Meseregények

Önismétlés következik: világéletemben szerettem a meseregényeket. Szemben a mesékkel. Mert azokat annyira nem. Szerelmetesfeleségtársam néz is rám szigorúan, hogy a műmesék nem ugyanolyan hasznosak, mint az autentikus népmesék. Hiába, Boldizsár Ildikó lábainál tanult. (Aki egyébként már hitet tett amellett, hogy lehet használni műmeséket is. Igaz, a megfogalmazása olyan volt mint a Bibliában Pál apostolé, amikor megdicsérte az athéniakat, akik mindenféle bálványban hittek, ha hittek egyáltalán, és azt mondta nekik: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőknek látlak titeket” [Csel 17:22]).

A kedvencem Méhes György meseregénye, a Szikra Ferkó. Ezt még SzFT is kultiválja; képzeld akkor mennyire jó lehet! A másik Adorján Viktor Világváltó Nevenincs-e. Meg A babó. A Csillaglány. A Végtelen Történet és főleg a másik Ende-mű, a Momo. Aztán persze A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak. Meg Lázár Ervin könyvei. Meg Vera Ferra -Mikura két Szaniszló-s könyve. Meg persze A kétbalkezes varázsló. Ja, és Török Sándor Csilicsala- meg Kököjszi és Bobojszás könyvei. Hogy most többet ne is említsek. 

Be kell vallanom, hogy friss, manapságos meseregényeket nem tudok mondani. Nem azt mondom, hogy nincsenek, mert az botorság lenne, de valahogy nem találkoztam még olyannal, ami annyira megfogott volna, mint a fentiek. (Ajánlásokat szívesen fogadok, ha a fentiek a viszonyítási alapok!) S most, hogy ezt leírtam, azonnal ki is bököm: KJCs könyve nem egyértelműen meseregény. Vagy nem úgy az. De ha akarom, mégis. Vagy ha akarom, ifjúsági ... izé, mi is azoknak a könyveknek a megnevezése, aham, lelki irodalom. De ha úgy tetszik, simán ifjúsági kisregény. S teszem is hozzá azonnal, mindez jót tesz neki. 

Miért kedvelem jobban a meseregényeket a népmeséknél? Hm... Talán mert nem egy kaptafára épülnek fel. Mert modernebbül szólnak. Elfogadom én, persze, mi az, hogy, nagyon is, hogy elszakadva az autentikus, archaikus néplélektől, az évszázadok alatt kialakult szüzséktől, a népmesék rejtetten ható metaforáitól, szimbólumaitól ezek a mesék már nem hatnak, nem gyógyítanak, nem változtatnak úgy, ahogyan a népmesék. De számomra nagyobb élvezeti forrást jelentenek. (Mit kapok én ezért!)

KJCs meséje

éppen azért okos és ügyes. mert nem mese. Illetve a csuda tudja. Vagyis KJCs tudja. Mert KJCs a történetben felhasználja a szereplők lakóhelyének a babonáját (a kívánságok teljesítéséhez körbe kell futni a malmot), a valóságot (a malmot körbefutóknak rendre teljesülnek a kívánságai), a főszereplő kislány csizmája (csizma, érted, ugye, nem hétmérföldes, de messzebbre jut benne, mint nélküle) bátorságot ad. 

A meseelemek semmiképpen sem szerves részei a főszereplők életének, ám a gondolkodásuknak már igen. Mármint annak, akinek igen. Aki hisz benne. Mert ebben nem egységesek. 

Óriási dolog a hit! Én gyerekkoromban nem hittem sem a Mikulásban, sem a Jézuskában, sem a Nyusziban, sem a Klotyó-Szörnyben, sem a Zsákos Emberben, sem a Mumusban. Olyan tökéletesen felvilágosult voltam, hogy még Istenben sem. Ez utóbbi az évek során erősen megváltozott. Olyannyira, hogy 1990-ben egy evangelizációs alkalmon, tele kétséggel, és félve, hogy kiröhögtetem magamat az ott levő barátaim előtt az előadó felhívására feltettem a magasba a kezemet: „Isten, ha vagy, nem tudom, vagy-e, gyere, próbáljuk meg a dolgot!” Persze, magyarázható másképpen is a dolog, mert magyarázni sokféleképpen lehet mindent, de én úgy éltem meg, hogy jött. S azóta Isten csodáját látom egy csomó mindenben magam körül. Meg azt, hogy mennyire tönkre tudjuk vágni, amit Ő elő- és elkészített nekünk. S persze mindezt lehet egészen másképpen is értelmezni. 

KJCs a hit kérdését nagyon ügyesen nyitva hagyja. Úgy foglal állást, hogy végső soron nem foglal állást. Nem mondja meg, kinek van igaza az ikerpár két ifjú emberéből, a hívő Filkónak, vagy a realista Kelemennek? Rögtön hozzáteszem, még csak nem is rangsorolja a két fiúcskát. Bár egyértelműen Filkó a főszereplőbb. Filkó hisz, Kelemen nem. De Filkó Kelemen nélkül nem sokra menne, mert az utóbbi realitása és szervezőkészsége kell ahhoz, hogy eljussanak ide-oda, és arra a felismerésre jussanak, amelyikre jutnak.  

Mondom rögtön azt is, hogy bár rövidke regénykéről van szó, KJCs pár vonással képes felskiccelni az alakjait. Hihetően élők a figurái. Filkó kimondatlan beszerelmetesedése például ilyen egyszerűen, elegánsan és kedvesen jut a tudomásunkra: Filkó nagyon szeretne megismerkedni az ablakon át véletlenül megpillantott kislánnyal, mert fantasztikusan sárga gumicsizma van a lábán. Annyira szép sárga, hogy még a matekórán is ez történik a füzetében: 

KJCs nagyon ügyesen lebegteti a mesebeli és egyéb világbeli szereplők személyét és hovatartozást. Mármint hogy a valósághoz vagy a meséhez tartoznak. A kecske (érted, kecske, lásd KJCs fotóját mindenek végén!) túlvilágisága, az Orákulum-szerű (vö.: Mátrix) néni, a sárga csizmák bátorító ereje... De egy pillanatig sem lesz bizonyos, hogy a kecskének van-e tényleges köze a Diaboloszhoz, Baphomethez, a néninek és a csizmáknak a mesebeliséghez? Az egyedüli, amiről tuti biztosan kiderül valami, az a malom körbefutása.

Itt mondom: lehet jókat nevetni a könyv olvasása közben. Nem sírva röhögősen, hanem széles mosolygósan.

Filkót viszont nem igazán érdekelte a háborúskodás, sokkal jobban tetszett neki a csillagvizsgáló, ahol tavaly nyáron járt a család. Mivel félt a repüléstől, az űrutazásra gondolni sem mert, de nagyon szeretett volna tudós lenni és új bolygókat felfedezni a galaxisban.
Előbb azonban sajnos iskolába kellett mennie.

 Szóval roppant ügyes turmix ez az olvasnivaló egészen a végéig. Ami szintén ügyes turmix. 

Pedig több buktató is várt a szerzőre. Itt van például a beszédes (szerintem egyébként nem túl szerencsés) könyvcím. Amikor kiderül, hogy az anyacsalogatás a három, még csak siheder korba sem jutott főszereplő célja, megriadtam. Írtam már máshol is: jobbára és többnyire nem kedvelem azokat az ifjúsági történeteket, amelyekben gyerekek oldanak meg felnőtt feladatokat. Mert nem életszerűek. Nem mondom, hogy nem történhet ilyen a mindennapokban, de lássuk be, azért nem ez a jellemző. Irodalmi esetekben sem tudtam magamat átadni az ilyen megoldásoknak. KJCs ezt kikerülte.

Ahogy kikerülte az elcoelhosodás veszélyét is. A történetben, a feloldásban benne volt, hogy akkor most megmondja a tutifrankó tévedhetetlenséget, de szerencsére csak egy fél mondat utalt ilyesmire, amit gyorsan át is lépett, mint egy pocsolyát. 

Megmaradt tehát a maga taposta középúton, nem foglalt egyértelműen állást abban, hogy akkor most van-e velünk élő mese vagy nincsen is olyan. Illetve mi tartozik a csoda tartományába, és mi az, ami csak és kizárólag természetes okokkal is megmagyarázható. Semmi, de semmi baj nincsen azzal, hogy nem mondja ki azt, amiben kötelező hinnünk. 

Miről szólt nekem a történet?

A barátságról. A másikért való bevállalásról. A megoldáskeresésről. A csodákban való hitről. Arról, hogy nem muszáj ugyanabban hinnünk ahhoz, hogy jó emberi kapcsolat lehessen közöttünk. Arról, hogy múlhatatlan szükség van a hitre. Arról, hogy nem mindegy, miben hiszünk, mert lehetséges, hogy semmi alapja nincsen. Arról, hogy az életünket bizony több nézőpontból értékelhetjük, s csak rajtunk áll, melyikből.

De végső soron mindegy is, miről szól, mert csuda jó szórakozás. S kell ennél több? 

Hozzáteszem, mert szőrös szívű vagyok, s hogy KJCs-nek legyen oka a „Hujuj!”-ra, bár nagyon mellékes (és Isten bizony nem a kötekedés végett írom), hogy az írás minden élvezeti értéke ellenére, és ezt az összes mosolyom, vállonveregetésem után mondom, valami icipici fűszerre nem ártott volna. Mint a chilisbabba a legalább 75%-os étcsoki. Vagy a sütőtök krémlevesbe a rszelt gyömbér, a paradicsomszószba a zellergumó. De ezt tényleg csak nagyon lábujjhegyen állítom, és ha megkérdeznél, csak a szám jár, mert pontosan nem tudnám megmondani, mire gondolok. De komolyan csak egy nagyon kicsi hiányzott volna, hogy meglegyen az elismerő cöccintés mellett a hevesen bólogató csettintés is. 

Talán még egy kis misztika? Több humor? Igazán nem tudom... Pedig nagyon szeretném tudni, megmondani, hogy segíthessek. A szerző is, a történet is, a megfogalmazása is megérdemelné. 

Ha jól megnézed a bejegyzés címét, van remény. A szennycímlap belső oldalán ugyanis azt olvashatjuk (és nem én írtam a címbe), hogy: Tündérfürt utca 12. 1. rész. Így vélhetőn tervben van a folytatás, a folytatások is. Azt mondom: hurrá!

Az illusztrációkról 

csak röviden szólok. Nagy Bettina készítette őket. A technikája egy ismert, de nem túl sűrűn alkalmazott technika. A grafika és a fotó összemontázsolása. Kapásból és egyből Méhes György örök kedvenc család-sorozata jutott az eszembe, amelynek az első kötete a Tatárok a tengeren. Az alkotót Cseh Gusztávnak hívták. Szerencsére az összes kötet munkatársa ő volt (Leleplezem a családomat, Micsoda társaság, Kilenc vesszőparipa)

Ha jól emlékszem, talán még a Fülesmackó képei készültek ezzel a megoldással. Az Anyacsalogató képei első blikkre jók. Az elkészítésük módszere is jót tesz neki. Amikor kerestem, hogy melyik képen tudom megmutatni mennyire klasszak az illusztrációk, legnagyobb döbbenetemre az tűnt fel, hogy az első blikkes tetszési index sokkal magasabb, mint a jobban megnézős második-harmadik. 

Elsősorban azért, mert a technika megnyerő, de az alakok és elsősorban az elrendezések, az arányok és a perspektívák, vagyis a kompozíció nem annyira. Ez főleg az egész oldalas illusztrációknál ütközik ki. A fenti, hintaszékes kép az egyik legjobban sikerült rajz lett. A két fenti kép például nagyon tetszik. 

Ekkor csuktam be a könyvet és néztem meg újra a borítót. Amivel ugyanaz a baj, mint a belső rajzokkal: az arányok és az elrendezés. S hiába van a borítón két, a történet szempontjából nagyon jelentős tárgy, a kép egésze mégis félrevezető (nekem Fekete István jut róla eszembe). A szerző neve körüli szellősséget teljesen agyonvágja a cím körüli zsúfoltság, és összességében sincsen harmónia a borító egyes részei között. 

Napkút, Budapest, 2021, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156283351 · Illusztrálta: Nagy Bettina

8/10

2021 októberének több mint közepe, de nap közben már megint teljesen jó idő van. Annyira, hogy tegnap Fehérvárcsurgón nagyon jót sétáltunk a Károlyi kastély arborétumában, és nem is fáztunk. 

*

KJCs írásai az Ambroozia oldalon

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

A Mini együttesről van egy szégyenletes emlékem. Mármint rám nézve szégyenletes. Nagyon. S kicsit azt is megmutatja, mennyire el voltunk kényeztetve jó zenékkel. Középiskolás voltam, nagyobb társasággal a Tabánban voltunk a  május elsején szokásos Mini-LGT-koncerten. Nem tudom melyik év volt. A Mini már nyomta a maga buliját, a közönség a földön ült, mi is, a színpadtól pár méterre. Nem volt nagy érdeklődés a Minire. Én sem nagyon figyeltem rájuk. Pedig lett volna miért. 

Zajlott a koncert, mi beszélgettünk. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy Török Ádám a jobbkezében lengetett fuvolával integetve a zene ritmusára ezt mondja a mikrofonba: 
– Szól a zene! A zene! Lüktet! Lüktet! Lüktessetek velünk!

Volt egy osztálytársam, Kajla. Csuda jó fej srác volt, okos, értelmes, kicsit cinikus, jókedvű. Mosolyogva felnézett a színpadra, megigazította a szemüvegét és nem kis gúnnyal a hangjában, nagyjából meg sem mozdulva fennhangon mondta:
– Lüktetünk, Ádi, lüktetünk!
A társaság felnyerített. Én is. Szerintem szegény Török Ádám meghallotta. Mindenesetre nem reagált rá. Úriember volt. Ahogyan mi nem. 

Már az akkori agyammal is úgy gondoltam, hogy bár Kajla poénja pompás riposzt volt az adott szituációban, a zene és a zenészek nagyon nem érdemelték meg. Nem ezt érdemelték. A társaság nyerítése pedig egyenesen bunkóság volt. Így, körülbelül harmincöt év távlatából is: bocsánatot  kérek, Török Ádám, Mini együttes, hogy a röhögők között voltam! Mélyen szégyellem magamat!

*

A következő, felidézett emlékem a Budakalászi Művház, ahol a Mini Bartók-estjét néztük és hallgattuk szerelmetesfeleségtársammal, otthagyva a Lupa-szigetnél, az Ebihal büfénél egy baráti bulit a koncert miatt. (Rendben, a koncert után visszamentünk.) Mindkettőnket lenyűgözött, amit hallhattunk. Nem szoktam ilyet tenni, de egyfelől a megvett cd-t aláírattam az előadókkal, másrészt Török Ádámnak és Papp Gyulának egyenként megköszöntem az estét. Kézdy Lucát sem hagytuk ki. Nélküle nem az lett volna az este, ami lett. (Nem értettem, hogy miért nem értették a köszönetet. Lehet, csak fáradtak voltak. Vagy nyelveken szóltam. Mindegy, a mór megtette a kötelességét...) Az este valóban csodálatos volt. 

*

 2018-ban megjelent egy könyv Török Ádámról (-tól). Egy rajongója ült le vele, beszélgettek, aztán megszületett ez a könyv. Nem az első könyv Török Ádámról. 

Még csak nem is az első, amit rajongó írt. A második képen levő könyv szerzője sem profi író, ha jó az infóm. A könyv ettől még lehet profi. 

Vagyis három könyv is született eddig Török Ádámról. Aki a Mini, bárhogyan is forgatjuk. A mindegyik Mini. Mert annyi volt mint égen a csillag. Meg még amit nem Mininek hívtak (hívott), de mindent összevetve mégis az volt. Nem RABB-ra gondolok, az valóban nem Mini volt. 

*

Nekem Török Ádám valahogy soha nem volt a szívem csücsökje. Sem mint jelenség, sem mint énekes. Fuvolistaként, na, barátom, az más kérdés. S azt méltatlan lenne állítanom, hogy féltűzzel zenél, él.

Többször mondtam már: későn érő típus vagyok. Török Ádámot az utóbbi években kedveltem meg. Sajnálatosabb, hogy a zenéjét is csak mostanában. De mostanában nagyon.

Ennek azt hiszem egy nagyon prózai oka van: Török Ádám zeneszövegeit soha nem voltam képes közel engedni magamhoz. Finoman fogalmaztam? (Jelentem, van kivétel: a Vissza a városba)

Ugyanígy voltam Frenreisz Károly szövegeivel is. Az még kevésbé tetszett. Mondjuk ellentmondás, hogy a Skorpiót mégis többet hallgattam. Pedig a Mini sokkal jobb zene. Oké, a Skorpió első lemezét azért ne feledjük, mitöbb...! Szóval a csuda sem érti.

*

No, akkor ez a könyv. Monológ. Amit Török Ádám mondott, Ócsag Andrea lejegyzett, s vélem, szerkesztett. Vagyis tulajdonképpen mindketten szerzők. 

A monológnak meg van az az előnye az interjúval szemben, hogy az alany nem esik ki a gondolatmenetéből. S meg van az a hátránya, hogy nem biztos, hogy van gondolatmenet, illetve, hogy messze nem azt emeli ki a dolgok sorából, ami a közönségnek, az olvasóknak fontos lehet. Illetve nem tisztáz olyan dolgokat, amik az értést segítik. 

Török Ádám nem esik ki a gondolatmenetéből. S ez néha bizony baj. Azért baj, mert Török Ádám pragmatikusan mesél: célratörő. Mert a könyv döntő része arról szól, mikor, hol, kivel koncertezett. S ez bizony, tekintettel arra, hogy egy földi halandó óhatatlanul fonalat veszít a Mini mindenféle formációi között, valamint a rengeteg koncertadat tengerében, némileg imamalommá teszi a könyvet. Ha legalább az összes, de legalább a legfőbb szereplőkről lett volna fotó... 

Pici bácsi könyvével az volt a bajom, hogy veszettül minden rendszer nélküli. Ennél imádkoztam, bár esne szét néha, sokkal érdekesebb lenne!

Olvasás közben azon méláztam, hogy mennyire irigylem Török Ádámot a memóriájáért. Mert nem semmi, mi mindenre emlékszik évtizedek távolából is. Mármint nem a sztorik mennyisége elképesztő, hanem az adatoké. 

Félrevezető lenne, ha azt mondanám, nincsenek sztorik a könyvben. Vannak. De valahogy a tények felsorolásszerű monotonitása végett sokkal kisebb szerepet kaptak. 

*

Ezzel együtt nem unalmas a könyv mégsem. Talán azért nem, mert mégis a magyar rock egyik nagy öregjéről van szó. Aki ráadásul nem csupán rockot játszott, hanem bluest is, meg jazzt is és elsősorban progresszív rockot. Amibe például belefért a klasszikus átirat is. 

S mert a magyar rock nagy öregje, ezért ismerte a magyar rock többi nagy öregjét is. Benne volt az eseményekben. Pariban volt/van olyan nevekkel, akik ma már ikonikus alakok. 

Egy pillanatig sem kísértett meg a gondolat, hogy letegyem a könyvet. Sőt, éppen fordítva esett meg a dolog: egy itthoni belelapozást követőn nem támadt bennem ellenállhatatlan vágy az olvasásra. De tovább lapoztam, majd újra tovább, és egyszerre csak azon kaptam magamat, hogy a könyv végére értem. Azért ez is jelent valamit. 

*

A Miniben tengernyien zenéltek. Ennek azért van üzenete. Egyfelől az, hogy rétegzene, és nem képes stabilan eltartani a művelőit. Másfelől azt, hogy van valami baj a vezetéssel. Aki, mint tudjuk, Török Ádám. 

Dicséretére legyen mondva, hogy nem egy helyen beszél arról, hogy soha nem volt tehetsége a formációk egyben tartására. Nem ez volt a fontos a számára, hanem a zene, a buli, a piálások, a nők, és hogy legyen elég zsé a túléléshez. (Mondjuk ennek ellenére elképesztő az a makacs kitartás, amellyel bármihez nyúlva magas minőséget produkált. 

S nekem az volt a meglepő, hogy a szavait, gondolatait olvasva sokkal közelebb került hozzám Török Ádám, az ember. Nem törekedtem erre. Egy művésznek elsősorban a művészetet kell értékelnem, úgy gondolom, a személyisége, a mentalitása bizonyos értelemben teljesen mellékes. 

Ezért vagyok képtelen felfogni, hogyan lehet bármilyen izmus alapján megítélni művészeket, hacsak maga a mű nem erőltetett propaganda eszköze az adott izmusnak. De éppen így nem zavar az sem, ha egy szerző világnézete egyértelművé válik a műveiből. Hiszek Istenben, de Vonnegut annak ellenére az egyik kedvenc szerzőm, hogy ő meg nem. Mert úgy vélem, becsületesen, tisztességesen és fair módon nem hitt Istenben. 

A könyv végén van egynéhány vélemény Török Ádámról. Amely vélemények azt is egyértelművé teszik, hogy jobb lett volna, ha Török Ádámon kívüli kis színesekből több kap helyet az oldalak között. Azért, hogy Török Ádám, az ember még közelebb kerülhessen az olvasóhoz. 

Ez a fotó nagyon tetszik! Nem fogom itt elemezgetni, de pompásan visszaadja a két ember kapcsolatát. Ráadásul tudat alatt is hatott rám. Aznap éjjel, miután láttam ezt a fotót, kamaszkorom nagy szerelmével álmodtam. Benne volt az álomban Szerelmetesfeleségtársam is, de nagyon passzív szerepe volt. Voltaképpen nem történt semmi az álomban, de mégis úgy ébredtem, hogy zavart voltam. S gondolkodtam, hogyan került elém az álmomban Ági? Aztán bevillant, hogy persze, fotón láttam őt. Aztán rögtön az, hogy semmiféle fotót nem láttam róla évek óta. S aztán az első pár korty kávé után ugrott be ez a kép. Mert a rajta levő hölgy, legalábbis itt, ezen a fotón, hasonlít rá. Ráadásul született rólunk, az egykorimról és rólam egy eléggé hasonló fotó. Mikre képes az emberi agy! 

*

Iparkodom még utána járni a másik két Török Ádám-könyvnek is. Hátha azokkal teljesebb lesz a kép. Bár ahogy belegondolok, most sem teljestelen. Csak maradt valami hiányérzetem Ócsag Andrea írása vagy szerkesztése után. De semmiképpen sem mondom, hogy amit Török Ádámmal az asztalra letettek, érdektelen vagy unalmas lenne. 

S amíg keresem amazt a két könyvet, kicsit megpiszkálom a Mini-diszkográfiát, mi az, amit régen hallgattam vagy még nem is.

 *

Magánkiadás, Budapest, 2018, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150033754

6/10

2021 október közepe; a héten voltunk hitel-aláíróba, hogy megvehessük a lakást, amiben lakunk: megkönnyebbülés és rohadt nyomasztó egyszerre.

Világnézeti thriller konteó vallásiból szciósan

Megyek a közepibe bele neki, indiánfejessel: a regény vastagon propaganda, kérem szépen!

Akkor vijjogott fel bennem a sziréna, amikor a főhősről Julius Andan-ról kiderül, hogy ő a Földön a pszichológiai, pszichiátriai atyaúristen.

Ez akkor nem derüllt ki, mármint a propaganda, amikor a Julius Andan által írt könyvet olvastam ugyanerről a témáról. Akkor, ugye, egyes szám első személyben. Ami azért nem semmi, ha belegondolsz: egy fiktív szereplő önálló kötettel jelentkezik. Amikor D'Artagnan megjelenteti a Constance-ról írt memoárját, amit saját kezével írt, gyertyafénynél. 

Nem volt nagyon komplikált az asszociáció, túl sok ember, bagázs nincsen aki ellenük, mármint a pszichiátria ellen küzdene. Kizárólag a szcientológusok.

Akik elvileg egyház, bár még nem sikerült rájönnöm, segítséggel sem, hogy mitől azok? Mert az egyházhoz Isten kellene, meg tantételek, meg liturgia. De náluk semmi ilyesfélét nem találtam, csak zőccséges sci-fiségeket, de komolyanba előadva, nem csupán Hubbard vállaltan sci-fi szépirodalmában gyönyörködve. Vagyis a nem túl eredeti sci-fi a tantétel.

De alapvetőn a szciót ki-ki ítélje meg úgy, ahogyan akarja, meg ítélje meg őket az éppen aktuális bíróság, amiképpen tudja, mi meg azért kedveljük, Tom Cruise-t. L. Ron Hubbard személyét és módszereit meg tegye mindenki oda, ahová kívánja, a szciósoknak úgyis kell mint egy falat próféta.

Azt, hogy a könyv szció hátterű csupán a tény kedvéért szögezem le. Ahogyan azt is, hogy szerzőnket a szció magyarországi szekciójának a volt elnöke Weith Katalin nem egy helyen méltatta (pl.: itt), sőt, elmondta, hogy ő adta ki a könyveit, mi több, társzerzője is a szerzőnknek. 

Mondjuk nekem az tréfásnak tűnik, s ha nem lenne igazából tragédia, röhögnék is, hogy egy szcientológus leleplezi a titkos hatalmat, miközben teljesen kimegy a fejéből, hogy alapvetőn a saját egyháza is pont úgy működik, ahogyan a gonosz, gaz háttérhatalom: a háttérben, rejtőzve, a kirakatba egészen mást téve, mint ami a külcsín alatt van. Vagyis az ellentmondást, hogy egy titokzatos, a közbeszédben rossz hírű, magát vallásnak nevező, de Istennel annyira nem foglalkozó szervezet egyik íráskészséggel rendelkező tagja rántja le a leplet a világ valós működéséről, ki-ki kezelje a maga temperamentuma szerint. Én mégis röhögök. 

Ám ha egészen őszintén magamba nézek, olyan naiv vagyok, hogy még mindig úgy gondolom, bármi is a világnézete, egy író attól akár még lehet jó író is, a könyve pedig akár lehet jó irodalom. Vagy azzal együtt. Amiben hisz, az meg lehet úgy badarság, ahogyan van. Itt a kettő azonban némi megfontoltsággal ugyan, de keveredik, és emiatt valamelyest zavarban vagyok. 

Azért mondom, hogy némi megfontoltsággal keveredik a szerző világnézete és a könyv tartalma, mert csak az egyik szció oszlop-tanítás, a lélektan és a pszichiátria elvetése szerepel benne, a szciósok ufós tanítása mindenestül kimarad. (Legalábbis az első részből, én még csak azt olvastam.) Ha akarsz elképedni, mi mindenben lehetséges hinni, itt és itt megteheted.

A történet szépsége abban áll, hogy ezt a tanítást nem ismerheted meg csak úgy, ehhez sokadik fejlettségi szint kell, és nagyon rengeteg dellát kell lecsengetni, hogy alkalmad lehessen erről hallani. Az Index szerint a scziósok szerverét egy hackercsapat 2008-ban feltörte, és ők tárták a nyilvánosság elé Xenu borzasztó titkait. 

Mert lehetne azt vélni, hogy mindez, az egész regény csupán fikció, és semmi más. Mármint persze, fikció, de egy olyan fikció, aminek a szellemi hátterét a szerző a maga vallásából fakadón véresen komolyan gondolja. A szció valóban a pszichológiában és a pszichiátriában találta meg a fő ellenségképét. Szerintük ezek miatt olyan a világ, amilyen. Ahogyan az ebben a könyvben is áll. (Természetesen a szció említése nélkül.)

Az már viszont a tragédia-kategória, hogy a szció éppen az emberi lélek igazán mély ismeretével fogja, tartja meg és láncolja magához a híveit. Vagyis foggal-körömmel küzdenek valami ellen, amit ők maguk is használnak, alkalmaznak és még a létezését is tagadják. Van itt ellentmondás, kérem szépen! 

A szcióról tudok ezt-azt, de testközeli ismeretem nincsen. Beszéltem már élő szcióssal, de a rendezvényükön nem voltam, beavatott soha nem lettem. Irodalmukat olvasgattam, kapartam az arcomat, de Ofi barátom azt mondja, hogy az elveik (tudod, forrás: Hubbard), ha nem a vallásról és a szció kizsigerelő szervezetéről van szó, tudnak piszok jók lenni. Nekem erről a Biblia jut eszembe, hogy jöhet-e mérgezett kútból tiszta víz (Jak 3:11), de spongyát rá, ne lássuk fekete-fehéren a világot!

Már csak azért se, mert nekem alapvetőn nincsen bajom azokkal a könyvekkel, amelyek meghatározott mondanivaló alátámasztása érdekében mesélnek úgy és azt, ahogyan és amit mesélnek. Vagyis ha didaktikusak, na! A didaktika manapság akkor fáj, ha valami rossz oldalról didaktikus. Ha a hitet vagy a vallásosságot támasztja alá. Ha LMBTQ-célokat, akkor hasznos és üdvözítő.

Nos, engem annyira nem szokott zavarni a didaktika. Mert valahol minden didaktikus. Mondani akar valamit. Valahogyan. A didaktika az utóbbira vonatkozik. Egy mű manapság akkor jó, ha nem veszem észre, legalábbis nem rágják a számba a mondanivalót. Vagyis az amerikai filmművészet döntő része kuka. Mert ahol nem veszem észre az üzenetet, ott jobbára nincs is ilyen. 

Amiért fekáliában fetreng a világ, avagy A Rendszer Hiteles Krónikája

Jól van, fussunk előre! A sztori egy mondatban a következő: Julius Andan a beavatott, huszonöt év beavatottság és atyaúristenkedés után fellázad, és elhatározza, hogy leleplezi a világ hihetetlen hatalmú elcseszőinek a mesterkedéseit. Mivel ezt nem lehet csak úgy ukkmukkfukk megtenni, egy ninja-klánra bízza önnön eltüntetését, hogy őrizzék őt, akár a hímes tojást, amíg el nem készül a mindent leleplező könyvével, A Rendszer Hiteles Krónikájával [RHK].

Az RHK könyv a regényben. Mert a könyve itt van ebben a könyvben. Amit ír, nem regény, hanem a világot vezető kevesek összeesküvésének a leleplezése.

(Nem tudom, teljesen lefedi-e az Andan-könyvet, nem vetettem még össze őket. Mármint a már említett, Julius Andan neve alatt külön megjelent könyvre gondolok. Hogy vannak átfedések, az egészen bizonyos, a szó szerintiséget nem garantálom, de amennyire rémlik, nem szó szerinti a külön megjelent könyv. Nekem ez, ami ebben a regényben van, jobban tetszik. 

Ahogy folyik a cselekmény, Andan úgy halad a könyvével, s mi, nyájas olvasók részenként ismerkedünk meg az elcseszett világ szupertitkos krónikájával és az elcseszés lépéseivel, módszertanával. 

Arra boruljon a feledés jótékony fátyla, hogy a könyvből sem a hitelesség, sem a krónika nem jön át. Mert egyik sincsen benne. Az iromány inkább csak egyfajta szellemtörténeti konteó-vázlat. Mert a hitelességhez adatok kellenének. Ami viszont egy darab sem sincsen az RHK-ban. Ahogy, mondom, krónika sincsen. Mert egyfelől tények, adatok nélkül hogyan lehetne bármi krónika? Másfelől cselekmény nélkül ugyan miről beszél a krónikás? 

Azt mondja az RHK, hogy a dolgokat nem úgy látják az emberek, ahogyan azok vannak, hanem úgy, ahogyan a vezetők egy maroknyi csoportja (akiket senki sem ismer, akikről senki sem tud) láttatni akarja.

Ez a maroknyi csoport egy csúcsa felé szűkölő piramis tetején csücsül, s az ő kezükben van az egész világ, minden, de minden. a gazdaság egésze, az egészségügy, a bankvilág, a kultúra és a művészet, a média, a tudományok és elsősorban a filozófia. Egyet csettintenek: háború lesz. Kettőt: gazdasági világválság. Hármat: a média minden szintje csak azt nyomja, amit ők akarnak. Négyet: világjárvány törhet ki. (Ööö... Miután leírtam, akkor kapcsoltam, hogy ez most éppen, izé...)

Ahogy a könyvben áll: amit tudunk, azt csak azáltal tudjuk, hogy elmondták nekünk. Nem közvetlen az ismeretünk, hanem mindig csak áttételes, mások állításaira alapozott. 

Ezt nem értettem sem az Andan, sem a Shelley könyvben sem. Mer' mindkettőben szerepel. Ugyan hogy a viharba lehetne mindenkinek közvetlen ismerete mindenről? Képtelenség, lehetetlenség. Csak gondolj bele!

Ebben a könyvben Shelley-Andan beszél arról, hogy régen még hajóra ültek az emberek, és felfedezték a világot. Ma csak elhiszik, hogy nincsen több elfedezni való. Egyfelől régen sem ült mindenki hajóra, hogy felfedezze a világot. S nem voltak kevesen, akik csak elmondásokból hitték el, hogy Amerika vagy India tényleg létezik. Szóval ez egyszerűen hülyeség. 

Erre Shelley elmondja Andan által (aki elmondja önmagától is egy másik,gyengusz könyvben amiről fentebb is beszéltem), hogy mi a tuti frankó.

Amit viszont, ellentétben a fenitekkel, el kellene hinnem. Pedig ezt is csak úgy mondják nekem. S közben, ahogy két mondattal fentebb írtam, megtudom, hogy az a fő baj, hogy semmiről nincsen is biztos tudásom, mert mindent csak úgy mondanak nekem, és én elhiszem. Hát, kicsit ellentmondásos... 

Tegnap este volt a Mátrix első része valamelyik csatornán. A szokásos, letöltött filmünk után ragadt elé Szerelmetesfeleségtársam, hogy megértse, miért jó ez a film, amikor neki nem tetszik. Nem értette meg. Viszont a Mátrix azt juttatta eszembe, hogy az emberiség sapiensszé válása óta létező ismeretelméleti probléma itt is pontosan áll: mi a valóság, honnan tudom, hogy én a valóságot érzékelem, sőt, azt, hogy magam is a valóság része vagyok? 

Vagyis semmit se higgyek el, amit csak mondanak nekem, így a parancsolat, de ezt, amit a szciós szerző mond, azt mégis, mert ez Isten bizony igaz, hiába csak úgy mondja nekem. Ugyebár. Hm... 

Ja, a világ azért van fekáliában, mert a piramis csúcsán levők irányítanak mindent, és ők csúnya bácsik, az emberiség számukra játszótér, az egyedek fogyóeszközök, csak az általuk befolyó haszon a lényeg. Tudod, a Mátrixban is csak eszközök voltak az emberek. 

A bábbá tevés fő eszköze a bigott vallásosság, a materializmus és a lélek tagadása. Mindennek fő átadási csatornája a tudomány és a média. A rendszer főkolomposa, ahogy azt már mondtam, a pszichológia és a pszichiátria, amiket nagyon kell utálni. Ennek az érveit csak részben értettem. 

Egyszóval az RHK semmi különös, csak néhány nagy általánosságban megfogalmazott mély levegő. Egy idő után már fárasztó, hogy a könyvben minden szerénység nélkül csak információbombának nevezik, akik ismerik, és alkalmasnak tartják a világ megváltoztatására. Ennyi erővel a Hihetetlen Magazin és főleg Drábik János is világmegváltó a maga leleplezéseivel. Amik egyébként sokkal több konkrét információt tartalmaznak. 

S ha már itt tartunk: úgy általában a könyv alapja, az RHK egyben a könyv leggyengébb láncszeme is. Tényleg csak úgy magamnak teszem fel a kérdést: ha a világ irányítóit senki sem ismeri, ha senki nem látja a háttérerők, összefonódások összefüggéseit, ugyan ki hinne el egy rövid összefoglalásnak bármit. A könyvben többször elhangzik, hogy ezt egyedül Andan teheti meg, mert legfőbb főpszichomókus a világon. Izé, szóval, téged mennyire baxna földhöz, ha a világ legfőbb pszichomókusától megtudnád, hogy az egész pszichó dolog marhaság, hazugság, csalás, átvágás, és a Föld népességének a legfőbb oka? Ami tuti leleplezést egyébként a szciósok már végrehajtottak, oszt mégis itt vagyunk ugyanúgy...

Tréfás vagy tragikus, nem tudom, de az előbb becsüccsentem a fürdőkádba, egy kis forró vízbe, egy kávéval és a szokásos natúr joghurt-erdei gyümölcs kombómmal, és meghallgattam Toroczkai László egyik előadását. Szoktam ilyet tenni. A videó címe: „Egy kéz irányítja az új (covid) világrendet?”

A videóból kiderül, hogy majdnem. De mégsem. Sokkal inkább egy szervezet, amelyhez tényszerűen  igen sok neves ember járt világirányításból oktatódni. Mit szólsz a következő, a névsorból kiragadott nevekhez: Zuckerberg, Bill Gates, Angela Merkel, Orbán Viktor, Bokros Lajos, Csányi Sándor, Leisztinger Tamás? Ízelítőnek. 

Ahogy békésen kortyoltam a kávémat, nyakig fürdőhabban ülve, hirtelen zavarba jöttem: mintha nem fejeztem volna be ezt a könyvet, és továbbhallgatnám a YouTube-ról, olyan volt. Persze simán lehet, hogy a természetük miatt minden konteó összecseng, csak én erről nem tudok, mert felületes vagyok. Vagy Toroczkai is szciós. (Ez vicc volt. Hehehe!) 

Azt mondom, sokkal jobban jártunk volna mi olvasók, de a regény is, ha az RHK mindössze említés szinten marad a regényben, ha csak beszélnek róla, az erejéről, a hatásáról és a tényeiről, de soha semmi konkrétum el nem hangzik belőle. Mert akkor nem derül ki, hogy nincsen is benne konkrétum, sehun a kígyó méregfoga, és különben is izomlázas, szorítani sem tud. Nem derül ki a világnézetterjesztő blöff. 

A titokzatos szerző, aki egyébként magyar és nem is annyira titokzatos

Ragadjunk le egy hangyányit Duncan Shelley-nél. Aki, ha jól babráltam a netet, magyarul Végh Attila. (Tök érdekes, ha beütöm, hogy „Végh Attila Duncan Shelley” és a Képek-re kattintok, még a DuckDuckGo is csak Weith Katalinról mutat képeket...) Aminek tulajdonképpen nincsen jelentősége. Van weboldala, elmondja, hogyan lett író, mennyire nagyon sikeres, vegyük meg a könyveit, és menjünk hozzá írni tanulni.

A regények szellemi hátteréről egy szó sem esik. Ennek két oka lehet. Vagy nincsen nekik, vagy nem akar ajtóstul rontani a házba. Ha nincsen nekik ilyen, az egyáltalán nem baj: Stephen King simán, több helyen elárulta már, hogy nem akar semmit mondani, mindössze szórakoztatni akar a meséivel. Pont. 

Ha Shelley bujdokoltatja a mondanivalóját, akkor vagy jó író, mert nem didaktikus, vagy ugyanolyan gazember mint akikről ír, mert másról ír és másról beszél. Vagy a kettő metszete. Ez már nem csupán írástechnikai és esztétikai kérdés, hanem etikai és morális is. 

Ha nem esztétikai, hanem más célú bujdokoltatás van, akkor pontosan ugyanúgy agymos, amiképpen a csúnya bácsik, akiket utálni kell a könyvében. S különben is, milyen hit, világnézet az, amelyet az ember eltitkol? El tudnád képzelni, hogy Bach hallgasson a hitéről, ne vallja meg Krisztust? Vagy, hogy C. S. Lewis ilyet tegyen? Amikor Aslan feláldozza magát a kőoltáron? De akár Vonnegutról el tudnál ilyet képzelni? (Tudom, ateista volt, de hát az is hit! Mondjuk ebben igaza van Shelley-Andannak. Mert ír erről.) Nem sorolom tovább.

Aki igazából hisz, annak a hit az élet. S a tisztaság. De a tisztaság nem tűri a lepleket, mert azok soha nem annyira tiszták, mint amit lepleznek. A leplek bemocskolják, amit lepleznek. S különben is: 

Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.

(Mt 5:37)

Messzire jutottunk, kerüljünk közelebb! 

Milyen fajta regény a trilógia első része?

Krimi. Konteós krimi. Világösszeesküvéses. Ahol menekülni kell, mert kinyitottad a szádat. S alig van hová menekülni, mert az egész világ ellened van. S bármilyen hatalmas ember voltál is a szájnyitás előtt, most ugyancsak van mitől félned! 

Ennek érdekében a regény ninjá-s, japános, akciós, piffpuffos, stratégiás. De közben leleplezős, filozófálós, tudománytörténetes. 

Izgalmas, pörgős, cselekményes, ügyes, lekötős. Néha lólábkilógós, némely gyenge logikai lépések miatt, arckaparós egyes beszélgetések hihetetlen naivitása végett, és semmiképpen sem irodalmi szöveg. Az alakok megformálásakor egy dimenziónál többre nem nagyon van szükség. Az Andan melletti ninja klán tagjainak a nevét, bár ugyanúgy főszereplők, akár Andan, képtelen voltam megtanulni. Csak kettejükét sikerült megjegyeznem. 

Ja, és szexes is, meg LMBTQYVZZs-s (a ninja klán egyben megideológizáltan gruppen-csapat, egy fiú, sok lány, ahol mindenki mindenkivel (a fiú csak kezdetben élvezte ezt a kiváltságot, aztán annyira nem), mindig. Alig vártam az akciót, hogy végre ne csókolózzon két nő, és ne turkálja egymás bugyijának izgalmas és nedves tartalmát. 

Szégyen, nem szégyen, leéltem több mint fél évszázadot, de egyszerre több nővel soha nem voltam. Pedig nem zárkóztam el előle. Csak így alakult. Mindamellett az is tény, hogy olyan véresen komoly igényem sem volt rá soha, ezt a játékot mindig alapvetőn kétszemélyesnek véltem. Most, ötvennégy évesen már simán el tudnám képzelni, hogy egyszerre több nővel vagyok. Feltéve, ha mindegyik Szerelemetesfeleségtársam. Egyszerre, egy időben, egy helyen. 

A kérdéses tevékenységben rejlő izgalmak a könyv írásakor szemmel láthatón nagyon foglalkoztatták a szerzőt. Bevallom, engem egyáltalán nem, egy icipici borzongást sem éreztem, pedig nem éppen mondanám magamat aszexuálisnak. Bár még ez a szerencsésebb eset, amikor két-három nő egymásban turkálásáról olvasok. Mármint annál szerencsésebb, mintha két-három férfi egymásban turkálásairól kellene olvasnom. Azt hiszem, akkor a sarokba hajítanám a könyvet. 

Hosszú is a könyv. Eléggé. Az eleje annyira nem is kötött le. Aztán valami lett. Elkapott a gépszíj. Mindennek ellenére, amit fentebb írtam. S annak ellenére, hogy mindvégig úgy éreztem, pengeélen táncol a nem vérprofi szerző, hogy ne váljon az egész dilettánssá. De nem vált. Annak ellenére nem, hogy a főgonoszok időleges legyőzése meglepően könnyen és gyorsan lezajlott egy ügyesen nyitva hagyott véggel. 

S azzal a meglepő felismeréssel, hogy minden előzetes benyomásom és döntésem ellenére, némileg szégyenkezéssel a vallomás miatt, folytatni akarom a sorozat olvasását. Ami, lássuk be, meglepő fordulat. De mindenképpen Az elme gyilkosai mellett szól. Szóval nem csupán nem hagytam félbe, hanem van még bennem hajlandóság a folytatáshoz is. Mégis csak tud valamit ez a Duncan Shelley. Erre rá kell bólintanom. 

Media Nox, 2000, 506 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638611707

6/10

2021 október eleje; beköszöntött a budapesti monszun-időszak, egész nap esett az eső, pedig a múlt hétvégén még olyan jót sétálgattunk Felcsúton és Zsámbékon!
Utóirat: Na, jó, esett egész héten, én az értékelést még a múlt héten írtam, de tegnap csodálatos idő volt, Szerelmetesfeleségtársammal el is mentünk Kemencére , megnézni, hogyan mosta el az árvíz a Kemencei Múzeumvasút útvonalának a felét. Csoda klassz, urbex-émény; bár a helyet elhagyatottnak nevezni enyhén túlzás.  

Ötven év. Kamaszkorom derekán sétálgattunk Pipi barátommal a telepen. A Harrer és a Miklós sarkánál vetette fel Pipi, miután nyálcsorgatva megcsodáltuk a parkolón átcsattogó Bíró Ica szögbeverő fenekét, hogy számoljuk már ki, hány évesek leszünk kétezerben?  

Kiszámoltuk. Harmincnégy-harmincöt évesek. Pipi nem volt év-vesztes, csak megbukott az óvodában.
– Ba'meg, olyan kib@sztt öregek? – nyílt hatalmasra Pipi szeme, én meg nem vitatkoztam vele. Én is úgy gondoltam, valóban csüngő zacsis öreg fütyikké válunk addigra. Aztán nesze, eltelt még húsz év, Pipi meg, ha jól kalkulálok, kilenc éve nem számlálja már az éveket. 

Amikor negyven éves lettem, a tudatomban csak akkor rándult meg a szekér. Addig marhára nem érdekelt, hány éves vagyok. De a negyven az olyan, hogy már ahhoz is mélységes optimizmus kell, hogy azt mondjam, a felénél járok. Az ötven pedig, ahogyan Ákos is írja: visszaszámlálás. 

Szóval VISSZASZÁMLÁLÁS. De persze sokkal inkább számbavétel. Vagy visszatekintés, ha már ilyen kerek az évforduló. Ákos egy évvel fiatalabb nálam. 

Popzenész. Rockzenész. Zenész. Költő. Színész. Előadóművész. Krúdy-felolvasó. Apa. Keresztény. Közellenség. Fasiszta. Nőgyűlölő. Imádott sztár. 

De elsősorban zenész. Hihetetlenül profi zenész. Csuda jó szövegekkel. (Az agyam akkor állt meg egyszer, amikor azt olvastam, hogy nem elég, hogy Ákos Fidesz-bérenc, Viktor-nyalonc, hanem zenélni sem tud, s milyen vacak szövegei vannak... Csak lestem a monitort, s bár tudom én, hogy ízlések és ficamok, de hogy ekkora barmok legyenek a jó Isten báránykái között! 

Szóval Ákos intelligens, energikus, profi sztár. Ha koncertet hirdet, negyed óra alatt fogy el az összes jegy. Még egy Arénába is. Vagyis a közönsége pont tesz arra, milyen politikai nézetei vannak, vallásos-e, milyen vallású, milyen sűrűn jár áldozni, csak az érdekli, hogy Ákos zenél és énekel. Meg néha Krúdyt olvas fel itt-ott. Vagy az lehet még, hogy Magyarországon tényleg stadionokat lehet megtölteni fasisztákkal. Hehehe! 

A könyv tanúsága szerint a művészvilág nem kajálja ezt a baromságot. Vagy szeretnek fallokrata, hímsoviniszta, fasisztával fotózkodni. Még a neveket is hosszú lenne felsorolni. De nagyon tipikusan balosok is vannak köztük. S nem szégyellték Ákost. Titkos nácik, biztosan. 

Na, cinizmus over!

A könyv a téma. Illetve, volta- és tulajdonképpen, nagyon érintőlegesen már ott járunk, mert ez is téma a könyvben. Nem ez a lényege, mert marhára nem ez a lényeg. De egyáltalán. Csak azért nyilván bántja Ákost is az ellenszél, főleg ha ostobasággal széllel bélelt a szembeköpés. Van egy visszatérő jelzője a nagyérdeműfelúlmúlhatatlantévedhetetlen baloldali megmondóembrekre: „független, haladó sajtó”. 

De tényleg ennyit erről és csitt, ne többet, már ez is sok, mert vaskos aránytévesztés!

Amig a Fezenen nem láttam, ahogyan mondtam, nem láttam még koncertjét semmilyen formában. Érdekes, de kimaradt. Sajnálhatom. Utána megnéztem ezt-azt. A szám tátva maradt. Nem az elfogultság miatt. Simán kimondom, hogy éppen a Fezenen sikerült a Dream Theater koncertje után a sorvadászatom alatt belelesni az általam sem emberként, sem előadóként fikarcnyit sem kedvelt Majka koncertjébe, és a szám tátva maradt. Egyfelől, hogy ezt a híg hasmenést ennyien kedvelik, éneklik és táncolnak rá! Másfelől, hogy micsoda pompás showt csinál a pali: látványos, hangulatos, még én is odaragadtam egy kicsit. Jó, kábé mint a kelet-német televízió revüműsoraira, de odaragadtam. Az egészet csak azért mondom, hogy elhidd, nem vagyok elfogult Ákossal, meg a koncertjeivel. A Fezenes sem volt nagy durranás látványilag, nem is arra való volt. Koncertnek nagyon klassz volt. Első Ákososnak pláne. (SzFT unatkozott. Csak idén örvendezett a nyaraláson, hogy milyen jó, hogy van a telefonomon egy csomó Ákos nóta. Na, ugye!) 

A könyv NAAAGY. Eléggé. Semmiképpen nem kézben olvasós. De egyébként olvasós. Is. Bár főleg nézegetős képeskönyv. De olvasni is jó volt. Néha derültem nagyokat. Néha elgondolkodtam. Néha irigykedtem, ha már egy idősek vagyunk. Néha fejet hajtottam. Nagyon sokszor bólogattam. És rengetegszer hitetlenkedtem, hogyan lehet egy emberben ennyi energia, ennyi alkotókedv, annyi ihlet? 

Szóval a nagy könyv elindul ahonnan kell, Ákos teremtődésének az origójától, a szülei megismerkedésétől, és évről évre sorra veszi az éveket. Alig hagy ki valamit. Közben nagy oldalszámlálón megyünk visszafelé ötventől. Születés, csecsemő- és gyerekekkor, óvódáskor, iskola, középiskola, zene, szerelem, Bonanza Banzai, lemezek, szólókarrier, szólólemezek, sztárok, sztárrá válás. koncertek, lemezek, technika, díjak itt, díjak ott, díjak mindenütt, aranylemez, platinalemez, kétszeres arany, kétszeres platina, sokszoros arany, koncert így, koncert úgy, hangosan, halkan, andante, ducducban, klippek, felolvasások, színház, reklámzenék, feleség (nekem úgy tűnik, annyira fontos, hogy ebben is pariban vagyunk), gyerekek, barátság, Krúdy, Márai, kötetek, szállnak az évek. 

Egy darabig nem fogok Ákos koncertre eljutni az igazolvány hiánya miatt. Hogy a franc essen belé! Pedig jó lenne, kellene. Egy olyan igazi, nagyra is. Mert Ákost hallgatni jó. Hiteles. S tulajdonképpen igen jó zene is. Mint a bor, ahogy öregszik, egyre jobb. 

Köszönöm, Ákos, mindazt, amit ismeretlenül is kaptam tőled! A zenéket, a szövegeket, a tartás példáját! 

Fehér Sólyom, Budapest, 2018, 136 oldal · keménytáblás

9/10

2021 szeptember vége. Nem jön a mai tesztem eredménye, nem lesz ebből holnap munka... De akkor lesz könyvtár. Az unokámnak meg van már a babakocsija is, csuda proccos szekér, három funkcióval, ezer állítási lehetőséggel, mindennel. Mondtam már, unokám lesz! De jó!

Eklektikus

Mindenek előtt és legfőképpen. Azon kívül csavaros is, de csak annyira, amennyire a Zöld hentesek. A főszereplők elvileg mindkét műben gazemberek (emitt legfőképpen a címszereplő), mégis drukkolunk nekik. A Zöld hentesek-ben például már a film nézése közben studíroztam, miért drukkolok a két morbid gyilkosnak, le ne bukjanak, mikor is morbidok és gyilkosok. De ne vedd komolyan a filmet, filmvígjáték, bár fekete és nem a sírva röhögős. De nagyon jó! Szóval emitt meg Nimona az, aki kicsit perverz, ami a pusztítást illeti. Legyen a pusztulat tárgya bármi. Vagyis alapvetőn nem szimpatikus lény. Osztán mégis szimpatikusnak érezzük. 

De ez még nem az eklektika. Az tulajdonképpen már az első oldal párbeszédjében ott van. 

S ez még nem minden ám. Az, hogy a beszédstílus nem passzol az ábrázolt korhoz, egy dolog. Később kiderül, hogy semmi nem passzol semmihez. A szakállas figura a főhős Nimona mellett (ő a furán nyírt kiscsaj [amit onnan tudunk, hogy mellei vannak]). Lord Bitangfőnek hívják. A neve csalóka. Ez is csavar. Szóval a figurának azért van olyan fura gépkarja, mert sajátja azon az oldalon nincsen, egy lovagi torna során ellőtték neki. Mondom egy lovagi torna során. Mondom ellőtték. De ez nem minden. Miközben sárkányokkal küzdögetünk, van, hogy Bitangfő kaputelefonon szól fel egy ismerősének, hogy engedje be. 

De az sem semmi, amikor Bitangfő kapcsolatot keres. 

Vagyis a szerző nem ragadt le egy korban, és nem hagyja magát megkötözni a korhűséggel. A kor az, amit ő annak tart, és az a korszerű, amit annak mond. Stimmt, tudomásul vettük.

Már a fenti képekből kiderül az is, hogy a rajzok vagy bejönnek az olvasónak vagy nem. Igazából ami egyedi bennük az a naivitásuk, az egyszerűségük. Nem lehet túl kidolgozottsággal vádolni egyik kockát sem. Azt sem mondhatjuk azonban, hogy semmilyenek a rajzok, mert nem azok. A kidolgozatlanságukban is van valami egyedi. S ez vagy tetszik vagy nem. Nekem speciel annyira nem. 

Az eklektika más kérdés. Először lepődtem tőle megfelé, aztán bólintottam, a kaputelefonos baromságon már röhögtem. Kicsit olyan volt mint a Zöld hentesek humora: szokni kell, hogy az ember értékelje, de aztán nagyon bejövős, bármilyen beteg. Mer' azért az, azt el kell ismerni, komám! 

Mese, meskete

Szóval az a sztori, hogy Nimona a kamaszlány beveti magát Lord Bitangfő szolgálatába, mint apród. Aztán kiderül, hogy Nimona szuper alakváltó. Meg szeret ölni, rombolni. 

Lord Bitangfő az Intézet ellen szorgalmatoskodik, és főleg annak gonosz igazgatóasszonya ellen. Mert az Intézet gonosz célokat szolgál. Az Intézet szolgálatában áll Bitangfő egykori szívbéli barátja, Aranypőc, aki aztán ellene fordult (ennek következtében nincsen bal karja). S megindul a harc. 

Amelynek során kiderül, hogy Bitangfő nem is bitang igazándiból. Hogy az egykori barát nem csupán nyálas piperkőc és nem csak pénzért megvehető pragmatikus gazember, hanem ember, aki tudja szégyellni magát. S az is, hogy Nimona sorsa sem semmi. Valóban tud gonosz lenni, valóban simán gyilkolóképes, mi meg mégis a segítségre szoruló kislányt látjuk benne, még sárkányalakban is, amikor mindenki összefossa magát, aki csak a közelébe kerül. Ez azért jelent valamit. Mondom, Zöld hentesek. 

De a Nimona ebben a játszmában legalább olyan kakukktojás, mint a Zöld hentesek. Mert bár élvezi, hogy ölhet (a hentesek nem élvezik, de ők szükségszerűnek gondolják), mégis a jó oldalon áll, a gonosz intézet ellen küzd. Ezáltal nem szubjektivizálja ugyan a gonoszságot, de árnyalja a jellemet, és azt mondja, nincsen fekete-fehér ember, mindenkiben ott van a rossz is, meg a jó is. 

Gigantikus befejezés:

ezzel volt bajom. Tudniillik, hogy a sztori befejezése gigantikusan, hm, látványosra kerekszik. Olyan látványosra, mintha valami amcsi uncsi filmet bámulnék. Robban, lángol az egész város, a szörny hiába volt kiscica, immár tízemeletes háznyi oroszlán, amely tüzet okád, és ránézni is halálos. Csilivili csihipuhi, meglepő fordulat, főhős uzsgyi, elillan, slussz, máshol felbukkan, meghatódunk, end. Kedv lelohad, könyv becsuk, tűnődés, írás. 

Érted, ugye?

A végére értem. Mi van a vége után. 

Összenézés az összefoglalás előtt

– Neked hogy tetszett, Morzsám? – szokta kérdezni Szerelmetesfeleségtásam. Mindig megelőz, én meg mindig bekapom a csalit: válaszolok, mielőtt visszakérdeznék. Ha mégis megteszem, csak ennyit mond: 
– Tudod, hogy kilencven-kilencvenöt százalék – már hogy ennyiben egyezik meg a mindenünk –, egyetértek veled. 
Aztán persze van, hogy nem is. Például a sci-fikre annyira nem harap rá. A Térség például abszolút hidegen hagyta. Most az Alapítvány-ra sem kíváncsi. Van ilyen. A képregényekre sem kíváncsi. A Puskás-ba belenézett, de amikor öszeállt neki a kép, „Ja, csak képregény...?”, visszaadta. Ez sem jött be nevelésileg. 

Szóval csak elképzelem, hogy a Nomina-t... izé, Nimoná-t együtt olvasgattuk. 
– Hááát... Nem mondom, hogy rossz...
– Akkor fos?
– Dehogy, nem az...
– Rosszabb? 
– KedvesM, mondhatom?
– Azért kérdeztelek!
– Most csapok arra a nagy fenekedre! 
– Miért kell kihangsúlyozni, hogy nagy?
– Mert imádom, azért! Ha csak olyan kis normál lenne...
– Szóval?
– Szóval nem mondom, hogy rossz, mert van benne valami. Csak nem az igazi. Az ötlet eredeti, a korok keverése is érdekes. A rajzok nem fognak meg, a befejezésért meg sírva könyörög a Disney és a Marvel. De a belső, verbális poénok...
– Nem is mondtad, ilyen is van?
– Ú, bőven! Tényleg nem mondtam?
– Látod, mi mindent elhallgatsz előlem!
– Akkor is szeretlek!
– Mikor is?
– Ha nem engeded elmondani, hogy a poénok ülnek.
– De többet a kezedbe nem veszed... Ugye? 
– Nem hiszem. Bólintok rá, de nem hiszem.
– A Zöld hentesek-eket hajlandó lennél még egyszer megnézni?
– Simán! A kicsit betegebb filmüket, a Férfiak és csirkék-et már le is húztam. 
– Ennél is betegebb? Rám ne számíts! 
És máris másról beszélünk... Így megy ez!

Utóirat, amely nem vet rám jó fényt:

Fényképet kerestem a bejegyzésem megírása után a szerzőről és belefutottam egy 2019. novemberi cikkbe, amely interjút közöl vele és Jacob Tobia-val. Nagyon nem lettem lelkes, ami a személyét illeti. Egyikük személyétől sem. Aztán továbbkutakodtam, és megtudtam még róla, hogy 2020. novemberében a Comig Out-napján bejelentette, hogy sikeresen befejeződött a férfi-mellkas műtétje. Amire a felesége miatt volt szüksége.A műtét sikeres eredményéről fotó is van már a weben. 

Mindez a képregényt illetőn pont semennyire nem befolyásol, ahogy a Queen tekintetében sem befolyásoltak soha a háttérinformácók, de azért mindkét esetben volt/van bennem hökkenet. Stevenson kedves arcú, csinos nő volt a sikeres műtét előtt. 

Ciceró, Budapest, 2019, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321132 · Fordította: Márton Zsófia

6/10

2021 szeptember sokadika, a fosós-lázas izé miatt még itthon, nem is mehetek csak egy negatív teszttel dolgozni. Viszont az unokám igen vígan fickándozik az édesanyja méhében. De fura, a lányom anya! És milyen jó, hogy az. A múlt héten bent volt a munkahelyemen. Másnap reggel az egyik lakónk megállított. 
– Zolikám, annyira jó volt látni a lányát! Ragyog az egész nő, hogy anya, látszik rajta, hogy boldog, várja a babájukat nagyon! S olyan jó, hogy van ilyen, hogy örül és nem a nyavalygással tölti az időt, hanem máris a gyermeke szeretetével!
– Köszönöm, így van, mi tagadás! 

Tisztázzuk: a könyv 2017-es. Nálunk tavaly, 2020-ban jelent meg. Tehát az idei lemez, a zseniális Senjutsu kijövetele előtt. Ami lemez volt az első olyan Maiden-lemez, amit én, a későn érő is vártam, majd a megjelenéskor egyből pakoltam fel a telefonomra, és úgy egy hétig hallgattam folyamatosan. De még nem hagytam abba a hallgatását.

Nos, ahogy kutakodtam a pop-rock polcon, ott láttam meg ezt a Maiden-könyvet. Belelapoztam, jött velem. Holott az a tény, hogy nem a hivatalos Maiden-betűtípussal szedett a cím, elárulta, hogy nagy eséllyel nem hivatalos kiadványról van szó. (Kicsit előre futok, de sajnos ezt erősíti meg az a tény is, hogy amikor a szerző lemezről lemezre áttekinti a sorlemezeket, egyiknél sincsen ott a borító. Ez egyébként marha zavaró. Ha már az áll a könyv címlapján, hogy nem csupán a banda fanatikusainak szól. Akiknek adott esetben tán lövésük sincsen, ugye, mi merre hány méter a Maiden táján.)

S akkor máris egy fatális félrevezetés: az alcím. Szó sincsen történelemről. A dalok mögött pláne nincsen. A dalok tartalmáról (erről később kicsit részletesebben is) semmit nem tudunk meg, tehát ne is gondolj olyasféle könyvre, mint a Metallica filozófiáját tárgyaló, Willia Irving szerkesztette összeállítás. A dalok mögötti történelem maximum az együttes vonatkozásában értelmezhető. Voltaképpen még úgy is nehezen. 

A könyv szerkesztési koncepciója 

piszok egyszerű. Egy-egy fejezet jobbára négy oldal. Az első kettő a szöveges, a második kettőn a fotók a dominánsak. Miközben az egész kiadvány elsődlegesen képeskönyv. Amely tartalmilag három részre oszlik.

Az első harmad az együttes történetéről szól: hogyan alakultak meg, mik voltak a pályafutásuk legfontosabb állomásai. A második, legnagyobb falat az együttes diszkográfiájának a bemutatása, lemezről lemezre. A harmadik rész a tagok bemutatása egyesével. 

A egyes részek értékelése

1.
Az első harmaddal voltaképpen nincsen bajom. Laza áttekintést olvashatunk az együttes pályafutásáról, amelyből valóban laza áttekintést nyerhetünk, kik is ők, mit is tettek le az asztalra. 

2.
A diszkográfia érdekes. Ahogy mondtam, borzasztó zavaró, hogy az egyes lemezeknél nincsenek ott a lemezborítók. Vélem, szerzői jogi okokból. De akkor is, ha megveszek egy ilyen könyvet (ahogy nem), és annyiért, amennyiért (nem olcsó), akkor basszus már, de komolyan! 

A szöveges két oldal egy-egy lemez bemutatása. Mindent összevetve egy-egy dal egy-egy mondat. Egyfelől azért bravúrosnak kell lenni, hogy ez sikerüljön. Meg másfelől is, hogy ne váljon unalmassá, hiszen tizenhat lemezről van szó. Kérdés, hogy a szükség alkotta kényszer elég nyomást helyezett-e a szerzőre és a szerkesztőre. Válaszolok is: sajnos nem. Nem is tudom, hogy ezt lehetséges-e egyáltalán megoldani. A célkitűzés szép, de egy-egy mondat egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy egy dalt az eltúlzott általánosságon túl bemutasson és ne váljon ismétlődővé ez a bemutatás.

Nem tudom, én fáradtam-e el vagy a szerző, de nekem a végére már nem is működött a rendszer.  Arról nem beszélve, hogy a lemezek, a dalok szövegéről, mondanivalójáról gyakorlatilag  semmit nem tudunk meg. Mert azért az elég kevés, hogy hiába van harckocsi és katonák tömkelege a borítón, ez voltaképpen egy háborúellenes lemez...

3.
A harmadik rész érthetetlen katasztrófa. Egyfelől alapos, mert nagyon precízen összeszedi az Iron Maiden-ben valaha is játszott tagokat, évszámtól évszámig megjelölve, mikor zenéltek ott. Majd van egy viszonylag alapos diszkográfia is. Azért viszonylag alapos, mert sorra veszi a sor- és kislemezeket, a dvd-ket, de simán kihagyja a bármilyen hanghordozón megjelent élő felvételeket. 

De az igazi gond az együttes tagjainak a bemutatásával van. A banda húsz éve hat tagból áll. De a hat tagból valami érthetetlen szerkesztési ok miatt ebben a szekcióban csak négy kap helyett, Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Nicko McBrain.  Szerepel ellenben a Bruce Dickinsonon kívüli másik két énekes, Paul Di'Anno (három év) és Blaze Bayley (öt év). Adrian Smith (mindent összevetve harminc év a Maidenben) és Janick Gers (szintén harminc év) a fasorban nincsen. Erre mondanám a helyükben a szerzőnek és a szerkesztőnek, hogy elmentik ti a büdös pics@ba! Fel nem foghatom, hogy ezt az udvariatlan barbárságot vajon mi a gyulladt tehéntőgy motiválhatta?

Összérték

A könyv szép. S inkább szép, mint informatív. Kérdés, mit akarunk vele kezdeni. Ha inkább nézegetni szeretjük a monoggráfiákat, hurrá. Ha inkább információkra vágyunk, akkor nagyon gyenge. Már csak azért is, mert a hátsó borító szerint

A szerző, Chris Welch nem csupán széles körben elismert zenei szakíró, de jól ismeri az Iron Maiden tagjait, együtt turnézott a bandával, és számos alkalommal készített velük interjút. 

Na most, ebből a bennfentességből lópikula nem jön le a könyvben. Pedig ha már, akkor legyen már! A tagokról voltaképpen semmit nem tudunk meg, egy fia személyesség nincsen egy oldalon sem. Az alkotás módszertanát, a szövegek születését, sőt, egyáltalán szerzőjét felejtsd el. Ahogyan arra is keresztet vethetsz, hogy az egyes lemezek koncepciójáról bármit megtudj.

De még a csúf és félelmetes Eddie-ről sem tudod meg, miért született, hogyan született, ki szülte, mit jelképez... 

Álomgyár, Budapest, 2020, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156145222

6/10

2021, szeptember vége, még mindig a fosós, hőemelkedős valamivel itthon, szagokat érzek, nem köhögök, Iron Maiden-t hallgatok, írok, és csudálkozom, hogy elkészült az „Alapítvány” filmsorozat. Még emésztgetem. 

Van egyébként egy ugyanilyen címmel bíró könyv. Kurt Flasch írta. Meggyőződésem volt, hogy írtam arról is, de mégsem. Mi több, szerintem kavarom valamivel, ami a témába vág, de nincsen annyi oldala mint Flasch könyvének. Olyan kis bizonytalan vagyok...

Kezdjük ott, hogy ez a Russell-féle nem is könyv. Ebből a szempontból csalódott voltam. Pedig lett volna lehetőségem utánanézni akár a Molyon, akár az Antikvárium oldalán. Egy kis alakú, tenyérnyi, de tényleg tenyérnyi füzetecskéről van szó, amely egyetlen előadás anyagát tartalmazza. A színvonalát ez nagyban meg is határozza, mert ugyan hogyan is lehetne harminc oldalban megcáfolni, porrá alázni egy többezeréves, hatalmas irodalommal, szellemi háttérrel rendelkező vallást? Mintha dugós puskával vadásznánk oroszlánra. Ezáltal nem vártam túl sokat a kis kiadványtól. De ahhoz képest még kevesebbet kaptam. (Pedig tanulhattam volna, mert Dawkins fent említett, vaskos könyve sem volt sokkal alaposabb.) 

A kis kötet tartalma azért volt csalódás számomra, mert még én is könnyedén tudtam vele szemben érveket felhozni. Nem vagyok sem filozófus, sem túl mélyen barázdált agyú valaki, egy mélyebb gondolatmenetnél már nagyon össze kell szednem magamat. Itt nem kellett. Még a filozófiai résznél sem. 

Nagy a kísértés, hogy sorra vegyem Russell érveit, és cáfolgassam őket. Ezt két okból érzem méltatlannak. Egyfelől, mert Russell már nem tud reagálni az ellenérvekre. Másfelől, mert ez egy előadás szövege, nem pedig  témáról való Russell-összes összegyűjtött kiadása. Egy pamfletre hatvan év múlva reagálni nem túlságosan elegáns. 

Ezért inkább csak bemutatom a kiadványt. Kivéve, amikor nem tudok hallgatni. Ennyit a következetességről. 

A filozófiai érvek

Mivel kis füzetkéről, egy előadásról van szó, Russell is belecsap a lecsóba. Kövessük, csapkodjuk mi is a lecsót!

Russell a filozófia legismertebb keresztény érveivel kezdi a kereszténység padlóba döngölését, A VÉGSŐ OK ÉRVÉVEL A végső ok érve egy klasszikus keresztény érv. Mindennek oka van világunkban. Ha az okokat visszafejtjük az okozatokra, akkor a felfejtés végén ott áll előttünk Isten, mint mindenek végső oka. 

Russell gordiuszi csomóként oldja meg ezt az érvet: erről már annyit írtak, hogy túl van beszélve, s különben is, már Stuart Mill is megtanulta az édesapjától, hogy ha mindennek oka van, akkor Isten nem lehet a fő ok, hiszen az ő létezésének is oka kell legyen. Vagyis amikor kimondom, nem a végső okhoz jutottam, miért kellene itt megállni? De ha nem Isten a végső ok, akkor a végső ok érve nem is lehet bizonyíték az Ő létezésére. Punktum. 

Nem néztem utána, mióta tudjuk, hogy a világegyetem tágul, és egyszer, ha elérte a tágulási határát, zsugorodni kezd, majd a végén önmagába zuhan. Russell idején, legalábbis 1927-ben, amikor ezt az előadást tartotta, erről minden bizonnyal még nem tudtak. 

Nincs okunk azt mondani, hogy a világ nem jöhetett létre ok nélkül, mint ahogyan nincsen okunk azt hinni, hogy nem öröktől fogva létezik. Nincs okunk feltételezni, hogy a világnak egyáltalán volt kezdete. Az a gondolat, hogy a dolgoknak szükségképpen van kezdetük, valójában képzelőtehetségünk gyöngeségéről tanúskodik. Így hát talán nem is kell több időt vesztegetnem a végső ok érvére.

(11. oldal)

A TERMÉSZETI TÖRVÉNY ELVE, amit Russell megvizsgál. A természeti törvény elve arról szól, hogy mivel a természeti világot szemmel láthatón törvények igazgatják, adódik, hogy a törvényhez kell törvényadó is. 

Russell érvelése kettős. Egyrészt elmondja, hogy az érvelés összekeveri az ember által megismerni vélt törvényeket a természeti törvényekkel. Azért lényeges a különbség, mert a kettő nem bizonyosan fedi le egymást. A statikus newtoni-fizika a kvantumfizika ismeretében már nem feltétlenül abszolútum. A kvantumfizikát Russell ki nem ejti a tollán, csak én fogalmaztam így. 

A természeti törvény megléte feltételezi, mondja Russell, hogy Isten sem lehet kivétel alóla. Ha igen, akkor megszakad az érvelés folytonossága, tehát az elv máris nem lehet igaz. Ha pedig Isten nincsen alávetve a természeti törvénynek, akkor a természeti törvény sem örök és állandó, így a rá való hivatkozás is haszontalan. 

A CÉLSZERŰSÉG ELVE a következő, amit Russell elővesz. (Itt már nem bírom ki, hogy ne tegyek hozzá egy személyes reflexiót a bemutatáshoz: komolyan gondolkodtam, hogy a szerző nem tudatosan csúsztat-e, hogy ezt az elvet is bele tudja szuszakolni a maga gondolatmenetébe. Ha nem tudatosan csúsztatott, az a nagyobb baj, hiszen akkor nem is érti mindazt, amire ez az elv vonatkozik.)

Mert az odáig rendben van, hogy az elv arról szól, hogy

a világon minden úgy van megalkotva, hogy élni tudjunk ebben a világban, s ha a világ egy kicsit is más volna, nem tudnánk élni benne. 

16. oldal

Ám ebből arra következtetni, hogy a nyúlnak azért fehér a farka, hogy a vadász jobban meglássa, vagy Voltaire érvével, azért jó, hogy van orrnyergünk, mert megtartja a szemüveget, nos, a rendszer lefagy, kékhalál, újra bútolás. 

Különös tekintettel, hogy hozzáteszi: 

Nyoma sincs itt semmiféle célszerűségnek. Ha belegondolunk a célszerűség elvébe, megdöbbenünk rajta, hogyan lehet olyasmiben hinni, hogy ez a világ, mindazzal, ami benne van, minden fogyatékosságával, a legjobb, amit egy mindenható és mindentudó erő évmilliók folyamán létrehozni bírt. Ezt szinte fel sem foghatom. Gondolják önök, hogyha mindenhatók és mindentudók volnának, s évmilliók állanának rendelkezésükre a világ tökéletesítéséhez, nem tudnának semmi jobbat alkotni, mint a Ku-Klux-Klan vagy a fasizmus?

(16–17. oldal)

Tipikus szalmabáb érvelés. Azért is ellenállok, nem cáfolom itt és azonnal. 

A MORÁLIS ISTENBIZONYÍTÉKOK. Russell a klasszikus morális istenbizonyítékokat elintézi annyival, hogy azokat Kant A tiszta ész kritikájában már régen megcáfolta. S mert Kant megcáfolta, nem is mutatja be őket, innentől Kant érveivel foglalkozik hitrombolásul. Erre én meg több mondatot nem is pazarlok. 

AZ IGAZSÁGTALANSÁG ORVOSLÁSÁNAK ÉRVE. Mármint, hogy

Isten létére azért van szükség, hogy igazság legyen a világon. [...]

Ami az embereket istenhitre készteti, annak semmi köze az intellektuális érvekhez. A legtöbb ember azért hisz Istenben, mert kora ifjúságától fogva erre tanították. És ez a legfőbb ok. 

(20. oldal)

Bocsánat, ezt megint nem tudom nem leírni: G. K. Chesterton, C. S. Lewis, Henri Bergson, Thomas Merton meg menjenek a fenébe igaz? :-))) 

Krisztus jelleme

Ezzel az alfejezettel nagyon bajban vagyok. Azért, mert semmi sincsen benne arról, amiről a fejezet címe szól. Random idéz négy mondatot az Újszövetségből, majd elmondja, miért nem megvalósíthatók, és mennyire nem veszik komolyan a keresztények sem. A „ne ítélj, hogy ne ítéltess”-elvnél például felhozza, mennyire nem népszerű ez a keresztény országok bíróságain (sic!). Csak vakartam a fejemet, s kezdtem nagyon nem komolyan venni Russell-t. 

Krisztus mint történelmi személy

Történelmi szempontból igen kétséges hogy létezett-e valaha is Krisztus, és ha élt, akkor sem tudunk róla semmit.

(26. oldal)

Püff neki, ha így, hát így, mit tudunk tenni, ha egyszer ez van, ex cathedra. 

Krisztusnak van egy nagyon súlyos erkölcs jellemhibája, és ez az, hogy hitt a pokolban. Én a magam részéről, nem hiszem, hogy aki valóban mélyen humánus, hihet az örökké tartó büntetésben.

(27–28 oldal) 

Nos, ezek becsületes szavak. Akkor is, ha a valmiben való hitet jellem- és nem gondolkodás beli hibának véli. Mert a kettő nagyon nem uganaz. De spongyát rá!

S ez az a pont, ahol egy kicsit megállok. Nem azért, hogy Russellt cáfoljam. Azért, hogy arról írjak pár gondolatot, amit ő cáfolni szándékozik. Ugyanis Russell ezúttal sem arra reagál, amit támad. Amit támad, az elvben Krisztus nézete. Valójában pedig csupán az egyház tanítása. S a kettő nem feltétlenül ugyanaz. 

A fenti idézetben több kulcskérdés van. Mi a pokol? A pokol büntetése örökkévaló-e? Hitt-e Krisztus az örökkévaló büntetésben? 

Az adventisták halálról való tanítása speciális a kereszténységen belül. (Tudod, náluk töltöttem tizenhét évet.) Rajtuk kívül, tudomásom szerint csak a Jehova Tanúi gondolkodnak erről hasonlóan. Ami nem vet feltétlenül jó fényt az adventistákra. De erről most ne többet, legyen elég annyi, hogy nem, nincsen miért szégyenkezniük egykori hitsorsosaimnak! 

Hogy ne szaporítsam a szót, nagyon tömören a következőt tudom mondani, anélkül, hogy sorra venném a vonatkozó, problémás igehelyeket.

Az érzelmi tényező

Russell a racionalizmus gyermeke. Nincsen ezzel semmi baj. De mert igen, az érzelem számára intellektuális kérdésekben nem tényező. 

Vele ellentétben a Biblia antropológiája egységnek tekinti az embert. A test-lélek-szellem hármas egységének. (Nagy téma ez is, de nem megyek most bele, ha megengeded. Ha nem engeded meg, akkor sem.) Amelyben az ember egységes egész, semmilyen alkotórésze el nem választható a másiktól. Russell számára az érzelmileg elköteleződni elfogadhatatlan. (Nekem kapásból az jutott eszebe, vajon Russell nős volt-e, s ha igen, vajon hogyan házasodott?)

Gyakran mondják, hogy nagyon helytelen a vallást támadni, mert a vallás erkölcsössé teszi az embereket. Igen, ezt mondják, de én nem vettem észre. 

(32. olda)

Nos, a fenti igen gonosz mondat önmagában diszkvalifikálja Mr. Russell-t az erkölcsről való beszélgetésből, mitöbb a kultúrált vitákból is. Vélem, magyaráznom sem kell, miért. Ha magyaráznom kell, akkor is nagy baj van. 

Ahogyan a következő gondolatmenetével is komoly problémák vannak. 

Arról van tehát szó, hogy mindnyájan gonoszak volnánk, ha nem követnénk a keresztény vallást. Én viszont úgy látom, hogy e vallás követői voltak többnyire rendkívül gonoszak. Azzal a különös ténnyel állunk szemben, hogy minél intenzívebb volt egy kor vallása és minél inkább elmélyült a dogmatikus hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség, és annál rosszabbul mentek a dolgok. Az úgynevezett hívő századokban, amikor az emberek valóban hitték a keresztény vallás minden betűjét, megtaláljuk a gyötrelmes inkvizíciót, millió számra égették meg a boszorkánynak nyilvánított szerencsétlen asszonyokat, s válogatott kegyetlenkedésekkel gyötörték a vallás nevében a legkülönbözőbb embereket.

(33. oldal)

Nos, Bertrand Russell itt sem teljesen becsületes. Amit mond, amikor nem gonosz, bír némi igazsággal, de akkor is csúsztat. Az a mondat, „e vallás követői voltak többnyire rendkívül gonoszak” számomra értelmezhetetlen. Egyfelől mert egy kalap alá veszi a keresztényeket a magukat kereszténynek mondó, de annak lényegére fittyet hányó tömegekkel. Másfelől úgy tesz, mintha a kereszténység látszólagos követőinek a gonoszsága kiemelkedő lenne a történelemből. Én úgy látom, hogy nincsen különbség sem vallások, sem politikai nézetek, sem semmilyen ellentétre okot adó nézet, imádat között. Legyen az akár csak két sportklub, két együttes vagy a covid-értelmezők táborai vagy bármi: a gyűlölködés teret nyer, s az erkölcsösség csak addig tart, ameddig szabad kezet nem kapnak az elfojtott érzelmek, indulatok, félelmek. 

Csak csendben kérdem: vajon az Észt istennővé avató Nagy Francia Véres Forradalom a nyaktilók ipari mennyiségű működésével, vagy a vele nagyon rokonszakma kommunizmus a maga háromszázmillió áldozatával humánusabb volt? Félre ne érts, nem relativizálok, az egyik gonoszság nem mossa el a másikat, eszemben sincsen ilyet állítani. De azt mondom, hogy minden, amiben hinni tudnak az emberek, képes előhívni belőlük a gyűlöletet és a szélsőséges érzelmeket. Mondd, kit utálsz jobban, Gyurcsányt vagy Orbánt? S kinek kellene pusztulni, a birka oltottaknak vagy a tőgy oltatlanoknak, akik miatt már itt van a negyedik hullám? Nem is kérdezek tovább...

A félelem, mint a vallás alapja

Russel kifejti, hogy a félelem a vallás alapja. S hogy milyen szép lesz, amikor:

A tudomány segítségünkre lehet abban, hogy ezt a gyáva félelmet, amelyben az emberiség nemzedékek óta él, leküzdjük. A tudomány megtaníthat, de talán a szívünk is megtaníthat bennünket arra, hogy ne keressünk képzeletbeli támaszokat, ne teremtsünk magunknak égi szövetségeseket, hanem inkább tulajdon erőfeszítéseinkkel igyekezzünk itt lenn alkalmassá tenni ezt a világot az életre, szemben azzal, amivé századok folyamán az egyházak tették.

(37. oldal)

Vagyis gyűlöljük a BMW-ket, mert a vezetőik többsége gőgös a kocsija miatt, erőszakos a vezetési stílusa, egoista, és fittyet hány a KRESZ szabályaira.

Nos, a világ gyűlölet nélkül alkalmas csak az életre. Ez a kis füzet a végére csak kiadja a lényegét: pusztuljanak az egyházak, amelyek az egyenes gerinc ellenségei és a szeretet legfőbb cáfolatai a világon. Őszinte, erkölcsös keresztény pedig nincsen, ha a fene fenét eszik is!

Nem az a bajom, hogy valaki nem ért egyet azzal, ami felé az én szívem húz. A képmutatással ostorozott képmutatás taszít. Még ha egy előadásba nem is nagyon fér bele más. 

Kossuth, Budapest, 1960, 40 oldal · Fordította: Dienes Gedeon

2/10

2021 szeptember végén, itt van az ősz itt van újra, én meg ágynak dőltem egy kis szombati sörözés után az Ebihalban, fosással, hőemelkedéssel, végtag-fájdalommal, Iron Maident hallgatva itthon, ahelyett, hogy dolgoznék.

Sajnálatosan Elvetélt Magyar Scifisták Napok

A szerzőről semmit nem leltem a neten. Egy moly.hu-s beszélgetésből az derült ki, hogy fizikus volt, egyetemen tanított, és két novellája jelent meg az Új Írás 1971-es számában. Tehát több sci-fi könyvet nem írt.

Mindnyájan nekifoghatunk a reménytelen szomorkodásnak! De komolyan.

Úgy látszik, Sajnálatosan Elvetélt Magyar Scifisták Napokat tartok: mert, ugye, Kaszás sem írt több regényt, csak A Galaktika urait. S a következő kötet, amit tervbe vettem Darázs Endre Vashold című kötete. Nem tudom még, milyen, de ő sem írt több könyvet. Neki van mentsége: meghalt szegény, mielőtt megtehette volna. Kuczka Péter pedig, úgy fest, egy időben gyűjtötte a sorozatába az egykötetes szerzőket. 

Hogy miért komolyan, azt nem fogom tudni magamban tartani, mert az a lényeg. De egy kis türelmet, amíg odáig eljutok! 

Milyen a leghosszabb éjszaka?

Sötét. Hideg. Depresszív. Nincs több termelés. Semmilyen. Rohamosan fogy az élelem. Hosszú távon meghalnak a növények, tehát előbb-utóbb baj lesz az oxigén mennyiségével is. Az alap az, hogy egyik napról a másikra egyszer csak nem kel fel a Nap. Történik valami, nem tudjuk meg mi, ami sötétséget borít a Földre. S a sötétségtől összeomlik a civilizáció.

Vagyis voltaképpen itt a világ vége. Ergo: disztópia. Ne feledd, egy 1976-os kötetről beszélünk!

Nem mondom, hogy előzmények nélküli. Robert Merle Malevil című regénye 1972-ben jelent meg. Magyarországon 1975-ben. Vagyis abban az évben, amikor A leghosszabb éjszaka. Nem kizárható, hogy Pápay ismerte. De korántsem bizonyos. S az átfedések nem túl erősek. Van viszont más, amivel de, s abban az elsőbbség egészen bizonyosan Pápayé. 

De hogy fokozzam a drámai feszültséget, mielőtt a saját tulajdonú elsőbbségéről beszélnék, előtte elmondom, hogy ez nem regény. Vagyis de, csak nem úgy az. Amit megtudunk, azt nem regényformában ismerjük meg, hanem az alapszituáció alá rendezett elbeszélések füzéréből. Amikben vannak ugyan átfedések, de alapvetően nem egymásra épülnek. 

Az elbeszélések stílusa hangyányit eltér egymástól, de a mondanivalójuk egy: az ember embernek farkasa, a túlélésért mindent, s a túléléshez hatalom kell. Elkeserítő. Persze azóta találkoztunk már hasonlóval. Ilyesmi a már említett Malevil is, de voltaképpen a The Walking Dead is. Meg sok minden más is. Ám újra mondom, ezt a könyvet 1976-ban adták ki. 

A sötétség okáról Pápay nem beszél. Mert az ok voltaképpen mindegy, az okozat a lényeg: mit teszünk, ha baj van, egymásba kapaszkodunk, vagy eltaszítjuk a másikat? 

S most figyelj! [Perggődob] Van  a sok között egy elbeszélés. Arról szól, hogy egy pasi él, éldegél a maga kis világában, szerelemes barátja feleségébe, de nem lép... stb., stb. Majd egyszerre valahol egészen máshol találja magát, mozdulatlan, meztelen emberi testek között meztelenkedik maga is, a tarkójához valami kábel tapad. Letépi és kiverekszi magát a meztelen testek közül.

Kiderül, hogy a meztelen emberek tömege semmit nem tud arról, mi történik körülötte. Akik mesterséges öntudatlanságban tartják őket, energiaforrásnak használják a tömeget. Amit azok életnek vélnek, az csak egy mű élet, nem élik, csak azt hiszik, hogy élik. Emberünk tehát egy sivár, túlélésért küzdő világra ébredt. A másikban jobban érezte magát, de az nem a valóság, csak egy mesterséges párhuzamos világ. Egy mátrix. 

Ugye, hogy ugye? S gondolja azt az ember, hogy a Wachowski-tesók mit sem tudtak Pápay elbeszéléséről! Aminek ugyan vajmi kevés esélye van, de akkora az átfedés, hogy mégis nehezen hihető, hogy valahogy, valamilyen formában mégis csak...

Egyébként ez az elbeszélés talán a legerősebb a kötetben. A való világban a túlélés lehetetlennek látszik. Különösen, ha az összes mátrixban élőt felébresztik. Amit, ugye az erkölcsi érzés helyesnek sugall. De ha felébresztenek mindenkit, pittyputty nem lesz elég az élelem, és a felébresztetteket ki kell küldeni a sötétbe. Ahonnan jobbára senki sem tér vissza. Jó ez nekik valóban? Vagy csak ez az etikus, és jó etikából felfogottan alaposan kibabrálnak úgy húszezer emberrel. S ha mindenkit felébresztenek, megszűnik az áramtermelés is. A Bázison is sötét lesz. Jó ez végcélnak? 

A könyv végére parányit összezavarodtam. Nem értettem a másik civilizáció megjelenését, meg a róluk szóló pár oldalt sem nagyon. Mármint azt nem értettem, hogy tulajdonképpen milyen összefüggésben van az addigi egésszel? Tudja, érti valaki? Tényleg kíváncsi lennék rá!

Mit mondjak még róla? Ó, igen, fontos: Pápay jól ír. Akkor is, amikor lassabb, békésebb tempóra van szükség, meg akkor is, amikor lövöldözős, robbantós akció van. Mitöbb, semmi bajom nem volt a karakterek, a hangulatok, a viszonyok ábrázolásával sem. Sőt! 

Ha hasonlítani kell

de tényleg csak akkor, talán és elsősorban Bradbury ugrik be. Pápay nem annyira lírai, de először mégis Bradbury jutott róla az eszembe. De félek, ez negatívan befolyásol téged! Távol legyen! Kedvcsinálónak értelmezd a hasonlatot!

Csak kutakodnom kell ott a hátsó polcokon! Mi mindent hagytam ki eddigi életemben! Ezt például bánom. 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1975, 24

6 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632110635

9/10

2021 szeptember harmadik harmada. Egek, hát most volt újév, szinte még el sem kezdődött a nyár, immeg már bőven ősz van. 

Kezdjük az alapoknál!

Alig vannak. Kaszás István fizikus, nem irodalmár. 1949-ben született, e könyv megjelenésekor tehát huszonhét éves volt. Aztán 1980-ban jelent meg még egy fél könyve. Azért fél, mert Kasztovszky Bélával osztozott rajta. A fél regénynek, ami szintén elbeszélésekből áll A felderítő a címe. Ezen kívül öt elbeszlése a Galaktika 27. és 13. számában. Ennyi. Sajnálatos módon. 

Az áll a könyvecske belső címlapján, hogy regény. Meg erről beszél Kuczka Péter is az utószóban. Nem ok nélkül, de nem teljes joggal.

A  sztori, ha akarom, valóban teljes egészet ad. De ne számíts koherens, egybefüggő történetre. Már csak azért se, mert a könyv két része, az első és a második között pontosan nem meghatározott az idő, de több száz, sőt, inkább több ezer év telik el.

Ez a két tény, a mozaikosság és a férfiasan nagy ívű, átfogó, mindazonáltal mégis a mostanra koncentráló rálátás, na, kit juttatott eszembe? Úgy van, Asimovot! Akinek akkor, amikor ez a könyv megjelent, még csak az Alapítvány trilógiáját olvashattuk magyarul. Öt évvel korábban, mint amikor ez a könyv megjelent. Vagyis volt modellje Kaszásnak.

Ám amennyire eszünkbe juthat a megközelítésről a nagy előd, a tartalomról éppen ekkora joggal villanhat be egy másik név, illetve a zsáneren belüli irányzat: a katonai sci-fi. Ami akkoriban itthon egyáltalán nem volt ismert, így divatos sem lehetett. Csak összehasonlításul: O.S.Card alapműve, a Végjáték 1985-ben jelent meg, Scalzi Vének háborúja című könyve pedig 2012-ben. 

Örök kérdés bennem az irodalmi elsőség, eredeti ötlet témája. Egy téma, momentum ismétlődésénél manapság úton-útfélen előkerül a másolás, a plágium vádja. Ellene piedesztálra emelve az eredeti ötlet, az addig nem olvasott, nem látott szemléletmód. Ami egyrészt persze, mi az, hogy, nagyon is. Mert az ötlet klónok jobbára a közelében sincsenek az eredeti műnek. És lássuk be, ki a csuda kíváncsi ugyanarra többedszer, egyre gyengülő minőségben? 

S még itt tűnődhetünk, hogy melyik rosszabb, az, amikor magát a zsánert nyúlják le, hogy az eredeti farvizén ellébecoljanak, vagy amikor a stílusba helyezkedik bele valaki (például: „Rejtő Jenő humorának méltó utódja”). Vagyis megkapjuk ugyanazt, B-kategóriásan. 

De erről meg két dolog jut eszembe. Az egyik irodalmi. Állítólag Shakespeare-nek nem volt egyetlen eredeti sztorija sem. Mindet úgy találta. Felvette, leporolta, áthegesztette, átdukkózta, oszt' kész is a remake-ek sora! Anélkül, hogy egy másodpercig is önmarcangolta volna magát egy eredeti sztoriért. Tehát az eredetiség nem volt alapvető elvárás. 

(Azt csak csendben jegyzem meg, ami már sokszor eszembe jutott, s most éppen a heti 168 órában megjelent Rudolf Péter-interjú kapcsán. Rudolf azt mondja, Shakespeare színháza népszínház volt. Vagyis az előadások a plebsznek szóltak. Ha nem is vásári komédiák, de olyan darabok mentek itt, amit az akkori tömegek képesek voltak megérteni és befogadni. Ma pedig és egyre inkább így van, Shakespeare a magas művészethez tartozik, a nyelvezetét, a tempóját a hosszú monológjait egyre nehezebb befogadni.)

A másik, ami eszembe jutott, zenei. A Led Zeppelin a rockműfaj egyik műfajteremtő óriása. Követni, utánozni nem érdemes, ki a fene akar örök második lenni? Azonban van ma egy baromi érdekes banda. Greta van Fleet a nevük. Mintegy véletlenül bukkantam rájuk, csak úgy homloktérbe kerültek. Az első pillanatban meghökkentett az énekes srác hangja. Meg a kinézete. Ilyen falzett hanggal, barátom, eddig csak Robert Plant-et és Jon Anderson-t hallottam énekelni. Aztán figyeltem fel a zenére. Először arra, hogy stílusában tökéletesen Led Zeppelin. Aztán arra, hogy egy fia koppintás sincsen benne, úgy eredeti az egész, ahogyan van. S úgy zene, ahogyan van. Az Age of Man című számok például olyan hatással vannak rám, mint a Vágtázó Csodaszarvas Fohász egy lóhoz című száma: pörögni, forogni kell tőle, az ég felé tárni a kezemet, és hálásnak lenni, hogy élhetek. Tanulság: a csuda tudja. Annyi minden esetre bizonyossá válik, hogy önmagában sem a téma, sem a stílus lenyúlása nem tesz semmit sem vacakká, sem jóvá. Úgy fest, ha értő, avatott kézzel nyúlnak a művészek bármelyikhez, abból csuda remek dolgok születhetnek. 

Régi, hard sci-fi, semmi új nincsen benne

Kaszás regénye 1976-ban jelent meg. Akkoriban, ugye, a magyar könyvpiacot nem árasztotta el a közel naprakészen megjelentetett sci-fik tömkelege, és egy átlagos atyánkfiának semmilyen formában nem volt rálátása a nyugati megjelenésekre sem. Vasfüggöny, ugye. A húszas évei közepén járó Kaszás tehát ekkor jelentette meg a könyvét. Vagyis az akkori viszonyok szerint a Móra Kiadó akkor jelentette meg a könyvét. 

Kuczka Péter a magyar sci-fi kiadás nagy dojenje, a Galaktika folyóirat és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek szerkesztője volt. A magyar sci-fi szeretők nagyon sokat köszönhetnek neki. De állítólag nem volt egyszerű magyarként a figyelme homlokterébe kerülni. Kaszásnak sikerült. Az első leadott kéziratával. Kuczka nem győzi őt dicsérni az utószóban. Titán a semmiből. 

Ma meg azt olvasom róla a Molyon, hogy hm, semmi új nincsen benne, sima hard-, meg katonai sci-fi, ugyan mennyi ilyet olvastunk már azóta, lerágott csont, uncsi... És a többi. Én meg csak nézek az igazságtalan ítélet miatt. Hát persze, egy majdnem ötvenéves könyv van a kezünkben. De milyen logikátlan már felhánytorgatni neki, hogy a megjelenése után milyen sok hasonló jelent még meg! Hogy a zsánere olyan végtelenné vált, amelyben újat alkotni már szinte lehetetlen, ezáltal bizonyos klisék rendre ismétlődnek az új művekben is. És a többi...

Úgy gondolom, az alapvető kérdés az, mennyire jó olvasni egy könyvet? Tudomásul véve, hogy óhatatlanul vannak bizonyos jegyek, jelek, amelyek elválaszthatatlanok a kortól, amelyben született. 

Szóval mennyire jó Kaszást olvasni ma? A generációs különbséget nem tudom belekalkulálni. Mármint azt, hogyan hat egy mai, fiatal olvasóra egy fél évszázados sci-fi. Már amennyiben a mai fiatalok közül olvas még egyáltalán valaki. Én akkoriban voltam kiskamasz, amikor a könyv megjelent. Vagyis a hasonlókon szocializálódtam. Nekem ezáltal semmi anakronizmust nem jelent az olvasása.

De mert azóta jó néhány év eltelt, én meg közben olvastam ezt-azt, minden természetes nosztalgia ellenére kialakult valami távolság köztem és az akkori kor között. Ennek ellenére nyilván nem úgy olvasom ezt a könyvet, ahogyan egy mai fiatal olvassa. Mérlegelve és kalkulálva azt mondom: nincsen ezzel semmi baj! Élvezetes, néha meglepők a csattanók, néha elgondolkodtató a mondanivaló, érett, kiforrott, többnyire következetesen építkezik.

Amikor nem, arról alább. 

Zökkenet

Kaszás témája a kapcsolatfelvétel más fajokkal. Nem optimista. Úgy gondolja, még az is benne van a pakliban, hogy észre sem vesszük a másik fajt. Meg az is, hogy kiirtjuk őket. Meg az is, hogy ők irtanak ki minket. Sokesélyes a történet.

Mert ahogyan egy szereplő megfogalmazza: mi, emberek, embert keresünk a Galaktikában. Ha nem is humanoidot, de legalább legyen keze, lába, feje, legyen érzékelhető civilizációja, technikája, házai, közlekedési eszközei. Miközben ezek mindössze a mi elvárásaink. Ebből lehet nagy baj. (Vesd össze: Lem Solarisával.)

Meg némi szerkesztetlenségből is. Nem is értem, komolyan sem a szerzőnek, sem a szerkesztőnek nem tűnt fel, ami a mezei olvasónak szemet szúr? 

A könyv két részre oszlik. Az első rész az emberiség és a másikok háborújáról szól. Ami eljut a végéhez. Aztán a második rész arról, hogy az emberiség az első részben taglalt események után sok száz, ezer évvel terjeszkedik a Galaktikában és retteg attól, hogy létre jön az első találkozás. Micsoda? A hanyadik? 

Mert ugye, az első részben az már létrejött. Majdnem bele is pusztult az emberiség. Ilyenkor írják a kommentekbe, hogy wtf? Avagy mire nem figyeltem olvasás közben?

De ahogyan a fejezetem címében írtam, ez a két kérdés csak zökkenő. Engem legalábbis nem ábrándított ki. Sőt, csak a történet „csak zökkent, meg sem állt” (LGT: Búcsú). Persze simán el tudom képzelni, hogy valaki másnak ez kisiklatás. 

Az első regény

Kaszás Istvánnak ez az első regénye. Gondolom, akkoriban sokan reménykedtek abban, hogy sok másik követi majd. Nem követte, ez lett sajnos az utolsó is. Még néhány elbeszélés, egy fél könyv, és ennyi lett az életmű. Roppant sajnálatos. 

Mert nem csak a műfaj volt ígéretes (tudod, katonai sci-fi), hanem a felépítés is, ezzel a századokon át elmondott történettel. Az emberiség jövőjének történelmével. Meg azzal a mondanivalóval, hogy az emberiség örök öröksége, az agresszió végül hová vezethet. (Nem mondom meg, hová, csúnya spoiler lenne.)

Tény, ebben az első könyvben felismerhetők egyes nagy elődök. Az első elbeszélés poénja nekem például minden rossz érzés vagy plágiumgyanú nélkül Lem-et idézi. De csak azért, mert az emberi gondolkodás olyan, hogy polcokra, fiókokba helyezi a dolgokat, hasonlót a hasonlóhoz, akkor is, ha csupán a körülvevő világ könnyebb értelmezése miatt szelektál és kapcsol össze dolgokat. Néha olyanokat is, amik nincsenek feltétlenül egy logikai láncon. Az Asimov-hasonlatom sem biztos, hogy sziklaszilárd, lehet, hogy csak én is polcolok és fiókolok, hogy segítsek elhelyezni Kaszás művét. És simán lehet, hogy félrevezetek, negatív előítéletet keltek a felfedezni vélt polc-fiókkal. Tudod mit, felejtsd is el! Inkább csak juss hozzá, és olvasd a könyvet, jobban jársz. Mert jól jársz vele, ezt ígérem neked! 

Azért jársz jól, mert jól megírt, okos, érdekes, izgalmas könyv ez. És semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy ezt mondjam: az állításomat a lelkesedés íratta velem. A hívószavak tehát: galaktikus birodalom, űrháború, robotok, megelőző csapás, veszélyben a Naprendszer. Uzsgyi, futás a könyvért!

Vasárnap délután van, ülök kényelmesen a heverőnkön, felébredtünk, összebújtunk, olvasgattunk, írogattunk, megebédeltünk Szerelmetesfeleségtársammal, közben megnéztünk egy maratoni filmet (Sráckor: ajánlom!), majd elmentünk kicsit bringázni, most újra a heverőn heverek, besüt a Nap, „béke van végtelen” (megint LGT), írogatok, SzFT a személyi edzésének a tervét lapozgatja a neten. Szeretem a kényelmet, nem vagyok kalandvágyó, felőlem akár tök ismeretlen maradhat az Alfa Centauri. De ha akkor élek, a részemről sem Indiát, sem Amerikát nem ismerné a mai napig a világ. Semmi gondot nem okoz számomra, hogy a hétvégén sehová sem mentünk, semmi különöset nem csináltunk, csak ebédet. Na, jó, azért még életre masszíroztam SzFT rakoncátlankodó laptopját is, újrahúztam, beállítottam a mentéseket, hogy nyomtatni tudjon, meg mindent. El voltam vele. mert megint voltak érthetetlen, értelmezhetetlen dolgok... De mondom, semmi különös tevékenység nem volt. Nem vagyok egy nyüzsgős típus, teljesen empatikus vagyok Bilbo Bagginssal, amikor a törpék és Gandalf meglátogatják A babó (A hobbit) elején: menjen a franc a sárkány ellen harcolni, amíg a kerti padon ücsörögve pipázni is lehet!

A regényben két helyen is elhangzik, hogy egy közösség halálát mindig az okozza, ha a kezdeményező szellem kivész belőlük, és jól elvannak a maguk szűkebb-tágabb burkában. Nem tudom... Nem értem, miért lenne ez baj? 

Már csak azért is ellentmondásos ez a meglátás, mert kiderül, a Nagy Ellenfél Civilizáció már régen lemondott arról, hogy technikai civilizációt tartson fent. Csak azért veszik elő a tudásukat, mert az ember nem bír magával, lépniük kell, ha továbbra is élni akarnak. Vagyis békés passzivitásban, mintegy szemlélődve, űrbuddhista módon mindössze köldöknéznek, senkinek, semminek nem ártva. Kár őket csesztetni, mert ha felnéznek a köldökükről félelmetes ellenfelek... (Ez a párhuzam már bizonyosan nem igaz rám.) 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1976, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632111184

8/10

2021 szeptember közepe, vasárnap reggel van, korán ébredtem, gyönyörű hitvesem odaát békésen alszik, én meg egy másik szobában ülök, kávézok, Vörös Istvánt hallgatok (nem vagyok tőle elalélva; „Anyu levelei”) és írok.

c

A Háziőrizet Szépirodalmi Zsebkönyvtár sorozat részeként jelent meg. Illetve így is, mert nem csupán így. Én ezt a kiadást olvastam. Vékonyka kis könyvecske, inkább csak egy hosszabb elbeszélés, maximum kisregény. Az ötvenes-hetvenes évekből, egy félbennfentes szemszögéből. 

ÖKLÖS A VÉRZIVATARBAN

Öklös egy másod-harmadrendű bokszoló. Erős, de nem túl eszes, egyáltalán nem taktikás sportoló. Nem is nagyon kúszik felfelé a csillaga. A maga környezetében híres figura, de képessége sincsen a kitörésre, és különösebben kedve sem. Jól el van a maga viszonylag szűk világában, különösebben hiányérzete sincsen. 

Míg egy nap megtalálja egy régi cimbora és munkát ajánl neki a rendszerben. Mert hogy a cimbora már viszonylag magas rangú részese a „működő szocializmusnak”. S mert részese, erősen változtak a cimborasági viszonyai is. De Öklös ezt kezdetben nem veszi számításba.

Ha jól gondolom, talán egy olyan élethelyzet volt az életemben, amikor mások azt gondolták, hogy jó kapcsolatom a bennfentessel előjogokra jogosít fel. 

A Humanic azóta megszűnt központi raktárában dolgoztam. A raktár vezetője, Kari régi ismerősöm volt. Első ízben a seregben találkoztunk. Én tisztipincér voltam, ő sárgarigó. Ha valaki nem tudja, mi az: a katonának behívott, felső iskolát végzetteket hívták így. Nem sorállományba kerültek, hanem kiemelt tisztesi rangba, amit a váll-lapjuk sárga széle jelzett. S mint ilyeneknek joguk volt a tiszti étkezdében enni. Így ismerkedtünk meg. Néha elbeszélgettünk, kölcsönös volt a szimpátia. Aztán leszerelt, nem tartottuk a kapcsolatot.

Aztán teljesen véletlenül összefutottunk az adventistáknál. Külön utakon kerültünk oda, és csak néztünk bután a másikra, amikor találkoztunk. Évekkel később együtt csináltunk egy kéthavi folyóiratot, a Szövétneket, majd az azt kiadó alapítvány adta ki az eddig megjelent két könyvemet. 

Majd kiléptem a munkahelyemről, egy kis családi vállalkozásban működő informatikai cégtől, Kari akkor ajánlotta, hogy ha érdekel, van hely az általa vezetett raktárban. Nem túl jelentős a pénz, de lehet sokat dolgozni, fizikailag biztos, hogy hónapokon belül fitt leszek. Az lettem.

Nem én voltam az első adventista, akit Kari odavett dolgozni. Rossz pont. Főleg, mert az addig odavettek nem nagyon nyerték el a többi dolgozó szimpátiáját. Egy verekedés is volt a raktár történelmében: két adventista srác verekedett össze. Meg gúny tárgya volt az adventista életmód mássága is. Én meg szemmel láthatóan jóban is voltam Karival. 

Kényes helyzet. Nem beszéltünk soha róla, de pittyputty kialakult a kapcsolatunk megfelelő kezelése: keresztényben tesók voltunk, a folyóiratnál egyenrangú munkatársak, a Humanicban én beó voltam, ő főnök. Akinek tudomásul vettem a döntéseit, és sehol, semmiben nem kértem semmiféle haveri kedvezményt. Kari pedig úgy kezelt a raktárban, mint bármelyik másik srácot. 

A munkából pedig igyekeztem bőven kivenni a részemet. Hamarosan be is kerültem abba a kis „elitbe”, akinek az a kiváltság jutott, hogy ha lendületes, pontos munkára volt szükség, őket hívták. Lehetőleg egy kupacban. Kari két, hm, legfőbb kritikusa is része volt ennek a kis csapatnak. Szép lassan baráti kapcsolat-féle alakult ki köztünk. Az egyikükkel a fiam vagy tíz-tizenöt éve tartja a kapcsolatot, együtt Kék Túrázták végig az országot. A másikuk pedig egy pont jókor mondott okos mondattal megakadályozta, hogy börtönre érdemes súlyos testi sértés okozzak az egyik kisfőnök-asszonynak. S tőlem kért párkapcsolati tanácsokat, többször a vállamon sírva ki a bánatát. 

Nagyon nem így indult egyik kapcsolat sem. De hogy így lett, kellett hozzá Kari, kellett, hogy ők ketten (meg még sokan) legyenek annyira bölcsek, hogy képesek legyenek felülírni a kezdeti látszatot magukban, s hogy belássák, tényleg nem vamzernak jöttem, nem tartok igényt semmiféle kiváltságokra, kímélésre. Összejött. Nem mondom, hogy könnyű volt. De azt sem, hogy akár csak egy álmatlan éjszakát is okozott volna. Maximum némi rossz érzést. Mindenesetre tanulságos volt. 

A magas ragú cimbora egy ideológiailag helyes irányban gondolkodó tudós személyi védelmére rendeli ki Öklöst. Ami személyi védelemre semmi szükség, a kutya sem akar a tudós életére törni. Így Öklösnek biztos állása lesz, sokkal több pénzért, kényelmesebb munkával. 

Aztán jönnek a kétségek: valóban biztos állása van, kényelmesebb munkával? A sokkal több pénzért stimmel. A kétségek akkor jönnek, amikor a rendszer eszement paranoiája még a tudós házának zárt rendszerében is utoléri Öklöst. A személyzet egy tagját távolítják el egyértelműen mondvacsinált módszerrel. 

Majd a tudóst is kikezdi a rendszer... 

Valahogy úgy vagyok vele, hogy előbb-utóbb mindig kihúzom a gyufát. Olyan kis alkalmazkodó vagyok egyébként, de aztán mindig azon kapom magamat a munkahelyemen, hogy valamiért, valahogyan szembe kerülök a hivatalosokkal. Hol ezért, hol azért. Mindig így volt. Nem vagyok zsigeri lázadó, permanens ellenzék sem. Mi több, szerintem túlságosan kompromisszum-kész vagyok a béke kedvéért. Még Szerelmetesfeleségtársammal szemben is. (Mostanában vannak valamik, amit rendeznünk kellene. Az egyik több éves, a másik is legalább egy éve punnyad bennem. Így-úgy szóvá tettem, de mert őbenne nincsen egy fikarcnyi érdeklődés sem, lerágott, túltárgyalt csontnak tartja (gyakorlati megoldás nélkül, fogadjam el, hogy ez a helyzet, a fenébe is), szóba sem áll vele, itt állok tétován, pislogva, hogy akkor most. merre a hogyan tovább békében, szeretetben..?)

Szóval képes vagyok a falig hátrálni. De ott aztán képes vagyok felvenni a védekezőállást. Mi több, támadni is szoktam. Tényleg így jártam nagyjából minden munkahelyemen. Sőt, ha belegondolok, mindenhol, minden kapcsolatban. El kellene gondolkodnom... 

Öklös is elgondolkodik. Nem érti, ami történik, de ami történik marhára nem tetszik neki. Viszont józanul felméri az erőviszonyokat, és átsúlyozza a kapcsolatait. Öklös nem okos, de a józan paraszti nem hiányzik belőle. Nem lázadó típus, nincsenek fene nagy igényei, de ha már nagyon feszül a húr, ha nem is csap szét, de szóvá tesz. Mérlegelve.

Komoly párhuzamot érzek Öklös és közöttem. 

AMILYEN ÖKLÖS TÖRTÉNETE

Nem egy nagy történet. Nem is túlságosan egyedi. Bár a legtöbbünk története nem nagy történet. Csak számunkra nagy a történetünk. 

Arról nem is beszélve, hogy az ötvenes évekről kritikát írni a hetvenes években már nem volt tilos. Hm, ahogy gondolkodom, arra jutok, hogy egyre bizonytalanabb vagyok: ami a Háziőrizetben történik, az simán történhet a hatvanas, a hetvenes években is. Még a nyolcvanasban is. Mert a rendszer és a kommunisták nem változtak. Finomodtak a módszerek, kevesebb vér folyt, de a Kádár-rendszer is gyilkos rendszer volt. Csak vértelenebb. Meghalok akkor is, ha átmegy rajtam a villamos, de akkor is, ha a kemo ellenére eldurvul a tüdőrák. 

Aztán még. Itt van Bacsó Péter 1969-ben készült A tanú című filmje. Van, aki nem ismeri? Kérdés, lehet-e és főleg mi szükség van A tanú után bármit mondani az ötvenes évekről? Kicsit álnaiv a kérdés, mert hogy a viharba ne lehetne? S főleg melyik részéről? De A tanúban úgy nagyjából ott van minden. A nyomába eredni sem érdemes. Dőre, eleve erőn felüli próbálkozás. Komoly hangvétellel pláne. Mert mi lehet erősebb, mint amikor nevetni tudunk a borzalmakon? Bacsót az angyalok kapták ölbe ennél a filmnél, az bizonyos! 

A Háziőrizet magától értetődőn halovány mű A tanú, Öklös pedig vértelen figura Pelikán József mellett. 

Ám ez semmiképen nem jelenti azt, hogy baj van a Háziőrizettel. 

A progrock alapvetői a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer és a Yes. Én meg egy hete Nektart hallgatok. A közelében sincsen a fentieknek. De egy hete hallgatom, mert mocsok jó. Ha érted, mire gondolok...

Nincsen baj ezzel a kisregénnyel. Sem a szerkezetével, sem a stílusával. Olvastatja magát, pörgős, érdekes.  Csak éppen árnyékban van. Akkor is, ha ad új szempontot az adott korszakhoz. Ad, mert arról beszél, milyen volt a korszak a létra alján levő porszem szempontjából és olvasatában. A tehetetlenségéről, arról, hogy csak lassan döbben rá, milyen módszerekkel él a hatalom, hogy senki sem szent tehén, bárkire sor kerülhet, hogy a becsület, az etika, a morál, az igazság semmit sem jelent már, jelentősége sincsen egyiknek sem: mindössze és csupán a párt szava számít. S egyetlen mérvadó szempont irányítja az életet: a félelem. S nincsen teljesen üzembiztos stratégia a túlélésre: az alkalmazkodás, a beolvadás, a részvétel, a rang csupán esetlegesen alkalmas eszközök. Szerencse is rengeteg kell hozzá. 

Nem tudok róla, biztosan van ilyen, csak hozzám nem jutott el az info: egyszer úgy olvasnék egy könyvet arról, milyen volt a hóhérok szempontjából ez a rendszer! De legalább azok szempontjából, akik vértelen módszerekkel, kitelepítéssel, becsempészett tárgyakkal, dokumentumokkal, egyértelműen koholt ocsmányságokkal juttattak börtönbe, kínkamrába, akasztófára embereket. Vajon hogyan indokolták meg önmaguk előtt a tetteiket? Hittek abban, hogy amit csinálnak, valóban célra vezető vagy egyszerűen csak rettegtek attól, hogy ha nem haladnak sodrásirányban, akkor a saját csónakjuk is borulni fog? 

S mit csináltam, hol lettem volna én akkoriban? Túlélem-e azt időszakot, s ha igen, hogyan, miért?

Voltaképpen csak egy bajom volt vele: olvastam volna még, bővebben kifejtve, mélyebben nézve, de mindenképpen hosszabban. 

Szépirodalmi, Budapest, 1980, 164 oldal · ISBN: 9631516164

7/10

2021 szeptember közepe; hej, de nehéz dolog a kommunikáció, még azok között is, akik szeretik egymást. De legalább az unokám teljesen egészséges az anyja, a lányom pocakjában, és már érezni, hogy mozgolódik. S már neve is van, de nem tudom, publikus-e már, ezért csitt, hallgatok. 

Na, jóóó, egy kicsit ismétlem magamat mégis. Vaszary Gábor könyveitől a valamelyest tájékozott ember gyereke könnyed, huszadik század (nem írtam el.) eleji szórakozást vár. S van, amikor csalódik. S ezzel a mondattal gyakorlatilag bele is ugrottam a dolog közepibe neki. 

Mert ez a Vaszary könyv kicsit vegyes vágott. De azzal együtt, hogy az elolvasása után marad valami kétség az olvasóban, a végeredmény semmiképpen sem negatív. 

Összegzés az elején

Arról van szó, s ezzel elébe is megyek mindennek, az elején kezdem az összegzést, hogy Vaszary igazából nem tudta eldönteni, milyen műfajú könyvet is akar írni. (Könnyű, bár hihető mentség, hogy maga az élet sem egynemű műfajú.) A könyvből nyert benyomások alapján a történet erősen önéletrajzi jellegű.

Azonban az irodalom könyörtelen csábító: nehezen tűri a stíluscsapongást. Amikor igen, akkor azért, mert a minőség engedélyezi. De Vaszary nem zavartatja magát. Magasról tesz az olvasói és az esztétikai elvárásokra.

S ebbe részben bele is bukik. Annyira nem teszi magasra a lécet, hogy elismerő csettintéssel bocsássuk meg neki, hogy tréfás, humoros, vicces romantikával kezdi, majd átcsúszik valami kétes szenvelgésbe, hogy aztán valami érzelmi realizmusnál kösse ki a csónakot. 

– Önző vagy. Másokat nem hagysz élni. Tudd meg, hogy öngyilkos leszek – és rohan az ablakhoz.

– Elfelejtetted, hogy a földszinten lakunk. Ez éppen olyan, mintha valaki térdig érő vízbe akarna fejest ugrani.
Remegő ajakkal elém áll.
– Beszélj le, mert öngyilkos leszek.
– Nem foglak lebeszélni. Különben is római katolikusok vagyunk mindketten.
Felveszi a kabátját, és kiveszi a tükrös szekrényből a nagy ollót, a kabátja alá rejti. Avval lesz öngyilkos. Fantasztikus. Még Céline-nek is vannak trükkjei. Már megy is el.
– Öngyilkosság után ne gyere haza későn.
(155.)

Néha nagyon jól jön ez a blog, mert már olvasás közben tudatosítanom kell magamban ezt-azt, hogy később tudjak majd mit írni a könyvről. A blog nélkül ezek a törekvő gondolatok, ismerve magamat, rendre elsikkadnának. Így is, csak legalább leírva megmaradnak. (Ha ugyan az ér valamit.)

Vagyis egyfelől zavaró a műfaji csapongás, másfelől gondolatadó. Ráadásul Vaszary olyan finoman vezet át az egyik műfajból a másikba, hogy csak az tűnik fel, milyen régen nem röhögtem már egy jót. Aztán, hogy milyen régen el sem mosolyodtam. De mert régen történt mindez, ez azt jelenti, hogy Vaszary minden hangulati, műfaji csapongása közben is tart valami fegyelmet, és egyikben sem unalmas. Maximum a történése idegesítő. De ettől meg nem válik semmilyen írás automatikusan rossz irodalommá. Tény viszont, hogy a történet eléggé kiszámítható a vége már olyan töményen melodramatikus, hogy az kicsöpög a lapok közül. Szerencse, hogy ez csak olyan öt-hat oldalt érint. 

Vagyis? Vagyis, összerendezve a benyomásokat Vaszary könyve igen humoros, több mint meglehetősen szórakoztató, mérsékelten elgondolkodtató, s stílusában turmix, befejezésében elcsúszott olvasmány.  

A mandolinozó délutánokon Céline gyakran felsóhajtott.
– Ó, istenem! – mondta. De egyszer csak megszűntek ezek a felsóhajtások. Éppen betegeskedett, amikor ez történt. Mandolinoztam, és utána bementem a másik szobába olvasni. Céline, amint bejönni látott, odanyúl a füleihez, kivett belőlük valamit, és letette az éjjeliszekrényre. Kíváncsian megnézem, mi az. Két kis vattagolyó volt. Céline később letagadta: azt mondta, hogy csupán a huzattól félt.
Ezek után már a mandolin sem érdekelt nagyon.
(170.)

Miről szól a regény avagy a személyes érintettségemről

Egy fiatal magyar grafikus Párizsban kísérletezik az érvényesüléssel. Hol máshol? Grafikus! Miközben anyagi gondokkal küszkörészik, permanens mód szerelmes. Adva van az Első. (Jó, nem első, csak ebben a történetben az. Innentől persze a számozás a regény cselekményére vonatkozik.) Nagy szerelem, mert így vagy úgy valahogy mindig vissza-visszajutunk hozzá. De az Első elrontja. A Grafikus dús sugárban vérző szívvel, továbblép a kapcsolatból. De mert szép volt, jó volt, egy részecskéje azért ott marad mindörökre az Elsőnél.

Már ez is ismerős. Bár, ha belegondolok, ugyan kinek nem volt Elsője? (Aki jobbára nem a legelső, hanem az első, aki igazán számít. S így a számozás sohasem a valós tényt takarja, hanem az értékrendet és a kronológiát.) Az enyém három évig tartott  a kamaszkorom végén, tizenötéves koromtól a nagykorúságig. Akkor ért véget, amikor igazán elkezdődhetett volna. Utólag gondoltam bele: nem volt egyetlen kettesben, közösen töltött éjszakánk sem, nem voltunk együtt hosszú hétvégén, nyaralni, sehol. Nagyon kamaszok voltunk, sem engedélyünk, sem pénzünk nem volt ilyesmire. 

De a másik nemet egymáson tanultuk meg. Viszonylag gyorsan vetkőztük le a gátlásainkat, de bár nagyon gyorsan megszabadultunk minden ruhánktól, gátlások maradtak bennünk. De nagyon szép szerelem volt. Intenzitásában egészen Szerelmetesfeleségtársam megjelenéséig nem éltem meg hasonlót. (Ezt nem a tökéletesen idomított férj mondja belőlem. Tényleg akkor és most voltam a legszerelmesebb. (Szinte hallom, mit mond majd SzFT, amikor ezt olvassa: „Hé, mi az, hogy nem most vagy a legszerelmesebb? Nem osztozom, tessék belém legszerelmesebbnek lenned!”)

Nem tudom, a szerelem hőfoka miben mérhető. De az biztos, hogy nem függ az összhangtól. (Erről majd a Másodiknál részletesebben.) S nem függ attól a megnevezhetetlen EGYségtől sem, amit akkor tapasztalhatunk meg, ha a másik felünk áll mellettünk. Akivel, ahogyan a megboldogult Szigeti Jenő fogalmazta, nem csupán képes vagyok együtt élni, hanem aki nélkül nem lehetséges az élet. 

Na, ez az elsőnél nem volt meg. Csak azt hittem, hogy de. De ettől úgy égtem, úgy lángoltam mint a benzinnel leöntött magnézium. Tény, hogy az Elsőm iránt érzett intenzitás maradt egész életemben a mércém. 

Az Első után a Grafikus megismerkedik a Másodikkal, a minimum ellentmondásos kapcsolat alanyával. A lány tizenhét éves, az apuka dúsgazdag. De a dúsból semmit nem profitálnak. Főleg önnön büszkeségük miatt. A lány nem gyönyörű, nem bír vadító, vérpezsdítő hússal sem, nem lenyűgöző szellem, és nincs telítve lehengerlő életigenléssel sem. 

Mégis van köztük valami... Valami, ami működik. Ami összhang. Amitől olyanná lesz a kapcsolat, mintha igazi lenne.

Simán tudnak együtt élni, s bár nincsen lángolás, a Grafikus azon kapja magát, hogy valami egészen gyöngéd, óvó, átkaroló szerelmet érez a lány iránt. Nem forr a vére, ha ránéz, nem csapnak ki lángnyelvek a zakója szíve feletti zsebéből, nincsen benne egy fia őrült szenvedély sem. De eltölti valami megnyugtató, zsongító, határtalan biztonságot adó valakihez tartozás érzés. 

Nem voltam belé szerelmes. Két nappal azután találkoztunk, hogy utoljára jöttem el az Elsőmtől. (Persze, nekem kellett kimondanom, hogy vége. Nekem, aki még az akkor már nem szeretett szakmámban is hajlandó lettem volna elhelyezkedni, hogy el tudjam tartani, amíg tanul. ) Talán ez volt a baj. Az, hogy nem volt időm meggyászolni az Első Kapcsolat halálát, véget értét. Talán az, hogy Másodiknak volt valami külső hasonlósága Második Számú Nevelőanyámmal, akivel addigra teljesen megromlott a kapcsolatunk, aki kisemmizett, s aki miatt otthagytam az édesapámat is. (Pedig Papa, hosszú évekkel korábban, a búcsúlevelében megmondta, leírta, hogy Apu élete akkor ér véget, ha magára hagyom. Az elköltözésem után még négy évig élt, negyvenhárom volt, amikor meghalt.) 

Pedig az illata egyből megnyert magának. Az is, amilyen finom intenzitással csókolni tudott. Az Elsőhöz nyúlánk, feszes gömbölyűségéhez képest ő töltött galamb volt. S volt ebben a galambságában, a szelídségében, a hangjában valami olyan elementáris otthonosság, hogy SzFT megjelenéséig, ha nagyon biztonságban akartam érezni magamat, ha nagyon arra vágytam, hogy egy felöltöztetett  női ölbe fúrt arccal nagyon otthon legyek, mindig ő jutott az eszembe. Sosem az Első. S a rengeteg hajába is belekuckózni az arcomat... 

De egyáltalán nem voltam szerelmes belé. Nem égtem, nem lángoltam, nem csodáltam, nem sóvárgott a tekintetem, hogy láthassa, nem kellet erővel visszatartanom a kezemet, hogy simogassa, s nem volt bennem szűnhetetlen vágy, hogy benne legyek. 

Pedig úgy voltunk szellemi partnerek, ahogyan az Elsővel sosem. Pedig ahogy az Első, a Második is sokkal okosabb volt nálam. Legalábbis műveltebbek voltak, de az biztos. Ugyanazok a könyvek ugyanolyan sorrendben voltak a polcainkon. Éltél már ilyet? 

Szellemes volt, vicces, nevetős. De túlságosan egyformák voltunk. S ez akkor baj volt. Nagy baj. Mert a problémáinkkal nem felemeltük egymást, hanem lehúztuk a másikat. 

S a Második volt az egyetlen nő, akivel nagyon szemét voltam. S aki egyáltalán nem érdemelte meg. Talán a benne levő békés alázat is irritált valamelyest: nem volt benne semmi izgalmas. Holott egy porcikám sem kívánta az izgalmat... Inkább ne kérdezz semmit, soha nem mondtam, hogy bármit is teljes valójában értek!

A Másodikkal együtt él a Grafikus. A kapcsolatuk kezdetben tréfás, majd meghitté válik. A Grafikus azon kapja magát, hogy kezd valóban férjként viselkedni a játékházasságban. Gondoskodni akar a Másodikról. Játsszák az életet, s miközben mindketten végtelenül ragaszkodnak a másikhoz, valami még sincsen a helyén. Pedig olyan kis szép és kedves a kapcsolatuk. Csak szenvedélytelen. A Grafikus nem szerelmes a Másodikba, mindössze megtanulja becsülni őt, és a megbecsülés egyfajta testvéri szeretetet szül benne. Persze, ha már kéznél van a nő, annak van teste, s ha van teste... 

Nagyon sokat gondolkodtam már a párválasztáson, meg a változó korokon. Persze semmi különösebben értelmesre nem jutottam. 

Egyszer egy baráti köri, házasságról, párválasztásról szóló levelező fórumban vetette fel Póthugom (aki nem vérszerinti, csak úgy választottuk egymást tesónak), hogy régebben mennyivel tartósabbak voltak a házasságok, pedig sokszor nem is a felek választották egymást, hanem a családok döntöttek. Akkor gondolkodtam el először ezen. Mert valóban tartósabbak voltak régebben, ez tény. Más kérdés, hogy miért voltak azok. Valóban azért, mert kitartósabbak hűségesebbek voltak egymáshoz az emberek, vagy azért, mert nem volt lehetőségük másra?

Egyértelmű, hogy a második válasz a helyes. Nem volt lehetőségük másra. A válás története ezt egyértelművé teszi.

Ebből azonnal adódik a második kérdés: ma, amikor az emberek szabadon, a szívük szerint választhatnak társat, édeni-e a helyzet? Tudjuk, hogy fittyfenét, voltaképpen semmi sem változott. S bár a válás mindenképpen borzasztó dolog, csak az lenne borzasztóbb, ha két embernek, aki képtelen együtt élni, mégis egyszer s mindörökre összeláncolva kellene töltenie a hátralévő időt.

Akkoriban váltam el, amikor Póthugi a kérdést feltette. Ha nem búcsúztunk volna el az exemtől, mára már gyűlölnénk egymást. Vélhetőn eljutunk a tettlegességig. Így, bár nem tartjuk a kapcsolatot, de békében intettünk búcsút.

De a szabad választás sem hozta el össztársadalmi szinten a boldogságot. Semmi se jó nekünk...

VICC

Barátok esküvőn.
– Szerinted boldog lesz Pista ezzel a nővel?
– Hááát... Majd elválik!

A helyzet azonban az, hogy a férfiak nem túl komplikáltak. Tudod, hogy van ez... Ahogyan a mondás is tartja, a férfit a hasánál lehet megfogni, meg ami az alatt van. Főzni tudok. 

Nem találkoztam még férfitárssal, aki félrelépett volna, ha otthon megkapta a köteles részt. Ugyan! Egy szóval sem mondom, hogy pusztán a testiség elég nekünk. Annál sokkal több kell, nyilván. Hiszen dugni bárkivel lehet. Szeretkezni már kevesebbekkel. De a kettőt egyszerre, na az aztán a fehér holló, barátom! Pedig... S nem, ez még mindig nem elég. Ennyire azért nem vagyunk egyszerűek. De ahogy a megboldogult Szigeti Jenő mondta:

A szex kevés a házassághoz, de elég a váláshoz. 

Tizenhét év házasság után talált rám SzFT a neten, egy párkereső oldalon, ahol semmiféle aktivitást nem mutattam; pusztán egy barátpár unszolására regisztráltam magamat. Aztán nem is foglalkoztam vele. Egy apró kis semmiség miatt nyitottam rá SzFT levelére: küldött egy virtuális puszit és ez akkora baromság volt, hogy meg kellett néznem, mi a xar az a virtuális puszi. (A vicc az, hogy ő sem tudta.)

Az első találkozáson, első lépésben felmentünk a közelben levő munkahelyére egy teát meginni. Kavargattuk a teát, szemben ültünk egymással egy asztal két oldalán, ő az ablakkal szemközt. Rásütött a nap. Levette a döglégy színű napszemüvegét. Olyan elképesztő zöld szeme van, hogy levegő után kapkodtam, egészen belefeledkeztem. A zöld szem számomra a kedves macskaságot és az intelligenciát jelentette. Soha nem volt zöld szemű barátnőm, nőm, szeretőm, semmim sem. Csak vágytam rá.

Ő zavarba jött ahogy bámultam rá, és zavarában felnevetett. Akkor tűnt fel a gyönyörű gribdlije. Erre mindig érzékeny voltam. A gribedlis nők kedvesek. Punktum. Még inkább rátapadtam a látványra. 
– Igen? 
– Gyönyörű szemed van! És a gribedlid... Ahogy van, nagyon tetszik az arcod! 
Tetszett, hogy zavarba tud jönni. Mert egyébként olyan volt, hogy simán zavarba hozott. 

Aznap nyolc órát beszélgettünk. Egy hét múlva, a következő találkozás alkalmával tizenkettőt. Csak beszélgettünk. Később megtapasztaltuk, hogy minden más is tökéletesen stimmel. Mondom MINDEN más is!

Éjszakákon át hallgattuk Híres Tónival Eczet Jani szerelmének részleteit. Én eleinte még tanácsokat is adtam neki, hogy:
– Tedd azt, tedd ezt... légy férfi! Állj a sarkadra!... – meg: – Na, ha én volnék a helyedben, édes öregem... – szóval okos dolgokat mondtam neki, mert minden ember pontosan tudja, mit kell cselekedni, ha egy másikról van szó.
Eczet Janin azonban nem lehetett segíteni, mint ahogy egyetlen szerelmes emberen sem lehet. Eczet Jani nem is akarta talán, hogy segítsenek rajta, mert akármit mondott is neki az ember, csak ráhagyta, hogy igen, igazad van, sőt azt is megtette, hogy hirtelen az asztalra ütött, és azt mondta:
– Ez az, így fogok cselekedni – és egy félórára rá azt mondta: – Most ezt hallgasd meg, és itt adj tanácsot! – erre elmondta újra ugyanazt. Egyáltalán szerelmének minden részletét legalább ötször-hatszor végig kellett hallgatnunk. És mennél nagyobb disznóságokat csinált vele a nő, Eczet Jani csak annál jobban szerette.
– Te - mondta nekem Híres Tóni –, ha még egyszer megcsalja Mónika, ez még feleségül is veszi.
(265.)

A pakliban ott van ezerrel, ami aztán meg is történik. Egy kényszerű, hosszú távollét alatt a Grafikus megismerkedik egy lánnyal. Azt hiszi, hogy szerelmes, miközben csak végre egy igazi női test van a keze ügyében, és egy igazán  pompás példányt gusztálhat a szemével. Arról nem beszélve, hogy bár a lány nem olyan intelligens mint a Második, de tele van életkedvvel, energiával. A Második akkor éppen egy kétséges betegség végett fent van a hegyekben gyógyulni. S különben is, egyre szemlélődőbb, egyre több időt tölt a templomban. A Harmadik tehát kiveti a hálóját. 

Nos, igen, az életkedv... Nem is tudom hogyan mondjak, mit. Amikor SzFT-vel megismerkedtem, tavasz lett az életemben, pedig nyárelő volt. A jókedve, a humora, a benne levő harmónia, a pozitív hozzáállása a dolgokhoz valami olyan elképesztő megkönnyebbülést hozott számomra, hogy nem találok rá szavakat. SzFT nem isten, neki is van rossz kedve (ritkán), van, hogy fáradt, veszekedtünk már üvöltve egymással, tud badarságot mondani, képviselni, újabban, pár éve már játszmákra is képes, akár a rovásomra is. Ám elmondom neked: egy ilyen mentalitású nő, minden férfinek áldást jelent. 

A Grafikus tehát nem csupán tüzet olt, nem egészségügyi szexet végez, hanem menekül. Amit egyébként logisztikailag roppant visszataszítón old meg, de testi-lelki szempontból tökéletesen érthető. Az más kérdés, hogy a Harmadikkal meg úgy jár, hogy átesik a ló másik oldalára. Hát vele van élet! Néha bár ne lenne! Mert az az élet meg nem harmonikus. Agresszív, következetlen, türelmetlen, logikátlan. De mert a nő gyönyörű, gátlástalan, mindenféle tekintetben csábító, magamutogató (hej, ez mennyire fontos, nekünk, férfiaknak!), ez nagyon sokáig elkábítja a Grafikust. 

A Harmadikból való végső kiábrándulás irodalmi megoldása számomra hiteltelen. Bár amennyi idióta, beteg, ostoba kapcsolatot láttam már magam körül, sőt, amiben magam is benne voltam, voltaképpen nem is lehetetlen, hogy valakinek ez a megoldás jusson.  

Képzés kaotikából

Hogy meg legyen a keret visszatérek a kezdő gondolathoz. Vaszary roppant olvasmányosan, szórakoztatón ír. A baj csak az, hogy olyan érzésem van, nem tudja eldönteni, mit is akar írni. Elfogadom, hogy az életünk nem egyértelműen tragédia vagy vígjáték, hanem vegyes vágott. Tragikomédia.

Ám a vegyes vágott az irodalomban csak nagyon-nagyon fest meggyőzőn, valahogy jobban mutatnak a viszonylag éles kontúrok. Vaszary ráadásul a könnyed komédiából megy a tragédia felé, de nem torpantja meg a giccs sem. S ez szájhúzóssá válik.

Okos ember volt már akkor is okos ember volt, amikor orvosnak ment. Kérdés, hogy mint orvos okos maradt-e? Az orvosok ott álldogálnak a halál előszobájában, és ezért fontoskodnak úgy, mintha nagyon sokat tehetnének az érdekünkben. Viszont mi az igazság? Hívjatok két orvost ugyanahhoz a beteghez, de egyiket a másik után, és azt tapasztaljátok, hogy az utóbbinak furcsa véleménye lesz az előbbiről. A legjobb esetben is a fejét csóválja. És hívhatunk több orvost is, egyik sem fogja ugyanazt az orvosságot rendelni. Az ember azt hinné, ennyi fajta orvosságuk van egy és ugyanazon betegségre (és miért is vagyunk annyit betegek akkor?), holott az igazság az, hogy ahány orvos látta a beteget, annyiféle betegsége lesz. Csupán egyben fog megegyezni a véleményük: ha a beteg az utolsó óráit éli. Ebből viszont már a betegnek semmi haszna, legfeljebb az örökösöknek.
(165.)

A mai idők pereskedései egyáltalán nem azt a megnyugtató érzést keltik az emberben, hogy megvédelmezik az igazát – épp ellenkezőleg, hogy lehetőleg kerülje az igazság keresését; hosszas és kellemetlen história.
(166.)

Mert kispolgár lettem, egész kicsi kispolgár, akinek csak a fizetése kisebb a polgárságánál.
(167.)

A történtek után véglegesen elhatároztam: a lehető leghamarabb elköltözöm innen. Még a felmondási időt sem fogom kivárni. Itt már kiraboltak minket. Újabban pedig már be is lőnek a lakásba... Ilyesmikben kényes vagyok.

(254.)

A harmadik emeleten öreg házaspár éldegélt. A férjnek hófehér prófétaszakálla volt, és sohasem tudtam megelőzni a köszönésben, csupán egyetlenegyszer, de akkor is lábujjhegyen kellett mellé lépnem, hogy észre ne vegyen. De olyan szemrehányó tekintettel vette tudomásul, hogy elszorult a szívem.
(259.)

6/10

2021 szeptember közepe, indián nyár, újra pólóban lehet járni. Mostanában Nektar-t, Shadow Galery-t és Universal Hippies-t hallgatok.

Úgy mondják, Puskás Öcsi a mai napig a leghíresebb magyar. Többen ismerik a nevét, többen tudják ki volt, mint bármelyik magyar politikusét, királyét, fejedelemét, feltalálóét, tudósét. Pedig nem szűkölködünk. De valószínűleg a legtöbben nem tudják, hogy a golyóstollat, a szódavizet, a hologramot, a dinamót, a C-vitamint, a számítógépet, a színes tévét és még mennyi mindent  a magyaroknak köszönhet a világ. De Puskás Öcsiről tudják ki volt. 

Ezt a képregényt megint a FSZEK-nek (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) köszönhetem. Nem is tudtam róla, abszolút meglepetés volt, amikor megleltem a képregényes polcon. Amikor belelapoztam, nem győzött meg igazán: valahogy túl soknak találtam az üres tereket. (Előre szólok, rossz volt az első blikk.)

Aztán hazajöttem, és mutogattam Szerelmetesfeleségtársamnak, miket hoztam magammal. Ezt a kezébe is nyomtam. A könyv semmilyen szinten nem fogta meg, ellenben Puskás-délutánt tartottunk, aminek SzFT volt a motorja, az ötletgazdája és a kivitelezője. Én meg közben jól elolvastam, megnézegettem a könyvet. 

A szerzőkről

Tallai Gábor írta a forgatókönyvet. Tallai Gábor magyar-töri szakon végzett, újságírást tanult, jelent meg novelláskötete. 2017-ben jelent meg a szintén Futaki Attilával készült Budapest angyala című képregényük. Jelenleg a Terror Háza Múzeum programigazgatója. Ebből fakadón érthető, hogy az Utószót író Schmidt Mária hogyan kerül a képbe. 

Csak mellékesen jegyzem meg a fanyalgók számára: a nyaralásunk alatt olvastam a Mandinerben egy interjút vele. Kertész Imréről szólt. S a számomra meglepő fordulat az volt, hogy Schmidt Mária a Kertész Intézet alapítója igen korrekten, pozitívan nyilatkozott az íróról, és védelmébe vette őt mind a jobbról, mind a balról érkező támadások ellen. 

Futaki Attila a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanult, de a firenzei nemzetközi képregényiskolában is. Több francia és amerikai kiadó munkatársa. Dolgozott a Disney-nek, illusztrál a New York Times-ba. Vagyis nemzetközileg ismert. Magyarul ez a harmadik albuma. Az első a Spirál volt, a második a Budapest angyala.

Azt, hogy ők a szerzői a 10 – Puskásnak igazából csak itthon tudatosult. Lehet, a FSZEK-ben, ha látom, sem ugrik be, hogy a Budapest angyalát is ők készítették. Ígéretes darab volt. A történet annyira nem, azzal voltak komoly fenntartások, de maga az ötlet illetve a kivitelezés remeknek tűnt a számomra. Az a történet 1956-ról szólt. 

A rajzolt Puskás-történet

Igazából nem szeretem az életrajzokat. főleg azokat nem, amelyek tény- és dokumentumszerűek. Azért nem jobbára kényszerűen felszínesek, nagyvonalúak. S így érdektelenek, mert a bemutatott figura papírmasé lesz, a saját hírességének a kliséibe szorulva. S többnyire ezek a klisék viszik el a könyvet vagy a filmet. Mert mi, olvasók, nézők azt hisszük, hogy beavatottak vagyunk, mert Stephen Hawkings-ról már az első pillanatban tudjuk, hogyan végzi: a legnagyobb és legcsúnyább fizikussá válik a világon. Az elsőt a saját jogán, a másodikat a sajnálatos és utálatos betegségének köszönhetőn. Ha Puskás, akkor az ötvenes évek, a pimaszság, a zsenialitás, a 6:3 és a Real Madrid. S mert minden lényegeset tudunk, úgy gondoljuk, amennyire kell, ismerjük Puskást az embert. Vagy bárkit és mindenkit. 

S most akkor miből állhat egy életrajz-képregény (képregény-életrajz)? 

Képekből. Életből. Ismert és ismeretlen történetekből. Amiben, ha jól szerkesztik a képek összefüggéseit, akár ki is kerekedhet a végére egy élet és egy azt meghatározó kor. 

Tallai Gábor ezúttal jó forgatókönyvet írt. A képregény százhatvanhét oldal. Van hiányérzet a vége után, mert kurtán-furcsán, igen elnagyoltan ér véget, azzal, hogy Öcsi elhagyta az országot és a Real Madrid focistája lett. Miközben az élete nagyon nem itt ért véget. És a képregény témája nem az Aranycsapat, hanem Puskás Öcsi. Tehát ezt a lecsapom a kígyó farkát-befejezést nagyon nem értettem. 

De el kell ismernem, hogy ami előtte van, az remekül szerkesztett, pompásan összefogott és kiegyensúlyozott történetté áll össze. Nagyon leköt, olvastatja, nézegetteti magát. és nagyon profin mutatja be mind Puskást, mind a kort, amelyben tevékenykedett. Mert mindkettő lényeges. 

Puskás az ötvenes évek Magyarországán vált a világ legismertebb magyarjává és egyik legelismertebb futballistájává. Az ötvenes évek Magyarországa a gyalázatos kommunizmus legsötétebb korszaka volt, a Rákosi-éra. Az erőszak, a vér és a halál időszaka. 

A 10–Puskás jó érzékkel találja meg az egyensúlyt, hogy se Puskás ne legyen elhanyagolva, se a korszak hatása az életére, a csapat sorsa ne sikkadjon el. 

A Puskás-képregény mint rajz

Elsősorban és mindenek előtt lenyűgöző. A városrészletek, utcaképek valami csudálatosak. Figyeld csak!

Ugyan minden képen van valami, hm, minek is nevezzem, valami sterilitás, túl sok tiszta üres tér. Ez volt, ami a könyvtárban a belelapozásnál feltűnt. Ám az összhatást ez mégsem rontja, mert vannak olyan részletek, amelyek betöltik és kiemelik a rajzok és a színezés üzenetet. Ha megnézed a második képen az ablakokon át kiszűrődő lámpák fényfoltjait, megérted, mire gondolok. 

Az alakok megformázásánál kicsit meghökkentem. Erre nem csupán egyetlen okom volt. 

1. A HASONLÓSÁG KÉRDÉSE
Mármint hogy a rajz hasonít-e az eredeti személyre. Nos, sajnos nem egyértelmű a végeredmény. Nem azt mondom, hogy nincsen hasonlóság, hanem azt, hogy nem egyértelmű. 

Ha a falon levő Rákosi-festményt megnézed, nem arról van szó, hogy az alkotónak ne menne az élethűség. Hanem nem tudom, miről. Egyébként ezen a rajzon a „valóságos” Rákosi hasonultabb arcát és alakját láthatod. Volt olyan kocka, ha nem tudom, ki van a képen, nem tudom, ki van a képen. 

Még nagyobb baj Puskás figurája. Többnyire ő sem hasonlít önmagára. Pedig már a jellegzetesen hátra fésült hajával elég könnyű lett volna a hasonlóságot elérni.

2. A HASONLÓSÁG KÖVETKEZETLENSÉGE
Azonban a nem hasonlítás sem ugyanolyan. Mert van, ahol csak nyomokban tartalmaz a rajz és a valóság hasonlatosságot. Van, ahol egyértelmű. Van, ahol semekkora. Arról nincsen ugyan szó, hogy Puskásnak annyi arca van, ahány képkockán megjelenik, de az egyes ábrázolások következetessége eléggé következetlen. Vagy következetes a következetlensége. 

3. A KORCSMÁROS-FÍLING
Mert az van, dögivel. Korcsmáros Pál rajzait, stílusát elsősorban a Rejtő-adaptációk tették népszerűvé és keresetté. Bár számtalan egyéb történetet is megrajzolt. Az ő rajzaival való hasonlóságnak nem lehet a véletlen az oka. Vélhetőn az alkotók egyéb kapcsolódási pontot is szerettek volna kialakítani az olvasókban. Nem bíztak abban, hogy Puskás és az Aranycsapat elég lesz. 

Meg kell hagyni, Korcsmáros rajzainak jó dublőr-készítője Futaki Attila. A rajzhasonlóság egyébként nem zavart. Mindössze értetlen voltam. Vagyok. A szükségességének a feleslegessége miatt. Arról nem beszélve, hogy az emberi alakok korcsmárossága nem következetes. 

Ezzel együtt még ez sem vette el a kedvemet, továbbra is jónak tartom az alkotást. 

A Puskás-képregény, mint életrajz

Színes. Nem csupán azért, mert színek vannak benne. Hozza azt a figurát, azt az alakot, amelyet az egyszeri póóógár megismerhetett a maga eseménytelen élete során. S talán éppen a napi politikához való viszonya a legérdekesebb, legárnyaltabb. 

Szerencsés volt, hogy nem kissrác korától fogtak az életrajzba, és nem tekintették kötelességnek, hogy a haláláig kövessék az életútját. (Ahogy mondtam, ahol abbahagyták, nekem az hiányérzetet okozott.)  Legalább a még hosszú évekig tartó edzősködésének a tényét megemlíthették volna. Meg azokat a sikereit is, amit ezzel a munkával ért el. 

Vagyis messze nem hibátlan a képregény, de messze nem érdektelen és unalmas. Ellenben ha nem is forradalmi a stílusa, szemgyönyörködtetők a rajzok, jók a perspektívái, ha nem is ennyire jók az alakábrázolásai. A forgatókönyv viszont arányos, érdekes és izgalmas, már amennyi izgalmat magában rejthet egy ennyire ismert életút. 

Azt kérdezed, mi az a 10-es szám a címben? Puskás tízparancsolata, ami vezette az életét. Nem ő alkotta a pontokat, iránymutatóul, örökül kapta. Azt nem tudom, hogy a tíz pont milyen kapcsolatban volt a mezének az állandó számával, ami szintén 10-es volt. 

KKETTK Közalapítvány, Budapest, 2021, 172 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156200204

8/10

A tanítás első napja* , véget ért a nyár. Olyan rövid volt! S van, ami nem változik, országosan sem, lokálisan sem. Meg van, ami igen. Kívülem és bennem. 

* A posztolások ideje nem mindig egyezik meg a megírás időpontjával

Gabriele Kuby

német író, szociológus és hívő, gyakorló katolikus. Keresztény és konzervatív. Problémás személy, ami abból is látszik, ha rákeresek a nevére, akkor a Gugli a keresési találatok alatt jelzi, hogy: „Előfordulhat, hogy egyes találatokat az európai uniós adatvédelmi törvény értelmében eltávolítottunk.” Ami szöveg nincs ott minden keresés alatt. 

Ez a könyve eredetileg 2012-ben jelent meg. Nálunk egy évvel később. Eddig összesen tizenhat országban. Mi, illetve a Kairosz Kiadó a leggyorsabbak között voltunk. Viszont a mából nézve a könyv két év híján tíz éves. Nyolc év alatt a moly.hu-n egy ember vallotta a kedvencének, és egy másik olvasó feltett három idézetet a könyvből. Vagyis érzékelhetőn ketten olvasták.

A téma, a könyv vagy ennyire érdektelen, vagy ennyire problémás. Vagy ennyire kényes. Igazából nem tudom eldönteni. A könyv tartalma, stílusa miatt sem. 

Foglalkoztasson-e, ami érdekel avagy Magyarország vs. Nyugat-Európa

Egyébként ennyire valóban nem foglalkoztat a kérdés. Csak valahogy így jöttek most össze a dolgok.

Meg az a nagy büdös helyzet, hogy hazánkban ennyire nem is kell, hogy foglalkoztasson. Emiatt nagyon sokan nem is veszik komolyan, nem tartják reális veszélynek. 

A Fidesz rettentő plakátjaival – hm, mit is mondjak, hogyan is fogalmazzak, sem a manipulatív sem a dogmatikus, sem didaktikus jelző nem fedi le igazán,milyenek is ezek az „alkotások” – is az a baj v(Illetve nem csak ez, de ez is.), hogy amiről beszél, Magyarországon még alig érzékelhető, így az átlagember számára nehezen komolyan vehető.  

Ha erre az lenne a random válaszom, hogy 2017-ben Kanadában már elzárással büntettek egy apát, mert a lányát a lányának merte nevezni, és azt mondta, semmi deformitás nincsen benne, ne akarja őt (she) senki átnevelni, akkor az innen Magyarországról, Kaszásdűlőről (hogy Mucsaröcsögéről ne is beszéljek) hihetetlen. Még. 

Mondjuk a hetvenes-nyolcvanas években melyik szülő hitte volna el, hogy harminc-negyven év múlva bajba kerülhet, ha ad egy atyait a pofátlan, szemtelen, ilyen-olyan csemetéjének? Gondolták volna az akkori nevelőszülők, ha csak a gyanúja is felmerül velük szemben akár a fizikai- akár a verbális erőszaknak, egy napon majd azonnal, figyelmeztetés nélkül elvehetik tőlük a gyereket? Vagy hogy egy gyerek, ha benyögi, hogy abúzálva lett, egy mondattal tönkreteheti a nevelőszülőket és elvitetheti a többi ott levő gyereket is?

A kicsit alábbi  internetes beszélgetés hozzászólása elmondja, hogy igen, van realitása, már Magyarországon is lehet félteni őket a gyermekeinket. Már akinek félelmetes az ilyesfajta nézetek, őrültségek térnyerése és csimotáinknak a gondolkodásába kényszerítése. Mindenki más örülhet a tolerancia, a humánum és a sokszínűség elementáris térnyerésének. 

Olyan ez, mint a migráns-kérdés: mivel itt nincsen jelen olyan mértékben, a többségnek egyáltalán nem érzékelhető a mindennapi életben, ezért bármi, ami erről szól, politika és felfújt marhaság. Miközben Európa kerítést épít, a magyar kerítést a magyarok is cikizik és kiröhögik. A görögöket meg dicsérik érte. Amikor a Keleti pályaudvar környéke tele volt, még akkor is csak az érzékelte a problémát, aki arra járt. 

Szeretetre méltó, vidám és nagy szívű munkatársammal, Krisztivel együtt utaztunk Röszke környékén. Sorra húztak el mellettünk a katonai járművek.
– Aki nem itt lakik, nem tudja, mire számíthat még. A nagyszüleim Röszkén laknak. Van egy nagy barackosuk. Abból élnek. Idén nem lesz bevételük. De lehet, hogy többet sem. A migránsok lezabálták majdnem az egész termést, fák tömkelegét törték ki, összeszemetelték, összeszarták az egész barackost. Még ha eltűnnek sem biztos, hogy jövő évre rendbe lehet hozni annyira, hogy pénzt is hozzon. Nem tudom, mi lesz a nagyiékkal. Segítünk nekik, de ennyivel nem tudunk...

Nem tudom, mi lett a nagyiékkal. Az olyan mértékű népvándorlás nem sokkal ezután megszűnt arrafelé, igen komoly katonai erők segítségével, és a kerítés is megépült. Azóta a migráns-kérdés csak a kormány riogatása a legtöbb magyar számára, mert a nyugati helyzettel nem sokan foglalkoznak, messze van az, nem is igaz, csak a Zorbán gyűlöletkeltése az. 

Egyfelől mert a személyes ismeretségi körömben két emberről tudom, hogy homoszexuális. Egyéb, ilyen-olyan LMBTQ-ságokról nem tudok. S úgy élethosszamat nézve is nagyjából egy kézen számolhatók azon alkalmak, amikor nem normál, heteroszexuális emberrel beszéltem. 

Nem azért, mintha kerültem volna őket, az egyik homo- illetve később kiderült, biszexuálissal kimondottan szociológiai kíváncsiságból elegyedtem szóba a budakalászi bányatavak partján, a nudis részen, ahová az akkor aktuális szerelmemet vártam (hiába). Időtöltésből, kezdetben mit sem sejtve kezdtem beszélgetni. Amikor az alábbi történt, már tudtam, hogy ők négyen, a beszélgető partnerem és barátai két házaspár, akik mindenki mindenkivel. Ekkor jött ki belőlem a kíváncsi szociológus.

Elmentünk úszni is a beszélgetőpartneremmel. Közben az akkor aktuális slágerfilmről, a „Házibuliról” beszélgettünk.
– S hogy tetszik neked Sophie Marceau? – kérdezte tőlem. 
– Szép kis csaj – válaszoltam neki két melltempó között –, olyan egzotikus arca van.
– Mint neked! – vágta rá biszexuális úszópartnerem. 
Mivel nincs és nem is volt soha egzotikus arcom, de a szociológiai kíváncsiság még mindig ott volt bennem, biztos, ami ziher, észrevétlenül két tempóval távolabb úsztam tőle. Csak verbálisan voltam kíváncsi. S még úgy sem a gyakorlatra, mindössze a miértekre. De amikor kiderült, hogy viszonylag közel lakunk egymáshoz Ferencvárosban, és felajánlották, hogy nagyon szívesen hazavisznek, elfogódottan, némi zavarban, ódzkodva utasítottam el a lehetőséget. 

Mivel a gender, úgy gondoljuk, nincsen jelen a mindennapokban, ez is, mint a migráncs-dolog, mindössze a kormány gyűlöletpolitikájának a következménye. 

Ahogy egy beszélgetésben érvelt valaki számomra. 

A maga szempontjából, a mindennapi gyakorlatot és tapasztalatot tekintve minden bizonnyal úgy van, ahogyan mondja. De egy másik tapasztalat egészen másról beszél. Olyan, mintha az előzőre reagálna. De nem így volt. Csupán valami nagyon hasonlóra.

Ugyanez a hozzászóló  következő gondolatában kifejtette, hogy a nyugati nézeteknek kell némi idő, amíg ide beszivárognak, és ugyanolyan teret nyernek, mint odakint. De azért ne feledjük, némi vita, elindulás, felhorkanás, megtorpanás már nálunk is volt egy gender-tanszék indítása kapcsán. Józan paraszti ésszel, ugye azt kérdeznénk, hát az meg mi a ráknak vajon? Egyelőre úgy lett, hogy lett, de aztán nem lett. 

Mi ez a könyv avagy milyen ez a könyv?

Az van, hogy Gabriele Kuby azt szedi össze, hogy a csudába öntötte el a világot, illetve Európát úgy húsz év alatt az emberjogi álarc, maszk mögé bújtatott őrület.

Mik voltak a folyamat részei, milyen lépések történtek milyen szervezetek által, hogy mára gyakorlatilag bárki és akárki sakkban tartható, aki nem vallja, hogy 

Négy láb jó, két láb rossz!

Kuby a francia forradalomtól indul, megvizsgálja a kezdeti feminista mozgalmat, az ENSZ szerepét a szexuális forradalom globálissá tételében, hogyan feküdt le előtte az Európai Unió, hogyan került be mára már az óvodákba is, miképpen tesz erőszakot a nyelven, a gondolkodáson, s hogyan lehetetleníti el a tudományos kutatást, a párbeszédet. Megtudjuk, hogy a tolerancia és az egyenjogúság igé jenagyon könnyedén hirdethető intoleránsan és diszkriminatív, rasszista módszerekkel. (Gondolj csak a Black Lives Matter akciókra, jelszavakra.) Vethetünk egy pillantást arra is, hogy milyen következményei vannak (voltak tíz éve), ha valaki hangot ad az egyet nem értésének. Aztán vetünk egy pillantást a végső célokra: a totális diktatúrára a szabadság nevében. 

Gabriele Kuby elsősorban keresztény, s mint ilyen, konzervatív. Nem is akar elfogulatlan lenni. Miért is akarna? Senki sem elfogulatlan. Aki azt mondja, hogy de, ő az, az vagy téved vagy hazudik. 

Például tudom, hogy elfogult vagyok Szerelmetesfeleségtársammal mindenféle szempontból. De közben azt is tudom, hogy teljesen reálisan látom őt. Így tudom, hogy okos, szép és kedves. Türelmes és rugalmas. ...nem folytatom. És azt is tudom, bár ő tagadja, hogy boszorkány és bűvölet alatt állok. Az nem lehet, hogy egy férfi tizensok évig ennyire szerelmes legyen egy nőbe, és amikor megnéz egy másikat valahol, mindig rájön, hogy ugyanaz a típus mint, aki otthon várja. De komolyan! 

Kuby a meggyőződését és a hitét írja le ebben a könyvben. Azt a meggyőződését, hogy a gender mainstreaming tönkreteszi Európát, és azt a hitét, hogy zsidó-keresztény erkölcs a földrészünk megtartó ereje, és ezt a megtartó erőt a szemünk láttára herélik ki és csonkolják minden végtagját. Erre még visszatérek. 

A könyv jobbára a tényekről szól. Van benne kereszténység is, de csak csekély terjedelemben. A fókusz a '68-ban kitört szexuális forradalom elburjánzásáról, eltorzulásáról és a józan ész elhagyásáról szól. Fókuszában elsősorban Európa, azon belül is Németország áll, de néha vet egy-egy pillantást Amerikára is. 

A német-orientáció evidens és tanulságos, de mert ilyen mélységében nyilván kevesen ismerik az ottani eseményeket, szervezeteket, politikai játszmákat, a háttérismeretek hiánya miatt szerintem néha kicsit sok van belőlük. 

Mire gondolok? Például a gender-ismereteket az iskolákba kényszerítő, ilyen-olyan szervezetek több oldalnyi névsorát olvasatlanul átlapoztam. Ahogyan a legambiciózusabb gendert-nyomatók bemutatását is. Valamint simán eltévedünk a számtalan, komplikált nevű civil szervezet (NGO) között, amiknek a nevét egy földi halandó két perc alatt felejti e.

Miközben értettem a szerző szándékát a hazájára vonatkozón, magyar olvasóként ezek az oldalak számomra teljesen feleslegesek voltak. Annyi információ-tartalmat akadt, hogy Németországban sem csupán egy-két kósza fecske próbálkozik liberálfasiszta diktatúra építgetésével. 

Kuby tényei avagy az állam (a sajátom) a padlón

Kuby tehát a tényekkel foglalkozik. Nem színez, nem sztorizik, nem emel ki egyes eseteket (kivéve egy fejezetet), hanem tényszerűen szikár, szinte lexikonszerű. Emiatt nem is könnyű olvasmány a könyve. Mi több, nem is túlságosan olvasmányos. Viszont ennek ellenére érdekes. 

Nem vékony a könyv. Gyakorlatilag végigveszi a gender-dolgokat, ahogy kell. S ahogyan azt az előző két, általam olvasott könyv, 

• Douglas Murray: A tömegek tébolya (Ez a könyv annak ismeretében plusz megdöbbentő, hogy a szerző maga is homoszexuális.)
• Szőnyi Szilárd: Föltámadott a gender

is megtette. Nem Kuby hibája, hanem hogy sorban olvasom mostanában ezeket a genderségeket, s evégett Kuby túl sokat nem tett hozzá az előzményekhez. (Amik kronologikusan egyébként utána jöttek.) De tett hozzá. 

De volt egy fejezete a könyvének, ahol a padlóra zuttyant az állam. Nagyon. Mert erről nem szólt eddig a fáma. Legalábbis nem ilyen nagyságrendben.

Az oktatás lenyúlásával foglalkozó részre gondolok. Erről eddig nagyon keveset hallottam, olvastam. Persze, itt van a „gyűlöletkeltő” Fidesz óriásplakátja, meg a „fasiszta” Dúró Dóra könyvdarálása, s ez a két jelenség beszél a gyermekek agyának lúgozásáról, de hazánkban annyira még nem nyúlta le az oktatást a gender mainstream. Ezért nem is veszik komolyan a Fidesz próbálkozását és Dúró Dóra visszafelé elsülő performanszát. 

Pedig, amit Kuby a németországi helyzetről mond, az félelmetes, felháborító és beteg. És tíz évvel ezelőtti. Szívem szerint ide másolnám az egész fejezetet, de nem fogom ezt tenni. Megpróbálom zanzásítani. 

Az oktatás teljes mértéken, brutálisan átszexualizált. A gyerekek és a fiatalok úton-útfélen már az óvodától felvilágosításban részesülnek. Az oviban kis kuckókat építettek ki, hogy szabadon megvizsgálhassák egymás testét. (Jó hír: az aktus szigorúan tilos!) Felvilágosító brossúrákat osztogatnak a szexualitás minden területéről, a pettingről, az orális és anális szexről, a nemi szervek felépítéséről, izgatásáról, kielégítéséről, a szexuális pozitúrákról, a különböző típus kapcsolatok (férfi-nő, nő-nő, férfi-férfi és mindez sokasával) lehetőségeiről. Az általános iskolában műpéniszen gyakorolják az óvszer helyes felhelyezését. Előadásokat kell hallgatniuk, ha akarják, ha nem a szexualitásról. Szerepjátékokban kell részt venniük: ha meleg lennél, egy homoszexuális bárban hogyan szólítanád le a neked tetsző fiút?

Az oktatóanyagok pragmatikusak: a szexualitásra csupán mint örömszerzési forrásra tekintenek, amelyet használjon csak mindenki kedve és szája íze szerint. Szó nincsen a házasságról, hűségről, a gyermekről mint áldásról. Van szó viszont a sokszínűségről, a mára több mint száz nem elfogadásáról és a velük való szexuális kapcsolatokról.

A gyerek különben sem áldás, hanem akadály és önmegvalósítást gátló tényező, gazdasági visszatartó erő: ennek érdekében igen széleskörű a fogamzásgátlás oktatása is, illetve az abortusz lehetőségének vaskos ajánlása. 

S döntő többségben szó sincsen a szexualitás testi, lelki veszélyforrásairól. S egyáltalán meg sem említtetik a házasság és a család mint érték. 

De a döbbenet nem ér itt véget. Van ennek egy következő lépcsőfoka. Ezeknek az ismereteknek az oktatása államilag finanszírozott és kikényszerített. Ismétlem, az óvodától kezdve. A következő lépcsőfok, hogy ebből senkinek nincsen esélye kimaradni. A szülők sem tehetik meg, hogy ellenállnak a rendszernek, vagy kiemeljék belőle a csimotájukat, mert nagyon komoly pénzbüntetések, elzárások (!) várnak rájuk. Sőt azt kockáztatják, hogy a gyermeküket gyámhatósági eljárással elveszik tőlük (!!!). 

Vagyis egyértelmű: ez az egész gusztustalanság (és ez alatt nem a szexualitást értem, sejtheted, mert az a maga helyén a világ legjobb, legszebb dolga), nem a gyerekekről szól, hanem a hihetetlenül vérkomoly ideológiai agymosásról. 

Az állam leesését erősítette még a tudományos kutatás ellehetetlenítésének a konkrét példái, valamint a gender mainstream-mel szembeszegülő oktatók, újságírók, szervezetek ellehetetlenítése, egyre rendszeresebbé váló munkahelyvesztése. Ez utóbbi is konkrét példákkal. 

S mondom újra, a könyv tíz éve jelent meg a hazájában. 

Szép új világ. 

(A könyv részletes tartalomjegyzékét itt találod.)

Kairosz, Budapest, 2013, 460 oldal · ISBN: 9789636626037

7/10

2021, elkezdődött az iskola. 

Dylan Dog jobbára búbánatos. S jobbára azért búbánatos, mert szerelmes. De ha már szerelmes, akkor legalább reménytelenül teszi, nehogy ne legyen búbánatos. Ördögi kör. De illik Dylan Doghoz. Még az is lehetséges, hogy ez Dylan Dog. Nem csupán a farmer vörös inggel, és télvíz idején is egy csupasz zakó. Meg a fizikai, pszichikai sebezhetősége. Kezdem azt hinni, hogy kiválóan megalkotott figura. 

Azon még gondolkodom, ez az ügyes formai húzás jelenti-e azt, hogy mondd is valamit, vagy csak egy roppant ügyes megoldással úgy tesz,mintha tenne ilyet? 

MORGANA

Író: Di Sclavi
Rajzoló: Stano

A kötetben szokás szerint két történet található. Az első címe Morgana. A névvé lett szó egyértelmű, nem is leplezett utalás a fata morgana, délibáb kifejezésre. A délibáb egy optikai jelenség, amelynek következtében dolgokról nem a maguk helyén és összefüggéseiben látunk képet. Erre a történetre ez többszörösen igaz.

Morgana egy szép fiatal lány, kedves arccal, dús fürtökkel. Morganával az az alapvető probléma, hogy már a történet legelején tudjuk, hogy halott. De mégis él, gondolkodik, érzékel és kommunikál. Morgana ezáltal egyszerre két világban él. Hal.

S mint ilyen, egyszerre látja ezt a világot, amelyben te és én most is élünk, és a maga eredeti állapota szerintit, a halottak, a zombik világát. De mert számára valamiért a mi világunk, a hús-véreké tűnik a valódinak (miközben az állapotából fakadó, ugye, a halottaké az övé), ezért amikor szembesül annak létével, nem megijed, ahogy az várható lenne, hanem azt hiszi, álmodik. Ezért a zombik brutális trancsírozása közepette is mosolyog, mert azt hiszi, ébren álmodik. 

Dylan Dog Morganából lát délibábot. Szép, fiatal lánynak látja a halott nőt, s ahogyan szokott, rögtön bele is szerelmesedik. 

S hogy legyen még egy csavar a történetben („Ez is barkács-könyv?” – fogja kérdezni Szerelemetesfeleségtársam) az eseményekbe hirtelen belekavarodik a rajzoló is. De élőként, mert ugye másképpen hogyan is rajzolhatna, a halottak világában. 

Vagyis a roppant hatásos probléma, amelynek azért mégis csak Philip K. Dick volt a mestere: melyik az igazi világ, mi is a valós valóság? Csak ezúttal horrorban feltéve a kérdés. 

A történet olvastatja magát, a végén a szörnyűségek ellenére, kicsit a kérdés kínja miatt is mosolyog az ember egyszeri olvasó gyereke, s megállapítja magában, hogy ez bizony nagyon hatásos volt, jók a fordulatok, a rajzok (nézd csak vissza az első képsorozaton azt a kockát, amikor a sírból nézünk kifelé, és hullik ránk a föld!), még a kérdés is nagyon jó, hiszen úgy szól, hogy... Tényleg, hogy is szól? 

S itt érezzük, hogy pompásan felépített, kitalált blöff tátott szájú, elismerőn csettintő élvezői vagyunk. A képregény elolvasása után pár nappal, lám,mire jó a blogírás, az érzés erősödik, mert elő kellett vennem a füzetet, és nem csak amiatt, hogy illusztrálhassam, miről beszélek, hanem azért is, mert nem volt már egyértelmű, miről szólt a sztori. 

Mert a végső, belém égett blikk az, hogy valami jól megcsinált, megkapó szürreális blöff, aminek a hangulatától nehezen szabadul az ember, de a mondanivalóját akárhogy keresgél, nem leli sehogyan sem.

A HALÁL UTÁN

Író: Marcheselli – Sclavi
Rajzoló: Soldi

Klasszikus, lineáris a történetvezetés, némi visszaemlékezéssel, de az még nem játék az idővel. De a klasszikus történetbe beletrafál a misztikum. Ezúttal a megjelenő, kommunikációképes Halál képében. 

A Halál félelmetes, de nem rémisztő. Félelmetes, mert a visszavonhatatlan elmúlás hozza (mármint amikor nem a Morgana történetben vagyunk, ugyebár.), félelmetes, ahogyan kinéz, de a maga módján kommunikatív, sőt, empatikus is. Dylant kimondottan bírja. Nekem ez a Halál-ábrázolás hajadzik Terry Pretchett nagyon jópofa (brrr, ilyet leírni is...) Halál-figurájára. De eszembe jutott még Sütő András mesejátéka, a Kalandozások Ihajcsuhajdiában is. 

Dylan a rendőr cimbije révén rálel a prostira, akit el akart venni feleségül. Bree egy kórházban haldoklik: AIDS-es. A végső stádiumban van. A kórházi ágya mellett megjelenik a Halál.

Dylan könyörög neki, ne vigye el még el a nőt. A halál üzletet ajánl: életet az életért, Dylan két napon belül öljön meg valakit. Azt, hogy kit, rá van bízva. 

A városban egy sorozatgyilkos vérengz. (Mikor nem?) A rendőr haver Dylan segítségét kéri. Nem mintha rászorulna (s nem mintha nem szorulna rá), sokkal inkább azért, hogy elterelje a gondolatait. Mert Dylant, mintegy szokása szerint, nincsen jó állapotban. De ez milyen szépen jón át a képeken, figyeld csak!

Dylan beleveti magát a nyomozásba, és hamarosan rájön, mi az összekötő láncszem az áldozatok között. Egy gyilkos, akiről mindenki úgy tudja, hogy éppen Dylan áldozataként, levágott kézzel, lábbal, savtól összemart testtel a folyóba veszett. De hogyan lehet egy halott a sorozatgyilkos? (Hogyan, hogyan, ahogy a Morganában láttuk! De ez most egy másik történet, itt egy élő kell gyilkosnak. Hát él is! Apafej, tiszta Terminator a pasas! A krimi szálat nem mesélem el, csúnya lenne, meg csúnya ügy is, csúnya látvánnyal. Dylan persze a végére jár, milyen is lenne, ha nem? (Bár ebben a világban még ez is simán elképzelhető.) Van vér, kaszabolás, felhajtás, izgalom rendesen, vastagon kiderül, hogy Dylan messze nem sebezhetetlen, de az is, persze, hogy, nem hiába küzd. Az egyszer feldarabolódott pasas újra puzzleként végzi. Most végleg. S ahogyan az első esetben, úgy most sem Dylan olyan brutális állt, hogy ezt végrehajtsa. Így alakul, a szükségszerűség, ugye... Mer' hogy a pasas annyira aberrált barom volt, hogy darabolva küldte el a rendőrségre az áldozatai maradékát... 

Aztán alku ide, alku oda, a Halál... De nem, ezt nem mondom el! Legyen annyi elég, hogy a Halál úgy tartja a szavát, hogy nem tartja be. Vagy úgy nem tartja be, hogy betartja. Tetszés szerinti. Maradjunk annyiban, hogy Dylan nem utálja érte, s ez sokat mondó. 

De Bree, miközben éltében kézzel-lábbal tiltakozott Dylan házassági, szerelmes közeledési ellen, „szerelmemként” búcsúzik el tőle. S tudod, nincs itt semmi gejl, olyan kis csendesen megható az egész. Mondom, szép. Még a Halált sem tudjuk utálni, ha reálisak vagyunk. Csak a munkáját végzi. Ellenőr a buszon, villamoson: nem ő antipatikus, hanem a munkaköre. 

Miközben tudom, hogy mindenkinek vannak halottai, hiszen akinek nincsenek, az nem is ember, mégis valamiért mindig egyfajta kiválasztottsági tudtom volt. Amit semmire nem értékeltem, az ég világon semmi értelmét nem láttam. Csak úgy éreztem, azért nem sokan vagyunk akik elmondhatják, hétévesen már nem volt anyukájuk, s tizennyolcan már apjuk sem. Hogy a franc a választottságba! 

De a halál ténye, jelenléte ezért igen korán tudatosodhatott bennem. Nem tekintem a barátomnak. Csak volt lehetőségem tudomásul venni a létét. Amennyire egy halandó tudomásul tudja ezt venni. Amennyire egy hét éves fiúcska elfogadhatja, hogy a huszonhét éves anyukája meghaljon. 

LÍRAI THRILLER-HORROR, MONDOM

Vagyis ahogyan mondtam: mindkét történetben van töményen borzalom, de dominánsan, fogyaszthatón van líra is, és érdekes módon az utóbbi dominál. Jót tesz a történetnek. Darabolással, sorozatgyilkossal, a zombikkal folyót lehet már rekeszteni. Megható horrornak, thrillernek azért nem vagyunk bőviben.

(Jól hangzik ez a mondat, de mert én nem szeretem ezt a műfajt, ezáltal nem is nagyon fogyasztom. Vagyis blöfföltem. Bejött?)

Így bármennyire felnyomta is vérnyomásomat a sorozat előző kötete, a maga egyoldalú, hazug üzenetével, nagylelkű vagyok, megbocsátottam. Ha könyvtárban járok, lesz folytatás...

*

Frike Comics, Budapest, 2020, 186 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891182 · Illusztrálta: Angelo Stano

7/10

2021 augusztusából már csak két és fél nap van. Véget ért a nyár, pedig most kezdődött. S jön az újabb hullám, szeptemberre hívták, úgy tudják, akkor jön. S mindenről az oltatlanok tehetnek, hát a korlátozások is őket fogják érinteni. A Facebook meg megint tiltja a blogom linkjét. Bár az a tény, hogy ma kaptam egy üzenetet, hogy tizenhat bejegyzésem sérti a közösségi elveket és mind a tizenhat egy ugyanazon bejegyzés volt, igazolni látszik azt a személyes üzenetet, amit tegnap kaptam a siránkozásomra: annyi ember van tiltva manapság, és olyan bejegyzésekért (pl. kutyaképek), amik az üldözési mániát és a konteót kizárják. Sima bug lesz ez. Mondta az ismerősöm.

Nem mondom, hogy nem találkoztam még Ben Jonson nevével, mert de. Annyit tudtam róla, hogy Shakespeare közel tíz évvel fiatalabb kor- és vetélytársa volt. A neve írásformájának ellenére nem skandináv, hanem angol.

Azt nem tudtam, hogy írt közel hatvan darabot, hogy költőként is funkcionált, s hogy a kiadott drámáihoz írt előszavai jogán az első irodalomelméleti szakember is volt. 

Igaztalan vele szemben a múló idő. Shakespeare mellett ő voltaképpen csak széljegyzet. Idegesítő lehet egy zseni árnyékában alkotni, és tudni, hogy a második helynél soha nem juthat előrébb az ember.

Pompás darab erről Peter Schaffer „Amadeus”-a, amiből Milos Forman készített egy nagyon jó, azonos című filmet. Az idegesítő, infantilis, de zenei szempontból felülmúlhatatlan Mozart felemelkedését és tündöklését mutatja be a darab és a film, a kor másik, nagy, de Mozart mellett eltörpülő udvari zeneszerzőjének, Salierinek a nézőpontjából.

Én mindössze annyit tudtam Ben Jonsonról, hogy a Volpone című darabot ő írta. De hogy kicsoda Volpone és miről szól a darab, arról csak segédfogalmam volt. 

Az az ismeretmorzsa hullott még be az elmébe, hogy a Volpone-nak volt valami köze Molière-hez, talán a Képzelt beteg vagy A fösvény révén, de ez az információ opálüvegen át nézett ködös tájhoz volt hasonlatos. 

George Vertue: Ben Jonson

*

Volpone egy csaló gazember. és a Volpone-ban minden szereplő pénzéhes disznó. Voltaképpen nincsen az egész darabban egy szimpatikus figura. A cselekmény a vagyon, a pénz körül forog, mindenki a megszerzésének szentel  és rendel alá mindent. Mindenki a másét kívánja, munkáról szó sincsen, csak furfangról, fortélyról, csalásról, becsapásról, rablásról, ingyenélésről. 

Volpone dúsgazdag, haldokló nemesnek adja ki magát. (Vagy az is? Mármint haldoklónak nem haldokló, de a társadalmi rangja nem derül ki egyértelműen a történet során.) A látogatói kizárólag a vélt vagyona miatt látogatják, s tudva, hogy rokonai nincsenek, a végrendelet kiváltságosai akarnak lenni. Ennek érdekében ki-ki a magáéval járul hozzá, hogy így-úgy megvásárolhassa Volpone halála utáni áldását: az ő neve állhasson a papíron. Gyűlik hát a láda mélyén a az remény-örökösök általi vagyon. A látogatók Volpone pénzét akarják, Volpone meg az övékét. 

Látszólag egy kivétel van az egész, díszes társaságban: Mosca, a légy, Volpone független szolgálója. Ő azon az elven van, hogy a pénz, a vagyon jó, de nem tartogatni való, hanem elkölteni. S úgy fest, nem érdekli sem Volpone növekvő bevétele, sem a végrendelet érdekében alázatoskodó látogatókból adódó lehetőségek. Úgy fest, ő csak a gazdája érdekében tüsténkedik és manipulál. Majd a végén kiderül, voltaképpen ő legnagyobb gazember mind közül, ha lehet egyáltalán rangsorolni a szereplőket. 

Volpone mindenkit becsap. Mosca mindenkit és a gazdáját is. Az egyik pénzes látogató Mosca cselvetésének köszönhetőn a feleségét ajánlja fel Volpone-nak. A másik a saját fiát tagadja ki az örökségéből, Volpone halála és az ő öröksége reményében. A legtisztességesebb még a prostituált, aki megunva erkölcstelen életét, el akarja vetetni magát a  „haldoklóval”, hogy felhagyva a legősibb foglalkozással, kényelmesen élhessen. 

Sokat gondolkodtam már a következőn. Az ismert nagy embereket, legyenek üzletemberek, vállalkozók, pénzemberek, politikusok, bárkik, mindenki vastagon kritizálja, okkal-joggal a pénzhez, a vagyonhoz való viszonyuk, és az ennek érdekében megtett lépéseik végett. 

De nekem nagyon sokszor eszembe jut, Dinnyés József igen rövid, ám annál találóbb és mindent leleplező dala.

Az erkölcsössség, barátom, a nagyapám is úgy látta, 
Minden egyes esetben az alkalom hiánya.

Vagyis kérdés, ki mit tenne a helyükben, ki mennyire nem élne vissza az adódó lehetőségekkel, kapcsolatokkal, összefonódásokkal? Ki lenne az, aki a sajátjainak nem juttatna valamit, ha megtehetné? Ki nem venne el semmivel se többet, mint ami jár, vagy legfeljebb amire valóban szüksége van, ha büntetlenül, fű alatt megtehetné? Ki nem cserélné le a Suzukiját egy pozícióval járó Lexusra? Ki az, aki Bivalybasznádot választaná nyaralóhelynek, miközben Dubajra is van lehetősége? Ki az, aki maradna a panelben, és fittyet hányna a medencés, jakuzzis, többszintes okos házra, ha simán, gond nélkül megtehetné? 

S vajon ki az, aki nem köti meg a maga szintjén a maga erkölcsi kompromisszumait, csak hogy néhány cseppel többet sajtoljon ki az életből? Aki egy csavart nem vitt még el a gyárból, aki soha, semmire nem használta a maga érdekében, feketén a munkaadója erőforrásait? Aki vállalkozóként mindig, mindenről adott számlát, aki melósként soha nem fusizott? Aki céges autóval még nem tett soha magánköröket? Nem sorolom tovább. 

A következményeiben van ugyan különbség a mértékek nagysága között, de erkölcsi, morális és etikai szempontból voltaképpen semmi jelentősége az összegek nagyságának. Aki pár csavart visz haza, vagy suttyomban otthonra fénymásol ezt-azt, végső soron ugyanazt követi el, mint az üzletember, a politikus, aki a melós szempontjából beláthatatlan összegek felett van pozícióban, és visszaél vele: elveszi, ami másé. Lop. A csavar kicsi összeg a gyárhoz, az EU-s pénzekhez képest, de végső soron nincsen köztük különbség. 

*

A darab, a szerző feltüntetése csalóka. Már az szennycímlap belső oldala ezt mondja:

S. Zweig és J. Romains átdolgozását fordította és kiegészítette Illyés Gyula

Illyés Gyula aztán megmagyarázza ezt a névhalmozást. 

Ez a Volpone nem pusztán Ben Jonson alkotása; átdolgozás, nem is egyszeri. A mű eredeti formája két cselekvényt társít, hosszadalmasan, az alapgondolat ártalmára. Az egyik elhagyása – a lényeg kiemelése – a darabnak új diadalutat nyitott. Erre vállalkozott – nem elsőként a német Stefan Zweig; az ő átalakítását alakította szinte Molière-i mintára a francia Jules Romains. A kézen-közön azonban az angol eredeti sok íze eltűnt. Ezeket próbálta újrakelteni s pótolni ez az itteni magyar szöveg, melyet egyszerűen fordításnak azért nem lehet nevezni, mert jó néhány olyan része van, amely sem a német, sem a francia váltojzatban nincs meg; van olyan, amely nincs meg az angolban sem. A művel tehát némileg az történt, ami a nemzeteken végigvándorló mesék sorsa szokott lenni, hasonult, honosodott. A szereplők nevének magyarítását mégis túlzásnak éreztem. Volpone nevében a róka, Moscáéban a légy, Corvinóéban a holló, Corbaccióéban a varjú, Leonéban az oroszlán neve rejlik, a helyszínt érzékeltetik – Olaszországot.

Vagyis van ez a Ben Jonson darab, ami voltaképpen a Ben Jonson-darab sokadik átdolgozása, kihagyásokkal, szerkesztésekkel, s ami az átdolgozások átdolgozása. Csoda, hogy ott maradt felette az eredeti szerző neve.

Az átdolgozások ténye viszont azt mondja, az eredeti művel voltak/vannak bajok. Nem tudom, más magyar kiadásai mennyire hűek az eredeti szöveghez, én még csak ezzel találkoztam. Persze ezek után feltehető még az a kérdés is, egyáltalán melyik az eredeti szöveg... Ez a minimum három kézen átment is Ben Jonson nevét viseli.

Ó, igen, és az eredeti verses formájú volt... Rája adásul. Ez valamelyest megmagyarázza, legalábbis így vélem, mit keresnek verses betétek a szövegben. 

*

Nem is tudom, érdemes bármit írnom a darabról egy összegzésen kívül. A Volpone, s most Shakespeare Vilmost felejtsük el egy pillanatra, gyakorlatilag az angol színjátszás egyik leghíresebbike. Nem mondható elfeledettnek. (Magyarországon például 2017-ben Alföldi Róbert vitte színre Szombathelyen.) Vagyis van róla vélemény is, ha az ember megkapargatja a netet. Éppen ezért nem látom értelmét, csak egy nagyon szubjektív és rövid véleménynek. 

Előre bocsátva, hogy mivel a Depardieu-film a befejezésétől eltekintve hozta az Illyés által átdolgozott (érdekesség: elírtam az átdolgozott szót: átfoltozott lett belőle. Voltaképpen az sem rossz.) változat történését. De annyira, hogy olvasás közben Volpone nekem Helyei László hangjával és Depardieu arcával jelent meg. 

A szakszerűtlen és minden szakmaiságot nélkülöző véleményem az, hogy a Volpone (háromszorosan átdolgozott, szabdalt, toldott-foldott, fordított változata) egy roppant szórakoztató, de mondanivalójában szomorú darab. Arról szól, hogyan értjük félre az életet és az élet lényegét, és a félreértés miatt hogyan feledkezünk meg az emberségről.

Nem vagyok pénzellenes. Nincsen bajom a gazdagokkal sem. De...

Könnyű nekem, nincsen semmi vagyonom. A legértékesebb tárgyunk (bár én személyként tekintek rá, és életemben először érzelmi kapcsolatom van egy autó iránt; nem, ne jusson eszedbe a kipufogót módszeresen magáévá tevő migráns videója!) Füsti, a kis Toyota autónk. Laksom sincsen, a dolgok jelenlegi állapotában majd úgy tizenöt év múlva lesz. Most ötvennégy vagyok. Lúzer, a pasas, mi? Még a laptopom is egy repedt házú, 2009-es Fujitsu-gép. Ugyan már dual-magos Pentium procival, de két giga rammal, hdd-vel. Viszont recseg a mikrofon csatlakozó, ami azért nem baj, mert úgyis valami baja van már a hangkártyának is: az is torzan szól. Nagyon halvány a tükröződő monitor, napfényben már maximális fényerő mellett is alig látszik rajta bármi. A maximális fényerőnél alább már nem érdemes állítanom. A X-betű nagyon régen kijár, törött a betűgomb. A dvd-lejátszója már régen tönkrement, ki is szedtem. De így legalább megtanultam pendrive-ról telepíteni az oprendszert Nem sokkal komplikáltabb, de gyorsabban meg van. Akkor is, ha csak 2.0-s usb-portok vannak a gépen. De tudod mi van? El tudnék képzelni magamnak egy sokkal modernebb, nagyobb memóriás, ssd-s gépet. De mindent összevetve a mostani esetében csak a hang és a képernyő-probléma zavaró a számomra. Az előbbi jobban. nem tudok rajta zenét hallgatni. 

Nem keresek valami jól. Alig kapok többet, mint a két éve dolgozó, diplomás, pedagógus lányom, és lényegesen kevesebbet, mint az asztalos, bár alkalmazott fiam. Nem vélem úgy, hogy nagy igényeim vannak. Havonta veszek három-négy könyvet. Tény, megtehetjük, hogy évente elmegyünk nyaralni. Hárman, a két bérből. De ehhez már vastagon szükség van Szerelmetesfeleségtársamra. Soha nem akartam gazdag lenni. (Ennek ellentmond, hogy minden héten lottózom. De annak oka elsősorban az, hogy ne kelljen hitelből fizetni az első lakásunkat, és tudjak segíteni a gyerekeimnek: az egyik a párjánál lakik, a másik meg albérletben a párjával.) Magamnak csak földszintes álmaim vannak. Írtam már róla: egy kis kert, diófa, a fiam csinálta asztallal, paddal alatta, egy kancsó bor, és ott írogatni. Ha lehet, nem Budapesten. De még azzal se lenne nagy bajom, ha ott... Mondjuk itt, Óbudán vagy a közelében, a hegyekben valahol. 

Aztán ki, tudja, tán én is elveszteném a józan eszemet, ha tágulnának a lehetőségek. Mert hiába imádom Füstit, és érezném a lecserélését árulásnak, megcsalásnak, ha egyszer az autópályán az előzés megkezdése adott esetben még négyesben sem életbiztosítás vele... Ha érted mire gondolok. 

Annyit akartam mondani, Isten bizony soha nem vágytam sokra, és úgy gondolom, tudom, mi az elég. Van ismerősöm, akinél ez marhára nem így működik. Neki valamiért sokkal fontosabb a látszat, a menőség, a tárgyak és események felszínes üzenete. Nem a dolgok használati értéke, nem az események személyes élmény-vonatkozása a fontos, hanem az, mit üzennek ezek másoknak, hogyan láthatja kívülről saját magát, mi az üzenete annak, hogy neki ez vagy az a tárgy a birtokában van, és mi az üzenete annak, hogy itt van, vagy ott van. Egy étterem nem arról szól, hogy ott milyen jól főznek, milyen különlegességet ehet (a vicc az, hogy nem eszik különlegességeket, gyakorlatilag egyutas számára a választék) hanem arról, milyen hely, és megteheti, hogy ott üljön. Hogy kívülről látszik, ott ül. 

A Volponé-ban mindenki nagyot, sokat akar. Mintha a pénz boldogítana. (Annak ellenére, hogy a hiánya boldogtalanít, elfogadom.) A mérték: amennyit csak lehet. S mód van rá, bármi áron mindent, bárki kárára. Ezért nem szimpatikus senki sem a darabban. 

Az általam olvasott verzió könnyen fogyasztható, olvasmányos, érthető, fordulatos, érdekes, mulatságos, szomorú szöveg arról, milyen mocskos ez a világ és milyen mocskok tudunk lenni egymáshoz, hogy egy kicsit jobban élhessünk. Szerintem ennyi pont elég ahhoz, hogy bárkit érdekelhessen! 

*

S itt van a darab 1974-es magyar, tévéfilm-változata, Major Tamással, Kállai Ferenccel, Helyei Lászlóval, és sokan másokkal. 

Szépirodalmi, Budapest, 1954, 112 oldal · puhatáblás · Illusztrálta: Illyés Gyula

9/10

2021 augusztus utolsó napjai, kettesben itthon Szerelmetesfelségtársammal, ő mindjárt megy úszni, én könyvtárba akartam menni, de nincsenek nyitva szombaton; ma reggeltől újra tiltja a blogomat a Facebook.