Nem kapok érte semmit, de mert nagyon korrekt a Pestikönyv, elmondom:
ha rendelsz valamit tőlük, csak írni kell nekik egy e-mailt, ők pedig ingyen és bérmentve elküldik neked postán, amit rendeltél.
(https://www.luckyluke.hu ; lucky.luke.hu@gmail.com)

Szerencsére, hála neki a Pestiköny kiadó töretlenül, rendre megjelenteti a Lucky Luke-füzeteket. Ugyan az eredeti megjelenéshez képest esetleges sorrendben. De mert a történeteket mindössze a főszereplő, a Dalton-tesók és a ostoba kutya, Rantanplan személye köti össze (mármint a földrajztól és a történelmi kortól eltekintve), így voltaképpen semmi jelentősége nincsen a dolognak.

A megjelenés eredeti sorrendje voltaképpen csak az alkotók változását rejti magában, a történetetek kronológiája szempontjából az olvasó szempontjából teljesen mindegy, éppen melyik füzetet olvassa. Különös tekintettel arra, hogy egy-egy lapszámban egy-egy teljes történetet kapunk kézbe. 

A mostani történetet az eredeti rajzoló, Morris mellet Xavier Fauché és Jean Léturgie jegyzi. A  grafikussal kiegészült trió összesen hat Lucky Luke sztorin dolgozott együtt. Hangsúlyos az együtt, mert mindkettejükkel volt külön-külön is Lucky Luke füzet, igaz, csak egy-egy darab. (Lucky Luke-központú bibliográfia a bejegyzés végén!)

XAVIER FAUCHÉ 1946-ban született, és amikor éppen nem Lucky Luke képregényt írt, akkor író, televíziós forgatókönyvíró, rádiós szerkesztő. JEAN LÉTURGIÉ majdnem ugyanaz mint fent, csak ő 1947-ben született, a rádió nála kimaradt, viszont sokkal több mindent publikált.

A Lucky Luke-füzetekre, legalábbis jó néhányra jellemző, hogy a történet így-úgy a valóságban gyökerezik. Bár a főszereplő személye nem, de például a Dalton-tesók valóban léteztek. Mint ahogyan még sok füzet főszereplője vagy eseménye. Csak azért sem sorolom most fel, melyek! A Pony Express története is a valóságra épített. (Ahogyan egy másik francia képregény, az apacs fiúról szóló Okada magyarul elsőként a színes Pajtás újság hátlapján megjelent története is. Én akkor hallottam a Pony Express-ről első ízben.)

A Pony Express Amerika keleti és nyugati partja közötti lovasfutár-szolgálat volt. Ez a Lucky Luke-történet a szolgálat indulásáról szól. Az Express megszületése nem mindenkinek volt ínyére, több ellenlábasai is volt, de szokatlan módon ebben a történetben ezek nem a Dalton fivérek, hanem marcona vasutasok. 

Jelen esetben természetesen Luke a futár, s mint tudjuk, Luke megállíthatatlan és legyőzhetetlen. Elsősorban nekiáll megszervezni a Pony Express rendszerét: keresi és kiképzi a megfelelő embereket, akik kitartók, jó lovasok, magukénak tekintik a feladatot. Másodsorban ő maga is kiveszi a részét a feladatból. Olyannyira, hogy az első próbaúton ő maga is hadrendbe áll. Hogy mennyire, azt még nem tudja...

A kormány ötvenezer dollár jutalmat ajánl fel annak, aki a kaliforniai Sacramentból tíz nap alatt eljuttatja a küldeményeket a missouri állambeli Saint Josephbe. Az újságban megjelent hirdetés azzal zárul, hogy amennyiben nem akad jelentkező, az összeg a Pacific Railway vasúttársaságot illeti. Érthető, miért a vasutasok az ellenlábasok?

S hogy miért van szükség minderre? Ezért:

Mondjuk ez a tréfás képsor az, ami miatt nem értek semmit: a Pony Express aztán nem tojásokat és egyéb küldeményeket, hanem kizárólag leveleket kézbesített. Nem csomagszolgálat volt tehát, hanem levélküldeményes.

Minderről hall egy nagyon amerikai mosolyú üzletember, W. H. Russel, aki 1960. júnus 3-ára tűzi ki a Pony Express indulását.

S akkor ebben a szellemben veselkedik neki a maga feladatának, Russel és Luke a szervezésnek, a Pacific a megakadályozásnak.

Ezen a képsoron csuda jót mosolyogtam. Luke nem csupán az árnyékánál gyorsabb, hanem a coltja lőszereinél is.

S akkor persze ebben a szellemben mindvégig. S mire a végére jutunk, kiderül, hogy a technika sokkal fontosabb mint a logisztika, mert az előbbi teljesen ki tudja váltani az utóbbit.

Csuda jól szórakoztam mindvégig. Csak akkor ért egy kis csalódás, amikor a történet végére értem. El lettem kapatva, ugyanis. Megszoktam, hogy a valós hátterű Luke-történetek esetében legalább a kiadó legalább egy oldalt szentel annak, hogy ezt a valós hátteret bemutassa az olvasóknak. Hát, jelen esetben vagy úgy vélték, hogy a történet mindent elmond, semmit hozzáfűzni való nem lehet. Mert a Pony Express valós történetének a bemutatása ennyiből áll:

Szűrje le ki-ki a mindent elmondó tanulságot! Úgy biz' a! Jó, belátom, elfogadom, nem tartozik e képregény lényegéhez ezügyi nyávogásom, de volt bennem vaskos hökkenet e kép láttán.

*

A 42. magyar Lucky Luke füzet (42, érted, olyan ez mint a legeslegnagyobb számítógép válasza a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden?) nem váltja meg a világot (azon kétezer éve túl vagyunk), nem újítja meg a képregény műfaját, nem ruházza fel vadonat új színekkel a sorozatot sem, nem tesz hozzá semmit az eddigiekhez, de el sem vesz belőle. Mindössze nagyon stabilan tartja a színvonalat. Ismerve a sorozatok rákfenéit, nem nehéz belátnunk, hogy voltaképpen ez nagyon nem kevés. 

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699467 · Fordította: Szenes Renáta

7/10

2021 július közepe: már csak négyet kell aludni és nyaralás, irány Tapolca!

 

Bogáti Péterről semmi különös információt nem leltem a hálón. Még fényképet sem. Író volt, sci-fi író, forgatókönyv író, és legalább huszonkét könyve jelent meg magyarul. Írt ifjúsági műveket, történelmiket és ismeretterjesztőket. Legismertebb darabjai közé tartozik a rendkívül mulatságos Ágasvári csata, annak első része, A Hóvirág másodkormányosa jelenti, az időutazásos Halló, itt Mátyás király!, a posztapokaliptikus Az utolsó ember és a műfajilag nehezen besorolható A linkostowni csapda. 

A XX. században vagyunk, a helyzet western, de egy fia pisztolylövés el nem dördül a történet során. A nevében is tréfás várost (Link, érted, ugye? Azért link, mert a várost a neves amerikai, Abraham Link alapította.) a teljesen korrupt városvezetés tartja a markában. A rendőrség teljesen összefonódott az alvilággal, mi több, voltaképpen a városvezetés maga a helyi maffia. Linkostown lepukkant, nyomasztó, sötét hely.

Ahová megérkezik az első szám első személyű elbeszélő, Benjamin Benjamin, a köpcös gömbügynök (aki bár szereti azt mondani, hogy ő az, de nem azonos a villámhárító feltalálójával.) Legnagyobb meglepetésére a pályaudvaron egy hatalmas darab,  csokornyakkendős fickó várja, és egy ütött-kopott autóba dugja, amelynek az ablaktörlő-karjára egy súrolókefét erősítettek, és már viszi is a sötét utcákon a Szeretetotthonba. 

– Uram, van fegyver önnél?
– Természetesen van. És természetesen nem adom oda.
– Természetesen nem is kértem, uram. Csupán meg akartam győződni felőle. Ámbár Linkostownba a legritkább esetben érkeznek az utasok fegyver nélkül,

Ezen nem lepődtem meg, noha életemben először jártam Linkostownban. Mindössze fél perce, hogy megérkeztem a helyi vonattal, amely egyetlen leszálló utasként engem hagyva hátra, már kigördült a pályaudvarról. Igaz, ezt is csupán feltételeztem, mivel a peronon egyetlen lámpa sem égett, s így nem láttam tovább az orromnál. Az előtt pedig egy behemót alak tornyosult, s tette fel az előbbi udvarias, de határozott kérdést. Bár semmi közöm sem volt hozzá, helyesebbnek véltem, ha folytatom a társalgást.

– Találok itt valahol egy taxit? - kérdeztem.
– Természetesen talál – válaszolta készségesen. – De nem tanácsolom, hogy keressen. A linkostowni taxik a legritkább esetben szállítják oda utasukat, ahová az kívánja. De a fuvardíjat minden esetben behajtják.
– Ó! Ez kínos – sóhajtottam.

A gombügynök hamarosan szembetalálja magát a korrupt kisváros korrupt rendőrbiztosával, dr. Colttal, aki csalással péppé veri őt egy billiárd-partiban. Ez meghatározza Benjamin Benjamin további sorsát és a linkostowni eseményekben betöltött pozícióját. Megismerkedik a kirúgott középiskolai tanárral, Sámuel Smithel, akinek van egy egggészen különleges találmánya a gazemberek számára: a könyv borítóján is látható Samuviz. Erről többet egy szót sem, tiltja a jólneveltségem. Kis csapatukhoz tartozik Samuel egykori tanítványa, az egykori gazember, a drabális csokornyakkendős a pályaudvarról, Csokornyakkendős Dzsimmi. Az ő oldalukon áll majd Tódor szaki, az aranykezű ezermester, Enyvesujjú Dzseki, a kamaszbanda vezetője, Tojás, és kedvese, Bucibébi, annak édesapja Monsieur Keszköszé, Brown őrmester, a rendőrségtől. Meg a fél város... Bár utóbbiban nincsen elég bátorság, hogy ezt ki is mutassa.

Főhőseink nem haláluk lehetőségét megvető hősök. Csupán ötletes, gondolkodó muszáj-Herkulesek, a többet ésszel, mint erővel oldalán álló kisemberek.

*

Az egyre szélesebben mosolygó olvasó azon kapja magát, hogy ugyan nem röhögi magát könnyesre, de végig igen derűsen vigyorog. Ez a jellemző a könyvre. Végig. A vigyor oka leginkább az, amit még Rejtő Jenő talált ki: az ilyen-olyan magyar valóság exportálása valami vadidegen környezetbe. Nem tudom, figyelted-e, de a személynevek csak félig vannak angolul, a helyesírásuk részben magyar: Dzsimmi, Dzseki, Sámuel. Aztán itt van pár vállalat elnevezés, s hogy csak kettőt említsek: a Linkostowni Uzsora- és Hitelbankot és a korrupció székházát, a LIGYÁKELI-t, vagyis a Linkostowni Gyárosok és Kereskedők Erkölcsvédő Ligáját. Ami utóbbi már a rövidített neve hangzásában is egyértelműen inkább utal a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországára mint egy század közepi amerikai kisvárosra. A LIGYÁKELI központja egy a nap nagy részében kacsalábon forgó épület, amely csak délután négytől szolgál a gazemberek főhadiszállásául. Akkor a forgás megáll.

A párbeszédek nem sziporkázók, mindvégig megmaradnak a széles derű szintjén, de ott következetesen.

– Iszik valamit?
– Köszönöm, ha akad egy sör...
– Nem akad, de majd segítünk rajta. – Aprót nyomott az egyik srác markába, és az kivágtatott az ajtón. Alighanem a szemben világító Sasszem bárba. – Te hazamehetsz – inlett a másik fiúnak. – Vége a mai szolgálatnak.

A fiú köszönt és ment.

– Egyedül elengedi őket? – csodálkoztam.
– Nem bántanak senkit... – felelte mosolyogva, csak a szeme maradt hidegkék. Én ugyan éppen fordítva értettem a kérdést, de megint csak jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Végtére is mi közöm hozzá? Azért jöttem ide, hogy üzletet csináljak, nem pedig azért, hogy neveléstudományi kérdésekbe üssem az orromat!

*

Az egész történet valahogy olyan, mint amilyen az Inke László főszereplésével készült Kojak Budapesten című film volt. Inke és a Kojak-et alakító Telly Savalas legalább annyira hasonlítottak egymásra mint Bud Spencer és a magyar hangja, Bujtor István (aki aztán a Csöpi-sorozattal meg is alkotta a magyar Bud Spencer-filmeket. Tudtuk, hogy nem Kojak-filmet nézünk, de mégis Kojak filmet néztünk, hiszen teljesen azonos volt a hang, és nagyon hasonló a külső.

A linkostowni csapda olyan mintha western lenne, de Bogáti modern környezetbe hozta, és erőszak gyakorlatilag nincsen a történetben. Pisztolypárbaj pláne nincsen. Küzdelem, fortély, bűn a van. De a küzdelem is szellemi, nem test test elleni. Benjamin és Sámuel bajban is lennének az ő fizikumukkal...

*

A regény grafikusa Nepp József. Vagy ahogy szívem szerint írnám: NEPP JÓZSEF. Van, aki e nevet nem ismeri? Ha lenne, csak annyit mondok, Mézga család! Ha még így sem, akkor vagy újszülöttről van szó (újszülöttek ne olvasgassanak engem, mert néha nem vagyok kellően mosdott szájú), vagy teljesen reménytelen esetről. Segítség lehet még: Gusztáv, Dr. Bubó, Hófehér. Ha így sem, akkor úgysem... Nekem Mézga Aladár űrkalandjain és Gusztávon keresztül került kitörülhetetlenül a kedvenceim közé. Meglepő, hogy milyen kevés könyvnek volt az illusztrátora. Még meglepőbb, hogy tulajdonképpen négy van, amely független a rajzfilmektől, amelyekhez köze volt. Még meglepőbb, hogy megnéztem Kiss Ferenc katalógusát, amit a Fülesben megjelent képregényekről készített: Nepp sohasem rajzolt képregényt.

Az a fura, ahogy most átnéztem a könyvet és kifotóztam belőle pár illusztrációt, hogy tulajdonképpen semmi különös nincsen a rajzokon. Nem fenomenálisak a látószögek, a beállítások, az alakok. Egyszerűen jó nézni a rajzokat, és jó lenne még többet nézni belőlük! Nepp rajzain teljesen magától értetődő természetességgel keveredik az élethű realitás, a játékosság és a humor. 

• 
• 
• 
• 

*

Így az ötödik olvasásra nem vágott a földhöz a könyv. (Meglepő fordulat, nemde?) Valahogy úgy emlékeztem, nem csupán derűs, hanem röhögős is. Nem az. Lehet, hogy csak ötödikre nem... De most sem tudtam letenni, ha nem is egy szuszra, de kettőre olvastam ki. Áldás, ha az ember reggel másfél-két-három órával korábban ébred, mint Szerelmetesfeleségtársa! S ugyan tudtam, mi fog következni, mégis olyan voltam mint a kisgyerek, szurkoltam a jóknak, és örültem a sikerüknek.

De leginkább annak örültem, hogy empatikus voltam a tetszési indexet illetőn a körülbelül negyven évvel ezelőtti (egek!) magammal.

Tudom, hogy sokat változtam, nagyon más lettem, de a tetszési index stabilitása azt jelzi, még akkor is, ha hozzá számolom a nosztalgia-faktort, hogy van bennem valami stabilitás, és gyerekkoromban is volt valami viszonylag fejlett esztétikai rendszer. Már akkor tudtam értékelni, ami szellemes. :-)

 

Móra, Budapest, 1976, 268 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631105067 · Illusztrálta: Nepp József

9/10

2021 július közepe: már kezdik bizgetni a negyedik hullám jövetelét, miközben a plebsz meg örül a nyárnak, a szababadságnak, a normalitás részleges, időleges visszaállásának.

Ez a hiper vaskos képregény, ötszázkilencvenkét oldal (!) voltaképpen nem tudom micsoda. Annyi minden kétséget kizárón bizonyos, hogy a szerző önmagáról készítette, a saját életét rajzolta meg. De mégsem életrajz. Részben egy gyerekekkor cserepeiből áll, részben egy szerelem története, és részben egy világnézeti változás (szó szerint) rajzát láthatjuk magunk előtt. 

Ami történik

Amerikában vagyunk, kisvárosi miliőben, fundamentalista keresztény családot látunk, két gyerekkel. Az egyik, a nagyobbik gyerek a főszereplő. A szülők komolyan gondolják a kereszténységüket, annak minden áldásával és a félreértésének minden átkával együtt. 

Craig egy nyápic, csenevész hosszú hajú kis srác volt, csúfolkodások, zaklatások állandó céltáblája, konfliktusok elszenvedője. Lúzer, na! Sem magát, sem az öccsét nem volt képes megvédeni. Egyetlen kiemelkedő tulajdonsága volt: jól rajzolt. De az iskolai közegben ez az introvertált képesség sem vált a javára. Még azt sem mondhatjuk, hogy jellemileg valami különleges lenne: a feszültségeit, az iskolatársak baxtatásait, az apja elképesztő nevelési módszereit az öccsén vezeti le. Az egész emberi jelenség (nem a megfogalmazása, az nagyon is ütős!) erőtlen, nyámnyila. Csernus úgy fogalmazná, teszetosza puhapöcs. 

S mert ez a természet rendje, Craig növekszik, kamaszodik, fiatal felnőttködik. A jelleme az idő múlásával annyira nem változik, nagyjából minden marad a régiben. Amit a család kereszténysége, illetve a kereszténység mindennapi megélésének a félreértése csak még inkább fokoz. 

Egy keresztény táborban megismerkedik egy lánnyal, Rainával. Ugyan hatszáz mérföldre laknak egymástól, de mert a szimpátia kölcsönös, megszervezik, hogy a tábor után is találkozzanak: Craig megy két hétre Rainaékhoz. Raina családja is keresztény család, de éppen a mélypontját éli. A lánynak van egy édes és két fogadott, fogyatékos testvére. A szülők éppen válófélben vannak, az apuka még kapaszkodik, azonban az anyuka elengedett már mindent.

A képregény törzse ennek a két hétnek a története, Craig és Raina kapcsolatának az alakulása. Ami kiegészíti, magyarázza, színesíti, az Craig múltja, illetve az, hogyan befolyásolja, alakítja, módosítja  a szerelmüket a keresztény háttér. 

Miről szól a képregény?

Igen, voltaképpen ez a kérdés. Előre mondom: egyáltalán nincsenek benne nagy történések, drámai konfliktusok, nincsen lelket tépázó szellemi, érzelmi viharok. Nagy érzések, rácsodálkozások, változások vannak, a valóságot erősen nyaktaslizó metafizika dilemmák vannak. Mégis, összességben azt mondom, a képregény nem valamiről szól, hanem Craig Thompsonról. 

Belegondolva különösebb tanulsága sincsen. Sőt, az ember gyereke olvasó egy kicsit néz is a végén, hogy, oké, ez volt a szerelem története, és ez volt egy szellemi változás vázlata, és akkor most mi van? 

Kicsit olyan érzésem volt, hogy Craig számára, bármilyen is volt, bármire is jutott a Raina-szerelem, élete meghatározó élménye volt. Amiben minden bizonnyal benne van, hogy a szellemi magára találásnak is eszközévé vált a szerelmük. 

Hasonló módon nincsen túlbeszélve Craig szellemi változásának az esete sem. Az bizonyos, hogy sokak számára azok a stoppok, amik a történések adott pontjain Craiget fékezik, itt és most Magyarországon a legtöbb olvasó számára érthetetlenek. (Hogy egy kamaszsrác évekre visszamenőlegesen csak egyszer önkielégítsen? Hogy ne ragadja meg az első alkalmat, hogy egy nő lábai közé vesse magát és fogjon rajta mindent, ami fogható? Hogy a lelkiismeretével küzdjön, mert egyszer meztelen nőt rajzolt? Hogy a lány ágyából kikelve, ahol semmi sem történt, a saját ágyába visszabújva Jézus arcát bámulja a falon? Ez itt és most érthetetlen, egészségtelen korlátoltság. 

S nem tudok szabadulni attól a gondlattól, hogy magyar vagy inkább európai környezetben Craig szembefordulása az örökölt vallásával sokkal inkább elégedettséget szül, mintsem a folyamat mély megértését. A gyülekezetével való szembe fordulásban a magyar olvasó számára sokkal inkább szabadulás mintsem az eszmélés a fontos. A valami-ellen mindig sokkal többet mond, mint az épülés, a fejlődés.

S majdnem teljesen bizonyos, hogy afelett elsiklik majd minden honfitársam, amit Craig állít: csak a szervezett gyülezetesdinek fordított hátat, Jézusnak nem. 

Lövésem nincsen, ezt hogyan lehetett volna, illetve, hogy lehetséges-e egyáltalán ezt rajzokon ábrázolni, de számomra bár a személyes múltam miatt teljesen érthető és átélhető volt ez a rész, mégis valahogy felületesre , súlytalanra sikeredett. 

Tehát például azt a jelenetet teljesen átérzem és megértem a képregényből, amikor Craignek egy gyülekezeti tag meséli, hogyan süllyedt a testvére fokozatosan a bűn mocsarába, és hogyan tette magáévá minden bűnök legnagyobbját, a homoszexualitást. S hogy ő, a gyülekezeti tag ezen úgy próbált segíteni, hogy teljesen távol tartotta magát, mintegy deklaráltan a bűnöstől, évek óta nem találkoztak.

Pasztelles, apró drámák

Ahogy mondom: a Takarókban nincsenek nagy konfliktusok, látványos drámák. Ami konfliktus és dráma van, az pasztell színekkel, lírai vonásokkal kerül a tudomásunkra. 

S Thompson ebben hatalmas. Nem nagy: hatalmas. A történet, mondom, végső soron semmitmondó, mindennapi, tanulságtalan. A megfogalmazás azonban torokszorító, lélekszaggató, könnycsepptörlős. 

Mondok példát. Craig Raina falára fest egy képet: ők ketten ülnek egy fa ágain. Amikor megszűnik a kapcsolatuk (suta ez a szó, de tényleg így van a képregényben), négy oldalon keresztül látjuk a festményt, amit egy kéz Teddy-hengerrel átken: a képből egyre kevesebb látszik, s végül csak egy vonalka marad belőle... Majd az sem. 

Az apró, mindennapi dolgok érzékeltetése, kifejezésében igazán hatalmas Thompson. Egy gyötrelmes, mert semmitmondásával mindent elmondó telefonbeszélgetés alatt nem Craig arcát látjuk, hanem a lábát, ahogy tapos a készüléken, a kezét, az ujjait, ahogyan tekergetik a zsinórt. Mindent elmond. Anyuka áll egy mindennapi, bármelyikünké lehet konyhában, a frigón mágnesek, üzenetek: otthonosság és a szürke napi rutin. Önfeledt rajzolás a padlón: az egyetlen önfeledt tevékenység, amit Craig végezni tudott. Autó megy az esti hóviharban a fák között. Figyeld csak! 

• 
• 
• 
• 

Voltaképpen ezek miatt lenyűgöző a képregény és válik sokkal inkább regénnyé. Nem fikázom a képregény műfaját: éppen a Takarók a bizonyíték arra, hogy a rajzok lehetnek annyira beszédesek, akár a betűk. Sőt. Sőt! Ez az, amivel Thompson megfog, és hatszáz oldalon keresztül nem enged el. Még akkor sem, ha az egész korántsem mond annyit, amennyit a részletek mondanak. Azt kell mondanom, hogy a szerzőnek érzései vannak, története nincsen. Viszont az érzései olyan komoly visszhangot vernek az olvasóban, hogy az teljesen feledteti a történet erejének a hiányát, sőt az esetenkénti túlírtságot is. Ööö... túlrajzoltságot... ööö... a történet egészéhez nem teljesen szervesen kapcsolódó jelenetkéket. (Nincsen sok, de van.)

S ez az, ami miatt nem elég egyszer olvasni, nézegetni, hanem, ó, jaj, helyhiány, az ember gyarló, kis lakásban élő gyermeke mégis állandóra szeretné  a polcon tudni. Balga bírvágy, pilleszárnyú esztétikum-csodálat... 

*

P. S.: A képregényhez nem tesz hozzá, ám el sem vesz belőle, hogy utólag megtudtam: Thompson a megjelent képregénnyel mondta csak el a szüleinek, hogy szakított a szervezett kereszténységgel. Bakszi! Ez milyen már? Úgy hírlik, hosszú lett a mosolyszünet. 

Erról viszont az jutott eszembe, hogy vannak olyan részletek a képregényben, amik annak tudatában, hogy a szereplők élhetnek, olyan kis izések. Thompson öccse mit érezhet, amikor több helyen az a fő gyerekkori tevékenysége, hogy összehugyozza a közös ágyukat? Ha érted, mire gondolok...

 *

P. S. 2.: A cím vajon miért többes számú? Tudja valaki? 

Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2018, 592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639998551 · Fordította: Rusznyák Csaba 

9/10

2021 júliusának a derekán, úgy, hogy két hete nem írtam semmit, mert a blogom anyagának a mentésével voltam elfoglalva; a Facebook még mindig gazembernek tart, a blogom címe mindenhonnan töröltetett, és meg nem osztható. 

A könyv szerzője szerint az öngyilkosság után a válás a legtragikusabb esemény, amit az ember átélhet. Ugyan nekem lennének még ötleteim, de simán és valóban olyan esemény volt, amely gyökerestül felforgatta az életemet. Igaz, nekem világnézeti kérdésekkel is birkóznom kellett. (Az is igaz, hogy ez utóbbi konkrétan az a kategória volt, amire SzFT azt mondja: „Szakította, szagolja!”)

A házasság és a válás társadalmi megítélése, közhely, koronként és földrajzi egységenként eltérő. Bár kétségtelen, hogy a mintázat azért a monogám, egyszeri párkapcsolatok felé hajlik. Az európai keresztény kultúrkörben az egyház egyeduralma és igen karakteres, mondjuk ki nyugodtan, beteges szemlélete miatt a válás évszázadokon át gyakorlatilag tabu volt. S a több évszázad gyakorlata sajnos feltételes reflexszé vált.

Alvarez nem kecmecel, kőkeményen fogalmaz a kereszténység ókori nagyjairól és kimondhatatlan károkat, pusztítást, szenvedést okozó nézeteikről.

Meglátása szerint a pokolbéli hangsúly-eltolódás már Pál apostollal kezdődött, aki a jézusi nézettől (a házasság a közösség, az egy testté létel állapota) a bűn és a kísértés elkerülésének az eszközévé degradálta a házasságot. Az egyházatyák, Agustinus, Origenész, Tertullianus, Szent Jermos az ő nézeteit torzították tovább aztán a végtelenbe. Origenész ténylegesen kasztráltatta is magát, hogy elkerülje a női test kísértését. (Teszem hozzá: a hihetetlenül ostoba!) Az egyház, mondja Alvarez, Origenészt nem avatta szenté, de az avatás ellenérve nem a hibbantsága volt, hanem az, hogy a Szentírást allegóriának tekintette.

A válás mára már nem közfelháborodást keltő esemény, csupán szomorú intermezzo. Ez a könyv a nyolcvanas években jelent meg, aztán nesze, azóta meg eltelt harminc év! De már megjelenésekor is túl voltunk a hatvanas-hetvenes éveken, a Nagy Szemléletváltás idején.

Szóval a válás...

Ami nem igaz erre a könyvre

A Modern Zsebkönyvtár célja elsősorban a kortárs, modern szépirodalom bemutatása volt. A sorozat szerkesztői mindig tettek egy-két kivételt, és rendre a sorozat kötetei közé szuszmákoltak interjú- és esszéköteteket is. Mint például ezt is. Vagyis ez a könyv nem szépirodalom. Ahogyan nem is esszé. Hanem a csuda tudja mi, leginkább a kettő elegye. Kiegészítve azzal, hogy egyfajta szépirodalmi interjúk is vannak benne. Vagy hogyan nevezzem azt, amikor Alvarez ismerősei házasságát meséli el, kimondottan szépirodalmi eszközökkel? 

De nem mondható róla az sem, hogy szociológia lenne. Egyáltalán nem az. Ahogy Alvarez mondja, annak indult, de aztán a szerző rájött, hogy nem fog menni számára a szociológia írása. Ezért írt egy hibridet. Voltaképpen szépirodalom is, szociológia is, esszé is, interjúkötet is.

Alvarez meg sem kísérli teljesen átfogni a válás kérdését. Reménytelen ügy lenne. Hiszen a válásnak van történelme, társadalmi, pszichológiai, vallási, teológiai, jogi, gazdasági vetülete. Ha a szerző tekintettel akarna lenni bármelyik egészére, ha teljes képet akarna adni, az önmagában egy könyvsorozat lenne. S akkor még nem beszéltünk a válások irodalmi megközelítéséről, ráadásul egy szót sem szóltunk a gyermekek helyzetéről... Meg még egy csomó mindenről nem.

Ezért Alvarez egy alternatív utat választ: lazára fogja a gyeplőt, s bár nem hajítja a lovak közé, de engedi az ösztönei szerint húzni őket. Mi sül ki a végén? Formailag nézve egy önéletházassági-fejezet, egy esszé-fejezet a válás történetéről, egy irodalomtörténeti-szépirodalmi fejezet Lawrence-ről, az íróról. még egy kis esszé, és még sok történet Alvarez ismerőseiről, a házasságukról és a válásukról, válásaikról. 

Alvarez nem von végső tanulságot. Talán nincs is. A tuti frankót megmondani valószínűleg lehetetlen, ezért ilyet Alvarez sem akar tenni. S vajon mi is lehetne a tuti frankó? 

Annyi bizonyos, hogy a válás és a hozzá vezető út nagyon fájdalmas, de az is biztos, hogy nagyon sok mindenre megtanítja az embert önmagár és másokra nézve is. Mi több, még azok is tanulhatnak, akik maguk ugyan nem válnak, de válófélben levők rokonai, közeli barátai. 

S úgy vélem, bizonyos történeti információkon túl Alvarez erre akar elsősorban rámutatni a jól megírt, pompásan összefogott történeteivel. S mert nem akar tuti frankót mondani, ezért a könyve nem szól nagyot, nem szélvihar, de nem is levegőmozgás nélküli forró nyári délután, hanem sokkal inkább egy nagyon kellemes, enyhe őszközepi sétálós délután, ami nem vezet rá semmire, eszébe sincsen forradalminak, világfelforgatónak lenni, pusztán beszélget, rámutat erre-arra, és közben elmondja, hogy a válás nagyon rossz, s csak az a rosszabb, amikor két ember őrizgeti a kagylóhéjba zárt semmit, pergeti a kiszáradt, zizegő napjaikat, együtt tölt éveket úgy, hogy semmi közük nincsen egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor nap mint nap büntetik egymás azért, mert nincsen bátorságuk a változtatásra, és a gyávaságukért a másikat okolják. A legrosszabb pedig az, amikor a törvények, a társadalmi szabályok, teszik lehetetlenné a válást és kötnek össze két embert egy életre. 

Vagyis a könyvecske nem fogja megváltoztatni a világ sorát, még csak eszmei, erkölcsi útmutatás sem szándékozik lenni. Beszélget, elgondolkodtat, anélkül, hogy különösebben rá akarna vezetni bármire. 

Utómélázás

Ma sem vagyok váláspárti. Rossz dolog a válás. Nagyon rossz. Főleg, ha gyerekek is vannak. Házasságpárti vagyok. De azt is mondom, a házasság két ember kapcsolata, nem pusztán egy fedél alá kényszerülése. Mert ha csupán az utóbbi, az bizony nem házasság. (Itt tévednek irgalmatlanul volt hittársaim, megelégednek a látszattal a lényeg helyett, úgy vélik, ha a kényszerülés látszata a rendelkezésre áll, az már maga a kapcsolat.) 

Ha csak kényszerülés van, abból előbb-utóbb nyilvánvaló halál lesz, hiszen a kényszer a halál előszobája. Ezért a halál-látszat fenntartása semmiképpen sem lehet élet. 

Ami semmiképpen sem jelenti azt, hogy bármilyen, rövid vagy hosszútávú konfliktus önmagában indok a kapcsolatból való menekülésre. Ugyan mindenkinek joga van a megérdemelt, kiharcolt boldogtalansághoz, de voltaképpen semmi sem jogosítja fel arra, hogy bebetonozza magát szenvedésbe. 

Azt kérdezed hol van a határ az önfeladás és a gyáva menekülés között? Most én mondjak meg mindent? Inkább csak odaállok Alvarez mellé, és némi konkrétum megfogalmazása mellett inkább csak mesélek. 

 *

Európa, Budapest, 1987, 330 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630743388 · Fordította: Novák György

7/10

2021 július vége, Szereletesfeleségtársam névnapja, még két teljes és egy tört nap a nyaralásból.

Földi László személye

A gond ott van, hogy Földi László személye és a múltja erősen kérdésessé teszi azt, amit mond. Ugyanis Földi László személye nem problémamentes.

Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy voltaképpen a lényeg az, amit mond, nem pedig az, hogy ki mondja.

Ellentmondás ellentmondás hátán. Lássuk a tényeket!

Földi László a rendszerváltás előtt lett a belbiztonság tisztje. Vagyis anno az MSZMP tagja, aki a rendszerváltás után maradt, aki volt, mi tőbb, száguldva lépdelt felfelé a szamárlétrán. Egészen odáig, hogy gyakorlatilag az elhárítás vezetője lett. Nem semmi!

A rendszerváltás utáni eső baloldali kormány idején távolították el a pozíciójából, mert részese volt a baloldali politikusok megfigyelésének és a róluk való adatok gyűjtésének. 1999-ben minden ezt érintő vád alól felmentették.

Földi ezek után megalapította a Defend nevű örző-védő céget, amely később jelentősen bővítette a tevékenységi körét. A céget a Fidesz cégének tarották. Tény, hogy ritka sikeres vállalkozássá érett. (De hát Pénztáros Lölö is ritka sikeres vállakozó, akinek a sikere abban áll, ahogy ő maga mondta, hogy elképesztően jól tud pályázatokat írni.) Földi a vállalt vezetéséről a következő kormányváltás idején lemondott, hogy a dolgozóit megmenthesse, és a céget átadta Csintalan Sándornak.

Azóta hírszerzési szakártőként, íróként tevékenykedik. Ez, a jelenleg tárgyalt a harmadik kötete.

*

Tegyük a tényeket, ahová akarjuk! Lehet-e mindenkinek ilyen-olyan pozíciókban az aktuálisan fújó széltől független politikai meggyőződése? Még egy hírszerzés szakembernek vagy egy vállalatvezetőnek is? Vagy ez lehetetlen?  A pozíciók feltétlenül olyan ocsmány összefonódásokat hoznak létre, amelyek mindenképpen elítélendők és károsak?

Tud-e egy ilyen magas rangú ember objektív lenni a politikai eseményekkel szemben, vagy kikerülhetetlenül egykori gazdáinak a szócsövévé válik?

A csuda tudja...

Amit Földi mond

az nagyon egyszerű. Ha megfelelően csillan vissza róla a fény, azt kell mondanunk, Földi konteó-hívő és Orbán-fan. Ha nem megfelelő szögből, akkor meg azt, ha egy egykor ilyen magas rangban és kiemelt pozícióban levő ember ezt mondja, akkor az úgy van!

Ha azonban úgy van, akkor hihetetlenül nagy bajban vagyunk!

Földi ugyanis azt mondja: nincsenek migráncsok, nincsen migráncsció: háború van, s ami zajlik, az megszállás. (Tudod, ahogyan a törökök Buda várát: bejöttek túrisztikázni egyet, aztán ki se mentek százötven évig. Csakhogy itt még nagyobb baj lesz, mint akkor volt.) Mert akiket beenged Európa, azok a legkisebb mértékben menekültek: sokkal inkább megszállók.

Aki ezt nem hiszi, annak nem kell utánajárnia, véresen meg fogja tapasztalni. Sajnos nem csak ő, hanem az egész társadalom. A társadalmunk. A kontinensünk. A civilizációnk...

Földi azt is mondja, hogy vegyük már elő a józan eszünket: hogy a viharba lehetne bárkinek szabadon kóricálni egy másik országban, anélkül, hogy hivatalosan lépett volna be oda? Meg azt is, hogy jön majd a döbi, kutyából szalonna, meg úthenger, mert ezek a most érkezők nagy ívben kakkantani fognak a befogadó társadalom közegére, elvárásaira, szocializációs követelményeire. Ezek legjobb esetben is az asztalra fognak székelni. Rosszabb esetben miután telekakálták, fel is robbantják.

De tudnod kell, hogy mindez nem a maguk kis összedugott buksijából pattant ki! Dehogyis! Felülről szervezett túristaprogram a migráció. Bármilyen megdöbbentő. S a fő szervezői maguk is fehér emberek.

Aztán még azt is megtudjuk, hogy a magyar kormány kezdettől fogva jól reagált az átvonulni szándékozó tömegekre. A kerítés szimbólum. Mármint azon kívül, hogy kerítés. Véd és üzen. Az üzenetet kezdi venni Európa. Csak még nem annyira komolyan, mint amennyire komolyan kellene vennie. Tudniillik háború van.

Vagyis, ha úgy vesszük, Földi semmi újat nem mond a könyvében. Innentől megfontolandó, hogy ha ugyanazt mondja, amit a többiek, akkor az egykori pozíciója ad-e valami pluszt a mondanivalójához?

A „rasszista, náci, nevetséges Fidesz”

Ezt nem én mondom, ezzel van/volt/lesz tele a balodali sajtó. Hogyan máshogyan lehet rosszabb egy kormány mint ha mindez egyszerre. Meg még homofób is. Naná! Orbán még alacsony is. Úgy van, mint Hitler volt. Hát ezért FidSS, komám! Szittya Napóleon. Úgy ám!

Az a baj, hogy innentől már gusztustalan belháborús politika az egész. Miközben a migráncs-kérdés nem erről szól. Nem Magyarországról. Nem Orbán Viktorról. Nem a NER-ről és az ő mindenható kétharmadáról.

A magam részéről elképedek, amikor ezt a kérdés Orbán Viktor gyűlöletkampányaként tálalják. Meg a Fidesz megosztó politikájaként. Amikor már hol is vannak a migránsok, és mi is a helyzet velük? (Ehhez némi irodalmi ajánlást találsz a bejegyzés alján.)

Számomra az első pillanattól fogva érthetetlen volt az a hozzáállás, hogy a migránsoktól is elvárni a törvényességet embertelenség. Az hogy az országunkban való törvényes tartózkodás, a törvényes belépéssel kezdődik, számomra evidencia.  S ha ezt a kormány megköveteli, akkor az nem populista, rasszista szemétláda, hanem végzi az egyik felsdatát. Szerintem amit akkor tettek, az egyetlen ésszerű lépés volt. S bármelyik oldalról tette volna ezt bármilyen kormány, csak egyet lehet vele érteni.

Nem mellesleg, anélkül, hogy aktuál- vagy helyi politizálni szándékoznék, tény, ami tény, Európa, elsősorban Németország már kiskutya-mód rázza a füleit migráns-ügyben, és kezdik belátni, hogy a magyar kormány reakciója nem volt badarság, tán még követendő is.

Csak eljutok szép lassan ahhoz, amit mondani akarok...

Kérdés, hogy Földi esetében mit nézünk? Azt, amt mond, vagy azt, hogy milyen kapcsolatokkal a háttérben mondja? S mérlegeljük-e, hogy milyen pozíció ismereteinek a birtokában állítja, amit állít?

A róla szóló Wikipédia szócikk azt mondja, egy elszólása és egy komolyan nem vett figyelmeztetése után Tarlós István kirúgta a biztonságtechnikai szakértő állásából. Úgy gondolom, nem azért amit kimondott, hanem azért, mert kimondta. 

Úgy gondolom, a volt pozíciója tudatában a könyve semmi különöset nem tartalmaz. Valójában csak egy tematikus cikkgyűjtemény. S mindaz, amit mond manapság már nem újdonság. Sőt... Ha rosszmájú baloldali lennék, azt mondanám, azért mondja, amit mond, mert az volt, aki. Megvették. De nem vagyok sem rosszmájú. Sem mai, politikai értelemben vett baloldali. 

Ezzel együtt olvasmányos, érdekes, amiről beszél. De az eddig ismertekhez sok mindent nem tett hozzá. A könyve éppen azért érdekes, mert Földi az volt, aki. A baj csak az, hogy csak ezért.  

 

Kárpátia Stúdió, Budapest, 2019, 296 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155374401

6/10

2021 júniusa, Ebihal Büfé nyárnyitó sörözés, Benkő Zsolt koncerttel

 

 AJÁNLOTT IRODALOM: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta tragikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 

AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM: 

• Réti László: Európa falak mögött
• Réti László: Európa halála
• Laurent Obertone: Gerilla – Franciország végnapjai
• Laurent Obertone: Gerilla 2. – Barbárok ideje

Amikor a könyvtárban a csereponton a kezembe kaptam a könyvet, meglepődtem. Valamiért azt vártam, hogy valami szokásosan nagyalakú, keményfedeles könyvet kapok. Nem az: teljesen átlagos könyvméret, puha fedéllel, de strapabíró kötésben. Olyan kis meglepő volt.

Nem ezzel kezdtem az ismerkedést, volt másik három könyv is a hátitarsolyban, elsősorban az (újszülötteknek minden új, Szerelmeetesfeleségtársammal mi most találkoztunk először az Igenis, miniszter úr!-sorozattal, bezabáltuk az összes évaedját, alapmű tanítani kellene mindenhol) az Igenis, miniszter úr! könyvváltozata. A buszon, metróm, HÉV-en azt olvasgattam. Az Ányá-ra csak itthon került sor. Kézbe vettem, majd le nem tettem. Isten bizony így volt!

Emily és Ánya sztorija

A történet, anélkül, hogy péppé spoilerezném nem túl bonyolult.

Ánya orosz bevándoroló család csemetéje, valahol Amerikában. Teljesen kedves, unalmas kislány, voltaképpen semmi különleges nincsen benne. Átlagos a külseje, átlagos az IQ-ja, átlagos a családja, átlagos mindenestül. És magányos. Mert hiába tökre olyan mint bárki más, mégiscsak orosz az amcsik között.

Aztán még pasija sem sincsen nekije. Ácsingózási alanya persze van. Aki persze rá sem bagózik.                                                                                        

Aztán Ánya élete teljesen felfordul. Egy nap a közeli parkban beesik egy kiszáradt kútba. Amelynek van már egy lakója. Azt nem mondhatni, hogy ott él valaki, mert éppenhogy nem él, hanem halott. Illetve nem halott, hanem egy halott kislány szelleme. Kísértete. Emilynek hívják.

Mivel a kísértetek nem mehetnek túlságosan távol a föld maradványaiktól, amikor kimentik a kútból, Ánya egy Emily csontvázának egy darabját magával viszi. Így Emily is mehet vele.

A mindennapi együttélésben kiderül, hogy csudajó tud lenni egy kísértet a háznál. A suliban. Úgy egyáltalán. Aztán kiderül az is, hogy tud nem jó is lenni. Sőt az is, hogy...

Na, de csitt innentől, mert ez már vastagon spoiler lenne!

Ami általánosságban mégis elmondható, az sem kevés. Ánya egyedül érzi magát. Két saját kora béli kiskan van csupán mellette. A csúnyácska, eminens, szintén orosz Gyima, és a nagyszájú, cinikus, laza Siobhan, aki nagyjából mindenkire és mindenre lazán kakkant.

Ányának tehát az az alapvető gondja, hogy nem érzi befogadottnak magát. 

Az édesanyjával és a kisöccsével él, teljesen normális, tehát kicsit semmilyen kapcsolatban. Elsősorban azért, mert nem tudja őket értékelni.

Emily jön, lát, felforgat, kiborít, mosolyog, segít és követel, és Ánya világa kifordul a sarkaiból. Hogy aztán csak  győzze visszaakasztgatni a zsanérokat.

A módszer

A történetmesélésnek mindig van módszere. Azt semmiképpen ne feledjük, hogy azért ez egy kísértethistória. Kedvenc szerzőnk valami hihetetlenül jól egyensúlyozik a kamasz lány beilleszkedési gondja és az okkult, horror- thrillersztori között.

Miközben a rajzok nem realisztikusak, a szereplők mégis csudára élnek. Akkor is, ha simán sematkusak. Ezt add össze! Ánya két említett cimbije, Gyima és Siobhan jelleme nem szedhető nagyon sok szálra, nagyon mélyen nem elemezhető, mégis életteli, kedves, tréfás mindkét figura.

Ha Emilytől eltekintünk, az Ányával megtörténő dolgok önmagukban is állnak, mindennapi, valós helyzeteket nézegetünk, olvasunk.

Az okkult-horror vonal kellemesen borzongató, sejtelmes és ügyes adagolással, ahol kell ijesztővé is válik. Ánya és Gyima nyomozása kellőn feszült és megdöbbentő.

S ez a kettő, a kamaszság mindennapiság és az okkult vonal természetfölöttisége igen pompásan működik együtt. 

A rajzokról, mert azért ez elsősorban képregény

Eddg is mutattam néhány képkockát, hogy sejthesd, miről van szó. Érdekes, hogy a könyvből kifotózott mutatvány-kockák nem adják vissza, hogy a képregény nem fekete-fehér: a kék árnyalatai is megtalálhók a rajzokon. Nagyon kellemesek a szemnek.

Ahogy mondtam, szerzőnk nem törekszik reális ábrázolásra, látod, az arcok is sematikusak. Mégis, pár vonallal képes elmondani mindent. Csak néz rá a legutóbbi két kockára, és figyeld meg Ánya arcát! De vannak olyan látószögek, megközelítések, szemléletmódok, hogy az ember szája ugyan nem marad tátva, de elismerőn bólint, és azon kapja magát, hogy Ánya észrevétlenül a szívébe férkőzött.

Összegzés

Helyén van ebben a képregényben minden: a rajzok, a sztori, a hangulat, a humor, az izgalom, a rejtély, hangnem, a látványosság és a visszafogottság. Mondom: minden.

Mondjuk így hirtelen nem tudom elképzelni, hogy ezek után mi az, amit ezekkel a rajzokkal el tudok fogadni, de ez legyen a holnap gondja, ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk. Addig is lapozgassuk csak ezt a kamasz-horror-thrillert, és szeressük Ányát meg az ő történetét!

S becsüljük szerzőjét, az 1984-ben született, több irodalmi díjat elnyert hölgyet, Vera Brosgolt!

Ciceró, Budapest, 2020, 224 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321262 · Fordította: Márton Zsófia

8/10

2021 júniusa; megint bebuktunk egy jó lehetőséget: amikor műemléki épületben laktunk, akkor azért nem tudtuk kedvezményesen megvásárolni az önkormis lakásunkat (ez 35 évig így volt); most, hogy már nem abban lakunk, most éppen azért nem tudjuk kedvezményesen megvenni, mert nem műemléki az épület. Hogy az a...!!!

A moly.hu ma szólt nekem, hogy 2021-ben már TÍZEZER oldalt elolvastam.

Ezen én egyfelől meglepődtem.Nem tűnt annyinak.

Másfelől ilyenkor szoktak jönni a gratulációk. Amiket szintén nem értek. Számomra az olvasás legelsősorban: élvezet. Meg másodsorban is. Aztán jönnek más érvek. De nem értem, mi gratulálni való van az élvezetemben? Ha mondjuk valamilyen módszerrel mérni lehetne, hány óra zenét hallgattam, és kiderülne, hogy hű, de sokat, annak mi lenne az üzenete?
Ennek ellenére persze udvsriasan megköszönök mindig minden gratulációt.
(És félre értés ne essék, eszembe sincsen fikázni a Moly kedves kis teljesítmény-igazolását sem!)

Harmadfelől ki tudja, mennyit ér bármennyi oldal elolvasása? Mert ugye, nem mindegy, hogy tizezer milyen oldalt olvastam? S még ha olyat is, ami miatt egyáltalán megéri olvasni, akkor is komoly kérdés: mennyi eredménye van az olvasásnak?

Álnaiv és költői kérdések, persze, hogy azok. Már csak azért is, mert ahogy a blogomon visszanézegettem, miket is olvastam idén, volt olyan könyv, amire nem is emlékeztem, hogy a kezemben volt... Ugye, hogy ez már ugye? (Ráfogom az aggkori szenilitásra: egyre több olyan film akad, aminek a címét látva halvány dunsztom sincsen, hogy láttam-e, s ha láttam is, ha torkomon lenne a rozsdás bökő, akkor sem tudnám visszaadni, miről is szólt.

Ám a gratulációkat, bár nem várom el (a fenti okok miatt), de nagyon szépen köszönöm!

 

Nem gondoltam mélyen utána, de ez a képregény a harmadik, amely adott történelmi korok más összefüggésbe helyezésével játszik. Az első, amivel összefutottam a Morgan Lost volt. (Ha másért nem, a képek miatt érdemes rákeresned az öt részre, itt a blogoldalamon. Pazarok!)

A másodikkal, ami lenyűgözött, a Kockás magazinban futottam össze. A címe: A pattyantyúsok. Mivel csak belecsöppentem a történetbe, gyorsan visszamenőlegesen is megvásároltam a történet elejét tartalmazó számokat. Nem csalódtam. Az egy alternatív Párizsban játszódó történet, fantáziabeli lényekkel, csodás eseményekkel. S lenyűgöző rajzokkal. Nagggyon lenyűgözőkkel!

S akkor most itten vanna magát Alan Moore remeke, ez a szövetségesdi. Alan Moore. Akkor Watchmen. (A rajzoló ott Dave Gibson volt.) Ami a képregények egyik királya. Ezt nem én mondom, hanem általában így tartják. Mondhatnám, tudományos tény. :-D Mondhatom így is: aki művelt, modern ember, és így jártas a képregények világában, az nem kételkedhet abban, hogy igazat szólok. Mert igazat szólok. Pont.

Nyilván minden szerzőnek van az életművében olyan darab, amit nem képes meghaladni. Moore-ban ez valószínűleg a Watchmen lesz. E helyen borítsunk is rá fátylat, hiszen ahelyen írtam róla bőségesen. Ehelyen beszéljünk a Különleges Úriemberek Szövetségéről (a továbbiakban: KÚSz). Ami a XIX. század végén játszódik, de alternatív világban.

A könyvről

A Fumax mániákusan minőségi köteteket ad ki, mindenféle szempontból. De tényleg mindenféléből, és valóban minőségit. Kötött könyv, masszív, gyönyörű borítóval, pazar nyomással, élmény kézbe venni. Le a kalappal, ahogyan az az esetükben lenni szokott!

Aztán tudnod kell, hogy ez nem csupán egy képregény ám!

Egyfelől azért, mert nagyon ötletesen vannak benne „korebeli” reklámok. Tulajdonképpen a kolofon-oldal is ilyen reklám. Nézd csak!

Hasonló tréfásságok vannak a könyv vége felé is, de olyanok, hogy menthetetlenül, kikerülhetetlenül felröttyint tőlük az ember gyereke, ha egy csepp humorérzéke van. Van.

Aztán, láss csudát, a könyv végén van egy novella. Mármint nem képekkel. Illetve némileg képekkel, de elsődlegesen betűkkel. A főszereplője az egyik főszereplő. Ööö... Szóval a novella főszereplője a képregény egyik főszereplője, az egyik úriember a Társaságból.

(Sssst! Csak lábujjhegyen mondom: belefogtam az olvasásába, de olyan szinten nem kötött le, hogy aztán lazán hanyagoltam. A példám nem feltétlenül követendő. Mitöbb! De én így jártam.)

Vagyis sok in one a kötet. Képregény, hirdetések, novella, izgalom, nevetés, titkok, rejtélyek, csudálkozások, Holywood. Nézzük sorban!

Mi az alternatíva?

Ahogyan A pattantyúsok esetében a fantázia lényei és a varázslat mindennapos a XIX. századi Párizsban, addig a KÚSz-ban a XIX. század végének Londonjában irodalmi hősök sora jelenik meg mindazzal, sőt mi több következménnyel, amellyel a megjelenésük jár. 

Az öt főhős maga is irodalmi alak.

• Mina Harker: egykoron Vlad Drakul, azaz Drakula gróf szeretője volt (Bram Stroker írta meg a történetét.)
  
• Allan Quatermain: legismertebb kalandja Salamon király kincse körül zajlott. (Megörökítője: H. Rider Haggard.)
• Nemo kapitány (persze, a Nautilusal, Jules Verne-től).
• Dr Jekyll és Mr. Hyde a kettős személyiségű ember (Robert L. Stevensontól tudjuk, hogy ő létezett) és
• a Láthatatlan Ember (H. G. Wells hagyta ránk a történetét).

Illusztris egy társaság, nemdebár? S a sor nem ér itt véget, felbukkan a történetben például Zola Nanája, Conan Doyle Sherlock Holmes-a és Holmes ádáz ellenfele, Moriarty professzor.

Az öt főszereplő egy titokzatos úriember titokzatos képviselője részére kezd el szövetségben ténykedni, bár a szövetség egyiküknek sem annyira ínyére való, de ilyen-olyan okokból egyikük sem száll ki a játékból. Ezáltal pompásan kiegészítik egymást, s mindegyikükre szükség van/lesz.

Az elgondolás zseniális: alig kell valamit tennie, hogy az átlagosan művelt olvasó azonnal beépítettnek, benfentesnek érezze magát. Hiszen ki nem halott még dr. Jekyll-ről, Nemó kapitányról, a Láthatatlan Emberről vagy Sherlock Holmesról? S ha van kapcsolódási pontja, az egyszeri olvasó máris úgy érzi, van köze ahhoz, amit lát és olvas.

No, és hogyan sikerült a megvalósítás?

Nézzük előbb a történetet! Az események izgalmasak,kellemesen titokzatosak, fordulatosak, az alakok karakterei határozottak, a figyelem mindvégig simán éber marad. Az irodalmi utalásokkal nagy pluszt kapott a sztori.

Viszont a grandiózus, látványos, teátrális befejezés elvitte a manóba, de legalább Holywoodba az eseményeket. A világ megmentése persze nem dőlhet el az udvari tákolmány sufniban, de a szenek kellemes látvány-orgia pár másodperc alatt bevonzotta az eztmárlátamezerváltozatban-érzést, s miközben a szem nem tudott elszakadni a történettől, a lélek már nagyon messze járt. A kevesebb több lett volna tipikus esete. De mondom, a szem nem tud elszakadni.

• 
• 

Na, és akkor itt is vagyunk a lényegnél. Mert, ugye, képregényt nézegetünk, olvasunk.

Egymás mellett ültünk Szerelmetesfeleségtársammal. Én ezt a történetet olvasgattam, ő valamit nézegetett a laptopján. Egyszer csak rápillantott a könyvemre, kicsit közelebb hajolt, majd kinyilvánította a véleményét:
– De béna rajzok! Az egész ilyen primitív?

Hm... Nos...Mindenesetre ellentmondásos. Kétségtelenül van valami bántóan egyszerű a rajzi megfogalmazásban. Figyeld csak például ezt a képet!

A rém képi megfogalmazása, hogyan is mondjam nagyon finoman, megvan: nem annyira meggyőző. Mintha egy tapasztalatlan kisfiú próbálkozna papírra vetni egy történetet az unalmas környezetismeret óra alatt. Az is tény, hogy már a lény arca, illetve az alsó két alak, a kalapos úriember és a hölgy megfogalmazása között is lényeges, minőségbeli különbség van.

De ha például ezt, a történet szempontjából teljesen mellékes kockát megnézzük, teljesen evidenssé válik, hogy a rajzok egyszerűsítése nem a technikai tudás következménye, hanem valami tudatos koncepció. Ezt egyébként a holywood-i befejezés mutatóba ide helyezett rajzai is elárulják.

A kötet egyébként mégis egységes marad, minden stílusbéli flangálás ellenére, s ez is egy komoly mutatvány! Mivel sokkal inkább ösztönlény vagyok, mint elemző, elveihez ragaszkodó, ezért elárulom: minden egység ellenére engem végső kicsengésében nem győztek meg a rajzok. Nem voltak kellemetlenek, nem álltak távol tőlem, nem lettem tőlük feszült vagy fitymálós, de hajdelelkes sem, lenyűgözve sem lettem, és nem késztetettek az elmélyedve tanulmányozásra sem. De nem is taszítottak, nem is riasztottak el attól, hogy a Szövetség további kalandjait is kézbe vegyem.

Vagyis: van egy gyönyörű, minőségi kiadványunk, egy erősen kigondolt történettel, ami aztán átcsúszik egy csilivili látványpufogtatásba, olyan rajzokkal, amelyek nem ragadnak torkon, de a szükséges hangulatot prímán megadják, mégis hiányérzetet gerjesztenek. A főhősök inkább ikonok mint valódi szerelők. Dr. Jekyll tépelődő, bizonytalan figurája pompásan sikeredett, ahogyan a Láthatatlan Ember magabiztos, kissé erőszakos, agresszív alakja is. Nemó még csak-csak, de nekem a többiek súlytalanok, papírmasék voltak. Ahogyan egy holywood-i produkcióban az lenni szokott. Ezáltal a képregény olyan kis Indana Jones-os, A nemzet aranyá-s lett: az egzotikumánál fogva megragad, a sztori voltaképpen érdekes, ámde kellőn felületes, ellenben elég látványos. 

De összességében jó szórakozás!

 

 

A könyv első részéről jó hosszan és velősen írtam már. Nem mondom, hogy nem szeretem ismételni magamat, mert ez számtalanszor megtörtént, de most mégsem teszek ilyet. Ezáltal bizony lehet, hogy a mostani értékelésem kicsit gyöngébbnek, információszegényebbnek fog tűnni, viszont ígéretesen röviddé válik! Valamit valamiért!

S mert a szóban forgó kötet egy második rész, nem is teszek bevezető köröket, pacsa a lecsóba, barátom!

A második rész története

Mondom, belepacsálunk egyből a közepébe!

Ugyanis ennek a második résznek voltaképpen nincsen története. Miközben egy merő non stop cselekvés az egész, az első pillanattól az utolsóig. Ennek minden hátrányával, és kevés előnyével.

A második kötet szereplői ugyanazok mint az első kötetéi, és az események fonalát is onnan vesszük fel, ahol ott elhagytuk. És onnantól patakokban folyik a vér, az agyvelő, hullanak az emberek, az emberi végtagok. Félre ne értsd, egyáltalán nem unatkozik az olvasó. Ilyen egy percig sem történt velem. Olyan igen, hogy kicsit belefáradtam a túl sok cselekménybe. Olyan is, hogy a permanens pörgés miatt lappadt az érdeklődésem.

De ennek voltaképpeni oka az volt, hogy a közel hatszáz oldal ellenére tulajdonképpen nem ment előre a történet, csak a cselekmény pörgött. Illetve nem mondok igazat: van slusszpoén a könyv végén, és van ígéretes végső kifutás is. Ám mire idáig jutottam, szinte már nem is érdekelt, mi lesz Franciaországgal. Elismerem, ellentmondásos. Voltam már így: a Mátrix második részének a nézése közben, autópályás üldözéses résznél kezdtem veszettül unatkozni. Annyi volt a cselekmény, hogy belefáradtam, unni kezdtem.

Arról nem beszélve, hogy a Gerilla második részének sincsen főszereplője. Főszereplői vannak. Amely főszereplők pusztán a cselekményhez kellenek, de különösebben nem érdekesek mint személyiségek. Kellenek, hogy a patakvérben izgulhassunk valakiért, érdekeljen másvalaki sorsa.

Ó, igen, a történet. Hm. Kialakul egy igen nagyon beteg vezetővel egy kalifátus, amely emberek (persze, fehér emberek) szadista kivégzésére rendezkedett be. Adva vannak kis csoportok, feketék, fehérek, amelyek mások kifosztására, meggyilkolására szaporodtak. Adva van egy maroknyi légionárius, akik saját hatáskörbe veszik a rendcsinálást, és főleg adva van egy politikus, aki felismeri, hogyan lehet belőle az adott helyzet messiása.

S persze adva vannak az eddigi szerelők. Van, aki életben marad.

S közben persze megkapja a magáét az iszlám is, illetve a liberális, másság-, jog- és kisebbségvédő eszementség is. Az utóbbi néha hideglelősen tréfásan. Mert véres lesz a végeredmény.

S akkor felteszem azt a kérdést, ami kezdettől fogva bizgetett: van-e hatszáz oldalnyi történet ebben a könyvben? Cselekmény az van. De történet van-e?

Nincsen.

Akkor ez egy rosszul sikerült második rész?

Nem mondom, hogy minden nagyon klasszul sikerült sorozat második része csalódás. Mert nem mindegyiké. Csak a legtöbbé. Jobbára azért, mert ha az első rész szemlélete, technikája, hangvétele, humora, brutalitása, színvilága, szagvilága, romantikája, naturizmusa, bármilyen nagyot üt, azt a második rész csak tovább viszi, visszahozza, hozzá a legritkább esetben tesz. A szereplőket már megismertük,  a szemléletet, a hangvitelt, a humort, a brutalitást, a színvilágot, satöbbit is, mindent. Immár nem a ráismerés, a feldolgozás, befogadás a munkánk, hanem a visszatérésé, a bólogatás öröméé. Ezért nem szokott akkora hatása lenni a másodikoknak.

Azt mondják, gyerekként sem jó másodiknak lenne. Az elsőé az összes babér. A másodiknak jut a megszokás és a sokan lettünk-stressze. A harmadiknál már lenyugszanak a kedélyek, ott visszatér az öröm és az önfeledtség.

S váltig azon gondolkodom, amikor Eszter lányom után két és fél évvel megszületett Gergő, rá is igaz volt-e a fenti tétel? Harmadik gyerek nem lett. Illetve lett, de egészen más felállásban, nem is tőlem van, nem is az édes gyerekeim anyjától... Á, komplikált, és itt nem vezet semmire.

Ebben a részben tehát a borzalmak, a kegyetlenség, a szenvtelenség, az értelmetlen pusztulás tobzódik. Nem mintha nem lett volna belőle elég az első részben. Azt láthatjuk, hogy külső kapaszkodik, törvények, következmények nélkül miként süllyed a sárba az emberi lét, hogyan szűkül egyedül a túlélés céljára az élet egésze. Ráadásul a történések idején tél van, hideg, fagy, élelemhiány. Meg semmi más... Mármint a halálon és a pusztuláson kívül.

S ezért irtják egymást a szereplők, egyszerűen, csúfan, élvezettel, kényszerből, ahogy lehet, mindenhogyan.

Csak valahogy az egésszel nem történik semmi. Van élet a szekéren, tánc, muzsika, társasjáték, verekedés, kiáltozás, ihaj-csuhaj, csak éppen egy helyben áll. Nem mozdul egy tapodtat sem. Úgy ötszázötven oldalon keresztül. De egyelőre azt jegyezd meg, hogy van rajta élet.

Emígyen a könyv első része bemutatta, hogyan omlik össze, hasonlik meg önmagával három nap alatt egy ország. Emez a féltégla meg részletezi, ha nem is ugyanazt, de majdnem.

Ami miatt mégis olvastatja magát a haccá' oldal

az nem más, mint a szerző íráskészsége. Bizony! Az íráskészség, amit az első részből hiányoltam. Illetve nem is annyira hiányoltam, inkább azt mondtam, Obertone úr nem szépíró. Hanem írt egy majdnem teljes mértékben a fantáziájára hagyatkozó dokumentumregényt. (Az utóbbi mondatom nem ellentmondás, mindössze hajadzik Bán Mórnak a borítón levő zseniális ajánlására:

DERMESZTŐ JÖVŐKÉP A JELENBŐL.

Az első kötet egy fantasztikus, hátborzongató eseménysor eléggé sután megírt, mégis pöpecül olvasmányos leképzése volt. Sem a dramaturgia, sem a szereplők lefestése, sem a stílus nem volt igazán a helyén, ám meg kell hagyni, úgy összességében az egész mégis működött.

Nos, jelentem, a két kötet között a szerző minden bizonnyal beiratkozott egy kreatív írás-tanfolyamra. A helyükre kerültek a dolgok. Dramaturgiailag is, a szereplők lefestésében is, stílusban is. Vagy mi... Az egy más kérdés, hogy most viszont a kötet egészének célja nem teljesen világos. Viszont olvasni egyáltalán nem feladat. Sőt! De az olvasást most nem követi a fogvacogós aztahétszentségitneki!-érzés, ahogyan az az első kötet esetében volt. Olvasunk egy dermesztő disztópiát, egy borzalmas jelenetekkel operáló kalandregényt, ami a mindennapjainkat messze nem érinti meg annyira, amennyire az első kötet tette.

Ezért ez a kötet annyira nem áll meg, amennyire az első megállt. És nem csupán azért nem, mert ez egy második kötet, hanem azért sem, mert nincsen saját üzenete. Ami üzenete van, az nagyon-nagyon fontos, de az az üzenet már benne volt az első kötetben is. Semmi hozzáadott értéket nem olvashatunk most. Összefoglalva: a Gerilla második része egy nagyon olvasmányos, izgalmas, véres, trutymós regény, sokkal jobban megírva mint az első része, de sokkal kevesebbet mondón. Egy letehetetlen majdnem semmiség, ami rengeteg tanulsággal bír, és aminek a lehetőségét mindenképpen érdemes lenne számításba venni. De nem fogjuk. Amíg a migráció kérdése pártpolitika, amíg elképesztő tömegek vitatkoznak mindkét oldalról a tegnapi barátságos ír-magyar futballmérkőzés térdelős-füttykoncertjén, addig biztosan nem. De ez vajon mitől változna, ha nem éppen attól, amit Obertone ír? Igaz, akkor ár késő.

És képzeld, most ennyi az értékelésem. Komolyan!

 *

KRITIKÁK A KÖNYVRŐL:

• Magyar Hírlap, Pataki
• Pesti Srácok, Bozóki Balázs

 AJÁNLOTT IRODALOM: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta tragikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 

AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM: 

• Réti László: Európa falak mögött
• Réti László: Európa halála
• Laurent Obertone: Gerilla – Franciország végnapjai

 *

Kárpátia Stúdió, 2020, 592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155374517 · Fordította: Ofella Balázs

6/10

2021 június eleje, tegnapelőtt volt az Ebihal Büfé nyárnyitója, fincsi volt a Pilsner, de még mindig nem a saját bringámmal tudtam menni, kölcsönözni kellett egyet, a kis Hauserem ma lett készen.

Nem véletlenül hallgatag a név. Sajnos nincs mód sokat beszélni róla. Azt már Vaszary Gábor is elárulja az előszóban, hogy a szerző mindössze huszonhárom évet élt. Azt már nem, hogy akkor öngyilkos lett. Még azt sem, hogy nem csupán író volt, hanem színésznői is. S azt sem, hogy a könyve csak posztumusz, vagyis a szerző halála után jelent meg. Illetve könyvei, mert van neki egy másik is, Házasság nem fontos címmel.

Az utóbbi adatok a Prusi dosszié nevű oldalon találtam. Prusi vagyis Prusinszki István elmondja, hogy a Farkasréti temetőben sétálgatva tűnt fel neki egy sír, s főleg az, mennyire fiatal a felette álló kőbe vésett alak.

Lépjünk csak közelebb, nézzük meg jobban az arcát!

Huszonhárom év! Egek! Ötvennégy vagyok. Az édesanyám életére kapott éveinek a számát idén pont megdupláztam. Keréky Anna Mária viszont őt is beelőzte négy évvel. Igaz, Anyu akart élni, azért küzdött hét évig a leukémiával. KAM a saját kezével vetett véget az életének. Nagyon szomorú!

A könyv és Vaszary Gábor

Azon kívül, hogy készítette a grafikáit, Vaszary Gábor írt egy előszót a könyvhöz. Azt írja, hogy nem segített az írásban, az elkészült mű teljes egészében a szerző munkája.

Olyanféle szerepet töltök be itt be, akár a rendező, ha egy színdarab kéziratát a kezébe veszi: átnézi, egységesebbé teszi, esetleg húz belőle, anélkül, hogy evvel  kisebbítené az író munkájának az értékét.

– mondja, állítja a neves szerző az általa írt előszóban. Fontos, hogy mondja. Azért fontos, mert a könyv stílusa, humora bizony elég erősen hajlik Vaszary stílusára, humorára.Olyannyira, hogy a könyv egyik értékelője, Aczeoba az írta a moly.hu-n, hogy az Egy férfi, aki nem akar az egyik legjobb Vaszary-könyv.

Nem tudom, nem derült ki számomra, milyen kapcsolat, viszony volt kettejük között, volt-e egyáltalán bármi is. Ha nem arról van szó, hogy nagy szellemek ha találkoztak. Mindössze tizennégy év különbség volt kettejük között, Vaszary javára. Vagy hátrányára. Ő volt az idősebb. KAM 1934-ben halt meg. Akkor, amikor Vaszary talán legnagyobb sikere, a több millió példányban eladott, háromszor is megfilmesített Monpti megjelent. Vagyis kisesélyes, hogy KAM ismerte Vaszary munkásságát.

Ennek ellenére, amíg meg nem találtam a fotókat a sírjáról, és el nem olvastam Prusi blogbejegyzését, meg voltam győződve, hogy a KAM Vaszary álneve. '36-ban viszont nem tudom, mi indokolhatta volna, hogy a regény ne az ő nevén jelenjen meg.

A történet

Voltaképpen bot egyszerű. Adva van egy tizenéves kislány, bántalmazó (ma így kell mondani) családdal. Az agresszív édesanyja hamarost meghal, az apja egy mostohaanyát hoz a házhoz, s az új asszony mellett elhidegül a lányától. A leányzó hamarosan válaszút elé kerül, és nyakába veszi az utat, elhagyja a családját.

Akarna dolgozni, de nem talál munkát. Illetve amit talál, ott a végsőkig kihasználják. A lány férjet keres magának. Olyan férjet, akit szerethet, aki szereti őt és aki mindenekelőtt pénzes és nem zsugori. Nehéz ügy.

A könyv ki nem mondaná, de a lány gyakorlatilag elkurvul. Gátlástalanul leveszi a körülötte legyeskedő férfiakat, s a levevés, erre hamarosan rájön, a teste nélkül nem fog menni.

Mindazonáltal KAM olyan finoman, könnyedén, árnyaltan kezeli a Rózsika elkurvulását, hogy az olvasó csak szép lassan ocsúdik fel, miről is van szó, s hogy  helyzet nem is annyira jópofa. S hogy a leányzó, meg ami történik vele az nem is annyira szórakoztató. Vagy ha szórakoztató is, mégis tragikus.

Az üzenet

Van? Nincs? Akad? Vagy ne is keressük?

Érdekes kérdés. A regény elsősorban szórakoztató. Ebből a szempontból teljesen mellékes kérdés, hogy Rózsika végülis szimpatikus szereplő-e vagy sem? (Egyre kevésbé.) A kérdést legalább két úton közelíthetjük meg.

Az egyik olvasat: a hárommillió koldus országában mit tehet egy szegény, szerencsétlen, háttér nélküli gyereklány, mint hogy támogatót keres. Bármilyen módszerrel, akármilyen úton. Az erkölcs semmilyen szinten nem foglalkoztatja. Az foglalkoztatja, hogy ne legyen folyton éhes, és lakni tudjon valahol. Meg hogy legyen ruhája, amit felvesz. Persze minél szebb. Ennek megvalósulásáért nem rest akár ás országban is szerencsét próbálni (pasit fogni).

Rózsika nem élvezi a pasifogás velejáróját. Számára a szexualitás semmilyen, a pasifogás velejáró eszköze. Szegény teremtés!

Mert szép, csinos nő, akad nem egy kan, aki szemet vet rá, Rózsika húzza is le mindet, de férj-alapanyagnak egyik sem megfelelő a számára. Vagy ha megfelelő lenne, annak meg ő nem kell..Vagy ha kell is, csak kishúg, még inkább unokaként.

Ebben az olvasatban Rózsika áldozat, az élete egy merő kényszerpálya. Nincsen más lehetősége, csak amerre elindult. Egy út van előtte, nincs lehetősége mást választani.

A másik olvasat: az alapvetőn lusta, léha, könnyed erkölcsi leányzó rájön arra, mi a legegyszerűbb módja annak, hogy ne kelljen nap mint nap robotolnia valami állati unalmas, lélekgyilkos munkában, s miután megalkuszik ennek hátrányaival, ebbe öli a munkáját. Nem lesz ugyan klasszikus értelemben prostituált, de a gyakorlatot nézve de. Az általa képviselt gyakorlatot azért sem tekinthetjük kikerülhetetlennek és szükségszerűnek, mert akkor az akkori Magyarország a másfél millió kurva országa lett volna.

A könyv szót sem ejt a nyomor erkölcsös viselésének az útjairól és a tisztesség árának a pozitívumairól, Ezen a ponton félrevezető. A kedélyessége ezért csalárd. Ráadásul a beteljesült véghez is egy ordenáré, vaskos hazugság révén jut.el. S mit ér az olyan kapcsolat, amelynek hazugság és érdek az alapja?

Rózsika egy rettentő unszimpatikus, sekélyes, felszínes, hazug kis kurva.

Még az üzenethez tartozik Rózsika szexista, negatív véleménye a férfiakról. Legyint az emberiség ötven százalékára. Hogy mind ugyanolyan és mind milyen. Lehetne tréfás is, de amikor ez feltűnt, akkor már nem tudtam nem arra gondolni, hogy KAM saját magát írta meg, és mert ilyen lett az élete, ezért öngyilkolt ilyen nagyon fiatalon. (A tévedés jogát fenntartom!)

S közben az is járt a fejemben, hogy Svájcban élő Ofi barátommal a múlt hét szerdáján borozgattunk, hármasban, Szerelmetesfeleségtársam, Ofi és én. Ofi mesélte, hogy egy nagyon kedves ismerőse átment „sugar daddy”-üzemmódba, és nagyon kedélyesen sorra teszi magáévá a pénzre és egyebekre rácuppan nőnemű egyedeket. S a fenomenális, számban is jelentékeny sikereiből kiindulva az egész női nemre való tanulságot vont le. Ofi szerint ritka intelligens ember, és az intelligens emberek egyik legfőbb tulajdonsága, hogy képesek az eseményekben, történésekben meglátni a mintázatokat, és a mátrixot nagyon könnyen alkalmazni tudják egyéb esetekben. Sugardaddy nagyon sommás következtetése: a nőket elsősorban a pénz érdekli, másodsorban a férfi nemiszerv és minden más csak ezután következik.

SzFT-vel mi hevesen tiltakoztunk, hogy nadeOfinekedisvanfeleséged, mire ő mondta, hogy igen, Sugardaddynek ez gondot is okoz, mert az ő felesége nagyon-nagyon nem illik bele a mátrixba. De Ofifeleségtől eltekintve vaskosan áll a tétel, őt ebben megingatni nem lehet, kivétel a szabály alól, ami, ugye, csak erősít.

Ofi ráadásul helyeslőleg bólogatott Sugardaddy aximómájára. Erre mi még hevesebben tiltakoztunk, mire Ofi mondta, hogy nincsen elég tapasztalatunk. Mire SzFT megjegyezte, hogy neki aztán végképp csekély dugni való nője volt. A közös nevező abszolút hiánya miatt inkább töltöttünk még egy borocskát és más témák felé eveztünk.

Erre egy női író megerősíti Ofi és Sugardaddy törvényerőre emelt megfigyelését. Katasztrófa!

Az élvezeti érték

Változó. Ahogyan kezdődik, az azonnal és nagyon megfogja az olvasót. Nem csupán a humora, hanem a tragikuma miatt is. Mert a szerző nem csupán nevettetni akar. Nem úgy ír.

A lendület nekem a könyv közepéig tartott. Addig felettébb tetszett. S akkor egy kicsit unni kezdtem Rózsika próbálkozásait a pasikkal, a pénzzel, kezdett irritálni az erkölcstelensége, a hazugságai, a játszmái, s hogy mindig ugyanolyanok.

Vaszary az előszavában kicsit elspoilerezte a regényt végét. Túl nagy ókumlálást nem igényelt, hogy előre meglegyen a tippem a megoldásra. De azért ha már odáig eljutottam, érdekelt, hogy igazam van-e? Igaza volt, de a megvalósítása olyan hirtelen, összecsapott, súlytalan és semmilyen, hogy csalódással tettem le a könyvet. S nem értek egyet a moly-os olvasótárssal: nem ez Vaszary legjobb könyve.

 Nova Irodalmi Intézet, Budapest, 1935, 224 oldal

6/10

2021 május leges legvége: ma van a lányom születésnapja, tegnap volt a tizenkettedik házassági évfordulónk, és van még meglepi a tarsolyban, de arról még nem szabad beszélnem.

  

A kemény fedeles könyv előszavában az író, Kiss Ferenc elmeséli, hogy valakitől kölcsönkapta valamelyik szépirodalmi feldolgozást. Ami nem akarta őt elengedni, izgatta, bizgette a fantáziáját, írni kezdte a képregény forgatókönyvét, s közben megkeresett több rajzolót, akarnának-e részesei lenni egy ilyen többstílusú, egy témájú projektnek. Akartak.

A rajzolók, alfabetikus sorrendben: Sarlós Endre, Sváb József, Szendrei Tibor és Tebeli Szabolcs. Ilyen a fizimiskájuk, ha az bármit mond is. A fotók sorrendje az alfabetikát követi, azzal a kiegészítéssel, hogy az első kép Kiss urat ábrázolja.

Maga a könyv impozáns. Kemény fedelesnek kell elképzelned, így stabil, fűzött kiadványról van szó. A borító festménye kézben tartva még meggyőzőbb. A mérete valamivel nagyobb mint egy A4-es lap. Nem mértem le, de széltében, hosszában úgy két-két centivel. A belseje is szépen megálmodott, jól nézhető, gyönyörű a színezés és a nyomat is.

A történetet Kiss Ferenc feldarabolta. Ahogyan a Seuso-kincs (a Seuso név egyébként a kincs egyik darabjáról származik: a felirat ezzel a névvel illeti a tulajdonost, persze rómaiasan ebben a formában: Sevso) felbukkanásának a kronológiája adja. Ily módon négy részre bomlik a képregény sztorija

1. A Római Birodalomban történő események. (Szendrei Tibor)
2. A XIX. századi események. (Sváb József)
3. A második világháború ideje. (Sarlós Endre)
4. A szocializmus Magyarországa. (Tebeli Szabolcs)
   

Az egyes részek mögötti zárójelben annak a grafikusnak a neve áll, aki az adott korszakról szóló történetet rajzolta.

Ideáig minden rendben. Vajon így is marad? Ennek megítéléséhez két dolgot kell megvizsgálnunk, egyet pedig szem előtt tartanunk. Lássuk az utóbbit. Kiss Ferenc is felhívja arra a figyelmet, hogy mivel a történet egésze korokon át ível, nincsen egy adott főszereplője. Illetve a főszereplő maga a kincs, de hát, ugye, az elég passzív jelenség.

Ami kérdéses:

1. Az adott korokban történtek, a történet mozaikjai a végén kiadnak-e egy teljes, összefüggő képet?
2. Az egyes részek képi megformálása mennyire plasztikus, érdekes, megkapó?

ÖSSZEÁLL A MOZAIK?

Össze. Hibátlanul. Csak az arányok csúsztak el, nem is picit.

• A római korról szóló rész egyfajta bevezető, amely értelmet minden későbbi történésnek. Nyolc oldal.
• A XIX. századi történet megrázó, s a kinccsel való kapcsolata ügyes, csavaros. Kár, hogy csak hat oldal.
• A második világháborús szösszenet kapcsolata a fő csapással számomra eléggé mondvacsinált és laza lett, a befejezése pedig teljes hökkenet. Az érthetetlen befejezetlenség miatt. Szintén hat oldal.
• A szocialista Magyarországon játszódó rész szervesen kapcsolódik az eddigiekhez, mégis, ezzel elégedetlen lettem. Negyven (!) oldalról van szó.

Itt lassítok egy picit, mert indokolnom kell. S hangyányit előre is ugranom a következő alcím témájára.

Mert negyven oldal, magától értetődik, hogy sokkal több szereplős és cselekményesebb mint az előző szakaszok. Ezzel, bár fura, tán még nem is lenne baj. A baj az, hogy nekem teljesen simán összekeveredtek a szereplők. Tudod, hogy ki kicsoda? (Itt ugrok előre egy cseppet.) Sajnos ennek kigubancolásában a rajzok sem voltak magától értetődőn a segítségemre. Ahogyan a történet túlbonyolítottá vált, úgy a rajzolt szereplők sem bírtak egyedi jelleggel. S ez viszont a megértés rovására ment, ráadásul ezen epizód hossza miatt nyalogatta a közömbösség határait. De mert a kincs történetének nincsen ott vége, ahol a képregény véget ér, így nem egy felvitt hangsúly, hanem csupán egy kitartott „mmmmm”-el ér véget a képregény.

A KÉPI MEGFORMÁLÁS

– Ízlések és ficamok – szokta mondani Szerelmetesfeleségtársam, akivel a mai napon vagyunk tizenkét éve házasok.

A tervünk szerint Debrecenbe mentünk volna egy hosszú hétvégére, de a védettséginek hazudott oltási balhé miatt a Római part lett belőle, hogy legalább ezen a napon ne otthon főzőcskéjjünk. De ott is ugyanúgy szerettem őt mint ahogyan a második pillanattól szakadatlanul.
– Tudod, tizennégy éve vagyunk együtt [mert nem azonnal vettem feleségül, a közös lakhatás volt a prioritás], de egy pillanatát sem bántam meg! Kritikus év ez a tizennégy: az összes előtted levő feleségem [egy] a tizennegyedik évben közölte velem, hogy abszolút szuper pasas és ember vagyok, de nem kellek neki. Tehát figyelj oda, mit mondasz idén!
– Hát Morzsám, tőlem ilyet nem fogsz hallani!
Ámen!

Úgy általában is a magam véleményét szoktam írni, és egy pillanatig sem gondoltam, hogy azt kifejtve megmondom a visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen überfrankót, a rajzokra a szubjektivitás sokkal erőteljesebben, hatványozottan vonatkozik.

De még mielőtt, azelőtt az íróról néhány szót.

KISS FERENC 1966 óta képregény-gyűjtő. Majd elmondhatta, hogy tanítványa lett a magyar képregények ellentmondásos, egyeduralkodó írójának, Cs. Horváth Tibornak. CsHT halála után gyakorlatilag ő lett a magyar képregények írója. Staféta a kézben. Egy darabig.
Vagyis nem olyan játékos, akinek most magyarázzák a szabályokat, látott már focipályát belülről és semmi gondja nincsen sem az állóképességével, sem a labdakezeléssel.

SZENDREI TIBOR (római kor)
Szerelem első látásra. Mármint nem a grafikus, a férfi, hanem a művei. Annyira önmagukért beszélnek, hogy nagyon nincs is mit hozzátennem. Kidolgozott, precíz, dinamikus, kifejező rajzok, szempontok. Nem akarja senki stílusát követni, meg van a magáé, s ez nekünk, olvasóknak egyszerűen nagyon-nagyon jó.
Nem láttam/olvastam még más képregényét, csak a neten néztem körbe, mi mást csinált még, de konzekvensnek tűnik a minőségében az úriember. 

• 
• 
• 

SVÁB JÓZSEF (XIX. század)
Az ő munkája stílusában hajadzik Szendreiére, de, hm, hogyan is mondjam... Nem jó szó, hogy kevesebb a részlet, mert olyan épületeket, utcaképeket rajzol, hogy megszólalnak. De mégis, (tudod, nagyon-nagyon szubjektív vagyok!) egy hangyaférfinemiszervnyit nekem kevesebb volt benne az élet. A hangsúly hangsúlyozottan nem a kevesebb, hanem a hangyastb szón van. Az a kép, amely az apa fájdalmát mutatja be, nekem a valóságban is üvöltött, itt bent [a blogíró a koponyájára mutat], és az előző képkocka még inkább aláhúzza az elementáris, szívből jövő, állati fájdalmat. Minden, de minden benne van abban a képkockában. Az ábrázolás annyira megrázott, hogy abba kellett hagynom az olvasást, és le kellett kicsit tennem a könyvet.
Bravó, Sváb úr, kalap leemel, derék meghajol, hálás szív a tenyéren kinyújtva!

Sváb József munkáit tekintve is teljesen szűz voltam eddig.

 

• 
• 
• 

SARLÓS ENDRE (második világháború)
Nos, ő az, akit nem kell bemutatni. A magyar képregény világának egyik, szerencsére ma is élő öregje, dojenje. A rajzaival gyerekkoromban nehezebben barátkoztam meg, Korcsmáros, Zorád, Dargay, Fazekas simán beelőzte, de azért mindig szerettem amiket csinált. (Most meg arra gyúrok, hogy összegyűjtöm az újra kiadott munkáit.)

Sarlósnak nagyon egyéni stílusa van. Kicsit ki is lóg ebből a könyvből. De egyáltalán nem rossz értelemben. Sarlós rajzai inkább festmények.

Akkor jöttem rá, hogy miért volt hiányérzetem ennek a szakasznak az olvasásakor, amikor lapozgattam, hogy melyik kockát fotózzam le. Az volt a baj, hogy mindegy melyiket. A mindegy volt a baj. Mert nincsen kiemelkedő, hangsúlyos, torkon ragadó, kiemelkedőn gyönyörködtető. Nem tudtam eldönteni, vajon a történet nem hozta ki a szerzőből azt a csettintésnyi pluszt, vagy a plusz hiánya tette laposabbá a harmadik történetet.

 

• 
• 

TEBELI SZABOLCS (szocialista Magyarország)
No, vele vagyok legnagyobb bajban. S vele leszek a legszubjektívebb. Már csak azért is, mert vele van leginkább tele a könyv. (Tudod, negyven oldal.)
Ahogyan fentebb írtam, a gabalyodó történet szereplőinek a jól elkülöníthetőségében nem nagyon segít a rajzoló ábrázolása, így a gabaly követhetőségében sem. Másfelől nekem nagyon Janus-arcú a stílusa. Voltak olyan képei, amelyek lenyűgözők. Ezekből fotóztam párat, dicséretül. Az utcák, a hátterek ábrázolása Tebeli esetében egyszerűen lehengerlők. Az emberábrázolások viszont vagy igen, vagy nem. A mozdulatok, mozgó testek, testrészek kifejezésében éreztem valami esetlegességet. Még csak nem is modorosságot, hanem inkább technika-hiányt. Hogyan is mondjam...? Talán az a legkifejezőbb, hogy számomra nem éltek a mozdulatok. Már majdnem, de a majdnem inkább nemet jelent, hiába ismerem a fél pohár víz szemlélésének a példáját.

Tebeli Szabolcs egyéb munkáit nem ismerem, belőle is műveletlen vagyok.

 

• 
• 
• 
• 
• 

ÖSSZESSÉGÉBEN

nem nagyon tudok mit mondani. Egyáltalán nem bántam meg a rá szánt időt, s miközben kimondhatatlanul értékelem a generációk összefogását a cél érdekében, a végeredmény mégsem ragadott sem tokon, sem szíven, sem esztétikailag, sem érzelmileg, sem a kalandfaktort illetőn. S mert csettintéssel elismerhető a könyv mint kiadvány, ebben benne van az is, hogy bizony nem olcsó. Ezért annyira nem rohanok megvásárolni. De az első két grafikus teljesítménye miatt ha valahol szembe jön velem, félre nem állok, s mondjuk a jelenlegi árának a negyven százaléka már lehet alku alap.

 

Vitanum, Budapest, 2019, 64 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150068985

6,5/10

2021 májusának a vége. Van még ünnep ebben a hónapban: holnap születik a sok éve született elsőszülöttem, a lányom. Ma meg bezavart a Római partról egy-két zápor: amióta hazaértünk, süt a Nap rendületlenül. De ma a lízingelt lányom cangájával voltam, mert az enyém szervizben dekkol: őszintén remélem, hogy legalább olyan jó lesz, mint a mai canga! Megnyugodtam egyébként: kezdtem félni, hogy az én állóképességem rongyolódott le annyira, hogy már a lányokkal is alig tudom tartani a tempót, közben csak a bringa amortizálódott sok ponton.

Amikor még nem voltam pária, és boldog kíváncsisággal barangolhattam a könyvtár polcai között, akkor már volt a kezemben a könyv. Nem győzött meg, volt más, ami sokkal jobban érdekelt. Akkor csak belelapoztam, de nem ragadta meg a figyelmemet a rajzok naivitása, gyermekszerűsége.

Most, az előzőek után kicsit csüggedten fogtam bele. Reménykedtem, mert a fülszöveg igen sokat mondó.

Az utóbbi évtizedek legnagyobb hatású és legsikeresebb felnőtt képregénye egyszerű, mégis szívhez szóló képi és nyelvi világgal mutatja be az iszlám forradalom sújtotta Iránt egy kislány szemszögéből.

[...]

Korunk egyik legeredetibb és legújszerűbbnek ható memoárja.

Ígér fűt-fát a szöveg. S csak szemelgettem belőle. Az ember gyereke előre nyalogatja az ujjait. Még akkor is, ha az előző könyvek alapján már jócskán tele van tapogatózó óvatossággal.

Kitárom az aduászt: a fülszöveg nem hazudott. Egyáltalán. A képregény valóban egy rajzos önéletrajz. S valóban egyedi, sajátos, kedves és megdöbbentő. Itt akár be is fejezhetném, és joggal elvárhatnám, hogy iszkirizz a könyvért valamelyik könyvesboltba (tudatos az egyes szám, mert legutóbb egyben jelent meg a két kötet), oszt' olvasd és nézd mihamarabb, nosza, uzsgyi, egyik lábad itt, a másik ott!

De azért ennél szokásom szerint sokkal szószátyárabb leszek.

A SZERZŐ NÉNIRŐL

A hölgy majdnem egyidős velem. Konkrétan két évvel fiatalabb nálam. Én '67-es vagyok. Na, hány éves a kapitány? A Persepolis első két része (mert van neki harmadik-negyedik is a Wikipedia szerint) 2000–2001-ben jelent meg első ízben. Vagyis a szerző néni harmincegy éves korában. Akarod tudni, hogyan festett akkoriban?

A harminc körüli hölgynek bőven volt mire visszaemlékeznie. Sajnálatos módon. Mert nem csupán a gyermekkorára emlékszik, hanem mindazokra a történelmi eseményekre, amelyek a hazáját a nagyon sok szempontból a béka segge alá utasították. (Erről később mondok még ezt-azt.) A szelíd mosolyú hölgy gyermekkorában patakokban folyt a vér a hazájában, Iránban, és éppen amikor eszmélni kezdett, akkor valósult meg A szolgálólány meséjének iszlám verziója náluk, de telibe viszonozva ám!

Mindenképpen el kell mondanom, hogy Marjane nem zárványosodott a múltjába, korántsem mondható el róla, hogy Irán-mániákus lenne. Képregényt a Persepolis után, úgy tűnik, csak egyet rajzolt (iráni nők beszélgetnek a szexualitásról), de megcsinálta a Persepolis rajzfilm-változatát, majd rendezett három filmet:a Szilvás csirké-t, A hangokat és a Radioaktivitást. Az első egy perzsa mesébe oltott XIX. századi, romantikus vígjáték, a második egy fekete horror-komédia, a harmadik pedig  egy Marie Curie életéről szóló film. A csirkéset tartják leggyengébbnek. Én még egyiket sem láttam, de a Persepolis, a Csirke és a horror már ott figyel a tévébe dugott pendrive-on. Vagyis a hölgy nem tétlenkedik.

A TÖRTÉNETRŐL

Irán, XX. század. Iszlám, korlátoltság, háború Irakkal, diktatúra, csador, burjánzó szakállak, elvetemülten korlátolt nyugatellenesség. Követhetetlen káosz. Valami egészen más világ. Miközben nagyon hasonló. Még az is következik belőle, hogy a diktatúrának vannak fokozatai. Vannak, akik manapság Magyarországra is diktatúrát mondanak. Ilyenkor a fejemet vakarom, mert éltem a hetvenes-kilencvenes évek Magyarországán. De nem éltem az ötvenes években, és nem éltem a negyvenesben. És nem éltem Iránban. (Mondjuk egyiket sem sajnálom.)

Ha leegyszerűsítem, van diktatúra, ami idegesítő, van, amelyik nyomasztó, van, amelyik félelmetes és van, amelyik halálos. Irán az utóbbivá vált. Egy viszonylag normális társadalomban fundamentális vallásosok vették át az uralmat, és a hatalom a mindennapos társadalmi erkölcsöt is megrendszabályozta, a legdurvább módszerekkel megkövetelte.

(Ki gondolta akkor még, hogy a liberalizmus is fasizálódhat, és az egyéni emberi jogokra hivatkozva ráerőltetheti a szélsőséges, kisebbségi véleményét a többségi társadalomra, fittyet hányva a demokrácia legelemibb törvényszerűségeire.)

Marjane ebben az Iránban él. A szülei értelmiségiek, nem tartanak a rendszerrel, de mint mindenki más, kénytelenek a túlélésre játszani. Amíg lehet, kiveszik a maguk részét a rendszer kiépülésének való ellenállásból, de ahogyan durvul a helyzet, úgy lesznek egyre passzívabbak. A család tagja még a mulatságosan szabadszájú nagymama.

Mivel Marjanet a szülei önállóságra, őszinteségre nevelték, a kialakuló rendszer rettentő veszélyes a tizenéves lányra nézve. Mert ami a szívén, az a száján. Az ilyen rendszerek azonban nem viselik el az őszinteséget, még kevésbé az önmagukkal való szembenézést. Még egy kislány által sem.

A szülők úgy döntenek, Európába, Ausztriába menekítik a gyermeküket, egy családtaghoz. Marjanet kényszerűen megy. Akkor tizennégy éves. S Ausztriában megtapasztalja az idegen-lét mélységeit. Olyannyira, hogy komolyan vágyódik vissza, a szülőföldjére, nem csupán a szülei után.

AZ ELBESZÉLÉS STÍLUSÁRÓL

Mert itt van a kutya elásva. Azon felül, hogy már maga a műfaj is szokatlan (képregényes önéletrajz a Távol-Keletről), a hangneme még szokatlanabb. S a társított kifejezési forma még inkább az.

Ide a rozsdást, hogy ha az arab világról van szó, akkor tizenkettő egy tucat a legtöbbünk számára. Ami arrafelé nem Izráel, az arab. S ha arab, akkor szakállas, kiszámíthatatlan, kegyetlen, burnusz alá rejtett kés, semmi humor, tömény, kérlelhetetlen, erőszakos és elnyomó vallás. No, meg az olaj.

Aztán kénytelenek vagyunk azzal szembesülni, hogy az irániak perzsák. Akik az arabokkal kölcsönösen nem kedvelik egymást. Akik nem mind vallásosak és pláne nem mind fundamentalistán azok. Nos, és a legmeglepőbb: akik ugyanolyak emberek, mint mi vagyunk. Vannak álmaik, szeretik az övéiket, vágyják a szabadságot, humoruk van, fájdalmat éreznek testileg is, lelkileg is, s értelmetlennek tartják a vallásos követelményeket, a voltaképpen céltalan háborút, nehezen viselik a szájkosarat és az ostoba értelmetlenség szájkosarát. Ez az egyik meglepő a kötetekben.

A másik, hogy mindezt egy perzsa hölgy rajzain keresztül ismerjük meg. Már az is, hogy rajzokon keresztül. A muszlim nem ábrázoló vallás, jobbára csak ornamentikát használ. A szerző pedig rajzzal mesél.

A rajzai egyszerűek, némileg gyerekesek, naivak. Első pillantásra túl egyszerűek, nagyon fekete-fehérek (szó szerint is, mert nincsen szürkeárnyalat), sablonosak. Én párszor emiatt is tettem vissza a könyvtárban a polcra őket.

Hogy értsd, mire gondolok, néhány példa.

• 
• 
• 

Azonban a drámai képeken megjelenik valami olyan plusz, amitől az ember torka elszorul, s az a bizonyos zabszem sem fér be amoda. Amiben benne van minden embertelenségek iszonyata, minden erőszak borzalma.

• 
• 
• 
• 

Satrapi zsenialitása talán abban van, ahogyan az önkislány szemével nézett eseményekben teljesen simán, egyneműn keveri a semmitmondó, mindennapi eseményeket a feldolgozhatatlan kínzásokkal, vérözönnel, a hozzátartozói, eltűnésével, kivégzésével, a legjobb barátnője és családjának a házának a lebombázásával. S az élhetetlen viszonyok, iszonyatok között mégis mosolygunk. Ahogy Satrapi kimondja, a szenvedés, az iszonyat, a borzalom legalján már csak a halál és a nevetés marad. Lehet vele vitatkozni.

Persze csak akkor, ha már egy mérföldet megtettünk a cipőjében.

Nekem az volt a legmeglepőbb, hogy pár oldal után egyszerűen életre kelt a történet, élővé vált a cselekmény, a szereplők, az indítékok. De ezt úgy értsd, hogy képkockák sorozata különös módon filmmé lettek a képzeletemben. (Akkor még nem tudtam, hogy valóban készült is film a képregényből.)

Azt hiszem, külön tanulmányt igényelne a hogyan és milyen módszerekkel kezeli, hogyan viszonyítja egymáshoz Satrapi a drámaiságot és a humort ebben a képregényben. Mert a képregénynek kulcsa ebben van. S nem csupán, nem önmagéban a rajzok naiv zsenialitásában.

A MÁSODIK KÖTET

Mert ugye, két kötetről van szó (már amikor nem az egyben megjelent van a kezünkben). Az első kötet végén a főszereplő kislány elutazik Európába, mielőtt be- vagy inkább ledarálja a rendszer.

A második kötet ott veszi fel a fonalat, ahol az első elhagyta. S a legtöbb lap arról szól, mi történt Marjanival Európában, hogyan maradt egyedül, került az utcára, hogyan lett díler, és hogyan nem sikerült egyetlen kapcsolata sem. De főleg arról, mi történt, amikor visszament Iránba.

Önmagában nem semmitmondó, amit látunk és olvasunk. De, kérlek, érts jól, az első kötet feszültsége, nagy ívűsége után kicsit érdektelen, túl szűk mindez. Akkor válik újra igazán érdekessé, amikor Marjane visszamegy a hazájába. Van tehát egy szerkezeti hullámvölgy a dramaturgiában. Elvitathatatlan azonban, hogy a története így teljes. Nem hiányérzetem volt ettől, egyszerűen csökkent az érdeklődésem, hanyatlott a beleélésem.

Szinte szégyellem kimondani, főleg mert bármely rendszer minősége és előjele leginkább egyéni sorsokon, viszonyulásokon keresztül szemléltethető, de a második kötet első felének a története számomra némi érdektelenséggel telítődött. Az első kötet után valahogy hidegen hagyott a messze földre szakadt leányzó egyéni lelki görcseinek a taglalása. Értem én, értettem miért van, ami nincsen, s mi a dramaturgiai szerepe a történetben, mégis a tollat kell a vashoz viszonyítanunk, s jelentős az eltérés akkor is, ha mindkettőből egy-egy kiló áll a rendelkezésünkre.

De aztán a dramaturgia visszazökken, helyre áll a rendetlenség feszültségének a rendje.

S a végén csak néz maga elé az ember, mert a kérdések kérdése, a legnagyobb miért tarol mindent. Miért farkasa ember az embernek, honnan a vágy a másik feletti hatalomra, honnan a sátáni meggyőződés, hogy elvek kierőszakolásával, emberek megkínzása, legyilkolása jobbá teheti a világot? Honnan a bátorság, hogy megmondja bárki a másiknak hogyan kell élnie? S honnan a bátorság, hogy azt is megmondja, Isten konkrétan mit, milyen életformát vár el a másiktól?

Tudom én, hogy apróság az iráni borzalmakhoz képest, de a fenti mentalitás egyébként simán visszaköszön a manapságos Facebook-kommentek hangnemében. Egyértelmű, hogy az emberek döntő többségének az identitását az adja, mennyien értenek vele egyet. S nagyon szomorú, de a hangnemekből, megfogalmazásokból az is egyértelmű, hogy a legtöbben, amennyiben tehetnék, akár állami erőszakkal is szívesen kötelezővé tennék a maguk nézeteit.

Gondolj csak a covid dolgaira, az oltottak és nem oltottak feszültségére! Amit, mármint a feszültségkeltést, kenhetjük Orbán Viktorra, mégis emberek képviselik mindkét oldalt. Velem ugyan össze nem tudnál veszni ezen. Sem. Hiába van határozott véleményem róla. Is. 

Mit mondjak még befejezésül? Voltaképpen semmi mást: ha szembe jön veled a Persepolis, félre ne ugorj, el ne engedd udvariasan magad mellett, ragadd meg, nézd és olvasd! Megérdemli!

 

1. rész: Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2007, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639725126 · Fordította: Rády Krisztinaan
2. rész: Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639725348 · Fordította: Rády Krisztina

 8,5/10

2021 májusának a vége, négynapos hétvégénk van, de a covid-szarakodás miatt nem tudtunk elmenni a tervezett debreceni hétvégénkre. Viszont tegnap a földön fekve, napon aludtunk délután a Lupa-szigetnél, egy jó kávé és egy tűrhető sör után.

Nevesebb Farkas Henrikből kettő is volt, egy biológus és fizikus. A mi szerzőnk a biológus. Az utóbbinak is voltak publikáció, de ő könyvet nem írt. A biológusunk ellenben többet is. A Wikipedia ezt írja róla. 

Farkas Henrik (Temesvár, 1928. február 1. – Budapest, 2000. június 16.) biológus, muzeológus, ismeretterjesztő író, a biológiai tudományok kandidátusa.

Aktív éveinek a végén a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgató-helyettese^[1][2] volt. Az Élet és Tudomány című lap szerkesztőbizottságának tagja volt.^[3] Számos népszerű természetismerettel, főleg állatokkal és paleontológiával (őslénytan) foglalkozó könyvet írt, szerkesztett, illetve fordított le magyarra, amik több kiadást is megéltek.

Egyszóval a szakmája determinálja, legalábbis a természetrajz felé. A Fantasztikus természetrajz nagyon népszerű könyv volt a maga korában. Sorozatának az Univerzum Könyvtárnak talán legnépszerűbbje. Az Univerzum Könyvek a Kossuth Kiadó sorozata volt, negyvenhét kötet jelent meg a sorozatba válogatva. A könyvek tudománnyal foglalkoztak, de igen széles spalettán értelmezve a fogalmat: volt itt például csillagászattal, űrkutatással, geológiával, anatómiával, földrajzzal, genetikával, fizikával, biológiával, régészettel foglalkozó kötet. 

*

Farkas Henrik könyve mintegy előfutára volt Michio Kaku A lehetetlen fizikája című könyvének. Kakuhoz minden bizonnyal eljutott annak a híre, milyen jó ötlete volt ennek a magyar természettudósnak, úgy kb. huszonöt évvel az ő könyve után. Vagy csak nagy szellemek, ha találkoznak...

A világhírű fizikus sorra veszi a leghíresebb sci-fi témákat, és három kategóriába sorolja őket:

1. a hamarosan megvalósíthatók,
2. a majd egyszer megvalósíthatók
3. és a soha meg nem valósíthatók közé.

Meglepő, miket sorol az első két kategóriába! Ám ebbe most nem megyek bele, erre ott van a könyvről írt értékelésem. Érdemes elolvasni! Mindkettőt, a könyvet is, az értékelésemet is. :-)

Farkas Henrik nagyon hasonló módszerrel él. Vagyis inkább Kaku él nagyon hasonlóval mint Farkas Henrik. Bár az utóbbi nem kategorizál, csak ugyanúgy sci-fiket vesz alapul és megvizsgálja, mi minden lehetséges a témáik közül, minek van tudományos alapja, és minek nincsen. Csak ő nem elsősorban a fizika, hanem a természetrajz felől közelíti meg a témákat. Legalábbis ha az utolsó fejezetektől eltekintünk. A természetrajzi megközelítése természetesen evolucionista. A könyv megjelenésének idején máshogyan nem is jelenhetett volna meg. Illetve mai napság sem lehetne komolyan vehető, hiszen a kétes ámde aljas példamondat szerint: „manapság már nincsen olyan értelmes, tájékozott, művelt ember aki kételkedne az evolúció mára kétségtelenül bebizonyosodott és bebizonyított igazságában”. A könyv azonban még így, ennek ellenér is nagyon izgalmas és érdekes.

A alapul vett fantasztikus regények előhozása ötletszerű. Nem is a könyvek határozták meg Farkas Henrik kötetének a témáját, hanem többnyire a témái, hogy melyik könyvet említette meg. (Alant olvashatsz erről egy listát.) A megemlített szépirodalmi művek csak mintegy illusztrációi az általa felvetett témáknak. Milyen témáknak?  

Az alábbiaknak. (A tartalomjegyzék címei nem ezek, csak így tudni fogod, miről van szó):

1. Hogyan kezdődött az élet?
2. Mennyire értelmesek az állatok, avagy átvehetik-e egy napon a hatalmat? Animutok, delfinek, majmok, patkányok, hangyák, polipok és ősállatok.
3. A méretek bűvölete, avagy törpék és óriások, vagyis játsszunk ki mekkora lehet-et!
4. Az ember és a víz: sellők, tritónok, a kétéltű ember és a víz alatti város.
5. Supersapiens lesz-e az ember vagy kihalásra ítéltetett?
6. Megrendelt nemek, az örök élet és a klónozás.
7. A tudomány mint olyan.
8. A lélekről: hipnózis, a testtől függetlenül.
9. Robotok és androidok.
10. Ami lehetetlennek tűnik (mármint 1983-ban): láthatatlanság, faljárás, emberi másolatok, időutazás, párhuzamos világok.
11. Idegen bolygók emberei, avagy az idegenek és az ember hasonlósága. Lehet-e más alapja is az életnek mit a szén? Lehetséges az űrodüsszeia? A Nap halála.

Vagyis a földi élet keletkezésétől annak elmúlásáig, s ami közte van. A lista alapján egyértelmű, hogy Farkas Henrik nem marad a cipője kaptafájánál, gondolati kirándulásokat tesz a technika területére is, illetve a természet értelmezését nem aprózza el.

A mondanivalója könnyen követhető, érthető, a felvetései érdekesek, izgalmasak és racionálisak. Van ugyan néhány olyan megállapítása, elsősorban a fizika területét illetőn, amely felett elhaladt az idő, de ne felejtsük el, hogy egy a nyolcvanas években megjelent könyvet olvasunk, s némi iróniával azt mondhatjuk, semmi sem változik olyan gyorsan, mint a tudomány cáfolhatatlan tényei és törvényei. A könyv érdekességéből ez semmit sem von le.

Nagyon hosszúkássá válna ez a bejegyzés, ha részleteiben utalnék, mi mindenről van szó a könyvben. Nem is teszem. Talán elég, ha annyit mondok, hogy oldalról oldalra, témáról témára fogva tart, elgondolkodtat, informatív. Érdkes és leköt, anélkül, hogy a tudatlan olvasónak nagyon mélyen szembe kellene néznie önnön mélységes tájékozatlanságával. Nem véletlen, hogy a könyvsorozat alapvetően ifjúsági sorozat volt.  

A KÖTETBEN HIVATKOZOTT SZÉPIRODALMI MŰVEK

(Oldalszám, ahol a Farkas Henrik hivatkozik rájuk):

Szerző	Cím	Oldalszám
Aldani, Lino	Álomfilm	108
Ammon, F. H.	Lélekrablók	159
Aymé, Marcel	A faljáró	173
Beljajev	A kétéltű ember	92
Boulle, Pierre	A majmok bolygója	42
Bradbury, Ray	A ködkürt	54
Clarke, Arthur C.	2001 űrodisszeia	18
Clarke, Arthur C.	A jövő körvonalai	78,175
Clarke, Arthur C.	A Maracot-árok	89
Clarke, Arthur C.	A város és a csillagok	157
Clarke, Arthur C.	2001 űrodisszeia	166
Conan Doyle, Arthur	Mérgező övezet	61
Conan Doyle, Arthur	Challenger professzor kalandjai	80
Crichton, Michael	Androméda-törzs	136
Cummings, Ray	Lány az atommagban	78
Dnyeperov	Rákok a szigeten	163
Fast, Howard	Az óriáshangya	38
Golding, William	A Legyek Ura	210
Homérosz	Odüsszeia	110
Hoyle,Fred	A fekete felhő	81
Huxley, Aldous	Szép új világ	127
Jefremov	A kígyó szíve	189
Knight, Eric	Sam Small csodálatos élete	26,175, 176
Krizsanovszkaja	Varázsló	182
Lem, Stanislav	Summa techologiae	47,138, 175, 176
Lem, Stanislav	Decantor látogatása	158
Lem, Stanislav	Lymphater utolsó képlete	167
Lem, Stanislav	Csillagnapló	176
Madách Imre	Az ember tragédiája	177
Malabaila, Damieno	Mimete néhány felhasználási módja	176
Maupassant	A bal kéz	122
Merle, Robert	Állati elmék	31
Merle, Robert	Védett férfiak	128
Merle, Robert	Malevil	186
Nemes László	Mélyhűtött szerelem	23
Obrucsev	Utazás Plutóniába	34
Pangborn, Edgar	Angyaltojás	112
Porges, Arthur	A gömb	193
Sheara, Michael	Grenville bolygója	41
Simak, Clifford	A város	50
Stapledon, Olaf	Utolsó és első emberek	46
Swift, Jonathan	Gulliver utazásai	65,143
Szepes Mária	Tükörajtó a tengerben	180
Verne, Jules	Az örök Ádám	100
Vojszkunkszkij – Lukogyjanov	A fekete oszlop	80
Wells, H. G.	Az istenek eledele	71
Wells, H. G.	Az időgép	100, 177
Wells, H. G.	Első ember a holdon	39, 204
Wells, H. G.	Dr. Moreau szigete	119
Wells, H. G.	Elcserélt élet	159
Wells, H. G.	Világok harca	206
Zsoldos Péter	A feladat	156

 

Kossuth, Budapest, 1983, 220 oldal · ISBN: 9630921405 · Illusztrálta: Závodszky Ferenc

9/10

2021 májusának vége felé, oldódnak az ésszerűtlen korlátozások, bár még van belőlük jócskán, tán még munkahelyek is veszélyben lesznek miattuk.

Mégis csak ismételnem kell magamat, hogy érthető legyek. Számomra a képregények világa a hetvenes években nyílt ki, már amennyire a hetvenes évek Magyarországán kinyílhatott. Egyfelől és elsősorban a Füles jelentette a képregényeket, másfelől a havonta megjelenő Mozaik folyóirat, Dig, Dag és Digedag kalandjaival. Slussz. Könnyen átlátható világ volt, ugyebár, s én ezen szocializálódtam. Ebből fakadón számomra a képregények ma is és elsősorban Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, Fazekas Attila, Sarlós Endre és Sebők Imre nevéhez kötődnek. Azzal együtt, hogy ha nem is veszett módon, követve mindent, de próbálok valamelyest tájékozódni manapság is. Ami jobbára mindössze annyit jelent, hogy ha a könyvtárban járok (hát, manapság nem, nincsen diszkriminatív, védettséginek hazudott oltási igazolványom, hát nem mehetek be a kormányrendeletek miatt), mindig körülnézek a képregényes polcon. Előrebocsátom: a szokásos szuperhősös képregények és a gyerek-sztorik teljesen hidegen hagynak. Meg még egy csomó minden. Az előbbivel próbálkoztam, de csendben, békében elengedtem őket. Még Hellboy bírta nálam legtovább, de Spawn elolvasása érdeklődés hiányában elmaradt.

Tehát egyáltalán nem vagyok sem fan, sem naprakész. Még arra is évek múlva döbbentem rá, hogy a Sarlós- és a Sebők-képregényeket is újra kiadták, legalábbis jó párat. Mondjuk ezekre azért gyúrok.

A most következők miatt lehet kiakadni, kinek-kinek ízlése és vérmérséklete szerint.

A Kockás-magazin számomra mindig gyerekmagazin volt, valahol a Bucó, Szeti, Tacsi szintjén, ezért soha a kezemben nem került. Amikor ndult, a nyolcvanas évek elején, én már középiskolás voltam és nagyon szerelmes. Az érdeklődési köröm egészen más felé orientálódott. Bár, ahogy most nézegetem az első számok borítóit, akár fel is figyelhettem volna rá. Ha másért nem, Rahan miatt. A kigyúrt, szőke hajú ősember, ha nem tudod. De nem figyeltem fel. Aztán nő (nem az, akibe nagyon szerelmes voltam), gyerekek, gyülekezet, s a figyelmem abszolút elterelődött erről a területről.

Úgy az elmúlt hónapig. Mer' ugye volt az a magyar könyv a magyar képregényekről, a Pókember-generáció, s nos abban volt pár bekezdés a Kockás-ról. Ami csak úgy a memóriában hátul maradt meg. De mert ott megmaradt, valamelyik nagyárúházas bevásárlás alkalmával. Akkor belenéztem, de láttam, hogy legalább két történet már folytatás, ami abban a számban (90.) véget is ért. Gondoltam, nem a valaminek a közepén, végén kezdem, várok még egy számot. Akkor éppen kapható volt egy különkiadás is, Pif-el, egyebekkel, de az nem győzött meg. Vártam tehát egy új számot. Ma jártunk az óbudai Auchanban. Volt új lapszám. Belenéztem.

Azonnal meggyőzött.

MORGOLÓDÁS

Itthon átnéztem, majd elolvastam, csudálkoztam, álmélkodtam, gyönyörködtem, értetlenkedtem. Hadd kezdjem az utóbbival. A többi úgyis dicséret lesz.

Az első történet ujjongásra késztetett. Meg némi utánanézésre. Az ujjongásról majd később. Most a zord sorok következnek. Mivel ez a folyóirat folyóirat, egyes képregények nem teljes egészében szerepelnek az egyes számokban. (Vagy egyik sem?) Azonban a történeteknél semmi eligazítás nincsen, éppen hol járunk a történetben, az első résznél, a harmadiknál vagy a negyvenediknél.

Az első történetnél, A pattyantyúsok-nál nem tudtam eldönteni, most akkor belecsöppentem-e valaminek a közepébe, vagy így kezdődik a történet? Voltak jelek az utóbbira, de semmi egyértelmű segítséget, eligazítást nem találtam a lapban. Sem azt, hogy melyik számban jelent meg az előző rész, se azt, hogy ez éppen hanyadik rész, semmit. A szerzőkön kívül.

Fogtam hát magamat, és turkálni kezdtem a Kockás weboldalán. Itt több meglepetés ért. Az első egy kellemes volt. Ami ismét a tájékozatlanságomat emeli ki: a Kockásnak van fekete-fehér változata. Természetesen nem arról van szó, hogy a színesben megjelent képregényekből kiveszik a színeket, hanem egy felnőtteknek szóló kiadvány-sorozatról. Egyből felkeltette az érdeklődésemet.

A másik egy döbbenetes felismerés volt. A titokzatos című Frnck című képregény (az ujjongás erről is később) előző részei a Kockás előző számaiban jelentek meg. A 91. előtt a 87. (!) számban. Meg még előbb is, de akkor is ennyi kihagyással. Számomra ettől az ész megáll. Biztosan velem van a baj (ezt nem gondolom ám komolyan!), de nekem simán ez a menjenek a csudába-kategória.

Az még rendben van, hogy egy történetet nem egyszerre tudok elolvasni, ehhez még a Füles-képregények idején volt lehetőségem hozzászokni, de hogy fél éveket kell várnom, hogy valami folytatódjék? Az én memóriámmal? S ha újra akarom olvasni, akkor mindig évfolyamokat kelljen átlapoznom, hogy megtaláljam, mi volt az előzménye? Kicsit elment a kedvem, pedig már az előfizetés-menüpontban is körülnéztem. De ez a tény alaposan kedvemet szegte. (S ha Szerelmetesfeleségtársam ezt olvassa, fellélegzik a rendelkezésünkre álló hely nagyságára való tekintettel.)

Ami még egy kicsit meghökkentett, hogy bár elég sok lapszám kapható visszamenőlegesen, a régebbi darabok ára ugyanannyi, mint a mostani számé. Igaz, ha hármat veszek, ingyen küldik: 2890 HUF felett ingyenes a kiszállítás. Ha már..., de legalább...

A PATTANTYÚSOK (Az ószeres portréja)

(Kapásból, anélkül, hogy kinyitottam volna, karmantyúsokat írtam. A pattantyú, ugye, ágyút jelent, a karmantyú meg vagy kézvédőt, több formában, ruhaként vívásnál, vagy a szerelékeknél az illesztést.)

Szóval kinyitottam a folyóiratot és az első kép ez volt.

Ahogy mondani szoktam: meggyőzettem, felszántattam, felsózottam. Utoljára a Morgan Lost első részénél nyűgöződtem le ennyire, azelőtt meg a Blacksad-énél. Hamarosan kiderült számomra, hogy nem derül ki, ez most folytatás vagy egy történetkezdet. A nyitókép és az ezt követő kockák arról szólnak, „minden most kezdődik el”, majd később úgy fest, belecsöppentünk valaminek a közepébe, anélkül, hogy tudnánk az elejét.

Egyébként maga a sztori is érdekes, már amennyire ki lehet csomózgatni: egy 1911-es, alternatív Párizsban vagyunk. A főhősünk három hölgyemény. Bankrabolók. Amazon-típusok, ütnek, lőnek, autósüldözésben sem semmik. Páran a nyomukban vannak, rendőrök, rossz fiúk. A történetet a Kockásnak ebből a számából nem értjük meg igazán. Nem mondom, hogy teljesen mindegy, de majdnem ezt mondom. De azért az valamit elárul, hogy említés szintjén van benne sárkány, megjelenik egy troll leszárazottja, és vannak benne elfek is. S ahogy látjuk, Párizs felett a hőlégballonok repkedése teljesen mindennapos eseménytelenség.

Hogy miért majdnem lényegtelen a történet? Mert a rajzok valami frenetikusak.Gyorsan mondom is, hogy megjegyezhessük, a művész neve, aki elkövette ezt a képregényt: Étienne Willem.

Ahogy most rápillantottam a hálón Étienne úr dolgaira, az egyik ámulatból a másikba esem. (S mi lenne, ha még A pattantyúsok történetével is tisztában lennék!)

Valami elképesztő az a részletesség, az a természetesség, az az energia, szépség és játékosság, ami a rajzairól árad. De úgy értsd, hogy mindegyikről. Általában nem szoktam überlelkes lenni, de ezek a rajzok a részemről azonnal besoroltak a kedvenc kategóriába a már említett két képregény mellé, s ahol ott van még a Saga-sorozat, Korcsmáros Pál, Zorád Ernő, Dargay Attila, Fazekas Attila, Sebők Imre és Sarlós Endre. A Watchmen-ról, a Morgan Lost-ról és Frank Millerről nem is beszélve.

Hogy értsd, mire gondolok, néhány tudatosan rosszul fotózott példa a Kockás jelen számából. (Galéria következik, úgy nézz a képre!) Érdemes elmerülnöd a részletekben!

• 
• 
• 
• 
• 

Igazságtalan lenne a történet és a szöveg szerzőjét név nélkül hagyni: Pierre Pevel.

FRNCK (Tűzkeresztség)

Meg ne kérdezd, mit jelent a cím. Szégyenszemre nem tudtam kikövetkeztetni. Úgy sem, hogy tudom, a történeten belül az ősemberek néha csak mássalhangzóval jelölnek szavakat. A hideg például: hdg. De akkor sem tudom, mi a franckarika a frnck? Egyébként a történet eredetijének is ez a címe, és jelenleg a hetedik kötetnél tart a sorozat. Szóval nem csupán nekem jön be.

Oké, béna vagyok. A cím adta magát, annak, aki nem béna: Franck.

Sajnos ebben az esetben is egy sztori közepébe csöppentem (tudod, ez az, amelynek az előző része a 87. számban volt, meg ég volt előtte  előzmény), ám itt, ha nem is részleteiben, de nagyvonalúan kiderül, hogy egy időutazó kisfiúról van szó, aki napjainkból az őskorba csöppen, és ne tud visszamenni.

A 91. Kockás-ban a második a sorban. Valóban, A pattantyúsok mindent visz, de kétségtelen, hogy az Oliver Bocquet és Brice Cossu jegyezte történet, ha nem is annyira mint az előző, de minden szempontból meggyőző.

Mind a történet, mind a rajzok roppant figyelemre méltók, és remekül illenek egymáshoz. Izgalmas és tréfás a jelen és a múlt antagonisztikus találkozása (nagyon jót röhögtem, amikor az ősfickó megálmodja a mikrohullámú sütőt, és megpróbálja összerakni a rendelkezésére álló anyagokból.

Vannak képek,amelyek kimondottan szépek. Ilyenek például, amikor az időutazó srárac és a barátosnejére rázuhan egy kiadós zápor.

Még egy kép hangulata végett, hogy lásd, miről is lehet szó.

Mivel a történet egészéről nincs fogalmam, a részletekbe nem is megyek bele. Elég az hozzá, hogy mi minden konfliktust hordozhat magában egy modern kiscsákó és a kőkorszak randija, csak sejthetjük. De ez is olyan akarok még ilyet-féle alkotás.

IZNOGOUD

Az Iznogoud legnagyobb meglepetése az író személye. Úgy hívják, René Goscinny. Ha nem ugrik be, ő írta a klasszikus Asterix történeteket. Bizony!

Iznogoud egy nagyvezír neve. Antihős. Nem jóképű, nem daliás, nem jóindulatú, nem nagyvonalú. Meg semmi pozitív nem. Viszont aljas, rosszindulatú, annyira nem okos, cserébe viszont buta és béna. Mindezek előtt és fölött: nagyravágyó.

Sem a történet, sem a rajzok nem fordítják ki a világot a sarkából, de jópofa és kedélyes mindkettő.

Önmagában nem rossz, sőt, kimondottan szórakoztató, de csupán emiatt biztosan nem szoknék rá a Kockásra.

LEONARD

Detto. Szó szerint ide írhatnám az Iznogoud  utolsó mondatát: Erre gondolok: „Önmagában nem rossz, sőt, kimondottan szórakoztató, de csupán emiatt biztosan nem szoknék rá a Kockásra.”

Leonard kémikus, alkimista, van neki egy segédje, oppárdon famulusa. Ebben a részben egy ránctalanító krémet talál fel. A csuda tudja, mire gondoltak a szerzők, és mi mit akartak elérni vele. A történet lecsóba csap, majd egyszercsak véget ér, s valójában közben annyira nem történik semmi érdemleges.

A történet címe: Rá se ránc, famulus! A belem fordul ki ezektől a szellemeskedő, de valójában vérerőltetett értelmetlenségektől. (Tegnap Szerelmetesfeleségtársam letöltetett velem egy filmet. A címe Piás polák bérgyilkos. Az eredeti pedig ez: You Kill Me. Az eszem megáll.)

• 
• 

...ÉS A TÖBBI

Van még a lapszámban pár egyoldalas szösszenet: Zűrkadétok (kétszer egy oldal), Ragnarök, Marsuplami (két oldalon; ez a figura, akitől, amitől bármikor falra tudtam mászni. Most is.), és a Lucky Luke képregényekből ismert, nagyon vicces, iszonyatosan ostoba kutya, Rantanplan. Igaz, ő csak hat képkockában. Bár a színvonalát nézve, elég is ennyi.

Az én ízlésemnek ezek kínosak, gyermetegek, semmitmondók, ezért nem szórakoztatók. Olyan produktumuk, amik miatt eddig nem vettem a kezembe a lapot, mert evégett idő- és pénzpocséklásnak tartottam.

VAGYIS?

Dilemma. Bár szerintem ez egyértelműen kiderült fentebb.Bár gondolkodjunk együtt...!

Az első két történet hihetetlen színvonala simán lenullázza a lapba beszerkesztett többi alkotást. (Már ami nem önmagát nullázza le.) De olyan megalázón, hogy arra szavak nincsenek. Konkrétan töltelékké válik mellettük minden, még az is, ami nem önmagában az.

Arányaiban ez azt jelenti, hogy a hatvannégy oldalból negyvenhét pazar. Ez 73%. További 12-18% még fogyasztható. Az öszesen 85-91%. Igen kimagasló arány! Ha így belegondolok, nem is dilemma. Különös tekintettel arra, hogy a következő számba ígéretet kaptunk a A pattantyúsok és a Frnck folytatására.

A dilemma megszűnt.

Arról nem beszélve, hogy a Frnck eleje is érdekel...

Rászokni nem akarok visszamenőlegesen, mert az anyagilag is, a helyigényt tekintve is tragédiává válna. De azért a Frnck eleje, meg a fekete-fehér verziók izgatják a fantáziámat...

 

Vitanum, 2021,.április, ISSN 0230-4600

9/10

2021 májusának bő dereka, hosszú pünkösdi hétvége, esővel, borulással, korona-szabályok oldásával, de a védettségi oltottsági igazolvány zsarolása még mindig zajlik