Ez az értékelés nem lesz hosszú, ezt már előre megmondom. Mert Wodehouse-ról lehet sokat írni, de egy-egy könyvéről annyira nem. Ahogy mondtam már: voltaképpen minden könyve nagyjából egyforma. Vagyis ha az egyikről írtam, akkor mindről írtam. És már írtam ötről. Nem ismétlem azt sem, amit Wodehouse-ról magáról eddig közzétettem. Csak egy icipicit. (Alant meg ott vannak a linkek az egyéb, betűvé tett PGW-olvasmányaimról.)

Wodehuse vidám könyveket írt. A könyvei fókuszában jobbára az angol közép-arisztokrácia tagjai állnak, a gazdag nagybácsik, nagynénik és a sóher unokaöccseik, akik pénzt akarnak kipasszírozni belőlük, és közben váltig nagyon szerelmesek, lazák és csuda jó beszólásaik vannak. Igen sok esetben nagyon sokat köszönhetnek a komornyikoknak, szolgálóknak és a barátaiknak. Dolgozni senki sem dolgozik, ha igen, akkor a sajtónak vagy a filmiparnak. De maximum olyan munkákat, amik miatt nem kell reggel kelniük és nyolc-tíz órát robotolniuk. A kötött munkaidőt tehát nem ismerik.

Wodehouse néha megkapóan komplikáltan tud fogalmazni, de a történetei rém egyszerűek és minden esetben roppant derűsek. A realitás, a depresszió, a társadalmi, politikai, történelmi problémák meg sem legyintik az írásait.

Ha magyar párhuzamot kellene mondanom, Aszlányi Károly neve jut eszembe.

Ez a könyve több szempontból is kilóg a többinek a sorából. Könnyedségben nem. De egyfelől a helyszín nem Anglia, hanem Hollywood. Ami szokatlan nála, mert jobbára a regényei a ködös angol vidéken játszódnak. Másfelől ebben a regényben szerepet kap a természetfeletti, a misztikus, a valóságon túli, ami meg egyáltalán nem jellemző rá.

Viszont a társadalmi réteg megint adott, munka most van (filmipar, mi más, Hollywoodban), szerelem is, meghódítandó lánnyal/lányokkal, nővel/nőkkel, könnyedség is, poénok is (bár beszólásból kevés van, inkább az összhatás derűs).

Nem árulok zsákbamacskát és nem spoilrezem rommá a regényt, amikor elárulom, hogy egy testcseréről szól a történet. Két szereplő kényszerűen egyszerre a másik bőrében találja magát. Az egyik egy nagyon frissen gróffá avanzsált angol fiatalember, a másik egy nagyon fiatal hollywood-i csillag. Egy kisfiú.

S itt megtorpanok. Ahogyan az olvasásban is megtorpantam, amikor ide értem. Azért torpantam meg, meg a testcsere olyan marhára nem érdekel. Sőt, lelomboz. Lehet vele játszani, tanulsága is van, persze (ez mondjuk Wodehuse-nál felettébb ritka), de ilyenből azért már olvastunk, láttunk jó néhányat. Kezdve a ha nem is konkrétan testcserés megoldással élő, de annak minden vetületét remekül hozó Mark Twain alapművel (amit soha nem voltam képes elolvasni) a Koldus és királyfival. De van magyar példa is: Nógrádi Gábor Az anyu én vagyok-ja. Filmekből is több van ebben a témában, például a Tökös csaj, a Nem férek a bőrödbe, a Testcsere és a Lelkes testcsere. S ez csak a felszín.

Jó, persze, tekintettel kell lenni a kronológiára is, nem felejtettem el! Wodehouse 1936-ban írta ezt a könyvét. Twain a majdnem-testcserés ikreivel jó ötvennégy évvel megelőzte őt (1882). Minden más későbbi. Hogy a kettő között vagy Twain előtt volt-e valami ilyesféle, azt nem tudom. (De érdekelne! Ha tudsz valamiről, kérlek, írd meg nekem itt a bejegyzés alatt, hozzászólásban!)

Wodehouse természetesen a könnyebb, szórakoztatóbb végéről ragadja meg a kérdést. Ahogy egyébként az említett filmek is. Bár kétségtelen, hogy van horror verzió is (Freaky). Igaz, az is vígjáték kategóriát kapott a port.hu-n. Érdekes, hogy a téma drámai megközelítése Twain-en kívül senkit nem érdekel(t).

A Kéjgáz címe félrevezető. Mert ugyan mire gondolunk, ha elolvassuk? Egészen biztosan nem a fogorvos érzéstelenítője jut az eszünkbe. Legalábbis nekem nem. Gondolom, neked sem. Adja magát, hogy Wodehouse-tól nem valami könnyed erotikus regényre számítunk, mert persze, hogy arra sem. Lucskosra pedig végképp nem. De azért mégis, valami szerelmes kavarodást sugall a cím. Jó, kicsit van benne ilyen is, de nem ez a fő csapás. S pláne nem a borítón levő szereplőkkel, mert akkor pedofil regény lenne, s ott még LMBTQYVWZs sem tart. Szerintem többeknek ezért volt csalódást keltő olvasmányélmény a moly.hu-n is.

Pedig egyáltalán nem rossz a könyv. Sőt! Finoman, de Holywood kap egy-két gyöngéd fricskát. Gyöngédet, mert bár visszataszító az álságos, képmutató, csilivili világ, nem szeretjük a hollywoodi filmeket, mert olyanok, amilyenek. De mindnyájan nézzük őket. S jobbára ismerjük a hollywoodi sztárokat.

(Mondjuk nem érdem, de mindig évekkel vagyok lemaradva, olyan lassan tanulom a neveket és passzítom arcokhoz. Mire eljutok a memorizálásig, az ifjú titán jobbára szinte középkorú. Ezt hívják öregségnek? Mármint a részemről.)

S van némi mondanivaló is, persze csak tollpihe könnyedén: vajon ha megtehetnénk, hogy következmények nélkül éljünk, vajon mi mindent csinálnánk, hogyan élnénk? Mert itt a két testcserésünk bizony, ha nem is rosszindulatból, de alaposan tönkrevágja a nem saját testének az életét. Még a kissrác érthető: mert kicsi, egy felnőtt testében. Tapasztalatlan, felelőtlen. Na, de a nagypasas?

Az a jó ezekben a testcserés történetekben, hogy akkor érnek véget, amikor a szerző, alkotó beleun a saját sztorijába, s kreál valami olyan helyzetet, hogy a testcserlők visszazuttyanjanak a saját matériájukba. Ebben az esetben is ilyen érzésem volt: PGW megunta a sztorit, visszacsinálta hát a kéjgáz hatását. Mintha nem igazán  tudta volna hová futtatni és kifuttatni a történetet, hát befejezte egy huszárvágással. Az érdekes az, hogy még sincsen nagy hiányérzetünk.

Amennyi mégis, az annak szól, hogy a harsány röhögés ezúttal elmaradt. A Kéjgáz csak derűs kikapcsolódást ígér, könnyes, fetrengve röhögést egyáltalán nem. Hogy ez kevés-e vagy sem, döntse el ki-ki maga. De elkerülni semmiképpen sem érdemes a kötetet.

Wodehouse-ról a Wikipedán

Ciceró, Budapest, 2014, 300 oldal · ISBN: 9789635399000 · Fordította: Nagy Dóra

7/10

2021 május dereka, kezdődik a munkaadók általi zsarolás az oltás miatt, mit nekünk kimondott alkotmányos jog, hogy beoltatjuk-e magunkat vagy sem! Ahoj demokrácia, ahoj jogállam, ahoj logika!

Én manapság már mindent elhiszek, meg az ellenkezőjét is. Meg semmit se.

Olvasgatom a Hihetetlen Magazin Különszámait. És rendre elhajítom őket. Azután mégsem dobtam ki egyiket sem, itt vannak a polcon. Én elhiszem még a koronavírus veszélyességét is. De a védekezés logikáját már nem, meg azt sem, hogy erkölcsös és ésszerű embereket bármivel zsarolni a védőoltás „nem kötelező” beadatására. Elhiszem, hogy a fiúnak úgy jó, hogy lány lesz, hogy Európának jót tesznek a migránsok, hogy a baloldal és a jobboldal egyaránt csak jót akar ennek az országnak... Még azt is elhiszem, hogy emberek változni fognak, csak éppen a mindennapi gyakorlatukban nincsen ennek semmi látszata. Mondom, én mindent elhiszek. Meg semmit se.

De mindennel kapcsolatban, amit elhiszek, van bennem a kétség és a tartózkodás. Ezzel mindig így voltam. Pár dolog akadt csak, amiben teljesen fel tudtam oldódni: a szerelem, a barátság, a gyerekeim, a zene és a könyvek.  Minden másban mindig kívül állt belőlem egy kis darab, bárhol voltam, bármit csináltam, bármivel foglalkoztam.

Képzeld, tizenhét év kereszténység van a hátam mögött, ugyanennyi év első házassággal. (Meg tizennégy év másodikkal, de az a kivétel, arra a szerelem vonatkozik.) Az előző bekezdés mögött ez elég vacakul hangzik, nem? Már ha érted, mire gondolok. 

De úgy gondolom, ez a távolságtartás amennyire rossz, annyira jó is. Bár nem engedett teljesen feloldódni rengeteg élethelyzetben, szituációban, ám legalább adott egészséges, két lépés távolságot. Ezáltal, úgy gondolom, nagyjából minden helyzetben, kommunikációban azért tudtam ember maradni, mert nem azonosítottam önmagamat teljes mértékben semmi mással csak önmagammal. Így nem kellett semmit foggal-körömmel, a másik torkára vicsorítva védenem. Az identitásom így eszmékben, izmusokban, irányzatokban, politikai oldalakban állt. Csak néha, egy kicsit. Van preferált női idom-stílusom, zenei irányzatom, irodalmi stílusom, politikai irányzat szimpátiám (ami nem azonos a pártszimpátiával), stb. Csak nem érzem azt, hogy ezek határoznának meg. Bár összességében nyilván kiadnak rólam egy képet.

ÉS AKKOR MI EZ EZ?

Különös egy könyv, az biztos! Mert az ember fia az első találkozáskor nem tudja, miként kezelje, melyik polcra, fiókba tegye? Teljesen véletlenül tűnt fel, már a legelején egy kifejezés: „Címkék: Fantázia”. Én addig, onnantól, hogy Kata átküldte a létezésének a tényét, nem így tekintettem rá. Nem fantáziaként. Mármint Julius Andan írására. Néhány percig megkísértett a gondolat, hogy valóság, amit olvasok.

Tudniillik a könyvben arról van szó, hogy egy világelit irányítja a világot, s annak egyik hm, alkalmazottja kiszállt a buliból, és felvilágosít. Erről nem elbeszélés formában van szó. Egyes szám egyes személyben, a természetesen álnéven író Andan elmondja, hogy huszonöt évig volt ennek kasztnak a tagja, teljes mértékben a magáévá tette a céljaikat és a módszereiket, aztán egy szép napon, ripsz-ropsz kiábrándult, és elhatározta, felvilágosítja a világot, hogyan is működnek a dolgok.

Ha nem vettem volna észre a Fantázia szócskát, a kívülállásom akkor is villogó piros fénnyel, halk, szaggatott dudálással jelezte volna, hogy itt valami nem frankó. Mert hogy aki egy szigorúan zárt, szigorúan titkos csoportból kilép, annak nem illik életben maradnia, s pláne könyvet kiadnia arról, hol járt, mit csinált. Mert nem csak attól kell félnie, hogy pereket akasztanak a nyakába, sokkal inkább attól, hogy kötelet. Mert ha ennyire titkos ez a mérhetetlen hatalmú társaság, akkor magától értetődik, hogy minimum feltűnik, eggyel kevesebben vannak ott, ahol eddig eggyel többen voltak. S ha ekkora a hatalom, akkor nem okozhat túl nagy fáradságot és fejtörést valakit, akárkit, bárkit megtalálni és félreállítani. De újra mondom, ezeket a fenntartásokat a Fantázia szó teljesen kikapcsolta.

A könyv különlegessége ettől megmarad, csak éppen nem szabad készpénznek venni, amit mond. Nem a megbízhatatlansága miatt (vagyis nem egy Hihetetlen Magazin, ami véresen komolyan gondol mindent és az ellenkezőjét is, ami a lapjain megjelenik), hanem azért, mert szépirodalom. A különlegessége viszont abból áll, hogy nem regény, nem novella, igazából nincsen története, semmi ilyesmi. (Azt nem mondom, hogy a szövegben nincsenek szépirodalmi elemek, mert vannak. A fejezet végi egymondatos, összefoglalásokra, továbbgondolásokra vivő odaszúrásokra gondolok. Zseniálisak!) A stílusa olyasféle, mint amikor egy beavatott nem történetet mesél, hanem elmondja a téma törvényszerűségeit.

MI AZ ÜZENET?

Az üzenet az, hogy iszonyatosan be vagyunk palizva. Elhiszünk mindent, amit a média nyomat, a háborúk álokait, azt, hogy az ember önmagában rossz, pedig dehogy (hm, az eleve elrendelt jó ember egek, hogyan kommunikál manapság mindenféle csipcsup szarságok miatt a másik eleve jóval, az nem igaz!), hogy nincsen Isten, nincsen lélek, csak materializmus van, meg csak tudomány van. S megkapjuk a teendőt is, mert ugye ezt a rendszert felülről nem, csakis alulról lehet megváltoztatni. Kapunk tizenöt teendőt, pontokba szedve, amúgy Coelho-módra megaszondva, mi több, kikövetelve. Mire gondolok? Nézd csak!

1. Ne alkosson véleményt arról, amit nem tud. Ha véleményt alkot, biztosan belesétál a kaszt csapdájába.
2. Találja meg azt, ami tényleg érdekli önt, és ami hasznára válhat a világnak, és sajátítsa el mester szinten.
3. Kutasson fel olyan technikákat, amelyekkel megtanulja kezelni a stresszt, és ne menjen bele a felkínált konfliktusokba.
4. Keressen olyan módszereket, amelyekkel fejleszteni tudja a szellemét, és váljon ezen módszerek szakértőjévé.
5. Keressen új utakat és új válaszokat.
6. Keressen alternatív megoldásokat a problémáira.
7. Tegye félre az indokait és a reményeit, és vizsgálja meg, mi felé viszik a tettei. Ha nem tetszik az útirány, változtasson magán.
8. Ne vegye készpénznek a „hivatalos állásfoglalást".Mindent emberek találnak ki és hoznak létre. A kormányokban, a tudományos akadémiákban és más szervezetekben nem bodhiszattvák ülnek. Olyan emberek ülnek, akik pontosan ugyanúgy ki vannak téve a kaszt hatásainak, mint ön.
9. Higgyen a saját szemének. Legyen elég önbizalma ahhoz, hogy saját maga vizsgálja meg a dolgokat, és ne fogadja el mások állításait.
10. Keresse meg a saját világát. Lehet, hogy nem az önnek való közegben él, és ez tehető felelőssé ezernyi hibáért és kudarcért. Gondoljon bele: Elvis Presley volt a Király, de mi lett volna belőle egy olyan közegben, ahol az emberi érték egyetlen fokmérője az, hogy ki hány fát tud kivágni, vagy ki hány gólt tud belőni? Nos, egy ilyen világban egy senki lett volna, nem király. Ön talán nem abban a világban él, ahol méltányolják azt, amit ön tud; azt, ami ön. Keljen útra és keresse meg az igazi otthonát.
11. Ne nézzen híreket a tévében, ne hallgasson híreket a rádióban, és ne olvasson híreket az újságokban. Ezek csak azért vannak, hogy összezavarják vagy felzaklassák önt.
12. Ne díjazza a rossz példát. Ne vegye meg és ne hallgassa meg olyan emberek lemezeit, ne nézze meg olyan emberek filmjeit, ne olvassa el olyan emberek írásait, akik az életvitelükkel nem jó példát közvetítenek, és nem egy épelméjű értékrendet terjesztenek.
13. Ne verje magát adósságokba. Ez olyan csapda, amellyel emberek milliárdjait hajtották rabigába.
14. Ne szegje meg a törvényt. Ha megteszi, felfalják önt. Ha egy ország törvényei elviselhetetlenek az ön számára, akkor menjen más országba. A Föld az ön igazi hazája. Ezen a bolygón minden globális, és minden mindenkire tartozik.
15. Járja be a világot, mert amit nem látott még a saját szemével, arról nem is tud semmit. A médiából nem tudást kap, hanem közleményeket. Ne keverje össze ezt a kettőt.

Attól az apróságtól tekintsünk most el, hogy a felszólító mondatok végi írásjel micsoda is... Mert nem pont. A pont az a kijelentő mondatok írásjele.

Most képzeld el, hogy itt van ez a tizenöt pont, amivel a világ irányítóit paffra tehetjük! Soha többet pénz, betegítő gyógyszerek, elnyomó gazdaság, háborúk, szenvedés, agymosás, félelem, nyomor, sem semmi ilyesmi. Tizenöt pont és annyi nekik! Apám, gondolj bele! Tegyük boldoggá a világot!

Ez a könyv egy fegyver. Egy száz megatonnás taktikai információbomba a legfelsőbb kaszt hazugságai ellen. A megértés megsemmisíti a hazugságot, és ennek a könyvnek az egyetlen funkciója az, hogy megértesse az olvasóval: mi folyik körülötte és miért.

Hej, magasságos jó Isten, ha csak ennyi lenne! De még a regényekben sem csak ennyi. S akkor még nem is merültünk el az utasítások elemzésébe. Például abban, hogy mekkora áldás a globális otthonérzet... Miközben egyre tendenciózusabb a felismerés világszerte, hogy van komoly baj a globalista gondolkodásmóddal...

S az üzenet ennyi. Van a kaszt, vannak a báb politikusok, és a marionett szakemberek, meg van csőstül manipuláció, s mondanom se kell, van a félretájékoztatott, mindent beszopó, birka tömeg, Az egésznek kétséges a célja, a szerző sem tudta kisakkozni. Ezt ki is mondja. Ha sikerült volna neki, akkor az álneves szerző szájába, tollába, billentyűzetébe adja. (Felejtsük el, hogy ha nem látja a célt, akkor mi az ördögnek dolgozott ott, ocsmány műveleteket végrehajtva huszonöt évet?

Szem előtt tartva, hogy az egész csak fikció, mégis azt mondom, hogy tán a vak tyúk is talál szemet-elv alapján van néhány tűhegyes (mert éle a tűnek nincsen, ugyebár) meglátása a szerzőnek. Például, hogy a mondvacsinált okokért folyó háborúk akkor érnek véget, amikor a kaszt azt mondja, befejeződtek.

Aztán azt, például, hogy a terrorizmus is mondvacsinált. Hogy a nagy szervezeteket nem lehet titokban működtetni (akkor a kaszt hogyan működik titokban?), csak úgy, ha titokban, nagyon is tudatosan hagyják őket működni.

És így tovább, nem sorolom fel, mi mindenről ír a „beavatott”.

A gazdaságról igen kevés szó esik a könyvben. A bankokról is. Mi több,  politikai manipulációkról is. Arról igen, hogy amikor az USÁ-ban Kennedy elnök meg akarta szüntetni a magánkézben levő FED pénzkibocsátási jogát, igen gyorsan színre lépett egy magányos merénylő, Oswald személyében, aki végzett vele. A következő elnök, Lyndon B. Johnson azonnal vissza is vonta JFK elképzeléseit, törvényeit és rendeleteit.

A SZOKÁSOS KÉRDÉS: VÉGEREDMÉNYBEN MILYEN A KÖNYV?

Mondhatom elképedtem, amikor a könyvről a moly.hu-n magasztaló értékeléseket olvastam. Mondjuk azon is, hogy közvetlenül a béka feneke alá tuszkolták. Szerintem mindkét szélsőség figyelmen kívül hagyta, hogy szép- és nem tényirodalmat olvas. Ha az utóbbiként tekintek a tartalmára, akkor valóban alig több mint egy híg hasmenés. Még az olyan pallérozatlan, fél- vagy inkább negyedművelt elmék is laza dupla-Nelsonba fogják, majd egy sima lábkaszával földre küldik, hogy halálos sugárral halántékon vizeljék. Mondom, ha tényirodalomként kezeljük, hogy ki a szerző, honnan jött és mit mond.

Ha szépirodalomként tekintünk reája, kicsit más az irodalomzat fekvése. Mert csakugyan elég sajátos egy konfliktussal ugyan bíró, de cselekménnyel és főhőssel, szereplőkkel nem rendelkező szépirodalmi mű. Hm! De maga az ötlet, bólogatok hevesen, kétségtelenül vállveregetős. A kidolgozás és a logika ugyan bőven hagy kívánnivalókat maga után, de az elsőbbség joga mindenképpen Julius Andané. Illetve a névadójáé.

A konkrétum az a könyvről, hogy kimondottan olvastatja magát. Néha hevesen bólogatósan, néha elgondolkodva, néha fejcsóválva, néha legyintve. Mind a kidolgozásra, mind a tartalmra, mind az üzenetre. De összességében azt mondom, ha szembe jön veled, semmiképpen se kerüld ki, egy esős hétvégi délután kapucsínóval bolondított időtöltésnek határozottan jó tartalmat ad. Talán azért mondom ezt, mert némely gondolatában a sajátomra ismertem, és önmagam ellensége, naná, nem vagyok.

De akkor amikor a emberi lélek létét akarta bizonygatni, és ennek tagadását tette a kaszt egyik legnagyobb hazugságává, megint csak felnéztem az égre. A bizonyíték ugyanis Andan hatvannapos testen kívüli élménye volt. Vagyis a kaszt legnagyobb hazugsága, hogy nincsen a testtől függetlenül csámborgó lélek. Szerintem meg Sátán legnagyobb csalása, hogy van. De erről már többször írtam. Ganz egal, 1:1.

Julius Andannak, illetve annak, aki Andan, Facebook oldala is van. Ha érdekel...

Stratéga Alapítvány a Gondolkodó Magyarországért, 2008, 286 oldal · ISBN: 9789630660839

6/10

Kocsis István ismert író

Miközben alig ismeri valaki. A Wikipedia szerint eddig ötvennégy színházi bemutatója volt. Nem kevés, mondhatom! Kocsis István azt írja, több mint száz. A darabjai témáját ismerve meglepően nagy ez a bemutatószám: Kocsis István ugyanis nem népszerű témákról írja a műveit.

Egyébként valahogy jellemző, hogy miközben nem tartom magamat teljesen tájékozatlannak ami az irodalmat illeti, addig elkerekedett szemmel néztem az Napkút Kiadó weboldalán, hogy Kocsis István szépirodalmi műveket is írt. A drámái konkrétan négy nagyon vaskos kötetben jelentek meg. De tényleg vaskosak, egyenként olyan hatszáz oldalasak. Aztán kiderült, hogy nem arról van szó, hogy írt szépirodalmi műveket is, hanem arról, hogy írt történelmi témájú tanulmányokat is. Mert ő elsősorban szépíró. Mármint drámaíró. Sőt, ahogyan interjúban jellemzik: a magyar monodráma királya. Azért elsősorban szépíró, mert írt jó pár történelmi témájú könyvet is. (Erről kicsit később majd lesz még pár mondat!)

A darabjait rendszeresen játszották itthon is és külföldön is. Mivel a szerző eredetileg erdélyi, arrafelé tán még többet mint errefelé, bár az Új Színház például rendszeresen színpadra vitte a darabjait. De mert Erdély a határon túl van ugyan, de nem külföld, így adódik, hogy külföld alatt nem Tündérországot értem. 

A drámáit már az átkosban is bemutatták, könyvei is jelentek meg, jó pár éppen a drámái írott változataival. Kapott egy József Attila-díjat is 1987-ben. Aztán még négy másik fajtát, azokat 2015 után. Vagyis nem a rendszerváltás szabadította rá őt a témáira, jóval előtte is ezek a kérdések foglalkoztatták.

Azonban miközben negyvenkét magyar nyelvű könyve jelent meg, négy filmet is írt, aközben például a moly.hu-n gyakorlatilag nem olvasta senki semmijét. Egész pontosan három olvasást találtam a könyveiből, s abból is az egyik én vagyok.

Ami, teszem hozzá gyorsán, nem feltétlenül a szerzőről mond el bármit, sokkal inkább a Moly felhasználóinak az ilyen-olyan staitsztikájáról. Nem feltétlenül negatívumokra gondolok, sokkal inkább korosztályokra, korosztályi érdeklődési körökre, szokásokra. Tehát ez az adat semmiképpen sem a minőségről szól! Különös tekintettel Kocsis István műveinek a rendszeres színpadra vitelére. Meg mondjuk arra, hogy olyan színészek játszottak a darabjaiban mint Rajhona Ádám, Cserhalmi György, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, vagy Sinkovits Imre. Hogy csak az itthon nagyon ismert neveket említsem.

Kocsis István teljesen eredeti önismétlései

Van egy kis flikk-flakk a negyvenkét megjelent könyvben. A helyzet az, hogy Kocsis István örökké elégedetlen, és rendre átírja a műveit. Aztán kiadja újra. Ezért azt mondja, hogy a végleges változata bármilyen általa írt műnek mindig az utolsó kiadás. :-) Vagyis egyfelől rendre ismétli önmagát. (Mondjuk azt érdekes lenne tudni, hogy az elmúlt rendszerben megjelent drámái hogyan festettek? A mostani változatok fő témái akkor, azokban is megjelentek?) De tény, hogy van érdeklődés a könyveire, mert lám, újra és újra van, aki kiadja őket. Most éppen a Napkút Kiadó. Hurrá!

Másfelől Kocsis István is azok közé a szerzők közé tartozik, akik rendszeresen ugyanazt a könyvet írják, csak mindig más történettel. Ismerünk jó pár ilyen „elvetemültet”, és szeretjük is őket nagyon (pl. Vonnegut, Philip K. Dick, Hrabal). Kocsis István viszont brillírozott, mert képes volt arra a képtelenségre, hogy a történelmi témájú tanulmányainak is ugyanaz a témája mint a szépirodalmiaknak! Ez azért valami!

Ugyanis Kocsis István számára a Szent Korona tana, a szakrális fejedelem témaköre, a magyarság ősi vallásának keresztény mivolta nem kérdés, hanem máig élő valóság. Ahogyan Tündér Ilona táltoson bejárható kastélya is. Legalább ennyire jelentős a Trianonban történtek hátterének az ismertetése is. Ezekről írt is egy vagy több könyvet. Mármint történelmit. S mondom, végeredményben e témák magától értetődőn, rendre felbukkannak a drámáiban is. Aminek van egy roppant egyszerű magyarázata: Kocsis István nem kételkedik abban, hogy a magyarságnak van egyfajta sajátos küldetése.

Lássuk be, első ránézésre nem annyira színpadi témák ezek. Azt gondolhatnánk, jó helyen vannak a történelmi, néprajzi, vallástörténeti könyvekben. Mondom: gondolhatnánk. De ezer meg egy ellenpélda van, hogy mennyire rossz csapáson járnának a gondolataink, ha így tennénk! Első Szabó Magda drámája az Az a szép fényes nap jutott eszembe. Aztán mondjuk az István, a király. De a sor végteleníthető.

Didaktika és turbó magyarság

S máris egy nagyon fontos kérdésnél vagyunk. Illetve többnél is egyszerre.

Elsősorban, jó-e, ha a szépirodalom valamely eszme képviseletében születik? Ezt, úgy gondolom, elég gyorsan rövidre tudom zárni, ha megfordítom a kérdést. Így: van-e olyan szépirodalmi mű, amelyik nem tükrözi a szerző eszmeiségét, gondolatrendszerét? Bármilyen is legyen az. Akkor ezt megbeszéltük!

A nagyobb falat, a nehezebb kérdés sokkal inkább az, hogyan tükröződik vissza a végleges műben, hogy „a szerecsen nem változtathatja meg a bőre színét és a foltosságát sem a párduc”? Ugyanis ha nagyon kilóg a lóláb, azt szokták mondani, didaktikus lett a mű.

A didaktikus művek sajátossága tehát az, hogy túlságos egyértelműséggel szolgálják az író kedvenc eszméjét. S az eszme szolgálata elsődlegesebb mint az irodalmi eszközök, a használt stílus, a szerkezet, és bármi.

A didaktikus írásmód alkalmazására az irodalmi művek két alapvető csoportja jut eszembe.

Elsődlegesen a politikai elvek képviselete, a szocreál művészet, a kommunizmus és a szocializmus balreális megfogalmazásai, Csapajev, Tímur és csapata, valószínűleg ismered ezeket... A másik nagy csoport a hitbuzgalmi vallásosság irodalomba öltöztetése. Talán találkoztál már Patrícia St. John műveivel vagy Sükös Pál A keskeny úton című regényével. (Nem tudom, mi az oka, talán az, hogy a hit nem áll tőlem távol, míg a baloldali gondolkodásmód igen, de a magam részéről az utóbbi csoportot képes vagyok élvezni. Az előbbit nagyon nehezen.)

Tehát akkor adódik a kérdés: Kocsis István művei didaktikusak-e vagy sem? Nagyon szívesen mondanám, hogy nem azok. De bizony azok. Akár Jászai Mari monológját olvassuk, halljuk, akár Szent Margit legendáját, akár Mátyás királyunk történetét, akár Bocskai metafizikai küzdelmét Habsburg Rudolffal, akár Ranke őrnagy könyörgését, hogy megértse a XX. század történelmét, akár akármi, bárhol is nyissuk ki a könyvet, rendre előkerülnek ugyanazok a témák, ugyanazok a megfogalmazások. (Ami Jászai esetében azért kicsit meglepett.)

Ennek, ha akarom van egy roppant egyszerű oka. Kocsis István számára a történelem, különösen a magyar történelem nem csupán események többé-kevésbé ok-okozati sora. Számára a világ nem egysíkú. Nem csupán a materiális sík létezik.

A szemmel látható világ mellett, felett egyértelműen ott van a szellemi világ, Isten valósága is. A klasszikus kereszténységé is, a magyar kereszténységé is. Amelyben a magyarok szakrális uralkodójának kiemelt szerepe van/lenne, ahogyan a Tündér Ilona/Boldogasszony/Magyarok Nagyasszonya szerepének is. S az egészet a Szent Korona misztériuma fogja egybe. Hogy Trianonról ne is beszéljek, ahogyan bizonyos értelemben nem is beszélnek róla.

Ami lássuk be, nem könnyen rágható falat a mai közönség számára. Vélem, sokak számára a mondanivaló ismétlődése kiverheti a biztosítékot. Gondolom, számukra Kocsis István is a „szarból jött mélymagyarok” közé tartozik. Az ő szempontjukból érthető módon.

Nem tipikus és könnyen átélhető konfliktusforrás, hogy Margit királykisasszony a zárdában azért veri, vereti magát halálra a sünbőrből font korbáccsal, hogy méltó lehessen Tündér Ilona kastélyában járni, és hogy az Égi Fénybe, az Égi Igazságba öltözhessen. Ahogyan az sem, hogy Mátyás király is méltó akar lenni a szakrális fejedelem feladatához. A feladatban azt látja, hogy össze kell fognia a nyugatot a török ellen, ha kell erő kifejtésével is: ez a szent feladat. Amihez, és itt jön a kemény dió, példaképe is van, Attila, hun király személyében. S Mátyás arra vár, az Ég szóljon neki. A német őrnagy a megszállt Magyarországon akarja megérteni, mi zajlott a háttérben Trianonban, miért a magyarok lettek a bűnbakok, miért a második háború?

Az áldozat (Ápád-házi Szent Margit legendája)

Kocsis István hite, mert teljesen egyértelmű, hogy erről van szó, fényt vet a szereplő- és konfliktus-választásaira is. Ugyanis nem csupán a nagy emberi konfliktusokat keresi és látja meg, hanem kiemeli azokat a személyeket a történelemből, akiknek valamilyen szempontból szakrális szerepük volt az eseményekben. Illetve azokat, akik gyakorlatilag úgy győztek, hogy vesztettek. Akik adott ponton képesek voltak szembe fordulni a természetes emberi önmagukkal, győzedelmeskedni tudtak önmaguk felett egy magasabb cél érdekben. (Mert ez is visszatérő elem.)

S hogy zavaró-e ez a didaktika? Mert, hogy ez a legfontosabb kérdés. A válasz: is.

Amikor már a harmadik darabban is ugyanaz a szóhasználat a transzcendensre és annak igazságaira vonatkoztatva, nos, akkor kicsit pihentetnem kellett az olvasást. De ugye, drámákat olvasunk. Nem a drámák tehetnek arról, hogy többen kerültek egy kötetbe. Senki nem kötelez arra, hogy szakadatlan olvassuk a dráma-gyűjteményt. Ha arra használnánk, amire való, akkor ugye, egy este egy előadást néznénk meg, és nem életszerű, hogy aztán minden nap még egyet. De ez gyakorlati és nem esztétikai kérdés. Akkor is, ha valamit magyaráz és igazol. 

Ami esztétika. Voltak olyan jelentek, amikor a mondanivaló miatt számomra „csúszott” a szöveg és a történelem valós kora. A Margitról szóló dráma egyes beszélgetéseit túlságosan anakronisztikusnak éreztem. (Amikor a pálos rend vezetője, György arra hivatkozik, hogy a magyar mitológiából merített az ismereteit, egy kicsit letettem a könyvet. Kizuhantam belőle. Ahogy akkor is, amikor Margit az átélt katarzisára hivatkozott.) Ezek a korból-kiszólások nem dramaturgiai elemek, egyszerű stiláris elcsúszások. Mintha Margit a fáklyát öngyújtóval akarná meggyújtani, vagy IV. Béla szentségelne, hogy nem leli a pszichológusa telefonszámát. De még a szerintem legjobban sikerül Megszámláltatott fák című drámában is éreztem úgy, hogy a párbeszéd, amit olvasok, képtelenség, valótlan és elképzelhetetlen. (Nem mellékes, de ennek a drámának az alapállása valami zseniális: a megszállt országban a vesztésre álló német hadsereg egyik tisztje magához rendeli az egyik helyi állampolgárt, aki írt egy könyvet Trianonról, a békediktátum meghozataláig vezető útról és a főszereplőiről.

Ellenben darabról darabra olyan a témafelvetés, hogy az azonnal megragadja az ember figyelmét. Például: a magyar nyelv használata, a magyarok ősi hite, írásaik, az írások elpusztítása, a római kereszténység térnyerése az ősi napvallással szemben, annak körüljárása, ki az úr, Róma vagy Isten, vajon a második világháború simán csak folytatása az elsőnek? Mind mind csuda érdekes felvetés. Azonban itt drámákról van szó. A kérdés tehát nem is annyira az, miről szól a dráma, hanem hogyan közvetíti, adja át a szerző ezt a mondanivalót a színészek által? Tudunk-e azonosulni a szereplőkkel, élnek-e a párbeszédek, van-e drámai konfliktus, van-e katarzis?

Mert nem ördöngösség belátni, hogy pusztán azért, mert párbeszédbe foglalom a tajvani csirkeexport éves mutatóit a 2008-as gazdasági világválságot követő évekre vonatkoztatva, attól az még nem feltétlenül lesz dráma. A dráma definíciója, ahogy az általános iskolában tanultuk: színpadi előadásra szánt irodalmi mű. A párbeszéd önmagában nem feltétlenül előadás, amit előadnak, nem feltétlenül irodalom, és kevésbé feltétlenül mű.

A kérdés, hogy a didaktikusságra okot adó témák felvetése homogén egységbe kerül-e azzal a ténnyel, hogy itt azért a színház a cél.

Fából vaskarika-e drámát olvasni?

Az. Nem az.

Persze, hogy az! Majdnem olyan, mint zenéről olvasni.

Mondok három alap drámát: Equus, A nagybőgő, Az őrült naplója. (Isten bizony teljesen véletlen, hogy Magyarországon mindhárom Darvas Iván nevéhez kötődik.)

A háromból kettő számomra csalódás volt olvasva. Mindhármat utólag olvastam, vagyis a film- vagy a színházi változat megtekintése után. Az Equus ugyanolyan élvezetes volt olvasva is. Süskind és Gogol tökéletesen hidegen hagyott papírformában. Míg az előadás lenyűgözött. Az a Darvas, az a Darvas valami hihetetlen zseni volt: ahogy magából kivetkezve megerőszakolta a nagybőgőjét...

Nem merem kijelenteni, hogy a drámát a színész tölti meg élettel, mert ez így biztosan nem igaz. Ha így lenne, nem szeretnék drámákat olvasni. Mert élet nélkül minek? De az biztos, hogy egy-egy szöveghez nagyon kell a színész, hogy megfelelő módon életre keljen az alak, a mondanivaló, a párbeszéd.

Jászai Mari (A megkoszorúzott)

Úgy látszik, ha jó olvasó vagyok, akkor mégsem fából vaskarika a drámák olvasása. Mert ha jó olvasó vagyok, hallom belülről, amit olvasok. Mármint ha drámát olvasok, hallom, hogyan hangzik el a szöveg. Ha jó olvasó vagyok. Nem vagyok az, Süskind és Gogol nem kelt életre olvasás közben. Míg annyi minden más simán.

Vagyis persze, a dráma igazi közege a színpad, és a közvetítő eszköze nem a papír, hanem a színész. Úgy van!

Nem tudom, mennyire általános a drámáira, de most megnéztem néhány YouTube videót a Megszámláltatott fák című darab Új Színházi bemutatójáról. Mit mondjak? Ég és föld az olvasás és a látható, hallható verziója!  Pedig csak néhány jelenet került be az alkotókkal készített interjúkba.

Megszámláltatott fák

Azon gondolkodom még, hogy az egyes drámákban kicsit sokalltam a szereplők beszélgetései közben néha monológgá dagadó szövegeket. Mármint, persze, még mindig olvasva. Aztán ismét eszébe jutott Shakespeare. Meg az, hogy egy színész mennyire meg tudja tölteni hangsúlyokkal és gesztusokkal a szövegeket. Ahogy most is láttam. Ilyen szempontból halott dolog drámát olvasni. Hacsak nem lépnek ki a szereplői a lapokról.

Mi az irodalom célja?

Csakugyan, mi? Persze, a szórakoztatás. A kikapcsolás. De ennek ellenkezője is, az elgondolkodtatás, a bekapcsolás, az ismeretátadás is lehet cél. A szerző önmutogatása, önkifejezése is

Müller Péter írja egy helyen (ha nem haragszol, most nem keresem meg, hogy hol), hogy az irodalom akkor az igazi, ha felemel. Ha több leszek általa.

Amikor a gondolatot először olvastam, rögtön bólogattam nagyokat. Aztán eszembe jutott egy csomó író csomó könyve, amin csuda jól szórakoztam, de voltaképpen egyik sem volt több puszta szórakoztatásnál. Nem lettem több általuk, hacsak a vidámság, a harmónia nem számítanak erénynek.

Vagyis Müller Péternek nincs teljesen igaza. Mert az irodalom nem csupán a közvetlen felemelésre való. Tény azonban, hogy mikor nem ki-, hanem bekapcsolásról van szó, üzenetnek az elég kevés, hogy szar az egész élet, s úgy elcseszett a világ, ahogyan van, gyere, hadd verjem be a pofádat, köcsög!

Ahogy persze megfordítva sem lesz automatikusan igaz: hiába a magasztos mondanivaló, ha a megfogalmazása egyszerűen gyenge, mértéken aluli. (Most kapásból nem irodalmi mű jutott eszembe, hanem Koltay Gábor két fantasztikusan gyengén sikerült filmje, a Honfoglalás és a Julianus.)

Vagyis igen, jobb, ha egy olvasmány jobbá tesz, mintha csak roppant plasztikusan megfogalmazza az elkeseredést, a szomorúságot és a céltalanságot. Művészi értéke vitathatatlanul lehet ennek is. Úgy gondolom, Müller Péter az üzenetre gondolt.

A királynő aranyból van (Stuart Mária legendája)

S itt a saját farkába harap a kígyó: ennek érdekében az irodalom válhat-e közvetlen eszmehordozóvá? De erre már válaszoltam: gyakorlatilag nincsen irodalom világnézet nélkül. Mert óhatatlan, hogy a szerzőnek van világnézete. Mert azért nincsen irodalom világnézet nélkül, mert nincsen nélküle ember sem.

Immár csak azt kell mérlegelni, irodalmibb-e a szöveg, ha a vallott/kapott/örökölt világnézetet a szerző jobban elrejti, mintha nem teszi ezt? Avagy zavar-e, s ha nem, miért mégis, ha egy szöveg túlságosan direkt? Tudod, didaktikus.

Rövid, személyes olvasási-tapasztalat

Elég nehezen kezdtem bele a kötetbe. Annyira nem kedvelem a ma üzenetének a múltba oltását, a történelmi helyzetek mának szóló kivesézését, aktualizálását.

Azonban azt vettem észre, hogy csak a fáradtság miatt tettem le a könyvet. Nem az olvasásba fáradtam bele, hanem egyszerűen, mert a könyv mint tárgy: nehéz. Lemértem: egy kilogramm. Egyébként szinte nem tudtam nem olvasni. S nem nagyon hagytam magamnak emésztési időt. Ha elolvastam az egyik darabot, máris fogtam a másikba. Legalábbis így volt a harmadik dráma végéig. De erről már beszéltem.

A harmadik dráma után ugrottam egyet, és nekiálltam a Megszámláltatott fák-nak. Kicsit megkönnyebbülés volt, hogy kiszakadtunk a nagy történelmi személyiségek három dráma után már némileg önismétlő mondanivalójából. Nem szakadtunk el teljesen Kocsis István rendszeres üzeneteitől, de a mindennapi közeg (na, jó, nagyon nem mindennapi, de mindenképpen kevésbé pátoszos), a mindennapi személyek szerepeltetése, Ranke őrnagy remek figurája, és az alapszituáció némileg abszurd, kiforgatott indítása, majd kifejtése remek darabot szült.Itt Ranke-n keresztül fel-felvillan a szerző humora is.

Nagyon hasonlít ehhez a Martinovicsról írt A nagy játékos  című darab. Martinovics nagyon plasztikusan formázott, pompásan sikerült figura. A cselekmény vezetése pedig jócskán tartogat meglepetéseket. 

Hasonlóan remekül sikerült A királynő aranyból van is. Ebben a drámában Erzsébet angol királynőn keresztül olyan kérdésekkel szembesülünk, amik magunktól is többször feltennénk a szereplőknek vagy a szerzőknek: mi a gyakorlata a fénybe öltözésnek, a táltos paripán lovaglásnak, Tündér Ilona kastélya bejárásának, mit jelent, hogy az Égi Igazság Isten önvédő megnyilvánulása, és a többi, és a többi...

Erzsébet nem kap gyakorlati választ az egyébként nagyon szimpatikusra sikeredett Stuart Máriától. Amikor megkérdezi, hogy mindezzel Mária már a gyakorlatban is tisztában van-e, azt a feleletet hallja, hogy még nem mindennel. És mióta is próbálkozik? Öt éve? Vagyis arra hívja őt, Erzsébetet, hogy kísérletezgessen öt évig, hogy valami eredménye legyen? Hát, könnyű belátni, érthető, hogy Erzsébet nem kap kedvet ahhoz, hogy Mária útjára lépjen. Öt év, hogy egyáltalán valami történjék, de az a valami is semmi még, miközben az uralkodás

Bennem ezen a ponton merült fel az a kérdés, vajon Kocsis Istvánnak van-e gyakorlati tapasztalata mindazokról, amit választott szereplői szájába ad, amik drámáról drámára visszaköszönnek, amiről egyaránt beszél Jászai Mari, Szent Margit, Hunyadi Mátyás, Báthory István, Bocskai István, Stuart Mária és még a kitalált figura, Kormorán is. Vagyis a szerző csak beszél csudaszép eszmékről, elvekről, igazságokról, vagy személyes tapasztalatból mondja, amit mond?

Isten látja a lelkemet, nem a metafizika zavart egyik dráma esetében sem, hanem az, hogy miközben akár elfogadom a szakrális királyság jelentőségét és igazságát, a Tündér Ilonás, táltos paripás révülés lehetőségét, a Szent Korona szerepét a magyar történelemben, az Élő Igazság fontosságát, amely Isten önvédő megnyilatkozása (Istennek szüksége van önvédelemre?), aközben fogalmam nem volt micsudáról is van szó valójában. (A királynő aranyból van valamit mond, de mélységében nem merül el az sem a magyarázatokban.)

Nagyobb gondnak látom, hogy ezek az önmagukban érdekes, csudaszép dolgok valahogy nem váltak szerves egységgé a drámák konfliktusaival, miközben maguk voltak a konfliktusok forrásai, kiváltói és okozói. Mivel egyik darabot sem láttam színpadon, nagyon könnyen lehetséges, hogy úgy járnék velük, ahogyan Süskind A nagybőgő-jével jártam: majdnem hidegen hagyott olvasva, a színpadon látva meg életem egyik legnagyobb művészeti élményévé lett.

De a Megszámláltatott fák illetve A királynő aranyból van felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy amikor már nem lesz kötelező a jelenleg kizsarolni óhajtott védettségi oltottsági igazolvány (ami már nevében is hazug), akkor mindenképpen vadászni fogok, hogy láthassak Kocsis-darabot élőben. Mondjuk addig marad a torrent-vadászás. (Sikertelenül... :-( )

A kötetben helyet kapott drámák

A könyv hatszázhatvan oldal. Egy dráma úgy nyolcvan-száz. Ebből fakad, hogy nyolc dráma kapott benne helyet . Az alábbiak:

1. Jászai Mari (A megkoszorúzott)
2. Az áldozat (Árpád-házi Szent Margit legendája)
3. „Magyarországnak fényes tüköre” (Hunyadi Mátyás)
4. A kiválasztott (Báthory István)
5. A királynő aranyból van (Stuart Mária legendája)
6. A nagy játékos (A dráma Martinovics Ignácról szól.)
7. Megszámláltatott fák (Egy német tiszt áldozati szerepet vállalja megszállt területen. M. Z.)
8. A magyar Trisztán és Izolda (Bocskai István és Mária Krisztierna)

Napkút, Budapest, 2016, 668 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632635903

7/10

A Helikon (Románia)n interjúja a 75 éves Kocsis Istvánnal
Interjú a Jászai Marit alakító Bodor Németi Gyöngyivel 

2021 májusának derekán, 4,5 milliónál jár az oltottak száma, erősödik a védettségi igazolvánnyal való zsarolás

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

A helyzet az, hogy egyáltalán nem vagyok az alternatív történelmi magyarázatok ellen. Akkor sem, ha folyamatos bennem a tépelődés, lehete igaza az egynek, kettőnek a történészi szakma egészével szemben, nem szakmaiatlan amatőr-e, aki nem a mainstream által vallott nézeteket tesz magáévá? Jöhet-e mindenki szembe az autópályán?

Nehéz kérdések ezek. A könnyű válasz rá az, hogy nem tévedhet mindenki. Aki szembe történelmizál a széllel, ne csudálkozzon, hogy mélymagyaros vagy fejcsóválosan délibábos lesz a nadrágja öle, szára és a cipője. De tudjuk azt is, hogy azért kell szart ennünk, mert egyszerre hétszázmilliárd légy nem tévedhet. Vagyis van itt lehetőség a hezitálásra, barátaim!

Azonban bonyolódk a kép értelmezése, ha arra gondolunk, hogy akadnak olyan történészek, akik nem csupán történelmi témájú könyveket írnak, hanem valóban történészek, csak éppen alternatív szempontból látnak, vizsgálnak eseményeket. Ilyen például László Gyula, Bakay Kornél, Erdélyi István, Raffay Ernő vagy Kocsis István. (Bár az utóbbiról nem vagyok meggyőződve, hogy végzett történész. Mindnehol csak azt olvasom, hogy történelmet hallgatott. Hallgatni én is profi módon tudok. :-) )

A névsor folytatható lenne, csak akkor utána kellene néznem, ki mindenkinek van történészi végzettsége. Ilyet most nem teszek. (Tudod mit, ha érdekelnek az ilyenségek, mégis csak kapsz egy nagyon felületes névsort: Földi Pál, Grandpierre K. Endre, Grandpierre Attila, Bunyevácz Zsuzsa, Obrusánszky Borbála, Kiszely István, Rozsnyai Ánes, Bakos Attila.)

Azonban az elgondolkodtató, hogy a kétségtelenül történész Neagu Djuvara Lehet-e igaz a történetírás? című könyvének már az alcíme is beszédes: A történelem „általános viszonylagosságáról". Mondandójának a lényege, hogy a történelem igazából nem megismerhető, mert a kutató személyes meggyőződése, vagy éppen valamilyen érdeke ezerrel szubjektivizálja a adatok értelmezését. Márpedig nem mindegy, hogy két tényt milyen értelmezéssel kötünk össze.

Kocsis István a 2015-ben megjelent könyvecskéjében, amelynek már a címe is beszédes (A mai magyar és a mai európai történetírás válsága) azt bontogatja, hogy a történészek számára manapság kényszerpályák vannak, és csak ezen kényszerpályák mentén értelmezhetik a kutatásaik eredményeit. Aki nem áll be a sorba, az pillanatokon belül és menthetetlenül pályán kívülre kerül, s óhatatlanul szakmaiatlannak, sarlatánnak fogják tartani.

Vannak témák, amelyeket különösen nem szabad bizgetni, mondja Kocsis István. Ilyen például a trianoni békediktátum körüli események kérdése, de különösen ilyen a magyarság ősi történelme. Mindkét kérdésben kötelező ugyanazt gondolni, és mindig ugyanarra az eredményre jutni, amelyben a kötelezőn követendő szakmai konszenzus már kialakult.

S akkor itt van ez a könyv, amely vélhetőn nem csak a magyar szakmai berkekben vágja ki a biztosítékot, ha ugyan nem csupán legyintenek rá, hanem kétségtelenül az egyházak képviselői között is. Sőt, ha az üzenete más nyelveken is elérhtővé válik, bárhol, bármikor keresztény berkekben. Vagyis a mondanivaló abszolút széllel szembeni. S a mondanivaló lényegét a könyv címe egy az egyben átadja.

Szemerey úr mondanivalója nem előzmények nélküli. A legismertebb szinkron mondanivalójú tanulmány Badiny-Jós Ferenctől származik. Még a címe is hasonló: Jézus, a pártus herceg. Kevésbé ismert, de nagyon hasonló mondanivalóval bír Zajti Ferenc eredetileg 1936-ban megjelent munkája, a Zsidó volt-e Krisztus? (A semitizmus és a skythizmus nagy harca).

Vagyis semmiképpen sem frenetikus újdonság, amiről ír. Sőt! Különös tekintettel arra, hogy bzonyos helyeken gyakorlatilag oldalakat idéz Badiny-Jóstól. Ettől azonban még lehet nagyon jó a könyv. Még sőtebb!

ÁLTALÁNOSÍTOK

Nem vonom kétségbe, hogy a tudatlanságom, a műveletlenségem is ott lehet annak hátterében, hogy miközben hajlamos vagyok foglalkozni alternatív gondolatok, magyarázatok valóságosságának a lehetőségével (vagyis merek lázadni), aközben szakadatlanul ott lapul a háttérben a kétség is, amely nem engedi, hogy ezerrel az alternatívák forradalmi, valóságot feltáró eszmerendszerébe vessem magamat, mert a galád folyton kérdez (vagyis hajlamos vagyok a megalkuvásra, a beilleszkedésre).

Nyilván sokkal kedvesebb a lelkemnek, ha elfogadom, hogy a történelem mögött mindig ott van a metafizika, a transzcendens is. Magától értetődik, hogy kedvesebb elgondolás a magyarság ősi múltját nézve a hun-, sumér-, kelta-kapcsolat, mint a halszagú finn tengerpart ködös, nedves bocskorossága. Mekkora lenne, ha bizonyíthatóvá válna, hogy Jézus szkíta volt, ezáltal pedig szegről-végről rokonunk! S milyen szép lenne, ha kiderülne, hogy a magyarságnak küldetése van ezen a világon! Hiszen erről beszél a Pilis, a pálos barátok története. De erről árulkodnak anyanyelvünk egyediségei is, a példa nélküli belső összefüggései, és a magyar-sumér nyelv feltűnő hasonlatosságai is. Nem értem a választható készlet végére, vannak még alternatívák bőven. (Egyébként elképesztően gazdag ezekben a témákban a megjelent könyvkínálat, ha nem ismered, nem is hinnéd.)

Nem mondom, hogy az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó könyvek garmadáját olvastam. Még azt sem, hogy mindet, ami itt van mögöttem a polcon. De néhányat igen. Néhányba pedig belekezdtem, aztán észrevétlenül, suttyomban abbahagytam. Nagyjából mindet ugyanabból az okból.

Valami elképesztő, de egy-két kivételtől eltekintve mindig ugyanazokkal a problémákkal szembesültem az összes szerző esetében. Ezek a problémák pedig a következők voltak.

1. A mondanivaló átgondolatlan, a gondolatmenet szerkesztetlen, csapongó és széttartó.
2. A csapongó gondolatmenetben személy- nép-, földrajzi-, mitológiai és történelmi nevek tengerével szembesülünk, anélkül, hogy bármit megtudhatnánk róluk.
3. Források, hivatkozások jobbára nincsenek ezekben a könyvekben.
4. Nem különül el, hogy mi az ami bármi miatt tény, és mi az, ami csupán feltételezés.

Amikor például Badiny-Jós professzor úr Jézusról szóló könyvét először a kezembe vettem, észbontó kíváncsisággal lapoztam bele és kezdtem el olvasni. S úgy a legelején azon kaptam magamat, hogy eltévedtem, nem tudom, miről van szó, hol vagyok, ki vagyok én, létezik-e a Mikulás és hány éves vagyok? A nemem legalább kézzelfogható maradt. A rendszer később sem állt össze. Nem volt bolond beszéd (vagy ki tudja), csak nem volt benne rendszer. A fenti négy pont mindegyike jellemző rá. (Gyorsan hozzáteszem, a Sorsdöntő államalapítás például nem volt ilyen.)

ÁLLÍTÁSOK, TÉNYEK, FELTÉTELEZÉSEK, KÁNON

Na, figyelj, persze, elfogadom, kevés írásbeli emlék maradt a magyarság ősi történetéből. (Nagyjából a gesztákra, a mitológiára és a népmesékre hivatkozhatunk.)

A történészek a mitológiát és a népmeséket alapból nem veszik komolyan. A gesztákat pedig nem alapból, de szintén nem tekintik mérvadónak. De addig ex chatedra kijelentéseket tenni, amíg még az is kétséges, hogy mióta vagyunk itt a Kárpát-medencében, illetve, hogy hány honfoglalás volt egyáltalán, nos, meglehetősen merésznek tűnik. Bármilyen megközelítésből.

[a mai magyar történész szakma képviselői] különös módszertani hibát engednek meg maguknak: a hivatalos (elsősorban a tudományos fokozatokkal is büszkélkedő hivatalos) történésztársaik bármilyen állítását oly mértékben tekintetbe veszik. hogy egy idő után maguk az állítások – akár hitelesek, akár hamisak – a tények helyébe tolakodhatnak, mintegy helyettesítvén azokat. Élesebben fogalmazva: őstörténet-kutatásunkban éppúgy elfoglalják a tények helyét az állítások, mint a XVIII-XIX. századi hatalmas tekintélyű – és az indoeurópai világtörténelmet impozáns felületességgel alátámasztó – német történészek és nyelvtörténészek munkáiban.
 – írja Kocsis István (22–23.; kiemelés M. Z.)

S ezzel a fenti mondattal Kocsis István el is eszi a kenyeremet ezen könyvvel kapcsolatban. Annak ellenére teszi ezt, hogy ő éppen nem a hasonló tartalmú munkákra, hanem a hivatalos történésztársadalomra gondol.

Gondold csak át, mit olvastál! A lényege, hogy amit állítanak a történészek, az nem a hitelessége miatt kerül be a kánonba, hanem a sűrű ismételgetése miatt. Akkor is, ha csupán feltételezés. Aztán mert egyre többen hivatkoznak egy adott dologra, valahogyan azon kapjuk magunkat, hogy ténnyé válik, hiszen mindenki így gondolja. Ami érv ugyan lehet teljesen igaz, csak éppen azt nem tudjuk, ki miért gondolja így.

Nos, sajnos a probléma az, hogy a Jézus, a szkíta című könyvre is igaz az alcím feletti négy pont. Vastagon megtoldva Kocsis István fenti idézetének a tartalmával.

A kedvenc részletem a következő. Amikor olvastam, letettem a könyvet, és csak néztem magam elé. És elment a kedvem az egésztől. Pedig túl nagyot nem haladtam benne.

Hogy áramot nyerjünk, meg kell keresnünk a konnektort. S, ez így van Istennel is. Ő mindig ott van bennünk, csak nekünk kell a , konnektort" hozzá megtalálnunk és rácsatlakoznunk. Az univerzum pedig a kifogyhatatlan bőség tengere is egyben. Egy baj van vele. Nem hisszük el. Miért is nem hiszünk benne? Mert olyan erők dolgoznak velünk szemben, akiknek nem a szeretet a lényük, abból a szeretetből ők nem profitálnak. Nekik nem érdekük, hogy mi békében, bőségben, jól éljünk. Ők az ellenoldalon állnak, a félelem a táplálékuk. Ez jelenti az állandó harcot, konfliktust a világban, a világgal. S, hogy mikortól datáljuk ezt az ellentétet, ezt a harcot? Azt tudjuk, hogy Atlantiszban már komoly harcok dúltak e két oldal között. S, azt is tudjuk, hogy akkor a negatív szereplő, a félelemből élő oldal győzedelmeskedett, ezért kellett Atlantisznak elpusztulnia, s kezdhette az emberiség elölről, egy letaszított tudati állapotban. Ez a letaszítottság egy olyan tudatállapot, amelyből ki kell verekednünk magunkat. Ehhez jöttek és jönnek a próféták, a nagy tudású beavatottak, akik löknek rajtunk egy jó nagyot. S, megtisztelnek bennünket olyan magas szellemi lények, akár testben leszületve, mint Jézus is. A harcnak nincsen még vége. Gyakran látjuk azt, hogy a helyzet talán még rosszabb, mint 2000 évvel ezelőtt. Olvashatunk arról, hogy az emberiség válaszút előtt áll. Akik képesek magukat felemelni, azok egy magasabb rezgésszintre jutnak, de akik nem képesek erre, maradnak a mocsárban, legfeljebb újabb, még materiálisabb bolygókon fognak újjászületni. Ugyanis az anyag nem más, mint megcsontosodott energia. David Bohm, dán kvantumfizikus szerint: „Az anyag nem egyéb, mint megfagyott fény.” Tegyük hozzá, a fény pedig energia. Einstein óta tudjuk, az anyag és az energia egy és ugyanaz. Minden test pedig egy energiamező. A gondolataink állandóan befolyásolják ezt az energiamezőt, azaz az anyagi testünket. Az energiát – és ezzel az anyagi világot –, a magasan fejlett spirituális lények kezelni tudják. Majd a Yoganandáról szóló fejezetben fogunk beszélni bővebben arról, hogyan tudták és tudják ma is az indiai guruk az anyagot megváltoztatni, jó értelemben manipulálni. Képesek voltak egyszerre két helyen lévő, azonos testben előfordulni.
(31. oldal)

Annyi konkrét állítás van ebben a pár sorban, hogy csuda! És ugyanennyi állítás, ami nem magyarázódik meg. Az általam vastagon szedett szöveg az egésznek a csúcsa: „tudjuk”. Tudjuk? Ma éppen csak random kinyitottam Rozsnyai Ágnes A magyarság spirituális gyökerei című könyvét, ahol azt olvastam, hogy a mai történelmi ismereteink szerint fogalmunk sincsen Atlantiszról, még arról sem, valóban létezett-e. (Igaz, azt a könyvet 2005-ben adták ki, míg emezt tavaly, 2020-ban: azóta simán kiderülhetett, hogy Atlantisz csakugyan létezett és azért pusztult el, amit Szemerey úr állít.)

Az idézetből megtudhatjuk, hogy nem csupán Atlantisz létében lehetünk biztosak, nem csak azt tudjuk, hogy volt, hanem azt is tudjuk, hogy a sziget a jó és a rossz szellemi erők csatája miatt süllyedt el. S utána még egy nagy kalap hasznos információ. Ahogyan azt Kocsis István leírta: tények helyett tényekké tett állítások.

*

Kicsit türelmetlenül tovább lapoztam a könyvben a nagy fáradtsággal összeszedett 49 ponthoz, amely bebizonyítja, hogy Jézus semmiképpen nem lehetett zsidó.

Hááát, nem tudom... Vagyis, hááát, tudom! Akadt pár olyan pont a 49-ből, amihez egyszerűen nincsen elég háttérismeretem (ez nem olyan nagy dolog, gyakorlatilag semmihez sincsen), de volt néhány olyan, főleg bibliai kijelentésekkel kapcsolatos pont, hogy csak lestem ki a fejemből, vajon a szerző ezt tényleg komolyan gondolja-e, hogy amit ír, az valós érv ? Komolyan gondolta. Márpedig ha az én ugyancsak széllelbélelt koherenciájú ismereteimmel képes vagyok ellenérveket tudni, találni, mondani, ott már van baj.

Megengedem: Szemerey úr nem adta ki magából minden ismeretét, mert az jócskán túlfeszítette volna a könyv mindenféle kereteit. Ha ez így van, kár, hogy nem tette! Így ugyanis annyira nem súlyosak az érvei. Pedig ez itten, kérem, a könyvének, a mondanivalójának a szíve.

Mert rendben van, hogy a szekularizáció már szökőárként sodorja magával az utolsó, magukat komolyan kereszténynek valló híveket, de azért Európa lakosságának körülbelül a fele még mindig azt mondja, hisz Istenben. Akkor is, ha ennek a félnek maximum a fele mondhatja el magáról, hogy gyakorolja is bármilyen szinten a vallását. Ha eltekintünk attól a nem éppen apróságtól, hogy keresztények nem csupán Európában vannak, mi több, akkor is, ez a 49 pont úgy 375 millió embert érint, ha csak karcolás szintjén is. Vagyis nem játék ezzel foglalkozni. (Jó, persze, tudom én, hogy az égvilágon semmi tétje nincsen, hiszen a papír gyakorlatilag mindent elbír... Az internet meg még többet.)

*

A nyelvészkedésről néhány szót. Nem csupán Szemerey úr foglalkozik a sumér-magyar nyelv azonosságának a kérdésével. S nem csak ő iparkodik kihozni a legjobbat az összehasonlításból. Olvastam már hasonlót, és bevallom, jobbára igen jókat derültem az erőlködéseken.

Figyeld csak Jézus édesanyjának anyjának, vagyis Jézus nagymamája nevének a jelentését! (Arról most egy szót se, honnan a csudából veszünk bármi információt erről a nagymamáról: kezeljük tényként, ahogyan a szerző is teszi, hogy tudjuk a nevét.

Jézus nagymamájának, azaz Szűz Mária édesanyjának a neve Grapte-Kharax hercgnő volt. Fejtsük meg együtt nevének jelentését.
[...]

Nézzük először a hercegnő nevének második szavát, a KhaRaX szót. Ismer jük a világ első nyelvének a legfontosabb mértani alakra való nevét. Ez a KöR. Korábbi könyvemben elemeztük a kör szó jellegzetességeit. Elemeztük azt is, hogy a mértan tudományában a körből lehet az egyenlőszárú keresztet kiszerkeszteni. A magyar nyelv is mutatja a KöR és a KeReSzT kapcsolatát. A KhaRaX szóban is a kör köszön vissza. Illetve, ha egy kicsit jobban megízleljük, akkor láthatjuk, hogy a KhaRaX szó teljesen ugyanaz, mint a KeReSZT szó (KRX - KRSZT), az elején egy a K betűt erősítő H betűvel, és a végén egy minimális eltéréssel, amit az időre és a más írásmódra nyugodtan ráfoghatunk. Megemlékezünk a könyvben a keltákról, akik imádták neveiket X betűvel befejezni. A szkíta és kelta nyelvek szétválása a Földes Sándor-féle nyelvfa szerint jó ötezer éve történt, tehát amikor a sumer kultúra megjelent Mezopotámiában. Így a név végén fennálló X betű, még a közös múltat is jelezheti.

Tehát a KHaRaX szó KeReSZT-et jelent. Ugye, azokat a szabályokat is ismerjük, miszerint a nyelv tudását a mássalhangzók viszik, a magánhangzók változhatnak, s főleg az érzelmi szintet befolyásolják. Ez ebben a szóban is tetten érhető. A régi magyar rovásírásban a magánhangzókat ki sem írták, csak a mássalhangzókat. Illetve a másik szabály, hogy minél ősibb egy nyelv, annál tömörebb, és szavai annál rövidebbek. A későbbi nyelvek ehhez a rövid tőhöz illesztik saját egyéni karaktereiket, és így a szó már hosszabb vagy jóval hosszabb lesz az eredeti szónál.

Bravúr, bravúr!

Itt egy picit megint letettem a könyvet, amit pedig annyi akartam szeretni, amitől olyan sokat vártam. Letettem és úgy gondoltam, fel sem fogom venni újra. Csak hát addigra ebben az értékelés-írásban is eljutottam már az előző idézet előtti bekezdésig. Most vesszen kárba a belefeccölt idő és energia? Vagy vesszen el az az idő, amit a könyv maradék háromszáz oldalával töltöttem el? Na, mi a dilemma, ha nem ez?

Arról nem is beszélek, hogy ez a rövid szakasz teljesen elvette a kedvemet a szerző másik könyvétől, aminek a címe: Nyelvek háborúja. Egek!

ÖSSZEOMLÁS

Nem szoktam olyat tenni, hogy elolvasatlan könyvet értékelek. Pedig annak is van üzenete. De most olyat teszek. Az előző sokk után felvettem a könyvet, hogy tovább olvasom. Egyszerűen nem ment. Képtelen voltam már komolyan venni, figyelni rá.

Lapozgatni kezdtem, hogy majd egy másik alcím, majd egy másik fejezet... Most ott ül a polcon a könyvtárba visszavivendők között. És Isten (STN – őS-TéNy) bizony sajnálom!

Egy Bergendy-dal jutott az eszembe: „Gyere győzz meg engem!” Ennek a könyvnek nem sikerült.

Egy felhorgadt, szkeptikus értékelés a könyvről, Laszlovszky Andrástól.

Bioenergetic, Budapest, 2020, 400 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150078199

2/10

2021, nézd már, május van, elseje és szombat! Idén SzFT-vel tizenötödik évünkbe lépünk, az meg már csak tizenhat nap.

Cs. Horváth Tibor a magyar képregény nagy dojenje volt. Gyakorlatilag ő írta az összes magyar képregény szövegkönyvét. Legalábbis a nyolcvanas évekig. A magyar képregény-történetben olyan hatalmas, bár ellentmondásos szerepet töltött be, hogy még önálló képregény is megjelent róla. 

Zórád Ernő szintén a magyar képregény nagy öregje volt. Nem csupán képregényeket rajzolt, hanem festett is, elsősorban a Tabánra koncentrált, amelyről több albuma is megjelent. Sokak örömére manapság az ő munkáit is újra kiadják.

Zórád Ernő az egyik kedvenc rajzolóm. Plasztikus, részletgazdag, élethű, humoros. Gyakorlatilag bármit megrajzolt, semmilyen korról szóló történet nem fogott ki rajta, amihez nyúlt, arannyá vált. Zórád Ernő valóban bármit megrajzolt.

Krimisorozat

Azt mondtam, Zórád Ernő bármit megrajzolt. Így van. Például krimit is. Ahogy azt az ebben a négy füzetben kiadott kilenc történet is bizonyítja. A sztorik eredetileg a Fülesben jelentek meg 1970 és 1973 között. A képregényeken feltüntetett adatok szerint a történetek Cs. Horváth Tibor eredetijei voltak. Ezek kerltek a négy füzetbe:

A történet középpontjában Julika és Roberto állnak. Ők szerelmespár. Az első sztori során ismerkednek meg. Julika sportoló, aki egy barátnője védelmében robban ki a szállodából, ahol laknak, és taxinak nézve beugrik az első autóba, ami az útjába esik. Az autóban Roberto ül. Roberto újságíró. Sztorit lát Julikában. De elsősorban persze a lány szépségét.

S máris egy leánykereskedő banda nyomában vannak, hogy megmenthessék Julika barátnőjét a szexrabszolgaságtól.

A négy füzet hét története egymástól független, csak nagyon laza kapocs van is közöttük. Mármint azon kívül, hogy a két főszereplő mindegyikben azonos. 

Sikerült egyben elolvasnom az első hármat, majd két hónappal később a negyedik füzetet. A színvonal egyenletes, a történetek izgalmasak, mozgalmasak, átláthatók, dinamikusak. Olyan dinamikusak, hogy fel is tűnt, Zórád milyen csodálatosan ábrázolja az akciójeleneteket. 

Az ember olyan könnyen bele tud feledkezni a történetekbe, hogy szinte elfelejti, statikus képregényt olvas, nem pedig filmet néz. Komolyan így volt, amikor a fürdősóval megszórt forróvizes kádban ázva, egy ültő helyemben olvastam el az első hármat. Nem tudtam abbahagyni az olvasást. S nagyon sajnáltam, hogy a hetedik rész, a Kincsek a tengerben nem volt velem. 

A képregény-sorozatról elsősorban a  Roger Moore-Tony Curtis-féle Minden lében két kanál jutott az eszembe. Két ember a bűn nyomában a hetvenes években, egyikük sem rendőr vagy magánnyomozó, mégis mindig jobbak, okosabbak, gyorsabbak mint a hivatásosak. 

Nincsen semmi erkölcsi, filozófiai üzenete egyik történetnek sem. Viszont hihetetlenül szórakoztató, és jót tesz az ember igazságérzetének. 

Zórád látószögei pedig nem egy esetben egyszerűen lenyűgözők. 

Tehát mi kelhet még egy pompás, könnyed szórakozáshoz? Kaland, rablás, gyilkosság, szerelem, bunyó, nyomozás, érdekes helyszínek, gonosz rablók, gyilkosok, leánykereskedők, kincsek... Történetről történetre más és más. Hogy a nézegető olvasó csuda jól érezze magát. S ezt is teszi. Ahogyan az az ő reszortja!

 Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat, 1989

10/10

2021 februárja, Valentin napja, amit nem szoktunk megtartani, nem ünneplünk egy exet. :-). Majd április vége, addigra sikerült megszereznem a negyedik füzetet.
  

Fodor Sándor erdélyi író volt. Legismertebb műveinek a főhőse, Csipike, a törpe. A szerző neve nekem is Csipke által jelent valamit. Szigorúan a Rusz Lívia által illusztrált kötetek jöhetnek szóba. Gyerekkorom egyik meghatározó könyve volt még abból az időből, amikor nem tudtam olvasni. Hogy az a Kukucsi egy milyen idegesítő lusta dög volt, mennyire idegesített, hogy semmi együttműködési készség nem volt benne, azt a cudar mindenit! Ha a képet nézed, az a középső, sötét alak ő. Csipike meg a bal szélen az a piros sapis szakállas.

A Csipike-történetek olyanok mint a hozzá készített rajzok: nem lehet őket nem szeretni.

Aztán Fodor Sándor hosszú-hosszú évekig nem bukkant fel a látóteremben. De ezt úgy értsd, hogy tényleg nagyon hosszú évekig. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy ő nem csupán a Csipike-történeteket írta, hanem nagyon sok minden mást is.

Én például az alábbiakat olvastam tőle.

Büdösgödör
A felnőttek idegesek
Nehézvíz

S ezek alapján igen nyitott lettem Fodor Sándor írásaira. A háromból kettő nagyon tetszett. Nem rossz arány, nemdebár?

A CSELEKMÉNY

A fülszöveg túlon-túl sokat mond. Adva van egy érettségi előtt álló derűs, mosolygós lányka: Eszter. Kedves mindenkivel, egyáltalán nem elutasító, nem kritikus, szóba áll azzal, aki csak szóba áll vele. Közvetlen, játékos és szeleburdi. De nem könnyűvérű, nem egy csettintésre megkapható leány. Sőt, még senki sem kapta meg. 

Tény, Eszter egyáltalán nem ügyel a látszatokra. De kicsit sem. Nem gondolja végig, hogy bizonyos külsőségek egészen mást sugallhatnak róla, mint amit ő szeretne, hogy sugalljanak. Mert nőből van: szereti, ha csapják neki a szelet. Apró gesztusokkal még bolondítja is az arra megfelelőket. Beül egy autóba, tegeződik egy tanárával, nyilvánosan könnyű csókot ad neki, bár teljesen egyedül van, de egy férfi lakásán nyomja el a buzgóság...

A látszatok, némi külső rásegítéssel, rosszindulattal spékelve aztán olyan összefüggéseket alkotnak, amelyeknek a valósághoz semmi közük nincsen, de amiket annyira kedves megosztani másokkal...! És annyira fontos lenne védekezni ellenük, hogy az csuda!

Vagyis Eszter belegabalyodik a maga által készített, táplált látszatok hálójába.

A KISREGÉNY KÉRDÉSEI

Vagyis a Megőrizlek története nagyon izgalmas kérdést feszeget. Meddig mehetünk el mások véleményének a figyelmen kívül hagyásában, illetve mennyire kell számolunk a lehetséges reakciókkal? Mennyire kell méltányolnunk ezeket a reakciókat? S a függetlenségre és a szabadságra hivatkozva mennyire hányhatunk fittyet ezekre?

Megválaszolhatatlan kérdések. Ám volta- és tulajdonképpen ezeknek mentén éljük az életünket. A társadalmi elvárások, ugye... Egykaptafa, mindenbe belesimuló, gyári-személyiségek legyünk vagy mindenhonnan kilógó, magasról mindenre antiszockodó egyéniségek? S melyikkel leszünk boldogabbak? S mert senki sem képviselheti, képviseli csupán az egyik végletet, vajon hol vannak a határok, és mi adja a mértéket a határnak?

S itt még nincsen vége a kérdések sorának. Főleg azért, mert van másik oldala is az éremnek.

Mennyire érdekeljen mások élete? Mennyire érdekeljen mások élete, ha valaki beszél róla? Érdekeljen-e annyira, hogy én magam beszéljek róla másoknak? Érdekeljen annyira, hogy a látszatokra építve osszam meg ezzel-azzal a következtetéseimet másokról? Honnan tudom, hogy hihetek a saját szememnek, és honnan tudom, hogy jó következtetést vonok le abból, amit látok?

Ahogy belegondolok, Fodor Sándor válasza voltaképpen pofonegyszerű: ha szeretet nincsen, úgyis minden rosszul fog elsülni.

Sőt, néha még úgy is.

A STÍLUS

Többször beszéltem már róla: egy szépirodalmi mű, írás értéke nem mindig azonos a szöveg belső értékeivel.

Van, amikor a szöveg jó ugyan, de az összhatás, a mondanivaló, az érdekesség elmarad a szöveg ereje mögött.

Van olyan is, amikor  szöveg maga nem értékes ugyan, de az összhatásban mégis van valami olyan erő, olyan báj, hogy a végeredmény mégis maradandó alkotás. Ez utóbbira örök példám a Tarzan- és a John Carter-könyvek alkotója, Edgar Rice Burroughs. De azonnal mellé tehetnék néhány keresztény, hitbuzgalmi-szépirodalom szerzőt is. Elsősorban mondjuk Patricia St John-t.

S azonnal elmondom ez utóbbi csoportról hogy a műveik néha maradandóbbak az ember agyában, lelkében mint a gondosan munkált, míves irodalmi szövegek. Mert valamit tudtak a maguk naivitásában is ezek a szerzők. Talán néha még a bumfordiságuk, az átlátszón célratörő megfogalmazásaik is a javukra írhatók. Mintegy bájosak lesznek a szövegeik, és ha nem akarjuk is, a szívünkbe férkőznek.

Valami ilyen stílusa van Fodor Sándor Eszter-történetének is. Ami ebben az esetben csak azért sajnálatos, mert a részemről ugyan nem minden esetben látom be, hogy a didaktikusság hiba, ahogyan azt sem, hogy a didaktika-mentesség erény, azt pedig végképp nem, hogy miért áll mindenek felett a megfejtendő, mocsokul rejtett üzenet, de ebben az esetben valóban van valami zavaró mellékzöngéje, hogy mindenképpen meg kell értenem, miről szól, mit üzen Eszter története. Ha akarom, ha nem.

De még tán ez sem lenne baj, ha mellette nem siklana el teljesen, vagy nem válna tökéletesen másodlagossá, hogy mindabban, ami történik, Eszternek is igen vastagon van szerepe. De manapság már ezt hívják  áldozathibáztatásnak. Holott...

A kisregénnyel, miközben igen nagy élvezettel olvastam, mégis, már olvasás közben az volt a bajom, hogy valahogy túl direktben arra fut az egész felépítése, az összes párbeszéde, ami a végkifejlete lesz.

Ez nem önmagában baj, hanem az által lesz azzá, hogy amint képben vagyunk, tudjuk, mi fog történni, semmi meglepetés nem ér. De még ez se lenne önmagában baj. A baj az, hogy ezt semmi nem kompenzálja. A dramaturgia sem, a nyelvezet sem.

Egyetlen dolog volt, ami nagyon jól sikerült: Eszter jellemének a bemutatása. A gondtalan, derűs, mosolygós, tréfálkozás naiv, mindenkihez pozitívan hozzáálló, nagy bakfisé. Ez sok mindent tompít, és növeli az élvezeti értéket.

Biztos velem van a baj. A regényke tetszési indexe a moly.hu-n 93%-os. Ezen sokat tűnődtem. A miértjén. Rendben van, nem olvasták tömegek, összesen nyolcan írtak róla értékelést. Mindannyian nők. Ahogy láttam, fiatalok. Örvendetes, hogy fiatal nők olvasnak. De egyszerűen nem tudok attól a némileg rosszindulatú blikktől szabadulni, hogy valami köze van ennek a gyalázatos, mégis, a tartalmán túl is valami plusz rossz érzést hordozó MeToo-jelenséghez. Még szerencse, hogy könyvecske főgonosza és tragikus konfliktus gyökér-okozója ez esetben: nőnemű.

Szóval, azért miközben bólogatok én is hevesen, hogy ne látszatok alapján ítéljünk, ne vonjunk le meglapozatlanul végletes következtetéseket, ne pletykáljunk, pfúj, mert milyen borzasztó következményei lehetnek ezeknek, aközben azért nem tud nem eszembe jutni, hogy a könyv olvastán mindenki arra gondol, lám, milyen mocskok tudnak az emberek.

Én meg közben vakargatom as szakállamat gondolkodtamban. Én is, te is  emberek vagyunk, s ugyan, hogyan kerüljük el ezt a csapdát?

A FACSE ÉS A MEGŐRIZLEK

Nem tud nem eszembe jutni a regényke olvastán a közösségi médiában manapság dívó párbeszédképtelenség.

Rengetegen a Facebook-on élik ki a kisebbrendűségi érzésüket. Az erőszakos, trágár, elítélő, odavetett, fitymáló, sértő véleményükkel. A mindent is tudás felsőbbrendűségétől vezettetve. S az online jelenlét arctalansága mögé bújva.

Engem már évek óta felkavar ez a jelenség, de úgy látom, egyre többen felháborodnak rajta, mert terjed mint a rossznyavalya. Utálatos, visszataszító és megvetendő kommunikáció, erősen minősíti az alkalmazóját.

A magam részéről szinte soha nem töröltem sehonnan, ha ilyen hangnemű hozzászólásokat kaptam. (A blogbejegyzéseim alatti trágárságokat igen, és rendre meg s írtam a törlés mértjét annak, akit töröltem.) Azért nem, hadd látsszon később is a minősíthetetlenség. S természetesen soha nem válaszoltam ebben a stílusban. Egy más felületen volt, hogy a kultúrált kommunikációra való többszöri felszólítás után azt választottam, hogy nem válaszolok, ha megszólítottak a „kiválasztottak”. Nehéz volt megállni, de sikerült. Úgy láttam, nem kicsit bosszantottam vele két, a személyemet és nem a mondanivalómat kikezdő felhasználó-kollégát. Az ő bejegyzéseiket is otthagytam az adott platformon. Tanulságul.

Szóval Fodor Sándor írásának az üzenete aktuális marad, amíg ember él a Földön. Mert Fodor Sándor azt mondja, nem baj, ha beszélgetünk egymásról, nem baj, ha információt váltunk másokról, hanem az, ha ellene és nem érte tesszük. De legalább kiegyensúlyozottan, ártó szándék nélkül tegyünk ilyet. Mert nem mindig a lényeget látjuk, lehet, hogy néha csak a látszatra van szemünk.

Persze némi tapasztalat is kell ahhoz, hogy adott esetben a naivitás és a jóindulat ne vigyen vakvágányra. Mert hatalmas ereje van a képmutatásnak és a jól sikerült személyes marketingnek is. S ha ezt nem ismerjük fel, azzal mi jutunk sűrű, sötét erdőbe. Sajnos ez sincsen benne a könyvben.

De eszedbe se jusson arra következtetni, hogy mindezzel le akarlak beszélni arról, hogy ha kezedbe kerülne, elolvasd! Szó sincs róla! Ne tegyél ilyet! Mert mindezzel együtt, mindennek ellenére szerintem élvezni fogod. (Majdnem hozzátettem némi maliciózus rosszindulattal, hogy főleg, ha fiatal nő vagy.)

Kriterion, Bukarest, 1973. 114 oldal

7/10

2021 április vége: itt a tavasz, itt a tavasz, itt a tavasz! Holnap, vasárnap kirándulunk, szalonnát sütünk, pálinkázunk, jó lesz! A teraszok meg végre kinyitottak már! Bár a logika még egyáltalán nem tért vissza a Földre: lesz oltás-igazolványos megkülönböztetés.

Ez a történet eredetileg 2001-ben jelent meg. A borítón egyedül Uderzo neve szerepel. A szerzőtárs, Goscinny 1977-es halála után Uderzo nyolc Asterix-füzetet jelentetett meg a saját neve alatt, amelyeket szerzőtársak nélkül alkotott. Aztán meg már egyáltalán nem.

Az örök fanyalgó kritikusok (mondhatom, mert én csak botcsinálta cikkecskéket írogatok, minden képzettség és felelősség nélkül) persze fanyalogtak, hiányolták a szólóban készítettekből Goscinny szellemiségét. A rajzokba nem tudtak belekötni. 

Az érdekes az, hogy Uderzo halála után sem szűnt meg az Asterix-történetek sora: Jean-Yves Ferri és Didier Conrad eddig öt történetet alkottak, amelyből három már magyarul is megjelent. Képzőművész génekkel rendelkező Gergő fiam szerint, aki maga is nagy Asterix-fan, a rajzokat nagyon meg kell nézni, hogy feltűnjön a szerzőváltás, a szellemiségét pedig pazarul hozzák az eredeti képregényeknek.

A történet

Történelmi alaphelyzet.   

Ha nem érted, ne csüggedj, látod,Obelixnek sem megy. Bár nem olyan komplikált egyébként... Csak úgy mondom...

A lényeg, hogy Pompeiusnak eltűnik egy csuda értékes sisakja és egy kardja, ami így-úgy a gallokhoz kerül. Pompeius a tanácsadója útmutatása nyomán eljárva elküldi a faluba a híres tragikát, Latraviatát, aki csudamód hasonlít az egykor falubeli Faringára, Tragikomix feleségére. Akibe Obelix fülig szerelmes. Latraviata útra kel a falu felé. Ahol már ott vendégeskednek Asterix és Obelix anyukái is. Akik mihamarabb és mindenképpen asszonyt szeretnének szerezni a fiaiknak.

S ekkor megérkezik Latraviata. Akibe a két jóbarát fülig belehabarodik. Latraviata mindent megtesz, hogy ez még inkább így legyen. Annyira, hogy nem kicsit sikerül neki egymásnak ugrasztania Asterixet és Obelixet. 

Szóval: van egy eltűnt kardunk, sisakunk, van egy ál-gall szépségünk, van két anyukánk (mondjuk nekem három volt, egy édes, két mostoha), van két bebörtönzött apukánk (akik persze kiköpötten a gyerekeikre ütöttek), s van eredetije is a Latraviata által megformázott szépségnek. Aztán van két római vezér, nyakig ülve a politikában, vannak, ha csak pár képkocka erejéig is, kalózok, van némi pofozkodás, van sok szerelem, van varázsital, druida, bárd, szokás szerint nagyon vacak hanggal. Ahogyan az jobbára lenni szokott egy Asterix-füzetben. 

Régen volt már kép ebben a bejegyzésben, legyen már még egy, hogy ezzel is meglegyünk!

Meglettünk, mehetünk tovább.

Magáról a történetről nem árulok el többet, bár voltaképpen egy-egy Asterix-történet elmesélése azért nem ér fel egy krimi történetének vérspoiler lelövésével. 

A Latraviata-s történet fő módszere

Nem kell hozzá diploma, hogy áment mondjunk erre: a sorozatok jó része arra épít, hogy jól (rosszul) kitalált karaktereit helyezi ilyen-olyan helyzetekbe, és jobbára nem annyira a történések működnek, sokkal inkább a karakterekre vagyunk kíváncsiak. Ezt így Gergő fiam (28) fogalmazta meg a hétvégén, ahogy sörözgettünk a szigetszentmiklósi kertjükben. Ő már olvasta a jelen történetet. 

A legutóbbi Lucky Luke-füzet értékelésében hoztam a párhuzamot a Bud Spencer-filmekkel. Miszerint Bud Spencert sem a fantasztikus alakításai miatt kedveljük. Van az a négy arca, öt mozdulata, aztán slussz. (Tudod, amikor összeszorítja a lekonyult száját (deunomapafej-arc), komoly arccal hunyorít (vajon hogyan lát egyáltalán?), ál-ártatlan arcot vág, stb..) De a filmjeit mégsem és azért sem unjuk. Legalábbis nem ezek miatt a váltig ismétlődő színészi eszközök miatt (ha ugyan ezek azok). Mert ezek a maguk egyszerűségében is megunhatatlanok. 

Valahogy így van ez a Lucky Luke és az Asterix történetekkel is. Uderzo ebben a kötetben egy roppant egyszerű, és roppant átlátszó módszerrel élt. Voltaképpen szinte semmi újat nem rakott ebbe a sztoriba. A bevált szereplők bevált paneljeit ismételgeti szakadatlan. Az egyetlen újdonság talán az, hogy a főhőseinknek vannak szülei. Az már annyira nem meglepő, hogy apucik külsőre, belsőre csontolyanok mint a csemetéik. Meg tán még az az új, hogy két haver felváltva benyom egy-egy hatalmasat a másiknak. Meg az, hogy a rómaik ezúttal a végén egymást agyabugyálják. Meg az, hogy a két barát szerelmes. De több mindent nem adtak nekünk a rómaiak (érted, ugye?), a hatás az ismert karakterek ismert szituációkban való ismert reakcióira épül. Bud Spencer összeszorítja a száját, lassan megfordul, hunyorít, és felülről parasztlengőssel odacsap, az ellen repül, át a palánkon, ivópulton, szerelőcsarnokon, korláton, szalmabálán, hogy valami képtelen helyen landoljon. Ugyebár.

A meglepő fordulat, hogy ennek ellenére semmi, de semmi hiányérzetünk nincsen a Latraviatát illetőn. Jó, maga a sztori kicsit mondvacsinált, de ahogy Gergő fiam fogalmazta, kit érdekel, amíg a fíling köszöni szépen, teljesen jól meg van? S az bizony meg van. Mi az, hogy, nagyon is! Szórakoztat, tréfás is, kedves is, és látod, még az alapvető műveltséged is bővült, mert ugye, te sem tudtad, hogy Verdi operájának az alapja egy Dumas-mű? Na, ugye! A szerelmes gall haverok nélkül ezt bizony nem tudnánk!

Móra, Budapest, 2021, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634867470

9/10

2021 áprilisa, amikor egy napon belül a nyáron kívül legalább három évszak meg volt.

John Grisham 1955-ben született, eddig negyvenkét könyvet írt. Tíz évet dolgozott jogászként. A büntetőpereknek hamar hátat fordított és a polgári perek felé fordult. Úgy fest, bőven szedett össze muníciót a jogászi múltjában. A negyvenkét könyve közül magyarul negyvenkilenc jelent meg. Ezt kapd ki! Mert van, ami több fordításban is, meg eltérő címekkel jelent meg. 

Forrás

A KÖNYV EGÉSZÉRŐL

Nincsen összehasonlítási alapom, milyen Grisham többi könyve. Ez simán jó. Olvastatja magát, nehéz letenni, és felvet jó néhány gondolatot. S persze féltégla vastagságú, hiszen, mint tudjuk, a szerző nem kicsit grafomán. (Szendi Gábor szerint tehát sérült a temporális lebenye. Mert azok képtelenek írásban röviden kifejezni magukat.) 

Grisham bestseller író. Ezer más példa lehetne, de nekem Jodi Picoult jutott eszembe róla. Talán azért, mert Picoult-t olvastam, egyébként annyira nem az enyém ez a műfaj. 

Meg sem kísérlem leírni a bestsellerek definícióját. Azt tudom, nekem mit jelent. Azokat a a könyveket, amelyek valami félelmetesen olvastatják magukat, teljesen követhető a cselekmény, akkor is, ha nem lineráis, a témaválasztásuk jobbára valami nagyon sokakat érdeklő, foglalkoztató társadalmi kérdésre összpontosít. De a szövegük, a dramaturgia nem művészi igényű, hanem a tömegolvasó kielégítését szolgálja. Ez utóbbi mondat semmiképpen sem igénytelenséget takar. S félre ne érts, mindez nem értékítélet. Nem szeretem jobban vagy kevésbé egyik felet sem. Sőt, nem is felek ők, sokkal inkább irányzatok. Jó bestsellereket írni tán ugyanolyan nehéz írni, mint színvonalas művész-irodalmat.

Tűnődve mondom: az tény, hogy ebben a könyvben volt néhány, de tényleg csak két-három olyan párbeszéd, hogy a falat kapartam tőle. Mert úgy, ahogy azokban beszéltek a szereplők, emberek nem beszélgetnek egymással. A szöveg irodalmi volt. Mármint a párbeszéd megfogalmazása, az, ahogyan egy-egy szereplő beszélt. Irodalmi és nem élőszavas. De azért arányítsunk: két-három bekezdés versus ötszáznegyvenkét oldal. A többi, ahogyan mondtam, olvasmányos, érdekes, pörgős, holtjáték nélküli.

Ha valami hiányzott belőle, akkor az a végjáték katarzisának a hiánya. (Ez Picoult-nak is több könyvében félresiklott.) 

A KIINDULÁSI ALAP IS ÜTŐS

Adva vagyon egy rasszista fickó, Sam. Zsigerből utálja az (hogyan is kell ma szépen mondani?) afro-amerikaiakat és a zsidókat. Tagja a Klu KLux Klannak. Részt vesz néhány robbantásban is, amelyben senki nem sérül meg. Mert a robbantásoknak nem a gyilkosság, hanem a megfélemlítés a célja.

Mígnem egy napon egy robbantásban meghal egy zsidó ügyvéd ötéves, ikerpár kisfia és megnyomorodik, mindkét lábát elveszít az édesapjuk. Ő később öngyilkos lesz. 

Sam-et elfogják, börtönbe kerül. Az első tárgyaláson felmentik. Aztán a másodikon is. Déli állam, déli bíróságának déli vádlottjaként mentik fel.

Aztán tizenhárom évig békében nyugalomban él, dolgozik, adót fizet.

Ám az állam kormányzója nem nyugszik, elindul a harmadik per is, s mer múlt az idő rendesen, változtak az idők, demokrácia, jogegyenlőség, satöbbi, Sam-et halálra ítélik. De a halálos ítélet végrehajtását az ügyvédek egyre csak tolják és tolják ki az időben. Sam egy évtizednyi időt tölt a halálbüntetés árnyékában.

Amíg egyszer csak beállít hozzá egy pályakezdő ügyvéd, aki hatalmas elánnal veti bele magát Sam védelmébe, akinek három hete van már csak a halálos ítélet végrehajtásáig. A fiatal ügyvéd akkor jön, amikor Sam éppen kirúgta az egyik legnevesebb ügyvédi irodát, aki képviselte őt.

A fiatal ügyvéd nem más mint Sam unokája. Még sohasem találkoztak. Adam nyolc éve a nagyapja védelmére készült. Most huszonhat éves. Nyolc éve tudta meg, hogy van nagyapja, és azt, hogy kicsoda is ő.

Innen indulunk. A többi cselekmény már Adam emberfeletti munkájáról szól: mindent bevet, hogy megmentse a nagyapját, akivel szinte semmiben nem ért egyet. 

Forrás

A HALÁLBÜNTETÉS KÉRDÉSE

Persze, hogy nem fogok spanyolviaszt feltalálni. Mondd már, ötvennégy évesen? Ha eddig nem sikerült? Már csak azért sem, mert nagyjából fogalmam sincsen mi a véleményem. Vannak komoly érveim minden irányba.

Grisham egyértelműen állást foglal: a halálbüntetés rossz dolog, meg kell szüntetni. Ezt a szájába adja majdnem az összes szereplőnek, csak az igazán megveszekedettek helyeslik és akarják Sam kivégzését. Az egyetlen érvük, hogy az áldozatokkal szembeni megvetés megnyilvánulása lenne, ha a gyilkos életben maradna. De például a börtön összes munkatársa a halálbüntetés ellen van.

Ügyes húzás. Vagy tán nem annyira, mert kicsit átlátszó. Mondhatnók propagandisztikus. 

Ám valóban: a ószövetségi „szemet szemért” elvet már Jézus is elvetette. Sőt, ő azt mondta, az egyik legnagyobb erény a megbocsátás képessége. Ő maga is az őt megfeszítőkért könyörgött a kereszten, az Atya megbocsátását kérte a számukra: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” 

S az is igaz, hogy több mint kérdéses, van-e joga embernek elvenni az Isten-adta életet ? Ha már visszaadni nem. tudja. 

Albert Moukheiber A7 elm3 trük4ie1 című könyvében rámutat: az 1992-ben bevezetett DNS-tesztek alkalmazásnak a következtében a szemtanúk elmondása alapján hozott ítéletek 75%-át kellett megsemmisíteni. Annyira döbbenetesen nagy ez a szám, hogy fel is merülnek azonnal kérdések. Azonban Moukheiber könyve az emberi agy tevékenységére és trükkjeire koncentrál, nem az igazságszolgáltatásra. De arra mindenképpen igen határozottan rámutat, hogy vastagon van lehetősége annak, hogy a bíróságok tévedjenek.

S figyelj csak, művelt vagy, biztosan ismered Reginald Rose drámáját, a Tizenkét dühös embert! A tizenkét ember: esküdt. Összeülnek, hogy döntést hozzanak arról, bűnös-e egy gyilkossággal vádolt fiatalember vagy sem. A tények annyira egyértelműek tűnnek, hogy kétség nincsen, a fiatalember a gyilkos, vagyis halál vár rá. Egy esküdt azonban nem bizonyos a dolgában, kérdezni kezd. Olyan sokat kérdez, és a kérdéseire adott válaszok végül egyértelműen megmutatják: a fiatalember ártatlan. Vagyis a látszat néha, ugye...

A végrehajtott halálbüntetés nem visszavonható, nem visszacsinálható. (A politikai halálbüntetésekről most inkább szót sem ejtek.) Leginkább ez szól a halállal való megtorlás ellen. Mi van, ha mégis ártatlan, akit kivégeznek, és az ártatlansága csak utólag derül ki? Mi lenne? Mi lehetne? 

*

Ki akarna annak lehetőséget adni, hogy Hannibal Lecter kiszabaduljon és netán éppen az ő agyából kivéve egy darabot készítsen rántottát? 
Vagy ki akarná, és ez már vérvalóság, hogy a gyilkossági kísérlet miatt elítélt vérnösző vadbarmot a jó magaviselete miatt kiengedjék a böriből, neki meg az első útja hazafelé vigyen, ahol is akkurátusan meggyilkolja a saját gyerekeit? (Ez megtörtént eset?)

Vagyis az életben hagyott aberráltak esetében mérlegelnünk kell, kinek van nagyobb joga az élethez: az esetleges újbóli elkövetőnek vagy a leendő áldozatainak? Igen, a „mi lenne ha” tipikus esete. 

Aztán: vajon kell-e a társadalomnak olyanokat tolerálnia, akik a cselekedeteikkel egyértelműen kifejezték, hogy nem hajlandók az közösen elfogadott szabályok, törvények szerint élni? Akik a szabályok törvények elvetésével deklarálták, hogy nem óhajtanak részesei lenni a többségnek.  

*

Persze minden eset más és más. Mert nyilván van különbség Hannibal Lecter és egy figyelmetlenségből, hanyagságból, forró fejűségből elkövetett, egyszeri emberélet-elvétel között.

A napokban láttunk egy dokumentumfilmet, Szamóca lányom ajánlotta, pompásan megfogva a dolgot: „Apuci, neked nagyon tetszett a Beszélnünk kell Kevinről.  Na, ez majdnem olyan, csak fordítva. Itt is a gyerek öl, de majdnem teljesen igazat adsz neki”.
S valóban! Anyuka, a drága a maga hatáskörén belül agyilag fogyatékosnak minősíti a kicsilány csemetéjét, tolószékbe kényszeríti, és nem engedi felnőni. A leány a szó szoros értelmében az édes(?)anyja foglya. A csemete egy óvatlan pillanatban, huszonéves korában szerelmes lett. Kezdetben csak az interneten beszélget a választottjával, majd nagyon titokban találkoznak is. Lényeg a lényeg: a csemete a választottjával megöleti az anyját, hogy megszabadulhasson a rabságból és végre a saját életét élhesse. (Anya gyilkos kincse [Mommy Dead Dearest])
Na, most vele mi a helyzet? 

S lehetne még ezeregy kivétel példájával élni. Hogy nehezebb legyen a helyzetünk, de igazságosabb a döntésünk. 

A KÖNYV ÜZENETE

Grisham egyértelműen arra a következtetésre jut, nincs különbség a magánember gyilkossága és az állam által szervezetten elkövetett gyilkosság között. Az élethez mindenkinek joga van. Pont. S mindenki életéhez joga van a családtagjainak is.  Ez a fő üzenet. 

A másodlagos üzenet is teljesen világos: a rasszizmus rossz dolog. Amerikában vagyunk: csúnya dolog az afro-amerikaiakat gyűlölni. Az antiszemitizmus elvetése, megbélyegzése pedig alap. 

Voltaképpen egyik állítással sincsen semmi vitatkozni való. A könyv 1994-ben jelent meg először. Azóta valamelyest változott a világ. Kétségtelen, hogy a világ legnagyobb, a görögöket nem számítva legelsőbb országában éltek legtovább a rasszizmust támogató törvények. A fekete lakosság azonos jogainak megköveteléséért Martin Luther King az 1960-as években indított harcot. Mondom, a '60-as években! Elképesztő és gyalázatos! 

A tendencia mára a visszájára fordult. Immár kötelező kvóta van a filmekben a fekete bőrű szereplők megfelelő társadalmi státuszú szerepeltetésére. Ahogyan törvény létezik rengeteg országban, hazánkban is a gyűlöletbeszéd ellen. Ami nagyon általánosan megfogalmazva azt teszi, hogy a holokausztról vallott, általánosan elfogadott történészi téziseknek a nyilvános megkérdőjelezése, vagy az esetleges tényeinek a kétségbe vonása börtönnel büntethető. Mára már a ló másik felén vagyunk.

Mert persze, hogy jó könyv volt a Tamás bátya kunyhója, jó filmsorozat a Gyökerek, fontos volt a maga idején a Ne bántsátok a feketerigót!, és nyilvánvaló kétségbevonhatatlan az emberjogi mozgalmak érvelésének az ENSZ által  alapja, Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, amely kimondja: 

Csakhogy ezek a sorok (és a folytatása) bunkósbottá lettek az ilyen-olyan kisebbségek kezében, amelyek mára gyakorlatilag diktálnak a többség számára. Úgy diktálnak, hogy azzal a legtöbbször kétségbe vonják a demokráciának azt a valóban kényelmetlen vetületét, hogy demokrácia elvileg a többség akaratának az érvényesülése.

Forrás

Erre ezeknek a kisebbségeknek a megoldás a következő: ha a többség akarata nem a megfelelő akarat, akkor az rasszista, antiszemita, homofob és gyűlölködő. Márpedig ilyen nem lehet a többség akarata, vagyis a többségi demokráciában kötelező a kisebbségi követeléseknek érvényesülnie. 

Grisham üzenetétől nem szorul ökölbe a kezünk. Az emberjogi mozgalmak arroganciája későbbi keletű.  Ez a későbbi arrogancia egyenesági aberrált következménye mindannak, amit Grisham állít, de nem azonos vele.

A könyv odáig megy el, hogy a rasszizmus, az antiszemitizmus rossz, az ezekre épülő közösségek tehát rosszá, gyilkossá válnak. Mert önmagában ellenséget látnak a másságban. (Ez megint messzire vezet. Sokszor tűnődtem, hogy ebben a balliberális sajtó szerint fasizálódó társadalomban vajon miért nem hallottam soha egyetlen rossz hangot sem a kínaiak ellen? Maximum a kutyapoluláció meglepő fogyatkozását froclizzák a velük kapcsolatos megjegyzések.) 

A Siralomház ügyes dramaturgiai eszközökkel nyomja belénk az üzenetét. Sam, az elítélt, aki valóban gyilkos, bár a két zsidó gyerek, akik miatt elítélik, nem tartozik az áldozatai közé, ám több ember életének az elvételében bűnös, nos, végső soron szimpatikus figura. Az egyetlen a könyvben, akinek humora van (méghozzá pompás!), aki reálisan látja önmagát, a tetteit. Gyilkosnak tartja magát, azt mondja, megérdemli, ami következik. A zsidó ikerpár esetében is azt tartja, figyelmeztethette volna az ügyvédet, megakadályozhatta volna, ami bekövetkezett. Sam bűnbánatot gyakorol, megbánja a tetteit ember és Isten felé, leveleket ír az áldozatai hozzátartozóinak. De mindezt nem a félelem diktálja, hanem az, hogy a halála közeledtével megváltozik számára az élet értéke.

Ám Sam előtte sem volt elvetemült. Például elvhű és önfeláldozó: hosszú ideig az elvek miatt, később a családja védelmében nem árulja el a gyilkost, holott ezzel elháríthatná a közelgő halált. A rabtársai számára nem egy jogi beadványt szerkesztett, mindenki siratja a halálsoron, amikor mennie kell. Mi több, ügyvéd-unokája egy réges-régi, az amerikai feketék sorsáról szóló fényképalbumot  a Klu Klux Klan tevékenységét bemutató résznél nézegetve belátja, hogy nagypapa bár azt tette, amit tett, ugyan ilyen környezetben, ilyen felmenőkkel hogyan s lehetett volna mássá? (Mondjuk úgy, ahogyan a gyerekei azzá lettek? Hm?)

Nem folytatom. Sam egy alávaló, rasszista, antiszemita gyilkos, aki nagyon szimpatikus, belátó, jó humorú ember. Érdekes, nem kizárható, de a célnak mindenképpen megfelelő jellem-turmix. 

S igen tiszteletre méltó ügyességre vallanak az apró finomságok, megfogalmazások, amelyek alátámasztják a halálbüntetés tarthatatlanságát! A meggyilkolt ikerpár édesanyja, bár verbálisan alig várja, hogy Sam-et kivégezzék, látni is akarja a halálát, a végén mégsem meg el a kivégzésre. Aztán: a kivégzést irányító, börtönparancsnok-helyettes egy érzéketlen, díszpéldány-seggfej, naná! A kivégzés minden esetben gyilkosság, ha a megfelelő elveket képviselő ember mondja. És így tovább. Mondom, ügyesen kiagyalt, szerkesztett, tálalt a könyv ideológiája.

A helyzet az, hogy ezzel nem kicsit át vagyunk vágva. De a helyet az is, hogy ez közben valahogy mégsem fáj. Mert bár nem cingár a kötet, és ha jól belegondolunk, tulajdonképpen semmi sem történik benne úgy igazán, beadványok jönnek-mennek, nagyapa összeismerkedik, barátkozik az unokájával, egy alkoholista elvonóba megy, és ennyi, a könyv mégsem és egyáltalán nem unalmas. (Mondjuk a tettestárs felbukkanásakor azt gondoltam, lesz valami pittyputty, nem csupán egy beszélgetés Sammel... Amikor Lee [az ügyvéd, Adam nagynénje] eltűnt, arra gondoltam, no, akkor itt van... De nem volt ott.) 

A regényből készítettek filmet is, a címe megfelel a regényének. Határozottan nézhető, élvezetes, nem kevéssé a Sam-et alakító Gene Hackman-nek köszönhetőn. 

Fabula, Budapest, 1995, 542 oldal · ISBN: 9636540195 · Fordította: Wertheimer Gábor

7/10

2021 tavasza, húsvét, tegnap voltunk a fiamék új bérleményében, szépen laknak, nagyon örültem nekik

Amélie Nothomb jelenség

Ahogy olvasom, Japánban született, belga diplomata szülők sarjaként. Tizenhét éves koráig nem is járt Európában. Huszonöt éves, amikor első regénye megjelenik. Valami ilyesmi címe van: A gyilkos higiéniája. A regény azonnal siker lett. Nothomb ezáltal ismert íróvá vált. Beindult a verkli. Ha igaz, akkor évente három regényt ír, egyet viszont mindig ki is ad. Stabilan. A munkatempó felvet kérdéseket, de azért az is elmond valamit, hogy hat kötete már magyarul is megjelent a huszonnyolcból. 

Forrás

A magam részéről eddig kettőt olvastam a hatból: a Hódolattal esengve címűt és az Ördögi kozmetikát.Mindkettőnél úgy találtam, hogy Nothomb kisasszony/asszony nagyon pompás tollú író, roppant élvezetesen ír, van humorérzéke is, de az egész egyik esetben sem tudott meggyőzni. Mitöbb, nekem blöffgyanúsnak tűnt mindkettő. Ugyan azt mondják, a stílus maga az ember (ha a fotót megnézed, csakugyan és valóban!), de egy mű esetében a stílus csak az egyik összetevője annak, hogy egy írás jó lehessen. 

Még az a szerencse, hogy feledékeny vagyok. Ha emlékszem a szerző előző két könyvére, nem emelem le emezt a Pethe Ferenc téri könyvmegálló polcáról. De mert olyan a memóriám, amilyen, csak a blikk volt meg, hogy ez egy ismert, közkedvelt könyv, a fülszövege meg tetszett, jött hát velem. 

A történet roppant egyszerű

Adva van egy huszonkét könyves, Nobel-díjas író. Fura neve van, úgy hívják, Prétextat Tach. 

Akkora darab, mint másik négy, visszataszító, lötyögő zsírcsomó az egész pasi, huszonéve ki sem mozdul a lakásból, kizárólag, ha vásárolnia kell, de mozogni már alig bír. Beképzelt mint az atom, de van mire, mert ugye. a Nobel-díj, amire magasról tesz, meg az intelligenciája, amit viszont több mint kiemelkedőnek tart. Utálja az embereket. És már hosszú évek óta óta nem ír semmit. Csak zabál. Igaz, az gourmant módjára. Állítása szerint szűz. Gyűlöli, visszataszítónak találja a női nemet, mindenféle szempontból, testileg, lelkileg, szellemileg. Nem, nem homoszexuális, és az állatok sem érdeklik, illetve kizárólag étel minőségükben. 

Tach meggyőződése, hogy a könyveit a kutya sem olvassa. Nagyot nem téved. Ám ha olvassa is valaki, mondja, az sem jobb, mert bárki olvassa, úgysem érti meg.

A legtöbb ember egyáltalán nem olvas. Van erre egy kiváló idézet (már nem tudom, kitől): „Az emberek nem olvasnak, de ha olvasnak, nem értik, ha pedig értik, elfelejtik.” (56.)

Az idézetre még vissza fogok térni. Önleleplezésre számíts!

Szegény Prétextat rákos. Pár hónapja van már csak hátra. Az újságok vetélkednek, sorba állnak, hogy az utolsó interjút elkészíthessék vele. Tach azonban nem fogad bárkit és akárkit. Azt, hogy ki lépheti át a háza küszöbét a titkára dönti el.

Öt újságírót enged be Tach-hoz. Aki az első négy úriembert Tach szellemileg darabokra szedi, megrágja és kiköpi. Van, aki csak szimplán elmenekül tőle és előle, van, aki sugárban hányva. 

Az ötödik újságíró: nő. 

– Mi a szösz? Hát már nőstényeket is foglalkoztat a férfisajtó? (79.)

S a nő megjelenésével megkezdődik Prétextat Tach tüneményes, intellektuális vesszőfutása, majd tündöklése és bukása. Az író méltó ellenfélre talál, olyanra, aki nem dől be a Nobel-díjának, nem dől be az írásainak, nem esik hasra, hogy egy huszonkét-könyves íróval beszélgethet, nem köntörfalaz, nem udvariaskodik, nem seggnyal. Információ van a birtokában Prétextat Tach múltjáról, tetteiről, amelyeket kamaszokra végén követett el. S Tach szellemi fölénye, gúnyossága, magabiztossága elkezd összeomlani. (Ezt nem részletezem, kőkemény spoiler lenne.)

„Minek nevezzelek”?

Ahogy mondtam, A gyilkos higiéniája Nothomb első regénye volt. Pedig minimum a harmadiknak tűnik. Különösen, ha az általam olvasottakkal hasonlítom össze. Azok elmaradtak Lepsénynél, ahol még meg voltak. A gyilkos higiéniája egy minden szempontból káprázatos írás. 

Forrás

Egyfelől, mert igen nehéz megnevezni a műfaját. Ha akarom krimi, ha akarom, az írásról-olvasásról szóló pamflet, ha akarom egy sziporkázó intellektuális töprengés a' la Platon az irodalomról, a szentségről, a lelkiismeretről, a szellemről és az igazságról. De nem ám úgy, hogy az ember gyereke csak fanyalogva les ki a fejéből, néma megrovással a szemére hányva a szerzőnek, hogy sokat akar a farka, de nem bírja a klaviatúrája, hanem úgy, hogy bármelyiknek simán jó. 

Nézd csak a fenti fotót! Ahogyan Amélie pajkosan, csibészesen mosolyog, olyan ez a könyv: sötét háttér előtt egy megcsillanó szem, töprengve állra tett ujjak, és a kacagás kitörése előtti mosoly.

Miközben a témát tekintve semmi okunk a derültségre, aközben szétrötyögjük a fejünket. Pedig, kapunk észbe az olvasás során, voltaképpen az egész regény párbeszédek sora. Minden, amit megtudunk, az az újságírók és Prétextat közötti beszélgetésekből derül ki. Nem számoltam, de egy kezem elég lenne hozzá, hány nem párbeszédből származó sor van a könyvben. Ez sem semmi stílusgyakorlat. S újra mondom, ez volt Nothomb első regénye. 

Arról nem is beszélve, hogy süt a könyvből a műveltség. Nem csupán és nem elsősorban a szóhasználatból,  sokkal inkább a felvetődő témák sorából. Boldog lettem volna, ha huszonöt évesen ilyen gondolataim vannak, ilyen emberismeretem és fantáziám van. 

Mennyit ér az annyi?

Hát amennyit az ember képes beleolvasni. Ez is az értékét mutatja. Mármint, hogy lehet bele sok mindent olvasni, anélkül, hogy erőszakot tennénk a szövegen. 

Mert simán lehetséges egy furcsa krimiként is tekinteni rá. A minimális cselekménye is errefelé vezeti a gyanútlan olvasót, a párbeszédekből felfeslő történet meg egyértelműen.

De ahogy mondtam, tekinthető az irodalom értékéről szóló fejtegetésnek is.

Ahogyan értelmezhető Kőműves Kelemenesen is: „Szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár / Ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?” Vagyis: ha emberélet múlik rajta, függ tőle, nem sutba dobandó-e bármilyen cél?

Persze, hogy de, ám Amélie barátnőnk azért nem adja ilyen könnyen, Prétextat Tach-hoz méltó módon csavar egyet a művén, és kifordítja az egyébként teljesen magától adódó végkövetkeztetésünket. Mi meg csak állunk (ülünk/fekszünk/térdelünk/fejen állunk, hogy akkor most, „örülünk-e Vincent”, vagy jó alaposan át lettünk hajigálva a palánkon?

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Nothomb, amikor befejezte a könyvét, két napig kinyújtott nyelvvel, röhögve rohangált a lakásában fel s alá. Az olvasókra gondolt, akik még a regény végén sem veszik észre, hogy hülyére lettek véve: ők az első négy újságíró, és Nothomb maga Tach. De akkor kicsoda az újságírónő? Persze, az is Amélie, csak ő képes legyőzni saját magát, a benne bujkáló kisördögöt. Egy másik kisördöggel. 

Forrás

De ezt a vonalat befejezem, mert csak az érti, aki olvasta a könyvet. Aki nem, azzal szemben csak sznob tahóság érthetetlenül liláskodni. 

No, és hogy mennyit ér az annyi? Az értéke éppen abban van, hogy kinek mennyit. Mármint hogy mennyit képes magának kimazsolázni az olvasottakból. S itt a saját farkába harap a kígyó. Jó sok sorral feljebb, egy idézet alatt azt mondtam, arra a gondolatra még vissza fogok térni, s ha visszatérek, önleleplezek. Akkor hát, nosza! 

– Nagyon sokan vannak, akik odáig jutnak a szofisztikában, hogy úgy olvasnak, hogy nem olvasnak. Olyanok, mint a békaemberek: átússzák a könyveket, és minden lepereg róluk.

– Igen, erről már az egyik korábbi interjúban is beszélt.

– Ezek a békaolvasók. Ők teszik ki az olvasók túlnyomó többségét, és én mégis csak nagyon későn fedeztem fel a létüket. Mert olyan jóhiszemű vagyok. Azt hittem, hogy mindenki úgy olvas, mint én; én úgy olvasok, ahogy eszem: ez nem pusztán azt jelenti, hogy életszükséglet, hanem főleg azt, hogy amit olvasok, beépül a sejtjeimbe, és megváltoztatja őket. Más az ember, ha hurkát evett, és más, ha kaviárt, és hasonlóképpen, nem mindegy, hogy Kantot olvasott-e az ember (isten óvjon tőle!) vagy Queneau-t. Persze ahelyett, hogy az „ember”, azt kellene mondanom, hogy „én és még egypáran”, mert a legtöbb ember egyforma állapotban merül fel Proustból és Simenonból, egyetlen parányát se veszti el, és egyetlen paránnyal se lesz többje. Elolvasták, és kész, a legjobb esetben is csak azt tudják, hogy „miről szól” Ne higgye, hogy a levegőbe beszélek. Hányszor, de hányszor megkérdeztem értelmes embereket: „Megváltoztatta az a könyv, amit olvasott?” Ók meg csak néztek rám elkerekedett szemmel, szavak nélkül is azt válaszolva: „Már mért változtatott volna meg?”

– Csodálkozom, Tach úr. Úgy beszél, mint aki védelmezi az olyan könyveket, amelyeknek üzenetük van, márpedig ez nem önre vall.

– Most nagyon okosnak képzeli magát, he? Azt képzeli, hogy az „üzenetes” könyvek változtatják meg az embereket? Ugyan! Azoknak van a legkisebb hatásuk. Nem azok hatnak az emberre és változtatják át, hanem a többi könyv, azok a könyvek, amelyeken a vágy üt át, a gyönyör, a lángelme és főleg a szépség. Vegyünk egy igazi nagy könyvet, amely a szépségével tündököl: „Utazás az éj- szaka mélyére”. Aki olvasta, annak óhatatlanul más emberré kellene válnia. Nos, az olvasók többsége mégis szerét ejti, hogy megmaradjon az, aki volt. Elolvassák, aztán azt mondják: „Ó, igen, Céline nagyszerű író", és máris túllépnek rajta. Céline persze szélsőséges példa, de mást is említhettem volna. Még egy olyan szerény képességű író könyve is megváltoztatja az embert, amilyen Léo Malet, igen, ha az az ember Malet-t olvasott, már nem ugyanavval a szemmel nézi az esőkabátos lányokat, mint annak előtte. Ez a fontos. Megváltoztatni a tekintetet: ez a mi nagy művünk.

– Nem gondolja, hogy tudatosan vagy sem, de mindenkinek megváltozik a tekintete, amikor egy könyv végére ér?

– Nem gondolom. Erre csak az olvasók színe-virága képes. A többiek ugyanolyan fantáziátlanul nézik a dolgokat, mint eleve. És ne felejtsük, hogy most az olvasókról beszélünk, és az igen ritka faj. A legtöbb ember egyáltalán nem olvas. (54–56.)

Tennem kell hozzá bármit is vagy elég meztelenre vetkőzésnek?

S most mond, tele van hasonló gondolatokkal a könyv! Prétextat Tach-ot ezért nem tudjuk teljes szívből gyűlölni. Nothomb látszólag mindent megtesz, hogy sikerüljön, de ez mindössze csak egy sunyin mosolygós kis trükkje, hogy mindvégig leplezze, amit a végén vastagon aláhúz: nincsen különbség az erkölcsre, általános értékekre, az élet szentségére hivatkozó újságírónő és Tach között. Vagy Tach között és az általam szeretett, őrült barátaim között? Vagy Tach között és közöttem? 

Hát nem mondom én, hogy csuda jó könyv ez? Dehogynem mondom!

A könyv olvasása után

Nem tudom Nothomb általam nem olvasott három magyar, és huszonsok még le nem fordított könyve között van.e még olyan bravúr mint ez, vagy azok közé az írók közé tartozik, akiknek minden könyve élvezetes ugyan, de azt az egy zseniálisat soha nem képesek még csak megközelíteni sem? De amennyire feledhető volt a két említett, általam olvasottja, ez annyira nem lesz az, és kéredzkedik még majd a kezemben, ha ad még annyi időt az Ég. 

Nem mélyedtem el benne, hány könyvéből lett film, ez még várat magára, de a Hódolattal esengve című darabból készült egy filmváltozat, Sylvie Testud főszereplésével.

Forrás

A film sokkal jobban tetszett mint a könyv. S hogyan vezet egyik mű a másikhoz, elkezdtem lehúzogatni filmeket, amikben Testud játszott. Szaporodjon a műveltségem! Még ha békaemberes is. 

Sík, Budapest, 1998, 172 oldal · ISBN: 9638582162 · Fordította: Bognár Róbert

10/10

2021 március vége, tombol a vírus, melegszik az idő, nyílnak a virágok

Vannak, akik bármiféle hitről legyen szó, egyből gúnyossá és tudományossá válnak. A rablóból lesz a legjobb pandúr alapon a kitért vallásosok önigazolása és viszonyulása a leggyilkosabb. Rögtön utánuk következnek a harcos ateisták, akiknek a hitük semmiféle kilengést el nem ismer a saját nézetükhöz képest. (Erre legkézenfekvőbb példa Richard Dawkins ellenérvet, irgalmat egyáltalán nem, sajnos a Bibliát pedig felületesen ismerő harciassága.)

De szerencsére nagyon sokan vannak, akik számára a hit teljesen magától értetődő. Tény hogy manapság a hit már nem feltétlenül az Istenben való hitet jelenti, hanem a transzcendentális, spirituális mindenféleségeket is.

Az Úr neve Isten-keresés. Is. Meg egy bolondokházában dogozó ápoló történeteinek a sora. Mi az összefüggés? Az ápoló személye. De mondtam én egyébként, hogy van összefüggés?

A szerzőről

A hetedik.hu-n néhány verse mellett a következő, nagyon rövid bemutatkozását találtam.

1971-ben születtem Budapesten. Azóta sok helyen éltem, most éppen családommal Tata mellett egy kis faluban töltöm az időm nagy részét. Jelenleg szociális munkásként és művészeti terapeutaként dolgozom, de voltam raktáros, könyvkötő, könyvárus és ki emlékszik már arra, mi minden.  Gyermekkorom óta foglalkozom versírással, amely kezdetben menekülésül is szolgált önmagam és a kudarcokkal teli valóság elől. Első önálló kötetem mégis egy kisregény, mely tavaly jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Azóta sok idő eltelt. Most nem menekülök, nem keresek és nem kutatok. Igyekszem elfogadni, ami megadatott és azt is, ami nem.

Vagyis egy elsőkötetes szerzőről beszélünk. Aki a saját bevallása szerint ezt az első kötetét, nem a lételeme irodalmi közegében alkotta.

A könyvről

Az Úr neve próza. Kisregény. Egy olyan kisregény, ami az első soraival meggyőz. És elárulja azt is, amit a szerző a fenti bemutatkozásában is: így vagy úgy, többé-kevésbé a saját életéből elcsent momentumokkal dolgozik. Nem baj ez. Azt mondják, az első könyveseknél így van ez: mindenki arról ír, amit a legjobban ismer. Mindenesetre vegyük komolyan, hogy Benyó Tamás érintettsége a könyvet illetőn nem csak abban áll, hogy ő írta.

De az is hamar felsejlik, hogy nem puszta önéletből vett sztorizgatással van dolgunk. Sőt, az is, hogy a szerző alapvetőn lírai alkat. (A magam részéről ez a mondat lehetne félelmetes is egy legutóbbi olvasmányélményem miatt, de [fellélegzés] mégsem az.)

Az egyes fejezetek nagyjából különálló egységek. Nem csupán azért, mert fejezetek, hanem elsősorban azért, mert különálló témákkal bírnak. Ami összeköti őket, az a szerző személye. S meghökkentő, mert nem tudtam rájönni, van-e más, ami még ezt teszi. Bár a közepétől kezd egységessé válni a kép.

Az első és a második fejezet közötti ugrás zavarba ejtő, de az ember akkor még úgy gondolja, később meg lesz az összefüggés. Nem lesz meg. Illetve nem lesz meg közvetlenül, mert nem egy lineáris történetet olvasunk, sokkal inkább fejezetekre fűzött lelkiállapotot. Ez rosszabbul hangzik mint amennyire valójában olvasmányos.

Az olvasmányosság nagyon fontos: Benyó Tamás piszok jól ír. A fogalmazása egyáltalán és kicsit sem elsőkönyves. Simán azt mondom: teljesen profi. Ám nem akarlak félrevezetni: az, hogy profin ír, sajnos egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljesen sínen vagyunk vele. Mondom is, hogy miért nem.

A történettelen történet voltaképpen három dologról szól, a pesti házaspár vidéki létének a befuccsolásáról, az Isten-keresésről és az ápoltak történeteiről. Egyik izgalmasabb téma mint a másik!

Az Isten-keresés

Az Isten-keresés furcsa tevékenység. Furcsa, mert ebben a racionális világban valami ennyire irracionálissal foglalkozni több mint dőreség. Értelmetlen, céltalan, ostoba, felesleges elfoglaltság. Mert ki keresné a kapcsolatot a Télapóval, cimbijével Krampusszal, vagy a WC-manóval? Amikor mindenre és az ellenkezőjére is kész, tudományos válaszaink vannak?

Szent Ágoston azonban a következőt fogalmazta meg: mindannyiunkban van egy Isten-alakú űr, amit semmi mással nem tölthetünk be, csakis ővele, Istennel. Agustinus természetesen a kereszténység Istenére gondolt. De véleményem szerint nem a kereszténység a lényeg (bár magam is azt preferálom), hanem az, hogy van felettünk valaki, aki iparkodik velünk kapcsolatba kerülni.

A könyvnek ez a vonala elég erős. És elég gyenge. Erős egyfelől azért, mert meg sem kísérel dogmatikus lenni, elvezetni a tévedhetetlen bizonyossághoz, bizonygatni a maga igazát. Számára a lelki élet hitből fakadó megléte nem vitakérdés, hanem mindennapi bizonyosság, annak minden, emberlétből fakadó bizonytalanságával. Ahogyan ez például Pilinszky esetében is volt.

Erős ez a vonal azért is, mert az intézet egy lakója által számol Isten ellenlábasával is. Miközben nyitva hagyja, hogy vajon transzcendenciáról vagy csupán elmekórtani bicsaklásról van szó.

De gyenge mégis a hitvonal, mert túl keveset kapunk a keresés miértjéről, sőt, a részleges beteljesedés következményeiről is. Valószínűleg a szerző kerülni akarta, hogy ezzel is megmondóemberré váljék, és hogy a szépirodalomból hitbuzgalmi-irodalom váljék. De az itt alkalmazott módszerével simán kijöhetett volna a dologból egy jól sikerült szépirodalmi lelki-napló is.

Vidéki lét pestieknek

Ez is egy roppant érdekes téma. Mondanom kell, miért?

Budapesti vagyok, ízig-vérig. A hazatérésünket követőn minden egyes nyaralásunk után rácsudálkozom magunkra: hogy a fenébe is tudunk mi ebben a büdös, nagy városban élni? Aztán egy-két hét, és visszazökkenek a panelproli életformába, annak minden megkapó kényelmével és szánalmas nyomorúságával.

Ha Benyó Tamás írt volna egy könyvet, ami arról szól, hogyan és miért kerül a pesti házaspár vidékre, hogyan és miként próbálnak ott talpon maradni, beilleszkedni abba az életformába, a falu közösségébe, és hogyan csődöl be minden vonalon a próbálkozásuk, az is érdekfeszítő lenne. Engem nagyon-nagyon érdekelne. Részleteiben, apróságaiban, mindenhogyan.

De jelen esetben ebből is csak ízelítőt kapunk. Mintegy sample lesz az erről szóló mondanivalóból.

Életképek a diliházból

A bevezetőben említett Tüszi történeteit hallgatva jutott egyszer eszembe, hogy meg lehetne írni a nevelése alatt álló gyerekek történeteit. Olyasféle módon, ahogyan Kiss József László tette a pompás Talán Pista című könyvében. (Ez azóta több munkahelyemen felmerült már bennem. Most éppen egy idősotthonban dolgozom... Mondjam tovább?)

Nem komplett életutakról lenne szó, hanem életképekről, szilánkokról, amiket a diliház és az ápoló kötne össze. Lehetne „sok in one”, vidám, röhögős, síros, megdöbbentő, meghökkentő, mindenféle. Nem a bentlakók kibeszélése lenne a cél, hanem a közelhozása. Ahogy egyébként ez ízelítőül ebben a könyvben is benne van. Hangsúlyozom, csak ízelítőül.

A konklúzió

A baj az, hogy ebben a kisregényben a fenti három vonal ahelyett, hogy erősítené, kioltja egymást. Ha három, külön kötetben olvashatnánk ezekről, sokkal jobban járnánk.

Vagyis van itt egy 3:1-ben könyv, de a három összetevő sajnos nem lesz homogén egységgé, az egyes témák, minden olvasmányosságuk ellenére is élesen elválnak egymástól, nem fonódnak, nem turmixolódnak eggyé. S mert nem lesznek eggyé, ezért a váltakozásuk, felbukkanásuk, eltűnésük is esetivé lesz. Legalábbis én nem találtam az összekötő gondolati kapcsokat. Ahogyan az egész könyvecske szerkezetét sem voltam képes átlátni. De hiába, ha a mozaikdarabok egymáshoz viszonyított helyzetével nem lesz teljessé, egységessé a kép. 

Amit, hangsúlyozom, hogy ez maradjon meg benned, azért sajnálok nagyon, mert az egyes mozaikrészek kidolgozása nagyon, de nagyon jól sikerült! Ezáltal várom a következő Benyó Tamás prózakötetet.

Napkút, Budapest, 2020, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632639727

5/10

2021 április, a tavaszi télben egy tizenhét fokos nap ad reményt, hogy egyszer vége lesz ennek a télnek is.

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

„A HALAK RÉGI TITKAI LEBEGNEK A LEVEGŐBEN.”

Paul Willems frankofon belga író volt. Magyarul ezen kívül csak egy könyve jelent meg, A hattyú krónikája. Túl sok adatot nem találtam sem a szerzőről, sem a műveről. Állítólag ironikus hangvitele van. (Hááát... Akkor nincsen szemem a hallásra.) Ez a regénye pedig varázsrealista. Ugye, milyen nagyon jó ez a szó, olyan kis sokat ígérő!! Kár, hogy nem én találtam ki! Bár kétségtelen, hogy hajaz a Márquezzel kapcsolatban már közhelyessé vált mágikus realizmus szóra. Barátom, mondhatom, Willemsnek és Márqueznek semmi köze nincsen egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten, emberek, férfiak és írók. Pont. 

Most itt a dolgok elején tisztázzunk valamit! Mégpedig abban a szellemben, ahogyan a bibliai Jelenések könyvének az elején Jézus Krisztus üzen a hét gyülekezetnek (ne menjünk most bele, hogy ezek micsodák, de tudd, csuda érdekes egyháztörténelmi vonatkozása van!): először a jót dicséri, s csak azután teszi szóvá, ami gondja akad. Tehát akkor én is, ebben a szellemben...

Dicsérni jöttem...

Szóval: Willems piszok jól ír. Gördülékeny, szép képekkel dolgozik, meghökkentő, váratlan és lírai. Ennek minden pozitívumával és negatívumával. Ha ízlelgeted amit mondtam, és összeveted azzal, hogy szépirodalmi szöveggel, egy regény szövegével van dolgunk, elég hamar átláthatod, miről van szó. (Ijedj meg nyugodtan, de még várj vele egy kicsit, tápot is fogok neki adni.)

Figyelj, ilyet még nem láttál: a harmadik mondatot törlöm most ki, mert megígértem, hogy dicsérni fogok először. Ám bármibe kezdtem, az azonnal a következő alcím tartalmává vált. Jól van, megállok, lenyelem a délutáni kávémat, és átgondolom, mit is akarok írni. (Miközben három napja gondolkodom rajta, mit is akarok írni.)

(S megint kitöröltem egy mondatot, de már csak gondolatban...) A könyv története ígéretes. Adva van egy testvér-trió, két fiú, egy lány. Az egyik fiú nyomorék, ő narrátor. A csemeték apja jól keres, sok pénze van. Mással nem is nagyon törődik. Viszont új asszonyt hoz a házhoz, akinek van egy fiúgyereke.

Ez idáig pompás alaphelyzet, bármi lehet belőle. (Hogy a bármiből mi lett a végén, azt kicsit alább részletezem.)

A meghatároz(hat)atan korú csemeték eléggé egymásra lelnek. Oly annyira, hogy a trió leány tagja bele is szerelmesedik a patch-workük új fiúcsemetéjébe. Aki nem mellesleg egy Andersen alteregó: egyfolytában mesél. Folyékonyan, szürrealisztikusan. Ami szürrealizmus meghatározójává is válik a regénynek. De szürrealizmusban, ha nem is verhetetlen, de mindenképpen ügyes Willems. (Nekem pedig innen kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól.)

Nem tudom megállni, bele kell vágnom a következő alcímbe! (Kicsit olyan érzésem van, mintha innentől kapnék levegőt.)

„Az a panaszom ellened...”

(Igen, ez is a Jelenésekből van.)

Csalóka ám az alcím. A panaszom nem csak ez meg az, hanem maga a könyv. Simán lehet, hogy tévedek. Simán bevallom, hogy több sznobizmussal többre mennék. Minden további nélkül elfogadom, hogy fikarcnyi sincsen bennem a lírai alkatból, a szürrealizmusra való hajlandóságból. Egy szó mint ezer, minden gond nélkül elfogadom, hogy velem van a baj, nem a könyvvel. De vért izzadtam ezzel az alig száz oldallal. Bárhogyan iparkodtam, kisiklott belőle a figyelmem, minduntalan elterelődtem, alig tudtam kézbe venni, hogy folytassam az olvasását..

Ennek oka, na, ezt hogyan is fogalmazzam meg, hogy az egész olyan képtelenség. A párbeszédek, a történettelen történet, az újonnan érkezett fiú meséi, minden. Nehéz lenne példát hoznom, pontosabban az egész könyv bármely részét idézni lehetne például. Ha maga a könyv léte az irónia, ha a művészieskedő írói görcsölések paródiája a könyv, számomra csak abban az esetben mond valamit.

Figyeld csak a mottót!

„A halak égi titkai lebegnek a levegőben.”

Ízlelgesd csak! Meg értelmezd! Aztán ha megfejtetted, kérlek, áruld el nekem, mi a fenéről is van szó! Nem mondom, hogy semmi értelme nincsen. De számomra nincsen. Az ilyen mondatok miatt, amelyek hemzsegnek a könyvben. számomra az egész mű egy vérlila blöffnek tűnik. A halas mondatnak egyébként se előzménye, se utózmánya nincsen.

Vö. A. E. Bizottság Jégkrémbalett című lemeze:

„Egyszer mellém feküdt egy tűnődéstetoválásokkal

ékesített kényszerzubbony-regény,

azóta bőröm felszíne negatív tükörradír.”

Zseniális, nem? Van egy másik kedvencem is ezen a lemezen. 

„Olyan a bőröd, mint Baad Schandau-nál

a vámőr szemében tükröződő

hajnali álmos vízfelszín.

Olyan a szemed, mint egy kispárna!"

S egyértelmű a párhuzam számodra is? No, hát!

Egyébként egyszer játszódtam, mennyire nehéz ilyen mondatokat alkotni. Nem tudom, ma még menne-e, akkor valami hihetetlenül lazán összejöttek hasonló baromságok, mindössze el kellett engednem az agyamat, és kimondanom, ami eszembe jutott. A tudatalattiban biztosan van magyarázata és értelme (vagy nincsen), de tudatosan úgy hülyeség, ahogyan van.

Ha kinyitom a könyvet, mármint Willems könyvét, és akár csak a párbeszédekbe beleolvasok, nagyon hasonló érzésem van. Mintha Willems elengedte volna az agyát, és írni kezdett mondatokat egymás után, belökve a keretként egyébként jól kigondolt szövegbe.

Ehhez mit szólsz?

– Pierre! Hogy jutottál erre? Tehát te is szenvedtél?
– Ostoba! Mit számítanak az okok! Ha azt mondanám, úgy jutottam erre, hogy legyekkel tápláltam egy pókot, láttam, amint hízik, ocsmánnyá válik; ha azt mondanám, hogy magam is pók voltam, amikor csapdával vadásztam fenyőrigókra? Ha azt mondanám, hogy a rendőrség által üldözött fenyőrigó voltam, akit a legjobb barátai jelentettek fel? Hogy amikor elfogtak és a királyi ügyész elé állítottak, aki jól ismert és nagyra értékelte politikai nézeteimet, úgy tett, mintha nem ismerne meg, és mint egy pók, kérdéseinek hálójába csalt? Ha mindezt siránkozva elmagyaráznám neked, megmondanád, mi a Jó és mi a Rossz ezekben a dolgokban? A légy? A pók? Adják vissza nekünk az állatok ösztönét!
– Adják; ki adja? Most Istenre gondolsz?
– Egy utolsó beidegződés, amit meg kell szüntetni, az, hogy a sorstól bizonyos igazságot, bizonyos méltányosságot várjunk el. Az én viselkedési szabályom legyen a véletlenszerűség, a szenvtelenség. Minden embert és minden cselekedetet egyformának kell tekinteni. A királynő és a prostituált legyen egymással felcserélhető! Ma megerőszakolom a lányomat, holnap kezébe adom a katekizmust.
(59-60.)

Az idézett szövegrészből én egy dolgot tudtam valahová kötni, az etetett pókot. Könnyen megeshet, hogy figyelmetlen és tehetségtelen vagyok, hogy csak ezt az egy momentumot sikerült valahová kapcsolnom.

Ja, és nehogy arra gondolj, hogy ezt a szakaszt megkerestem neked, nagyjából random nyitottam ki a könyvet. A cél annyi volt, hogy párbeszédet keressek.

A fülszöveg azon gondolatára, miszerint az új fiú, Jaques olyan meséket mond mint amilyenek Andersen meséi voltak, csudálkozó szemmel csak legyinteni tudok. Uggyan már!

A helyzet tehát az, hogy van itt egy többnyire történet nélküli történet, mintegy szabad asszociációs szöveggel, amiről nekem Walt Whitman szabadversei jutottak eszembe, meg (összefüggést ne keress!) Ginsberg Üvöltése. (Konkrétan a „tudat utolsó gecije”-sor, de ennek okát végképp nem tudom, mi több, nem is akarom tudni. Inkább.) És az egésszel képtelen vagyok mit kezdeni. Fáraszt, ingerültté tesz. Elsősorban azért, mert a blöff-érzés miatt eszembe sincsen gondolkodni rajta. Valamire biztosan jutnék. Csak nem vagyok benne bizonyos, hogy az ár/érték arány megérné-e a ráfordított időt. Nem a könyv ellenértékére gondolok.

 Újra és újra feltételezve, hogy az értelmi szintemmel és a műveltségemmel van baj, egyszerűen fel nem fogom, hogy ha sem a történet nem fog meg, sem a szimbólumrendszer nem tudom értelmezni, sem a szöveg nem csillog magában annyira, hogy lenyűgözzön, akkor vajon minek kellene megfognia ebben a regénykében? Ha se nem szórakoztat, se nem gyönyörködtet, se nem gondolkodtat...

A könyv egyetlen mondatával tudtam gondolkodás nélkül, teljes szívemből és teljes lelkemből azonosulni.

– Éljenek a nők!
(70.)

Egyébként meg mondtam már, hogy nem vagyok teljesen költészet-kompatibilis?

Napkút, Budapest, 2020, 122 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632639871 · Fordította: Károly Judit

2/10

2021 áprilisa, a tavaszi télben, ismét egy péntek délután

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Azóta nem értem, hogyan lehet valaki meggyőződéses baloldali, innen eredet, hogy a rendszerváltás után az utódpártot is úgy kerültem, mint vakondok a rebarbarát. 

S akkor lett viszolygós fenntartásom Gyurkó Lászlóval szemben is, aki Kádárról megírta azt a hurráoptimista, seggnyalós, de valóban roppant olvasmányos és hatásos könyvet. 

Aztán mostanában valamiért a figyelmem homlokterébe került ez a regénye. Megdöbbentem, meghökkentem a moly.hu-s tetszési indexétől: 95%. Nocsak! Ez mi ez ez?

Mondhatnók szokás szerint, egy óbudai Könyvmegállóban (ezúttal a Római parton) szembejött velem. Hiába volt ott velem Szerelmetesfeleségtársam, könnyen sikerült becsempésznem a bringástáskámba, mert közben kiszúrtam a szemét valami anatómiával foglalkozó könyvvel, amiben teljesen elmélyedt.

A könyv címe duplán zseniális

Elsősorban azért, mert Faust. Tudod, a középkori doktor, aki szerződést kötött Mefisztóval, az ördöggel a tudás érdekében, és cserébe a halála után a lelkét kellett adnia.

A történet legismertebb feldolgozása Goethe-é, de ezer másik is létezik. Például az angol Robert Nye undorítón zseniális darabja, a meglepő című Faust, ami Faust segédjének, Wagner Kristófnak a szempontjából mutatja be és kommentálja a történetet. (Jé, és én erről még nem írtam blogbejegyzést? Miért nem?) De ott van Christopher Marlowe (Shakespeare-kortárs) cselekményesebb, könnyebben fogyasztható, de George verziójánál gondolatszegényebb darabja, a Doktor Faustus tragikus históriája

A téma tehát közkedvelt, közismert alapanyag. Az ember, aki a kiemelkedésért, a magasabb rendű tudásért mindenét odaadja, ami emberré teszi, és bár övé lesz a dicsőség, mégis mindent elveszít. 

Szóval amikor Gyurkó Faustra hivatkozik, egyből behívja a természetfelettit, a misztikusat, és azonnal a beavatottság érzetét kelti az olvasóban. Aki ezáltal úgy véli, van fogalma arról, mi vár reá.  

Másfelől azért is zseniális a cím, mert figyeld csak, Faustusnak boldogságos a mije? Igen, a pokoljárása. S vajon hogy a tehénbe lehet boldogságos bármi, ami a pokollal kapcsolatos? 

Vagyis nem elég, hogy Faustus, nem elég , hogy tanúi leszünk, mi van a pokolban, hanem mindez a főszereplőt még boldogsággal is tölti el. Vagyis hármas érdeklődés-keltés. Pazar! Így kell címet alkotni!

A szerzőről

(Forrás)

Gyurkó László (1930–2007) Kossuth-díjas magyar író, újságíró, országgyűlési képviselő, színigazgató, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Unokaöccse Koltay Gábor filmrendező.

Az Aszfaltútépító Vállalat segédmunkása és tisztviselője volt. 1956-ban mutatkozott be az irodalomban elbeszélésekkel, kritikákkal. 1963-ban a Kortárs (folyóirat), 1964–1991 között a Valóság munkatársa volt. 1970–1979 között a 25. Színház, majd a Népszínház igazgatójaként tevékenykedett. 1971–1985 között országgyűlési képviselőséget is vállalt. 1979–1986 között a Népművelési Intézet főmunkatársa volt. 1983–1984 között a Katona József Színház (Kecskemét) igazgatója, 1985-ben művészeti vezetője volt. 1986–1989 között az Új Tükör főszerkesztő-helyettese volt. 1989–1990 között a Népszabadság szemleírója volt.

Miről szól a regény?

A kommunizmus és a létező szocializmus története Magyarországon, úgy a hetvenes évek közepéig, egy középkáder, Szabados György életén keresztül bemutatva.

Nem, nagyon tudatosan nem  írtam azt, hogy szemüvegén keresztül bemutatva. Egyfelől mert nem szemüveges, másfelől mert... De erről majd később!

A háború végétől, az úgynevezett felszabadulástól indulunk, mikor is a szovjet csapatok megszállták az országot, és a legvidámabb barakk viszonylagos nyugalmában, ahogyan mondtam, a hetvenes évek közepe, vége felé ér véget a történet. 

A Gyurkó által kitalált figura a maga unalmasságában érdekes figura. Szabados György 1945-ben igen fiatal ember. Aki ily módon, igen fiatalon találkozik a baloldali ideológiával, amely akkoriban sokkal több reménnyel kecsegtetett és lényegesen több valós tartalommal bír mind politikai, mind gazdasági szempontból. 

Szabados György nem tisztán értelmiségi alak, bár a történet során kiemelkedik a munkásosztály sorából, és ahogyan írtam, középvezetővé lesz. Az utolsó tisztsége egy kis dunakanyari község tanácselnöksége. Szabados Györgyöt nem a személyisége, a tudása, az erkölcsisége emeli ki a sorból, hanem a kapcsolatai és a viszonylagos mázlija. 

Igazságérzete folytán lesz kommunista. Ne vessük meg ezért! A mozgalomban találkozik későbbi barátjával és patrónusával, aki a miniszterségig emelkedik, s akinek helyzetét, pozícióját Szabados György soha nem használja ki. Ahogyan a saját helyzetével sem él vissza soha. 

Szabados György nem formálja, nem irányítja az eseményeket, nem küzd, nem kapálózik: vele megtörténnek a dolgok. Még az is kétséges, mit ért mindabból, ami vele és körülötte történik. Nem spoilerezek túl nagyot: látszólag és valójában semmit. De Szabados György szemmel láthatón ez ellen sem ágál. Továbbra is csak megtörténnek vele a dolgok. Még a házassága, illetve később a szeretői is. Megtörténik vele a börtön, a verések, megtörténik a túlélés és a kiemelés, és évekkel később megtörténik a boldogság is. Talán egyetlen határozott lépése van csak az ötszáz oldal alatt: amikor elhagyja a családját és vidékre költözik. 

Szabados György kommunista, szocialista, és az is marad, bármi történjék is vele, a családjával, a barátaival és az ismerőseivel. 

Gyurkó mefisztói módszere SzGy életének a bemutatására

A regény egyfelől egyes szám első személyben íródott. Ami senkiről semmit nem mond el. Azért nem, mert az egyes szám első személy nem Szabados György, hanem az, aki őt kiválasztotta: Mefisztó. Pazar, nem? Szabados György történetét tehát Mefisztó meséli el nekünk, de Mefisztóról, hiába az E/1-es mesélés, semmit sem tudunk meg. Sem a személyéről, sem a céljairól, sem a státuszáról, sem semmiről, de még az sem lesz világossá, miért választotta ki magának a főszereplőt, ahogy ő mondja, „védencévé”.

Vagyis az ördög elmesél egy történetet, amiben ő maga látszólag nincsen érintve, ezért mindent kívülről látunk és értelmezünk. 

Szabados György életének az eseményei így gyakorlatilag egy nagyon hosszú narrációvá változnak. Ebből kifolyólag SzGy belső történéseihez is csak minimálisan, mindenképpen kívül álló szemlélőként kerülünk valamelyest közel. De ez a közelség is távolság. 

Éppen ezért nagyon meglepő, hogy a módszer ellenére sem fagyunk meg a szövegtől, SzGy története nem válik érdektelenné, unalmassá. Ellenkezőleg: érdekes és a maga nemében izgalmas az elbeszélés. 

Bizonyos megfogalmazásoknál igen csodálkoztam. Vagy ezért , vagy azért. Bizonyos elhallgatásoknál meg nem, hiszen ne felejtsük el, a könyvet Gyurkó 1979-ben írta. Amiben a dátum majdnem minden következménye benne van. 

S éppen ezért meglepő a Rákosi korszakról írt őszinte történet. Némileg. Az utolérhetetlen Bacsó-filmet, a korszakról szóló A tanút a '69-es elkészülte után csak 1977-ben mutatták be. Vagyis a Kádár-korszak már többé-kevésbé hajlandó volt foglalkozni a Rákosi-korszak visszaéléseivel, kegyetlenségével és ostobaságával. A Kádár-korszak a Kádár-korszak ugyanilyenségével nem volt hajlandó foglalkozni. Beleértve '56-ot. Vagy elsősorban azt. 

Éppen ezért meglepő, hogy Gyurkó könyvében mind '56 őszének a robbanása, mind az események értékelése is viszonylag korrekt. Mondom: viszonylag. Mert azért a Kossuth téri események a könyvben egy árva, szélsőséges ÁVH-áshoz köthetők. Mert azért '56 következményeiről, a kivégzettek sokaságáról nincsen szó. De még Nagy Imréről vagy Maléter Pálról sem.

Viszont Mefisztó elmondja, hogy '56-ban forradalomnak nevezték az eseményeket, csak később vált kötelezővé ellenforradalomnak nevezni. Mi több: Gyurkónak volt mersze a forradalmárokat előjel nélkül megmutatni, és a regényben még a hírhedt '56-os Fehér könyv demagógiája sem köszön vissza.

A mefisztói mesélés ezért volt pöpec húzás Gyurkótól: a narrációt nem az író mondja, de még csak nem a szereplő érzésein keresztül értelmezzük, ami történik, hanem egy túlvilági lény magyarázata (ki tudja kinek), aki néha elmagyaráz ezt-azt az olvasónak. Ami egyébként a magyaroknak evidencia, hiszen közülünk ki nem tudja például, mi az a Corvin Áruház, vagy ki volt Bartók Béla?

Az eszméink összeomlása és az életünk

Mondtam már többször: tizenhét évig egy protestáns egyház aktív tagja voltam. Aztán egy kíméletlenül hosszan tomboló magánéleti vihar feltett számomra egy csomó kérdést. Kétségtelen, az érlelődő döntéseim egyikét drasztikusan lerövidítette az egykori, helyi gyülekezetem döntése, miszerint kizártak a soraik közül, a tagságomat új keresztséggel rendezhetem. Az eljárás logikus volt, az eljárási rend abszolút méltatlan, logikátlan és szeretetlen. Még ezen is túlléptem volna, de a személyes kapcsolatokban is olyan vérforraló, meghökkentő reakciókkal szembesültem, hogy úgy döntöttem, nincsen értelme tovább erőlködni.

Van olyan, hogy az ember szembesül azzal, hogy amiben hitt, amit elfogadott, amit magáévá tett, az félreértés, tévedés, hazugság, félrevezetés volt. Vagy nem úgy igaz, ahogyan gondolta, hitte. Ez mindenképpen hatalmas megrázkódtatást okoz. Jobbára az élet reset-álását jelenti, újra boot-olást. Rengeteg minden átértékelődik, rengeteg mindent újra kell alapozni, újra kell építeni. Erre nem is képes mindenki, bárki és akárki. S ha nem képes, akkor jönnek a felmentések, az önfelmentések, a magyarázgatások, a megmagyarázások és a tények figyelmen kívül hagyása. 

Nehéz, fájdalmas folyamat, de a végeredményében építő is lehet. 

A regény főszereplője a legutolsó megoldást választotta: figyelmen kívül hagyta a tényeket. A világ összeomolhatott körülötte, esélyt sem adott annak, hogy az elvvel, az eszmével lehet, lenne valami probléma. 

Gyurkó László vagy önmagát írta meg, vagy hihetetlenül élesen látott ugyan, de kimaradt az esetében az önmagára vonatkoztatás.

Mefisztó és SzGy

Váltig azon tűnődöm, milyen szerződést kötött SzGy Mefisztóval? A pokol, ahogy mondtam, érthető. A regény utolsó oldalain SzGy számot vet, és úgy dönt, voltaképpen nem volt boldogtalan. Vagyis a boldogságosság is érthető. 

A Faustus-mivolt nem érthető. Mert nem. Nincsen szerződés, nincsen nyereség emitt, hogy legyen fizetés amott. Nincsen a lelke eladása. Mert a lélek csak akkor eladott, ha tudom, hogy nem igaz, amiben hiszek, ha tudatában vagyok, hogy amit kapok az ellenérték. SzGy hitt abban, amit képviselt, a szíve az ügyé volt. Legalábbis az ügy egészéé, ha a részletkérdésekkel volt is gondja.

Mennyire ismerős az egyébként igaz logika: a hibákért, tévedésekért, bűnökért nem a hit a felelős, hanem az egyház és a tagok, akik elköveti azokat. Ami egyébként, mondom, igaz is. Mindezt a kommunizmusra és a létező szocializmusra nem tudom vonatkoztatni. Valószínűleg azért nem, mert a kereszténységben nem egy eszme, hanem egy személy áll a középpontban. 

Összegzés

A regény jó. Élvezetes, egy pillanatig sem unalmas. Egy gyilkos eszme belülről nézve, de a szempont még így sem a gyilkosé, hanem a hívőé, aki magas is áldozat. Egy alig mögöttünk levő történelmi korszak az ördög szemével, kívülállóként értelmezve a történteket, magyarországi magyarként nagyon is belülállóként átélve legalább a végét mindannak, amit Mefisztó ír. 

A regény manapság már nem durran akkorát, de megjelenésekor minden bizonnyal sokkal többet mondott, nagyobb szám lehetett. Ezért manapság könnyebb nem a viszonylagos szókimondására, hanem az irodalmi eszközeire, módszereire koncentrálni. Amikkel viszont nincsen baj. Még akkor sem ha a viszonyítási alappal bben a témában jócskán rendelkezünk már. Nekem kapásból, Orwell két, alap-regényén túl ezek jutottak eszembe: 
Bulgakov: Kutyaszív
Akszjonov: Moszkvai történet

A regény Digitális Irodalmi Akadémia oldalán ingyenesen elolvasható

„A magyar irodalom története” Gyurkó Lászlóról

Agárdi Péter: Gyurkó László 77 éve és a baloldal

Magvető, Budapest, 1980, 562 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632713338

8/10

2021 április dereka, egy lusta vasárnap délutánján, itthon Kaszásdűlőn

Ugyan én mindig Old Shatterhand szerettem volna lenni (hagyjál már, puszta tőrrel a grizzly ellen, amikor még zöldfülű, ezzel versenyezzen valaki!), de azért Lucky Luke sem semmi. (Befutó volt még Zorró [vele elsősorban a kedvesét alakító Ottavia Piccolo, oppardon, Ortensia Pulido miatt cseréltem volna] és a Tenkes kapitánya is.) Nem tudom, figyeled-e közös nevezőt: mindegyik bátor harcos, jó szívű, de soha nem ölnek meg senkit, de keményen és tréfásan a helyükre pakolják az ellent. Na, jó, Shatterhand nem annyira tréfás, és emberre is lő, hogyha kell; megbukott az önismereti viszonyításom...

Megjelennek a Daltonok... Ööö...

Ezzel a 41-es sorszámmal jelenesetben azért is akadhat bajunk, mert a Lucky Luke-füzetek eredeti, belga megjelenése szerint valóban ez volt az a történet, amelyben a négy Dalton, akik később Luke permanens ellenlábasának számítanak, először kapott főszerepet. A képregény 1958-ban jelent meg első ízben, a sorrendben tizenkettedik Lucky Luke-történetként. 

Magyarul azért ütközünk meg a történeten, mert ahogyan mondtam, a megjelenéseknek semmi köze az eredeti történetek megjelenésének a sorrendjéhez. Így nálunk akkor jelennek meg a Daltonok, amikor x számú füzetben eddig is jelen voltak. Spongyát rá, mondaná Virág elvtárs! 

Ahogy utána olvastam, a magyar kiadás esetében hiányosság van a szerző feltüntetésével. Nem  borítóra írt szerzővel van baj, a grafika valóban Morristól származik. A magyar kiadásról ellenben lemaradt Goscinny neve, akihez a történet kötődik.

Egyébként a Lucky Luke történetek megjelenése is igazolja Goscinny társmunkáját:  az első nyolc történetet Morris egyedül követte el, a kilencediket már Goscinny-al karölteve alkották, a tizediket ismét egyedül Morris, de utána (két füzet kivételével) az 46. kötetig, Goscinny haláláig folyamatosan együtt dolgoztak. (Később posztumusz megjelent még négy füzet, amit együtt ötlöttek ki.)

Lucky Luke és a négy, viselkedése miatt tréfás gazfickó

A Daltonok tök egyformák, csak különböző magasságúak, a törpétől a langalétáig. Veszélyes bűnözők, akiktől mindenki retteg. Természetesen Luke kivételével mindenki. 

Ugyan füzetről füzetre veszélyes bűnözők, de az olvasó gyomrának soha nem kell összeszorulnia miattuk: jobbára ártalmatlan balfékek, akik soha senkit sem bántanak, a gyilkosság helyett a bankokra és postakocsikra specializálódtak. Luke, a magányos cowboy meg történetről történetre tesz keresztbe nekik. 

A törpe, Joe a főnök. Idegbeteg egy pasas, mindig pattog, mindig dühöng, és a tesókat tekintve teljes joggal akad ki rajtuk és miattuk. Avarell, a langaléta meg igazi balfácán, nincsen túl sok esze, mindent elront, soha nem érti igazán, mi történik körülötte, de legalább egyfolytában éhes. A két középső tesó, William és Jack pedig mindig ott van, hogy négyen legyenek, s kijöjjön az orgonasíp-formáció. 

A négy Daltont nem Goscinny találta ki, hanem az élet, a proto-Daltonok egyébként valóban létező bagázs voltak. Esetükben pandurból lett a nem a legjobb rabló.

Ahogy Lucky Luke-nak utána olvastam, az ebben a kötetben csak körözési plakáton szereplő proto-Daltonok, vagyis az eredeti, egykor valóban élő gazemberek egy korábbi füzetben, a Lucky Luke Joss Jamon ellen (38.)  kaptak saját szerepet. Ugyebár tudjuk, hogy a Lucky Luke-történetekre jellemző, hogy szerepeltetnek valódi vadnyugati alakokat (Jesse James, Billy, a kölyök, Joss Jamon, Sarah Bernhardt, Calamity Jane, Elliot Belt, Buffalo Bill, Mark Twain, Scott Joplin, Gustav Eiffel, Ulysses S. Grant, Upton Sinclair, Victor Hugo, stb.) 

A későbbi történetekben rendszeresen megjelenő Dalton-tesók tehát ebben a füzetben szerepelnek először. Azt az apróságot pedig felejtsük el, hogy az eredetileg 68., magyarul 13-nak megjelent kötetben, az Oklahoma Jim-ben a kölyök Lucky Luke a kölyök Daltonokkal játszik. 

Szóval a négy Dalton ebben a füzetben kel útra, hogy méltó legyen a négy elődhöz. Kezdetben egetverőn bénák, később csak a már megszokott módon, de az tény, hogy vasakarattal képzik magukat, és legalább lőni jól megtanulnak. Anyira összekovácsolódnak, hogy még Lucky Luke is beáll a bandájukba. De csitt, ne többet. 

Mire jók az olvasóknak a Lucky Luke-történetek?

Tulajdonképpen mindössze élvezeti hatásuk van. Jellemzők, eredetiek a rajzok, de annyira nem zseniálisak, ahogyan mondjuk a Watchman, a Blacksad, a Sin City vagy a Saga rajzai zseniálisak. A sztorik jócskán kiszámíthatók, bár nem fantáziaszegények, és többnyire mulatságosak.

Vagyis semmi extra hatás. De akkor mégis, mi a mégis létező extra hatás titka, miért él még ma is, az eredeti rajzoló halála után húsz évvel is a sorozat, miért lehetséges még ma napság is megjelentetni, eladni, miért van rá érdeklődés? 

Tegye fel a kezét, aki egyetlen Bud Spencer-filmet sem látott!
Most az tegye fel a kezét, aki még soha nem nézett meg egyetlen Bud Spencer-filmet sem kétszer (vagy többször)?
Most az tegye fel a kezét, aki meg tudja nevezni a Bud Spencer filmek dramaturgiai megoldásainak a titkát, a filmek filmművészeti értékeit, és meg tudja fogalmazni a mondanivalójukat! 
Gondoltam... Sehol senki...

Lehet próbálkozni, magyarázgatni, de a válasz vége és lényegében annyi lesz, hogy azért, mert jó,na! Szórakoztat. Megbízhatón, kiszámíthatón, otthonosan, s tutira mosolygósan. (Számomra az eddig 41 magyar füzetből csak egy okozott csalódást. Ez több mint tisztességes arány, úgy gondolom.) S sokadszorra is élvezhetőn. Hányszor nézted meg a Különben dühbe jövünk kórusos jelenetét (lalalala-lalla, lalala-lalla, lalalalá-lala lalla)? Annyira jó? Nem. Mégis zseniális és megunhatatlan. Mert lássuk be, a vonzerő nem annyira a történetekben van, nem is a művészi értékben, még csak nem is a röhögés kényszerében, hanem az egész hangulatában és kifejezésmódjában. 

Amikor ezt a füzetet olvastam, akkor tudatosodott például, pár monokli láttán, hogy a Lucky Luke-történetekben soha nem hal meg senki. Az kétségtelen, hogy az aktuálisan helyszínt nyújtó kisváros koporsókészítője, mindig szikár, szkeptikus, blazírt pofa, elmaradhatatlanul szerepet kap, jelezve, hogy a Vadnyugat szerves része volt az erőszakos halál, de a történetek során konkrétan senkit sem lőnek le, akasztanak fel és gyilkolnak meg valahogyan, akárhogyan. Például. 

Egyszóval a Lucky Luke-történetek egyvalamire jók, de arra tökéletesek: önfeledt szórakozásra, és némi kedvcsinálásra, hogy utánanézzünk egyes vadnyugati alakoknak. Vagyis némileg történelmet tanít. Ha már akarunk többet keresni és találni mint a puszta szórakozás. 

Ja, el ne feledjem: Lucky Luke ezúttal is láncra fűzi a Daltonokat, nem kell aggódni. De volt már olyan, hogy Bud Spencer nem győzte le a gonoszt ellent? :-D

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 46 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699443 · Fordította: Simon Balázs

10/10

2021 márciusának vége, Supertramp szól, gyönyörű a Hármashatárhegy mögötti naplemente.

 Privát Mozaik-történelmem

MOZAIK-TÖRTÉNELEM GYORSTALPALÓ

A Mozaik képregény először 1955-ben jelent meg a volt NDK-ban. Alkotója Johannes Hegenbarth, aki Hannes Hegen néven írta és rajzolta a történeteit. (Az alkotói név forrása egyszerű: Johannes Hegenbarth.) A Digedag-történetek, amelyeknek a főszereplője a ki tudja honnan származó három manó, Dig, Dag és Digedag kereken húsz évig, 1955–1975 között szórakoztatta a nagyérdeműt.

A Mozaik mint lap később is megjelent, igen hasonló koncepcióval, de más főszereplőkkel, Abraxszal, Brabaxszal és Califaxszal. Az alkotói Hannes Hegen egykori munkatársai lettek, voltak. 

Magyarországon 1971-ben jelent meg először a lap, töredékesen, nem minden hónapban. A rendszeres, itthoni, havi megjelenése 1973-ban kezdődött, és 1990-ig tartott. Aztán jó néhány év kihagyásával 2001-ben újra folytatták a kiadást. A rendszeres megjelenés sajnos csak 2009-ig tartott. A havonta megjelenő lapszámok mellett a magyar kiadó (amely időközben névileg változott, tulajdonosilag nem) elkezdte könyv formában is kiadni a Mozaikokat. Jogdíj problémák miatt jelenleg csak a Digedag-képregények kiadása van folyamatban. 

A magyar számok megjelenése mindig kaotikus volt az eredetihez képest, de ezt a nagyon eltérő kronológia jócskán, legalábbis döntő részben indokolta is. Mondjuk azt már annyira nem, hogy még a könyvek kiadása sem követte az eredeti megjelenési sorrendet.

Olyannyira nem, hogy a magyar számozás szerinti 38. kötettel vette kezdetét az első, 1955-ben, az NDK-ban megjelent sorozat magyar kiadása. Vagyis amit a kezemben tartok, igazi kuriózum! A minden szempontból legelső Mozaikokat tartalmazza. 

UTÁLOK KRITIKUS LENNI A MOZAIKKAL, 

mert nagyon kedvelem. De nagyon kedvelem Szerelmetesfeleségtársamat is, ám ellene mondva a közvélekedésnek, miszerint a szerelem vak: én vakon szeretem őt, azonban teljesen reálisan látom. Megy ám ez együtt, hidd el! 

A baj az, hogy alapvetőn konfliktuskerülő vagyok. A másik meg az, hogy alapvetőn őszinte is. A kognitív disszonancia általában az utóbbi javára billenti a mérleget. Általában engedek SzFT-nek is, de azért csuktam már be úgy a régi lakásunk kétszárnyú ajtaját, hogy azt hittem, tokostul zuhan ki. Szóval nehéz lesz, de most is őszinte leszek, minden elfogultságom ellenére. 

A MAGYAR KIADÁS HIÁNYA

Hadd kezdjem a dicsérettel: nehezen kifejezhető, hogy magyar képregény és Mozaik-kedvelő berkekben mekkora hálával tartoznak az olvasók a Ratius és az Időkapu kiadóknak, amiért megjelentették/tik magyarul a Mozaik-könyveket! S hogy annak ellenére teszik ezt, hogy a kiadás nem éppen üzleti siker.  

Amit a legnagyobb bajnak gondolok a könyvvel kapcsolatban: a kiadó semmit nem kommunikál a magyar olvasóval. Egy sorral sem hívja fel a figyelmet arra, hogy mekkora érdekesség van a kezünkben. Semmi eligazítás, egyetlen magyarázó szó sincsen a könyvben. 

A kolofon tartalmaz minden adatot, ami csak hivatalosan szükséges, de érdekes módon a Mozaik füzetek eredeti kiadási időpontját nem. Azt igen, hogy németül mikor adták ki könyvben, legalábbis, hogy volt egy kiadás, amit a magyarhoz igénybe vettek, de azt, hogy melyik év melyik hónapjában került leges-legelőszőr az olvasók kezébe a Digedagok legelső története, nos, az már nem olvasható sehol. Ez egyébként az általam olvasott összes magyar kötet hiányossága volt: egyik sem közölte sem az eredeti német, sem az eredeti magyar kiadás (ha volt ilyen) időpontját.

Azt, hogy ezek a füzetek a legelsők lehettek, elsősorban a rajzok stílusa és a történetek milyensége teszi vélelmessé. Tény, hogy az internet korában már utána lehet nézni nagyjából bárminek, de ha a kezemben van a könyv, miért kell kutakodnom? A Digedag-könyvek hivatalos, német oldalán a Könyvek fül alatt van egy Hogyan kezdődött az egész alcím. Nos, ott ez a kötet az első kötet. (Gyorsan hozzáteszem, a német weboldal ugyanolyan hihetetlenül és magyarázhatatlanul információszegény, akár a magyar kiadás: ott sem olvasható sem a füzetek eredeti kiadásának időpontja, sem az, hogy a kötet mely füzeteket tartalmazza, sem nagyjából semmi érdemi. Az ár ott van. :-P

ÉRTETLENSÉGEK ÉS CSALÓDÁSOK

A kötet egyértelműen kuriózum, ahogyan már mondtam. Aki egyszer látott Digedagos Mozaikot, és jobban megnézte a rajzokat, annak mutatok egyet-kettőt ebből a kötetből, és azonnal megérte, miről beszélek. 

Az edzett, tapasztalt Mozaik-olvasó számára elsőre minden bizonnyal sokkolóak lesznek ezek a rajzok. A proto-Digedagok megformálása ugyanis a megszokásba beletespedt számára is komoly stressz-faktor. Ám mivel a legelső NDK-ban megjelent Mozaikról beszélgetünk, semmi csudálkoznivaló nincsen.

A protot-Digedagok megformálása ugyanis a megszokásba beletespedt számára is komoly stressz-faktor. 

Iparkodom rögtön hozzátenni: már a második, a korai füzeteket tartalmazó könyv is sok változást tartalmaz az elsőhöz képest, hogy aztán a harmadikban a manók gyakorlatilag elnyerjék a végső formájukat. Ami aztán 1975-ig meg is maradt. 

A könyv az első öt Mozaiki-füzetet tartalmazza (lásd alább). Nagy meglepetés, hogy ebből az egyiknek semmi köze nincsen a három manóhoz. Ez egy vonatos történet (kiköpött Thomas, a gőzmozdony). Az arccal bíró, beszélő mozdony ötlete nem Hannes Hegené volt, az eredeti megálmodója W. Awdry anglikán lelkész volt, aki az első Thomasról szóló könyvét 1945-ben jelentette meg. Azon kívül, hogy a Mozaikban roppant furcsa más nem a három manóról szóló cselekményt látni, sajnos még csak nem is élvezetes, amivel találkozunk. A történet gyakorlatilag szóra sem érdemes. Az arccal bíró vonaton felöltözött, beszélő állatok utaznak. Ami történik teljesen érdektelen. Bevallom, a becsület kedvééért tegnapelőtt végigszenvedtem, de már most nem tudok belőle semmit visszaidézni. Nem is lenne érdemes. Úgy fest, Hannes Hegen kezdetben több lábon akart állni, ha nem jönnének be a manók, ott vannak az állatok. Utólag persze könnyű mondani, és olcsó szóviccel élve kijelenteni, hogy ez a beszélő vonat az állatokkal vakvágány volt. Különösen úgy, hogy a Digedagoknak adatott húsz év, amíg ezeknek a beszélő állatoknak két lapszám. 

S azért érdemes figyelembe venni azt is, hogy a története is, hm, mi is erre a legjobb szó... bárgyú. De nagyon. Belecsöppenünk egy történet kellős közepébe, semmi bevezetés, sem most, sem soha, hogy kik is ők, miért vannak ott, ahol, honnan kerültek ide, és miért pont ide. Komolyan semmi. Három nagyjából unszimpatikus alak (ez jócskán változni fog), akikkel mindössze azért történik valami, mert különösebb cselekmény nélkül nagyjából csak Ingmar Bergman tud lekötni, de a történéseknek sem oka, sem indoka, sem célja nincsen. A párbeszédek nagyon rosszak, jobbára pusztán odavetett szavak az adott képkockához kapcsolva, de alig többek, mintha valami karikatúrához készültek volna. 

ÖSSZEGZÉS

Vagyis ennek a kötetnek az értéke semmiképpen sem önmagában van, a magyar olvasó számára még csak nem is a nosztalgia-faktorban, hanem a már említett kuriózum mivoltában. A történetben semmi nincsen, olyan nagyon nem halad semerre, cél nélküli, vagyis inkább öncélú az egész, kiforratlan rajzokkal, amelyek se nem derűsek, se nem tréfásak, se nem lenyűgözők, se nem semmik. De kétségtelenül ott van mögöttük, hogy itt kezdődött a Mozaik történelme, innen indult minden. Óriási köszönet mind a német, mind a heroikus magyar kiadónak, hogy részünk lehet benne!

A Mozaik a Wikipedián

Időkapu, Budapest, 2016, 140 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639791497 · Fordította: Nagy János, Viszocsánszki, Mihály

2–10/10 (ilyet se értékeltem még: önmagában a rajz és a tartalom roppant gyenge, a kult- és a hűha-értéke azonban...) 

2021 február közepe felé

A SZERZŐRŐL

Schmidt Mária történész. A Wikipédia így mutatja be őt: „Széchenyi-díjas magyar történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. A XX. és XXI. Század Intézet főigazgatója. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány főigazgatója”

Schimt Mária a Fidesz embere. A Partizán Info minden kertelés nélkül így fogalmaz róla: „Schmidt Mária a Fidesz egyik fő ideológusa, a NER elsőszámú történésze, és nem mellesleg az ország egyetlen női oligarchája. Ráadásul hiába van számos ellensége a Fideszen belül, politikai befolyása és hatalma évek óta töretlen, sőt, egyre csak erősödik. De honnan van az a bizonyos első millió, hogyan gyarapodik kastélyokkal a birodalma és hogyan lavírozgat sikert sikerre halmozva a mai napig is a magyar politika mocsarában? ”
Ezáltal nem lett nagyon szimpatikus.

A kép forrása

Csakhogy mert nem szimpatikus, azáltal nem biztos, hogy kapásból, csípőből és eleve elrendelten rossz, ostoba és propaganda, amit ír.

Persze önmagában a pártszimpátia és -hovatartozás is lehet kizáró ok, ha akarom. Nem akarom. Sőt, akár az ilyen-olyan oldaliság is determinálhatja a hozzá való viszonyt. Ezt sem akarom. Nem azért, mert Schmidt Mária, nem azért, mert Fidesz, nem azért, mert jobboldal, hanem mert alapvetőn lükeségnek tartom a csípőből kizárást. A lényeges szó a „csípőből”. A tapasztalati elvetésekkel semmi bajom nincsen, én például Paul Lendvait nem fogok többet olvasni. Schmidt Máriától eddig még nem olvastam. semmit.

Róla kicsit többet. Gerjesztett is bennem viszonyulásokat, kétségtelenül. De nem csak az a lényeges, hogy ki mondja, hanem az is, mit hallok A puding próbája pedig az evés. Ízleljünk hát!

A PC VAGYIS A POLITIKAILAG KORREKT

Kell erre manapság szót vesztegetni? Egy könyvnyi szót?

Egyfelől nem, hiszen a csapból is ez folyik, mocsok unalmas már. (Nem a róla szóló iratok, hanem maga a politikai korrektség.) Azon túl, hogy gyűlöletes. Mert öncenzúrára kényszerít. Mert hazugságra késztet. Mert kiforgatja a szavak jelentését. S főleg, mert magának vindikálja a jogot arra, hogy megmondja, mi az igazság, s az igazság mértéke természetesen önmaga. Ahogyan az a diktatúrákban lenni szokott. 

Másfelől sajnos igen, kell rá szót vesztegetni. mert a pc mára megfertőzte a közbeszédet. A pc az újbeszél. A pc a cenzúra alapja. (Könyvajánló erről: Paul B. Coleman: Cenzúrázva.) A pc a szólásszabadság álnok korlátja: a demokrácia és az emberi jogok álruhájába bújt diktatúra. Mindent szabad mondani, ami megfelel a pc-nek. Ami nem, azt tilos. 

A pc legaljasabb vonása, hogy a vele egyet nem értőket azonnali hatállyal másodrendű, rangú személlyé degradálja, akiben nincs egy cseppnyi emberség, megértés, empátia sem. Vagyis rasszista, fasiszta, homo- és minden -fób, antiszemita, és minden ilyenségek. Mert a pc megmondja azt is, mik manapság a fő bűnök, és azt is, kik a bűnösök. A kettős mérce hányingerét penge pontossággal alkalmazza, hiszen amit nem szabad a kis ökörnek, azt, tudjuk, Jupiter simán megteheti. 

A pc a neoliberalizmus pompás  eszköze a neki nem tetsző vélemények elhallgattatására és elsősorban a vélemények vallóinak az ellehetetlenítésére.

A pc tehát egy irtózatosan visszataszító jelenség. S mint ilyen, csuda izgalmas is. Ezért olvasok róla. Ezért szereztem meg ezt a könyvet is. A címe miatt. Remélve, hogy a tartalma megfeleltethető a címnek. Az előre bocsátott válasz: is. Az alcím sokkal inkább fedi a valóságot. Csak az nem annyira izgalmas. Legalábbis számomra. 

Az a vicces vagy tragikus, hogy volt oldal, ahol gyakorlatilag szóról szóra megtörtént velem, amit Schmidt Mária itt leírt. Vagyis a vadászat, a hajtás, a bekerítés nem ösztönös, hanem megtervezett stratégia. A magam részéről ezt nem akartam elhinni. mármint, hogy velem is ez történik, csak amikor másodszor esett meg, hajszálpontosan ugyanolyan taktika mentén. Vagy ez már stratégia? 

Schmidt Mária fejtegetései a pc-ről érdekesek, izgalmasak, időtállók. Akkor is, ha azóta, hiszen a könyv 2010-es már több könyv is megjelent a pc irgalmatlan rombolásáról és immár testközelből érezhetjük a pusztító erejét. 

* 

A könyv címe, az, ami, s bár kétségtelenül figyelemfelkeltő, de némileg félvezető is. Ugyanis nem erről, nem a politikailag korrekt közbeszédről szól az egész. Ám kétségtelen, hogy erről is szól. 

KIT ÉRDEKEL 2021-BEN GYURCSÁNY FLETÓ?

Egyfelől a kutyát sem, leíródott. Másfelől sokakat, mert döbbenetes módon sokan őt tartják Orbán Viktor egyedül esélyes kihívójának. Dacára mindennek, hazugságnak, böszmeségnek, „kurva országnak”, szemkilövetésnek, és elsősorban a gazdasági csődnek és a szabadrablásnak. Ám még ha legyintünk is rá, akkor is politikai tényező még manapság is, önmagában is, a  feleségén keresztül is és az általuk vezetett párton keresztül is. A hitelességétől, pontosabban annak teljes hiányától, a komolyan vehetőségétől függetlenül. 

Mindez pedig azért érdekes, mert a könyv alapvetőn a Gyurcsány-kormányok ténykedéséről szól. Vagyis napi politika a javából. Mármint annak az időszaknak a napi politikája, amikor a könyv megjelent (2010). A kérdést tehát úgy érdemes feltenni, mond-e még valamit manapság is Schmidt Mária könyve, vagy a letűnt korszakkal minden aktualitását  teljesen elveszítette. Illetve tud-e hitelesen, mának szólón bármit mondani a Fidesz prominense az egykori kormányoldalról?

A válasz félig máris megválaszolható: hogyne tudna! Ez a „hogyne tudna” nem kapásból Schmidt Máriának szól, még csak nem is a jelen könyvnek, hanem egy általános „hogyne tudna”. Egyfelől mert a múlt mindig tanulságos, még akkor is, ha vitatott. Másfelől mert ahogyan az előbb mondtam, a baloldal a mai napig itt van velünk, a pc hatalma pedig kezd elképesztő méreteket ölteni, s ahogyan mondtam, a használatának a veszélye alól a jobb oldal sem mentes. 

Az, hogy Schmidt Mária cikk-, esszégyűjteménye időtálló-e, s főleg, hogy érdemes-e elolvasni (érdemes volt-e a megjelenésekor, érdemes-e ma), az egy másik kérdés. Az értékelésem gyakorlatilag itt venné kezdetét, eddig csak bemelegítettünk. Akkor is, ha a bemelegítésben gyakorlatilag már ott volt a lényeg. 

Sommás leszek. Érdemes. Túl azon, hogy mindkét politikai oldal szakadatlan egymásra mutogatással iparkodik a saját tevékenységét, mi több, a létét igazolni, ostobaság lenne tagadni, hogy a jelen elkerülhetetlenül a múltból fakad és következik. Aki nem érti, nem látja át a múltat, nem fogja érteni a jelent sem. (Mondjuk néha úgy vélem, még akkor sem érthető a jelen, ha értem és átlátom a múltat.) 

A pártot és az apparátusokat ellepték a karrieristák, akik számára a közérdek nevetség tárgya volt, ami számított: az a személyes érdek és haszon és az ennek eléréséhez szükséges hatalom birtoklásának vágya volt. Ennek a késő kádári nomenklatúrának egy része kormányozza ma, több mint másfél évtizeddel a rendszerváltoztatás után, Magyarországot. Pragmatikus, cinikus és önző, konformista és hatalommániás. A kádárizmus formálta őket ilyenné, vagyis őket termelte ki magából. Mert azt tanította nekik, hogy a politika a hazugságról szól, az elvek csak kelléknek valók. Megtanulták, hogy minden csak a látszat. A tetteknek és a valóságnak semmi közük hozzá. A korrupcióra is a kádárizmus kondicionálta őket. (91.)

Éppen ezért a mondanivaló íve a szovjet hatalomátvételtől indul és a 2010-es mában fejeződik be. Vetünk néhány pillantást a második világháborút követő magyar politikai helyzetre, Kádár személyére, '56-ra, a gulyáskommuizmusra, a rendszerváltásra, az azt követő évekre, majd a hatalommentett baloldali kormányokra, különös tekintettel Gyurcsány Ferenc országlására. 

 S megjegyzem, a szerzőnek humora is van. Nem sűrűn villantja meg, de akkor jól ül. 

Gyurcsány, a kalandor lenullázta a magyar baloldalt. És ezzel történelmi esélyhez juttatta a jobboldalt. [...] Az utódpárt és az SZDSZ felszámolása Gyurcsány történelmi tette. Köszönet érte.

*

Szóval van itt egy cikkekből, esszékből összeálló könyv a kommunizmusról, az elvtársakról, az átalakult ideológia  túléléséről, és mai működési formáiról. Teszem hozzá, frappáns, olvasmányos írásokból összeállítva . Néhol meghökkentő, mert ebben a közegben szokatlan, de találó szófordulatokkal. 

Befejezem azzal, amivel kezdtem. Ha nem tudnám, ki a könyv szerzője, akkor az lenne a véleményem, hogy egy jól szerkesztett, találó, élvezetesen megfogalmazott cikkekből, írásokból álló összeállítást olvastam, amelynek némely megállapításaival lehet, kell is vitatkozni, de amely elég korrekten tekinti át közös félmúltunk történéseit, politikai mozgásait. A szerző nem tagadja, nem titkolja, hogy politikai paletta mely szegmense a szimpatikus, elfogadható a számára, de vajon miért is kellene ezt neki megtennie, ha egyszer Nádas Péter és Esteházy Péter is egyöntetűen csak elismeréssel szóltak az őszödi beszédről? (S teszem azonnal hozzá, Schmidt Mária mindkettejük írásművészetéről elismeréssel szól.) 

Így, hogy tudom, ki írta a könyvet, ugyanaz a véleményem róla. 

XX. Század Intézet, Budapest, 2010, 312 oldal · ISBN: 9789638808172

7/10

2021 márciusa, egy nappal a Tanácsköztársaság szégyenteljes kikiáltása és a véres eseményei előtt. (Az általános iskolában örültünk neki, mert nem kellet suliba menni ezen a napon.)