SZÍNHÁZ   Érdekes ez a dolog. Szeretem a színházat. Élőben. Meg olvasni is. Felvételeken annyira nem. Keresgélem, mi lehet ennek az oka. A színészek természetesen nem rosszabbak, mert kamerára vették őket. A darab mondanivalója sem lesz mássá.

Talán a látvány. Meg a hang. A felvétel megtekintése eszközön keresztül zajlik (tévé, monitor, projektor). Az eszköznél megszoktuk a jó hangot, a profi látványt. Ami a színházban nem feltétlenül adott. Vagy ha igen, akkor is másképpen. Így lehetett például, hogy ami a Királydombon egy fergetegesen látványos István, a király előadás volt, az Koltay Gábor filmjében verejtékszagú erőlködéssé vált. 

Szóval szeretem a színházat. Ennek ellenére mégsem vagyok egy megrögzött színházba járó. Valamikor a kamaszkorom végén, a húszas éveim elején, akkor igen. Ezért volt szerencsém például Darvas Ivánnal látni az Equus-t és A nagybőgő-t. De még akkoriban sem mentem minden héten színházba. 

Meg nem mondom, mi volt az első dráma, amit olvastam. Talán Shakespeare? De a rákattanás, ez biztosan tudom, Dürrenmatt-tal, Fizikusokkal és Az öreg hölgy látogatásával kezdődött. Talán Mrožekkel folytatódott. De ebben már nem vagyok annyira bizonyos. Az biztos, hogy Peter Schaffer az Equus-szal és a Sartre-Dumas páros a Kean, a színésszel a befutók között volt. (Az utóbbi esetében a darabot láttam előbb, Haumann Péterrel a főszerepben: lenyűgöző volt. Olvasva nem is volt akkora élmény.)

Ma sem vagyok nagy színházba járó. Vannak anyagi okai, vannak időbeli megokolások. Nem arról van szó, hogy kevés az időm. Sokkal inkább arról, hogy a színház időigényes. S volt jónéhány csalódásom, ami miatt a ráfordított idő kidobott idővé vált. De mert nem vagyok rendszeresen színházba járó, ezért nem is vagyok tájékozott és naprakész. (Nem úgy mint az anyósom, Márta néni! Na, őt bizony kérdezhetnéd!) 

De olvasni azért szoktam drámákat. Ha nem is szekérderéknyit. Az esetükben valahogy nem fáj annyira a kidobott idő. Akkor sem, ha nem érte meg a ráfordított egységet. A fene se érti ezt! 

  DRÁMÁK  
Ne keverjük a dolgokat! A dráma színpadi előadásra szánt irodalmi mű. Ami színpadon jelenik meg, az dráma. Mert a dráma fajtái: tragédia, komédia, tragikomédia. Vagyis mondjuk a Játszd újra, Sam Vígszínházi bemutatója is drámabemutató volt. Miközben a darab vígjáték. 

  KI A KORTÁRS?  
Hát én. Mármint az én generációm. Ahogy az kiderül ennek a kötetnek az életrajzi adataiból. A hatvanas évek második felétől születettek. Akik megélték még az előző rendszert, akik a kommunizmus bukása (hahaha, ugyanúgy itt van velünk, csak másképpen!) idején eszméltek, és a kétezres évek elején értek meglett emberré. 

 * 

Azt hiszem, nagyjából összeáll a kép, miként került ez a kötet a látóterembe

 * 

Lehetne ugyan sok az egyben is véleményt mondani a kötetről, de úgy gondolom, összességében nem mondanék vele semmit. Mert ha azt írom, hogy „jó könyv, többnyire jó drámákkal”, vagy azt, hogy „vannak benne jó drámák is, de a gyengébbek az összhatást nagyon lehúzzák”, én leszek az a lánynak nem túl szép mesehős, aki vitt is a királynak ajándékot, meg nem is.

Ráadásul ha elképzelem, hogy én vagyok a kötet egyik szerzője, főleg az utóbbi vélemény miatt ugyancsak megorrolnék a recenzió írójára. Mer' voltaképpen a vacak dráma az enyém rovására vacakoskodik, és szó sem esik arról, hogy a vacakkal szemben az enyém jó lett.

Persze, el lehet mondani, hogy milyen egy adott piac kínálata, de az összegzés evidens módon elsiklik afelett, hogy ugyan a piac vacak, de ott árul Bözsi néni, az ő tojásánál és almájánál ízletesebb a világon nincsen, meg ott áll a standja mögött Alfi bácsi, akinek meg a füstölt szalonnája olyan, akár a vaj, és a városban nincsen párja, még magában is királyi csemege, hát még pörkölt vagy lecsó alá!

Ezért, bár nem tartom túl elegáns megoldásnak, de darabról darabra írok majd pár sort véleményként. 

  A KORTÁRS CSEH DRÁMÁKRÓL PÁR MONDATBAN  

Nem vagyok színházi szakember. (Nem vagyok szakember, még ezen a blogon is jobbára csak szakbarbár.) Vannak benyomásaim a színház eszmei és anyagi körülményekből adódó változásairól, de rálátásom igazából nincsen a kérdésre. 

A cseh drámairodalmat nem ismerem, ezért azt sem tudom megmondani, a kortárs cseh drámák milyenek a csehek eddigi színpadi műveihez képest. Maximum Havel és Kundera neve ugrik be, ha cseh, és ha dráma. Ám késsel a torkomon se tudnék több címet mondani, mint a Largo Desolato-t. 

A Csokifalókat olvasva támadtak benyomásaim a viszonyítási pontokról. Ezekről az adott drámáknál írtam is. De hogy összességében mennyivel másabb a kortárs cseh dráma mint a nem kortárs, nem tudom megítélni. Igazából azt sem, van-e benne valami jellegzetesen cseh? Hrabalt és Menzelt jellegzetesen csehnek gondolom, de nem vagyok bizonyos benne, hogy igazam van. Csak, ha Hašek az összehasonlítási alap.

Gondolná az ember egyszerű, blogger gyermeke, hogy a könyv fülszövege, ha már éppen erről szól, majd ad némi eligazítást. Hát, biza nem tesz ilyet. Ehelyett az utószóból vett, meglehetősen lila szöveggel fárasztja az olvasót. Aminek a szerzője cseh, Jitka Pavlišova. A tanulmány címe, amely a kötet utolsó írása: A kortárs cseh dráma – egy, a jelenkori színházi írásokon való elmélkedéshez vezető paradoxon. Nem mondom, hogy értelmetlen, mert vannak földi halandó számára értelmezhető sorai is. De azért a következő mondatokkal szerintem a nagyközönség ugyancsak akadnak értelmezési gondjai. 

A ​cseh drámairodalom leglényegesebb jelenségének azt tarthatjuk, hogy lassacskán lerázza magáról a „tiszta” irodalom béklyóit. A legsikeresebb kortárs színházi szövegek ugyanis gyakran színre állításukkal, vagy legalábbis az őket létrehozó konkrét team ötletelésével párhuzamosan keletkeznek, tehát ezek a színházzal és a konkrét megvalósítás céljával szorosan összefonódó színházi szövegek. Az úgynevezett kollektív alkotás folyamata révén ezek a színházi szövegek gyakran sokkal inkább egy nyitott jelenetsor formáját nyerik el, mely szemben áll az emberek közötti dialógus mimetikus illúziójával, elbúcsúzik a szintézistől, és a dramatikus formát teljesen dekonstruálja. A legtöbb alkalommal ugyanis nem a történetről van szó, sokkal inkább a tulajdonképpeni játékról, illetőleg a különböző metaszínházi jelekkel való játék elveiről. Ezenfelül ezek többnyire egy konkrét társulathoz és színházhoz köthetők, melyek keretében létrejön a színházi szöveg. Nem utolsósorban mindez az egész társulat részvételével történő, a mai társadalom szimptomatikus jellemzőinek keresésében keletkezik, és az autentikus, újabb kori történelmünk sötét oldalát leleplező dokumentumok vizsgálatában, ami révén egy olyan egyedülálló művészi kijelentés születik meg önmagunkról, cseh mentalitásunkról és identitásunkról, mely a közönségben korosztályra való tekintet nélkül visszhangra talál, és ezáltal a kortárs cseh színházművészet per se egy jelentőségteljes módon alakul tovább.

Bravúros! Részemről irigykedem! Azt is irigylem, aki ilyen mondatokat képes megfogalmazni, de azt is, aki ezt megérti. Mert az tudja, mik a kortárs cseh drámák jellemzői. 

De olvasóként nem dolgom ezt tenni. Olvasóként a dolgom, hogy olvassak, bloggerként, hogy elmondjam, nekem mit adott, rám hogyan hatott, amit olvastam. Megtettem a dolgomat. Távozni még nem szándékozom. Csak a végére érve ebből a bejegyzésből. 

  A DRÁMÁKRÓL PÁR MONDATBAN  

Nem a kötetben szereplő sorrendben szólok a darabokról, ennek úgy sincsen jelentősége. Úgy teszek, akár a tévévetélkedők végén, amikor érzelmi fokozásnak gondolt, rettentő unalmas időhúzással a ripacs műsorvezetők az utolsóktól az elsők felé haladva jelentik be, ki mire jutott. De én időhúzás nélkül teszem, bár bevallottan a saját, szigorúan szubjektív értékítéletem szerint. Mint a teljesen átlagos közönség egyik tagja. 

  Lenka Lagronová: CSILLAGPOR  és  Ondřej Novotný: ÖSSZEOMLÁS  

Ezt a két darabot minden további nélkül egyben tudom kezelni. Azért, mert számomra se füle, se farka nem volt egyiknek sem. Pedig címében csuda ígéretes mindkettő. Rendesen, böcsületes olvasó-blogger módjára nekik is álltam. Aztán azon kaptam magamat (innentől egyes számban fogalmazok, de mindig mindkettőt értem alatta), hogy egy szót nem értek abból, amit olvasok. Vagyis az adott mondatokat igen, de semmi összefüggést nem találtam sem az előttük levőkkel, sem az utánuk jövőkkel. Ahogy története sem volt egyiknek sem. Az elsőből úgy öt oldalt olvastam el, a másodikból tízet. Majd visszalapoztam, megpróbáltam újra értelmezni. Aztán előre lapoztam, hátha onnan legalább farka lesz, ha füle nincs is. 

Aztán mindkettőnél feladtam. Nem szívesen tettem. De megfogadtam, gyötrelmesen kötelességből nem fogok olvasni. Még akkor sem, ha én kértem a könyvet, és kaptam is szívesen. 

  Milan Uhde: CSODA AZ ELÁTKOZOTT HÁZBAN  

Jól indul. A dán Thomas Vinterberg filmje, a döbbenetes Születésnap ugrik be róla. A drámában a meglett csemeték hazamennek, a család szembesül egymással, önmagával, a kapcsolataikkal, a viszonyaikkal és a belső lehetőségeikkel. Nem állnak túl jól. 

A cselekmény semmitmondó, ahogyan a mindennapjaink cselekményei jobbára semmitmondók. Jelentőségük azonban van. Ahogy a mindennapi cselekményeinknek is van jelentősége. Mert a kapcsolatok nem mindig kataklizmával érnek véget. A legtöbb esetben nem kell tornádó, nem kell cunami, elég megbotlani a szőnyeg alatt gyűlt feszültségekben, vagy csak simán a le nem hajtott vécédeszka fullasztja ki a további lehetőségeket, mert ötezredszer is fent maradt. Vagy a hajszálak a lefolyóban. Vagy a sokezredik önzés, annak csöndes arcba hányása, hogy voltaképpen piszokul nem érdekel a másik, az igényei, az állapota, a betegsége, a fáradtsága, hogy mit szeretne és mit nem. S ebbe nagyon bele lehet fáradni. Annyira, hogy belehalhat egy kapcsolat. 

Hálás a téma, ügyes a darab, mindvégig lekötött, érdekelt. Csak a befejezésével nem tudtam mit kezdeni. Mert nem fejeződött be, mindössze véget ért. De az elrontott, félresikerült, elcsúszott kapcsolatok fájdalmának a fílingje megmarad. S nem tudtam nem gondolni a saját ilyenolyanságaimra. 

  Tereza Verecká: A KÖVES, A KÖVES PUSZTÁBAN (JÓB) 

Apu, anyu, gyerek, meny, nagypapa. Az utóbbi épül lefelé, úton van a teljes demenciához. Ennek megfelelően a darab elején a kormeghatározása a következő: „hat és száznegyven közötti”. 

A család meglehetősen egyszerű. Ahogy manapság mondani kell, egyikük sem a legélesebb kés a fiókban. Apu munkája, hogy a síneket takarítja napi tizenórákban.

A nagypapának, ahogy szintén mondani kell manapság, nagy bajok vannak  a toronyban. Az élet meg folyik, jönnek a reklámok, a hivatalos értesítések.

Tisztelt Svatojánská utca 26-os szám alatti lakos, sajnálattal értesültünk róla, hogy ön nem rendelkezik tévékészülékkel. Feltéve, hogy ellenőrizhető bizonyítékokkal tudja alátámasztani, hogy a tévékészüléket, amelynek nincs birtokában, valóban nem nézi, csökkenteni fogjuk a tévékészülékek üzemeltetéséért fizetendő díj mértékét. Amennyiben ön nem bocsátja rendelkezésünkre a szükséges bizonyítékokat, azt a szerződés megszegésének fogjuk tekinteni az ön részéről...

(394.)

Ezúton értesítjük, hogy az egészségkárosodással élő személyeknek járó juttatásokról szóló, 28/b/3,14 számú törvény érvénybe lépése folytán a súlyos egészségkárosodással élő személyek számára rendkívüli előnyöket biztosító igazolványa érvényét veszti. Az igazolvány érvényességének megújításáért személyesen folyamodhat a munkaügyi hivatal illetékes kirendeltségén, feltéve, ha bizonyítani tudja, hogy valóban képtelen bármiért is személyesen folyamodni.

(387.)

A drámának, jól meggondolva, nincsen története. Hacsak a nem túl előtérbe állított végrehajtás nem az. Sokkal inkább hangulata  van. Fílingje, hogy értsd! A kisember értetlensége, a tudatlanságból fakadó nemtörődömsége. Meg a kapcsolatai, viszonyulásai. De még abban is az ahogy esik, úgy puffan érvényesül. 

Erről meg az jutott eszembe, hogy most vettük meg a lakást, ezer év hitel a nyakunkban, én meg tavasszal leszek ötvenöt, és a tavalyi infarktusom miatt hitel biztosítást sem tudtunk rám kötni. Szerelmetesfeleségtársamra igen: tök egészséges és egy tízessel fiatalabb. Mondtam is neki, hogy viselkedjen rendesen, semmi fejfájás, mert főzök egy gombapörit, és még hitel nélküli kecóm is lesz! 

  Petr Zelenka: ÁLLÁSINTERJÚK  

A kortárság számomra ebben a darabban értelmezhető leginkább. A főszereplője egy casting cégnél dolgozó, arrogáns, menedzser. Aki nőből van. S aki az állásást elvesztve megindul a lejtőn, megalázó, méltóságvesztő dolgokra kényszerül. Nem egy szívközeli jellem, mégis, a történetben ő legszimpatikusabb figura. Erre varrjál gombot! 

A főszereplő hölgy próbál visszakapaszkodni, de a világnak, amely azelőtt az ő világa volt, eszébe sincsen visszafogadni őt. 

A darab számomra a képmutatásról, az érdekről és az igazi kapcsolatok fájdalmas hiányáról szól. Amelyek nélkül nem ember az ember. 

  David Drábek: CSOKIFALÓK  

A cím kapcsolódását nem igazán értem tetten a történetben. Sebaj, láttunk már ilyet, vö. A kopasz énekesnő. A darab óriástesó viszonyítási pontja, ahogyan ezt az utószónak beillesztett kis esszé is elmondja, Csehov A három nővére. De nem ám csak úgy, hanem vastagon abszurdba, mi több, morbid groteszkbe tolva a világ folyásának közepette nagyon megrekedt három nővért.

Akik, a háromból három, egytől-egyig nem normálisak. Az egyik évek óta nem lépett ki a lakásból, mert depis és fóbiás. Tulajdonképpen a másik sem tett ilyet, de ő meg azért, mert tonnácska, akkora akár egy ház. Gyermeke halála miatt van baj a harmadikkal is. 

A darab abszurditásából fakad, hogy a tragédiájában is meglehetősen tréfás. Ezáltal, bár az alakok, az élethelyzetek távol tartanák az olvasótól, mégis közelebb kerül. 

LUDVÍK A feleségem az alakja miatt nem akart gyerekeket. Sosem voltak túl extrém vonalai, de extrémnek tartotta őket. Folyton lefaragtatta meg felfújatta meg gyalultatta meg reszeltette őket. Aha. Guminő lett belőle. Én egy szilikonfigura mellett aludtam, jóemberek. Egy reggel ránéztem a sarkára, ami kilógott a takaró alól. és vonalkód volt rajta... A feleségem a kínai robotok előfutára. Lassan elvegyülnek közöttünk.

VAL És a szex jó volt?

LUDVÍK Kicsoda?

VAL A szex.

LUDVÍK A szex a mai magányos világban...az inkább asszisztált onanizálás, nem? [...] Bevallom, hogy sokáig kerestem a G-pontját.

VAL És megtalálta?

[...]

LUDVÍK A bankkártyám volt a G-pontja.

A darab a jelenetek és nem a mondanivaló vagy a cselekmény által él. Viszont érdekes, hogy a szerző simán eléri, hogy miközben a mindennapi életben roppant gyorsan menekülőre fognánk a darab bármelyik szereplőjének a közelében, addig olvasva mégis simán szimpátiát érzünk irántuk. És drukkolunk a nem mindennapi párkapcsolataiknak. 

S mert ebben a kötetben ez divat, ez a darab sem fejeződik be, csupán egyszerre véget ér. 

  Olga Šubrtová – Martin Glaser: ÁRAMSZÜNET  

A kötet legtisztább, leghagyományosabb darabja. Például van története. Követhető. Az én egyszerűségemnek ez nagyon jót tett. Messze a legjobb a hét dráma közül. Nem újít, nem kísérletezik, nem liláskodik, hanem mesél. Igaz, a meséje nem mindennapi. Vagy sajnos igen. 

Áramszünet lesz mindenhol. Annak minden disztópiás következményével. Ahol, amiben, tudjuk, ember embernek farkasa. (Ami mondás nem igaz: a farkasok nem tépik szét egymást, védik a sebesültjeiket, a falka a leggyengébbhez igazodik. És még Mauglit is felnevelték.)

A városból kimenekülve apu, anyu és nem sokkal később a fiuk az erdőbe menekül, ahol van egy kis telkük, lakókocsival. Amibe már lakik valaki. Aki a csetepaté közben, tényleg véletlenül, meghal. S nemsokára megérkezik a felesége, a holttestet el kell rejteni. Aztán jön még két férfi, akik egymásba szerelmesek. (Ez nagyon kell már világszerte, úgy fest, Csehország sem kivétel. De ha akarom, dramaturgiai kényszer, mert lesz jelentősége.) Majd kapunk még egy újabb szereplőt, egy valóban alvilági figurát, a beteg gátlástalanság képviselőjét. 

Gyűlnek tehát a népek, mikrocsoportokban, a mikrocsopik érdekei mentén szerveződve, megölve ezt-azt, összefogva mikor ki ellen szükséges. És az áramszünet egyre csak tart. Se élelem, se meleg, se rend, se szabályok. Kint meg a jeges fagy. 

Jó, nem új az ötlet. Láttunk már ilyet ezer változatban. Amikor egy embercsoport együttélésre kényszerül, és hiába a külső fenyegetettség, képtelen az összefogásra. A személyes unszimpátiák, érdekek sokkal erősebbek a közös szükségszerűségeknél. Szóval persze találkoztunk már sok hasonló kiindulásra épülő történettel. Csak kettőt hadd említsek: Az erőd és A bunker. Illetve egy modern harmadik: a Walking Dead első tizensok része. Amikor van halál, de teljesen értelmetlen és céltalan, és simán lehetne helyette élet is. 

Ez a darab igencsak megdobja a könyv egészének az élvezeti értékét. Mondhatnók, nélküle (valamint az Állásinterjúk és a Csokifalók nélkül) bizony eléggé feledhető lenne. 

  ÖSSZEGZÉS  

Nem tudom, mennyire reprezentatív a válogatás a kortárs cseh drámákból. Vélem, kerülhetett volna hét másik darab is a kötetbe. Ha más szerkeszti, más szempontok érvényesülnek. Igazságos, objektív válogatás nincsen. 

Az én olvasatomban a színházat még mindig a viszonylag hagyományos dramaturgia, problémafelvetés és cselekményvezetés jelenti. Elfogadom, konzervatív, kispolgári álláspont. Hm.. [széttárt karok]

Úgy vélem, a hét darabból három mindenképpen figyelemre méltó. Ha akarom ez nem rossz arány. Ezeket szívesen látnám színpadon, vagy akár filmváltozatban is. 

A másik négy esetében meg sem mozdulnék értük, nem hogy pénzt adjak ki rájuk. Tudomásul vettem, hogy az útkeresésnek vannak zsákutcái és tévútjai is. Amik nem feleslegesek, de semmiképpen sem a végeredmény tükrözői. 

Napkút, Budapest, 2017, 432 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632637426 · Fordította: Csoma Borbála, Forgács Ildikó, Gál Róbert, Hanzelik Gábor, Juhászné Hahn Zsuzsanna, Peťovská Flóra

7/10

Maurizio Colombo – Maurizio Dotti

A negyedik kötetnél szerzőt is váltunk meg nem is. Maurizio Colombo ott volt a Dampyr születésénél, Bosellivel ők fektették a történetek alapjait az első két számban.

Maurizio Dotti új fiú a pályán, de nem a semmiből érkezett, régi motoros a Sergio Bonelli Editore-nál: a kiadó két legnagyobb példányszámú képregényének, a Zagor-nak és a Tex-nek az alkotója. (A két Maurizio akár tesó is lehetne, és Zacher Gáborral én is bevehetném őket a családba.) Előbb az író, Colombo, majd a rajzoló Dotti fotóját láthatod. 

Hol vagyunk, mit csinálunk?

(Én itthon és értékelést írok. Te olvasol, nem tudom, hol. Hehehe...!)

A dapmpyr (tudod, emberanya, vámpír apa öszvér-gyermeke, akinek a vére halálos a vámpírok számára) Harlan Draka és barátai, Tesla Dubcek, a cseh nevű, német vámpír, aki a saját állapota miatti dühtől vezetve átállt a jó oldalra, és Kurjak, az egykori szabadcsapat-vezető most az orosz maffiával és egy, az ő területükön gonoszkodó sötétség urával, Grigor Vurdalakkal kűzdögetnek. 

Én mondom, Vurdalak az eddigi legjobban megformázott ellenfél. Emberi annyira, hogy a démonisága még inkább félelmetes legyen. 

Ahogyan mondtam, a volt Szovjetunióban vagyunk, a birodalom szétesése után. Az országot maffiavezérek és véreskezű oligarchák uralják. (S miért, nem így van?) Őket meg Vurdalak. Van tehát tennivaló rendesen, kicsit tán több is, mint az lenni szokott. Tempóban olyan, mintha egy Szállító filmet néznénk. 

A történet részleteibe nem is megyek bele. Ahogyan például _A szállító_ filmek történetét sem érdemes mélyen elemezgetni. De voltaképpen nem is az a lényeg. Van itt más, amire felfigyelhetünk. 

Változások

A rajzok hozzák a Dampyr-dizájnt. Nem annyira részletgazdagok mint Majo rajzai voltak, de az ő ábrázolásmódjával szemben van egy nagy erényük. Nem mintha bármi baj lett volna velük, mert ha lett volna, nem habarodok bele a sorozatba. (Tudod, horror, vámpír, nagyon pfúj a számomra. Erre másról sem írok hetek óta.) 

Dotti elismerésre méltón erős az akciójelenetek megjelenítésében. Úgy tűnik, ezzel az író, Colombo is tisztában lehetett, mert eddig ez a Dampyr sikeredett a legakciódúsabbra. Kevés benne a beszélgetés, megérteni sem kell túl sok mindent. Vurdalak személyén keresztül persze jelen van a normális esetben láthatatlan világ, de a misztika is kevesebb teret kapott az eddigiekhez képest. Van helyette egy mindenkire mindennel lövöldöző, folyamatosan mozgásban levő maffia. 

A dinamikán túl a rajzoló erénye még az arcok, arckifejezések plasztikus, roppant beszédes megjelenítése. Vissza-visszalapoztam, hogy újra láthassam őket, annyira tetszettek a rajzok.

De fikarcnyi panasz sem lehet az életképek ábrázolására sem. A részletgazdagság viszonylagos hiánya ellenére sem. Mert ami Dotti esetében Majoval összevetve ennek a hiánya, azért más rajzolók kisebbségi érzéstől gyötörten sírdogálnak, Dotti munkáit nézegetve.

Vörös szonáta

Szonáta: 
Zenei forma, amely két v. több témából és azok visszatéréséből áll. A ~forma általában valamely nagyobb lélegzetű zenei műforma (pl. szimfónia) egyik tételére jellemző. Szokásos felépítése: bevezetés (témák bemutatása), kidolgozás, visszatérés.

kislexikon.hu

 S akkor most lehet gondolkodni, agyalgatni, miért ez a címe ennek az epizódnak. 

Azt, hogy ez az epizód egy nagyobb egész része, ahogyan a fenti meghatározás mondja, nem kell magyarázni. Azt sem, merre tart az egész, mert ezt ez a rész is hangsúlyozza: Harlan Draka egyre inkább magára talál, miközben egyre mélyebben kutatja, végső soron kicsoda is az, akire rátalál magában. S közben pusztítja a Sötétség Urait. Nem kár értük. 

De vajon mi lehet az ismétlődő téma a volt SZU-történetben? Hacsak nem az öldöklés maga. De nem valószínű, hogy ez lenne a megoldás. Hacsak nem az, hogy Harlan egy vámpírral csatázik a kötet elején. S persze a végén is, csak akkor már a rész remekül sikerült főgonoszával. 

A vörös színt ebben az esetben nem kell nagyon fejtegetni. A vörös a vér színe és a kommunizmusé is. Ami így vagy úgy, a szocialista országok bukása után vastagon tovább él. Kelet-Európában az egykori urak hatalmon maradásával. Az Európai Unióban pedig a birodalmi eszmén túl a központi irányítás, az  elosztás és elsősorban a neoliberalizmus eszetlenségének egyre vaskosabb diktatúrájában. Erről persze egy szó sincsen ebben a kötetben, ezt már csak én toltam össze.

A történet, ahogy szóltam már róla, simán akciótörténet. Az orosz oligarcha felvillantásával, hogy cinkosan összekacsintsunk, így megy ez, meg az egyik a mellőzött, bosszúért lihegő, meg a másik, hatalomképes fia, aki akár apu hátán és vére árán is, aztán majd döbben... De semmi részletgazdagság, a szükséges dramaturgiai sablonokon túl! Mondom, akció-képregényben vagyunk. Mindenki mindenki ellen, az elejétől a végéig. Unatkozni nem fogsz, az bizonyos. Igaz, ebben az esetben más sincsen, kizárólag a fejkapkodás a pörgő csatározások miatt, meg elismerő cöccintések a rajzok okán.  

Fumax, Budapest, 2007, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638760630 · Fordította: Puller István

9/10

2021 december közepe felé, huszonnégy órával a fizetésnap után. Egy internetes kalkulátor azt mondta, olyan húsz-harmincezer forinttal keresek kevesebbet mint amennyit sofőrként keresnem lenne illendő. S vagy százezerrel ahhoz, amennyi a normál megélhetéshez kellene a brutális drágulások miatt. De „ha nem fázom és van ebédem / s valaki lefekszik vélem / én már jól érzem magam!”.

Mert, vess meg, erről van szó. Nem szeretem sem a fantasyt, sem a mai kamasztörténeteket. A fantasy számomra Tolkien babójával (hobbitjával) és Ende Végtelen történetével kezdődött és nagyjából ott is ért véget. Persze, olvastam más olyat is, ami ebbe a kategóriába tartozik, igen, naná, meg volt a Trónok harca is (az első három rész fenntartás nélkül tetszett), de hirtelen nem is jut eszembe más, amit olvastam volna. 

A mai kamasztörténetekkel az a bajom... Ezt nehezen fogom tudni megmagyarázni. Nem csupán az a probléma, hogy nagyon nem vagyok már kamasz. Drága Nagyi azt mondta nekem úgy a nyolcvanas évei közepén, hogy ő még mindig tizennyolc évesnek érzi magát, csak akkor döbben meg, amikor a tükörbe néz, mert egy vénasszony néz rá vissza. Én nem érzem magamat kamasznak, lúdbőrzik a hátam, attól az egyre terjedő trendi kijelentéstől, hogy „nem akarok felnőni, gyerek akarok maradni”. Miért nem? Miért ne akarnék? 

Most nézzük a „Szívek szállodája” (ismét egy alaposan félresikerült címmagyarítás) második évadját. A kezdetben pompás karakterű anyuka alaposan lecsúszott karakterileg. Lorelai kezdetben egy jó humorú, viszonylag határozott, bohókás, de felelősségteljes nő és édesanya. Most a második évad közepén tartunk. Van, hogy Lorelai a valóságtól már nem hagyja magát zavartatni, megállás nélkül beszél, poénosan, de hülyeségeket, úgy viselkedik akár egy tini, a lánya Rory irányítja őt, mintha ő lenne Lorelai édesanyja. Vagyis a kezdetben nagyon jól kitalált karaktert átírták egy infantilis, fárasztó felnőttkamaszra. Kár érte. 

Számomra a felnőttség a felelősségvállalást jelenti. Önmagamért és azokért, akiket szeretek. Nem pedig a nyitottság, a lelkesedés elvesztését. Szerintem a kavar legtöbbször itt van. Mert aki gyerek akar maradni, úgy fest elfelejti, hogy a gyerekség jellemzője az önállótlanság, a vezetettség vágya (miközben csikóként tiltakozik, hogy vezessék), a felelőtlenség, az alkalmazkodás hiánya, az empátia hiánya és az énközpontúság. (Mondjuk most eszembe jutott két ember, aki többször deklarálta számomra, hogy bizony ők nem akarnak felnőni. Hát, nem is fejlődtek semmit évek óta: önállótlanok, felelőtlenek, képtelenek alkalmazkodni és mások helyébe beleélni magukat. Csak ők léteznek. Hm...)

Ha mai kamasztörténetről hallok, egyből egy bizonyos (jobbára amerikai filmekből, sorozatokból ismert) beszédmód, gesztusnyelv jut eszembe. Túl lelkes, a száját befogni képtelen, poénkodó, hűdelaza, egyéniségmentes. Fárasztó. Szóval ez jut eszembe. Olvasni erről végképp semmi kedvem. Ötvenes férfi vagyok. Aki nyitott, de a hülyeségre, a műhisztikre és a műproblémákra kicsit sem az. 

Nos, és mindez fantasy pulcsiban... Brrr!

Moira történetei

Ahogyan mondtam nem magamnak leltem ezt az olvasnivalót. S ahogyan mondtam, volt előzménye. Akkor is tartottam tőle. E könyv első részéről írt értékelésében ki is fejtettem, miért. S azt is, hogy Benyák Zoltán könyve pozitív csalódás volt, nem teljesítette be az előítéleteimet sem fantasy-, sem kamaszsztori-ügyben. 

Egy újabb fenntartás-adalék: amikor egy könyvről azt olvasom, hogy fő eszköze a szabadon szárnyaló fantázia, akkor elkerülhetetlenül a belső törvényszerűségek hiánya jut eszembe. Meg Caroll Alice-történetei. Amikor bármi megtörténhet és meg is történik. De akár történhetne az ellenkezője is, és ugyanott lennénk. Én meg ezzel piszokul nem vagyok kibékülve. Esetlegesnek tartom, becstelenségnek az olvasóval szemben, aki kényre-kedvre kiszolgáltatottá válik. Mert ha egy regény a szárnyaló fantáziára épít, akkor mindenképpen szigorú keretekre van szükség. Csak így lehet teljes az élmény. 

Ha nincsenek meg ezek a keretek, bennem riasztócsengő szólal meg. Mert valóban nagy vétség a létezés és a világ ellen a fantáziahiány, ezt elismerem. Manapság azonban úgy fest, hogy mindenné lett a szárnyaló fantázia. Nekem viszont egyre inkább úgy tűnik, a realitás hiánya is képes problémákat okozni az olvasóknak. Csak másképpen. Mert ki a jobb, ki a rosszabb: a világot teljesen elfeledő álmodozó vagy a kizárólag csak szabályokban gondolkodni képes hivatalnok? Egyik rosszabb mint a másik. Nemde? De!

A belső szabályok, keretek nélküli történet nem különbözik a narkós tripptől. Aminek jobbára se füle, se farka.

Szóval Moira történetei. A fantázia világában játszódnak. Moira. A moirák a görög mitológiában a végzet, a sors istennői. E regényben Moira a velünk élő valóság gyermeke. Már amennyiben egy képzelt alak a valóság gyermeke lehet. Mindenesetre a mi világunkban él, úgy ahogyan az Benyák druszám fejében létezik. Az édesapja író, amíg élt (mármint Moiráé, nem Benyáké), és Moira kedvenc időtöltése is az írás. 

Előre bocsátom: Benyák világában szárnyal a fantázia, bármi megtörténhet, és meg is történik. Ami miatt a részemről több mint kibékültem vele, az főleg két dolog miatt eshetett meg. 

1. Ahogyan írtam Moira kalandjainak első részénél is: Benyák profi író. Most nem a történetekre gondolok, hanem a stílusára. (Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy baj van a történettel, de erről majd később.) Értem ezalatt, hogy nincs egy suta mondat, nyelvtani szerencsétlenkedés, bicegő párbeszéd, dramaturgiai kátyú. Ettől persze a regény még lehetne rossz. Viszont így élvezetes és könnyű olvasni. 
2. Fantáziája világának vannak belső szabályai. Nem túl sok, de pont elég ahhoz, hogy ne váljon szertelenné és ötletszerűvé a történet. S nem mellesleg pompás humorral fűszerezi a cselekményt. 

Van még egy apró szempont. Pozitív volt számomra az a visszafogottság, amellyel dolgozott a szerző: nem élt vissza azzal, hogy Moira irodalmi világba csöppen. Nem sorjáztak az irodalmi alakok, ahogyan Lundwall esetében. Ez már csak azért is jó pont, mert meglehetősen olcsó fogás lett volna, ha megteszik. A tér elég tág és hívogató volt ehhez, mintegy adta magát. Dicsérjük együtt a szerzőt, hogy felismerte a veszélyt!

Moira második története

Voltaképpen egy olyan történet, amiről nem illene sokat mondanom. Nem a meglepetésekre van kihegyezve a történet, de azt hiszem, bizonyos spoiler elsütése sokat elvenne az élvezeti értékéből. Legyen elég annyi, hogy Moira ismét elhagyja a mindennapjainkat, és akaratlanul átruccan a fantázia világába. Nem csak úgy általában, hanem a megírt történetek világába. 

S itt álljunk is meg egy pillanatra! Benyák Zoltán bátor író. Azért az, mert olvasó ember legyen a talpán, vagyis inkább felettébb feledékeny olvasóembernek kell lennie, akinek nem jut azonnal eszébe erről az új Benyák-kötetről Michael Ende Végtelen története! Amelyben, ugye, Atráskó és Barnabás... S azért több mint merész dolog egy könyv- és filmváltozatban egyaránt ennyire ismert, világhírű mű kistesójával kilépni a nagyérdemű elé. Nem igaz?

De azért nézzük csak a főhős, Moira két történetének a címét! Képtelen történet és Féktelen történet. Ende könyve: Végtelen történet. Ez nem lehet véletlen! Vagy nagy szellemek, ha találkoznak... Gondolkodtam, mi lehet még a folytatás? Vértelen történet? Szélkelep? Vértelep? Péktelen? Még veled? (A végbelem azért na, ne már...!) Inkább befejezem a töprengést...!

A párhuzam és a hasonlóság kétségtelen. Ahogyan a különbözőség is. Nekem az elsőség nem zárja ki, hogy a másodikság ne lehetne élvezhető. Feltéve, ha valamit hozzátesz az elsőhöz, nem csupán a farvízen konjunktúrázik. Bizonyára tudod: Shakespeare-nek nincsen egy eredeti története sem. De ugyan ki tud megnevezni egyet is azok közül, akik a történet eredetijét szállították számára? (Na, jó, persze Marlowe. De mindenki másról csak az irodalomtörténészek tudnak.)

Lássuk az utóbbit, miben különbözik Ende és Benyák regénye? Benyák lényegesen rövidebben ír és nem veszi olyan komolyan önnön mondanivalóját, mint Ende. Ezáltal mer humoros is lenni. E két tulajdonság nagyon jót tesz a Féktelen történetnek. Ráadásul bennem olvasás közben ott sugdolózott a kisördög, hogy ez az egész paródia is. Nem olcsó kiforgatás, nem egy olyan Heli Kopter és a Ritkák Genyája-típusú baromság, hanem míves munka. Mint mondjuk Szikora Róbert zenei stílusparódiái, amelyek zenei szempontból simán elmennek az eredeti együttesek zenéinek. Vö. Karinthy Így írtok ti. 

Hátra fordultak. Három fickó állt mögöttük. Egy hordóhasú, akinek a borostája úgy nézett ki, mintha sündisznót hordana a szájában. A második egy vézna ficsúr buggyos ingben, olyan rémisztő vigyorral az arcán, mintha magát Jokert keresztezték volna egy másodosztályú kalózzal. A harmadik pedig egy klasszikus féllábú, aki csak annyiban szakított haramiaszerű karikatúrájával, hogy nem fatuskót kötöztek a térdcsonkja alá, hanem egy horpadt kályhacsövet.
– Mi születik a papíron? – hőbörögte a vigyorgó.
– Az öreg kiscsaj és a tenger?
– Nem – tette hozzá a féllábú. – Piri Potter utolsó kalandja.
Röhögtek. A saját viccükön. Ahogy a ponyvagonoszok csinálják.

(131.)

Moira, barátai és ellensége

Vagyis Benyák alakjai. Plasztikusak. Tréfásak. Aki kell, az visszataszító, de nem az undorig, csak a regény szellemében. Nekem különösen az tetszett a megformálásukban, hogy a szerző nem vette teljesen komolyan őket, mégsem lettek felületesek, sematikusak és fekete-fehérek. Túlírtak sem. Egyszóval simán egyensúlyban vannak a történet egészével. Van bennük fantázia, de nem esnek túlzásba. 

– Ez egy friki – suttogta Moira Marknak.
– Egy micsoda?
– A friki a kitalált történetek legkomiszabb lénye. Imádja a gonosz tréfákat, megrögzött gyűjtögető.
Moll nagyanyó egy citromsárga luftballont fújt fel éppen. Alaposan megküzdött vele. Mire a lufi ember- fejnagyságú lett, az anyó már alaposan lihegett, arca paprikaszínű lett. A lufira egy cérnát kötött, a cérna végét a hintaszékhez csomózta. Mark hunyorgott.
– Egy haverom nagymamájára emlékeztet.
– Átlátnak a füllentéseiden, és isteni diósbejglit sütnek.
– Ezek is stimmelnek.

(130–131.)

A könyv külső megjelenéséről

Ez az a szakasz, amihez neves druszámnak talán semmi köze nincsen, hiába is beszélek az ő könyvéről.

Részben írtam erről az első kötettel kapcsolatban. Akkor nyávogtam miatta, mert úgy gondoltam, a tartalom és a forma nem találtak igazán egymásra.

De a hátsó borítójával kapcsolatban lelkesebb voltam. A rajta levő rajz miatt. Ahogy a borítóé miatt kicsit se nem. 

A rajzoló most is ugyanaz: László Márk. Grafikus. Képregényeket rajzol. De most kapaszkodj meg: rajzolt már hivatalosan Hellboy-t is, méghozzá Mike Mignola ajánlására. Erről leltem egy interjút is. Nem semmi, ugyebár!

Érdemes egyébként beütni a nevét a keresőbe, a Képekre kattintani, és ránézni a rajzaira! Pazarul rajzol az úriember! Na, és ezek után mondom: ennek a második kötetnek jó a borítója. Csak Moirának ne lennének olyan pajzsmirigy-túlműködéses kidülledt a szemei! 

Más. A tipográfia. A könyv mérete, betűtípusa jól van kitalálva, és teljesen konzekvens az első kötettel. Ugyan talán jobb, hogy nem változtattak rajta, de nekem azért egy dolog szúrta a szememet. Már az első kötet esetében is, csak elfelejtettem leírni. A fejezetcímekre gondolok. Az összes betűmérete megegyezik a törzsszöveg betűméretével. Az, hogy az összesé nem baj, az, hogy megegyezik, fura. Hasonlót a Püski és az Angyali Menedék kiadók tudtak elkövetni. De legalább félkövérrel szedettek a fejezetcímek.Ha már ugyanakkorák.

Viszont akár páros, akár páratlan oldalra esik, kivétel nélkül jobbra szedett a szöveg. Ami páratlan oldalon elég sántán mutat. Mert a törzsszöveggel megegyező betűméret miatt a gerincoldali szedés szinte észrevehetetlenné teszi. Arról nem beszélve, hogy a nagysága miatt a gondolati egységeket elválasztó, sok esetben alkalmazott kis díszmütyür simán elnyomja ezeket a rosszul szedett fejezetcímeket. 

Amiket egyébként csak lapozgatva lelhetsz meg, mert tartalomjegyzék nincsen a könyvben. :-(

*

De ne már ez legyen a végszó! Sokkal inkább arra futna ki ez az értékelés, hogy Benyákot olvasni jó. Mert kellemes szórakozás. Mind a két szó roppant hangsúlyos. 

Főnix Könyvműhely, 2021, 248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155999376

7/10

2021 decemberének közepe felé. Hétfőn meghalt Mecky, az Omegának annyi. A múlt héten pedig Szerelmetesfeleségtársam közvetlen főnöke hunyt el. Három évvel volt idősebb nálam. Covidos volt, de előtte teljesen egészséges. Gyakorlatilag békésen, otthon aludt el. Egyikük sem volt beoltva. Én sem vagyok. Egy kicsit elgondolkodtam, de Szamóca lányom elgondolkodtatott. Még ha támadható is a logika. De ebben a kérdésben mi nem támadható. Ausztriában és Németországban az oltatlanok lettek a közellenség, miattuk van járvány, drasztikusan korlátozzák a lehetőségeiket, brutális pénzbüntetést helyeztek kilátásba a számukra. 

 „

Azt mondták, a második sokkal nehezebb lesz. Az biztos.
De én nem ijedtem meg. Mert ez a könyv nem a második,
hanem az első könyv második fele. Nem is »ugyanolyan«.
Ugyanaz. Csak egy évvel később lett kész.

Pár nappal a halála előtt Pipi barátom azt mondta nekem a kórházi ágyán: azt szeretné, ha én mondanám a temetésén a búcsúbeszédét.

Azt hittem, hülyéskedik. De teljesen komolyan gondolta. Néztem rá, nem tudtam röhögjek vagy sírjak. Mi a büdös francról beszélgetünk? De Pipi nem tágított. 

Én meg nem győztem töprengeni. Mondjuk kettőnk közül az enyém volt a könnyebb feladat. Én csak töprengtem, Pipi halni ment... (Már nyolc éve ennek, Egek!)

Azért vállaltam el a feladatot, mert Pipi a barátom volt. S mert iszonyatosan méltatlannak éreztem volna, ha valaki olyan mond róla marhaságokat, aki azt sem tudja, ki volt ő. Az egészen más, ha én mondok róla marhaságokat. De igazolva, hogy van értelme az olvasásnak, az alapállásom az volt, hogy én leszek a Holt Szószólója. Mert a mondás nem úgy van ám, hogy a halottakról vagy jót, vagy semmit, hanem úgy, hogy:

A HALOTTAKRÓL VAGY IGAZAT VAGY SEMMIT.

Komoly mondanivaló-különbség, lássuk be! Az utóbbinak van értelme, az első csak vaskos hazugságokhoz, pacsmagoláshoz, elkenéshez, mosdatáshoz vezet. S a magam részéről ezt is méltatlannak éreztem Pipihez. (Mondjuk volt tévedés a beszédemben. Erre Pipi húga, Móni hívta fel a figyelmemet a lakásukban rendezett toron.) 

Tehát amikor megtudtam, hogy Pipi meghalt, felhívtam Mónit, elmondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, de az volt a bátyus akarata, hogy én... Aztán meg ültem a klaviatúra felett, s vakargattam az államat, hogy na, akkor mit is mondjak Pipiről?

Utálok papírból beszélni, szinte soha nem tettem ilyet (volt alkalmam bőségesen előadások tartására), de ezúttal nem voltam benne biztos, hogy ez menne papír nélkül. Ha nem is felolvasni akartam, csak kellett a mankó.

Minél tovább töprengtem a Word üres oldala előtt, annál világosabbá lett, hogy a legméltóbb, ám elmondhatatlan beszéd, amiben minden, de minden benne lenne, így szólna: „B@...d meg, Pipi!”  Telis-tele szeretettel, kétségbeeséssel, megrovással, dühvel és rengeteg könnyel.

Mert, hogy Pipi igen-igen sokat tett azért, hogy az történhessék, ami történt. Felülmúlhatatlanul aktív volt saját életének a kioltásában.

De persze ennél lényegesen hosszabb részletgazdagabb volt, amit a ravatalozóban és a sírjánál elmondtam. 

Mi köze Pipi halálának és temetésének Presser Gábor második könyvéhez? Szerintem sejted. 

Fotó: Kaiser Ottó

Mondjuk tény, valóban idemásolhatnám az akkori szöveg jó részét, hiszen amit a szerkesztőtől nem várok el, azt nem várhatom el az olvasóktól sem. Ugyan miért kellene bárkinek is emlékeznie arra, mit írt tavaly Mohácsi Zoltán Presser Gábor első könyvéről? Na, erről beszélek! De a ctrl+C–ctrl+V-cseles megoldását mégis méltatlannak gondolom.

Ezáltal viszont kicsit pácban vagyok. Mert valamit mégis illendő lenne mondanom, írnom. Csak hát ugyanazt kell másképpen megfogalmaznom. Bár nem idegen tőlem az önismétlés, azért iparkodom minden írásomba valamit mondani is, nem csupán ezer más alakban ugyanazt ismételgetni . 

S így rohantam önként a kutyaszorítóba. 

Hjaj, Picibácsi! Neked csak a könyved második kötetét kellett megírnod, de nekem ugyanennek a könyvnek a második kötetéről kellene valami újat írnom. 

  Elevenítsünk! Röviden!   

Mert azért leleményesen felfedeztem az egérutat: magam mondtam ki a megoldást. Ugyan ki emlékszik arra, mit írt Moha bácsi egy évvel ezelőtt Presser Gáborról? S csakugyan...

(1) Elmondtam, a személyes érintettség nem tart vissza attól, hogy Presser könyvéről írjak. A személyes érintettség annyit takar, hogy Szerelmetesfelségtársam után az LGT járt legközelebb ahhoz, hogy rajongó legyen belőlem. Bár elérni ők sem tudták. Mindig iparkodtam független személyiségnek tudni magamat. Ha a gyakorlat kérdéses is volt némely esetben, legalább annak tudtam magamat.

Presser munkássága majdnem minden tekintetben lenyűgözött. Az utóbbi idők produktumai, a Rúzsa Magdinak írt dalok kivételével egyre kevésbé, de ami előtte volt, no az többnyire káprázatos. Annyi szépség, játékosság, energia van a dalaiban, hogy az öt másiknak is elég lenne. Az LGT zenészeivel pedig igen ritka konstellációt alkottak: a négy zenész valami hihetetlenül felerősítette egymás zenei előnyeit. 

(2) Elmondtam azt is, hogy számomra meglepő volt, hosszú évek alatt jöttem rá (hol volt még akkor az internet, úgy kellett kutakodni cikkek után, öröm volt bármi, ami megjelent, interjúkat keresgélni, visszanézni meg egyenesen lehetetlen volt egy közember számára), hogy Presser remekül kommunikál, pompásan mesél, tréfásan szóalkot. Akár szóban, akár írásban. Nem elhanyagolható szempont, hogy még dalszövegeket is ír, nem is akármilyeneket. Valamiért én ezt nem gondoltam. 

Réges-régen valamiért nem gondoltam, hogy ez így van, aztán szép lassan utolért a felismerés. megértettem, mekkorát tévedtem. 

(3) Szó volt arról is, hogy soha nem érdekelnek a sztárpletykák. Nem úgy a sztárok történetei, ha közük volt az alkotásaikhoz, az előadói, szerzői pályájukhoz. S Presser ezt majdnem kiválóan hozza. A magánéletéről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Nincsen egy női név, nincsen megismerkedés, szakítás, gyerekek. Annyi kiderül, hogy az érdeklődés homlokterébe voltak nők, de nagyjából itt stop van. 

Aztán ott is, hogy gyakorlatilag senkiről nem pletykál. Van, hogy kritikusan fogalmaz, de ezt elsősorban a hatalom embereivel kapcsolatban teszi. Meg Somlóval, de ott tengernyi szeretettel (vö.: „B@...d meg, Pipi!”).

A könyve tehát nem pletykakönyv.

Utóirat ehhez a ponthoz. Jelentem, tévedtem. Pletyka bármiből is lehet, és a pletyka manapság már nem pletyka, hanem vezető hír. Beütöttem Presser nevét a Google-ba, mert tudni akartam, mikor született. Ez a kép fogadott. A hír forrása egyértelműen ez a könyv, mert benne, és honnan máshonnan? Olyan kis visszataszító, nem, hogy hányni kell tőle? Ez volt a legfontosabb Picibácsi könyvéből és ilyen tálalásban... Ilyenkor kezdem kapisgálni, miért nem a médiában dolgozom... 

(4) Ott áll feketén-fehéren az előző Presser-cikkemben: amit olvasunk semmiképpen sem életrajz, sokkal inkább tanulságos, érdekes, tréfás, néha érdektelen életszilánkok. Amiknek szerves köze van a magyar rock történetéhez, így egy csomó híres emberhez és a történelemhez is. Igen, hiszen Magyarországon Presser életének az első negyvenegy éve komcsizmusban (ahogyan ő fogalmaz) telt. 

(5) Azt is leírtam, hogy mindeközben a könyv veszettül olvastatja magát, de úgy, hogy mindenhol, mindenkor olvasni kell.

(6) S közben meglehetős feszélyeket okoz a könyv időkezelése. Vagyis inkább a tökéletes hiánya. Presser sztorijai talajtalanul, szertelenül követik egymást. Ami eszébe jut, amit eszébe juttatnak Picibácsinak, azt írja. Úgy, ahogyan jön. Ha kell (ha nem), x oldal után akár vissza is térhetünk egy már lezártnak hitt sztorira. Így olvashatjuk a(z első) könyv harmadánál az LGT Nyugatis búcsúkoncertjéről írtakat, miközben Pressert még be sem vette Laux az Omegába...

Fotó: Kaiser Ottó

(7) Ugyanilyen zavarba ejtő a könyv dramaturgiájának a hiánya és a műfajtalansága. Az, hogy nem csak és nem pusztán sztorikról van szó, hanem gondolatsorokról is. Vagy benyomás-rögzítésekről. Bármiről és akárhogyan, ahogyan, ami Picibácsinak az eszébe jutott. Mert, hogy igazából nincsen egységes besorolási lehetősége a semmire sem felfűzött szösszenetek egybesorolásának. Ez kezdetben nagyon zavaró volt, „aztán megszokjuk már”.

Azért zavaró ez a koncepció (amiben a koncepciónélküliség a koncepció), mert a könyv nem fut ki semmire. Nincs bevezetés, nincsen tárgyalás, nincsen befejezés. Vagyis voltaképpen csak tárgyalás van. 

Ám ha ebbe beletörődünk, és megelégszünk a pillanat hedonista élvezetével, akkor egy idő után ellazulva megmarad az édes élvezkedés. S annak a békés, buddhista tudata, hogy nem kell mindig a világot megváltani, elég néha csak jobban megismerni, és élvezni, mindazt, amit ad nekünk. Például Presser könyveit. 

(8) Presserről az emberről úgy tudunk meg egy csomó mindent, hogy jóformán semmit nem tudunk meg róla. De tényleg. Még az édesanyjához való viszonya is érzékeltetés szinten van jelen, leginkább az előfordulásának a mennyisége tényezője húzza csak alá az asszony jelentőségét és szerepét . Asszony más nem is szerepel a kötetekben. Nem jól mondom: olyan asszony, akihez a szimpátián, a munkakapcsolaton és a kaland futásán kívül Picibácsi kötődött volna. De Presser a barátságairól sem igen beszél. (Az LGT tagok és Mihály Tamás az Omegából kivétel.) Zenészkapcsolatokról, példaképekről igen.

Elolvasva úgy kilencszáz oldalt, némileg tétova lenne a válasz a kérdésre, tudtam-e meg valami lényegeset Presserről? S persze, hogy igen, de nem heves bólogatással, csak elgondolkodó fejingatással. 

(9) Presser rengeteg mindenről nem beszél, ami érdekes lehetne, ám pár dologról mégis, ami viszont teljesen érdektelen. Bizonyára nem tudatosan azért, hogy hiányérzet maradjon az olvasóiban. Engem például érdekelt volna, miért, hogyan választotta ki, kikkel dolgozik együtt. Katona Klári, Kentaur, Hevesi Tamás, alig kerül megemlítésre. Míg mások Zalatnay, Kovács Kati, Rúzsa Magdi de. Oláh Ibolya, Falusi Mariann és Zorán pedig részletesen, Kíváncsi lettem volna A padlás születésének a körülményeire, az egykori vitákra körülötte (vö.: Doctor Herz). Meg egy csomó minden másra. Kár, hogy Presser nem konzultált velem, mielőtt kiadta a könyveit!

(10) A QR-kódok. Esetenként egy-egy QR-kódot lelünk a lapszélen. A kódok tartalmazta linkek a YouTube-ra visznek. Zenei aláfestést kaphatunk általuk az éppen olvasottakkal kapcsolatban. Zseniális ötlet! 

*

Úgy nagyjából ez volt a lényege az első kötetről szóló benyomásaimnak. S ugye, tudjuk, mert Presser nem is rejti véka alá, hogy ez a kötet nem a második könyve, hanem az első második része. S itt akár be is fejezhetném a második kötet értékelését, ugyebár. Mert semmiben nem különbözik az elsőtől. Csak persze a sztorik mások. 

De mindent tudunk előre, azt is, hogyan nemszerkeszt Picibácsi könyvön átívelő dramaturgiát, hogyan hagyja ezt rá a lektor, és hogyan nem a frankót akarja megmondani (bár a magam részéről a sok frankó között már kételkedem abban, hogy van-e egyetlen és valóban célravezető frankó).

  Presser könyve 2. – a hozzáadott értékek  

Nincsen. Vegyük már komolyan a mottót! Vajon mit ad hozzá A gyűrű szövetségéhez a második rész, A két torony? Ööö.... Nem jó példa, mert A Gyűrűk Ura regény, klasszikus, lineáris időkezeléssel... Jó, akkor mit ad hozzá például... Bármi jut eszembe, mindig az a vége, hogy az más, mert... Nincsen az ismereteimben olyan első és második kötet, amelyik megfelelne a Presser könyvének. Ha akarom, ez máris hozzáadott érték, csak nem a második adja az elsőhöz, hanem a két kötet minden máshoz. 

Azt kellene számításba és tudomásul vennem, hogy miért született meg a Presser könyve. Mi az, amit Picibácsi hozzátesz az emberiségnek a könyve nélküli sorsához? 

Vannak ötleteim. 

(1) Részletekben lakik az ördög. Meg az angyal is. Egyszer írtam egy verset arról a kis kelletlen szájmozdulatról, amit egy lány arcán láttam, miközben udvaroltam neki. Romba is döntött mindent az a kis mozdulat. Ördög. De sokszor írtam már Szerelmetesfeleségtársam első, általam konstatált mosolyáról, ami megváltoztatta a sorsomat, és ezáltal még minimum tizenkét emberét (de ez nagyon-nagyon alulbecsült szám). Presser apróságai sok mindenre világítanak rá, a sokszor hiányzó háttérinfók, magyarázatok nélkül is. 

(2) Árad belőle a medve-derű. Nem a Micimackó-féle bugyuta, hanem az ereje teljében levő, alapjában mégis békés medvéé. Sőt, nem csupán derűről van szó, igen sok esetben a könnyes röhögésig emelkedünk a jókedvben. 

Ilyen történet például, amikor Pressert 92%-os alkohollal itatták meg Lengyelországban. Egy slukkra vagy két deci csúszott le. A következmények több oldalas taglalása vetekszik Leonardo Di Caprio pályafutásának egyik, ha nem a legzseniálisabb alakításával, A Wall Street farkasának azon jelenetével, amikor Caprio bedrogozva autóba száll és hazamegy. Ha tudod, miről van szó, értesz, ha nem, már csak emiatt az egy jelenet miatt is érdemes megnézned a filmet. Illetve elolvasnod Presser könyvének a második részét. A könyv- és a filmbeli humor igen közel jár egymáshoz.

De nézd csak az alábbi fotót, és olvasd gyorsan hozzá a képaláírást. Ez volt az első, amit megnéztem a könyvben, és vagy fél óráig spontán kuncogtam utána. 

Egy indiai herceg vékony sorompóval hegedül egy trombitán 
(Fotó: Kovács Antal, 1974)

De az a másik leírás a Presserék aprócska, jéghideg nyaralójába szervezett születésnapi buliról, na, az is vinnyogósan fergeteges. 

(3) Van a könyvben egy leírás az LGT és az SBB közös turnéjának az utolsó koncertjéről. Nos, eddig meg voltam győződve, hogy Picibácsi csak nagyon visszafogottan, mintegy magában befelé tud csak lelkesedni. Hát, ebben sem volt igazam. Ebben a koncert-beszámolóban annyi szenvedély és érzelem, amennyit sokan az egész életük alatt nem élnek át. A zene, a barátság és bizony az alkohol keverékének a szenvedélylángja kicsap az oldalakról. Nagyon komoly élmény volt a beszámolót olvasni. 

(4) Presser intézmény a magyar rockzenében. Az egyik oszlop. A könyvekből kiderül, hogy az ikon mégis ember. A szónak bármelyik értelmében. Az esendőségében, a sebezhetőségében, a tanácstalanságában, az eseti ismerethiányában, az útkeresésében, a hedonizmusában és a tökéletességre törekvésében is. Bármiben és mindenben. S, tudjuk, ahogy mondani szokták, a leggyönyörűbb, legcsinosabb nő is büdöset kakál. (Presser ráadásul nagyon csúnya lenne nőnek.) Miközben marhára és egyáltalán nem adja ki magát, tulajdonképpen nagyon őszinte. Meg sem próbálja magát nem esendőnek leírni. 

Hadd mondjak egy példát! Nem konkrétat, hanem egy általánosat. Pressernek vannak konfliktusai. Hogyne lennének. Amikor még Istennek is vannak. Ha mással nem, az ördöggel. De szerintem nap mint nap, mindegyikünkkel. Hát akkor kicsoda Picibácsi, hogy neki ne lennének? Van egy csomó ember, akiről nincsen jó véleménye. (Ilyenek nekem is vannak. Neked akadnak?) De soha nem sikerült gyűlölködésen kapnom. Lehet, hogy csak piszok jól kozmetikázik, de kilencszáz oldal alatt csak-csak kicsúszott volna valami, ha lenne. Feszültségek, viták, összetűzések, veszekedések naná, hogy vannak. eltávolodások is. De gyűlöletet nem leltem. Remélem, nem csupán figyelmetlen vagyok!

(5) Ez a második kötet, úgy érzem, szakmaibb lett. Sokkal több bepillantást enged az alkotásfizikai, lelki  folyamataiba. S ez jó. Mert Pressert azért, nem nehéz belátni, a zenéiért szeretjük, nem másért. De nekem a könyv alapján az a benyomásom, lehet másért is.

S nem, annyira nem érdekelnek a mára is még megszokhatatlan, gyűlölködő ellenvélemények! Csakazértsem! Nem akarok reálisan látni! Ennyire hadd legyek rajongó! Mert vajon kiről nem lehetne dicstelen történeteket mesélni, vagy kinek a viselt dolgait ne lehetne kiforgatva, gyalázatként előadni? Például a tiédet? Ugyan, menj már!

Fotó: Kaiser Ottó

*

Egyszóval az van, sajnáltam, hogy véget ért a könyv. Még olvastam volna. De biztató, hogy úgy ért véget, ahogyan manapság egy sorozatnak véget kell érnie: akár folytatható is. Főleg a felsorolt érvek és ellenérvek miatt. Azért, mert ebben a felfogásban ez a könyv akárhány részes is lehet. És háromszáz év munkásságában kétségtelenül több ilyen kötetnyi információ van még. S akkor miért ne? Még a lexikonoknak is előfordul kiegészítő kötete. 

Hiába olyan kócos, dörmögős a könyv, akár a szerzője, mégis lehet szeretni, élvezni, nevetni rajta, elgondolkodni felette, bosszankodni miatta, örülni neki, legyinteni rá, katarzisba esni. S nem hittem volna, de a második kötet több lelkesedést csalt ki belőlem mint az első. Szóval Pressert olvasni is jó. 

Helikon, Budapest, 2021, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634796541

8/10

2021 decemberének eleje. Az oltatlan kolleganőm szerencsésen és minden további nélkül, pár nap cefetlét után felgyógyult a covidból. Viszont Szerelmetesfeleségtársam kollégája másfél hét betegség után az otthonában, teljesen váratlanul elhunyt. Nem volt túl jól, de nem volt nagyon rosszul sem. Tizenhat évig dolgoztak együtt. Mindenki le van döbbenve. C. Z., nyugodj békében! 

SzFT cégének (martassist.hu) van új mini PC-je, legális Win10-e, nekem meg munkám vele. Használtan vettük, idő volt, mire rájöttem, hogyan indul el a telepítés. A cd-rom meg nem is akar működni...

S ma elmegyünk SzFT új munkaasztaláért is a Mömaxba. Elmentünk, az összerakással és a szobarendezéssel el is ment a vasárnap. 

Mauro Boselli – Luca Rossi

Amikor olvastam ezt a harmadik részt, azt hittem, mégsem veszett el belőlem a horror/vámpír témák iránti fenntartásom. Belecsaptam a lecsóba rendesen, mi? Az van, hogy vannak problémáim ezzel a kötettel. 

Pedig nem panaszkodhatom, a történet ugyanaz a Mauro Boselli írta, mint eddig. A rajzoló menet közben kicserélődött: Majo ment, Rossi jött, a minőség majdnem semmit nem változott. A borítót ebben az esetben is felejtsük el gyorsan! Nagyon nem jól sikerült. S bárcsak ennyi lenne a baj...!

Ha már itt tartunk: a Dampyr külső borítói jobbára nem sikerültek jól. Nem tudom mi az oka. Azon túl, hogy nem az szokja rajzolni, aki magát a képregényt. De bár annak a stílusában készülnek a borítók, valahogy mégis lesír az egészről, hogy nagyon nem ugyanaz. Mind a rajzok stílusa, mind a kompozíció vacakabb. Vajon miért kellett ezt, ráadásul kötetről kötetre?

Ami még fontos, mielőtt utat vágunk a lényeg felé: a történetet ugyanaz a Mauro Boselli írta, aki az első két kötetet. A grafikus Majo itt viszont búcsút int nekünk, helyét Luca Rossi veszi át. Fogunk még találkozni Majo nevével.

Rossi nagyon jól veszi át Majo stílusát. Bár nem voltam annyira elbűvölve, mint az előző három kötet esetében, de könnyen lehet, hogy van már némi hozzászokási effektus is a dologban. Azonban nyomatékosítom: kétségtelen tény, hogy a grafika szempontjából nem okozott csalódást a harmadik rész. S azért ez nagyon nem kevés. Illetve de, volt elképedés egy alak megformálása miatt, de erről picit később. 

Harlan, Tesla és Kurjak újabb története

(Hogyan is kell manapság szinte kötelezőn fogalmazni?) Ja, nem, Tesla és Kurjak sehol sincsenek, szabira mentek, vagy Harlan megunta őket. Mindenesetre a képregényben nem szerepelnek. Hiányoztak. 

Kurjak elhagyja a Balkánt, sehol a polgárháború, sehol a szabadcsapatok, sehol Kelet-Európa. Hirtelen Cornwall megyében találjuk magunkat. Vagyis Harlant Cornwall Nagy-Britannia dél-nyugati csücske. Egyetlen nagyobb városa van, a megyeszékhely, Truro.

A helyszínváltástól, s attól, hogy pont ide váltunk, olyan érzésem lett, hogy közelebb kerültünk a klasszikus horrorhoz. Hogy ez jót tett-e a Dampyrnak, ízlés kérdése. Nekem mondjuk éppen ezért nem jött be, de a nem-emmel meglehetősen magányossá váltam a moly.hu-n ezt a történetet értékelők között. 

Mintha Stephen King írta volna a forgatókönyvet. De komolyan! (S én többnyire nem kedvelem King írásait, kivéve, amelyik zseniális. Ebbe most nem megyek bele.) Ettől az érzéstől egész egyszerűen nem tudtam szabadulni.

A cselekmény egy elhagyott tengerparti vidámparkra összpontosul. Már ez is olyan Kinges. Elhagyott... Vidámpark... Elszabaduló pokol... King...

A felvezetés jó. Apa és fia sétálnak a tengerparton, és egyszer csak ott állnak a deszka létesítmény előtt. Apuban feltolulnak az emlékek, járt ő már itt fiatal korában. 

Bár nekem már itt volt bajom. Nem tűnik túl logikusnak, hogy egy sok-sok éve elhagyott épületben, amely tárva-nyitva áll bárki előtt, nagyjából minden épen megmaradjon. A körhinta figurái, a tükörlabirintus, ajtók, ablakok, minden. Jó, persze, ha arra gondolok, hogy az egész csapda, akkor talán van értelme, elfogadom. 

Az apa-fiú duó keresésére indul a helyi kocsma nagyarcú törzsközönsége, a helybeli rendőrfőnök, és persze megjelenik Harlan is. A fenti házat keresi. Térül-fordul és hamarosan megkapja a figyelmeztetést, nehogy találkozzon a Siralomemberek Fekete Rémével. Így hívják. Komolyan. Siralmas. Az a gáz, hogy a Rém olyan, akár a neve. Ezt egyszerűen nem akartam elhinni. Miközben a rajzok, látod, egyébként nagyon klasszak, a Rém meg olyan, amilyennek a decemberben-januárban megszülető unokám. Lili fogja rajzolni három év múlva. 

Néztem a Fekete Rémet. Ez most komoly? E történet fő gonoszát tekintheted meg ebben az óvodás pacában. Tényleg azért hihetetlen ez a megfogalmazás, mert, ahogyan eddig is láthattad, Rossi csuda jól rajzol. Még rémet is. Nem is értem... 

Kicsit előre szaladtam. A Rémmel csak sokára találkozunk, addig mindenféle borzalmak történnek a vidámparkban. A tétován ide-oda betérő szereplők, az apa-fia és a nagypofájú, -mellényű kocsmai törzsközönség válogatott rémségekben és halálnemekben részesül. Nem jó nekik. 

A történet szereplői az előzményekhez képest leegyszerűsödnek. Az egyetlen árnyalt figura a gonosz oldalán álló, de nem egyértelműen gyilkológép női démon, Amber. De a jó oldalhoz csatlakozó vámpírnő, Tesla után ez csak jólesik, de nem hat reveláció erejével. (Ráadásul a figura-prototípus sehol sincsen ebben a történetben. Talán Tesla azért maradt távol ilyen tapintatosan, hogy ne oltsa ki Amber figuráját. 

A Fekete Rém egykor Kostacki (marad Kelet-Európa, lengyel?) névre hallgatott, Harlan apja, a sötétség egyik nagy fejedelme győzte le, darabokra tépte és a tenger aljára szögezte. De Kostacki összeszedte az erejét (önmagát nem tudta, szögezzük le, érted, ugye, szögezzük!), és a gondolataival képes alakokat megidézni. Így lett a horror-vidámpark és annak rémséges lényei. Nekem ez is King-esen erőltetett. Olyan „engedjük el az agyunkat, és majd lesz valami”, lesz, ami lesz.

Mert tudjuk, hogy King kezében akár a nagyi angyalkás, antik borsőrlője is véracsargó túlvilágisággá lépes lényegülni, hogy a végén hatalmassá növekedve, átalakulva, óriási csinnadratta közepette kerüljön, ahová való, a másvilágra. S az ember utána gyanúsan méreget minden ártatlan, köznapi konyhai eszközt. Vajon mikor ugrik a torkának a sajtszelő, mikor cafrangolja apróra a kézfejét a kávédaráló?

S persze a vége, hogy Harlan győz, mi más lenne, a vidámpark... De csitt, ne többet, még lesz, aki megharagszik. 

Mivel olvastam a további két kötetet, meg már még egyet, ami bent volt a könyvtárban (Dampyr 5., Elveszett lélek), azt mondhatom, Boselli felismerte, kirándulásnak jó a cornwall-i hangulat, erre is jártunk, ilyen kaland is volt, de szerencsére visszatér az eredeti koncepcióhoz. 

Szóval nekem, nem és nem, na! Nem mondom, hogy mindenestül rossz, mert nem az. Csak a szüzséje miatt nekem olyan átlagos horror-marhaság. S itt be is fejezem. Valahogy olyan kurtán-furcsán, ahogyan Harlan is eljut ebben a történetben a megoldásig.  

Fumax, Budapest, 2007, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638760616 · Fordította: Puller István

4/10

2021 novemberének a vége. Két részletben megírt bejegyzés. 

Péntek. De jó, hogy véget ért ez a hét! De tegnap megkaptam az új Presser könyvet, szerencse, ha az embernek vannak szerkesztő ismerősei, akik szeretik dolgoztatni! 

Bogyóka boldogon vándorol fel s alá az édesanyjában, a lányom nagyon boldog, én meg az ó apja vagyok, s jó, hogy boldog. Én meg büszke nagyapa vagyok. :-)

S aztán máris szombat hajnal van, negyed hét, csend és nyugalom. Írás közben egy Ars Nova nevű, japán szimfonikus progrock együttes nyomja nekem a fülesben az igen minőségi muzsikát. A Csemete ágyába ültem be, takaróval, forró kávéval, hogy a másik szobában Szerelmetesfeleségtársam hadd szuszogjon még háborítatlanul. (Félreértés ne legyen: Csemete nincsen az ágyában, máséban van így hajnalban.) Szeretem ezeknek a reggeleknek a nyugalmát. Meg azt is, amikor Szerelmetesfelsgétrásam felébred, kimegy a mosdóba,, majd álmos szemekkel,  széles mosollyal benéz Csemete szobájának ajtaján. 
– Miért nem alszol ilyen véres hajnalon? Minek felkelni, ha nem muszáj?

Mauro Boselli
Maurizio Colombo
Majo

Úgy gondolom, minden embernek joga van a változáshoz. Nem csupán az elkerülhetetlen biológiaihoz, hanem a szellemi, nézetbeli változáshoz is. A változás önmagában előjel nélküli, tehát aki változik, nem minden esetben kell szégyenkeznie. A kérdés a változás iránya. 

Marha jól hangzik nem? Csak akkor szégyenkezz, ha a változásod inegatív irányba történnek. Mintha ez mindig egyértelmű lenne! De fityfenét egyértelmű.

Emlékszem, amikor váltunk, mekkora frusztrációt okozott nem csupán saját érzéseimmel, csalódottságommal, vágyaimmal szembenéznem, ott volt még az egykori keresztény közösségem is. A soraikból voltak kábé ketten, akik megértették, mi történik valójában. (Köszi utólag is Wolfika és Kari, nagyon sokat jelentettetek akkor, abban a helyzetben!) Ott volt még a helyi gyülekezet is. Aki a hozzám való viszonyában totálisan leszerepelt, élén az akkori lelkésszel. 

Akkoriban a Republic „Kirúgjuk magunk alól a földet” című száma volt a kedvencem. A dal a változásról szól. Arról, hogyan változtat minket az Isten. Hogy mindig jön egy tőle küldött hajó, mindig megy tovább az élet, csak tudni kell változni. Ugye... 

De akkoriban nagyon-nagyon nem tudtam, hogy amikor elhagyom a közösséget, az vajon jó változás, tényleg szükségszerű-e, tényleg lehetne-e változás nélkül élni? Fogalmam sem volt, mi a jó irány? Változtam. 

Boldog lettem tőle és általa. Másképpen, de nagyon. De a változás hagyott maga után hiányérzetet is. 

Van változás, ami felemelkedést jelent, van, amelyik lealacsonyodást. Pozitívnak az számít, ha valaki tartja magát az értékeihez. Még inkább pozitív, ha az értékszint tartja az irányt, de emelkedik. Így lesz az ember emberebbé. Mármint abban az esetben, ha az irány pozitív. 

A szellemi talajtalanság, az elvtelenség, a nézetbeli csélcsapság nem érték. Simán a bizonytalanság, a meggondolatlanság, a felületesség megnyilvánulása. Az az ember, akinek nincsenek elvei, nincsen erkölcsi minimuma, aki nem pozitív elvek mentén él, megvetendő. Képtelenség felnézni rá. 

Nos, hm... Ugyanis az előző három értékelésemben (Szedd össze magad, Jessica Jones, Dampyr – Transylvania Expressz) azt állítottam, a könyvtárban járva eszemben sem volt darabolós, trancsírozós, vérfröcsögős borzalmat keresgélni, kihozni, elolvasni.

Erre ott járok, hogy zsinórban a hatodik Dampyr-kötetet olvasom. S ezek mindegyike darabolós, trancsírozós, vérfröcsögős. Ráadásul vámpíros. Amikor is blogomszerte teljesen közismert, hogy nem szeretem a vámpíros történeteket. Legjobb esetben is tökéletesen hidegen hagy akár Lukjanyenko Őrség-sorozata, akár Stroker-klasszikusa. Az Alkonyat-könyvek sora egyenesen taszít. Erre most... 

Van rá magyarázatom. Ha mindenképpen tudni akarod, miért a nyilvánvaló, megvetendő, és elképesztő módon teljes mellszélességgel felvállalt elvtelenség kirakata, hát figyelj! A Dampyr-könyvek témája a továbbiakban is teljesen hidegen hagy. Sem a vámpírok, sem a horror nem került hozzám egy fikarcnyit sem közelebb. De egy millimétert sem. Viszont a rajzok minősége, összekapaszkodva a figurák karakterével és viszonyainak messze nem magától értetődő bonyolultságával, simán fenntartja az érdeklődésemet. Ugyan ez engem is meglep, de ez nem alacsonyodás, hanem emelkedés. Azért az, mert kiléptem (mi is a most divatos szókapcsolat?) a komfortzónámból és lám, kilépve is jól érzem magamat. Tehát nem elvtelen, hanem nyitott és rugalmas ember vagyok. Aki nyitott a bármilyen formában megmutatkozó, megnyilvánuló értékek iránt.

Ennyi! Kerek a magyarázat, nemdebár? :-D

A Dampyr-kötetek számozásáról: tudja a franc, avagy fény az alagút végén...

Amikor próbáltam felfogni a mi merre hány métert, idő kellett, amíg valamennyire leesett a tantusz. A dolgot a moly.hu-n megjelenő információk is bekavarták. Az információkat a felhasználók töltik fel ugyan, de ők meg nyilván a könyvekből/ről veszik az adatokat. S az a helyzet, hogy a magyarul megjelent Dampyr-könyveken valóban ellentmondásos a számozás és hiányos az információ. 

Több kötetnek van ugyanis ugyanolyan száma. Legalább hatnak. Mert van egyfelől ez A Sötétség Gyermeke-sorozat. Hat kötetes, és állítólag a hatodik résznél lezáródik. A számozása arab számmal egytől-hatig tart. Ugyanakkor egytől-hatig számozással jelent meg más is a Dampyr-sorozatban, amiken viszont nincsen ott A Sötétség Gyermeke cím és más az alcím tipográfiája is. 

Vagyis magyarul két első kötete van a Dampyr-könyveknek. De ha van egy másik első kötet is, akkor vajon melyik az elsőbb? Minden kötet egyenlő, de melyik az egyenlőbb? 

Ez, itt, amiről szó van. Illetve mert egyből két kötetet citáltam a címbe és képen is, ezek itt. De a kettő közül az egyes számot viselő a leges-legelső. Harlan Draka, a dampyr története ebben a kötetben kezdődik el. Ebben mutatkozik be, ebben döbben rá arra, hogy kicsoda is ő és mire is képes.

 A titok nyitja: anno a Fumax kiadó kezdte el kiadni a Dampyr köteteket. 2007–2008 között tett így. Aztán csönd lett magyar viszonylatban Dampyr vonalon több évig. A Frike Comics 2017-ben folytatta a sorozat kiadását és jelentetett meg azóta nyolc kötetet. Voilá, ennyi a megoldás. A Fumax konzekvensebb volt az eredeti kronológiához mint a szerzők földijei. A Frike alapítói ugyanis olaszok. Ennyi a megoldás, feleim! A számozás rendje ettől nem áll helyre, de érthetővé válik a káosz. 

Lépjünk tovább bátran!

A Dampyr-sorozat alapállása

Legelsősorban a külső megjelenésről. A könyvek A5 formátumúak kényelmesen olvashatók, egy kézben is tarthatók. A rajzok fekete-fehérek, szürkeárnyalatosak. 

Érthetetlen okból a színes borítókat egy esetben sem az adott történet rajzolója készítette. Sajnos olyanok is lettek: gagyik. Erre nézve a kiadó tehát mindent megtett azért, nehogy valaki a kezébe vegye a könyveit. Nem jók a rajzok, túl színesek, csiricsáré a hatás, a rajzok hangulata csak távoli köszönőviszonyban van a beltartalommal. Amikor ezt írom, akkor hangsúlyos, hogy a Fumax sorozatáról beszélek. A Frike Comics sokkal ügyesebb lett ebben. 

Érdemes tudni még, hogy a sorozatot nem egy szerző vagy nem mindig azonos szerzők alkotják. Az alapvető szülőatyja Mauro Boselli, Maurizio Colombo és a grafikus, Majo volt. Aztán az alkotók személye körül, közül később mindig volt valami változás, jöttek-mentek. A grafikusok iparkodtak Majo stílusában tovább vinni a történeteket. Nagyon jó, hogy ezt így tették!

A történet alapja röviden. A szerb Harlan Draka szélhámos. Vámpírvadásznak adja ki magát, és a falusiak hiszékenységéből él. Addig a napig, amikor a bosnyák szabadcsapatok egyik vezetője, Emil Kurjak érte nem küld, és el nem viteti egy kis faluba, Yorvolakban ahol valódi vámpírok pusztítják az embereket. Harlan megy, mert viszik, és szép lassan rádöbben, felismeri, megtudja, hogy a szélhámosságának valódi alapja van: valóban veszélyes a vámpírokra nézve. A vére pusztítja őket. Az apja a sötétség egyik fejedelme, aki magáévá tette Harlan anyját. Így fogant Harlan. Aki ezáltal lett dampyr. Aki veszélyes a vámpírokra. Igen, mert a vére...

A Yorvolakban történtek során ismerkedik meg Harlan és Kurjak, és találkoznak a szép és csinos, de vámpírrá lett, cseh nevű, de német lánnyal, Tesla Dubcekkel. Tesla a saját fajtája ellen fordul, mert gyűlöli a saját vámpírvoltát. De mert szabadulni képtelen tőle, továbbra is embervérrel képes csak életben tartani önmagát. 

Amiért az első két számot együtt kezelem

Minimális tapasztalatom alapján úgy tűnik, egy-egy füzet egy-egy komplett epizódot tartalmaz. Ami az epizódokat összeköti, az a három főszereplő. Érdekes az egymással való kapcsolatuk. Nem egyértelmű. Nem borulnak egymás nyakába, nem a nagy érzelmek tartják őket együtt. A közös cél, és az elérése érdekében felhasználható egyedi tulajdonságaik tartják őket együtt. Bár kétségtelen, hogy a körbementik egymást életveszélyes helyzetekben, és ez a mentegetés egyre jobban összebilincseli őket. Annyira, hogy aztán az első kaland után is együtt maradnak. A trióból Kurjak a kakukktojás, hiszen Harlannak és Teslanak nincsen sok választása. Tesla bosszút akar állni az állapotáért, Harlan az apját keresi (vámpírvadász a vámpírt). Kurjak meg velük van. 

Ügyes húzás, hogy voltaképpen egy faj három „alfajához” tartoznak: egy dampyr, egy vámpír és egy ember. Tekintettel kell lenniük egymás erősségeire és gyengeségeire is. 

Az első kötet a hegyekben a kis faluban játszódik, a második bent a városban. A délszláv háború kellős közepén vagyunk, szabadcsapatokkal, lakosságot irtó mesterlövészekkel, állattá vált emberekkel (miért szidom az állatokat?), kínzással, lángszóróval, halállal, szenvedéssel, értelmetlen pusztítással és pusztulással. S mondhatom, pompás ötlet a valóság és a képzelet szerves összekotyvasztása! Van benne egy őrült katonai vezető (ez az agyament vadbarom alkalmazza fázó emberek felmelegítésére a lángszórót), ő például vámpírrá lesz. És nem igaz, hogy már emberként is az volt? Így folyik össze a valóság és a képzelet. 

Ahogy figyelgetem, egy füzet jobbára egy kerek történet. Egy-egy epizódban Harlan és a társai a nyakára hágnak egy-egy sötét úrnak. Kivéve ezt a bevezető sztorit, mert az ebben szereplő eltüntetéséhez, Gorkának hívják a nem úri embert lényt, két, szorosan összefüggő kötet kellett. Íme, az indok. 

Fejtegetem megfelé önmagamat, 

de nem jutok igazán dűlőre, egyre csak vitatkozom. Kivettem, ugyebár, a könyvtárból azt a számomra első (a Frike kiadásában megjelent sorozatban második, az összmagyarországi kiadásokat tekintve hetedik) Dampyr kötet, a Transylvania Expresszt. Írtam róla, amit írtam. 

Az is egy dolog, hogy a hatására, minden Szerelmetesfeleségtársamtól eredő figyelmeztetés ellenére („Kaptál egy plusz könyvespolcot, innentől minden könyvnek ott a helye, annyi könyved legyen, ami a polcrendszeren elfér!”), szinte azonnal megvettem öt kötetet belőle. S ez hagyján, tegnap el kellett ugranom a Könyvudvarba egy Rukkolás könyvért, meg a Bookline-ba egy Terry Pretchett-ért, így akkor már benéztem a könyvtárba is... Szerinted? Csak két Dampyr volt bent. Volt. Mert jött velem haza. S bele is kezdtem. 

Pedig itt vannak a polcon a Napkút Kiadótól kapott könyvek, a múlt hét végén megérkezett egy írótól is az alkotásának a példánya, illene ezeket olvasnom. Ha már ilyen kedvesek és küldik...

Egy szó mint több ezer: próbálom szétszálazni magamban, miért is a kattanásom a Dampyr-ra? Jó, persze, a rajzok, igen. De egyszerűen oda vagyok a Blacksad rajzaiért is. Még sincsen a birtokon belül egyetlen Blacksad kötet sem. El tudod ezt képzelni? Pedig amikor nálam voltak, olvastam őket, s nem győztem oda-vissza lapozgatni őket, gyönyörködni a fenomenális részletességükben. Oszt', lásd, mégsem sincsen itt egyetlen darab sem. Szóval persze, hogy igen a Dampyr rajzaira, ám mégsem ez a teljeskörűn kielégítő válasz. 

Aztán ott van még a Dampyr ellen, hogy horror, meg vámpíros történet, ami műfajt egyáltalán nem kedvelek. Meg tele van a halál utáni ilyen-olyan élettel, amiről nem egy esetben kifejtettem már, hogy simán bibliátlan, ördögi félrevezetésnek tartom.

Egyszóval a Dampyr mindent megtesz, felvonultat annak érdekében, hogy ne csupán kiessen a pikszisemből, hanem, hogy bele se kerüljön. Ennek ellenére meg, látod mi van!

A teljes választ nem fogom tudni megadni, előre mondom. Kicsit olyan a vonzalmam, miként az a megboldogult Szigeti Jenő mondta Gyopiról, a feleségéről:

– Ezer okot fel tudok sorolni, miért szeretem. Mert szép, kedves, csinos, házias, logikus, vidám, és még sorolhatnám. De ha képes is lennék arra, hogy minden jó tulajdonságát felsoroljam, akkor sem állna egy teljes egésszé össze a kép, hogy ez itt Gyopi. Még mindig csak részleteket érzékelhetne belőle, akinek mondanám. Alapvetően szeretem mindezek miatt, persze. De nem ezek miatt szeretem. Hanem azért, mert ő Gyopi. Pont.

Ennyire persze nem mély és sokrétű a vonzalmam, és a Dampyr a töredékét sem jelent annyit az életemben, mint amennyit Gyopi jelentett Jenőnek. Mert persze, hogy nem, nagyon sánta és suta a hasonlat. De valahol mégis csak megáll. 

A rajzok minőségén túl még jócskán vannak érvek a képregény mellett. Elmondhatom, felsorolhatom, mi minden tetszik a képregényben. Tessék!

• A valós történelmi idő és hely összekutyulása a fantáziával.
• A valósan megesett mozzanatok beemelése a cselekménybe (például a háztetőkről gyilkoló mesterlövészek).
• A szereplők nagyon nem egyértelmű, finoman árnyalt kapcsolatai (a három főszereplő egymáshoz való, valamint Harlan és az édesapjának több rétegben terhelt viszonya).
• Ügyes nagyon Harlan személyének a kibontása, a képességeinek a lassú felfejtése.
• Nem élvezkedik a borzalmak vizuális kifejtésében. A fájdalom, a szenvedés csak érzékeltetve van, nem a hiperrealista ábrázolásmódban. Ha már egyáltalán...
• Akció-horrort nézünk: elképesztő, de nem egy jelenet volt, amikor meghatódtam. 

Ha nem is vakargatom az agyi barázdáimat tovább, miért is lett egyik kedvencemmé a Dampyr, ezek közül kettő-három gyakorlatilag már elég az indokláshoz. Erre én öt pontot is eléd tártam! Nagylelkűségem határtalan. 

Persze a történet nem lenne az igazi, ha Harlan és a társai ne járnának sikerrel. Persze, hogy azzal járnak. Ám mint minden sorozatban az alkotók ebben az esetben is nyitva hagynak egy tág kaput: a sötétségnek rengeteg ura van még, csak osztoznak a hatalmon. Vagyis a kis vegyesvágott-triónknak van még bőven írtásra való alapanyaga.

Gondolkodom, mi mondanivalóm lehet még Dampyr első két részéről. De azt hiszem, egyelőre ennyi. Hamarosan folytatom a folytatással. 

Fumax, Budapest, 2007, 96 oldal · ISBN: 9789638736437 · Fordította: Puller István
Fumax, Budapest, 2007, 96 oldal · ISBN: 9789638736468 · Fordította: Puller István

10/10

2021 november vége. Tegnap temettük Nénjét, 94 éves volt, nem covidos, csak lemerült az aksija szegénynek.

A sorozatokról, sokadszorra

Az a helyzet, hogy nem nagyon kedvelem a sorozatokat. Ezt nem egyszer kinyilatkoztattam már. De elmondom újra, hátha újszülött vagy a blogomon.

Máris pontosítok: azokkal a sorozatokkal semmi bajom nincsen, amelyeknek egy adott karakter a főszereplője, de az egyes részek nincsenek kapcsolatban egymással, s csak a főszereplő személye köti össze a részeket. Ilyen például Columbo.

Azokkal a sorozatokkal sincsen semmi bajom, amelyek adott x részből állnak, és az x. részben lezáródik minden, slussz, passz, nincsen tovább. Ezek jobbára irodalmi adaptációk. Manapság egy sikerült sorozatnak, ha lezárt is, van második, sokadik évadja. A Csernobil, az Easttowni rejtélyek üdítő kivétel volt. 

Könyvben picit más a helyzet. Amikor például Asimov vagy a Sztrugackij tesók irodalmi birodalmat építettek, a Delelő Univerzumot, úgy tették, hogy a könyveik jobbára összefüggnek, de annyira mégsem, s így kötetenként önállóan is olvashatók. Pusztán csak egy adott Galaktikában játszódnak, de a cselekmény könyvenként önálló. Ha valaki nagyon turkál a sorok között meglelhet könyvek közötti összefüggéseket, de ha nem tesz ilyet, az adott kiadvány önállóan is egész. 

De a rétestészta-sorozatokkal komoly bajom van. Elsősorban az, hogy egy néhány rész után már biztos szemmel észrevehető, melyik rész, melyik konfliktus, melyik fordulat van pusztán azért, hogy legyen, s nem azért, mert dramaturgiailag feltétlenül szükség van rá. Rohadtul utálom a rétestésztát. Csak enni nem. Belőlem biztosan nem élne meg egyik kultúrtésztagyártó sem. Még az elmúlt házasságommal is úgy voltam, hogy csak azért, hogy ugyanazokat a reménytelen, kilátástalan köröket járjuk folyton-folyt, inkább ne legyen.

Hétvégente reggel korábban ébredek mint Szerelmetesfeleségtársam. Szeretem hallgatni a szuszogását, kicsit nézni őt álmában, és nagyon szeretem a reggeli nyugit, hogy nem kell felpattanni, heverhetek és háborítatlanul olvashatok. Ezt a képregényt szombat reggel olvastam el. Tök nyugiban. Majdnem teljesen a végére értem, mire SzFT felébredt. Nem mondom, hogy egy fikarcnyit is bántam, hogy kinyitotta a szemét: annyira nem kellett kiszakadnom az olvasmányélményből. Mi több, csak néztem mint Rozi a moziban. 

Az alkotók: Brian Michael Bendis és Michael Gaydos

Jessica Jones 

ex-szuperhős, noir magánnyomozó nőben. Az egész képregény ezt noir-t nyomja. Ami lássuk be, annyira nem hat az újdonság erejével. Minimum Philip Marlowe, de még inkább Humphrey Bogart óta ismerjük a figurát. Lepukkant iroda, üvegajtóval, név az üveg közepén, vészes depivel kacérkodó, a múlttal valamiért foglalkozni nem akaró, okos, magányos főszereplő, aki adott esetben nem csupán gondolkodni, de ütni is képes. MIközben iszik és cigarettázik. (Ez utóbbit Jessica nem teszi.) Keresni éppen annyit keres, hogy fent tudja tartani az irodát, és rendezni tudja a napi költségeit. A ruhája semmilyen, kopott, régi, ideje volna egy ruhatár felújításnak.

Ami Jessicában új, az, hogy nem csupán noir-nyomozó, hanem levedlett szuperhős, nos az sem újdi. A mindenféle szempontból nehezen überelhető Watchmen tette klasszikussá. 

Vagyis Jessica gyurma-figura. Ami nem baj. Nem lenne baj. Minden művészet az addigi remekekből indul ki, a felhalmozott tudásból, tapasztalatból. Minden a múltra építkezik, és úgy tud újat hozni. 

Jessicában az az új, az a különleges, hogy nőből van és úgy magánnyominger főszereplő. Meg annyiban, hogy mert szuperhős, nyilvánvalón van valami szupi kis képessége. Jessice nőként sújt olyanokat, hogy az csak na! 

De egyébként semmi különösebb ismertetőjele nincsen Jessica-nak. Nem izgalmas egyéniség. Nem lélekakasztó, vérzubogtató, nacikitöltő nő, nem fantasztikus ember, nem egy érdekes személyiség. Sem önmagában, sem rajzi megformálásában. 

A képregény történetéről

Tudod mi van? Ma hétfő este van. Két napja olvastam tehát a könyvet. És fogalmam sincsen, miről szólt. S azt próbáld elképzelni, hogy ezzel már olvasás közben is akadt gondom... S nincs is kedvem utánanézni. Azért nincsen, mert az alcím első öt mondatát két napja írtam le. Akkor elővettem a képregényt, hogy felelevenítsek. Még úgy sem nagyon sikerült. Ezt add össze. Ezért már nem veszem elő. 

Próbáltam úgy megközelíteni a művet, hogy rendben, egy sorozat első része estén nem minden esetben derül ki a merre hány méter, az pedig végképp nem, hány éves a kapitány. Ez nem baj. De egy bevezető rész azért keltse már fel az érdeklődésemet annyira, hogy akarjam kezembe venni legalább az első folytatást! Hogy akarjam tudni, mi is a probléma, merre folyik a Lánchíd, s ki lesz a Fekete Péter. Ez az első rész egyáltalán nem ilyen. Annyira nem, hogy nem is töröm magam a cselekmény érdekében. A képregény sem tett ilyet. 

A rajzokról

Vannak képregények, amelyeket ha kinyitok, lehengerelnek. Van nagyon sok, amelyik jó, vagy nagyon jó. Amelyikben a rajz és a történet összhangja ad ki valami olyat, hogy az embernek csettintenie kell (pl. Persepolis). Én azonban most a rajzukban lehengerlő képregényekről beszélek. 

Ahogy szintén többször írtam már, ilyenek számomra a magyar képregény klasszikusai, Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, Fazekas Attila, Sarlós Endre, Sebők Imre, Dargay Attila képregényei. Mindenképpen ebbe a csoportba tartozik a Blacksad, a Saga, a Sin City, a Morgan Lost és a Dampyr Majo rajzolta kötetei. De akár a Kockás magazinban közölt A pattantyúsok vagy a szintén onnan ismert Frnck. 

A sornak persze nincsen itt vége, de ezek vágtak leginkább mellbe. Bár eszembe sem jutott teljességre törekedni, Ismerve a memóriámat, minden bizonnyal még rengeteg mindent méltatlanul kihagytam.

A Jessica Jones nem nyűgöz le első látásra. Másodikra sem. Később sem. Spongyát rá. Az említett Persepolis sem lenyűgöző. Ám roppant meggyőző. De a Jessica Jones az sem. 

Elintézhetném azzal, hogy egyszerűen a farkasok közé vetem a kijelentést: egyszerűen nem tetszenek a rajzok. De nem leszek ennyire szófukar. Meg is indoklom, miért nem. 

• Elsősorban mert nem találok benne semmi jellemzőn egyedit. Nem rosszak a beállítások, a képi dramaturgia megfelelő. Nekem csak nagyjából élnek a mozdulatok. Számomra nem kelt életre belőle semmi.
• Nem tudom, tudatos volt-e, de Jessica Jones alakja olyan semmilyen, hogy nem csupán nem hasonlít magára, hanem a semmilyenség miatt nem is tud hasonlítani. 
• Talán azért sem, mert olyanok a rajzok, mintha a grafikus elvesztette volna a 0,2–0,5-ös csőtollát, és kizárólag az 1,5-ös állt volna a rendelkezésére. Túl vastagok a vonalak. Zavaróan azok. 

• A rajzoló vagy a főnöke meg volt arról győződve, hogy Jessica életuntsága, a kihallgatások monotóniája semmivel nem érzékeltethető jobban, mint ismétlődő képekkel. De úgy ismétlődő, hogy tök ugyanaz. Ez egy alkalommal még ütős lehet. Két alkalommal elmegy, lehet rá komoly indok. De ebben a könyvben rengeteg ilyen oldal, oldalpár van. Nem számoltam meg, mennyi, de sok. A sokszoros ismétlődés egyszerűen kioltja az eszköz erejét. Mi több, szimplán piszok unalmassá válik. Az eszköz eszköztelenséggé alacsonyodik. 
  • 
  • 
• Az a helyzet, hogy az egész könyvben nem találtam egy olyan rajzot, ami valahogy, bárhogy, akárhogy megragadott volna. Egyszerűen képtelen voltam rákapni az ízére. Vagy azért, mert ízléstelen vagyok, vagy azért, mert ízetlen ez a Jessica Jones. 
• Találtam egy oldalpárt a neten a könyvből. Úgy oldalpár, hogy az egyik oldal az eredeti, színezetlen rajz, a másik a színezett. Hát, jelentem, egyáltalán nem tett jót neki a színezés! 

S meglepő fordulattal el is fogyott a mondanivalóm a Jessica Jones-ról. Részemről a többi része a könyvtárban marad. 

Fumax, Budapest, 2018 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700432 · Fordította: Galamb Zoltán

3/10

2021 novemberének melltája. Van új nyomtatónk. Reklám: tudtad, hogy egy külső tartályos tintasugaras nyomtatóval kb. 6000-8000 oldalt nyomtathatsz, és egy teljes tintacsere mindössze tizenhat ezer forint? S a nyomtató ráadásul hálózati, tehát nem kell gépnek bekapcsolva lennie, hogy éljen. Ráadásul telefonról is nagyon könnyen elérhető. Majd meglátjuk, mennyire válik be. Egyelőre szeretem. 

A kötet értékelése ez esetben két részes. Ez a második rész.
Az elsőt itt találod.

Előjáték az Alapítványhoz

Miután harminc és pár évvel később Asimov megírta a trilógia folytatásait, újabb kettő-nyolc év múlva megírta az előzményeket is. Az Előjáték negyven évvel később született mint a trilógia. Története szerint közvetlen előzménye a trilógiának. Vagyis arról szól, Seldon milyen erőfeszítéseket tesz az egyre romló körülmények között a pszichohistória fejlődéséért, majd a voltaképpeni fennmaradásáért. 

A könyv más és mégsem más mint a trilógia. Stílusában voltaképpen nem különbözik attól. A stílus bár már nem annyira szikár, amennyire az ötvenes években szikár volt, de még mindig az. Csak egy kicsivel több leírás van benne mint a kiindulási alapban.

Ami más: az alakok már sokkal árnyaltabbak, összetettebbek. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az Előjáték szokásos regény. Oly annyira, hogy egyetlen főszereplője van: Hari Seldon. És ő az elejétől a végéig főszereplő. 

Ez a kötet már valós időben is cselekményes. Nem csupán beszélnek az eseményekről, hanem aktívan ténykednek is a szereplői. Hari Seldon nem mindentudó, hibátlan főhős. Az életét a pszichohistóriára teszi fel, élete célja az emberiség szenvedési idejének a lerövidítése. De bármilyen magasztos is, amiért él, bármennyire okos, előrelátó, jó stratéga és kiváló taktikus, mégis csak emberből van. Képes az aggodalomra, a csüggedésre, a szeretetre, a szerelemre, a barátság  a magány megélésére. Szóval ember, na. De nem szájbarágósan, hanem a fő cselekménnyel szorosan párban derül ki mindez. 

A szereplők között vannak, akik innen-onnan már ismerősek. Seldon maga, ugye, a trilógia fő alakja volt. I. Cleon császár (aki a filmmel ellentétben nem egyszemélyes triumvirátus) egy még személyében és posztjában is tekintéllyel bíró szereplő. Az őt követő császár, még a nevét is csak felvette, hogy valami tekintélyi hivatkozási alapja legyen. Már alig van valami hatalma. Pénze, ami felett rendelkezhet: semmi. De mindezek, plusz jelentéktelen külseje ellenére jó ember. De ebben is látszik, hogy Asimov írói eszközei finomodtak: a pusztuló, omló Birodalom szimbóluma a császár. Aki már a megjelenésével is szemlélteti a romlást, a tekintély és az erő fogyatkozását. 

Ügyes húzás Asimovtól, hogy szerepelteti a nyolc más kötetében is kisebb-nagyobb szerepet kapó kedves ismerőst, R. Daneel Olivaw-ot, a robotot, Seldon barátját. 

A trilógiával való szerves összetartozás, túl Seldon személyén, azért megmutatkozik abban is, hogy bár egy szereplőre koncentrálunk, ám ennek a szereplőnek az ideje nem egy adott életszakaszára vonatkozik, hanem ugrásokkal haladunk előre. Seldonnal negyvenéves korában találkozunk, és hetvenévesen búcsúzunk tőle. Ezért vannak ugrások a könyvben. Ezért, bár nincsenek szereplőváltások, mint a trilógiában, időbeli ugrások előfordulnak. Ezáltal a regény Seldonról szóló történetek füzére. Csak a főszereplő nem változik. Ezáltal tűnik egységesebbnek az olvasmány. 

Miért szeretjük az Alapítvány-sorozatot?

Mert a szereplői szerethetők. Mert bár tisztában van az emberi faj gyarlóságaival, hisz az emberi szellemben és jóságban. Mert nem filozófálja tönkre a cselekményt. Mert nem a technikára, hanem az emberre koncentrál. Mert van könnyen követhető, érdekes cselekménye. Mert hisz a fajunk fennmaradásában. Mert jó. 

Szukits, Szeged, 2003, 690 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441570 · Fordította: Baranyi Gyula, Németh Attila

9/10

2021 november háromnegyede. Ismét maszkviselés a zárt terekben, Orbán Viktor tegnap reggel kijelentette, hogy vagy oltás, vagy halál, más út nincsen. Bexarás. Hatmillió oltott mellett a statisztika rosszabb mint bármikor. S az oltatlanok a hibásak... Tegnap meg jártam a III. kerületi bíróságon, egy barátomnak intézi egy irat-kikérést. Meg Szerelmetesfeleségtársamnak a NAV-nál egy apróságot. Mindenhol lukra futottam. Aztán bevásároltam, két helyre kellett mennem, tankolás, kocsimosás, aztán el is ment a szabadságos péntekem fele. 

  Alapítvány
Alapítvány és Birodalom
Második Alapítvány

A trilógiából egyetlen jeleneten kívül semmire nem emlékszem, mármint azon kívül, hogy Seldon időközönként meg-megjelenik, és mond valamit: arra, amikor kiderül, kicsoda az Öszvér.

Arra is pontosan emlékszem, hogy a réges-régi, óbudai lakás fürdőszobájában olvastam, többször utána engedett kádvízben, mert az bizony rendre kihűlt, már nem is tudom, hanyadik anyám idején. (Mert én vagyok az, akinek három is jutott, sajnos.) Arra is nagyon jól emlékszem, mennyire megrázott a kiderülés. 

Ez olyan negyven-negyvenöt éve volt. Precízen nem emlékszem pontosan. 

Mondom, nagyjából semmire sem emlékeztem Asimov klasszikusának a történetéből, csak Hari Seldon nevére, az Öszvéres jelenetre, és slussz. Még a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban olvastam, azokkal a nagyon antikva betűkkel nyomtatva és a csodásan színes borítókkal.

Apu polcán találtam a könyvet. Ezt is. Soha nem beszélgettünk róla. Erről se.

De annak, hogy ott volt, később nagyon örültem. Sok mindent köszönhetek annak a polcnak. Például Bradbury Marsbéli krónikáit” is, meg az „Országúton Indiában” című darabon keresztül az egész Delfin -sorozatot. Meg Rejtő Jenőt: „A szőke ciklont”. 

1948-ban Asimov egy fiktív tudományos cikket is írt, „The Endochronic Properties of Resublimated Thiotimoline” („A kétszer szublimált tiotimolin endokrónikus tulajdonságai”) címmel, egy nem létező kémiai anyag tulajdonságairól.

Közben éppen doktori disszertációját is írta, így a doktori védési bizottság előítéletekkel teli reakciójától félve megkérte szerkesztőjét, hogy álnév alatt jelentesse meg a cikket. Ennek ellenére saját nevén jelent meg.

Doktori védése végén a bizottság egyik tagja mosolyogva kérte, hogy
– Mr. Asimov, meséljen nekünk valamit a tiotimolin termodinamikai tulajdonságairól!

Húsz perccel később ismét behívták a terembe, s mint „Dr. Asimovnak” gratuláltak neki. (Wikipedia)

Mi ez az Alapítvány-sorozat?

Na, most, azért ez egy érdekes dolog!

Az Alapítvány-sorozatot mindenki alapvető sci-fi klasszikusnak tartja. Ebben nincsen vita.

Hogy ki mit ért Alapítvány-sorozaton az már más kérdés.

1. A többség, nekem úgy tűnik, elsősorban az első trilógiát (Alapítvány – Alapítvány és Birodalom – Második alapítvány; 1951–1953) érti alatta.
2. Egy nagy hányad mindazokat a könyveket, amelyeknek, ezt nem tudom másképpen fogalmazni, a címében benne van az alapítvány szó (Az Alapítvány előtt [1988], Előjáték az Alapítványhoz [1992], Az Alapítvány pereme [1982], Alapítvány és Föld [1986]).
3. Aztán van, aki sokkal nagyobb kanállal merít, és megköszöni szépen a Szukits Kiadónak, hogy összeszedett mindent is, ami Alapítvány. Szóval kinek-kinek ízlése, türelme és szíve joga, hogyan értelmezi a sorozatot.

A legtréfásabb, volt hogy még maga Asimov is zavarba jött a saját sorozatával kapcsolatban. Van két könyve, amelyik olyan történetet dolgoz fel, amelyek szóba kerülnek valamelyik Alapítvány-könyvben, ám ahogyan Asimov fogalmazott, ezek csupán legendák a könyveken belül is, nem tartoznak az Alapítvány történetéhez. Azért nem, mondja Asimov, mert ezek nem történtek meg! :-D

Visszatérve a trilógiára: mondd, te vettél már részt beszélgetésben, ami nem az Alapítvány-könyvekről úgy általában, hanem azok tartalmáról szólt?  Mondom, a trilógiát mindenki alapműnek tartja, de vajon milyen kérdéseket vet fel Asimov velük kapcsolatban, vagy milyen válaszokat talál a felvetett kérdésekre? Amikről, ugye, beszélgetni lehetne...

Mert a sztori, lesarkítva, pofonegyszerű.

Aztán kiderül, hogy... Nem is megyek bele. De már a könyvcímekből is kiderül, ez nem az én spoilerem, hogy van egy másik Alapítvány is. Nyelvi leleménnyel Második Alapítvány a neve. Lehet csűrni-csavarni, rétestésztázni az alapötletet. (Meg se merném saccolni például, hány kötet tartozhat eddig akár csak hivatalosan is a Star Wars-szférába.)  

Miért klasszikus az Alapítvány-trilógia?

Visszatérve a saját alapfelvetésemhez: az Alapítvány (értve ez alatt a trilógiát), tehát klasszikus a sci-fiben. Szerintem nincsen ember, aki ezt megkérdőjelezné.

De kérdés, miért is az?  Kiábrándító leszek: nem tudom a pontos választ.

Lássuk, mi az, amit tudok! Vedd figyelembe, hogy most a trilógiáról beszélek! Ez fontos.

• Nincsen a könyvben egy szem igazán összetett karakter se. A szereplők, hm, laposak. Ha nem is egydimenziósak, de maximum kettővel bírnak.
  
  
• A szerepük jobbára nyúlfarknyi, vagy ha több is, nem sokkal. Mondom, tulajdonképpen novellákról, kisregényekről van szó. Az első könyv történetei rövidebbek, majd kötetről-kötetre egyre hosszabbak a sztorik. A Második Alapítványban a két rész egy-egy egység. 
  
  
• Asimov a leírásokkal, bemutatásokkal nem nagyon szöszmötöl. A szereplőket a történéseken keresztül ismerjük meg valamelyest. De az a helyzet, hogy tulajdonképpen majdnem felcserélhetők egymással. Hari Seldonról, Salvor Hardinról, Limmar Ponyetsről, Hober Mallowról voltaképpen semmi közelebbit sem tudunk meg, Hány évesek, amikor főszereplővé lesznek, hogyan néznek ki, milyen színű a hajuk, milyen a testalkatuk, mi volt a múltjuk, mi a kedvenc ételük, mit szeretnek leginkább csinálni, milyen nőkre vágynak, stb.? Nos ilyesféle adatokkal nem igen terhel bennünket Asimov. Néhány dologban azonban megegyeznek a fenti úriemberek: körmönfontak, okosak, leleményesek, kiváló taktikusok és kiemelkedő stratégák. De mindnyájan annyira, hogy ezáltal is felcserélhetők egymással.
  
  
• A cselekmény érdekes, sajátos, de mert novellákról, kisregényekről van szó, nem tud részleteiben kitejesedni, kiforrni, a megoldást mindig meglehetősen hamar készen kapjuk. Ez persze megakadályozza a túlírtságot, a felesleges kitérőket, a mellébeszéléseket is. Valamit valamiért. 
  
  
• De ezt a cselekményt nem cselekmény voltában kapjuk. Az Alapítvány simán dramatizálható, színpadra vihető lenne azáltal, hogy voltaképpen a szereplők végigbeszélgetik, és a nagyszabású eseményeket, bolygók elfoglalása, leigázása, űrcsaták, a Birodalom összeomlása, meg egyéb ilyeténségekről úgy szerzünk tudomást, hogy a szereplők vagy a narrátor elmondják, hogy nesze, ez történt. A tréfás az, hogy idő kell, hogy ezt tudatosítsa az egyszeri olvasó, s még azután is azon kapja magát, hogy nem zavarja, amire rájött. S ettől a könyv, a cselekmény még igencsak élvezetes marad. 
  
  
• Aztán lássuk be, Asimov nem egy szépíró típus. Amit ír, szépirodalom, de valójában nem irodalmi szöveg. Ha van is sajátsága a stílusának, az a szikársága, mondhatni szürkesége. Ahogy mondtam, szinte teljesen nélkülöznünk kell a leírásokat, a hasonlatokat, metaforákat, s egyéb szövegszínesítő eszközöket. A további tréfa abban áll, hogy ez sem zavaró cseppet sem, mit sem von le az élvezeti értékből. 

A fenti felsorolás nem fest pozitív képet az Alapítványról. De újabb tréfa jön: az a vicc, hogy a rengeteg látszólagos negatívum ellenére a trilógia egy cseppet sem unalmas, kidolgozatlan, vagy pocsék irodalom. A magam részéről nehezen tudom megfogalmazni, mitől válik igen könnyen élvezhető, koherens egésszé, de azzá válik. 

Az elbeszélés asimovi eszközei

A titok talán ebben van: Asimov, minden eszköztelensége, szövegi szikársága ellenére komplex világot, több száz, ezer évet átfogó cselekményt tár elénk. A fentiek ellenére, a viszonylag rövid történetek fordulatossága, olvasmányossága miatt még sincsen olyan érzésünk, hogy csupán egy elnagyolt tablót vág az arcunkba. 

A nem minden részletében kidolgozott, inkább sejtetett világ komplexitása nagyon hasonlít a szereplők jellemének a kifejtéséhez. Ahogy mondtam, nincsenek péppé elemezve, minden hajszálig tartó részletességgel bemutatva, sőt, szinte felcserélhetők egymással. Mégis elhisszük, elfogadjuk, hogy mindannyian legendás személyeivé váltak az alapítványok történetének. 

A történeteket a Birodalom és az Alapítvány sorsa köti össze. Az első kötet minden fejezete a könyv történelmének egy-egy Seldon-válságáról szól. Olyan időszakról, amikor veszélybe kerül Seldon jövőbe látó terve, a túlélés projektje. A novellákat, kisregényeket ez köti össze, ez teszi egységessé, egy művé. 

De a három kötet még ebben sem egységes: amíg az első kötet, az Alapítvány minden fejezete külön történet, addig a második kötet, az Alapítvány és Birodalom két része egy-egy külön egybefüggő kisregény, majd a harmadik kötet, a Második Alapítvány megismétli a második kötet tematikáját. Bár voltaképpen ennek az első, Öszvérről szóló része akár a második kötet része is lehetne, s akkor ott, egy köteten belül fejeződhetne be az Öszvér története. Bár az is igaz, hogy a Második Alapítvánnyal való törődés meg itt kezdődik el. Csak tűnődöm... 

Asimov, bár a tudomány embere (ötszáz könyvet írt, ennek csak töredéke, úgy nyolc százaléka szépirodalom, a többi tudományos munka), mégsem tömi tele technikával, űrhajókkal, űrcsatákkal, a történeteit. Persze, vannak űrhajók, van hiperugrás, meg minden, de ezek korántsem válnak főszereplővé. Mindössze díszletek. Fontos díszletek, de díszletek. 

Folytatása következik

Szukits, Szeged, 2003, 690 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441570 · Fordította: Baranyi Gyula, Németh Attila

9/10

2021 november háromnegyede. Ismét maszkviselés a zárt terekben, Orbán Viktor tegnap reggel kijelentette, hogy vagy oltás, vagy halál, más út nincsen. Bexarás. Hatmillió oltott mellett a statisztika rosszabb mint bármikor. S az oltatlanok a hibásak... Tegnap meg jártam a III. kerületi bíróságon, egy barátomnak intézi egy irat-kikérést. Meg Szerelmetesfeleségtársamnak a NAV-nál egy apróságot. Mindenhol lukra futottam. Aztán bevásároltam, két helyre kellett mennem, tankolás, kocsimosás, aztán el is ment a szabadságos péntekem fele. 

   Mauro Boselli – Majo   

Csak álltam ott a képregényes polc előtt, s jó pár percig csak bámultam ezt a gyönyörű, részletes, megkapó rajzot a fővárosunkról. Aztán belelapoztam a könyvbe. Pár oldal után ez a rajz jött szembe velem: 

Nem volt több gondolkodnivalóm. Ez a Dampyr bizony jött velem haza. S a Szedd össze magad nagy csalódása után a vasárnap kora reggelben maga volt a megváltás. 

Azt hiszem, ezt meg kell magyaráznom, ugye? S ha nem is magyarázom, annyit még hozzáteszek, hogy van rajz Kolozsvárról és egyéb erdélyi városokról és a Havasokról. „Van kérdés? Nincs kérdés!”

A könyv vámpíros története

zavaros és fárasztó. Vámpírtörténet, na, milyen lehetne más? Összefoglaljam? Akarod, csakugyan? [Kelletlen csattintás a számmal.] Na, legyen! De nem lesz tőle intellektuális orgazmusod, előre szólok! 

Dampyr, azaz Harlan Draka a főszereplő. Az apja vámpír. Azért megy Budapesten keresztül Erdélybe, hogy találkozzon vele, és megtalálja a teuton lovagok egyik híres tárgyát. Már idáig dögunalom. Vele van, vele lesz két, képregényről képregényre állandó kísérője, Emil Kurjak, a bosnyák katona és Tesla Dubcek, a német vámpírlány. Teljesen cseh néven... Hagyjuk. 

    Dhampir

 

A balkáni folklórbana dhampirok (néha dhampyres, dhamphirsvagy dhampyrs)olyan lények , amelyek egy vámpír és egy halandó ember egyesülésének eredménye.

Wikipedia

A történet több síkon játszódik. Van egyszer Harlan és a barátai valós idejű síkja. Van egy Tesla által (tudod, a német vámpírcsaj) által olvasott könyv síkja. Majd egy idő után a kettő szép finoman egymásba folyik. Illetve nem is: a XX. század elején játszódó könyv szereplői jelennek meg a a valóságban. Ez, mondanom se kell, ügyes, nagyon ügyes megoldás.

Feltűnik egy nagymester, aki szintén igényt tart a teuton lovagok kincsére, szent tárgyára. (Alakul már a katyvasz?) Nagyjából mindenki küzd mindenki ellen. Na, jó, három csoport, Harlané, az apjáé és a nagymesteré kavarnak egymás ellen. Az első kettőben bizalomhiányos szövetség-átfedésekkel. A végső megoldás látványos, izgalmas és fárasztóan ostoba. 

Na, kaptál kedvet? 

A rajzok, a rajzok, na azok

viszont olyanok, hogy van már tizenkét órája is, hogy elolvastam, de azóta is vissza-vissza lapozok, és lapozás közben újabb csudás részleteket fedezek fel. Egyszóval amíg a történet katyvaszos fárasztóság, addig a rajzok azok bizony fantasztikusak. 

Amikor kerestem, mit fotózzak ki a könyvből pont ellentétesen jártam mint a Szedd össze magad esetében. Itt majdnem minden oldalról érkezhetett volna valami. Nagyon tud ez a Majo nevű grafikus figura. Amit csinál hihetetlenül realisztikus. Ha mindenáron a magyar viszonyokhoz akarnám mérni, akkor kétharmad Fazekas Attila és egyharmad Sarlós Endre. 

Nézegesd, gyönyörködj, kolléga, és közben tartsd észben, hogy csak töredékét citáltam a legjobb képeknek! 

Egyszerűen megunhatatlan! Nem csupán a kidolgozottság tüneményes, hanem a látószögek, a képek önmagában és egymáshoz viszonyított harmóniája és dramaturgiája is döbbenetes. Nem idéztem, de amikor a tatárok támadnak, az egész oldal, sőt oldalpár életre kel, dübörgő lovakkal, kurjantásokkal, a súlyos lovagok lovainak földrengető lépteivel, az összecsapó fegyverekkel, a fájdalom sikoltásaival, a nyílvesszők alattomos surranásával, a dárdák páncélrepesztő vérszomjával, a csatabárdok villámcsapásával, a nyaktól szlattyanó fejekkel, s amikor szembejön velünk egy teuton lándzsa, visszahőkölünk. Pedig kicsi a kép. Mi lenne, ha mérete is lenne? Egek! Az ágy alá bújnék. 

A mozdulatok természetesek, magától értetődők. S vannak képek, amelyek egyenesen művésziek. Ezt a kettőt figyeld!

Nem csupán a kapu mintázatának a Gustav Dorét idéző részletessége, hanem az azzal ellentétben álló két modern alak és a kavargó cigarettafüst, amely szinte kaparja  a torkunkat... 

S ha nem elég, nézd meg ezt a fenyegető, éjszakait várfalat!

Hallod, ahogyan a lobogó fáklyák sercenése a csattanó sátorlap hangjával bele-beleharap a sötétségbe? Érzed, ahogy a fal nedves köveiről a nyakadba hullik az éjszaka könnye? Beleremegsz annak a fenyegetésnek a félelmébe, amit a várfalon álló alakok jelentenek a számodra, aki a fal alatt állsz és nézel felfelé rájuk? Ott várakoznak a fáklyák fényében, nem rejtőznek, mert tudják, hogy esélyed sincsen a győzelemre, nekik pedig a vereségre. Nem félnek, mert tudják, nincsen mitől félniük. Úgy tudják. S te állsz odalent, a torkod elszorul, mert félned kell, s mert van mitől. 

De nézd meg ezt a semmiből eléd került arcot! Döntsd el, hogy a jóindulatát értékeled, vagy megijedsz a fenyegetéstől, amit a felbukkanása jelent. Vagy csak egy vénséges vén, fontoskodó, némileg megszállott asszonyt látsz? 

S aztán gondolj bele, hogy a képregény százkilencven oldalas, oldalanként négy-hat képpel. S én mennyit idéztem neked? Tizenhármat? Ebbe gondolj bele! 

Vagyis azt kell összeadnod, 

hogy van egy nagyon vámpírtörténet, teuton misztikával összemoslékolva, viszont valami elképesztőn pazar, szemkápráztató ruhába öltöztetve. Ilyen ez a képregény, bizony!  

Mauro Boselli és Majo

Frike Comics, Budapest, 2017, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067713 · Fordította: Ludmann Ágnes 

8/10

2021 november, a közepén. Reggel qva hideg, délután egész kellemes a hőérzet. Két hónap és megszületik az unokám, egy hét és temetjük Nénjét. Én meg közben olvasok. 

Nehéz meghatározni, miről is szól a Szedd össze magad

Azért nehéz, mert nekem úgy tűnik, a szerző nem döntötte el igazán, miről is akarja, hogy szóljon.

A történet kamasztörténet, főszereplői nagykamaszok és fiatal felnőttek. Lányban. Nyűglődnek egymással, a pasikkal, a szülőkkel. S úgy fest, mára kimaradhatatlan az LMBTQ-szál bármilyen történetből. 

Ez a nyűglődés jó pár oldalon keresztül folyik, mielőtt határozott irányt, ezáltal mondanivalót és valós konfliktust kapna a sztori. Addig úgy történget valami, jönnek-mennek az olvasó számára néha bizonytalan identitású szereplők.

Akiknek sem az önazonossága, sem a neve nem teljesen világos jó darabig. Az előbbi a rajzokon múlik: a főszereplőről elég sok oldal elteltével állapítottam meg végre egyértelműen, hogy lányból van.

A nevekkel meg az a baj, hogy van, akinek három is van belőle, de semmi konzekvencia nincsen a három név használatában. Tehát az „elhangzó” neveket meglehetősen nehéz egy adott szereplőhöz kötni. Különösen, hogy a szereplők nem esnek át a bemutatás szertartásán. Sem közvetlenül, sem közvetve. Nézd, az az igazság, hogy ahhoz, hogy valakinek a neve elhangozzék, a könyv elejétől kezdve legalább öt oldalnak kell elfogynia. Pedig már az első oldalakon is több alak tevékenykedik.

Szóval nyűglődésről. A történet tehát nagykamasz és fiatal felnőtt lányokról szól. Egyik sem vagyok. A háromból kettő voltam már, de amelyik nem, az szakadékot jelent. Flaubert lehetett Bovaryné, de én képtelen vagyok empatikus lenni egy mai kamasz lány depressziójával. A fiatal felnőtt lányok problémái egyszerűen  nem érintenek meg. Persze ez a tálalástól is jócskán függ, mert akár meg is érinthetnének. De ebben az esetben eszükbe sincsen ilyet tenni.

Olyannyira nem, hogy úgy a kötet együltőben fogyasztott felénél el is uralkodott rajtam az unalom. De nem csupán mismásolva, hanem úgy nagyon. Értelmes, kreatív lányok hajtottak végre mérsékelt és történettelen depizéseket. 

Amit sajna a rajzok minősége

sem emelt fel az érdeklődés legalacsonyabb magaslataira sem. Nem rosszak a rajzok. Csak nekem semmilyenek. Azt történt, hogy a bemutatásukra teljesen random nyitottam ki a könyvet, mert bárhol bármit fotózhattam volna, ugyanaz.

Illetve ez nem teljesen igaz. Van a történetben egy rész, aminek már a bemutatása is vastag spoiler lenne. Körbeírással próbálkozom: az egyik szereplő életkörülményei nagyon drasztikusan, döbbenetesen rosszabbra fordulnak. Ezt a szerző egyrészt egy zseniális firkával érzékelteti, másrészt a szereplő naplójegyzeteinek a bemutatásával. Mondom, gonoszság lenne ennél többet mondani, de hidd el nekem, mindkét megoldása több mint zseniális!

Azonban ezen kívül úgy jártam, mint a Nimona esetében: tökéletesen hidegen hagytak a rajzok. Viszont ez a kettő, a történettelenség és a rajzok semmilyenségének összeadódása felerősítette egymást, s mondom, majdnem kiverte a kötetet a kezemből.

Szerencsém volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam home office-ban ugyan, de késő estig dolgozott mellettem, így bőven volt időm olvasni, s úgy döntöttem, ha már ideáig eljutottam, akkor miért ne menjek végig rajta? Mármint a könyvön. Szerelmetesfeleségtársamat munka közben nem zökkentem ki. Közös érdek, hogy ne tegyen ilyet.. 

Szóval a rajzok. Egyfelől olyan érzésem van, hogy már láttam nagyon hasonlókat. Ami még nem baj önmagában, de nem leltem benne magamnak semmi hozzáadott értéket. 

Hogy ne áruljak zsákbamacskát, nézz meg néhányat!

Félreértés ne essék! Ezt a könyvet tegnap este olvastam. Ma reggel végeztem egy Dampyr-kötettel. A történet vámpíros. Tehát nálam eleve esélytelen a tetszésre. No, de kérem, a rajzok, a rajzok! Volt viszonyítási alapom, mert Fazekas Attila és Sarlós Endre, és mindkettőből a legnagyobb értékek kiemelve. Szóval a történet, hát, izé, bizé, ne már, de igazán, a rajzok mégis lenyűgöztek. De erről majd úgyis írok holnap. 

Összefoglalva majdnem letettem a könyvet, s már azon gondolkodtam, mit hozok ki helyette a könyvtárból. Mikor is

TÖRTÉNT EGY VÁLTÁS A MONDANIVALÓBAN

Vagyis sokkal inkább lett valami mondanivaló a nyüglődésben. Nem szűnt meg a nyűglődés. Éppen az ellenkezője: tragikusabbá vált minden. A nyüglődésből valódi probléma lett. Kezdett érdekelni a képregény. 

Rendre voltak körülöttem olyan emberek, akiket körüllengett a depresszió. Akik jobbára ok nélkül érezték magukat mocsok szarul a világban. Azzal együtt, hogy okot persze bárki bármikor találhat, miért érzi rongycefetül magát? Ez még valahogy divatossá is vált. Szerintem nálunk a pszichológushoz járás csak azért nem olyan divatos, mint New Yorkban, mert arányaiban veszettül többe kerül. De az ismerőseim közül többen mégis bepróbálták.

(Azt most hagyjuk, mit ér pszichológushoz járni... Ezt elmondom, figyelj! Megtörtént eset. A szülők iskolai késztetésre elvitték nevelési tanácsadóba a csemetét. Az ottani pszichológus az első három beszélgetésre csak a szülőket hívta. Figyelmesen hallgatta, kérdezgette őket. Aztán vinniük kellett a csemetét is. Újabb három alkalom. Majd a hetediken ismét csak a szülőknek kellett megjelenniük. Mikor is a pszichológus, megkérdezte: 
– És maguk szerint mi a megoldás a gyerek problémájára? 

A szülők ledermedtek. Az apuka szólalt meg. 
– Nézze, ha tudnánk, maga szerint itt ücsörögtünk volna már négy-öt órát? Ha csak önmagáért a beszélgetésért jöttünk volna, akkor inkább meghívjuk egy sörözőbe, ott inni is lehet, meg rágyújtani is közben. De mi a megoldásért jöttünk, amit nem tudunk. Nyilván nem azt várjuk magától, hogy [csettintés a hüvelyk és a középső ujjal] így megoldja a problémánkat. Azt nekünk kell megoldani. De segítségért jöttünk, hogy merre induljunk el, hogy érhetünk célt? 
A pszichológus elgondolkodott. 
– Arra gondoltak, hogy valami speciális iskolába írassák át a gyereket? 
– Speciális? 
A pszichológus megélénkült. 
– Waldorf. Montessori. 
– Ja, hogy erre! Gondoltunk, persze. Nem tartjuk célravezetőnek. 
– Miért? 
A szülők elmondták. A pszichológus meghallgatta. Majd nem mondott semmi mást. 
– Akkor ennyi? – kérdezte az anya. És ennyi volt. Komolyan és tényleg. 

Egy másik alkalommal egy családi konfliktusból fakadón egy pszichológiai szakvéleményre volt szükségük. Nem tudom hány ülés volt, összesen, de a szülőknek úgy hetvenezer forinttal lett könnyebb a bankszámlája, hogy megtudhassák, amit addig is pontosan jól tudtak, s amit nem egy embernek elmondtak addig is. De immár legalább egy pszichológus tárta fel ugyanazt. A megoldást ő sem tárta fel hozzá, 

Manapság egyre több az SNI-s gyerek. A Sajátos Nevelési Igényű. Úgy szaporodnak az ilyesféle problémák, akár az LMBTQ betűsor betűi. Szamóca becenevű lányom óvónő. Tizenöt gyereke van egy csoportban. Azt mondta, ha van három, amelyik semmilyen pszichés, testi problémával nem rendelkezik, akkor sokat mond. Én '67-es vagyok. Nem tudom, te hanyas vagy? S hány SNI-s volt a ti osztályotokban? 

De gondolkodtam már azon is, mit lehet tenni egy SNI-s csemetével, azon kívül, hogy a szülő rohan fűhöz-fához, szakajtó szám batyarintja ki a pénzt az ablakon? Mert, figyelj, tudod mi a gond? Ha egy gyerekkel baj van, ha vacakul, na jó, máshogyan van huzalozva, akkor tudod mi van? Az van, hogy ne várjuk már tőle, amit egy jól huzalozottól elvárhatunk!

Jól hangzik, mi? Azám, még ha csendes rossz huzalozásról van szó... De mi van akkor, ha egy veszélyesen, elviselhetetlenül antiszoc, agresszív személyről van szó? Akitől adott esetben még félni is lehet? Vagy akivel egyszerűen gyötrelem a folyamatos együttélés? S jó ne várjuk azt, amit egy jól huzalozottól. De mit várhatunk el tőle? Avagy mindent el kell viselni, el kell tűrni évekig, évtizedekig? 

S most figyelj jól! Láttunk a héten egy filmet. Német darab. Az a címe, hogy Kontroll nélkül (Systemsprenger, 2019) Egy dühöngő kislányról szólt. Aki egyébként eléggé kedves, de ha valamiért jött a kattanás ön- és közveszélyessé válik. Főleg közzé. És tudod mi történt? Persze, szedettek vele gyógyszert. mindenki tökéletesen látta a problémát, mindenki segíteni akart neki, és mindenki a lelkére próbált beszélni. Na, jó nem mindenki, de nem megyek a film mélyére. Beszélni? Hatni rá? Sokkal izmosak dominanciák feszülnek egy ilyen lény lelkében, amiket rábeszéléssel nem lehet kezelni.

Nézz csak meg a film előzetesét! A főszereplőt alakító kislány, Helena Zengel valami hihetetlen átéléssel, hitelesen játszik a filmben. Ő maga egyébként egyáltalán nem problémás gyerek. 

Csakhogy! Én egyszer megkérdeztem egy komolyan problémás csemete anyukáját, hogy „ki a csuda mondja meg, hogy mi fene legyen?” Mert döntsük el: a komolyan problémás csemete, ha nem közösségképes, nem hajlandó szocializálódni, akkor hogyan kezelendő? Tartsuk normálisnak? Vagy normális, csak nem teljesen? Avagy ha antiszociális, akkor nem normális?

S ha bármelyik, hogyan illik hozzáállni a nem normális ember mindennapi dolgaihoz? Amik antiszocik, agresszívek. Ér-e bármit a fegyelmezés, a következmények súlykolása? De ér-e bármit a szeretettel való megközelítés a végeredmény szempontjából? Mert szeretet nélkül, persze, senki sem képes élni, a problémásak még annyira sem, ez kétségtelen. Ahogyan az is, hogy viszont a kapott szeretettel képtelenek élni, jobbára csak visszaélnek vele. Ezáltal teljesen simán energiavámpírrá válnak. Szóval a kérdés: Az ilyen-olyan SNI-s problémákat milyen határok között kezelhetjük normálisként? S ha egyértelmű, hogy az élet egy ilyen személyiségdeformálódott személlyel nem lehet normális, akkor ez mit jelent? 

S megvetendő-e az a normális, aki nem képes felvállani az együttélést, aki képtelen kezelni a sajátosságnak kozmetikázott elviselhetetlenséget? A filmben van egy jelenet, amikor a kislány édesanyja, aki előzőleg örömmel újságolta a kislánynak, hogy végre magához veszi őt, az utolsó pillanatban meggondolja magát, sírva rohan ki a teremből, ahol egy életre megnyerte volna a gyermekét. Az utána rohanó nevelőnek remegve mondja: 
– Félek tőle, érti? 
Nos, rossz ember-e az anyuka, mert fél egy kiszámíthatatlan, brutálisan agresszív gyerektől? 

Kárhoztatandó-e az az anya, megtörtént eset, aki a fiatal felnőtt gyereke sikeres öngyilkossága két nappal zokogva mondja ki, egy cseppet sem szégyenkezve, teljesen reálisan:
– Tudom, igazából most kezdődhet a saját életem, végre élhetem a magamét, ahogyan akarom... Hiába is volt felnőtt a gyerekem, hiába nem éltünk együtt, valahol mégis rám kényszerített valamit, ami nem én voltam, amit nem akartam, ami teher volt, amitől féltem...

Kanyar vissza a könyvhöz. Amiben szintén vannak problémás egyedek. A főszereplő mintegy gyűjti őket. Ezek az egyedek csak önmagukra veszélyesek. Nem agresszívek. De egyáltalán nem egyszerű velük élni. S valahogy ez a „nem egyszerű” válik mondaivalóvá. Mert a problémás gyerekekkel nem egyszerű együtt élni. Azért nem, mert a reakcióik nem kiszámíthatók. Vagy kiszámíthatón torzak. Mert nem várhatók tőlük normális érzelmi reakciók, és nem létezik számukra kölcsönösség sem. S emiatt permanens lelkiismeret-furdalást okoznak a mindezt nehezen vagy egyáltalán feldolgozni sem tudó környezete számára. 

A könyv problémásai nem ennyire problémásak. Van viszont-reakciójuk. De be- és elzárkózók. Eltűnnek, visszavonulnak. Komoly segítségre szorulnak. A főszereplő meg vergődik miattuk. Ez lesz a kimondatlan konfliktus. 

MENNYIRE ZÚGJON A TAPS?

Semennyire. Nem kerülgetem a forró kását. Későn jön a konfliktus. S ahogyan jött, olyan gyorsan megy is. Útközben elvetél a lendület, elfogy a mondanivaló, s ahogy jött, úgy lesz semmivé a ki sem bontakozó mondanivaló. 

A napokban olvasgattam Egri Lajos könyvét a drámaírásról. Azt írta, hogy egy dráma megírásának a legfontosabb feltétele, hogy legyen egy mondatban megfogalmazott premisszája. A szerző tudja, mit akar mondani a darabbal. 

Anna Krztoń-nak nincsen premisszája. Barátnői vannak, voltak, nagykamasz és fiatal felnőtt kora volt, amiről akart beszélni. De semmi nincsen, ami összetartsa a történetét. Elsősorban azért, mert nincsen is történet, mindössze cselekmény vagyon. 

S úgy gondolom, ez a történettelenség a legnagyobb baj.. Mert ha nincs is premissza, ám van egy érdekes történet, szerintem azzal minden menthető. A baráti sztorizások jobbára premissza-mentesek. Mégis roppant érdekesek. A legtöbb mai krimi és akciófilm premissza-mentes, ámde látvány-centrikus. Emiatt feledhető ugyan, ám roppant szórakoztató. Mert van története, le is köt, semmit nem akar mondani, s ezt be is tartja, s csak szórakoztatni akar, s ezt is betartja. Pont. 

A Szedd össze magad-nak tehát nincsen története, nincsen feszültsége, nincsen premisszája, és nincsen a rajzokból fakadó izgalma, bája, vonzó esztétikája sem. A szerző három évig dolgozott a könyvön. Hosszú azoknak a névsora, akiknek köszönetet mondott. Hát... 

UTÓIRAT:
Azért utó, mert ehhez a szerzőnek semmi köze nincsen. A magyar cím. A mondat, ugyebár, felszólító mondat. Tárgyestben. A felszólító mód jele a felkiáltójel. A tárgyeseté pedig a t-betű. A borítón egyiket sem lelem. Vagyis ez nem felszólító mód és nem táregyeset. Így viszont a cím egészen mást mond, mint amit mondani akar. 

– Szomszéd, megint lehullott a fádról egy csomó alma a kertembe. Gyere át és szedd össze!
– Dehogy megyek, én nem hajolgatok, szedd össze magad!

Bár a felszólító mód jele, így is odakerült. 

Az Óbudai Mágusképző már a címében megnyerő. Attól, hogy óbudai a Mágusképző. Mert Óbuda az Óbuda! Itt nőttem fel, és bár eltűntem innen két és fél évtizedre, most újra itt élek. Ahogy a könyvben is áll a srácok focicsapatára vonatkoztatva: ők egy országot képviselnek, Óbudát. :-)

Mert persze, hogy mindenkinek a maga szűk pátriája a legkedvesebb. De Budapesten el nem tudom képzelni. hogyan lehet Óbudához viszonyítani bármelyik kerületet? Amikor Óbuda viszonyíthatatlan. Itt van minden, hegyek, dombok, folyó, panelek és kertes házak, a Gázgyár lakótelepe, a Római-part, Csillaghegy, Kaszásdűló a Mocsáros dűlővel a határában, nagy terek, szűk kis utcák, strandok, mert több is van, a három legnagyobbat biztos mindenki ismeri, uszodák, római kori romok, XIX. századot idéző Fő tér, macskakővel, kastéllyal, mondom, minden. 

S akkor ebből a könyvből megtudjuk, amit eddig nem, hogy még Mágusképző is van! :-D

Aztán megnyerő a könyv, mert az az írója, aki. Tudod, a pasas, aki írt egy igencsak belevaló trilógiát, Idegenek címmel, és amióta azt olvastam, jó írónak tartom őt. 

És megnyerő a könyv azért is, mert Kelemen István illusztrálta. Ez fél siker, én mondom! 

Haladjunk sorban, mert rend a lelke mindennek!

Mi ez az egész mágusosdi?

Egy meseregény, ami három. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megnéztem, mi mindent illusztrált még Kelemen István, és szembesültem azzal, hogy három darab Mágusképzős könyve van az írónak. Ám a másik kettő ugyancsak vékonyka. Harmada ennek. S a másik kettő fülszövegéből rájöttem, hogy az a két történet nem egyforma, viszont mindkettő benne van ebben, a most olvasott könyvben. Vagyis ez a kötet Petőcz összegyűjtött Mágusképzős történeteit tartalmazza, az eddig megjelent kettőt és egy most, izé, 2016-ban napvilágot látott harmadikat. 

A Mágusképző tehát Óbudán van, és úgy képez mágusokat, hogy azok aláhúzottan bűvészek, példaképük David Copperfield. De közben történik egy csomó minden velük és általuk, ami nem csupán bűvésztrükk, hanem varázslás, mágia a javából.

Adja magát a kérdés, hogy mi értelme Rowling után ilyesmit írni, de Petőcz zseniálisan védi ki a dolgot: a Harry Potter-történeteket úgy karakírozza ki, hogy az Óbudai Mágusképző tanárok kinevetik a tanítványaikat, amikor a HP-történetek szereplői szóba kerülnek: Rájuk pirítanak, hogy ne komolytalankodjanak, most nem meséről van szó, hanem a valóságról. Vagyis Petőcz zseniálisan húzta ki a plágium méregfogát. Egyébként meg sem próbál Rowling-klónná lenni, pusztán az alapsztori hajadzik valamelyest. De sem a stílusnak, sem a terjedelemnek nincsen köze Harry Potterhez. 

Itt is van egy egykori diákból lett főgonosz, Gőgh Lajos, aki át akarja venni az uralmat a Mágusképző felett, van nemzetközi mágusfelügyelet, van sport, de nem kviddics, hanem sima, mezei, vagyis Hunor téri (nem létező közterület) kispályás bajnokság, semmi különgleges, teljesen szokványos szabályokkal. A bajnokság is szokványos, csak a Mágusképző diákjai különlegesek benne, de a tudásukat, a képességeiket semmilyen szinten nem vetik be a mérkőzések közben. 

Az Óbudai Mágusképző annyiban is különleges, hogy a diákok nevei beszédesek, és kiderül, hogy az iskola hiába van a Vörösvári úton (létező közterület), nemzetközi intézmény. 

Na, ugye, mondom én! 

Szóval a három történet mindegyikének a középpontjában a foci és a gonosz Gőgh Lajos elleni küzdelem áll. Magáról a történetről nem is mondok többet, mert az már spoilerezés lenne, az pedig csúnya dolog, tehát nem teszek ilyet. 

Milyen ez a magyar poszt-Harry Potter, avagy Kelemen István rajzai

Mondom, úgy az, hogy nem az. Kedvesebb. Nem veszi annyira komolyan magát, nem fordul horrorba. Sokkal-sokkal rövidebb. Ezáltal nem is lehet annyira részletes. És mert a hasonlóság adja magát, nem is lehet annyira eredeti mint amaz. De magyar. Mégsem citrom. Ha van is némi konjunktúra-mellékíze. Mégis szellemes, kedves. És óbudai. 

Figyelj, az a legegyszerűbb, ha azt mondom, olyan, akár Kelemen István illusztrációi. Mert ezek a rajzok valahogyan csodálatosan kooperálnak a könyvvel. Nézd csak! (Teljesen random fotóztam ki őket, nem válogattam. S van belőlük szerencsére nagyon sok a könyvben!)

A moly.hu-n pedig így fest a Kelemen István által illusztrált könyvek sora. Elég komoly, nem? Én, azt hiszem, A sonkádi Egyed gazda oldalain találkoztam a rajzaival első ízben. Aztán a Szivacs Baltazár elrablása című Delfin-könyvben. Szerintem a z illusztrációinak a kedves bumfordisága szinte azonnal szimpatikussá tesz bármilyen könyvet. 

S mondom, a Mágusképző három története olyan mint amilyenek Kelemen István rajzai. Kedves, mosolygós, falja az ember, s bár a világot nem mozdítja ki a sarkaiból, azért olyan érzésed támad az olvasása közben, hogy végső soron ha nem is ez minden világok legjobbika, azért mégsem vagyunk olyan rossz helyen. S nagy szó, ha így érzed, mert de. 

Részemről csuda jól szórakoztam az olvasása közben, nem dőlt meg a hitem abban, hogy Petőcz András jó író. S megerősödtem abban, hogy humora is van. 

Utóirat:  
Nem néztem nagyon mélyen utána, de a Moly könyvadatlapja szerint minimum négy helyen még simán kapható a kötet. Csak úgy mondom...

Mágusképző Óbudán – cikk a könyvről a kultura.hu-n.

Napkút, Budapest, 2016, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632636498

8/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2021 októberének utolsó napjai. Hétfőtől újra kezdődik a covid-mizéria, ráadásul a munkaadók kezébe teszik, hogy kötelező lesz-e egy munkahelyen az oltottság. Az ész megáll! Én meg közben egész héten taknyos voltam, mert a múlt hét végén izzadtan magamra nyitottam az ablakot. Meg van más fertőzés is a covidon kívül. 

  A MOLY.HU OLDALRA BELÉPVE VÁRT EGY RENDSZERÜZENET:

ÁTVEHETEK EGY KITÜNTETÉST,

MERT ELOLVASTAM 20.000 OLDALT A 2021-ES ÉVBEN.  

 Mivel a blogoldalam címe az, hogy Moha olvasónaplója, gondoltam, rögzítem a tényt. 

Krrr! Köhöm, köhöm, ez a kurva füst, alig látok valamit, levegőt meg nem kapok tőle. Marja a torkomat, csípi a szememet, és nem, nem kérek több alkoholt, nem, bort se. Mondom, nem, sört se, köszönöm! Hjaj! Ömlik kifelé mindkettő a könyvből. Nincsen semmiféle megmozdulás, hogy a szereplők, főleg a fő, rá ne gyújtanának, és ne kortyolnának valamit. Olyan blikkem támadt, hogy az élet értelme, hogy rápipálhasson és bebaszhasson E/1, totál mindegy, hogy egyedül vagy többedmagával teszi. De szakadatlan ezt teszi.Ha kell, ha nem. Krrr, köhöm, köhöm!

A FŐ KÉRDÉS, KICSODA E/1?

Bár, ahogyan belegondolok nem is ez, E/1 kicsodasága a fő kérdés. Mert nem tök mindegy ki ő? Maximum nekem nem mindegy, aki értékelést írok a könyvről. Azért nem, mert ennek okából, tekintettel az előző regényére, valamelyest személyes kapcsolatban vagyok a szerzővel. S ugye nem mindegy, hogy akár negatív, akár pozitív a véleményem a könyv főszereplőjéről (vigyázat, hősnek a leges-leges-legnagyobb jóindulattal sem nevezhető!), és ezt le is írom, akkor mennyire fenyeget az a veszély, hogy amit írok, tulajdonképpen Hegyi Edéről írom. 

A bejegyzésem végén egy link, a Népszava weboldalára mutat. Egy interjúra Hegyi Edével. Aki nem mondja azt, mint Flaubert, hogy Bovaryné ő maga. Ede hárít az újságírói kérdésre válaszul, aki ugyanazt firtatja az olvasókra hivatkozva mint én, hogy E/1 azonos-e Hegyi Edével? A szerző hosszan válaszol, a válasza lényege az, hogy 25–38 százalékban igen, ő könyve főszereplője, de szigorúan csak ebben az arányban. (Felejtsük el, vajon hogyan jöttek ki ezek a számok!) Vagyis továbbra is bajban vagyok, mert ha bármit írok a hősről főszereplőről, azt ilyen százalékos arányban Hegyi Edéről is írom. Ede, bocs'! Egy mentségem van: nem a frankót akarom megmondani, hanem a saját, személyes véleményemet pötyögtetem. Te pedig könyvet írtál. Amiről, ebben a formában, igencsak bajos lenne a főszereplő személyének a boncolgatása nélkül írni. S ha őt boncolom, akarom, nem akarom, téged is boncollak. Kérlek tehát, semmiképpen se vedd sértésnek, bármit olvasol alább. Nem rólad szól, hanem arról, akit megírtál! 

Tehát a továbbiak ennek szellemében...

MIÉRT E/1?

Mert a könyvben, a könyvekben nincsen neve egyik szereplőnek se. Hegyi Ede következetesen, tudatosan sehol sem ad nevet nekik Senkinek se. (Hehehe, A senki-nek se.) Névtelenek a szereplői. Tök mindegy, hogyan hívjuk őket. Bár nem mondanám, hogy ezáltal tipikusnak tekinthetők. Csak névtelenek. Főleg E/1 marhára nem tipikus. Legalábbis remélem, hogy nem az. Ha az lenne, akkor ez a világ még szarabb hely, mint ahogy egyébként gondolnám. Főleg, mert úgy vagyok vele, hogy alapvetően élhető. Lehet, pozitív gondolkodásúbb ember vagyok, mint E/1, de ugyanígy az is lehet, hogy szimplán csak igénytelenebb. 

Azért E/1, mert Hegyi Ede mindkét könyvét egyes szám első személyben írta. Vagyis amikor E/1 reflektál a világra, amikor világfáj neki az élet, amikor iszik és iszik és iszik, meg dohányzik, rágyújt, elszív egy staubot, rápipál (mert a tevékenységeinek a nagy része a Te-ben jobbára ebben áll, krrr, krrr, köhöm, köhöm...), akkor Hegyi Ede annak a 25–38 százalékát issza meg és szívja el, mint E/1. Vonom le az elnagyolt és durva következtetést, nem biztosan stabilan pöffeszkedő logikával. 

Szóval azért E/1, mert ha két regényben is fő alakká lett, valahogyan neveznem kell, hogy ne csupán mindig körülírással reagáljak reája. Ezt még A senki esetében találtam ki. Hát így.

MILYEN EMBER E/1?

Tömören? Ede stílusában? Egy alkoholista, nikotinfüggő, depressziós, nárcisztikus, idegesítő fasz. Egy viszonylag érdektelen energiavámpír. Akinek semmi nem jó, vagy ha igen, akkor meg amiatt kezd el vérdepizni. (Most mondd: elmennek kiruccanni pár napra, tök jól érzik magukat, felednek mindent, beszélgetnek, csócsálnak, szeretkeznek, élvezik, hogy vannak egymásnak, hogy van ami van, erre amikor vége a kiruccanásnak, ez a péniszférfi mit csinál? Ki nem találod! Beül a slozira zokogni, hogy jaj, jaj, véget ért a jó! Beszarás! 

De aki mégis igényli a figyelmet, de befosik a gondolattól, hogy az életét meg kell osztania azzal, akit szeret, mert egy pillanatig nem hisz abban, hogy a kapcsolatuk tartós lehet. Ezért nem is bízik abban, hogy a személye bárkit is érdekelhet. Mondjuk ezt a gondolatot nem véti el. Csak reméli, hogy érdekes lesz a Te számára, de a reménykedés közben a nárcisztikusságától egy másodpercig sem képes megszabadulni.

A csajszi helyében, én úgy menekültem volna tőle, akár a tűztől. Mert a nő mellé férfi kell (manapság már amikor, ugye, mert így píszí), nem pedig egy lecsúszott zoknis, orrára száradt taknyú hisztigép. Mint férfi a kapcsolatban... 

A gáz az, barátom, hogy nagyon sok vonatkozásban, vetületben, reakcióban egy jó darabig úgy gondoltam, nagyon sok közös vonásunk van E/1-gyel, akiről meggyőződésem volt, hogy azonos Hegyi Edével.(Immár, ugye, tudjuk, hogy 25–38 százalék az egyezésük. Miért vagyok ezt képtelen elhinni? S milyen jogon nem hiszem? S mit nyerek vele, hogy nem hiszem?) Nem is sorolom fel ezeket az egyezéseket. Azért nem, mert ahogy haladtam előre az olvasásban, úgy kezdtem el szégyellni, hogy bármi közöm is van E/1-hez. Nagyon sürgősen felhívom a figyelmedet arra, hogy a fejezetcím alatti mondat („alkoholista, nikotinfüggő, depressziós, nárcisztikus, idegesítő fasz”) már csak végső konklúzió, nem pedig és csöppet sem a kettőnk egyezésének alapja. Remélem, legalábbis!

Szóval a konklúzión túl milyen ember E/1? Önmagában bizonytalan, ezért nikotinnal és alkohollal pótcselekvő, a néha valóban idegesítő realitásoktól túlérzékenyen szenvedő, szocializációjában sérült, ezért és az alacsony önértékelés miatt a világot permanensen elutasító, és ettől szenvedő valaki. Vagyis senki. 

Nem az a baj, hogy van véleménye. Az a baj, hogy a véleménye, legyen szó a cigin, a pián és az íráson kívül bármiről, elutasító.

Erre beleszerelmesedik egy nőbe. Meglepő fordulattal legalább két éjszaka van, amikor együtt alszanak, mégsem fekszenek le egymással. Amikor de, akkor E/1 elég konzekvensen és szikáran így és ennyiben jellemi az együttlétet: dugtunk.

Nem mondom, van olyan IS. De nem csak az van ám. Különösen az első alkalmakkor nem. Mert ha kiéhezettség, állandósult cirókamínusz van, vagy éppen hatalmas szenvedélyeket gyújt a másik, akkor bizony az nem dugás, hanem egy jó nagy, lucskos b@szás. Nagyon kell az olyan. Ha pedig a gyöngéd emóciók vannak túlsúlyban, nem a szenvedély, akkor barátom, az hosszan elnyújtott, figyelmes szeretkezés. A dugás átfogó kifejezés, amely magában foglalja mindkét végletet, de magából a kifejezésből hiányzik mind a szenvedély mind a szerelem. Nem  mondom, van annak fílingje, amikor egy nő így szólít fel: „Dugj! DUGJ!” De a gyakorlatban ez, mondanom sem kell, a lucskos-kategória. A kétszemélyes tömény pornó. Amire szükség van. Minden más mellett. De leírva a dugás személytelen automatizmus. Bunkóság a nővel szemben.

Mert első alkalommal, ha már szerelmes vagyok, nem megdugom a nőt, hanem vagy örömöt okozok neki, vagy a magamévá teszem. Szerelem, szenvedély. De nem megdugom. Nem dugunk. Dugni akkor dugunk, ha csak a test sóvárog, s az ember közel s távol sem érdekes. Sem a saját személyem, sem a másiké. 

Aztán, lássuk csak, ott van E/1 gondolatmenete a tartós szerelemről. Ami szerinte nem létezik. Mert olyan nincsen, hogy egy ember éveken keresztül ugyanazt érezze egy nő iránt.

Kedves E/1, nincsen, a francokat nincsen! Azt garantálom neked, hogy minimum tizennégy évig biztosan van. Onnan tudom, hogy ennyi ideje ismertem meg Szerelmetesfeleségtársamat. Úgy nagyjából a második-harmadik pillanatban beleszerettem, s azóta szeretem, úgy, ahogyan van, az embert, a nőt, a külsejét és a lelkét, a gondolkodását, a szellemét, a viszonyulásait, a reakcióit, mindent, bruttó. Amiben benne van az is, hogy veszekedtünk már üvöltve, volt, hogy én hagytam ott egy higgasztó séta miatt az éjszakai lakásban, volt, hogy ő húzta fel emiatt a cipőjét. Olyan is volt, hogy félreálltam a kocsival, kiszálltam, odaadtam neki a kulcsot, menjen a lányával, ahová akkor éppen indultunk, én meg hazamentem. Hogy aztán másnap elgondolkodjunk, mi a szaron is veszekedtünk az előző nap. De az a vicc, hogy még veszekedés közben is mindig szerettük egymást, csak éppen abban a pillanatban kurvára kiakasztottuk a másikat. De soha nem a másik személye és a kapcsolat egésze ellen veszekedtünk. 

S újra mondom, tizennégy év után is lehet úgy szeretni, úgy kívánni a másikat, ahogyan az kezdetben volt. Nekem  legalábbis simán megy. Talán nem hiszed, kedves E/1, de például ma reggel ugyanolyan esztétikai élvezetet jelentett, amikor a kedvesem vetkőzésbe fogott az ébredésünk után, akár kezdetben. S bár az idő felettünk sem múlt el nyomtalanul, még mindig ugyanolyan kedves a szememnek, a kezemnek, a mindenemnek, mint az első hónapokban. 

Szóval nagyon sürgősen felejtsd el ezt a baromságot a tartósan nem létező szerelemről! Ha akarod, tíz év múlva térjünk vissza a kérdésre, majd mondom, érvényes-e az állításom huszonnégy év múltán is. (Már ha az állításomon kívül, hatvannégy évesen más is áll majd még...) 

Figyelj, ez jutott eszembe: 

De tudod mit, most fogom fel, tulajdonképpen teljesen mindegy, milyen ember E/1. A lényeg az, hogy milyen az a könyv, amit a 25–38 százalékban jellem-tettestárs Hegyi Ede írt E/1 szerelméről és szerelmeséről. 

MILYEN A TE CÍMŰ REGÉNY?

Igen nagy lendülettel vetettem rá magamat, s kezdetben nem is csalódtam. A senki folytatta a történetét, a Te című könyve elején ismét melót keres. Csak már magabiztosabban, egyenrangúként.

Közben dohányzik és iszik. Krrrr, köhöm, köhöm, enyhe és durvább bebaszóka, hol a kapatosságig, hol a méltóság totális ronggyá alázásáig. Hogy a szarba lehet ennyit vedelni? Mi a tőgyért kell bármihez az alkohol olajozása? Brrr! De idáig különben nincsen baj. E/1 régi ismerős. 

Aztán a főszereplő szerelmes lesz. A szerelmesének sincsen neve, csak annyi, hogy Te. Mert így szólítja, E/2-ben a nőt. Ne vitatkozzunk azon, hogy ez jó megoldás-e, fogadjuk el a koncepciót!

Zajlik aztán az, hogy tulajdonképpen nem történik semmi különös, semmi érdemleges. A szereplők találkozgatnak, egymásra néznek, majd dugogatnak, meglátogatják ki-ki felmenőit, isznak, dohányoznak, egymásra csodálkoznak, isznak, dohányoznak, majd elmennek ki-ki barátaival inni és dohányozni, lakást bérelnek, összeköltöznek, isznak, dohányoznak, dugnak, kikapcsolnak és E/1 közben nagyjából végig depis pöcsfej, akit csoda, hogy Te egyáltalán elvisel.

Ja, kimaradt, E/1 mindvégig nagy lelkesedéssel írja a második regényét, s ennek a regénynek a közepén megjelenik az első könyve: öröm, furcsálkodás, némi büszkeség és sok önfikázás, hiszen és valóban, évente nagyjából háromezer magyar szerző regénye jelenik meg, miért lenne már vasziszdasz egy újabb a háromezer között? S valóban... Na, hagyjuk...

S most jön az, hogy ki kell mondanom, amit marhára nem akaródzik. A senki után nem akaródzik. Mert A senki egy igen jól (E/1 stílusában: baszott jól, kurva jól) sikerült regény lett a munka világáról, a munkavállaló és a munkaadók, a munka és az ember viszonyáról.

A Te a férfi és a nő kapcsolatáról, a párság mibenlétéről szólna. Arról, mit kezd az ego egy másik énnel. A férfi a nővel, a nő a férfival. Unalomig ismételt téma, amit egyszerűen mégsem lehet megunni. Illetve, de, csak nem magát a témát, hanem az elcseszett hozzányúlásokat. Mert jó szerelmes sztorit bármikor képesek vagyunk nézni, olvasni. Mert mi más érdekelne igazán, mint a másikfelünk megtalálása a másikban? S ez az, amit E/1 kétségbeesetten tagad. Szerinte nem létezik olyan, hogy kiegészítjük egymást, hogy az ő-ben értelmet nyer az élet, kerek egésszé válik még a szarságokkal való, mindennapi küzdelem is.

De még azzal se lenne baj, hogy E/1 mindezt elutasítja. (Apafej, olyan pöcs vagy, mint ide Lacháza: mi a tökömet vársz az élettel, a nőktől, ha olyasmibe kapaszkodsz, amiben nem is hiszel, és amit nem vagy hajlandó építeni, he?) Nem lenne baj, mondom, ha jól lenne megírva a szakadatlan, ön- és mindent pusztító antitevékenysége.

De az a baj, hogy nincsen jól megírva. Kimondom: simán unalmas a könyv. Mert E/1 és Te jönnek-mennek, jobbára isznak, dohányoznak,de  nincsen igazi konfliktusa a regénynek (a szereplőknek igen, de valahogy a konfliktus súlya nem jön át), nincsen lehetősége a bevezetésnek a tárgyalásba torkollva kirobbanni, mert nincsen mit tárgyalni, így a befejezés is borítékolható. S még a borítékolás se lenne baj, ha lenne valami egyediség a tökre várható végnek. De sajnos az sincsen. 

A regényben nem történik semmi igazán érdemleges, önmagán túlmutató, úgy igazán magamra vonatkoztatható, vagy önmagában érdekes. Nincs, ami fenntartsa az érdeklődésemet. A gyújtsunk rá és igyunk..., na hagyjuk...

Ám még ez se lenne baj, mert gondolj csak bele, mi történik például a Godot-ra várva című darabban?. Igen, a tevékenység annyi, hogy többen várnak egy Godot nevű fickóra. Aki nem jön. Nem érkezik meg. Hiába várják türelmesen, soha fel nem adva. S a darab mégsem unalmas. Mert a kezdeti döbi után megértjük, hogy van mondanivalója: éppen a szakadatlan várakozás, a soha meg nem érkezés a mondanivalója. A várokozás kilátástalanság, a holnapban élés, az élet értelmének a mástól várása, és ennek az értelmetlensége... A párbeszédek ezt húzzák alá, erre mutatnak rá, erről szólnak. 

De a Te nem tudom, miről szól. Olyan mint egy regény az elveszett kedvesről, az elveszett kedvesnek. Leíró részeiben pompás, stílusos, mert Hegyi Ede nagyon tud írni, de a baj az, hogy most olyan érzésem volt, az ábrázolt kapcsolat dinamikájával (legyen az bármilyen) mégsem tudott mit kezdeni. S mert a kapcsolat története semmilyen, az egész könyv simán unalmamba fulladt. 

S Hegyi Ede hiába szellemes, hiába vannak pompás, pazar meglátásai, a párbeszédeket sem tudta élettel megtölteni. Mert a párbeszédek teljesen hétköznapiak. S valahogy mégis képtelenek. Suták. Véletlenül figyeltem fel arra, hogy magamban kaparom az arcomat, amikor a szereplők beszélgetnek. Mindennapiak a beszélgetések, valamitől mégis hiteltelenné és irreálissá válnak. Nem is értem, hogyan van ez. Műbeszégetéssé.

S amikor E/1 ismét leírásba fog, a cselekmény semmitmondó ugyan, tudod, iszunk és dohányzunk, miegymás, de ahogyan elmondja, az a megfogalmazásában máris teljesen rendben van. Lenne. 

Bár ahogy most belegondolok, lehet ez sincsen rendben... Csak már nem akarnék E/1-be többet rúgni. Boris Vian csodás szerelmi története, a Tajtékos napok jutott eszembe. Ami történésében voltaképpen semmi, ugyanolyan sablonos, mindennapi, semmitmondó, ahogyan E/1 története az, de apám, a sztori megformálása, na, az marhára nem mindennapi. Az teszi óriásivá! Nem csupán a kiforgatott szójátékok, azok voltaképpen egy idő után uncsivá is válnak. De a semmilyen történet a megfogalmazás által emlékezetessé, szerelmi alapművé válik. De Vian könyve nem részleteiben, hanem egészében jól mefogalmazott.

S mégis egy utolsó, de bizisten utolsó rúgás. Már nekem fáj. A szerkezet. Mintha Hegyi E/1 is megunta volna a történettelen történetet: a könyv háromnegyedénél úgy három oldal alatt lesz rommá a kapcsolat. Semmi fel- és levezetés, egyszerre szembesülünk azzal, hogy egy idő után E/1 és Te annyira, de annyira egymásra unnak, hogy már csak párhuzamosan élnek, nem együtt. Még dugni is egyre ritkábban dugnak. (De ebben már tökéletesen igaztalan vagyok: úgy a könyv háromnegyedénél megjelennek a szexuális kapcsolatra a kifejezés-alternatívák. Például van, hogy nem dugnak, hanem szeretkeznek.) De ezt E/1 nagyjából így leírja, nem pedig a történettel vezet rá, hogy lejtőre kerültek. Vagyis van egy elég megfelelő méretű bevezetés, egy testes tárgyalás, és egy előkészítetlen, ad hoc összeomlás. 

Mire idáig jutottam, már unatkoztam. Untam a krrr, köhöm, köhöm, dohányfüstöt, az együtt, külön bebaszásokat, az unalmas beszélgetéseket, a történettelen eseményeket. Untam E/1-et. Nem pusztán az volt a baj, hogy idegesített. (Például Kevin is egy baromi idegesítő faszfej, de az ő idegesítő viselkedése úgy van megírva, hogy az egyenest vezet a családja kiirtásához. S közben iszonyatosan idegesít.) Az igazi baj az lett, hogy érdektelenné váltam E/1 sorsa iránt.

Öregszem, biztos, és már hosszú évek múltak el azóta, hogy beláttam: az önsorsrontás döntés, és ki vagyok én, hogy bárkit megakadályozzak abban, hogy boldogtalan legyen? A sajnálatomat meg közömbösséggé konvertáltam. Mert a fenének tegyek bele energiát, ha csak én pakolgatok, az alany meg csak derűsen haldoklik és csak tart, és megy, és halad a semmi felé? Ezt a játékot már egy porcikám sem kívánja játszani. De senkivel. Tettem ilyet évekig. Immár irodalmi alakokkal sem vagyok hajlandó együttérezni, ha ilyenek

Továbbra is azt mondom, Hegyi Ede jól ír. Ugyan csalódással tettem le a második könyvét, de nem volt olyan érzésem, hogy szenvedés volt olvasni. A senki-vel magasra tette a mércét, és mi is a szakszó manapság, nem tudta megugrani, tartani a bemutatkozó kötetének a színvonalt. Ellenben az is tény, hogy olvastam manapság mívesebb szépirodalmat az övénél, amin viszont rohadtul unatkoztam, és semmit, de semmit nem mozgatott meg bennem, és feszültté tett a szöveg lilasága.

Nincs az a narratíva, amit ne lehetne úgy kanyarítani, hogy az ember ne legyen benne áldozat, és nincs az az ember, akinek egy egészen kicsi része ne szeretne mártír lenni. 

(198. )

Nem vagyok tipikusan olyan alkat, aki már az elején feladja. Én már az eleje előtt visszavonulót fújok, hogy csalódottan megállapíthassam, hogy még az istenek is ellenem fogadtak.

(175.)

Éppen most láttam egy friss interjút, ha kilencvenegy éves Rónaszegi Miklóssal, az íróval, szerkesztővel. Ő mondta, hogy az irodalomnak nincs nagyobb hibája, mint ha untat. Nos, Hegyi Ede nem untat. Csak a fő alakja unalmas és az alak története az. Azt hiszem, a következő kötetben le kellene mondani E/1-ről, de leginkább a 25–38 százalékról... Én várom. A harmadik „ne magad légy”!

Interjú Hegyi Edével a Népszava oldalán 

(A cikk egyben a bejegyzésemben szereplő két kép forrása is)

Napkút, Budapest, 2021, 280 oldal · ISBN: 9786156283689

5/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2021 októberének vége. A lakberendezős hétvége után valami taknyos kórság van rajtam. Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam, ő meg Csemetétől. Nem jó, de nem vert le a lábamról. Ha hőemelkedésem van, én már dőlük el. Most csak jó ülni, íni, és jó, hogy nem volt ma sok munka. 

A füzet jobb sarkában van egy kis fekete plecsni, az okozta bennem a lelkesedés- és izgalomcsappanást. Az a kis plecsni nagyon beszédes, mert elmondja a lényeget, felhívja a figyelmet arra, hogy ez most valami más lesz mint ami szokott lenni. Holott vannak dolgok, amik úgy jók, ahogyan megszoktuk őket, és bármi változás elveszi a zamatukat. Szinte kódolt a csalódás. Ez a kis plecsni azt üvölti, hogy ez az Asterix-füzet bizony elsősorban a rajongóknak szól. Azoknak, akik mindenre vevők, ami Asterix, akiket minden háttér- és mellékinfó érdekel. 

Nos, nem vagyok rajongó-típus. Még Szerelmetesfeleségtásamért sem rajongok. Szimplán imádom. Bruttó. A rajongás szerintem elvakultság. A rajongó mindent szeret, mindent megbocsát, nem reális, nem objektív és nem igazságos. A zenéket tekintve a rajongó az, aki az előadó összes felvételét beszerzi, legyen az demo vagy bootleg vagy bármi, és mindegyik tetszik neki. A rajongónak nem lehet azt mondani, hogy a rajongása tárgya megbotlott, amit most csinált, az nem annyira jó, ma nem annyira szép, amit mondott, nem olyan okos, és ilyesmi. A rajongó hisz abban, hogy a rajongása tárgya és mindaz, amit csinál: tökéletes. A rajongót vérig sérted, ha a rajongása tárgyát kritizálod. Ezért mondom, hogy én nem rajongok SzFT-ért, hanem imádom őt. Nem úgy, ahogyan Istent kell imádni, hanem úgy, ahogyan egy nőt. Biza'!

Szóval a plecsni figyelmeztet, hogy ez bizony egy rajongóknak összeállított füzet. 

Érted, ugye? Tizennégy teljes történet: egy füzetben. Vagyis, kedves olvasó, mielőtt kedvetlenné leszel, felejtsd el az eddigi rendet, most nem egy elejétől-végig történetet kapsz, hanem tizennégy apró valamit. Morzsalékot, törmeléket, ami a sezlony, a sublót alatt volt, és a nagytakarítás során a partvis véletlenül előkotorta. Örülünk ennek-annak, mert már régen elveszettnek hittük, és ni, hát itt van, de amit a partvis előkotort, csak nekünk kincs. Már ha az. Hacsak nem a nagynéni elgurult arany fülbevalója az. De azért meg azonnal lakberendeztünk volna, hogy meglegyen. Ugyebár. Ha nem tudjuk kié a brill, hurrá, a miénk. Amit a partvis előkotor az jobbára pormacska, elgurult, aszalódott szőlőszem, a laptop kiesett csavarja, a gyerekek régi lego-alkatrészei, immár zöld Milka-kocka, a réges-rég leesett ceruza, gyöngyök üvegből, tésztából, ilyesmi. Aminek örülünk, az a szépen fogó golyóstoll, a kedvenc konzervnyitó, mert amikor az ágyban ettünk... meg ilyesmi.

Szóval ilyesmit ígér a plecsni. 

Nehéz tagadni, ami nyilvánvaló. A füzet szerkesztői meg sem próbálják. A nagyobb elfogadottság érdekében az eredeti szerzőket is bevonták a játékba. A 32. Asterix valóban útszélről összegereblyézett történetek sora. Nem érhet csalódás, ők szóltak, nem lesz olyan értéke mint a többi, elejétől a végéig egy sztori füzeteknek.

Mert azért arról van szó, hogy az ilyesféle gyűjteményeknek meg van az a tulajdonsága, hogy csodákat ígérnek: mi lehet a zsákban, ami eddig nem került ki belőle, mi rejtőzhet még a mélyben, amit eddig nem láthattunk, nem hallhattunk, hátha van még ott olyasmi, ami felér a szerzők, előadók legjobb műveivel... S rendre kiderül, hogy ami a zsákban, a mélyben, a sublót alatt van, az bizony azért van ott, mert ott a helye. Próbálkozások, méltatlan kísérletek, félbehagyott, kidolgozatlan műdarabok, balkézzel felvetett vázlatok, oda sem figyelve elplöntyögtetett ötletmorzsák, technikai szempontból csapnivaló minőségű felvételek és hasonlók.  

Ha a szerző megfelelően ismert, ez is eladható. A rajongók, tisztelők tábora van akkora, hogy beruházzon egy ilyen, inkább érdekességet mintsem komoly műélvezetet jelentő darabba. A szerző, az előadó neve eladja, amiért egyébként eszünkbe sem jutna pénzt adni, időt fecsérelni.

Ha van kereslet, lesz piac. Illetve a kereslet befolyásolható, ha nincs is, megteremthető. Ez volt az prekoncepcióm. 

Csalódnom kellett. 

Csalódás ez az Asterix-füzet. Pozitív csalódás.

Szóval nem voltak nagy elvárásaim  az Asterix-törmelékkel szemben. De nem csak emiatt csalódtam kellemesen. Ami az egyes kis történetecskéket illeti, voltaképpen bólintottam, nagyjából erre számítottam, nem többre. Mégis többet kaptam.

Ha ez az értéke nincs is meg ennek a gyűjteménynek, ami a teljes füzeteknek, van neki másmilyen. S az érték a szerkesztésben és a tipográfiában rejlik. Mert e kettő határozottan élvezhetővé teszi a kiadványt. Nem kis mértékben, nem éppen csak, hanem teljesen. Nem vitatható, hogy nem azt az élvezeti értéket nyújtja mint a teljes történetek, de nyújt másfélét. Nekem ez volt a meglepetés. Figyeld csak!

Érted már miről van szó? Minden egyes történet előtt van egy kis bemutatás, hogy merre hány méter. miről is van van szó, melyik komód pormacskái közül sepregették ki az adott oldalakat. A bevezető nem szorítkozik a tényekre, jópofa, csevegős, mosolyogtató és informatív.

Ha például egy Presser-összes felvétele kiadvány készülne, akkor nem árt tudni, hogy az „Egyedül nem megy” nem a levegőben lóg, hanem a Sándor Pál rendezte „Ripacsok”,,, című film betétdala volt, nem csupán random énekli Garas Dezső és Kern András. S hogy az a nyúlfarknyi, szépséges muzsika pedig az egykori Malév reklámfilmjének az aláfestése.

Nos, ilyesféle kis információkat biggyesztettek ezekre az oldalakra. Elbeszélgetnek az olvasóval. S ezt és így csuda jól tették!

Amikor belelapoztam a füzetbe, egyből feltűnt két oldal. Nem tudott nem feltűnni, annyira más stílusú volt a rajz. 

A további oldalakon ez még folytatódik. Engedd meg, hogy előre fussak. Kedvcsinálóképpen. Arról van szó, hogy a szerzők az évek során kaptak egy csomó kéretlen javaslatot, hogyan, miképpen kellene inkább elkészíteni az Asterix-történeteket. Ők néhány javaslatot megfontoltak és kipróbáltak. A végeredmény több mint tréfás. 

Ebből már sejtheted, hogy tényleg van itt minden! Például milyen volt a gall falu Asterix születésének az idejében, hogyan néztek ki a jól ismert szereplők abban az időben. (A legtréfásabb, hogy Sokadikix [Tatix/Matuzsálemix/Rozogavénix/Nyavalyix]), az öreg, akinek szép, fiatal felesége van ugyanolyan öreg, ahogyan a későbbi, teljes füzetekből, Asterix és Obelix érett férfikorából ismerjük. :-D Hogyan győzi le a nagyszájú gall kakas a baromfiudvarra támadó sast? Hogyan kerül a tavasz, a tél fölé? S ami nekem a legjobban tetszett: milyen az, amikor a szerzők képregény főszereplővé válnak? (Ez nem csupán egy árva kép, két történet is van hozzá.

Persze, az ilyen érdekességek mellett van, aminek kizárólag érdekesség-faktora van, s tényleg mindössze az az értéke, hogy az írta és rajzolta, aki. Persze a bevezető szövegek minden esetben, kivétel nélkül, kedélyesen roppant lelkesek. Ki-ki döntse el, hogy ez reklám vagy rajongás. Mi, olvasók elnézőn, somolyogva rábólintunk, jól van ez így. 

S tényleg, simán rábólintok az egész füzetre. Egy Asterix-szel most ismerkedőnek nyilván nem ezt adnám a kezébe, ahogyan mondjuk egy Kurt Vonnegut-ról mit sem tudó olvasónak sem az egyetemi előadásainak a gyűjteményét tartalmazó kötetet ajánlanám elsőként. Mert persze, hogy nem. Indokolnom sem kell, miért. De a Vissza az iskolába ennek ellenére egy, elsősorban nem a tartalma miatt, hanem a koncepciója és kivitelezése miatt mégis teljesen vállalható, sőt, élvezetes kiadvánnyá kerekedett. Ami, lám csak mivé fajulok, nem pusztán azért van a polcon, hogy meglegyen a teljes sorozat, hanem mert a teljes sorozat ismeretében önmagában is élvezhető, érdekes és muris. 

Móra, Budapest, 2021, 56 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634868705 · Fordította: Bayer Antal

7/10

2021 októberének több mint dereka, tegnap végig lakberendeztük a napot. Ultimátumot kaptam: meg két új könyvespolcot, úgy, hogy több könyv nem kerül a lakásba, csak ami így a polcra fér. Jöhet könyv, de a polcról nem csordulhat le semmiképpen. Kicsi ez a lakás ennyi könyvnek, és hármunknak, belátom. De mindenkinek meg van a maga hibája.