A füzet címével már első olvasatra sem voltam kibékülve. Szleng. Ami önmagában nem lenne baj. Bár nekem mocskosul nem illik az Asterix-sztorikhoz. A probléma az, hogy a szlengben a gályázás kemény, megfeszített, alárendelt státuszban végzett munkát jelent. Értem én, hogy ez itt szóvicc akar lenni, hahaha. Persze, Obelixet egy gályán viszik el a rómaiak, egy másikkal jön visszafelé, nem munkát végez, hanem a gályán utazva gályázik,  rendben. De számomra nem ül a poén. Erőltetettnek és ide nem illőnek tartom. 

*

A történet eredetileg 1996-ban jelent meg, Albert Uderzo egyedül jegyzi. Magyarul eddig hat önálló Uderzo-történet jelent meg*, összesen pedig, ha jól böngésztem, nyolc. A plusz kettőből az egyik a következő magyar szám lesz. Legalábbis ennek a kötetnek az információja szerint az lesz a következő. 

* 25. A megosztott falu; 26. Asterix Odüsszeiája, 27. Asterix fia, 28. Asterix és a varázsszőnyeg, 29. Rózsa és kard, 30. Obelix gályázik

Nem árulok el titkot, ha a történetről bármit elmondok, mert a fülszöveg gyakorlatilag nem bármit, hanem mindent elmond. 

Szökött rabszolgák ellopták Julius Caesar személyes hajóját, és a görög Szpartakisz által vezetett kis csapat a törhetetlen gallok falujában keres menedéket. Vanbenespiritus tengernagy kötelességtudóan megkísérli lerohanni Asterixéket, és bár a villámgyors csata a szokásos gall győzelemmel ér véget, Obelix feltűnő módon nem harcolt az első sorban. Bekövetkezett ugyanis, amitől Panoramix druida mindig is óvta: titokban megivott egy újabb adag varázsitalt, ám ahelyett, hogy még erősebbé vált volna tőle, szó szerint kővé dermedt. Barátai kétségbeesetten igyekeznek megtalálni az ellenszert, miközben a Caesar haragja elől menekülőknek is segítenek.

Nem haragszunk a tönkre-spoilerezésért a kiadóra. Azért nem, mert egy pillanatnyi tűnődés után simán beismerjük, hogy az Asterix-füzeteket nem annyira a történetek ereje, mondanivalója miatt szeretjük (bár van, amelyik gyengébb, van amelyik kicsattan a szellemi izomtól), hanem a hangulata és persze a poénok miatt. Mármint ha a rajzokat most nem számolom. 

A füzet története, meglepő módon, valóban arról szól, amit a fülszöveg elmond. Szerencsére, van amit nem tudunk meg belőle, és én sem fogom most elmondani. Maradjon valami a füzetnek is. 

Uderzo (vagy Goscinny) jó trükkje volt füzetről-füzetre, hogy egy-egy alakot élő híres emberről mintáztak. Volt, hogy olyan francia hírességről, aki nekünk magyaroknak (belgáknak, németeknek, angoloknak, eszkimóknak, csukcsoknak, szanszkríteknek, atlantisziaknak stb.) semmit sem jelent. A mostani híres ember-citálás teljesen egyértelmű és vicces. 

Spartacus természetesen úgy kerül a történetbe, lásd a fülszöveget, hogy ő a szökött rabszolgák vezére. Asterixék küzdelmei időben behatárolhatók, mert ugye Julius Ceasar kortársai voltak. Spartacus ideje és Ceasaré pedig lefedi egymást, még a történelemmel sem kellett majmolódnia Uderzonak. Attól az apróságtól eltekinthetünk, hogy a Spartacus-féle lázadás i. e. 74-ben volt, Ceasart pedig tíz évvel később, i.e. 63-ban választották pontifex maximusnak. De annak tükrében, hogy a Spartacus-lázadás is jócskán másképpen zajlott (még ha a haláláról biztosat nem is tudunk) mint ahogyan a képregény bemutatja, legyintsünk bátran. Még az is lehet, hogy Spartacus valóban azért tűnt el (állítólag a holttestét nem találták meg a Crassussal i. e. 71-ben, a Silarus folyó mellett vívott csata után), mert Atlantisz maradékán landolt, ahogy Uderzo mondja. :-)

*

Ha akarom, a történet a mértékletességről szól. Obelix felhajt egy kondér varázsitalt, amiből ő egy kortyot sem ihatott volna, mert, ugyebár, gyerekkorában beleesett egy varázsitallal teli kondérba, ezért bivalyerős anélkül is, hogy inna belőle. S mert nem tudni, mit okozna nála az anyag túltolása, egy életre le lett tiltva róla. Ebből a füzetből megtudjuk, mit okoz a plusz bevitel. A mértéktelen plusz bevitel. Meg a druida kísérletezése, hogy az utóhatást megszüntesse (ez az, amiről hallgatok, de tréfás, mondhatom!). Panoramix mellett szól, hogy ilyen esetről még csak senki nem is hallott, a sötétben tapogatózik, öröm, hogy egyáltalán elér valami eredményt. (Az eredmény a tréfás, de csitt, ne tovább!)

S mondjuk ezután Obelix, ha egy csöpp esze van (de őt nem éppen emiatt szeretjük), többet nem hisztizik, amikor a többiek csata előtt sorban állnak a druida főzete előtt. De erre garancia nincsen... 

Mi meg közben ismét csuda jól szórakozunk, és még mindig nem unjuk a megszokott ismétlődéseket, a képi és verbális poénokat. Mert minden Asterix-füzetben van valami, ami egy kicsit új, egy kicsit más, és amitől mindig érdekes. Ebben egyrészt Spartacus behívása a történetbe, másrészt egy ismétlődő poén-elem, Obelix és a varázsital kapcsolatának a kifejtése. Amiről minden bizonnyal úgy gondoltuk, sose tudjuk meg, mi lenne, ha... Hát megtudtuk. :-D

Móra, Budapest, 2020, 52 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634865704 · Fordította: Bayer Antal

9/10

2021 február vége

 A bejegyzés eredetileg, bár ehhez a bloghoz képest átszabva és rövidítve 
a Könyvkultúra Magazin Online oldalán jelent meg.

Újabb teszt következik. Ezúttal nem egy azerbajdzsáni író nevét kell kimondanod egy olvasás után, hanem mondj három, lengyel ifjúság írót! Nekem egy jutott eszembe és egy másiktól egy könyvcím: Adam Bahdaj az író, a könyv pedig, amit nem Bahdaj írt, a Kardvirág és oroszlán. Aminek a szerzője Aleksander Minkowski. Természetesen mindkettejüket az egyköri Delfin-sorozat által volt szerencsém megismerni. Bahdaj jobban tetszett. Főleg A fekete sombrero. De nem volt rossz Az elcserélt kalap és A fekete esernyő sem. 

Ámde itt meg is áll a tudományom a lengyel ifjúsági szerzőket illetőn. Pedig állítólag ők, a lengyelek a legjobb haverjaink, nekünk, magyaroknak. Egyéb lexikális fekete lyukaimba bele sem merek gondolni a lengyeleket illetőn. Ha már lengyel, s ha ifjúsági, akkor Lolka és Bolka, illetve a Varázsceruza. Mindent visz mindkettő. Ugyebár. De akiről az ember fia ennyire keveset tud, az nem legjobb haver, sokkal inkább csak ivócimbora. 

Akkor ez micsoda is? Tébláboljunk műfajilag!

Nincs kétség, ifjúsági regény. Nem csupán azért, mert a főszereplője öt gyerek, hanem azért mert a főszereplője öt gyerek, és az ő nyaralásukról szól ez a krimi. Mi? (Mimikri? Mini krimi? Mimikris mini krimi? :-D ) Mert azért krimi is. Egy másik könyvnél, A kis detektívek értékelésében kifejtettem, miért nem szeretem, ha gyerekek nyomoznak felnőtt ügyben, és példákat is hoztam, amikor ezt nem sikerült összehozni. 

Vagyis egy honunkban ismeretlen, lengyel ifjúsági szerző számomra eleve kudarcra ítélt regényét tartottam a kezemben. Kornyultam lefelé.

De aztán olvastam emelkedő érdeklődési görbével, harsány röhögéssel, és a végére igen elégedetten. Figyelj csak például erre az idézetre!

Leültek hát az ebédlőasztal köré, és Ika mamája, miután a feléje forduló öt arcot figyelmesen szemügyre vette, így szólt:

– Polgártársak és polgártársnők! Noha az eső esik, a vakáció elkezdődött. Mindenki számára. Tehát az én számomra is. Éppen ezért – folytatta ellenkezést nem tűrő hangon –, kérem a hagyományos elvek szem előtt tartását. A munkabeosztás és a foglalkozásnaptár ott lóg a falon a konyhában, onnan megtudható, hogy ki mikor főz, takarít, mos, vasal stb. Mint az ifjúság egyenjogúságának a híve, nem segítek a fiúknak főzni, sem a lányoknak fát vágni. Figyelemmel a fentiekre, hashajtó és kötszer rendelkezésre áll. Jogi szempontból kiskorúak vagytok, éppen ezért férjem szellemi távollétének idejére a jogi felelősséget értetek én vállalom. Minthogy azonban az én szempontomból nagyjából gondolkodó lények vagytok, az egyéb vonatkozású felelősség rátok hárul, a ti ifjúi vállatokat nyomja. Nem fogok: veszekedőket békítgetni, boldogtalanokat vigasztalni, unatkozókat mulattatni és a többi és a többi. Emlékeztetőül még csupán ennyit: a ti vakációtok az én vakációm is, éppen ezért kérem tiszteletben tartani nemcsak a ti fiatalságotokat, de az én öregségemet is.

Itt Ika fiatal, csinos és Vladi szerint ,,very charming" anyukája udvarias mosollyal befejezte beszédét.

– Ellenvélemény? Nincs – tette hozzá villámgyorsan. – Úgy gondolom, javaslataimat az egybegyűltek egyhangúlag elfogadták.

– Mi is ennek a neve? – kérdezte Ika.

– Irányított demokrácia – adta meg a felvilágosítást Borsó. (11.)

A könyv humora végig ilyesféle és sűrűn előfordul, hogy ilyesféle. Ez egyértelműen nyerőre hajlítja a figurát. 

Na, kezdjük az elején, mert kezd szétcsúszni, amit itt el akarok dadogni. 

A történet önmagban nem túl cizellált. Öt kamasz, két lány, három fiú, különböző tizenéves életkorban nyaral valahol. Nem egyedül, hanem az egyikük szüleinek a felügyelete mellett. Az ifjak, bár folyamatos a csipkelődés, kedvelik egymást. Mi több, van, vannak, akik szerelmesek a másikba. Alakul. 

Katalin, aki Albert (mert olyan kis okos, akár Einstein), Ika (az ő szülei a rájuk felügyelő házaspár), Borsó (szemet vetett Ikára, de csak finoman), Vladi (ő legidősebb, vigyázó szemét, ha kell, ha nem, Alberten tartja, aki bizony sűrűn visszanéz rá) és Pacalka (a legfiatalabb, enyhén szólva nem szószátyár, jobbára egyszótagos fonémákkal kommunikáló, okos és igen kézügyes fiatalember). 

Esik az eső, az ifjak unatkoznak. Felmerül ez meg az tevékenységnek, de valahogy egyikre sem harapnak rá. Egyikük olvas egy újságcikket, hogy „cinikus rablók” műkincseket rabolnak országszerte. Elindul az agyuk, pláne amikor kinéznek az ablakon, és a ház közelében ott áll egy kis kápolna. Összenéznek, jönnek az ötletek, hogyan lehetne idecsalni a cinikus rablókat, és csapdát állítani nekik. S lőn. S jönnek is bőven, akik érdeklődnek a kápolna kincsei iránt. Mert krimi, ezért ezen a csapáson udvariasságból nem megyek tovább. 

De Broszkiewicz dicséretére mondom: olyan tökéletesen egyensúlyoz egész végig az ifjúsági regény és a krimi műfaja között, hogy ezért virtuálisan máris vállon veregetem. Az egyensúly jelen esetben azt jelenti, hogy mindvégig megmarad a regény ifjúságinak, soha nem csusszan át felnőtt krimibe. Nagyon ízlésesen az ifjak nem mennek át rendőrbe, Supermanbe, az illetőségi területük megmarad abban, gyerekek, kamaszok, akik okosak és találékonyak, meg logikusak, ezért hozzájárulnak a végkifejlethez. 

S közben mindenki csuda jól szórakozik. 

Csak semmi didaktika, kérem!

A szereplőknek jellemük van. De azért ez egy játékos regény, nem a Twist Olivér, nem kell a Pantone-skála egészére számítani amikor a szereplők lelkivilágának a lefestést firtatjuk. De semmiképpen sem két árnyalatos szürke, bárkiről is legyen szó. Ezzel együtt van, aki jobban megformázott alak lett. Pacalka és Albert (aki Katalin) például zseniálisan megalkotott figura. 

Broszkiewicz igen szerencsésen, nagyon ügyesen elkerüli a coclista ifjúsági és bármilyen irodalomra leselkedő veszélyt: a dogmatikusságot és a didaktikus propagandát. Amely jó esetben megmosolyogtató, rosszabb esetben viszolyogtató és idegesítő.

Meglepő fordulattal ebben a regényben semmi sincsen, ami arra a rendszerre utalna, amelyben íródott. 

Ez azért meglepő, mert a szerző munkássága döntő része a komcsi érában zajlott. Ráadásul igen sokszínű, gazdag munkássága volt az úriembernek. Írt regényeket, ifjúsági műveket, sci-fit, színdarabokat, tévéfilmeket, zenével kapcsolatos cikkeket, tanulmányokat (mert alapvetően zenész volt ám). Tizenkilenc nyelvre fordították le a műveit, és színdarabjait egész Európában, az USA-ban, Mexikóban és Új-Zélandon is bemutatták. A regényeit pedig több mint egymillió példányban adták el. Kapott mindenféle lengyel állami díjakat is. Szóval aktív alkotó és foglalkoztatott művész volt. Ennek hátterén még meglepőbb, hogy az Egész héten esni fog? tökéletesen minden mentes ideológiai szempontból. 

Van azonban valami, ami még ennél is sokkal fontosabb! Említettem, hogy a szereplők jellemek. Ennek tudatában igen jelentőssé lesz, hogy ezek a jellemek egyszerűen jók. Mármint nem csupán jól vannak megformálva, hanem gyakorlatilag egytől egyig jók, mint emberek. Vagyis erkölcsi szempontból jók. 

És most kapaszkodj meg: ettől egy hangyányit sem válik gejllé az összhatás. Ehhez azért kell tudás! Mert ha valódi jellemekkel dolgozunk, akkor a valóságukba magától értetődőn beletartoznak a jellemhibák is. S itt most az a helyzet, hogy a jellemek eltérők ugyan, s van, akinek érdekes, néha nehezen emészthető dolgai vannak, de, mert nehezen emészthető, az nem jelenti azt, hogy erkölcsileg megkérdőjelezhető.

Példuál Pacalka annyira nem szeret beszélgetni. Van, hogy egy szótagú indulatszavakkal közöl mondatokat. Aki ismeri, érti. Idegesítő lehet, de nem erkölcstelen. Ugye? 

Mindennek a trükkje talán abban van, hogy a szereplők szeretik egymást. Nem cukrozott törökmézszerűen, hanem abban az értelemben, hogy nem akarnak rosszat a másiknak. Ez olyan mindennapi dolgokban is megnyilvánul, hogy ha nem is mindig rettentő nagy kedvvel, de gondoskodnak egymásról. Például bevásárolnak, főznek. Belátják, hogy az együttműködés, a ma nekem, holnap neked elv a harmónia kulcsa. Nem kell senkit noszogatni, b@szogatni, hogy végezze el a munkáját, mert tudja, hogy ha ma elvégzi, holnap neki végzik el a többiek. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki rózsaszínű felhőcskéről láblógatva pucolja a kolompért, mert krumplit pucolni nem élvezet. Ez belátást jelent. 

S még fokozom: valami hasonló módon működik a többi szereplő egymáshoz való viszonya. Van gyanakodás, van fenntartás, van kutakodás egymás iránt, de nincsen gyűlölet, a másiknak rosszat akarás. S újra mondom, mégsem lesz cukorhabos emészthetetlenséggé az összhatás. 

Már csak azért sem válik túlédesítetté a történet, mert a szereplők azért folyamatosan ugratják froclizzák egymást. De abban sincsen bántó szándék, csupán permanens tréfálkozás. 

*

Vagyis összhatásában ez egy nagyon tréfás, érdekes, kedves, mérsékelten izgalmas és bonyolított vakáció élvezetes története, pompásan kitalált szereplőkkel, minden ideológiai szájbarágás nélkül. 

A grafikus grafikái

Most nem csupán azért tettem ide ezt a képet, hogy történjen valami a folyószövegben, színesebb legyen az összhatás, hanem azért, mert olyan ez a könyv mint a grafikusának, Zsoldos Verának a rajzai. Pöpec választás őt megtenni illusztrátornak. 

Zsoldos Vera olyan művész volt (sajnos 2016-ban elhunyt), akinek a rajzai nem csaptak hókon, de minden előfordulásukkor örültem nekik, szerettem az alakjait, a képei hangulatát. Nem varázsolt el a részletgazdagság, nem röhögtem sírósra magamat, de nem akartam a zsilettpengéért sem nyúlni: egyszerűen nagyon szerettem, bármit is elevenített meg.

Ami ebben a könyvben feltűnt, hogy a rajzok mindig csoportképek. Egytől-egyig jók, csak egy bizonyos idő után unalmassá válnak az egyforma beállításokkal. Egyesével nézve kedvesek, sokasával nézve egyformák. Nekem hiányzott, hogy nem volt köztük olyan, amelyik a könyv valamely részletét emelte volna ki, s nem csupán nyaralásos „fotó” a családi albumba. 

Móra, Budapest, 1974, 346 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631102076 · Fordította: Varsányi István · Illusztrálta: Zsoldos Vera

8/10

2021 március közepe;
közeledik a '48-as forradalom napja, tüntetéssel az értelmetlen rendelkezések, lezárások miatt

De. Vagy mégsem? 

  Itt lesznek a vámpírok, a varázslók,  
  a szivárvány-pónik és a Moncsicsik   

Egy másik Lukjanyenko-könyv, a Konkurensek alatt beszélgettem itt a blogomon egy Cpt. Flint nevű hozzámszólóval, akivel jó beszélgetni. Ő kapacitált, hogy tegyem be bátran a próbát, nem fogom megbánni. Két nap múlva a moly.hu-n, ugyanezzel a Lukjanyenkoval kapcsolatban mojo88 nagyjából ugyanezt írta nekem. Igaz, kicsit később hozzátette, hogy ő megjelenésükkor olvasta Lukjanyenko történeteit, lehet, ma már nem ugyanaz lenne róluk a véleménye. De mire ezt mondta, addigra én meg elvesztem. 

Mégpedig annak ellenére, hogy a vámpírok, a zombik nálam valahogy ugyanabba a kalapba kerülnek, mint a plüsscicák, a szivárványos pónik és az unikornisok. Nem azért, mintha a vámpírok  és a zombik is cukikák lennének, hanem mert nem tudom. De a hidegen hagyásuk hányadosa tökéletesen egyforma bennem, bármi is történjen velük. Egy másodpercig sem tudom komolyan venni egyiket sem, akármi is a körítés.

(Jó, bukta van, mert a „The Walking Dead”-ből majdnem minden magyarul is megjelent részt olvastam, csak a legutóbbiakat nem. [Figyelem, logikát megzavaró magyarázkodás jön.] Csakhogy ott nem a zombikon van a hangsúly, hanem az emberek egymás közötti kapcsolatain. A zombik jóformán csak díszletek. És így tovább, ebben a szellemben...)

Aztán az történt, hogy egyre inkább beláttam, hogy az Őrség voltaképpen és valójában nem vámpír-könyv. Pláne nem zombis cseppfolyósság. Hanem a jó és a rossz patthelyzetes küzdelmének leges-legújabb kori történetei. Innentől érdekes.

De erről beszéljünk egy kicsit! Mármint arról, hogy ez a könyv a jó és a rossz patthelyzetes küzdelmének.leges-legújabb kori történeteit tartalmazza.

Vagyis a sztori másfelől szemlélve akár érdekessé is válhat. Meg rettentő közhelyessé is. Én az érdekességnek adtam esélyt. 

  Az Őrség „teológiája”  

Kicsit bajban voltam ennek az alcímnek a mondanivalójával. Nem nagyon, csak kicsit. Voltaképpen a fenti, keretezett szöveg mellett is elfért volna. Mármint tematikailag. Bár vigyázz, mert félrevezetlek!

A teológia Istenről szóló tan. Az Őrség első része azonban egy kötőszónyit sem szól Istenről. A Fény és a Setét vezetői magasan képzett, nagy tehetségű mágusok. Az alattuk levők különféle osztályokba sorolhatók, ötödrendűek, másodrendűek, stb. Nincsen szó angyalokról, démonokról csak csínján, de Sátánról, ördögről, bukott angyalokról sem olvashatunk. S mert Isten nincsen, teológia sem lehet, mert az fából vaskarika. De az erkölcs, a morál, a metafizika és a transzcendens az vastagan játszik az Őrségek sztorijaiban. 

Mégpedig úgy, hogy mindez meglepően hasonlón jelenik meg, mint általában a keresztény teológiában. Mert ott. nagyon leegyszerűsítve a következőről van szó. 

• Isten a szeretet. A lényének, létének a lényege az adni tudás. Isten úgy szerette a világot, hogy az egyszülött fiát adta, a Fiú pedig úgy szerette az Atyát, az embereket, hogy az életét adta. Így lett nyilvánvalóvá a szeretet.
• Az adni tudás a legjobbat akarja a másiknak, ezért a legjobbat akarja kihozni belőle.
• Aki nem képes adni, legyen szó bármiről, az elvesz, az megtart.
• Aki nem akar, nem tud adni, az önző. Elvesz, megtart és rombol. Nem érdekli a másik, annak érdeke, a jól léte és a jóléte.
• Amíg az adni tudás esetében az ember a cél, addig az önzés esetén az ember csupán eszköz. 
• Annak is van célja, ha az ember csak eszköz: a hatalom és a függetlenség. Az Istentől való függetlenség, és az emberek, a teremtett világ feletti hatalom. 

A Lukjanyenko által megalkotott világban érdekes módon a két Őrség, a jókat képviselő Éjszakai, és a rosszakat tömörítő Nappali célja meglepően hasonlók Isten és Sátán céljaihoz. A Fény emberei nem tudnak hazudni. Védenek másokat. Az Éjszaka emberei nem tudnak adni, vágyaik és céljaik önmagukból indulnak ki és ugyanoda érkeznek meg. Vagyis ebben a formában, mondom, teljesen lefedik a keresztény nézeteket. 

Hogy aztán itt véget is érjenek a hasonlóságok. Mert meglepő fordulat következik. 

A mibenléte a következő: a Jók, az Éjszakai Őrség és a Rosszak, a Nappali Őrség rájöttek, hogy az erőik kiegyensúlyozottak, egyikük sem képes győzni a másik felett, ezért kiegyeztek egy döntetlenben, és megegyeztek abban, hogy az egyensúlyt közös erővel fenntartják. Ennek a fenntartásnak eszköze a két Őrség létrehozása, amely kölcsönös felügyeletet gyakorol a másik fél felett. Nem lettek cimborák az ellenségességek, a más-más érdek továbbra is meg van, de felügyelve, kézben tartva és szabályok szerint.

A megegyezés nem csupán bennem keltett döbbenetet, hanem némely, hozzám hasonlón tájékozatlan könyvszereplőben is. Minden bizonnyal azért, mert tréfás ugyan, de mocsokul visszás. Robin Hood egyezséget köt a nottinghami bíróval, Luke Skywalker Darth Vaderrel, a szegény ember legkisebb gyermeke pedig az elrabolt királylány feje felett a sárkánnyal, de leginkább Isten Sátánnal. Ez milyen már? 

  Arról, mik lettek a bajaim útközben   

Nem tartom magam prűdnek. Sem cekcuális, sem vallási értelemben. Ne reménykedj, most az utóbbiról lesz szó.

Többször mondtam, hogy van mögöttem tizenhét év aktív kereszténység, s most posztkeresztény állapotban leledzem, immár tizenhárom éve. Bizonyos dolgok beégtek a tizenhét év alatt.

*

Például az is, hogy a jó nem köthet alkut a rosszal, mert egy-két csepp cián is tönkre teszi a fahéjas tejbegrízt. Értem én, hogy a mindennapi élet nem fekete-fehér, az emberiség nem választható szét, legalábbis semmiképpen sem egy másik ember vagy embercsoport által jókra és rosszakra.

Ahogy bizonyos tettek sem feketék vagy fehérek. Kamaszkoromban írtam egy kétsorost: „Erkölcsös lehet-e / rigót lőni az éhező kis rókának?” Avagy a klasszikus példa: ha zsidókat bújtatok, és bekopog a Gestapo, mindenképpen igazat kell-e mondanom, vagy ebben az esetben indokolt a hazugság? 

De valahogy mégis olyan kis furcsa ez a megegyezéses kínos egyensúly-tartás a Fény és a Setét között. Olyan mintha arra hivatkoznék, hogy a második világháború idején Amerika nem engedte kikötni, és visszafordította az európai zsidókat szállító hajókat. Ja, ez nem jó példa, mert megtörtént... Maradjunk inkább a népmesei példánál, tudod, királylány, királyfi, sárkány. Vagy ahogyan az áldott tollú Vonnegut írta: 

Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött, csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának..

Csak ha ezt tennék, akkor, ugye...

Meg az is itt van még, hogy a földi élet nem egy transzcendentális társasjáték végtelenített patthelyzete. Ha így van, megette a fene az egészet.

Amit ma élünk, az gyakorlatilag a Jó és a Rossz küzdelmének végjátéka, hogy mindenek befejezéséül teljesen nyilvánvalóvá váljék, mire is ment itt a játék. Mármint a hitem szerint. Aztán majd meglátjuk...

*

S végül a regényről mint olyanról. A történet három történet. Annyiban függnek össze, hogy a főszereplő, természetesen a Fény embere, ugyanaz. Igen, vannak benne vámpírok, meg varázslók, meg alakváltók, meg mindenféle parafenomenális szuperségek, hát hiszen a jónak és a rossznak kell küzdenie egymással, s nem csak ám úgy ököllel, stukkerrel. Igen, a hétköznapi emberek nem is tudnak semmit arról, mi zajlik az orruk előtt, a hátuk mögött a láthatatlan világban. Ami ott zajlik, az a történet emitt. Mindhárom történet kerek egész, bár vannak átívelések. 

Csak lassan, a történet során bomlik ki, mi a csudáról is van szó, ki kinek a kije, mije és miért. A történetek kirakósok. Van egy-egy megoldandó alapszituáció, nyomozás, ami az adott sztori végére megoldást nyer, de szerzőnk kínosan vigyázz arra, meg ne értsünk mindent. Olyan kis mindenki kibabrál mindenkivel a történet. A Fény elvileg a jó érdekében küzd, a Setét meg a rossz érdekében. De a módszerekben vannak átfedések, nem mindig egyértelmű, ki és mi a jó. 

Az első történetet zabáltam. A filmváltozat, mármint az első rész, ebből készült. A könyv folytatását a film első részében hanyagolta a rendező, a könyv középső története a film második részébe került, és nincs tovább film. 

A második nem volt rossz, lekötött. Zabálni nem akartam, csak olvasgattam. A harmadik nyögve nyelődött. Nem azért, mintha rosszabb lett volna, mint az első kettő, hanem a műfaj iránti türelmem addigra szikes folyómederré száradt. Igazából már nem érdekelt, a jó gonoszok és a gonosz jók mit tudnak még egymással krikszkrakszolni, és Lukjanyenko mit hallgatott még el, ami miatt nagyon meg fogok lepődni. 

Igen, valószínűleg arról van szó, hogy mégsem vagyok teljesen kompatibilis a vámpíros, varázslós, a keresztény tanítást így-úgy felhasználó, de végül a velejéig kiforgató megoldásokkal. Igaz, már gyerekkoromban sem szerettem, amikor a tárgyak beszéltek, cselekedtek. Kimondottan idegesített, ha autók, vonatok, asztalok, székek, partvisok, stb. kezdtek beszélgetni, cselekedni. (Az egyetlen kivétel a Hagymácska volt, az orosz rajzfilmben, azt valamiért szerettem. Indokolni nem tudom.) Vagyis az általam ismert valóság keretein belül vagyok képes pozitív tetszési indexet produkálni, és bár képes vagyok elvonatkoztatni, ami nem ezen belül van, szeretni nem fogom. Végül is ez nincsen belül. Így döntöttem némi hezitálás után. 

Ha leltem volna benne valami gondolkodni valót, valami kis komplex filozófiai, erkölcsi dilemmát, akkor lenne esélye, hogy tovább haladjak a sorozattal. Ha lenne a háttérben valami utalás arra, hogy lesz globális magyarázat, miért és hogyan is alakult ez így, hogy jobb és bal, mit beszélek, hogy Fény és Setét, valami izgalmas eredetet-történet vagy valami....

De persze miért akarok magyarázatokat, amikor magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy ha egyre több könyvében csalódom is, miért van még mindig szimpatikus írófószerek polcán a tudatomban egy ez a Lukjanyenko nevű figura?

Metropolis Media, Budapest, 2007, 436 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638735713 · Fordította: Thuróczy Gergely

5/10

2021 március eleje

Spartacus egy ókori gladiátor volt, aki rabszolgatömegeket gyűjtve maga mögé sikeres, évekig győztes lázadást szervezett és vezetett. Pompás stratéga és taktikus volt, pár éven át péppé alázta Róma légióit.

Győzelmeit a szokatlan gondolkodásmódjának is köszönhette. A lázadás maga gyakorlatilag konyhai eszközökkel kezdődött. Indulnál sodrófával lázadni Róma légiói ellen? Megesett, hogy a Vezúvra szorult serege szőlőindákon ereszkedett le a megmászhatatlan oldalon, s támadta meg hátulról az egykori rabszolgatartókat. Nem volt semmi a pasas!

Ahogyan az lenni szokott, a lázadók egységét belső feszültségek, intrikák gyengítették, s a gyengítés a helyzetükben fél vereséggé vált. Majd egésszé. Pedig a megvárhatták volna a győzelmet, hogy utána darabolják fel, képletesen és szó szerint is önmagukat, ahogyan az a forradalmak esetében szokás. 

Spartacus a Crassussal vívott végső csatában valószínűleg elesett. A holttestét soha nem találták meg. A mítoszához ez a tény nagyban hozzájárult. Ráadásul... No, de erről majd később!

A Korcsmáros – Cs. Horváth-féle Spartacus-adaptáció

A füzet-sorozat címe, amelyben a hős gladiátor története megjelent: Az irodalom klasszikusai képregényben. Ami azért tréfás ebben az esetben, mert a Spartacus-sztorihoz nincsen feltüntetve irodalmi eredeti. Lévén, hogy olyan nagyon klasszikus eredetije a történetnek nincsen. Ahogyan ezt (az egyébként szokatlan, de létében nagyon pozitív) utószó is megjegyzi. Magyarul két ismertebb Spartacus-regény létezik. A Howard Fast- és az általam még sohasem hallott Raffaelo Giovagnoli-féle. (Most, hogy ránéztem a moly.hu-n, már láttam a könyvet.) 

Egyik sem mondható éppen klasszikusnak. Sőt, attól tartok, túlságosan ismertnek sem. Ahogyan a képregény utószavában olvastam, Cs. Horváth, amikor megírta a forgatókönyvét, gyakorlatilag mindkettőt alapul vette, az ókori, Spartacusról szóló feljegyzésekkel egyetemben. A történet, mármint a képregény története tehát semmiképpen sem irodalmi klasszikus adaptációja, sokkal inkább irodalmi és történelmi források hibridje. Tegyük hozzá, kiegyensúlyozott, jól komponált hibridje. 

A Spartacus eredetileg 1961-ben jelent meg a Fülesben, tizenhét részben, száznyolcvanöt képkockában. Korcsmáros Pál ekkor még előtte volt a Rejtő-képregények frenetikus sikereinek, de bőven kipróbált, kedvelt grafikus volt. A Spartacus már egy profi rajzoló műve. Egy olyan rajzolóé, aki bármit meg tudott rajzolni, kortól, stílustól, mondanivalótól függetlenül. Természetesen az ókor, Róma sem fogott ki rajta. Mindent elhiszünk neki. Mint mindig.

Ezzel együtt van néhány képkocka, amely előre vetíti a majdani Rejtő-képregények karikatúrás stílusát, s amely néhány pillanatra, éppen ezért ki is zökkenti a Spartacus olvasóját. Mintha, mit tudom én, a Kean, a színészben felbukkanna Louis de Funès egy jelenet erejéig, bohóckodna néhány mondatot, majd ki is menne a színről. 

Korcsmáros képregénnyel még nem jártam úgy, hogy ne lett volna néhány kocka, amiért az első olvasás után ne lapoztam volna vissza. A Spartacus-nál nem volt ilyen. Meg is hökkentem. Valamiért nehezebben adta magát ez a darab. A finomságai jobbára akkor tűntek fel, amikor azért lapoztam át újra, hogy kiválasszam, mit fotózok ki belőle ízelítőül. Akkor tűnt fel néhány érdekes látószög, a csatajelenetek mozgalmassága. Ahogyan az is, hogy talán azért nem fogott meg igazán a történet, mert Spartacus grafikai szempontból nem határozott karakter. Olyan bárkilehetne-típus. Valószínűleg ezért esett nehezemre azonosulni vele. (Teszem hozzá azonnal, a Vörös és fekete Julian Sorel-jével sem egyszerű azonosulni, megjelenésében mégis egyértelmű karakter.) Aztán persze az is lehetséges, hogy bennem van a baj. A túl nagy ívű ábrázolások során, pláne amelyek hatalmas történelmi fordulópontokat mutatnak be, óhatatlan, hogy maguk az események elvegyék a fókuszfényt az egyénekről, akik ezáltal mintegy képeskönyv-illusztrációvá degradálódnak, s az egyéni drámáik, tragédiáik érzékeltetésére nem sok hely és idő marad. Valahogy szegény Spartacus is így járt. Miközben ideológiailag óhatatlanul felmagasztosult. 

Spartacus, a proto-munkásmozgalmi hős

A bevezető alatti bekezdést úgy fejeztem be, hogy félbehagytam egy gondolatot, későbbi folytatásra. Most folytatom. 

Motoszkált bennem ezmegaz már olvasás közben is, de a szög a zsákból az utolsó képkockáknál bújt ki. Főleg a legutolsónál. Spartacus és a népe elbukott, Crassus tömegével feszíti keresztre a lázadó rabszolgákat. Róma egyik útja mellett egy idős asszony gubbaszt az egyik kereszt alatt. Crassus el akarja zavarni, mire az asszony minden félelem nélkül felnéz rá, és bátran a szemébe mondja a megjegyzendő végső tanulságot, amit el kell vinnünk magunkkal. 

– Ki vagy te vén boszorkány? 
– Rabszolga vagyok. Mint ő itt felettem, meg a többiek, végig az út mentén, egészen Rómáig. Hogy miért jöttem ide? Elsiratni őket... Hát te...? Ne is mondd, tudom. Csak te tudod, meg én, hogy mi hozott ide, Marcus Licinus Crassus... A félelem! Tőlünk félsz. Ti mind, mind éppúgy féltek tőlünk, rómaiak, mint te magad! Azért is jöttél ki ide. Látni akartad, hogy halott. Egészen biztos akartál lenni abban, hogy az utolsó is meghalt.
– Hallgass, szipirtyó, mert...!
– Mert megölsz? Még nem folyt elég vér? Hát akkor ölj meg! Engem megölhetsz, de Spartacust soha! Rettegj, Marcus Licinnus Crassus, te győztes hadvezér! Rettegj, zsarnok római! Rettegjetek mind! Van okotok rá, mert Spartacus nem halt meg! Spartacus él!

Él ám, a francokat! Ahogyan Lenin sem él. Pedig róla is úgy tudtuk, hogy élt, él és élni fog. Ezek után kell taglalnom a párhuzamokat? Spartacus rabszolgahada, és „rabszolgahad indulj velünk”... 

S amíg el nem felejtem leírni, el kell mondanom, Howard Fast és Raffaelo Giovagnoli egyaránt baloldaliak voltak. Fast konkrétan kommunista. Spartacus alakjának szimbólum-tartalma adta magát mindkettejük számára. Ahogyan  valószínűleg 1961-ben, Cs. Horváth számár is. Azon kívül, hogy ezzel azért így van egy kis baj, de tulajdonképen nincsen ezzel baj.

Az akkoriban született művekből nem volt egyszerű kihagyni a propagandát. Sőt, nem egy jelentős alkotó van, aki még ekkor is hitt abban, hogy persze, a rendszer nem minden rendszerek legjobbika, de valahol mégis. Vagy kénytelen volt ezt hinni, hogy a művészete a közönség elé kerülhessen. Vagy kénytelen volt időnként úgy tenni, mintha így hinné. 

Mert, ugye azt is tudjuk, hogy az akkori kultúrpolitika számára a képregény alacsonyrendű műfaj volt. (Ahogyan pár évvel később a beat-, pop- és rockzene is. A pénzt hozta, az elvtársak állami intézményei azt szívesen ki is vették az alacsonyabbrendűekből, de a képviselőik és a műfajok megbecsülése csak hosszú-hosszú évek múlva következett be.) Nem is járultak hozzá másképpen a közlésükhöz, csak úgy, hogy irodalmi műveket vettek alapul. Mondván, hogy így legalább serkenti fogják az olvasási kedvet. 

A sötétben bujkáló propaganda nem tette tönkre ezt a képregényt. Fenntartást azt bizony kelt, de a fenntartás a rajzok minőségét egy fikarcnyit sem befolyásolja. Mert a rajzok érett Korcsmáros rajzok. Részletes, élvezetes rajzok. De hozzám valahogy mégsem került közel. Nagyobb volt az érdekességi és a Korcsmáros iránti tiszteleti faktor mint a határtalan, korlátok nélküli lelkesedésem. 

Képes, Budapest, 2017, 64 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639833654 

6/10

2021 március, immár elmúlt Szerelmetesfeleségtársam szülinapja, de már a enyém is

S Menzel azóta bármit csinálhatott, szerettem. Akkor is, ha ezekhez más filmje nem volt fogható azóta sem. De Menzel mint jelenség, akár rendezett, akár színészkedett, akár csak úgy megjelent, valahogy mindig következetesen ugyanaz volt: intelligens, kedves, visszafogott és önazonos. Az embernek mosolyognia kellett, de nem azért, hogy kiröhögje, hanem a harmónia miatt, amit sugárzott. Azzal együtt, hogy Menzel nem volt heroikus, katartikus figura. Egy tök hétköznapi fickó, teljesen normális viselkedéssel, nézetekkel, akiben nem volt semmi szélsőségesség, semmi elvakultság, Egy józan pasas, akivel jó lenne, jó lett volna leülni beszélgetni egy kicsit. Annak ellenére, hogy világszerte ismert, Oscaros filmrendező. Úgy mester, hogy ebből semmi nem látszik rajta, és ez egy abszolút pozitív megállapítás. 

Most nézd meg ennek a könyvnek a címét! Hát nem tudom... Maga a merő bizonytalanság.

Egy Oscaros ficak, akit egy fél kontinens kedvel és becsül, aki az egyik legnagyobb kelet-európai író kebelcimbije volt. Annyira, hogy ha olyanja volt csak leugrott az íróhoz annak kerskói nyaralójába, hogy dumcsizanak picit... Aki rendezett legalább két olyan filmet, ami megismételhetetlen, ezért iskolát sem teremtet. Ami azóta is a cseh, vagyis inkább a kelet-európai filmművészet kiindulópontja. Az elsőért (igen, a Szigorúan ellenőrzött vonatok) ami az ő életében is első volt, azonnal meg is kapta az Oscart (igaz, a film témája megfelelő is volt erre, de vannak olyan kivételek, amik emiatt mégsem irritálnak; ráadásul a dömping csak később kezdődött). S aztán megrendezte az életöröm filmjét (naná, hogy a Sörgyári). Egy filmet, ami után minden nyavalygás annyira értelmetlennek, kimódoltnak, feleslegesnek tűnik. Aztán ott volt a kelet-európai történelem keresztmetszetének a filmje (az Őfelsége pincére voltam). Meg sok másik is.

S erre ez a pasas azt mondja a könyve címében, bárgyú arccal a borítón, hogy: „HÁT, NEM TUDOM...” 

El ne tévedj! Persze, igazad van, előfordul, hogy ez a töprengő mondat cinikus. Amikor azt mondom, hogy: „Hát, nem tudom, normális-e ez az ember?”, de a hangsúlyom egyértelműen arra utal, tisztában vagyok vele, egyértelmű és kétségtelen, hogy egy idiótáról beszélünk. Mint a viccben: 

Kohn megvádolja Kleint, hogy becsapta őt egy közös üzletelésük során. Bíróságra is viszi a dolgot, de a per során a bíró arra a döntésre jut, hogy Klein ártatlan, ezért Kohnnak nyilvánosan, a falu főterén, fennhangon kell tőle bocsánatot kérnie, és ezt kell mondania: „Klein egy becsületes ember! Bocsánatot kérek!”

Eljön a nap, Kohn felmászik a főtéren elhelyezett dobogóra és a nagyon figyelő falubelieknek a következőt nyilatkoztatja ki: 
– Klein egy becsületes embeeer...??? Már bocsánatot kérek!

Átjött a hangsúly? 

Szóval van, amikor Menzel úgy nem tudja, hogy tökéletesen tisztában van a válasszal. De a legtöbb esetben tényleg nem tudja, hogy  a felvetéseire mi a felelet. S ez annyira szimpatikus! Egy fantasztikus, Oscaros filmrendező, aki mer nem tudni, akinek fogalma sincsen nagyjából semmiről. Ezt add össze. 

*

Elárulom ám, miről van szó! Ez a könyv nem könyvnek íródott. A tartalma átlagosan kétoldalas tárcák sorából áll, amelyek a cseh, Story című folyóiratban jelentek meg. Természetesen egyesével. Menzel nem rest gyűjteni a témákat. Az egyik írásban kifejti, hogy egyáltalán nem esik nehezére írni, csak a témát nem olyan könnyű megtalálni. S erről is ír egy tárcát. Meg mindenről. Is. Ami csak eszébe jut. Pontosabban ami csak szembejön vele és elgondolkodtatja, meghökkenteni, ami kicsinységében is képes jobbá tenni a világot. Ellentmondások, megfigyelések, kérdések, egyesével másfél oldalon. 

De tényleg apróságokat képzelj el! Mire jó a nyakkendő? Mennyit ér a magáért való mai művészet? (Menzel nem szereti az érthetetlen, csúnya dolgokat.) Máshol: bűne-e, ha egy művész csupán szórakoztatni akar? Mennyit érnek a büntetés végrehajtási intézmények? Jó-e, hogy demokratikusan liberális világban élünk? Gyereknevelés: kell az az atyai pofon (most mondd, ilyet állít)! Egyre durvul a világ: de milyen lesz akkor gyermekink, unokáink, dédunokánk világa? 

Honnan jön a jó modor? A színház szentély. Meg kell félemlíteni a gazembereket (azta'!). Mennyire komolyak a szépségversenyek? A közöny ragályosságáról. A kritikusokról. A giccs és a művészfilm. A dohányzás ellen. Albert Speer és a rossz hírek. A demokratikus társadalom nem ismeri a megvetést, nem ismeri a kitaszítást, puha és fölöslegesen elnéző a nyilvánvaló gazemberekkel szemben. A kommunisták velünk éléséről. Vannak pillanatok, amikor az ember hülyén viselkedik. A fair playről, illetve a hiányáról.

S ez csak egy nagyon felületes felsorolás. 

A részletekben nincsen elementáris, világmegváltó összefüggés-látás, nincs vadonatúj, sohasem hallott, olvasott gondolatok, társadalomformáló tutileszögezések. Semmi ilyen nincsen. Csak hétköznap-szagú, ízű józan gondolatok. Amiket olvashatunk bármilyen sorrendben, és akár újra és újra is, mert nagyon mélyen nem fognak bennünk maradni. Ám lehet nem is ez a cél.

Leszkay András írta az egyik Moha-meséjében, hogy a hatás amit egymásra gyakorolunk a legtöbbször olyan, mint a rejtett patak: hogy merre folyik nem tudjuk, mert nem látjuk, aztán egyszerre csak a felszínre tör, nyilvánvalóvá lesz a léte. Valahogy így hat Menzel is. Nem vág földhöz, nem jövünk, hogy mi a válasz az élet legnagyobb kérdéseire, csak bólogatunk az olvasása közben.

De Menzelt olvasni jó, mert lesz egy csomó aha-érzésünk, mert mintha mi magunk fogalmaztuk volna meg, amit olvasunk. És bármit mond, rábólintunk akkor is, ha nem is értünk egyet vele, mert valóban olyan kedves és intelligens figura volt, amilyennek gondoltuk. Lehet vele vitatkozni, lehet érvelni az érvei ellen. De ez a fickó, amilyennek látszik. Nem csupán azért minek, mert Menzel tavaly szeptemberben itt hagyott minket, azért sem, mert mi értelme van a sértődésnek? Erről is lehetne írni egy tárcát.

Kalligram, Pozsony, 1997, 128 oldal · ISBN: 8071491969 · Fordította: Körtvélyessy Klára

8/10

2021 februárja, öt nappal Szerelmetesfeleségtársam következő szülinapja előtt

PKD REGÉNYEI

PKD nem lacafacázik.

Eszébe sincsen részletesen bemutatni a szereplőit. Semmilyen szempontból. Se külsőleg, se motivációikban, se sehogyan. Ha valamit megismerünk belőlük, akkor azt a cselekményből tehetjük meg. Ha egyáltalán. PKD számára a szereplői jóformán eszközök, mert szereplők nélkül nem lenne cselekmény. De a cselekmény bonyolításához igazából nincs túl nagy szükség a benne részt vevők részletes, árnyalt ismeretére. Legalábbis PKD világában.

Olyannyira így van ez, hogy nem egy regényében simán, minden különösebb magyarázat nélkül „leváltja” a cselekmények addigi középpontjában álló szereplőt, és egy (vagy több) másikat helyez a oda. S ha kell, azt is hajítja egy még újabbért, ha a történet túllépett az előbbin. 

Ezek a főszereplők soha nem übererkölcsi lények, soha nem különleges szuperemberek, nem hősök, nem akciómanek, és jobbára nem is lesznek azzá. Többségükben mindennapi emberek, akik nem  mindennapi körülmények közé kerülnek, és a jellemfejlődésük többnyire abban áll, hogy a megtörtént dolgok által kicsit több mindre csudálkoznak rá az őket körülvevő világ(ok)ban. 

Másfelől PKD nem molyol a hátterek, előzmények, körülmények részletes bemutatásával, kifejtésével sem. Ha kiderül a cselekményből (jobbára igen), akkor hurrá, ha nem, akkor nem. S mivel sem a szereplők, sem a társadalmi, technikai, politikai hátterekkel nem kell ismerkednünk, hát azonnal fejest ugrunk a cselekménybe. (Mint teszem azt, ebben az esetben is.) Van, amikor ez zavaró, mert komoly hiányérzetet okozhat, de többnyire jól viselhető, könnyen feldolgozható. Ha mégsem, azt tudom ajánlani, amit a bevezetőben is: PKD fogyasztását mindenképpen beszéld meg a nálad okosabb barátoddal, a könyvtárosoddal, a kedvenc bloggereddel! 

PKD a cselekmény leírásához, bonyolításához egyszerű, szikár nyelvet használ. Nincsenek cifrázott leírások, nincsenek kútmély motiváció-bemutatások, minden csak a történet elmondását szolgálja. Slussz! 

S a történetei, ez ma már közhely, a valóság mibenlétét bizgetik. A valóság bizgetésétől pedig nincsen messzire a párhuzamos világok kérdése. Sőt, az sem, van-e Isten, s ha van, akkor hol van, ki ő és miért? Ám e könyv esetében egyelőre mindkét kérdést békiben hagyja: az időutazásról gondolkodik. 

IDŐUTAZÁS, MINT OLYAN

Pofon egyszerű, miért akarnánk orrba-szájba az időben utazni: kivétel mindenki meg akarná ölni Hitlert, hogy megakadályozza a holokausztot. Bár PKD esetében most nem erről van szó. Bár a probléma nem kisebb. A könyv fülszövege majdnem mindent elmond, ha szokás szerint kicsit félre is vezet.

 Mit lehet tenni, ha maga az idő beteg?

Jim Parsons remek, elkötelezett orvos, aki a legfejlettebb technikákkal gyógyít és mindennél többre tartja az emberéletet. Így aztán kétszeresen is szorult helyzetbe kerül, amikor egy különös autóbaleset révén a jövőben találja magát, méghozzá egy fejlett társadalomban, ahol azonban az életmentés törvénybe ütközik.

Szerencsére azért itt sem csak Parsons hisz az élet szentségében, és akik osztják a nézeteit, az ő orvosi képességeit akarják felhasználni egy titkos, kétségbeesett tervhez a saját és társadalmuk jövője érdekében, amely tervhez azonban vissza kell utazni a múltba is.

A jövő orvosa nem csupán egy rémisztő jövőképet tár elénk, de egyúttal az időutazás paradoxonjait is vizsgálja, mégpedig úgy, ahogy arra csak Philip K. Dick képes.

PKD szokása szerint kicsit sem rág szájba. Van min tűnődni, de előre el nem árulná, micsodán. Vagy meglátjuk,vagy csupán  élvezzük a pörgős cselekményt. Egyik sem érdektelen. Már csak azért sem, mert csavaros a történet. (Tudod, ahogy Szerelmetesfeleségtársam fogalmazná: barkácskönyv). Úgy, miként egy időutazásos könyvtől várhatja az ember, s ahogy H. G. Wells időgépes írása óta megszoktuk. Az idővel való machináció nem játék, ráadásul ellentmondásos, tréfás dolog, lehet vele meghökkenteni, eltűnődtetni. Erről több szót nem ejtek, mindenki tudja, miről beszélek, se szeri, se száma az ezt fel-, kihasználó könyveknek, filmeknek. Olyan kis izé vagyok, hogy még példákat sem vagyok hajlandó mondani. 

Kérdés, mit tesz hozzá PKD a témához? Túl azon, hogy a téma tulajdonképpen egy 1960-ban megjelent könyvben merül fel, vagyis mára tulajdonképpen nincsen benne az az újdonság, ami a megjelenés idején még vadi újnak számított. 

A jövő orvosa tipikusan PKD regény. A szerző negyedik megjelent műve volt. A történet lineáris, már amennyiben egy időutazásos történet az lehet, könnyen követhető, egyszerű szerkezetű. A főhős, Parsons a jövőben találja magát, egy egyiptomi mintára halál-centrikus társadalomban, amely nagyon szigorúan tartja meghatározott keretek között a népszaporulatot: a férfiakat sterilizálják, az orvosi életmentés tiltott cselekmény, aki halál közelébe kerül, annak halnia kell, nem életképes, nem szólnak bele a természet rendjébe. Működik az evolúciós Taigetosz. 

Az orvost mégis egy életmentés érdekében röpítik a saját idejéből a jövőbe, de a cselekmény során kiderül, hogy bár embertelen az orvoslás tiltása, az élet mégis determinált. Ennél többet elárulnom poéngyilkosság lenne. Hidd, igazi PKD-es a csavar!

A nagy kérdés tehát a szabad akarat, s hogy általa megváltoztatható-e a jövő. PKD ebben a könyvében arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem. Ami megtörténik, ami meg fog történni, annak úgy kell megtörténnie, ahogy, mese, variálási lehetőség nincsen. Ám mindez nem zárja ki, hogy amit meg kell tennünk, azt meg kell tennünk. 

S közben mi, olvasók csuda jól szórakozunk. De mondjuk meg őszintén, ha az a kötet nem is fektet két vállra, lehet-e bármelyik PKD-könyv felett unatkozni, és nem gondolkodni felette, miatta, utána? 

A BORÍTÓ

Nem elhanyagolható, de annyira nem szoktak érdekelni a könyvek borítói. Valószínűleg azért, mert cefet rossz vagy csúnya boratókkal is jelentek már meg olyan könyvek, hogy a húsz ujjunkat megnyalhattuk utána. 

De most az mondom, ez a borító, hogyan is kell manapság fogalmazni, nagyon ott van. A színében is, a szimbólumaiban is, a dombornyomásával is, mi több, a hátsó borítóval is. Azt tudom mondani: háromszoros bravó az alkotónak!

Agave Könyvek, Budapest, 2021, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634197799 · Fordította: Pék Zoltán

8/10

2021 február közepe, Dunaharasztin, a barátainknál

Szégyen, nem szégyen, nagyjából semmit sem olvastam még Kepes Andrástól, pedig már jó ideje nem csak tévés szerkesztő, újságíró, hanem író és megválasztott legsármosabb magyar férfi is.

Ránéztem most a könyveire, ahogy az előbbi mondatot leírtam, és két dologgal szembesültem: a) nincsen is neki olyan nagyon sok könyve: nyolcat írt b) az egyiket, a Szerencsés utaim címűt a seregbeli vendégszereplésem idején olvastam; semmire sem emlékszem, csak a fílingre amit okozott, és ami talán ismerős valahonnan: milyen művelt, jó fej vagyok én, hogy ilyeneket olvasok! 

Kétségtelenül jól áll neki a kor, és a megnövesztett szakáll, ami ebben az esetben őt fiatalította. De nem gondoltam, hogy már Kepes András is betöltötte a hetvenedik évét. Azta'!

*

S akkor itt van ennek a hetvenes éveiben járó írónak, szerkesztőnek, újságírónak, sármőrnek a legfrissebb könyve. Amikor kinyitottam, fogalmam sem volt, mire számítsak. Az első pár oldal azonnal megfogott. Kapásból és csípőből nem értettem egyet vele, de a témafelvetés érdekesnek tűnt. 

Arról gondolkodott Kepes úr, ami a könyvének a címe. Méghozzá egy Popper Péter idézet kapcsán, amelyben azt állította, hogy manapság a boldogsághoz kétféle viszony létezik. Vagy boldog valaki, de akkor egészen bizonyosan hülye. Vagy okos, de akkor egész biztosan boldogtalan. 

Manapság az intelligens ember depressziós vagy boldog és hülye.

– így festett Popper Péter konkrét mondata.

Gond nélkül belátom, hogy piszok jól hangzik, nagyon frappáns megfogalmazás. Bár egyszerűen nem igaz. Se pro, se kontra. Sem az eleje, sem a vége.

Úgy gondolom, hogy Popper Péter ezúttal is a saját bizonyítványát magyarázta. (Pontosan úgy, ahogyan akkor, amikor azt bizonygatta, hogy nincsen évtizedekig tartó hűség a párunkhoz. Nincsen, mert nem úgy alkotott meg bennünket a teremtő evolúció [részemről: Isten], hogy ilyen sokáig beérjük egy párral. Így teljesen érthető, hogy a mai házasságok rendre tönkremennek.) Gombhoz a kabát.

Az ember szeme először jócskán kikerekedik, később csak a fejét csóválja: egy ekkora névtől sokkal többet várna a csupasz önigazolásnál.

Nem megkerülhető a kérdés, de én most megkerülöm: vajon Popper ennyire depis volt? Engedjük el Popper lelkivilágát!

Kepes könyve kétszáznegyven oldal. Ha eltekintek az igazság tartalmától, Popper mondata akkor sem ütős annyira, hogy ennyi oldalon törpöljünk felette. 

*

Jelen szerzőnk azonban úgy döntött, nincsen igazam, igenis, megér egy könyvnyi misét a téma. 

Vajon miért gondolják az emberek, hogy a tudatlanság boldogság, miközben valamennyien szeretnénk boldogok és egyben okosak is lenni, és valami ilyesmit kívánunk a gyerekeinknek is. Úgy döntöttem, a tudomány segítségével, különböző kultúrák elképzeléseire és saját élettapasztalataimra támaszkodva végére járok, egyáltalán lehetséges-e ez? Erről a hiú kísérletről szól ez a könyv. 

Csak lestem. Már a felvetést sem értettem. Tényleg ezt gondolják az emberek? Miközben Szalacsin, a Polgár úrhoz, a Jenőhöz-ön röhögnek, meg hogy Angilaliban milyen gazdag a tojásleves? 

Aztán Kepes András azt ígéri, hogy a tudomány segítségével írja a könyvét. Meg az, hogy lesznek itt kultúrákra támaszkodások. Sőt, még azt is, hogy a végére jár a kérdésnek. Hiú kísérlet, valóban, de bevezetésnek kétségtelenül csuda jól hangzik. 

Túl azon, hogy az egész alapkérdés nem ér annyit, hogy könyv szülessen róla, mindaz, ami tervben volt sokkal szárazabban hangzik, mint ami ténylegesen megszületett. 

*

Mi született meg? Miről szól a könyv? Régen kérdeztél ilyen nehezet. Igazából a felvetett kérdésről csak nagyon átabotában. Persze mert minden összefügg mindennel, mondhatjuk, hogy dehogynem, azonban ez vaskos ámítás lenne.

Olyan érzésem volt végig, hogy Kepes András csak írni és beszélgetni szeretett volna egy kicsit. Mert ez a könyv nem is szól semmiről.

Olyan mint a Kis Találkozások kis beszélgetései. Nem érdektelen, nem unalmas, ellenkezőleg, ölelős, összecsókolózós. A problémákat nem oldja, világot pláne nem vált meg, s úgy igazából semmi sem semerre. Kis találkozás: néha nagyon jól esik, örülünk neki, megédesíti az estét, értelmet ad a napnak. Jól esik átélni.

Forrás

Terített asztal, de nem meisseni porcelánnal, damaszt abrosszal, érett ezüsttel, hanem kockás abrosszal, éttermi szalvétával, vizes pohárban kisfröccsel, egy-egy pohár Unicummal, pörkölt, galuska, ubisali. Csak úgy óbudaiasan vagy zorádi tabánosan. A fekete el ne maradjon, meg a hamutartó, és játsszuk azt, hogy a szivarra nem az étterem előtt gyújtunk rá, hanem a kockás abrosz felett. 

Egy kocsmai, vendéglői beszélgetés soha nem szerkesztett, semmiképpen sem stilizált. Még a helyesírás ellenőrző sincsen ráengedve. Fésületlen, ide kap, abba harap, mégis halad, s ha nem, akkor sincs semmi, mégis élvezetes, mégis jó együtt lenni. 

Egy fél szóval sem merném azt állítani, hogy az olvasás során a felvetett alap-műkérdés válaszához egy jottányit is közelebb jutunk, de szerencsére nagyjából Kepes András is elfelejti, hogy felvetette. Kár is lenne ragaszkodnia hozzá!

Ellenben elég sokat megtudunk a hetvenes Kepes Andrásról. Ennek jobban örülök, mintha a hetven éves Kepes András tutifrankó, transzcendens, életmegoldó gondolatairól tudnánk meg sokat. Így a szerző mesél erről-arról, próbál a témánál maradni, de mindannyiunk és az ő hitelessége végett is szerencse, hogy nem sikerül neki. 

Mondjak konkrétumot? Igazán nem tudok. Azért nem, mert nem füllentek, tényleg nem találtam meg a gondolatok közötti összekötő kapcsokat, a gondolati ívet pedig végképp nem. De azt is komolyan mondom, hogy annyira nagyon nem is hiányzott. Egyszerűen jó volt olvasni. Akkor is jó, ha annyira vegyesvágott, hogy a vecsési savanyítók sírva fakadnak az irigységtől és a sorban állnak Kepesnél a csalamádé végett. Van itt minden, ami csak kell, meg olyan is, ami nem kell. Párkapcsolat, szociológia, nemiség, családtörténet, gyereknevelés, név nélküli Orbánozás, csillagászat. Kepes András csak éppen az én blogomról nem beszél. :-)

Peregtek az oldalak, én meg nem tudtam letenni a könyvét. Felrémlett néha a kérdés, hogy tulajdonképpen mi köze van ennek ahhoz, amannak meg emehez, de a kockás abrosz felett nem szerkesztjük egymás szövegét, csak élvezzük. Vagy hülyeségnek tartjuk. Hogy a következő körben újra koccinthassunk a barátságra. S aztán, amikor hazamentünk, csak az maradt meg, hogy jó kis semmitmondó este volt. De miért kellene mindennap megváltani a világot, amikor Krisztus is csak egyszer tette meg? 

Libri, Budapest, 2020, 250 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634338086

Élvezeti érték: 8/10
Tartalmi érték: 4/10

 Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

HÁROM AZ EGYBEN

Azonnal tisztázzuk: a borító nem tréfál, a trilógia szó nem sumaduma, ez a kötet valóban három regényt tartalmaz. Három olyan regényt, amelyek összefüggnek, s amelyek egyébként már külön-külön megjelentek. 

Igaz, mindegyik más és más kiadónál.* Ehhez képest dicséretes, hogy a borítók hajaznak egymásra, ez a kiadók alázatára vall. 

* Idegenek, 2007, Palatinus, 2012,, Noran,; Másnap, 2011 Noran; Aysa 2016, Fekete Sas

S akkor itt van a trilógia-változat a Napkút Kiadótól, amely a három regényt együtt tartalmazza. Ahogyan fentebb mondtam. Tavaly jelent meg ebben a formában. Féltéglányi, de teszem hozzá, valahogy mégis kezelhető méretben, kellemes belső tükörrel, betűmérettel. Mondjuk ahhoz képest, hogy három az egyben regényről van szó, meg vaskos kötetről, az oldalszáma hétszázharmincegy. Ami nem kevés. Viszont azért volt a kezemben néhány egykori Helikon-kiadvány, amely ennyi vagy még több oldalt tartalmazott, mégis sokkal vékonyabb volt. Persze, mert bibliofil-papíron jelentették meg. Fogalmam sincsen az előállítási költségek különbségeiről. Nyilván jelentős. Spongyát rá, mert mondom, ez a féltégla nem/sem kezelhetetlen.  

A TÖRTÉNET

A kötetben levő három regény elolvasása közben, után sem derül, hogy mikor vagyunk hol, miért történik, ami, kicsodák, milyen nemzetiségűek, akik megjelennek, miért a küzdelem, kik a gyilkosok, kik az áldozatok. Persze, hogy a standard olvasó egyszeri hozzáállásával skubizik, variál, kombinál, jeleket, elszórt nyomokat keres, hogy beazonosítsa a fentieket. 

De az a vicc, hogy minél többet olvas, annál inkább rájön, hogy felesleges skubizni, variálni, kombinálni, rejtvény fejteni, mert a lényeg, a mondanivaló szempontjából, mindent összevetve, teljesen mindegy mi a válasz a fenti kérdésekre. Sőt, az ismeret talán még félre is vinne, mert éppen olyan érzéseket keltene, amik ellen az egész féltégla dolgozik. De ebben azért van ellentmondás, figyelmeztess, hogy erre mindenképpen térjek vissza. 

Szóval vagyunk egy beazonosítatlan országban, ahol a beazonosítatlan nép él, összefogva egy hivatalos nyelvvel (vagyis több nyelvű az ország), nagy nyomorban, szegénységben. Az országban jönnek mennek az ilyen-olyan nációjú katonák, akiknek a nyelvét a honiak vagy értik vagy nem, mert azok jobbára nem beszélik a helyi nyelvet. Oroszok mindenképpen vannak köztük, hiszen az egyes szám első személyben mesélő, az első kötetben kilenc éves kislány anyukája egy Yurij nevű patrónust talál magának, akiknek cserébe azt adja, amije van. Cserébe túl sok mindene nincsen, csak az, amit a katona  részegen, egy rossz este a kilenc éves kislánytól is el akar venni...

Az egyszeri, kombináló olvasó, ugye, mire másra gondolhatna, ha oroszok és többféle katonaság, akkor nagyjából Afganisztán. 

Az országban megjelenik az idegenek egy csoportja, a barbárok. A barbárok jobbára szakállasak, az asszonyaik egészen másképpen öltöznek, takarják az arcukat, és terrorista robbantásokat hajtanak végre. Ez adja magát, sokat nem kell gondolkodni. Viszont így meg Afganisztán annyira nem opció, hiszen nem kimondottan migráns-célpont ország. Nagyjából itt adtam fel a látens azonosítási-kényszert és koncentráltam egészen másra. 

A főhősnek tulajdonképpen neve sincsen (majd a második rész háromnegyedénél lesz neki), csak egy állandóan visszatérő álneve: Anna. Így szólítja mindenki, de mi tudjuk, mert elmondja, hogy ez nem az igazi neve. Anna (maradjunk ennyiben) az édesanyjával barangol helyről-helyre, biztonságot keresve. Nem tudjuk meg, miért is kell menekülniük mindenhonnan, ki elől, mi elől. A kislány elbeszéléséből csak megérezzük a dolgokat: a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot, a nincstelenséget. 

A STÍLUS

Rövid, pergő, szikár mondatok, nagyon kevés leírással, s ha mégis van, akkor az nagyon tömör és lényegre törő. Egy gyerek halálakor például egy mondat: dörrent a pisztoly, szétrobbant a kislány feje. A személyek bemutatása a cselekedeteiken keresztül történik. Aki felbukkan, annak minősítése, értékelése csak az Anna által megélt dolgokon át szemlélve lehetséges, de Anna egyáltalán nem szószátyár. S mert nem érti a körülötte zajló dolgokat, mi sem fogjuk feltétlenül megérteni az összefüggéseket, indítékokat. De ahogyan mondtam, nem is az a lényeg. 

Hanem a beszédes cím: idegenek. 

Mindenképpen a kötet javára szól, hogy miközben teljes szubjektív okból a magam részéről nehezen viselem a jelen időben mesélt történeteket, Petőcz regényeinél a második kötet elején tudatosult, hogy igen, végig így írta meg Anna történetét. Tehát az első kötetet végigolvastam úgy, hogy észre sem vettem, hogy én ezt nem szeretem. Kimagasló teljesítmény az író részéről! 

A MONDANIVALÓ

Nagyon tetszett, hogy a témát illetőn Petőcz úr az első két kötetben nem sétált be a témaválasztásában eleve benne rejlő semelyik, előre telepített csapdák egyikébe sem.

Mert az idegenség és a barbárok eleve roppant síkos terep. Pro és kontra. Itthon és máshol egyaránt. 

Lehetett volna a trilógia egy liberális védő-, kortes- és megmondó beszéd a menekültek mellett, akik kénytelenek elhagyni a hazájukat, és más országok felé indulni, békét, nyugalmat, rendezett gazdasági és politikai körülményeket óhajtva maguk köré. (Természetesen tudjuk, hogy ez így, ebben a formában nem igaz, csupán propaganda. Tudjuk, tudhatjuk, hogy a migráció mit tett, mit tesz Európával, igazán elvakultnak kell lenni az összefüggések figyelmen kívül hagyásához.) 

De ugyanígy lehetett volna egy konzervatív vádbeszéd a migráció ellen. Az első könyvben szereplő két , megdöbbentő robbantás leírásával, illetve a második előzményeivel ez majdnem sikerült is. Mert a terrorizmust nagyon elkeseredetten kell védeni, hogy sajnálatra méltó legyen, és empatikussá váljunk az elkövetői iránt. Amikor azt olvassuk, hogy a tornaterembe bezárt gyerekek a saját vizeletüket isszák, mert vizet nem kapnak, igen körülményes lenne bármilyen elfogadható érvelést keríteni ennek indokául. 

De Petőcz András nagyjából elkerülte, hogy a regénye(i) bármilyen irányú vádbeszéddé silányuljanak. Nem lett sem a migránsok ügyésze, sem pedig a multikulti emberjogi ügyvéd-bajnoka. Az a döbi, hogy a harmadik kötetig voltképpen semmiféle közvetlen értékítélet nincsen a könyvben. Még a terrorista barbárok ellen sem, akik megölték Anna édesanyját és a legjobb barátnőjét.

Az értékítélet hiányának oka azonban nem az erkölcsi részrehajlásban vagy a morális felmentés próbálkozásában keresendő. Sokkal inkább a szenvtelen stílus megerősítésében: az, hogy nincsen fájdalom-tombolás, nincsen bosszúvágy, nincsen kiürült égbolt, csak még szörnyűbbé teszi az értelmetlen, céltalan pusztítást, a gyilkosságokat. 

KÉRDÉSES ÍRÓI MEGOLDÁSOK

Kétségtelen, hogy amíg az első kötetben csak közeledik a háború, és a másodikban már megérkezik, az elsőben mégis sokkal több és plasztikusabban ábrázolt erőszakkal szembesülünk. Nem a borzalmak leírása hiányzott, de azt ellentmondásnak találom, hogy a háború kitörése után nincsen annyi vér és halott mint előtte.

Mászkálunk kicsit a városnyi óvóhelyen, majd éldegélünk a tengerparti, elhagyott apartmanban, keresgéljük a városban megismert, autóbusz megállóban lakó, vörös hajú koldusban az apánkat, keresgéljük a lepusztult  lakótelepen a koldus lányát, akkor kapjuk meg a koldus kéziratát, amit a könyvben már sokkal előbb is idézgettünk, és ezután is fogjuk citálni, majd egyedül maradunk a tengerparton, akkor már fedél nélkül, hogy a végén elvigyenek a katonák. Egy pisztolylövés nincsen a kötetben, miközben javában dúl a háború. Hm.... 

Aztán a harmadik kötet, az Aysa feladja ezeket az elveket.

Itt már egyértelmű lesz, hogy a barbárok valóban barbárok, szemrebbenés és lelkifurdalás nélkül gyilkolnak bárkit, erőszakolnak meg nőket, s mindent a számukra legszentebb vallás nevében tesznek. A körülmények, a külsők leírás, a feketébe öltözött kivégzők és a narancssárgába öltöztetett áldozatok, a lefejezés nem hagy kétséget, kikről és miről van szó. 

Ez a harmadik kötet több szempontból is érdekes. Egyfelől amiatt, hogy képbe kerülünk még akkor is, ha nincsen megnevezve ország. De az egyértelművé válik, hogy nem képzeletbeli a háttér-konfliktus, nem képzeletbeli az ország, nem képzeletbeli a rendszer, a vallás, hanem egy nagyon behatárolható népcsoport tetteiről van szó. Teszik vagy nem tetszik. 

Ami fura, hogy nekem nem tetszett. Ami azért különleges, mert az iszlám migráció veszélyeiről szóló könyveket „sztároltam” eddig, legyen szó Fallaciról, Douglas Murray-ről, Pokol Béláról, Réti Lászlóról vagy bárkiről. Azért mert amit mondanak, ahogy mondják, fontos, életbevágó. Ugyanez fennáll ugyan Petőcz András esetében is, csak máshogyan. Az a mód, ahogyan az időt, a helyszíneket, az egész történet hátterét lebegtette a trilógia első részében, majd a másodikban, annyira egyedi, egyéni volt, hogy a borzalmak, a szenvedés, az egyéni sors jóval túlemelkedett egy rettenetes, kíméletlen, tökéletlen, idegesítő aktuálpolitikai frusztráción. A harmadik kötetben ez a túlemelkedés szűnik meg. Visszatérünk a való világba, a valós eseményekhez, térhez és időhöz. A borzalmakért a muszlimok a felelősek. 

Forrás

*

Másfelől értem én, hogy a stockholm-szindrómát is szerette volna a szerző egy kicsit bemutatni, hogy aztán a végjátékban egy kicsit árnyaltabbá tegye Anna/Aysa helyzetét, pozícióját. S itt dupla problémám támadt. Ahogy a mondás tartja: a kevesebb néha több.

Nem vagyok prűd. Azt hiszem, egyáltalán nem. Nincsen szebb, megunhatatlanabb dolog a női testnél és nincsen élvezetesebb egy (két, három, sok) jól sikerült szeretkezésnél. De ha a szeretkezés bemutatása céllá válik az irodalomban, nem csupán eszköz valami másnak a bemutatására, aláhúzására, akkor azt úgy hívják: pornográfia.

A fogva tartók szexszuális ténykedésének, erőszakjának, biszexualitásának, állatiasságának az igen részletes bemutatása nem mondom, hogy felesleges. Nem az. A mennyiség válik feleslegessé. Mert ebben a kötetben annyiszor olvasunk a merev, ejakuláló péniszekről, nedves női nemi szervekről, hüvelyizmok péniszre feszülésésről, orális orgazmusokról, hogy a hatás aztán erejét is veszíti. Ahogyan annak a többszöri hangsúlyozását sem értettem, hogy az alávetett, szexuális eszközzé silányított nők végül minden esetben orgazmust éltek át az erőszak közben, aminek, jobb híján, alávetették magukat. Kivéve akkor, amikor aktus közben meggyilkolták őket. Hallottam már erről, nem tudtam teljesen komolyan venni, de hát az emberi psziché meglehetősen furcsa dolgokra képes, akár lehetséges is. Ha egyszer a stockholm-szindróma is lehetséges. Mindenesetre úgy vélem, a szerző ezt ebben a kötetben túlzásba vitte. 

*

Ahogy bajom volt a harmadik kötet időkezelésével is. Az első és a kötet között tizenév telt el. A második és a harmadik között úgy ötven-hatvan. Egyfelől ez utóbbit nem sikerült mélységében érzékeltetni. Az időérzék elvesztésének a leírása olyan jól sikerült, hogy az olvasó sem érzi, mennyi idő is múlt mennyi idő alatt. 

Az időérzékelés aránytalanságának tudom be azt is, erőtlennek érzem Anna/Aysanak a tábort felszabadítókkal katonákkal való konfliktusát is. Ha ez nagyobb, izmosabb hangsúlyt kapott volna, akkor a végső kicsengés is sokkal nagyobb jelentőséget kap. 

Mert meg kell találni, hol van az otthon. Hogy ne legyünk annyira idegenek, legalább a saját magunk számára ne legyünk azok. 
(728.)

A vörös hajú főhős keresi önmagát, ezért keresi a családját, az esetleges testvéreit, féltestvéreit, a gyökereit, hogy önmagát meglelhesse. Gyökér nélkül nincsen élet. 

Forrás

*

A moly.hu-n a három regény tetszési index a három kötet megjelenésének sorrendjében csökken. Az Idegenek 89, a Másnap 80, az Aysa 63 százalékot kapott.

Aminek két oka lehet.

• Vagy az első kötet stílusa, mondanivalójának az újdonság-értéke kopott kötetről kötetre,
• vagy az író fáradt el, és nem tudott érdemben hozzátenni az első kötet tartalmához, stílusához, mondanivalójához.

Nem mindegy. 

Mivel én ebben a gyűjteményes kötetben olvastam rálátásom van mindkét verzióra. 

A magam részéről nem fáradtam bele a stílusba. Annyira nem egyedi, nem sajátos, hogy unalmassá, fárasztóvá váljon. (Úgy összességében tartottam attól, hátha az egész könyv annyira mai magyar próza lesz, hogy képtelen leszek, elolvasni, de szerencsére szó sem volt erről, Petőcz simán olvasható, és több szinten értelmezhető, kinek mi fekszik.)

Mert a regény, a trilógia jó. Nagyon. Olvasmányos. Érdekes.Elgondolkodtató. Rettenetes. Szörnyű. Nyomasztó. Jól fogalmazott. Egyszóval jó irodalom. 

*

Napkút, Budapest, 2020, 736 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639390

8/10

2021 március idusa, egy hete tudjuk, mert megmondták, hogy itt a koronavírus harmadik hulláma

*

Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

ÁLLJ!
Mielőtt bármit csinálnál, olvasd el újra a szerző nevét, és ha nem vagy azerbajdzsáni, akkor próbáld meg gyorsan kimondani! 

A sikerrel járók között még kér azerbajdzsáni irodalmár nevét sorsoljuk ki. Mit szólnál mondjuk Mirza Feteli Ahundzadze, de főleg Celil Memmedquluzade nevéhez?

S merd azt mondani, hogy nincsen szerencsénk, hogy Magyaroszágra születtünk! Gondolj bele, meddig kell Azerbajdzsánban egy kisgyereknek a saját nevét tanulnia!
Itt meg? Kiss Pál vagy KIss Éva. Nesze!

A KÖTET SZÖSSZENETNYI, SZÁZTIZENKILENC OLDAL. Nincs nagy tenyerem, de a borító mérete nagyjából megfelel a méretének. Vagyis semmiképpen sem kapunk átfogó keresztmetszetet a szerző (a továbbiakban EBH) munkásságáról. 

Csak azért, hogy kicsit képben legyünk, némi képbe kerülés következik. (Ha vágod az azeri dolgokat, ugord át nyugodtan ezt a bekezdést.) Azerbajdzsán egy Oroszország, Grúzia, Örményország, Irán által határolt ország a Kaszpi-tenger partján. Egyszerűsítem a képet, ha elmész a Fekete-tenger partjára a románkhoz vagy a bolgárokhoz, és egy merész csukafejessel nyitva átúszod keresztbe a Fekete-tengert, majd a túlsó partra daliásan lépve gyalogolsz még úgy százötven kilométert Grúzián át, ott is vagy a azeri határon. Csak egy kicsit van messzebb mint London. Úgy másfélszer, kétszer. 

Azerbajdzsán fővárosa Baku. A kelet és a nyugat határán fekszik, alig túl Európán, de még nem Ázsiában. A földrajzi elhelyezkedés természetesen meghatároz mindent, politikát, vallást, kultúrát. Az ország vallása döntő részben mohamedán, az egyéb vallásoknak a szó szoros értelmében csak pár százalékos arány jut. 

Innen készen is van a projekció: ha iszlám, akkor teve, sivatag, homok, szélcserzett fizimiskák, sátrak a sivatagban, pálmafák, megbízhatatlan rosszarcok, türelmetlenség, csador, burka, birka, bizonytalanság, szomjúság, halálfélelem. Ugyebár. 

A dolog nem ennyire egyszerű, de nagyon nem nyúlunk mellé. A képet Oroszország közelléte komplikálja valamelyest. Ezért van az, ha azeri kultúrát vesszük szemügyre, akkor nem csupán kardfenegető igazhitűeket látunk hanem költészetet, drámairodalmat, színházat is. EBH maga sem pusztán író volt, hanem színházi szerző és rendező is. Mi több, operát is rendezett. Fuccs a sátrak kizárólagosságának és a békésen kérődző teve mindent leuraló látványának. Egy operát nyilván nem a hétvégi vásártéren vagy az oázis néhány pálmája alatt mutatnak be arrafelé sem. Bár tény az is, hogy európai fantáziával nehezen tudjuk elképzelni azt iszlám országot, ahol a politikusok drámaírók, rendezők, vagyis színházi emberek. Ahogy például EBH az volt. Errefelé, Kelet-Európában ez ugye, bevett szokás, de hogy muszlimok között is így legyen, az üti a sztereotípiáimat. Egyáltalán: a muszlim vallás és a színház? Hökk! És kik játsszák a nőket? Vagy hogy? 

De amint a mellékelt fotó mutatja, EBH nem burnuszban és turbánban járt, hanem teljesen európai öltözetben. Vagyis könnyen lehet, hogy árnyalnom kell a bennem rögtön felszínre törő elképzeléseket. 

*

EBH A 19–20. SZÁZAD FORDULÓJÁN ÉLT. (S Azerban már akkor volt színház! Ezt add össze! Ugye, hogy ugye?) Mivel nem vagyok túlművelt az azeri irodalomból, fogalmam sincsen, miket írt még drámákon és novellákon kívül. Mármint ha a kiadó műfaji megjelölése (novellák) ellenére ezek a kis írások novelláknak tekinthetők egyáltalán. 

S itt álljunk is meg, nem is kicsit, mert nagyjából a lényegnél vagyunk! A kiadó másik műfaji meghatározást, ami nem is az, simán el tudjuk fogadni: műfordítás. (Az előszóban az itthoni azeri nagykövet mond köszönetet a fordítónak, Kenessey Máriának, hogy népszerűsíti Magyarországon az azeri irodalmat. Megemlít még két azeri irodalmárt, akit a fordító már megismertetett a hazai irodalombarátokkal, de akiknek nyomát nem leltem sehol. Így múlik el a fordítók dicsősége a műveletlen, lusta olvasók miatt.)  

Tudniillik az európai novella fogalmába ugyan beleszuszakolhatók ezek az írások, de jobbára nagyon tág (vagy szűk?) nekik a definíció. Leginkább anekdotáknak nevezném őket. Ha nem visszaemlékezés-morzsáknak. Vagy micsodáknak. Nincs semmi baj a bizonytalansággal, csak a pontosság, vagyis inkább a tisztán látás végett mondom, hogy ne csalódj, ha az értékelésem hatására rohansz beszerezni a kötetkét. 

Az egyes írások felépítése meghökkentőn sajátos. Nem tudom, ez vajon a korabeli azeri irodalom sajátossága-e, vagy EBH-é, de nagyon fura. Legalábbis európai olvasóként. A egyes novellák/anekdoták úgy indulnak, ahogyan indulnának nálunk is. Szereplő, cselekmény, konfliktus. És innen jönnek a hökkenések. Amikor azt várnánk, hogy akkor most valaki mond, csinál valamit, ami frappánsan meg- és feloldja a konfliktust, helyre teszi, ami helytelen, megbosszulja, amit és akin meg kell, jön a csattanó, a csavar, szóval amikor már csak egy kis mákszemnyire vagyunk attól, hogy nagyot szóljon, amit olvasunk, nos, akkor NEM TÖRTÉNIK SEMMI. De ez a semmi is olyan semmitmondón nem történik, hogy az valami elképesztő. Aztán nosza, vége is van a novellának/anekdotának.

Amikor ez harmadszor-negyedszer történt meg, a kedvemet veszítettem. De tényleg majdnem leraktam a kötetkét. Minden, rá alkalmazható kicsinyítőképző ellenére. Aztán a kiadó iránti lojalitásom végett mégsem tettem. 

S innen jött a meglepetés. A feloldás. Mert egyszerre csak rákaptam BH tollából való azeri anekdoták ízére. De annyira, hogy aztán meg már sajnáltam, hogy a kötet végére értem. S feltűnt, hogy vigyorogva olvasok. Meg az, hogy a pálfordulásomat követőn visszalapoztam a kezdő történetekhez. Akkor megállapítottam ugyan, hogy a közepétől az írások valóban jobbak lettek mint az elején voltak, de a kedvemet már nem lehetett elvenni. 

Ebben az értelmezésben is nagyon vékony a kötet. Értem én, hogy marketing, meg piac, meg eladhatóság, meg minden, de akkor is! Evés közben jött meg az étvágy, nagyobb szeletet kívántam EBH munkásságából. Egy előételnél mindenképpen többet. A kisujj és a kar tipikus esete. 

*

Mi sem áll távolabb tőlem mint hogy polkorrekt legyek, de EBH kis írásait olvasva ugyanaz a közhely jutott eszembe mint amikor életemben először külföldön jártam és konstatáltam: az ember az ember, teljesen mindegy, milyen nyelven beszél, hogyan néz ki. Okosak, kedvesek, hülyék és gonoszak mindenhol vannak, voltaképpen ugyanazok a vágyaink, a gondjaink, a félelmeink, a butaságunk és a bölcsességünk. Csak van, ahol hozzánk viszonyítva egzotikusabb környezetben, és más stílusban hajtják végre ugyanezt. Ez nem tanulság, csupán megállapítás. Valamiért jóleső. 

*

Kicsit semmilyen lesz a befejezésem, mert hihetetlenül lapos, ezáltal méltatlan az Olvasónaplómhoz, de tényleg csak azt tudom mondani, ha szembejön veled ez a kötet, ne engedd kontaktus nélkül elmenni! Nem fogod megbánni. És semmiképpen ne fordulj pszichológushoz, ha az összes erőfeszítésed ellenére képtelen vagy megjegyezni a szerző nevét. :-)

Napkút, Budapest, 2020, 122 oldal · ISBN: 9789632639512 · Fordította: Kenessey Mária

6/10

2021 februárja, Szerelmetesfelségtársam születésnapja előtt egy nappal

*

Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

AZ AZ ALAP, HOGY MÁR KÖLÖKKOROMBAN SEM BÍRTAM az olyan történeteket, amelyekben a tárgyak önálló életre keltek, ne adj Isten, beszélgettek. Azért az már olyan izés.

Egyszerűen képtelen voltam ezeket történeteket egy pillanatig is komolyan venni. Ezáltal beleélni sem tudtam magamat a történetekbe. (Valami érthetetlen okból kivételt képezett ez alól a Hagymácska című orosz rajzfilm, amiben zöldségek és gyümölcsök lakták a falut, ők voltak a főhősök, a jók és a gonoszok, stb.. De ezt már többször elmondtam.) Vagyis Dobó Dorottya története eleve hatalmas mínusszal kezdett nálam. Ráadásul a könyvben első ránézésre meg van minden, hogy eszembe se jusson a kezembe a venni. Mire gondolok? 

A borító összhatására nem tudom melyik a jobb szó, a célt tévesztett vagy a semmitmondó? Mindenesetre a tartalom ismerete nélkül minden szempontból alaposan félrevezető. Miért?

• A címben, ugye, egy kóbor villamos szerepel. Vö. a bevezető alatti első bekezdésemmel. 
• A (tévesen) dilettáns grafikust sejtető borítón egy zöld füvön, sínek nélküli villamos száguld, amelynek a tetején két, óriási gyerek ül. A fiúnál nem eldönthető, hogy rémült az arckifejezése vagy bajusza van.
• A szerző neve és a könyv címe nagyon összetapad.
• A cím felhőket idéző betűtípusa kizárólag a könyv tartalmának az ismeretében nyer értelmet.
• S egyébként nem könnyen olvasható.
• A „zapumai” szó pedig nehézkessé teszi a megjegyzését. S ismét csak a tartalom ismeretében értelmezhető (bár kétségtelen, hogy akkor frenetikus). 

Mindezzel szemben állt, ugyebár, a kiadó oldalán olvasott két oldal. 

*

AMIKOR A KÖNYVET A KEZEMBE VETTEM és ismerkedtem vele, és nézegettem a hátsó fülön levő fotókat, egyet a könyvben szereplő Guszti kutyáról (főhelyen), egyet pedig szintén róla, ahogy maga alá gyűrte a gyereklánynak tűnő szerzőt (egyébként 2020-ban egyetemista volt, a Facebook profilján található kép szerint ráadásul szép is), aki mosolyogva fintorog, mert Guszti éppen arcon szándékozik nyalogatni őt, nos, lettek félelmeim. Mármint, hogy megint bevállaltam valamit, amit nem kellett volna, és ha írok róla, ismét gazdagabb leszek egy nem-szimpatizánssal. 

Na, most ért utol a döbbenet. Szép, mondhatom! Most tudatosítottam, hogy a szerzővel figyeljük egymást a Moly-on. Igaz, ott nem a saját nevén szerepel. Bár nem is titkolja. Mindössze három évvel fiatalabb a lányomnál. 

Belecsapok a lecsóba: DOBÓ DOROTTYA NAGYON JÓL ÍR. Semmi döcögés, semmi szókeresgélés, mellényúlás, gördülékeny és élvezetes, mintha nem is most kezdené a pályáját. De komolyan. Azonban még csak nem is ez győzött meg igazán. Hanem a humora. Mert azért az mekkora poén már, hogy Csehszlovákia felbomlásakor akadt egy kisváros létezése felett elsiklottak a területek miatt vitatkozó felek. Így Zapuma végül egyikükhöz sem került, sehová sem tartozott. A város polgármestere bokros teendői miatt (nem tudja kit keressen, felhőszakadás volt, influenzás lett, a lánya esküvője, színházi előadások, beszakadt lábkörmök, defektes autókerekek, stb. akadályozták meg, hogy rendeztesse a városa helyzetét. Ezért: 

Ez idő alatt többször is akadt olyan ügybuzgó állampolgár, aki megpróbálta a kezébe venni az ügyet. Ám sajnos a cseh hatóságok minduntalan Szlovákiába küldték, a szlovák hatóságok pedig egyre csak Csehországba irányították őket, ezért hát a város lakói úgy döntöttek, hogy megvarrják a saját zászlajukat, és kikiáltották a Zapuma Köztársaságot. 
(10.)

Valami pazar, ugye? De van itt más is, figyelj  csak! Amikor az elszabadult villamos Szerbiából Romániába veszi az útját, a következőt olvashatjuk:

A román parlamentben az elmúlt órákban tárgyaltak a villamosválság kezelésének megoldási tervéről. A kormányszóvivő tájékoztatása szerint az országház egyhangúan megszavazta a türelmi indítvány elfogadását, amelynek értelmében megvárják, hogy a szerelvény Magyarország területére távozzon, és északnyugati szomszédaiknak lehetőséget biztosítanak a probléma megoldására. Előreláthatólag Gyulavarsándon, keresztül, a zöldhatáron átkelve fog a szerelvény Magyarországra, azon belül is Gyulára megérkezni. Onnan minden bizonnyal észak felé megy tovább, de – a szóvivő szavaival élve – Romániát ez már kicsit sem érdekli.
(97.)

De a humor a párbeszédekben is megjelenik. A zapumai villamosigazgatási központ felelőse, Horgas Kelemen felismerve, mit kell tennie az ügy megoldása érdekében, taxiba vágja magát, hogy a helyszínre siessen. A sofőr egyfolytában telefonál, a kocsi nem halad Kelemen elvárása szerint. 

Kelemen ezen a ponton újra megkocogtatta az úriember vállát. 
– Na, már megint kopog, várj egy percet! – magyarázkodott a vonal túloldalán hallgató beszélgetőpartnernek. 
– Az ár dupláját fizetem, ha most azonnal leteszi, és kétszer ilyen gyorsan megy tovább – jelentette ki Horgas úr, mire az autóvezető visszahúzta az arcához a telefont. 
– Hallottad ezt? – kérdezte. – Ja, ja, szerintem is... aha... na, most leteszem, hívlak, ha gazdag leszek.
(98)

Nem folytatom, pedig lenne még mivel. Úgy gondolom, példának ennyi is bőven elég: nyilvánvalóan pazar jó humora van az íróhölgynek. 

*

A KÖTET VÉKONY, SZÁZHUSZONNYOLC OLDAL. Ezzel együtt elképesztő, mennyi minden történik ezalatt. S az is, hogy még sincsen zsúfoltság érzésünk.

S az is elképesztő, az alakok mennyire élnek, a történet minden abszurditása, mesejellege ellenére. Még a kicsit megszokott szituációt – miszerint a férfi és a női (itt a fiú és a lány) főszereplő kezdetben utálja egymást, majd egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz, hogy végén már ne is tudjanak a másik nélkül létezni – is képes elfogadtatni és pompásan kezelni. 

A DRAMTURGIÁT TEKINTVE EGYETLEN HIÁNYÉRZETEM VAN CSAK. A főgonosznak és a segítőjének a motivációja, a cselekedeteinek az oka teljesen ismeretlen maradt a számomra. Így tulajdonképpen az egész könyv cselekménye a levegőben lóg. Az igazán meglepő az, hogy bár hiányérzet van, az összhatás miatt ez mégsem zavar annyira, hogy legyintsek az egészre. 

*

A GRAFIKÁKRÓL. Mondtam, a borító több szempontból nem lett az igazi. A kellemes meglepetés az, hogy a könyvön belüli illusztrációk ellenben nagyon tetszettek. Kétféle van belőlük: vannak sima vonalrajzok (ezek kicsit gyengébbek) és vannak egész oldalas, tónusos illusztrációk is. Az utóbbiak felettébb megkapóak, ezekért nagy dicséret az alkotónak, Buzási Viktóriának. Tréfásak, könnyedek, kifejezők. 

Egy a szerzőktől független hiba. Legalábbis szerintem hiba. Valószínűleg a kötet tervezésekor csúszott be. Van egy érdekes információs oldal két esetről, amikor Budapesten és Szegeden vezető nélkül útra kelt két villamos, és meglehetősen hosszú utat tettek meg, mire így vagy úgy sikerült megállásra bírni őket. Ez után az oldal után olvashatjuk még, a szerző ki mindenkinek mond köszönetet azért, hogy a kötet napvilágot látott. Nos, furcsa módon mindkét oldal a tartalomjegyzék után került a könyvbe, holott ezeknek előtte lenne a helye. A tartalomjegyzék után a könyvhöz nem soron tartozó információknak, leginkább a kiadói reklámoknak van helye. De végső soron ez tényleg apróság. 

*

ÖSSZEGZÉSÜL ELMONDHATÓ, hogy a zapumai villamos története pompás, szórakoztató, humoros, fantáziadús történet: pompás kezdés egy elsőkönyvestől. Csak így tovább! De komolyan! Jöhet a következő, kedves kiadó, kedves Dorottya! :-)

Napkút, Budapest, 2020, 136 oldal · ISBN: 9789632639970 · Illusztrálta: Buzási Viktória

8/10

2021, február vége felé, négy nap Szerelmetesfeleségtársam születésnapjáig

Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Zene-e, ami nem döngöl? Uggyan...

A hetvenes-nyolcvanas években cseperedtem és eszméltem. Úgy gondoltam, a zenében akkor lehet jó valami, ha kicsit dzsessze vagy nagyon rockos. Én főleg az utóbbi felé voltam nyitott. Később a progresszív rock felé való nyitottság is ebből táplálkozhatott. A gyökerekig képtelen vagyok lehatolni, mik lehettek az első benyomások. Azt biztosan mondhatom, hogy a családom nem, ott egészen másfajta zenék voltak a figyelem központjában. 

Tizennégy éves koromtól fogva a nálam négy évvel idősebb, Prof becenevű barátomtól tanultam meg, hogy mert valami nem döngöl a földbe, vagy nem annyira technikás, még lehet jó zene. Zoránnal húzott csőbe. Az LGT-t kezdettől fogva szerettem, Zoránnak meg, ugye, Presser írta a lemezeit. A második csali Katona Klári Titkaim című csodája volt. Aztán jött a Szörényi–Adamis-féle Kovács Kati lemez. Aztán Koncz Zsuzsa Menetrend című lemeze. Mondom, csőbe húzattattam...

Már csak azért is, mert Bródy, ugyebár az elmúlt rendszerben, a közönség számára a rockzenén belül maga volt az ellenzékiség. Számomra is. Már a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band előtt is. Bródy neve pedig szervesen összefonódik az Illés és a Fonográf nevével, valamint a KITT-egylet nevével (ami betűszó a Koncz-Illés-Tolcsvay Trió nevéből állt össze). S nem feledhető, hogy Koncz Zsuzsa énekelte a Ha én rózsa volnék-ot. Meg az Egy fiatal költő emlékére című dalt is. Amit egy füst alatt tiltottak be a Jelbeszéd című albumon/mal. Vagyis így vagy úgy Koncz is része lett az ellenzékben levő zenészeknek. Így érdekelni kezdett, amit csinál. 

Más kérdés persze, hogy utólag kiderül, minden rockzenész ellenzéki volt, az akkor regnáló rendszer gyakorlatilag egy tömbben veszélyesnek ítélte a beat/pop/rockzenét. De a pénzt szerette kivenni a lemezgyártásból és a koncertezésből, miközben alapvetően lenézte a műfajt. Majd utólag persze az is kiderült, hogy a rockzenészeket egymás ellen is ugratta, köztük is voltak, akik ezért vagy azért, önös érdekből vagy kényszerűségből együttműködők lettek a rendszerrel. De ez sokkal későbbi és nagyon más történet. 

S itt van ez a könyv, meg itt van velünk Koncz Zsuzsa. Ebben az esetben a téma kettős: Koncz Zsuzsáról írjak vagy a róla írt könyvről? A kísértés hatalmas, a cikk.hosszának meg végesnek kell lennie, különben a kutya sem olvassa el. (Ezt mondta nekem a héten egy internetes- és papír periodika főszerkesztője.) Megpróbálom elkerülni, hogy csapdába essek, mégis ez esetben iparkodom a másodikat, a könyvet szem előtt tartani. 

Koncz Zsuzsa személye

Akkor tehát röviden Koncz Zsuzsáról, az előadóról és a személyiségről. Nem ismerem őt személyesen, tehát csak benyomásaim vannak, lehetnek róla. Kezdettől fogva úgy ítéltem meg, hogy tartása van. Mint előadó a tartásából él. Ez egy kicsit rosszindulatú kijelentés, mert egy énekesnek a hangjából kellene élnie. Koncz Zsuzsának közel sincsen olyan jó hangja, mint a kortársainak, Kovács Katinak, Zalatnay Saroltának, Katona Klárinak, Cserháti Zsuzsának. Viszont sokkal több benne a zenei következetesség, illetve, ahogyan mondtam, van benne egyfajta tartás. Ami hidegebbnek, visszafogottabbnak mutatja, mint a másik négy, főleg az első két hölgyet. (Cserháti Zsuzsát az Isten nyugosztalja.) Ez nem hiba, mindössze benyomás. 

Az, hogy nincsen olyan hangja, mint amazoknak, legyen ez bármilyen ellentmondásos is, a rockzenében nem feltétlenül hátrány. Kedvenc magyar példám erre Földes Hobo László, akiről a legnagyobb jóindulattal sem  mondható el, hogy pazar énekes lenne. Viszont hihetetlenül pazar előadó. Ami a magyar rock legnagyobbjai közé emelte. (De azért nem felesleges időpocséklás a részéről, hogy járt énektanárhoz.) Koncz Zsuzsa, úgy fest, sok mindenben konzekvensebb, mint a pályatársai. Elég talán csak a megjelent lemezeinek a számát néznünk. De kiderül abból is, hogy a zenéinek a stílusa meglehetősen következetes.

A rendszerváltással a felszínre kerültek a rock berkein belül is az addig nem is ismert ellentétek, gondolkodásmód különbségek. Talán a Szörényi-Bródy páros szétválása ennek a legékesebb bizonyítéka.

Koncz Bródyval tartott, és mint utólag kiderült, a Szörényivel való kapcsolata soha nem is volt felhőtlen. Az ellenzéki szerepükben és a politikához való viszonyulásukban érdekes, elgondolkodtató, valahol érthető, valahol érthetetlen változás történt, ami változás szorosan összefonódik a kelet-európai politikai struktúrákkal, eszmeiséggel és a politikai realitással.

A magyar, a kelet-európai liberálisan gondolkodó embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a liberális eszmék baloldaliak és szorosan, elválaszthatatlanul összekötődnek az egykori állampárttal és annak utódpártjaival. Így történhet meg, hogy az állami vállalatból hirtelen kapitalista céggé lett Hanglemezkiadónál történt változások hatására Koncz Zsuzsa az egykori MHV igazgatót követte, mondván, hogy a változások közepette ő kiszámíthatóbb, mint az új rendszer emberei.

Illetve így történhet meg, hogy liberálisként egy olyan párttal szimpatizált, amelyik az egykori állampárt embereivel lépett koalíciós kormányzásra. S így ennek a pártnak a szerepe óhatatlanul valami nagyon érdekes, ellentmondásos irányba csúszott el. Vagy csak össze került, ami össze tartozik. Mindenesetre a volt kommunistákkal való összeállásuk úgy nagyjából megkérdőjelezi a rendszerváltást. Úgy tűnik, liberális berkekben sokkal-sokkal veszélyesebb a kettővel ezelőtti rendszer, mint amilyen a kommunizmus volt. Amihez képest a rendszerváltás utáni baloldali elit emberei szalonképesek a számára. Akkor is, ha a kommunizmus fenntartói voltak... Legalábbis könyvünk alanya valami nagyon hasonlót fogalmazott meg az első szabadon választott kormány teljesítményét értékelve. Ha nem tette volna, az én mesém is sokkal rövidebbé lett volna, mert eszembe ágában sem lenne egy zenével foglalkozó könyvbe napi politikát keverni. Kilóg ez az értékelésből, tudom, de éppen úgy kilóg a könyvből is. Vagy sajnos egyszerűen kikerülhetetlen része az életünknek...

S innen már egy tapodtat sem lépek tovább, mert ez végképp elszakítana a jelen könyv értékelésétől. Maradjunk Koncz Zsuzsa személyénél és zenéjénél. 

Koncz Zsuzsa zenéje

Erre az alcímre nem fogok sok szót vesztegetni. Talán ellentmondásos, de a könyvhöz nem sok köze van. Ám kikerülhetetlen, ha őszinte akarok maradni. S ez az az alcím, amely végképp teljesen szubjektív. 

Volt idő, hogy Koncz Zsuzsa minden megjelenő lemezét megvettem. Visszamenőleg is. Aztán már nem. Nem az előző alcímben fogalmazottak miatt, azoknak semmi köze nem volt ehhez. Egyszerűen nem kötöttek le a lemezei. Semmi bajom Bornai Tiborral és a zenéjével, de nagyjából attól fogva hagytak hidegen zeneileg Koncz Zsuzsa lemezei, hogy ő megjelent azokon szerzőként. 

Némileg meghökkenve konstatáltam, hogy hány lemeze jelent azóta, hogy nem vagy csak átabotában követtem már a munkásságát. Tizenegy olyan stúdiólemeze van, amit ha egyszer meghallgattam vagy nem is tudtam róla. (Ha a tavaly megjelent Szabadnak születtél című albumot is hozzászámolom, amiről a könyvben még nem írhattak, tizenkettő.) Magától értetődik, hogy ez nem őt és a zenésztársait minősíti. Vagy igen...? Gyorstalpalón iparkodtam pótolni a hiányosságokat. SzFT sokat tűr, amikor zenét hallgatok, és igen rugalmas. Volt, hogy még Gergő fiam hörgős metáljában is talált figyelemre méltót. Viseli a posztrock-dolgaimat, sőt, egész őszintén a Mono együttes ő találta hallgatásra. A progresszív rockos zenéimre sem morog. Ő maga alapvetőn a populárisabb zenéket kedveli. De amikor a Vadvilág című Koncz albumot betettem háttérnek az értékelés megírásához, előbb szelíden, majd határozottan tiltakozott, hogy hallgassunk már mást. Nem idézem, mit mondott. Nem mindig értek egyet vele, ő Zoránt sem kedveli. Én igen. De a lemezt hallgatva több volt bennem a kötelességérzet mint az érdeklődés. Ami számról számra csökkent. Gyorsan hozzáteszem, hogy amikor átkapcsoltam a 37 című lemezre, kicsit kisimult a lelkem, de SzFT addigra teljesen besokallt. 

Mindezzel együtt nem csupán otrombaság, hanem egyenesen ostobaság lenne azt állítani, hogy Koncz Zsuzsa érdektelen előadó. Egyáltalán nem az. Sőt, mi több! Nem kezdem el sorolni azon dalainak a címét, amelyek szerves részévé váltak a magyar zenei kultúrának. Szerintem minimum hármat bárki fel tud sorolni az ország bármely részén. 

AKKOR VÉGRE A KÖNYVRŐL

Nehéz eldönteni, hogy ez a könyv micsoda. Mármint azon túl, hogy könyv.

Mindenek előtt leszögezem: a kötet roppant impozáns, nagyon kitalált, nagyon megcsinált. Technikailag és esztétikájában is. Nagyon nem kézikönyv-méret, az olvasásához, a lapozgatásához feltétlenül asztal, támaszték kell. Kézben egy átlag olvasónak nem tartható. Nagyon egyben van, nagyon szép. 

A műfaji meghatározása inkább fotóalbum. Holott egy életinterjúba csomagolt diszkográfia. A koncepció a következő: az énekesnővel készült interjú keretében a nagylemezein keresztül tekinthetjük át a pályafutását. Rengeteg-rengeteg fényképpel. A képek mennyisége magában hordozza, hogy a lényeg nem a szövegen van. Ez nem hiba, csupán tény. 

S mert a képek mennyisége jóval meghaladja a szövegét, tulajdonképpen az utóbbi, logikusan, a háttérbe is kerül. Olyanná válik, akár egy nyaralásról készült családi vetítés: annyi fotónk van, hogy egyről-egyről éppen csak a leglényegesebb dolgot tudjuk elmondani, különben vége-hossza nem lenne a beszámolónknak. Ezért ha bárki Koncz Zsuzsára lenne kíváncsi, tartok tőle, hogy az ő megismeréséhez nem ez a könyv a legalkalmasabb. (Mondjuk ha eddig megtörtént volna, ezután külsőre soha többé nem fogja eltéveszteni őt. :-) ) De olyan nagyon más könyv nincsen...  (Na, jó, egy van: Varjas Endre Koncz Zsuzsa című könyve.)Az egyes fejezetek felépítése könnyen értelmezhető, logikus és átlátható. (A töméntelen fotót mindig tartsd szem előtt!) A fejezet címe mindig a soron következő hanglemez (cd) címe. A törzsszöveg nyúlfarknyi beszélgetés a lemezről, a körülményekről, az akkori aktualitásokról. A beszélgetés után fotók, fotók, fotók, hosszabb-rövidebb magyarázatokkal. Majd jön az újabb lemez, új fejezetben. 

A kérdés az, minek akarjuk olvasni a könyvet?

Ha fotóalbumnak, az égvilágon semmi baj, gond, fenntartás nincsen, gyönyörű, jó minőségű albumot lapozgathatunk, amiben tengernyi fényképet nézegethetünk, ráadásul rengeteg információt is találunk a fényképek mellett. 

Azonban ha egy Koncz Zsuzsáról szóló könyvnek, egy pazar életinterjúnak fogjuk fel, akkor komoly hiányérzetünk támad. Koncz Zsuzsa annyi éve a pályán van, hogy az már történelem. Persze, hogy ennyi évet teljességében nem lehet átadni, elmesélni, átbeszélni, kibeszélni. (Ez Picibácsinak sem sikerült, mert hogyan is sikerülhetne?) Arról nem is szólva, hogy Koncz Zsuzsának tartása van, voltaképpen senkiről nem mond semmi különöset, rosszat pedig pláne nem. Még a nyilvánvaló tényeket is olyan finoman tálalja, hogy csak a vájtfülűek hallják ki a valós történést. Például amikor a Szörényivel való kapcsolatáról beszél. (Egyébként éppen ezért volt különös és feltűnő a politikai el- és kiszólása.)

Ennek ellenére nem vádolható azzal, hogy semmitmondó, amit mégis elmond. Mi több: konkrétan faltam a könyvet. Mert Koncz Zsuzsának nem csak szép hosszú haja volt, nem csupán jó hangja van ahhoz, amit énekel, nem csupán tartása van művészként és emberként is, nem csak az mondható el róla, hogy tapintatos és körültekintő, hanem az is, hogy mindezekkel együtt érdekesen válaszolgatott Zöldi Gergely kérdéseire. Az már más kérdés, hogy válaszolni csak arra lehet, amit kérdeznek. Amit nem kérdeznek, azt csak elmondani lehetséges. De ha valaki olyan mint Koncz Zsuzsa, akkor magától nem fogja. 

Összefoglalva: ha már ekkora a könyv, ha már ilyen vastag, ha már ilyen szépen, érdekesen összerakott, érdemesebb lett volna akár a fényképek kárára is több teret hagyni Koncz Zsuzsa történeteinek, gondolatainak, véleményének. (Valahogy úgy, mint tette ezt például a Pink Floyd-könyv, az Echos szerzője.) Pasiként a fényképek miatt nem feltétlenül fogom újra kinyitni a könyvet. 

Ja, és nagyon tetszett, hogy ennyi mosolygós portré került beválogatásra a főszereplőről. 

Corvina, Budapest, 2018, 304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631364569

7/10

Wesz Péter könyvének a fülszövege igen sokat ígér. Én jobbára nem szoktam hinni a fülszövegi ígéreteknek. Kicsit olyanok, akár a politikai kampányok:ígérnek sok mindent, de hinni nem nagyon lehet nekik, hiszen el akarják adni a terméket. Ennek érdekében bevetnek mindent, kicsinyítenek,nagyítanak, elvesznek, hozzáadnak, értelmeznek, átértelmeznek, magyaráznak és belemagyaráznak. A lényeget és az igazat igen nehéz kihámozni. A helyzet azonban az, hogy jobbára mégis ott van. 

Nyikorgó ​kerékpárján izzadó plébános; a kihalt utcán rohanó eszelős, kezében kukoricaszár; árnyékban rejtőző alakok a pincesoron; bomló madártetemmel játszadozó kislányok. A magyar tanyavilág, a haldokló zsákfalvak, az elöregedő és elnéptelenedő települések krónikáját sokan megírták már. Regényként. Elbeszélésfüzérként. De nem példázatként. Egyáltalán, nem gyanús írói vállalkozás a 21. század elején előállni egy példázattal? Nem idejemúlt már morális tanulsággal házalni?
Wesz Péter prózája a példázat és a szociográfiai igényességű elbeszélés, a nincstelenek világát megjelenítő történetek megújítására tesz kísérletet. A bal lator lemászik a keresztről nemcsak a 2010-es évek Magyarországának falusi rögvalóságáról ad látleletet, a leszakadó vidék környezetében a jó és a gonosz örök harcát is színre viszi. Messze állnak tőle a dörgedelmes erkölcsi magyarázatok, de óva int attól, hogy a falu tipikus karaktereinek mindennapi küzdelmeit biztos távolból, némi kiábrándultsággal, közönyösen szemléljük. Nem mond ítéletet, de azt sem engedi, hogy ítélkezzünk.

 Hát, igen, nagyjából így valahogy. Azonban valahogy egyáltalán nem. Na, azt hiszem, ideje belefognom, nem gondolod? Mit szólnál, ha a végén kezdeném? 

  Összefoglalás  

Egyszóval: Wesz Péter regénye egy majdnem nagyon jól sikerült regény. Az alakjai élők, a cselekmény valós, mi több, több ponton átélhető, sőt, nagyot mondok: katarzis-közeli. Olvasmányos. Ez nagyon fontos!

Én vagyok az az olvasó, aki értékeli a stílusbravúrokat, az összetett szövegeket. Aki értékeli, de nem szereti. Mert olvasni számomra öröm. Ha munka, akkor már nem öröm. Amit élvezek, az nem munka. Amivel dolgoznom kell, és szívesebben csinálnék helyette mást, az munka. Ez nem azt jelenti,, hogy minden munka élvezhetetlen. Csak azt, hogy az élvezet helyett lehet, szabad mást csinálni, a munka helyett nem, azt meg kell csinálni, el kell végezni. A hű de összetett, nagyon figyelős, tele utalásokkal, rébuszokkal, metaforákkal szövegek megfejtése nem okoz számomra örömöt. Nem vagyok hozzá elég művelt, nem elég jó a memóriám és utálok gondolatolvasni. Ezért az ilyen szövegek nem is kötnek le igazán. 

Aztán: nincsen bajom a leírásokkal, de ha egy szöveg csak leírás, elalszom. Van egy könyv,, tudatosan nem nevezem meg, mert sokan szeretik, és senkit sem akarok botránkoztatni. Szerelmetesfeleségtársamnak is az egyik kedvence. A könyv állandó élcelődés témája a részemről. Az eleje egy kancsót vagy vázát ír le. Ötven oldalon keresztül. Én a harmadikon félretettem a könyvet. Biztos van, akinek ez élvezetes, van aki le sem tudja tenni, képes elmélyedni a formák, anyagok, színek, minták aprólékos bemutatásában. Én nem.

Nem azt mondom, hogy egy regény, elbeszélés csak akkor jó, ha másból sem áll, csak akcióból, de azt igen, hogy számomra érdemleges cselekmény nélkül jobbára semmit sem ér egy szépirodalmi mű. Mert ha ilyen nincsen benne én képtelen vagyok azonosulni. 

Jól van, kanyarodok is vissza:  A bal latornak van cselekménye, és a szerző jól is vezeti a cselekményszálat. Ahogy mondtam, annyira jól, hogy vannak olyan kis teljesen azonosulós pillanatok. Vannak bajok is, de összességében a jó pillanatok győznek.

Nagyon szeretném elolvasni Wesz Péter harmadik, negyedik megjelent regényét! Ez az első, ami megjelent neki.

  A pesszimista remény regénye  

 Mit jelent a regény, oppárdon, a példázat címe?

A lator szó jelentése: gonosztevő, gazfickó, elvetemült. A bal lator bibliai utalás: amikor Jézust megfeszítették, jobbján és balján is állt egy-egy kereszt, rajtuk két bűnözővel. Ugyan a Biblia nem említi melyikük, de a hagyomány úgy tudja, a bal oldalin függő ember szidalmazni kezdte Jézust: ha olyan nagy csodatevő, jöjjön le a keresztről, és mentse meg őket is. A jobbfelől megfeszített lator védelmébe vette a megváltót: ők ketten jogosan függnek a kereszten, bánt követtek el, annak a büntetését szenvedik, de Jézus semmi rosszat nem csinált, ártatlanul szenved. Jézus neki ígérte, hogy a paradicsomba kerül.

A párbeszédet a négyből csak Lukács evangéliuma említi, a többi egy kalap alá veszi a latrokat, együtt szidják a Krisztust. 

S Wesz Péter ezt a megátalkodott gazembert mászatja le a keresztről. Fel is hívja rá a figyelmet egy rövidke fejezetben: ni, most mászik! 

A lator egyértelműn beazonosítható a regényben: egy gyerekként gyilkossá vált cigány fiú, aki kikerülve a börtönből nem hajlandó többet gyilkolni. A bal lator jobb latorrá válik. Wesz szerint van kiút mindenhonnan, ha még neki is volt. 

A regény pesszimizmusa optimista. A zsákfaluban játszódó történet minden szereplője olyan helyzetben van, ahonnan emberileg nem nagyon van hová lépni. A cigánysor pénztelen, de übergagyi bérekért nem hajlandók dolgozni, „azért a pénzért lehajolni sem érdemes”. S valóban: hányan vannak az országban, akik azért dolgoznak, hogy ehessenek, hogy kifizethessék a fejük feletti fedél költségeit, ahol pihenhetnek, hogy másnap újra dolgozhassanak? Értelmes cél ez? 

A falu nem cigány lakói tartanak a „beduinoktól”, akik minden mozdíthatót mozdítanak is, agresszívek és reménytelen velük minden próbálkozás. Vagyis a fehérek tapasztalati úton lesznek rasszistákká, amit a cigányok viselkedése cseppet sem cáfol. 

A katolikus pap nem tart senkitől, szomorún és Istenbe vetett utolsó hittel nézi, hogyan fogynak a hívek, és hogyan mállik szét a templomtető. 

A falu számkivetettje, Pándor nem törődik senkivel, igazából vele sem törődik senki, de kicsit mindenki tart tőle. Mégis Pándor az egyetlen, a pappal egyetemben törődik a tehetséges kis cigány purdéval, akivel sem a csontalkesz szülei, sem senki más sem. 

A polgármester és a sleppje a maga pecsenyéjét sütögeti, iparkodik a saját gesztenyéjét kikaparni a közös tűzből. Tény, rendet tesz a cigánysoron... De vajon jobb-e, mint akiket kipaterol a faluból, magasabb rendű-e a fehér galléros gazemberség, élettönkretétel. mint a betöréses lopás, a test test elleni gyilkosság? 

Akarva, akaratlan egymást tartják sakkban a rendszerben élők, maguk is erősítve a rendszer belső törvényeit.

De a könyv címe az, ami. Lemászik az a lator! S Wesz Péter nagyon finoman mutatja, hogy úgy mászik le, hogy ott marad. Nem a fizikai változás a változás, hanem az, ami belül történik. A külső körülmények változása a legritkább esetben okoz pozitív változást: ha a szív, a gondolkodás nem változik, megette a fene az egészet. 

 Nem, nincs baj, még mindig a regényről beszélek ám! 

  Amiért a harmadik-negyedik regényt várom  

Wesz Péter kitűnően ír. Viszonylag ritkán feledkezem bele regényekbe. Tudod, úgy belefeledkezni, hogy teljesen ott vagy, hogy mintegy belülről látod az eseményeket, nem csupán olvasol egy könyvet, amiben megtörténnek. Nos, Wesz Péter képes úgy írni, hogy nem csupán az irodalomért olvasol, ha őt olvasod, hanem a történetért, a szereplőkért. Képes az érdeklődést felkelteni, fenntartani és egyfajta katarzisig vinni. Ennek eszköze a párhuzamosan futó cselekmények vezetése, szerkesztése, illetve a nagyon jól felépített, sematikusság mentes, élő karakterek sora.

Viszont nekem volt bajom a dramaturgiával, a szerkezettel. A regénynek ugyanis nem csupán több szereplője van, hanem több főszereplője is. S ehhez nagyon vékonyka a kötet. A több szálon futó történet alakjai nem függetlenek egymástól, mindaz, ami velük történik nem esik szét, vannak kapcsok, kapcsolatok a szálak között, de amikor a kis cigány purdé, Attila története eljut egyfajta katarzisig, és azonnal felveszünk egy másik szálat, bizony leül feszültség, bizony picit lanyhul az érdeklődés. 

Ennek oka tán az is, hogy miközben élvezettel olvasunk, pontosan nem tudjuk, mi is a történet fókusza, kire is, mire is érdemes különösen figyelnünk? Félek, ha vastagabb lenne az olvasnivaló a kohézió teljesen elveszne belőle. 

Ahogy az utolsó oldalak történése is zavarón kilóg a kép egészéből. Illetve nem is a történés maga. Hogyan is fogalmazzam? Addig egy szinte dokumentumregényt olvasunk a cigányság magyarországi helyzetéről, a kihaló falu lakónak a küszködéséről. Olyat, ami reális, életszerű, nem szimbolikus, nem szájbarágós, nem idealisztikus és (manapság már meglepő fordulattal) eszébe sincsen polkorrektnek lenni. (Nagy vivát, taps, konfetti, szerpentin a szerző bátorságának!) Majd a mondanivaló, a végső tanulság hatásosabb kiemelése érdekében egyszerre egyfajta disztópiában vagy miben találjuk magunkat. Meghökkentő. Zavaró. Vélem azonban, emiatt példázat a műfaji meghatározás, bár ebben bizonyos nem vagyok. 

De tudod mi van? Az előzményekért még ezt is elnéztem a szerzőnek. Pedig ez nagyon lóláb volt, csuda, hogy nem figyelmeztette egyetlen szerkesztő sem. 

Ám mielőtt ez lenne a végső üzenet, újra mondom: Wesz Péter regénye az utóbbi időben az első olyan könyv volt, amely az első oldaltól kezdve az utolsóig lekötött, aminek az olvasása közben nem azon tűnődtem, mit is fogok róla írni, hanem arra figyeltem, amit olvastam, és ebben nem akasztott meg semmi (na, jó, a fenitek picit), sem suta megfogalmazás, sem hiteltelen párbeszéd, sem lila művészieskedés, sem önmagáért való szájbarágós mondanivaló domborodás. S ez nagyon nem kevés! 

Ezért szeretném már Wesz Péter harmadik-negyedik regényét olvasni!

 *

Napkút, Budapest, 2019, 168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638652

7/10

2021 február eleje; már egy hónap eltelt ebből az évből is, egek!

Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

  Az irodalom klasszikusai képregényben 7.  

Szerb Antal A világirodalom történetében azután, hogy kijelenti, Hugo nem a romanticizmus íróka, költője, hanem maga a romantika, a következőt írja a regényeiről. 

A szereplők inkább ragyogó antitézisek, mint emberek. [...] Regényeinek lélekrajza is antitétikus: a Notre-Dame de Paris (1831) hőse csúf, púpos, de belseje szép; A nevető ember (1869) is nemeslelkű emberi szörnyeteg, a Nyomorultaknak, e hatalmas freskókat felrajzoló társadalmi regénynek (1862) hőse a nagyszerű fegyenc, Jean Valjean. Utolsó regényében, az 1793-ban (1873) a fanatikus ellenfelek, a két forradalmár és az ellenforradalmár hirtelen feláldozzák magukat egymásért és néhány idegen gyermekért.

Mert valóban: A nyomorultak arról szól, lehet-e egy végső szükségében a törvényt áthágó ember számára visszatérés a társadalomba, s vajon ki a bűnösebb, az egykori megtévedt, vagy a társadalom, amely továbbra is termeli az olyan sorosokat, mint amilyen az egykori fegyencé. Meddig kell, hogy visszakézből adjon gyomorszájast a múlt, jóvá lehet-e tenni, amit el sem követtünk, vagy nem úgy és nem azért, hanem csupán kényszerűségből? Számít-e, mennyire Ember valaki, vagy csak az számít, mit mondanak a papírok? 

*

A magyar képregény műfaja igen hosszú évtizedekig csak irodalmi klasszikusok adaptációival dolgozhatott. A vörös kultúrpolitika ezt így tartotta veszélytelenebbnek. A magyar képregény műfajának első, rendszeresen publikáló alkotója az autodidakta Korcsmáros Pál volt. Ez akár gyanús is lehetne a mából nézve, de nem kell, hogy az legyen. 

A nyomorultak képregény-változata 1957-ben jelent meg. Abban az évben, amelyben Korcsmáros Pál publikálni kezdett. Az első, hosszabb képregénye volt, amely nyilvánosságot látott. A Képes Kiadónak, Korcsmáros Pál fia, Péter és unokája, Gábor cégének köszönhető, hogy külön kiadványként manapság kézbe vehetjük és gyönyörködhetünk benne, izgulhatunk a főhősért, Jean Valjean-ért, és a pártfogoltjaiért. A kiadó kiadott eddig kilenc Rejtő-képregényt, és tizenegy irodalmi klasszikus regényének feldolgozását. 

Victor Hugo

*

A nyomorultak története a következő. Adva van egy volt fogoly, Jean Valjean, aki tizenéves büntetését letöltve szabadul a gályarabságból. Betört, mert éhes volt, kenyeret lopott, hogy ehessen. Szabadulásakor a börtönben becsapják, a bérének alig több mint a felét kapja csak meg. Mindenhol kivert kutyaként kezelik, amikor megtudják, hogy szabadult rab. Egy pap fogadja be, akit kétségbeesésében Valjean kirabol: ellop egy ezüst gyertyatartót tőle. Azonban hamar elfogják, és a lopott gyertyatartóval visszaviszik a paphoz. Aki azt mondja, hogy ő adta a rabnak az ezüstöt, csak azt nem érti, a párját miért hagyta ott, azt is neki adta. Valjean összeomlik, pálfordul. 

Évek múlva találkozunk újra vele, egy kisváros igazságos és gazdag polgármestereként. Magához veszi egy haldokló, szegény, megalázott, beteg asszony kislányát. Azonban egy rendőrfelügyelő a nyomában van. (Ez a képregény egyik dramaturgiai hibája: annyira nem derül ki, Javert felügyelő miért üldözi ilyen buldog szívóssággal a volt rabot? Ahogy az események képregény-tükrében azt sem lesz teljesen világossá, miért is lesz Javert öngyilkos. Spongyát rá!) Javert a bikaerejéről felismeri Valjeant, aki csupán azért menekülhet meg, mert van, aki nem a régmúltját nézi, hanem a jelenét, és a segítségére siet. 

Ismét éveket ugrunk. A maga mellé vett kislány szép hajadonná serdült. Udvarlója is van már, de az udvarló a politikai nézetei miatt, bár arisztokrata származású, meglehetősen pénztelen fiatalember. Párizsban zavargások törnek ki, barikádok épülnek, amiket a katonaság megostromol, és hamarosan letöri az elnyomott, kizsigerelt köztársaságiak lázadását. A harcok során megsérül a Valjean által pesztrált ifjú hölgy szívbélije is. Valjean a lányra való tekintettel megmenti a fiatalembert, aki a megmentés idején nem volt eszméleténél, fogalma sincsen, kinek köszönheti az életét. Félreértés félreértés hátán: Javert még mindig Vajean nyomában van, a szívbéli fiatalember is bűnösnek tartja Valjeant. Innen szép nyerni. 

*

Megdöbbentő, hogy mennyire letisztultak, részletgazdagok és kifejezők a rajzok. S nem csupán ahhoz képest, hogy az első komolyabb, hosszabb munkája, hanem önmagában és összességében. Sőt, azt mondom, legyek több évtizede bármennyire elfogult a rajzaival, tegnap volt először, hogy néhány megalkotott arckifejezésről alig tudtam levenni a szememet. Az első ilyen rajz az volt, amikor a  főszereplő elszörnyed a választási lehetősei előtt: vagy feladja magát a törvény előtt, és ez véget vet az eddigi életének, vagy hagyja, hogy egy ártatlan embert ítéljenek el helyette. Rajzban én még nem láttam ennyire élő tekintetet, döbbenetet, iszonyt, tépelődést egy arcon, egy mozdulatban. Valjean a szobájában, még biztonságban, a kandallója előtt döbben rá, hogy lépnie kell, hogy ember maradhasson. Döbbenet!

Vagy nézd csak meg a következő arcot! Egy öregember arca, aki kitalálta, hogyan mentheti az egykor őt megmentő Valjeant. Az a cinkos, boldog villanás a szemében, a mosoly a szája sarkában, hihetetlen! 

Vagy nézd csak ezt az esküvői sokadalmat, figyeld csak a részleteket, az arcokat, a mozdulatokat! 

 Korcsmáros Péter, a művész fia hívja a fel a figyelmet arra, hogy az '57-ben készült képregény megjelenésekor e képet látva ember nem volt, akinek ne az egy évvel azelőtti események jutottak volna eszébe. Én meg azt mondom, ha az asszociációs képessége nem is működik valakinek megfelelően, a rajz maga akkor is szemgyönyörködtető a kiegyensúlyozottság, a harmónia. 

Ami még feltűnt, de igazából csak az utolsó oldalon, hogy a hetven oldalas képregényben Valjean milyen szép fokozatosan öregszik: fel sem tűnik. Nekem is csak az utolsó kockák egyikén lett világos, ami a főhőst a halálos ágyán ábrázolja. Valjean kábé negyven felé járt, amikor megismertük, itt hetven-nyolcvan lehet. A változás olyan finom, hogy csak az egymás mellé tett képek érzékeltetik, mennyire zseniális a rajzoló. 

A nagyon személyes benyomásaimat általában a bevezetőben szoktam elpufogtatni. Most nem így teszek. Mindenképpen szeretném elmondani neked, hogy bár kedvelem az irodalmat, kedvelem a zenét, a színházat, mégsem vagyok egy ultrakönnyen lelkesedő alkat. Olyan igazi intellektuális orgazmusom, oppardon, extázisom alig volt a kicsivel több mint fél évszázadom alatt. 

Olyan, hogy nagyon-nagyon élveztem egy könyvet, zenét, többször is. De az önkívülethez közelálló kikapcsolás, bekapcsolás, elrepülés elég kevés esetben ért utol. Most, ezt a képregényt olvasva sem. A helyzet az, hogy a közelében sem jártam túl gyakran. Viszont ezzel a képregénnyel, legnagyobb meglepetésemre, igen. Szerencsére egy ültő helyemben, külső, zavaró ingerek nélkül sikerült végig olvasnom. (Szerelmetesfeleségtársam itt ült ugyan mellettem, de ő is nagyon elmerült valamiben.) 

Megfogott, szíven, torkon ragadott a történet, Valjean küzdelme az emberségért, és ennek a képi megfogalmazása. Egészen belevarázsolódtam a történetbe, izgultam, meghatódtam, megkönnyebbültem. Pedig „csak” egy képregény. 

Olyannyira, hogy már itt van a gépemen mobi formátumban a regény. Más Hugo-kkal együtt. Ilyen is nagyon ritkán történik. Kell keresnem egy jól sikerült filmváltozatot is! 

Szerintem ezzel hozzávetőleg mindent elmondtam Korcsmáros Pál képregényéről. 

Képes, Budapest, 2018, 72 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639833692 · Illusztrálta: Korcsmáros Pál

10/10

2021 január 25. 

A fentiekből két dolog biztosan kiderült. Az egyik, hogy valóban olvastam már Lukjanyenko-regényt. A másik, hogy a cselekmények annyira nem, csak a hangulatok maradtak meg bennem. Illetve még valami: van olyan kötete, ami annyira nem tetszett, hogy el sem olvastam. Meg van olyan témája, ami csak rábeszélésre, most, az első Őrség-kötet megjelenése után huszonkét évvel kezdett érdekelni. (Vö: vámpírok nemszeretete.) Vagyis a félműveltségem a továbbiakban is tarolni fog. 

Tulajdonképpen a Konkurensek témáját egy mondatban össze tudom neked foglalni. Azt olvastam valahol, hogy az a könyv, amit nem lehet egy mondatban összefoglalni, vacak. Mondjuk ehhez hozzátenném, hogy az a könyv, amiről egy mondatnál többet nem nagyon érdemes beszélni, az sem éppen minőségi. Az más kérdés, hogy a részemről képes vagyok többet is mondani egy mondatnál, de kérdéses, hogy ez a  regény vagy a grafomániám érdeme. 

  A TÖRTÉNET  

Szergej barátunk már itt meglepett. A négy elolvasott regénye után azt azért nem mondanám, hogy fantáziaszegény lenne. Azt sem mondom, hogy egy részemről mindenáron az újdonságot favorizálom.

Mellőzve minden további teketóriát: Lukjanyenko regénye arról szól, hogy a főszereplő(k) részt vesznek egy internetes játékban, és egyszerre, hoppácska, azon kapják magukat, hogy valóban ott vannak a játékban. Vagyis a valóság duplikálttá válik a számukra. Párhuzamossá. Nem lehet azt mondani, hogy vadonatúj téma... Elég, ha azt mondom, Philip K. Dick? 

Különösen ha túllépve a párhuzamos valóságon, azt veszem alapul, hogy vérvalósággá válik egy játékban való részvétel. Talán elég csak a Battle Royal-t vagy A menekülő ember-t említenem, hogy többet ne is. De: a Végjáték-ot. Na, még egy utolsót: Az utolsó csillagharcos.

Azonban Shakespeare talált történeteit, valamint a Zeppelin és a Greta párhuzamát véve alapul egyáltalán nem kell hatalmas problémaként kezelni, hogy nem igazán eredeti ennek a regénynek a története. Mert az eredetiség nem önmagában érték. Ahogyan egy történet vagy egy stílus sem. Illetve nem jelent önmagában értéktelenséget ezeknek a felhasználása sem, ha (és itt jön a lényeg) valami pluszt kap a kiindulási alap. 

Csak mellékesen jegyzem meg, ha úgy vesszük, Ernest Cline 2011-es Ready Player One-jában szemérmetlenül lenyúlta a 2008-as Konkurensek-et. Aztán? Hadd mondjam, kicsit spoilerezve a saját, jelenlegi értékelésemet: nekem az jobban tetszett.

Tehát a kérdés az, hogy Lukjanyenko mit kezdett az alapötlettel? 

Történetileg, mert ugye, az alcímem most erről szól, olyan sokat nem. A Konkurensek arról szól, hogy a főhős talál egy elég fura hirdetést, jelentkezik rá, és sittysutty egy internetes, űrháborús játékban találja magát, ahol harcolni kell egy idegen civilizáció ellen, meg is lehet halni, szerelmes is lehet, barátságot is köthet, miegymás, de ki nem jöhet a játékból. 

Miközben mégis kint van. Mert a valóságban is bóklászik, teszvesz, menekül, nyomoz, keresgél. Azt keresgéli, hogy ki működteti a játékot, ki üldözi őt is, meg a taxis csajszit is, aki a játékban mindenhogyan a partnere. S miért van szükség egyáltalán magára a játékra? Erről szól a könyv. Mondom, semmi új. A kérdés, hogyan sikerült újraírnia a szerzőnknek a semmi újat? 

  HOGYAN SIKERÜLT ÚJRAÍRNI A SEMMI ÚJAT?  

Ma nincsen kedvem lacafazázni. Különösen, hogy a lacafaca ebben az esetben mesterségesen duzzasztott bekezdéseket szülne. Azt meg minek tenném? 

Szóval, lacafaca nélkül: sehogyan sem sikerült az újraírás. Olyan érzésem volt olvasás közben, hogy Szergejünk kiment vécére, vagy havat lapátolni, és közben beugrott neki, milyen lenne beesni egy valósághű játékba. És amíg ücsörgött, vagy el nem fogyott a hó, össze is hozta a sztorit. Ami olyan is lett, mint egy klotyón ücsörgés vagy józanító hólapátlás közben bevillant történet. Olyan se füle, se farka. 

Szóval számomra ez egy hasonló könyv. Lukjanyenko ponyvája. Ami semmit sem akar, csak elmesélni egy elég kis semmilyen történetet, elég semmilyenül. Olyan, akár egy turkálós ruha: lehet, hogy jól áll, lehet, hogy teljesen célszerű, lehet, hogy abszolút ritka, lehet, hogy nagyon örülünk neki, de ajándékba azért nem innen vásárolunk. 

Mert szó se róla, unatkozni nem unatkoztam olvasás közben. De nem is faltam a történetet. Nem mondom, hogy húztam a számat, de azt sem, hogy rágtam a körmömet, vagy nagyokat gondolkodtam, annyira volt min. Vagy éppen röhögtem volna, na, azt sem mondom. Csak olvastam csendeskén, lapozgattam az e-könyv olvasót, néztem, mennyi van még hátra, valami halvány érdeklődés volt bennem a végső megoldás felé, de aztán abban sem volt semmi intellektuális vagy kulturális orgazmus: oké, ez volt a cél rendben, mi legyen a következő olvasmány? 

Szóval olyan semmilyen ez a regény. Ha elolvasod, viszonylag jót fogsz szórakozni, ha nem olvasod el, egy Lukjanyenko-val kevesebbet olvastál, de úgy igazából semmit nem vesztesz. S ha elolvasod, semmit sem nyersz. Hacsak maga a nem teljesen önfeledt szórakozás nem számít nyereségnek. 

Lukjanyenko magyarul megjelent könyvei
Az Őrség-sorozat kötetei

Metropolis Media, Budapest, 2018, 344 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155628764 · Fordította: Weisz Györgyi

5/10

2021 januárjának vége felé, javuló vércukorral

  Kezdjük az alapokkal!  

  Gion Nándor jó író, érdekesen, izgalmasan, szépen ír  

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** >>>>>>>

Ha esetleg birtokodban van a Gion Nándor Életmű sorozat 1. kötete,
a Latroknak is játszott, amelyben mind a négy regény benne van,
és valami csoda folytán nem tartasz rá igény, nem ragaszkodsz hozzá, keress meg bátran, 
én égen-földön keresem, ésszerű áron szívesen megvásárolom tőled!

 *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** HIRDETÉS *** >>>>>>>

 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   KURCZ ÁDÁM ISTVÁNRÓL A KÖVETKEZŐKET TALÁLTAM    

a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának honlapján: 

KURCZ Ádám István (Budapest, 1982) PhD irodalomtörténész, nyelvész, történész, az MTA Nyelvtudományi Intézet és a Magyar Nyelvstratégiai Intézet volt munkatársa, jelenleg az Oktatási Hivatal Kommunikációs Osztályának vezetője.

Azt, hogy mit jelent a „jelenleg”, nem sikerült megfejtenem, de a cikkben a szerző 2017-es megjelenései már szerepelnek, viszont az, hogy 2020-ban megjelent Krisztus katonái a Görbe utcából című posztumusz Gion-kötetet ő szerkesztette, az már nem. Értelemszerűen az sem, hogy azóta megjelent még egy hasonló összeállítása, Keresünk egy jobb hajót címmel. De mert nem látom a főbb művei alatti felsorolásban a Napkút Kiadó–Petőfi Irodalmi Múzeum sorozatában, a Hang-Kép-Írás-ban megjelent Gion Nándor-album-ot, amely 2018-ban látott napvilágot, vélhető, hogy a cikk dátumát körüllőttük.

Az Oktatási Hivatal honlapján még mindig ő a Honlap- és Kiadványszerkesztési Osztályának a vezetője, amely a Kommunikációs és Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya alá tartozik. De hogy mindeközben Gion-t olvas szakadatlanul és ezt még tenni is akarja, mi sem bizonyítja jobban, hogy még legalább három kötetet szándékozik összeállítani a Gion életmű-sorozatba, ahogy a Keresünk...-ben írta.

(Háromszoros hurrá KÁI-nak! Isten éltesse és adjon neki erőt és időt ehhez! Is.)

   A KÖNYV CÍME MINDENT ELMOND:   

ez a könyv nem annyira Gionról, mintsem Gion írásairól szól. Amik mögött, ahogyan fentebb mondtam, óhatatlanul ott van az író. De az itt olvasottak elsősorban a művekről, az életműről szólnak. Kell ezt tovább morzsolgatnom, amikor erről szólt az egész bevezetésem? Ugye, már a könyv címe is kimondja, mit várhatunk: a művekről és a műhelytitkokról lesz szó. Vagyis az útról, ami a művekhez vezetett, háttér-ismeretekről, amik által jobban megérthetjük a kort, a eseményeket, amikről a művek szólnak. S csak annyiban Gion személyéről, amennyiben a művek és a háttéresemények érintik őt. De persze még ebben az esetben sem az intimpistáskodás a cél és az eszköz.

Az viszont a fentiek fonákja, hogy voltaképpen Gion egy kitárulkozó író. Amiket, amikről ír, azok összességében vagy a családja vagy az ő személyes emlékei. Mert nem a naplóit adatta ki, hanem regényeket, kisregényeket, elbeszéléseket. Vagyis a személyes és a családi emlékek, a helyi történések, történelem, a családtörténeti kutatások, a templom, a temető, a kálvária, minden, minden valósak. Meg valótlanok. Gion például igen szabadon kezeli szülőfalujának, a mostani déli határunkon túli Szenttamásnak a demográfiai adatait. Azért, mert regényt ír. Vagyis mindazt, amit ír, átengedi írói lényén, szelektál, rendez, szerkeszt, álmodik, átalakít. S ami a művész bűbájkondérjából kikerül, mégis maga a valóság. Valóságosabban, mintha a csupasz valóságot írta volna meg. 

Viszont a fentiek meg hatalmas anyagot biztosítanak egy, a szerzőről szóló monográfia írójának. Ha Gion azt írja, a szenttamási kálvária, akkor ma már lehetősége van elmenni Szenttamásra (ami, ugye, határon túli helység, Trianon óta a Vajdaságban található; és ez nagyon lényeges, ha Giont olvasunk), megnézni a kálváriát, rajta a virágos katonát (Gion főművének, a tetralógiának az első kötete viseli ezt a címet: A virágos katona). Ha azt mondja, Krebs család, utána lehet nézni a családnak a helyi bejegyzésekben, a temetőben. Ha azt mondja, Johann Schank téglagyára, akkor van még olyan tégla, amin rajta van a JH-monogram. Ha beszél arról, hogy Gallai Istvánék micsoda kedves dínomdánomokat tartottak citeraszó mellett a családi otthonukban, lesz, aki elvezet a házhoz, ahol egykor mindez történt. Nem folytatom. Gondolom, egyértelmű, hogy arra gondolok, Gion műveinek a valós fizikai és történeti, történelmi háttere gazdag és bőséges lehetőséget biztosít a kutakodásra. 

A kép forrása, ahol a kálváriáról bőséges információt is találsz, Szenttamás honlapja

Arról nem is beszélve, mit jelent a Kárpát-medencében, hogy Gion jugoszláviai magyar író volt. Ráadásul a kommunista érában volt jugoszláviai magyar író. Duplacsavar. Aki aztán Magyarországra költözött. Triplacsavar. 

  AMIRŐL SZÓ VAN  

Röviden vagy hosszan mondjam? Röviden: mindenről, ami Gion Nándor. :-D 

Hosszabban, úgy vélem, informatívabb leszek. Mivel a gioni életmű gazdag és sokrétű, úgy gondolom, a monográfia szerzőjének a legnagyobb feladat nem az anyag összegyűjtése, hanem a szerkesztése volt. (Mondom ezt labdaszedegetőként, a pálya széléről, kibicnek semmi sem drága alapon.) Vagyis a tengernyi anyagban meg kellett találnia a rendező elvet, elveket. Ami aztán úgy működhetett, akár egy kaleidoszkóp: ha így tekerem, ezt látom, ha úgy, amazt. 

Fellapoztam a tartalomjegyzéket, gondoltam, lustaságból beszkennelem és citálom. Azonban az a trükk, hogy a tartalomjegyzék nem mondja el, amit én akartam mondani. Pedig meggyőződésem volt, hogy de. Csakhogy a tartalomjegyzék a másodrendű alcímekig dolgozik. A finomságok pedig a harmadrendűeknél kezdődnek. Így jártam, meg kell próbálnom a saját szavaimmal összefoglalni, mi minden van a könyvben. (Foglald már nekem össze, légyszi', mit látsz a kaleidoszkópban! Köszi! Na, ugye!)

Gion életművét nagyobb egységekre bonthatjuk. Kronológiailag is, a művek jelentősége szerint is. KÁI értelemszerűen a délvidéki magyar irodalom alapját jelentő tetralógiát (A virágos katona / Rózsaméz  Ez a nap miénk / Aranyat talált) veszi először górcső alá. Gion a négy regényt 1973 és 2002 között jelentette meg. Vagyis a tetralógia elejét még a kommunista rendszer Jugoszláviájában írta. Ennek nyomai vastagon tetten érhetők a regények rejtjelezésében. A korábbiakat természetesen mélyebben. okosabban, furfangosabban kellett kódolnia. Értelemszerűen nem kedvezett a szókimondásnak sem a kisebbségi lét, sem a kommunista uralom. A kódok, rejtjelek, amelyeknek eszközei az események átcsoportosítása, hangsúlyaiknak áthangolása, a szereplők nációival való puzzlézás, az ideológia egymásba csúsztatásuk, mind-mind olyan eszközök, amelyeknek a felismeréséhez, dekódolásához ismerete szükségeltetnek. (Vagy KÁI könyve:)

Mert például kinek tűnne fel egyébként, hogy a regényben a német kisebbséggel mondat ki olyan dolgokat, amelyeket a magyarokkal kimondatni öngyilkosság lett volna? Vagy ki ismerte fel, hogy a németeket még inkább kisebbséggé tette, mint amennyire azok voltak? Vagy hogy visszakézből mintegy a magyarokat tette meg bizonyos eseményekben felelősnek, csak azért, hogy védje őket, és egyáltalán kimondhassa a valóságot. (Ennek kifejtése itt elég hosszú lenne, vedd úgy, ha másért nem, emiatt mindenképpen érdemes elolvasni ezt a könyvet.) 

Vagy ki gondolná manapság, hogy milyen hihetetlen nemzetmegtartó jelentősége van a van a vallásnak? 

Gion nem egyetlen élmény, hanem egy fél élet tapasztalatából jutott erre a következtetésre. A Vajdaságban mintegy ötvenezer magyart öltek meg, vertek halálra, fejeztek le, fűrészeltek ketté, húztak karóba, égettek meg, nyúztak meg elevenen,  a későbbi, kommunista szerb testvéreink, a Jugoszláv állam tudtával. S erről a rendszerváltásig még csak beszélni sem lehetett. Sem itt, sem ott. Vagyis felróhatatlan, ha Gion írásainak a hátterében, középpontjában, ha erősen dekódoltan is, de a '44-es események állnak. Óhatatlan, hogy KÁI róla szóló könyvének is ez ne ez legyen az egyik fő mondanivalója. Mármint nem a tömeggyilkosságok, hanem Gion szimbólumainak a visszafejtése. Mondhatom, csuda izgalmas! Komolyan! 

Ezzel együtt azt is mondom, Gion írásainak a nagysága talán abban is áll, hogy például az ifjúságinak nevezett regényeinek (A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért) olvasásakor eszembe sem jutott dekódolni a szöveget (mondtam már többször, naiv vagyok és figyelmetlen), mégis csudára élveztem mindkettőt. Főleg az elsőt. Ez viszont azt jelenti, hogy Gion képes volt hagyma-szövegeket alkotni: mindenki annyi réteget hánt le magának, amennyit képes megemészteni, amennyi jól esik, amennyit csak bír, és nem lesz hiányérzete. 

  AMIRŐL SZÓ VAN, DE KICSIT SOK  

Ha teljesen őszinte vagyok, azt is el kell mondanom, hogy KÁI fejtegetéseinek voltak olyan, számomra mellékvágányai, amelyek felvetésként érdekesek voltak ugyan, de oldalakon keresztül már unalmassá és céltalanná váltak. Két agymenete volt, amiken némi nyögve nyeléssel rágtam át magam. 

Az egyik, és ez volt még számomra az érdekesebb, hogy Gion milyen nevekkel játszott az írásaiban, és mely neveknek volt valós személy az alapja. E részben nem a tetralógia szereplői voltak górcső alatt, mert ott egyértelmű, hogy valós szereplőkről volt szó, hanem másodrendű alakokról. Becsülöm KÁI-t, hogy mindezt összemolyolta, de a pillanatnyi érdekességet nagyjából percek alatt felejtettem el, és biztosan ez lesz a rész, ami miatt a könyvet a kezembe nem fogom venni. Az más részekért fog megtörténni. 

A másik szakasz, és ez van előbb a könyvben, nekem annyira elvont volt, hogy majdnem le is tettem miatta a kötetet. Túlságosan az elejére került a szerkesztéskor: félek, elriasztó. A terekkel foglalkozik Michel Foucault, francia filozófus írása nyomán. No, ez a szakasz semmilyen szinten nem ragadott nyakon, ritkán teszek ilyet, némi gyenge próbálkozás után simán átlapoztam, és nem hagytam, hogy annyira az egész könyvtől elvegye a kedvemet. Jól tettem. Mert utána jönnek a simán fogyasztható érdekesség, izgalmasságok. 

  ÖSSSZEFOGLALÁS  

Egy szerző minden művéről összefoglaló, részletes, feltáró, elemző könyvet írni lehetetlen. Legalábbis, ha egy egy könyvnél többet írt. Természetesen vannak hiányai ennek a könyvnek is. Természetesen maradtak ki belőle dolgok, szempontok, sőt, művek is. De arra mindenképpen tökéletesen alkalmas, hogy rámutasson a föld alatti forrásokra, és a felhők feletti dolgokra: ha valaki akár csak egy Gion könyvet is olvasott, és érdeklődés kelt benne a szerző iránt, annak érdekes és hasznos lesz ez a könyv. 

Már csak azért is, mert KÁI jól szerkeszt és érthetőn, minden lilaságtól mentesen ír. (Jó, mondom, a terekről szóló részt ne vegyük alapul!) Vagyis Gion írásait kedvelő barátaim, KÁI könyvére fel, nem fogtok csalódni!

Napkút, Budapest, 2017, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632636849

9/10

2021 január vége felé, a hosszú betegácsi utáni első munkahetem vége felé: gond nélkül vette a szervezetem a régi-új felállást

(Cikk a könyv vajdasági bemutatójáról: itt )

Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!