A mohabacsi-olvas.blog.hu bejegyzései gyakorlatilag kivétel nélkül a Blogcímlapra kerülnek. A kiadványaikról írt értékeléseimet kivétel nélkül megosztja a Facebook oldalán a Napkút Kiadó. Az elmúlt héten elvileg három bejegyzésemet élesítették. Nem egetverő eredmények ezek, bár valamit minden bizonnyal jelentenek. 

S azért mondom, mert a Facebook ismét TILTJA A BLOGOM LINKJÉT. Ami nem csupán azzal jár, hogy nem tudok semmit megosztani, amiben a blog internetes címe szerepel, hanem azzal is, hogy mindenhonnan eltűnik a link, ahol csak előfordult a Facebook-on. Vagyis például a Napkút Kiadó oldaláról is. Meg a blogot népszerűsítő saját Facebook-oldalamról is.

Több hónapnyi elkeseredett próbálkozás után, amelyre rendre és egyáltalán NEM KAPTAM VÁLASZT a Facebbok körülbelül két hete ismét engedélyezte a blogom linkjének a megosztását.  Addig, bármilyen, a blogomról származó linket akartam megosztani, ezt az üzentet kaptam:

Azt azért megtudta, hogy milyen közösségi alapelveket sértek. 

Nyugodtan mondhatom, egyiket sem sértem. Ezek után kapok arról is tájékoztatást, hogyan gyakorolják ezeket az elveket. 

Egy kedves ismerőstől kaptam egy linkgyűjteményt, amely segítséget ad, hogy adott esetekben hol lehet felvenni a közösségi oldallal a kapcsolatot. 

Mondjuk már az is több mint érdekes, hogy nyomozni kell az ilyen linkek után. Aztán az is feltűnő, hogy a linkek között nincsen olyan, amely a Facebook tiltásaival lenne kapcsolatos. 

Ahogyan az is, hm, mi is erre a jó szó, hogy eleve közlik, nem válaszolnak minden levélre. Aztán meg azt hazudják, hogy e-mailt küldenek. 

Nem küldenek. Legalábbis én nem kaptam egyet sem. Pedig gyakorlatilag naponta írtam nekik. Amikor a tiltást feloldották, akkor sem jött értesítés. Mintegy véletlenül vettem észre, hogy újra használhatom az oldalon a blog linkjét. 

S akkor ma megérkezett a hét vicce: annak a Dylan Dog-képregénynek az értékelése miatt lett letiltva ismét a Moha olvasónaplója-oldal, amely egy 1992-es, olaszországi esetre reagál, amikor az ottani törvényhozás cenzúrázni akarta a gyermekeknek szánt, erőszakos képregényeket. Vagyis amely képregény a CENZÚRÁRÓL SZÓL. Hahaha! Ironikus, nem?

Bár én most inkább dühös vagyok...

A képregény alkotói nem lacafacáznak. Pillanatok alatt meglelik a megfelelő összefüggéseket. Nézd csak, és olvasd el a szövegbuborékokat is, lényegesek a szövegek! Ha érdekel a képregény egészéről írt bejegyzés, itt megtalálod.

Azért ez vicces nem? A Facebook pedig egy ilyen üzenet után letiltja a blogomat. 

Megtaláljam az összefüggést? Ha a Facebook számára sértő, hogy a jobboldali gondolkodást párhuzamba hozzák az alkotók a fasizmussal és az inkvizícióval, akkor a Facebook jobboldali? Avagy az a tény, hogy a blogommal kapcsolatban éppent az a gyakrlatot követték, amelyet a képregény kifogásol, ismét azt sugallja, hogy ezen közösségi média konzervatív? 

Avagy sokkal inkább másról van szó? Nem leszek álnaiv: persze, hogy másról! 

S az egészben az a szomorú, hogyha nem csupán az informatika ostoba algoritmusa végezte ezt, akkor van valahol egy sunyi kis szemétláda takonypóc, aki most a markába vihogva ül a szoba sötét sarkában és joggal röhög: simán, egy Bejelentés-gomb megnyomással teheti tönkre hónapok, évek munkáját. 

Mondjuk egész pontosan nem tudom, mi a csudának próbálkozom olyan témával, közeggel, ami soha nem érdekelt igazán, és becsülni sem tartottam sokra. Nem vitázom: magától értetődik, hogy mindent lehet jól és rosszul is csinálni. Ahogyan az is, hogy minden műfajnak lehetnek mesterei és kutyaütői is. Meg erős középutasai is, akik sokszor csak a műfajok farvizén, a kliséikkel élnek túl. 

Mivel soha nem érdekelt igazán a horror semmilyen formában, nem érzem magam hivatottnak arra, hogy műfajon belüli minősítéseket, összehasonlításokat tegyek. Miért hazudnék: a meglevő ujjaim száma elég, sőt sok is ahhoz, hogy az olvasott, látott horrorokat felsoroljam. 

Azt viszont nem mondom, hogy mindegyik hatástalannak bizonyult, amelyikkel behatóbban találkoztam. Anno a Madarak után alig mertem átmenni a Baross téri, akkor felülről még teljesen nyitott arénáján, mert azt a galambok megkülönböztetetten kedvelték. Vagy amikor a Ragyogást láttam és olvastam, éppen szállodában dolgoztam. Szerinted? Tél volt, vendég alig, tök egyedül voltam az adott emelet adott szobája előtt. A szobaajtók egytől egyig tárva nyitva, nagytakarítás alatt állt az emelet. S ahogy elmentem az adott szoba előtt, bentről, a fürdőből valami zaj hallatszott... Szerinted mennyi idő alatt hagytam el a folyosórészt? 

Szóval eszembe sincsen azt mondani, hogy a horror hatástalan műfaj. A jó horror hatásos. A hatása a telt nadrágokban, a későbbi szorongásokban, a képi sokkolás erejében rejlik. 

De ha megkérdeznéd, hogy mi értelme van a Madaraknak vagy a Ragyogásnak, bajban lennék. Nem azt mondom, hogy nincsen nekik ilyen. De azt igen, hogy a magam részéről hiába is próbálkoztam a megtalálással. Még a külső segítség is kudarcot mondott. Meg akartam érteni, mi a horror lényege. Mármint azon túl, ami adja magát. S hogy van-e neki ilyenje egyáltalán. Feladtam. 

Szóval emiatt aztán, könnyen beláthatod, furcsa ez az erőlködésem Dylan Doggal.

Várj! Nem! Most hazudok! A The Walking Dead képregény első történet-folyama, úgy rémlik, a huszonegykettedik füzetig tartott. Na, az lenyűgözött. Nem, nem a sztori. A zombikkal, vámpírokkal, vérfarkasokkal a világból ki tudsz üldözni. Simán. A viszonyok, a viszonyulások, na az, az aztán ott volt a The Walking Dead-ben. Változatosan, érdekesen, elgondolkodtatón,majdnem mindvégig. A zombik [legyintés] csak díszlet és kellék voltak mindehhez. 

De ez még nem indok a Dylan Dog olvasgatására. Valószínűleg a Morgan Lost-képregények minősége tehet róla, hogy próbálkozom. Meg a kiadó, a Sergio Bonelli azonossága,  S még az is, hogy a z előző, a hetedik résszel azért belenyúltam a jóba. Az sem horror, viszont nagyon hangulatos, nagyon ötletes képregény volt. 

Lássuk tehát a nyolcadik részt!

ÉJFÉL UTÁN

A szerző Tiziano Sclavi, Dylan Dog atyja. A rajzoló Giampiero Casertano. 

Dylan Dog hazaérkezik a kocsijával, és a homlokára csap, amikor indult, megint elfelejtette eltenni a lakáskulcsát. Barátja, segítője, Groucho viszont alszik. Nagyon alszik. Annyira, hogy nem is reagál Dylan kopogtatására, csengetésére. Csak a szomszédok reagálnak. Az első képkockák megadják a történet hangulatát. 

Dylan mit tehet, elindul vissza a barátnőjéhez. Egy telefonfülkéből fel akarja őt hívni. A brutális pech-sorozata itt veszi kezdetét. Ezt a negatív-szériát a szerzők kimondhatatlanul ügyesen, okosan építették fel. Ráadásul párhuzamosan futtatták a gyilkos történetét is. A csendes hazaérkezésből egy őrült, zaklatott, hajszás, életveszélyes, véres üldözősdi válik. De közben van esélyünk mosolyogni is. Még a gyilkolás közben is. 

A cselekmény az, ami: egy őrült éjszakán az őrült gyilkos nyomában, előtt, mögött, hulló hullák, félreértések , meglepetések, majd Groucho nagy poénja, ami Dylan számára az egész zaklatott éjt okozta.Roppant szórakoztató, borzongató, néha mulatságos túlzás. Jó, na! Nem mond semmit, nem is akar több lenni, mint szórakoztatás. De annak kiváló. Pont. 

Ja, és nem horror: maximum thriller. 

BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS

Program-képregény, amit a félelem szült. Ami gyakorlati szempontból teljesen jogos. 

A Boszorkányüldözést valós események inspirálták: Tiziano Sclavi ezzel a történettel válaszolt 1992-ben azoknak az olasz politikusoknak, akik akkoriban a fiatalság megrontásával vádolták a képregényeket.

– olvassuk a belső borítón. Valahogy már ekkor rossz érzésem volt vele kapcsolatban.

(Tényleg, nem belemagyarázom. Néha működik az intuícióm, már gondolkodtam rajta, hogy valahogy tudatosabban kellene használnom, és valahogy fejleszteni is jó lenne.)

Nem tudom, mi történt pontosan 1992-ben Olaszországban a képregény-fronton. Ha az, ami ebből a képregényből kiderül, akkor arról van szó, hogy némely politikusok felfigyeltek a képregényekben tomboló brutális erőszakra, és úgy vélték, annak permanens szemlélése nem biztos, hogy jó hatással van a fiatalságra. Ha hihetünk ennek a képregénynek, léptek is. De a Dylan Dogot és társait a mai napig megjelenteti a kiadó, tehát a tiltásból nem lett tartós termék. 

A családi legendárium szerint a Magyarországon bemutatott valamelyik Robin Hood-film hatása a néhány háztartásban barkácsolt íjjal pontosan gyerekszembe lőtt nyílvessző lett. Nem tudom, így volt-e, de tény, hogy a Minden lében két kanál bármelyik epizódjának a megnézése után én voltam egy személyben Lord Brett Sinclair és Danny Wilde, s ebben a biztos tudatban izzadás levegőbunyóztam a képzelt ellenfelekkel a Szerdahelyi utcai lakásunk macskaköves udvarán. De volt, hogy Old Shatterhandként tettem ezt, és ötévesen legalább olyan jóképű és erős voltam, mint Lex Barker. 

Szóval azért egy legyintéssel negligálni a gyerekek utánzókészségét, befolyásolhatóságát legalább akkora botlás, mint azt gondolni, hogy aki megnéz egy horror bármit, az másnap belezi kifelé a családját vagy a barátait.

Viszont az tény, hogy a gyerekkoromban nézett filmek, olvasott könyvek, lapozott képregények, tény, ami tény, a közelében nem voltak a maiak realitásának. Ha verekedés volt, akkor nem fröcskölt a vér, a kard nem szúrta át a galád ellent, a géppuska nem szaggatta cafatokra a mellet, nem szaggatta le tőből a lábakat, az asztalt nem díszítették vértől csöpögő, levágott fejek, és így tovább. A Madarak horrorfilm, de semmi ilyesmi nincsen benne.

A ma termékei abszolút reálisak. Ez a képregény is.

Nem tisztem, mert ismerem sincsen hozzá, vajon hogyan hat a reális képi brutalitás a csemetékre. Én például soha nem szerettem ilyesmit nézegetni. Semmiféle feszültségemet nem vezette le, semmiféle agressziót nem oldott fel bennem. Nem féltem az ilyen látványtól, nem undorodtam tőle, egyszerűen, döntő többségében értelmetlennek tartottam/tartom. Tény, ha valami csonkolásos jelenetet nézek, összeugrik a gyomrom, ökölbe szorul a kezem. Például a fenti képnél is. (Tudom, ez nem csonkolás...)

Nem tudom, gyerekként hogyan hatott volna rám az ilyen reális látvány. De azt is tudom, hogy egyszer beültem egyedül a moziba egy Koncert szólópisztolyra című filmre. Semmire nem emlékszem belőle, csak egyetlen jelenetre: premier plánban mutattak egy golflabdát. Lendült az ütő, telibe kapta a labdát, az messzire szállt, és alóla azonnal felugrott egy halott keze a föld alól. Évekig kísértett a látvány.

Ahogyan az Alfa holdbázis azon része is, amikor egy pasi látta egy csillag születését, és onnantól mindenféle energiát elszívott: tárgyakból, emberekből. A végén egy lézerfegyverrel lelövik, elszenesedik, összeesik. De a lézer is energia, hát elszenesedve, világító szemekkel csak feláll még utoljára. Hatásos jelenet még felnőttként nézve is, pedig a sorozat a mai szemmel nézve technikailag már bizony gagyi. Na, de a világító szenes pasi is évekig vissza-visszatért, és némileg meghatározta a sötéthez való viszonyomat. 

A Dylan Dog-sztoriban államilag kezdik szabályozni az ifjúsági képregények tartalmát. 

S ezzel a képregény nagyon érzékeny területhez nyúl: a szólás- és a sajtószabadsághoz. Tilthatja-e az állam bárminek a megjelentetését, szabályozhatja-e tartalmi szempontból a könyvpiacot? 

A problémafelvetés hazánkban is ismerős, gondolj csak a LMBTQ-mesekönyv körüli felbolydulásra, de akár a gyermekvédelmi-törvény módosítását követő nemzetközi felhördülésre is. Az utóbbira azért, mert bizonyos nemi viszonyulások propagálását megtiltotta a gyermekek körében, s ez természetesen érinti a kiadványok piacát is. 

Vagyis valós a kérdés. Ahogyan ebben a képregényben is, némelyeknek az elevenébe: a megélhetésük múlik rajta. A szerzők szerint pofonegyszerű a probléma értelmezése. 

• A szólás- és sajtószabadság mindenek feletti
• A szólás- és sajtószabadság mindenek felettisége égisze alatt mindent szabad
• Aki ezzel nem ért egyet, náci és fasiszta, mert könyvet a nácik és a fasiszták égettek
• Aki ezzel nem ért egyet, azon túl, hogy náci és fasiszta, azon felül, ha tesz is ellene, az inkvizíció szellemét éleszti fel.
• Az inkvizíció, mint tudjuk, kínzással, borzalmakkal és halállal tiltott minden, az övétől eltérő eszmét.
• Az inkvizíció a katolikus egyházhoz kötődött, tehát vallásos intézmény volt.
• A vallás a múlt képződménye, a múlthoz a konzervatívok ragaszkodnak.
• A konzervatívok tehát nácik, fasiszták és inkvizítorok. 

Az a helyzet, hogy ez azonkívül, hogy eget verő marhaság, a magam és több, velem azonos platformon álló ismerősöm nevében kikérem magamnak!

Egyfelől a felvetett problémát értem, valósnak is találom. Ám érvnek az állami beavatkozás ellen mindössze azt felhozni, hogy szegény rajzoló lezüllik, gyilkossá és halottá válik ennek következtében, valahogy sutának, dilettánsnak és programszerűnek tartom. Ahogyan az is mulatságos, hogy a horror-képregények melletti másik fő érv, hogy az érintett korosztály képviselője bocsánatot kér a rajzolótól, mert az ő apja indította el a lavinát az olvasmánya miatt. És a skac elmondja, hogy a borzalmakat a baráti köréből senki sem veszi komolyan, ez csupán szórakozás. Itt az első röhögésen túl nem tudtam, ne sírjak-e inkább.

Persze, érvek ezek is. Egy élet is élet, s lehet érv a műélvezet is. De súlytalan, lufipukkasztós érvek azzal szemben, amire érvelnek. Annyira átlátszók és suták, hogy kedvem sincsen ellenérveket írni rájuk. Ahogy a náci, fasiszta, inkvizíciós párhuzamokra sem. 

Inkább azon tűnődtem, van-e, kell-e, hogy legyen bármiféle határ az ábrázolásban? S hol van a határ? Szabad-e mindent ábrázolni, és mi fér bele a mindenbe?

Nem ezért tettem félre, mert nem vagyok prűd, legalábbis nem tudom, hogy az lennék, jobbára én háborítok fel másokat a megfogalmazásaimmal, de amikor kinyitottam „A pokolból” című igen vaskos képregényt és a sehányadik oldalon szemközt találtam magam egy merev farokkal, amit egy hölgy vert lelkesen, és kommentálta is mit csinál. Majd a következő képen magától értetődő természetességgel ült rá, az addig határozott kézzel kényeztetett merev bránerre. Az aktust premier plánba szemlélhetjük, a hölgy punájának mindenféle altesti ajkaival egyetemben.

Nem vagyok álszent. Imádom a meztelen női testet, ha megfelelő nincs nála esztétikusabb, izgalmasabb látvány. Meg volt, hogy szeretkezést pornónézéssel vezettünk be,mert igen, persze, hogy izgató lehet nézni egy szeretkezést. Azt sem mondom, hogy a szexualitás ábrázolása önmagában és minden formában elvetendő és bűnös. Meg azt sem, hogy a képregény gyerekműfaj. De ez a pár képkocka a „A pokolból” képregényből lesokkolt. A realizmusával és az előfordulásának indokolatlanságával. 

Adja magát a kérdés, hogy a Boszorkányüldözés alkotói, szerkesztői számára beleférne-e mondjuk egy pedofil kapcsolat naturális ábrázolása a szólásszabadságra hivatkozva egy történetükbe? S ha nem, akkor mégis van határ?

De leginkább egy vaskos csúsztatás vette el a kedvemet ettől a történettől. 

– mondja a főinkvizítor, biztos kézzel a helyére téve a konzervativizmus egészét. Mintha az nem lenne más, mint véresszájú és -kezű belemerevedés a múltba, a hagyományba és a tekintélybe. Ami úgy, ahogy van elképesztő hazugság. Azt nem hiszem, hogy ennyire műveletlenek, tájékozatlanok lennének az alkotók és a kiadó. Ez erőteljesen koncepció-gyanús. A cenzúra cenzúrája. 

Ez már akkora marhaság volt, hogy ha nem egy oldal van hátra, a sarokba hajítom a képregényt. (Mégsem, nem az enyém, könyvtári példány, vigyázok rá.) S akkora marhaság, hogy egyszerűen magyaráznom sincsen rajta mit.

(Arról nem is szólva, hogy a cenzúra fogalma a mindennapi gyakorlatban éppen nem a konzervatívokhoz kötődik. Próbálj ki néhány olyan tiltott szitokszóvá lett kifejezést, mint például a „néger” vagy a „cigány” szó. Próbálkozhatsz a „női-férfi princípiumokkal” is.)

De azért az még eszembe jutott, és nem tudom nem leírni, hogy valahogy szelektív a történelmi emlékezet a Sergio Bonelli Editor háza táján. Mert elfogadom, hogy az Olaszországban is elforduló fasizmus számukra testközelibb bármi másnál, meg, ugye, a Vatikán is arrafelé van, de azért a diktatúrával és a cenzúrával a konzervativizmus összekötni úgy, mintha a hetven évig tomboló baloldali kommunizmusról, a háromszázmillió áldozatáról, a brutalitásáról, az ellentmondást nem tűrő diktatúrájáról semmit nem tudnának, hát, apám, ez már hihetetlen bravúr! Arról nem beszélve, hogy a baloldali diktatúrák sem voltak éppen a szólás- és sajtószabadság édenei. Például a Bonelli-képregények rohadtul esélytelenek lettek volna. Hiába balról szólnak be. 

Ha ez a képregény a válasz, ahogyan a bevezetésében áll, akkor meg kell kérdeznem: tulajdonképpen mi a kérdés?

Frike Comics, Budapest, 2019, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 97896399986121

Éjfél után: 9/10
Boszorkányüldözés: 2/10
Átlag: 5,5/10

2021 augusztusa az utolsókat rúgja, lízingelt csimotám nagykorú lett, megvan az első három tetkója, és tegnap fél év után láttam a fiamat és a párját Szigetszentmiklóson. Már hiányoztak. 

A képregény minden száma Claudio Chiaverotti tollából származik, de bármennyire egységes is a képi világ, eddig minden számot más-más rajzolt. Illetve az első és a második esetében egyaránt szerepelt Giovanni Talami neve, de az elsőnél ott van még Michele Rubinié is. A harmadikat Giovanni Freighieri, a negyediket Val Romeo készítette. A Dylan Dogos Vörösszürke fények Londonban belső címlapján Val Romeo neve mellett Roberto Recchioni neve áll. 

Ezt a számot Guiseppe Liotti álmodta papírra. Hibátlanul. 

A nem önszántából tetovált szemű Morgan Lost környezete ezúttal is a megszokott, a jövő városa, vagy a jelennek egy alternatívája, ami nem sokban különbözik a jelentől. Az idő telte jobbára a közlekedési eszközök másságában jelentkezik. A maitól eltérő alakú autókon és vonatokon túl az égen állandóan ott lebegő léghajók jelzik, hogy nem a mában, legalábbis nem ennek a valóságnak a jelenében járunk. (Az autók egyébként rajzolóról rajzolóra módosulnak valamelyest, de soha nem annyira, hogy az nagyon feltűnő vagy zavaró lenne. Az előző kötetben, A fekete rózsában modernebbek voltak.) 

Azt hiszem, most villant be, hogy a képi világon túl mi a megkapó a Morgan Lost történetekben. A főszereplő sebezhető, emberi, téved, elkeseredik, átvágható, legyőzhető, néha az indulatai igazságtalanságra késztetik. (Ebben a részben állon vág egy szerencsétlen mentőst, mert valaki meghalt annak a kezei között.) A tetoválástól eltekintve mindennapi figura, semmi emberen túli nincsen benne. S ami a lényeg, a kapcsolatai emberi kapcsolatok. Minden nyomozás során akad valaki, aki nem csupán biológiai díszlete a cselekménynek, hanem akivel Morgan emberi kapcsolatba kerül. 

Hát, igen, így is... S bár rendszeresen előfordul, hogy a fenti kapcsolat hasonló eredményre jut. Morgan mégsem nőcsábász lukvadász. Nem mellesleg a hölgyek sem csupán esztétikai kellékek. A képen történetesen egy édesanyát látunk, akinek a pszichopata nem régen gyilkolta meg a fiát. (Nem, a srác nem volt prosti: egy prostit védett, azért kellett meghalnia.) Az érzelmi szélsőségek sodorták Morgan ölébe, később önmaga számára is érthetetlen, hogy az első gyász közepette hogyan tehetett ilyet. Nagyon finoman nem egysíkú sem a hölgy, sem a kapcsolata a címszereplővel.

Morgan pedig, ha nem is szerelmes, de szereti a nőt a testén túl is. Ahogy általában ez történik vele.

*

Morgan Lost ezúttal is pszichopata sorozatgyilkos után nyomoz. A gyilkos áldozatai az éjszaka női, prostituáltak. A gyilkoláshoz minden esetben egy kajmán maszkot ölt fel. Nekem az ötlet esetlen, képtelen, valószerűtlen, bár egy képkocka pszichológiáig magyarázott: a kajmán azon kevés állatok egyike, amelyik nem csupán éhségből vagy területvédelemből öl. De hányjunk rá fittyet! (Vajon micsoda és milyen a fitty?)

*

A Morgan Lost sztorik nem mindegyike zárul le, van amelyik csak véget ér. Ez lezárul. Kap egy nagyon komoly, megnyugtató fricskát az igazságszolgáltatás logikája. Vagy éppen logikátlansága. Mert egy sokszoros barmot javulásra küldeni, ahelyett, hogy megszabadítanák tőle a társadalmat, humánus ugyan, de naiv és idealista döntés. Mert annak esélye, hogy megváltozik igen csekély, és a terápia lezárása után további veszélyt jelent majd a társadalomra nézve. Az áldozatok hozzátartozói számára pedig igazságtalan, aránytalan egy ilyen döntés. 

Ezt a dilemmát a bíró személyén keresztül nagyon jól ragadta meg a képregény. A szomorú az, hogy a valóságban ez minden bizonnyal nem megy ilyen egyszerűen, és sokkal több háttérszál van, amit egy bírónak, ügyvédnek mérlegelnie kell. 

*

A Morgan Lost-képregényekre mindig jellemző egy kis mélázó álomszerűség, kommunikáció az odaáttal. Ettől szerencsére nem mentes ez az epizód sem. Ezt a síkot egy háttérben futó tévéadás, a kronológiával való játék és a szokásosnak mondható pillantás az odaátra biztosítja. Az élet órája a halál előtti hatvan percet jelenti, amikor 

az életünk a végéhez ér [az életünk idejét számláló] óra megbolondul. Az idő előre és hátrafelé ugrál és a haldokló látja a saját múltjának a pillanatait, de azon emberek életét is, akikkel valaha kapcsolatba került. Mintha egy sokszereplős filmet látna. 

Így leírva, olvasva nem túl eredeti. A képekkel és a történet egészének a koncepciójával együtt ütősebb. Hozza a melankóliát, a tűnődést, az együttérzés és az elmúlás szomorúságát. 

*

A Morgan Lost-ot továbbra is egy pompásan megalkotott thriller-képregénynek tartom. Véres, de szerencsére nem a borzalmakra koncentrál. Remek a teremtett környezet, izgalmas a dramaturgia, mindig van valami melankolikusan sejtelmes a háttérben, ami csak ott van, de nem tolakszik és nem mászik arcba. S valahogy soha nem elég egyszer elolvasni, megnézni. Ezért is veszem meg rendszeresen. 

Amikor a könyvet megrendeltem, meg utána, még olvasás közben is folyamatosan félreolvastam a címét. Minden bizonnyal ludas volt ebben a borító választott betűtípusa, de főleg a rajza. Mit látunk rajta, szerinted?

Ahogy ránéztem, én egy fejesugráshoz készülő, a húszas évek frizuradivatja szerint rövid hajú, homlokfürtös, deszka, pucsító leányzót láttam, aki valamiért magassarkú cipőben akar beugrani a hullámok közé. Tudod, ilyen jelenet nincsen a könyvben. Arról nem is szólva, hogy a történet fő alakja a lány férje... Hoppá! Üt a szeg a fejbe. Lapozás a címlapra, ahol nem ezzel a betűtípussal van a cím. Naná, hogy vé betű! Vő! Az az ideális! Nem egy nő! (Az Szerelmetesfeleségtársam! No, ide is csak beleírtam őt!)

Ami azért nem egy kiindulási alap. Hanem a végső következmény. Addig igen sok minden történik.

De akkor a borító... Igen, az a nő egy pasi! Ezért annyira deszka! Ettől függetlenül: olyan jelenet sincsen a könyvben, amikor egy pasi akarja magát a hullámok közé vetni magassarkúban. Spongyát rá! Akkor is nagyon szeretjük Rigler György Rígó (sic!) rajzait! Kár, hogy csak a borítókon vannak belőlük!

No, lépjünk vissza pár lépést, nagyon elkapott a lendület!

*

A helyszín Amerika, egy New York-i szálloda. A tulajdonosa Daniel Brewster. Akinek van egy lánya, Lucille. Aki elköveti azt az apai szempontból nehezen magyarázható galádságot, hogy titokban férjhez megy egy angol fiatalemberhez, Archie Moffamhoz. 

S itt torpanjunk meg. A helyzet nem különleges. Wodehouse-nál pláne nem. A kimenetel kétirányú: vagy az ifjú asszonykának kell a végére belátnia, mekkora baklövést követett el, vagy a környezetének, hogy mennyire rosszul ítélte meg a házasságot. Az első esetben az újdonsült férjről kiderül, mekkora önző gazember, a második esetben, hogy a dudor a lapockájánál, nem kétséges, az elrejtett szárnya volt. Immár félreértés nélkül kitárhatja. 

Archie Moffam (Moff-nak ejti a nevét) Wodehouse világához képest meglepőn árnyalt alak. Mert kétségtelen, hogy például mindvégig hihetetlen szerelemmel csüng a hitvesén. Éppen ezért nagyon tréfás és életszerű az alábbi jelent, bármennyire is karakírozott. 

– Egyébként is – tette hozzá Lucille –, szeretnék találkozni apámmal. – Archie elfojtott egy meglepett kiáltást – Holnap estére visszajövök. Remekül elleszel.
– Szívem királynője, tudod jól, hogy nem lehetek remekül nélküled. Amúgy is...
– Igen? – suttogta Lucille hálásan. Sosem unta meg Archie bókjait. Archie hangja elhalkult. A terem másik végébe nézett.
– Szavamra! – kiáltott. – Milyen borzasztóan szép nő!
– Hol?
– Ott! Most jött be. Nézd, milyen gyönyörű a szeme! Nem hiszem, hogy valaha láttam ehhez fogható szemet! Láttad a szemét? Szinte szikrázik! Borzasztóan szép nő!
Bár meleg volt a reggel, mégis hűvös szél legyintette meg a reggelizőasztalt. Egyfajta ridegség jelent meg Lucille arcán. Akadtak helyzetek, amikor képtelen volt osztozni Archie ifjonti lelkesedésében.
– Úgy véled?
– Az alakja is csodás.
– Igen?
– Mármint úgy vélem, jó közepes – helyesbített Archie, miután visszatért bele némi abból az intelligenciából, amely kiemelte az embert az állatok közül. – Persze nem az én esetem.

De ez a legnagyobb kilengése. Amikor önhibáján kívül olyan intim helyzetbe kerül a fent nevezett hölggyel, amit simán kihasználhatna, Lucillere való tekintettel hősiesen kimenekül a szituációból. 

Szóval Archie szerelmes. Milyen még? Igen laza a viselkedésében és a szóhasználatában, rendicsek, mondja az apósának, akármennyire őszinte is...

– Mi az ördög ütött magába, hogy elvette a lányomat?
Archie elgondolkozott.
– Nézze, olyan hirtelen történt! Tudja, hogy megy az ilyesmi! Maga is volt fiatal, meg minden. Borzasztó szerelmes voltam, Lu sem tartotta rossz ötletnek, egyik dologból jött a másik... és tessék, itt vagyunk!
– Gondolom, most roppant elégedett magával.
– Ó, de mennyire! Ami engem illet, minden csodás! Még sosem éreztem magamat ennyire rendben!
– Na, igen – nyugtázta Mr. Brewster keserűen –, a maga szemszögéből nyilván tényleg minden csodás. Nincs egy fillére sem, és sikerült úgy elbolondítania egy gazdag ember lányát, hogy magához menjen. Gondolom, utánanézett a vagyoni helyzetemnek, mielőtt elkötelezte magát.
Archie-nak eddig eszébe sem jutott ez a nézőpont.
– Ejnye! – felelte némi rosszallással. – Erre még sosem gondoltam! Belátom, hogy bizonyos szempontból ez elég rosszul hangzik.
– Egyébként miből szándékozik eltartani Lucille-t?
Archie a gallérját húzogatta az ujjával. Zavarban volt. Az apósa egészen új irányokba terelte a gondolatait.
– A mindenit, öregem – bökte ki őszintén most megfogott. – Fontolóra vette a kérdést. – Valami olyasmire gondoltam, ami azt illeti, hogy munkából, ha érti, mire gondolok.
– Miféle munkából?
– Most megint érzékeny pontomra tapintott. Valahogy úgy képzeltem, hogy szétnézek, tudja, szimatolok, keresgélek, amíg bele nem botlok valamibe. Nagyjából ez volt a szándékom!
– És mit gondolt, a lányom miből fog élni, amíg ön ezzel van elfoglalva?
– Azt hiszem – felelte Archie azt hiszem, arra számítottunk, hogy most az egyszer kisegít minket.
– Értem! Tehát azt várta, hogy majd én eltartom magukat?
– Egy kicsit nyersen fogalmazott, de... már amennyire el tudtam tervezni a dolgokat... mondhatjuk úgy, hogy ez volt az alapgondolat. Nincs oda érte, mi? Vagy igen?... Mégsem?

De és ámde, le kell szögeznem, Archie nem egy pénzéhes, léha, semmitevő, számító alak. Sőt, mitöbb! Igen jóindulatú, jószándékú, kreatív, gyakorlatias fiatalember. Például igen éles elméjűen magától értetődik számára, kérdés nincs is, hogy az apósa épülő, új szállodájának ő lesz az igazgatója, mert mi az a szállodaigazgatás, miért éppen az ne menne neki?

Arról nem igazán és nem mindig ő tehet, hogy az ötletei nem válnak be. Pedig rendre szépen megtervezi őket, a céljai pozitív célok, és még csak önzőnek sem mondhatók. Egyáltalán nincsen szándékában kihasználni az apósát, nem akar visszaélni a jóindulatával, annak a pozíciójából fakadó lehetőségekkel. Tényleg a kedvében akar járni. S ezáltal megszabadítja néhány dologtól, ami Daniel Brewsternek nagyon kedves. De tényleg csak a körülmények szerencsétlen összjátéka, az emberi fondorlat a hibás, amiről Archie igazán nem tehet. De igazán nem!

Igaz, megmondom kendőzetlenül, az iskolai elmebajnokság boldog győzteseként eszedbe se jusson Archiet elképzelni a dobogón. Nem, ne érts félre, Archie nem ostoba. Csak nem egy kimondott IQ-fighter. 

Kezd összeállni a kép, milyen is ez a szerelmes, nagy szívű, roppant tapintatlan, de kedves angol fiatalember? 

– Minél többet ismerek meg Amerikából – jelentette ki Archie –, annál inkább lenyűgöz. Ti már a bölcsőtől kezdve folyamatosan csináltok valamit. Bárcsak én is csinálhatnék valamit!
– Na és miért nem csinálsz?
Archie a kézmosótálkába hamuzott a cigarettájával.
– Ó, nem is tudom – vont vállat. – A családunkban soha, senki nem csinált semmit. Nem tudom, miért van ez, de valahányszor egy Moffam belevág valamibe, kudarcot vall. A középkorban az egyik Moffam hirtelen megvilágosodott, és vándorszerzetesnek állt, hogy elzarándokoljon Jeruzsálembe. Fura ötleteik voltak akkoriban.
– Na és eljutott oda?
– Dehogyis! Alig tette ki a lábát az ajtón, a kedvenc kopója csavargónak nézte – vagy csirkefogónak, vagy cudarnak, vagy aminek akkoriban nevezték – és jól lábon harapta.
– De legalább megpróbálta.
– Nemcsak próbálta, tényleg megharapta.

Aztán, a sors tréfája vagy az élet harmóniájának a hatása, de a dolgok kezdenek egyre egyenesbe jönni. Archie dolgai egyre jobban sikerülnek. Okosabb, műveltebb nem lesz, de a jóindulata és a temperamentuma által bizonyos dolgok kezdenek egyenesbe kerülni. Például Mr. Brewster nagypapa lesz általa. 

*

Az ideális vő, ha egészen őszinte akarok lenni voltaképpen nem regény. Sokkal inkább egy azonos szereplőkkel megírt novellafüzér. Vagy ötlettár. Ami kétségtelenül vánszorog egy adott végcél felé, de még ebben sem teljesen, minden fejezetet érintőn következetesen. Vagyis voltaképpen, legyek őszinte, Wodehouse a kerettörténettel visszaélve elsziporkázta némely tréfás ötletét. 

De nincsen ebben semmi baj. Lehetne, mert a kohézió hiánya okozhatna hiányérzetet, de Archie jellemének, viselkedésének a nem mindennapisága jelentős mértékben eltakarja ezt a hiányt. S így nem szeretjük kevésbé Archie történeteit. Egyáltalán nem.

Akkor sem, ha olvasás közben egyáltalán, semmi meglepetés nem érhet minket, jól felkészült, visszaeső Wodehouse-olvasókat. És nem lehet kétségünk az egyébként kicsit kurtán-furcsán véget erő befejezéssel szemben sem. De akarnánk-e, hogy egy Wodehouse-könyv ne így működjön? Na, ugye!

Ciceró, Budapest, 2019, 256 oldal · ISBN: 9789634321118 · Fordította: Kövesdi Miklós

8/10

Szőnyi Szilárd könyve a címével nyerte el az érdeklődésemet. Az van, hogy van a moly.hu-nak egy jó tulajdonsága (több is, de most csak ez a téma): egy adott könyvnél ajánl más hasonlókat, Egy Mandiner-cikkből értesültem róla, hogy Szilvay Gergely megjelentetett egy új könyvet, A gender-elmélet kritikáját. Annak néztem utána a moly.hu-n, és akkor dobta fel ajánlásban ezt a könyvet a rendszer. S mondom, annyira szellemes a címe, hogy azonnal kíváncsi lettem rá. 

Mit sem tudva arról, ki az a Szőnyi Szilárd.

TÉNYLEG, KI AZ A SZŐNYI SZILÁRD? 

Nem vagyok sem túl tájékozott, sem pedig naprakész. Nem vagyok rá büszke, de tájékozottnak lenni a nyomtatott lapok, az internet és a tévé által lehet, és én nem szánok ezekre elég időt. Azt arra szeretem fordítani, ami valóban érdekel. Néha csak lesek, hogy mások mennyi mindenről tudnak, amiről én nem, mennyi mindenkit ismernek, akinek a neve nekem semmit sem mond.

Eddig Szőnyi Szilárdé sem jelentett semmit. Hangsúlyozom, ez nem Szőnyi úr hibája, hanem az enyém. Lám, ez a könyv is öt éves! Pedig a téma öt éve is érdekelt. Valahogy nem jött velem szembe.

Még úgy sem, hogy mint tegnap kiderült a számomra, az egyik interjúkötete megjárta Szerelmetesfeleségtársam kezeit is. (Ezen mondjuk meghökkentem: ha nem is érdekel minden, amit ő olvas, azért figyelemmel kísértem mindig, milyen könyvet vett a kezébe. Erre nem emlékeztem. Halványan sem. Ilyen nem nagyon szokott előfordulni.) 

Összemazsolázva a következőkre jutottam a szerző személyét illetőn. Szőnyi Szilárd katolikus keresztény, komoly jezsuita kapcsolatokkal, újságíró, négy gyermek édesapja, idén negyedszázada házasember (egyugyanazon hölggyel) tizennyolc könyv szerzője és társszerzője, a Heti Válasz volt újságírója. Mindezekből némileg fakadón nem kormányellenes; írt könyvet Orbán Viktorról és Pokorni Zoltánról is. 

A jelen könyvét olvasva és elolvasva azt mondom, gondolkodásában és véleményalkotásában ritka kiegyensúlyozott, harmonikus ember. Meg logikus. Az írásaiból ez jön le. 

Gondolom, azt mondanom se kell, hogy világnézetében jobboldali ember. A szónak nem elsősorban politikai, hanem világnézeti értelmében. Az írásait olvasva legalábbis ez jön le. S világnézeti szempontból nagyjából azonos platformon állunk. Ellenségek biztosan nem vagyunk. Arról nem beszélve, hogy az írásai ráadásul szellemesek is. 

A FÖLTÁMADOTT GENDER

Amióta egy értelmiséginek tanuló leány feltette nekem, a kétgyerekes apának a sarokba szorításra szánt, doktorátust igénylő kérdést: vajon hogyan állapítom meg egy megszületett gyerekről, hogy milyen nemű, vállalva a kockázatát annak, hogy szélsőségesen minden vagyok, a gender-dolgot, en bloc nem tartom normálisnak. S Európát sem, hogy egyre erőteljesebben beleszédül ebbe az agyamentségbe. 

Erről szól ez a könyv.

A gender a feminizmus és a homoszexualitás farvizén szép lassan, alattomban, mintegy a küszöb alatt kúszott be a köztudatba. Azóta az ezt képviselő LMBTQ-lobbi alattomos munkája által hatalmas teret nyert. Lám, akkorát, hogy könyvek sora jelenik már meg róla. S ez még csak hagyján: de a valóságtól teljesen elszakadt, kiforgatott baromságaival leuralta Európa nagy részét.

Maga a szó, a gender is értelmetlen: a biológiai nemet le akarja választani saját magáról, összemosni a férfit és a nőt, eltörölni a nemekhez kötődő sajátságokat, kitörölni az édesanya, az édesapa, az anyatej stb. kifejezéseket, és valami értelmetlen, értelmezhetetlen, életidegen semlegessel helyettesíteni őket. Ennek teljesen értelmes és érthető jogokat követelő előjátéka volt a korai feminizmus az egyenlő munka, az egyenlő bér, a nők szavazati jogának, a társadalmi egyenlőségének követelésével. Aztán az egész vastagon balra dőlt, és józan eszét vesztette. 

Figyelj, csak, hogy értsd! Ebből a szempontból magam is teljesen feminista vagyok. Ahogy Szőnyi Szilárd  is. S abba gondolj bele, hogy ez nem csupán az elvek mentén realizálódik!

Szerelmetesfeleségtársam ma reggel (augusztus huszadikán) elment úszni. Amíg oda volt, én megcsináltam az ebédet, kitakarítottam a szobánkat, a konyhát, az előszobát, a fürdőt és a vécét. Amikor hazajött tálaltam és elé tettem az ebédet. Amíg ettünk, lefőtt az általam feltett kávé is. Majd a délutáni alvás után, amíg zubogott egy újabb adag fekete, két tepsi híján elmosogattam az ebéd kellékeit, kitakarítottam a sütőt, lemostam a tűzhelyet. Így jusson eszedbe, hogy fallokratizmussal vádolj!

Ja, és mindezt nem azért tettem, mintha rettegnék Szerelmetesfeleségtársamtól, vagy mondjuk bármi büntetés érne, ha nem teszem (mi más lehetne a büntetés..., ugye), hanem azért, mert szeretem őt, és igényem van a rendre és a tisztaságra. Ebben a sorrendben.

S nem, nem igaz ránk a vicc sem (bár vélem, ezek után nehezen hihető): 

– Hol a papucsom?
– Itt vagyok, drágám!

Hiszek a női és a férfi princípiumokban. Nem egymás ellen, nem a másik nem kárára, hanem a teremtettség okán, mintegy magától értetődőn. S nem hiszek abban a gyilkos kiforgatásban, hogy a nők és a férfiak egyformák, s hogy egymás ellenségei lennének. 

Kis színes: Azt például tudtad, hogy amikor Ákos megnyerte a Telekom elleni pert a nevezetes tévéinterjúja következményeként, a bíróság által megítélt ötven misit egy az egyben átnyújtotta Böjte Csabának a gyermekotthona létrehozásához? És apám, az Isten hatalmas állatkertjében akadt, aki még ezt is fikázta! 

A gender és az LMBTQ-mozgalom legfőbb célpontja a család, a házasság és a férfi-nő kapcsolat. Vagyis a világ legszebb dolgai. E fogalmak eredeti jelentését az új őrület megsemmisíti, kiforgatja, az ellenkezőjébe taszítja  és azoktól idegen tartalmakkal tölti meg. Például így és ilyenekkel. 

A házasság és a család a szenvedés, az önkény, az agresszió, a lemondás és a gazdasági nyomor területe. (De vajon miért ragaszkodnak akkor az azonos neműek a házassághoz és a gyermekvállaláshoz?) 

A gyermekvállalás megöli az anya életét, karrierjét és gazdasági nyomort szül. A házasság csupán egyfajta társadalmi szerződés. A nemek nem csupán egyenrangúak, hanem egyformák. Az abortusz követelmény, mert minden nő számára alapvető a teste feletti önrendelkezési jog. A meleg párok, a meleg kapcsolatok mintegy önmagukban, önmaguktól harmonikusabbak, hosszabb távúak, szeretettelibbek, ezáltal a gyermeknevelésre is sokkal alkalmasabbak, mint a heteró-kapcsolatok, amelyek elnyomók, bántalmazók és szeretet nélküliek.

(Fátylat arra, hogy vajon a magzat teste azonos-e az anya testével, van-e önrendelkezési joga a nőnek felette? Soha nem értettem, mi az oka, hogy különbség van egy anyaméhen belüli magzat illetve egy onnan már kijött csecsemő életének a kioltása között. Az egyik jog, a másik gyilkosság. Hm. Illetve amit Szőnyi is megfogalmaz: az örökbefogadás esetén az örökbefogadó párnak van joga a gyermekhez, vagy a gyermeknek van joga szülőkhöz, apához és anyához? Vannak ellentmondások...)

A könyvben e témákat a következő csoportosításban találjuk. 

Feminizmus és familizmus
Egy s más a női princípiumról
Kiscsaládok és nagycsaládok
A szivárvány ötven árnyalata
Sex Makes the World Go Round
Élet az élet előtt

A gender teret nyert, hogy ha így megy tovább, tisztára is fogja gyalulni Európa térképét egy más kultúra előtt.

Számomra mindig titok volt, hogy a viharba képesek gyilkos és öngyilkos ideológiák komplett társadalmakat meghülyíteni, amikor abnormitásuk, pusztításuk már csírájában is nyilvánvaló? 

A középutas jobboldali gondolkodás a középutas baloldal számára elviselhetetlen szélsőség. Mára a privát beszélgetésben is tömény idiotizmus például Isten létével bármilyen szinten komolyan számolni. Illetve komoly jellemhiba a család fogalma alatt a több ezer éves hagyományra, a természeti törvényre hagyatkozva a férfit, a nőt és gyerekeket érteni. (Vesd össze: „A család az család!”-jelszóval) Jellemhiba, hiszen már az is kérdés, egyáltalán mi az, hogy férfi és mi az, hogy nő? Mármint akkor, ha kötelezően fittyet hányunk el a tudomány valós tényeire, genetikára és a nemi szerveken alapuló józan észre.

S itt akár szót ejthetnék a baloldali gondolkodás sajátosságairól, az ellenségképe történelmi változásairól, a filozófiája egyén- és társadalom-ellenes megnyilvánulásairól, tetteiről, a türelmetlenségéről, a logikátlan, át- és végiggondolatlan eszméiről, az embertelenségéről, a fasizmusba torkolló tevékenységéről, a liberálnáci diktatúráról, amely felé tartunk, s ami skandináv államokban már nagymértékben megvalósulni látszik. 

Megtehetném, de nem teszem. Mára, ha ez valakinek nem világos, akkor soha nem is lesz az.

Tudom, sokak számára egyre kétségesebb az, ami a szemmel látható realitás. Az abszurditás valósága egyre  erősebben terjed. Az össznépi agymosás olyan szinten tart, hogy a realitásokra, a természeti törvényekre fittyet hányó gondolkodásmód már itt van a mindennapjainkban. Főleg azért, mert sajnos teljesen uralkodóvá vált a politika fő csapásaiban. Nem tudom, melyik a megdöbbentőbb, a politikai vagy a mindennapi térnyerés?

Számomra az a kérdés, hogyan állapítom meg a gyerekeim nemét, egyenlő azzal, ha valaki azt állítja magáról, ő Napóleon. De az előbbi kérdést, bármilyen megdöbbentő, manapság komolyan kell venni. Én nem vagyok rá képes. Amit mondanak, képtelen vagyok komolyan venni, de az, hogy komolyan kell venni a képtelenséget, és szép lassan bármilyen képtelenséget, iszonyattal tölt el. 

Mondok neked valamit! A homoszexualitás melletti egyik érv a genetikára való hivatkozás. Mármint, hogy mit tudjon kezdeni a homoszexuális, ha egyszer a génjeibe van írva, hogy neki a saját neme kell? Jogos a kérdés! Nem vitatjuk, ne vitassuk! Persze magát az állítást vizsgáljuk meg, bemondásra ne higgyünk el semmit. Viszont (felkiáltójel): vannak, akik már a pedofília genetikai hátterét piszkálgatják: mit tehetnek szegény pedofilok, ha egyszer nekik ez genetikus késztetés, lehetnek-e hibásak, ha nem tudnak ellenállni annak, ami a génjeikbe van vésve? Hibáztathatók ezért? Elkaptad a logikát? 

Szóval nem erre indulok el. Izgalmas, feszkó-levezető tevékenység lenne rámutatni pár dologra, de erre itt van  már szerencsére jó pár olyan könyv, mint Szőnyié és Murray-é. Valami egészen másra koncentrálok. 

A KONCEPCIÓ,  A MONDANIVALÓ ÉS A HANGNEM

Nekem nem volt evidencia: Szőnyi könyve kis cikkek koncepcionális összefűzése. S mert a koncepció és a mondanivaló koherens, hiába, hogy néha pillanatnyi történésekre reagál, a mondanivalója egybefüggő, következetes és időszerű.

Szőnyi Szilárd nem fogalmaz csücskösen. Némely esetekben vitriolos, de soha nem gyalázkodik, nem becsmérel és nem minősíti a túloldal aktív dolgozóit. Kell hozzá önuralom. Mármint részéről, nem pedig az olvasásához. 

Ettől függetlenül semmi megalkuvás nincsen a mondanivalójában. Egy másodpercig sem rejti véka alá, hogy a véleménye konzervatív, keresztény, katolikus vélemény. A másik oldal sem mismásol, amikor kifejti, amit gondol, és követeli, amit követel. Szőnyi példát mutat, hogyan kellene ezt ezen a térfélén játszani. S ez nagyon fontos. 

Mármint az, hogy a fenti két bekezdés egyszerre érvényesül a könyvében. Könnyű neki: keresztény. Ugyanis a keresztény hit egyik alapja, hogy elválasztja egymástól a bűnt és a bűnöst. Mert csak így képzelhető el a megbocsátás és a párbeszéd. A bűnnel szemben nincs megalkuvás, a bűnös megváltásra szorul.

Jézus felborogatta a templomban a pénzváltók asztalait, de megbocsátott a parázna asszonynak. Gondolhatod, nem azért, mintha a szexualitással szemben megengedőbb lett volna, mint a banki tevékenységekkel. Különben nem kaphatott volna bűnbocsánatot a vámszedő Zákeus sem. 

Ezt az elvet látom érvényesülni Szőnyi mondanivalójában is. Kérlelhetetlen az ostobasággal, a gonoszsággal, a bűnnel szemben, még a gúnyt is simán megengedi magának. De nem személyeskedik, amikor a bűnösről van szó. Teljes mellszélességben vállalja önnön nézeteit, elveit és hitét, de őszintén feltesz kényes kérdéseket a saját egyházával kapcsolatban is. 

Olvastam egy véleményt a könyvről. Eltátottam a számat. Ebből látszik, nem vagyok még elég edzett, és empátia sincsen bennem elég. Nem az volt a bajom az olvasottakkal, hogy megfogalmazójuk nem ért egyet a könyv tartalmával. Illetve sajnálom, de ez nem váratlan sajnos. Más gondom akadt.

Azt olvastam ugyanis, hogy bizony sokszor mekkora türelem kellett Szőnyi szélsőséges, felháborító nézeteinek az olvasásához. (Ebben tán még van is valami, mert például Szőnyi magáévá teszi a keresztény álláspontot, hogy minden házasság előtti szexuális kapcsolat bűn. Lehetne erről polemizálni, de manapság a kérdés felvetése is értetlenséget szül. Egyébként a magam részéről értem és megértem a felvetést, de posztkeresztény állapotomban lennének nekem is kérdéseim ezzel kapcsolatban a gyakorlatot illetőn. Nem itt és nem most.) A vélemény megfogalmazója nem emelt ki semmit sem, számára egy az egyben szélsőségesek Szőnyi nézetei, bár a végső következtetése mégis az, hogy igen, valahogy ezzel a könyvvel mégis szóba lehet állni. 

A másik felvetése a véleménytulajdonosnak az volt, hogy Szőnyi mennyire meg sem próbál kiegyensúlyozott lenni. 

Szolidabb verzióban azt mondom: hm... Durvábban azt, hogy azt a qva! Hol van az egyensúly például a család értelmezésében? Vagy az abortusz kérdésében? Vagy a gyermekek szülőhöz való jogának kérdésben? Amikor mindegyik vagy-vagy kérdés. Mert a gyakorlatban vagy így, vagy úgy lehet megoldani. S hogyan lehet vagy-vagy kérdésben egyensúlyra törekedni? Mit kell feladnom abból, amit tudok, gondolok és hiszek, hogy ne billegjen az eszmei, ideológiai mérleg nyelve? S főleg: ez a követelmény mindenki számára követelmény? Vajon mit jelent a gyakorlatban, amikor az LMBTQ-mozgalom egyensúlyra törekszik? 

Ahogy olvastam Szőnyi könyvét, örvendeztem miatta. Örvendeztem, mert logikus, ésszerű, reális és intelligens. Lehet vele vitatkozni, mert intelligensen mer képviselni valamit, amit ő maga a józan ész nevében elfogad, és mert amit nem fogad el, azt gyűlölködés, lenézés és indulat nélkül, érvekkel utasítja el. Vagyis teljes mértékben vitaképes. 

Valahogy úgy éreztem, ez az, így kell beszélni, így kell egy álláspontot képviselni! Így kell átadni a másik oldal nézőpontjait, értelmezését és üzenetét. Ami, egy-két finomítástól eltekintve az enyém is. 

*

Vélemény a könyvről  
Interjú  a szerzővel
A szerző cikkei a Mandiner gyűjtésében

 Heti Válasz, Budapest, 2017, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639461628 · Illusztrálta: Léphaft Pál

9/10

2021 augusztus 21., a csodásan megalkotott tűzijáték után egy nappal, némi ruhaturkálással dúsított délelőtt után

Kár is lenne tagadnom, ezt a könyvet a Netflix Lupin című sorozata erőltette a figyelmembe. Azzal együtt, hogy a Arsène Lupin neve egyáltalán nem volt ismeretlen előttem.

Arsène Lupin és én

Gyerekkrom egyik kedvenc sorozata volt a huszonhat részes Arsène Lupin-sorozat (1971–1974), Georges Descrières főszereplésével. (Azóta sem leltem meg sehol.) Az eredetileg Maurice Leblanc által írt Lupin-történetek 1907–1936 között tizenhét regényben és harmincnyolc novellában jelentek meg . 

A filmből úgy nagyjából egy képkockára sem emlékszem, de ahogy most rákerestem a neten, a színészt egyből felismertem. Mintegy negyvenöt-negyvennyolc éve láttam a sorozatot. (Egek!) Az maradt meg bennem, hogy Arsène Lupin olyan gazember, akit nagyon lehet kedvelni, és be is lehet lázasodni az izgalomtól, amikor filmszerepet vállal. :-)

A figurát közvetlenül a Minden lében két kanál főhősei mellé tettem, ahol ott volt még Zorro, a három testőr (aki négy), Cartouche, Tulipános Fanfan, A négy páncélos és a kutya, Bors Máté meg az Angyal. Nem volt olyan érzésem, erkölcsi aggályom, hogy lenne bármilyen különbség az alakok között. 

Nagyon sokáig nem is tudtam, hogy a filmsorozatnak van irodalmi eredetije. De tényleg nagyon sokáig. Valahogy mindig elkerült a találkozás a magyar kiadások mindegyikével. Az óbudai Könyvmegállóknak hála aztán megtudtam. Egy romos állapotban levő, 1920-ban kiadott kis könyvecskéből (nincs nagy tenyerem, de szinte elfér benne), aminek Az üvegdugó a címe. Csak az alcímre figyeltem fel: Lupin Arsène kalandja. Ugyanott találtam egy évszám nélküli Dante kiadású Nyolcat üt az óra címet viselő kötetet (Arsène Lupin rendkívüli kalandja). Egyébként 1931-ben adták ki. Mármint ezt a kötetet, Magyarországon. Akkor kezdtem nyomozgatni a magyar nyelvű kiadások után. Ezt-azt megtaláltam, megvettem, a Rukkolán elhappoltam.

(Kettő szőrén szálán, pedig határozottan emlékszem, hogy rukkolások voltak, sőt, még arra is, hogy egy Ráday utcai kis boltban vettem át, és csudálkoztam, hogy nem is könyv, inkább füzet.)

De még nem olvastam egyiket sem. Ahogyan egyáltalán nem is foglalkoztam más Lupin adaptációkkal sem, pedig azért van belőlük: csak mozifilm van három, és tévésorozat négy. 

S akkor jött a Netflixes Lupin-film. Meg a lehetőség, hogy a Rukkolán elhappoljak egy új kiadású Arsène Lupin kalandjait. Amiből a film hatására kettő is megjelent, bár más-más címen. A másik négy történettel többet tartalmaz és a Gabo kiadó produktuma. 

Kicsoda Arsène Lupin? 

Arsène Lupin betörő. Úri, méghozzá. Vagyis olyan valaki, akinek van pénze, nem azért rabol, mert megélni akar, hanem azért, mert így éli ki meglepően éles elmére valló kreativitását.

Jobbára mindaz igaz rá, amit a bevezetőben állítottam az antihősökről. De kétségtelen, hogy roppant rokonszenves a gazfickó.

Azzal együtt, figyeljünk fel rá, komoly erkölcsi csavar, dilemma forrása, hogy a személyisége miatti szimpátián túl érv nincsen rá, miért álljunk mellette érzelmileg. De mellette állunk. A törvénnyel szemben is. Örülünk, amikor kibabrál a rendőrséggel és elsősorban állandó ellenfelével Genimard felügyelővel. 

Maurice Leblanc

Nincs rá okunk, hogy ellenszenves legyen a felügyelő, mégis örülünk Lupin elmésségének, ahogyan rendre túl jár az eszén. Leblanc nagyon ügyesen játszik rá a hivatalokkal, a szervekkel, a hivatalosokkal szembeni fenntartásokra, távolságtartásra. Az állampolgár dafkéja a hatalommal szemben, ugye. Mert a hivatal egészen biztosan nehézkes, nem túl eszes, igaztalan és korrupt.

A Lupin elleni érvék ezzel szemben súlytalanok, az érdemei, az, hogy eszes, furfangos, remek stratéga, kiváló taktikus, elegáns. udvarias, intelligens, elmossa, hogy végső soron egy ocsmány gazember. Vesd össze a Viszkissel, ugyebár. Maurice Leblanc remek figurát alkotott. 

Egyetlen érdeme, hogy amikor rabol, nincsen híján az empátiának, a szociális érzéknek: a zsákmányból nem kis részt juttat a szándéka nélkül miatta rászorulóknak. 

Leblanc Lupin-történetei

Meg sem próbál magas irodalom lenni. Egy fia ilyen vonása nincsen. Őszintén annak mutatja magát, ami: szórakoztató irodalomnak, semmi másnak. Olyasféle, amiből tengert lehet rekeszteni. De olyasféle, amiből hiába van töménytelen mennyiség, kiemelkedik az övéi sorából. Mert úgy fest, igazán jó lektűrt írni nem is annyira egyszerű. Kezdve azon, hogy igazán jó főszereplőt kitalálni sem piskóta. 

Mert Lupin sikere minden bizonnyal a főszereplő frenetikus alakjában gyökerezik. Illetve az eszesen csavaros történetekben. De bizonyosan nem a tollforgatás mesterfogásaiban. A történetek nyelvezete egyszerű, majdnem puritán. Leblanc legalább annyira lelkes a maga teremtette hős iránt, miképpen Burroughs Tarzan iránt. Az a meglepő, hogy még ez a gyermeki naivitás valami kellemes bájt kölcsönöz a történeteinek. 

Ha a silabilizációm megfelelő volt, akkor az Arséne Lupin kalandjai Leblanc első Lupin-történeteit tartalmazza. A szerző nem vádolható azzal, hogy körülményesen elpepecselt volna bármivel. A főalak bemutatásával sem. 

Fittyet hány a szocializációjára, a társadalmi helyzetére, az indítékaira, a kapcsolataira, úgy nagyjából mindenre. Nincs ok-okozat, nincsen honnan-hová, eszünkbe se jusson a jellemfejlődés részletezésének bajmolódásával megvádolni a szerzőt! Arséne Lupin itt terem a semmiből, készen, ismerten, imádottan és rettegetten. Nesze nekünk!

Amikor Lupint megismerjük, akkor már egy ereje teljében levő csirkefogó, akit az egész világ ismer, és egy ország rendőrsége üldöz és toporzékol miatta. Akinek neve riadtságot vált ki mindenhol.

S nem kevésbé: akit végső soron senki sem ismer. Tekintsünk el attól, hogy az utóbbi tény mennyire képtelenség: Lupin nem jár álarcban, neve nem álnév, az arisztokrácia tagja és egyáltalán nem rejtőzködik. 

Omar Sy az új sorozat főszerepében

Egyszóval semmi lacafaca, iszkiri azonnal a lecsóba: Lupin már az első történetben ott tart, hogy egy ország örvendezik annak, hogy börtönbe kerül. Ahová más hősöknek hosszú út vezet, hogy megdöbbenjünk: komolyan, őt is el lehet fogni? (Egyébként a film ezt a momentumot is felhasználja.)

Vagyis egy ereje, mestersége és hm, karrierje teljében levő úri betörőt ismerünk meg. 

S itt lehet cirkalmasan mismásolni, de nagyon tömör leszek. A könyv annyira egyszerű, hogy az szinte fájdalmas (vö.: Burroughs bármelyik regényével), de mégis letehetetlen, abbahagyhatatlan. Semmit nem veszít az ember, ha nem olvassa el, de egy igazán remek szórakozásról marad le, amit igazán kár kihagynia. Úgy egy hét múlva nagyjából semmire sem fog emlékezni belőle, Raszkolnyikov tépelődését tehát a leghalványabb árnyalatában se keresse benne senki, de amit éppen ezért simán elő lehet venni többször is. Kamaszkoromban imádtam volna. 

Manapság csak nagyon jót szórakoztam rajta. S ha habkönnyű, elmés élvezetességre vágyom, veszem le a többit a polcról.

Addig is lehúzok valami Lupin-filmet, hogy ha megjön Szerelmetesfeleségtársam az úszásból legyen mivel kikapcsolni. (Nem hiszed el: nem addig úszik, amíg el nem fárad, hanem amíg meg nem unja, bexarás! Éppen ezért kilométerben határozza meg magának a szükséges teljesítményt, s ha elérte, akkor kezd öltözni. Én meg húsz hossz után az életemért harcolok. Pedig halak vagyunk mindketten, de én rácáfolok. A stranddal is úgy vagyok, hogy akkora a túlteljesítés, hogy 2034-ig kifürödtem magamat az utóbbi években.)

Cartaphilus, Budapest, 2021, 170 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632667775 · Fordította: Moly Tamás

7/10

2021 augusztus 20., hajnal, SzFT még alszik, Csimota a pasijánál, én meg Shadow Gallery-t hallgatok, miközben írok. Nagyon szeretem ezeket a reggeleket. 

Mert az úgy volt, hogy belelapoztam a könyvbe. És eltátottam a számat. Aztán odébb lapoztam, és ott is ezt tettem. Meg a harmadik oldalon is, meg mindenütt is, bármerre lapoztam. S ezzel a lényeget gyakorlatilag elmondtam, aludjatok jól, gyerekek, álmodjatok szépeket! De előtte olvassátok el, de legalább mindenáron nézegessétek ezt a könyvet! Ajánlom magamat, de főleg Moore és Gibson katonai sci-fijét! 

Ne reménykedj, nem úszod meg ennyivel! De a lényeget tényleg elmondtam. Soha ilyen rövid értékelésem nem volt még itt, a blogomon! 

De mert a képi világ bolondított el, figyeld meg, nem győzöl most képeket nézegetni. De jobban jársz, ha tényleg megnézed őket, és nem csupán rájuk pillantasz.

Na, ugye, hogy ugye? Nekem két dolog ötvözése tetszik nagyon: a részletes realitásé és a karikatúráé. Mert némely rajz olyan mintha az lenne. Illetve a hátterek, a terek reálisak, a figurák karikatúraszerűek. 

Azonnal jegyezzük meg a rajzoló nevét: IAN GIBSON. Ahogy nézegettem, jobbára a Dredd bírót rajzolta. Magyarul, ha nem tévedek, a Halo Jones balladáján kívül abban jelentek meg a rajzai. 

Kicsoda Halo Jones?

Egy a millió csóróból. Egy a jövőnélküliek közül. A Broncson él. (Olvasd egybe nyugodtan, és ne keseredj el, én is csak lassan jöttem rá.) A Broncs a senkik lakhelye, A jövő nélküli lúzereké. Tényleg olyan mint egy abroncs. Mindenki tart mindenkitől, veszélyes és nem vidám hely, de legalább nyomasztó. Hidd el, marhára nem érdemes nyári nyaralásra betervezni a Broncsot, menj bárhová máshová. Mondjuk a Népszínház utca környéke sem az igazi. De a Broncsra tutira ne, cimbi, ha jót akarsz!

Döbi, ahogyan történik, de Halo szép lassan elveszti azt a kevés embert is, akihez lehetősége volt kötődni. Hosztesznek szegődik egy kiszuperált, de felújított űrhajóra. Imádja a hajót. Ahol ezredik senki lehet egy szar melót végezve. 

Vagyis Halo Jones bármelyikünk lehet. (Bocs, ha megsértettelek, ha te mégsem lehetnél! Akkor így fogalmazok: jobbára bármelyikünk lehet, kivéve téged. Megfelel? Na?) Mert Halo nem hőstípus, nem überintelligens, nem ketrecharcos, nem karatebajnok, nem techguru, még csak nem is valami tutajos, szívdöglesztő pipi. Csak van, mert egyszer megszületett. S jobbára nem is a saját sorsának a kovácsa, bár van akarata, vannak saját döntései, csak történnek vele a dolgok. Ahogy jobbára a legtöbbünkkel. Belövünk valami irányt, aztán vagy úgy lesz, vagy egészen másképpen. Vagy jönnek a lehetőségek és a kapcsolatok, vagy csak az akadályok és a tragédiák. Szóval Halo csak egy lány a Broncsból. 

Mi'csinál Halo Jones?

Rögtönöz. Jobbára. Azt csinálja, amit éppen csinálnia szükséges. Olyan ad hoc-jelleggel. Annyira, hogy egy kicsit az az érzésem, nem is volt nagyon mély koncepciója az egészet tekintve a szerzőknek, inkább csak mentek amerre a pillanatnyi érzéseik vezették őket. Ezért az összbenyomásom az, hogy képnovellák sorát olvasom, nem képregényt. A képnovellákat pedig a főhős személye és világa köti össze, mert e kettő állandó. 

Kétségtelen, hogy Moore ért a feszültségkeltéshez és a megdöbbentéshez. Annyira, hogy a végére össze is jön egy Scalzi-féle Vének háborúja, és egy Orson Scott Card-féle Végjáték keresztezésének a továbbgondolása. Úgy, hogy egészen mást, mindkettőtől eltérőt adott ki a végére a gép. Ööö... A fantázia. De gondolom, a két név és a két cím elég csalogatóvá teszi az eddigieket. 

Ez meg az

Túl sok mindent nem tudunk meg a történet világáról, a társadalmáról, az okokról és az okozatokról. Mármint a történések történelmi, társadalmi hátterének az ok-okozatáról. Ilyen szempontból Philip K. Dick is az eszünkbe juthat, ő sem sokat pepecsel az ilyesmik túlrészletezésével. Vagy kikövetkeztetjük, kitaláljuk, vagy nem. Ezáltal még az is lehet, hogy mindegy, tudjuk-e? 

De a képi megvalósítása mindennek, láthattad, valami hihetetlenül pazar és következetes! Igen, még mindig lelkes vagyok. Tényleg, mutattam már képeket a képregényből? 

Fontos szempont lehet, ha esetleg megrögözött, véresszájú hímsoviniszta, fallokrata lennél: ez nem a te könyved lesz. Csaj a főszereplője. De teljesen. Teljesen csaj, és tényleg ő a főszereplő. Még pasija sincsen, aki ott ólálkodna körülötte. Illetve van, de igazából még sincs... mindegy, ezt majd meglátod és megérted. Nem segíti senki és semmi, illetve, de, aztán kiderül, hogy azzal is van baj... mindegy, ezt is megérted, ha eljutottál addig a hídig. De mondom újra: nem feminista a cucc, de egy csajnak/ért kell szurkolni véges végig. 

S aztán legyen itt a vegyes vágott alcím alatt az összegzés is. Nem lettem Alan Moore-fan. Azért nem, mert nem nyűgözött le a történet. Tulajdonképpen elég sokáig semmi különös nem történik benne. Aztán kábé a háromnegyedénél megérkezik a konfliktus, igaz, akkor elég nagyot üt, csak valahogy az arányokkal van gond, mert amikor nekikezd ütögetni, akkor meg hirtelen véget ér a könyv. 

(Az az alak, akit senki nem vesz észre, senki sem figyel rá, azt sem tudni, férfi vagy nő [nem, nem gender propaganda, dobtam volna a sarokba, gondolhatod], annyira jelentéktelen, hogy szinte átlátszó... ZSENIÁLIS, SZÍVSZORÍTÓ, majdnem könnyeztem, komolyan. Nem, ezt nem mondom se tovább, se részletesebben, ennyire gyökér nem leszek. Írd meg, ha a te szemed is beopálosodott!) 

Egyszóval a sztorit illetően van pöttynyi hiányérzetem, de az a nagy helyzet, hogy az egészet tekintve mégis a pozitív csudálkozás uralkodik rajtam. Nem, ez nem ellentmondás: képregényről beszélünk, aminek egyik része a történet, a másik a képi megvalósítás. S nem tudom, mondtam-e, de az meg káprázatos! Kíváncsi vagy, mire számíts? Nesze neked!

Fumax, Budapest, 2019, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701095 · Fordította: Kodaj Dániel

8/10

2021 augusztus háromnegyede, mindjárt államalapítás ünnepe, Csimota a pasija családjával nyaral, mi meg élvezzük, hogy kettesben vagyunk

Belenyúltam a dolgok sűrejébe ezzel a hetedik résszel, mondhatom! Állítólag nagyon nem tipikus, amit itt láttam, olvastam. 

Mi a tipikus? 

Dylan Dog 1986 óta létezik. Szülőatyja Tiziano Sclavi. A hős, akit kitalált horror-ügyekben és pszichopaták után nyomoz. Egykor rendőr volt, ma már magánnyomoz. Jobbára szellemek, démonok, vámpírok, élőhalottak, vérfarkasok után. A lista voltaképpen eléggé teljes, lefedi mindazokat a témákat, amelyek engem egy fikarcnyit sem érdekelnek, simán, ámde teljesen becsukódom előttük. 

A Wikipedia így jellemzi Dylan Dogot (szabad fordításban; nem az enyémben, hanem a Google Fordítóéban): 

Dylan Grouchóval lakik a Craven Road 7. szám alatt, egy zsúfolt lakásban, ajtócsengővel, amely sikoltozik. Hobbijai közé tartozik a klarinétos játék (csak az Ördög-trillát tudja játszani, de gyakran játszik) és egy modellhajó megépítése, amelyet láthatóan soha nem sikerül befejezni; sok fóbiája van, köztük a klausztrofóbia, a denevérektől való félelem és az akrofóbia. 

Dylan különösen érzékeny a mozgásszervi megbetegedésekre, ez az egyik oka annak, hogy ritkán utazik, és egyébként sem repülővel. 

Egykor alkoholista, ma már nem iszik. Ő vegetáriánus és állatjogok támogató. Dylan keveset törődik a modern élet sok vonatkozásával. Gyűlöli a mobiltelefonokat, és emlékei rögzítéséhez még mindig tollat ​​és tintát használ. Természetesen szereti az irodalmat (különösen a költészetet), a zenét (ízlése a klasszikustól a heavy metalig terjed) és a horrorfilmeket. Bár örök pénztelen, látszólag nem érdekli a pénz. Valójában a szokásos első tanács, amelyet számos ügyfélnek ad, akik az évek során a tanulmányában találták magukat, hogy pszichiáterhez vagy pszichológushoz kell fordulni. 

Nem hisz a véletlenekben. Reménytelen romantikus is, aki szinte minden kérdésben szeret és elveszít egy új nőt. Valójában az esetek többségében ügyfelei nők, akikkel gyakran szexuális kapcsolatban áll. 

Azt is olvasom még, hogy a szokásos horror-kliséket szürrealitással, antikapitalista beütéssel és némi abszurd humorral oldja. 

Szóval ez a tipikus. S ebből a szempontból nagyon jól nyúltam mellé, hogy pont ezt a füzetet emeltem le a polcról a könyvtárban az öt másik mellől. Mert ez annyira nem tipikus. Annak ellenére, hogy a sorozat és a figurák kitalálója ötlötte ki. 

Emlékek a félhomályból

Nem tipikus történetből kettő van a kötetben. Az egyik majdnem tipikus. A másik meg kicsit sem és egyáltalán nem az. Lássuk az egyiket! A címe az alcímben van. 

Az alapsztoriban semmi meglepő nincsen. Az éjszakában jár egy pszichopata barom és prostikat gyilkol. Brutálisan. Rendre, és sorra. A személyében van némi hökk, de nem is ez az igazi 'lepetés a történetben. 

Nem is tudom, mondjam-e? Megnéztem a fülszöveget. Mondom, mert az is mondja. A történet hangulatát, mert van ugyan történet, de a hangulata sokkal jellemzőbb, elsősorban a szakadatlanul zuhogó eső adja meg. Figyeld csak az első képkockát. Mármint ez a képregény első képkockája is. 

Na, ilyen idő van egész végig. Ha már London. Világos. Szerintem pazar. Gyorsan a rajzoló nevét, nehogy elfelejtsem! Giampiero Cesartano. 

Szóval az eső és a hangulat. Azon túl, hogy minden nedves, soha nem száradunk meg, soha nem látunk tisztán a cselekmény és a megoldás korántsem szokványos. Mert itt van ez a láthatatlan manus, aki voltaképpen nem is az, miközben teljes mértékben az. Aki nem láthatatlan, csak éppen senki nem vesz róla tudomást. 

Emiatt bár feledhető a történet, mégis kap valami olyan kellemesen sejtelmes, fájdalmas, szomorkás mellékízt, ami a brutalitást másodlagossá teszi, s ami a sima thriller fölé emeli az egész koncepciót. Akkor is, ha tulajdon- és voltaképpen se füle, se farka nincsen. De talán éppen ez a nyerő benne: olyan, mintha mégis lenne neki mindkettő. S máris megy a veszett töprengés, hogy akkor mi is az? 

És közben esik az eső, szünet nélkül. 

A hosszú búcsú

Ne is gondolj arra, hogy a címnek bármi köze van Chandler klasszikus noire-krimijéhez! Nincs köze. Vagy én vagyok nagyon suta, hogy nem találtam meg a kapcsolatot. 

Ráadásul ez a történet az abszolút kakukktojás a rémálom nyomozó történetében. Nem mondom, hogy nincsen benne holttest, mert van, de az a nagy helyzet, hogy még az sem úgy holttest. A cselekmény ugyanis nem krimi. Kicsit sem. Nem fogod elhinni: egy régmúlt, lezáratlan szerelem szürreális visszaköszönése Dylan Dog múltjában. 

Vagyis olyan sztori, ami mindent megtett azért, hogy nekem ne tessen. Mert a szürreálist a képzőművészetben nagyon, az irodalomban ellenben egyáltalán nem kedvelem. Amikor Dali elfolyó óráit, vagy Magritte arca előtt egy zöld almás pasiját megírja valaki, az fáraszt. Ne kérj magyarázatot, mindent én sem tudhatok! De Dylan Dog eme története, ugyebár rajz. Így simán elviselem. Nem mondom, hogy értem is. Csak értegetem. Pedig nem tűnik nagyon komplikáltnak. 

Van egy lány (minden szép történet így kezdődik), aki valamikor nagyon szerelmes volt Dylanbe. Dylan meg őbelé. Aztán, ahogy ez lenni szokott, amikor nem happy end van, elcsúszott egy banánhéjon a kapcsolat, rossz volt az ütem, amivel egymáshoz, a szerelmükhöz közeledtek, tehát távolodni kezdtek, majd elszakadtak. S az egykori lány nőként egy este egyszerre csak ott áll az ajtó előtt. 

A képi megvalósítása ennek nagyon ügyes. Bár a történetnek három alkotója van, Sclavi mellé betársul Mauro Marcheselli és Carlo Mbrosini, a dolog nem úgy adja magát, ahogy elsőre gondolnánk. Mert elsőre úgy gondolnánk, hogy Sclavi írt, a másik kettő rajzolt. Azért gondolnánk így, mert kétféle rajzstílus van a kötetben. De mégsem így van: az első két úriember írt és a harmadik, ezek szerint kétféle stílusban rajzolt. Ha már itt tartunk, rögtön hozzáteszem azt is, hogy nem azért került egy kötetbe ez a két történet, mert volt időszak, amikor Sclavi romantikus-szürreális korszakát élte, hanem azért, mert a magyar kiadás szerkesztője egymás mellé tette az eredetileg négy év különbséggel, 1988-ban és 1992-ben kiadott sztorikat. 

Amikor a múltban vagyunk, a rajzok tónusosabbak, árnyékosabbak, lágyabbak, kedvesebbek.

Szerepe van a szürrealizmusnak, nem csak öncél: döntögethetjük elfelé a végén, hogy Dylan Dog akkor most átélte-e, amit láttunk és olvastunk, vagy csupán szerette volna átélni. De bárhogyan is, gyönyörű, amikor az egykori és a mostani pár megpillantja egymást/önmagát a vonatablakban, és aztán a fiatalokkal elsuhan a vonat. Az ifjúság... 

Szóval egy rémálom-nyomozótól meglehetősen meglepő ez a történet. De nagyon szép, nagyon kedves, nagyon szomorú. 

De legalább egy képkockán nagyon vicces is. 

A képregény magyar kiadója a Frike Comics. Róluk ezt olvasom: 

Antonio, Giovanni és Francesco három olasz képregény-őrült, akik úgy döntöttek, hogy egy új kiadót hoznak létre Magyarországon.

Leginkább olasz képregényeket adnak ki, többek között Dylan Dog, Dampyr és Morgan Lost a Bonelli-től. Ezek mellett Robert Kirkman-től az Outcast-ot, Raina Telgemier-től a Mosolyogj! (Smile)-t. Nem elhanyagolható a magyar képregényesek támogatása sem, melynek keretében náluk jelent meg a Deadmob több része, és a Céltalan is, Szebeni Pétertől. Nekik köszönhető, hogy Vittorio Giardino világhírű Magyar Rapszódia című kiadványa is olvasható lesz magyarul.

Frike Comics, 2018, 196 oldal · puhatáblás

7/10

2021 augusztusa, már megint vasárnap délután, állítólag a nyár utolsó kánikulás napjai most vannak, a holnapi a finis, redőnyök lehúzva, és a Csemete áldott távolléte miatt ma hajnalban is volt lehetőségem átmenni a kis szobába írni.

Innentől vond kétségbe a kötet címét!

Nem vicc és nem is egy Stephen King regény alapötlete: ezt a mondatot valaki komolyan gondolta, és egy újság komoly gondolatként még meg is jelentette.

„A FÉRFIAK ÁLTAL TERVEZETT UTAK
NŐKET GYILKOLNAK MEG.”

Manapság szerencsére, mármint az enyémre és a hasonló gondolkodásmódúakéra, egyre több és egyre színvonalasabb könyv folyóirat jelenik meg, ami a konzervatív, jobboldali gondolkodásmódot képviseli. Támasztja alá. Érvel mellette és az egyre szélsőségesebb liberalizmus ellen. 

Nem is sorolom már a könyvek címeit, annyi van, és egyre több. Douglas Murray jelen könyve is ezt a sort gyarapítja. Mármint a konzervatív gondolkodás melletti, a liberalizmus-kritikus könyvekről beszélek. Ha szétnézel itt, a blogoldalamon, akkor a Történelem, politika fül alatt találsz jó néhányat ezekből. Csak néhány nevet  említek: John Kekes, Scruton, Legutko, Nagy Ervin, Szilvay Gergely, Coleman. Persze a teljesség igénye nélkül.

A MAGYAR FORDÍTÁSRÓL ÉS A KIADÁS OKÁRÓL, HASZNÁRÓL

Nincs lehetőségem a magyar szöveget az eredeti angollal összevetni. Volt egy rövid idő, amikor kiadványszerkesztésből és stilizálásból éltem. Mellette egy kéthavi lapot is szerkesztettem. Akkoriban találkoztam rengeteg hasonló szöveggel. (Természetesen nem a tartalomra gondolok.) Olyanokkal, amik tele vannak komplikált, nehezen kibogozható, magyartalan mondatokkal, s olvasás közben inkább csak érezzük, mintsem világosan értjük, mit akar mondani a szerző. Egy ifjúsági könyv nyersfordításának a gatyába rázásával vért izzadtam, szerintem ott komoly baj volt az eredeti szöveggel is. 

A tömegek tébolya így kiadva is hasonló érzetet keltett bennem. Nem pofon egyszerű, de nem is igényel stílusbravúrt, hogy bele jöjjünk az olvasásba és az olvasottak értelmezésébe. (Nem emlékszem, hogy Murray előző, magyar nyelvű könyvének esetében volt-e ilyen nehézség?) Kár ezért, mert a könyv fontos és elgondolkodtató! Már csak azért is kár, mert így nagy esélye van annak, hogy maximum azok olvassák el, akik amúgy is egyetértenek vele. Mert ha a könyvekre is igaz, ami az emberekre, tudniillik, hogy a stílus maga az ember, akkor A tömegek tébolya, hát, izé... 

Ennyit a formáról. Mármint a szöveg nyelvtani formájáról. 

Aztán van itt ki és megkerülhetetlen szempont. Mellesleg vagy nem mellesleg, nem némi túlzással, csúsztatással a kiadó is megkaphatja, hogy beállt az Orbán-rezsim szekerének a tolásába, adják a fiúk alá a lovat. Miért is?

Hát itt van ez a homofób, egész Európa által elítélt törvényük, ugye... Ugyan a könyv tavaly jelent meg, de jöhetett a füles a kiadónak, kapcsolatok a szőnyeg alatt, susmus, a nép puhítása, de még inkább hergelése ez a könyv is. Mer' tudták, hogy alkalomadtán újabb vihar a bilibenként előráncigálhatják ezt a pedofil-szarságot, terelik vele a lényeges dolgokról a figyelmet. 

(Tény, van olyan interjú a neten, ahol Murray azt fejtegeti, hogy voltaképpen a migráns-kérdésben az Orbán-kabinet és a kelet-európai országok mutatnak példát az eszetlen, szuicid nyugatnak. Itt lám, már 2016-ban kerítés volt, azok ott nyugaton meg csak most kezdenek gondolkodni rajta. S hogy gondolják már meg, Magyarországon közel egymillió migráns ment át, ez arányaiban olyan, mintha Amerikába százmillióan akarnának belépni.)

Anélkül, hogy a legcsekélyebb szándékom lenne beszállni a pedofil-törvény jelenlegi vitájába, simán elismerem, hogy ez a könyv komoly muníció lehet, ha valaki hadakozni akar. De ha nem lenne szándékában ilyet tenni, akkor egyfelől tájékozódásnak, kitekintésnek is kiváló. Főleg azért, mert bemutatja azt, ami nálunk ilyen formában még nincsen, de előbb-utóbb minden bizonnyal várhatóan megérkezik hozzánk is. 

Azt nem hiszem, hogy a könyv a gender-hívek közül bárkit is meggyőzne. Ahogyan nagy eséllyel engem se lehetne arról meggyőzni, hogy ez a világra erőltetett jelenlegi liberális katyvasz hosszú távon jót tenne bármelyik oldalnak, bármelyik társadalmi szegmensnek, bárkinek és akárkinek. 

Nem gondolnám, hogy a moly.hu alkalmas alapos, átgondolt statisztikai következtetések levonására, de azért némely számokon, amiket az oldal mutat, érdemes elgondolkodni. Tudatában annak, hogy az internet egy hihetetlenül gyorsan változó valami, úgy gondolom, az olvasni szeretők száma viszonylag konstans. Akkor is, ha többen akár el is hagyhatták a platformot azóta, hogy utánanéztem és a felhasználók száma huszonötezer körül járt. (Nem ma volt.) Ha ezt vesszük alapul, elég sokatmondó, hogy például amíg Murray előző könyve az oldalon a tekintélyes 93 százalékos tetszési indexszel bír, addig ezt a szemrevaló számot tizenegy értékelés alapján érte el. (Mondjuk az egy kicsit többet mond és jobban fest, hogy ugyanezen az oldalon ott van a könyv ötödik kiadásának a borítója.)

Szóval huszonezer felhasználóból tizenegy olvasta ezt a migráció-kritikus könyvet. A felhasználók 0,00044 százaléka olvasta a könyvet.

Vagy ennyire érdektelenek az olvasó emberek, vagy ennyien vannak, akik tisztán látnak, és nem ülnek fel a propagandának. Tessenek választani, igény szerint!

John Kekes „Az egalitarizmus illúziói” című könyvének egyetlen értékelése sincsen a moly.hu-n. Még én sem olvastam. Mit várhat tehát, mire számíthat tehát a konzervatív oldal? Tényleg nincsen egyetlen magyar konzervatív ember, akinek fontos lenne felhívni a figyelmet arra, hogy a konzervativizmus jó? Minden fórumon, ahol csak lehet. 

MIÉRT TÉBOLY?

Lássuk be, a bejegyzés alapjának választott könyv címe kicsit sem felhasználóbarát. Kirekesztő. Megbélyegző. Sértő. Ésatöbbi.

Azért, mert azt állítja, mindazok, akik ezt az egyre töményebbé váló liberális sokszínűséget nem teszik magukévá, azok nem rasszisták, homofóbok, nő- és másság-gyűlölők, hanem egyszerű paraszti ésszel gondolkodó, józan állampolgárok. S a szerző még tetézi is, hiába mondják neki, hogy ne tetézze: azt is állítja már a cím is, hogy akik magukévá teszik a liberális bölcsességet, nos, ők tébolyodottak. Így, en bloc. Baxi, apukám!

Nagyon kemény kijelentés tehát már a könyv címe is.

Mielőtt tovább lépnénk, arra kérlek, ismét olvasd el e bejegyzés alcímét! Majd arra, idézd fel magadban a Brian élete megfelelő jelenetét, tudod, a hívószó: Loretta. Ha nem megy, tessék, itt van! 

És akkor egy slusszpoén: a YouTube-on eddig fent volt kivágva az adott jelenet, amit a bejegyzésbe eredetileg belinkeltem. Mintegy véletlenül néztem rá a szövegemre, és konstatálhattam, hogy a kivágott Lorettás részt immár törölték a YouTube-ról: „Ez a videó nem érhető el.” Elfogadom én, hogy rossz, aki rosszra gondol, de én rosszra gondolok... 

Cserébe itt a teljes film, az még fellelhető. 18:55–20:49 található a jelenet. Amin egykor mindenki könnyesre röhögte magát, ma pedig már vérvalóság. 

Ezen gyerekkoromban értetlenkedtünk. Fogalmunk sem volt arról, mit parodizál. Azt tudtuk, hogy vannak homoszexuális emberek, meg vannak transzvesztiták (ők ma már nincsenek, transzok vannak), de azt nem tudtuk, hogy miféle erők munkálnak a mélyben. Ez a jelenet akkor még mindenféle szinten poén volt. Mert a józan észből, a természetes rendből, a realitásokból indult ki. „Miben hordod ki? Szatyorban?”

Ma ezen már nem nevetünk. Siralmas, a tényektől elrugaszkodott mai valósággá lett ez a beszélgetés. Illetve  nem csupán valósággá, hanem világnézeti diktátummá. Egyáltalán az a csuda, hogy e filmrészlet egyáltalán még fent lehet a YouTube-on. Ne felejtsd el, hogy manapság már a férfiak tervezete utak nőket gyilkolnak! 

Ha Douglas Murray azt állítja, a tömegek megtébolyodtak, akkor azt is állítja, van olyan állapot, amely tébolymentes, tehát normális.

A gond az, hogy a normalitás és az eltérés a mércétől függ. Loretta számára a mérce a saját vágya, a kitűzött célja. Amikor elhangzik a kérdés, hogy férfiként vajon hogyan hordja ki a gyereket, nyilván megsértődik, mert erre nem lehet mit mondani: sehogy, lehetetlenség. A férfi nem erre teremtetett. De mert Loretta a saját vágyait tette mércévé, az lesz számár a norma. A normális.

De ne becsüljük alá a liberális észjárást (lesznek elítélve autópálya mérnökök gyilkosságért)! Ami ma még természetes és normális, az holnapra megkérdőjeleződik. Mi több, aki a normálishoz ragaszkodik, holnapra az válik fekete báránnyá. Ennek nagyon komoly jelei, tényei vannak már manapság.

 Van egy másik beszélgetésem is. Azt is meséltem már, de most illik csak igazán ide ez is!

Tudod, ez nálam talán genetikai hiba. Gondolom, nem kell magyaráznom, miért írtam le a fentieket. Vagy igen? A dolog roppant egyszerű. Az összemosások miatt. Azért. mert nincsenek árnyalatok. Például ha nem értek egyet a gyerekek érdekében azzal, hogy azonos neműek neveljenek, fogadjanak örökbe csimotákat, akkor homofób vagyok.

(S ha homofób, akkor már azt is tudom, hogy azért vagyok az, mert a lelkem mélyén férfi testekről álmodozom, csak nem merem magamnak sem bevallani. Komolyan ezt is megkaptam. Kipróbáltam úgy nézni pár férfitársamra. Nagyon nem sikerült. Minden bizonnyal annyira mélyre temettem el az önazonos vágyaimat. Csak azt nem értem, ha Szerelmetesfeleségtársamra nézek, miért mocorog bennem azonnal szemmel láthatóra, tizenév után is a vágy?)

Ha nem értek egyet azzal, hogy propaganda folyjék az iskolákban, hogy kiforgatott mesekönyvekkel agymossák az utókort, akkor szemét gazember. Ha azt mondom, hogy a törvényeknek azonosan kellene vonatkozniuk mindenkire, a pozitív diszkrimináció azzal jár, hogy akire nem vonatkozik, az diszkriminálva van, akkor fasiszta leszek. Ha bizonyos tapasztalati előítélettel bírok, akkor rasszista tömeggyilkos. (Egyébként nincsen ember előítélet nélkül. Ha valaki ezt állítja, akkor hazudik.) Ha azt képviselem, hogy a nőnek és a férfinak egyenlőnek kell lennie a jog előtt, a munka világában, de ettől soha nem lesznek egyformák, akkor egyértelműen hímsoviniszta állattá válok. (Vajon miért várja el a legfeministább nő is, hogy előre engedjék egy nyitott ajtóban?)

És így tovább. Zseniálisan gonosz taktika. Vagy inkább stratégia. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szúnyogokat lecsapom, most, a nyaraláson is használtam hangyairtó sprayt és halat is öltem már. Miből lesz a cserebogár, ha következetlen! Ugye?

*

Azon gondolkodom, kell-e bármit mondanom erről a könyvről? De arra jutottam, hogy kell. Nem annyit, mintha másféle útját választottam volna az értékelésnek, de van, amit mégis el kell mondanom. 

HOL TOMBOL A TÉBOLY?

Hol nem? Olvastad, mit írtam fentebb a saját tapasztalatokról? De Douglas Murray négy alapvető területre korlátozza a mondanivalóját. 

• A homoszexuálisok
• A nők
• A faji kérdések
• A transzneműek

Mind a négy területet ecsetelve csuda érdekes, dühítő, irritáló, megmosolyogtató dolgokat mond. Nem fogom most részletezni, nem eszem el Murray kenyerét. Nagyon sok példát hoz a mindennapok eseményeiből, annak kronológiájából, hogyan fordult ki a világ a sarkaiból. Emiatt is érdemes elolvasni a könyvet. Én most csak két dolgot emelnék ki az események elvi üzenetéből.

A KIFORGATOTT NYELV
Amikor a pillanatokon belül nagykorúvá váló lízinget lányom általános isis volt, már felsős, akkor tudtuk meg, hogy az iskolában nincsenek bűn lusta, uram bocsá', ostoba gyerekek. Ez minősítés, és kulturált ember nem minősíti a másikat. Azok a gyerekek, akik bármelyik minősített csoportba tartoztak, lusták vagy gyengébb értelmi képességűek, tudod mivé váltak? Nem fogod elhinni! Mai napig röhögök, ha eszembe jut. Ők lettek a fontolva haladók. Ami bájos, ötletes, mulatságos és végtelenül hazug kifejezés. A lusta és az ostoba mindent tesz, csak éppen nem megfontolja a teljesítményét. A lusta nem fontolgat, xarik a következményekre, csupán a pillanatnyi érdeke vezeti. Az ostoba pláne nem fontolgat, nem is tud olyat tenni. Ha még lusta is ez az ostoba (halmozottan hátrányos helyzetű), akkor azért. Ha nem lusta, de ostoba, abban az esetben ha megfeszül sem áll neki össze a kép. Mert ostoba. De semmiképpen nem a haladás sebességét fontolja meg: adja, amire képes, neki az a sebesség a maximum. 

A liberalizmus a nyelvet, a kifejezések konkrét jelentését csak azért akarja ismerni, hogy kiforgassa azokat. A nyelv, amit használ az orwell-i újbeszél, amelyben a szavak azt jelentik, amit akarom, hogy jelentsenek. De nincsen feltétlenül közük a valódi jelentésükhöz. A gender-nyelvben például elkülönül a biológiai és a társadalmi nem fogalma: vagyis ami biológiai szempontból férfi vagy nő, az valójában és lényegében nem feltétlenül azonos önmagával, lehet, hogy éppen az ellenkezője. Emlékszel még a közeli ismerősöm fogalmi készletére X-ről és Y-ról? De ezért lehetett akkora (teszem hozzá, ostoba) felháborodás Ákos női princípiumról szóló kijelentése felett is: csak tudni kell jól kiforgatva dekódolni a mondanivalót. Én meg tömeggyilkos leszek, mert már kilóg a kapanyél, hogy rasszista vagyok, tudod. 

GYŰLÖLET HELYETT GYŰLÖLETET
Unalmas és egyre szerteágazóbb már a téma: egy fehér rendőr a nyakára térdelve megölt egy fekete gazembert Amerikában. A fehér világ liberális része felháborodott, lecserélődtek a Facebook-fiókok profilképei, okkal-ok nélkül boldog-boldogtalan térdepelgetett mindenfelé a rasszizmus ellen, mintha ettől valóban megszűnne, fekete lábakat csókolgattak fehér szájak, mintha ez valóban előrébb vinne bármit is. 

Aztán jött Amerikában a Black Lives Matter. Mármint ott volt addig is, de új erőre kapott, és rombolt, pusztított, gyújtogatott, rabolt: a betört kirakatokból ellopott tévék minden bizonnyal nagy mértékben csökkentették a fehér rasszizmus mértékét. Vagyis nem történt más, csak ami a baloldali mozgalmak, forradalmak esetében történni szokott: a viszonylag jogos érdeksérelmek elleni válasz a pusztítás, a rombolás, a rablás, az erőszak. 

S nem társadalmi változás történik, csak a társadalmi rendek felcserélődése. Gondolj a francia forradalomra, gondolj a 1917 Oroszországára: eltűntek a kiváltságosok, hogy újabb kiváltságosok kerüljenek a helyükre. Azok, akik addig nem voltak kiváltságosok. S a kisembernek jobb nem lett egyik esetben sem. De összeomlott az addig valóban nem hibátlan rend, és a félelem, a rettegés és a vér uralma vette kezdetét. Ahogyan a BLM estében is. Ocsmány általánosítás, de úgy fest, ennyit tudnak a balról előző mozgalmak. 

Ha a MeeToo-mozgalomra gondolok, akkor is az az érzésem, hogy a teljesen jogos felvetés mögött voltaképpen egy dermesztő boszorkányüldözés világméretű képe is kirajzolódik. 

S innen csak egy picit kell tovább lépni: a liberális mozgalmak a trójai ló módszerével élnek. Emelj magasba egy teljesen jogosan kifogásolt jogtalanságot (függetlenül attól, hogy tehet-e róla és ellene, vajon miért lehet kifogás egy munkakör betöltésénél, hogy valaki a másik vagy a saját nemét részesíti előnyben az ágyban?), majd a sérelmezettek jogainak igényét told az irreális végtelenbe. Mert például a „család az család”. S túl az Isten adta realitásokon folytass minden fronton háborút a jogok érdekében. S tégy úgy mintha ez lenne a világ problémáinak a legfontosabbika. Akkor is, ha az érintettek köre nulla egész százalékos nagyságrendű. S az érvelésed akkor is helytálló, ha köze nincsen a valósághoz, amíg az ellened érvelők esetében diszkvalifikálja őket maga a tény, hogy ellened érvelnek. Remek, nem?

Erre Murray több példát is hoz. Ha egy fekete a fekete mozgalom ellen érvel, akkor megszűnik fekete lenni. Ha egy homoszexuális a jelen tendenciákat kifogásolja, a homoszexualitása teljesen mellékessé válik. És így tovább. Vagyis a cél egyáltalán nem a párbeszéd, korántsem a valóság felfedése és a közös megoldás keresése. A cél a győzelem és a pusztítás. Például a család hagyományos képnek és rendjének az elpusztítása. Az azonos nemű párok házassága, jog előtti egyenlősége nem áll meg ezeknél a céloknál, szükséges az eddig  „bevált” nemek azonosságának a megtagadása is. 

Vagyis a valós vagy belemagyarázott gyűlölet ellen a tevőleges gyűlölet a legjobb módszer. 

HOL A FENÉBEN TARTUNK MA?

Hát például ott, hogy a magyar kormány célkeresztbe került, a homofóbnak nevezett törvénye miatt. Meg ott, hogy a Facebook már tilt boldog-boldogtalant. Ennek a blognak a bármilyen linkje megoszthatatlan a Cukorhegy-birodalomban. Indoklás, kommunikáció egyáltalán nincsen. De ez csak Magyarország. Említettem a BLM-térdelés eszement jelképiségét. A MeeToo is itt volt velünk. 

De leginkább ott tartunk, és szerintem ez mindent elmond, hogy egy ilyen könyvértékelés esetében reflexszerűen indul be bennem az öncenzúra és a mérlegelés, mit merjek leírni, mit fog elviselni a demokratikus, szólásszabad internet, és minek lehet a későbbiekben nagyon komoly következménye. 

Murray arra is nem egy esetet hoz, hogy egy-egy, a maga korának a szövegkörnyezetében írt, mondott kijelentés hogyan csapott vissza évekkel, évtizedekkel később. Például a bevezetőben említett cigány-szomszédság kijelentésem tipikusan ilyen lehet. Függetlenül attól, valójában mit gondolok a cigányokról és főleg attól, hogy miként gyakorlom a mindennapokban, amit gondolok.

Egyébként belegondoltam: eddig egy lakhelyem kivételével mindenhol voltak cigány szomszédaim, és egyik sem hozta az előítéleti viselkedésmódot. Hol zenész cigányok voltak, hol hihetetlenül dolgos oláh cigányok (mennyire hülyén fest már: oláh romák!), hol egy vajda fia. Az új szomszéddal tegnap hajnalban köszöntünk egymásra, 5:45 körül járt, én a feltöltés villanyórával bajmolódtam, ő jött kifelé a lakásból, csendben behúzta az ajtót maga után, utána köszönt. Munkásruhában volt, indult a lift felé. 

A Fidesz törvénye körüli háború, úgy gondolom, mindent elmond. Mert nem a valódi kérdésről, hanem annak világnézeti oldaláról szól. A valódi kérdésről gyakorlatilag vitázni sem lehet. Aki vitázni mer, akinek ellenérvei vannak, az gyakorlatilag fasiszta, és aki fasiszta, az gyakorlatilag önmagát diszkvalifikálja bármilyen párbeszédben. Ugyebár! 

Azt olvastam valahol, hogy ezzel a tébollyal semmiképpen sem szabad az általa diktált szabályok szerint vitába szállni, mert biztos útja annak, hogy valamilyen módon a sarokba szoruljunk. De még normál vita-szabályok sem érvényesek, mert az az út is a sarokba vezet. (Lásd, hogyan lettem tömeggyilkos, az első, keretezett részben.) Tapasztaltam, így van. De még soha nem sikerült máshogy. Balga módon mindig a józan észből, a logikából és a párbeszéd lehetőségéből indulok ki. Bár egyre sikeresebben fogom magamat vissza, hogy egyáltalán beszálljak az ilyen beszélgetéseknek álcázott kinyilatkoztatás érvényű, kvázi eltiprásokba. 

KARAKTERGYILKOSSÁG, MINT CÉL

Ja, igen, mert Murray azt is mondja, az ilyen-olyan emberjogi aktivisták elsődleges célja semmiképpen sem a meggyőzés, hanem minden egyes esetben a karaktergyilkosság. Hinnék neki amúgy is, de ezt a saját bűrömön is megtapasztaltam már többször. (Lásd például az első keretezett szakaszt.) 

Egy személyes levelezésben így foglaltam össze a tapasztalataimat.

Szóval, egy szó mint száz, jó kis könyv ez, ha a fordítástól eltekintünk, bemutatás is, összefoglalás is, figyelmeztetés is. S ha erre felé tart a világ, ezt a jövőt marhára nem kívánom se magamnak, se a gyerekeimnek, se a még meg nem született, de már úton levő Bogyóka unokámnak.

Persze van alternatívája: a muszlimmá váló Európa, ahol mindezek nem nagyon lesznek pályán levő játszótársak: Allah hívei nem fognak demokratikusan, érvekkel, internetes beszélgetésekkel, parlamenti törvényekkel pepecselni: huss, s  az út menti porban, nicsak, máris mi gurul...? Ezt se nem kívánom, se nem várom. Borzadok tőle. 

A tragédia az, hogy a kultúránk számára egyik sem élhető alternatíva, nem olyan jövőkép, amit bárki is kívánhat magának vagy az utódainak.

De ne feledjünk, a fő ellenség a Fidesz és annak kövér vezére, Orbán Viktor! 

*

Alexandra, Pécs, 2020, 384 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634478256 · Fordította: Stemler Miklós

9/10

2021 augusztus elejének a vége, rakott tésztát ettünk, Nénje kórházba került, ketten vagyunk, Csimota nyaral a pasijával meg annak családjával

Amikor a múlt héten könyvtárban jártam, Dóka Péter könyvei miatt benéztem a Sárkányos Könyvtárba, a Központi Szabó Ervin gyerekszekciójába is. Célirányosan. Mivel volt már a hónom alatt úgy hat kiló könyv, szelektáltam, ez volt a legszimpatikusabb. És milyen jól döntöttem! De milyen jól! 

Azt mondod, lelkes vagyok? Azt mondom, az bizony! Okom van rá. 

Tudod, vannak könyvek, amikből egyszerűen árad valami nagyon tisztán emberi. Ami nem akar se nagyot mondani, sem elképeszteni, sem mindenáron szórakoztatni, mégis, ahogy ezeket elolvassa az emberfia, magához akarja ölelni a világot. Nem túl sok ilyen könyvet olvastam, az is igaz. Néhányat felsorolásképpen mindenképpen megemlítek, hogy legyen merre elindulnod. 

• Varga Katalin: Barátom, Bonca!
• Mándy Iván Csutak-regényei (kivéve a Csutak és Gyáva Dezső)
• Mándy Iván: A locsolókocsi
• Zseleznyikov: Bocsáss meg, madárijesztő!
• Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán
• Gyurkovics Tibor: Kiskutya-nagykutya

Bár némi tűnődéssel és a könyvespolcom előtti tipródással természetesen folytatható lenne a sor, én most mégsem folytatom, inkább áradozom A kék hajú lányról. 

Áradozás előtt, miheztartás végett

A könyv formátuma és külcsíne elképesztően félrevezető! Ezekből kiindulva bárki, akárki és mindenki gyermekkönyvre, mesekönyvre számítana. Meg a borító kompozíciójára nézvést is. A célzott olvasó-életkort úgy kábé öt évesre belőve. Én is így tettem.

Aztán már az első fejezet két oldala után váltót állítottam, és egészen máshogyan olvastam tovább. 

Ugyanis a külső alapján becélozandó korosztály egy hangot sem fog érteni a könyvből. Sem a történetből, sem a humorából, sem a szépségéből.

Viszont cserébe néha összexarja magát. Mert a könyv története egyáltalán nem tündibündi. Egy mesekönyv nem veszi helyszínnek mondjuk a proszektúrát és nem a rákbetegségről mesél. Ha meg igen, akkor beteg. De mondom, A kék hajú lány nem mesekönyv. Hanem ifjúsági. Meg kamasz. Meg felnőtt. Meg időskori. 

Lírai, vicces, de nem, kicsit sem mesés. Ja, és nem lányregény. Egyáltalán: minden nemnek, fiúknak, lányoknak is való. Simán. 

Vagyis, mindent összevetve A kék hajú  lány egy nagyon jó könyv!

Viszont ebből meg az fakad, hogy a formátum és a külalak tervezésnél a Móra Kiadó nem kicsit nyúlt mellé, és igen ócska pozicionálást végzett. 

A rajzok

Az illusztrátort viszont biztos kézzel választották meg, jobbat keresve sem találhattak volna!

Igen, így, a lényeg előtt, az elején! Mert elmondom, mielőtt bármi sületlenséget vonnál le tanulságként az eddigiekből a a borítógrafikára való tekintettel: a rajzok zseniálisan jók! De még mennyire! Figyelj csak!

Mondom máris: az illusztrátort Lakatos Istvánnak hívják. Aki amikor nem illusztrált, akkor vagy képregényt rajzol (a Lencsilányt éppen a múltkor vittem vissza a könyvtárba: olvasatlanul, mert bár a képi világ megfogott, a történetek valami elképesztően nem) vagy pedig könyveket ír (Dobozváros, Bazsó és Borka). 

A stílusa remekül összesimul a történet hangulatával, mondanivalójával, aláhúzza, kiemeli, amit Dóka Péter mond, nevettet, rémiszt, meghat. Jó nézni a rajzokat. Pedig nem szépek a szó klasszikus értelmében, de a történettel karöltve azzá válnak. Miközben maradnak tréfásak, viccesek, olykor, a megfelelő pillanatokban: nyomasztók. Mikor, hogyan, mi kell, és teljesen egységes az egész. Volt, hogy csak a képek végett lapoztam újra végig a könyvet. Azért ez mond valamit. 

Olivér leesik a fáról és kórházba kerül,

erről szól a történet. Illetve nem is erről, ez csupán a kiinduló pont. Olivér kölyök még, kiskamasz. Aki tapasztalgatja a barátságot, kóstolgatja a szerelmet, a saját és mások határait. És iparkodik jó lenni. 

Szóval Olivér kórházba kerül az esés következményei miatt. Ahol gyerekek vannak. Mindenfélék, kajamániások, nőcsábászok, de még semmilyenek is. Gyerekek, emberek. 

S Olivér a kórházban megismerkedik egy kék hajú lánnyal. Barátok lesznek. Meg kicsit többek mint barátok. De csak olyan lehelletfinoman érzékeltetve. Ahogyan azt is, hogy Olivér konkrétan törekszik arra, hogy jó ember legyen, segítsen másoknak. Sőt azt is, hogy a szeretet képes a legképtelenebb helyzetben is önmagát legyőzni. 

De mondom, mindezt olyan szívsimogató finomsággal, hogy az csak csuda. És ebben van a könyv titka. Csodája. Kezdek patetikus lenni. Az pedig olcsó megoldás. Hátrébb az agarakkal!

Ha olvastad a fentebbi kis random listám valamelyikét, akkor tudod, miről beszélek. Legalábbis sejtheted. A magam részéről az ilyesfajta könyveket tartom az irodalom értelmének. Azért, mert ezek képesek az embert kedvesen gyomorszájon ragadni, lelkiekben bájosan megmogyorózni. Hogy ébredj, kisgazdám, lehetne így is, és így érdemes! 

S hogy ne legyen gejl a történet, igen kijózanító részleteket kapunk: a beteg bácsinak nincsen kézfeje, a kislány a bilin nem tud kakilni, a kertben sír van, ami alatt a halál van, hiszen holt ember fekszik alatta, a kórházban gyógyítani próbálják a rákot, amitől kihull a haj. De még a nőcsábásznak (ez nem Olivér) is szembe kell azzal néznie, hogy előfordulhat, nem kell egy nőnek, mert annak férje van. 

Kell nekem ez a könyv, mert el akarom még olvasni! Ezzel szerintem mindent elmondtam. Meg azzal is, hogy a fenti kis lelki-listámhoz illesztem. Úgy, ahogyan van. A maga formátum-tévedésével egyetemben. Szerelmetesfeleségtársamat is úgy szeretem, ahogyan van, bruttóban. Tudom, hol, miben lehetne tökéletesebb, de nem érdekel igazából, mondom, mert úgy kell, ahogy van. (Na, jó, van egy kérdés, amiben na, igazán változhatna!)

Móra, Budapest, 2013, 80 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631194678 · Illusztrálta: Lakatos István

10/10

2021 augusztus elejevége, újra munka, de még egy hét után sem szoktam vissza.

A KÖNYV FELÜTÉSE TÖBB MINT POMPÁS! Azonnal olyan tyúk a takonyra-reakciót váltott ki belőlem. Aztán pár oldallal később meg leült minden. De annyira, hogy félre is tettem, és néztem magam elé bambán, hogy akkor most mi van és főleg mi legyen? Én kértem a könyvet, kaptam is szépen, erre eljutottam a hatszázból máris úgy a tizedik oldalig és máris veszélyesen nem érdekel, nagyon meredek ívben untat. Félretettem, hogy majd...

De valahogy mindig visszakerült a kezembe. Úgy hetente egyszer. Majd untalan megint le.

A győri regény nagyon jó könyv. MUSzG remek író. Profi. Egy fia suta mondata sincsen, cserébe olyan képei, mondatai vannak, hogy az önmagában gyönyör. Isten bizony!

RÁADÁSUL TUD ROPPANT TRÉFÁS IS LENNI. Figyeld ezt a két idézetet! Kicsit hosszú lesz az első idézet, a második nem, de ezt figyeld, irtó jót vigyorogtam rajta!

Az angyalvíz elkészítése és fogyasztása. Fél liter alaposan lehűtött forrásvízhez vagy szűrt csapvízhez hozzáadunk kettő deciliter jégen tartott, jó minőségű vodkát, például Stolichnayát vagy Absolutot. Csipetnyi tengeri sóval ízesítjük. Rózsaszín üvegpohárban vagy fekete mázzal bevont kerámiakorsóban tálaljuk, attól függően, hogy Mihályra vagy Gábrielre iszunk. A Gábriel tiszteletére fogyasztott angyalvizet ívás előtt a nap felé kell tartani, hogy árnyéka a homlokunkra vetüljön. Éjszaka vagy más esetben, amikor a nap nem látható az égen, a korsót fogyasztás előtt néhány pillanatra a földre kell tenni. A Mihálynak címzett angyalvizes poharat, mielőtt innánk belőle, a mellkasunkhoz kell szorítani. E műveletek mellőzése nem ajánlott, mert karmikus torlódásokat idézhet elő. Az angyalvíz fogyasztása alatt és utána is enyhe szédülés, idegen derű, spontán felnevetés, zoknik és alsóneműk leráncigálása, nyelves csókok, összevissza elrontott akvarellek, az éntudat és a valóság ingadozása, alkalmanként vizelési inger, meglepő, szokatlan verbalitás, esetleg röhögőgörcs tapasztalható. Az angyalvíz kortyolgatása közben gyakoriak a szerelmes gondolatok, ezért ajánlott az italt kettesben vagy nagyobb társaságban fogyasztani. Az angyalvíz magányos iszogatása ellenjavallt, mert depressziót okoz és túlfogyasztásra sarkall, ami az emberi tartás fogyatkozásához, adott esetben annak teljes elveszítéséhez vezethet. Az angyalvíz maximális bevihető mennyisége szájanként és alkalmanként három adagban korlátozott. Három adag felett az italt bosszúvíznek hívják, és a fogyasztásával járó tünetek egyre kellemetlenebbek. Ne tartsuk az angyalvizet gyermekek közelében, mert ők is könnyen lenyelhetik, habár semmi szükségük még rá.
(60.) :-D

 

Délután aztán elmentem a Jereváni útra. Mindez a temető érintésével történt, és megkísértett a gondolat, hogy akár be is mehetnék megint, hátha ott jobb eséllyel akadok rá a tegnapi lányra. Az efféle kísértés olyan, mint a Schrödinger-féle szuperpozíció, adott pillanatban lehetetlen megítélni a döntés eredményét, mert az eredmény már előzetesen megfigyeli a döntéshozót, és annak ismeretében változik végül igenné vagy nemmé. Persze valószínűleg így megy ez mindennel, amiben a döntés szóba kerül, ezért célszerű kerülni a döntéseket, például azt, hogy olvasunk-e Kierkegaard-t, vagy nem olvasunk.
(58.)

NA, AZTÁN AZ TÖRTÉNT, HOGY OLVASTAM A KÖNYVET ÉS EGYÜTT HULLÁMOZTAM AZ OLVASOTTAKKAL. A cselekményes részek pazarul lekötöttek, a leíró részek elkápráztattak a profizmusukkal, gyönyörködtettek a megfogalmazásokkal és menthetetlenül untattak. Hullám fel, hullám le.

Vagyis nem a teljesen nyilvánvalón meglevő, tomboló íráskészséggel, hanem a szerkezettel akadt problémám. Permanensen. Mert miközben a megfogalmazásokat több mint élveztem, aközben haragudtam, hogy a történetből az érdektelen beszúrások miatt minduntalan és szakadatlan kizuhantam.

A leíró részek nekem lilák. Vagyis öncélúak. MUSzG ír, mert ahhoz nagyon ért, egy regény pedig megengedi a barangolásokat. Hát, szó, ami szó, nem panaszkodhatunk, MUSzG kapva kapott a lehetőségen.

Mondok egy példát, oké? A négyszázadik oldalon van egy közbevetett, pszichedelikus rész.

Azt most felejtsük el, hogy a magam részéről ezt soha, semmiben nem szerettem. Azt hiszem, pontosan tudom, hogy a Húgó, a víziló és a János vitéz rajzfilmek vonatkozó részei utáltatták meg velem az ilyesféleséget. Önmagában hidegen hagyott volna, de egyébként meg mindkét rajzfilm nagyon tetszett, s ezek a részek kilógtak belőlük, megakasztották az élvezetet. Valami olyasmi odaillést éreztem, mint mondjuk a Bergendy 6.20-as című, egyébként nagyon jó számában az a nekem marhára oda nem illő nem is tudom micsoda, 2:38-tól 4:00-ig.

A közbevetett rész ÖTVEN OLDAL! Ötven oldal, barátom, amikor lövésed nincsen, mit olvasol! Ötven!!! Nem, nem olvastam el. Lapozgattam, hogy tart-e még, bele-bele olvastam. Utólag értelmet nyer ugyan, de az meg már valahogy nem hat meg. Ötven oldal... 

S a pszichedelika után a könyv átcsap valami másba, mint aminek addig mutatta magát. Nem is tudom, minek nevezzem. Pszichológiai félkrimi... Hm, nem annyira találó... Ez a rész nagyon ütős lehetett volna. De nem lett, mert minden más elvitte a figyelmet. Elsősorban a prózai líra imádata és az önnön fogalmazási bravúrjaiban való, önfeledt lubickolás. Sok, na!

S ez volt az a része a könyvnek, ahol teljesen fonalat veszítettem abban is, mi az amit olvasok (ez a kisebbik baj, csudába a műfaji meghatározásokkal!), de sajnos abban is, hogy tulajdonképpen mi történik és miért történik, ami? 

Addig egy elsőkönyves, munkanélküli, szerelmes győri pasas cirkulálását figyelhettük, amint ide-oda rohangál a városok és a nők között, miközben egybe szerelmes, de abba nagyon-nagyon. 

Viszonozva, reálisan ez egy felettébb pompás állapot. Mármint a szerelem. Ebben a formában tizennégy éve gyakorolom. Előtte is mindig szerelmes voltam, de valami mindig vagy túl kevés, vagy túl sok volt. A tizennégy éves gyakorlásom alanyát, Szerelmetesfeleségtársamat most is alig várom, hogy hazaérjen! Hogy láthassam, megölelhessem, érezzem az illatát, az ízét, legeltethessen rajta a szemem, a mohó kezem. Pedig az írást abba kell majd hagynom, és azt nem szeretném. De még így is megéri. Most mondd!

GONDOLNÁD, HOGY VAN ÖSSZEFÜGGÉS GYŐR ÉS PÁRIZS KÖZÖTT? Anélkül, hogy ránk telepedne valami poros útikönyvség-érzés, A győri regény olvasása közben valamelyest megismerjük Győrt is. Nem szájbarágósan, nem hiperrészletesen, csak úgy szőrmetén, kellemesen. 

És egyébként még csak nem is annyira a lokálpatriotizmus vezeti a főhőst, hogy úton-útfélen Győrről ír. Egy helyen elszólja magát: az ihletője Szomory Dezső. Akinek volt egy könyve ilyen címmel (kapaszkodj!): A párizsi regény. A címek nem kicsit feltűnően csengenek össze. Meglepődünk, Vincent?  

Ezt tényleg nem fogod elhinni! A hétvégén levittem egy hátizsáknyi könyvet a Pethe Ferenc téri Könyvmegállóba. (Egy szekrény a tér közepén, elől-hátul ajtaja van, benne polcok, és jó esetben a polcokon könyvek, amikben tetszés szerint válogathat a póóógár, annak függvényében, hogy ő maga mennyi könyvet tett a polcra. Érted, egyet berak, egyet visz. Vagy viszi amennyit akar, de ugyanannyit berak. Itt Óbudán öt ilyen van, és akkor még nem számoltam a minimum három Máltai Játszóteres Gyerek-Könyvmegállót. 

Szóval, egy szó mint rengeteg, levittem a magam könyveit, bepakolgattam a szekrénybe, és aztán vizslatni kezdtem a polcokat. Szerinted mit találtam? Úgy van! Szomory Dezső fenti könyvét! Itthon belenéztem. Nem mondom, hogy remegni kezdtem a kíváncsiságtól és a vágytól, hogy rögtön és azonnal szellemi magamévá tegyem. De még erőteljesen kokettál velem. 

S akkor itt van A párizsi regény fülszövege. Illetve egy részlete. Figyu csak!

Hiszen A párizsi regény – elvileg non fiction – a honvágy, a szeretethiány, a magány regénye, s az akkori századforduló Budapestjének és Párizsának egymásra kopírozott lírai szociográfiája, s ezenkívül, illetve csak ez, nagy költészet – prózában.

Az van, hogy Szomory könyvének a fülszövege nagyon frappánsan jellemzi MUSzG regényét is. Mivel véletlenek nincsenek, minden ok-okozat következménye, és minden mindennel összefügg, semmiképpen nem győzöl meg arról, hogy MUSzG nem használta egyfajta alapnak A párizsit ehhez a másikhoz, A győrihez! (Hogy melyik jobb, majd mondom, ha Szomory regényét is elolvastam.)

Összeáll a kép? („A játék véget ér, az út vége jól látható...” [East: Üzenet]) A végkövetkeztetés, hogy mi, olvasók jobban jártunk volna, ha MUSzG nem ilyen parttalanul mohó, s nem örvendezik annyira annak, hogy regényt írhat. Ha egy kicsit visszafogja magát. Ha kihúz, összefog és zanzásít. 

De mert nem tette, hát ezért hullámzik a regény. Ahogy ezt mondtam már. 

MUSzG említett a könyvében egy zenekart. The Angelic Process-nek hívják őket. 1999–2007 között léteztek. Ambrient drone melt játszottak. Bármit is jelentsen ez. Én eddig nem is hallottam róluk. Pont azt a kettősséget hallom benne, amit a bejegyzésem alapregényében látni vélek: tiszta, szép harmóniák, amiket rendre köddé űz az ember vállára szakadó kaotikus, egytömb brutalitás. Az egész földbe döngölve szabadít fel.

Egyébkén teljesen véletlenül azt a lemezt találtam meg, aminek az egyik számára a főhős is hivatkozik a szövegben. 40:23-nál kezdődik az a dal.

Ha meghallgattad: átjött, amit mondani akarok? Kezded kapisgálni, milyen ez a regény?

Egy lemezük meghallgatása után gyorsan betettem egy kis Eloyt, hogy a progresszivitástól ne szakadjak el, de kisimítsam az összekócolt lelkemet.

NO, NÉZZÜK CSAK TOVÁBB, MI MINDENT TALÁLUNK! Itt van még, amit az általános isiben tanultunk. A fogalmazás alapvető hármas felosztása: bevezetés, tárgyalás, befejezés. Ugye. Jó, tudom, ez regény. Csakhogy akkor is felteszem a kérdést, amit Szerelmetesfeleségtársam szokott feltenni: és miről szól? Mert minden könyvnek szólnia kell valamiről. Különösen, ha ekkora terjedelmű.

S itt vagyok igazán bajban. Mert A győri regény egy majdnem hétszáz oldalas önfeltárás. Amiből a végén, úgy Isten igazából nem sok minden marad meg az emberfia olvasóban. Tudod, akár az LGT Primadonnája: a pasi elcsábítja magához a bombanőt, már vetkőzteti, vetkőzteti, s aztán azt veszi észre, hogy lehámozva róla a ruhákat, a nőből nem maradt semmi. De gond van: mit mond majd, ha megkérdezik, hogy hová lett a nő, aki bement vele az ajtón, de soha nem jött ki? (Vö.: W. W. Stuart: A csillagűzött szerető, nagyon hasonló, csak sci-fiben.)

Egyszerűen nem merem ezt a szép szöveget nagyon boncolgatni, mert csak reménykedni tudok abban, hogy a hiba az én készülékemben van. De ha mégse, félek, ha megtenném, Primadonna lenne a karjaimban, a mondanivaló a vaskos olvasmányban, a vetkőztetéssel, az elemezgetéssel meg sehol!

Akkor fogtam gyanút, amikor a százhetvenedik oldalra értem. Vártam a konfliktust, a megoldandó helyzetet, de csak nem jött. Jött ellenben tengernyi olyan részlet, amit próbálkoztam összemozaikozni, de ahogy haladtam előrefelé, s egyre több ilyet ismertem meg, annál többet felejtettem az előzőkből. Élveztem közben a megfogalmazások csudálatosságát. De azért nem voltam rest kritikusan felfigyelni némi önellentmondásra. Ezúttal nem önmagamnál.  

Ezután már csak nagyobb léptekben emlékszem a történtekre, ez persze nem baj, át kell ugorni a részletekben lakó ördögöt, tudomást sem venni róla, csak a lényegre fókuszálni. Semmi mást, csak a csodálatost menteni ki óvatosan a felesleges sallangból, a semmitmondó törmelékből, amit tekintetünk összehord az utcák látványából.

Mert az összemozaikozás nem sikerült. A főhős még csak nem is nyávog, egzisztenciális alkotói válsága sincsen, konkrétan rámozdul bármelyik elé kerülő muffra, néha arra sem emlékszik, melyikben is volt az előző éjjel, s csak peregnek a napok, jönnek-mennek a csajok, a barátok, mindenki meg van mindenkivel, néha akad egy-két csináljunk-már-valami-békétlenséget mondvacsinált konfliktus, oszt ennyi. Közben bebarangoljuk Győrt. Tényleg, van még képem a városról!

Csak csendben jegyzem meg, bár tudom, mit sem számít a véleményem, egészen bizonyos vagyok abban, ha a regény nem a fentebb vázolt taktikával élne, teljesen simán a kedvenceim között landol. Landolt volna.

*

Nem is mondtam, a Névhalmozó nagyon nem kezdő a szakmában, ez a negyedik megjelent könyve. A másik háromból legalább kettő (Bábel, Orom) novelláskötet. Más műfaj, ugyebár. A Nemmozgó nem tudom, micsoda.

Napkút, Budapest, 2020, 592 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639628

6/10

 *

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

M. Eller nevű személy, író nem létezik, nem is létezett sohasem. Álnév. Jó, írói álnév. 

Mondjuk azt soha nem értettem, hogy minek az álnév, amikor mindenki tudja, hogy kicsoda az álnév mögé elbújni igyekező szerző? Amikor a magyar szerző az olvasók kegyeinek megnyeréséért kezdetben álnevet használ, azt még csak-csak... Nagyon sok ostoba ember van, aki úgy gondolja, hogy ami magyar, a pörköltön és a gulyáslevesen kívül bármi is legyen, az nem lehet jó. (Aaki pedig még a pörköltet és a gulyást sem szereti, apááám, nem is mondom...) Tehát például Marcus Meadow-t megértettem valahol, bár a könyv címe miatt, amivel első ízben találkoztam kilógott a vastag lóláb: Szex és Szekszárd. Aztán Meadown ripsz-ropsz leszokott a meadow-ságról és Réti László lett belőle. De például Leslie L. Lawrence vagy Vavyan Fable nem szokott le a maga -ségéről, -ságáról, holott ember nincsen, aki ne tudná, hogyan hívják őket  „lefordítva”. Nem fokozom... 

Szóval M. Eller nincs, nem is volt, nem is lesz. Helyette egy, az ötvenes-hatvanas években aktív színésznő van, akit Maria Laura Rocca-nak hívtak. A hölgy '59-ben kiadott egy regényt (Cina senza muraglia). Tíz év múlva minden bizonnyal ennek a hatására kínálták meg azzal, hogy írjon egy sci-fi forgatókönyvet. Ami aztán meg is született L'inafferrabile invincibile Mr. Invisibile címmel. A forgatókönyvből egy év múlva el is készült a film. 

Ugyanabban az évben jelent meg a forgatókönyvből írt kisregény,amit három év múlva a Delfin Könyvek szerkesztője, Rónaszegi Miklós beválogatott a sorozatba. A reakciók alapján úgy ítélhető meg, hogy az egyik legsikeresebb kötet lett. A hölgy több irodalmi ténykedéséről nem találtam információt. 

A láthatatlan professzor arról szól, 

hogy adva van egy viszonylag fiatal kutatóorvos, aki a vírusokkal kapcsolatban kurkászik a laboratóriumban. Adva van egy neki tetsző kollegina, meg egy semmitevő, bájgúnár, aki ott dolgozik, ahol ők. Illetve jobbára csak ott van, bár egy másik laborban. 

A viszonylag fiatal főszereplőt Peternek hívják. Angol, és Svájcban vagyunk, ezért Peter szobát bérel egy idős hölgytől. Akinek van egy öreg bútora, amit még a volt férje vásárolt valahol külföldön. Peter véletlenül kinyit ezen a bútoron egy rekeszt, ahol talál egy fiolát. Amibe szintén véletlenül belekortyol. Amitől meg láthatatlanná válik. 

Adva van továbbá a labor igazgatójának korrupt titkára, egy ügyesen lavírozó gazdag üzletember, annak kétajtós szekrény verőembere. S adva van még Peter a tojást robbanóanyaggá változtató kollégája. Robbanóanyag, láthatatlanság, gazdag gazember... Beindul a verkli, elindul a cselekmény. Sejtheted! 

A szereplők a témához képest meglepően 

árnyaltak. No, ne várjunk persze minden mozdulatukra, gondolatukra kiszőrözött részletgazdagságot, hiszen alapjában egy börleszk-jellegű sci-fis kalandregényről van szó, ráadásul egy kisregény hosszban. Ám ennek ellenére nem túlzottan sematikus, nem unalomig fekete-fehér egyik alak sem. 

Mi több, a nem kissé pipogya, némileg bárgyú Peter még némi jellemfejlődésen is átmegy, amit döntő részben a szerelem indukál: meg akarja menteni a doki nénit, akiért a szíve dobog. S mert a szerelem, mint tudjuk, erősebb a halálnál is, Peter észre sem veszi, és máris a továbbra sem túlságosan ügyes, ám mégis bátor hős szerepében találja magát. Akarva, akaratlan, bár még soha nem tett ilyet, repülőgépet is vezet. Amire, mondanom sem kell, a nő miatt szállt fel. 

Amennyire a jó alapötlet viszi a regényt, annyira viszi a humor is,  

mert A láthatatlan professzor vicces könyv. Tény hogy egyfelől a sokadik olvasás nem tesz jót a poénoknak, de ez természetes: ami első ízben elementáris hatással van, az a sokadikban már nem képes erre. 

Erre csak Szerelmetesfeleségtársam képes: hiába látom őt mindennap, mégis minden alkatrészének a látványa örömöt, esztétikai gyönyört okoz mindennap. Hiába mondom neki, hogy ez nem természetes egy pasi esetében, hogy emögött valami susmus van, szerintem pompásan sikerült a bűvölete, ő hajthatatlanul tagadja ezt. Amikor azt mondom, ez még senki esetében nem működött így az életemben, azzal védekezik, nem csinál semmit, ezt én csinálom. Mire én rendre azt mondom, ezt nem tudom csinálni, az én részem csak az élvezet és az esztétikai imádat. Évek óta patthelyzetben toporgunk. De SzFT képes arra, hogy nagyon-nagyon sokadszorra is önfeledt elragadtatást váltson ki belőlem. 

M. Eller könyve azért erre nem volt képes. 

Sokféle humor tud megröhögtetni. Mértékkel kedvelem Vavyan Fable humorát is, Woody Allen sziporkáit, Rejtő fantasztikus beszólásait, Douglas Adams morbidjait, Kiss József László szójátékait, Méhes György családpoénjait, Wodehouse arisztokratikus blazírtságát, de a Monty Python angol blődségét, Aszlányi kabarétréfásságú regényeit, Bud Spencer, Pierre Richard filmjeit. De Eddie Murphy, nem jön be. Adam Sandler nagyon mértékkel, amikor éppen nem altestiskedik. 

Sorolhatnám igen sokáig. Nem fogom. Tényleg végteleníthető a lista. M. Eller humora nem verbális, nem intellektuális: börleszk-szerű helyzetkomikum. Nem beszólásai vannak a szereplőknek, hanem megmozdulásai. Elképesztő bátorsággal alkalmaz olyan unásig látott dolgot is, amilyen egy tortacsata, egy vízisível száguldó üres bikini, a láthatatlan ember ölében ülő kutya, mintha autót vezetne... A meglepő az, hogy még ezek is működnek a regényben. Amikor első ízben olvastam, szinte filmen láttam magam előtt az eseményeket. Meg még most is. Szóval valamit nagyon elkapott az író-színésznő. 

A láthatatlan professzor szórakoztató irodalom, 

nem is akar több lenni. Nem tudom, eredetileg hová sorolták Olaszországban, nálunk egy ifjúsági könyvsorozatban jelent meg. Ennek dacára simán és nagyon élvezhető felnőtt fejjel is, még akkor is, ha pajszerral lefejtem róla a nosztalgiafaktort. 

Az M. Eller álnevű hölgyemény nagyon elkapta a hangulatát, jó érzékkel lestoppolt, mielőtt sokká váltak volna az ötletek és a megoldások. Valószínűleg a regény hossza (rövidsége) is optimális. Nem markol sokat, így pont annyit fog, amennyit érdemes. 

Mindenképpen megemlítem még a grafikust, Balogh Pétert, 

mert azzal a néhány rajzzal, ami bekerült a könyvbe, nagyon sokat emelt az élvezeti értéken. A képei realisták, dinamikusak. Engem Nepp József stílusára emlékeztet, ahogyan dolgozik, de semmiképpen sem plágium szinten, mindössze viszonyítási pontként. Nem csupán ezt a Delfin Könyvet illusztrálta, az ő kezét dicsére Az elnök futára, a Mi legyen a borjúval?, és A fehér pisztoly. De nem nyúl mellé, aki Lassiet társítja a nevéhez. S kutyákat annyira tudott rajzolni, hogy ő illusztrálta a Búvár Zsebkönyvek Kutyák részét is. Meg Gyurkovics Tibor nekem nagyon kedves Kiskutya-nagykutyáját is. Nem beszélve Tolsztoj meséiről, amelyek Medve a szekéren címmel jelentek meg. S még egy csomó mindent ő rajzolt, itt megnézheted, miket. 

Úgy tűnik, Balogh Péter sem volt képes méltatlan munkát kiadni a kezéből. Az biztos, hogy Peter arca számomra mindörökre az a szimpatikus, komoly lópofa marad, ahogyan ő elképzelte a professzort, aki aztán láthatatlanná vált. 

Móra, Budapest, 1973, 192 oldal · puhatáblás · Fordította: Lontay László · Illusztrálta: Balogh Péter

10/10

2021, augusztus első napja, vége a szabinak, holnap megint munka van; csak azért nem bánom, mert a könyvtárban vár két előjegyzett könyv. Meg azért, hogy holnap leszúrhassam és átölelhessem egy kolléganőmet, aki a szabadságom alatt mondott fel: nagyon sajnálom, hogy elmegy.

Mondjuk Stan Lee-t a képregények nélkül nem így hívták, hanem Stanley Martin Lieber-nek. Persze az is igaz, hogy lényegileg ettől még ugyanaz az ember volt, és az lett volna akkor is, ha nem kerül kapcsolatba a képregényekkel. Csak a neve maradt volna a régi. Meg a pénztárcája. Meg a sorsa, és egy csomó más emberé sem így alakult volna. 

Képzeld el a világunkat a Pókember, Hulk, a Fantasztikus Négyes, Thor, a Vasember, az X-Men nélkül! Ha Stanley Lieber nem születik meg, vagy valamiképpen másképp alakul a sorsa, ők soha nem születtek volna meg. (Batman, Superman és Aquaman NEM tőle származik, ők akkor is lennének, ha Stanley Lieber sosem lett volna.) Bárhogyan is ítéljük meg e figurákat és a róluk szóló történeteket, összességében kimondhatjuk: szegényebb lenne nélkülük a világ. 

Nos, lássuk, milyen tehát e nagy fantáziájú fickónak a képregényes életrajza! Mivel is kezdjem? Van egy csomó minden.

Nagyon amerikai

Ami először (másodszor, harmadszor, sokadszor) szemet szúr: nagyon amerikai. A rajzolt Stan permanens, már a borítóról az arcunkba tolakodó, fogkrém-reklám mosolya, a bármi is történik, a tudatosságunk, a célkitűzéseink elérése mindennél lényegesebb, bárhol vagyunk, bárkik figyelnek, nincsen lazítás, a külsőnknek, a testbeszédünknek közvetítenie kell, mennyire menők vagyunk. Vess csak még egy pillantást a borítóra, és megérted, miről beszélek. Harsány. nagyvonalú, felületes. 

S jó, persze, Stan Lee valóban, vitathatatlanul menő volt (1922–2018). Ez azonban az amerikai életformát, a vele járó kípszmájlingot, képmutatást, nagymellényűséget nem teszi szimpatikussá. Nem orrolok sem Lee személyére, sem a róla szóló képregényre emiatt. Iparkodom pusztán tudomásul venni. Nem megy. Ez például távolságot jelent köztem és a kötet között. 

A könyvnek kerettörténete van. Stan Lee (tudod, az egykori Stanley M. Lieber) már befutott ötletgazdaként, idősen egy pódiumon előadást tart. Az életét meséli el. Mi mást? Az élete története ez a könyv. Ha elkalandozna és azon kapja magát, hogy véletlenül nem önmagáról beszél, azonnal észbe kap, és visszatér a legfőbb témához, Stan Lee-he

Ez számomra egyáltalán nem volt tréfás: ripacskodásként tudtam csak értelmezni. Ezért meglepő, hogy van néhány képsor, ami mutat valamit Stanley Lieberből, az emberből is. Amikor éppen nem megkerülhetetlenül zseniális ötletgazda, hanem kétségbeesett, tétovázó ember. 

Mondom ezt attól függetlenül, hogy a kerettörténet tökéletes ötlet. Stan Lee mesél, és a gyerekkorától eljutunk odáig, amikor a története találkozik a valós idővel, vagyis azzal, hogy a színpadon áll, és mesél saját magáról.

A történet hiányai és a beavatottságunk

A történetben persze benne vannak azok a számomra hiányosságok, amelyek az életrajzokat általában terhelik: viszonylag nagy léptekben haladunk, a Stan Lee-vel kapcsolatba kerülő emberek papírmasék, ha egyáltalán meg tudjuk jegyezni a nevüket, a cégek, tulajdonosok variálódása nekem nagyjából követhetetlen volt (ez viszont az én szoftverem, az érdektelenségem és a lustaságom következménye). Mondom, életrajz, szerkeszteni kellett, de mégis átfogó akart maradni. Ez úgy nagyjából még sosem sikerült, senkinek. Legalábbis ekkora terjedelemben. 

Egy szerencséje van ebből a szempontból a kötetnek: azok a képregények, amelyek számunkra kapcsolódási pontok. Egyből valami beavatottság érzetet nyújtanak, ami miatt sok mindent megbocsátunk. Mert amikor megjelenik a Pókember vagy Hulk, akár az X-Men sorozat, máris úgy érezzük, közünk van a történethez. 

Úgy ám, de mi köze ennek a hosszú Republic-közbevetésnek Stan Lee életéhez?

Hát az, hogy amikor azt mondja a képregényben Stan Lee (mert ő ondja az egészet, hogy Pókember, vagy azt,  hogy Hulk, netán azt, hogy X-Men, egyfajta beavatottság érzésünk támad. Azt hisszük, hogy tudjuk, miről van szó. Akkor is, ha a büdös életben egy darab magazint el nem olvastunk, tán még egy filmet sem láttunk, ami valamelyik figuráról szólt. Az alakok azonban egyből  a lelki szemeink előtt vannak.

Azonnal hozzáteszem: éppen emiatt érdekes Stan Lee életrajza: bármilyenek is ezek a figurák, dőreség lenne nem elismerni, hogy halhatatlanok és egyediek. Ikonok. Az életrajz meg éppen ezek miatt lesz érdekes. Mert egy fogpaszta vigyorú, egoista amerikai ki a fenét érdekelne amúgy? Még engem sem!

Stílus

Nem mondom, hogy a körmeimet lerágva, füstölő fülekkel, de ezen gondolkodtam. Mármint azon, hogyan foglaljam össze a könyv rajz-stílusát. Azért kell rajta gondolkodni, mert eklektikus. Van egy félreális alapstílus, ami mindent összeköt. Erre látsz majd alább példákat. Aztán van, magától értetődőn a képregények, mármint a Stan Lee által kifundált képregények stílusa. Aztán van az ismert emberek alapvetőn reális ábrázolása (erre is lesz példa). S végül van az a hiperreális rajzstílus, ami manapság is dívik Marvel-éknél. 

Mint láthatod, több mindenből áll össze végül egységgé. S ugyanez igaz a mondanivalójára is. Mármint a stíluskeveredés. Van, és jobbára ez van, hogy a harsány realitás uralkodik. De van, hogy a sztori szimbólumokkal érzékeltet. Itt például egy munkatárs kopik ki a cégtől: 

Számos helyen találunk hasonló, pazar megoldást. Lenyűgöző!

Humor

Az van. Oldja is jócskán a könyv amerikaiasságát. Például az alábbin nagyon jót röhögtem, tetszett a fricska. (Vélem, ha nekem egyértelmű volt, neked is az lesz. Ha nem,írj nekem. A jelszó: Disney.)

Ez volt a másik, amin hosszan derültem. 

Ebben a képsorban pedig a süket dumát hallgató Stan Lee arca remek! Előadást tartani megy távoli vidékre, egyetemista srácok mennek elé a reptérre, és viszik a saját kocsijukon az előadás tetthelyére. Útközben vagyunk a repülőtér és az egyetem között.

Összegzés

Igen. Nos, akkor... Szóval... Khm, khm... Izééé..., bizééé, de konkrétan, és nagggyon határozottan!

Elolvastam , megnéztem, nem unatkoztam, néhol nagyon tetszett. De nem nyűgözött le egyáltalán. Mert nagyon amerikai. Azt, hogy van-e tanulsága, vagy csupán konjunktúra-kiadvány, nem döntöttem el. Azért nem, mert igazából nem érdekel. Annyira nem, hogy egy ilyen döntés miatt nekiálljak a nyaralásunkat alatt ezen törni a fejemet. . 

Ötletes, stílusos (többféle is, ugyebár), humoros, bizonyos mértékig informatív, és elsősorban olvastatja, nézegetteti magát. De nem annyira, hogy az ember vissza-visszalapozna újra meg-megnézegetni. Szóval szórakoztató, érdekes, de valójában nem egy lényeges könyv egy egyébként lényeges emberről és lényeges jelenségről. Valahogy olyan, akár a szuperhősös képregények és filmek: lekötnek, szórakoztatnak, majd nyomtalanul elmúlnak. 

Kossuth, Budapest, 2019, 192 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630995795 · Fordította: Sámi László

6/10

2021 július, még mindig Tapolca, ma a nemesvitai Western Parkban voltunk. Olyan mint ez a könyv. 

Na, most mindezt csak azért mondtam el, hogy eljuthassak a könyviker címéig. Amiben két tanulság is rejlik. Az egyik személyes. Azt kicsit később mondom.

A NEM SZEMÉLYES TANULSÁG
Az Egykor volt házibarátaink cím szerintem sokkal jobb ennek a kötetnek. Meg a borítója is találóbb. 

Nem jó ez sem, de jobb a témához, mint a jelen kötet romantikát, muzikalitást, nőies témát sugalló kompozíciója. A születésnap cím ráadásul ezer másikat idéz. Nem sorolom, tán elég, ha csak Szabó Magdát említem. Az Egykor volt... játékosságot, könnyed szórakozást, némi nosztalgiát ígér, és tartja is a szavát. A születésnap félrevezet. Az Egykor volt... a lényegre utal. Hm... Mondjuk a „házibarát” szó félreérthető, -értelmezhető. Mert ugye ezzel a szóval jelölik a feleség házhoz járó szeretőjét. S ebben a könyvben nem erről van szó. Lehetne, de nincsen.

SZEMÉLYES TANULSÁG
Úgy látszik, minden családnak meg van a maga barátkeresztje. Vagy barát-holdudvara. Ami nem mindennapi. Őrült. Sajátos. Extrém. Fárasztó. Tiszteltre méltó. Az ember néha letagadná e holdudvar tagjait, néha messzire kívánja őket, de mégis képtelen nélküle meglenni. S a holdudvar tagjai részévé válinak a családi legendáriumnak. Legyen az a nagybácsi, a nagynéni, az unokatestvér, a mindig rosszkor megjelenő vidéki rokon, a sarki fűszeres, a hentes vagy a trafikos, a szomszéd, az elcseszett, a szórakozott, a művész, a tudós és a többi jóbarát, 

S író-olvasó emberek, ki nem gondolt még arra, hogy ezeknek a házibarátoknak a történetét, de leginkább a sztorijaikat meg kellene írni, meg kellene örökíteni, mindenképpen meg kellene osztani az utókorral, mert az nem lehet, hogy ezek a sztorik elvesszenek!

Na, ezt írta meg Petőcz András. Mármint nem az én emlékeimet, hanem az enyéimnek megfelelő sajátjait.

A SZOKÁSOS KÉRDÉS: ÉS MILYEN A KÖNYV?

Jó. Szórakoztató. Tréfás. Igen könnyen fogyasztható. Olvastatja magát. Nem enged el. Röhögős. Néha mélázós. 

De tényleg csak mozaikokról van szó. Történetmozaikokról, amik a ki nem mondott családnév nevű család környékén történtek. Emberekről, akikkel jól összesodorta őket a jó Isten, a sors, az élet, akikkel összecsattantak, akár a biliárdgolyók a zöld posztón, csatt, és már ment is mindenki a saját útjára, intermezzók egymás életében, s lásd, mégis könyv lett belőlük!

Tény, Petőcz András nem hagyja zavartatni a szereplőket a történelem által. Illetve az által sem. Meg a szociális gondoktól sem. Meg társadalmi feszültségektől sem. Meg úgy nagyjából semmitől sem. A figurák, akik egyébként igencsak elevenek, mindössze élnek a nagy- és vakvilágba, a maguk ostoba, merev, játékos, nevetős következetessége, következetlensége szerint. Általában meghökkentenek, de mégis csak jobbá teszik maguk körül a világot. Nem szakadnak ki a környezetükből, legalábbis nem élnek légüres térben, de élhetnének bármikor, csak az élettel kapcsolatos dolgaik kötik őket egy adott korhoz, semmi más. 

Szóval ez a könyv az a fajta könyv, amit x évente újra elő lehet venni. Sőt, újra  el kell olvasni. Mert szórakoztat, nevettet. És úgyis elfelejted, mi történt benne, csak a hangulata marad meg. Csak az, hogy nagyon jó volt olvasni: kikapcsolt, kicsit átmelegített, kicsit visszaadta a hitet az emberekbe: abba, hogy ha nincs is tanulságuk, néha kifutásuk sem, mégsem mindenestül értelmetlenek az emberi kapcsolatok. Meg persze, minden ember sziget, de hajózni, kikötni éppen ezért érdemes. És így tovább... Csak semmi nagyot mondás, semmi végső tanulság-levonás. Miért, van tanulság, érdemes levonni, változik bármi is, ha levonjuk, akár kicsiben, akár nagyban?

Meg azt is mondja a könyv, hogy tulajdonképen sokkal jobbak az élet kis eseményei, mert a nagyok a legtöbbször visszavonhatatlanok, tragikusak, ha nem önmagukban, akkor kifutásukban,

S az élet, gondolkodj el egy pillanatra, végső soron nem arra való, hogy élvezzük? Dehogynem! Persze, simán és gyakorlottan meg tudjuk találni, hogy aktuálisan éppen mi miatt szomorkodjunk, dühöngjünk, essünk kétségbe, de ugyanezzel az erőbedobással megtalálhatnánk azt is, ami szép, derűs, kedves és mulatságos. 

Petőcz András ideáig nem megy el. Ő csak mesél. Emberekről mesél. Kis történeteket. Amik semmit nem fognak megváltoztatni, olyan kicsik. Vagy talán mégis? Most mosolygok. 

Hogyan is érzékeltessem neked, mire gondolok... Aham! Mutatok egy fotót, nézd csak! Csak előtte néhány szót mondok.

 S akkor itt van a fotó a Domonkos-tálról. Nem lett a legjobb (én készítettem) mert nem hozza ki a valós mennyiséget. Mindössze érzékelteti. De némi fogalmat csak ad róla! Ahogy SzFT fogalmazta: isteni finom volt rajta minden. Nem volt olyan, ami ne lett volt finom, csak akadt, ami finomabbra sikerült mint a többi.

Na, akkor most jön az absztrakció! Ez a Domonkos-tál hihetetlenül guszta, bőséges, nyálcsorgató, éhségűző gasztronómiai alkotás. Ha megeszed, megeszitek, éhes nem maradsz. Hacsak nem vagy egy Bábel Ábel. (Lehet, hogy jellemez, de ez az Ábel a gyerekkorom egyik kedvenc verse volt.) 

Gondolom, kétségtelen, a tál tartalma az éhségedet garantáltan elmulasztja. De ennél sokkal többet tesz. Kezdetben nem tudod, hová kapj, mit szedj magadnak, minek adj elsőbbséget a kóstolásban. Aztán kialakul a sorrend, amikor elkezdesz előbb zabálni,majd komótosan falni, aztán megfontoltan csócsálni, majd levegőért kapkodva elkeseredetten legyőzni, ami még a tálon van. Ebben a szakaszban már inni is kell valamit. 

A Domonkos-tál lokálisan helyreállítja a világ helyes folyását. Nem szűnik meg tőle a gyűlölet, a kizsákmányolás, a szegénység, a gyilkosságok, a rablás, a politikai csatározások, a hazugságok, a félrevezetések, nem lesz tőle alacsonyabb a halva-születések, a Down-kóros gyerekek száma, nem állnak le tőle tornádók, a vulkánkitörések, a napviharok. Igazából nem történik semmi ilyesmi. Miért is történne? Csak számodra lesz óriási jelentősége a Domonkos-tálnak: gyönyörködteti a szemedet, behunyt szemű gasztronómiai orgazmusok sorozatában részesíti az ínyedet, kellemesen elfészkelődik a gyomrodban, kiszorítva onnan a levegőt, felszívva a gyomorsavadat. Kisimul tőle az ég, értelmét nyeri a létezés, és mellékessé válik az összes metafizikai kérdés, jelentőségüket veszítik a mindennapos nyűglődések. Teljesen.

Igaz, átmeneti a harmóniának ez a kulináriából fakadó ommm-békességes megjelenése, de mégis kétségtelen a megjelenése. S már az első falatoknál jelentkezik, de csak akkor tudatosul, amikor a komótos falás stációjához érsz. Addig a nyers, tiszta élvezet teljesen lepányváz mindent, semmi tere sincsen a gondolatoknak, összegzéseknek, összefoglalásoknak. A komótos falás már enged valamennyi tudatosságot. 

Az életben minden elmúlik. Nem lehet örökké aludni, szeretkezni, sétálni, pancsolni, inni, olvasni, írni. A ciklikusság, a belső igények perisztaltikus jelentkezése adja meg a dolgok igazi belső értékét. A folyamatosság brutális értékcsökkentést váltana ki. Ezért sem eszik az ember mindig Domonkos-tálat. Szükség van a spenótfőzelékre és a rakott cukkinire, hogy méltóképpen ünnepelhessük, amikor ez a csoda érkezik. 

Aztán megesszük. De amíg tart az étkezés, majd a puszta emléke is arról beszél, győzködnie sem kell, hogy érdemes volt megszületni, jó dolog élni, lélegezni, látni, szagolni, ízlelni és szeretni. 

Érted már a Domonkos-tál és a Petőcz-regény jelentőségének az összefüggését? Ugye, hogy egyértelmű? 

*

Azon gondolkodom, hogy mondtam-e ár bármit Petőcz Andrásról? Te hogy emlékszel? Én sehogy. Megnéztem. Annyit írtam róla, amennyi pont elég: egyidős velem, tehát az ötvenes évei közepén jár, és harmincegynéhány könyvet írt. Szerintem ehhez képest annyira nem ismert író. Pedig akár erre a könyvére gondolok, akár az Idegenekre, igencsak megérdemelné, hogy az legyen!

Palatinus, Budapest, 2006, 194 oldal · ISBN: 9789639651203

7/10

2021 július vége, megint jön a dögletes kánikula, de tegnap még csuda jó idő volt, és láttunk egy csomó mindent!

Az ellopott zsiráf nagyon tipikusan az a könyv, ami már a címében, fülszövegében is azt súgja, tartózkodjam tőle. Erről nem Dóka Péter tehet: menthetetlenül inkompatibilis vagyok azokkal a történetekkel, amelyekben gyerekek nyomoznak felnőtt ügyekben. Kivétel,amikor a Keménykalap és krumpliorrban a majomtevét üldözik, de végső soron az ott mellékszál. De már a Vakáció a halott utcában egyáltalán nem volt gyere be. Hiába ugyanaz az illusztris szerző. Emlékszem, még egészen porontyként is ugyanez volt a bajom Az öreg bánya titkával is. S ahogy átolvastam a bejegyzést, azért eszembe jutott még két cím, ami kivételként erősíti a szabályt: A kis detektívek, Az ifjú mesterdetektív.

Nehezen tudnám megindokolni, mi is a bajom az ilyenségekkel. Talán a kompetencia? Hogy két olyan terület keveredik, ami nem kompatibilis egymással? Ahogyan a pornó is nehezen lesz éles kontúrú társadalomábrázolássá (mert ha az, akkor már nem pornó)? Talán. De nem vagyok bizonyos benne

Azon kívül jelen esetben valahogy az alapszitut is erőltetettnek éreztem. Nem mondom el, miért kellett ellopni a zsiráfot. Bár tulajdonképpen a miért még fogyasztható is lenne. A hogyan már sokkal kétségesebb és hihetetlenebb. Egyedül a nyomozás indítéka teljesen elfogadható: három millió forint. 

A fülszöveg a következőt mondja: 

Vidékről érkezett, pipázik, hatalmas bajusza van, és imádja a pacalpörköltet. Ő Szalai tata, Jenci és Barnabás nagyapja, aki úgy dönt, felcsap nyomozónak, és megkeresi unokáival az állatkertből ellopott zsiráfot. Remek csapat segít nekik: Király Tibi, a pesti vagány, Dezsi, aki szeretne rettentő bátor lenni, és Beniczky Péter, a peches magándetektív. Velük tart egy nem teljesen szobatiszta törpenyúl és gazdája, Zsuzsi, aki nagyon csinos lány. Főleg, ha leveszi a szemüvegét. Csak olyankor orra esik. Hogyan lesznek hőseinkből tévésztárok, miért eszik mindig parizert a kétbalkezes nyomozó, és kik a rejtélyes zsiráftolvajok? Egyáltalán, mi a csudának lopnak el egy zsiráfot?…

Egyébként nem lenne rossz ez a regényke. A fülszövegben említett figurák például teljesen jól kitaláltak. Élnek a párbeszédek is. Működik a börleszk is. Legalábbis én nem nagyon tudom másképpen kezelni. Az akciójeleneteket valahogy úgy láttam magamban mint a hetvenes évek filmjeit: az alakok felgyorsítva mozognak, megszólal valami csilingelő, vurstlis zene, csetlenek-botlanak, eleve muris a gyorsított mozgás... 

Nem mellesleg, bár volt benne valami utópisztikus (igaz, a zsiráfrablás és a gyereknyomozás ténye mellett majdnem fel sem tűnt) tetszett, hogy a gyerekcsoportok összefogtak, és lett légyen több figura is bármilyen vagány, nagyszájú, csak-csak betagozódott a zsiráf-keresésbe. (Még leírni is képtelenség. A majomrablás sokkal hihetőbb volt, ha már gyerekek és Állatkert.) 

Vagyis a regény egyfelől működik. Másfelől meg valahogy mégsem. Hiába jól kifundáltak, jellegzetesek az alakok, hiába vannak benne nagyon jó jelenetek. Mert vannak. 

Hát az például zseniális, amikor a királykodó skacnak mondja a másik királykodó, hogy adja meg a mobilszámát, mire az kénytelen-kelletlen beismeri, de minden hazugság nélkül, hogy nincsen is neki mobilja. Mire az ezek szerint királyabb skac nagyvonalúan odanyújtja neki a sajátját, hiszen fontos lesz a kapcsolattartás, s ez a prioritás mindent felülír.  Mert engedi, hogy mindent felülírjon. Király!

Vagy az, amikor a fiútesók megkérik egymást, hogy ki-ki nyomozza már le, hogy egy-egy hölgyemény mit gondol róluk, no nem azért, mintha szerelmesek lennének, dehogy, csak úgy kíváncsiságból, persze...! Nagyon kedves jelenet! (Bár ezt ma úgy kell mondani, tööök cuuukiii! Brrr!)

Valahogy a zsiráf-rablás és a börleszk nem áll ténylegesen össze. Azt hiszem, ha valami más körül bonyolódott volna a cselekmény, simán kijött volna belőle egy Keménykalap... vagy egy Utánam, srácok! Ami azért, lássuk be, nem kis dolog!

*

A könyv maga pedig nagyon jól sikerült, nagyon sokat dob rajta a grafikus, KELEMEN ISTVÁN stílusa. Játékos, vidám és roppant ismerős, de egyszerűen nem ugrik be, honnan és miért, láttam-e már más munkáit vagy a stílusa hajazik valakiére? Kassowitz Félix neve villant fel, de nem igazi az analógia. Lehet, hogy simán önmagáért kedvelem a stílusát. 

* 

Nézegettem még mi mindent követett el a szerző, hátha van ott a kupacban egy Keménykalap... vagy egy Utánam, srácok!-szerűség.

Úgy fest, nincsen. Mi több! Tudom én, hogy van baj az ízlésemmel, már rávezetődtem. Nem szerettem egy csomó mindent, amit a gyerekeim imádtak. Egy másodpercig nem kötött le a Jóbarátok,  egyszerűen nem tudtam zokogva röhögni a South Park-on, ahogyan a skacaim tették (És utána napokig, hónapokig, a mai napig idézgették a poénokat.) De még Spongya Bob is tökéletesen hidegen hagyott. Nem vitatkozom, simán elfogadom, hogy nem vagyok korszerű.

Mindezt csak azért mondom, mert volt szerencsétlenségem megnézni a szerző ötletéből született rajzfilmsorozat első részét. Nem hosszú, olyan hét perc körüli, de én végig ledermedve néztem. Volt már olyan, hogy dermedve kezdtem nézni dolgokat (például: Gyalog-galopp, Picasso kalandjai, Ponyvaregény), majd felengedtem és önfeledten élveztem, hogy aztán bevonuljanak a kedvenceim közé. Még azt is elfogadom, hogy hét perc nem elég a felengedésre. Meg azt is, amit a szerző nyilatkozott, hogy a könyvekhez képest a rajzfilmek erősen csupaszítottak, mindössze a cselekményt hozzák, éppen a hosszuk miatt. De így első blikkre egyszerűen semmi indíttatásom nincsen tovább próbálkozni, és a könyvet a kezembe venni. 

Ezzel együtt azt mondom, a könyv pozitívumai miatt körülnézek majd a könyvtárban. A Lila királynő, A kék hajú lány konkrétan felkeltette az érdeklődésemet. Úgy tűnik, Dóka úr kedveli a színes nőket. :-)

Móra, Budapest, 2003 122 oldal · ISBN: 9631177580

5/10

2021 júliusa, Tapolca, nyaralás; ma lemegyünk a szigligeti strandra, bár egyáltalán és kicsit sem vagyok strandolós fajta, de szolidarít az ember a családja tagjaival. Könyv és újság van nálam elég. :-)