuk az életmódjukon. 

A háttérhatalom a kezében tartja a pénzvilágot (Rothschildok), ezáltal a gazdaságot. Az övé az egész agymosott és agymosó, manipuláló média, az informatikai szektor legnagyobbjai, tagja például Bill Gates is. Gates-nek érdekeltsége van a vuhani labor tevékenységében.

S igen, Gates 2019 végén egy bemutatóban demonstrálta, mi történne, ha pandémiába borulna a Föld. S lőn! (Legyen vígaszunk is: Gates 2022-re jósolta a járvány végét. S már Rusvai úr is arról beszél, hogy bár az átoltottság nem lesz meg, de a fertőzőképesebb, ámde gyengébb tünetekkel járó omikron az átfertőződést elhozza nekünk, így kialakul a hőn áhított nyájimmunitás.) Pandémia konyec! Virus go home! 

Ausztria ennek ellenére most akarja bevezetni a kötelező oltást. Igaz, a csehek meg most hátráltak ki belőle. S egyre több ország nyit, enyhít a védelmen.

Mondjuk egyre vehemensebbek a tiltakozások is Európa-szerte a pandémiás rendelkezések ellen. A múlt héten beszéltem Örök Sógorommal. Ő Németországban él. Azt mondta, elég nagy a fekália: a rendőrségi egységeket cserélgetik egymással városonként, falunként, mert a sajátjait senki nem akarná ütni. S ott tartanak, hogy esetleg szükség lesz rá. ÖS nem nagyvárosban él, hanem egy kb. Abony nagyságú városkában.  

Visszatérve a háttérhatalomra: mert a média is a kezében van, ezért az ellenvéleménynek semmi teret nem hagy. Azokat a szakértőket, akik nem azt mondják, amit mostanság mondani kell, karaktergyilkolják, tönkre teszik a jó hírét, esetleg az egzisztenciáját, netán börtönbe is zárják. Tény, hogy aki bármilyen kérdést tesz fel, hamarosan vírus- és/vagy oltástagadó lesz. Tapasztalat. Gondolom, nem csupán az enyém. 

S van nagy baj, mert például az amerikai Müller Cecília, Anthony Fauci egy szélkakas gazember, aki hosszú évek óta hazudik, csal, hatalmasokat téved és elhallgat, s mégis, töretlenül a helyén maradhat. Mondom Amerika egyik első egészségügyi emberéről van szó, figyelsz? (Az összehasonlítás Müller asszonnyal csupán a pozíciójának a belövésére szolgált, további analógiát nem szándékoztam a mondatban elhelyezni.)

Sajnos nagyjából ugyanez, vagy még súlyosabb a helyzet a WHO első emberével, Tedrosz Adhanom Gedrejeszusz-szal, aki azon kívül, hogy szakmailag megkérdőjelezhető, politikusként a saját országában Etiópiában népírtó politikát folytatott. 

Kezdek fáradni, a bejegyzés meg egyre nőni, növekedni. Rövidebbre kell fognom. 

Van még itt szó a nagyüzemi állattartás veszélyeiről és virológiai összefüggéseiről, az 5G esetleges veszélyeiről a terrorizmus és a pandémia összefüggéseiről, az oltásba bújtatott nano chippekről (a cikkíró határozottan elutasítja a lehetőséget, a lehetetlenség okából), Afrika viszonylagos immunitásáról, az oltások veszélyeiről, esetleges hosszútávú hatásairól, az általános, hivatalos pánikkeltésről, a védettségi igazolványról, vakcinaútlevélről, a keletellenességről, a népességcsökkentési stratégiáról, a kereszténység mostani és leendő szerepéről, és ezzel még nem soroltam fel mindent. (A valóban agyament és minden logikának, a természetnek, az evolúciónak,  az ellentmondó LMBTQ+, a politikai korrektség és a fehér faj öngyilkos térdre ereszkedése a BLM tiszteletében valóban méltó arra, hogy szót ejtsenek róla, csak éppen nem tökéletesen világos, miképpen kerültek ezek az aktuális és égető témák a covid-terítékre?)

A FOLYÓK EGYBETERELÉSE

Mármint összegzés. Mit ad ki a rengeteg téma? 

A Hihetetlen! Magazinra nem annyira jellemző a korrekt állásfoglalás. Jobbára világnézeti állást foglalnak, de utána abba minden belefér, a fekete is, meg a fehér is, a jobb is, a bal is, az ég is, a föld is. Persze állítható, hogy nem tesznek mást, csupán alaposan körbejárják a témát, és magyarázat-lehetőségeket kínálnak az olvasóknak. Ez persze óhatatlanul vezet oda, hogy az embernek az az érzése támad, hogy egyik marhaságot követi a másik. 

Nos, ez a lapszám nem ilyen lett. Ugyan vannak benne olyan cikkek, amelyek csak a téma farvizének legutolsó hullámain fértek el benne, de összességében egy összeszedett, inkább döntő részben egységes mondanivalójú kiadvány lett. Tény, hogy a nem sokat pepecselt sem a tudományos részletekkel, sem a statisztikákkal, ahogyan az is tény, hogy mivel covid-téren nap mint nap történnek változások, nem tudott naprakész maradni, de összességében érdekfeszítő, érdekes, szokásosan a mainstreamtől meredeken eltérő szempontból foglal állást. 

A lényeg: a mondanivaló ez esetben kiegyensúlyozott lett. Nem tudom, hogy ez a szerkesztés érdeme vagy a témáé, de ezúttal így lett. Valahogy nem bántam. 

 A Jövővilág Alapítvány megbízásából kiadja a Jövővilág Lap és Könyvkiadó Kft.
Főszerkesztő: Szúcs Róbert
HU-ISSN: 1587b5970

8/10

2022. januárjának háromnegyede. Az egész hét álmos volt, hideg, és olyan kis rosszkedvű. Az egyetlen vígaszt a reggeli kávé, a napfény és a még mindig csak fényképről ismert Lili unokám jelentette, akiről Szamóca lányom nap mint nap jelentett. 

Kezdjük az elején! CSEPELLA OLIVÉR, a zombis magyar képregény írója, rajzolója fiatal ember. Azon kívül, hogy rajzol, énekel is, a Csaknekedkislány nevű zenekarban. (Nem ismertem, rákerestem. A Férfi Album három számát hallgattam meg. Dallamos alternatív zene. Vagy mi a neve... Olyan zene, ami nem zavar, nem rossz, de magamtól nem kapcsolnék rá. Indiferens, csak viszonyításképpen: most, vasárnap hajnalban éppen Universal Hippies-t hallgatok, a Road To Delivarence című 2020-as albumukat.) 

Olivérünk gondolt egyet hosszú évekkel ezelőtt és a nyilvánosság elé tárta, hogy szeretne megrajzolni egy képregényt, amely arról szólna, hogy a Nyugat prominensei miképpen küzdenek a zombik ellen. Karakterterveket, némi szinopszist is mutatott. Az ötlet annyira megtetszett a nagyérdeműnek, hogy az előre megcélzott célösszeg több mint KÉTSZERESE gyűlt össze a kiadás költségeire és a szerző túlélhesse az alkotás időszakát.  

A képregény befejezése azonban késett. Majd megint késett. Aztán ismét. Sokan már le is mondtak arról, hogy valamikor el fog készülni. 

Aztán, türelem zombikat és nyugatosokat terem, lám 2017-ben mégis nyomdába és a boltokba került az első, közönség-finanszírozású magyar képregény. 

Lám, így is lehet könyvet kiadni! Vagy csak egyszer volt Budán zombinyugatos-vásár? 

HOGY KERÜL A ZOMBICSIZMA A NEW YORK KÁVÉHÁZ-ASZTALRA?

Mert lássuk be, a párosítás nem mindennapi. Mert veszettül semmi, de SEMMI KÖZE nincsen a kettőnek egymáshoz. Ez annyira evidencia, hogy nem is taglalom a miértet. Számomra csípőből és kapásból a MARHASÁG szó jut eszembe. 

Nem, nem azért, mert mintha MEGSZENTSÉGTELENÍTÉSNEK gondolnám. Nem gondolom annak. A Nyugatnak, persze, nagyon komoly szerepe volt a magyar irodalomban, és ugyancsak prominens nevek kötődnek a folyóirathoz. (Bár említsük meg: vannak, akik az akkori magyar irodalom teljes lenyúlásával vádolják a lapot. A jelen téma szempontjából ez annyira nem érdekes, nem is merülök el benne.) 

Szóval nem gondolom, hogy egy-egy írónak, költőnek kijár a katolikus szentek státuszának megfelelő irodalmi glória. Azt sem hiszem, hogy személyükben az általuk letett értékek miatt sérthetetlenek lennének. Vagy hogy emberileg hibátlanok lettek volna.

Ennek megfelelően nem azért szaladt a tarkómra a szemöldököm, amikor első ízben hallottam erről a képregényről, mert irodalmi PROFANIZÁCIÓNAK tartom a Nyugatos szerzők akcióhőssé tevését. Sokkal inkább azért rohangált a szembozontom, mert képtelen voltam kapcsolatba hozni a két szereplőtábort. Csizma az asztalon, Trabant a gyorsulási versenyen, pacalpörkölt a Michelin-csillagos asztalon. Gyerekfirka a Dali-kiállítás falán. Eunuch a pornóforgatáson. És így tovább. 

Az a bajom, hogy a szereplők egyik fele, hm, kicsit túlozva, magasztos. A másik meg közhelyesen populista. Fény és sötét. Keserű és édes. Ég és föld. Tűz és víz. Moha és a matematika. (Ez utóbbinál elképesztőbb össze nem illés nem jut eszembe.)

Ahhoz, hogy harmónia alakulhasson ki a két összetevő között, piszok nagyot kell szólnia vagy a történetnek, vagy a rajzoknak. De leginkább mindkettőnek. 

A történet egyfelől csontegyszerű: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Ady egy este ülnek a New York kávéházban. Éppen önfeledten froclizzák egymást, főleg Adyt, amikor a kávéház közönsége zombivá válik. Ukkmukkfukk. Egyszerre. Minden átmenet nélkül. Magyarázat sem sincsen, miért. S a nyugatosok azonnal tudják, hogy a zombik ellen küzdeni kell, el is kezdik pusztítani a számtalanul népes ellenséget. S ha tudják, teszik is, mint jó muszáj-Herkulesek. Erről szól a képregény kétszázhatvan oldala. 

De ez eddig semmit sem mond. Ettől még lehet bármilyen. Akár még a szereplőknek is tetszhetne. Na, jó, Karinthynak. 

MILYEN A ZOMBICSIZMA A NEW YORK KÁVÉHÁZ-ASZTALON?

Okos, tréfás, mulatságos, elképesztő, művelt, polgárpukkasztó és hasonlók. 

Egyértelmű, hogy Csepella OTTHON VAN a Nyugat szerzőinek a műveiben. Sőt, az életében is. Az is egyértelmű, hogy nem hord magánál IMAZSÁMOLYT a nevük kimondásának esetére. Ha nem így lenne, Babits nem tenné magáévá a pincérnőt az igazgatói asztalon a képregény viszonylagos elején, a pucér fenekét mutogatva, és nem poénkodnának a szereplők Ady szifiliszével sem.

(Szerintem ezzel a mondattal nagyjából helyre is tettem, az értékelésem olvasói közül kik fogják kézbe venni és kik hajították máris a kukába Csepella művét/kreálmányát.)

Kétségbevonhatatlan, hogy használt nyelv, az irodalmi-áttétek alkalmazása, a dramaturgia nem mindennapi.

Csepella nem szakralizálja a szereplők BESZÉDMÓDJÁT. Mi több, eszébe sincsen megfeleltetni a huszadik század elejének. De még az irodalmiasságnak sem. Nem nyakra-főre, de művében a magyar irodalom héroszai adott estekben olyan trágárak, hogy attól koldulsz. Aztán még: ki-kiszólnak a korukból. Illetve az irodalmat tekintve nagyon mélyen kotornak a saját korukban. Csak győzze az olvasó felismerni, beazonosítani a szövegeket, életrajzi elemeket. 

Nos, úgy van az, kérem, hogy az ember csoda gyorsan belehelyezkedik a történetbe. Az első oldalak az ismerkedéséi, szokjuk egymást a történettel. Aztán a következő lapok olvasását, nézegetését az élvezkedés uralja. Aztán kicsit besokallunk. Néha nem értjük, mit miért mondanak a szereplők. Néha az sem teljesen világos, ki mondja. S hogy merre hány méter. S az a helyzet, hogy egy idő után már nem is érdekel, mert mintha mindig ugyanaz történne: akció akció hátán minden képkockában. Mint a Mátrix harmadik részében: annyi minden történik, hogy piszok unalmassá válik az egész. Folyton-folyt tömegjelenetek, hol ez, hol az folyik, mindenesetre van borzalom, rendesen. S már az sem köt le, hogy itt az akcióhősök irodalmunk prominensei. 

Ráadásul a minden fejezet elején elhelyezett betéttörténet a sámánról talán csak nekem zavaros. De nekem nagyon az. A rajzai viszont kiválóan sikerültek. Ezeket nem Csepella készítette, hanem egy Felvidéki Miklós nevű úriember. Van egy másik segédrajzoló is: László Márk. 

S hogy válaszoljak a fejezetben feltett kérdésre. Az ötlet ha furcsa is, mégis briliáns. A képi kivitelezéssel sincsen semmi baj. Ha tudomásul vesszük, hogy ez egy akcióképregény, és úgy nézegetjük, meg kell látnunk, hogy ilyen szempontból hibátlan. A tömegjelenetekben nincs egy felesleges részlet sem, minden a káosz, a megállás nélküli mozgás érzékeltetését szolgálja. De olyan jól, hogy a nézegetése közben még a csata hangjait is hallottam. A nyugatosok ábrázolása is nagyon tetszik. 

Azonban amikor a fogyasztó unatkozni kezd egy akció-művön, ott valami nagy bibi van. S talán itt tévesztett Csepella Olivér. Az irodalmárok beemelése a történetbe bizarr, de zseniális ötlet. Azonban ha feltesszük a kérdést, miért pont ők, akkor két válasz adódik. Egyrészt, hogy mert a mondanivaló kiemeléséhez pont rájuk van szükség. Másrészt a válasz lehet egy nemesen egyszerű „Csak!” is. Nem csakis, hanem külön, csak is. 

Vagyis van valami mondanivalója az egész kétszázhatvan oldalnak, vagy nincsen. Szerintem a „Csak!” volt az indok. Mert szimpatikus a korszak, karakteresek a karakterek, egy kupacban ennyi zseniális magyar, csinálni kellene velük valamit. S aztán elindult az agy, s aztán az elhúzódó munka közben egy kicsit berozsdált. A lendület vitte a sztorit, de ad hoc jelleggel, semmi különösebb, mélyebb koncepció nélkül. 

Majd egyszerre csak, hopp vége! S nem is bántam. 

Összhatásként az maradt bennem, hogy nagyon majdnem sikerült. Valahol ott csúszott el a dolog, hogy kétszázhatvan oldal után sem lett világossá, miről is szól a történet. Akar valamit mondani vagy csupán egy piszok hosszú, egyetlen alapötletre épülő („Képzeld el, a nyugatosok a New York Kávéházban zombikkal küzdenek, mekkora már, Ady láncfűrésszel rohangál, Babits meg itt baszik az asztalon! Hahaha!”) geg az egész?

Fenntartva a tévedés jogát, én az utóbbira tippelek. Csakhogy ehhez meg kicsit hosszú a történettelen történet. Közhelyesen: a kevesebb több lett volna. De inkább a poén-alapon túli mondanivaló lett volna a megoldás. 

Van nekünk is tehát horror-képregényünk, ami zombis. Többen mondták, hogy az irodalom és a zombik összehozása nem Csepella ötlete, mert ott van, ugye, a Büszkeség és balítélet meg a zombik, és az sokkal jobb. Nem tudom megítélni. Aziránt még ekkora érdeklődés sincsen bennem, mint amekkora eziránt volt. Mert ez olyan, akár a magyar narancs, ami kicsi is, savanyú is, de a miénk. 

 

Corvina, Budapest, 2017, 264 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631364743 

4/10

2022 január dereka. Hideg van nagyon, de ragyogóan süt a Nap. Lili unokám már egy hetes. Illetve az lesz két és fél óra múlva. S a covidról a héten a rádióban hallottam Magyarország Kormánya hirdetését: az, aki átesett a betegségen vagy az erős immunrendszere miatt el sem kapta a betegséget, nincs annyira védve mint az, aki mindhárom oltást megkapta. Hogyan is mondta Ford Fairlane: „Eszem, f@szom megáll!”

S akkor máris és azonnal egy kultúrbunkó tévedésem: a tudatomban Haui József totálisan összekeveredett Gugi Sándorral. Amikor Porspero a kezembe nyomta A kupolavárost, én belelapoztam és picit megdermedtem: egész mások voltak a rajzok mint amire számítottam. Mert Haui József nem Gugi Sándor. 

Haui-nak a Fülesben mindössze három képregénye jelent meg, azok is a kilencvenes évek közepén. Feldolgozta Vagyiim Sefner A négylábú tyúkját (irodalmi eredetije A szerény zseni című kötetben jelent meg magyarul), Kipling A magányosan sétáló macskáját (amiből, és ebben egészen biztos voltam, volt egy Dargay-féle verzió is, csak éppen semmi nyomát nem találom). 

Az első elképzelésem az volt erről a kérdésről, éppen most fejtettem ki Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy megtaláltam a bizonyítékát a párhuzamos világok egymás mellett létezésének, és én tuti, hogy jártam egy másikban valóságban. Ugyanis hiába kerestem akár Kiss Ferenc „Füles képregény biográfiájában”, akár az mkte.hu Füles képregénytárában, sehol nem leltem a Dargay-féle verziót. Pedig még a rajzait is láttam magam előtt, a belső vetítésben. 

Aztán egyszerre, hopp, elém toppant egy Dargay-rajzos verzió a neten. Arról meg beugrott, ezt a szégyent, hogy talán meg kellene néznem a saját, 3D-s Füles-képregény gyűjteményemben is, hátha meg van. És ott van... Lám, ilyen gazdag vagyok, és nem is tudok róla. Szégyen!

Viszont a párhuzamos világos elméletem csúfosan megbukott. Ellenben a memóriám néha meglepőn pozitív dolgokat is produkál. Az „IS” nagyon lényeges. Sajna. 

A fenti kettőn kívül volt még Hauinak egy Hauff adaptációja (A gólyakalifa) és egy színezett verzió a Magányos macskából.  Oszt ennyi. Mármint képregényben. Mert egyébként tengernyi könyvet illusztrált (ezek annyira nem jönnek be). De ami sokkal fontosabb: ott sertepertélt a Vizipók csodapóknál, a Kérem a következőt! epizódjainál, a Magyar népmesék háza táján, a Vakáción a Mézga család készítésénél. Sőt, még a Vacak, az erdők hőse, az Idők urai és a Téli mese (igen, az amerikai film!) készítésében is részt vállalt. Szégyenkeznivalója nincsen. 

A képregény rajzai

engem nem győztek meg. Egyfelől mert az alakok csak viszonylag konzekvensek. Még szerencse, hogy a szereplők nincsenek sokan, és a három főszereplő jellemzőn eltérő karakter: egy fekete fiú (a rajzverziója mikrofon-fejű hajjal bír és barna bőrrel, bár az arca egyáltalán nem negroid), egy hosszú hajú srác, akit a hosszú hajáról mindig bizton megismerhetünk és egy apródfrizurás gömbölyű cimbora.

Nehéz eltéveszteni őket, mert amikor nem hasonlítanak önmagukra, a fő karakterjegyek akkor is pontosan tájékoztatnak: barna bőr, hosszú haj, apród-frizura. 

Általában igaz a rajzokra hogy az ábrázolás a részletekkel nem pepecselget, bizonyos, hogy el nem veszünk bennük.

Ám valami részlet azért mindig akad, hogy fel ne adjuk. Akkor is, ha gyakorlatilag egy darab olyan kép nincsen az egész füzetben, ami emlékezetessé válna, ami miatt érdemes lenne visszalapozni. (A vicces az, hogy ennek érdekében többször átnéztem az egészet.)

Milyen részletekre gondolok? Nézd csak az első képen a fekvő srác nadrágján azokat a Nepp Józsefes árnyékokat! Vagy a következő képen a szobába belépő fiún megcsillanó fényfoltot, és a szoba sötétkék kuszaságát!

Aztán ez az élet a legtöbb képen teljesen semmivé lesz. Mintha Hauinak hol lett volna kedve rajzolni, hol a háta közepére kívánta az egész projektet, és mint az egyszeri mesterember, legyintett, jól van az úgy...! S otthagyta a tökéletesen semmilyen, minden harmónia, látnivaló nélküli rajzokat is. Amiknek még a színezése is olyan, mintha Painttel nekiesett volna, csak legyen végre készen, ne kelljen foglalkozni vele. 

Az egyedüli, ami nem menti ugyan meg összességében a képi megfogalmazást, de enyhít a negatív összhatáson az az esetlegesen jól sikerült perspektívák alkalmazása. 

Az érdekes az, hogy Haui rajzai egyébként, szerintem, máshol sokkal jobbak. (A Grimm-sorozatát inkább nem veszem tekintetbe, nekem Füzesi Zsuzsa jut róla eszembe, és nincs érv, ami ezt mentse.) Ha megnézed ezt a galériát, talán egyet fogsz érteni velem. 

• 
• 
• 
• 

Viszont az a tény, hogy más rajzai teljesen rendben vannak, ezt a képregényt nem teszi számomra meggyőzővé. A végösszeg: kár, hogy nem Fazekas Attila rajzolta meg ezt is, ahogyan az Úrkalózokat!

Álljon itt egy fotó a rajzoló-szerzőről.

A történetről

Mindenekelőtt tudnod kell, hogy az Űrkalózok fogságában-t nagyon szerettem. Meg a regényt is, amiből készült. Sőt, akkoriban úgy nagyjából mindent, amit Nemere írt. Még a Rejtélyes elődök is tágította a látókörömet. Dänikenről akkoriban Magyarországon még nem lehetett szó. 

Szóval a srác-trió első két kalandját roppantul kedveltem.

Nem is értem, a többit hogyan és miért vesztettem szem elől később. Volt bennem valami redőny lezuhanás Nemerével szemben. Talán ízlésbeli, talán pszichés (többször meséltem már, hogy édesapám egy polcnyi könyvét adta kölcsön, vagy itta el, az én polcomról; hogy melyik, soha nem derült ki), soha nem nyomoztam utána. Ezért lehetett az, hogy ennek a képregénynek a borítóját láttam, mégsem vetődtem rá. Vagyis e feldolgozásból tökéletesen szűz voltam. Ami azért is érdekes, mert amikor a Vaterán két részletben megvásároltam vagy öt kiló Füles-képregényt, az egyik legnagyobb bánatot az Űrkalózok hiánya okozta. (A legnagyobb örömöt pedig A Coquillardok kincse.)

Ezzel együtt az első két kötet (mert van összesen hat, bár az utolsót igen sokan fittymálják) tartalma annyira nem, csak a fílingje maradt meg bennem. Így amikor a Szepes-Nemere beszélgetős könyv végett szörföltem Nemere-könyv ügyben, és megláttam a borítót, átabotában tudtam miről van szó, bár a sztorit ad hoc fel nem tudtam volna idézni, ha fojtogatnak se. 

A sztori voltaképpen roppant egyszerű: a három jóbarát, Lars, Don és Ariel vizsgázni indul egy másik égitestre, de meteorrajzás miatt idő előtt le kell szállniuk az űrhajójukkal. S amint annak talpa bolygót ér, furcsábbnál furcsább események veszik kezdetüket, nem győzik kapkodni a fejüket, és megpróbálják megérteni, ami körülöttük történik, s iparkodják minden helyzetből kivágni magukat.

Vagyis a történet, mondhatnánk, a szokásos: űrhajósok egy elhagyott bolygón, keresik a kapcsolatot az előlük bujkáló, de fel-feltűnő intelligenciával. Ha ennél többet mondanék, megérdemelnék egy brutális kokit, meg egy elefántpuszit. Ezért hallgatok. 

Interjú Nemere Istvánnal a 758 könyvéről és egyebekről

A képregény olvastán eszembe jutott Lem Pirx pilótájának az első fejezete. Az alapsztori párhuzamossága miatt. Ha tudod, miről van szó, akkor jó, ha nem tudod, akkor, látod, már két olvasnivalód van. :-)

A sztori egyébként érdekes és izgalmas, érdekesek a kalandok, frappáns a történetvégi megoldás is. Ugyan nagyon alapos jellemrajzoknak, -fejlődéseknek nyoma sincsen, a srácok simán felcserélhetők, csak a külső jegyeik különböztetik meg őket, de mert ifjúsági történet, mert sci-fi, ebben semmi különösebben zavaró nincsen. 

Vagyis Nemere alaposan beletette a maga részét, igazán nem az ő hibája, hogy a képregény nekem annyira nem tetszett, arról meg pláne nem tehet, hogy semmiféle nosztalgiafaktor nem emelte a tetszési indexemet. Nem unatkoztam, amíg olvastam és nézegettem, de nem is gyönyörködtem, és az extázis valaki másnál volt éppen.

Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1985, 48 oldal · ISBN: 9632214323 

6/10

2022 januárjának a közepe felé. Lili unokám már otthon van az édesanyjával és az édesapjával, és úgy fest, mindnyájan nagyon élvezik egymást. Nagyon hideg lett, s bár hangoztatom, hogy a hideget jobban bírom, mint a kánikulát, azt hiszem, már ez sem igaz. Az infarktusom óta a tavasszal és az ősszel vagyok csak kompatibilis. 

 

Szcientológia. Ofi barátom szerint, és ő nagyon sok mindent tud (és rengeteg mindent sokkal jobban), a szció a rengeteg, bugyuta marhasága mellett mond egy csomó minden nagyon klassz dolgot is. Csak ki kell szőrözni a tengernyi irodalomból (már amelyik egyáltalán a kezünkbe kerülhet), hogy melyik-melyik. Nagyjából ugyanezt mondta egy volt főnököm, aki egy protestáns kisegyház tagjaként vezetett egy informatikai vállalkozást. 

Számomra a szció mindig egy érthetetlen, légből kapott, amerikai csilivili volt, aminek se füle, se farka. Soha nem merültem benne nagyon mélyre, a marhaságai annyira fáraszottak. Az embertelen rendszerével csak később szembesültem. 

A tanításaik marhaság-szintje akkor lett Csimborasszó-magas számomra, amikor egy nagyon kedves, szciós ismerősömet a szcientológia egyház-mivoltáról kérdeztem. Fel nem foghattam ugyanis, és azóta sem, hogy mi a fenétől egyház valami, aminek semmi köze nincsen semmihez, ami egyház?

Nos, a kedves ismerősöm sem tudott erre válaszolni. Csak nyökögött. Ráadásul a beszélgetésünk közben (ami nem szemtől-szembe, hanem e-mailen zajlott) szembesültem valamivel, ami végre utalt valami némileg transzcendensre.

Viszont ez akkora ufós-agyamentség, hogy még fárasztani sem akarlak vele. Ha érdekel, klatty IDE, olvass, csodálkozz, aztán keresd meg az álladat! De a helyzet az, hogy még ez a Xanu-ökörség sem magyarázza meg az egyház mivoltot. (Bónyai Péter az ő könyvében igen.)

Az már csak hab volt a tortán, hogy a Xanu-dologról az én ismerősöm nem is tudott. Vagy csupán felém nem akart tudni. Ezt nem tudtam eldönteni. A beszélgetésünkbe én emeltem be a témát, am véletlenül jött velem szembe, ő pedig igyekezett mihamarabb kiemelni. 

Gyorsan hozzá is teszem, Dudás Diána bennfentesként, öt év alatt sem jött rá, miért egyház a szcientológia. (Pedig pofon egyszerű: a társadalmi státusz és elsősorban az adózás miatt. De ezzel egy kicsit előre futottam.)

Ami rabság és ami nem az

Tisztázzuk: van, aki nyitott a transzcendens dolgok felé, és van, aki nem. Aki nem, azt jobbára ateistának vagy szkeptikusnak hívjuk. Ő pedig azokat, akik nyitottak a transzcendens felé, hülyének. Fordítva ez nem feltétlenül igaz, bár valószínűsíthető. 

Hinni aztán persze bármiben lehet. Gondolj csak Pataky Attisra vagy azokra, akik meredten bámulták a tévé képernyőjén megjelenő Gyurcsok Józsefet! Van, aki ásványok erejében hisz, van, akik a csakrákban, van, aki a gyógynövények transzcendenciájában, van, aki ingákban, a kártyában, van, aki az ősiségben, a halhatatlan lélekben, a reinkarnációban, a szellemekben, az angyalokban, bármiben és akármiben. Van, aki Istenben. Van, aki mindenben egyszerre, mintegy tökéletesen bebiztosítva önmagát. 

Ateista szempontból minden önbecsapás, ami túlmegy a realitáson és a tudományon. Viszont a szélsőségtől és a rabságtól az ateizmus sem véd meg.

Hinni ugyanis nem csupán a transzcendensben, hanem gyakorlatilag bármiben lehet. Innen nézve az ateista is simán lehet hívő. A tények, a realitás és az objektivitás teljes félretételével. Mondok példákat. Gondolj a nagynak hazudott, brutálisan véres és ésszerűtlen francia forradalomra, ahol Istent lecserélték az Értelemre, majd annak a nevében kezdtek brutális gyilkolászásba. Manapság minden modern jó kezdetének ezt a forradalmat jelölik meg.  Vagy gondolj Marxra, aki már csirájában is diktatúraként vázolta a kommunizmust. Majd gondolj azokra, akik komolyan vették, amit mondott: Lenin, Sztálin, Kun Béla, Rákosi, Kádár, és a többi, köztörvényes társuk, szerte Kelet-Európában és Ázsiában. Az eszmében való hit...

De gondolj csak manapság a történelem és a társadalom értelmezési lehetőségeire! A liberálisokra és a konzervatívokra. Orbánra és Gyurcsányra, Trumpra és Bidenre. A családra. A férfi-nő kapcsolatokra és az LMBTQ(XYVWZZS)-irányzatokra. A covid-oltás eredményességére és az oltás esetleges hatásaira és mellékhatásaira. Vagy az iPhone-Android pártiak érveire. Vagy a sportcsapatokra. Az autómárkákra. A zenei irányzatokra. A generációs különbségekre. A gyereknevelési elvekre. A kutyásokra és a kutyátlanokra. Bármire és bárkire. 

Csupa ellentétpárral van tele a világ, és egyre inkább úgy fest, az ellentétek nem kiegészítik, hanem legyilkolják egymást. Bármiről is legyen szó, és bármekkora valós jelentősége legyen is a bárminek. A hit, hogy kardinális kérdésről van szó, minden indulatot, személyeskedést, érvtelenséget igazol. 

S azt mondod, hinni a templomban kell? Hahaha...! Kacagnom kell! 

*

Baj nem akkor van, ha valaki elköteleződik valamilyen eszme, nézet vagy vélemény mellett. Ez egyáltalán nem baj. Baj akkor van, ha az ember identitását az eszme, nézet, vélemény melletti elköteleződés adja. Mert akkor már nem lesz képes szabadon, kritikusan gondolkodni. Azért nem, mert akkor a saját identitását kell megkérdőjeleznie. Azt a komplett rendszert, gondolkodás- és viselkedésmódot, ami az énazonosságát adja. Amibe időt, pénzt, energiát fektetett. Ami mellett kisebb-nagyobb plénumok előtt kiállt, érvelt, ágált, agitált. Ami ha megszűnik, érvényét veszíti, szűnik, tűnik vele a személyiség, az egzisztencia, tehát az önazonosság is. 

Azonban az igazi baj még csak nem is ez, bár ez sem apróság. Erő és alázat kell, hogy az ember azt mondja, tévedtem, rosszul csináltam, félrevezetődtem, ezáltal félrevezettem magam is másokat.

Ám még ennél is jobban ég a ház, amikor nem csupán az egyén lett része a rendszernek, hanem amikor a rendszer tart rá kizárólagos igényt, és nem engedi ki a markából. Azért nem, mert minden kieső ember jelentős presztizs- és/vagy anyagi veszteség a számára.

Vannak rendszerek, amelyekben szabad a gondolkodás, a kérdések feltevése. Amelyekben létezik a szabad akarat. Tény, a rizikó sokkal nagyobb a széthullásra, és látszólag sokkal kisebb a kohézió ezekben a rendszerekben. Viszont sokkal kevesebb a droid-létforma is, sokkal szabadabbak, boldogabbak azok az  emberek, akik ilyen közösség tagjai. 

S még egy apróság: az a közösség, amely önmagával kapcsolatban (a múltja, a rendszere, a működése, a tanítása, a pénzügyei) titkolózó: piszok gyanús. Őrizkedj, menekülj tőle!

Egy új, személyes sztori

Amikor becsuktam Diána könyvét eltöprengtem. Azért, mert hiányérzetem volt. Most félre fogsz érteni. Nem volt elég szörnyű a sztori. Mármint viszonyítva. Más szciós történetekhez viszonyítva. Kezdve ott, hogy a szerző életben marad. Folytatva ott, hogy a vesztesége elsősorban anyagi veszteség és az elfecsérelt időé. Öt évnyi időé. S ezzel, bizonyos értelemben szerencséje van. 

Most akadozva fogalmazok. Azért mert a katasztrófa-turista szempontjából mondom a magamét. Annak az eléggé el nem ítélhető olvasónak a szempontjából, aki látványosságra, szenvedésre vár egy ilyen könyv olvastán. Két okból.

Egyrészt, hogy megveregethesse önnön vállát, hogy ő milyen f@sz@ csávó, mennyire önálló, erős egyéniség, milyen tisztán gondolkodik, mennyire jellemes, erős és tisztánlátó. Mert, hogy ő soha ilyen bagázs hálójába bele nem  kavarodna, az hétszentség. (Természetesen Diána is ezt gondolta magáról, mielőtt meg nem történt az ellenkezője.)

A katasztrófa-turista a fröcskölő vért várja azért is, mert az ingerküszöb manapság, az internet korában igencsak megemelkedett. Pár millió kicsalása, egy megroggyant önkép, egy összeomló fizikum viszonylag kevés látványosságnak. 

Figyelj, kérlek! Eszemben sincsen lefikázni azt, amit Diána átélt!

Diána történetél sokkal tragikusabb sztorik is olvashatók, láthatók. Teljesen széthullott házasságok, családok, elvett gyermekek, abszolút nincstelenség, a szció intézményeiért összeesésig végzett rabszolgamunka (ezt Diána érinti az amerikai útja leírásában). 

Diána „csak” anyagilag és emocionálisan omlott össze. (Mi kell még?) De mert erős nő, az összeomlásból is felállt. De az alcím odahelyezése a főcím alá, nagyon okos ötlet volt. 

Milyen a könyv?

Dudás Diána nem író. S ezzel, ebben az esetben az ég adta világon semmi baj nincsen, mert nem szépirodalmat olvasunk. Diána a saját történetét írja le, egyértelműen azért, hogy kiírja magából, mi történt vele, és persze azért, hogy felhívhassa mások figyelmét arra, micsoda is a szcientológia, hová vezet, ha valaki belekeveredik a hálójukba. 

A könyv mindazonáltal egyáltalán nem dilettáns mű. Megerősítem az olvasói vélemények többségét: a történet megkapó, olvastatja magát, nem szívesen szakadunk ki belőle. (Mondtam már, onnan tudom, hogy egy könyv igazán érdekel, hogy mindig, mindenhol olvasni akarom. Ezt akartam.) 

A szerkesztés is jó, a hangsúlyok is megfelelők. Nem tudom, mi maradt ki belőle, Diána miről nem beszélt. Ami bele került, az nagyon őszinte, szembenézős, önfeltáró történet. 

Kívülről nézve van néhány olyan pontja Diána történetének, amit nem ért az ember. Mert nem érthet. Mert nincsen benne a rendszerben, amiben ő benne volt..

Számomra felfoghatatlan volt például, hogy vajon miért nem kapcsolt Diána már az Amerikában történtek után, szciós pályafutása viszonylagos kezdetén, hogy miről szól igazából a szció-történet. A vaskos, ugyancsak szembeötlő jelek már ott tolongtak előtte. A részletekbe direkt nem megyek bele, legyen annyi elég, hogy nagyjából rabszolgamunkára fogták, semmiért, szabadidő nélkül, egy csótányos szálláson tartva. Minden normál esetben ilyenkor szakad ki az emberből, hogy „meg az anyátok *csáját, azt!” De ez más rendszer, s Diána csak a rendszer keretein belül lázadt: annyi józan esze volt, hogy nem konzerválta az ott felálló helyzetet. 

Aztán érthetetlen még, hogy a sorozatos pofára esések után, a szakadatlan, semmire se jó, semmi eredményt nem hozó, egymást megállás nélkül követő képzések, a zsebéből az utolsó filléreket is kivevő, nevetséges büntetés-ülések után hogyan tudott újra és újra nekifutni a semminek? Ennek magyarázatára, érzékeltetésére valahogy kevés volt a szerző tehetsége, ehhez segítségre lett volna szüksége. Vagy ennek megértéséhez benne kellene lennünk a rendszerben.

Diána könyve az eddigi legszemélyesebb, legrészletesebben feltárt történet a szció háza tájáról. Mármint a magyar viszonyok között. Ő avat be legrészletesebben a szció belső dolgaiba, a rendszer működésébe, abba, hogy mi történik egy-egy képzésen, hogy mennyibe is kerül a tagoknak az, hogy egyre feljebb lépjenek a ranglétrán (anélkül, hogy bármi tényleges történne velük egy-egy piszok drága képzés során), s hogy voltaképpen mennyire semmi másról nem szól a szcientológia, mint a pénzről, a pénzről, a pénzről és az emberek feletti hatalomról. S hogy ehhez mindent és bármit képesek felhasználni. 

Kiderül, hogy a szcientológiában nincsen demokrácia, nincsen se szólás- se semmilyen szabadság, nincsen kritikai lehetőség. Csak a klasszikus megfogalmazás létezik, annak eredeti, cinikus értelmében, ahogy a koncentrációs tábor kapuján állt: „Arbeit macht frei!”

 LÁSS ÉS HALLJ! (Klattyolj, ha érdekel.)

Erről szól Dudás Diána könyve. 

Amit a szció tud

Tömören annyit mondhatnék: manipulálni a pénzért. De ennél azért sokkal többről van szó. A szció istenként tisztelt atyja, a sci-fi író L. Ron Hubbard volt. Ő találta ki az egész rendszert. Ő a szció messiása, egyedüli és abszolút vonatkoztatási pontja. Olyan volt, amilyen. A saját életének minden eseményéről, kezdve a gyerekkorától, egyszerűen hazudott. Ezt dokumentumok bizonyítják. 

Az átlag szciós erről nem tud, vagy nem vesz róla tudomást. Ahogy arról sem, hogy szciós ranglétrán felfelé haladásnak nincsen semmi konkrétuma. Mármint azon kívül, hogy egyre vadabbul ürül a pénztárcája. Adott esetben annyira, hogy elúszik a családi otthon, és/vagy hosszú évekre hiteladóság kerül a tagok nyakába. 

De egy valamit be kell látnunk: A szció tanításának minden agyament blődsége ellenére Hubbard egyvalamit elképesztően zseniálisan talált ki: az embereket befaló, önfenntartó és öngerjesztő, agymosó rendszert.

Mert ha nem veszünk tudomást a rendszer céljáról, a működésének az eredményességét akkor  is mindenképpen el kell ismernünk. Démoni? Igen, teljes mértékben az, de minden kétséget kizárón, elképesztő hatékonysággal működik! . 

S ahogyan Diána megfogalmazza a szció budapesti központjával kapcsolatban: mindazok, akik benne vannak, fenntartják és működtetik, voltaképpen mindnyájan droid-áldozatai ennek a rendszernek. Nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek, csak dolgoznak. Mert félnek. Félnek egymástól (mert a mechanizmus a besúgás fegyelmére épül), a mechanizmustól, a büntetésektől, az újabb kiadásoktól, a megaláztatásoktól. Ember embernek farkas-szciósa. Ezért áldozatok mindnyájan. 

A szció kapcsolatai viszont lélegzetállítók itthon is, világszerte is. Nem csupán azért, mert Tom Cruise és John Travolta szciós. Meg sokan mások. Hanem azért, mert mára nyilvánvalóvá lett, mennyi pénz, mennyi személyiségi jogtalansággal él, mégis mindenhol megúszik mindent. A szció él és virul. Vélem, egyértelmű, hogy nem azért, mert a clear-univerzum összefog az érdekében. 

Azonban, most fogom fel, össze-vissza beszélek. Mert a bejegyzésemnek Dudás Diánáról és a könyvéről kellett volna szólnia, nem pedig a szcientológiáról, amiről, a jó Istennek hála, semmi személyes tapasztalatom nincsen. Csak mondtam itt a bölcsességeket, ahelyett, hogy feltartottam volna Dudás Diána könyvét a magasba: „Tessék, tessék, ő belülről látta, élte át és szenvedte meg az egész francos ufó-egyházasdit! Hiteles és hihetetlenül olvasmányos, vegyétek, vigyétek, emésszétek és terjesszétek! Megérdemli és megérdemlitek!”

S közben töprengve drukkolok, hogy akik belül vannak az őrületen, vajon kinyitják-e, kinyithatják-e a szemüket egy belülről való kívülálló tapasztalatainak a hatására? De már megint az előtérbe tolakodtam. Diána megtette a magáét, tiszta lehet a lelkiismerete, rajta nem múlik. 

Clarus Animus Alapítvány, Budapest, 2019, 354 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150047058

10/10

2022 januárjának első harmada. Tegnap, 8-án megszületett kis unokám, Eszter (Szamóca) lányom és a párja gyermeke, Lili. Csuda pofás baba! Tegnap óta csak nézegetem a fotóit és a videóit, amiket Szami átküldött nekem.

 

Kurt Vonnegut amerikai író volt. Német-amerikai. Alapvetőn baloldali, ateista, cinikus, szarkasztikus egy fráter. Nem mellesleg zseniális egy nyakigláb, gyűrt arcú, állandóan bagozó manus, akinek fél szavára megteltek a legnagyobb egyetemi oktatótermek. Aki képtelen volt vérkomoly könyvet írni, és aztán a röhögés valahogy mindig vigyorgó zokogásba fullad, miközben közhellyé válik minden, amit valaha leírt. 

Vonnegut sajnos már elment közülünk. Meglepő módon nem a covid végzett vele. Lehet, ennek az az oka, hogy 2007-ben hunyt el, és akkor még nem a covid volt a halál oka akkor is, ha a villamos ütött el.  

Az alapmű mint a mű alapja 

Vonnegut hatodik regénye, 1969-ben jelent meg, s Vonnegut egy csapásra ismert íróvá lett általa.

Fura egy könyv. Bár biztosan tudod, de azért csak ide lökök pár szót róla.

Vonnegut harcolt a második világháborúban. A vége felé hadifogságba került, s a németek Drezdába szállították. Egy tábor után a szállásuk egy vágóhídon lett. Innen a könyv címe. A vágóhídon élte át és túl Drezda teljesen felesleges, tét és cél nélküli, bombák általi elpusztítását.

A Szövetségesek első tömeges gyilkossága, népirtása volt. (A második a Japánra ledobott atombombák, majd a másfélmillió német, táborokban történt kvázi kivégzése volt.) Nürnbergben csak a németek voltak a rossz fiúk, meg azóta is szakadatlan csak ők azok. Drezdában több mint kétszázezer ember halt meg. Bár ez a képregény rendre húszezres nagyságrendről beszél.

Az egyik erről szóló cikkben volt egy érdekes kitétel, még ízlelgetem: a jobboldaliak beszélnek kétszázezer áldozatról. Egy Drezda város általi vizsgálat huszonötezer áldozatot nevesített. Más források szerint negyvenezer áldozatot azonosítottak Vagyis számháború itt is van. A fene se érti ezt... 

Mivel konzervatívan is liberális vagyok, nem teszek igazságot. Azért sem, mert mindnyájan tudjuk az örök igazságot: „aki egy életet ment meg, az egész világot megmenti". A logika szerint, ennek a fordítottja is igaz: aki egy életet elvesz...

Nesze neked Szövetségesek és számháború! 

Valahogy olyan érzésem van ezekkel a számokkal, mint a lopással. Lopni csak gigantikus tételben szabad. Úgy semmi büntetése nincsen. Ellenben egy bolti óvszerlopásnak is komoly következményei vannak. Tehát gyilkolni is tömeggyilkolni érdemes: a kutya se tudja megmondani, hány embert is ölünk meg valójában. S amíg megy a rugózás a tízezrek és százezrek felett, addig tömeggyilkosként vígan élhetjük az életünket.

Egyvalami nagyon fontos: horogkereszt semmiképpen se kerüljön a képbe! Az főbenjáró bűn! Sokkal nagyobb mint a tömeggyilkosság ténye. Horogkereszttel semmiképpen sem ússzuk meg. Vagyis ha tömeggyilkosként élni akarunk, tartsuk távol magunkat a nácizmustól! Meg bármiféle fasizmustól is. A nyilasoktól is. Bármi más belefér. 

Viszont ha csak egy szál embert gyilkolunk meg, várhat ránk az életfogyt. Amíg vissza nem vezetik a villamosszéket. 

A lényeg: Vonnegut alapvető élménye volt Drezda emberileg felfoghatatlan, borzalmas pusztulása. Huszonöt évig hordozta magában az élményt. Ahogy a könyv elején fogalmazza: „Tulajdonképpen rühellem elmondani, hogy mennyi pénzembe, gondomba és időmbe került ez a vacak kis könyv."

Vagyis a Vágóhíd egy háborúellenes kiáltás. Tréfásan megfogalmazva. Meg szívszorító. Meg cinikus. Meg sci-fi is. Meg plattyant egyet az amerikai életformára is. Meg a hivatalos véleményekre. S úgy szorul össze a szívünk, hogy közben három lépés távolságban vagyunk még a megfőtt, megsült végül a rájuk szakadt épületek barlangjaiban cseppfolyóssá váló, egykor drezdai polgárok hulláitól is.

Szóval egy zseniális rendszerű katyvasz az egész, amit elolvasva csak fogjuk a fejünket, hogy van-e marhább dolog az emberiségnél, van-e embertelenebb az embernél, s van-e szánandóbb lénye az univerzumnak mint az emberiség. Amit a tralfamadoriak jobban teszik, ha egy szálig kiirtják. Ja, nem biztos, hogy tudod: ők azok az űrlények, akik a regény főhősét megtanítják erre-arra, magukkal viszik őt tanulmányozni, majd egy nőt is hoznak neki, mert végtelenül kíváncsiak az ember szaporodásának a technikájára. 

Aztán az egész egy szerves egésszé áll össze. Egy döbbenetesen jó regénnyé. Ami megfilmesíthetetlen. Próbálkoztak vele, de számomra sehol nem volt az alapanyaghoz képest. Úgy fest, Vonnegut regényét nem lehet igazán adaptálni. 

„Az ötös számú...” képregényben

Vannak írók, akik adaptálhatatlanok. Mármint a műveik. Ilyennek tartom például Rejtő Jenő regényeit. De Umberto Eco regényeit is. (A rózsa neve nem volt nézhetetlen filmen, Sean Connery alaposan feldobta, de inkább csak a regény történetet hozta. Igaz, azt remekül.) Márquez műveiből sem láttam még igazán jó feldolgozást. Nem sorolom tovább. 

Viszont: Rejtő történetei képregényben pontosan annyira élvezhetők mint regényben. Tény, ehhez kellett Korcsmáros Pál. 

Vonnegut leghíresebb regényéhez pedig a Ryan North–Albert Monteys páros kellett. 

Magyarul a Vágóhídon kívül mindössze egyetlen kiadványban szerepel North neve, de ott sem a borítón. Monteystől eleddig semmi sem jelent meg magyarul. 

A képregény-adaptáció több okból is zseniális. A legfőbb ok: a rajzok lavíroznak a karikatúra és az élethűség között. De olyan könnyedén teszik ezt, hogy egy csepp izzadtság sincsen rajtuk. Vagyis tökéletesen hozzák Vonnegut stílusát, ő is ugyanezt csinálta. Olyan könnyedén, humorosan ír a háborúról, hogy az ember két nevetés között nem érti, miért is szorul ökölbe a keze, rándul görcsbe a gyomra. S nem akar hányni sem az ízléstelenségtől. Mitöbb!

A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azon- ban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, amely olyan, amilyen.

Ha jól számolom, minden egyes halott emberen kerestem két vagy három dollárt.

Ez aztán a jó bolt.

Ez jön át pompásan a képregényből is. S nem csak, nem elsősorban a szavakon át, amelyek lehetnek, ugye Vonnegut teljesen azonos szavai is, hanem a rajzokból is.  

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A szerzők nem akartak semmi mást, mint Vonnegut pompás regénykéjét képekbe öltöztetni, és hozni annak mondanivalóját és stílusát. Nem tettek hozzá, elvenni óhatatlanul vettek el belőle, de közben szolgai alázattal hozták a mondanivalót a stílussal egyetemben. S az utóbbi a lényeg. Mert a fentebb felsorolt írók műveinek az adaptálhatatlansága a stílusukban rejtezik. Ha a stílus nincsen benne a feldolgozásban, minden elveszett. Ezért volt a több mint remek színészgárda ellenére is szúrós szagún izzadt például A három testőr Afrikában filmváltozata. 

Két szerzőnk tehát remekül elkapta, megragadta Vonnegut stílusát, hozta a regény szerkezetét, és a képi megformálásban nincsen semmi ellentmondás az eredeti alkotással, nincsen esetlegesség, sehol semmi inkompetencia, Minden képkocka a helyén van, mindegyiken van mit nézni, és érdemes is ezt tenni. 

S most bajban vagyok, mert elfogyott a mondanivalóm. Mert amit mondanék, az nem a képregényről szól, hanem az eredeti műről. Viszont én most a képregényt olvastam, néztem. Totálisan meggyőzött és lenyűgözött,  Úgy jártam vele mint az 1984 képregényváltozatával: ugyan eredetileg sem volt messze tőlem, de még közelebb hozta az eredeti művet, kedvet csinált az újra olvasásához. S megerősítette mindazt, ami az adott témával (amott: kommunizmus, emitt: háború, a szereplők eredeti szerepe) kapcsolatban amúgy is bennem él, de leírni hivalkodón közhelyes lenne.  

Vajon mi lehet más egy feldolgozás célja mintsem, hogy az eredeti műre terelje a figyelmet? S ha közben voltaképpen önálló alkotás születik, csak a vastaps marad.  

Helikon, Budapest, 2021, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634797111 · Fordította: Szántó György Tibor

12/10

Megkezdődött a lányom vajúdása az unokámmal! S hajnalban kettétört egy fogam, arra ébredtem. Vajon van-e spirituális összefüggés a kettő között? 

 

Talán mondanom se kell, a könyvpiac tele van agyament baromságokkal. De amíg van fizetőképes kereslet, miért is ne adnának ki bármit és akármit? A barátom ajánlotta például az Urantia könyvek-et: 
– A Csillagok háborúja kompletten ott van benne, Lucas állítólag innen vette az alapötletet. 

Az Urantiát letöltöttem, beleolvastam, majd azonnal jegeltem is, és még mindig fogom a fejemet. Pedig az érdemi részig el sem jutottam benne. 

nem tudom, mi a véleményem. A Vörös Oroszlán-t, amit bátran nevezhetünk a fő művének olvastam. Semmi sem maradt meg bennem belőle, csak valami asztrológiai kalandregény benyomás. De semmi maradandó, sem a cselekményből, sem az üzenetből. A Surayana élő szobrai évtizedek óta a polcomon van. Ahogyan a Varásztükör és a mágiákról szóló könyvei gyűjteményes kiadása is. Mitöbb, a Raguel hét tanítványa is. Olvasatlanul. Talán méltatlanul birtoklom őket. Mármint, ha megfelelően beilleszkedek a szellemiségükbe. 

sem nagyon tudok mit kezdeni. Ebben a könyvben is említi, a dolgozószobájában ott sorakoznak az eddig megjelenet könyvei: mind az ötszáz. Ezt 2007-ben állítja. Azóta eltelt tizenöt év. Vajon hol tarthat most a kiadott kötetek számában?

S főleg: hogy a viharba lehet ennyi könyvet megírni? Anyagot gyűjteni, rendszerezni, megfogalmazni, lektoráltatni, miegymás... Persze az igazi kérdés nem is ez, hanem az, hogy egy-egy könyv milyen minőséget mutat. Legyünk igazságosak! 

A nyolcvanas években nagyon szerettem a könyveit. Volt belőle egy polcnyi. Főleg a sci-fijeit kedveltem. Aztán édesapám kölcsönadta őket egy kollégájának. A megkérdezésem nélkül. Állítólag. De simán lehet az is, hogy alkohollá tette őket. Dühített, de csak fékezett habzással, s ezen magam is csudálkoztam rendesen. Soha nem vadásztam az eltűnt kötetek után.

Mostanság akadt az utamba a Műkincsrablók-sorozat három kötete, jöttek velem haza, de még azokat se vettem sorra az újraolvasásban. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára Nemere-könyvet.

Vagyis igazából egyik szerző sem mozgatott volna meg önmagában. A jelen értékelés tárgyán, Az élet örökön meglepődtem. Mármint Szepes Mária beszélgetőpartnerén, Nemere Istvánon. Vagy fordítva. A tudatom szerint a két személy inkompatibilis. Teljesen. Aztán mi derül ki: egyáltalán nem az, sőt, mi több, dehogyis! 

A kötet beszélgetés. Szepes Mária utolsó interjúja, interjúi. Mert, hogy több hónapon keresztül zajlott a beszélgetés. 

Amely részben Szepes Mária

szólt. Ez a rész csuda érdekes volt a számomra.

Az írónő a huszadik század elején született, s tanúja volt majdnem az egész századnak. Olyan embereket ismert személyesen mint például Herczeg Ferenc, Rejtő Jenő, Karády Katalin, Márai Sándor, Hamvas Béla. Ott volt a magyar film születésénél és megerősödésénél, ő volt több Karády-film forgatókönyv-írója.

Az írásai hol megjelentek, hol nem, teljesen betiltva és elhallgatva soha nem volt, mint például Herczeg Ferenc. 

Ami érdekesség: Szepes Mária irodalmi tevékenységéről alig esik szó. Pedig írt sci-fiket, gyermekmeséket, ezoterikus könyveket, illetve szépirodalmi-ezotériát is. 

Ugyan nem viszonyítási alap, csak tájékozódási pont, de körülnéztem a moly.hu-n, mi is az olvasó nép véleménye Szepes Máriáról. Azért nem viszonyítási alap a moly.hu, mert több okból sem kiegyensúlyozott, amit ott találunk. Egyfelől mert nem lehet az, másfelől mert vannak olyan szerkesztési elvek, amelyek nem teszik lehetővé a kiegyensúlyozottságot. (Dúró Dóra fizikailag darált könyvet, emitt virtuális, digitális könyvégetés folyik: a magam részéről nem látok különbséget.)

Szóval Szepes Mária a moly.hu-n nem nagyon olvasott, s ha olvassák is, annyira nem közkedveltek a könyvei. Ez szólhat egyfelől az irodalmi, tartalmi minőségnek, de a mondanivalóját tekintve akár lehet természetes is, hiszen sokak szerint egyfajta próféta volt, és ugyan kicsoda próféta a maga hazájában? 

Az általánosan elfogadott és szeretett „Pöttyös Panni” könyveken kívül két könyve van, amit a közönség kiemelten kedvel: a legismertebb írása, „A Vörös Oroszlán” (87%-ra ítélte a Moly népe) és a spirituális regény, a „Raguel hét tanítványa”, amely a tiszteletre méltó 92%-on áll. A többi könyve sehol sincsen, több olyan van, amelyikről még egy darab szöveges értékelés sem született. S több olyan, jobbára a sci-fi regényei, amelyeket nagyon lehúzza az olvasó nép. 

Nagyon érdekes a könyvnek az a része is, amelyben Nemere István Szepes Mária egyik mindennapi segítőjét, Terikét kérdezi a múltról, konkrétan arról az időszakról, amikor a Szepes-lakásban szabadegyetemet tartottak. Ne feledjük, hogy mindez a kommunista időszakra esett, amikor minden ilyesmi és hasonló tiltott volt.

Ebből a könyvszakaszból tudjuk meg azt is, hogy A Vörös Oroszlán szövegét Hamvas Béla mentette meg a teljes eltűnéstől, (Bár ennek valóságossága kérdéses, hiszen 1984-ben, vagyis még bőven az elmúlt rendszerben, húzott terjedelemben ugyan, de megjelent a regény. Ha csak a Hamvas mentette példány állt rendelkezésre, akkor vajon hogyan? Vagy az alapján jelentette meg Kuczka Péter a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban? Ebből a könyvből nem derül ki.) 

Más részben a könyv Szepes Mária

szól. S itt kerülök bajba. Mint általában is a hasonló témájú, mondanivalójú könyvek esetében. 

Szepes Mária beszélgetőpartnere, és az a néhány ember, aki hol ott volt, hol nem a beszélgetéséken mind egyértelműnek és magától értetődőnek tekintette, hogy Szepes Mária az ezotéria magyar nagyasszonya. Jelentsen ez bármit is. Maga Szepes Mária sem kételkedett abban, hogy neki üzenete van ehhez a néphez, ehhez a generációhoz, hogy őt ide küldték, már többször is. Neki a szeretet kell hirdetnie. E küldetésnek az eszköze a reinkarnáció, amely által már többször járt itt. 

Nem merülök el a cinizmusban, ezért nem kérdezem meg, vajon miért magyarként küldték az üzenettel, amikor magyarul alig beszélünk néhányan ezen a Földön? Azt sem kérdezem meg, ha küldték, s ha írni küldték, hogyan nem lett, nem is tudom hogyan fogalmazzak, minőségibb íróvá? Aki pazar íráskészségű bestsellereken keresztül szórja az igét? Miért a gyerekkönyvei a legismertebbek és legszeretettebbek? 

Ám ami Nemerének is, meg a többi körülöttük tüsténkedő evidencia, nekem nem volt az. S emiatt nagyon komolyan hiányzott számomra az, ami a többi hasonló könyvből is: a viszonyítási pont. Az a pont, az az igazság, ami cölöp, s amihez hozzá tudom mérni, amit olvasok. Mert valahogy kevés, hogy csak arcba kapok ezt-azt, és el kell fogadnom, mert L. Ron Hubbard, Joseph Smith, Ellen G. White, David Koresh, Szepes Mária mondta. (Bár a példák nem annyira jók, a felsoroltak mind vallásalapítók, amig Szepes Mária nem volt az.) 

Így minden a levegőben lóg, és semmi sincsen, ami tartja. A mondanivaló nagy vonalakban a következő: halál nincsen, az élet örök (értsd: a halállal nincsen mindennek vége, a tudat, a szellem nem hal meg, ezért aki meghalt, azzal továbbra is lehetséges a kommunikáció). A meghaltak a reinkarnáció által újra kezdhetik az életüket, jobbá lehetnek és új csatornákon adhatnak, terjeszthetik a szeretetet. A reinkarnáció csak embervoltra vonatkozik, állatként nem születünk újjá. 

Az a probléma nyitva marad, hogy ha a meghalt szellem más testben (időben, térben) újjászületik, akkor vajon, hogy a viharba lehetséges továbbra is a régi formájával kommunikálni? Szepes Mária ugyanis ezt állítja (meg sokan mások). De a kettő, nekem úgy fest, kiüti egymást.  Vagy tovább él az eddigi tudat (s akkor tud Szepes Mária beszélgetni a családtagjaival, ahogyan állítja, vagy reinkarnálódik az ember, az előbbi életeinek a tudata nélkül, más emberként, más személyiséggel. 

Szepes Mária és Nemere István beszélgetésének spirituális része nem ad kapaszkodót. Nemere néha kérdez, de kérdéseit a rendszeren belül teszi, maga a rendszer nem kérdéses a számára. Szó sincsen arról, hogy a magyar ezotéria nagyasszonyával a kályhától indulnának. Mindketten az életük során összegyűlt végső következtetésektől kezdenek. A körülöttük ülők pedig csak hevesen bólogatnak mindarra, amit hallanak. 

A kívülálló számára azonban semmi sem evidencia. Amikre Nemere hivatkozik, az elvétve előhúzott történeteket sem teszik viszonyítási ponttá: sajtósztorik. Ránéztem a barátunkra, és Google cimbora nem fukarkodik a reinkarnációs történetekkel. (Hányat írjak, mondd?) Amit vagy elhiszek, vagy nem. Ami vagy valóságos, vagy nem. Ami vagy fentről jött, vagy lentről.

S ha már itt tartunk: a beszélgetésben szó esik Istenről, Krisztusról, a Bibliáról is, bár jobbára annak alternatív értelmezésével, Jézus esszénus voltával, többszöri küldetésével, Júdás megbeszélt, előre tudott, betervezett árulásával. Bűnről, megváltásról szó sincsen. 

De hogy tényszerű maradjak, igen komoly kritikát kapnak Szepes Máriától a spiritiszták és a spiritiszta szeánszok történései is. Ez számomra pozitívan meglepő fordulat volt, nem is illett a képbe. Mégis így van. 

Az igazsághoz tartozik az is, hogy van egy szakasza a könyvnek, amelyben sokkal inkább Szepes Mária interjúvolja Nemere Istvánt Atlantisszal, az emberiség korával, a múlt feledésre ítélt kultúráival, a Bibliából kiolvasható anakronisztikus technikai eszközökkel kapcsolatban. Rövid, de érdekes rész. 

Szóval a bajom az, hogy semmi konkrétumot nem olvasok, semmi kapaszkodóm nincsen ahhoz, amit kapok, semmi viszonyítás pont nincsen a szerzők, a beszélgetőpartnerek kinyilatkoztatásain túl. A beszélgetőpartnerek lelkesen igenelnek, örülnek egymásnak. De ez számomra kevés. Mert mondani bárki tud bármit. Bármilyen nagyot is. Még én is tudnék, csak komolyan kellene vennem, amit mondok, hogy ne röhögjem el magamat. 

 

Édesvíz, Budapest, 2007, 284 oldal · ISBN: 9789635289578

5/10

2022 legeleje. Ezt a 2022-őt most írtam le első ízben. Elvileg azzal telik az év, amivel az első napja. Rossz és jó ómen. Nem volt egyikünk sem jól, köhögés, gyengeség, láz nincs, de trutty állapot volt. Ergo ki sem mozdultunk a lakásból, feléltük a hűtő kapott tartalmát, olvastunk, filmeztünk („Ne nézz fel!”), írtam, aludtunk, felváltva kádaztunk, gyógyultunk. Ha ezt így nézem, akkor 2022 a lankadt befelé fordulás éve lesz. Amivel úgy egészében nincsen bajom. De az intimitáshoz nem volt erőnk, így kedvünk sem. Hiába is volt passzív, csak cirókakívánó bújhatnékom egész nap. Na, ez viszont csüggesztő!
A lányom ma írt: „Már csak egy hét, apci!” Mármint, hogy Lili unokám napvilágot lásson. Szóval már csak egy hét! 

totálisan szubjektív,

évvégi válogatás 

                            Moha (azaz én) 

2021-es olvasmányaiból

  Kurcz Ádám István: Gion Nándor művei és műhelytitkai   

Egy nagyon remek könyv az egyik kedvenc írómról, pontosabban a műveiről.

Mert monográfia, természetesen nem árt valamelyest ismerni és kedvelni Gion valamely írásait. Ha még nem ismernél semmit tőle, mélyen és melegen ajánlom, hogy ismerkedj meg vele, igen remek író volt!

 

  Dobó Dorottya: A ​zapumai kóbor villamos  

Dobó Dorottya nagyon jól ír. elsőkönyves szerző. Első mesekönyves. Vagyis inkább ifjúsági könyves. A döbbenet az volt, hogy a könyve mindent megtesz azért, hogy ne szeressem, de még csak szimpatikus se legyen. Első blikkre. Mert aztán másodikra minden egészen mássá lesz. 

Önmagában az, hogy elsőkönyves írónő ifjúsági regénye az idei kedvencek közé került, sokatmondó. tényleg nagyon élveztem. 

  Petőcz András: Idegenek  

(Trilógia – Egy évszázad története)

 Azt hiszem, ez volt az év könyve számomra. 
Disztópia? Velünk élő történelem? Érdekes. Borzasztó. Izgalmas. Letehetetlen. Trilógia. Tényleg az. Valóság vagy csak egy elképzelt nép elképzelt tagjainak a története?
A végén csak kibújik a szög a zsákból. Nem reklámszöveg, de szerintem ha belefogsz, nem fogod tudni letenni. Akkor sem, ha nem rövid egyben a három könyv. Ess neki, barátom!

  Jerzy Broszkiewicz: Egész ​héten esni fog?  

Egy teljesen, minden porcikájában retró ifjúsági könyv, a retróság minden pozitívumával, a negatívumok nélkül. 

Öt ifjú, kamaszkora derekán járva a nyaraláson a házba kényszerül, mert odakint folyton folyt csak esik és esik. Egy idő után unatkoznak. Aztán egy újságcikkből kiindulva nyomozni kezdenek, mert minden kétség felett áll, hogy ami gyanús az bizony nagyon gyanús! S ők nem állnak meg, addig nyomoznak, de addig...

A könyv elsősorban humoros. Aztán tréfás. Aztán ötletes. Mérsékelten izgalmas. De mindenképpen felettébb szórakoztató. Ha egyszer azt mondom, hogy benne van a 2021-es legjobbak között. 

  Amélie Nothomb: A gyilkos higiéniája  

Egy beszélgetés az egész könyv. Finoman infóadagolt, mesterien vezetett beszélgetésé. Egy újságíró és egy közismert író beszélgetése. Annyira mesterien vezetett a beszélgetés, hogy tulajdonképpen csak az utolsó oldalakon tűnik fel, hogy eddig valójában nem is volt cselekmény, s nem is nagyon hiányzott. Gondolj bele, hogy így vagy úgy, de krimit olvasol! Ami különösebb cselekmény nélkül is lélegzetállító.

Mondom, úgy príma, ahogyan van! 

  Kockás 91.  

 Mintegy véletlenül lapoztam bele ebbe a lapszámba egy nagyáruházban. Nem tudom, miért tettem ilyet.
Nagy szerencsémre elsőre A pattantyúsok, másodszorra pedig a Franck című képregényhez pergettem a lapokat. Ott helyben olvasni kezdtem, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy félbeszakítsam önmagamat. A Kockás azonnal a kosárban landolt. Hogy aztán alig várjam, hogy olvashassam, majd alig vártam, hogy megjelenjék a következő szám A pattantyúsokkal és a Franck-kal. Persze van benne más képregény is, de e kettő mindent vitt. Van morognivalóm is a meglehetősen fura megoldások miatt, de a szerelem nagy lett. Ügyes, mert minden számban van egy olyan húzósztori, képi megfogalmazás, ami miatt a többi, apró, feledhetőséget simán megbocsátja az ember fia, s még azt is elfedi, hogy voltaképpen csak emiatt az x oldal miatt vette meg a teljes füzetet. 

  Marjane Satrapi: Persepolis 1–2.  

(Gyermekorom Iránban – A visszatérés)

 Mi mindent köszönhet az ember a könyvtárnak! Kicsit már tartok a sikeresnek kikiáltott könyvektől, mert mindig támad valami igen komolynak vélt nyávognivalóm velük kapcsolatban. A Persepolis esetében nem nyávogtam semmit. Meggyőztek a rajzok, mert, hogy képregényről van szó. Meggyőzött a történet, tetszett az egész, na! 

Annyira tetszett, hogy aztán megnéztük a filmet is. Szintén jól sikerült. Tulajdonképpen mozgó képregény. Ezzel eszembe sincsen fikázni, mert dehogy tennék ilyet!

A történetben megismerkedünk a vallási diktatúrába süllyedő Iránnal, a mindennapjaival, az egyre fokozódó élhetetlenségével, az erőszak elszabadulásával. Majd a háború rémségeivel. Majd a külföldre menekülés nehézségeivel és a haza kerülés ellentmondásaival. 

Szerethető, megrázó, többször olvasós történet. 

  Kocsis István: Trianon avagy passiójáték a XX. században  

(Az értékelés első részét itt leled, a másodikat pedig itt találod.)

Azért két részben írtam erről a könyvről, mert így is szóvá lett téve (a macska fel van mászva a fára), hogy nem bírok a grafomániámmal. Ha egyben írtam volna meg a beszámolómat, vége-hossza nincsen a bejegyzésnek. Szerelmetesfeleségtársam javaslatára így kettőbe szeltem a mondanivalót, és ettől fellélegzett még a számítógépem is. 

Kocsis István számára fontos a magyarsága és a Szent Korona tana. Mindig, mindenben ebből indul ki, és ide tér vissza. Trianon tragédiáját, tragikomédiáját is ezen a szemüvegen keresztül nézi. S lehet-e még bármit hozzátenni a Trianon-kérdéshez? Kocsis azt állítja, lehet: a transzcendens tényezőket. 

  George Orwell – Fido Nesti: 1984  

Mennyire bátorságos egy ennyire ismert klasszikust képregényesíteni? S mennyire sikerülhet egy ilyen adaptáció? Meglehetősen. 

Az olvasásba szkeptikusan fogtam bele. Bizonyos voltam a bukásban, s abban, hogy az 1984 nem képregényképes. Kétségtelen, hogy Nesti számára azért jó dobbantót, kapaszkodót jelentett Michael Radford filmadaptációja. De ez a képregény mégsem a filmadaptáció képregény-adaptációja. 

Olvasás, nézegetés közben egyszerre azon kaptam magamat, hogy teljesen és tökéletesen bevonódtam az unásig ismert történetbe, és úgy veszek részt abban, ami történik, mintha bezuttyantam volna a képregénybe. 

Mondjak még róla bármit? Mármint azon túl, hogy remekek a rajzok.

  Dóka Péter: A kék hajú lány  

 Ezt írtam a könyv ismertetőjében: 

„Tudod, vannak könyvek, amikből egyszerűen árad valami nagyon tisztán emberi. Ami nem akar se nagyot mondani, sem elképeszteni, sem mindenáron szórakoztatni, mégis, ahogy ezeket elolvassa az emberfia, magához akarja ölelni a világot. Nem túl sok ilyen könyvet olvastam, az is igaz. Néhányat felsorolásképpen mindenképpen megemlítek, hogy legyen merre elindulnod.”

Itt és most nem is írok mást. Szerintem ennyi elég. 

  Douglas Murray: A tömegek tébolya  

 Nagyon nem vagyok liberális. Legalábbis a szó mai értelmében bizonyosan nem. A könyv mottója lehetne az alábbi mondat. Ami egyébként szerepel a könyvben. 

„A férfiak által tervezett utak nőket gyilkolnak meg.”

Mert az ideológiai idiotizmusban bizony itt tartunk. Meg ott, hogy a bejegyzésemből törlődött a Brian élete megfelelő, Lorettás jelenete, mert a YouTube-ról törölték a jelenetet. Mondjuk az idiotizmusnak azon a szintjén, ahol tartunk, nem annyira csudálkoztam. Csak már fájdalmassá kezd válni. 

Na, erről szól a könyv! 

  Szőnyi Szilárd: Föltámadott a gender  

(Családbarát megfontolások a nemek forradalmáról)

Egy mulatságos, önoldal kritikája is kapható, tréfás, kemény, szellemes cikkgyűjtemény. Kimondottan jó olvasni, csak kár, hogy rövid. Igazán benne lettem volna dupla ennyi oldalmennyiségben! 

Az érvek a család mellett, a gendermarhaság ellen szólnak. Józanok. Respektálhatók. Gyűlöletmentesek. 

  Futaki Attila – Tallai Gábor: 10 – A Puskás  

Szintén a véletlen hozta elém ezt a képregényt. Azt sem tudtam, hogy létezik. Namost, ha valaki anti-sportember, az én vagyok. De a futballban mindenképpen. Soha nem érdekelt, semmilyen formában. Se aktívan végezni, se nézni nem szerettem, nem érdekeltek az eredmények, képtelenségnek tartottam, hogy kilencven percet végigunatkozzak azon, hogy huszonkét ember rohan egy nyamvadt bőrdarab után, és maximum kétszer-háromszor ha történik valami a pályán. 

De az Aranycsapat meg Puskás az más! Nagyon más. A képregény Puskásról és a korról, amiben élt pedig csuda remek. A rajzaiban, a dramaturgiájában is. 

  Kemendy Júlia Csenge: Az ​Anyacsalogató Hadművelet   

 Annyira szépen kérte a szerző, hogy ha megjelenik a könyve, mindenképpen írjak róla, hogy már előre féltem, mi lesz, ha nem fog tetszeni. Illetve nem féltem, mert tudtam: meg fogom írni a véleményemet, és előre sajnáltam Julit. Mert bár személyesen nem ismerem, de írásban beszélgetve, a profilképét látva olyan kis kedves hölgynek tűnik. Akit fájdalmas bántani. Legalább ne lenne szimpatikus!

Aztán elolvastam ezt az ifjúsági könyvet, és megkönnyebbültem. Mert nem kellett Julit bántanom. 

Egyszerűen kedves, tréfás, roppant szórakoztató könyvet írt. Készül a folytatás, csak legyen is belőle valami!

  Mauro Boselli – Majo: Dampyr 2. – Transylvania Expressz  

Nem csupán ez a Dampyr, hanem az összes.

De mert ez volt az első, ami megalapozta, hogy elvesszek a vámpíros hülyeségek elleni tiltakozásom számára, hát ezt emeltem ki. Voltaképpen sok szempontból mázlim volt, hogy ez került a kezembe. Azóta pedig saját birtokban van az összes, eddig magyarul megjelent Dampyr-kötet. Egy raklappal Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam karácsonyra. Én meg vettem ötöt a fiamnak, hátha ráharap. Ezt hívják függőségnek? 

Ja, hogy tudd: a dampyr egy vámpír és egy ember nászából született gyermek, akinek a vére halálos a vérszívókra. A dampyrok így némi faji öngyűlölettel lesznek vámpírvadászok. 

  Presser Gábor: Presser könyve 2.  

Mit lehet elmondani egy könyvről, ami nem egy másik kötet, hanem az előzőnek a második kötete, ami ugyanaz, akár az első, de aztán miközben tényleg, valójában mégse nem. Presser meg Presser, jól ír, érdekesen, tréfásan, aztán meg döntsük el, hogy az egész szól-e valamiről, vagy sem? Bölcsebbek leszünk-e általa, jobbak vagy csak jókat rötyögünk, miközben bepillantunk a magyar rocktörténelem szubjektív részleteibe? A csuda tudja. 

Csak egy valami teljesen bizonyos: jó volt olvasni Presser könyvét!

Jackie Chan, van-e, aki nem tudja, akcióvígjátékokat forgat, nyakra-főre, szakmányban. Összességében minden filmje ugyanaz, bármely korban játszódjon is. Rögtön hozzáteszem, ahogy öregszik, úgy árnyalódnak a művei, s bár marad az adott zsáner szüzséi között, valami plusz jelent meg a szokásos mondanivaló mögött. Mellett. Alatt, fölött.

Mintegy, jót tett a filmeknek, hogy Jackie kománk már nem olyan virgonc, a teste már messze nem enged meg neki annyi mindent. Vagyis nem lehetséges már az akciókkal kitölteni a műsoridőt. Kell valami más is a történetbe. 

A Chan által formált alakok egyformák. Nincsen ezzel az égadta világon semmi baj. Különösen azért nem, mert ezek az egyforma alakok szerethetők. Nem egy világhírű színész van, aki minden filmjében gyakorlatilag egy karaktert hoz, és mégis szeretjük minden szerepében. Bud Spencer, Louis de Funès, Pierre Richard, Johnny Deep, Jack Nicholson, és sokan mások. 

A Chan által hozott karakter némileg bizonytalan kisember, jó szándékú, kicsit tétova, nehezen ismeri fel a helyzetet, amibe került, sebezhető, korántsem mindentudó, mindent átlátó. Ám ahogyan élesedik a helyzet, úgy talál egyre inkább magára, és válik legyőzhetetlen hőssé. S közben valahol minden alakja, éppen a kisember volta miatt tréfás és szerethető. Mert mindnyájan ilyenek vagyunk és szeretnénk ilyenek lenni. 

Kiindulási alapnak ez remek. Mert azonnali kapcsolódási pontot ad a figurához. Melyikünk nem bizonytalan, ki az, aki átlát mindent, minden helyzetben azonnal a topon van? S ugyan ki ne szeretne a jó oldalon állva győzelmet aratni a gonosz felett? S ki az, aki úgy gondolja, mármint III. Richárd kivételével, hogy nem a jó oldalon áll? 

  mit tudunk jackie chan-ről?  

Kinai. Színész. Kaszkadőrként kezdte. Alulról jött, nincstelen családból. Fáradhatatlan. Nem alkalmaz soha dublőrt, minden őrült jelenetet a maga szereplésével forgat le. Gyakorlatilag nincsen olyan testrésze ami még ne sérült volna. Akcióvígjálékokat forgat. Jobbára a maga forgatókönyvéből és rendezésében. Van egy életmű-Oscarja, Tom Hanks adta át neki, Szemtelenül gazdag. 

Ami lejön még róla (vagy piszok jó színész a filmeken kívül is): a jószándék és a csibészség. Meg valamiféle mindennapi bölcsesség. A csuda tudja... Az, hogy nem egy Mariana-árok mély ember, de nem is olyan felszínes, mint egy kerti kapácska, amellyel éppen csak a felszínt karistolhatjuk.

Ez a csipetnyi, a közhelyen túl nem nagyon iparkodó bölcsesség több filmjében is megjelenik, de Chan nem tolja az arcunkba, csak finoman jelzi, hogy persze, akció, meg igazságérzet, de azért van itt más is, mint az irdatlan pofonok lendületes osztogatása. S van, amikor nem sikerül a finoman megmondás, mégis arcba kapjuk a konkrétan megfogalmazott bölcsességet. A helyzet az, hogy ingatjuk ugyan a fejüket, de valahogy könnyedén megbocsátjuk a komának ezt a tapintatlanságot. S betudjuk a keleti gondolkodásának. 

Mit érdemes még tudni róla? Hm... Fontos: nagyjából bármelyik filmjébe belenézel, odaragadsz, konstatálod, hogy szerencse, hogy éppen volt időd megnézni, s aztán a következő filmjénél megint leragadsz, és megint nagyjából ugyanezt gondolod. Szeretjük a cimbit, na! Ez van!

  családi jackie chan-esték és a tanulságaik  

Nem megyek le alfába, nem végzek mélységes pszichoanalízist a miértek után. Már csak azért sem, mert viszonylag egyszerű, hogyan került Chan mostanában a figyelmem fókuszába. 

Régebben talán néhány filmjét, ha láttam. Bele-belenéztem egy-egy remekébe, de soha nem szögezett a képernyő elé egyik sem. Komolytalan bohóckodásnak tartottam. Minthogy voltaképpen az is. De valahogy mégis több. 

SzFT mondta, hogy olvasott olyan véleményeket, hogy van valami párhuzam Chan és Chaplin munkássága között. Miközben alapvetőn más-más műfajban alkottak. Ha belegondolok, csakugyan. Mindketten vérkomoly mondanivalóval bohóckodnak, mindketten a mindennapi kisember figurájába bújnak. Aki gátlásos, fél, nem érti a dolgokat, de aki aztán összeszedi magát és a kisemberségből így-úgy kiemelkedik az Ember.

Chaplin árnyaltabb és filozofikusabb, Chan látványosabb, merészebb. 

Most sem volt szándékomban a munkásságát teljességre törekedve végigpergetni a szemünk előtt. Azért az több mint kétszáz film! Valamiért a későbbi alkotásai kerültek a fókuszba. Amik egyfelől nem annyira sablonosak, másfelől valamelyest érzelmesebbek és komolyabbak.  

Nem mondom, hogy Jackie Chan lehengerelt. De azt sem mondom, hogy hidegen hagyott. A filmek közül egyik sem tett rám sorsdöntő benyomást, nem formálta semelyik sem a gondolkodásomat. Ám azt sem mondom, hogy hidegen hagytak. Valami van bennük (mondom többes számban, anélkül, hogy részletezésbe merülnék), mert bár nem égett egyik sem filmkockáról filmkockára a retinámba (ahogy mondani kell manapság), de pozitív maradt az összhatás. Határozottan a kellemes szórakozás összhatása maradt meg benyomásként. 

  miről szól a könyv, ami jackie chan-ről szól?  

Mert ugye, az a kérdés, mit tesz hozzá a Jackei Chan-képünkhöz a könyv, ami róla szól. Más szóval: érdemes-e egy ilyen vaskos könyvet elolvasnunk erről a színészről? Mert a végtelenségig sorolhatnám, kikről/től nem lennék hajlandó könyvet olvasni, tán, ha fizetnének érte, akkor sem. Hiába, ne is várd, nem vagyok hajlandó neveket sorolni! 

A Jackie Chan-könyv, meglepő fordulattal, Jackie Chanről szól. Elsősorban és mindenek előtt. Totál telibe viszonozva. 

De nem életrajz. Van neki olyan is, egy másik könyv, állítólag az életrajzibb. (Állítólag, mert én nem olvastam, csak olvastam róla.)

Azért nem életrajz a Csúcsformában, mert nem is akar az lenni. A társszerző a rengeteg előszó egyikében (tényleg van belőle négy darab) elmondja, hogy egyszer csak felötlött benne, hogy megosztja Jackie Channel az ötletét: lejegyezné a színész által mesélt történeteket. Mert milyen kis nagyon jók, érdemes lenne őket nagyobb közönséggel is megosztani, nem csupán a nagy létszámú baráti kör tagjaival. Jackie igent mondott. Ebből lett ez a könyv. 

Ami kicsit sem ragaszkodik a kronológiához, az összefüggések megtalálásához, a pálya részletes felvázolásához, meg semmihez sem. A szerkesztése meglehetősen esetleges. Nem mondom, hogy szertelen, de mindenképpen eseti, és csélcsap. (Teljesen simán Presser könyvei jutottak róla az eszembe, az a kettő, az 1. és a 2.) Történetek, anekdoták, poénok, bölcsességek, meglátások, dohogások, miegymások, rengeteg mindenek, de kétségtelenül Jackie Chan által elmesélve. Amikor éppen nem a társszerző mesél Jackie Chanről.

Chan történeteinek nincsen sorrendisége. A könyv bárhol kinyitható, olvasható, majd becsukható, aztán újra kinyitható másutt, olvasható, becsukható és így tovább. Az olvasási élményt nem éri sérülés. (Csak persze egy-egy alcímet azért olvass végig!)

Van, ami kerek történet, csattanóval, megdöbbenéssel, poénnal, van amelyik olyan kis keleti példamese, van itt minden, kérem szépen!

Tehát Jackie története a következő.

„Szó bennakad...” Egyfelől amiatt, amit Chan tett, és amiért tette. Másfelől amiatt, hogy ekkora nyilvánosság előtt beszélni mert róla. Részemről le a kalappal! 

S ilyenkor indulnak el a gondolatok. Mert ezer szempontja lehet Chan történetének is, a mi esetünknek is. Az utóbbihoz egyetlen gondolat. 

De ugyanilyen megdöbbentőn őszinte Chan akkor is, amikor elmondja, kamaszként borzasztó lusta volt tanulni, nem is tanult meg rendesen írni. Kínaiul pláne nem. Ezért ha dedikálás van, sokszor még manapság is (legalábbis a könyv megjelenésének 2015-ös manapságáig) is pánikba esik. Nem azért, mert nem szeret írni, hanem azért, mert nem tud. S ezt leírja! 

Ahogyan arról is szól nem egy történet, hogy nem tudott bánni a pénzzel, hogy szórta, amije volt, eszetlenül, meggondolatlanul kezelte a vagyonát, és simán képes volt bunkó újgazdagként viselkedni. A neveltetéséből, az eredeti társadalmi környezetéből fakadó mentalitás simán felülírta a józan észt még olyan helyzetekben is, amikor jól akart cselekedni. De még ezt is leírja! 

Persze nem csupán ilyen történetek vannak a könyvben. Hanem mindenféle. Mindennapi dolgokról és nagyon nem mindennapi dolgokról. Koldusoknak adott pénzekről, rossz üzletekről, naivitásról, forgatások történeteiről, kulisszatitkairól, pályatársakról, gyereknevelésről, a kulturális kincsek megóvásáról, erről-arról, mindenről. Azt nem mondanám, hogy ezáltal semmiről, mert végső soron összeáll egy Jackie Chan-kép az olvasó emberfiában. Ami kép olyan nagyon nem tér el attól, ami előtte, a filmeket nézve kialakult benne. Csak finomodik, árnyalódik. 

S ami kép így finomodva, árnyalódva kiélesedik, azt mutatja, hogy van itt egy sztár, rohadt sok pénzzel, külvárosi mentalitással, élvezve a hírnevet, az ismertséget, törekedve a sikerre, a tökéletes megoldásokra, az életben maradásra, a még több pénzre, és egyfolytában a jóra, mások életének a megkönnyítésére. Mert jószívű és udvarias is. 

*

A könyv olyan, mint Jackie Chan filmjei. érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató, de nem túl mély, a popularitás erősebb benne a művészetnél.

Nem tesszük le, nem hagyjuk ott, mert nem olyan, hogy le lehetne tenni, ott lehetne hagyni, de nem fogja alakítani az életünket, nem válik referenciaponttá.

Csak, izé, ez kicsit hülyén fog hangzani, mintha a barátunk írt volna egy könyvet. Akivel holnap találkozunk valamelyik környéki kiskocsmában, hogy megbeszéljük, hogyan sikerült a műve. Aztán meglapogassuk a hátát, és a teljesítményéért gyorsan fizessünk neki egy Jägert, meg egy jó korsó barnasört, mert tél van, ilyenkor az jobban csúszik.  

A cikk fotói a könyvből származnak.

*

Kossuth, Budapest, 2018, 464 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630992008 · Fordította: Madaras Réka, Papp Melinda

7/10

2021 december vége. Be kellett ma mennem dolgozni. Igaz, egy rövid, törtműszakra. De akkor sem volt kedvem hozzá. Szerelemtesfeleségtársamnak sikerült tegnap meghűlnie, de neki is el kellett mennie ma dolgozni.   

  CLAUDIO FALCO – FABIO BARTOLLIN  I

Már a borító meghökkentő! Persze csak azoknak, akik legalább egy normál Dampyrt olvastak már. 

Mert mit is látunk? Tesla fájdalmat üvöltő testtartását a sírfelirat indokolja: Kurjak. Meglehetősen szokatlan, hogy egy háromfős, visszatérő hős-team egyik tagját kivegyék a buliból és eltemessék. S ráadásul mindezt a borítón spoilerezik péppé. Ha egy élőszereplős filmsorozat egyik szereplője hirtelen meghal, érthető, hogy rögvest ki kell írni a sorozatból. De egy képregényhős likvidálását ugyan mi indokolhatja?

Ám az igazi döbbenet akkor ér minket, kedves olvasókat, amikor kinyitjuk a kötetet. Többesszámban még helyesebb a hatás: nem a döbbenet jön, hanem döbbenetek vágnak mellbe. 

1ső számú döbbenet: a rajzstílus

Az első belelapozásnál nm tudtam, mi olyan furcsa számomra. Az összhatás azt sugallta, izé, valahogy üresebbek a rajzok. Hogy oda van a Dampyr-ban/tól megszokott részletesség.

De aztán szembesültem ilyen és hasonló rajzokkal. Kérlek, bár nem szoktam ilyet kérni, ezúttal, nyiss rá a galéria összes képére! Valami megdöbbentő a részletesség. Nem egy esetében szinte féltem, hogy beesek a jelenetbe. Szinte hallottam a jelenetek hangjait. Nézd csak a piac elképesztő zsufiját! Hallod a hangkáoszt? Az autók motorhangját, a mozgatott rekeszek műanyagsikkanását, az árusok harsány áru-önreklámját? A hídon átmenő Harlan cipőjének kopogását, a Moldva folyó vizének komor hangjait.

Az első, amire felfigyeltem az alábbi galéria kezdő képe volt. A bal oldalt, a fák takarásában parkoló autón megcsillanó fények ragadtak meg. Aztán kezdtem sorra venni a kép részleteit. Például a fák törzsét védő vasrácsot. Vagy a faágakat. Vagy a jobb oldali épület stukkói formálta arcokat. Amik ránagyítva egyébként nem is arcok... Szóval nézegesd csak a képeket, gyönyörködj bennük!

• 
• 
• 
• 
• 

De a kötet nem csak ilyen rajzokból áll. Mi több, jobbára nem ilyenekből. teret, helyet kapott egy, a Dampyrtól eddig idegen rajzstílus. Az a furcsa üresség-érzet ezek miatt ért. 

A figurák rajzai megfelelnek a Dampyrnak, de az alakoknak nincsen háttere, csak valami furcsa, pixeles maszatolás, vonalkázás jelzi, mi van körülöttük. Vagy éppen a maszatolás, vonalkázás van az előtérben, és a figura pillanatnyi helyzete ebből a szempontból értelmezhető. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ennek a technikának van egy érdekes mellékhatása is. A sokadik ilyen rajznál kapcsoltam. A figura rajza az előtérben éles, és ugye, egyértelműn grafikus. A háttér elmosódott, pixeles, fényképszerű. Az előteres figurának sziluettje van, s ez még erőteljesebben kiemeli a háttérből, sőt némileg háromdés hatást kelt. 

S van, ahol a két technika, a részletesség és az elmosás ötvöződik. Ha megnézed az első galériában a hídon átcaplató Harlan képét, s azon az égre pillantasz... Ugye, hogy ugye? 

Vagyis a rajzstílus enyhén szólva sem egységes. Ez kezdetben zavaró, aztán az ember gyereke gondolkodni kezd, vajon van-e koncepció a váltakozásban, az elkülönülésben és a vegyítésben, vagy esetleges az előfordulás. Aminek vajmi kevés esélye van, ugyebár. 

A történet segít. Azáltal , hogy még nagyobb lesz a káosz. 

2dik számú döbbenet: a kicsit sem lineáris történet

A Dampyr megszokottan és kiszámíthatón lineáris, ok-okozati sztorikkal dolgozik. A linearitás mind a történetvezetésre, mind az időkezelésre igaz. 

 Nos, kivéve ezt a történetet. 

A kezdet olyan, amilyennek lenni „kell”. Harlan Draka, a dampyr (vámpír és emberszülő vámpírokra végzetes vérű gyerrmeke) ül a prágai könyvesboltjában, este van, és egyszerre látogatót kap. Aki egy igen figyelemreméltó könyvet ajánl neki. A könyv... De ez már spoiler lenne, nem is mondom. 

A linearitás innentől borul. Történetmorzsákat kapunk, innen-onnan, földrajzilag is, az időben is szökelléseket téve. Nem ide-oda szökellünk, csak Harlan idejében és előre. De a káosz úgy a könyv közepéig fokozódik. (Különösen, ha nem ismerjük a Dampyr-történeteket, az előzményeket. Vagy ha, mert ilyen is lehet [khm, khm, bizony lehet!], vacak a memóriánk, és olvastuk, csak nem maradt meg...) Mert belelesünk egy dzsungelháborúba, aztán Harlan egy kamaszlányt nevel, aki szerelmes lészen belé, majd, egy fekete hajú nőt támadja meg egy furcsa ködalak, aztán... Mi meg csak pislogunk, hogy rendben, rendben, de... És már jön is a következő etap, hogy egy kicsit több legyen a kérdésünk. 

A könyv közepén felnéztem, hogy akkor ez most mi a tehén tőgye, merre vagyok arccal, és hány éves a kapitány? Bár kétségtelenül volt varázsa az addigiaknak, csak rohadtul nem állt össze, hogy minek van, mihez, miért köze? Egyetlen dolog tűnt csak fel: Harlan, ahogyan fogytak a lapok, szemmel láthatón öregedett. Feltűnt, de ennek magyarázata nem adta magát. 

S megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor a kettős ügynök, mert alapvetőn a sötétséghez tartozik, de mégis Harlan és az angyal Caleb mellett harcoló Nikolaus alakja feltűnt. (Ó, igen, nem mondtam, bár a képekből kiderülhetett, újra Prágában vagyunk! De jó!)

A történet végső soron a búcsúzásokról szól. Harlan gyakorlatilag mindenkitől búcsúzik. Nikolaustól is. (Ha visszanézed az előző galéria képeit, van ott egy ködben távolodó ördögszarvas, -farkas alak... Nos, igen.) De ahogy a borító spoilerezi, Kurjaktól is. Meg sok mindenki mástól. Öregszik, tehát megy ki az időből. 

A történet az utolsó jelenetig viszonylag értelmetlen, bár látványos mozaiknak tűnik. Aztán az utolsó jelen által ha nem is minden, de sok minden értelmet kap. Meg egy adag metafizikai, életvezetési ízesítést. (Leírnám, mire gondolok, de akkor túl sok mindent mondanék el, és ezáltal nem lennék közkedvelt.) Nem tesz neki rosszat. Finom a sült csülök, de a lányom párja, unokám apja mézzel, s valami egyébbel bolondította meg, hát valami isteni karácsonyi eledel lett belőle, egykettőre nyoma is veszett a terített asztalról. Ha érted a példa összefüggését.

Ez az utolsó jelenet annyira helyretette a sztorit, hogy a Kőhíd alatt című történet után ez lett a második kedvencem.

 

Frike Comics, 2019, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891076 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

9/10

2021 decemberének végső csücske. Még két napot kell dolgoznom ebben az évben, de most volt öt napom karácsony körül. Ma jót tettem Szerelmetesfeleségtársammal, elmentem vele vásárolni az Asia Centerbe, táska és pénztárca kellett neki. Mondtam már, hogy szeretem őt? 
Vacak idő van. S megúsztuk, hogy kedvenc, szeretett a Yaris márkájú, Füsti nevű kisautónk motorja besüljön: még éppen volt benne olaj. Nekem pedig Foxposton megérkezett az utolsó, eddig még hiányzó Dampyr-kötet, „A velencei baba”.
Az unokám születéséig pedig már visszaszámolunk, csak kábé két hét van már! 

Írta: 
Mauro Boselli – Bruno Brindisi

Rajzolta:
Roberto Recchioni – Giulio Antonio Gualtieri – Daniele Bigliardo

Az ilyen „vegyesházasságokat” mindig gyanúval közelítem meg. (Vegyesházasság ez esetben: két, minden más esetben egymástól függetlenül létező hős összevegyítése egy történetben.) Az alkotói tanácstalanság, és ötletfogyás gyanújával. Nekem a fúziók arról szólnak, hogy lendület hajtóereje elfogyott, újdonság nincsen, de a fúzió két oldalán álló alanyok népszerűsége még simán eladja egymást.

Mondjuk nem tudom, ki kíváncsi igazán egy Aliens vs. Predator-ra... Mondom ezt úgy, hogy nem is láttam a filmet; pedig az ilyesmit, a látatlanban való kritikát nem viselhetem.) A kérdés tehát, hogy Harlan Draka és Dylan Dog egy történetbe vegyítve/sűrítve erősítik-e vagy kioltják egymás?

Nehéz lesz megítélni. Az eredeti sorozatban ugyanis ez a kétszázkilencedik Dampyr történet. Ellenben magyarul maximum a tizenharmadik kötetről beszélhetünk. Ha duplán vesszük az eredeti lapszámokat, mert a magyar kiadásban kötetenként jobbára két eredeti számot fűznek össze, akkor is csak a huszonhatodik.

Itthon még nem fulladhatott ki, ami amott már simán. Bennem meg, ugye, még nyilvánvalón az első szerelem lángjával él a Dampyr-mánia. 

Vagyis ami a földrajzi csizmában szükségszerűségként jelentkezhetett az eladási adatok fellendítésére és a lelkesedés felkeltésére, nálunk csupán érdekesség, hogy ilyen is van, lássátok!

A tartalom egyben 

A kötetben két képregény kapott helyet. (Ami voltaképpen egy, de felosztották maguk között a szerzők.) Gondolom, az egyiket a Dylan Dog-, a másikat a Dampyr-istálló alkotói készítették.

Az első rész alkotói nem tipikusan Dylan Dog-osak. Ám nem is Dampyr-osak. Konkrétan az első kaland szerzőit egyik sorozat alkotói között sem találtam.

A második résznél ott áll Mauro Boselli neve, aki, ugyebár, a Dampyr-képregények egyik atyja, tartóoszlopa, ötletgyárosa. A rajzoló pedig Bruno Brindisi a Dylan Dog rendszeres alkotója.

Érdekes felállás: az egyik sztorit tacskók, a másikat bejáratott nagyágyúk kapták meg. 

A kérdés az, vajon a kétfelé vágott történet együtt kiad-e egy egészet, eggyé válik-e, s ad-e bármit a fő- és egyéb szereplők eddigi alakjához?

Ja, igen, mert arról van szó, hogy a kötet a sztorit tekintve teljesen egy. Az elején kezdődik a cselekmény, amely a füzet végére jut teljességre. Középen meg van a szerzőváltás. Illetve még csak nem is középen, a „tacskók” úgy húsz oldallal több teret kaptak, mint a két főhős történeteinek nagy öregje. 

A két rész alcímei eléggé, hm, nyomik. Az elsőé: Jön a dampyr!. A másodiké: A rémálmok nyomozója. Egyik cím rosszabb és tartalom nélkülibb, mint a másik. Igazából semmit nem fednek le, semmit sem mondanak, semmire sem mutatnak rá, csak egymásra. Az alkotók ezen bizony egy percig sem töprengtek. Jön a dampyr!

Ezen a képen, bár jön, valójában megy

Harlan és a barátai nem jönnek, hanem ott vannak. A második rész minden szellemességet, ötletet nélkülöző címe meg fittyet hány arra, hogy fúziós-sztoriról van szó, mintha a dampyr nem is lenne benne sehol sem. Legyintsünk mindkét kényelmességből fakadó otrombaságra, és merüljünk mélyebbre!

A rajzok milyenek?

Az első félidőben a „tacskók” újítanak. Egyfelől a rajzok még realistábbá válnak, másfelől kapnak egy eddig nem létező szürkeárnyalatos színezést. Ez leginkább akkor válik egyértelművé, amikor a viking múltban járva a rajzok festménnyé lesznek. 

A nem régmúlt esetében pedig az aprólékosság roppant szembeötlő. 

Vagyis az eddig is jellemző részletgazdagság még inkább érvényre jut. Természetesen az arcok, mimikák is így járnak. 

• 
• 
• 

 Az eddigiekhez képest ez hatalmas újítás. Örömmel vizslattam a némileg új rajzokat, semmi idegenkedés, ellenérzés nem volt bennem. Sőt! A második félidő klasszikus rajzai egy kicsit retrónak tűntek ezek után. Bár semmi szenvedést nem okozott a visszalépés. 

• 
• 

A borítót megint nem értem. Mondjuk nem is szoktam érteni. A történethez nagyjából semmi köze nincsen. Az elején Dampyrok és Dylan Dogok sora küzd a láthatatlan ellenség ellen, a hátán ugyanez, csak fordítva. Mármint úgy fordítva, hogy nem Dampyr, hanem Dylan Dog van az előtérben. S ezt, olvasom az előszóban, a Facebook-on szavaztatták meg az olvasókkal. Hát, (mondom Jiří Menzellel), nem tudom... A hátsó belső borítón ott van az eredeti olasz kiadás borítója is. A koncepció hasonló a többpéldányos hősökkel, de azokon legalább a rajz egyéb részleteinek van köze a történethez. Képtelen vagyok felfogni, vajon Olaszországban külön fizetnek a borítók tervezőinek, rajzolóinak, hogy mindent megtegyenek azért, nehogy tetszetős legyen egy-egy füzet és tartalmilag véletlenül se kerüljön a közelébe? 

Kivel küzdenek főhőseink és a barátaik?

Vikingekkel. Vagyis egy viking éjúrral. A történet érdekes is, meg sablonos is. Egyáltalán nem unalmas, s persze még izgulni is lehetséges, de újításokra nem törekedtek az alkotók. A kiszámíthatóság biztos kapaszkodó.

A sztori egyértelműen a dampyr sztorija. Mármint az alapkonfliktus. A mindenféle éjurakkal való küzdelmet ugyanis ő stopizta le magának, Dylan Dog egyebekkel szokott küzdeni. (Ha egyáltalán küzd, és nem csupán egyfajta, tét nélküli filozófiai csatába bonyolódik.)

A páros küzdelmének végső kimenetel nem kétséges.

Ismét lesz gigasárkány, aki eddig ember volt... Mondjuk ezeket a hálivúdi befejezéseket a magam részéről simán kihagynám. Úgy negyven évvel ezelőtt még csak-csak elment. Szódával, ahogy manapság mondani kell. De mára már csak a részletekben, a halálos helyszínekben és a végső csatával járó pusztítás mértékében van különbség. Az aktuális übergonosz pedig emberből mindig valami nagyon félelmetes, nagyon gigantikus valamivé válik, majd a halálos sebe megkapása után újra emberré, mintha ennek kötelező lenne így történnie. És kikerülhetetlen, hogy a pozitív hős(ök) az elbukás(uk), a pusztulás(uk) közvetlen széléről tornázzák győzelemmé a történetet. Mintha ennek kötelező lenne így történnie. 

Van-e bármi új a fúziós történetben?

Van. Harlan és Dylan Dog permanens egymásnak feszülése Dylan Dog tiszteletre méltó, de tökéletesen értelmetlen következetessége, erkölcsisége miatt, amibe majdnem belepusztulnak mindahányan. A mentalitáskülönbségre építenek még a folyton poénkodó Groucho (talán minden ízében a legszellemesebb Bonelli Editore-figura) és a volt szabadcsapat harcos Kurjak egymásnak feszülései is, amik a végén szintén kölcsönös szimpátiába torkollnak. Barátságnak ezért még nem mondanám. Ez sem egy eredeti megoldás, de mindig beválik, és még erkölcsi tanulsága is van ha akarom. Nem akarom. 

Vagyis a történet ereje ugyanaz, ami egyben a hátránya is: a kiszámíthatóság. De tény, hogy az ábrázolás részleteiben nagyon el lehet merülni. Tény, ami tény, a Dampyrt mindig is elsősorban emiatt kedveltük, nem annyira a sztorik ereje miatt. A Dylan Dog történetei kevésbé kiszámíthatók, de ott meg éppen a hisztis kiszámíthatatlanság a hátulütő. Ember legyen a talpán, aki igazságot tesz!

Végső soron azt mondhatom, igazságtalan azt mondani, semmire sem volt jó a fúzió, ám kelletlenül ugyan, de elismerem, az olvasás idejére biztosított szórakozáson túl sokat nem ad. Persze, voltaképpen ez sem kevés. Mert ez a szórakozás viszont önfeledt. Akkor is, ha  a tartós hatására dőreség számítani. 

 

Frike Comics, 2018, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891045 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

9/10

A fülemben a Karfangen nyomja. A „Magican's Theater” albumot nyomtam be. A Karfangen Anton Kalugin egyik projektje a szólólemezei, a Hoghwash és a Sunchild mellett. Előtt. Játékos, izgalmas, változatos muzsika. Egyébként eléggé reggel van, karácsony másnapja, ülök a pici konyhánkban, meleg pokrócba csavarodva, megittam már egy manduka-kókusztejes kávét, és csuda jól érzem magamat. Ma találkozunk a gyerekeimmel és a párjaikkal. Várom a randit. 
Utóirat: a randi megvolt, másnap van, minden másnaposság nélkül. Szeretem a gyerekeimet. És hálás vagyok a párjaiknak hogy szeretik őket. Jó volt velük lenni. Régen röhögtem ennyit. S Lilinek még két hete van az anyja hasában, hogy kézben tarthassam az unokámat. 
A fiam pedig bőven kiadhatósági szinten rajzol képregényt. 

Mauro Boselli – Maurizio Colombo
Nicola Genzianella

Továbbra is az előző, a Prágában játszódó, A kőhíd alatt című rész a lieblingem. De ez a mostani sem rossz. Mi több! A prágai misztikum után most a fekete mágiába ugrunk fejest egy sorozatgyilkosos krimi cselekményével.

Az alapszituban semmi meglepetés nincsen, tulajdonképpen némi ráhagyással előttünk áll A rózsa neve alapötlete, csak pepitában. Mert mi történt abban a könyvben? Volt egy kötet, amely miatt egy világtól elzárt helyen, egy apátságban következtek be sorozatos, erőszakos halálesetek. Ahogyan kiderül, ott Isten nevében, az üdvöt féltve sorozatgyilkolt valaki egy könyv miatt. 

Emitt meg éppen nem az Ő nevében, hanem a sötét hatalmak irányítása, birtoklása érdekében történik a sorozatgyilok. De egy könyv áll itt is a középpontban. Az mindenek oka és kiváltója, és van egy megszállott itt is, aki monomániás, és akadályt nem ismer a könyv megszerzésével kapcsolatban. Összeáll a kép. 

Csak bólintani lehet arra az állításomra, hogy azt a történetet, amelynek egy könyv áll a középpontjában nem megírni nehéz, hanem a megírását elrontani. :-) 

A TÖRTÉNET ALAPJAI

Harlan Draka a freiburgi egyetemen oktat ebben a részben. Mi mást, vampirológiát. Mekkora ötlet már! :-D

Nem végzett ehhez sehol, semmiféle tanulmányokat, mindössze az élet sulijának felsőfokú tanulmányútjait járta szorgosan ebben a kérdésben. Az előadásait az egyetem rektorának személyes kérésére tartja, nem győzik titkolni, hogy Harlan nem néprajzos, csak tapasztalt. 

Harlan közkedvelt tanár. A diákok szeretik az óráit, érdekli őket, amiről beszél. A lányokat nem csupán az, amiről beszél... 

De vannak, akik odafigyelnek arra, amit mond. S vannak, akik nem csupán arra. Három diáknak, két lány, egy fiú, összeáll a kép az utóbbi idők egyetemi gyilkosságaival kapcsolatban. Meg gyanús nekik Harlan is, mint egyetemi előadó. A nyomába is szegődnek. 

Közben több jelre fefigyel a rektor is. Aztán sorba rakja őket, és összeáll neki a kép, miről van szó: adva van egy könyv, amellyel megidézhetők a sötét hatalmak. Ha minden jól megy. Ha nem megy minden jól, akkor bizony nagyon rosszul fog menni, arra nem érdemes indulni. Ezt a könyvet többen keresik. Immár a rektor is, Harlannal karöltve. Aztán lesznek a keresésnek csúnya, döbbenetes pillanatai. Lehet izgulni, bár a végső kimenetel nem lehet kétséges. 

A RAJZOKRÓL

Később akartam erről írni, még nem akartam kitérni rá, de itt minden adja magát, hogy mégis megtegyem. A vámpírvadász-sorozat ismét új rajzolót kapott. Immár a negyediket. Úgy hívják az úriembert, hogy Nicola Genzianella. 

Az úr egyidős velem, idén ötvennégy éves. Lám, kopasz, szemüveges, szakálla is van. A Zacher Gábor hasonmás-versenyt mégis én nyerném meg, bár esélye neki is lenne. Amíg nem vagyok ott. 

A pályafutását a Sergio Bonelli Editore-nél kezdte, borítókat rajzolt, majd kiruccant egy másik céghez. Aztán mégis visszajött, és a Dampyr-ral mindent vitt. 

Genzianella rajzai önmagukért beszélnek. Én nem is fogok róluk semmit mondani. Nem azért, mert semmitmondón beszélnek önmagukért, hanem azért, mert remekek. 

S hogy egy kicsit haza is beszéljek, nekem senki ne mondja, hogy alkotónk soha, semmikor nem látta Korcsmáros Pál rajzait,, mert az tuti kamu! Miért mondom ezt? Nézd csak például ezt az arcot! Vagy nagy szellemek, ha találkoznak... Más magyarázat nincsen. A reinkarnáció kizárt, mert szerzőnk és Korcsmáros éltek párhuzamosan, voltak közös éveik az időben. 

Mutatok egy harmadik képet is. Mert kifejező, nyugis és szép.. 

 VAN-E ÚJDONSÁG A TÖRTÉNETBEN?

Van és nincsen.

A katedra mondjuk nem annyira Harlan természetes közege. Meg az sem mindennapos (mindentörténetes?), hogy szerelmessé legyen. Ezúttal pedig ez vár rá. Tanár-diák viszony. Lehet-e egészséges?

Volt már ilyen, de ez a sztori sem vámpírtörténet. Egy darab vérszívás sincsen benne. Fekete mágia az van, meg túlvilági lény is, csúnya is, mint a rohadás, de vámpír az nincsen. Egy darab sem.

Erről jutott eszembe, hogy két füzet óta Harlan állandó társai, a német nevű, cseh vámpírlány, Tesla, és a balkáni harcos, Kurjak, úgy fest, szabadságon vannak. 

Az előző, prágai történet finom misztikáját felváltja egy durvább, brutálisabb horror. A fekete mágiának, Faust óta bizton tudjuk, ára van. Az alvilági doktor a lelkét adta el. Itt más történik a sötét erővel üzletelővel. Miközben veszett a lelke is. Lehet, Faust jobban járt. Nem mondom el, miről van szó, csúnya spoiler lenne. 

 De rajzolónk tud nyomasztót is rajzolni. Akarsz egy ilyet is látni? Tessék! 

Van ennél sokkal rosszabb is, ez csupán a kezdet. Nem terhellek vele. De a lényeg tehát az, hogy egy könyv kerül a küzdelem középpontjába, amiért érdemes ölni is, s amiért még a túlvilági hatalmak is beszállnak a buliba. 

Ami még újdonság az előző kötetekhez képest, hogy eddig a főhős és a társai csupán küzdöttek, de itt Harlannak konkrétan nyomoznia kell. Mozaikról mozaikra kell összeállítania a képet. Ez valamelyest meg is haladja a képességeit, de szerencsére nincsen magára hagyva, akadnak másoknak, akiknek ez jobban a személyes profiljába vág. Az összmunka vége persze nem lehet kétséges. 

A nyomozás egyébként érdekes, izgalmas. Főleg mert sikerült olyan plusz alakokat kitalálni, bevetni, akik ide-oda terelik a gyanúnkat. 

 

Fumax, Budapest, 2008, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639861145 · Fordította: Benes Attila

9/10

2021 decemberében, hat nappal karácsony előtt, vasárnap hajnal, The Winter Machine-t hallgatva. A 2021-es „Kites” című remek lemezt. Két napja hallgatom. Kiművelt, dallamos, kellemes és izgalmas. A kávé finom, a LIdlben vettem bele ilyen kis fémdobozos kávéízesítőt, Szamóca lányomtól és a párjától kaptunk ilyet tavaly karácsonyra. Igaz, azóta nem vettünk. Nekem bejött. Most mandulás és narancsos lett a repertoár. 

 

Az interjú műfaját mindig szerettem. Azt hiszem, Mester Ákos egykori könyvével kezdődött, majd Friderikusszal folytatódott. Nem vagyok mániákus a műfajt illetőn, de a jó interjúkat szeretem. Könyvben is, folyóiratban is.

A jó interjúnak több feltétele van. Az alap, hogy az alany nyitott legyen, legalább kommunikatív. A másik alap, hogy a kérdező, a riporter felkészülten kérdezzen, tapintattal, de célratörőn, bizonyos értelemben gátlások nélkül. 

  Miért olvastam el ezt a könyvet?  

Az interjúkötetekben mindig akadt olyan beszélgetőalany, akit nem ismertem. Volt, akinek még a nevét sem. De jobbára nem ugrottam át a számomra ismeretlen személyeket. Ahhoz azonban, hogy egy számomra ismeretlen, soha nem hallott nevű emberrel készített interjúkötetet elolvassak, még nem volt példa. Nos, ez a kötet az első ilyen. 

Miért? Ó, nagyon egyszerű!

EGYFELŐL, ahogyan mondtam, a kötet címe. Mert az, hogy valaki magyarként három pápa alatt is szolgál, nem tűnik kis dolognak. Mert persze az írnokot úgy képzelem el, hogy ott ül a nagy ember mellett (majdnem azt írtam, a lábai előtt) és szorgalmasan jegyzi, amire utasítást kap. Persze, ha elszakadok a belém égett sztereotípiától. (Nyugodtan képzeld az írnok mellé az udvaribolondot és az udvari főkóstolót, meg az alabárdos őröket, s máris pontosan láthatod, milyen kép él bennem egy írnokról.) 

A MÁSIK ok Somorjai Ádám arca. Szimpatikus, nyitott embernek tűnik, nem igaz? Minden bizonnyal benne van a tudatalattimban az is (illetve immár nem ott), hogy emlékeztet Czakó Gáborra. Remélem, ez egyikük számára sem dehonesztáló! 

Van HARMADIK OKOM is. A Római Katolikus Egyház maga. Ami elképesztőn ambivalens a tudatomban. Erről tehet a neveltetésem is, a szocializációm is, a vallásos múltam, és az olvasmányélményeim is. Akarok róla beszélni! 

Igen sokáig a vallás és az egyház, ami számomra egyazon dolog volt, az elmaradottság és a bigottság megtestesítője. Mondjak hívószót? Quasimodo és Esmeralda, meg tudod, az a gazember Frollo. Meg az ezer hasonló történet. Amikben mindig az egyház és a papok voltak a negatív figurák. Ne felejtsd el, hogy mikor nőttem fel! (Ha nem tudod, a hatvanas évek végén születtem.) 

Aztán egy katolikus család elcipelt egy félig legális, félig zártkörű filmklubba, ahol a Napfivér, Holdnővért vetítették. (Igen, sziasztok, Hórvölgyik, ti voltatok azok! :-) ) Elvesztem. Vagyis inkább megkerültem. Nem vehemensen, nem látványos megtéréssel, csak kicsi kapu nyílt bennem. Ami a múló idővel egyre tágult. S mintegy jöttek a véletlenek: Mika Waltari és Az emberiség ellenségei, de főleg Az ország titka. Meg a Joni című könyv, a fejesugrástól lebénult, később megtért lánnyal. Ez igaz sztori. Meg a Sztárcsinálók, meg a Jézus Krisztus Szupersztár. Meg a jáki templom egy szobra. Meg Rajágh Laci a katonaságnál, a maga katolikus családi hátterével, piarista gimnáziumával, széles körű műveltségével, és a feleségével, Picurral. Általuk jött C. S. Lewis és Chesterton. Meg Hamvas Béla. Laci szimpatikussá tette II. János Pált is.

Nem sorolom tovább a kis lépcsőfokokat, túl hosszú lenne. 

De '90-ben jött egy evangelizáció a KEK-en, annak következtében meg tizenhét év aktív keresztény élet, Biblia-körök, előadások tartásával, folyóirat főszerkesztésével, Az adventisták tanításában a római egyház szerepe nem dicsőséges. A próféciamagyarázatukban egyenesen lutheri nézeteket vallanak Rómáról. Semmi bajuk a katolikus emberekkel, de a katolicizmust elutasítják, és azt vallják, a Jézus Krisztus visszajövetele előtti időkben igen csúnya szerepe lesz. S hogy a pápaság intézménye, és nem egy tanítása teljesen Bibliátlan. 

Ezzel együtt a katolikus egyház nemzet-megtartó ereje például vitathatatlan. Ha voltál már Erdélyben, mondjuk a Szent Anna-tó partján, a búcsú napján, és hallgattál már magyar nyelvű misét, tudhatod, miről beszélek. Ahogyan a tudomány és a lelkiség életben tartásának az ereje is köthető a katolikus egyházhoz. Elképedsz, ha utána nézel hány tudós, feltaláló került ki a katolikus egyház berkeiből! Tényleg lélegzetállító ám! 

Meg persze a pedofil-ügyek, tudom. eszemben sincsen relativizálni őket. Ahogyan az inkvizíció borzalmait sem.  De azonnal ott van például, hogy Teréz anyára ne is gondoljak, Böjte Csaba példája. Ami nem oltja ki az előző bűnöket, csak mintegy ellensúly az egyoldalúság ellen. (Gyorsan teszem hozzá, nem az adventisták védelmében, hanem szintén az egyensúly érdekében: amikor Rómát nem tartják Krisztus képviselőjének, nem a római egyház tagjainak a személyes bűneire alapoznak, hanem a hivatalos teológiájára és a történelmi szerepére.)

Nem sorolom tovább a nézőpontokat. Van itt innen is, onnan is látnivaló, gondolkodnivaló rendesen. 

S van itt egy Somorjai Ádám nevű, rendkívül szimpatikus ember, aki a római egyház három feje mellett is írnokoskodott. És szimpatikus, meg hasonlít Czakó Gáborra. 

Hát ezért.

Somorjai Ádám és II. János Pál pápa
(a fotó a könyvből való)

  Beváltak-e a reményeim?   

Igen és nem. Inkább nem. Alapvetően semmi baj nincsen a kötettel. Csak valahogy teljesen célját tévesztett. Pedig Isten látja a lelkemet, nagyon akartam szeretni. De tényleg! 

Somorjai Ádám egy csuda kedves, értelmes, okos ember. Aki végtelenül diplomatikus is. Elmer István pedig nagyon jól kérdez, és szemmel láthatón jól ismeri a beszélgetőpartnerét és a katolikus egyházat is.

S ebből ered a kötet gyöngéje. Mert Elmer István arról kérdezi Somorjai Ádámot, amit nem tud. Csakhogy ez a nemtudás közel nem azonos az olvasó nem tudásával. Ohó, mondhatnám! Mert ugyanebből ered a kötet megdöbbentő aránytalansága is. 

A könyv címe remek. Felhívja a figyelmet a „főszereplőre”. Maraggyá' már, egy magyar, három pápa alatt is írnokoskodott az oroszlán barlangjában...? Apám, miket tudhat ez a manusz? 

AZ ÍRNOKSÁG
Csakhogy mire eljutunk az írnokságig, eltelik úgy kétszázhúsz oldal! Miközben kétszáznyolcvannyolc oldal a szöveg.

S az írnokságról kiderül a maradék hatvan oldal alatt, hogy közel sem arról van szó, ami az embernek eszébe jut a szóról. Tudniillik, hogy a pápa írni akar valamit, gyorsan ugraszt Somorjaiért, aki ezáltal olyan dolgokba lát bele, hogy az csak csuda. Mindebből csak a csuda igaz, de Somorjai a keresztre esküdött, hogy arról meg hallgat. A manóba!

Somorjai Ádám csakugyan írnok volt a Vatikánban, s igen, a pápa írnoka. Csak nem úgy, abban a rendszerben, ahogyan elképzeltük: Somorjai egy volt a többi között, ahogyan ő fogalmaz: csavar a gépezetben. 

Ezzel nem fikázom azt a pályát, amit bejárt, mert azért az nem semmi. Csupán iparkodom eloszlatni a félreértéseket, nehogy úgy járj, ahogyan én jártam ezzel a könyvvel. 

A kötetből csak néhány morzsányit tudsz meg a Vatikán működéséről, a tevékenységéről, a hatékonyságáról, a három pápáról (II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc). Persze az ember egy szerzetestől nem is arra számít, hogy miután huszonhat évet ott dolgozott, majd jól leleplezi az anyaszentegyházát, de azért annál mindenképpen többet, ami ebben a könyvben áll.  Ha már a könyv címe erre fókuszál. 

A BENCÉSEK
Ahol még visszaüt Elmer István ismerete: mondd, mennyit tudsz te a bencésekről? Aham, ez az! Hát én is nagyjából annyit... Érdekelt volna, hogy kik is ők, mit is akarnak, mennyiben mások a többi rendtől. S ha már interjú, akkor a beszélgetőalany miért pont őket választotta? 

A SZEMÉLYES HITÉLET
S még egy ordenáré hiányérzet-ok: semmit nem tudunk meg Somorjai személyes hitéről. Hogy volt-e megtérés-élménye, hogyan éli meg az Istennel való kapcsolatát, vannak-e kétségei, miként bizonyos abban, amiben bizonyos.  

Viszont a gyerekkoráról, a rokonairól nagyon sok mindent megismerünk. Nagyon-nagyon sok mindent. Ami, bevallom, annyira nem nyűgözött le. Ahogy, amikor bárkinek az életrajzát olvasom, a gyerekkor érdekel legkevésbé. Hacsak valami nem annyira lényeges, hogy általánossá nyílik.

Persze, a magaméról én is szeretek beszélni, mert önmagunknak nagyon fontosak a gyökereink. De amikor akárki valakivé lesz, akkor jobbára az a közeg érdekli az interjúi, az életrajza nézőit, olvasóit, amelyben akárki valakivé lett, amiben ismertté és fontossá vált. A gyerek- és ifjúkorának meg maximum azok a vetületei érdekesek, amelyek kapcsolatba hozhatók az ismertsége közegével. Ugyan kit érdekel Eric Clapton kedvenc plüssmackója, hacsak nem írt róla egy dalt is?

NAPI TÖRTÉNÉSEK
A beszélgetés néha bele-belecsippant a történelmi eseményekbe (ami valamikor napi politika volt, csak az idő történelemmé érlelte). Érdekessé is válnak ezek a beszélgetés-részek.

Aztán Somorjai rendre elköti ezeket a szálakat. Mintha az egyház története függetleníthető lenne a politikától és a történelemtől. A Vatikán maga a politika, annak minden pozitívumával és negatívumával, elkerülhetetlenségével és kísértéseivel. Ugyan politika-e, hogy II. János Pál támogatta a Szolidaritást? Hát persze! Elítélhető? Ámde másik oldalról a katolikus egyháznak rendre felróják a második világháborús passzivitását (ami egyébként nem igaz; erről említés szinten szó van a kötetben is). Ámde ha zsidó-ment, az meg bizony aktív politika. Vagyis politizáljon vagy se az egyház?

A kérdés kicsit olyan, mint a kereszténység általános megítélése. Ha már szóba került a pedofília: a katolikus egyház gyerekekhez való viszonyát miért néhány beteg állat, miért nem Néri Szent Fülöp (tudod: „Az az egy fontos / Legyetek jók most / Már nem kell túl sok a holnaphoz...”) határozza meg? Koncepció kérdése az egész. Anélkül, hogy bagatellizálni akarnám, ami köztörvényes. 

Egyébként az ilyen és hasonló kérdéseket is messze elkerüli a könyv. Sajnos. 

  Az össz- és a végső hatás  

Sajnos csalódás. Pedig ahogyan mondtam, volt bennem kíváncsiság és nyíltság. Még úgy is, hogy Somorjai Ádámról nem hallottam ezelőtt, így semmit nem is tudtam róla. De ahogy mondtam, a könyv címe, Somorjai arca, meg az egész pozitív prekoncepciót épített bennem. Amit a könyv egésze viszont nem teljesített. 

Somorjai Ádám ettől még érdekes személyiség, jó beszélgetőpartner, a könyv alapján szimpatikus ember. Talán ha a riportere (vagy micsodája) jobban karban tartja a beszélgetés arányait, és empatikusabb azokkal, akiknek az interjú készült, egészen más lenne az összhatás. Talán akkor jó lenne a könyv, informatívabb a beszélgetés. Azok számára is, akiknek a például a katolikus egyház felépítése, liturgiája, belső nyelvezete tökéletesen ismeretlen. (Sajnos amikor ilyesfélék előfordulnak, semmi magyarázat, egy-egy láb- vagy végjegyzet nincsen sehol.) 

Persze az is lehet, hogy alapvetően az aktív, teljesen képben levő katolikusoknak készült a beszélgetés. Meg a családtagoknak, barátoknak. (Ez tréfa volt...) Ami szerintem nagyjából halálra is ítéli a könyvet. Nagyon nagy kár érte. 

 Somorjai Ádám és Ferenc pápa 
(a fotó a könyvből való)

Kalota Művészeti Alapítvány / Napkút, Budapest, 2021, 312 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156283191

7/10

 

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2021 decemberében, egy héttel karácsony előtt. 

Mauro Boselli – Luca Rossi

PRÁGA

Nem mondom, hogy különösebben rajongok az utazásért. De az sem igaz, hogy ne lenne bennem kíváncsiság más helyek megismerésére. Ha nem jutunk el nyaralni (ilyen talán kétszer fordult elő családfői pályafutásom során), az nagyon komoly hiányérzetet kelt bennem. S hosszú évek után csupán jövőre megyünk ugyanoda, ahol tavalyelőtt voltunk. Eddig minden évben máshová utaztunk.  

Kevés hely van, ami abszolút bakancslistás a számomra. Az egyik, s talán legfőbb Prága volt. Ez az a város, ahová bármikor visszamennék. Ezt nem mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, de a napokban szóba került Prága, és ezt mondta nekem:
– Prága... Megint el kellene oda mennünk, Morzsám!

S minden különösebb háttérinfó nélkül mondom, laknék is ott. (A másik ilyen Gyula, bár itt vannak háttérinfók.) Bár nem tudom, milyen magyarként a csehek között?

Prágára már gyerekkoromban is kíváncsi voltam. De csak 2015-ben, negyvennyolc évesen jutottam el oda. Természetesen Szerelmetesfeleségtársam ezúttal is csodásan megszervezte az utunkat. Autóbusszal mentünk. A szállodánk úgy három percnyire volt a buszpályaudvartól, tíz perc sétára a Vencel tértől és úgy tizenötre a Belvárostól. 

Csak pár napot töltöttünk ott, vagyis Prágából csak a legnevezetesebb dolgokat láttuk. A mindennapi Prágába nem jutottunk el. A történelmi Prága teljesen lenyűgözött.

Sokan írtak már sok mindent erről a városról. Számomra kedves, szép, elegáns, mégis otthonos. S ha Prágára gondolok, SzFT jut azonnal az eszembe. Nem csupán azért, mert ő szervezte az utunkat, még csak nem is azért, mert vele voltam ott. S nem is az az evidencia, hogy szerelemes vagyok belé. Mármint nem Prágába (bár tulajdonképpen belé is csak máshogyan.) Az ok az, hogy van valami közös SzFT-ban és Prágában.

(Mellesleg sokat gondolkodtam, miért szeretem a kis Toyota Yarisunkat. Ugyanezért: sok mindenben SzFT-re emlékeztet. Például van feneke, de szép, gömbölyű. És megbízható. Részleteiben és összhatásában egyaránt kellemes.)

Minden otthonossága, kedvessége és kellemessége mellett Prágában van valami lehengerlőn misztikus. Talán amiatt, hogy árad belőle a középkor. Talán a Belváros zegzugos utcácskái, vagy a Károly-híd kőszentjei... Mindenesetre az utcákat róva az emberben támad olyasféle érzés, hogy a múlt és egy másik valami különös, nem csupán tárgyakban, épületekben megmutatkozó módon ott settenkedik a nyomában. Mintha egy óvatlan lépéssel simán átléphetne, áteshetne, átzuhanhatna amoda. 

A fenti mondat lehetne egy csupán hatásvadász bevezetés is a jelen Dampyr-kötethez. De nem az.

Tényleg, konkrétan volt ilyen érzésem Prágában. Három esetben is.

1. Először a Szent Vitus katedrális láttán. A rengeteg apró tornyocskájú, csipkés, pikkelyes épület egy kis utcából kifordulva úgy állta az utunkat, mintha a földből nőtt volna ki. Volt benne valami lélegzetállító, ahogyan fölénk terebélyesedett. Mordor nevét mormoltam magamban, de csak halkan, nehogy felingereljem az épületet. Tudom, hogy az a Notre-Dame, de azonnal a Fazekas Attila rajzolta Frollo alakját társítottam az épülethez. Nem tudtam szabadulni a kényelmetlen gondolattól, hogy az épület él. Lenyűgözött, de egyben a hideg rázott tőle. 
2. A másik hasonló érzés akkor tört rám, amikor Kampa szigetének kis hídján, az azóta végleg bezárt Cafe Bar Nad Čertovkou feletti kis hídon állva a szerelemlakatok tömkelegét nézegettük. Talán a malmot őrző vizimanó az oka. Ami, ott állva a helyszínen, valahogy még hihetővé is válik. Egyébként ez a Dampyr történet itt, Kampa szigetén kezdődik
3. A harmadik eset, amikor úgy éreztem csak egy kis lépés, és máris nem a turistáktól nyüzsgő Prága Fő terén, a Régi Városháza nevezetes Asztronómiai órája, az Orloj alatt ácsorgok, várva a bábúk óránkénti előadását az óra feletti kis ablakokban (a táncot a Halál nyitja). És nem a nyári melegben, hanem valamikor a középkorban vagyok, vagyunk, vacogva a hideg ködben, valami oszlophoz kötve a Fő tér közepén. Komor, fáklyás szerzetesek állnak körbe, a bakó már élezi a pengéjét, a tömeg csúfondárosan köpköd, rohadt zöldséggel dobál minket...

Ezek után ki kételkedne abban, hogy a hatalmas agyagszobor, a zsidók védelmében a rabbi által alkotott gólem*, amelyet emberi lélek kelthet életre. Valahol még itt rejtőzik a városban, és arra vár, hogy újra életre kelhessen?

Kétség nem fér hozzá, hogy Mauro Boselli járt Prágában. 

* Nem véletlen, hogy a történet több írót is megihletett. A leghíresebb feldolgozása a gólem történetének Gustav Meyrink és Isaac Singer nevéhez kötődik. Mindketten a tömör Gólem címet adták a regényüknek. 

A DAMPYR PRÁGÁBAN

Harlan Draka, a dampyr, vámpír apa és ember anya szülötte, akinek a vére halálos a vámpírokra, Prágába megy.  Moszkvában volt, amikor kapott egy üzenetet, hogy jöjjön Prágába és keresse meg Kampán az Elveszett Léptek Színházat. A levél aláírója Caleb. (Kiderül majd, hogy ő egy angyal. Meg az is, hogy Kampán soha nem volt színház.)

Harlan körül hamarosan besűrűsödnek az események. Jó ismerősévé (és a Dampyr-sztori visszatérőjévé válik Nikolaus. Aki voltaképpen a rossz oldalon álló angyal, de csuda szimpatikus figura. Kinézettre nem éppen démoni. Sokkal inkább úgy fest, akár a Vas- és Acélárú-gyár esztergályosa.

S Nikolaus figurája tulajdonképpen jellemzi az egész történetet. Mert ellentmondásos. (Ha bibliai szempontból nézem, zavaros marhaság az egész, az irodalmi dramaturgiára tekintettel zseniális megoldás.) Nikolaus úgy harcol a jók oldalán, hogy közben nem marad a rossz oldalon. Mint a Dampyr-kötetek egyik legszimpatikusabb figurája. Összetűzései Calebbel, a jó oldalon álló angyallal finoman árnyalják a kapcsolatok rendszerét. Fizikailag nem bántják egymást, de plasztikusan érződik, hogy nem állnak azonos oldalon, fogható a kettejük közötti feszültség. Csuda jó megoldás, hogy Caleb figurája megjelenésében nem annyira szimpatikus mint Nikolausé. Csakhogy ő a jót képviseli. 

A történet lényege a következő: adva van egy rejtőzködő alkimista, aki egy emberi lélek felhasználásával életre akarja kelteni a híres prágai gólemet. Természetesen rossz fiú, és a saját céljaira akarja felhasználni annak erejét és sebezhetetlenségét. 

A történetben van egy párhuzamos Prága. Ahová minden fontos szereplő átkerül, s ahonnan mindenek végeztével bizony érdemes kijutniuk. 

Mesebeli, elvarázsolt Prága ez. Vonzó és taszító, nyomasztó, félelmetes és hívogató. Áthatolhatatlan falú labirintus. Harlan is majdnem benne reked. 

Mennyire zseniális már ez a rajz, nem gondolod?

Minden más már spoiler. Nem is megyek bele a részletekbe, engem te ne utálj! 

MILYEN EZ A PRÁGAI DAMPYR-TÖRTÉNET?

Tömören? Szemtelenül jó! sikerült! Mindenféle szempontból. Nekem külön tetszett, hogy kivételesen egy fél vámpír sincsen benne. Persze méltó ellenfél azért akad, naná! Ahogyan az is megelégedésemre szolgált, hogy most több volt a misztikából fakadó csavar mint a küzdelem-következménye áldozat. 

Még az is bólogatásra késztetett, hogy bár Prága, meg szívem-csücsök, de ezt sem tolták túl, finoman megtorpantak egy kellemes lélektani felhasználási-határon. Viszont remekül hozták azt a hangulatot, amit én is éreztem Prágában, s amit pár bekezdéssel fentebb ecseteltem neked. 

Egyszóval az egész, ahogy van, telitalálat. 

A kötet grafikusa az a Luca Rossi, aki a nekem eddig legkevésbé tetsző Dampyr-epizódot, a Tengerparti fantomokat is rajzolta. Tény, ami tény, nem a rajzokkal volt bajom annál a történetnél sem. Rossi nem veszik el a részletekben, nem annyira cizellál, mint Majo, nem annyira az akcióra koncentrál, miképpen Dotti teszi. Rossi a hangulatok rajzolója. Akkor is, ha nincsen semmi szégyenkezni valója a mozgalmasabb jeleneteknél sem. 

• 
• 

Külön jó pont, hogy a befejező kép egy bődületesen jó poén. Ezt látnod kell!

 

Fumax, Budapest, 2008, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639861022 · Fordította: Kálovics Dalma

10/10

 2021 decemberének dereka, karácsony előtt egy héttel. Nem így terveztük a szombatot, sikerült jól átvásárolgatnunk (nesze neked, exadventistaság!), majdnem öt óra volt, amikor magunkba tudtuk tenni a disznótoros ebédet, némi „Szívek szállodájával” fárasztva közben magunkat. A második évad végén járunk. Egyre rosszabb. 

Ma reggel kaptam az értesítést, hogy a moly.hu szerint 2021-ben elolvastam száz könyvet. Ha jól értelmezem, amit látok, amióta tagja vagyok az oldalnak, összesen 1286-ot.

Az ünnepek arra valók, hogy megálljunk, visszatekintsünk, elgondolkodjunk. 

Nincsen min. Olvasok, másként nem tehetek. Akkor is, ha leszámoltam azzal az illúzióval, hogy a könyvek által előrébb megy a világ. Nem megy. A világ arra megy, amerre mennie kell. Annyi lehetséges, hogy a könyvek által nem megy olyan gyorsan arrafelé. Voltaképpen ez sem kevés. Nem túlélés, csak haladék. 

Nem vagyok olyan okos és művelt, hogy az olvasás biológiai, pszichológiai, szociális, és egzisztenciális hasznáról beszéljek. Különösen így összefoglalón: az olvasás. Mintha mindegy lenne, mit olvas az ember. A konzerveken is betűk vannak. S olvashatok akár Wittgensteint is, ha egy szót sem értek belőle. 

Vagyis a kitüntetésem semmi más, csak egy statisztikai adat: ennyi könyv adatlapján jelöltem be a moly.hu-n, hogy elolvastam. Még az se biztos, hogy mindet olvastam (de), lehet, hogy csak unalmamban kattintgattam (nem). De a számon túl mást nem mond ez a kitüntetést. 

S ezzel nem a Molyt fikázom, tőlük udvarias, kedves gesztus, hogy kitüntetéssel hívják fel a figyelmemet arra, amit az algoritmusban beállítottak. 

De akkor játsszunk. Feltételezve, hogy van még húsz évem, s megérem Lili unokám érettségijét, meg még egy kicsit, és túl leszek addigra a hitelünkön is, amit a lakásra kellett felvenni (áááámeeeen!) évi száz könyvvel az még kétezer könyv. Szép szám. 

Az elkeserítő az, hogy valószínűleg okosabb és szebb nem leszek tőle. Talán tájékozottabb. S talán lassabban lassul majd az agyam. 

A csuda, vagyis inkább a jó Isten tudja. Mindenesetre olvasni jó, barátaim! 

 

A két könyv közül, nem is figyelve a műfajra, olvasásban előre vettem a friss, idén kiadott kötetet. Kötetecskét. Mert a Három tucat alig száz oldal. Mert szuvenír. Harminchat. Ilyen-olyan utakról, utazásokról. A szuvenír pedig nem nagy ajándék, csak amolyan emlékeztető ajándékocska. Figyelmesség másoknak. Ajándék, ugye. 

Az alcím műfaj megjelölés. Ami elgondolkodtató és zavarbejtő.  Azért az, mert akkor lehet studírozni, mikor melyiket olvassuk? Mert a kettő nem ugyanaz. 

A karcolat (régebbi nevén karc, rajz) rövid, szellemes, egyetlen problémát felvillantó s a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Többnyire valóságosan megtörtént eseményből ragad ki egy-egy epizódot, amelyhez ironikus hangú, kritikus szemléletű, rövid, szellemes-tanulságos kommentárokat fűz. 20. századi virágzását a modern sajtó nagyarányú elterjedésének köszönheti. Mint heti- és napilapokban rendszeresen közölt írásmű, a tárca rokona, ill. a tárcarovatban publikálják. Irodalmi őseinek a görög novellák, a római szatírák és epigrammák tekinthetők. A magyar szakirodalom megkülönbözteti humorosabb és kiélezettebb csattanóval végződő változataként a krokit, és az inkább egy-egy jellem vagy élethelyzet hangulatos leírását nyújtó tollrajzot.

Forrás

Ezzel szemben az elbeszélés: 

A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul. 

Forrás

A jelen kötetben nehéz eldönteni, melyik írás, melyik műfajhoz tartozik? Ugyan az egyik jobbára a valóság lenyomata, a másik a fantázia terméke. De az igazság az, hogy jelen esetben volta- és tulajdonképpen teljesen mindegy melyik-melyik. Mondom is, miért. 

Egy-egy írás egy-három oldalnyi. Nyúlfarknyi. Vagyis bármelyik megfelel bármelyik meghatározásnak. Viszont a stílusában annyira egységes, hogy csak akkor töprengünk el, milyen műfajt is olvasunk, ha nagyon akarjuk tudni. Azonban az a helyzet, hogy ezen eszünkbe sem jut töprengeni. Azért nem, mert a legtöbb kis nyúlfarknyi íráska simán magával ragad. 

S most kellene harminchat történetet összefoglalnom... 

UTAZÁS

Az ember jobbára azért utazik, gondolhatnánk naivan, hogy új helyeket, szokásokat, embereket ismerjen meg. S hogy pihenjen, kikapcsolódjon. Ja, ezek miatt is. Meg a lópikulát ezért! Lehet más oka is valakinek, hogy útra keljen. Például a felvágás. Meg a másik felé érzett kötelesség. Meg ezeregy egyéb is. 

A magam részéről otthonülő vagyok. Hétközben sofőrködöm, a csudának sincs kedve a maradék időben is folyton menni. (Kivéve Tibor kollégámat, neki gyárilag van beszerelve a rakéta a fenekébe: bio perpetuum mobile.) De nyaralni szeretek, ha nem kell folyamatosan ott is menni, ha van lehetőség a leülésre, hanyatt dőlésre. Szerelmetesfeleségtársam szerencsére hasonlóan működik, s ő a privát utazásszervezőm. 

Szanyi Ildikó könyvéből is ez az ezeregy indok derül ki. Mert Szanyi Ildikó történetei egy idegenvezető történetei. Ahogyan egy idegenvezető látta azokat, akik utaznak. Meg ami velük történt. 

Mert könnyen belátható, hogy utazás közben történnek dolgok, amik helyben maradva nem. Különösen, ha az utazás társasutazás.

Amire a magam részéről kevésbé vágyom. Egyszer voltam ilyenen, nem volt rossz, de ha választhatok, nem kétséges, nem erre indulok el. 

AMI TÖRTÉNIK

Tragédia. Komédia. Tragikomédia. Az élet. A halál. Kicsiben. (Nem kis halál, az a spanyol nyelvben a női orgazmus. Bár egy utazáson persze az is történhet. Csak ebben a könyvben nem történik.) Mert a történetek kis történetek. Bár több esetben csak a külső szemlélő és az olvasó számára. Tenyérben tartott víz. Ami könnyen elfolyik, de simán az életet is jelentheti. 

Van itt nagyon sok minden, kiemelni is nehéz valamit. Vannak nehéz emberek, akiket még az idegenvezető sem szívlel. Van megcsalt jegyes. Van özvegy férfiember, aki a felesége miatt utazik el Feszty-körkép nézőbe, hogy majd el tudja mondani neki, milyen is; az asszony már nem juthatott el megnézni. Van tériszonyos idegenvezető. Van szoborszempontból (brüsszeli pisilős kisfiú) monomániás utas. Van olyan történet, ami elmondja, hogy a technika, a kamera megölheti az utazást. Aztán megtudhatjuk, mit gondol az egykor a családja tulajdonában levő kastélyába látogató, az idegenvezetőt hallgató Andrássy-lány. Meg ezer minden, de legalább harminc másról. Nézve innen is, onnan is, látva ezt is, azt is. Hol nevetve, hol elszoruló szívvel, hol dühöngve, hol lemondón, hol csudálkozva, hol mosolyogva, hol sírva, hol sóhajtva könnyebbülten és fátyolos szemmel. 

AHOGYAN SZANYI ILDIKÓ ÍR

A szöveg nem csupán elmesél. Hanem szépen mesél. Irodalmian. Nyugodtan, ahogyan mesélni kell. Mert érdemes tudni, hogy Szanyi Ildikó szépíró is. Ezt persze tudjuk, mert ez a könyv is novellák és karcolatok sora. S itt harap a farkába a kígyó: mert nem eldönthető, hogy melyik-melyik. Mert összefolynak a stílusok. De az előző bekezdés tekintetbe véve, vajon van-e jelentősége, igaz vagy fikció, amit olvasunk, ha egyszer hat ránk? 

Az egész olyan kis pasztell. Mert ahogyan hat, az nem reveláció, csak olyan csendes kis hatás, ahogyan jólesik a teraszon ülve egy jó szivar füstje a vastag habú kávé mellé, konyakkal. Emberi. Nem akar megváltani, üdvözíteni. A maga módján valahogy mégis jobbá tesz. Csak úgy suttyomban, kis mellékesen. 

Aztán pár hónap, fél év múlva lehet újra olvasni. 

A minap.hu cikke a szerzőről és a könyvéről

 

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!