Kezdjük a leges-legelejeről! 

A borítón az eredeti történet szerzője A. Tolsztoj. A név ne tévesszen meg senkit! Nem L., hanem  A. Tolsztoj. Vagyis Alekszej és nem Lev. Golgota, Nagy Péter, Aleita, Aranykulcsoska és nem Háború és béke, Anna Karenina, Ivan Iljics halála. De az kétségtelen, nem csupán név-, hanem vérrokonok is. 

Kettejük alkotásainak idejét meghatározta a kor, amelyben éltek. Mármint ideológiai szempontból. A. Tolsztoj később, a kommunizmus idején élt a Szovjetúnióban. Lev pedig a cári időkben, Oroszországban. Utólag, az alkotások szempontjából azt mondhatjuk, hogy akkor inkább a cári idők. Bár Bulgakovra gondolva még ez a hányaveti, sommás megjegyzés is érvényét veszíti, gondolj csak a Kutyaszívre! (Jut eszembe, tudtad, hogy van képregény-verziója is?) 

De tény, ami tény, A. Tolsztoj nem volt mentes az ideológia melletti kiállástól. De ne legyünk elfogultak, ettől még akár lehet jó is, amit olvasunk. Nézzünk. Ha már képregény...

A Garin mérnök hiperboloidja a kiadások átlagát nézve négyszázötven oldalas regény.  A képregény ennek a tizede. Vagyis zanza a javából. Cs. Horváth Tibor (CsHT), a Nagy Csé itt minden zanza-képességét összeszedte. Már csak azért is, mert a történet 1962-ben a Népszavában jelent meg eredetileg. (Itt egy teljességre törekvő lista a napilapban megjelent képregényekről és a szerzőikről.) Vagyis egy rész naponta három-négy képkockával jelentkezett. Ennek megfelelően ez mostani negyvenhét oldal sem aprózza el a képeket. Egy-egy oldalra (A5-ös) két-három képet tördeltek. Vagyis egyfelől elég nagy egy adott kép, jobban megfigyelhető, tanulmányozható, másrészt egyértelmű, hogy a forgatókönyv írásakor CsHT cseppet sem törekedett semmiféle részletességre. 

* 

Úgy véltem, ideje a majd évtizedes mulasztást pótolnom, és szép lassan meghívni az otthonunkba a sorra kiadott Sebők-képregényeket. Szerencsére (vagy nem szerencsére, mert hely és pénz) újra és újra kiadják őket, van miből válogatnom! 

Amikor szétnéztem a kepregenymarket.hu-n, hogy melyik Sebők-munkához is van kedvem, A repülő ember abszolút befutó volt, és valami egyéb sci-fi-szerűséget kívántam mellé. Cím alapján így lett a Halálsugár. Amiről mit sem tudtam. Azért sem, mert a webshopban semmi különösebb információ nincsen a képregények tartalmáról. Valahogy még A. Tolsztoj neve sem tűnt fel. Bár ha feltűnt volna, akkor is ezt rendelem meg. A Molyra sem nyitottam rá, mert akkor meg teljesen egyértelművé válik, hogy miről van szó. 

Arról van szó, hogy a Halálsugár csak álcím. A történet eredetijének a címe: Garin mérnök hiperboloidja. A regény több magyar kiadást is megért. Hol a krimiket sorakoztató Albatrosz-sorozatban, hol a sci-fi-ket bemutató Kozmosz Fantasztikus Könyvek között. De volt, hogy minden sorozattól független, önálló kötetként is napvilágot látott. 

*

A történet voltaképpen nem sci-fi. Vagyis alapötletében tulajdonképpen az, de aztán mégsem. Vagy mégis...

Na, arról van szó, hogy egy mérnök, Garin kitalál egy pusztító szerkezetet, amely egy sugárnyaláb által képes hatalmas pusztításra. Azt, hogy másra is, Garint egyáltalán nem foglalkoztatja. A gépezet pusztító ereje hatalom a kezében, a világ feletti uralom megszerzésére akarja használni a halálsugarat. 

A lézer mint olyan csak 1960-ban lett széles körben ismertté. Ez a Tolsztojunk a Garin mérnököt 1927-ben jelentette meg. Vagyis volt harminc évnyi fórja. Ilyen értelemben sci-fi a történet. Minden más értelemben kalandregény... illetve kaland-képregény. 

De hogy ne legyek igazságtalan, csúfondárosan megmutatom, hogy van mondanivalója is: 

Ám nincsen ok aggodalomra, nem ez a fő csapás! Ez csak olyan beletesszük, mert megkívánja a kor alapon van benne. (Legalábbis a képregényben, mert a regényt nem olvastam.) A lényegi vonal a mentsük meg az őrült tudóstól a világot. S persze megmentik. Vagyis tulajdonképpen megmentik, de közbe szól a sors is. (Milyen szép lenne, ha korona-ügyben is így történne valahogy, hiszen már most tudni, hogy ősszel durvább dolgok érkeznek.) 

Az eseményeket nem forszírozom. Történnek, ahogyan történnek, jó és rossz dramaturgiával, de inkább jóval, pörgősen, fordulatosan. Az érdekes az, hogy pozitív főhős nincsen, az eseményeket az agybeteg Garint követve ismerjük meg. Ezáltal emberért nem, mindössze a világ egészéért izgulhatunk. 

De mert itt vagyunk, tudhatjuk, hogy Garin terve kudarcot vall, a világ megmenekül. Legalábbis eddig. Őrültből van még készleten jónéhány. 

*

Mivel a sztori nem kötött le annyira, amennyire vártam, jobban ráértem a megfogalmazást, pontosabban a megformálást megfigyelni. 

Az előző Sebők-képregényről írt bejegyzésemben írtam már Sebők Imre rajzstílusáról. Ahhoz a bejegyzéshez hozzászólt a blog egyik olvasója, zord íjász a következőt írta a hozzászólásában (amely mint kiderült, egy készülő blogbejegyzése részlete): 

Sebők mindig is egy csoda volt: tulajdonképpen nem képregényt rajzolt, hanem képregényt festett. [...] Sebők elképesztően bánt a fény-árnyékkal, a figurái, alakjai ebből bontakoznak ki, tulajdonképpen nem is használt igazán éles kontúrokat.

S csakugyan, milyen igaz! Figyeld csak meg ezt a két képkockát! 

De ismét (és valószínűleg mindig) elmondható, hogy amikor szükség van rá, Sebők alakjainak az arckifejezése hihetetlenül plasztikus. 

S ahogyan már mondtam a másik értékelésben, semmi nehézsége nincsen akkor sem, ha mozgást kell ábrázolnia. 

Vagyis rajzügyben a helyzet keleten változatlan: Sebők Imre rajzait nagyon jó nézegetni akkor is, ha maga a történet, amit ábrázol annyira nem ütős. Bár még az is lehetséges, hogy a világot leigázni akaró őrült tudós alakja akkoriban sokkal izgalmasabb volt mint amennyire manapság annak számít. Végülis akkoriban a tudomány szent tehén volt, a tudósok pedig az ő érinthetetlen papjai. 

Gar-Wind, Ócsa, 2007, 46 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638723529 

8/10

2022 áprilisa, fizetésnap. Ma eltört a szemüvegem. Illetve elpattant az a kis damil, ami az üveget tartja. Nem tudom, javítható-e. Bifokális, vagyonba fáj. Szerencsére az eggyel előtte való nagyjából jó. 

Olyan kis békés, semmilyen nap. Amíg Szerelmetesfeleségtársam dolgozott és online angolórán volt, én bevásároltam, elpakoltam, takarítottam, ahol már elviselhetetlen volt a dzsuva. Kádaztam, olvastam, írtam, szerettem SzFT-t, de csak érzelmekben, nem aktív testiséggel, és aggódtam a műtött barátomért. Néha nagyon jó így semmit tenni. Vagyis valamit, de semmi nagyon mozgalmasat. 

     TELIHOLDAS ÉJSZAKÁK  
Írta: Tiziano Sclavi; Rajzolta: Montanari & Grassini

  ANNA NEVER KÍSÉRTETE  
Írta: Tiziano Sclavi; Rajzolta: Corrado Roi

Dylan Dog a rémálmok nyomozója. Amint az köztudott. Ha mégsem az, mármint nem köztudott, akkor immár legyen azzá. Megérdemlik az alkotók!

S ebből azonnal adódik a kérdés, hogy a viharba lehet a rémálmok után nyomozni? Ha a rémálom-nyomozó helyett azt mondom, paranormális nyomozó, közelebb kerülhetsz ahhoz, amiről a sorozat szól. 

S ki fizeti a révészt? Illetve a rémálom-nyomozót? Nem is hinnéd, mennyi probléma van arrafelé!

Keresgéltem a neten egy tisztességes bibliográfiát, de bár rengeteg adatot leltem a Dylan Dog történetéről, kapcsolódásairól, nem találtam egyetlen helyet sem, ahol felsorolták volna az eddig megjelent füzeteket. Vagy legalább megmondták volna szegény kicsi keresgélőnek, hány képregény is jelent meg eddig ezen a címen. A legnagyobb szám, amit találtam: 401. Az első száma 1986-ban jelent meg. '86-ban valamikor. Feltételezve, hogy '86 januárjában, most meg március van, akkor az a harmincöt évnyi és plusz három hónapnyi kötetet feltételez. Amennyiben havi kiadású sorozatról szó. Vagyis így számolva Dylan Dognak úgy 423 esete volt eddig. Vagy legalábbis ez a nagyságrend. Vagyis van dolga, mondhatom!

Nem tudom kihagyni, hogy meg ne osszam veled Umberto Eco vallomását, mert nem keveset állít. (S remélem, nem fizetett reklám a szövege, hanem vallomás!)

Anélkül, hogy erőt venne rajtam az unalom a következőket tudom néhány napon át olvasni:
a Bibliát, Homéroszt és Dylan Dog történeteit.

Dylan Dog mindig ugyanabban a ruhában jár (farmer, piros ing, fekete zakó) és állandó társa Groucho. Igen, ha a név ismerős, nyugodtan gondolj az ötvenes-hatvanas évek híres, hollywoodi tesóira, a Marxokra. (Akik között a Karl nem volt ott. Sajnos. A fél világ biztosan sokkal jobban járt volna, ha nem filozófiával, hanem a filmiparral vesződik.) Elképzelni nem tudom, hogyan jutott eszébe az alkotóknak egy élő személyről szemérmetlenül mintázni az alakot, de csuda jól sikerült!

Groucho ahová csak lehet, Dylan Doggal tart, és löki rendre a fárasztóbbnál fárasztóbb poénjait. Amiken egyébként nagyon jókat lehet derülni. 

Tudod, mi lehet a legszomorúbb egy temetőnek? Ha gyász miatt zárva van. 

De Dylan Dog történetei elsősorban horror-történetek. S mint ilyenek, nem kispályáznak, tényleg horrorul megrajzoltak. Hátborzongató. A horror minden túlzásával. S nem tudom, mondtam-e már, de a magam részéről nem szeretem a horrort, de ezt meg mégis csak. 

A kötet két története

A Teliholdas éjszakák, adja magát, vérfarkas történet. Érted, telihold, és nem a Pierrot féle Yazoo-feldolgozás. Dylan Dog és Groucho egy eltűnt lány után nyomoznak, sötét erdőbe tévednek, majd egy rejtélyes lányiskolába. Majd éjszaka kifogy a benzin Dylan Dog emblematikus kis VW Bogarából, s naná, hogy az erdő közepén. A fogadóban, ahová eljutnak pedig felbukkan a lányiskola egyik növendéke, őket keresi. Aztán felbukkan a Dylan és Groucho által keresett lány, meztelenül, önkívületben. 

És kezdetét veszi a nagy vérfarkas-kaland, hatalmas, látványos, grandiózus befejezéssel, s persze Dylan győzelmével. Meg egy hatalmas végső csavarral. 

Természetesen nem mondom el a történetet. Bár végső soron nem is érdemes, azon túl, hogy egyáltalán nem ildomos. Erre még visszatérek, szólj rám, ha nem tenném!

Az Anna Never kísértete, micsoda meglepő fordulat, egy kísértettörténet. Dylan színész barátja, Guy kísértetet lát, egy fiatal lány jelenik meg nála, akit aztán egy láthatatlan valaki borzalmasan feltrancsíroz Guy szeme előtt. Guy magán kívül hívja barátját, Dylant. 

S Dylan nyomozni kezd. Mi mást is tehetne? 

E történetben Groucho nem kap nagy teret. Helyette kapunk egy fiatal szőke hölgyet, aki méltó párja lehetne a magas, szőke férfinak, akinél kétballábasabb talán a világon nincsen. (Igaz, nincs is a világon, hiszen csak egy filmalak.) Tehát ebben az epizódban nem Grouchon, hanem ezen a hölgyön nevetünk. 

Amikor éppen nem a hideg ráz, vagy éppen nem a rettenet ábrázolásán képedünk el. (Tudatosan visszafogottabb képeket válogattam ide.)

Ez a történet szimplán zseniális. Dylan Dogra még nem mondtam ezt.

Azért tartom annak, mert kétfelé is játszik, keveri a valóságot és a képzeletet, csúsztatja az eseményeket két valóság, a valós valóság és a film valósága között. S teszi mindezt úgy, hogy minden csavarnál letaglóz a hökkenet. S erre rátesz még egy lapáttal a Guy által látott kísértetlány honnanvalóságának a megoldása. S erre a végső csavarra az utolsó képsorokban érkezik egy újabb fordulat. (Tudod, ahogy Szerelmetesfeleségtársam mondaná, ez egy barkács-könyv, tele van csavarral.) 

S ezek miatt a csavarok miatt szerintem olyanok számára is simán fogyasztható, akik nem szeretik a horrort. Mert a teljes történet ismeretében több, mint egy sima horror-sztori. Erkölcsi kérdések taglalását, morális dilemmákat, társadalmi kérdések feszegetését természetesen itt is hiábavaló várni, de a fenti csavarok jóval túlmutatnak egy szimpla horroron. (A társadalmi kérdések felemlegetésétől kicsit ódzkodtam, mert a Dylan Dog olasz és angol Wikipedia-oldalán is azt olvastam, hogy bizony tesz ilyet, foglalkozik ezekkel is. Hát, vagy figyelmetlen vagyok, vagy kevés Dylan Dogot olastam, és elkerültem azokat a történeteket, amelyek ezt teszik.)

No, akkor mi a végső verdikt?

Azok a Dylan Dog-képregények, amelyek eddig könyvtári példányként a kezembe kerültek, vegyes benyomást tettek rám. Ezekről van szó:

Volt amelyik tetszett, volt amelyik fanyalgásra késztetett, s volt, amelyiknek az üzenete kimondottan felbosszantott. Hoppá, nos, csakugyan volt egy, amelyik foglalkozott társadalmi kérdéssel, de annak az üzenete számomra elfogadhatatlan volt. 

Mint látható, ha a kezembe került valamelyik példánya, egyáltalán nem voltam visszautasító (a Dampyr-ral fúziós számot meg is vásároltam), de túlságosan lelkes sem voltam, mint a Morgan Lost vagy a Dampyr esetében. Vagy miként most, a Dragonerot vagy a Texet illetőn. 

Nem értettem, hogy a Tex után miért a Dylan Dog és miért nem a Dampyr Bonelliék kiadványai közül a közönség favoritja? Teljesen még most sem értem, de most letettem a fegyvereimet, meggyőzettem. Ugyan nekem még  mindig felette állnak a személyes kedvenceim, de most kimondottan nagyságrendekkel feljebb került az értéklistámban. 

*

Fumax, Budapest, 2014, 196 oldal · ISBN: 9789639861978 · Fordította: Bayer Antal 

8,5/10

2022 április leges-legelje. Lili unokám napok óta nyűgös, sírós, ezáltal Szamóca lányom hullafáradt.

Szöveg: Mauro Boselli
Rajz: Pasquale Frisenda

A külcsín

A Tex kilógott a kupacból. A többiek maradtak a normál, körülbelül A5-ös méretnél. A Tex nem aprózta el! Kicsivel nagyobb mint A4-es méret. Ami önmagában nem probléma. De összefüggéseiben azzá lesz. Túl nagy. Ugyanis kinyitva, ugyebár már egy kicsivel tágasabb, mintha egy A3-as papírköteget tartanék a kezemben. Ekkora méretet már nem lehet akárhol olvasni. Például lefekvés után, ágyban sem. Mert kényelmetlen. Javítok: nem csak hogy nem lehet akárhol, hanem csak valamivel alátámasztva (ágy, asztal, kocsiplató, síktető, stb.) lehet kényelmesen a magunkévá tenni. 

S nem csupán túl nagy, hanem a kifizethetőség érdekében puha a borítója. Vagyis nyeklik-nyaklik jobbra balra, mert nem csupán nagy, semmi tartása sincsen. Viszont a kötése stabil, bírja a nyeklást-nyaklást, eszébe sem jut lapokra hullani, nem törik a gerince sem, vagyis nagyon jól sikerült a kötés! 

Még ne nyissuk ki a könyvet, ragadjunk le a borítónál. Amit egyébként a kötet rajzolója készített. A rajzok ismeretében elképesztő, milyen profizmussal tudta a fedlapot kiherélni! Az ide került rajz ugyanis annyira semmitmondó, hogy ilyen tulajdonképpen nincs is több a könyvben. S nem csupám semmitmondó, de hiányol minden egyensúlyt, harmóniát. S hogy lehessen még fokozni: mintha vízfestékkel színezték volna. A két főalak, Tex és a hozzánk közelebb eső indián arca olyan mintha valami súlyos bőrbetegségben szenvednének. Az utóbbiét egyébként értelmeznem is kellett, a színek annyira elvitték a karaktert meghatározó vonalakat. 

A kötet alcíme, Patagónia pedig jelentéktelenségével úgy tapad a hatalmas Tex felirathoz, mint aki tudja, hogy az összes identitása attól függ, és iszonyodik a gondolattól, hogy semmitmondása miatt egyszer csak kitörölhetik a borítóról. Elképesztőn rossz mind a szöveg elhelyezése, mind a betűméret megválasztása. 

Kegyelemdöfés: a nagy méretet és a nyeklés-nyaklást nem indokolja az egy oldalra átlagosan jutó képkockák száma sem. Az ugyanis öt-hat. Vagyis teljesen átlagos mennyiség. Ennek akár örülhetnénk is, mert sokkal jobban élvezhetők a rajzok részletei, s mint majd meglátjuk, van is mit élvezni. De mi, elégedetlen olvasók telhetetlenek vagyunk, semmi sem jó nekünk: nem élvezzük a nagyságot. Az öt-hat képkocka ugyanis akkora, hogy át kell állítanunk a tekintetünk fókuszát, hogy a rajzok kiadják magukból a zsenialitásukat. (Majd meglátod hogy nem túlzok.) De komolyan fókuszálnom kellett, mitöbb a könyvet kicsit távolabb tartanom, hogy átlássam, hogy lássam az oldalt. S mert a nagysága és a puha borítója miatt nyeklik-nyaklik, hát tette a dolgát, Főleg asztallap, öl híján. S mert nincsenek péklapátnyi tenyereim, hát nyeklett-nyaklott is rendesen! S mert ezt tette, a lapszéli képeket rendszeresen elvesztettem, úgy kellett felemelnem a lapokat, hogy visszaszerezzem őket. 

Összehasonlítás végett gyorsan lekaptam a polcról a Táltos kiadású Zorád-sorozatom néhány darabját: Pompei utolsó napjai, Könyves király,  Az időspirál, satöbbi. Ezek a füzetek legalább akkorák, mint a Tex. Csakhogy nem ennyire vastagok, és bár nem kemény fedlaposak, a borítójuk mégis vastagabb papírból van. Ezáltal van tartásuk. Egy oldalon pedig hat-nyolc képet látunk. Tehát mindenképpen olvasóbarátabb, átgondoltabb kiadványok. 

Ért még egy tipográfiai hökkenet: amikor kinyitottam a könyvet, nem találtam szennycímlapot, címlapot: egyből a legalább tizennégyes betűmérettel szedett előszó fogadott. Alatta pedig a kolofon. A következő két oldalon egy hatalmas Tex logó sajátítja ki. Majd kezdődik is a képregény. Enyhén szólva sajátos megoldás. Mintha a tördelő életében nem találkozott volna még könyvvel. Az összhatás kimondhatatlanul gagyi benyomást kelt. 

S ezzel minden rosszat el is mondtam Tex-ről. De csakugyan mindent ám! Azért mertem ennyire vérszomjas lenni. Innentől minden más dicséret és önfeledt élvezkedés. 

A Patagónia története

egy szokásos sztori, Hollywoodnál azért sokkal jobban árnyalva. Mi magyar olvasók még nem untuk meg Tex-et Észak-Amerikában, nem volt rá alkalmunk, de máris utazunk egy kontinenst, és ugrunk is le, délre. Azt mondja a fülszöveg, olaszul eddig 731 (!) Tex látott napvilágot. Odaát tehát jogos lehetett a vágy, hogy Tex-et valami más környezetben is megfigyelhetővé váljpn.

Ja, hogy kicsoda Tex? A navahó indiánok között élő fehér ember, törzsfőnök, akinek a felesége is navahó, a fiatalembernyi fia pedig, ebből adódón, félvér. Old Shatterhand pepitában. De tényleg. Erős, befolyásos, becsületes, talpraesett, jól harcol, kiváló stratéga, amerikaiasan jóképű és minden hasonló. 

Tex-et meglátogatja Argentína katonai attaséja. A segítségét kéri. De a képregény nem itt kezdődik. Sok oldalon keresztül azt látjuk, hogy fura indiánok támadnak meg fehér emberek által őrzött erődöket, elpusztítják, illetve rabláncra fűzve elhurcolják a lakóikat, s utánuk csak az üszkös romok. 

Tulajdonképpen engem már ez a felvezetés levett a lábamról, s megvett kilóra. Az indián portyák képei annyira szuggesztívek, annyira filmszerűek, hogy az nem igaz! S mert de, igaz, a Tex teljesen a kezembe ragadt.

Szinte hallottam a surranó lábak, a nyílvesszők halk suhanásának a neszeit, majd a teljesen némaságban meggyilkolt katonák lehulló tetemeinek zaját, éreztem a puskapor szagát, és átereztem, amennyire olvasóként tudtam, a lándzsa által átvert ember kínját, majd a láncra fűzött rabok reménytelenségét, amikor maguk mögött hagyják a felperzselt erődöt. 

A bevezető története azt mutatja, hogy egy lázadó patagóniai indiánfőnök miként veszi a kezébe a népe igazságát, és miképpen próbálja a helyére tenni a fehéreket. Nem lesz szimpatikus a módszere. A helyzet tragédiával fenyeget, mert egy olyan mundéros tábornok kerül a hadsereg élére, aki a zéró tolerancia híve, és az indiánok teljes kiirtására készül. Tex feladata, hogy megakadályozza a vérengzést. 
Tex a fiával útrakel Patagóniába, hogy ezt megakadályozza. A tapasztalata által, ami Észak-Amerikában már nagyjából végbement. 

Tex tehát utazik, megkezdődik a béketeremtés, ami bizony sok harccal jár. Nem mesélem el részletesen, hosszú lenne. A történet izgalmas és meglepően összetett. 

Az alakok

Az alakok szó alatt, hiába van szó képregényről, nem a képi megfogalmazásra gondolok, hanem a szereplők jellemének a megformálására és megjelenítésére.

Western-történetet olvasunk. Egy western-történet sokfajta lehet. Mivel a műfajban már annyi, de annyi alkotás született, hogy óhatatlanul kialakultak bizonyos kliséi. Ilyen klisékből áll Tex alakja is. Az emberiség, az emberség oldalán álló, magányos hős (aki itt nem teljesen magányos, hiszen a navahók főnöke, fia van), sziklaszilárd jellemmel, találékonysággal, s mindenféle jellem-jóval. 

Talán éppen a kiemelkedő egyénisége teszi Tex alakját kliséssé, élettelenné. Olyan bárhol, bármikor felhasználható pozitív hős. A történet és a képregény egészének szerencséje, hogy a kapcsolatai és a körülötte levő egyéb szereplők egyáltalán nem ilyenek. 

Jó példa erre például a Tex-szel és a társaival szembeforduló áruló indián tetteinek az (át)alakulása és a Mendoza ezredes kapcsolatának alakulása hősünkkel. Mendoza az a főkatona, aki a lázadó indiánfőnök elfogására küldenek, és aki egyáltalán nem úgy gondolkodik mint a hadsereg főparancsnoka: iparkodik elébe menni a vérontásnak. De adott helyzetben komoly háborúba kerül a lelke, mert döntenie kell, hogy katonaként vagy magánemberként viszonyuljon egy adott helyzethez, meddig lehet türelmes, s hol van a határa a megbocsátó passzivitásnak? 

Az ilyen egyáltalán nem apróságok árnyalttá, hitelessé teszik a történetmesélést. 

A képi megfogalmazás

egyszerűen gyönyörű. Nem tudok belekötni.

Nézd csak meg a fenti képen az alak tekintetét! Egyfelől van neki olyan. Másfelől hihetetlen összhang van az arc és aközött, amit mond. S ez általános az egész képregényben, minden portréra. 

De van, hogy egy testtartással, a környezettel mondja el a művész a véleményét a vérontásról. 

Ugyanilyen plasztikusak a mozgások ábrázolásai, bármiről is legyen szó, távoli nagytotálról vagy közeli harci jelenetről. 

Tehát egyfelől, minden klisé ellenére nem egysíkú a történet, és az árnyaltságot a képi megfogalmazás még inkább aláhúzza. 

*

Nem tudom, milyen a többi Tex. Ha ilyen, máris értem, mire fel a sikere. Tegnap és ma a Kockás magazint olvastam. Okada, Rahan, Dr. Justice. Ezek miatt vettem meg. Nem tett jót a tetszési indexüknek, hogy most fejeztem be a Tex-et. Semmilyen szempontból sem: sem a forgatókönyveik, sem a grafikák megítélésének. Nincsen velük baj. Csak a Tex feljebb áll a lépcsőn. Úgy egy fordulóval. De tényleg. 

A csudába! Tényleg ennyi hely és pénz ebben az otthonban nincsen! Mondom én, hogy mit tettél, Giovanni? :-D

 Frike Comics, Budapest, 2021, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891274 · Fordította: Ludmann Ágnes

9/10

2022 áprilisának az első vasárnapja és hétfője Ma, ha elindulunk Szerelmetesfeleségtársam édesanyját felköszönteni, takaríthatjuk a havat Füstiről, kis drága Yaris-unkról. Erre varrj gombot! A fülemben az Ars Nova Android Domina című lemeze muzsikál. Ez ma a harmadik Ars Nova lemez, amit meghallgattam. Olyan ELP-szerű zene, ha ez mond valamit. 

S tegnap újra győzött a Fidesz, és bent van a Parlamentben a Mi Hazánk is. 

Alekszandr Beljajev

Ennek a képregénynek az eredetije az egyik kedvenc gyerekkori könyvem alapján készült. A könyv a Delfin Könyvek sorozatában jelent meg. Párja A kétéltű ember volt. Azt meg egy szovjet filmváltozatban láttam először. A repülő emberből nem készült film. Legalábbis nem tudok róla. A kétéltű ember sokkal jobban sikerült regény, mint ez. Összeszedettebb, egységesebb, sokkal jobban szerkesztett, izgalmasabb, drámaibb. De mindkét könyv témája rendkívül izgató volt számomra: úgy minden nélkül bármeddig a víz alatt úszni, vagy úgy minden nélkül, saját erőből repülni! 

A két könyv sémája azonos: egy zseniális tudós által egy fiatalember különleges képességet kap, olyat, amilyen senki másnak nincsen. Ám a különleges képesség nem csupán különlegessé, hanem nagyon mássá is teszi a fiatalembert, akinek helyén van a szíve, jó ember, de a különleges képesség és a jóság együttes megléte szinte természetes módon „kitermeli” a megfelelő ellenséget. A két fiatalember történetéből A repülő ember az optimista verzió. 

Alekszandr Beljajev, A repülő ember írója a 19. század végén született és a második világháború közepén halt meg. Személyesen találkozott H. G. Wells-szel, aki elismerőn nyilatkozott a műveiről. Magyarul a fenti két könyvén kívül a Dowell professzor feje, Az utolsó atlantiszi és A levegőkereskedő című kisregényei jelentek meg. Egyébként egyik jobb mint a másik. Beljajevet az orosz Verne Gyulának nevezték. 

A repülő ember című regénye inkább csak ötlet, mintsem egy jó regény. Már gyerekkoromban is ez volt a véleményem róla. Messze nem kötött le annyira mint a kétéltűről szóló történet. Ennek miértje csak évekkel később fogalmazódott meg bennem. A kétéltű történetében az események logikája magától adódik, egyik fakad a másikból. A repülő történetében pedig azért van a cselekmény, hogy ne unatkozzunk, amíg eljutunk a végkifejlethez. A kétéltű történetének van íve, a repülőének nincsen. Ezért az utóbbiban csak bukdácsolunk az egyik eseménytől a másikig. Ichtiander, a kétéltű ráadásul, vagy éppen ezért hűs-vér ember. Ariel, a repülő inkább csak kivágott kartonlap. 

*

Éppen ezért a sztori könnyen átadható

Egy indiai kolostorban, amit a Teozófiai Társaság tart fent egy tudós rájön a módszerre, hogyan lehetséges, tárgyakat, élőlényeket lebegtetni. A Társaság vezetője Pears hatalmas lehetőséget lát a tanaik terjesztésére a lebegtetésben. 

Mivel a cél a kolostornak is kapóra jön a saját céljaik elérése érdekében, emberkísérletbe fognak: Arielt, az európai fiatalembert repülő emberré teszik. Félő, hogy az átalakításnak maradandó mentális mellékhatása lesz, de a váradalom Ariel esetében nem jelentkezik.

Ezért az első adandó alkalommal megszökik. Átalakítói mindent megtesznek a kézre kerítésére. Ariel először egy szegény indiai férfinál lel menedéket, ahol beleszeret az öreg lányába. Akaratán kívül elszakad tőlük, mert a rádzsa fogságába esik.

Közben megtudjuk, hogy Ariel egy iparmágnás gyermeke. A mágnás ügyvédje, annak halála után vitte ki Indiába, hogy zavartalanul gyümölcsöztethesse a gyámságot. Azonban Arielnek van egy húga, aki a nagykorúságát elérve a bátyja keresésére indul, s megérkezik Indiába. (Vajon az ügyvéd az ő létezésével miért nem számolt?) 

Eközben Ariel megszökik a rádzsától. A szökés közben baleset éri, és hogyan máshogyan, éppen a húga autója elé pottyan. Azt hisszük, minden rendben, de így sovánka lenne a történet. Ez okból a lábadozó Ariel, nem tudván, hogy itt van csak igazán jó helyen, az első adandó alkalommal kirepül az ablakon. És visszavonul a dzsungelbe. Ott éldegél egy darabig, majd egyszer rájön, hogy dehogy akar ő a dzsungelben élni, elindul kiharcolni az emberek között élés jogát (sic!). Egy keresztény lelkészhez kerül, ahol „isteni csodákat produkál”. 

Egy éppen Indiában tartózkodó cirkuszigazgató, látva az egyik csodát, ami Ariellel történik, üzletet ajánl neki. Ariel igent mond. Elviteti magát a Teozófiai Társaság kolostorához, és kiszedi Pearsből a múltjára vonatkozó igazságot. A Társaságtól Ariel elviteti magát az öreg ember falujába, akinek a lányába szerelmes lett, és megkéri várjon rá. 

Majd a megbeszélése szerint artista lesz a cirkuszigazgató manézsában. (Az ész megáll!) Ahol a húga hamarosan rátalál, és magával viszi a jó társaságba. Ahol Ariel annyira nem érzi jól magát, hogy inkább visszamegy Indiába, a kis faluba, a lányhoz, akibe beleszeretett. 

Szerintem a történet azért ért itt véget, mert már Beljajev is unta a kicsit cél nélküli csavarokat. 

Sebők Imre

a magyar képregény klasszikus korszakának, a hatvanas-hetvenes éveknek egyik nagy alakja volt. Tömérdek képregényt rajzolt, döntő többségében magas színvonalon. A Népszavában 1962–1977 között naponta jelentek meg a rajzai. Igaz, az utolsó előtti lap alján, három-öt kockánként jelentek meg a történetek, s ez a rajzoló számára állandó munkát biztosított ugyan, de ez az állandó munka állandó robotot jelentett.  

'73-tól változott a helyzet, megszűnt a napi kötelezettség, Sebők Imre felszabadult, újra magára talált. 

Kamaszkoromban Korcsmáros és Zorád rajzait sokkal jobban kedveltem mint a Sebők Imréét vagy Sarlós Endréét. Ha egy-egy Dargay Attila vagy Sajdik Ferenc képregény megjelent, az bónusz-ünnep volt. 

Sebők Imre rajzai számomra nagyon sötétek voltak. Tónusukban és hangulatukban egyaránt. Azt hiszem, a legelső tőle származó képregény, amivel találkoztam, az Ordasok között volt. Úgy nagyjából véglegesen meg is határozta a kapcsolatunkat. Legalábbis hosszú évtizedekre. Mert aztán beláttam, hogy rendben, persze, Korcsmáros, Zorád, Dargay mindent visz, de ha másképpen nézem, akkor Sebők legalább annyira zseniális mint ők. 

Még akkor is, ha kétségtelenül igaz rá, amit Kertész Ákos írt a Keretek közt rajzolók című jegyzetgyűjteményében: Sebők számára az alakjainak következetes önazonossága nem jelentett elsődleges szempontot. 

Azonban, ha megnézed az alábbi portrékat, láthatod, hogy Sebők pár vonallal mennyire sokat képes elmondani, milyen kifejező mimikák néznek ránk a rajzairól. 

De ha kicsit nagyobbra nyitjuk a látószöget, akkor sem érhet csalódás. A részletesség és a kompozíció teljesen a helyén van. Van hol elidőznie a szemünknek. 

Sebők rajzai nem adják azonnal magukat. Kicsit szokni kell a stílusát, hogy otthon érezzük magukat az általa készített rajzokban. Azonban ha ez megtörténik, realizmusa, a természetes mozdulatai, az arckifejezések, a jellegzetesen elnagyolt részletessége teljesen és tökéletesen meggyőzővé válik. Még akkor is, ha maga a történet, amit elmond, nem nagy durranás. 

*

Sebők Imre újra kiadott grafikái a Képregény Marketen

A kiadó blogoldala

*

Gar-Wind, Ócsa, 2015, 104 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201219

8/10

2022 áprilisának második napja, szombat hajnal. Két hét napsütés után visszatért a tél. KI gondolta volna? Ülök, kávézgatok, írogatok Csemete szobájában, Szerelemtesfelségtársam odaát csicsikál. A fülemben a görög Naxatras 2022-es albuma muzsikál. Több mint kellemes. Rányitottam a weboldalukra, és ott egyből az ugrott a szemem elé, hogy az európai turnéjukon április másodikán a budapesti Akváriumban koncerteznek. Az ma van... (A másik, fő banda a Puta Volcano.) Viszont délutánra Szerelmetesfeleségtársam némileg összetörte magát apró konyhánkban. Legalábbis nagyon beütötte a derekát. Nem biztos, hogy több óra ácsorgás jót tenne neki, ezért a Naxatras kimarad élőben. 

Utazások Erondáron át
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Giuseppe De Luca,
Marcellp Mangiantini, Gianluca Gugliotta

A sötétség kapuja
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Manolo Morrone, Gianluca Pagliarani 

Ha jól számoltam a sorozat eredeti oldalán, eddig 152 füzet jelent meg. (Egek, ha magyarul kettesével jelenik meg, akkor is, hetvenhat kötet... Na, ezt olvassa csak el Szerelmetesfeleségtársam! Már félek!

– Gyönyörűm, nyugodj meg, kérlek! Egyfelől az eddigi tizenegy magyar nyelvű kötet négy év alatt jelent meg. Vagyis a kapacitás kábé évi négy kötettel bír el csak. Másfelől meg úgyis lesz könyvtárszobánk, bőven el fogunk férni! Hogyan? Hogyan fogunk elférni? Ja, hogy hogyan lesz könyvtárszobánk? Hogy máshogyan: nyerünk a lottón, KedvesM, meglásd!

Kicsoda, micsoda Dragonero?

A képregény-sorozat főhőse. Ian Aranill. Sárkányvadász. Különleges képességekkel. És különleges barátokkal: egy orkkal és egy elffel. A sárkányvadásznak különleges képességei is vannak.Bár ebben az esetben, ebben a kötetben ez annyira nem érvényesül, csak a weboldalról tudtam meg. 

Vagyis fantasyvel van dolgunk a javából. Fantasyvel, amit, mint az tudvalevő, annyira nem szeretek. (Na, jó, Terry Pratchett az más tészta!) Nem is mondom, miért, mert nincsen kedvem vitatkozni. Nem szeretem a műfajt, és kész. Nem unszimpátiáról van szó, hanem közömbösségről. 

Viszont a Bonelli-képregények tudnak valamit. Mert ha a Dampyrra gondolok, meg a Dylan Dogra, azok meg horrorok. Azt sem szeretem. Erre nem itt van a polcomon az összes Dampyr? De! És nem ám úgy itt termettek, hanem saját kicsi kezeimmel szereztem be őket, mindet, egytől-egyig. 

Erre nem elég, hogy a horror, erre most már a fantasy is. Pedig tulajdonképpen egy kaptafa. Főleg ha a Dampyrra gondolok. 

Van egy különleges képességekkel bíró főhős, vannak nem mindennapi barátai. S vannak itt-ott színre lépő nagyon gonoszok, akikért a főhős és a barátai útra kelnek, majd ezer veszélyen, megpróbáltatáson át csak legyőzik. Mert erről szól az életük. 

A 11. kötet tartalma

Arról van szó, hogy ez a kötet eleve két olasz kötetnek felel meg. Ahogyan a bejegyzésem elején láthatod is. Ezen túl az van, hogy az első olasz kötet tartalma eleve három, egymástól független epizódot rejt magában. A második csak egyet. Lett is ebből némi kavarodás. 

Az Utazások Erondáron át című rész (az olasz sorozatban a XXIV. fejezet), ahogy mondtam, három történetet tartalmaz. A címlap belső felén böcsületesen felsorolásra kerül mindhárom történet rajzolója. Majd amikor kezdetét veszi ez az eredetiben XXIV. fejezet, ott már csak egy rajzoló nevét látjuk. S az első történetnek nincsen címe. Annak, amelyik a kis elflányról és új ismerőséről, az elf fiatalemberről szól. Ők egy nimfával küzdenek.  Nem hosszú a történetük, de számomra, aki ezen keresztül találkoztam első ízben ezzel a sorozattal, ezekkel az alakokkal, teljesen meggyőzött. 

A következő történetnek már van címe: Briana története. Briana Ian ismerőse. Briana farkasa jön el Ianért, és elvezeti őt a szörny sötét, nedves várába, ahol Briana raboskodik. A szörny halszerű förtelem. Nedves történet. 

A harmadik sztori címe Yahanna története. Yahanna Gmort az orkot hívja segítségül: a falujukból ellopták a szent kalapácsot, s ha két napon belül nem szerzi vissza, kivégzik a családját. Nekik kellett volna őrizniük a szent tárgyat. A lopás módja a koboldokra utal, akik a törpék alagútjait szokták használni. Yahanna sejti is, merre kell menniük. Csata a sziklába vésett alagutakban, termekben. 

A sötétség kapuja egy történet.  Iant, Gmort és a kis elflányt, Serát meglátogatja a sárkányvadász és az Ork régi ismerőse, Darya. Sera nem ismeri az egykori birodalmi futárt, így elmesélik neki az egykori közös kalandjukat. (Az olvasáskor nem tűnt fel a kalandos, izgalmas cselekmény miatt, de a kerettörténet, a kaland elmesélése nem lesz keretté. A történet nem tér vissza a kiinduló ponthoz, Ianék verandájára.) Egy távoli faluban, Rewartban különös halálesetek történtek. Ian és Gmor akkoriban csatlakoztak a fürkészekhez, és első küldetésük, hogy kiderítsék, mi történik Rewartban. 

Az a baj, hogy új kedvenc született

Mondtam már, hogy nem szeretem a fantasyt? A Dragonero megszokott alakokkal operál, orkok, elfek, törpék, nimfák, varázslók, sárkányok. A szereplők természetesen egy képzeletbeli birodalomban élnek. Amik történnek velük, nos azok nem nagy durranások. Olyasféle kalandok, amelyek a fantasykben történni szoktak. Akad valaki nagyon gonosz, jobbára nem is emberi ábrázatban, akivel meg kell harcolni valamiért. 

Az alapképlet jól ismert mind a Dampyrból, mind a Dylan Dogból. Csak éppen teljesen más környezetbe helyezve. Vagyis a sémában semmi meglepő nincsen, kellemesen ismerős. S mindig győz a jó. Erkölcsi, etikai kérdésekkel egyáltalán nem lacafacázunk, azzal nem terhel bennünket egyik Dragonero történet sem.

A baj, az, hogy ezzel együtt van benne valami nagyon kellemesen megkapó. Nem is tudom... Jók az alakok, a Bonelli-képregényektől megszokottan pazarok a rajzok, szokás szerint már vagy háromszor újralapoztam a kötetet. Részletgazdagok, energikusak, szépek, semmi sutaság, semmi esetlegesség. S felettébb szórakoztatók. Pedig fantasyk. 

A csuda vigye el! Fogy a hely a polcokon, és tíz kötet hiányzik... Ráadásul, néztem, nagyjából mindegyik kapható.

Frike Comics, Budapest, 2022, 194 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891328 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes ·

9/10

2022 március legvége. Munkanap. Ma egész nap esett. Most is esik. Holnap is esni fog. De szeretek esőben, meleg szobában írni. A napi utolsó kávén már túl vagyok. Szerelmetesfeleségtársam még dolgozik. Nézem, ahogy ezt teszi, és tizenöt év után is olyan, de olyan jó nézni, látni őt! Lassan vacsorázni kellene. Meg még vagy négy értékelést megírni. De azt nem ma fogom. 

S közben Asia szól. A progrock ász-zenészeinek slágerrock muzsikája. Most éppen a Gravitas című album. Jól esik. 

Tisztázás

Mielőtt elmerülnénk, tisztázzunk valamit. Az YKM feloldása, ahogyan a cím zárójeles részében van, egy név: Yorn Kayrah Xemovrah. A szerző az utószóban segít: úgy kell kiejteni, hogy Jorn Kéjra Szemovra. A főhős neve. Aki kalandor. Pilcz Roland szerint teljesen bevallottan Indiana Jones alakja lebegett a szeme előtt, amikor megalkotta a figurát. Nem baj az! Egyáltalán. Más a baj. 

Visszatérve az elvárásomra, avagy az YKX ábrázolási módja

Amikor megkaptam a csomagomat, ezt a füzetet húztam belőle elő elsőnek. Vékonyka. Huszonnyolc oldal. De a borító láttán még nem szólalt meg a Cserkúti-vészcsengő bennem. Sőt, még amikor kinyitottam a füzetkét, akkor sem. Azért nem, mert például ez a kép fogadott.

Tehát még az első oldal láttán/olvastán is maradt az elégedettség. Sőt, amikor lapoztam, akkor sem ért csalódás. Sőt, sőt!

Sőt, a tizennegyedik oldalig semmi fel nem tűnt. (Bár nincsenek számozva az oldalak, de hogy tudd, arra a részre gondolok, amikor a főhősünk némi ráhatás hatására látogatást tesz Mr. Arsennél.) Az, hogy nem tűnt fel, engem minősít. Mert nagyon van különbség kettejük stílusa között. De még nem volt egyértelmű, hogy a hiba az én készülékemben van.

No, ott, a tizennegyedik oldalon nagyon meghökkentem. Az alakok aránytalansága és a mozdulatok merevsége az addigiakhoz képest annyira szembetűnő volt, hogy nem tudtam nem lassítani. És elgondolkodni. És utánanézni. Hogy Pilcz nem Cserkúti. S itt ezt a versenyeztetést be is fejezem, mert az én esztétikai félrecsúszásaimnak, műveletlenségemnek ők csupán véletlen célpontjai, semmiképpen sem kiváltói. Fel is hagyok Cserkúti emlegetésével. . 

S akkor most tulajdonképpen bele is ugrottunk a sűrűjébe. Mert itt van egyfelől a rajzok minősége, és a történet, amit a rajzok mutatnak be, ugye. 

Honnan kezdjük? Hm... Onnan kezdem, hogy folytatom a rajzokkal. Ha már képregény...

Nem is tudom, hogyan mondjam? Nem a gátlásaimmal van a baj, hanem nem találom a megfelelő szót, keresem a legplasztikusabb kifejezést. 

Ahogy mondtam: a tizennegyedik oldalig nincsen semmi bajom azzal, amit látok. Ott orrba vág két roppant szembeszökő változás.

Egyfelől leül a történet. Teljesen. Ami addig mozgalmas, izgalmas, tréfás volt, az most beszélgetős, nyugis, csillagnézős, passzív lesz. Ez a kisebbik baj. Az ábrázolás feldobhatná. Nem teszi. Sőt!

Ahogy harmadszorra mondom, a füzet elejével az ég adta egy világon semmi baj nincsen. Pedig sok minden történik a tizennegyedik oldalig. S ami történik az, ugye, mozgás. De innentől... S most hiányzik a megfelelő kifejezés. Suta? Kezdetleges? Élettelen? Ha érted, mire gondolok. Talán jobb, ha illusztrálom, egy előtte/utána összehasonlítással. A kezeket figyeld!

Nos, sikerült érzékeltetnem?

S hogy ne legyek igaztalan, gyorsan elmondom, hogy közben a [hiányzó kifejezés] mozdulatok mögött olyanok a hátterek, annyira jó a színezés, hogy a füzet mindvégig fenntartja a reményt. De az elejének történeti és ábrázolásbeli dinamikája, és természetessége sajnos  nem tér vissza. Vagyis olyan, mintha két rajzoló készítette volna a füzetet. 

S ez a dupla ellentmondás lett a bajom a füzet egészével: a történet kezdeti lendületének a teljes megakadása, némi dramaturgiai hökkenettel (YKX Mr. Arsennek kezd dolgozni)  és főleg a rajzok életszerűségének visszaesése. 

Pedig akkora pozitív előnyt adtam ennek a képregénynek mint ide Lacháza. Nem mondom, hogy kiveszett belőle minden, de nagyon törni nem fogom magamat a folytatásért. Ha valamilyen formában szembe jön velem, nem állok félre, de annyi minden más van, amivel foglalkozhatok, hogy csuda. Vacakul esett ezt leírni... 

Csak nagyon halkan mondom, hogy az YKX után azóta elolvastam egy Bonellis Dragonero-t és egy Tex-et. Hát, nagyon nem tett jót az YKX-nek. Igazán sajnálom! 

Magánkiadás, Szeged, 2018, 28 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150018201

5/10

Március majdnem legvége. 

Olyan jó volt gyerekkoromban: amikor beszélgetésre, együttlétre vágytam, csak átballagtam a szomszéd házak valamelyikébe, felcsöngettem, s döntő többségében jött, akit hívtam. Ma meg? Ha egyáltalán Magyarországon lakik és nem Svájcban, Németországban vagy Hollandiában, akkor is a város másik felén, ahová kocsival is egy óra, vagy vidéken. S mindenképpen előre meg kell szervezni, hogy összekoccanjunk... 

S rendben van, hogy Szerelmetesfeleségtársam a legjobb barátom, ezzel nincs is baj, de ha van valami, amit ezért vagy azért vele nem tudok megbeszélni...? 

Fogalmam sincsen, hogy a viharba jutott eszébe Koska Zoltánnak CsHT-ről képregényt írni. Amikor először olvastam erről a képregényről, akkor tudatosodott, hogy az égvilágon semmit nem tudok CsHT-ről. Valahogy soha  nem érdekelt, ki is ő, miért virít majdnem kivétel nélkül az összes magyar képregényen az ő neve. Valahogy adott volt, hogy ha képregény, akkor CsHT. Eleve elrendelten.

Ahogyan valamiképpen az sem tudatosodott, hogy a magyar képregény-történet klasszikus korszakában, az ötvenes évek közepétől a módszerváltásig gyakorlatilag nem voltak eredeti történetű alkotások, kizárólag adaptációk, irodalmi alapanyagok képesítései.

Nem tudtam azt sem, hogy CsHT nélkül nagy eséllyel nem lett volna hőskorszaka Magyarországon a képregénynek. Vagy csak sokkal később. Az sem volt világos, hogy a műfaj magyar klasszikusai, Gugi, Korcsmáros, Zorád, Sebők, Sarlós mit köszönhetnek CsHT-nek. S hogy mit veszítettek CsHT monopóliumával. 

A Nagy Csé és Sváb József róla készült rajza

 Miról szól ez a képregény? 

Kezdjük a legalapoknál. Az ötvenes évek elején a képregényt gyakorlatilag tiltotta a kommunista vezetés: a haldokló imperializmus szennyes, felületes, erőszakot sugalló, szégyenletes mocskának tartotta.  

A magyar képregények klasszikus korszakának kezdete azzal kezdődött, hogy egy rajzoló, Gugi Sándor hiába kilincselt a kultuszminisztériumban a rajzaival, rendre kihajították onnan. Addig, amíg össze nem futott egy CsHT nevű hivatalnokkal. Aki ki tudja mi okból, de látott fantáziát a képregényekben. Holott eladdig egyáltalán nem is foglalkozott velük. Jóformán azt sem tudta, hogy léteznek. CsHT a harmincas éveiben járt ekkor, az ötvenes évek közepén. 

Meglelte az a kultureszmei kiskaput, ami gyakorlatilag szabad utat nyitott Magyarországon a képregények számára. A megoldás a hatalomnak a műfajhoz való viszonyában rejlett. CsHT úgy gondolta, ha az a baj a képregénnyel, hogy alantas műfaj, semmitmondó, felületes történetekkel, akkor nem kell mást tenni, mint komolyítani a történeteket. Olyanokat venni alapul, amiknek a komolyságában senki sem kételkedik. Adta magát az irodalmi klasszikusok adaptálása. 

CsHT elindult, és hamarosan célt is ért. Egyfelől bebizonyította, hogy a képregény simán lehet jó üzenetek (értsd: komcsi) hordozója, másfelől, hogy az irodalmi alapművek képpé dolgozása iránt óriás az érdeklődés az olvasók részéről. 

CsHT jó menedzser volt akkor, amikor a szó még ismeretlen volt. Lecsupaszítva: gyakorlatilag ő teremtette meg a magyar képregények megjelenési lehetőségét és gyakorlatilag a teljességét Magyarországon. 

Nem csupán ipari mennyiségben, futószalagon szülte, gyártotta a forgatókönyveket, hanem becserkészte és levadászta a megfelelő lapokat is, amelyekben megjelenhettek. S nem egyet ezáltal tett eladhatóvá, nyereségessé. Ez akkor is igaz, ha a terjesztés akkoriban nem a kereslet függvényében produkálta az eladott példányok számát. A képregények megjelenése viszont ténylegesen befolyásolta az eladást. Jelentősen csökkent a remitenda. 

CsHT irgalmatlan munkatempót diktált önmagának és a rajzolóinak is. Többesszámban, mert sorra vonta be a munkába a magyar grafikusokat. Akik hosszú ideig nem is tekintették értéknek az általuk alkotott képregényeket. (Ezért eshetett meg számos ízben, hogy az eredeti rajzok nem is maradtak fent.) Korcsmáros Pál, Zorád Ernő, Sebők Imre, Sarlós Endre, Dargay Attila, majd Fazekas Attila és sokan mások, mind CsHT -nak köszönhetik az ismertségüket és ezáltal a népszerűségüket. 

CsHT megtalálta az adaptációkban rejlő lehetőség-kiskaput, és olyan szorosan megragadta, hogy aztán görcsössé lett a markolás, el sem tudta engedni, változtatni sem tudott a metóduson. A kritikusai, elsősorban Kuczka Péter és Zorád Ernő a szemére is vetették, hogy az általa írt képregények túl bőbeszédűek, kevés teret hagynak a rajzolóknak. A saját történetek szembeszökő hiányáról nem is beszélve. 

S aztán CsHT  emiatt majdnem tökéletesen magára is maradt. 

Irgalmatlanul nagy munkát végzett a képregények magyarországi, sőt, a magyar képregények külföldi elterjesztése érdekében, de aztán a megfagyott munkamódszerei miatt megfagyott körülötte a levegő is. A megítélése emiatt mára meglehetősen kettős. 

Érdekes, hogy önmagáról soha, sehol nem beszélt, nem írt. Még fotó is alig van róla az interneten. Semmit nem tudunk arról, mit is jelentett neki mindaz, amit a magyar képregény-világért tett, és hogyan élte meg, amikor ez a világ szembefordult vele. Bár 1993-as öngyilkossága több mint beszédes. A Füles, amelynek harminchat évig dolgozott, nem emlékezett meg a haláláról. 

 Milyen ez a képregény? 

Mondhatnám gonoszul. hogy még a falatot is én rágjam meg, aztán idetolhatnék néhány rajzot belőle, mondjuk így:

S ha megnézted, mondhatnám, hogy, na most már tudod. De nem teszek ilyet. Mert egy képregény leglényegesebb elemei ugyan a rajzok, de vannak még összetevői, amelyek meghatározzák az alkotás egészét. 

E történet alkotójának, Koska Zoltánnak eszébe sem volt életrajzi képregényt készíteni. A kötet alcíme teljesen világosan kijeleli az irányt és a célt: A Nagy Csé fejezeteket mutat be CsHT életéből. Még az élete végét is szemérmesen elhallgatja. 

Viszont a szerző olyan ügyesen válogatta meg a bemutatott „fejezeteket”, hogy azok ha CsHT életét nem is ölelik fel, de a magyar képregény-történetben betöltött szerepét igen. Legalábbis az, amit látunk, olvasunk, teljességgel összecseng Kertész Sándor képregény-történeti írásaiban (Keretek közt rajzolók, Pókember generáció) megjelentekkel. Persze a lehetőség, hogy Koska Kertésszel beszélgetett, nem vethető el. Sőt, az sem, hogy nem beszélgetett vele, csak olvasta a könyveit. 

Szóval ami a történetet illeti, az nagy vonalakban lásd fentebb. Ami ennek a képi nyelve, arról nagyjából képet alkothatsz az idézett rajzokból.  Amit mindehhez hozzá tudok még tenni, nem sok, de lényegi. A képregény tempója, hangulatteremtése pompás. Az is, ahogyan a fő alakját kezeli. Simán átjön mindaz, amit CsHT-ről tudunk és tudni vélünk. Úgy viszonyolunk a rajzolt alakjához, ahogyan a valóshoz: tisztelettel és távolságtartással. Nem unszimpatikus, de semmiképpen sem ölelnénk a keblünkre. 

Koska nem kerülheti el, hogy ne említse a magyar képregényeik nagy alkotóit, de nem veti a sulykot, a hangsúly nem csúszik át CsHT-ről rájuk. Pedig nagy volt ennek a veszélye. 

A képregényt egy ültőhelyemben olvastam el. Mert annyira lekötött, és mert annyira tetszett. S már közben is agyalgattam azon, vajon mi vette rá a fiatal rajzolót egy olyan alak életének a felelevenítésére, aki sem hős, sem túlságosan érdekes figura nem volt, és még az élete sem érdekfeszítő? Bár, kétségtelen, bizonyos értelemben műfajt teremtett.

Az is tény, hogy a képregény nagyon ügyesen kiemeli CsHT életéből azokat a képregény-csomópontokat, amelyek a nagyközönségnek is mondanak valamit, és hozzá is tesznek a kultúrtörténeti ismeretekhez. Ráadásul mindezt olyan ötletes képi világgal teszi, amellyel nagyon könnyű azonosulni. Legalább annyira könnyű, amiképpen az alkotó azonosult az alakjaival. 

Éppen ezért nem véletlen, hogy sokan 2020 legjobb magyar képregényének tartják Koska Zoltán munkáját. 

Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020, 154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158132589

9/10

2022 márciusának vége. Az ukrajnai háború még mindig tart. Itthon meg a kampány: a Fidesz és az ellenzék csepüli egymást. Egyik sem szimpatikus, bár kétségtelenül a Fidesz képviselt nézetei sokkal közelebb állnak hozzám. Balra elvből és tapasztalatból nem szavazok. Mert még ha bal lenne... 

Tegnap gyönyörű idő volt.  A hasonlóan gyönyörű Szerelmetesfeleségtársammal útra keltünk, felmentünk Szobra vonattal, és lekerekeztünk Verőcéig, ahonnan szintén vonattal hazajöttünk. Nagymaroson egy sült hekk, egy pohár sör, és egy kis szundi a Duna partján. 

S napok óta keresem azt a dalt, amit a Kansas együttes „Carry On Wayward Son” felidéz bennem, 1:07-től. Nem tudok rájönni, mire emlékeztet veszettül. SzFT szerint egy Lord számra, de címet nem tudott mondani.  

Alfred Komarek, az író, osztrák.

Mondj egy mai osztrák írót! Nekem kizárólag Wolf Haas és az ő zseniálisan mulatságosan mindennapi Brennere jutott az eszembe. (Többről írtam értékelést, érdemes rákeresned, miután ezt a bejegyzést elolvastad!)

A két labanc krimiíróról majd kötegelve mondok valamit, szólj rám, ha elfelejteném! 

Alfred Komarek, mert azért ez a bejegyzés, ugyebár, róla és elsősorban az ő egyik regényéről szól, hét darab Polt felügyelős könyvet írt. Magyarul eddig (?) csak öt jelent meg. S honi keresztségben a Bűntények a pincesoron címet kapta a sorozat. Ez nagyon fontos! Mármint a pincesor. Mert árulkodón fontosat mond el a regény(ek)ről. 

Nem is tétovázom kimondani. Itt bizony vidéki krimikről van szó. Vagyis vidéken játszódó, osztrák krimit olvasunk. Ami a borospincék környékén játszódik és egy csendőr felügyelő a főszerepője. Megrágtad az infókat? 

A krimi alapvetőn városi műfaj. Meg nagyvilági. S vagy zseniális magánemberek nyomoznak, vagy magánnyomozók. Előfordul, hogy rendőrök, de az ritkábban fordul elő. A műfaj e szegmensét főleg Simenon és McBain kedvelte. (Filmben ott van még Derrick felügyelő, aki szintén rendőr és szintén németül beszél. Meg persze Colombo hadnagy. Hogy csak a legnagyobbakat említsem.) De a legtöbb zseniális nyomozónak jobbára csak annyi köze van a rendőrséghez, hogy a történet végén kulcsrakészen szállítja a szervnek a gonosz gyilkosokat. 

S akkor most újra mondom, emitt meg egy osztrák, vidéki, pincesori csendőrről van szó. Mi jó jöhet a labancoktól, akik sörrel koccintottak az aradi tizenhárom halála felett, behozták nekünk a finnugor rokonságot, belerángattak egy hosszú, véres háborúba, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, aktív részt vállaltak az Árpád-ház kihalasztásában? 

Barátom, én mondom neked, a fenti sajátságokkal csakis jó jöhet! Legalábbis, ha az írót Komareknek vagy Haasnak hívják! 

Mit adtak nekünk a borospincék?

Falut. Csendet. Sarat. Fákat, madarakat, háziállatokat, földművelést. Hajnali harmatot. Csillagos nyári estéket. Nyugalmat. Borozásokat minden mennyiségben. Zárt közösséget, mert falu, ahol mindenki jól ismer mindenkit.(A meglepetést az adja, amikor kiderül, hogy ismeri, ismeri, de mennyire félre!) 

Komarek meg sem próbál pörgős akcióregényt csinálni a nagyon vidéki gyilkosságból. Hagyja, hogy vidéki maradjon. A szereplők ismerik egymást, összejárnak, függnek egymástól, kedvelik, gyűlölik a másikat, tudják, hogy ki, kivel, mikor és hányszor és miért. Beszélgetnek a szőlőtermesztésről, a bor nemesítéséről, pancsolásáról, arról hogyan kell és nem kell metszeni a szőlőt, érlelni a bor, pihenni hagyni a mustot. Beszélgetés közben persze meg is kell rendszeresen kóstolni, a beszélgetés tárgyát. S ha nem a borról beszélgetnek, akkor is inni kell, különben minek vacakolnának annyit a szőlővel? Aztán meg persze tudják egymásról, amit csak lehet, bejáratosak egymáshoz. 

• Mindenki ismeri Poltot, aki nyugdíjba vonult csendőr.
• Ismerik a barátját, aki aktív rendőr,
• és annak a feleségét is, aki szép is, jó is, jó asszony, megértő, ideális feleség és még a feneke is gömbölyű.
• Nagyon sokat tudnak a tolószékbe kényszerült asszonyról, aki viszont mindent tud róluk, s akinek boltja van, és különös érzéke ahhoz, hogy a boltban minden friss legyen, még a nyáreleji savanyú uborka is, koraősszel; ez a tudás!
• Ismerik a másik volt csendőrt, aki jó ember, de teljesen elzüllött, túl sokat iszik, túl sokat nem tud magáról.
• Aztán ott van a rendőr szomszédja, egy borpancsoló, kiállhatatlan fráter, akit úgy mindent összevetve nincsen ember, aki ne utálná.
• S ne feledkezzünk el a vadmacska asszonyról, akinek volt egy irgalmatlan házassága, s azóta úgy nagyjából minden férfi számíthat rá. S ezt nem is tagadja. Polt sincsen tőle biztonságban.
• Igaztalan lenne figyelmen kívül hagyni Polt asszonyát, aki gyereket vár a volt csendőrtől. (Igen, nekem is az jutott eszembe, ami neked: egy nyugdíjas gyereket csinál? Nem a megcsinálás a kérdés, azzal nincsen bajom, hanem, hogy nyugdíjas és gyereket vállal... Aztán kiderül, hogy Polt negyvenévesen ment nyugdíjba. Engem meg esz a fene, mert ötvenöt vagyok, és van még minimum tíz évem... Bakker!)
• S ott van még a városszéli idős asszony, akiről az hírlik, hogy nem képes meghalni, már nyolcvanhat éves, és úgy bírja magát, hogy nagyon sokan irigylik.
• Meg persze Polt két barátja, akikkel hétvégén viszi a Templom-fogadót, ami kocsma és nem fogadó, és csak azért viszik, hogy ne szűnjön meg, legyen azért egy hely a fatornyos kis faluban, ahová be lehet ülni, legalább a hét végén. 

Azt hiszem, nem hagytam ki senkit, teljes a tabló. Még az aktuális ügyben nyomozó rendőrt kell megemlítenem, aki nem helybeli. Ezért nem került fel a listára. Ott kizárólag helybeliek vannak. Ez a rendőr nem ismeri a helyi viszonyokat, de igen sokat tesz érte, hogy ez a helyzet változzon.

S persze ott van a hulla, akit Polt barátjának a szőlőjében találnak, nagyon öngyilkoság-szagú helyzetben. Polt és a barátja találják meg. Megindul a nyomozás. Két szálon: nyomoz, akinek kell, az aktuális, ám nem helyi rendőr (kezdetben utáljuk, aztán felveszi a fonalat, és már nem annyira) és valami kínkeserves szaglászásba fog Polt is. A barátja végett, mert a rendőr számára kapásból gyanús. Figyelj, az ő szőlőjében volt a hulla, jogos...

S innen borulnak a várhatóságok. 

Miben más ez a történet mint a többi krimi?

Nem mintha azt gondolnám, hogy minden könyvnek feltétlenül másnak kell lennie. Csak akkora a dömping, hogy kell valami, ami megkülönbözteti a többi krimitől. 

De Polt történetének van mássága (jaj, de lejáratott ez a szó; kicsit sem úgy más), egyáltalán nem egykaptafa! Ahogy mondtam, osztrák, vidéki osztrák, zárt közösség.

„Akkor neked ezért tetszik, te szereted az ilyesmiket!” – csapott le a szóra Szerelmetesfeleségtársam. S csakugyan. Sokkal jobban érdekel a kapcsolatokban élő emberek viszonyulása, mint a magányosan depizők nyűglődése. Számomra éppen ezért túl sok érdekes nincsen az alkohol- és drogfüggőség taglalásában, vagy a halálos betegséggel küszködésnek.   

Polt nem egy lángelme, még csak nem is egy erkölcsbajnok. Semmi szuperlatívusz! Polt egy gondolkodó, teljesen hétköznapi pasas. Aki fülig szerelmes, de egyedül él, iszik, de nem alkoholista, dolgozik, de nem sokat. Viszont nem realista: szereti az embereket. Csak néha veri össze őket: például ha egy rablót betörésen kap. De ilyen alig fordult elő az életében. 

Nos, ez az egyik pozitívuma a könyvnek: a mindennapisága. Mármint azon túl, hogy a gyilkosság nem mindennapi a pincesoron sem. A szereplők mindennapian esendők, mindennapian kedvesek, mindennapian fáradtak, tanácstalanok, miegymások, ahogyan te és én mindennap mindennapiak vagyunk. 

S ez a mindennapiság humorral társul. Nem röhögtem harsányan, miképpen Wolf Haas Brenner-történetein, de határozottan és konkrétan nagyon jókat derültem. Nem Polt humoros. Nem egy poénzsák a fickó. Jobbára másoknak vannak jó poénjaik. Vagy éppen a narráció tréfás. Nem sziporkázva, hanem visszafogottan. 

– Hát persze Simon... Ma alig lesz komoly forgalom. Fogd tehát a savanyú uborkás hordót. A keményebbeket tedd félre egy nagy dunsztosüvegbe, azok még bírjak egy ideig. A puháknak menniük kell.
– Kidobjuk?
– Eladjuk. Csinálj egy takaros plakátot: Frissen érkezett! Legfinomabb áru!
– De hát ez hazugság, Aloisia asszony!
– Szó sincs itt hazugságról. Hisz a nyáron frissen érkezett az áru, nem igaz? Most pedig a nyarat egyszerűen lehagyjuk róla. Hazudni nem szabad. De kimondani sem muszáj mindent.

De most jön a fő-érv, miért érdemes olvasni Polt-történetét (illetve remélem: történeteit). Szerintem te is fel fogsz figyelni a kapcsolatok finomságaira, árnyaltságára. Polt nem egyszerűen egy gyermeket váró, negyvenes éveiben járó, nyugdíjas csendőr. Az is, persze, hanem a külső-belső elvárásokkal, vágyakkal, kísértésekkel küszködő férfi. Miközben nyomoz. A barátja érdekében. S aztán, igen, árnyalt és még árnyaltabbá válik a barátság is. Mitöbb, még a hivatalosan nyomozó rendőrrel való kapcsolata is finoman nem egyértelmű. Oda-vissza. 

S ez elfedi, hogy a megoldás, a hullásító személyének a felfedése, a gyilkosság megoldása annyira nem elegáns. S nem csak azért nem, mert hogyan lehetne elegáns a pincesoron, hanem azért nem, mert volt benne némi hónaljszag. 

Nem tudott nem eszembe jutni a saját krimim, amit egy pályázatra írtam, „A bibliás”. Az ötlet és a stílus káprázatos, de ráfért volna még némi bonyolítás (ez Polt esetében nem hiányzott), és a végső csavar erőteljesebb alátámasztása. A történet arról szól, hogy van egy sorozatgyilkos, aki rendre Biblia-idézeteket hagy az áldozatai mellett, és az idézeteknek megfelelően mészárolja őket. Komolyan még a befejező jelenet is tök izgire sikerült. De mégis hiányérzetem van vele kapcsolatban. 

Gondolkodtam, miért érzem így. Arra jutottam, hogy két dolog mindenképpen üti egymást. S most iparkodom nem ellőni a poént. Az egyik, hogy falu, pincesor, zárt közösség, vagyis az emberek jól ismerik egymást. Túl jól. A könyvben is ott van a tolószékes bolttulaj, aki a helyi Moszad/CIA/KGB, mindenkiről tud mindent. Viszont ha mindenkiről tud mindent, akkor semmiképpen sem lehet az és úgy a megoldás, ami lett. 

Ámde hangsúlyozom, aláhúzom, kiemelem, felhívom rá a figyelmedet: ritka az a krimi,amelynek a megoldása a legérdekesebb. Én legalábbis így vagyok vele. A bűneset, a nyomozás mindig sokkal jobban érdekelt, mint a megoldás levezetése. (Két überkrimi kivétel mindenképpen van ez alól: Agatha Christie Tíz kicsi négere és szintén tőle a Gyilkosság az Orient expresszen.)Talán azért, mert az úgyis mindig bekövetkezik. Ebben az esetben hangsúlyozottan úgy volt, hogy nem is annyira a bűnös kicsodasága és az indítéka az érdekes, hanem az alakok téblábolása a bűneset körül, és a megoldáshoz vezető út. Márcsak azért is, mert Polt nem a csalhatatlan, sziklaöklű, pengeagyú exzsaru kategória. S emiatt nekem egyáltalán nem hiányzott, hogy a befejezés és a feloldás sokkal szikrázóbb legyen. 

S tudod, mi van? Egyre kíváncsibb vagyok az előzményekre, alig várom, hogy az első kötet megérkezzék a Molyos hölgytől. Nem a bűnesetek érdekelnek, hanem Polt és a falujabeliek. Nagyon. 

Napkút, Budapest, 2018, 212 oldal · ISBN: 9789632637709

8/10

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Megadja Gábor nevét első ízben Ofi álnevű barátomtól hallottam. Vagy olvastam. Olyan fura a név hangzása, hogy először azt hittem, Ofi hülyéskedik, majd pedig azt, hogy a vezetéknév becenév. Egyik sem volt igaz, tényleg ez a neve. 

Megadja Gábor csupán négy évvel idősebb mint az új, kelet-európai tejben-vajban fürdő világ. Vagyis idén harminchét éves. Középkorú. (Én idén lettem ötvenöt. Én is középkorú vagyok. Vagyis száztíz évig fogok élni.) Bevallottan jobboldali. Szociológiát és történelmet tanult, eszmetörténész, a Századvég munkatársa, a Mandiner, a Kommentár, az Origó. újságírója, a Kontra főszerkesztője. Hogy csupán a legfontosabbakat említsem a tevékenységei közül. Mindebből kiderül, hogy nem kormányellenes. Bár ez így bizonyos körökben már szitokszó, részemről úgy értékelem, különösen e könyv elolvasása után, hogy az eszmei hovatartozásában Megadja a számomra elfogadható és logikus oldalon áll. S ezen semmiképpen sem a pártpolitikát értem. 

Így ránézésre szimpatikus a fickó. A könyv előszavából kiderül, hogy humora is van, képes az öniróniára. 

Legutóbb átvertem az olvasót.
Teszem hozzá, szándékom ellenére. Úgy érzem, hiába hangsúlyoztam, hogy nem éppen könnyed publicisztikák gyűjteménye „A szabadság reakciós harcosai” című könyv – enyhén zsurnalisztikus és hatásvadász címe ellenére – sorra panaszkodtak régi ismerőseim, hogy úgy a hatodik oldal környékén adták fel a küzdelmet. (Tisztelet azoknak, akik nem ismerik ugyan a beavatottak nehezen követhető nyelvét – sajnos a dolgozat szabályai ehhez a nyelvhez kötötték a szöveget – mégis átverekedték magukat rajta.)
Emiatt mindig volt bennem valami hiányérzet és rossz érzés is, és mint köztudomásúlag nagy adakozó hírében álló valaki, ezt az űrt ki akartam tölteni valamivel.

Tehát a Dac egy átverés miatti bűntudatból és hiányérzetből született. 

Van alcíme is a könyvnek: 

„KÉZIKÖNYV ERETNEKEK SZÁMÁRA”

Ez az alcíme. Ez némi magyarázatra szorul. Eretnek ugyebár alapvetőn a vallásban van. Ott az az eretnek, aki nem vallja, nem hiszi azt, amit vallani és hinni kötelező. Aki eltér a Tanítóhivatal által képviseltektől, s ezáltal téves tanítások, nézetek rabja lesz, távol kerül az üdvösségtől. Mert lelépett az Egyedül Járható Útról.  

Napjainkban az eretnekség a mainstream nézetek mellőzését jelenti. A konzervatív nézetek vállalását és a mellettük való kiállást. 

De persze ironikus az alcím: ez a könyv semmiképpen sem kézikönyv. Csak azt mondja magáról, bár meg sem próbál úgy tenni, mintha az lenne. Valójában itt-ott megjelent és meg nem jelent cikkek, blogbejegyzések, tanulmányok összessége. Egyetlen összekötő kapocs van az írások között: a témájuk. Az, hogy egytől egyig szembemennek a ma kötelező polkorrektséggel, a liberális baloldali nézetekkel, viselkedésmódokkal, -formákkal, -nézetekkel, -tanításokkal, -mindennel. 

NÉZD CSAK MEG MÉG EGYSZER A BORÍTÓT! 

• A címlap központi alakja az arcát a kezébe temető, csörgősipkás udvari bolond. Röhög, azért van a keze az arca előtt. Az arc a kézben arra utal, hogy a hülyeség roppant fájdalmasan röhejes. Ez a bolond az, aki mi vagyunk, akik dacolunk, akik eretnekek vagyunk. Mindenki más fekete-fehérben a fene nagy egyetértés ktelező egyenruhájában, csak a bolondnak van színe: sárgás aranybarna. 
• Az udvari bolond mögött egy éltes hölgy tartja felfelé mindkét kezének a középső ujjait. Ő is nevet. Azt sugallja hogy „Menjetek már a véreres pébe, röhejesek vagytok mint az atom, ti nagyon marhák!” artozhatna az udvari bolondhoz, de ő is fekete-fehér, ezért az ujjai a bolondot jellemzik, neki merednek az ég felé. 
• Alattuk egy szócsöves figura mulatságosan eltorzult arccal mondja a magáét.
• A jobb sarok felé egy elszállt űrhajós lebeg. Ott, ahol nincsen levegő, nincsen talaj, nincsen mibe kapaszkodni, nincsen viszonyítási pont. Ahol légüres a tér. Nincsen kapcsolatban az alatta levőkkel. 

Ha megfordítjuk a könyvet és a hátsó borítót vesszük szemügyre, akkor itt a dolgok másik oldala látszik.

• Balra a bekötött szájú amerikai szabadságszobor. 
• Alatta egy testes, negyvenes hölgy cumizza az ujját, nyuszifülecskéit lóbálva.
• Kettejük között egy öltönyös raptor várja az áldozatát. 
• Jobbra fent egy rettentő dühös hölgyemény mondja a magáét, mindjárt leharapja a fejünket.
• A nyuszika és közötte egy harmadik, napszemüveges, szőke hölgy feltartott kezekkel hirdeti a Sátán jelét.
• Jobbra fent egy TGM-dizájnú hozentrógeres figura ugrik kiterjesztett tagú boldogsággal a magasba. Talajtalan. 

Egyértelmű a szimbolika, akár elölről, akár hátulról szemléljük a borítót. A címlap arra utal, hogy nincsen más józan út, csak az, hogy kinevetjük az eszement, minden realitástól, józanságtól elszakadt liberalizmust. Mert kétségtelen, hatásaikban tragikusak a nézetei, de részleteiben szemlélve irgalmatlanul röhejes az egész. Hát, figyeld már, még az udvari bolond is röhög! 

A hátulsó képösszeállítás meg arra, hogy a liberalizmus nem nevet. Kövér, az ujját szopja, beköti a szabadságszobor száját, rohadt dühösen ordibál, és az ördögöt hívja segítségül. Öltönyös ragadozó, ellenállhatatlan pusztítója mindannak, ami mozog. Ennyit tud. Lebeg a magasban, a való élettel semmi kapcsolata nincsen. 

Na, erről szól a könyv, és kábé ilyen stílusban. 

A politikai korrektség paradox logikája a következő: a kiindulópont a relativizmus, tehát az a nézet, amely tagadja az objektív igazság létezésének lehetőségét. Az igazságot felváltja a konszenzus, a megegyezés fontossága: helyes az, amiben megállapodunk. Ám ezt a konszenzust kiegészíti a kizárás motívuma. A konszenzus a mi konszenzusunk, amit semmiféle pozícióból nem lehet megkérdőjelezni – igazság nincs, a kívülállók konszenzusa pedig nem a miénk. (E »modell« kidolgozásában elévülhetetlen érdemei vannak Richard Rorty filozófusnak.) A »mi« pedig: liberálisok, feministák, melegjogi aktivisták és mindenféle radikálisok; ezen kívül helyezkednek el a konzervatívok, keresztények, tradícionalisták. Nincs igaz-hamis, lesz viszont »igaz konszenzus« (a miénk) és »hamis konszenzus«. A relativista elmélet, amely teljes nyitottságot ígér, így vezet intoleráns abszolutizmushoz, amit a politikai korrektség cenzúrájaként ismertünk meg.

A radikális baloldalt az tartja mozgásban, hogy mindig akadnak új ügyek. Valahogy így juthattunk el a munkásosztály felszabadításától a gendersemleges mosdókhoz.

(236–237.; kiemelés MG)

TÉMAKÖRÖK

Harmincnégy írás kapott helyet a könyvben. Meg sem kísérlem az egyes részeket bemutatni, parttalan vállalkozás lenne. A borítóról írtak egyébként tényleg pompásan összefoglalják a könyv tartalmát és stílusát. 

Miről van szó a könyvben? Mindenről, ami jellemzi a mai nyugati világot. Összefoglalva arról, hogy a balos, liberális, agresszív ideológia hogyan szorítja ki a józan észt a közbeszédből, a politikából, a mindennapokból, hogyan forgatja ki magából az értelmet és a természetet, és miképpen készteti önkiherélésre a nyugati országokat. 

Valójában nem  liberalizmus van válságban, hanem a liberalizmus maga a válság. 

Sorrendben. Szó van a MUSZLIM-nyugat konfliktusról, beleértve Izraelt és a migráció problémáját is.

(Tényleg csak zárójelben. Elképedek rendre a balos gondolkodáson. Olvasom a „168 óra” e heti [XXXIV. évf., 10. szám], mocsokul trágár vezércikkét, amelynek a bevezetőjében arról van szó, hogy végre észhez tért a társadalom, kerítésépítés helyett végre a menekültek megsegítésére összpontosít. Kétszer olvastam el, és közben azon tűnődtem, az újságíró, aki ezt leírta, tényleg ennyire hülye vagy tényleg ennyire aljas? Mert ha nem látja az alapvető és lényegi különbséget, akkor simán nagyon ostoba. Ha látja, és mégis ilyen baromságot ír, akkor, hogy a saját szavaival éljek, akkor „húzzon el a f@szba” [sic!]!

Olvashatunk néhány cikket A VALLÁSRÓL, A HITRŐL ÉS AZ EGYHÁZRÓL. Megadja nem elfogult, de reális. Hit és valláspárti, de nem dogmatikus, és ha kell, nyíltan beszél a klérus tagjai között előforduló pedofíliáról és a pápa ebben vállalt felelősségéről. Amellett, hogy azt mondja, Európa egyetlen reménysége a kereszténység. 

Egy gondolati egység A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁRÓL beszél. Számomra ez volt a legérdekesebb rész. (Talán azért, mert a liberális polkorrekt agresszív gyalázatosságáról mostanság többet olvastam.) A középpontjában elsősorban a Facebook és Google áll. Ennek a résznek a mondanivalója és az üzenete remekül összecseng McNamee Zuckolva című könyvével. Arról olvashatunk, hogy a közösségi média mára politikai tényezővé vált, határok nélküli álammá, felügyeleti hatalommá, főcenzorrá. S természetesen a Szilicium-völgy nem konzervatív. Sőt, sőt! (Hogy mást ne mondjak, ennek a blognak a linkje sem osztható meg rajta, mert „ellenkezik a közösségi alapelvekkel”-gumiszabállyal, amikbe az fér bele és azt zár ki, akit ők akarnak. Például ezt a blogot.) Viszont cserébe az elsődleges célja a pénz, a másodlagos a hatalom. Ennek érdekében kiforgatja a törvényeket, mindig azt alkalmazza magára, amelyik a pillanatnyi érdekének a legjobban megfelel, és amelyikkel a legkönnyebben kibújhat bármilyen ellenőrzés és korlátozás alól. És nincsen ország, állam, amelyik képes lenne kordában tartani. 

A legfontosabb mondanivaló azonban a szétszórt cikkek tömkelegében, hogy A MŰVELT, KULTURÁLT, DEMOKRATIZÁLT ÉS LIBERALIZÁLT NYUGAT MIKÉPPEN HERÉLI KI, MIUTÁN TÖBBSZÖRÖS ALAPOSSÁGGAL LÁBON LŐTTE ÖNMAGÁT, s miképpen adja fel minden bástyáját és önvédelmi képességét. Akár akkor is, amikor a fizikai létében fenyegetik. De van jó hír is: ugyanez a Nyugat meglelte a legfőbb, legádázabb, legsátánibb ellenségét, amely ellen mindent meg kell tennie, és meg is tesz: a fehér, hetero, keresztény férfit, e világ legacsargóbb, legveszélyesebb, legpusztítóbb ellenségét. Pusztítja is, ahol éri, mindenki mást elé helyezve. S közben tökéletesen szem elől téveszti, hogy a liberális demokrácia jelenleg egészen a szája íze szerint működik, de amint kalifátussá változik, bizony komoly nehézségekbe fog ütközni. 

LEHET FANYALOGNI

Megadja Gábor nézetein, kritizálni, hogy nem egy esetben odaáll az Orbán-kormány mellé (helyes kifejezéssel: talpnyaló, pincsikutya, szellemi inas, elvtelen holdudvar, mert olyan nem létezik, hogy egy politikai erővel egyet lehessen érteni elvi szinten, érdek és megvásárolt szolgaság nélkül, ha az nem baloldali), de azt nagyon nehéz tagadni, hogy egyértelműen művelt ember, jó stílusa van, és logikusan érvel. 

Én inkább azon gondolkodtam, hogy mennyire örvendetes, hogy egyre több olyan könyv, internetes oldal, folyóirat van, amelyik magas nívón űzi ugyanazt, amit Megadja is ebben a könyvben. De adta magát a kérdés, vajon mire mennek azok, akik egyetértenek a hasonló mondanivalóval? Olvassuk ezeket a könyveket, össze-összebólogatunk, mennyire logikusak vagyunk, milyen ostoba, beteg és ésszerűtlen, aki velünk szemben áll, milyen egyértelmű, hogy végeláthatatlan az alagút, amelyben haladunk, és a sötétben hamarosan elkezdődik a kaszabolás, de vajon az elvi összehangolódáson, a valóság összefüggéseinek a felismerésén kívül jutunk-e bármi másra? Van-e akármilyen reményünk a liberális gyűlölettel szemben? Bár azt mondják, sok kicsi sokra megy... 

A Dac a Századvég Kiadó Furor Politicus című sorozatában jelent meg. (Ha nem nyúlok nagyon mellé, azt jelenti, a politika szenvedélye.) Amely sorozatban, ahogy néztem, izgalmasabbnál izgalmasabb címeket találtam. Nézd csak! A kép egyben link is, rákattintva a moly.hu oldalára jutsz, ahol közelebbi ismerettségbe kerülhetsz a sorozat köteteivel. 

Századvég, 2020,, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164699

8/10

2022 márciusának háromnegyede. Ismét egy semmittevős hétvége: sehová nem mentünk, és nem is hiányzik. Igaz, még csak vasárnap reggel van, ez változhat. A konyhában ülök, a karosszékben, ami éppen befér a tűzhely és a pult közé, Kansas szól (ősrégi együttes, de most fedeztem fel magamnak). Olyan nagyon nyugis minden, hogy végteleníteném a pillanatot. 

A sorozat mint vállalkozás

A reklámja végett azt hittem, a sorozat Mérő László munkája. Ugyanis ő az egyetlen arc, akit hozzáadtak. De aztán kiderült, hogy arc ugyan, de reklámarc. 

A sorozat eredetileg a barceloniai EMSE Publishing vállalása volt. A magyar nyelvű változatot is Spanyolországban nyomták. Itthon a Líra Kiadóval karöltve jelent meg, honosítva. Nem tudom, ez a külső-belső megjelenésre nézve is igaz-e? Ennek a későbbiekben lesz jelentősége.

A sorozatban helyett kapott filozófusokról

Nem szándékom reklámot csinálni neki, de pár szót mégis ejtek róla. Az elképzelés tetszik. Egyfelől az újságosoknál lesz megvásárolható, másfelől némi kedvezménnyel, ingyenes szállítással, utólagos fizetéssel meg is rendelhető. Nem részletezem, ha érdekel, itt vannak az infók.  

Ami egy kicsit rémítő, hogy hatvan kötetre tervezik, míg teljessé lesz. Lemértem ennek a kötetnek a vastagságát és felszoroztam: kábé kilencven centi helyre lesz szüksége a könyvespolcon, ha valaki az összes kötetre igényt tart. 

Ez utóbbi kérdéses. S nem csupán anyagi kérdés. Lehet, hogy alábecsülöm a gyűjtőszenvedélyt, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy a sorozat első köteteinek filozófusai iránt (Nietzsche, Kant, Descartes, Arisztotelész, Szent Ágoston, Wittgenstein, satöbbi) ugyanakkora érdeklődés nyilvánul majd meg mint mondjuk Hanna Arendt, Habermas, Plotino, Gramsci és Althusser vagy Juan Escoto Eriúgena iránt.

Az utóbbiakról, szégyen, nem szégyen. én még nem is hallottam. S a számomra ismeretlenek listája ezzel egyáltalán nem teljes. A hatvan kötet hatvanöt filozófusról szól (mert van olyan kötet, amelyben kettő is szerepel), három kötet pedig egy-egy kort foglal össze. A hatvanöt névből nekem tizenöt teljesen ismeretlen, s van pár név, amely ismerősen cseng ugyan, de elsőre nem tudom hová tenni. (Itt egy link a tervezett kötetekről, böngészgesd, ha érdekel.) 

Nehezen tudom elgondolni, hogy ugyanannyi példányszám eladható például a Hanna Arendt-ről írt kötetből, mint amennyi a Kant-ról, Descartes-ról vagy az Arisztotelészről szólóból. Hacsak nem az előfizetésekre és a már említett gyűjtőszenvedélyre alapoz a kiadó, amit én ezek szerint alaposan alábecsülök. 

Akkor mutatkozzék be a tartalom!

A könyv száznegyvennégy oldalas. Mindenestül. Van kronológia, név- és tárgymutató is. Dicséretes. Az oldalszám önmagában árulkodó: nem egy mindenre kiterjedő, átfogó, teljességre törekvő Platón-bemutatásról van szó, hanem egy, a filozófiában és a filozófiatörténetben járatlan nagyközönségnek. Amilyen én is vagyok. Viszont nem csupán egy szösszenetnyi információ-csokor, mint amilyen például a 30 másodperc filozófia, amely valóban azoknak való, akik csakis a lényeget szeretnék megkapni. Ez a sorozat nagyobb elmélyülést biztosít. 

Vagyis a könyvben elhelyezett információk mennyisége teljesen elégséges, a mélysége pedig teljesen befogadható.

Nem csupán a történelmi háttér adagolása példaértékű, hanem jelen esetben Platón filozófiájának a megismertetése is. Volt amikor fonalat veszítettem ugyan, de ilyen sokszor előfordul velem, különösen a filozófiában és a logikában. Döntő részben azonban ülepedett is az információ.  

Ami nem mindegy: lehet még mosolyogni is olvasás közben, mert a szerzőnek van humora, és nem fél használni. Annak ellenére sem, hogy a téma nem indokolná a humort. Viszont határozottan jót tesz neki. 

A tipográfiáról

A könyv külső megjelenése, értem ezalatt nem csupán a külsejét, hanem a kiadvány egészét, nagyon ellentmondásos. Annyira, hogy az értékelésem első verziójában egy alcímmel előbb írtam róla mint ahová most került. Azért szerkesztettem át a sorrendet, mert féltem, hogy a negatív kritika a könyv egészétől elveszi annak a kedvét, aki olvassa, holott ez, a tartalom ismeretében nagyon sajnálatos lenne. 

A könyv ránézésre igazán és teljesen lenyűgöző. Zseniális. Ahogy van. (Az már csak szőrözős kérdés, hogy a kötet szerzője miért nem szerepel a címlapon, de erre borítsunk fátylat.) A karikatúra, a cím elhelyezése, elforgatása, a színek foltszerű elrendezése, a szellősség, az egyszerűség több mint pompás. 

Az mindössze szubjektív hökkenet, hogy én a hirdetést látva szimplán zsebkönyvnek képzeltem el a kiadványt. Hát nem az. Az aranymetszés szabályaihoz közelítő 16,7x23,6 centis méreteket kapott.

A külső megjelenés után igazán nagy elvárásaim voltak a belső tipográfiával szemben. Amikor tegnap a ház alatt még elszívtunk egy cigit, kikaptam a bringástáskából a könyvet, feltéptem a ráhegesztett nylonborítót, kinyitottam és megdöbbentem. Már az első pillanatban. Mert a belső teljesen semmilyen. Semmi ötlet, semmi látvány, semmi különlegesség.

A kolofon (a kiadási adatok, kiadó, fordító, felelős szerkesztő, ISBN, stb.) a szennycímlap páros oldalára került, a címlappal szemben. És nem annak hátoldalára. Egyet lapozva: a tartalomjegyzék az oldal harmadánál kezdődik és annyira szellős, hogy kínosan széthullik. 

A serif, talpas törzsszöveghez talpatlan, sans serif alcímeket szedtek. A szövegbe iktatott, keretes kiegészítő-szövegek szintén talpatlanok. Maguk a keretek olyanok mintha valaki, minimális ismeretekkel, a kreativitás majdnem teljes hiányával, ám boldogan rászabadult volna valamelyik szövegszerkesztő programra, és nem is tudta, hogy kiadványszerkesztő programok is léteznek már. Vannak a könyvben képek is, azoknak pedig aláírásaik. A képek fekete-fehérek. Ez még indokolható a felmerülő költségek és a fizetőképes kereslet mérlegelésével. A képek amatőr elhelyezése már nem. Például: a kép páratlan oldalon van, fele akkora mint a belső tükör. Az oldal közepére tették, mellette, a kép síkjában balra fent a kép szövege. Alatta pedig egy felsorolást olvashatunk. Teljesen széthullik az oldal...

Ahogyan a képaláírások állandó jobbra zártsága sem indokolt, mert a legtöbb esetben igen faramuci kinézetet eredményez: Van, hogy az oldaltükör-széles könyv alatti szöveg többsoros, de a kép felénél, háromnegyedénél megáll a szöveg és lekéredzkedik a következő sorba, a kép jobb oldalán indokolatlan fehér foltot hagyva. 

Utóirat

Csak a fentiekkel szembeni miheztartás végett: megrendeltem a sorozatot.

 *

EMSE / Líra, Barcelona, Budapest, 2022, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9788413544465 · Fordította: Balássy Fanni

8/10

2022 március dereka: rövid munkahét 15-e miatt, de még így is hosszúnak tűnt. Az égből afrikai homokot cipelő eső hullott. Két nap alatt két céges kocsit kellett autó-állapotba hoznom, úgy, hogy a mosókba nem fértem, mert annyian álltak sorba. Érdekes, mindenkinek afrikai-homokos az autója. 

Jelenleg éppen Polyphia metál dallamzenél a fülemben, mert SzFT online angolkodik. Jó kis muzsika. Mármint a Polyphia. 

Mauro Boselli – Maurizio Dotti

A történet ezúttal szinte említésre sem méltó. Nagyjából a szokásos: adva van az alvilág ura, aki ezúttal egy afrikai gyémántbánya ura (ez egyébként rámutat arra, hogy még a cím is, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam mondaná, zs-kategóriás. S akit persze le kell győzni. S akinek persze vannak démonlégiósai, ha már Afrikában vagyunk, meg van egy halottakból álló törzs, meg van egy másik alvilági úr is, aki alakváltó (láss csodát: amikor nem csúnya párducdémon, akkor egy néger férfi: egyáltalán nem polkorrekt ábrázolás!), és aki nincsen jóba a gyémántos fehér alvilági úrral. S így ketten fújnak Harlan Drakára, a dampyrra. (Ha még nem olvastál egy Dampyrt vagy annak tőlem való értékelését, akkor a dampyr félvér lény: vámpír apa, normál anya, és a vére ezáltal kiváló vámpírölésre. Két elválaszthatatlan barátja van, az egykori Jugoszlávia szétesésekor szabadcsapat-vezér Kurjak, és a vámpírlány, Tesla.) 

S ezzel nagyjából el is mondtam mindent. Mert még a rajzokról is írtam már a Vérvörös szonáta című epizódnál. Amit ugyanaz a Maurizio Dotti rajzolt, miképpen ezt a mostani epizódot. Az írója pedig a Dampyr-sorozat atyja, Mauro Boselli. Mindketten oszlopos tagjai a Sergio Bonelli Editore-nak, az olasz képregény-kiadónak, és ők az alkotói a Tex című vadnyugati sorozatnak is. A képek sorrendjében a kopasz az író, a zilált hajú pedig a grafikus.

Dotti rajzai jobbára és többnyire nem olyan részletesek, mint a többi Dampyr ábrázolásai, viszont pazarul ábrázol akciójeleneteket. Ezt elmondtam a Vérvörös-nél is, és erre a kettő az egyben történetre is igaz.

*

A sorozat magyar kötetei, legalábbis mióta a Frike Comics, a Bonelli Editore magyar kiadója jelenteti meg, egy kötetben két dampyr-sztorit ad ki. Ebben az esetben a két sztori ugyanannak a történetnek két, folytatólagos része. A Csontvázak partja mellett itt a Tiltott terület került a kötetbe, de ez esetben a szerkesztés adta magát, mert az utóbbi az előbbi szerves folytatása. S ahogy e kötet befejeződik, úgy fest, lesz még ebből folytatás. Vagy lett is már, hiszen a Dampyr Olaszországban húsz éve jelenik meg (bár nem leltem arról infót, hogy ott eddig összesen hány kötet látott napvilágot). 

Mondjuk a címadó rész címét nem értem. Oké, van benne tenger, van part, de döntő többségében nem ott zajlik a cselekmény, és a parton nincsenek csontvázak. 

*

Csak meg kellene fejtenem, mi a csuda tetszik például ebben a történetben is! Mert az, hogy tetszik, kétségtelen.

Az kétségtelen, hogy filozófiai, erkölcsi, morális kérdésekkel soha nem fáraszt, nem traktál. A metafizika boncolgatása sem a sajátossága. 

A képlete csontegyszerű: vannak a jók, a dampyr Harlan Draka, a barátai és a pillanatnyi szövetségeseik, meg vannak a rosszak, az alvilág két ura, akik még egymással is harcban állnak, annyira gonoszok. A normál emberre nézve mindketten veszélyesek. Harlanékra nézve is, de ott már legalább vannak esélyek, ha halványak is. 

Az egyik alvilági úr egy kapitalista szemétláda, a másik egy, ahogyan írtam, egy vérengző alakváltó. Az előbbi hatalmat és pénzt akar, az utóbbi csak ősi, afrikai területét. 

A történet, ahogy mindegyik Dampyré, alapvető okkult és spiritiszta. Az ilyen sztoriktól kapásból, csípőből, világnézetileg távol tartom magamat. A Dampyr-kedvelésem tehát alapból megalkuvás eredménye. És még pénzt is adok ki rá. Ezt kellene megfejtenem. 

Ám bármi indokot találok, nem elégséges.

Kevés az, hogy a rajzok, bár kötetről kötetre, történetről történetre eltérők (a vissza-visszatérő grafikusok jellemzői természetesen nem változnak), ha belelapozok az ágyon mellettem heverő kupacba, igen komoly stíluskülönbségeket látok, mégis egységesen Dampyrosak. Máshogy és máshogyan nagyon klasszak, nagyon bámulhatók. (A borítók viszont rendre vacakok, valahogy gagyi-érzetet keltenek. De erről is írtam már.)

Az sem igazi indok, hogy a karakterek és a kapcsolataik is nagyon jól kitaláltak. Akkor is ha nincsenek Bergman-i kapcsolatmélységek, elemezgetések, de azért jóval túlmutatnak egy horror-képregény viszonyain. Mind a három főszereplő, mind a mellék- és a vissza-visszatérő szereplők viszonylatában. A képregény el tudta azt érni, hogy például a Prágában játszódó gólem-sztori két szimpatikus, túlvilági mellékalakja közül (itt már sikítanom kellene, tekintettel a keresztény múltamra) az a szimpatikusabb, aki alapvetően a rossz oldalt szolgálja. S tényleg, Nikolaus alakja olyan csuda jól sikerült, hogy az csuda. :-) Caleb, aki megjelenésében is angyali, szintén szívközeli figura, de éterisége miatt nem kerül annyira közel mint Nikolaus. De például a vámpírnő, Tesla alakja kimondottan zseniális. Mert vámpír, nem lehet jó, de mert gyűlöl vámpír lenni, hát renegát mód a maga oldala ellen harcol. A napfény megölné, földi fegyver nem fogja, emberen túli képességekkel bír, s permanensen flörtöl a trió harmadik tagjával, Kurjakkal. 

Az is tény, hogy minden történetben vannak olyan mellékszálak, amelyek valamelyest árnyalják a fekete-fehér sztorikat. Ebben a történetben például a sivatagban magányosan élő látó személye ilyen. 

S talán még a történetek hangulatát tenném hozzá a sorhoz. Nem tudom pontosan miért, de Lukjanyenko Őrség sorozata jutott most eszembe. Ami szintén vámpírtörténet. Egy szintén jól kitalált világgal. S aminek több ízben nekifeszültem, de minden esetben cserben hagyott az érdeklődésem. Annak ellenére, hogy a klasszikus vámpír-sablonokat Lukjanyenko is jócskán kitágítja, és a történeteit egy komplex világban építi fel. 

Végül a filmszerűség nagy erénye még a Dampyrnak. A rajzok realisztikussága, a nézőpontok, perspektívák váltakozása, a távolik és premier plánok, alul- és felülnézetek, a fény és árnyék játékai szinte filmet csinálnak a képekből. S nem mellékes, hogy a szereplők karaktere konzekvens, mindvégig egyértelmű, felismerhető mindenki.  

Ezek érvek egyike sem lenne elégséges a tetszési indexem fenntartására és a világnézeti megalkuvásom feloldására. Az összességük viszont, úgy tűnik, már egyértelműen. 

Frike Comics, Budapest, 2017, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067768 · Fordította: Ludmann Ágnes 

9/10

2022 március 15. Amiről ma tökéletesen megfeledkeztünk és a lustaságnak adtuk a napot, olvasással, írással, evéssel-ivással, tanulással és Szerelmetesfeleségtársam némi munkával. Mivel részemről egész nap helyet változtatok, semmi lelkifurdim nincsen emiatt. Simán képes vagyok egy helyben ülni egész nap. :-) ”

A friss szám eredetileg 1987-ben jelent meg. A történet írója, Lo Hartag Van Banda. Bármilyen furcsa neve is van, valós személy. A Lo a Louis rövidítése. Holland képregény- és televíziós műsorok írója volt. Ha jól rostáltam az adatokat, három Lucky Luke-füzet történetét írta ő.

*
Refrén: a Lucky Luke-füzetek többsége valós történeteket, eseményeket, személyeket, intézményeket, mutat be, természetesen lákilúkosítva. Nem mindegyik füzet, de elég sok. 

 A történet  egy valós alaphelyzetből indul ki. Két vasúttársaság, a Central Pacific (CA) és az Union Pacific (UP) verseng az új vasútvonalak építéséért. A versengést a piac farkastörvényei határozzák meg, nem pedig a fair play erkölcsisége.

A versengés annak ellenére zajlik, hogy a transzkontinentális szakasz építését a döntéshozók felosztották a két társaság között. Azonban ha valamelyik nem képes teljesíteni a feladatát, a másik sokkal nagyobbat kaszálhat. A történetben az UP felismeri, hogy rásegíthet a természetnek a nehézségek, akadályok létrehozásában. Különös tekintettel arra, hogy a CA-nak alagutat kell robbantania, hogy a Serra Nevadán áthaladhasson az épülő vasparipa. S a UP egyik prominense, felismeri, hogy robbanószer nélkül alagutat építeni a sziklába lehetetlen. Nincsen is más feladat: meg kell akadályozni, hogy a robbanóanyag eljusson a céljához. Ami a hatékonyság végett nem más, mint egy nagy láda, ütésre robbanó nitroglicerin. A füzet címét ezzel tehát meg is oldottuk. 

A baloldali, nagy cserpákú pasas az UP bajkeverője

A nitroglicerint egy ládában egy vasúti kocsira rakják. A szállítmányt Luky Luke kíséri. A vasútépítéssel sajnálatosan kapcsolatos robbantás következtében az aktuális büntetésüket töltő Daltonok kiszabadulnak, és nyomára bukkannak a szállítmánynak. Igaz, ostobaságukban úgy vélik, a ládára festett Nitro felirat a célállomást jelöli. Úgy következtetnek, hogy ha Luke kíséri a ládát, akkor abban nem lehet semmi más, csakis arany. A nyomába erednek hát a szállítmánynak. 

A szállítmányt egy hajóskapitány, Red Buff és a segédje vezeti, ők állnak a mozdonyon. A hajójukat ugyanis felrobbantották, a vonatot viszont nincsen, aki vezesse, mert hogy, hogy nem, hirtelen az összes vasutas beteg lett, amikor kiderült, mi lesz a szállítmány. 

Kezd összeállni, mi lehet ebből? 

Elementáris burleszk lehet belőle, jól gondoltad, igen! A Lucky Luke önmagában ironikus, burleszkszerű, de ebben az esetben teljesen elszabadulnak a lovak, féktelen, pillanatnyi pihenő nélküli mulatsággá válik a szállítmány útja. A szerzők biztos kézzel tartják a kezükben a forgatagot, a forgandó szerencsét, kinek, mikor kerül a kezére a vonat, s hogyan veszíti el, vagy éppen hogyan nyeri meg újra. Hol ez, hol az, hol amaz van nyerő helyzetben vagy éppen áll vesztésre. 

Külön tréfás a csendre és békességre vágyó, szüntelenül menekülő állomásfőnök, akit kivétel nélkül mindenhol utolér a heves, zajos kalamajka. S hozzá hasonlóan minden helyszínen felbukkan az eseményekből fakadón busás bevételt remélő temetkezési szakember, mérőszalaggal a kezében, vállán a a madarával a keselyűvel. 

Alapvetőn egy burleszknek nagyon jónak kell lennie, hogy tessen nekem. Mert a burleszk mindig túlzásokra épít. S van, amikor a túlzás már túlzás, s inkább fárasztó mintsem mulatságos. Már nem nevetséges, a képtelensége nem derűt fakaszt, hanem taszít, eltávolít. 

Én úgy látom, a burleszkbe mindig kell egy olyan alak, aki közel áll az olvasó/néző szívéhez, különben meghal a történet, az elvész az üzenet. Csak halkan, az ajtó mögé bújva mondom, a magam részéről, ezért nem vagyok képes élvezni Louis De Funes filmjeit. Sem maga a színész, sem az általa formált alakok nem szimpatikusak nekem, ezáltal a csetlés-botlása is untat. Hogy enyhítsem a feszültséget: a Jákob rabbi kalandjait el tudtam viselni, még tetszett is valamelyest.  

A burleszk nagyjai, Chaplin, Oliver Hardy, Stanley Laurel, Buster Keaton vagy Latabár Kálmán kiválóan tudtak lavírozni ezen a keskeny mezsgyén.

Az ő munkásságukon túl burleszkből emlékezetes még számomra a Napoleon Boulevard Burleszkje. Vagy éppen Vonneguté, ami, ugye, könyv, és az a címe, hogy Börleszk. Vagy még a nyolcvanas évekből a Suli buli című, jól sikerült, magyar iskola-burleszk rövidfilm-sorozat. S még egy magyar regény, Vavyan Fable Mesemaratonja. 

A Lucky Luke füzetek történeteiben mindig van egy kis burleszk, gegekre épülő poén, de ez a füzet teljes mértékben a burleszk gyorsaságára épül. A középpontjába tett vonat ennek a permanens pörgésnek a fő aktivátora: mert a vonat nem áll meg, mert versenyt futunk az idővel, s mert van, aki nem tudja, mit is szállít a vonat, s mert van, aki bármilyen áron szeretne visszaélni azzal, amit szállít, s bárhol, bármikor a levegőbe röpítené, csak el ne érje a célját... Mindez egy ekkora terjedelmű képregénynek, sejtheted, bőven ad muníciót. 

Éppen ezért a magyarul most megjelent Lucky Luke képregény, ez a Nitroglicerin egy igen jól sikerült darabja lett a sorozatnak. Én nagyon élveztem. Akkor is, ha Lucky Luke kalandjait képtelen voltam bármilyen más formában élvezni, sem rajzfilmben, sem más képi adaptációban. Amikor nem képregényben látom Luke-ot, életbe lép az, amit az élvezhetetlen burleszkekről írtam. De a képregény nem nagyon múlható felül. Erre ez a füzet is remek példa. 

Pesti Könyv, Budapest, 2022, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699511 · Fordította: Szenes Renáta 

10/10

2022 márciusának közepe, mikor is hiány van a benzinkutakon. De ezt a saját bőrünkön még nem érzékeltük, a múlt héten teletankoltunk kis családi kedvencünket, a szürke kis Yarist, aki Füsti névre hallgat, és aki olyan, mint Szerelmetesfeleségtársam, nem méretes, de megbízható, kiszámítható, kényelmes, elegáns, és olyan nagyon, mmm, fogható, széles, de arányos feneke van, és szereti a törődést. És meg is érdemli. 

JEAN SÉVILLIA újságíró, író. Konzervatívan teszi a dolgát. Mert konzervatív. (Az okosok és tapasztaltak azt mondják, a konzervativizmus nem ideológia, hanem életszemlélet. Ezért nehéz definiálni. jobbára csupán körülírni lehetséges. Mindenesetre nem a múlt konzerválása a fő célja, ahogyan az a balos szemlélet szerint rögzül az agyakban.) Vagy jobboldali gondolkodó. 

Eddig öt könyve jelent meg magyarul. Kettő történelmi személyekről, Zita császárnéról és IV. Károlyról. A másik háromból az egyik a most tárgyalt. A másik kettő témája is a liberalizmus. Az egyik a francia liberális értelmiség szellemi terrorizmusának a gyakorlatával, a másik a liberalizmus szellemi vetületeivel foglalkozik. (A moly.hu-n az utóbbi három könyv egyikéről sem született még szöveges értékelés.) 

Sévillia könyve, ha akarom, történelemkönyv. Górcső alá vesz tíz témát. Azt mondja, ezek a témák alapvetők a liberalizmus történelemszemlélete és a belőle fakadó, közgondolkodás számára. Mármint abban az értelemben, hogy ami belőle fakad, azt a baloldal közgondolkodássá tette.Az eseményeket, az összefüggéseket, az értelmezést a saját képére formálta és az eredményt kizárólagossá, kánonná tette a baloldali értelmiség és politika. Manapság e kérdésekről nem szabad másképpen gondolkodni, másképpen vélekedni, máshogyan értelmezni a múltat, mint ahogyan az a kánonban szól. 

A tíz téma

Sévillie a következő eseményeket fejti ki a könyvében. Azt mondja, ezekben a kérdésekben Nyugaton mára egy, a valós eseményekkel csak köszönőviszonyban levő, politikailag korrekt  múltértelmezés uralkodik. Amely éppen politikai korrektségénél fogva torzítja, hazudja, másítja meg, helyezi valótlan összefüggésekbe az eseményeket. A történelmi Jézus és a hit Krisztusa

Ha figyelmesen átolvasod a fenti pontokat, azonnal meg tudod mondani, melyiknek mi a tartalma. Na, jó, a két utolsóról nem biztos. De ez nem a te hibád. Franciaország messze van és annyi minden történik, hogy nem követelmény az ottani szellemi mozgások nyomon követése. Ám elolvasva mégsem lesz ismeretlen e két fejezet tartalma sem. Illetve a témák liberális üzenetének a követelménye.

A kilencedik téma például arról szól, hogy Franciaországban sokak szerint nincs is nemzet, hiszen ki tudja már manapság, ki a francia, ki nem, s kiben nincsen valami idegen vér? „Franciaország nem egy nép, nem egy nyelv, nem egy terület, nem egy vallás, hanem olyan népek halmaza, amelyek együtt kívánnak élni. Nincsenek tőzsgyökeres franciák. Franciaország kevert etnikumú ország.” – bírta mondani 2010-ben Éric Besson, bevándorlásért, integrációért, nemzeti identitásért felelős miniszter. Mondom, miniszter! Arc leszakad, szem kerekedik, körmök húzzák lefelé az arcbőrt. Világ liberálisai egyesültek a tartalmatlan nagyot mondásban és a másság ájult tiszteletében a saját nemzetük kárára. Ami szerintük egyébként nincs is...

Ezekben a kérdésekben manapság kötelező egyetérteni. Aki erre nem hajlandó, az maga teszi önmellére a fasizmus, a nácizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus pecsétjét, jelét, bélyegét. Vagyis kizárja magát a felvilágosult, modern, demokratikus, humánus emberek közösségéből. Veszélyessé válik a társadalomra, az egyénre, a békére, és a biztonságra nézve.

Ha megnézed a listát feltűnhet, hogy hiányoznak belőle prioritást élvező liberális témák. Itt van mindjárt és azonnal az LMBTQ vagy a feminizmus kérdése. Ám vedd figyelembe, hogy Sévillia nem a mainstream témákkal, hanem a félreértelmezett történelem kérdéseivel, eseményeivel foglalkozik. Amikor át kell írni a múltat, hogy a kötelezően elvárt eredményekre jussanak. 

Ha figyelmesen újraolvasod a listát, felfedezheted, hogy itt áll előttünk a manapság tematizált kérdések mindegyike, amit történelmi eseményekkel megfelelő kontextusba helyezésével alá lehet támasztani. 

Sévillia nem a jelenlegi nézetekről beszél, nem azokat fejti ki és cáfolja meg. A könyve fejezeteiben azt mondja el, hogyan is történt valójában mindez, és miért nem arról szólnak a dolgok, mint amikről a véleményformáló hangadók akarják, hogy szóljanak. 

Egy-egy témára húsz-negyven oldalt szán a szerző. Vagyis nem felületeskedi el a témáit. Éppen ezért nem is fogom most sorra venni a felvetéseit, meglátásait. De egy állatorvosi lovat kiemelek. 

Galilei, az egyház és a tudomány

Vajon mi a kérdés ebben, nézhetsz rám értetlenül. Mindenki tudja, miről szól a történet. Az egyház mindig is tudományellenes volt, a tudományellenességét a Biblia határozta meg, és Galileo halhatatlan utolsó szavai tűpontosan rámutattak az egyház gőgjére. Mert a „mégis mozog a Föld” mondat ékesen kiáltja: hiába is akarná a vallás a tudomány fölé helyezni magát, a természeti törvényekkel, eseményekkel szemben végeredményben tehetetlen. 

Aham...

Van azonban egy kis gond, hölgyeim és uraim! (Azon túl, hogy manapság már ezt a hölgyem-uramozást sem illik mondani, mert az emberi faj nem csupán két, ránk erőltetett biológiai nemre tagolódik, hanem ezer másik társadalmira is... De ezt a témát most hanyagoljuk!) Hogy mi a gond? Figyelj csak!

Általában véve az olvasható ki belőle [Sévillia egy filmet mutat be], hogy maga a katolikus vallás ellentétben áll a tudománnyal. Ez a gondolat tartja magát a legmakacsabban azok közül a klisék közül, amelyek egy az Egyházat beárnyékoló ügyből marad ránk, amely ügy jelentése egészen más, mint amivel az antiklerikális legenda szeretné felruházni

A Galilei-ügy nem a középkorban zajlott, hanem a XVII. század elején. Nem is egy elmaradott vidéki városkában került rá sor, hanem Rómában, az európai kultúra egyik fellegvárában, ahol a pápa alkalmazásában dolgozott Bernini, Borromini, Poussin vagy Claude Lorrain is, és ahol a zenekedvelő bíborosok ösztönzésére megszületett a barokk opera. Nem Galilei fedezte fel, hogy a Föld gömbölyű: ezt már a görögök is tudták, és Galilei kora sem felejtette el. Szintén nem ő volt az, aki elsőként megértette, hogy nem a Föld a világmindenség középpontja. Az író Arthur Koestler, akit nem lehet reakciós szellemiséggel vádolni, annak idején gúnyosan megjegyezte, hogy »ez a zseniális elme hírnevét elsősorban olyan felfedezéseknek köszönheti, amelyek nem tőle származnak, és olyan tetteknek, amelyeket sohasem vitt véghez«. És így folytatta: »Galilei sem a távcsövet nem találta föl, sem a mikroszkópot, sem a hőmérőt, sem az ingaórát. Nem fedezte fel a tehetetlenség törvényét, még kevésbé az erők vagy mozgások paralelogrammáit, sem a napfoltokat. Nem járult hozzá semmi- vel az elméleti asztronómiához. Nem dobott le súlyokat a pisai ferde toronyból és nem bizonyította be a kopernikuszi rendszer igazságát. Nem kínozta meg az inkvizíció, nem sínylődött annak kazamatáiban és sohasem mondta: eppur si muove. És végül nem volt a tudomány mártírja.« Bizony, még a legendás ,»És mégis mozog« (Eppur si muove) kijelentés is csak apokrif. Több mint egy évszázaddal a csillagász halála után, 1757-ben találta ki Giuseppe Baretti, egy Londonban letelepedett olasz pamfletíró, aki angol olvasói pápa-ellenességének akart hízelegni.

(74–75.)

Erre mondhatjuk, te meg én, ugye, hogy a többi stimmel... Azt, hogy mi történt és miért történt Galileivel, Sévillia viszonylag részletesen kifejti az erről szóló fejezetben. Érdekes tényeket oszt meg velünk...

A Galilei-ügy ugyebár, azt iparkodik bemutatni, hogy az Egyház (amely jelen esetben a Római Katolikust jelenti) mennyire haladás és tudományellenes. Ezt még nekem is így tanították az iskolában, és éppen a Galilei-per volt a példa rá. Ezért hatalmas döbbenet volt számomra, amikor felfedeztem, hogy tudományos berkekben mennyi, de mennyi egyházi ember volt a tudomány története során. Néhányat Sévillia is említ. Tudtad például, hogy Kopernikusz is pap volt? Roger Bacon ferences szerzetes volt. De említhetjük Mendelt, aki a gentika alapjait fektette le, vagy Marconit, aki a távíró feltalálója volt. S mindketten beöltözött katolikusok voltak. További felsorolás helyett itt van egy igazán impozáns lista katolikus tudósok hosszú-hosszú soráról. Különös tekintettel arra, hogy nem csupán új- és legújabb kori tudósokról van szó. Sőt! No, egy különösen meglepőt azért csak megemlítek: 

AZ ŐSROBBANÁS-ELMÉLET
Robert Grosseteste (1175-1253), lincolni püspök. A fényt tanulmányozva – filozófiai és teológiai alapokon – megfogalmazott egy egyszerű ősrobbanás-modellt.
*
TÁGULÓ UNIVERZUM
Georges Lemaitre (1894-1966), belga pap, fizikus és csillagász. Már 1927-ben kimutatta, hogy az általános relativitáselmélet egyenleteiből következően a világegyetem vagy tágul, vagy szűkül. Ő adta meg elsőként a táguló világegyetem használható matematikai számítását is. Előre megmondta, hogy az űr nem lehet stabil, és ezt Hubble és mások bebizonyították. Az ún. Hubble-törvényt és a Hubble-állandót Edwin Hubble cikke előtt két évvel ő már levezette, és az ősrobbanás-modellt is előterjesztette, amit ő »ősatom hipotézis«-nek nevezett.

Csakhogy kiderül, az Egyház nem volt tudományellenes. Egészen más volt a gond. (Ahogy egyébként a valóban máglyára vetett Giordano Bruno esetében sem a tudományos nézete volt, ami miatt élve elégették, hanem a teológiai eretneksége. Az sem elfogadható indok ugyan, de a tudomány- és egyháztörténet meghamisítása, ha mégis ragaszkodunk a bevett, megszokott magyarázathoz.) 

Galileről megtudhatjuk, hogy a bajt nagyjából ő kavarta önmagának a stílusával, a mentalitásával. Az Egyház nem volt ellenséges vele, a pere következtében sem történt vele semmi különös. Maga a per pedig nem a tanításáról szólt, hanem arról, hogy nem volt hajlandó a bizonyítékok nélküli állítását csupán elméletnek nevezni, ahogyan azt az Egyház kérte tőle. Ennyi. 

Ám Galilei pere a mai napig precedens értékű. Annak ékes bizonyítéka, hogy a kereszténység és elsősorban a Római Katolikus Egyház képtelen a saját korában élni, s hogy mindent megtesz a hatalma fennmaradása érdekében, még a tudományos haladást is képes megakadályozni. (Egyébként ezt a látószöget a protestáns egyházak sem restek kihasználni, hogy a teológiai vitákban a nagy tesó orra alá dörgöljék. S nem veszik észre, hogy önfájuk ágát is lelkesen fűrészelik.)

Ám azok, akik a Római Egyház tudományellenességét képviselik, egy pillanatig sem jönnek zavarba a nézetüket minden porcikájában tagadó tényektől. Valószínűleg mert annyira jól hangzik, amit a nézetük mellett felhasználhatnak belőle. 

Mi van tovább? 

E pillanatban éppen csak felvillantottam valamit Sévillia könyvének egyetlen fejezetéből. Galilei esetében a tények pofátlan átcsoportosítása és az átcsoportosított tényekből leszűrt abszolút hazug következtetések állnak a középpontban. Több esetben a történelem szemléletének a tökéletesen elhibázott alapállásával kell szembenéznünk. Az anakronizmussal, amely korunk nézeteit vetíti egy az egyben vissza valamely másik korba, s ez alapján mond ítéletet az akkori rendszerekről, emberekről, politikáról és mindenről. 

Mondanom sem kell (de hátha mégis, ezért mondom), bizonyos történelmi eseménysorokat mi már lezárt egészként vizsgálhatunk (például a világháborúkat), de az eseményekben benne levő emberek, kormányok még csak részfolyamatokat láthattak. Ráadásul azt is a saját koruknak megfelelően.

Az első világháború innen nézve egy tökéletesen értelmetlen mészárszék, amelynek lezárása vezetett az újabb világháborúhoz. S mondjuk ma ezt úgy, hogy Európában és nem nemzetekben gondolkodunk. Ez világos. De az akkori emberben volt hazaszeretet, és ennek érdekében hajlandó volt felállni a karosszékből, és fegyvert ragadva védeni a hazáját. A szenvedés vagy a halál árán is. S ezt ma már nem értjük. 

Ahogy azt sem, hogy a második világháború mából nézve kardinális kérdése a zsidók elhurcolása és meggyilkolása lett. De akkor nagyon mellékes szempont volt. Apróság. Amit a legtöbben el sem hittek. S még ha el is hiszik, és a mai jelentőségét tulajdonítják neki, akkor sem nagyon tudtak volna mit kezdeni a Harmadik Birodalom közepén levő táborok felszabadításával. Sem katonai, sem logisztikai szempontból. 

Vagyis a mai tudásunkat, világszemléletünket, érzéseinket, elvárásainkat a múltba vetíteni hatalmas baklövés, mellényúlás, és semmi, pusztán a tudatos múlthamisítás indokolhatja. Amely múlthamisítás a jelenünk, ezáltal a jövőnk miatt történik. 

A 10 történelmileg inkorrekt téma

felvezetése, tárgyalása világos, érdekes, logikus és izgalmas. Sévillia jól teszi a dolgát.

Nekem csak egyetlen szempontból volt hiányérzetem a mondanivalójával kapcsolatban: egyik kérdésnél sem vezeti le, miért is beszél róla egyáltalán. Nem azt mondom, hogy nem utal rá, hanem azt, hogy nem vezeti le. Például a holokauszt kérdésénél is érinti a zsidó nép kiirtási kísérletének ma divatos egyediség-hangsúlyozását, illetve annak erkölcsi, morális tarthatatlanságát és önmagában való rasszizmusát, de nem lépi végig a logikai utat, hogy ez miért tarthatatlan, erkölcstelen és rasszista szemléletmód.

Amiképpen más kérdések taglalásánál is érezzük, tudjuk ugyan, hogy miről van szó, de a szerző nem segít egy világos kifejtéssel, hanem simán bízik az ismeretünkben és az ösztöneinkben.

Azonban ne felejtsük el, hogy ezt a könyvet francia írta elsősorban franciáknak. Nekünk magyaroknak például még múltba nyúló tapasztalatunk sincsen, milyen az, amikor egy országnak gyarmata van. Ezáltal fogalmunk sincsen, hogy egy gyarmatosító ország polgára hogyan is viszonyul a gyarmatokhoz, azoknak lakóihoz. Amit ebből ismerünk az jobbára és mindössze sztereotípia. Ami ellen ez a könyv is küzd. 

Mit akarok mondani? Azt hogy hasznos lett volna a történelmileg korrekt történelemszemlélet és -ismeret céljait felfedni, és az inkorrektséget megindokolni. Mármint az igazság ismeretén túli okokat. Mert az világos, hogy többről van szó ezekben az esetekben mint egy-egy történelmi esemény, folyamat igazságának a szemléletből fakadó félreértése. S az is rendben van, hogy teljesen világos, amit Orwell mondott a múltról, a jelenről és a jövőről. De az nem teljesen tiszta, ezek a kérdések hogyan, miképpen és miért járulnak hozzá a polkorrekt világ teljesebbé, átfogóbbá tételéhez, és a diktatúrájának a kiszélesedéséhez. 

Kairosz, Budapest, 2013, 400 oldal · ISBN: 9789636624026

8/10

2022 márciusának dereka. Hideg van reggel, de tizenfok dél körül. Mindjárt dél, sütjük a hagymás törtkrumplihoz a rántott húsit, aztán megyünk bringázni egyet, mielőtt újra visszahűl az idő. 

S ahogy nap mint nap kapom a fényképeket Szamóca lányomtól, unokám anyjától, az apró kis csemete egyre többet és egyre tudatosabban mosolyog. 

Na, jó, átvágtalak! Az utolsó mondat nem teljesen igaz. Ezzel a mondattal: „ha Papa nincs, vagy nem olyan, amilyen, nagy eséllyel ezt a bejegyzést nem olvashatnád.”. 

Mert ugyan honnan tudhatnám, miképpen alakult volna az életem a képregényekkel kapcsolatban, ha Papa nincsen? Különös tekintettel arra, hogy állítólag a könyvek mindenképpen megtalálják a maguk olvasóit. De félre a lila képzelgésekkel, lássuk, ami miatt belekezdtél ennek a bejegyzésnek az olvasásába!

Kertész Sándor tanár, újságíró-képszerkesztő, a képregény történetnek kutatója, szakíró, grafikus. Több könyve is megjelent a képregényekről. A két fő munkája a magyar képregénytörténet összefoglalása, a Comics szocialista álruhában és a Pókember generáció.  (Az első kötethez sajnos még nem nem volt szerencsém.)

A szerzőt ábrázoló rajz Sváb József munkája

Vagyis Kertész Sándor nem most nyúlt első ízben a magyar képregény témájához. Már csak azért sem, mert van egy blogja, Privát képregénytörténet címmel. A blog pedig a jelen kötet tárgyalásakor azért fontos, mert a könyv tulajdonképpen arra épül. A szerző ezt nem is titkolja, hiszen kiemeli a könyv előszavában, hogy már megjelent írásokról újra megjelenéséről van szó. Nincsen ezzel baj. 

A könyv, ahogyan a címlap és a szennycímlap belső oldala elárulja, a Privát képregénytörténet című sorozat első kötete. Nem meglepő, hogy a sorozat szerkesztője ő maga, azzal sincsen semmi baj, kíváncsian várom a további köteteket (füzeteket)!

A kiadvány ugyanis nincsen száz oldal sem. S mivel gazdagon szórt illusztrációkkal, a tényleges szöveg bizony nem gyűri maga alá az olvasót. 

A tartalomjegyzéket szemlélve könnyedén konstatálhatjuk, hogy a nagyjából száz oldalon kilenc fejezet és a szokásos könyvrészek osztoznak (szennycímlap, címlap, kolofon, tartalom, stb.). Vagyis egy fejezet nagyjából kilenc oldal, aminek a fele (nagyon helyesen!) kép, illusztráció. 

A kötet arról szól, amit a sorozatcím mond: a képregény mint műfaj története. Döntő részben a magyar képregényé. De privát története. Vagyis olyasféle mint az én blogom. Csak jobban ragaszkodik az alapvető témájához mint én: ami privát benne, az is szorosan a képregényhez kapcsolódik, nem nagypapákhoz, meg piros csíkos nylon-pulcsikhoz. 

Propaganda képregények, avagy Porbafinogenov elvtárs vonalas útmutatásai

A címben szereplő szovjet kulturális elvfőisten-elvtárs neve: Finogenov. Az elvtárs a Szovjetunióból érkezett küldöttség vezetője volt. Festőként. Vonalas festőként. Nem azért vonalas, mert vonalakkal festett. S alacsony volt, ez a tutit tudó akadémikus művészember (például határozottan nem ajánlotta a grafikusoknak a szén- és puha ceruzával való alkotást, mert mindent is tudott), ezért ragadt a nevéhez a magyar előtag. 

A magyar képregény története, bármilyen furcsa, nem a Zorád-Korcsmáros-Sebők-Cs. Horváth quartettel kezdődött. Nem csupán azért nem, mert Cs. Horváth (illetve akkor még simán Horváth) nem is e három jeles művésszel, hanem Gugi Sándorral vágott neki a magyar képregény klasszikus korszakának, hanem azért is, mert volt élet képregényiában Cs. Horváth előtt is. Bármilyen furcsa, és bármennyire nem tudunk róla semmit sem. Még ha formailag némileg voltak is eltérések. A háború után, úgy '49-ig nem is volt baj a rajzolt történetekkel. 

Aztán de. Az elvtársak a Nyugat mételyének tartották, a sekélyesség és a métely forrásának. Mert rettentő panelesek voltak a történetei, erőszakosak a sztorik. Féltették tőle a gyermekeket és a munkásosztályt. Amelyet felemelni akartak, nem a kulturális porban tartani.  

Szóval az elvtársak annyira nem kultiváltak semmit a magas kultúrán kívül. Mármint, amit ők tartottak magasnak. Magas az a kultúra volt, amely előremozdította a proletáriátus ügyét. Hahhh...! Mert ami viszont ebbe a kategóriába esett, az jobbára egyszerűen xar volt, na! Ha nem hiszed, járj utána, itt van pár építő, eklatáns példa a tiltás utáni képregény időkből. Ha felépültél, folytatom a könyvbemutatót... 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tény, ami tény, az amerikai képregény kiadással valóban volt baj. Ezt a műfaj kinti története is bizonyítja. Sok pszichológus vádolta a képregények erőszakosságát azzal, hogy negatívan befolyásolja az ifjak lelki folyamatait. Szó mi szó, ha igaz az input-output-elv, az jön ki, ami bemegy, akkor volt/van min gondolkodni. 

S az is tény, hogy úgy a rendszerváltásig a magyarul megjelenő képregényekben egészen más formában jelentkezett az erőszak és a bűnözés mint a nyugati társaikban.  

A magyar képregény klasszikus korszaka

'56 után az elvtársak rájöttek, hogy a gondolkodó munkásosztály csináljon bármi mást, csak ne gondolkodjon, terelődjék a figyelme akármire, ami nem politika, legyen Trabantja, telke, Balatonja, lángosa, gulyáskommunizmusa, képregénye. 

Ami úgy indult ugyan, mint azt fentebb láthattad, de aztán bizony elképesztő magasságokba jutott. A magyar képregények történetének klasszikus szakasza Gugi Sándorral kezdődött. És Horváth Tiborral folytatódott. Aki aztán egy azonos nevű kolléga miatt felvette a „Cs” előnevet. S hamarosan híres-hírhedt mintegy menedzserévé vált a magyar képregény kiadásnak. 

Érdekes egy hibrid korszak volt ez! Ami egyébként nagyjából a rendszerváltásig tartott. S amit egyértelműen Cs. Horváth neve fémjelez. Aki kézben tartotta és nagyjából lenyúlta magának a műfajt. Rájött ugyanis, hogy az elvtársak torkán a kultúra terjesztésének eszközeként le lehet nyomni a képregényt, ha az irodalmi művek adaptációjaként ölt testet. 

Cs. Horváth elkezdett tehát képregény forgatókönyveket írni. Kezdetben Gugi Sándorral dolgozott, de Gugi lassú volt, megbízhatatlan tempóban alkotott. Vagyis inkább megbízhatóan csúszott minden leadási határidővel. Cs. Horváth szertenézett, hogy grafikusát nyerje a hazában. S jöve Korcsmáros Pál. Aki bármit, bármikor megrajzol, egyéni stílusban, mindenki kedvére. S követte őt Zorád Ernő és Sebők Imre.  

Majd sokan mások: Elsősorban Sarlós Endre, majd Fazekas Attila. Róluk e kötet nem beszél. 

Nem tudom megállni, el kell mondanom. A Sergio Bonelli kiadó köteteit magyarul megjelentető Fumax Kiadó egyik darabja a Zagor. A/4 nagyságú, vastag kötetben adja ki a vadnyugati szuperhős kalandjait. Ha jól tudom, eddig kettő jelent meg. Ugyan az első kötet annyira nem jött be nekem, de azért a könyvtárban belenéztem a másodikba. Apám, egy az egyben Fazekas Attila rajzai néztek velem farkasszemet! Az összképet némileg árnyalja, hogy a Zagor első ízben '61-ben jelent meg Olaszországban. 

Kertész jelen kötete Korcsmárosra, Zorádra és Cs. Horváthra fókuszál. Elmondja, hogy a Nagy Csével (bakker, tényleg, a róla szóló képregényről még nem írtam értékelést, pedig....) valóban és tényleg voltak bajok, de nélküle nem lett volna magyar képregény. Vagy csak sokkal később és sokkal visszafogottabban. 

A Nagy Csé, ugye, kitalálta az irodalmi adaptáció elvtársak által is elfogadható lehetőségét, aztán ebből nem is engedett. Elképesztő munkatempója volt. Írta a képregényeket, szerezte az új megjelenési helyeket, szédítő tempóban írta a forgatókönyveket, szervezett be új rajzolókat, hozta-vitte a rajzaikat, az értük járó pénzmagot. 

De az adaptációkkal volt baj. A képregény lényege a kép. A Nagy Csé az adaptációra tette a hangsúlyt. Így a forgatókönyvei annyira szövegesek voltak, hogy arányait tévesztette a műfaj. Emiatt leginkább Zorád Ernővel támadt konfliktusa a Nagy Csének. Zorád volt az, aki aztán a kezébe vette a szövegek megírását is. Miután jó pár Csé-szövegbe beleturkált. Ami Csé számára csak a megjelent anyagra tekintve derült ki. Volt is komoly morgolódás. De Csé nem engedett. Így a magyar képregény aránytalansága is megmaradt. 

Evégett egy egykori képregény-konferencián a Nagy Csével Kuczka Péter komoly konfliktusba is keveredett. Csé bizony egyedül maradt. 

Kertész könyve kiemelten foglalkozik az általa személyesen is ismert Zorád Ernővel. Meg Korcsmáros Pállal. Elemzi a művészetüket, ejt szót a képregényhez való viszonyukról és a műveik sorsáról. (Rengeteg nem maradt fent, mert maguk az alkotók sem tartották becsben őket, a nyomdák meg vagy megőrizték őket vagy leginkább nem. 

Megtudjuk, hogy amíg Zorád elsősorban festőnek tekintette magát, addig Korcsmárost az Ég is képregényre teremtette. Hogy Rejtő leghivatottabb képi tolmácsolója miért Korcsmáros volt, s hogy még Zorád is azt mondta, neki Rejtő nem megy, ez egyértelműen Korcsmáros sajátja. Pedig jelent meg Rejtő-képregénye: Bradley Tamás visszaüt, A Néma Revolverek Városa, Tigrisvér. Egyik jobb mint a másik, de Korcsmáros azért valóban teljesen más.

Megtudhatjuk, hogy Zorád montázs-technikája képregény-szerte egyedülálló, s hogy a montázsokban nem fotók vannak: Zorád mindent megrajzolt, azt is, amire az hisszük fotó. 

Aztán van olyan is, hogy egy képregény, a Grant kapitány gyermekei előbb jelent meg oroszul mint magyarul. A történetet Sebők Imre rajzolta. 

Nem is folytatom. 

Bár vékonyka a kötet, mégis igen tömör áttekintését adja a magyar képregény történetének. Eszébe sincsen átfogónak lenni, mégis kicsit azzá válik. Egy ültőben elolvasható, és olvastatja is magát. Hagy maga után hiányérzetet, de nem tudtam eldönteni, a terjedelme vagy a tartalma miatt tesz ilyet. A terjedelemre tippelek. 

Illetve fogalmam sincsen tesz-e hozzá bármit is a Comics szocialista álruhában című kötethez. Hiszen a címe alapján az pont ezzel a témával foglalkozik, pont ebben a korszakban. (Egyre kíváncsibb vagyok rá!)

Összességében:

kicsit ad hoc-nak érzem ezt a kötetet, füzetet. Olyan adjunk ki valamit, mert már régen jelent meg a nevem alatt valami. S aztán az ad hoc-ból érték lesz, mire elhagyja a nyomdát. Ami olvasmányélménynek kiváló, összefoglalásnak is elmegy, formailag nem nyűgöz le, de a képanyaga jó minőségű, informatív. Nem hajtok rá most azonnal, hogy itt legyen a polcon, de ha szembejön velem, nem állok félre. 

Képregényáruház, 2021, ISBN: 9786155823022

8/10

2022 március közepe, négy napos, hosszú hétvége, erre, elképesztő, 3:45-kor kipattant a szemem, s képtelen voltam visszaaludni, mert azért az már mégis csak képtelenség, hogy ennyire hajnalban ne tudjak aludni. Olvasgattam egy kicsit, megittam két kávét, s megírtam ezt az értékelést, miközben gyönyörű párom még a túlszobában szuszog. 

Nincs semmi különös, csak szeretek élni. Lilim eszik, iszik, alszik, kakál, pisil, növekszik, mosolyog, nyunnyog, nyüszög, kis édesem. Az ukrán háború tart, a benzin ára napokon belül az égben lesz. A fiamra meg büszke vagyok, amiért nagyon képes önmagával szembenézni, és utána változtatni, ha úgy látja, kell. 

S közben most a Yes zenél nekem, a csodálatos Yessongs album. Nem kerestem, a YouTube dobta be az új Jethro Tull után. S mivel nagyon régen hallgattam, bent is maradt, és újra rácsodálkozom, mennyire jó. 

A helyzet a rendszerváltással gyökeresen megváltozott. J. Kati érett nőként is roppant csinos, legalábbis egy pár éve tartott osztálytalálkozónkon az volt, hiába telt el közben harminc-negyven év. Valami aerobic-stúdiója van, ha jól emlékszem. Mindenesetre olyanja, ahol mozogni kell. S ő az egyik, aki vezeti az órákat. Tehát ő is rendszeresen mozog. Szóval nem vele kapcsolatban változott meg a helyzet. Makacs és megrögzött kapcsolati monomániám és Szerelmetesfeleségtársam bruttó imádata ellenére a férfiüzemmódom esztétikai érzékelése azonnal aktívvá válna, ha Kati ma produkálná az egykori fényképen látható pózt. Nem, ez egyáltalán nem változott. 

A lehetősége annak, hogy alternatív szemléletű könyvek, videók jelenhessenek meg, hogy előadók olyan dolgokról beszélhessenek, amelyek nem részei a mainstream történelemszemléletnek, oktatásnak, nos ez ma már egészen másképpen működik. 

Több ilyen alternatív történelmi munkát olvastam. Azt hiszem, Badiny-Jós professzor Jézus-könyve volt az első. Nem tetszett, nem győzött meg. 

Az a helyzet, hogy eddig voltaképpen és teljesen még egyik sem. 

A Pilissel kapcsolatban Gönczi Tamástól első ízben valamit. A Magyarságtudományi Füzetek-sorozatban jelent meg egy tanulmánya, Pilisi titkok, pálos barátok címmel. Mint megtudtam, a füzet kivonatolása volt a Piliscsillag, Napcsillag című kötetnek. Amit a könyvtárban meg is találtam, rögtön vittem is magammal, el is olvastam. Nagyon megragadott a mondanivalója. De bármennyire vaskos is a kötet, még azután is bőven maradt bennem kérdés, kétely.

Amikor első ízben találkoztam a ténnyel, hogy létezik egy Herceg Ferenc nevű szerzőnek egy könyve a Pilisről, azonnal vadászni kezdtem rá. Évekig nem jártam sikerrel. Két hete tette fel az ajánlatot egy Moly-társ, hogy van egy fölös példánya belőle, eladná. Akadtam rá vevő. 

(Gönczi könyve 2013-ban, kibővített tartalommal, iszonytatóan, ijesztően pancser tördeléssel is megjelent az Angyali Menedék kiadó „gondozásában”. A pancserségen valamelyest enyhített az 2020-as, javított, bővített, negyedik kiadás, de tipográfiai szempontból még mindig elképesztőn gyalázatos munka. Készül arról is egy bővített értékelésem, csak győzd kivárni!)  

ALTERNATÍV TÖRTÉNÉSI LEHETŐSÉGEK 

Van egy történészi berkekben manapság közmegegyezéses múltkép a magyarság őstörténelméről.

Nagyon leegyszerűsítve így fest: jöttünk valahonnan a sztyeppékről, leuraltuk a Kárpát-medencét, minden népek tartottak a pogány hordánk nyilaitól, miközben kalandozva legyalultuk mindazt a földrajzi területet, amerre jártunk, míg végre Augsburgnál a fenekünkre ültetett minket a Nyugat hadereje, és a péppé vált haderő visszafogó kényszere miatt kénytelenek voltunk a további kalandozó hordázás helyett államot alapítani, felvenni egy kulturált vallást és aláállni a nyugati kultúra áldás-esőinek és nem ellenállni a népei barátságának, s a barátságból fakadó áldásoknak. S közben a finntesók elbarangoltak fel, északra, de mivel közösen ugorkodtunk, idővel, a XIX. század közepe felé, figyelmes és hatékony Habsburg segítséggel felfedeztük, hogy közünk van rokonságilag egymáshoz. 

Vagyis semmi dicsőséges, semmi előremutató nem volt a középkori magyarkodásban, merevtekintetű, kőagyú banda voltunk, amely sátrakban lakott, a lóval és az íjjal kétségtelenül remekül bánt, de ez volt minden érdemes. A magyarok kisebbségi érzésük miatt kétségbeesetten kapaszkodtak/nak Attilába, és eszükbe sem jutottak a halszagú finn tesók. S akik a vallásukban teljesen és tökéletesen pogány rítusokat követtek. Ideje volt végre egy fegyelmezett, ésszerű és valóságos vallás keretei közé kényszeríteni az egész bandát. 

Nos, az alternatív szemlélet homlokegyenest mást állít.

A magyarságot a szkíták rokonainak tartja. S a szkítáknak birodalmuk volt a kora középkorban. Attila és a hunjai nem csupán eszménykép volt a számunkra, akinek, akiknek a nagyságába a farvizükön utazva kétségbeesetten kapaszkodtunk, hanem vérrokonok. 

S ne feledjük, hogy Európában ez a kultúra nélküli pogány banda hordott először alsónadrágot. A művelt, kulturált nyugat csak jóval később szokott rá. S azt is vegyük tekintetbe, hogy micsoda felsőfokú logisztikai ismeretekre volt szükség a honfoglalás lebonyolításához az akkori viszonyok között! 

Kis kutatással simán felfedhető, hogy a magyarok nem voltak pogányok. A zoroasztriánus monoteizmus vallását követték. Tisztelték, de nem tartották istennek a Napot, a földet, a vizet és a levegőt. A táltosaik magasabb szintet képviseltek mint a más népeknél ügyködő sámánok. 

A magyarság választott nép volt, s minden szellemi céltévesztése ellenére a mai napig is az: a világ spirituális apokalipsziséből való kiemelkedésében ez a választottság döntő szerepet fog játszani. Csak fel kell fedeznünk, meg kell ismernünk a múltunkat. 

Amelynek bizony szerves része volt, hogy a Nyugat, amelyhez olyan állhatatosan igyekszünk törleszkedni, többet tud nálunk: a napóleoni gondolat értelmében igyekszik/igyekezett gyökerestül elpusztítani minden múltunkra vonatkozó információt, elvenni tőlünk a nyelvünk eredetiségét és a valódi rokonságát más nyelvekkel. A Habsburg-ház élen járt ebben a múltírásban. Például amint tehette, lehetősége lett rá elpusztította, feloszlatta az egyetlen magyar szerzetesrendet, a fehér ruhás pálosokat. Akiknek rendjét a tatárjárás után, egy látomást követve Boldog Özséb alapította, és a székhelyüket a Pilisbe tette.

A pálosokról sok különös dolgot állítottak, adtak tovább a régiek. Például, hogy Özséb egy látomás alapján fogott neki a munkának. S hogy ez a munka arról szólt, hogy megőrizze a magyarság szellemi értékeit, életben tartsa a választottság eszméjét és főleg annak az eszközeit. 

Helyben vagyunk...

A KÖNYV ÉS A SZERZŐJE 

Ez a Herceg Ferenc nem az a Herczeg Ferenc. Ezt maga is hangsúlyozza az előszóban. Ahogyan azt is, hogy nem képzett szakember, csak a maga jogán lett kutató, de inkább életben tartó és ismeretátadó. Előre bocsánatot is kér, ha a szavai nem lennének gördülékenyek... Jól teszi! 

Egy órája keresgélek a neten, de semmi különösebb, érdemleges információt nem találok Herceg Ferencről. Életrajzi adatokat sem. Videóit lelem, amelyeken előadásokat tart, a tényt, hogy Pilis-kutató, meg néhány kritikai weboldalt, ilyen-olyan hangnemben, hangnemmel, amely vastagon megkérdőjelezi Herceg Ferenc állításait. Amitől persze még simán lehet igaza. Ha akarod cinikusan mondom, ha akarod vérkomolyan: a karaktergyilkosság az egyik legjobb módszer egy mondanivaló megsemmisítésére. S ha a Pilis fontos dolgokat rejt magában, ha mind a múltunkról mind a jövőnkről van mondanivalója, hogy a viharba hallgatnának azok az erők, amelyek nem akarják, hogy mindez kiderüljön, felszínre kerüljön? 

 A Történelmünk ősi gyökerei a Pilisben már a címében egyértelműen állást foglal: a magyarság szakrális területe, Óbuda (nem a mai, hanem egy sokkal régebbi) területe volt itt. A Pilis szakrális vidék, amely az Árpád-ház idején lezárt terület volt, nem léphetett be ide bárki. (Hogy pontosan hová, arról nem szól a fáma. Nyilván nem az egész Pilist zárták le, mert hogyan tudták volna ezt megtenni?)

Herceg Ferenc az állításinak a döntő többségét Sashegyi Sándor kutatásaira, felfedezéseire alapozza. Sashegyi a XX. század harmincas-negyvenes éveiben tevékenykedett. Amatőr kutató volt ő is, aki viszont a felfedezései miatt hivatalos kutatási engedélyt is kapott. Aztán fordult a kocka, a végén azt állították, hogy Sashegyi az eszét vesztette.. 

Sashegyi úgy vélte, a Holdvirág-árok ősi temetkező hely volt. Az útjai, a barlangjai mesterségesek, az árok végi hatalmas sziklafal köve mesterségesen hasított. Sashegyi talált egy sziklasírt, amelyről úgy vélték akkoriban, Árpád fejedelem sírja. Több egykori újság cikke is ebben a megközelítésben számolt be róla. 

Sashegyi kutatásait, illetve a feltárt sírban levő csontokat Dr. Gallus Sándor a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályának a vezetője, Dr. Nemeskéri János, a Magyar Nemzeti Múzeum antropológusa és Dr. Mészáros Gyula, turkológus, antropológus azonosította. 

Vagyis mondhatjuk, hogy Sashegyi kutatásai és a levont következtetései akkoriban nagy visszhangot keltettek, és a következtetései egyetértésre találtak. 

Sashegyi nyomán Herceg Ferenc is szakrális helynek tartja a Pilist, ősi temetkezési helynek a Holdvilág-árkot, a pálosok munkássága kiindulópontjának az árok barlangjait. 

S természetesen elutasítja a később érkezett kritikákat arról, hogy szó sincsen szakrális temetkezési helyről, az árok mindössze egy római korból származó kőbánya. Ahogyan a kritikusai pedig simán lehazugozzák Herceget. Mármint amellett, hogy légből kapott ostobaságokat beszél. 

MENNYIRE EZ AZ A KÖNYV, AMIT KERESTEM?

Is.

Úgy a feléig, háromnegyedéig azt gondoltam, nem véletlenül keresem évek óta, ez lesz az első olyan, az ősmagyarsággal foglalkozó írásmű, amely végre kielégítő érvekkel, tényekkel szolgál. Úgy a feléig-háromnegyedéig meglehetősen konzekvensen halad és logikus a felépítése.

Majd a Sashegyi Sándor kutatásairól írtak után elfogy a lendület, s véget ér a koherencia. Nagyobb baj, hogy a lényegi mondanivaló is. 

A pilisi barátok küldetésének a mibenlétéről, az üzenetükről, arról, hogy sikeres volt-e a munkájuk vagy sem, semmit sem tudunk meg. 

Egyébként ez nem is lenne feltétlenül baj, ha a könyv címe nem ígérne sokkal többet. Illetve ha megmaradna a tényeknél. Vagy ha mégsem, akkor legalább valami magyarázatfélét tehetne a történetek mellé.

Mert csuda érdekes ugyan, hogy egy dobogókői közösségi alkalommal a már elbújt Nap újra előjött, hogy a később zuhogni kezdő eső a résztvevőkre nem hullott, ám azon túl, hogy ez a Pilisben történt, mit mond ma mindez nekünk? A csoda tényén kívül mond egyáltalán valamit? 

Ahogy az is csuda érdekes, hogy a mongol tudósok, akik soha nem jártak még Magyarországon, a temetőben egyből Sashegyi Sándor sírjához mentek. Mintha tudnák... Izé..., a mit is? De mert nem tudjuk, mi ennek a jelentősége, azon kívül, hogy szájtátva hallgatjuk a történetet, azt kell kérdeznem: na és, akkor mi van?

Bár alapvetőn szkeptikus vagyok a csodákkal kapcsolatban, nem zárom ki, hogy vannak. De az is itt van bennem, hogy a csoda soha nem öncélú, valamire rá kell, hogy mutasson. Rendben van, hogy ez a saját elvárásom, de fogalmam sincsen, a dobogókői társasággal történtek itt, ebben a könyvben ugyan mit húznak alá, mit erősítenek meg? Azt, hogy vannak csodák? Azt, hogy Dobogókőn van valami? De mi van ott?  Miért van ott? S mit üzen a ma emberének, ami ott van? 

Koronás Kerecsen, 2018, 182 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155775017

6/10

2022 márciusának az a napja, amikor megszülettem. Reggel Szerelmetesfeleségtársam első mondata az volt: 
– Jó reggelt, Morzsám, boldog születésnapot neked!
És írt nekem a lányom is, azt mondta, ma jön meg a meglepetésem, majd délután felhívott a fiam is, pedig ő magasról tesz a születésnapokra, és mégis, elsősorban amiatt hívott. Csuda jól esett mindhármuktól. Meg attól a száz embertől, aki még felköszöntött így vagy úgy. 
Bakker, ötvenöt éves vagyok. Immár kétségtelenül középkorú. S akkor jóindulatú voltam. Mert ha ötvenöt a közép, akkor száztíz a vég. Az pedig több mint optimizmus!! S a fene se tudja, kellene-e.