Goldberg ezen az eseten felháborodva először a főnökeihez fordult. Majd megírta a cikkét. (Ez is benne van ebben a könyvben.) Na, ennek a megjelentetésére már bizony odafigyeltek a főnökei. Nem értették, helytelenítették, árulásnak tartották. Goldberg pillanatokon belül közellenséggé lett. Csak éppen az általa megfogalmazottakkal nem állt szóba senki. Mármint a CBS-nél. Goldberg pillanatokon belül a senki földjére került. Addigi munkatársai szó nélkül mentek el mellette a folyosón. Hamarosan nyilatkozatokra is sor került. Amiben Goldberg megtudta, hogy politikai aktivista, aki rendszeresen ellentétbe került a munkatársaival. Ezt eddig nem tudta magáról. Mindazok, akik eddig a barátai voltak, ellenséggé váltak.
De a lényeggel gyakorlatilag nem állt szóba senki. Azzal, hogy az átalányadó csupán egyetlen eset. De a média gyakorlatilag mindent ugyanennyire kiforgat. Bármerről is történik valami. Ha balról történik, akkor megmosdatja, átcsomagolja, kikozmetikázza, ha jobbról, akkor porig alázza, kifigurázza, fikázza, fitymálja.
Ahogyan az Goldberg mondanivalójával és a személyével is történt a hatástalanítás és az információ kiherélése végett.
Apropó információk. Goldberg a könyve felében jellemző példákat hoz, miket, miként forgat ki, torzít el a baloldali média.
A balos média önképe
Azt hiszem, nekem ez volt a könyvben Goldberg legdöbbenetesebb megállapítása. Mármint, amit az elfogult média önképéről mondott.
Goldberg ugyanis azt állítja szó sincsen semmiféle összeesküvésről! Nem történik semmi olyan, hogy összejönnek a liberális főnökök, megbeszélni a stratégiát, majd kiadják az éppen megfelelő ciánozó-módszer megfelelő lépéseinek a listáját, hogy a liberális elfogultság totálisan működhessen. Szó sincsen semmi ilyesféléről.
Azért sem történik ilyesmi, mondja Goldberg, mert a szemükben nincsen olyan, hogy liberális elfogultság. Úgy vélik, hogy a baloldaliságuk, a nézeteik képviseletében semmi különös nincsen. Ugyanis mérsékelt középúton járóknak tartják magukat.
Ezáltal nem lehetnek elfogultak. Aki középen van, miképpen lenne elfogult? Ők pusztán a normalitást képviselik. Önmérséklettel, reálisan, kiegyensúlyozottan.
A rendszerváltás után jobbára 168 órát és Hócipőt olvastam. A legelső szabad választáson az SZDSZ-re szavaztam. (Soha többet se.)
Nem volt szimpatikus Antall József és néha nevetséges miniszterei, a Parlament ablakában részegen egyensúlyozó Horváth Balázs és társai. A Bocskay menték. Meg a magyarkodás. Meg a horvátoknak való fegyvereladások.
De valahogy nem ment a fejembe valami.
A magam részéről nem vártam csodát az első kormánytól. Nem azért nem, mert ez az MDF volt. Bárki lett volna a helyükben. akkor is így vélekedek. Azért, mert Magyarországon ötven éve a kommunisták uralkodtak. Hogyan is tudtak volna bármelyik új párt emberei egyből várat építeni a szarból? Egyáltalán: vezetni az országot? Törvényeket hozni. Kézben tartani a gazdaság dolgait. A privatizációt. A szabaddá vált sajtót. Mindent.
S legnagyobb döbbenetemre arra figyeltem fel az általam olvasott két lapban, hogy az MDF-en valahogy soha nem lehetett füstszűrős sapka. (Ebben a mára jobboldali néppárttá lett, de akkor még vastagon liberális Fidesz is ezerrel benne volt. Ha Trianon szóba került, felálltak és kimentek a Parlament nagy terméből. Változnak az idők. Akkor még én is liberális voltam.)
Az én tudatomban az volt, hogy végre, eltakarodtak a komcsik, boldog-boldogtalan összefoghat, akkor tehát találjuk ki a közös dolgainkat, építsük fel közösen, amit az ország- és nemzetrombolók tönkre tettek, leromboltak.
S addig, amíg el nem indulnak a dolgok, majd türelmesek leszünk egymással, mindenki segít a másiknak. Kalákában új jövőt építünk. S ha építés közben lesznek is viták, az természetes, ha akadnak hibák, azokat elnézzük, és visszafogottan javítgatunk. Néha kicsit összeveszünk, persze, így megy ez, de aztán közösen örülünk mindannak, amit létrehoztunk, együtt találtuk ki, együtt építettük, együtt gondoztuk. Az összeveszés nem a másik személyéről szól, mert nem ellene tevékenykedünk, hanem a közös célokért.
Ilyen naiv voltam. Ezzel szemben a tapasztalat azt mutatta, nem kellenek nekünk a komcsik, tudjuk mi egymást tépni, marni, froclizni, ütni-vágni. Szó nem volt itt egymás segítéséről, összefogásáról... Uggyan, dehogy!
Csak nagyon lassan esett le a tantusz, hogy voltaképpen a komcsik úgy mentek el, hogy meg sem mozdultak, itt maradtak, négy év múlva (egek, normális ez az ország?), újra választást nyertek. Mert a retorika persze változott.
S a médiából egy pillanatra sem takarodtak el, gyakorlatilag 2010-ig az övék maradt minden. Én meg örömködtem az olvasott két lapnak, meg annak, hogy végre nem a komcsik irányítanak. És némi önelégültséggel olvastam továbbra is a szócsöveiket. Ami meg is tette a hatását bennem. Csak évek múlva eszméltem, hogy valami nem csupán a rendszerváltással, hanem bennem is nagyon félre ment. Elsősorban azért, mert hittem a médiának. Hagytam, hogy megmondják, kit szeressek.
Amikor ezt felismertem, médiumot váltottam. Mert van az input–output-elv: csak az jöhet ki, ami bement. Ha Linuxot telepítek egy gépre, ne várjam a Windows bejelentkező ablakát. Ha moslékkal etetem az értelmemet, ugyan mi más jöhetne ki a számon és a viselkedésemen, mint ami bement? S ez persze, fordítva is igaz. Mi több, még a politikai vonzalmunkra nézve is működik ez a dolog. Ami bemegy, az jön ki. És nagyon jól esik tartozni valahová. Bárhová. A sokak közé. Akik együtt mondják ugyanazt. Legyen az, hogy O1G vagy az, hogy Isten/haza/család.
Az önkép meghatározza a viselkedést. Ahogy látjuk, látni akarjuk magunkat, úgy fogunk viselkedni is. S ahogyan viselkedünk, úgy fogunk gondolkodni. A baloldal felé elkötelezett média önképe arról szól, hogy középen vannak, tehát reálisak, ésszerűek, normálisak. Ugyan mi másért lehet az, hogy amikor jobboldali politikusról, színészről, tudósról, bárkiről beszélnek, a bemutatáshoz soha nem felejtik el hozzátenni, jobboldali, konzervatív személyről van szó. Ha baloldali, akkor csak a neve és a pozíciója hangzik el. Minek világnézeti vagy politikai szimpátiát hozzátenni ahhoz, ami természetesen normális? Bruce Willis konzervatív színész. Mindenki más csak színész vagy színésznő.
Dan Rather és a médiaelit más befolyásos tagjai közül sokak számára mindaz, ami a centrumtól jobbra van, konzervatív. És ami a centrumtól balra, az középutas. Nem csoda, ha így nem ismerik fel a saját elfogultságukat.
Mi az oka annak, hogy a »,baloldali« kifejezés gyakorlatilag kihalt a média szótárából? Ezzel szemben a »jobboldali« megjelölés köszöni szépen, nagyon jól van. Vannak jobboldali republikánusok, jobboldali keresztények, jobboldali kubaiak Miamiból és jobboldali rádiós talkshow-házigazdák.
Van még egyáltalán bárki is, aki baloldali?
(89–90.)
Sarokpontok az érzékeltetéshez
Goldberg kiemel néhány fő témát, amelyen keresztül bemutatja a „középutas, elfogulatlan” média módszereit. Az első ilyen téma, amit részletesebben boncolgat
A hajléktalanság kérdése
A hajléktalanokat mindenki sajnálja. Milyen szörnyű lehet minden nélkül az utcán élni, fázni, éhezni, az utca kövén betegnek lenni... De ki szereti az aluljárókban fetrengő, koszos, bűzös embereket. Akik részegen fekszenek a mocskos takaróikon, telerondítják a parkokat, elfoglalják a padokat és részegen hangoskodnak?
A helyzet az, mondja Goldberg, hogy bár természetesen van kivétel, de a hajléktalanság kérdésének a megítéléshez szükségszerű lenne figyelembe venni az adott hajléktalanok személyes életmódját. Azt, hogy mi vezetett a hajléktalanságig. Mert a statisztikák azt mondják, mondja Goldberg, hogy az alkohol, a drog és a munkához való viszony. De ha ez így van, szociális juttatásokkal a kérdés nem megoldható. Mert ha nincsen szemléletváltás, akkor a kapott javakból újra alkohol és drog lesz. Egyrészt.
Másrészt, érdekes véletlen, a hajléktalanokat bemutató riportok döntő többségében a bemutatott személyek jobbára tiszta, kulturált, rendezett kinézetű, fehér emberek. Sokszor házastárssal, gyerekkel, hogy a szörnyűség fokozható legyen. Holott a statisztikák szerint a hajléktalanok döntő része nem fehér, hanem fekete vagy hispano. A meginterjúvolt hajléktalan rendre viszonylag szabatosan beszél, meg van az összes foga, nem lóg csimbókokban a haja, és nincs ott az arcán, kezén az elmúlt hét minden megérintett szennye. A tekintete tiszta, egyenes és nyílt, a beszéde érthető, nem csupán értelmes. Mintha a szomszéd lenne a lakóparkból, ahol lakunk. Csak éppen pillanatnyilag rosszra fordult a sorsa.
Goldberg elmondja, hogy ez a bemutatás-forma egyáltalán nem egyedi eset. A riportokban tényleg soha nem szerepelt ágasbogas-hajú, mocskos, zavaros tekintetű, kora reggel mattrészeg, belőtt fekete vagy hispano hajléktalan.
Egy nyolcvanas évek végi adat szerint az USÁ-ban mintegy 230.000 hajléktalan volt. A Kongresszusi Hivatal háromszáz-hatszázezer közé tette a létszámukat. A Várostervezési Intézet 355–462 ezer közé lőtte be a létszámot. Nem kevés. Csak a médiának. Ugyanis a hajléktalan-lobbi lazán milliósra emelte a létszámot. Amit egy '89-es riportban a középutas, mértéktartó, tehát mérvadó CNN nagyvonalúan hárommillióra emelt. Négy év múlva az NBC emelt a téten, ők már ötmillióról beszéltek. Hamarosan a CBS News beszámolt arról, hogy az ezredfordulóra a becslések szerint tizenkilenc millió (!) amerikainak nem lesz fedél a feje felett.
S még ezt meg lehetett fejelni: vannak ugyanis, mármint a média szerint, úgynevezett „rejtett hajléktalanok”, akiknek van fedél a fejük felett, van étel a bendőjükben, nem éhesek, nem fáznak, de nem a saját vagy általuk bérelt lakásban laknak, hanem a papánál, mamánál, a barátjuknál. (Van egyáltalán Amerikában olyan ember, aki nem hajléktalan?)
»Soha ne engedd, hogy a tények egy jó sztori útjába álljanak!«
(97.)
S a hajléktalan kérdés természetesen csak akkor él, amikor republikánus elnök van a Fehér Házban. Amikor Ronald Reagen-t megválasztották elnöknek, a probléma azonnal égetővé vált. Reagen kormányának a költségvetése tehetett a hajléktalanok számának drasztikus növekedéséről, hiszen megnyirbálták a költségvetést, s ennek következtében visszaesett a szociális lakások építésének a száma. Vagyis a hajléktalanságukról elsősorban nem a hajléktalanok tehettek, az életmódjuknak vajmi kevés köze volt a fedélnélküliségükhöz. A szerencsétlenségük okozóját a kormányzati intézkedésekben vagy éppen azok hiányában kell keresni.
Ha jól számolom, a hajléktalanság pontosan azon a napon szűnt meg Amerikában, hogy Bill Clintont beiktatták elnöknek. Ami egyike a bámulatos véletleneknek, hiszen kezdődni meg pont azon a napon kezdődött, amikor Ronald Reagan elmondta a hivatali esküt.
(105.)
Folytassuk ebben a szellemben!
Lássuk például az AIDS problémáját!
Az AIDS a nyolcvanas évek betegsége volt. A homoszexuálisok, prostituáltak és kuncsaftjaik körében, valamint azok között terjedt elsősorban, akik sűrűn válogatták a partnereiket. S persze a tűt igénylő drogok használói is elsődleges terjesztői voltak. Az akkor még csak csírájában létező LMBTQ-lobbinak, ezek a tények természetesen kellemetlenek voltak. Ahogyan a minden másságot önfeledten támogató médiának is.
Az egy dolog, hogy a sajtóban az AIDS a „mindmeghalunk” okozójává vált. hiszen e vírussal kapcsolatban is elindult a vad számháború, és hamarosan már a civilizációnk kipusztulásáról fantáziáltak a megfelelő emberek, Miközben a megbetegedések és a halálozások száma semmi okot nem adott a pánikra. Arról nem beszélve, hogy a vírus maga meglehetősen konzervatív volt: a monogámok számára csak minimális veszélyt jelentett, például a vérátömlesztéseken keresztül. Hamarosan be kellett (volna) látni, hogy bár az AIDS valóban szörnyű egy kór, de döntő részben életmód-függő az esély az elkapására.
Az amerikai média azonba tudta, amit tudott, és hamarosan az egész bolygót fenyegető veszélynek kiáltotta ki az AIDS-t, és minden olyan tényt, érvet, kutatást elhallgatott, ami az ellenkezőjét mondta. A polkorrekt gondolkodás azt sugallta, hogy például Michael Fumaneto AIDS-ről írt, nagy gondossággal dokumentált könyvét még a könyvesboltok sem merték árulni. Mert már a címe sem ígért jót, azáltal, hogy jót ígért: A heteroszexuális AIDS mítosza.
A média irdatlan járványról sikoltozott, de a mindennapi tapasztalat ezt nem támasztotta alá. Természetesen voltak megbetegedések, voltak szörnyű haldoklások, voltak halálesetek. De elsöprő járvány nem volt. (Ismerős?)
Arról nem beszélve, hogy a média elképesztő módon kozmetikázta a statisztikát.
- A vizsgált időszakban az AIDS-ben szenvedők közül, akiket a televízióban bemutattak, 6 százalék volt homoszexuális férfi. A valóságban a melegek aránya az AIDS-esek közölt 58 százalék volt.
- A televízióban az esetek 16 százaléka volt fekete és hispano. A valóságban azonban a betegek 46 százaléka ebből a két csoportból került ki.
- A televízióban az AIDS-esek mindössze két százaléka volt intravénás kábítószer-fogyasztó. A valóságban ez az arány 23 százalék.
„Így aztán – vonja le a következtetést a jelentés – a nézőknek a kockázati csoportokról bemutatott kép nagyon eltér a valódi életben létező arányoktól."
(118.)
Persze a média a tényektől ebben az esetben sem hagyta magát zavartatni. Azokban az interjúkban, amelyek például heteroszexuális AIDS-betegeket mutattak be mint az Amerikára várható jövő előképeit, soha nem kapargatták meg a kérdést, hogyan, kitől, milyen úton kaphatták el a betegséget? Mert ha mutattak egy nőt, meg nem kérdezték volna, hogy a partnere nem kábítószeres-e? Vagy az a négy barátnő, aki majdnem egyszerre lett AIDS-beteg: ugyan kit érdekelt közös ismerősük, a kábítószeres fiú, aki mindnyájukat, sorban lefektette?
S mindez miért? Két okból: első a nézettség. Mert a nézettség: üzlet. Másodsorban a polkorretség miatt: mi az, hogy egy betegség csak a társadalom apró, egyébként is „űzött”, ezáltal védettséget nem élvező szegmensét támadja?
Megfelelő rasszarány
Adva van egy keményvágású, ami szívén az a száján riporter, a neve Larry Doyle. Tényleg nem egy lacafacázós típus.
Larryt elküldik Alabamába, ahol egy büntetésvégrehajtó intézetben visszavezették a rabláncot. Nem mindenkinek és nem folytonos viseletre: csak azoknak a raboknak, akik szökést kíséreltek meg, vagy annyira összeférhetetlenek. A riporter megy, a riport jön, a balhé meg támad Ugyanis az érkező képeken jóformán csak négerek láthatók. Ne feledjük, Alabamában vagyunk! Az észrevétel megy a riporternek, a válasz meg jön tőle: figyelt a rasszarányokra, egy fehér rab volt az egész kócerájban, azt be is tette a riportba. Fanyalgás, Larry ejnyebejnyét kap, hogy legközelebb jobban figyeljen oda. (!)
Ugyanezt a Larryt elküldik a Virgin szigetekre, ahol a Marilyn nevű hurrikán irgalmatlan pusztítást végzett. Larry korrekten beszámol, mi minden történik a szigeten. Arról is, hogy a fosztogatókat nem kesztyűs kézzel gyűjti be a rendőrség, bizony, odacsapnak, ha szükségét érzik. A szerkesztőség ismét kiakad. Ugyanis a begyűjtött fosztogatók kivétel nélkül négerek. Igaz, ami igaz, az őket begyűjtő és náspángoló rendőrök is azok. Ennek talán az lehet az oka, hogy a sziget lakosságának mindössze úgy egy százaléka fehér ember. De a riport ebben a formában problémás. Larry erre már kifakad: „Én azt hittem, az igazságot kell elmondanunk!”
Szó sincsen róla!
Ahogyan például röhejes vagy tragikus a következő eset is.
A Brill's Content című magazin 1999-ben cikket közölt arról, hogy a Gannett lapcsoporthoz tartozó kiadványoknál (mind a hetvenötnél) előírás az újságírók számára, hogy minden riportban szerepeltessenek kisebbségi forrásokat is.
Ebben a cikkben a szerző, Jennifer Greenstein leír egy esetet, amikor a Gannett csoporthoz tartozó Greenville News egyik riportere jó néhány órát töltött el azzal, hogy egy fekete megszólalót találjon legnépszerűbb ünnepi Hanukka-ételekről szóló összeállításához. Mivel a Gannettnél a vallási kisebbségek nem számítanak, ezért az újságírónak valaki olyant kellett találnia, aki egyszerre zsidó és kisebbséghez is tartozik. Kár, hogy Sammy Davis jr. már nem él.
„Nem tudtam rábukkanni egyetlen etiópiai zsidóra sem – panaszkodott a riporter. – Felhívtam a zsinagógát, és megkérdeztem tőlük, hogy van-e náluk valaki Afrikából. Azt mondták, nincs."
(146.)
Belátom ez inkább siralmas és röhejes, ahogyan ez az eset is. Ugyanúgy a Greenville News-nál történt. Itt már sírtam a röhögéstől.
A Greenville-ben élő talán egyetlen japán asszonyt tizenhárom nap leforgása alatt nem kevesebb, mint három cikkben szólaltatták meg különböző témákban. A hölgy megosztotta az olvasókkal a véleményét a helyi kocogó ösvényről („Nagyon inspiráló az útvonal."), továbbá arról, hogy miért hasznos minden évszakban a megfelelő szőnyeget leteríteni a nappaliban („Nagyon fontos tiszteletben tartani az évszakokat."), valamint egy küszöbönálló Elton John koncertről is (,Szerintem jó folytatás lesz Janet Jackson után.").
„Ne zavarjon senkit – írja Greenstein – hogy (a megszólaltatott japán hölgy) nem szakértő sem a kocogásban, sem a lakberendezésben, és Elton John zenéjét sem különösebben kedveli. A lényeg, hogy beleillett a kiadó által elvárt képbe.” Értsd: sikerült megszólaltatni valakit, aki nem fehér.
(147.)
A feminizmus áldozatai
Mer' a férfi mind állat, csak dugni tud, meg uralkodni! Szabadítsuk ki a karmaik közül a nőket!
Alapvetően semmi baj nem lenne a feminizmus alapvető céljaival, ha nem csapott volna át az egész egy férfigyűlölő, nemi sovinizmusba. Mert ki kételkedik abban, hogy ha egy nő ugyanazon a helyen dolgozik mint egy férfi, ugyanazt a munkát végzi, ugyanolyan színvonalon, akkor jár neki ugyanaz a bér? Ki vonná kétségbe, hogy mindaz a tisztelet, ami jár a férfiaknak, jár a nőknek is? Ki kérdőjelezné meg a nők választási jogának jogosságát? A törvény előtti egyenlőségét a férfiakkal? Nem sorolom tovább.
A feminizmus azonban elektromos ostorrá vált. A könyv megírása után indult me too-mozgalom céljai is helyesek ugyan, de valahogy kezd az egész boszorkányüldözéssé fajulni. Mert ha az, hogy udvarias vagyok egy nővel, kinyitom előtte az ajtót, vagy megállapítom, hogy milyen csinos ma, nem udvariasság, hanem nemi megkülönböztetés, akkor valahogy megette a fene az egészet. És megette!
De van a nőpártiságnak sokkal tragikusabb következménye is. Goldberg több esetet ír le, amikor egy nő ráfogta egy férfira, hogy a gyereke apja. Az apa nem kapta meg erről a hivatalos papírt, a törvény azonban úgy rendelkezik, ha a férfi nem jelenik meg a tárgyaláson, az automatikus elismerése az apaságának, tehát a gyerektartás fizetési kötelezettségének is. Voltak apák, akiknek háznyi értékben halmozódott fel tartozása, mert mit sem tudott arról, hogy máshol is apa lenne, nem csupán a saját háztartásában. Amikor kiderült, hogy rájuk fogtak egy gyereket, mentek apasági vizsgálatra, amely bebizonyította, hogy a saját kerítésen kívül született gyerekhez semmi közük nincsen. Ám mert nem jelentek meg az első tárgyaláson (függetlenül attól, hogy nem tudtak róla), azzal elismerték az apaságot. Akkor is, ha sem ők, sem a spermájuk soha meg nem fordult a gyermek anyjában. A törvény az törvény. S több apának fizetnie kellett emiatt, sokszor annyit, hogy ennek következtében a saját gyerekeit nem tudta megfelelő szinten ellátni.
Össszegzés
Goldberg példái és a saját életének a könyvben leírt eseményei itt nem érnek véget. Viszont az értékelésem kezd nagyon hosszúra nyúlni. Pár fejezet összefoglalásától eltekintek.
Goldberg kizárólag a média pusztító szerepéről ír. A liberális médiáéról. Amelynek szellemisége gyakorlatilag egyedülvalóvá és egyeduralkodóvá vált nyugatszerte. Elképesztő, de például Magyarországon a második Orbán-kormány munkájának a megkezdéséig a jobboldal kezében gyakorlatilag nem volt televízió, és országos lapból folyóiratból is alig volt néhány.
Ennek ellenére a polkorrektség világszerte, így nálunk is arat, tarol és mindenen trónol. Mennyire kell ostobának lennie annak a világnak, amely mintegy üldözésbe kezd a világ egyik legismertebb írója ellen, mert azt találta mondani, hogy a nők bizony menstruálnak, s ha valaki megerőszakol, de hímvesszője van és nem menstruál az nem lehet nő. J. K. Rowling, bár feminista, ezért lett kegyvesztett. Az ég lent van a talpunk alatt, a mező meg fent zöldell a fejünk felett!
Nehezen tudom felejteni azt nem annyira kedves, de nem is tú éleselméjű hölgyet, aki a nézeteimet megismerve döbbenten kérdezte tőle, vajon hogyan állapítom meg a gyerekeimről, hogy milyen neműek? Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy erre van egy igen egyszerű, mégis csalhatatlan, többezer éves módszer. Mire ő legyintett, hogy eh, jó, ő nem a biológiai nemükre gondolt. S ezek szerint én ráerőszakolom a lányomra és a fiamra a nemüket? Akkor kapcsoltam, mi a fenéről beszél. S az elképesztő az, hogy néhány másodpercig elefántnak éreztem magamat a porcelánboltban. Aztán megráztam a fejemet, és visszatértem a valóságba, elkezdtem a helyén kezelni a döbbenetesen ostoba egyetemista hölgyet.
Hosszú évekkel ezelőtt a Brian élete című film ominózus jelenete mindenkiből hatalmas nevetést csalt ki. A szereplők ülnek egy aréna kőlépcsőin, a politikáról beszélgetnek. A szlogenek elhangzása közben, bárki is legyen annak alanya, az egyik férfi rendre közbe szúrja:
– És a nőknek!
Amikor a többiek megkérdezik, miért csinálja ezt, azt válaszolja, hogy innentől tekintsék őt nőnek, és hívják Lorettának. És gyereket is akar. A többiek próbálják meggyőzni, hogy ez hülyeség, mire sírva fakad, elnyomásra és a jogaira hivatkozik.
Ez hosszú évekkel ezelőtt röhejes poén volt, ma vérvalóság. Amit egyre többen a magukévá tesznek. De a normalitás, az abnormitással szembeni ellenkezés még bőven benne van az emberek többségében. Goldberg is erre hivatkozik: a média nyomja a baromságokat, de az emberek még reflex-szerűen szembesítik a torzulásokat a mindennapi tapasztalattal, és egyre kevésbé fordulnak a média felé információért.
Sajnos tény, hogy az agynélküli maszlag elöntötte az internetet, s rajta a Facebookot is. S állítólag Magyarország még üde sziget az egyre elképesztőbb nézeteket kötelezővé tevő Európában. Te hány olyan emberrel találkoztál a mindennapokban, aki teljes mellszélességgel odaállna Loretta mellé? S vajon a médiában vajon hányan kérdőjeleznék meg az igényének a jogosságát?
Nos, erről a pusztításról szól a könyv. Csak úgy mondom, jó pár online antikváriumban beszerezhető, és csupán pár száz forintba kerül. 
Focus, Kaposvár, 2002, 304 oldal · ISBN: 9638624930 · Fordította: Morvay Péter, Szabó Ibolya Anna
8/10
2021 februárjának az utolsó napjaiban. Csemete ma utazott el az osztályával Erdélybe, mi semmi különöset nem csináltunk, pihentünk, bevásároltunk, filmeztünk, írtunk, és Szerelmetesfeleségtársam egy kicsit dolgozott. Én meg most egy The Windmill nevű együttest hallgattam: nagyon kellemes, összetett muzsika.
S tudod, balhézunk, nem értünk néha egyet ebben-abban, főleg Csemetével kapcsolatban, de nagyon szeretem ezt a nőt! Nem csak azért mert szép és kívánatos, hanem azért is, mert okos és kedves. S mert minden ellenére piszkosul együtt gondolkodunk. Részemmé lett, részévé lettem.
– Zoli, itt a csomagod! – kiáltott utánam Béla, az egyik recepciósunk, amikor mentem befelé az ebédlőbe. Visszaléptem a pultjuk fele. 
Martínez története 
