Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Angela Marsons: Elfojtott ​sikoly (Kim Stone 1.)

A gyermekvédelem nyugaton sem kolbászból kerítés. És más, divatos témák. Krimiben.

2025. május 21. - Mohácsi Zoltán

marsons_elfoljtott_sikoly.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Egy könyvsorozat részeit nem szeretem egymás után olvasni. Azért sem, mert rövid időn belül tök simán összekeverem az egyes részeket, meg azért sem, mert ugyanilyen simán besokallok tőlük, bármilyen témáról is legyen szó. 

Nem is tudom, volt-e alkalom, amikor azonnal kezembe vettem egy következő részt.  (Volt, a Mondjuk tulajdonképpen most sem erről van szó, mert nem egy következő részt vettem a kezembe, hanem a megelőzőt. Mert az Elfojtott sikoly-nak van folytatása. Eddig húsz. Nekem a második rész volt a kezemben. Több mint marha jónak: majdnem zseniálisnak tartottam. Nem gondoltam volna, hogy a krimi műfajt lehet fokozni. Angela Marsons-nak sikerült. 

Van egy csomó, minden más könyv a listámon, de Marsons momentán kiszorított mindent és mindenkit. 

Mondjuk érdekes kérdés, hogy vajon és ugyan mifenétől szereti az ember gyereke a krimiket? 

Néhány éve tökéletesen és teljesen lefagytam önmagamtól: ha megölni nem is akartam, de eljátszottam agondolattal, hogy mi lenne valaki, ha valaki, valamiért hirtelen nem lenne...  És örömöt okozott az elképzelés, hogy nincs. Aztán még: a napokban belekeveredtem egy forgalmi helyzetbe. Semmi különös: parkolni akartam egy egyirányú utcában, ahol minkét oldalon kocsik álltak, és csak egy autó fért el. Megkezdtem a parkolóhelyre a tolatás, de korrigálnom kellett, mert nem volt tökéletes az ív. Ahogy visszatettem a kocsim orrát húsz úgy centivel, egy másik autós vadul rám dudált, majd amikor elhaladt mellettem, átkiabált: „Add vissza a baszott jogosítványodat, te buzi köcsög!” Abban igaza volt, hogy a tolatásból irányjelzés nélkül tettem vissza a kocsi orrát. De nem tökölődtem, az autóm gyakorlatilag folyamatosan mozgásban volt, a pasas tolakodott, hogy nyerjen vagy öt másodpercet, és én a tolakodásban zavartam meg. A stílusa és a hangneme olyan dühöt fortyantott fel bennem, hogy ha fegyver lett volna nálam, kiszállok, nyugodtan odalépek a kocsijához és fejbe lövöm.

Én!

Basszus, Atyaúristen! :-O

Teljesen ledermedtem a reakciómtól. Mielőtt kiszálltam, vettem néhány nagyon nagy levegőt, imádkoztam, és iparkodtam lenyugodni. Mert tulajdonképpen semmi sem történt, nem tört autó, hibáztam és pont egy türelmetlen überbunkóval találkoztam, akinek nem volt öt-tíz másodperce... 

Mindkét esetben azért fagytam le, mert zsigerből empátia-gazdagnak és humanistának tartom magamat, aki mindenkinek jót akar, és csak akkor hajlandó mások ellen lépni, amikor már nincsen más lehetősége. Ezért váltam, amikor váltam: már nem volt más lehetőségem. 

Talán itt van a krimik olvasásának a kulcsa: ártásmentes kiélése a bennünk feszülő gyilkos indulatoknak.

A csuda tudja.  De úgy fest, a krimik soha nem mennek ki a divatból. Csak jól legyen megírva. 

Nekem is van egy krimim. Nem jól van megírva, mert nem nyertem vele egy krimipályázaton. Én szerettem írni, sőt, újra olvasva sem rossz. De azért messze nem olyan jó, mint Marsons Kim Stone-történetei. Igaz, nekem figyelnem kellett a terjedelemre is.

Az előző, illetve az ezt követő rész értékelésében leírtam: Angela Marson első alkalommal e-könyvben jelentette meg a könyvét. Ami akkora siker lett, hogy egy kiadó lecsapott rá, és szerződést ajánlott neki öt könyvre. Azóta az haton felül még tizenöt jelent meg. Félelmetes szám: fogalmam sincsen, tudta-e tartani a színvonalat, volt-e ennyi igazi ötlete, hogy ne laposodjon el Kim Stone sokadik sztorija. 

46c2d044-69d6-4ba2-934f-5068b48f518c.webp

Olyan könyvek elolvasása előtt, amelyekről szándékomban áll írni, és csak olyanokról írok, amit elolvastam, nem szoktam elolvasni a molyos értékeléseket. Szeretem azt hinni, hogy van önálló véleményem, és vannak saját meglátásaim. Most sem tettem másképpen. Egészen pontosan most két Marsons-regény megírás után fordultam csak a Molyhoz. Mivel a könyvek tetszési indexe kilencven százalékos, magam is a legtöbb csillagot adtam az elsőnek olvasott második részre, az Ördögi játszmákramajd négy és felet erre az elsőre, bevallom, a lelkes vélemények annyira nem érdekeltek. Féltől három és fél csillagig olvasgattam a véleményeket. 

Voltak érvek, miért nem az igaziak Marsons regényei. Olyan érvek, amelyekkel nem tudtam vitatkozni. Mert amikor olyan film vagy regényhőshöz hasonlították a főszereplő Kim Stone-t, akit nem láttam, akiről nem olvastam, és olyan íróéhoz a cselekmény-vezetését, akitől még nem olvastam semmit, ugyan mivel vitatkozzam? És minek? De úgy különben és egyáltalán: minek vitatkozzak? Úgy általában már senkit sem akarok meggyőzni semmiről. Mármint Szerelmetesfeleségtársamon kívül: vele van egy másfél évtizedes rendezetlen ügyünk, és abban egymás permanens imádata mellett sem jutunk dűlőre. 

Az Ideogram képalkotó MI-je most rettentően fáradt volt, vagy mi, de nagyon béna képeket csinált. Vért izzadtam vele, de képtelen volt megérteni a legegyszerűbb dolgokat is. Hiába fogalmaztam jobbra, hiába tekertem balra a szórendet. Aztán legyintettem: maradj így a neved napjáig! Az iIlusztráció meg van, maximum majd meggyőzöm az olvasóimat, higgyék el: minden képnek van VALAMI távoli köze a regény cselekményéhez.

Marsons regényeinek a Molyos kritikái leginkább a főszereplő, Kim Stone megformálását kifogásolták. Egyfelől, hogy a múltjában pszichésen sérült rendőr figurája már jóformán klisének számít. Másfelől, hogy Marsons a klisét sem töltötte ki teljesen, felületes a figura. Nos, az első érvről fogalmam sincsen: nem vagyok tájékozott ennyire a krimik világában. A második érvvel meg nem értek egyet.

Mondjuk volt egy momentum, mi minimum ellentmondásos. Egy ponton Kim azon tűnődik, hogy nehogy felszínre ne kerüljön, amit a múltjából az agyában elrejtett dobozába zárt, mert akkor tuti biztosan összeomlik... Hm, hm... 

[Töprengés]

Ha tud róla, hogy lezárta és elrejtette, akkor nem tud arról, hogy mit rejtett el és zárt le? Ráadásul, mert e regény áldozatai felének a története sok ponton rímel Kim saját történetére, sőt konkrétan elő is kerül Kim privát traumájának a tragikus eseménysorozata, furcsa is lenne, ha nem jönnének elő belőle a múlt konkrét eseményei. De mert előjönnek, értelmetlen a félelem, hogy mi lesz, ha előjönnek. 

Ennyiben engedek a Molyos kritikák igazságának. 

S közben azon töprengek, vajon a saját múltamban miféle lezárt és elrejtett dobozok vannak? 

Hétéves voltam, amikor Anyu meghalt. A hét évből szinte semmi, személyes, konkrét emlékem nincsen róla, csak egy-két felvillanás. Mintha csak egy mesélt figura lenne, akinek a történetéről annyit tudok, amennyit valaki elmesélt belőle. Hát évig az édesanyám volt. Még ha sokat volt is távol a születésem után előjött leukémiája miatt. Nincsen meg egy ölelés, egy hozzábújás, egy beszélgetés, egy közös játék, séta, tevékenység, semmi sem. 

Viszont egy utólag döbbenetes, de még a megtörténtekor sem természetes jelent tökéletesen meg van. Az, amikor megtudtam, hogy meghalt. Nagyiéknál, Anyu édesanyjáéknál játszottam a templom nagy udvarán Adriennel, a szomszéd kislánnyal. A templom két szárnyát még 57-ben államosították és osztották fel lakásoknak. Előtte apácák és apócák laktak egyben-egyben. Nagy udvar volt. Adriennel éppen hintáztunk, amikor Apu lépett be/ki a nagy kapun. 
– Zoli, gyere ide! 
Engedelmes gyerek voltam, Adriennt otthagyva a hintánál, mentem.
– Anyu ma reggel feladta, elment. 
Néztem Apura. Nem omlottam össze. Kezdettől fogva tudtam, hogy Anyu nagyon beteg, a pakliban állandóan benne volt, hogy egyszer csak nem lesz többé. De hogy mennyire semmi sem mozdult bennem, azon hét évesen is meglepődtem. 
Bólintottam. 
– Visszamehetek játszani? 
Apu is bólintott. Én meg azonnal mentem is. 
Beültem a hintába. Adrienn megkérdezte: 
– Most tudtad meg, hogy meghalt az anyukád? Én már tudtam, csak nem volt szabad mondanom neked. 
És játszottunk tovább. 

Utólag elképesztő ez a kis jelenet, meg benne az érzelemmentességem. Az sincs meg, hogy bármikor is kizokogtam volna magamat. Apu halála után, a temetése után, amikor az alkohol végleg egy lépcső széléhez csapta a koponyaalapját, akkor igen, Bagoly ölében alaposan kisírtam magamat. Pedig akkor huszonéves voltam. 

Vajon mit rejt, mitől véd az agyam Anyuval kapcsolatban? 

apu_anyu_kismoha.jpg

Hát, igen, Apu, Anyu és én. Már csak én élek. Anyu '47-es, Apu '46-os volt.
Vagyis idén 78 és 79 évesek lennének, ha lehetnének. 
A személyek beazonosítását, hogy melyikünk kicsoda a képen, a nyomozói vénádra bízom.:-D

–Csak el kellene menned egy pszichomókushoz, Morzsám! – mondta SzFT ébredés után, amikor meséltem neki, hogy mit írtam a fentiekben. – Persze, egyértelmű, hogy miért zárta el az agyad ezeket a dolgokat: azt mondod kezdettől fogva tudtad, hogy az anyud nem fog sokáig élni. Naná, hogy az emlékek karanténba kerültek! De érdekes lenne tudni, mi minden! Nem érdekelne, milyen is volt veled anyud? Milyen volt vele játszani, milyen volt, amikor olvasott neked, ilyesmik? Tudom, nem hiszel abban, hogy volt régi életed... 
– Nem, az ugyanolyan spiritiszta marhaság mint a halhatatlan lélek... 
– Tudom, de olyan pszichológust kellene találnod, aki kiderítené, hogy milyen előző... 
– Annak a pszichológusnak, aki ebben hisz, én semmit el nem hinnék. Még a nevét sem! 

De előre futottam, és fejest ugrottam a közepébe. Lassítsunk! 

*

Nos, itt van tehát Kim Stone felügyelő nő számomra az olvasói kronológiám szerint második, ám valójában bemutatkozó története. Nehéz lesz az általam elsőnek olvasott második kötetet másodikként kezelnem, hiszen az első találkozás hatása mindenképpen azé a történeté, és nem emezé. 

Angela asszony úgy fest, komolyan kötődik a lelkében az aberrált, pszichopata barmokhoz. Meg a pszichés betegségben szenvedőkhöz. Ebben a történetben sok halott van. Négy (meg ki tudja még mennyi) a múltban, (hm, hány is, várj, számolok az ujjaimon, az annyi, hogy, egy meg, egy, meg egy...) és ha jól számoltam, négy a regény jelenidejében. 

S azon kívül, hogy a pszichopatákhoz, meg a lelki sérültekhez kötődik Angela asszony, valahogy a szíve csücske a gyermekek bántalmazása, abúzálása is. Konkrétumokat persze nem fogok mondani, hiszen az olvasói újszülötteknek minden hulla új és még újabb, attól függően, hogy számára mikor gyilkoltatik meg, ezért a gyilkos kilétének az idő előtti felfedése felfedése Szerelmetesfelségtársam kivételével mindenki felé nagyon ocsmány gonoszság.

SzFT-t azért kivétel, mert jobbára jóval előre kikövetkezteti, hány éves a féllábú kapitány bal szemére vak macskája, aki elvitte a közös udvarba szellőzni kitett kalitkából Margot néni a hörgős hangú kanáriját, és ha annyi éves, amennyi, abból kikövetkezteti, hogy csakis Michael unokabátyjának a nővérének az ikre emelhette el a sublód tetejéről a gyilkos Népszabadság-ot, aminek a felolvasása okozta Arthur bácsi infarktusát. 

Vagy ha nem következteti ki, hanem egyszerűen csak elmondod neki, merre van a hány méter, úgy van bekötve, hogy ez számára mit sem von le az élvezeti értékből. Van ilyen ember. Én speciel utálom előre tudni, amit nem kellene. 

Szóval ennek a történetnek a középpontjában egy árvaház áll. S persze az abban lakók. Meg a néhaiak, akik ott laktak. Meg a sorra elszökő gyerekek. Meg... de innen már spoiler, elhallgatok. 

Viszont azt nem tudom elhallgatni, hogy menféleséget egynyi méltatlan támadás éri a gyermekvédelmet. Dolgoztam benne hat évig. Igaz, nem közvetlenül gyerekekkel foglalkoztam, csak a gyomok sofőrje voltam, Hencidától Boncidáig vittem őket. De mert a Pestmegyei TEGYESZ-nél voltam, ezért a Pest megyében levő lakásotthonokat jól és sok nevelőszülőt viszonylag jól ismertem. Saját szemmel láttam azt a heroikus küzdelmet, amit a gyámok, a nevelők, a nevelőszülők a gyerekekért vívtak a világgal, az élettel, a törvényekkel, az anyagiakkal és bizony néha magukkal a gyerekekkel is.  (Mert azért voltak nagyon baxmeg-sztorik is: „Mit szívtál toltál az utóbbi héten?”, „Hát ezt, meg azt, meg amazt, és persze, naná, patkánymérget is!”; és ebben az esetben a patkányméreg nem becenév, hanem az, ami valójában; egy hónappal a felújítás után majdnem teljesen lelakott, dabasi lakásotthon; tizensok éves fiúgyerek által konkrétan elcsábított férfi nevelő; na, és ez csak ami kapásból az eszembe jutott?)

Vagyis úgy leírni a gyermekvédelmet, ahogyan van, tokkal, vonóval, mindenestül, igazságtalan és alávaló dolog. Legalább annyira mint amikor valaki a komplett papságra legyint a pedopapok miatt. 

*

Van a regénynek egy megoldása, ami miatt felsikoltottam a lelki fájdalomtól. Valamikor, réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, ott ahol a kurta farkú kubikus túr (én teljesen Nagy Bandóhoz kötöttem volna a mondatot, de a Gemini szerint Hofi volt az elkövetője) írtam egy krimiféleséget egy pályázatra. A fasorban sem voltam. Olvastam a két díjazott regénykét. Az egyiknek a sztorija volt jó, a másiknak a stílusa. De amelyiknek a sztorija volt jó, az nem írt jól, amelyiknek meg a stílusa volt remek, annak a sztorija volt semmilyen. 

Na, szóval a regényemben, nem spanyolviasz, cserélődtek az elbeszélők személyei. Beszélt a főszereplő rendőr, egy pszichonéni és a gyilkos. A gyilkos beszéde nem volt teljesen tiszta. Olyan kis Gollam-mód magának piszmogó, tömény lélektelen tesze-toszaság. Gondoltam, hogy idemásolok neked egy megfelelő részt, szemléltetésnek, de tudod mit, itt az egész könyv is!Bibliás című fejezetekre gondolok, ezek azok, amikor a gyilkos beszél. Ami következik az az első, személyes megjelenése. Az idézetek és utalások forrásainak a lábjegyzeteit kivettem a szövegből- 

Soha, de soha, hahaha… Mert én nem olyan vagyok! Mert én okos vagyok! Mert okosabb vagyok! De okosabb ám!

Mi ez a zaj? Mik ezek a hangok? Megint, már megint? Mennem kell, csinálnom kell? Érted? Megint érted? Vértek, vértett…

Nem én választottam ezt a feladatot, brrr, nem, de ha egyszer én vagyok rá a legalkalmasabb, ha nekem ez a lelki ajándékom, ha egyszer így szolgálat a szolgálatom, mit tehetnék? Rugódozzak az ösztöke ellen? Hát nem! Én nem az az ember vagyok! Nem rugódozom, hanem belesimulok szépen a teendőimbe, átadom, eldobom minden ellenkezésemet, felteszem a kezemet, elvetem az ellenérveket, kivetem magamból a tiltakozás legkisebb görcsét is, hahahaha, nem úgy, mint… S persze nem is járok úgy, mint… Úgy mint, furmint… Jó, mi? Nem vagyok én holmi Jorge testvér, aki fél Arisztotelész nevetésétől, én tudom, hogy a nevetés jó! Nevetek is, hahahahaha! Minden alkalommal nevetek! Minden alkalommal! Mindegyiken! Szívből kacagok! Hahahaha! A nevetés Isten ajándéka, ugye, Vilmos testvér, ugye, hívei, feleim? Nevessünk ezen a világon! Nevessél és igyál, mert nem áll ám örökké a világ! De szemesnek áll a világ. A szemtelennek nem, a szemtelennek a mezőn már nincs világa, mert oda a szeme világa. Elfolyó képek a tükörben, a szeme tükrében, mert otthon a tükrében szétfolyt a létezés igaz, egyetlen célú, szent tudata: minek akkor látni, ha amit láthat, nem is látvány? Állvány, zárvány, párkány, játszmám… „Akkor is játssz még, ha senki sem érti, minek is játszol még!” Mert ez a játék nem játék, ez a játék szent, így benne a nevetésem is szent. Szent Szellem. Szent szellentés. Fenékbe billentés.

Hát hogyne kacagnék, hogyan lehetne nem kacagnom? Nem én akartam ezt, nem én találtam ki, nem én küldöm magamat, nem én, nem én, nem én! De a cél, a végcél az bizony, az nagyon bizony szent!

Egy kendő, egy tőr, egy csomag zsilett, szép rendben a ládában, szép rendben a nyakakon, ütőereken. Szép rendben a rendetlenségben. Szép rendben folyik a vér. Áldozat. Véráldozat. „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat.” A bűn vér kíván, Isten vért iszik az ő nagy szeretetében. Vér mindenütt, árnyak mindenütt. Vérben az igazság, borban az igazság… „Igyatok ebből mindnyájan; mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a bűnöknek bocsánatára.” Ámen! Igyátok az Isten haragborát, tetvek! Igyátok, szürcsöljétek, habzsoljátok, szentségtelenítsétek meg, ami szent, lopjatok, öljetek, csaljatok, basszatok, fasz, pina, segglyuk… „Szájából éles kard jő valaki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját.” Jöjjön ki a fejetek leve, én népem, fröcsköljön az agyatok a falra, nyomjuk a borsajtó, ugye nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk… Höhöhöhöhö! És nevetünk, nevetünk, ahogyan Isten haragjában szertefröcsköl a vér! Mert nevetni kell, hogy jobb lesz a világ: megtisztítja a vér! Nem én akarom így, nem én, ne nézzetek rám, ne nézzetek rám az ablakon túlról! „És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jöve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamatnyira.”

Asszongya, lássuk csak: egy futamat kétszáz méter, az annyi mint, összesen, a mindenit: háromszázhúsz kilométer vér! Ez igen, ez igen! Tisztuljon a Föld, hulljon a férges, tisztuljon a vérben a világ! Mossa a vér a bűnöket, mossa a mocskos, bűzhödt lelküket!

Jaj, nem nekem kell mindet, ugye, nem nekem? Mindet kigondolni, mindet végig vinni? Mindenhonnan menekülni, kijátszani az ördög szemfülességét? De én okos vagyok, nagyon okos, Mert okosabb vagyok! De okosabb ám! Mik ezek a hangok, hm?

Hangok, pangok, rangok, strandok…

Kádak vérrel, belekkel, szívvel, májakkal, zsigerekkel tele, nyami, nyami, nyami! „Hali, Lali papi! Papi, kuki, mami!” A dal, de jó dal, okos dal: mindent elmondó dal, dalocska, csacska macska mocska, dalolt dalocska csacsogva, locsogva a mocsokba. Szép dal!

A képükre fagyasztjuk a félelmet,
Ez a harc bűnös életünknek véget vet. 
A földet majd megfestjük a vérünkkel, 
Nincs a szívünkben irgalom – a vérük kell!”

Mert ugye, hogy na, ugye, ugye? Minden mindennel összefügg, minden mindent általér, telér, felér, szem ér, szemérem, remélem, elérem, herélem… Mert, ugye, hogy na ugye? Herélem? Véren, véren, vértől! A vérük kell! A vérük kell! Kell, mert „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”, mint mondám, mint mondd ám, minta mondám! Sajnálom, hölgyeim és uraim, nagyon sajnálom, lom, lom, diridongó, ez egy koedukált ítélet, csak tessék, csak tessék, szépen sorban, borban, borsajtóban, olaj a tóban az elvonóban. S a tűz, tűz, tiszta tűz, ha nem tiszta vidd vissza! Majd ez a föld megissza!

Kés, mindig kell, kötél, mindig kell, kesztyű, hát persze, fejsze, hjujj, kalapács, mer’ „üss a kalapáccsal a szomorú tojásra” és „horpadjon, törjön szét”, injekciós tű, nem kell mindig, de soha nem lehet tudni; ne kelljen futni, el kell aludni, csumi, csumi, haj, hja, a vendéghaj!

Már megint ezek a hangok? Megint, már megint? Mennem kell, csinálnom kell? Értem? Megint, értem!

Megint, petting, flanel ing, vér, elér, telérnyi vér. Vérontás. Bocsánat! Kacsámat, pocsolyámat, mert most loccsantom a kocsonyádat.

Ki vagyok én? Merre visz út? Hopp, a sapkám, hopp, a harisnya, Jenő, hülye nő, nidd a’, a fejére húzza a harisnyát, nem a lábára!

Legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” Szelíden, leszelídítem a sárga földig! Höhöhöhöhö és ámen, de nagy-nagy ámen, feleim és híveim!

Indul a görög aludni, nincsen rajta pacsuli. Ugyebár, minden szülőföldek bágyadt nokkedlijei? Ugyebár? S már vár, már vár… Itt a kezem, itt ám, nem disznóláb!

Indulandusz, leesik a tantusz, ursus, Úr, piszkosul? Menni kell, ez nem gyilkosság, de nem ám, komám, szevasz szeráf! Ez küldetés küldöttel! Ő küldött el! Hogy menjek el, mene, mene tekel, ufarszim, menjek el a Mennyekkel!

Hát megyek, legyet egyek!

 

Hát így és így tovább!

Nos, Angela asszony első regényében majd' ugyanezzel a megoldással él. Egy-egy fejezetben megszólal az ő személyes pszichopata gyilkosa is. Csak az övé sokkal összeszedettebb, normáilsabb. Például tisztán tudja magáról, hogy pszichopata. Az én alakom nem csak pszichopata, hanem... de majdnem elszóltam magamat a véső megoldásról. „Csitt! Csitt! Halkabban / A táskámnak is füle van!”*

* Várkonyi Mátyás – Miklós Tibor: Szárcsinálók  – A poloska bál (Történelmi lecke II.

Nem előszőr jártam úgy, hogy volt egy jó ötletem, aztán addig-addig telt-múlt az idő, hogy egyszer csak szembe j9tt velem, amit anno kitaláltam. Vagyis. Püff neki! Vagyis ha valamikor mégis csak nyomdába kerülne az én kis krimiségem, akkor is már csak minimum második befutó lehetne, és a recenziókban rendre ott lenne, hogy a pszichopata-monológók ötlete Angela Marsons Elfojtott sikoly című könyvének ötlete alapján készültek. 

*

Az Elfojtott sikoly sztoriának a háromnegyedéig azt mondtam, ez a történet nincsen olyan jó, amennyire az általam elsőnek olvasott második Kim Stone-történet volt. 

Azt megállapítottam, hogy hálás lehetek Angela asszony megoldásáért, amellyel a második részben feltárta Kim cihés keszekuszaságának az okát: mert ott jól megdöbbentem. Aztán kiderült, hogy itt, a sorozatelsőben tulajdonképpen már mindent is megtudtam volna, ha sorrendben olvasok. 

marsons_elfoljtott_sikoly_06.jpg

Aztán a végén mégis bólintottam. Oké, az Ördögi játszmák egy orrnyival jobb, de ez alig marad el tőle. Vagy amaz alig előzi meg emezt. 

*

Hibák? Hogy vannak-e? Alkothat-e ember hibátlant? És a vajon a hibák feltétlenül értéktelenné teszik-e az egészet? Éppen tegnap fejtettem ki SzFT-nek, miközben a ruhanélküliségében gyönyörködtem, hogy rajta kívül még soha nem voltam senkivel úgy, hogy a teste esztétikai tökéletlenségéit külön szerettem volna. 

Tehát ha nagyítóval keresem, vagy ha figyelmesen olvasok, persze, hogy találok fogást a részletekben. Mondjak egy példát? Hát, ha nagyon muszáj... 

Kim élete egyáltalán nem volt fenékig tejfel. Ezért olyan magának való mufurc, amilyen. Antiszoc, tapintatlan, testkontaktus-mentes, szabálytiszteletlen, miegymás. Bár a nem fenékig tejfel az egész életére vonatkozik, volt egy kulcs-trauma eseménysorozat. Még gyerekkorában. Amit, bár áldozat volt, képtelen önmagának megbocsátani. El is mondja, mi történt vele és az öccsével. Öcsit anyu egy radiátorhoz bilincselte, Kimet meg őhozzá. Aztán magukra hagyta őket. Az ágy alól lábbal kibányászott keksz, meg a fél üveg húgymeleg kóla tartott, ameddig tartott. S öcsi élete is tartott, ameddig bírta tartani. S Kim még egy napig hozzá volt bilincselve a halott emberhez, akit a világon legjobban szeretett. 

Szóval Kim ezt a borzalmat végig gondolja, mintegy elmeséli. 

Aztán máshol meg azon morfondírozik, hogy milyen jó, hogy a legnagyobb traumáját lezárta a lelke mélyén egy kis dobozba, és az onnan elő nem jön, mert ha mégis, akkor lesz csak lesz csak ordenáré pusztítás. Hááát... Mondom, ha még SzFT sem hiba nélküli, akkor mi más lehetne az? Érted az ellentmondást, vagy mondjam, mi a baj Kim lelkének a fekete dobozával? 

Jó, segítek! Ha a fekete dobozba van zárva az emlék, mert ha nem lenne elzárva, akkor ordenáré pusztítást végezne, akkor Kim vajon miként képes felidézni? Ha viszont képes felidézni, akkor nincsen elzárva, és lám, felidézve mégsem végez pusztítást... 

De tényleg, komolyan beszélek, mindez lényegtelen apróság... Tudod mi ennek a legkézenfekvőbb bizonyítéka? Én sem akarom elhinni, de itt van a kezem ügyében egy online kereskedőtől ajándkba kapott képregény (vélem, mert a rendszer szerint a vásárlás miatt ingyér kellett volna szállítódnia a cuccnak, és mégsem volt ingyenes), egy Szerb Antal VII. Olivér, meg ezer más minden, de nem köt le igazán egyik sem. Kim következő nyomozása után sóvárgok. Félek, be fogok sokalni tőle! 

General Press, Budapest, 2015 360 oldal · ISBN: 9789636438432 · Fordította: Szieberth Ádám

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 májusának a legközepe. Kedden fel akartam menni Gyuszit meglátogatni Budakeszin. Tudod, ő Ofi barátom feleségének az öcccse, aki egy éve rehabilitálódik ágyhoz kötve, pelenkában, több mint szitán áttört emlékekkel a saját életéről és a lehetőségeiről. 

Ilyenkor kocsival megyek be dolgozni, mert a látogatás szigorúan négytől-hatig van. Viszont ha munka után még hazautaznék, és innen mennék fel Budakeszire, kifutnék az időből. 

Az Olajágba menet betértem a kaszási Lidlbe bevásárolni Gyuszinak. Amikor kiszálltam a kocsiból, eszembe jutott, hogy magamhoz veszem a kis bankkártya-tartómat, mert a telóm többször azzal tréfálkozott, hogy ő nem is képes az NFC-s fizetésre. Miközben máskor meg csont nélkül. 

Zsebre vágtam a kártyáimat. Az összes lényegeset: személyi, jogsi, lakcím, a két bankkártyám, egy egészségpénztáras kártya... És csak napközben egy helyen, ahol kellett volna a személyim kezdtem keresni. Veszett fejsze nyele... Hívtam a Lidl-t, átvizslattam mindkét autót, amiben ültem, kiürítettem a hátizsákomat... A fő bankkártyámat felfüggesztettem. A másikon alig volt pénz, bár az is fájt volna, de felfüggeszteni azt nem lehetett, csak letiltani. A személyes okmányok fel nem használásban csal reménykedtem. Aztán csütörtökön tiltottam mindent és elindíttattam pótlásokat. A fő bankkártyámét még nem: személyes plasztikkártya nélkül ugyanis nem lehetséges. :-|

S közben reménykedünk, hogy a lakásbizti okmánybizotsítás kitétele nem csak a szerződőre, hanem a vele egy lakcímen élő hozzátartozóra is vonatkozik. Mert a szerződő az SzFT. 

Így nem voltam sem Gyuszinál, sem unokázni. 

Goscinny – Morris: Lucky Luke 51. – Az olajkutak árnyékában

Lázas Amerika: aranyláz után olajláz. „Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül.”

lucky_luke_51_olajkutak_b.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Most időben értesültem arról, hogy május elején megjelenik a legfrissebb Lucky Luke-füzet. Csak aztán el is felejtette, az infót. Igaz, csak tizedikén jött a fizu is, előbb úgysem tudtam volna megrendelni... 

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY
A helyzet továbbra is, hogy amennyiben a Pesti Könyvtől rendeled meg a füzetet, kedvezményes az ár és ingyenes a postázás. 

Rengeteg Lucky Luke-képregényt értékeltem már. Úgy nagyjából a megjelenés sorrendjében. S ez már 51. szám. Nem az eredeti kiadás sorrendjében.

VERZIÓK ÉS FORDÍTÁSOK

A füzet eredetileg ez 1962-ben jelent meg.

A vajdasági Talpraesett Tom sorozatban pedig 1984-ben, A petróleum jegyében címmel, Kopecky László fordításában. Ami, moly-hu-s idézetek alapján úgy tűnik, tréfásabb volt mint a jelenlegi. Hogy melyik a szöveghűbb, fogalmam sincsen.

Figyelj csak, van egy jelenet, amikor a valóságban is létezett Drake ezredes, az olajkutató megérkezik Titusville-be. A fogadóban zajlik a beszélgetés. A jelen kiadásban így hangzik: 

RECEPCIÓS: Olajkutató? 
DRAKE: Igen. Egy nagyvállalat megbízásából petróleum után kutatok. A hipotézisem szerint a legkönnyebben kutakat ásva lehet olajat találni. 
RECEPCIÓS: Kutakat akar ásni, hogy olajat találjon? 
DRAKE: Pontosan, és jó éjszakát!

Ugyanez a jelenet az újvidéki verzióban így fest: 

RECEPCIÓS:: Olaj-kutató? Fura foglalkozás….
DRAKE: Igen, egy olajtársaság küldött ki, hogy olajkutakat ássak.
RECEPCIÓS: Az egy kutatás, hogy kutat-ás?
DRAKE: Ahogy mondja, jóember.

Tény ami való: az első precízebb fogalmazás. Az utóbbi meg mulatságosabb. Lehet, hogy az újvidéki kiadás olyasfajta átköltési, mint Romhányi József Flinstone átirata: jobb mint az eredeti. A mostani fordítás meg talán precízebb, szöveghűbb. A magam részéről, ha dönthetnék, minden tiszteletem mellett inkább a szellemes verziót részesíteném előnyben.

S ha már a fordítás... A füzet eredeti címe így fest: A l'ombre des derricks. A Google Fordító képtelen megbirkózni a derricks szóval. Egyrészt a címet spanyolnak találja. Másrészt franciára álítva is azt mondja, azt jelenti, a cím azt jelenti, hogy A derricks emberének. 

Ezt a titokzatos, németül festő szót (vesd össze Horst Tappert) maga a képregény magyarázza meg. Mégpedig Drake szájába adva azt mondja, hogy a szót eredetileg akasztófát jelenet. Drake a fúrótornyára mutatva mondja, azt becézik derrick-nek.

A SZTORI ÉS A TÖRTÉNELEM

Ha már Drake ezredes és Titusville: valós, valóban létező személyről és városról van szó. Drake valóban létezett, és valóban ő az amerikai olajkutatás legelső embere, és igen, Titusville-ben az ő vezetésével zajlott a kutatás, úgy, hogy Drake kutat-ás.

S valóban volt olajláz, és Titusville valóban az olajkutak városa volt. Tehát minden stimmel.

Ennek megfelelően a rajzolt Drake még hajadzik is az eredetire. Ahogyan a fúrótorony ábrázolás is teljesen megfelel a Drake-féle fúrótornyoknak.

Titusville manapság kisváros. Még létezik, de mindössze ötezer és még egy kicsi lakosságszámmal. Viszont van Drake Múzeuma. :-) 

Nem tudom, az eredtiben volt-e minderre utalás, ahogyan több, magyarul is megjelent füzet tisztázza, hogy akiről, amiről szó van, az valóságos eseményeken, személyeken alapszik. Ebben az esetben sajnos semmi ilyesmi nincsen, marad a fene nagy bizonytalanság. Meg internet. Meg az MI. Ők nem hagynak cserben és tudatlanul. De már te is tudod, amit én! 

A TÖRTÉNET

A képregény sztorija a következő, ahogyan a fülszöveg kedvcsinálón elénk tárja: 

1859-ben Drake ezredes Titusville-ben óriási olajlelőhelyet fedez fel aminek a hatására kitör az olajláz. A városban kaotikus állapotok uralkodnak, amit csak fokoz, hogy egy bűnbanda erőszakkal igyekszik megszerezni az olajkutakat. Lucky Luke-ra vár a feladat, hogy visszaállítsa a rend és a törvény uralmát.

Aztán az van, hogy a képregény dolgai ebben is találkoznak a valósággal, ugyanúgy, ahogy Drake, a fúrótornyai, Titusville és az olajláz is valóságos volt: igen, arról szól a képregény, amit a fülszöveg mond. 

Úgy fest, a realitások napja van:! :-D

ADALÉKOK, AVAGY A SZTORI ADBLUE-JA

S bár a történet csakugyan és valóba ennyi, azért az interpretáció tartogat finomságokat, jó poénokat. Mint például, hogy a nagy melák manus, aki a főgonosz felderítője volt börtönbe kerül, ki akarja magát ásni, és önmaga kiásása közben olajat talál. Erre nem kiengedik a böriből? Mindent megtesz, hogy az olaj miatt visszakerüljön, de Lucky Luke csak nem akarja visszazárni. Persze ez a helyzetkomikumokra alpozva mulatságos, nem úgy, ahogyan most elmondtam. 

De tréfás a bírósági per kivitelezése is, ahol Drake lesz a bíró, mert az eredeti bíró elment olajat ásni. S úgy lesz Drake a bíró, hogy senki nem mer elmenni szavazni a bíróválasztásra, mert rettegnek a főgonosztól és az embereitől. Lucky, Drake és Luke helyettese csak néznek, hogy most akkor mi lesz, ha senki sem jön szavazni. Aztán rájönnek, hogy de hiszen ők is szavazatnak! És így lesz Drake ezredesnek kétharmados többsége a választáson. Gosciny 1962-ben nem a majd ötven évvel későbbi, magyar viszonyokra reflektált. :-P

Hát lehet megunni a Lucky Luke-ot? Hát nem! :-D

Pesti Könyv, Budapest, 2025, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699634 · Fordította: Megyesi Gábor

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 májusának közepe, vasárnap reggel. Éppen ma vagyunk Szerelmetesfeleségtársammal. tizennyolc évesek. Nem házasságilag, hanem találkozásilag. Tizennyolc éve ezen a napon, május 18-án láttam őt először, és éppen tizennyolc éve, hogy fülig beleszerelmesedtem mindenébe, tokkal-vonóval, ahogyan van. 

Mondjuk ez az első találkozás legendássá lett. Ő talált meg a neten. Mindkettőnket kinek-kinek a barátai rugdostak fel egy társkereső oldalra. Magunktól nem mentünk volna. Én pont magasról tettem az egészre, éppen ment a válásom, közeledett az első házasságom a tökéletes végkimúlás felé. Nem mondom, hogy nem adtam volna az országomat egy kiadós numeráért, de csak amiatt kapcsolatba bonyolódni... S a megkeresések, amik a társkeresőn érkeztek, jobbára lucskosak voltak. Rövid idő múlva olvasatlanul töröltem ki az e-maileket. 

Erre SzFT küldött nekem egy virtuális puszit. Ez akkora marhaság volt, hogy ránéztem. Levelezni kezdtünk. Aztán  a virtuális puszis csaj felhívott. Én meg elájultam, elolvadtam már önmagában a hangjától is.

Aztán találkoztunk. A Kolossy téren találkoztunk. Én értem oda előbb. Amikor megérkezett, odalépett hozzám, és minden teketória nélkül megcsókolt. De úgy rendesen. 
– Hát miért? Már ismertük egymást, leveleztünk, beszélgettünk előtte – vont vállat később.

De azért örültem, mert ahogyan ő zavarba hozott a váratlan csókkal („Zavarban voltál? Hát, egyáltalán nem látszott!”, „Tudod, addig nem sok nő konstatálta mosolyogva a második csóknál, hogy örömmel tölti el a fiziológiai változásom.”), úgy nem sokkal később, a cége irodájának a teraszán ülve nekem is sikerült zavarba hoznom őt. Nem tudatosan, de roppant sikeresen. 

Levette az addig magán tartott napszemüvegét és végre láttam a teljes arcát. Lenyűgöződtem. Széles állkapocs („Vagyis tepsi képem van, azt mondod?”, „Neeemmm azt!”), gyönyörű zöld szemek, gribedli, fantasztikus mosoly... Nem tudtam levenni róla a szememet. Na, ő meg ettől jött zavarba, de nagyon. 2:1 oda. 

Aznap tizenkét órát beszélgettünk. Csak beszélgettünk. Az utolsó HÉV-et értem el, és előtte úgy feküdt az ölemben egy csillaghegyi filagóriában mintha mindig is ott lett volna a helye. Hát, mondjuk a helye ott volt, csak ő maga nem... 

Úgy mentem haza, hogy közel húsz év után ismét veszettül szerelmes vagyok. Nem akartam elhinni magamnak sem, hogy erről van szó. Arra gondoltam, csak a férfi mivoltom veszett reménykedése csal meg, csak végre történjen már valami igazi is. 

De nem erről volt szó.  A második, harmadik találkozás mindkettőnket meggyőzött, hogy aham, valóban, a vér a véremből, hús a húsomból, csont a csontomból, ahogyan az Énekek éneke mondja. A másik a másik felünk. 

S az eltelt tizennyolc év alatt ez jottányit sem változott. Minden reggel, az ébredés után megcsodálom őt, és örvendezek, hogy ő van mellettem. Akkor is szeretem, amikor összekapunk. Szeretem mindennel együtt és mindenek ellenére. Szeretem, mert szeretem. Bruttó, ahogyan van. Tizennyolc éve. Szerelmetesfeleségtársam! 

Rubicon: Privatizáció – Elveszett illúziók (2025/3.)

Egy ország tervezett lenyúlása, avagy fizessen, akinek nincsen pénze!

rubicon_privatizacio.webp

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Nem veszek meg minden Rubicon lapszámot. Sőt, az az igazság, hogy már elég régen nem vettem meg egyet sem. Semmiféle elvi, ideológiai megokolása nincsen a passzivitásomnak: Sokkal inkább anyagiak és az idővel való gazdálkodás miatt alakult így. Rengeteg olyan témát vet/vetett fel a lap, ami érdekel(t volna). Csak nem volt pénzem megvenni/úgysem lett volna időm elolvasni. 

Ráadásul előfordult az is, hogy már a kosárba tevés felett méláztam, amikor, többször is, az jutott az eszembe, hogy a lényeget ki tudom mazsolázni a netről, és már nem csak a Gugli a barátom, hanem az MI is. (Barátom: tök jól viseli, ha lebaszarintom, hogy hülyeséget beszél, még egyszer sem sértődött be, sőt, alázatosan bocsánatot kért, és simán beismerte a hülyeségét.)  

Aztán nagy ritkán ránézek, mi minden jelen meg, amíg nem jártam Rubicon-közelben, és rendre elönt a vágyakozás. Rossz hír: és a lehetőségem rendre felülírják a vágyaimat. 

Fontos: bele-belenézegettem az egyéb történelmi folyóiratokba. Hááát... A szöveg-kép aránya, biztos modern olvasó-kompatibilis, de számomra bár a bulvár kategória: egy oldalpáron az arány olyan hetven százalék a képek javára. A Rubicon szerencsére még nem szállt el ebbe az irányba, a tartalom fontosabb a számukra mint a design. De úgy, hogy az utóbbi sem megy el a bóvli minőség felé. Minden bizonnyal az egyéb megoldásokkal élő lapok arra hivatkoznak, hogy az emberek már nem akarnak sokat olvasni, meg arra, hogy egy kép ezer szóval felér, és tulajdonképpen egyik sem hazugság, mégis, a közízlés kiszolgálása csak tovább rontja a közízlést.

Szóval (ezt itt a fizetetlen reklám helye) a Rubicon még mindig a favorit, ha történelmi folyóiratról van szó.

*

Nos, mindennek ellenére ez a lapszám már a megjelenésének a hírével megfogott. Indokot nem tudok mondani.

Mi újat lehet mondani a privatizációról? A komcsik ellopták az emberek vagyonát, hogy aztán szocialistaként teljesen a privátmagukévá tegyék. 

A privatizáció, a kommunista-szocialista tolvajok tevékenységéről Borvendég Zsuzsanna történész igen kimerítő mélységben kutakodott és írt több könyvet is. Annyira részletes bemutatása annak, hogyan fosztották ki és adták el a komcsik Magyarországot, hogy el is vesztem a részletekben, amikor belefogtam az olvasásba. 

rubicon_privatizacio_bzs.jpg

Szóval akkor mi szükség van egy Rubicon-számra, ami ugyanerről szól? A válasz egyszerű: egy Borvendég könyv úgy háromszáz oldal. A hat könyve tehát kb. kétezer. Nagyon kell érdekelnie a témának, hogy ennyit valaki elolvasson. A Rubicon ezzel szemben nyolcvankét oldal. 

Persze erre mondható, hogy ennél rövidebb csak az lehet, ha az MI megkérem, foglalja össze, mi történt privatizáció címszóval Magyarországon. Egyébként megkérdeztem, a Geminivel beszálgettem. A nagyon finoman fogalmazott, mondhatnók polkorrekt válasz így hangzott.  

KÉRDÉS:
Jó reggelt! Foglald nekem össze két-három bekezdésben, miképpen nyúlták le a volt kommunisták a rendszerváltás idején a nemzeti vagyont. Tudod, a folyamat, amit privatizációnak neveztek.

VÁLASZ:

Jó reggelt! A rendszerváltás hajnalán a nemzeti vagyon átalakulása, amelyet gyakran privatizációként emlegetnek, valóban összetett és vitatott folyamat volt. A korábbi állami vállalatok tulajdonjogának átruházása sok esetben nem a legátláthatóbb módon zajlott. A volt kommunista elit egyes tagjai, akik korábban a gazdasági és politikai hatalom birtokában voltak, gyakran jó pozícióból indultak. Információik, kapcsolataik és a kialakult gazdasági struktúrák ismerete révén előnyhöz jutottak az új magánszektor kialakításában.

A privatizáció során alkalmazott módszerek, mint például a kuponos privatizáció vagy a kedvezményes vásárlási lehetőségek a menedzsment és a dolgozók számára, nem minden esetben biztosították a vagyon igazságos elosztását. Kritikusok szerint sok esetben a korábbi rendszerben befolyásos pozíciót betöltők, vagy hozzájuk közel álló személyek jutottak hozzá értékes állami vagyonhoz, gyakran áron alul. Emellett a jogi szabályozás kezdeti hiányosságai és a korrupcióra való hajlam is hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzeti vagyon egy része olyan kezekbe kerüljön, akiknek ehhez nem feltétlenül lett volna jogosultságuk a társadalmi igazságosság szempontjából.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a privatizáció egy szükségszerű lépés volt a piacgazdaságra való áttéréshez. A cél az állami vállalatok hatékonyabb működtetése és a gazdasági növekedés ösztönzése volt. A kritikus hangok ellenére sokan úgy vélik, hogy a privatizáció összességében hozzájárult a magyar gazdaság átalakulásához, még ha a folyamat nem is volt mentes a problémáktól és a visszaélésektől. A "lenyúlás" kifejezés erősen negatív felhangú, de tény, hogy a rendszerváltás ezen időszakában a vagyonátrendeződés sokakban igazságtalanságérzetet keltett.

A Gemini finom megfogalmazása kíváncsivá tett, ezért a kérdést ugyanebben feltettem a Groknak is. Tudod, ez Musk MI-je. Grok tömörebben, keményebben fogalmazott.

1747066769770.jpg

Innentől a blogbejegyzés összes képe az adott Rubicon-számból való.

A privatizáció és a nemzeti vagyon sorsa a rendszerváltás idején

A rendszerváltás idején, az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Magyarországon a privatizáció a gazdasági átmenet kulcsfontosságú eleme volt, amelynek célja az állami tulajdonú vállalatok magánkézbe adása és a piacgazdaság kiépítése lett volna. Azonban a folyamatot sok kritika érte, mivel a volt kommunista elit jelentős része politikai kapcsolatait és bennfentes információit kihasználva hatalmas vagyonhoz jutott. A spontán privatizáció során a vállalatok vezetői, akik gyakran a korábbi kommunista apparátus tagjai voltak, kedvezményes áron vagy akár ingyen juthattak hozzá az általuk irányított cégek részvényeihez. Ez a gyakorlat lehetővé tette, hogy a nemzeti vagyon jelentős része egy szűk csoport kezébe kerüljön, miközben a társadalom széles rétegei nem részesültek a privatizáció előnyeiből.

A privatizáció másik vitatott aspektusa a külföldi tőke bevonása és az állami vállalatok gyakran alulértékelt eladása volt. Bár a külföldi befektetők technológiai korszerűsítést és tőkét hoztak, számos esetben az értékes állami vagyont – például gyárakat, bankokat vagy infrastruktúrát – áron alul adták el, ami mögött korrupciós ügyek és politikai alkuk húzódtak meg. A volt kommunista elit tagjai sokszor közvetítőként vagy tanácsadóként működtek közre ezekben a tranzakciókban, tovább növelve vagyonukat. A folyamat eredményeként a nemzeti vagyon jelentős része elveszett vagy külföldi kézbe került, miközben a gazdasági egyenlőtlenségek nőttek, és a társadalom bizalmatlansága erősödött az új politikai és gazdasági rendszer iránt.

Vérszemet kaptam. A Microsoft Copilot-ja és a ChatGPT sem volt bőbeszédű, de roppant jól összefoglalták a privatizációnak hívott országlopás folyamatát. Őket már nem is idézem. Azért figyelemre méltó, hogy a lenyúlás, ország-szatbaxás tengerből mindannyian tudnának példákat sorolni... 

Kérdés, ezek után mit tud ezekhez hozzátenni a Rubicon? Azt, hogy hosszabb mint az MI általam meghatározott válaszhossza, viszont lényegesen rövidebb mint Borvendég Zsuzsanna könyveinek összessége, vagy akár csak egy könyve is. Vagyis nem felületes, de még bőven fogyasztható információ-halmaz. 

Rubicon folyóiratban több cikk van, a cikkek a téma különböző aspektusait vizsgálják. A lapszám tartalma a következő: 

  • Galló Béla: Nómenklatúraburzsoázia – komprádor menedzserréteg 
  • Horváth Attila: Átmentés. Az elszámoltatás elmaradása. Az állampárt és a Munkásőrség ingatlanvagyonának sorsa
  • Bod Péter Ákos: Privatizáció – szimultán változások idején. Tulajdoni átalakulás a magyar rendszerváltozásban
  • Mihályi Péter: Úttörők voltunk. A külföldi tőke szerepe a magyar privatizációban
  • Horváth Attila: A sajtó privatizációja
  • Schlett András: Zöldbárók. Hatalomátmentés és elitfolytonosság. Az átmenetiség állandósága 
  • Antalóczy Katalin: A vezető szerepe a privatizációban. Bihari István és Bogsch Erik 
  • Sebők Miklós: A Budapest Bank privatizációja. A modernizációs elitek történelmi szerepe
  • Lóránt Károly: A privatizáció gazdasági mérlege és az azt magyarázó gazdaságpolitika
  • Farkas Zoltán: A lét a tét. Kik kaparintják meg az állami tulajdon lebontásával megszerezhető javakat?
  • Csath Magdolna: Gyár állott, most kőhalom. Hogyan tűnt el a magyar ipar? 

  *

Hát ja, tulajdonképpen nem mond mást a Rubicon sem, mint amit eddig is tudtam/tunk. Már a borító sem lacafacázik: Elveszett illúziók, Nomenklatúraburzsoázia – komprádor menedzserréteg. 

Viszont tény, hogy azért bizonyos árnyalásokkal él. Mondjuk az is tény, hogy csak bizonyos árnyalásokkal lehet élni a vaskos tények mellett. 

1747066769748.jpg

Mert mondjuk ezt figyeld! A rendszerváltás idején élő törvények szerint pártot csak magánemberek alapíthattak. Vagyis a diktatúra pártjának papírforma szerint semmi köze nem volt az utódpártnak nevezett MSZP-hez. Ennek ellenére az MSZMP vagyona, amit, ugye, a társadalomtól rabolt el, egyszer csak az MSZP tulajdonába került. Nagyjából senki sem tudja, hogyan. Aztán, nézd csak! 

Az 1992 áprilisában az Országgyűlés elé terjesztett, V-150- 61/1991/1992. számú jelentés szerint az MSZP által közölt adatok alapján megállapítható volt, hogy a volt MSZMP 1988. december 31-én 2641 ingatlannal rendelkezett. Az állományváltozások következtében 1990. augusztus 31-ére az ingatlanok száma 365-re csökkent. Az MSZP-től pedig nem kapták meg a szükséges adatokat arról, hogy hova lett több mint 2000 ingatlan. A párt pénztárnokaként Máté László állította ki a pótolhatatlansági nyilatkozatokat az Állami Számvevőszék részére.

„Alulirott, Máté László, mint az MSZP pénztárnoka az MSZMP vagyonelszámolása során büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az Állami Számvevőszék által az 1991. évi LI. törvénnyel módosított 1990. évi LXXIII. törvény alapján a hitelesítés érdekében kért [...] hiányzó adatokat nem tudjuk biztosítani, mivel azokkal nem rendelkezünk és szervezetünk számára pótolhatatlanok.

Annak ellenére, hogy az Állami Számvevőszék az ellenőrzés és a pótellenőrzés során, majd a jelentéseiben és külön felhívást tartalmazó leveleiben arról tájékoztatta a kormányt és az Országgyűlést, hogy az MSZP vagyonelszámolása nem tekinthető teljesnek és hitelesnek, az Országgyűlés mégis elfogadta a párt vagyonelszámolását. Erről rendelkezett az elmúlt rendszerhez kötődő egyes társadalmi szervezetek vagyonelszámoltatásával összefüggő intézkedésekről szóló 1993. évi IV. törvény 1. -a és a kapcsolódó melléklet alapján 1993. február 4-ei hatállyal.

Azóta sem készült nyilvántartás vagy statisztika arról, hogy milyen vagyontárgyak vonatkozásában történt meg az ún. spontán privatizáció, melyek azok az ingatlanok, amelyek állami tulajdonban voltak és eladták őket, illetve, hogy azok milyen valós értéket képviseltek. 

Horváth Attila: Átmentés – Az elszámoltatás elmaradása

Érted, ugye? Szőrén-szálán semmivé lett 2300 ingatlan (értsd jól, nem lakásokról van szó, hanem intzézményi épületekről), mire az utódpárt széttárja a kezét, hogy tudja a franc, mi lett velük, ha eltűntek hát eltűntek. Mire az Országgyűlés azt mondja, na, sebaj, több is veszett már Mohácsnál mint 2300 ilyen olyan ház, épület, komplexum, miegymás. Az illetékes megfogalmazásától, ha nem lenne vérlázító, könnyesre röhögném magamat. S a 2300 ingatlan eltűnése, átlényegülése csak a jéghegy csúcsa. 

Ha egy mai, budapesti panellakást veszek alapul, mai értékén ötvenmiiliójával, akkor az 2300-al szorozva az 115 milliárd forint. De újra mondom, ebben az ingatlanvagyonban nem lakások szerepeltek. Vagyis a köddé lett összeg akár legalább a százszorosa vagy még sokkal többszöröse is lehet! Felfoghatatlan! 

1747066769756.jpg

*

A rendszerváltás idején, Bokros Lajos vezérigazgatósága idején a Budapest Bankban dolgoztam. Aztán Bokros elment pénzügyminiszternek. Amikor elment, kapott a banktól valami irdatlan összeget, mondván, hogy miniszterként nem keres majd olyan sokat, számára privát pénzügyi áldozat az igazgatósági felmentetése. Hiába könyörögtem, hogy rúgjanak már ki állami érdekből, sajnos velem nem tettek ilyet. Kirúgtak aztán új tulajdonos érdekeként. 

Mi már akkor tudtuk, amikor ott dolgoztunk, hogy a BB privatizciója milyen gigantikus svindli volt!

A BB kapott államtól Xmilliárd tőkeinjekciót a privatizálás előtt. Meg a tőzsdepalota épületét szaré-húgyért. A General Elelctrir-EBRD megvette a bank komplett infrastruktúráját Xmilliárd forintért. Az állam eddig tehát nullán van egy országos bank eladásával. Illetve a tőzsdepalota valós értékével máris mínuszban. 

De ez még nem a vége a történetnek. Az adás-vételi szerződésben volt egy olyan kitétel, hogy ha kiderül, hogy a bankcsoport bármely tagja mégsem rentábilis, akkor az állam azt köteles visszaváráolni. Miközben a Polgáribank-ról, a bankcsoport egyik tagjáról már az eladás előtt tudták, hogy nagy szarban van. Hát a GE naná, hogy visszavásároltatta. Nem hiszed el: pont Xmilliárd forintért. Vagyis a GE-EBRD úgy jutott az országos bankhoz és a komplett infratruktúrújoz, hogy az állam fizetett neki Xmilliárt forintot, csak vigye már el. Ennyit „nyertek” az üzleten a magyarok.  

1747066769775.jpg

A BB-ben dolgozni az amerikaiak irányítása alatt nagyon xar volt, rabszolgahajcsár munkamániások voltak („Az a baj veletek, magyarokkal, hogy nagyon családcentrikusak vagytok!” – állította egy hülye, iskolapadból éppen kkizuhant menedzser-csaj, majd kitalált egy borítékolhatón bebukó projektet, tök feleslegesen ráment egyfelől egy négynapos, hosszú hétvégénk, majd vagy egy évünk, mire rendbe tettük a négy nap okozta káoszt. Tulajdonképpen nem is nagyon bántuk, hogy a komplett főosztályunkat felszámolták, és kiraktak minket az utcára. Igaz, legalább a végkielégítésünket megkaptuk. 

*

Az a képmutatáspedig, ahogyan a szocializmus lojális lakájaiból, emberek sorsának a megnyomorítóiból  lettek aztán az új rendszer első kapitalistái egyszerűen leköpni való. Hánynom kell! 

*

Elsőre nem látszik izgalmasnak a kérdés, lehetett-e volna másképpen, vagy az akkori politika kényszerpáylán mozgott? Antall József, az első szabadon választott kormány miniszterelnöke nem véletlenül fogalmazta meg a leghíresebb mondatában, hogy jogállamban nem nagyon volt más lehetőségük, „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Tudniillik úgy az előző garnitúra meglehetősen egyszerűen félre állítható lett volna. Puff nekik! 

1747066769763.jpg

De vajon a gazdasági megoldások is kényszerpályások voltak-e? Ebben nem egységes ez a Rubicon-szám. Bod Péter Ákos szerint nem nagyon volt más út, mint amit bejártak, és még Magyarország jött ki legstabilabban a káoszból. Schlett András a mezőgazdaságról azt mondja, a lengyelek sokkal okosabban csinálták, ott nem nyúlták le az egészet tokkal-vonóval a volt komcsik, és nem ment totál gallyra a komplett mezőgazdaság. 

*

Egyszóval rengeteg gondolatot, kérdést felvet ez a Rubicon szám. Nem egyoldalúan, nem részrehajlón, hanem önmagával is vitázva. Bátran hivatkozva Borvendég Zsuzsára, Bogár Lászlót idézve és Csáth Magdolna egyik cikkével érvelve, nyíltan beszélve a BB privatizációjáról és a nomenklatúra meggazdagodásáról. 

De persze a Rubicon egy folyóirat, behatárolt terjedelemmel, lehetőségekkel. Csodát nem szabad tőle várni. Összefoglalásnak, áttekintésnek viszont kiváló. 

Rubicon-Ház Kft. Budapest, ISSN 0865-5347, 2025

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 februárjának a vége. Vasárnap. Szerelmetesfeleségtársam úszni ment. Én, naná, nem. Csak a kádba. Csobbanni. Ő a Hajós Alfrédba. Érdekes, én mondtam neki, mi hol van merre, mert még nem járt ott. Ő, a vénuszi szarvasbéka, nem járt a Margitszigeti Sportban! Ezt add össze!

Szóval ő a medencébe mozogni, én a kádba, ejtőzni. Olvasni. Zenét hallgatni. (Tényleg, immeg miért nem szól?) Amíg szólt, addig Andreas Vollenweider „Slow Flow /Dancer.”

*

Tegnap este láttunk egy kis limonádét: „Álomlista” a címe. Nem Bakancs-. De a lényege ugyanaz. Most, a kádban ülve elgondolkodtam, ugyan mi a saját álomlistám? Mit tennék, ha nem félnék? Mondjuk azt nem tudom. De hogy miről álmodom, azt igen... Gyorsan össze is írtam a Szerelmetesfeleségtársamtól kapott kis romantikus, bőrszalagos, kulcsos-könyvbe, amibe a húdefontosgondolatokat írom. Meg befotóztam a naplómba is. (Azt olvastam, hogy a napló női műfaj. De hát a kapcsolatunkban úgyis én vagyok a nő: én keresem kettőnk közül a pénzt, ő termeli, én vagyok aki jobban vágyom az érzelmekre, ő az, aki racionálisabb, és így tovább. 

*

Hathónapos Dani unokám egy hét alatt kúszni kezdett, felült és felállt. Ha ez így folytatódik, három nemben fog úszni, aztán víz alatt a La Manche cstornát, majd repülni is fog. :-D 

*

Sikerült ma elhagynom az összes iratomat a bankkártyáimmal egyetemben egy vásárlás során. :-( Itt tépelődöm, hogy elindítsam-e az okmányirodában az újak elkészítését, letiltsam-e bankkártyát, amit nem lehetett felfüggeszteni, meg a Prémiumos Csodakártyámat, amin úgysincsen egy fillér se? A tépelődés oka, hogy magamból indulok ki: én ha találnék ilyet, pláne, hogy lakcímkártya is van benne, elvinném a tulajnak. Most délután hat óra van, reménykedek... Már csak azért is, mert az újrakészítés olyan harmincezerbe kerülne, az okmányirodában töltött, nem rövid malmozási időn kívül. 

Az pontgyűjtős bolti kártyák nem játszanak, azok úgyis ott vannak a Simple-ben. 

Angela Marsons: Ördögi játszmák ( (Kim Stone 2.)

Amikor egy beteg és egy sérült elme egymásnak feszülve üldözi a másikat

marsons_kimstones_2_ordogi_jatszmak.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

  1. Tartozom egy vallomással. Szeretem úgy tudni, hogy nem, de több mindennel teljesen elfogult vagyok. Így vagy úgy. Persze úgy gondolkodom az elfogultságomról, hogy nem elfogultság, hanem kiérlelt vélemények eszenciája. 

Elfogult vagyok az unokáimmal. A gyerekeimmel. Szerelmetesfeleségtársammal. Istennel. A világnézetemmel, és a különböző világnézetek értékével, hol így, hol úgy. (A liberalizmust az alapvető humanizmusán túl végtelenül és rendkívül kártékony nézetnek tartom.)

Na, most: ez a krimi egy véletlenül talált csuda jó szórakozás. Az Olajág egyik közösségi polcáról emeltem le. El akartam adni az egyik antikváriumnak, de mire odáig jutottam, hogy ezzel fizetek nekik a megrendelt könyvekért, már nem volt rá szükségük.

 Szerencsémre! Különben nem olvastam volna bele a történetbe, hanem simán kiadom a kezemből. És ha nem olvasok bele, hát nem is ragadok benne. De mert beleolvastam, benne is ragadtam. Vagyis volt egy szerencsés pillanat, hogy nem csak simán odadobtam a Könyvmegállóba szánt könyvek közé. Pedig már annak gyanúsnak kellett volna lennie, hogy az adott antikvárium viszonylag magas árat fizetett volna érte, ha összejönnek a dolgok. 

Elfogultság: azért szabadultam volna tőle laza mozdulattal, mert valahogy külsőre azt sugallta, azok közé a könyvek közé tartozik, amit a könyvtárban a Sikerkönyvek polcon találhatok. S amik jobbára nem érdekelnek. Már csak azért sem, mert holnapra a kutya sem emlékszik a sikerükre. Mondom, elfogult vagyok, és nem mindig észszerűen.

ANGELA MARSONS OLYAN KOROMBELI LEHET.  Legalábbis ahogy a fényképeit nézem. 

Nem hagyott nyugodni a kérdés, megkérdeztem az MI-t, és igen, Angela egy évvel fiatalabb nálam, én most ötvennyolc vagyok. Negyvenhét volt, amikor az első könyve, az Elfojtott sikoly megjelent. Még csak nem is papír formában, hanem e-könyvként.

marsons_kimstones_2_ordogi_jatszmak_am.jpg

Angela olyan, mintha csak a nagyon szimpatikus munkaügyes vagy HR-s Angika lenne a folyosó végén balra,
aki a közös konyhában a napi négy kávéja mellett kavargatja ki a mokkás kanállal a történeteit.

Akkora siker lett, hogy egy kiadó azonnal lecsapott rá, és kötött a szerzőjével egy sok könyvre vonatkozó szerződést. Amit azóta meg is újítottak. A könyve krimi volt, a főhőse egy felügyelő nő, Kim Stone. Mára, azt mondja a szerző weboldala, huszonegy Kim Stone-sztoriknak örvendhet a nagyérdemű rajongótábor. Kicsit félelmetes szám, de Simenon is mennyi Maigret- vagy Gardner mennyi Perry Mason-történetet talált ki, aztán melyik unalmas, he? 

Nem tudom, mi lesz a későbbiekben, a sokadik kötet olvasásakor. Én egyelőre csak ezen, az Ördögi játszmák-on vagyok túl, és tegnap este fogtam bele az Elfojtott sikolyba (amiben még sehol sem tartok). De már a tény, hogy a talált könyv története után, mindent félre téve azonnal egy másik Marsons-ba fogtam, több mint beszédes. Hogy Marsons íráskészségéről és a történetéről vagy rólam mond többet, azt még nem döntöttem el. Végső soron mindegy. A tény az, ami tény. 

*

VANNAK FONTOS KÖNYEK, AMIKET MINDENKINEK EL KELLENE OLVASNIA. Fogalmam sincsen, melyek ezek a fontos könyvek. Igazából nem is érdekel. Mert ha tudnám, miket kell olvasnom, befolyásolná, mit olvassak. És akkor nem azt olvasnám, amit szeretnék, hanem amiről úgy érzem, hogy ek kell olvasnom.

S akkor nem biztos, hogy szeretnék olvasni.

Ezért a saját listám a fontos könyvekről messze nem egyezik meg a hivatalos kánonnal. De kölcsönösen békén hagyjuk egymást, én a hivatalos húdefontosakat, az meg engem. S a két lista ezért térhet el egymástól. Ha vannak is átfedések. 

Arról nem beszélve, hogy a kánon milyen szempontok befolyásolják a hivatalos listát. Lásd akár az irodalmi Nobel odaítélésnek a szempontjait! Aminek a valós értékét számomra éppen a magyar Nobel-díjasunk munkássága tette kétségessé. Szégyelltem is magamat érte. Mármint, az önfeledtségem hiánya miatt. De amikor kiderült, hogy ki is kapta abban az évben az irodalmi Nobelt, szerintem nem csupán nekem csúszott ki a számon a kérdés: és ugyan ő kicsoda is? Jó, nem tartom magamat az irodalomban sem a naprakészség zsinórmértékének, de azért teljesen eltévedve sem vagyok, és mégsem mondott semmit a szerző neve. Amit első blikkre aztán tökéletesen összekevertem egy másik szerzőével.

Amikor annak utánanéztem, akkor jöttem rá a tévedésre. Majd rákerestem a jó névre, és nem volt egyetlen cím sem a listájában, ami bármit mondott volna, amire bárhonnan emlékeztem volna. Aztán megértettem, hogy nem annyira az íráskészségére válasz a Nobel-díja, hanem a származására, a sorsára és a témaválasztására.

Ami témát egyébként: a regény első alkalommal 1975-ben jelent meg. A szerző 2002-ben kapta meg a díjat. Ez volt az odaítélés indoka: „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben.” Wass Albert nem kapott Nobel-t mondjuk „Az Antikrisztus és a pásztorok”-ért... Jó, hagyjuk is... 

Néha azért rádöbbenek, hogy az igazán fontos könyvek végtelen listájában is van rengeteg, ami csakúgy nem csupán remekmű, hanem nagyon szórakoztató is. Hogy melyek ezek, csak a kísérletezés döntheti el. Puding, meg evés, tudod... De ennyit enni nem lehet! 

Aztán van a könyveknek egy még nagyobb csoportja: a roppant szórakoztató könyvek. Ebből is annyi, de mennyi van! 

Figyelj, ezt nem fogod elhinni! Három képet úgy három órája próbálok összehozni különféle MI-kkel. A Geminitől megtudtam, hogy a képgeneráló app gebinben dolgozik neki, nem ő alkot, csak az ő neve alatt fut a cucc. Mindhárom koncepciót tök bénán oldotta meg. Ahogyan az által ajánlott Canva vagy Bing Picture Creator is. De meguntam győködni őket, hogy a négy az alak nem három, és ha valaki szemben van velem, akkor az nincsen háttal, és ha egy helyben áll, akkor nem menekül... Ezért van, hogy kapod, amit kapsz, olyan képeket, amilyeneket, és el kell fogadnod, hogy van valami távoli közük Kim Stone második nyomozásához. 

Azokról a könyvekről, amik tulajdonképpen megszülettek, de a franc se tudja, tulajdonképpen minek, ne is beszéljünk! Elég nekünk a fenti két halmaz. 

Úgyse tudunk mindent elolvasni, ami bármelyik szempontból (fontos & szórakoztató is lényeges lenne, annyi idő az egész univerzumban nincsen! Részemről meg nem is lenne érdemes, mert művészi könnyedséggel tudok egyszer és mindörökre elfelejteni bármit, amit nézek, olvasok, hallgatok.

Erre mondja az én gonosz, de belátom, reális Szerelmetesfeleségtársam, hogy voltaképpen elég lenne nekem két könyvespolc, ahol minden műfajból lenne egy-egy könyv. Mert a változatosság gyönyörködtet. S mert körforgásban olvasnám mindig a könyvespolcokat, hiszen mire a kör elejére érek, már úgyis elfelejtettem, mit is mondott az ott tanyázó kötet. 

Az az igazi szeretet, hogy én még ezek után is teljes szívemből szeretem ezt a nőt! Csináld utánam, ha tudod! Csak ne ővele! 

De mi indokolja, hogy a könyvek óceánjának a krimitengerében bárki is ismeretlen vizekre evezzen? Úgy általában fogalmam sincsen.

Jómagam régen feladta hogy bármiféle rendszert alkossak magamnak: a tökéletes reménytelenséggel karöltött vakszerencse duójával választok olvasmányokat.

S lám, sok más, arra érdemessel együtt Marsons regénye, ezáltal sorozata is így került a kezembe. 

*

KRIMI. A KRIMI A SZÓRAKOZTATÓ KÖNYVEK HALMAZÁBA TARTOZIK. Ami tény, lássuk be, kicsit ellentmondásos: azzal szórakozunk, hogy ki milyen indokból hogyan szünteti meg az életet a másikban. Mert ha krimi, az halottat vagy halottakat jelent. Gyilkosságot/okat. Gyilkost. Meg valakit, aki kinyomozza, hogy a gyilkos hogyan, miért gyilkolt. 

Krimiből annyi van mint égen a csillag. A kriminek vannak külön galaxisai. Mint például a külön műfajjá érlelődő skandináv krimi. Vannak magánnyomingeres, vannak rendőrségi krimik. Agatha Cjristie óta tudjuk, hogy még csak magányomingernek sem kell lenni ahhoz, hogy a gyilkosok összerondítsák magukat: elég, ha egy békésen szemlélődő nagyika rájuk pislant, és olyan átlátszók lesznek mint a kirakatüveg. Hommage Miss Marple! 

Van urbankrimi, van vidéki krimi, van múltban játszódó kosztümös krimi és van a jövő sci-fi krimije. Meg ezer más. Van ilyen, van olyan, van mindenféle. De a lényeg: a krimik bűntetteit mindig kinyomozza valaki. S általában ez a valaki köti össze a sorozatok bűncselekményeit, hívják az összekötőt akár Maigret-nek, akár Derricknek, Colombo-nak, akár Hercule Poirot-nak, akár Philip Marlowe-nak, akár Perry Mason-nak, akár akárkinek. 

A helyzet az, hogy a krimikből általában nem a sztorira emlékszünk, hanem a jól kitalált főszereplőre.

Nagyon ritka az olyan krimi mint Agatha Chriesti Tíz kicsi négere vagy a Gyilkosság az Orient expersszen. Ez a két történet messze kiemelkedik a krimiirodalom számtalanságából.

Egyfelől mert a gyilkosságai messze nem szokványosak. Másfelől mert egyfajta társadalmi igényre, problémára reagál mindkettő. Harmadrészt mert a meg/felodások körömfeketényit sem mondhatók tucatszerűnek.

De hasonló mód emlékezetes a Colombo filmsorozatnak az a része, amikor a kutyák a telefonban hallott jelszóra (Rózsabimbó!) gyilkoltak. Ember nincsen, aki látta a sorozatot és ne emlékezne erre. És konkrét történetre jobbára másra se. Ja, de, a filmszalagba bevágott, egy kockányi inger, ami inni küldte a jövendő áldozatot, hogy ivás közben meggyilkoltathassék. 

*

ANGELA MARSONS SOROZATÁNAK A FŐSZEREPLŐJE EGY HARMINCAS HÖLGY. KIM STONE-NAK HÍVJÁK.  Kim rendőr. Felügyelő. Egy kis csoport főnöke. Akitől tartanak is a kollégái, de szeretik is őt. A felügyelőnő egyedül él. Illetve a kötet (az Ördögi játszmák) felétől egy kutyával. 

Kim magának való ember. Nem szereti az érintést. Éppen ezért megható, amikor a kutyát egy villanásnyi belső indíttatásból hazaviszi, és azonnal kétségbe is esik, hogy ezt ugyan mi a szent szarért csinálta, majd a kutya az ölébe törleszkedik (pedig neki is volt egy élete, ami egyáltalán nem a feltétlen bizalmat erősítette benne), és Kim önkéntelenül simogatni kezdi. Majd amikor rájön, mit csinál, elerednek a könnyei. Csakhogy Kim egyáltalán nem sírós fajta. A kutya neve Barney. 

Kim agya elképesztőn tisztán gondolkodik. Kim kiváló emberismerő, egy pillantásból komplett személyiségtérképek születnek benne, átlát összefüggéseket, kikövetkeztet eseményeket. Kim roppant intuitív. 

Kim egyáltalán nem könnyű ember. Alapállásban kőkemény. Még a kis csoport kiemelt tagjával, Bryant őrmesterrel is. Aki nagyon kedveli a főnökét. Ő az, aki a legtöbbet engedheti meg megának, de még neki is vigyáznia kell a megfogalmazásaira. 

Kimnek volt egy múltja, abban egy anyával, aki édesnek nem mondható, és a múltban volt egy ikeröccse, akit Kim nem tudott megvédeni... Ez a történet során rendkívül fontossá lesz. Az ez azt jelenti, hogy Kim életét meghatározza egy feldolgozatlan tragédia, egy halál, és egy elképesztő kapcsolat. (Mondjuk ennek a miértje, mármint, hogy miért történt úgy, ahogyan történt, megválaszolatlan maradt.) 

Viszont Kim nem pszichopata. Bár a gyanú nem csupán benne, hanem az olvasóban is felmerül, hogy ő is az. 

NÉHÁNY KISEBB-NAGYOBB TITOK,
AMIT A SZERZŐ MEGOSZT A TEREMTMÉNYÉRŐL. 

KIM STONE

  • Titokban fél a tűktől.

  • Kedvenc tévéműsora a Top Gear.

  • Lakókocsiban élne, ha lenne hely a motorjainak.

  • Inkább az ezüstöt szereti, mint az aranyat.

  • Soha nem járt a tengerparton.

  • Egy évig segédmotoros kerékpárt vezetett, mielőtt letette a vezetői vizsgát.

  • Bűnös örömként nézi a tárgyalótermi drámát, Judy bírót.

  • Rejtélyes sétákat tesz a csatorna vontatóútjain, hogy megnézze, hová mennek.

  • Utálja a nyilvános beszédet.

  • Tudja, hogy Bryant nélkül elveszne, de soha nem ismerné be.

*

MERT ANGELA MARSOSN SOROZATÁNAK A JELEN RÉSZÉBEN A FŐGONOSZ BIZONY PSZICHOPATA. S ez a főgonosz szintén nő. Ami egyensúlyba hoz mindent. Kicsit megriadtam, amikor az előszóban a szerző mindent köszönt a párjának, Julie-nak, és a könyve is főszereplője egy felügyelőnő. De szerencsére szó sincsen sem feminista, sem LMBTQ-propagandáról. S mondom, ennek ellensúlya a negatív főszereplő. 

Alexandra ​Thorne pszichiáter. Jól menő magánpraxist visz, önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézményben, cikkei jelennek meg szakmai lapokban, intelligens, vonzó; és olyan szabadságot teremt magának, amelyre mindig is vágyott. Egy tökéletes nő, egy tökéletes élet.

Egy napon azonban az egyik páciense gyilkosságot követ el, bosszút áll egy hajdani traumáért. Egy másik páciense majdnem agyonver egy férfit, aki csak megrázogatta, hogy felébressze. Mi történik dr. Thorne betegeivel, hogy ilyen erőszakos cselekményeket hajtanak végre? Mi zajlik egy-egy terápián? És mi lehet az orvos valódi szándéka? 

Kim Stone felügyelő hátborzongató ügybe csöppen, a megérzéseire hagyatkozva, mást lát ott, ahol a kollégái és a felettese csak a maszkot. Egyedül marad: a saját szakállára kezd nyomozni, de talán gyermekkora tragikus eseményei, veszélyes élete miatt egy okos és számító elme számára könnyű préda lehet…

– mondja a fülszöveg. Ami egyébként lefedi a valót. Mármint a regény valóját. 

Marsons, ahogy a könyv rövid bevezetőjében elmondja, két fő könyvet használt forrásként.

Az utóbbi figyelmeztetése, hogy a pszichopaták jellemzésének az olvasása közben meg ne próbáljuk a jellemzőket az ismerőseinkre vonatkoztatni. A figyelmeztetés tréfás. Olyan mint a példamese, amelyben nem volt szabad egy jutalom elnyerése érdekében a majomra gondolni, mert aki a majomra gondol, az nem nyeri el a jutalmat. Hehehe! 

Természetesen én is megtaláltam a magam személyes pszichopatáját. A különbség köztem és mindenki más között, hogy az én pszichopatám valóban az. Ez egészen biztos, hiszen minden kétséget kizárón, Hare ismérve alapján diagnosztizáltam. 

Azt a tényt viszont simán elhittem Hare-nak, hogy egyáltalán nem minden pszichopata járkál vértől csöpögő konyhakéssel a kezében a világban. A pszichopaták nagyon kis százaléka válik gyilkossá. Vagyis az, hogy a pszichopata szóról azonnal a Psycho Norman Bates-e vagy a Hannibal Lecter jut az eszünkbe, egyáltalán nem jogos. De azért mindig kellemes izgalmat jelent, ha azt halljuk, hogy egy alkotás negatív szereplője pszichopata. A hideg, okos érzelemmentesség, hiába az ellentmondás, mindig valami többletet jelent. 

Ráadásul Hannibal óta a pszichopata nagyjából egyet jelent a zseniálissal is. És olyan jó belelátni egy zseni agyába. Pláne, ha egy érzelemmentes, beteg állat. Mindnyájan imádunk biztonságos helyről katasztrófa kukkolni. És mi biztonságosabb az olvasókanapénál? Na, ugye! 

*

S EZZEL A LÉNYEGNÉL VAGYUNK. ITT VAN KÉT NŐ, EGYIK SEM EGÉSZSÉGES, viszont mindkettő felettébb zseniális. Csak az egyik így, a másik úgy.

  • A cihológus remekül tudja kezelni, manipulálni az embereket a maga magasabb céljai végett, és tökéletesen érzelmek nélkül kísérletezget velük.
  • A másik, a felügyelőnő pedig meglátja ott is az összefüggéseket, ahol senki más nem lát semmit sem. Neki vannak érzelmei, csak elfojtja, eltitkolja őket. 

Na, és akkor ez a két, így-úgy sérült, de egyaránt zseniális ember egymás elleni játszmába fog. Lássuk be, ez az azért nem pusztán egy szokásos, női cicaharc! Nyomoznak egymás után, kutatják a jelent, a múltat, iparkodnak kitalálni a másik következő lépését, a szándékait, és mindent megtesznek a másik kiiktatása érdekében. Csak a cihomókus iparkodása nyomán közben hullák maradnak, meg egy, Kimnek köszönhetőn félbeszakadt csecsemőgyilkosság.

Angela krimije nem csupán agytorna. Van benne jól elosztott akció is. Ha már unnánk az agyalást. 

Vagyis a két nő méltó és egyenlő ellenfele egymásnak. 

*

El nem tudom képzelni, hogy a sorozat többi része is ennyire jó legyen. Persze, mondom, belefogtam az első részbe, de vannak fenntartásaim. Majd meglátom. 

Mondjak valami rosszat is? Nem szívesen. De csak mert nagyon akarod. Két dolog van. Az egyik, hogy Marsons komplex sztorit tálal nekünk. Viszonylag sok szereplővel. Mondom, a memóriám nem csak nem a régi, pedig régen sem volt az igazi, de úgy tanulok mint az elefánt, tudod, aki nehezen tanul, de könnyen felejt. A komplexitás átka számomra: a sok név. Amely nevek azért jobbára nem fordulnak el minden oldalon. De ötven oldal után simán gondolkodnom kellett a ki kicsodán. Ez az egyik. 

A másik, de csak mert erőszakoskodsz, hogy neked negatívum kell: a történet vége. Nem, nem adok részleteket, bakker, egy krimiről van szó! De kicsit olyan deus es machina lett a feljegyzésekkel, meg a kihallgatott beszélgetéssel. Persze, történnek az életben véletlenek. (Ha én nem is hiszek bennük.) Csak valahogy... 

De mondom, ez a két fenntartás csak a fenntartás kedvéért van itt. Mert kierőszakoltad. Különben eszembe sem jutott volna idebiggyeszteni, mint a madzagra csomózott üres sörösdobozok a kocsi mögött. 

Ezt a két képet a seaart.ai készítette. Elsőre. És úgy néz ki, ahogyan elképzeltem. Hoppá!

General Press, Budapest, 2016, 364 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636439088 · Fordította: Imre Balázs

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 májusa, fizetés után két nappal, vasárnap. Megint sűrű volt a hét. Volt benne egy szervizelt kocsiért Szadára menés is, kicsit túlóráznom is kellett miatta. Nem tudom, hány év után. :-)

A hát csúcsa azért megint az unokázás volt. Lili talán most volt a legnyitottabb. Sőt, miután elmentem, Szami beszélt az anyjával, felvette a beszélgetést: Lili senkinek a nevét nem hajlandó kimondani, azon kívül, hogy Anya, Apa, Öcsike, Lilanagyi (az exem). A Papát aznap mondta ki első alkalommal. 

És simán elköszönt. Ahogy simán kézen fogott és vitt a játszószobába, ezt-azt mutogatni, együtt játszani. Alakul ez!

*

Mondtam már, hogy az Eloy legutolsó lemeze, az Echoes From the Past csuda jóra sikeredett. A hatására egy ideje csak Eloy-t hallgatok, visszafelé menve a diszkorgráfiájukban. Tök érdekes, hogy még soha nem jártak Magyarországon

Echoes From The Past

Dragonero & Conan, a barbár: Aquilonia ​ékkövei

Amikor két, egyébként jól kitalált figura egymás mellett harcolva kioltja a másikat

covers_886484.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpgÍrta:
 LUCA ENOCH 
 STEFANO VIETTI 

Rajzolta:
 LORENZO NUTI 

Van ennek a kötetnek egy, hm, a fene tudja, mije, előzetese, bevezetése, néhány oldalas próbakiadványa... Nem tudom, minek nevezzem. Már akkor sem tudtam, amikor megvettem és elolvastam. Egyszerűen nem tudtam vel mit kezdeni, és még most sem értem a koncepciót. 

Az értetlenkedésemet meg is írtam anno. 

Közben érkezett feloldás is a furcsa megoldásra: a sztori túl hosszú, nyomdai gubancot okozott. Nem értek hozzá, mindenesetre furcsa az szent! 

Amikor megjelent a teljes sztori erre sem csaptam le. Nem győzött meg az eleje. Nagyon nem. Nem árulok zsákbacicát: a teljes történet sem: látszik, hogy az alapötletet, hogy összehozzák a két fantasy sztárt, nem tudták igazi ötletekkel megtölteni az alkotók. Talán a színezés is ezért történt: legyen már azért valami plusz is benne! 

Mára már ismeretdús és felvilágosult vagyok: úgy két hónapja itthon voltam egy hetet, bekaptam én is az jó kis fosós-hányós akármit, és éppen a bekapás előtt voltam könyvtárban, ahonnan velem jött a vaskos Conan-sorozat első kötete. Elolvastam, alaposan megnézegettem, és meglehetősen untam. Ennek ellenére Szerelmetesfeleségtársam által, akinek el kellett ugrania a könyvtárba, amíg én nem tudtam ugrálni, egyszerre itthon lett a második kötet is. Amibe becsületesen bele is fogtam. Aztán abba hagytam. Rendre azon kaptam magamat, hogy olvasás, nézegetés közben egészen másfelé jár az eszme, egyáltalán nem figyelek oda arra, amit látok és olvasok, mert nem köt le. Úgy éreztem, rendre ugyanazt a történetet olvasom: Conan jön, rájön, hogy itt démoni szerzetek tombolnak, küzd, még többet küzd és Conan megy. 

Dragonero-sorozatról igen sokszor írtam. Felettébb kedvelem. Pedig, ahogyan minden egyes alkalommal leírtam, alapvetően nem szeretem a fantasykat. Tisztelet a minimális kiételnek. 

Most meglepődtem: azt hittem, egyetlen kivétellel mindegyik magyarul megjelent kötetről írtam már. És nem. Az egyetlen az Eredet, amit nem sikerült beszereznem. A többit olvastam, de nem is értem, hogy-hogy nincsen mindegyikről posztom... 

No, a lényeg akkor is az, hogy a Dragonero-nak nem csupán zseniálisan szép a grafikája, hanem van a sztorikban valami olyan plusz íz, amitől minden történet zamatossá válik. Akkori is, ha végső soron a főhős és a barátai, egy ork és egy koboldlány nem tesznek mást, csak túlvilági lényekkel küzdenek történetről történetre. De, látod, hiába ugyanaz az alaphelyzet mint a Conan-történetek esetében, azzal szemben ez meg tetszik! 

Minden bizonnyal azért, mert a főhős és a barátai emitt szimpatikusak. Conan meg egy unszimpatikus, faragatlan tuskó, aki jó célokért küzd ugyan a hihetetlen erejével, de egyébként semmi kedvelésre méltó nincsen benne. 

Na, és akkor ez a két főszereplő immeg együtt, vállvetve küzd az alvilági lények ellen ebben a „bombasztikus történetben”. Ez utóbbi nem az én kifejezésem, a bevezető kis füzetke reklámjában, beharangozásában szerepelt. Csak én most lenyúltam. 

*

Nos, a helyzet az, hogy a történet egyáltalán nem bombasztikus. Azt el lehet mondani róla, hogy csudaszépen rajzolt. Meg azt is, hogy bár valamelyest sablonos, de mégis viszonylag árnyalt Dragonero és Conan kapcsolata. Szó sincsen kölcsönös tiszteletről, még szimpátiiáról sem. Mindössze az érdek, a közös ellenség legyőzésének kénytelensége köti őket össze. S mivel harcosnak mindketten kiválóak, kölcsönösen elismerik egymás ezen képességeit. Ami valamelyes szimpátiát kialakít, előcsalogat közöttük. 

A helyzet az, hogy kb. egy hete olvastam, nézegettem a könyvet, de most utána kellett pislognom, mi is volt az alapsztori, honnan is indult a dupla főhősös kaland. Ennyire hagyott mély nyomokat bennem az olvasása. 

Nem tudom, láttál-e már olyan filmet, olvastál-e már olyan könyvet, amely annyira akciódús, hogy éppen attól válik unalmassá? Nekem a Mátrix filmsorozat harmadik része tipikusan ilyen. Az első rész zseniális volt, a második, (hogyan is kell közhelyesen jajdetréfásnak lenni?) elment szódával, a harmadik gyalázatosan vacak, unalmas és semmitmondó lett. Nem látványilag, hanem az rettentően ütős elsőhöz képest. Simán elaludtam rajta. De tényleg. Másodszori nézésre kényszerítettem magamat, de kár volt. 

Na, valami ilyesmi történik itt is. Dragonero és Conan duó-sztorijában is. Összejönnek, elindulnak, meg nem állnak, kaland kaland hátán, akció, akció hátán, támadja őket sárkány, repülő minisárkányok raja, ilyen csúfságok, olyan démoniságok, és ők hol Conan nyers erejével, hol Dragonero sárkáynvére általi machinációval, de mindkettőjük fegyverforgatási képességével mindig felülkerekednek mindenen és mindenkin. 

A baj az, hogy Dragonero és Conan alakja ahelyett, hogy erősítené a másikat, valahogy kölcsönösen elerőtleníti. A konfliktusok is olyan kis nyögvenyelős, kényszer-konfliktus. Conan még csak-csak megfelel önmagának, de ami a Dragonero-sztorikban erősség, fantázia, érdekesség és bravúr, az itt elvész, de inkább meg sem jelenik. Annyira nem, hogy még ezt az értékelést se nagyon volt kedvem írni, pedig ilyen nem nagyon fordult még elő a bloggerségem (na, ezt a szót se írtam le eddig, és nem is nagyon fogod többet látni!) során. 

Úgy fest, ha Dragonero fúzionál, valahogy ki is herélődik mindaz, ami egyébként szuperjó benne. Volt egy kötetecske, amiben Darkwoodba, Zagor birodalmába tett kiutazást, hát... 

Ja, és azért drukkoltam nagyon ennek a kötetnek, mert momentán úgy fest, magyarul ez volt a Dragonero hattyúdala, sajnos a Frike Comicsnak annyira nem volt nyereséges a sorozat kiadása, hogy még csak rentábilis sem lett. Érthetetlen. És főleg nagyon nagy kár! :-(

*

Majd elfelejtettem, pedig mert képregényről van szó, azért nagyon nem mellékes: a rajzok teljesen rendben vannak a maguk nemében. De ezt menet közben magad is konstatálhattad. 

 Frike Comics, 2024, 172 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891755 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 áprilisának a vége. Vasárnap. Szerelmetesfeleségtársam úszni ment. Én, naná, nem. Csak a kádba. Csobbanni. Ő a Hajós Alfrédba. Érdekes, én mondtam neki, mi hol van merre, mert még nem járt ott. Ő, a vénuszi szarvasbéka, nem járt a Margitszigeti Sportban! Ezt add össze!

Szóval ő a medencébe mozogni, én a kádba, ejtőzni. Olvasni. Zenét hallgatni. (Tényleg, immeg miért nem szól?) Amíg szólt, addig Andreas Vollenweider „Slow Flow /Dancer.”

*

Tegnap este láttunk egy kis limonádét: „Álomlista” a címe. Nem Bakancs-. De a lényege ugyanaz. Most, a kádban ülve elgondolkodtam, ugyan mi a saját álomlistám? Mit tennék, ha nem félnék? Mondjuk azt nem tudom. De hogy miről álmodom, azt igen... Gyorsan össze is írtam a Szerelmetesfeleségtársamtól kapott kis romantikus, bőrszalagos, kulcsos-könyvbe, amibe a húdefontosgondolatokat írom. Meg befotóztam a naplómba is. (Azt olvastam, hogy a napló női műfaj. De hát a kapcsolatunkban úgyis én vagyok a nő: én keresem kettőnk közül a pénzt, ő termeli, én vagyok aki jobban vágyom az érzelmekre, ő az, aki racionálisabb, és így tovább. 

*

Hathónapos Dani unokám egy hét alatt kúszni kezdett, felült és felállt. Ha ez így folytatódik, három nemben fog úszni, aztán víz alatt a La Manche csatornát, majd repülni is fog. :-D 

 

Zagor: Rejtélyes ​lápvidék (Zagor 4.)

A karmos, gonoszokat belező lápi tündér esete a kőbaltás revolver-Tarzannal

covers_829113.jpgmoha_olvaso_naploja_logo_4.jpg  ÍRTA : 
ANTONIO ZAMBERLETTI
  RAJZOLTA:

ALESSANDRO CHIAROLLA

Zagor a Sergio Bonelli Editore 1961 óta folyamatosan megjelenő sorozata. Vagyis hatvan éve a piacon van, és eddig 650–700 kötete jelent meg. Nem semmi! 

Viszonylag pozitívan elfogult vagyok a Bonelli dolgaival. Bár simán elismerem, ha valami nem tetszik.

Zagor egyáltalán nm fogott meg. Valahogy képtelennek találom az alaptörténetét: a Vadnyugaton él egy pasas, aki egy piros, ujjatlan pólóban mászkál, a pólóra sárga körbe fekete madár van szitanyomva. Amitől, hozzáadva a sérója dizájnját is, úgy fest mint egy proto-Superman. Csak Zagor nem hordja kívül az alsónacijt. 

A pasasnak van ugyan pisztolya, használni sem rest, de az alapfelszerelésének elsősorbani integráns része egy KŐBALTA.. Ez az első pillanattal permanens WTF-érzést okozott/okoz nálam. A coltok idején és birodalmában még ha egy szamurájkard, vagy egy speciálisan élezett szekerce lenne... De kőbalta? S nem volt még egyetlen rész sem, ahol a kőbalta valami hűdebaxottulspeckósan pont oda illett, és mással szinte megoldhatatlan lett volna a feladat, amit a kőbalta simán megoldott. Pedig már két könyvön túl vagyok, ami Zagor volt.

De egyik sem győzött meg igazán. Nincs is belőlük a polcomon.

Most meg pozitívan csalódtam. 

Zagor 1. – A mélység istene
Zagor 3. – Darkwoodi történetek 

A fentiek miatt tehát amikor a könyvtár képregényes polcán ráleltem erre a lápos Zagor-sztorira, akkor sem voltam túl lelkes, mindössze kicsit örvendtem, hogy ismét tehetek egy kísérletet. Ezért azonnal, bár valamelyest fanyalogva tettem a már kiválasztott Istenország tetejére, hogy, na, ingyér van, és azért Bonelliről van szó, ismerkedjünk hát! 

Máris mondom a lényeget: ez a Zagor-epizód tetszett. Nem fanyalogtam egy pillanatig sem. Na, jó, egyetlen ponton, amikor tudatosítottam, hogy Zagornak van némi genetikus rokonsága Greystoke lordjának őserdőben, majmok által nevet utódjával is: Zagor majdnem olyan ügyesen közlekedik liánokon, a faágak között, akár Tarzan, a majomember.

Jelzem, a kőbalta ebben a kétszáz oldalban is mindössze egy alkalommal került homloktérbe. :-P

MI TÖRTÉNIK A LÁPON?

De miről is van szó ebben a részben?

Az események láncolatát a jók oldaláról Poe indítja el. Poe újságíró és szépíró. Eddig meg voltam arról győződve, hogy Poe csak hasonlít Poe-ra, de ebben a részben arról van szó, hogy Poe, az újságíró tökéletesen azonos Edgar Allen-nel, tudod, a Morgeu utcai kettős gyilkosságos, meg a hordó amontiladdo-s, meg a hollós Poe-val.

Eddig valahogy az volt bennem, hogy csak a külső hasonlóság tette az újságírót Poe-vá. Erre immeg mit látnak olvasó és képnézegető szemeim? 

Szóval Poe utána indul egy érdekes történetnek: évekkel ezelőtt eltűnt egy a láposban egy őrjárat. Kompletten. Mi, beavatott olvasók tudjuk, hogy valami történt velük, mert olvastuk-láttuk az előzményeket. Az őrjárat vezetője indiángyűlölő. Amikor járőrözés közben belefutnak egy kis indián csapatba, úgy gondolja, itt az idő egy kis vidám gyilkolászásra. Nosza! 

Amikor azonban egy vezető egy menekülő indiánlány nyomába ered, az egyik embere megmenti a lányt. És akkor történik valami a csapattal: mi csak tágra meredt, iszonyattal telt szemeket látunk... 

Poe úgy gondolja, a sztori megér egy kis utánajárást. Van ebben a sztoriban valami, amihez ő egyedül kevés. Ír is Zagornak, aki Chiko-val, állandó barátjával útra is kell. Pont jókor érkeznek a láp melletti kisvárosba: egy kis csapat gazember éppen beleköt egy idős indiánba és egy indiánlányba. Zagor szétcsap közöttük, megmenti a két indiánt. 

És benne is vagyunk a dolgok sűrejében! 

A gazemberek egy helyi hatalmasság emberei. A helyi hatalmasság gazember, fegyvertolvaj. S mert egy kisfiú teljesen életlenül szemtanúja amint a lopott fegyvereket egy a sűrű által titkossá tett barlangból hajóra pakolják. Észreveszik a fiút, rá is lőnek, ne maradjon szemtanú, de a gyerek bemenekül a sűrűbe. És eltűnik. Esélyes, hogy elnyelte a láp, de gazemberék biztosra akarnak menni. 

A fiú azonban Zagor kis lápfelfedező csapatához tartozott, és Zagor magától értetődőn nem hagyja annyiban a dolgot: gyerekkeresőbe indul. Mit sem tudva a fegyvertolvajok jelenlétéről és céljairól. Vagyis jön kaland, üldözés, harc, halál, megkönnyebbülés. 

A borító ellenben félrevezető. A faágon guggoló rémség a történetben nem rémség, hanem egy csodaszép, tetőtől talpig csak a hosszú hajába öltözött tündér. Az igaz viszont, hogy az arra érdemeseket simán felnyitja a karmos kis kacsójával hosszában. De ezt ki kell érdemelni, nem bánt mindenkit. 

A LÁTSZAT

Mármint amit nézni lehet a kötetben a szövegen túl. Ezerszer leírtam: a Bonelli kiadványok kinézete, legalábbis ami a belső tükröt illeti, franchise-szerű. Ugyan minden grafikus egyéni stílusban alkot, de a Bonellinél kötelező realisztikusnak lenni. Ahogy a történet is szigorúan képkockákra bontva halad előre. Nem, nem minden képregényben van ez így, van ahol, mittomén, egy háttérképen van több képkocka szétszórva, van, ahol duplaképes oldalak is vannak, van ahol a képkockák mérete tökéletesen eltérő, stb., stb. A Bonelli sztorik két képkocka mérettel dolgoznak: négyzetrács és két négyzetrácsnyi. Slussz! 

Mindkét jellemző jellemző a Zagorra is. Csak semmi meglepetés! Ezáltal viszont tutire nem tévedünk el az olvasásban, és az is tuti, hogy minden teljesen életszerű, amit látunk. Tetszetős az egész, ahogy van, de most nem maradt semmi olyan látvány, ami tartósan megragadott és vissza kellett térnem nézegetni a rajzot. Csak az egész jó. Egy tökéletes, bár nem átütő erejű mestermunka. 

Anagram Comics, 2023, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947315 · Fordította: Pócza Lilla

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 májusának a fizetésnapja felé vonszolódva. Négynapos volt a hétvége a május elseje miatt, az előtte való héten szintén. Meg lehet szokni. Egy alkalommal felvettem az Olajág legfőbb vezetőjének, hogy mi lenne, ha áttérnék a kétnapos munkahétre, de persze abban a pillanatban a fizetést is meg kellene duplázni, hiszen a több szabadidő több költséggel jár. Hát, nem volt igazán lelkes, nézett rám, ahogyan a hülyére szoktak, és érdekes módon semmi lelkesedést sem mutatott. :-D Aztán felfogta, hogy nem hülye lettem, csak tréfás. 

De a négy napos hétvége után ma mindenki vonszolta magát. Mondom én, az ideális a két napos lenne! :-D

Tudósok ​Isten nyomában – Hitvalló gondolatok a modern természettudomány meghatározó alakjaitól

Ennyi ostoba, megtévesztett tudós nem létezhet a Földön! Itt valami másról van szó!

tudosok_isten_nyomaban.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

   Gyűjtötte, fordította és szerkesztette:   
ANDICS ÁRPÁD, MIHÁLY ANDRÁS, ILLE JÓZSEF, SZÖLŐSI GYÖRGY, SCHEFFLER TIBOR, CHRISTIAN AUREL ALBERT

Utálom a reklámokat. A hirdetésekkel nincsen bajom. A reklám tolakszik, tukmál, eltakar, befed, hazudik és manipulál. A hirdetés csak elmondja, hogy van itt valami, ami érdekelhet, ha figyelemre méltatod. 

Egy hirdetés szólt, hogy van egy kedvezményes könyvcsomag a hit és a tudomány kapcsolatáról. Ezt a megkapó borítójú könyvet is abban a csomagban ajánlották. Ahogy szoktam, felírtam a telefonos, digitális post it-jeinek a megfelelőjére, hogy a könyvtárban majd utána nézhessek. Megvolt, bent volt, így itthon van. 

Nem mellesleg el is olvastam. Immeg írok róla. Nem lesz hosszú, majd meglátod, miért. Még a bevezetésem is rövidebb a szokottnál, mert már véget is ért. Na, ugye! :-D

PROBLÉMAFELVETÉS

A köztudatban úgy él, hogy a tudomány és a vallás összeegyeztethetetlen. Mert ott van, tudom is én, a Galilei-per, amelynél mi sem bizonyítja ékesebben, hogy a vallás tűzzel-vassal üldözi mindazt, ami arra világít rá, hogy mekkora marhaság a Biblia. 

Ja, bár Gallei simán túlélte az üldöztetését, na, de akkor Giordano Bruno? A máglyájával? Csak azért, mert azt mondta, hogy a világunk heliocentrikus, és a Föld kering a Nap körül! Szóval az egyház mindig jócskán le van maradva a tudományos eredmények mögött, és csak akkor hajlandó belátni a tévedéseit, feladni a kőkorszaki nézeteit, ha már annyira a sarokba szorult, hogy nem végképp tud mást tenni. 

Amikor a tudomány és az egyház viszonyának a firtatása szóba kerül, az egyházon jobbára a katolikus egyházat értjük. Azért, mert főleg a katolikus egyháznak volt világi hatalma is arra, hogy az akaratát érvényesítse.

Persze ez például Kálvint nem akadályozta meg abban, hogy az ellenfeleit, ellenségeit kivégeztesse. Legalábbis sokan úgy tartják, a keze benne volt több kivégzésben is. Dokumentáltan ugyan egyetlen egy bizonyított esett, Szervét Mihály kivégzése köthető csak őhozzá.

S mert a katolikus egyház esetében tűnik tökéletesen egyértelműnek a vallás tudomány utáni kényszerű ténfergése. 

A Katolikus Egyházat ért vádak közül több is olyan, mint az elhíresült példamondat a fosztogatás és az osztogatás felcseréléséről. Könyvek is jelentek meg erről. 

A MENNYISÉGHATÁROZÓ KÉRDÉSE

Lehet, nagyon egyszerű elme vagyok, de engem leginkább egy gyűjteményes oldal győzött meg annak a vádnak a sületlenségéről, hogy a vallás (s még mindig a katolikus egyházat értve ezalatt) tudományellenes lenne. A Depositum nevű, katolikus hitvédelmi oldalnak ez az lapja azokat  a tudósokat gyűjtötte csokorba, akik hitvalló katolikusok voltak.

Amikor első alkalommal ezen az oldalon találtama magamat, körülnéztem és elképedtem. Tudtam ugyan addig is, hogy voltak katolikus tudósok a történelemben (gyárilag Bruno is domonkos rendi szerzetes volt), de azt hogy ENNYIEN voltak, álmomban sem gondoltam volna. El sem kezdem megszámolni, hányan voltak/vannak.

Tulajdonképpen a Depositum gyűjteménye önmagában is döntő érv, ha a kereszténység tudományellenessége kerül szóba. Mert ez a lista egyértelműen megmutatja mennyire ostoba és/vagy rosszindulatú ez a vád. 

Arról nem beszélve, hogy a tudománnyal, a kereszténység és a tudomány kapcsolatát firtató, pozitív mivoltát alátámasztó, keresztény tudósok által írt könyvekkel mára már Dunát lehet rekeszteni. 

Arról meg pláne nem beszélve, hogy ha a vallás alatt nem csupán a kereszténységet, hanem általában az Isten létébe vetett hitet értjük, akkor ez a szám nagyságrendekkel nagyobb. Tehát ugyancsak Hosszan lehetne sorolni a hívő tudósok neveit. Amit én most nem fogok megtenni.

De ha csak a jelen könyvben bemutatott tudósok számát veszem alapul, akkor is leszögezhető, hogy nem lehet hogy ennyi hülye egybehangzóan ostoba tudós létezzen! 

Azzal együtt valaminek az igaz voltát természetesen nem a mellette voksolók száma dönti el!  Sehol és semmiben. Mert, ugye az újkori mondás azt tartja: 

EGYÉL TEHÉNSZART!

TÖBB TRILLIÓ LÉGY NEM TÉVEDHET!

Ha egy netes keresőbe beütöd a mondást, észreveheted, hogy a találatokban a legyek létszáma nagy eltérést mutat. Sok esetben milliós nagyságrendbe helyezik őket. A józanabb megfontolások már milliárdos példányszámról beszélnek. Gemini nevű MI-haverral úgy kalkuláltuk, hogy a milliárdos nagyságrend  sem megfelelő, tekintve a Föld nagyságát, a légyfajok számát szaporodásának az időegyütthatóját és a letett lárvák számát. Az sem érv, hogy nem minden kikelt légy eszik tehénszart, hiszen a tehenek száma viszont drasztikusan lecsökkent. Azért nem érv a tehénszám csökkenése, mert így bár nem jut el minden légy a tehénszar-evés fenséges élvezetéhez, de légy létükből fakadón potenciálisan ezeknek a példányoknak is a kulinaritás csúcsát jelentené egy nagy kupac, testmeleg marhavégtermék. 

Ha a számháborúnak jelentősége lenne, akkor manapság mind általában a vallásról, mind specifikusan a kereszténységről csont nélkül kijelenthetjük, hogy úgy blődség, ahogyan van. Mondom, ha csupán a számokat néznénk.

tudosok_isten_nyomaban_01.jpg

E remekművet a Gemini követte el. Jelenleg az ő (ő? hm...) segítségét veszem leginkább igénybe.

KICSODÁK A KÖNYVBE-VÁLASZTOTTAK?

Na, de mennyi és milyen minőségű is az annyi, kik is szerepelnek a könyvben?

Mondjuk ha erősen foghíjas is, mégis tekintélyes ez a lista!

A KÖNYV ÉRVELÉSE AVAGY MENNYIT ÉR A TEKINTÉLY? 

Na, most a helyzet az, hogy a kötetecske (mert meglepően apró és vékonyka kiadványról van szó) hihetetlen nagyvonalúsággal nem indokol és nem érvel. 

Igazából még problémát sem vet fel, tehát el sem mondja, nem támasztja alá a saját létezésének a létjogosultságát. „Összeállításunk azért született, mert... Tovább, a célunk az vele, hogy...”  Semmi ilyesmi nincsen benne. Szerkesztők minden bizonnyal abból indultak ki, hogy az indokot és okot úgyis mindenki ismeri, a citált tudósok neve és a pár idézetük úgyis mindent elmond. Hát hmmm... 

A lista egyik tagja, Francis S. Collins írt egy könyvet, amelynek Isten ábécéje a címe. Anno Írtam egy bejegyzést a könyvről. Ebből a bejegyzésből önidézek most.. 

A vallás viszonylagos reneszánsza miatt az agnosztikosuk és az ateisták is újra meg újra felfrissíthetik a munícióikat.

Van egy egykori hittestvérem, ő agnosztikusnak vallja magát, de valójában vérateista, vallásellenes aforizmákat posztol és készített egy blogot, hogy bebizonyítsa, Jézus nem volt történelmi személy.

Az egyik aforizmája úgy szólt, ahogyan az alábbi  képen látod.

opcs_idezet.jpg

Nem tudom, le kell-e fordítanom vagy érted, mit is kérdőjelez meg a mondat? Biztos, ami biztos: ha valaki kellő nyitottsággal (értsd: ateista megközelítéssel) vizsgálja mélyen és átfogón a legfontosabb, legmodernebb tudományos eredményeket, egészen biztos, hogy hátat fordít a kereszténységnek.

Az aforizma (vagy mi?) alatti beszélgetéshez hozzászóltam: felhívtam afigyelmét arra, hogy hát bizony vannak keresztény tudósok. A mondat szerzője sommásan csak annyit reagált, hogy: „Sorolhatsz neveket, de ha egy kicsit mélyebben megvizsgáljuk őket, akkor a két vonás közül az egyik érvényesül – vagy nincs átfogó tudományos ismeretük vagy csak látszat-kultúrkeresztények – erős érvek szólnak azon személyek esetében is, akiket felsoroltál. Tehát, az állitásom helyes!” 

Már akkor gondolkodtam rajta, hogy mekkora bátorság kell laikusként mások tudományos ismeretének és hitének a megítéléséhez, de hamarosan érkezett egy újabb, hasonló mémaforizma. Az meg így festett:

collin_pocs_2.jpg

És ezen gondolatok hátterén immár mélyen eltűnődhetünk, Francis S. Collins melyik kukába való: a vacak keresztény, vagy a még vacakabb tudós kukájába?

Mondjuk most, hogy idéztem saját az egykori vitapartneremet és saját magamat, szembesültem azzal, hogy az idézetem következetesen a kereszténységről beszél. Viszont azt senki nem mondta, állította, hogy a Tudósok ​Isten nyomában tudósai keresztények lennének. Mert az Istenben való hit egyik oldalról nem jelent azonnal kereszténységet. Aki Istenben hisz, az nem feltétlenül Biblia-olvasó, Krisztus hívő, misére, Isten-tiszteletre járó  ember. Másfelől azt sem jelenti, hogy aki hisz Istenben, az azonnal evolúció-elvető kreacionistává válik. 

Vagyis tulajdonképpen bizonyos szempontból újra kell értelmeznem egykori ismerősöm szavait. Igaz, a reakciói teljesen megfeleltek az én egykori félreértelmezésemnek. :-D 

Egy dolog azonban ha nem is teljesen és tökéletesen bizonyos, de nagyon valószínű: egy állítás igazságát soha nem az dönti el, ki támogatja és hányan vannak, akik támogatják (nesze neked demokrácia!). 

tudosok_isten_nyomaban_01.jpeg

Ezen a ponton köszön vissza leginkább, hogy a könyvecske nem magyaráz, nem érvel, nem indokol, csak tekintélyes nevek gondolatait sorolja fel. Gondolom azért, hogy töprengjen a nyájas olvasó: ha ekkora tekintélyek mondják ezt, akkor nem lehet hülyeség! Ami egyik oldalról igaz. A másik oldalról meg egy alapvető vitahiba. Mármint a tekintélyre hivatkozás. Mert semminek sem adja meg az igazság-súlyát, hogy ki vallja a magáénak. Maximum nyomatékosíthatja. Vagyis a könyvecskénk semmiképpen sem bizonyíték, maximum alátámasztás. 

Ha lenne egy átgondolt, szókimondó összefoglalás a csak balkézzel megírt ajánlás helyett, abban tisztázni lehetne, hogy a cél semmiképpen sem az, hogy kedves olvasó, ha XY ebben hisz, hogy jössz te ahhoz, hogy ne higgy? 

De akkor mi? Hát mi: az alternatíva ajánlás, hogy így is lehet. Rámutatni arra, hogy az ezerrel nyomott ateizmuson és a politikai kereszténységen túl van, aki komolyan veszi a vallás igaz voltának, Isten létezésének a lehetőségét. 

SZERKEZET

Mármint az egyes fejezeteké. Minden, a fent felsorolt listában szereplő tudósról kapunk egy rövid, egy-két mondatos bemutatást. A bemutatás után elolvashatunk négy-öt gondolatot tőlük, majd egy részletesebb életrajzban köthetünk velünk mélyebb ismerettséget. 

Hát, ennyi. 

ÖSSZHATÁS

Olyan nem is tudom... Mondanám, hogy nem bántom, mert a mi kutyánk kölyke. Ha már világnézetileg egy oldalról szemléljük a világot. És való, ami nem hamis, bántani nem akarnám. Csak éppen dicsérni sem nagyon tudom. 

Azért nem, mert aki nincsen képben és a kezébe veszi, oké, elolvashatja pár tudós jónéhány gondolatát arról, hogy elképzelhetőnek, sőt, valószínűnek tartják, hogy mindaz, ami létezik nem lehet a véletlen műve, kellett hozzá valami indító, összefogó, rendszerező intelligencia, hogy a világ és benne mi létezhessünk. 

De ugyan mi következik abból, hogy mondjuk Paul Davies hisz abban, hogy létezhet valamiféle kozmikus erő a világegyetemben, amit akár hívhatunk istennek is? Következik belőle egyáltalán valami? Csókay András konkrét kereszténységéből már több minden fakadhat, de vajon a ma szekularizált embere tudja, hogy mi minden? És képes levonni a következtetést? Vannak kétségeim... 

S ez az, amiért a könyv egész koncepciójával, és főleg a megvalósításával fenntartásaim vannak. Azt már csak csendben suttogom hozzá az eddigiekhez, hogy talán ütősebb lett volna csak 19–21. századi tudósokkal foglalkozni. Náluk kevésbé állna meg az a vád, hogy a hitük semmi más, mint mindössze a korszellem nyomása. 

Így valahogy, feleim... Viszont a kötetecske borítója nagyon tetszik. 

Casparus, Budapest, 2023, 144 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155835476

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 májusának első hétvégéje, anyák napja.

Nekem ötvenegy éve nincsen anyukám.

Anno, vagy tizenöt éve írtam róla egy kis valamit magamnak. Most, ma, anyák napján megmutatom. Itt elolvashatod. 

Pár hete egy szombat délelőtt főzőcskéztem itthon. Korált hallgattam, többek között az „Anyám vígasztalj engem”-et. Valamiért be kellett mennem a szobába Szerelmetesfeleségtársamhoz, aki ott dolgozott mint MartAssist. Meséltem neki, hogy milyen hatással van rám ez a dal. És miközben meséltem, egyszerre csak rám szakadt a felismerés, hogy de hiszen ha igaz mindaz, amiben hiszek, akkor Anyu és én még fogunk találkozni. És ettől a rám szakadt felismeréstől, az örömtől, szégyen, nem szégyen, nagyon sírnom kellett a megdöbbent feleségem vállán. Láthatom még Anyut, átölelhetem, hozzá bújhatok, hallhatom a hangját! 

És írom mindezt egy tudományról szóló könyv alá... 

Donny Cates – Geoff Shaw: Istenország

Tulajdonképpen egy King vagy Hill-féle marhaság, de roppant szórakoztató

covers_800128.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Végre, gondoltam magamban a könyvtárban, a képregényes polc előtt állva, egy olyan képregény, ami nem szuperhősös, elfogadhatók a rajzai, gyere velem, kisbarátom, meglátjuk, milyen vagy közelről! Ezt akkor gondoltam, amikor a minden szempontból tökéletesen idegen kötetet, ezt a kötet, amiről szó van, a kezembe vettem. Elve szimpatikus volt, hogy az Isten szó ott van a címében. (Utólag: semmit nem jelentett, nem úgy Isten, hanem csak így: isten. Istenek. Vagyis gagyi mindenhatók.)

Amikor itthon kipakoltam az aznapi zsákmányt,az a könyv Szerelmetesfeleségtársamnak is feltűnt.
– De szép a borítója!

Igaz, nem közelről nézte, és egyre többször látom már szemüvegben. 

Sok mindent hoztam a könyvtárból, Bonellis képregényeket is (Zagort, amit nem szeretek annyira, nem szoktam megvenni, és a Dragonero & Conan-t. A Dragonero-t nagyon szeretem, sírtam, hogy a kiadását be kellett fejezni itthon, de ennek a Conanos verziónak a nem is tudom, sample-kiadványa, vagy hogy nevezzem, nem tetszett.

Eleve nem kedvelem a kutyvalékos, főhősös történeteket, Valaki & Akárkil, Akárki vs. Valaki. Általában felületesek és semmitmondók a történetek, csak a főhősök népszerűségére, ismertségére építenek. Na, meg jött velem C. S. Lewis, meg egy könyvecske a tudósok és Isten viszonyáról.

Meg Mlodinow könyve a véletlenekről. (Hogyne jött volna? Azzal a sztorival kezdődik, hogy egy spanyol pasas valami qva nagy pénzt egyetlen számmal, a 48-al. Elmagyarázta, hogy ez véletlen, hanem csoda: egy hátig mindennap benne volt az álmában a 7-es szám. Mindennap, tehát hétszer. És 7x7 az 48. Tehát megtette a 48-at. Balfaxok szerencséje...) Na, és ezekből SzFT ezt az Istenország-ot bírta észre venni. 

Mondjuk én is ezt vettem elsőnek a kezembe a könyvtári ragadományból. Még nem tudom, lehet, a bejegyzés végére kiderül, mi is a véleményem róla. Tehát tulajdonképpen ez egy terápiás írás önnön véleményem kiderítésére. 

A szerzők neve nekem semmit nem mond. Nem büszke vagyok a tájékozatlanságomra, csak tényt szögezek le. A fülszöveg árulta el, hogy Donny Cates nevéhez olyan képregények kötődnek mint a Thanos győz, Az Ezüst Utazó: Feketeség, A Galaxis Őrzői. Nekem ebből a második és a negyedik mond valamit. De nem olyat, amire különösebben rámozdulnék. Viszont azt elárulja, hogy a maga műfajában nem kispályás a koma. De még ezekre a címekre sem mozdult meg bennem a vészcsengő. Szerencsére. Mert akkor visszatettem volna kötetet a könyvtári polc megfelelő helyére. Ráadásul borítón elején, hátulján, a gerincén, a kolofon környékén sehol sem láttam a Marvel nevét. Ha látom, hát megint csak tutira  ottmarad a cucc a polcon. Veszítettem volna vele.  

Valószínűleg azért nem kelt életre bennem a riasztórendszer, mert elvitte a figyelmemet a fülszövegben ismertetett rövid tartalom. 

Ne ​szépítsük: Emmett Quinlan mindenkinek púp a hátán. A lerobbant, demens öregember hiányzó emlékeit agresszióval pótolja, erőszakos kitörései pedig nem csak szerettei, de a helyi rendőrök életét is megkeserítik.

Azonban amikor fia hazatér a családjával egy újabb roham miatt, tornádó csap le a házra, amiből kő kövön nem marad. Emmett viszont gyógyultan lép elő a romok közül – egy gigászi beszélő karddal a kezében. A család öröme azonban rövid életű: a penge varázslatosnak tűnő hatalma ugyan visszaadja Emmett elvesztett emlékeit és egészségét, ám mellette rettenetes, túlvilági lényeket is maga után csal Texasba, amelyekkel csak ő küzdhet meg.

Ugyanis egy távoli csillag sötétlő hullája körül keringő világ romjain uralkodik a kard eredeti, isteni hatalmú tulajdonosa, aki növekvő haraggal várja a pillanatot, hogy visszakapja azt, ami az övé.

És a fülszöveg nem lacafacázik: a történet tényleg erről szól. És most elbizonytalanodtam. Mert igazából nem tudom, mit fogok róla írni a továbbiakban. Van egy-két gondolatom, de a szokásos bejegyzés hosszomat azzal egy-kettővel nem fogom elérni, mert elég tömör, következmények és további gondolatok nélküli gondolatok. 

Az Istenország ugyanis nem gondolatgazdag mű. Csak roppant ötletes, néhol tréfás, nagyon amerikai, kicsit kifordított szuperhős történet. Ám amikor azt állítom, nem gondolatgazdag, akkor ezzel azt nem mondom, hogy a szereplői ábrázolása mellőz minden és bármilyen mélységet. Mert ez utóbbi nem igaz.  

Figyelj csak, kimaradt a fülszövegből, hogy Emmetnek esze ágában se lenne küzdögetni mindenféle galaktikus démonok ellen, ha 

  • zsarolási alapként el nem rabolnák az unokáját, a fia kislányát
  • nem rettegne attól, hogy a dumáló kard nélkül visszatottyanna az agresszív ostobaságba, az emléknélküliségbe, amiben még az unoka is ellenség, és ahol a meghalt feleségére sem emlékszik

Vagyis meglepő, de az abszolút blőd sztoriban a főhősnek van hihető belső indítéka. Sőt, megható, ezáltal megkapó indítéka. Ráadásul Emmettnek még van jelleme is. Mi több, a csudamarha történetben a fiával és a menyével való kapcsolata is árnyalt, sokrétű, valóságos.

Nocsak! Ugyancsak figyelemre méltó! 

*

A beszélő kard ötlete bár úgy baromság, ahogy van, mégis ötletes. Persze Pretchett ezer lábú bőröndje után miért lepődnénk meg bármin is? 

A kardnak természetesen neve is van, Valofaxnak hívják. De ez csak az egyik neve. A sok közül az egyik így fest: Excalibur. Vagyis Valofax tulajdonképpen minden kardok legkardabbja. 

 A képregény végéig nem tudtam eldönteni, a szerzők komolyan gondolták-e ezt az egészet, vagy egy jól sikerült gegnek. A kard mitologikus, emelkedett, patetikus komolykodásait Emmett teljesen és tökéletesen hétköznapi benyögéseit.röhögéssé konvertálják.

Csak tájékozódási pontként: ebben a pillanatban, a hajnali kávé utolsó kortyai előtt fejeztem be a Dragonero különszámát, amiben Connanal karöltve kényszerül sárkány- és démonölőbe menni. Hihetetlenül rossz lett ez a képregény. Valami marha nagyot akartak az alkotók, ha már összehozták a két fantasy-hőst. De a marha nagy egyszerűen unalmas és árasztja az izzadtságszagot. A panelek, amelyekből épül végtelenül elhasználtak, nagyon panelek, és ezt sem leplezni, sem megújítani nem akarták az alkotók. Nagyon komolyan veszik Dragonero és Conan heroikus, világmegmentő, vérfröcsögős pusztítását. Humornak nyoma sincsen. Ezáltal komolyanvehetetlen az egész. 

Mellesleg a magyar kiadó elgondolását sem értettem: elsőre kiadtak egy hangyafasznyit a történetből, egy tökéletesen semmitmondó, se füle, se farka füzetet, utána jelentették meg ezt a testesebb, komplett sztorit. Bár tulajdonképpen, ha úgy nézem, lehet jobban jártam: a füzetet megvettem, hogy ezt a vaskosabbat ne kelljen. 

*

Szóval adva van egy kiálhatatlan és már-már közveszélyes, teljesen antiszociális, ki- és beszámíthatatlan, ápolatlan öregember, akinek már régen valami intézményben lenne a helye. Ő maga persze, hogy nem intéz ilyet magának, de a fiát sem veszi rá a lélek, hogy aput bezárassa valahová.

A fiú döntésével senki sem ért egyet. Sem a felesége, sem az Emmett unokája, aki fél a nagyapjától, sem a helyi közeg, aki attól tart, hogy mások védelmében hamarosan fegyverrel kell majd eljárnia, Emmett dolgában. Szépítem a megfogalmazással a dolgot: hogy előbb-utóbb simán le kell lőnie Emmett-et. 

Vagyis a deus ex machina az utolsó pillanatban érkezik. Ahogyan a deus ex machinának érkeznie kell.

És, ahogy mondtam, az érkezése következtében Emmett észhez tér. Tök normális lesz. Meg is borotválkozik. Tiszta ruhát vesz fel. Csak a kardot nem engedi el többet. Gondolj bele! Egy huszadik század eleji texasi farmerszakadatlanul egy háromméteres (a rajzokon igazából változó nagyságú, ahogy az éppen adott kompozíció megkívánja nagyságú) karddal császkál, sörözik, és beszélget. Másokkal is, a karddal is.

Azért megnyugtató, hogy a mai világban még jelentheti azt a normalitásba való visszatérés, hogy valaki a családja felé fordul, hogy texasi farmerből hőssé lesz az unokája védelmében. S azt is, hogy a hőssé levés nem feltétlenül azt jelenti, hogy sikerül elpusztítania a gonoszt. Emmettnek sem sikerül. Sőt...! És mégis győz. És ez olyan nagyon szép! 

*

Keretmonológ is van. Arról neszél a narrátor, hogy elmesél egy generációk óta szájról szájra adott történetet. Aztán belefog egy olyan sztoriba, amiben megjelenik egy kb. hatvans években gyártott autó. Meg a ruhák is akkoriak. Vagyis a generációk óta mesélt sztori legmaximumabban négy generációt ölelhet fel. Mármint ha a sztorit a mában és nem 2874-ben hallgatjuk... Ööö... olvassuk. Bármit csináljuk. 

Aztán a történet úgy fejeződik be, hogy megrendültem. Mert Mohácsi Papa levelét idézte. Na, persze nem szó szerint, de lényegileg. Papa azt írta nekem a halála előtt, amit csak a halála után olvastam el, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Magamban Papának is mítosza van.

Igaz, sosem beszélgetett a kardjával. De nem is láttam soha kardot a kezében... Csak tudtam róla, hogy szívbeteg. Nekem is volt már infarktusom. 

Fumax, Budapest, 2023, 168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634702962 · Fordította: Bayer Antal

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 májusának harmadik napja. Hát nézd már, nem megjelent már egy új The Flower Kings lemez? Igazából még az előzőt sem tettem igazán magamévá. Eddig két számot hallgattam meg (fél óra), de eddig annyira nem megyek tőle a falnak. Szép, intelligens, összetett progrock, de olyan kis kiszámítható, izgalom- és invenciómentes muzsika. De ez a dala azért ott van! 

*

A hosszú hétvége négy napjából kettő már el is telt. Bah, hiszen csak most kezdődött! Hogyan már...? Olyanok ezek a szabik mint az élet maga. Az ember azt hiszi, hogy marha sok ideje lesz, mindennel is foglalkozni fog, amikor benne van a munkákban, akkor úgy, hogy soha nem lesz vége. Tegnap, amíg SzFT elment úszni, én kitakarítottam a kis csányi kecónkat. Nem piperéül, csak nyomokban, portörlés, porszívózás, felmosás, egy kis vízkótlenítés a kádban, ez meg az... Nem volt másfél óra össze-vissza, de amikor még mindig találtam valamit, ait nem fejeztem be, már nyávogtam. Aztán ahogy minden a helyére került, nekifoghattam az ebéd melegítésnek... Közben balkézzel megfrissítettem Win11-re a MartAssist gépét is. A sajátommal már megtettem, miután megtudtam Gemini havertől, hogy a Win10-re érvényes licensz a Win11-re is érvényes. marad. 

*

Meglepő fordulattal egyik gépen sem jött közbe semmi gikszer, simán végigment a folyamat. Igaz, mert a Win11 mindkét gépre azt mondta, hogy, na, erre nem fog felmenni, vegyek úgy vasat, egy picit hátulról mellbe kellett parancssorolnom, de erre a műveltre is azt mondták, semmi illegális nincsen benne. Igazából a MartAssit masinája végett indult el az egész akció. Annál lehet, okozna gondot a frissítésnélküliség októbertől. 

 

Botond-Bolics György: Ha ​felszáll a köd… (Vénusz-trilógia 1.)

A kötelező hurráoptimizmus korában egy meglehetősen pesszimista űrgyarmatosítás története

botond_bolics_ha_felszall_a_kod2.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Van egy csomó könyvem, amit nem azért tárolok itthon, mintha feltétlenül meg akarnám tartani, hanem csak azért, hogy egyszer szeretném elolvasni, és akkor ne kelljen megvennem, könyvtárba mennem érte. Tulajdonképpen szerintem a könyveim kétharmada ilyen. 

Botond-Bolics könyveit is ide soroltam magamban. Nem olvasmányélmény, csak puszta benyomás alapján. 

Botond-Bolics György követte el a Mikrobi-sorozatot. Mindkettőt. Mert volt, ugye egy rajzfilm-sorozat változata és volt egy azt megelőző hangjáték-sorozat is. Az utóbbit a Videa oldalán megtalálhatod. Ez nekem is meglepetés volt. A hangjátékokban, ahogyan a rajzfilmeken is, Csákányi László volt Mikrobi hangja. 

Könyvet nyolcat írt az úriember. Akinek egy nyavalyás fotóját sem találom a neten. De az MI-k sora sem. A nyolcból öt szépirodalom, és mind az öt szépirodalom sci-fi. Az ötből három sorozatot alkot: ez a Vénusz-trilógia, aminek a Ha felszáll a köd az első kötete. 

botond_bolics_venusz_3logia.jpg

BOTOND-BOLICS VÉNUSZ-SOROZATA

Szemmel látható, hogy sorozat ide vagy oda, a Mórának nem sikerült egységessé tennie a könyveket. Az elsőnek a borítóját Szántó Pál alkotta, a grafikáit pedig Toncz Tibor. A második két kötet minden képe Csergezán Pál nevéhez kötődik. Ezen kicsit meglepődtem. Az első két kötet borítója, amit, ugye két különböző művész alkotott, jobban illik egymáshoz mint a második és a harmadik köteté. Amit egyvalaki követett el. Bár kétségtelen, hogy a legizgalmasabb a harmadik köteté. 

Érdekes, hogy véletlenül sem sikerült azonos betűtípussal szedni a szerző nevét és a címeket. Ha másért nem, hogy valami utaljon arra, hogy a könyvek összetartoznak. 

Az illusztrációkban, a szövegközi képekben sem egységes a sorozaton belül semmi. Nem csupán azért, mert két alkotóhoz kötődnek a rajzok. Az első kötet (Toncz Tibor) és a harmadik (Csergezán Pál) rajzai hajaznak egymásra, a másodiké kilógnak a sorból: elnagyoltak, hányavetiek. Pedig azokat is Csergezán Pál követte. A harmadik kötethez vagy kedve volt, vagy ráförmedt valaki, hogy szedje már össze magát, ő ennél sokkal többre képes. Ha már elismert festő, grafikus volt a maga korában. 

A könyvek mérete, kötése viszont majdnem egységes. Milliméterek választják el az egyformaságtól. Legalább. A belső tükör csak viszonylag, de az nem annyira eltérő, mint a külső megjelenés. Tény, ami való, a megjelenések évei: 1957, 1959, 1961. 

Copilot nevű MI-barátunk ezt mondta a szerzőről: 

Botond-Bolics György egy magyar író és mérnök volt, aki 1913. október 22-én született Aradon és 1975. január 8-án hunyt el Budapesten. Jogászként végzett a Szegedi Tudományegyetemen, majd külföldön mérnöki diplomát szerzett 

Az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárában dolgozott üzemszervezési főosztályvezetőként, majd 1960 és 1972 között a Táncsics Könyvkiadó szerkesztője volt.

Íróként főként ifjúsági ismeretterjesztő műveket és tudományos-fantasztikus regényeket alkotott. Népszerű rádiósorozata volt a Mikrobi, amely sokak számára emlékezetes maradt.

A Táncsics Kiadó az ő szerkesztőségének az idején kezdte el megjelentetni a kiadó sci-fi-sorozatát. Igaz, szerény kötetszámot sikerült produkálniuk. Botond-Bolics után még próbálkoztak egy kicsit, de a végső elszámolás mindössze tíz megjelent címet mutat. 

botond_bolics_ha_felszall_a_kod_mikrobi.jpg

Ha már itt tartunk, a másik két szépirodalmi, sci-fi műve a Redivivus ezredes tüzet kér és Az Orbitron-terv. Ha már... 

A könyvről szóló apró, színesek között még egy nem elhanyagolható dolgot meg kell említenem. A zseniális, magyar progresszív rock együttes, a Solaris (felettébb, igencsak, ugyancsak, roppantul és nagyon kedvelem a muzsikájukat) első, Marsbéli krónikák című első lemezén van egy kompozíció, aminek Ha felszáll a köd a címe. Egyszer azt nyilatkozták, hogy az első lemezre írt zeneszámok címeit a kedvenc könyveik címét választva adták. 

A VÉNUSZ

Ezzel a bolygóval Asimovnak is meggyűlt a baja. 1954-ben, amikor a magyarul Űrvadász illetve címen is megjelent sorozatának a harmadik kötetét, A Vénusz óceánjai-t kiadta, akkor még ő is úgy gondolta, ahogyan akkoriban mindenki: a Vénusz nagy valószínűséggel lakható bolygó. De legalábbis barátibb... 

Amikor az Űrvadász hosszú évekkel később összkiadásban megjelent, Asimov önmaga iránt elnéző mosollyal korrigálta a csillagászati baklövéseit. Több is volt. A Vénusszal kapcsolatban ezt írta: 

1954 óta a belső Naprendszerről szerzett tudásunk a radar és a rakéták használatának köszönhetően óriásit fejlődött. Az 1950-es évek végén a Vénuszról felfogott rádióhullámok mennyisége alapján úgy tetszett, hogy a bolygó felszíne sokkal forróbb, mint korábban gondolták. 1962. augusztus 27-én lőtték fel a Mariner II. űrrakétát a Vénusz irányába. 1962. december 14-én az űrszonda 21000 mérföldnyire megközelítette a Vénuszt. A bolygó által kibocsátott rádióhullámok mérésekor kiderült, hogy a felszíni hőmérséklet valóban lényegesen magasabb, mint a víz forráspontja. 

E könyv leírása szerint az egész bolygót óceánok borítják, a mérések viszont azt jelezték, hogy a  Vénuszon egyáltalán nincsenek óceánok. Víz mindössze a bolygót övező felhőrétegben található vízpára formájában, de maga a felszín rendkívül forró és csontszáraz. Mi több, a Vénusz atmoszférája sűrűbb, mint korábban hitték, és szinte teljes egészében szén-dioxidból áll. 

Azt sem tudtuk korábban, így 1954-ben sem, hogy mennyi időbe telik, míg a Vénusz megfordul a  tengelye körül. 1964-ben a Vénusz felszínéről visszaérkező radarsugarak azt mutatták, hogy a bolygó 243 naponként fordul egyet (ami tizennyolc nappal több, mint egy Vénusz-év), és ráadásul a „rossz” irányban, mármint a többi bolygóhoz képest.

Innentől a képek a könyvből valók, vagyis egytől-egyig Toncz Tibor munkái

A Vénuszhoz kötődik egy privát felismerésem is. Amikor a múlt nyáron, Gyulán elolvastam az Űrvadász-sorozat Vénuszos részét, akkor döbbentem rá valamire. A sorozatról szóló blogbejegyzésben le is írtam. Most idézem. 

 2024 júliusa, Gyula. Az „Űrvadász”-sororzatnak köszönhetően végre összeállt a kép, miközben Szanazugba bringáztunk, Kőrös-fürdőzésre. 

Szerelmetesfelségtársam származásával azt hittem eddig, tisztában vagyok: Kun vonalon érkezett zsidó indián. A széles álkapocs, a keleti vágású szemek és az orr vezettek eddig rá.

Tizenhét éve szeretem, vagyok szerelmes testébe, lelkébe, tehát meg voltam győződve arról, amit Nénje, SzFT nagynénje is megerősített. Nénjének Eszik volt a lánykori neve, és ő mondta: „Az Eszik lányok: boszorkányok!” De SzFT határozottan tagadta, hogy ő boszorkány lenne, és hogy az iránta érzett szerelmem bűbáj lenne. Mi kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy boszorkány? Láttál már olyan boszorkányt, aki bevallja, hogy boszorkány? 

De Asimov rádöbbentett, hogy van rá esély, hogy SzFT nem boszorkány. Hanem az evolúciós fejlődésében a vénuszi, gondolatolvasó és -befolyásoló szarvasbékák voltak. Egyfelől, mert ezek a békák bárkinél elérik, hogy kedvesnek lássák őket. Most figyelj: amikor SzFT önjellemez, azt szokta mondani, hogy ő nem csak okos,
– ...hanem kedves is! 

Másfelől az édesapja, drága Misi bácsi, gyerekkorában becenevet adott neki: Békának hívta. 

Vagyis SzFT egy vénuszi, gondolatot befolyásoló kedves béka, kun beütéssel, zsidó-indián vonalon. 

Ezt kifejtettem Szanazug felé tekerve neki is. 
– Ezen sokat gondolkodtál? – nézett rám kedvesen
– Nem kellett gondolkodnom: bevillant, összeállt a kép – mondtam és East-et kezdtem énekelni: – „Összeáll a kép, a játék véget ér / Az út vége jól látható...”

Az már csak tegnap, a felismerésem után két nappal ugrott be, hogy a vénusziságra van még egy cáfolhatatlan bizonyítékom. Amire eddig nem gondoltam. Személyiségi jogok miatt a részleteket nem árulhatom el. 
– Ezt is hozzá fogom tenni a felismerésemhez!
– Ennyire kiadsz a nyilvánosságnak, Morzsám? 
– De hiszen nem tennék ilyet a világért sem! 
– Dehogynem!
– Miért, megtudják, hogy nő vagy és neked is van Vénusz-dombod?
Mosoly. 

A részleteket tehát nem mondom, legyen annyi elég, hogy külön szerelmes vagyok ebbe a részletébe, de egy újabb mozaik az egészhez. Ugyebár.

A CSELEKMÉNY

Botond-Bolics történetében a Föld ELSŐ ŰREXPEDÍCIÓJA A VÉNUSZRA MEGY. Egy űrhajó, a fedélzetén kilenc jól ki- és megválasztott tudós űrhajóssal, plusz a technikai személyzettel.

A könyv a Népek Tanácsa gyűlésével kezdődik. Béke van a Földön. Megtudjuk, hogy a közös döntés alapján a Holdon felhúznak egy támaszpontot, ahol építenek egy űrhajót, amellyel körülnézhetnek a Naprendszerben: melyik bolygó alkalmas arra, hogy ott emberek telepedjenek le. Az ismereteik szerint a bolygótesók közül erre egyedül a Vénusz alkalmas. Hát oda mennek először.

Az indok a túlnépesedés, hogy lehetőséget biztosítsanak az emberi kultúra és civilizáció fejlődésének. De szépen hangzik! Persze kimondják, mert a Népek Tanácsa a békés Föld legfelsőbb testülete, hogy az emberiség lábmegvetése semmiképpen sem történhet erőszak útján. 

Megépül az űrhajó, elérik a Vénuszt, le is szállnak. Cudarabb az ottani helyzet mint gondolják, állandó a köd, meleg is van. Ráadásul hamarosan kiderül, hogy a Vénuszon már kint van a FOGLALT tábla, él már ott egy értelmes faj. Igaz, a fejlődés egy alacsonyabb fokán állnak mint a földi ember. Denevérszerűek, szárnyuk van, füttyögve beszélnek, eszközt használnak, ismerik a tüzet, tarsoly függ az oldalukon. 

A konfliktus azáltal következik be, hogy akad a tudósok között egy, aki fegyvert hozott magával, és amikor kiderül, hogy a Vénusz olyan gazdga platinában, amit elképzelni sem lehet, beindul a tudós fantáziája, és átveszi az uralmat. Ő volt egyébként az űrhajó kapitánya. A platina érdekében rabszolgasorba taszítja a szárnyukon csonkított denevérembereket. Csúf dolog. 

Ez a Pesszimizmus 1. 

A Pesszimizmus 2. a jók teljesen természetes, de izgalmasan megírt győzelme után következik be. Mondjuk ez a rész nekem nem volt olyan nagyon logikus, de lehet, hogy átsiklottam valami felett. A pozitív hőstudós kitalálja, hogyan lehetne feloszlatni a Vénusz ködjét. 

Aztán kiderül, hogy a ködmentesség, a napfény megjelenése csak az embereknek jók. De még nekik sem igazán, mert a Vénuszon elve meleg van. A ködöt pedig csak atommáglyák melegével lehet felszárítani. Homlokukra is csapnak a győztes jók, hogy ez nagy marhaság volt... 

A mondanivaló világos. Csak annyira nem ésszerű a megoldás. Ööö... A megoldatlanság. Én már a hőstudós felvetésté sem értettem. Egy ökológia egyensúlyt megbontani, amikor nem is ismerik betéve az egész bolygót? S kinek van erre szüksége a ködmentességre? Na? Az embernek. Akinek eleve mocsok melege van a Vénuszon. Minden más életforma pedig a Vénuszon fejlődött ki, ahhoz szokott, abban érzi jól magát. Erre a tudós borítani akar mindent, a pincében nevel napraforgót és répával eteti az oroszlánt. Hökk! 

VANNAK VAJOK, AZTÁN MÉGIS MEGHÖKKENTŐ A VÉGEREDMÉNY

Az olvasás egy pontján tudatosítanom kellett, hogy tulajdonképpen ifjúsági regényt olvasok. Aminek a kiadója a Móra Kiadó. 

A tudatosításban komoly segítséget jelentettek Boton-Bolics György szereplőinek a JELLEMRAJZAI. Pontosabban, a jellemrajzok hiánya. Burroughs vagy Karl May szereplői dosztojevszkij-i magasságokban vannak BBGY alakjaihoz képest. 

  • A jó főhős jó. Nagyjából ennyi. Azt már láttuk, hogy annyira jó, hogy a jóság mellett a józan észnek nem sok hely marad.
  • A rossz nagyon rossz. Tudós, akt a Népek Tanácsa az űrhajó kapitányának jelöl ki. Már ezen felhúztam a szemöldökömet: nem volt egy nyamvadt pszichológiai vizsgálat, ahol kiderült volna, hogy a kapitány úr egy pszichopata, aberrált, pénzéhes barom, aki élőlények csonkítására is hajlandó a céljai elérése végett? Aztán a kapitány úr fegyvert csempészik fel az űrhajóra. Mármint személyes fegyvert. Miközben a békesség a küldetés egyik tartóoszlopa. És nem derül ki, hogy a kapitány úr személyes fegyvert csempészett fel az űrhajóra! 
  • A jó segítői jók, a rossz talpnyalói érdekemberek. Jelleme gyakorlatilag senkinek sincsen. Csak elvek, irányultságok és érdekek vannak. 
  • A Vénusz értelmes lényeinek legfőbb jellemzője ahogy kinéznek, hogy denevérek és csúnya a fejük. Egyik tök olyan mint a másik. 
  • A Földről a Vénuszra érkezett embereknek, a kilenc tudósnak és a tizenegy technikai személyzetnek mindent összevetve csak neve és foglalkozása van. Mint Rejtő Csontbrigádjában a tárgyak, az Ember, Akinek Lábszárcsontja Van, BBGY regényében leginkább a foglalkozások adják a szereplők jellemét. Ha egyáltalán...

A dramaturgia is érdekes. A könyv gyakorlatilag többször befejeződik. Csak minden alkalommal újra kezdődi. Kicsit KÖDÖS. (Érted, a'la L'art pour L'art: „Ködös, ugye...Ködös! Na...?”) Vannak jelenetek, például a minden fémtől menekülő antimágnesé, amik roppant szórakoztatók, tréfásak, csak éppen az egészhez nem kötődnek sehogyan sem, semmi nem megy általuk semerre. 

Aztán az van, hogy A VÉGÉN AZ TÖRTÉNT VELEM,  hogy a könyvet minden előzetes blikkem ellenére mégis visszatettem a polcra. S rögtön belelapoztam a második részbe, az Ezer év a Vénuszon-ba. Aztán egyelőre mégis letettem. Nehogy besokalljak. De maradni fog birtokon belül BBGY trilógiája. 

Miért? Tudja a fene! Mert minden gyengesége, erénytelensége, logikátlansága ellenére nagyon élveztem az olvasását. Valami olyan élmény lett mint a Lex Barker-Pierre Briece-féle Old Shatterhand-Winnetou filmeknek: tuti, hogy két nappal a megnézésük után már a konfliktusra sem emlékszem belőlük, mégis mindegyik valami mosolygósan kedves emlék marad. Talán mert a gyerekkoromat idézi. Amikor is szintén nem vettem igazán komolyan ezeket a westerneket, indiános filmeket. De nagyon szerettem őket. Karl May sem volt a kedvenc íróm, mégis, ami akkoriban megjelent tőle, mind megvettem, és többször elolvastam. 

Eszembe jutott még László Endre Szíriusz kapitánya, a hatrészes könyvsorozat. Az volt ennyire..., keresem a szót... aha, megvan: kedvesen naiv. Amit mindössze egy paraszthajszál választ el a bugyutától. De elválasztja. És így még lehet ha nem is kedvenc, de többször olvasós élmény. 

Szóval könnyen lehet, hogy a ködös vénuszi történet mindössze a nosztalgia-billentyűmre lépett rá, de arra alaposan. 

De könnyen lehet, hogy a szimpátia oka az, hogy BBGY nem optimista. Sem az egységes emberiség erkölcsi növekedésében, sem a jóindulat mindenek feletti győzelmében, sem a kapcsolatépítés mindenhatóságában. És ez a pesszimizmus önt életet, némi valóságot ebbe a naiv fantasztikus regénybe.

Móra, Budapest, 1957, 322 oldal · keménytáblás · Illusztrálta: Toncz Tibor

7,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 április legvége utáni május elseje hajnali. Háromnapos munkahét volt. Ideális. Lehetne rendszeresen ilyen. Vagy lehetne ez az állandó munkabeosztás. Csak, ahogyan egyszer az Olajág törzsfőnökének mondtam amikor a kétnapos munkahetet javasoltam neki, dupla pénzért, mert valamit kell kezdeni a több szabadidővel, és az jobbára pénzköltéssel jár. A főfőnök nem harapott rá a lehetőségre, eszébe sem volt tőrült szervezésbe, utasításkiadásba fogni. Nem képes haladni a dolgozói igényekkel. Nem is értem. :-D

Miről szólt az eddigi csonka hét? A szélsőkatolikus blogger haverommal való Messenger-beszélgetésről. Tök érdekes, amiket ír a katolikus egyház belső állapotairól, és tök idegesítő a fensőbbségessége, amivel mindent elutasít, ami kicsit is nem felel meg a hitének. Az idegesítősége ellenére sem lettem ideges, és ez több mint meglepő. :-D 

Viszont az az állapot, amiben Róma most van, változásért kiált, és ha változás lesz, akkor visszatérhet a BloggerHaver-féle eredeti hit. Namost: ha az megfelel BloggerHaverének, akkor jaj lesz itt mindenkinek, aki nem azt hiszi, amit ő. 

Vagyis az adventista próféciamagyarázat telibe talál. :-D

 

 

Bruce Dickinson Mire ​való ez a gomb? – Önéletrajz (Nyomokban repülő nehézfémet tartalmazhat)

A világ egyik legnagyobb együttesének az énekese + utasszállító pilóta + kardvívó

dickinson_mire_valo_ez_a_gomb.jpgkoncert_hu.jpgA beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpgmoha_zene_logo2.jpgEddig két Iron Maiden koncerten voltam az életem során. Az elsőn valamikor a nyolcvanas években, a régi MTK-pályán. Pusztán kíváncsiságból mentem el. A The Number of the Beast-en kívül nem ismertem más Maiden-számot. Azt sem behatóan. Nem szerettem a heaví metalt. Az első találkozásom a zenekarral egy házibulin történt.

Killers című, brutál grafikájú bakelitjük volt a kezemben. De amikor feltettem a házigazda lejátszóra, csalódás volt. Csörömpölésnek tűnt, megjegyezhetetlen dallamok nélkül. Akkor még nem tudtam, hogy ez tulajdonképpen jó jel. Később hasonlóan jártam a Yes-el a Genesis-szel is. 

Az MTK-pályás koncert nagyon tetszett, bár a zene maga nem fogott meg. Tavaly már egészen más volt a helyzet. Ööö... Megnéztem, a tavaly 2022-ben volt! Ennyire él bennem az a koncert. Szóval 2022-ben általam talán az év legjobban várt koncertje az Iron Maiden-é volt. Hogy mennyire nem csalódtam, arról írtam is, kedves egészségedre!

A Maiden-hez való viszonyomat, a változásait nem ismétlem meg, abban a bejegyzésben elég részletes voltam. 

Nem azért került a látóterembe Bruce Dickinson önéletrajza, mert idén is lesz Iron Maisen-koncert, kettő is. Hacsak nem a tudatalattimat birizgálta a tény, hogy lesz. Nagyon szeretnék ismét eljutni, látni, hallgatni őket! Vigyázó szemeim a koncert.hu-ra vetettem. 

eddie2.jpeg

*

BEMELEGÍTÉS. Ha Iron Maiden, akkor nekem a 

Emiatt a dal miatt kicsit jobban kezdtem figyelni az Iron Maiden muzsikáját. És felfedeztem, hogy nem puszta heavy metal-csörömpölés. Jobb későn mint soha... (De ennyire későn?) A Wild Wind miatt vadászni kezdtem a hosszú számaikat. Van néhány. (Pl.: Hell On Earth, Empire of Clouds, The Parchment, Seventh Son of a Seventh Son). 

Ennek ellenére messze nem mondanám, hogy betéve ismerem a lemezeiket. Sőt!

Viszont azt hiszem annak a három embernek az egyike vagyok a világon, aki nagyon szereti azt a két Iron Maident lemezt is, amin nem Dickinson, hanem Blaze Bailey énekelt (X Factor, Virtual XI). Mi több, lehet, hogy a legutolsó Senjutsu-n kívül ezeket ismerem legjobban. Azt is szeretem, pedig azt mondják a hozzáértők, hogy csak mestermunka és nem mestermű. Kificamodott ízlésem van, úgy fest. (De abból nem engedek, hogy Szerelmetesfeleségtársam nem azért szép, mert kificamodott ízlésem van, hanem azért szép, mert az! Pont!) 

*

BEMELEGEDVE MÁR TÖPRENGHETÜNK, MILYENNEK IS KELL LENNIE EGY ROCKSZTÁR ÉLETRAJZÁNAK. Szóval az Iron Maidennek van összesen tizenhét stúdióalbuma. A tizenhétből tizenhármat Bruce Dickinson énekelt fel. A másik kettő, amit nem, az az együttes első két lemeze volt. Jó arány, nem? 

Elmondható tehát, hogy Dickinson (is) egyet jelent az Iron Maiden-nel. Vagyis ha az áll a könyvén, hogy önéletrajz, akkor a halandók gyermekei, ha tetszik, ha nem, Bruce Dickinson életrajzát várják, aki az Iron Maiden énekese. Így van, vagy így van? 

Nehéz tudomásul venni, hogy Bruce Dickinsonnak, aki az Iron Maiden énekese, van élete az Iron Maiden-en kívül is. Pedig van. Mi az, hogy, nagyon is! 

A könyv kronologikusan mesél. Kisgyerekkortól a könyv jelenidejéig, vagyis a  The Book Of Souls megjelenéséig, 2015 végéig. 

Az önéletrajza letehetetlen annak, akit egy kicsit is érdekel Bruce Dickinson. 

De annak ellenére, hogy letehetetlen, több mint foghíjas. S a foghíjasság, az utószóból kiderül, teljesen tudatos koncepció. 

Az önéletrajz furcsa, rakoncátlan vadállat. Eseménysorok bevásárló listája lenne? Vagy belterjes poénok összeválogatása, amelyek akkor és ott viccesnek tűntek? Esetleg teljesen értelmetlen dolog? – amely kérdés akkor a legjogosabb, amikor éppen az ötödik verziót írod, és még mindig csak 25 éves vagy. Az én válaszom az, hogy szándékaim szerint a fentiek egyike se. Csak el akartam mondani egy jó sztorit. Az általam papírra vetett 160 ezer szóból végül 110 ezer maradt meg

Rengeteg vicces anekdota nem élte túl a szerkesztést, egyszerűen azért, mert nem vittek előre az elbeszélésben, és nem adtak volna ki egy kerek történet.

Ha úgy döntők, hogy beleírom ebbe a könyvbe a léghajókat, feleségeket, válásokat, gyerekeket és az összes vállalkozásomat, akkor 800 oldalnál járnánk. Azzal a könyvvel embert lehetne ölni, vagy emelőnek használni a londoni emeletes buszok kerékcseréjéhez. És biztos, hogy örökké olvasatlanul maradt karácsonyi ajándék válna belőle.

Amikor elkezdtem az írást, hoztam egy döntést: se születés, se házasság, se válás, legyen szó az enyémről vagy bárki máséról.

Van itt elég téma ezeken kívül is. Ennél több már túlzás lett volna, és a túlzás - amint azt Winston Churchill megjegyezte - olyasmi, mint lebombázni egy helyet, miután már lebombázták.

Bruce barátunk idén hatvanhat éves. Azta'! (És két hónap múlva az Iron Maiden két koncertet is ad Budapesten! Ismétlem, hatvanhat éves a pasas egy heavy metal bandában.) Tehát a könyv megjelenésekor ötvenhat volt. Abban igaza van, ahogyan az utószóban írja, hogy ha alapos önéletrajzot írt volna, akkor nyolcszáz oldalnál kevesebbet biztosan nem ír. Vagyis, természetesen szerkesztenie, szelektálnia kellett. Hát Bruce szerkesztett! Alaposan. 

Ezáltal az élete, a története, a személyisége bemutatása olyan erősen csonkolva lett, mint a Gyalog-galopp kéz és láb nélküli fekete lovagja. Tudod, „egyezzünk ki döntetlenben”.

Félreértés ne legyen: én vagyok az, aki pont telibe kakkantom még azoknak a művészeknek a magánéletét is, akiket kedvelek. Még az is lehet, hogy egyszerűen a személyiségük sem érdekel, csak a produktumuk. Az, hogy hol, mikor, kivel, hányszor, ugyan kit érdekel (jó, tudom, a legtöbb embert), lássuk, mit mutat a művészete, a tudása! 

Ám ha eljutok odáig, hogy a művészről szóló monográfiát, önéletrajzot olvasok, akkor viszont már más a képlet. Ha együttesről van szó, akkor is. Akkor az együttes története a lényeg. De ha egyénről van szó, ahogy most is, akkor a teljes kép az érdekes. A teljes kép nem az intim részletekben elmerülés művészete. Ha egyszer valaki megírja Mohabácsi, a blogger életrajzát, abban igenis lényeges lesz a kamaszkori, meghatározó szerelem, az első házasságom, és pláne a második, a két gyerekem, Szami és Geri, és persze Szerelmetesfeleségtársam személye, a szerelmünk. Ahogyan Anyu nagyon korai halála és Apu alkoholizmusa is. Mohácsi Papa elvetélt polihisztorsága, Nagyi gondoskodó szeretete. A barátaim Lóka (Pipi), Prof, RLaci,  Placi, Wolfi, Ofi hatása

Nem az intimpistáskodás miatt, hanem mert nélkülük nem az lennék, aki vagyok, akivé lettem. 

A képek mindegyike a könyvből származik. A feliratok megegyeznek a könyvben levő képfeliiratokkal.

Ezért fájón foghíjas Bruce Dickinson életrajza. Nem teljes, mert nem lehet teljes a kép a magánélete nélkül. Így hiába is van odaírva a borítóra, hogy önéletrajz, ez bizony nem az. Maximum szakmai életrajz. Legyen szó bármelyik szakmájáról. Mert egy élet nem csak arról szól, hogy mikor, hol, mennyire, kivel rúgtunk be, és még csak nem is arról, hogy milyen teljesítményre voltunk képesek. Hanem arról, milyen emberek voltunk. Az pedig a kapcsolatainkból derül ki igazán. 

Bár a kapcsolatairól szó sem volt ott sem, de mégis emiatt volt a könyv legjobban sikerült fejezete, amikor Bruce elmesélte esetét a rákkal való küzdelméről. Ott fel-felfoszlott a távolságtartása a saját érzéseitől. Amik ugyancsak slágvortokban (schlagwort) van ott a könyvben. Írhat egy rocksztár könyvet anélkül, hogy szó lenne arról, milyen a viszonya a közönséggel? Hát, írhat... Itt van Bruce Dickinson könyve. Mondok súlyosabbat: arról sincsen szó, vagy ugyancsak szőrmentén, hogy milyen a viszonya a zenéhez! Bakker! Bruce Dickinsonról beszélünk, igen! 

*

AHOGY MONDTAM, NEM CSUPÁN AZ IRON MAIDEN AZ ÉLETE.  Engem persze, hogy a Maiden-nel kapcsolatos emlékei érdekeltek a legjobban. De a könyve nem Maiden monográfia, hanem a Maiden énekesének az önéletrajza. Ahogy láttad, erősen szerkesztve. 

Mi maradt a szerkesztés és a szelekció utáni  háromszázötven oldalra? 

  1. Út az Iron Maiden-ig, vagyis a gyerek- és kamaszkor.
  2. Az Iron Maiden, amikor ő volt az énekese, lemezek, turnék, sikerek, sztorik. 
  3. A vívás, amiben nagyon szép sikereket ért el. 
  4. A repülés, mert hogy Bruce barátunk pilóta is. Nem kispályázik: tíz éven keresztül mintegy alkalmazotti viszonyban utasszállító gépek pilótája is volt. Mondom: utasszállító gépeké! Hogy a francba van a világ egyik legmenőbb együttese mellett egy embernek ennyi ideje és energiája. 
  5. A sörkészítés, mert olyat is csinál. 
  6. Apróságok: rádiós műsorok vezetése, könyvírás.
  7. Küzdelem a rákkal. 
  8. Kisebb-nagyobb sztorik. Elég sok alkalom, amikor nem volt józan. Pedig olyan kis józan pasasnak tűnik. 

Olvastam, olvastam, mert mondom, nem lehet letenni, s olvasás közben több dolgot is konstatáltam. Az egyik, hogy talán a szelekció végett, de felületes, amit olvashattam. A letehetetlenség mellett is. Tengernyi fontos kérdésre nem leltem választ. A dolgok filozófiájára. A zenéére, a víváséra, a repülésére. A számszövegek miértjére, mondanivalójára. Az okkultizmus iránti érdeklődésének a miértjére, és hogy jutott-e vele bárhová? 

És ahogy mondtam, a legfontosabbra: a munkakapcsolatokon kívüli kapcsolatok hiányának az okára. Mert sehol egy barátság, sehol, főleg ez nincsen, egy szerelem. Mintha Bruce Dickinson csak az elkötelezett, mély, emberi kapcsolatok nélküli elköteleződéseket ismerné. Ahogy belegondolok, még az Iron Maidenről sem tudunk meg semmit azon kívül, hogy lemezt csináltunk, hol, mennyi ideig, meg turnéztunk utána   És ittunk. A szarajevói út leírása, a háború idején adott koncerttel, fenemód jól sikerült.

Nincsen szó a pénzről sem. Nem arra lettem volna kíváncsi, hogy mennyi van neki, és mire költi, de arra igen, hogyan tanulta meg kezelni. Vagy hogyan dolgozta fel, hogy világhírű, kőgazdag ember lett? Mert a kvázi csövezés után ha nem is átmenet, de részletezés nélküli, hogy jutunk odáig, hogy fúdeeklasszrepülőmegveszem?

*

Bruce Dickinson nem arcoskodik. És nem is sminkeli magát. Úgy rocksztár, hogy közben tök mindennapi csávó maradt. Holott rohadtul nem mindennapi a csávó. Egyeztesd már össze a rockerséget a pilótasággal, lécci! Na, ugye! 

De a könyvében csak elmeséli, hogy amellett, hogy rocksztár, pilóta is. Meg versenyszerűen vív is. Jó, ebből kettő már a múlté, ilyen-olyan okokból. De a lényeg, hogy nem dübörög ki a könyvből a melldöngetés. Semmi miatti melldöngetés sem. 

Vagy délibáb, vagy igaz, de a könyv alapján úgy tűnik, Bruce Dickinson egy nyugdíjas srác, akivel bármikor le lehetne ülni beszélgetni pár korsó mellett a sarki krimóban. És nem kérkedne sem a Maidenségével, sem azzal, hogy éppen most szállt le az egyik Boeinggel Ferihegyen. Szóval bármennyire is erőlködik, azért csak átjön a könyvéből, hogy ő is ember. 

Mondjuk nagy varázsló: most kapcsoltam, hogy Bruce Dickinsonnak voltaképpen nincsen hibája, és ez háromszázötven oldalon át fel sem tűnik. Sőt, utána sem. Úgy kedveljük a pasast, bruttó, ahogyan van. Hiba nélkül. Mert eszébe sem jut kérkedni a hibátlanságával. Az csak úgy feltűnik, miközben, sőt, miután a dolgok megesnek vele és ő elmeséli őket. Ügyes! És még mindig szimpatikus. :-) 

Trubadúr, 2018, 372 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634790006 · Fordította: Pritz Péter

7,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 áprilisának a melléig, a nyakáig ér már az idő. Rövid hét volt, hiszen ami mögöttünk van az volt a húsvét, de még ez a rövid is nagyon hosszúnak bizonyult. Pedig még Szami lányoméknál és Budakeszin, Gyulánál sem voltam. Csak dolgozni és haza. Rája adásul tegnap korán is végeztem és még vásárolni sem kellett mennünk, mert csütörtökön már elintéztük. Szerelmetesfeleségtársam ugyanis osztálytalálkozni ment a Közhely nevű, Kolossí téren levő kiülős vendéglátóhelyre. Közhely: tök jó név! :-D 

Szóval csak munka és haza, és itthon is mindig ugyanaz: kávé, gyümölcsjoghurt, írogatás, telefonfrissítés, levelezés, vacsi, fürdés, olvasás, a másnapi ruha vasalása. 

Hogy jut Dickinsonnak annyi mindenre ideje, és hogy a fészkes tehéntőgybe van rá energiája? Jó, én sem vagyok már fiatal, bakker, két év, és hatvan leszek, de ő már hatvanhat. Az is igaz, hogy évek óta nem repül és már nem is vív. Csak világturnézik az Iron Maidennel. 

Én meg várom a munkaidő végét, elfáradok, mert naponta háromszor-négyszer fel kell másznom a másodikra, az igazgatóságra, meg mert mászkálok ide-oda, és minimálisan emelgetek ezt-azt. 

A kedvenc helyem a világon (Szerelmetesfeleségtársam testének bármely gömbölyétől, hegy-völgyétől eltekintve) a türkizkék heverőnk sarka, a barna „medvebőr”-nek becézett bolyhos takarómmal betakarózva (bár a héten eléggé hektikus volt, hogy szükség volt-e rá). Ennél jobban csak a gyulai kertben-ücsörgést kedvelem, alkonyatkor, vacsi után, hűvösödő időben, felszisszentett sörrel, a vastagabb szivarkámmal, a Handelsgolddal. 

A lényeg, hogy a kedvenc tevékenységem, amikor nem kell tevékenykedni. Nem mintha túl nagy bajom lenne, ha valamit csinálni kell itthon. De jobban örülök, ha nem kell. Fáradok. Vagy mi... 

Ennek ellenére a dolgozdámban pár hete mondta az egyik lakó, hogy egyáltalán nem látszom közel hatvannak, ő ötvennek gondolt volna, Vagy annyinak se... Lehet, gond van a szemével... :-))))

Vagyis nem tudom, hogy becsüljem vagy hülyének nézzem Dickinsont. Becsülöm. Egyébként. 

Marcel Aymé: A ​faljáró

Falon átkelés, több példányban létezés, és egyéb elképesztő, tulajdonképpen sci-fi ötletek

ayme_a_faljaro.jpgmoha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Kevés film marad meg bennem maradandón. Naponta, kétnaponta megnézünk egyet, és nagyjából arra sem emlékszem, amit a múlt héten néztünk. Vagy velem van a baj, vagy a filmekkel. A magam részéről legalább omega 3.mat szedek, megelőzésképpen. Legalább valami... 

De az elmúló filmtömegekben van, ami fennmarad a rostán. ezért-azért. Sorolhatnám életem minden szakaszából, de nem fogom, nagyon hosszú lenne. 

De Marcel Aymé faljárójának a filmváltozata megmaradt bennem. Pedig nagyon gyerekkoromban láttam, s mert emlékszem a körülményekre is (vagy emlékezni vélek), minimum ötven éve volt a látás. Azta' a pepita mindenit! Ötven éve! 

A filmet, a történetet nem tartottam zseniálisnak, csak roppant szórakoztatónak. Fogalmam sem volt arról, hogy van irodalmi alapja, Marcel Aymé nevét soha nem láttam vagy hallottam. Lehet, olvasni sem tudtam még. 

Az érdekes az, hogy évtizedek óta tudom, hogy a film egy novella alapján készült, és mégsem olvastam el a novellát. Annak ellenére nem, hogy a kötet, amelynek a címadója ez a sztori, szintén évtizedek óta birtokon belül van birtokban. Most láttam: gyerekkorom szokása volt, hogy két, állandó oldalra beírtam a monogramomat. Ezt már kamaszkorom közepén sem csináltam. Vagyis a kötet minimum negyven éve utazgat velem lakásról lakásra. Azta'! 

A lakás tele van könyvespolcokkal. A rajtuk levő könyvtenger nagy részét soha nem olvastam, és ahogy a dolgok állnak, valószínűleg soha nem is fogom elolvasni. Nem a szándék hiányzik, hanem a rohamosan fogyó idő. Úgy képzeld el, hogy néha térülök-fordulok ezen az ötvenegy négyzetméteren, és majdhognem random felnyúlok valamelyik polcra, és leveszek egy könyvet, és azt kezdem olvasni. Csak a témakört lövöm be előre, mert nagyjából tematikusak a polcok. Ayménak a vidám könyvek polcainak egyikén jutott hely. Egy Török Rezső regénnyel együtt emeltem le (eléggé magasan voltak, csak a raklap ágyunkra tett jajdekényelmes, új matracunkon állva értem el). S nosza, belefogtam. 

Ha novella, ha francia, akkor Maupassant. Mert számomra nagyjából ő novella alfája és omegája. Meg Bradbury. Vannak még néhányan, de ők a két legfelső kategória. Jó, tudom, Bradbury nem francia. De a második gondolat már a novelláról szólt, nem a nációról. Tudom, Maupassant-nal csak tovább növelem a franciák amúgy sem apró önteltségét, de ami tény, az való. Tehát az is, hogy a másodvonalban tengernyien vannak. S a másodvonal kifejezést egyáltalán nem degradálónak szántam.

Már csak azért sem, mert önmagamat is kiváló második embernek tartom. Alvezérnek. A struktúrákat nem én találom ki, a stratégia kidolgozása nem az én asztalom, de a struktúra tartalommal megtöltésében és a stratégia taktikai részében marha jó vagyok. Tehát a másodvonal fikázása részemről egyenlő lenne az öngyűlölettel. 

Aymé kiváló, másodvonalbeli író. Novellista. Lehet, regényben, ifjúsági regényben élvonalbeli, de ezt még nem tudom. A könnyed, elegáns stílust jelentősen erősíti, hogy fantasztikus ötletei vannak. Túl sokat első blikkre az internet sem mond róla. 1902-ben született és a hét hónappal a születésem után halt meg. Hatvanöt évet élt. Eredeti nyelvén hat kötete jelent meg, három regény és három novella-gyűjtemény. Az írásai alapján hat film készült, másik háromnak ő írta a forgatókönyvét. Ez utóbbi információ biztosan nem teljes, mert ebben a listában nincsen benne A faljáró című film, amelynek Bourvil volt a főszereplője.

Hazaérve a szokásos, évi, tavaszi Duna-kanyar bringázásunkból (szobig fel vonattal, majd lecsurgás Verőcéig, Nagymarosan hekkezéssel, Duna-parti szundival megszakítva), megmelegítettük a vacsorát, füstölt sonkás tarkabab-leves, gazdagon, és bekapcsoltam ezt a filmet. Mármint A faljárót, Bourvil főszereplésével. Nekem nem mondott semmit a neve. Szerelmetesfeleségtársam azonban felragyogott, amikor meglátta  a főcímben a nevét.
– Jé, Bourvil? 
– Te ismered?
– Ne felejtsd el, hogy volt egy apukám, aki ezeken a filmeken szocializálódott. Neki ezek jelentették az alapot. És ezekkel nosztalgiázott később! 

ayme_a_faljaro_04.jpg

Egyébként A faljáró című novella közkedveltségére jellemző, hogy az író párizsi (18. kerület, Montmare, Marcel Aymé tér) szobra is a faljárót ábrázolja, Aymé fizimiskájával. A szobrot Jean Marais készítette. Úgy fest, AZ a Jean Marais. 

*

A faljáró című kötetben huszonkét Aymé novella szerepel. Úgy tűnik, a kötet az eredeti kiadások(ok) magyar tükre. Nincs ugyanis magyar szerkesztője, és egyetlen fordítója van. Bár az utóbbi gyenge érv az előbbi mellett. 

Már a második novella (A szabin nők) olvasásakor lett gyanús, ami a harmadiknál (A jegy) bizonyosság lett: bár nem jellemző Aymét sci-fi szerzőként aposztrofálni, tulajdonképpen az ötletei akár a sci-fi kategóriába is sorolhatók. A faljáró témája adja magát: egy ember, aki képes átmenni a falon. A szabin nők egy ugyancsak bővérű hölgy története, aki képes több helyen, több példányban létezni, és ez számára nagyon jó, mert nem kell egy férfinál leragadnia. A történet végére úgy ötvenezer példányban létezik Föld-szerte. A jegy arról szól, hogy a jobb kihasználtság védett bolygónk lakói korlátozottan élhetnek hónapról-hónapra. Minél hasznosabb valaki a társadalom számára, annál hosszabb a havi életideje. A haszontalanoké pedig annál rövidebb, minél haszontalanabbak. Amikor a havi életidő lejár, átmenetileg, a következő hónap elsejéig meghalnak. Elsején meg feltámadnak. Hogy ki mennyit érhet, időjegyekkel igazolható. Többen, akiknek hosszabb havi életidő jutott, hogy pénzhez jussanak eladják a jegyeik egy részét. A mohóbbak pedig több jegyet vesznek mint ahány nap van egy hónapban. De mert nekik az időjegyük szerint mondjuk ötven júniusi napjuk van, így számukra a június ötven napossá lesz. Mindennapossá lesznek az olyan mondatok mint: 
– Majd augusztus hatvanadikán, ha megjöttem a nyaralásból! 
Ez persze hatalmas káoszt eredményez... 

ayme_a_faljaro_07.jpg

Volt a novellának egy 1959-es NSZK filmváltozata is. Égen-földön nem találom. A főszereplő színészt Heinz Rühmannak hívták, a filmet Ladislao Vajda rendezte. Gyanúsan magyarul hangzik a név. :-) A további képek ebből a filmből valók.  

Aymé fantasztikuma nem galaxisokról, bolygókról, űrhajókról, asztronautákról, ufókról szól, hanem mindennapi környezetben játszódó csodásan képtelen dolgokról. Olyasfajta sci-fi az ő sci-fije mint amilyeneket Vagyim Sefner (A szerény zseni) vagy a Sztrugackij-tesók is írtak néha (például Egymilliárd évvel a világvége előtt). Egyébként mintegy véletlenül találtam egy oldalt, amikor Aymé bibliográfiájára voltam kíváncsi, ahol is felfigyeltem arra, hogy egy sci-fi antológiába is beválogatták az egyik írását. 

*

De Aymé nem csak fantasztikus történeteket írt. Sőt, a legtöbb nem is az. Illetve fantasztikusak a történetei, csak nem a sci-fi értelemben. Egyik sem mindennapi történet, a valóság mindegyikben valahogy kifordul önmagából. Vagy éppen valódi értelmet nyer. 

Aymé humanista. A szónak nem a mai, ostoba, neoliberális nézeteivel, hanem a valódi értelmében. Ez tükrözi a kötet minden egyes írása.

  • A tanuló éveit töltő fiatalember, aki két fiatal nőt is felcsinál, és a rettentő haragra gerjedő atyja, hogy megbüntesse, egyik nőt se kényszeríti rá, nem kell elvennie semelyiket, hadd forrjon a lelkiismeret-furdalástól a fia, és még a havi apanázsát is jelentős mértékben csökkenti: a százötven frankból minden hónapban csak száznegyvenet kap majd meg.
  • Az őrült, kitömött madarával sakkozó ócskás boltos háromezer frankra tartja a hétmérföldes csizmát, de a szegény, egyetlen fiát egyedül nevelő asszonynak odaadja huszonöt frankért. És nem is tudja, hogy a novella rengeteg gyereke és rengeteg szülője közül egyedül ez az anya és ez a fiú szeretik egymást...
  • Az úri betörő már a saját nevét sem tudja, annyiszor cserélte az azonosságát, betör a saját családjához. Még mielőtt megtudná, hogy kié a lakás, elhatározza, hogy jó útra tér. De a pénze kifordítja magából a férfit, akiről a betörő megtudja, hogy az édesapja. A kifordulás első jele, hogy a két lányát, a betörő húgait eltiltja a választott párjuktól, mert azok szegények. A betörő reggelre már árkon-bokron túl van a pénzével: ennyit a becsületről... 

És így tovább, novelláról-novellára. 

ayme_a_faljaro_09.jpg

Csak egy olyan írásvolt, ami mentes volt e viszonyulástól, már a címében is erőltetett Csípős ügy. Nem azért csípős, mert kapszaicin-dús a történet, vagy mert netán formás, telt, női csípők hemzsegnének benne. A novella a csípő szóra iparkodik koncentrálni. Nagy eséllyel a fordító nem talált a magyarban annyi csípős szót, ezért csípős lett például a csípő is. Na, szóval ebben a novellában a nagy detektív próbálja rávezetni egy borzalmas, agytocsogós, tömeges gyilkosság megoldására a kicsit kemény fejű, privát Watsonját, hogy az elkövető egyértelműen az Állam... Hát, izé... Erősen húztam a számat. Különösen az előzmények ismeretében. Aztán az ezt követő novellákat olvasva is. Mármint visszamenőlegesen a Csípős ügyre Ez a novella az a kötetben, amely kiváló viszonyítási pontot ad a többinek.  

Az ötletek pedig később is sorjáznak: A férfi, aki szabadulni akar az Isten elismerést jelentő glóriától. A cirkuszi törpe, aki egy napon százhetvenöt centisre nő és ezzel elveszít mindent. Nem sorolom fel az összes novellát. 

Van olyan is egyébként, amiben nincsen semmiféle csodálatos elem. És mégis csodálatos. Vagy borzasztóan szomorú. Volt, amelyikről Móricz jutott az eszembe (Képes kút), és képzeld, mégse lógott ki a sorból. Van olyan huszadik század felénél járó történet, amelyben egy kis társaság sétál a kastély kertjében, és egy kentaur lép ki a bokrok közül, aki azonnal szerelmes lesz a társaság egyik hölgytagjába.

– Ha megsértettem valakit, kész vagyok bocsánatot kérni, de ami Godin kisasszonyt illeti, igazán nem látom, mit vétettem neki. Abban a pillanatban, amikor rám szólt, s amikor karomban tartottam, és ruháján át éreztem, mint tolul szép nagy melle a törzsemhez, éppen bókot mondtam a farára,
amivel, bizonyos vagyok benne, nem sértettem meg, mert színigaz, hogy a kisasszonyé igen szép. Nézze, apu, milyen szép popsija van! Telt, domború, rugalmas! Avagy nem elragadó még nézni is? Sőt még azt is mondtam, hogy a mama tompora, pedig mindig tetszett nekem, távolról sem olyan tündöklő, olyan nagyszerű, mint Ernesztiné. Bocsásson meg, mama.

[...]

– Szabad szólnom igaz szívvel? – kérdezte a kentaur szüleihez fordulva. – Gyöngéd és becsületes érzést táplálok Godin kisasszony fara iránt, s minthogy boldogan tapasztaltam, hogy én is tetszem egy kicsit neki, elhatároztuk, hogy a legsürgősebben megesküszünk. Gondolom, ebben sem ön, sem a püspök úr nem talál semmi kivetnivalót. Ugyan mennyiben zavarná önöket ez az egybekelés? („Mátkaság”)

Ahogy haladunk az olvasással a történetek nagy része úgy lesz egyre hétköznapibb. De mert hétköznapibb lesz, nem válik érdektelenné. Miért lenne érdektelen egy nyugállományba vonult katona története, aki a lelkében képtelen leszerelni, elviselni, hogy az életet nem a külső szabályok, a kívülről diktált fegyelem irányítja ezután. S akkor észreveszi a szomszéd kisfiút. Nem, nem úgy, egyáltalán nem a pedofil lelkivilágról fest plasztikus képet Aymé története. Bár nem sokkal kevésbé beteg... 

*

Egyszóval időt álló írásokról van szó. Amik egy kivételével ma is simán megállják a helyüket. Akkor is, amikor nem fantasztikus történetek. Aymé mesél, a meséi többnyire úgy kezdődnek, hogy X-ben élt egy ember, név szerint..., és mi odatelepszünk a fotelja mellé, és tátott szájjal, mosolyogva, könnycseppel a szemünkben hallgatjuk a meséit.

ayme_a_faljaro_11.jpg

Európa, Budapest, 1970, 332 oldal · Fordította: Bajomi Lázár Endre

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 húsvétjának a vasárnapja. Jézus feltámadás-ünnepe. Ha ez ma még érdekel egyáltalán valakit. Mert ugye, tavaszünnep, meg boldog nyulat, meg sonka, meg tojás... 

Tegnap elmentünk a szokásos, tavaszi Duna-kanyar tekerésünkre. Szobra fel vonattal, majd visszafelé Verőcéig tekerés, onnan megint vonat. Nagymaroson hekk és Duna-parti szunyókálás. 

Kettesben Szerelmetesfeleségtársammal. Nagyon szeretem ezt a nőt! A privát vénuszii szarvasbékámat. Visszafelé a vonaton Vácnál leszállt két keleti arcú fiatal nő. Nem japánok és nem kínaiak voltak. Minid g szerettem a keleti arcú nők szépségét, a mandula szemeket, a széles állkapcsot, és tegnap rájöttem, a kis hegyes állat. SzFT-nek mind van. Még gribedlije is. Pluszban! Zöld szemmel. Gyönyörű! Kun származású. Mindent elmondtam? Meg van benne Andrássy-vér is, de az nem is annyira érdekes. 

Szóval Duna-kanyar. Vannak kötelező állomások. Szobon a révnél egy kávé. Zebegényben a házak közötti utacskán át a Duna-part. Nagymaros: hekk, nagymarosi Duna-part: szunyóka. 

Nagymaroson úgy elaludtam, hogy észre sem vettem, hogy SzFT elment kávéért. Úgy kellett felébreszteni, Marha nehezen tértem magamhoz, kába voltam, de útra keltünk, hogy elérjük a 17:49-es vonatot. Látni akartuk a „Hunyadi”-sorozat végét. 

Alig hagytuk el Nagymarost, SzFT rám telefonált. Kivételesen én mentem elől. Hogy forduljak vissza. Fotózni akart egy helyen. Fotózott. Aztán ő ment elől. Úgy belehúzott, hogy egy ponton feladtam. Kezdtem rosszul lenni. Megijedtem, Röhögve mesélem az infarktusomat, ha szóba kerül, de közben fosok a következőtől. Nem tudom, milyenek az előjelek, nekem voltak, de nem azok a klasszikusok, hanem csak égett a nyelőcsövem. De ha egy kicsit szorít a mellkasom, vagy zsibbad a kezem, megrémülök. Nem a betegségtől, meg a haláltól félek, hanem a kórháztól, meg a csökkentértékűségtől. Meg az SzFT-től való távolléttől.  

SzFT egy ponton észrevette, hogy nagyon lemaradtam. Megvárt. 
– Nem mondtad, hogy a finisre versenyezni fogunk! – förmedtem rá. 
– Ne haragudj! Amikor elől mentél, úgy belehúztál, hogy alig bírtalak követni. Azt hittem, most így akarsz menni! – válaszolta. Na, tessék, még csak le se baxhatom tiszta szívvel, mert amiért tenném, azt is szeretetből csinálta! 

Tegnap este még vagy ötször bocsánatot kért. Nem volt miért. De mondjuk tényleg szarul kezdtem lenni. A vonaton már kiegyensúlyozódtam. 

*

Nocsak, találtam egy Eloy-lemezt, amivel eddig még egyáltalán nem találkoztam. A címe: „Echoes From the Past”. Harmadszorra hallgatom. 

Max Frisch: Biedermann ​és a gyújtogatók – Tandráma, tanulság nélkül

Svájci groteszk a félelemről és a kollaborációról. Meg a furakodó diktatúráról

frisch_biedermann.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Max Frisch is vakfolt volt eddig a számomra. Amikor kivettem ezt a kötetecskét a Pethe Ferenc téri Könyvmegálló szekrényéből, a címe miatt vettem ki. Olyan kis tréfásnak tűnt. Jó, ha belegondolok, egyáltalán, ugyan mi a tréfa benne, de mondom, annak tűnt. Egyébként, ellövöm a poént, tagikomikus moralitás játék. Vagy mi a fene....

Azt sem tudtam a szerzőről, Max Frischről, hogy svájci, sem azt, hogy világhírű, általánosan elismert szerző. Amikor okosabb és műveltebb lettem, növekedett a pozitív előítéletem. 

Ha tudni szeretnéd (ha nem), az úgy volt, hogy úgy szerettem meg a kötelező olvasmányokat (kivéve Jókai Kőszivűjét), hogy nem akkor olvastam őket, amikor kötelezők voltak, hanem már sokkal előbb. Így például a Fizikusokat, tudod, Dürrenmatt zseniális darabja, abban a sárga, gyűjteményes kötetben, Becket Godot--jával, Brecht Kurázsi mamájával, Miller Ügynökével, meg Gorkij Menedékhelyével. Ez utóbbi tetszett legkevésbé. De lenyűgözött a kötet. Dürrenmattra egyenesen rávetettem magamat. Hogy aztán megállapítsam, hogy nagyon kedvelem a groteszket, a drámáit faltam, de azt is megállapítottam, a nem színpadi művei annyira nem gyere be. 

Dürrenmattból következett Örkény. Pedig Örkényt előbb olvastam, azt még általánosban, az Egyperceseket, de igazán nem tudtam akkor mit kezdeni vele. Örkénynél meg a Tóték fogott meg, hogy aztán következzen belőle a többi dráma. Meg a tévéfilm, Fábri Isten hozta, őrnagy úr!-ja, Latinovitsal, Sinkovitsal, Fónay Mrtával és Venczel Verával. 

Ledőltek bennem a falak az olvasott drámák iránt. Shakespeare akkor már ment ezerrel, de addig ami vele kezdődött, vele is végződött, nem nyílt ki számomra az olvasott színpadi világ. Mondjuk az érdekes, hogy Shakespeart olvasni mindig szerettem, nézni is annyira nem... Holott ez a legképtelenebb badarság, ami csak létezett a múltamban. (Hm, ez egy nagyon jól hangzó, a nemlétező műveltségemet csillogtató mondat, de ha belegondolok, önfényező marhaság...) 

Majd az elsők között jött az Equus és az összes harcálllásomat feladtam. Volt egy Lumet-sorozat az akkori két tévécsatorna valamelyikén, ott láttam egy éjjeli vetítésben, aztán Darvassal és Gálffi Lászlóval a Pesti Színházban. 

De mondjuk a mai napig van egy olyan kis hátmögötti, súgdosó ördögös blikkem, hogy a színház lehet nagyon komoly, a totálisan lényegi szókimondás helye, de lehet a madártoll-könnyű talmi ripacskodásé is. Nem vagyok színházba járó egyed. Az ár-érték arány nagyon elcsúszott. Vagy csak elkerülnek az igazán fontos előadások. 

frisch_biedermann_01.jpg

A képek most is az Ideogram nevű oldalon készültek. A szerző fényképe nem.
Jó, volt most is, hogy kapartam az arcomat, amikor például a szolgálólány férfi lett, de ma alapvetően kezes volt az MI.

*

Ha Svájc, akkor Tell Vilmos, meg Ofi barátom, aki jó pár éve kivitte oda a családját, az évek alatt svájci állampolgárok is lettek, most meg azon törpölődnek erőst, hogy menekülnének vissza Magyarországra. (Érdekes, éppen a héten beszélgettünk egy Tenerifén lakó hölggyel, jó barátunkkal, és ő is azt mondta, pár hete van már csak ott, elege lett abból, ami nem Magyarország.) 

Ha Ofiék nem az lett volna a nászajándéka Szerelmetesfeleségtársammal való összekapcsolódáunk után, hogy kivisz két hétre egy Hünenberg nevű svájci falucskába, ahol addig laktak (falu, de bennem kisvárosként maradt meg, annyira más odakint a falu), a Svájcról való ismereteim ma sem lennének sokkal többek, mint hogy Tell Vilmos, a fia meg az alma, illetve Dürrenmatt. 

De ötvennyolc évesen eljutottam oda, ha Svájc, akkor Max Frisch. Akkor is, ha messze nem vagyok ettől az egy drámától annyira lenyűgözve mint anno A fizikusoktól. 

Max Frisch (Zürich, 1911. május 15. – Zürich, 1991. április 4.) svájci építész, író. A legkiemelkedőbb svájci írók közé tartozik, munkássága része a német irodalomnak. Életének közel nyolcvan éve alatt a drámák és a regények mellett az építőművészetben is tudott alkotni. Kiemelkedő drámái az És a holtak újra énekelnek, a Biedermann és a gyújtogatók, jelentős regénye a Stiller, a Homo Faber és a Ganteibein legyen a nevem.

....

1938-ban egy prózai művével elnyerte az egyik legnagyobb irodalmi díjat, a Conrad Ferdinand Meyer-díjat. Ettől kezdve az irodalmat tartotta fő hivatásának. A második világháború alatt Frisch egy ideig a határőrségnél teljesített katonai szolgálatot. Humanista érzelmeivel, és demokrata meggyőződésből eleve gyűlölte a fasizmust, melynek fajelméletét hevesen kritizálta. A háborúba kényszerített német kisembereket ugyanolyan áldozatoknak tudta, mint ellenfeleiket, valamint egyértelműen a nyugati hatalmak mellett állt, habár a kapitalizmus ugyanolyan távol állt tőle, mint a bolsevizmus.[3]

Meg volt győződve arról, hogy a tragédiákba sodort magánembereknek minden politikai rendszer idegen, azonban az életben maradottak számára is közös a gyász. Ezt fogalmazta meg És a holtak újra énekelnek című drámájában. 

...

Már ennél a művénél látszik, hogy stilisztikailag és a szerkesztés szempontjából Brecht, és Wilder drámái voltak a legnagyobb hatással rá. Frisch Brechttől az elidegenítő módszert, Wildertől pedig a narrátor szerepeltetését használta fel. Az Andorra 1945-ben jelenik meg, majd 1947-ben már csehül, majd hamarosan szinte minden európai és Amerikában honos nyelven. 

...

E két színjátékkal (a másik a most tárgyalt – MZ.) lett világhírű. Mivel az irodalmi világban elvárták a folytatást, egyre jelentékenyebb, izgalmasabb, mindig jelképes színpadi műveket alkotott. Ezek közül a legjelentősebb az Andorra című, ami szintén egy moralitás-játék. Alakjai, színhelyei elvonatkoztatottak, főszereplői a „Férfi” és a „Nő”, a többi szerep testet öltött fogalom. Témája a fajgyűlölet irtóztató és mindenkire káros embertelensége. Az évszázad egyik legkitűnőbb humanista színpadi műve.

...

Már a világ egész irodalmi élete tudomásul vette, hogy Frisch a kor nagyon jelentékeny drámaírója, amikor egymás után több regénnyel jelezte, hogy a szépprózának is mestere. Ezekben, főleg a már korán például az 1954-ben írt Stillerben, de a későbbiekben is az egzisztencialista filozófia fő problémája, a személyiség kettős arculata a központi témája. Bár ezek elvont, filozófiai témák, de mivel a cselekményük konkrét olvasmányként érdekesek, igazi olvasmányos történetek. (Innen)

frisch_biedermann_mf2.jpg

*

Groteszk. Vagyis az ember nem tudja, nevessen, borzadjon, felháborodjon vagy legyintsen az emberi eszetlenségre, gyávaságra, vagy díjazza a túlélési ösztönt. 

Mennyire groteszk az egész életünk? 

*

A városban gyújtogatók tevékenykednek. Sorra égnek le épületek, lakások és közintézmények. Biedermann egy este, mintegy az akarata ellenére mégis beenged a házába egy hiányosan, birkózó ruhába öltözött férfit. Odakint esik az eső. Enni, inni ad a férfinak. A vacsora kenyérnek és egy pohár bornak indul. Aztán dőzs lesz belőle. Meg a padláson alvás. 

Biedermann vonakodva ugyan, de teljesíti a figyelmes betolakodó minden kívánságát. Ahogyan az elszánt felesége is, aki reggeli előtt ki akarja dobni a kéretlen, hívatlan vendéget, ehelyett bőségesebben vendégeli meg, és kérlelve marasztalja, nehogy megsértődve elmenjen már. 

És azon kaphatja magát, hogy pár nap múlva beköltözött a birkozó barátja is a padlásra. A megkérdezése nélkül. Majd hordók kerülnek a padlásra. Benzines hordók. Gyújtózsinór. 

Megjelenik egy harmadik lakó is. 

Már csak gyufájuk nincsen. De Biedermann, bár mindvégig gyanús neki a három pofa, végül még azt is ad nekik. 

Hát ennyi. 

Meg egy metafizikus utójáték. 

*

Olyan kis fura, hogy a darab egy KAR-ral kezdődik. Mármint nem, nem emberi karral, hanem kórussal. Mint az ókori darabokban. Csak itt a kar néha beszélgetésbe fog a szereplőkkel. Előrevetít, kommentál, összegez. 

Elsőre húztam a számat. Aztán belejöttem, ahogy felvettem a fonalat. A végén már tapsoltam. 

Van itt tehát furcsaság. 

*

A darab 1958-as. Frisch meg 1911-es. Fiatalemberként élte át a második világháború idejét. Az, hogy a huszadi század második felében a világégés alapvető téma volt az európai kultúrában, a közös tapasztalatból, emlékekből fakadt. A közös borzalomból. A gyilkolás, a meghalás élményéből. Az így-úgy odalett szerettek hiányából. A lerombolt városok ürességéből, porából, keserűségéből. 

Tény, ami való, az hogy még ma is ez az alapvető élmény, nem nagyon érthető, csak egy nagyon másik perspektívából. Azoknak a perspektívából, akik a háború idején hirtelen a bűnbak áldozat státuszában találták magukat. Akik nem hagyták kihűlni a háború emlékét, s akik miatt a történelem egy bizonyos szegmensének a kutatása, illetve ha az eredmény nem egyezik a közmegegyezéses történelemmel, s az eredményre jutó mégis közzéteszi, az önmagában bűncselekmény. 

Emiatt amikor felfogtam, mi a darab üzenete, kicsit húztam a számat: na, még egy antifasiszta mű a sok millióhoz! 

Alapvetően igazam volt. Még egy antifasiszta mű a sok millióhoz. De nem csak egy olyan is mezei, sima antifa darab. Az még nem tudtam eldönteni, önjogán nem az-e, vagy csak körülnőtte a történelem, és általános érvényt kapott. 

Mert groteszk volt az is, hogy együtt olvastam ezt a darabot Drábik János A kiválasztottak című könyvével. Abban az időben, amikor Európa urai húzzák kelet felé a gyújtózsinórt és már néznek körülfelé, kinél van a gyufa. S megint ki jár jól a háborúval? Na? Hát azok, akik nem harcolnak, akik csak ülnek a hatalmas foteljaikban, szívják a vastag szivarjaikat a medencéjük partján, akik a kezükben tartják Amerikát, a fegyveripart, a sajtót, a média egészét, a pénzvilágot. Akiké úgy a világ, hogy kevesen vannak a városban, mégis ők irányítanak mindent. Mondja Drábik. 

S na innen nézve volt rohadt groteszk a Biedermann és a gyújtogatók. Mert korunk gyújtogatói azok, akiket egykor az akkori gyújtogatók gyújtottak. Itt vannak a városban, a hitelből vett otthonainkban, ők a hitelezők, a bekapcsolt tévénkben, az internet: ők a vélemény, és az ököl, ani lesújt. A bírálhatatlanok. Akiket kötelező szeretni. Akiknek a kezében ott van a gyújtózsinór. Akiket a háziak kiszolgálnak mindennel, ha húzzák is közben a szájukat, ha gyanakszanak is, csak elhallgatják még önmaguk előtt is a gyanújukat, ha elegük is van abból, hogy ők szolgálják ki az ingyenélőket. 

De csúnya egy párhuzam!  Még szerencse, hogy az alapját egy pár perce elolvasott könyv és annak a mondanivalója adja! Piszok szerencse! 

*

A félelem. Az egzisztencia féltése. A fájdalomtól való félelem. A további fájdalom rettegése. A szeretteink féltése. A konfliktuskerülés. A gyávaság. A következményektől való félelem. A nagyvonalúság, ahogy eltekintünk afelett, hogy következmény így is, úgy is van. Az eltekintés is megtermi a maga gyümölcsét. Így vérszemet kap, akinek nem kellene, még nagyobb hatalmat, még erősebb lesz. Tehát még jobban kell majd tőle félni. Holott már bőven bebizonyította, hogy van annyira gyújtogató mint ahogyan azok voltak, akik őt gyújtották. 

De etetjük, itatjuk, felengedjük a padlásra, már ő mondja meg, ki költözzön a lakásunkba, ő dönti el, hogy mit hoz be ide, és olyan munkákra sarkall, ami, érezzük, tudjuk, eltünteti majd a föld színéről az otthonunkat. Eltüntet minket is. Meg akik közel állnak hozzánk azokat is. 

Pokolra fogunk kerülni. Kollaborációért. Mert beengedtük a gyújtogatókat, és mi, marhák, még húztuk is velük a gyújtózsinórt a padlásunkon! 

Ahelyett, hogy kibaxtuk volna a 'csába az első pillanatban! 

Késő bánat! Nagyon késő! A pokolba vezető út is gyújtogatókkal van telerakva. Lám! 

*

Misztériumjáték, amit olvasunk. Meg, ahogy mondtam, tragikomédia. Néha nevetünk is. Aztán belénk fagy még a fekália is, amikor rájövünk, hogy min nevetünk. S hogy mekkora misztérium, hogy nevetünk a gyújtogatókat befogadó, etető, itató kispolgáron, akiknek csak a saját biztonsága a fontos, és közben magára gyújtatja a házat. 

Mennyi is a hitelünk? Eltelt négy év, már csak tizenegy év van hátra, ha szerencsénk lesz, akkor csak hat, és előtörleszthetünk. De ha nem lesz szerencsénk, ha Szerelmetesfeleségtársammal történik valami...? S ki nem számolom, hogy mennyit fizetünk vissza a felvett összegre. Mondjuk ez az első húzásunk, ami bejött, a hitelből lakás lett, a lakásárak meg mennek fel az égbe, ezáltal az emberek meg anyagilag bele a pokol torkába egyenest. 

Misztérium, ha túléljük, ami manapság vár mindnyájunkra. Ha kőkeményen hívő lennék, akkor azt mondanám, esélytelen mindenki, csak a megváltásban hihet stabilan. Na, ott, akkor, a végén jó lesz. Persze azzal kapcsolatban is vannak kérdéseim, de elképzelni úgy se nagyon tudjuk. Szép lassan azt se, hogy bár komoly bajom nincsen, csak néha kapok egy infarktust, hogy lesz olyan, hogy sehol semmi se fáj, nem sajog, nem hiányzik, és nincsen valamiből több. 

Vagyis nem is misztérium, inkább transzcendencia. Mert a transzcendensben van remény. A misztikában már nincsen. Frischnél sincsen. A darab utólag írt pokolbéli utóhangja pesszimistább mint az előzménye. Biedermann soha nem tanul semmiből, akármi is történjen vele. 

*

Miközben írtam, írogattam ezt az értékelést, megnéztem, mi minden szerezhető be Frischtől, ami magyarul megjelent. Hát minden. Van ami e-könyv-formában már itt van, van, amit a könyvtárban majd jól megnézek előbb. De kíváncsi lettem, mit tud még. Viszont tökéletesen meggyőzve nem vagyok. Nem úgy mint Dürrenmatt esetében A fizikusok, majd Az öreg hölgy látogatása által. De a hangsúly itt a tökéletesen van: tökéletesen nem vagyok meggyőzve. A tökéletes azt jelenti, hogy pénzt is könyvespolc-helyet áldozok rá. Ehhez még mérlegelnem kell. De kell mérlegelnem, mert határozottan van benne, ami megfog. 

Európa, Budapest, 1965, 112 oldal · Fordította: Ungvári Tamás

7,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 áprilisának húsvét szombatja. Úgy tűnik, az időjárás megengedi, hogy elmenjünk a szokásos, tavaszi Duna-kanyaros hekk-bringázásunkra. Egyelőre 15 fok körül van, napközben 20-21 lesz. Megsülni nem fogunk, de nem kell izzadnunk sem. Valamit valamiért. 

Drábik János: A ​kiválasztottak (A szemitizmus – elkülönülés és kettős mérce)

Ami életben, felszínen és legfelül tartja a zsidóságot

drabik_a_kivalasztottak.jpgmoha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Manapság aki nem hódol ájult tisztelettel a zsidóság előtt, az bizony vaskosan antiszemita, fasiszta, bunkó állat. Ő az, aki ébren tartja a koncentrációs táborok tüzét, aki újra felakasztja Elie Wiesel megfulladni képtelen kamaszfiúját, és ő az, aki jelenleg is ráfordítja a gázkamrák ajtajának a zárját a hatmillióra. Ő az, akit szólíts nyugodtan Adolfnak, függetlenül attól, milyen nevet kapott a szüleitől.

A képbe valamelyest bezavar, hogy a fentiekkel egyre több zsidó sem ért egyet.

Nekik tele van a padlás a holokauszttal, a zsidóság rátelepedésével mindazokra a kultúrákra, amelyek befogadták őket, végtelenül cinikusnak tartják, hogy a holokauszt emlékének a permanens ébrentartása komoly bevételi forrássá változott. Ők azok a zsidók, akik az antiszemitizmus okának a zsidó agressziót tartják, azokban a társadalmakban is, ahol élnek, és a rabolt hazájukban, Palesztinában is. Ahol a lágerek népe lágereket épített, kerítések, falak mögé zárt embereket és gyerekeket, nőket, öregeket fehér foszforral bombáz, menekülttáborokat pusztít. 

Majdnem azt írtam, hogy tudtad?..., de nagyon utálom ezt a manapság szinte kötelező szófordulatot, ami az összes TikTok- és YouTube-videóban, podcastban visszaköszön.

Manapság tényleg nem közismert tény, hogy a fasisztának mondott Horthy rendszer volt Európában az, amelyik minden további nélkül befogadta Kelet-Európa zsidóságát. Sőt, megesett, hogy a kormányzó személyesen fordított vissza egy, a koncentrációs táborba indított szerelvényt. 

Magyarország kizárólag a német megszállás után követett el erőszakos tetteket a zsidóság ellen. Amikor már nem tudott mit tenni. S amikor Horthy már nem volt kormányzó.  Érdemes összevetni a környező országok intézkedéseivel a magyar fasisztának nevezett kormány Szálasiék előtti ténykedését! 

Az ember azt gondolná, hogy mi sem egyszerűbb mint a zsidóság meghatározása. Zsidó, tehát vagy bankár, vagy ügyvéd, vagy a szórakoztatóparban tevékenykedik. És a politikai baloldalt támogatja. Vagy éppen Izrael állam nevében palesztin nőket, gyerekeket, öregeket bombáz foszforbombával. Szereti a pénzt, és nagyon nehezen adja ki a keze közül. Összetartó fajta. Családcentrikus. Gyűlöl és megvet mindenkit, aki nem zsidó. Felsőbbrendűségi komplexusa van, mert Isten választott népének tudja magát: bár a választottságát önnön kiválóságának tudja be, nem pedig egy feladatra való kiváltságnak. A zsidó kommunista, kozmopolita, nemzetellenes, hazaáruló és erkölcstelen. 

Van sztereotípia, amit kihagytam?

drabik_a_kivalasztottak_07.jpg

Ha valaki, bárki, akárki komolyan vesz bármit ezekből a sztereotípiákból, akkor antiszemita. Ha valaki unja a holokauszt témáját, akkor is antiszemita. Ha valaki kételkedik a holokauszt megkérdőjelezhetetlen tényeiben, adataiban, akár a már megcáfolt hatmilliós számban is: az antiszemita.

Valaki nem akkor antiszemita, ha utálja a zsidókat, a zsidóságot, hanem akkor, ha annak mondják. 

Csoda-e, hogy a zsidók minden társadalomban a menekülés esetére összecsomagolva tartják a bőröndöt?

DRÁBIK JÁNOS SZEMÉLYE

Mező Gábor A Hálózat című Facebook oldalán ízekre boncolta Drábik János múltját. Ami a tálalásában gyakorlatilag a szocialista rendszerrel való teljes kooperációról szólt. Drábik János még korábban szembenézett a múltjával egy interjúban. 

A rendszerváltás utáni tevékenysége, a megjelent könyvei tartalma miatt sokan a konteók legfőbb magyar képviselőjének tekintik. Leginkább a háttérhatalom létéről szóló nézetei végett. Másrészt antiszemita is: erre itt van bizonyítéknak ez a könyv, amiről beszélgetünk. Aminek, ugyebár van egy folytatása is, Egyenlők és egyenlőbbek a címe. Harmadrészt megalkuvónak is tartják, mert nem elég antiszemita. De éri kritika a könyvei történelmi tévedései miatt is. Például Ablonczy Balázs tollából. 

Vagyis van baj Drábik Jánossal meg az írásaival. 

drabik_a_kivalasztottak_dj.jpg

Egyvalamit elég nehéz vitatni: bátran ír könyveket és tart előadásokat kényes kérdésekről. És ember legyen a talpán, aki az információinak utána néz. Nem azért, mert nincsen hátterük, hanem mert annyi mindennek kell utánanézni. Csak úgy dől Drábik Jánosból az információ. S az évek alatt nem változott a mondanivalója tartama, konzekvensen ugyanazt mondja.

S a helyzet az, hogy amit mond, arról egyre világosabb lesz, hogy igen, úgy is van. Például a háttérhatalom létével kapcsolatban. Például azzal kapcsolatban, hogy van egy terv az emberiség létszámának a csökkentésére. Meg hogy van egy terv a globalizáció teljessé tételére, a nemzetállamok felszámolására. 

Éri még az a vád is Drábik Jánost, hogy túlságosan kiáll a Fidesz és Orbán Viktor mellett. Erre nem belép a Mi Hazánk Mozgalomba! :-D

Szóval van vele baj, csőstül!

DRÁBIK JÁNOS STÍLUSA ÉS A SZERKEZET

Alapvetően érthető és követhető. Viszont annyi részletre koncentrál, hogy abban simán el lehet veszni. Néha olyan részletekre is, amelyek aztán nem vezetnek igazából sehova. Maximum egyfajta kis színesnek tekinthetők.

Tipikus példa erre ebben a könyvben az Elie Wiesel identitása körüli fejezet: Drábik jól megalapozza, hogy a Nobel-díjas író tulajdonképpen nem azonos önmagával, az Éjszaka című könyvnek nem a szerzője, csak a tolvaja, még a könyv szerkesztése sem tőle származik, hanem Mauriac-tól. Aztán egy-két oldalszúrással kérdésessé teszi az egész koncepciót, majd levonja a végső következtetést, hogy nem lehet tudni, mi az igazság. Hogy az csak akkor derül majd ki, ha Wiesel hajlandó lesz megmutatni a karján a koncentrációs tábori tetoválást, ami tökéletesen igazolja majd az önazonosságát. Wiesel folyton-folyt hivatkozott, de fényképeken mégsem látható tetoválásáról egy komplett weboldal is beszél. Vagyis a kérdés kérdés marad, hogy Elie Wisel valóban az volt-e, akinek mondta magát. Csakhogy így az eset ismertetése bulváros ízt kap. Semmi levonható következtetés nincsen, egy lépéssel sem vagyunk közelebb az igazsághoz. 

Drábik rengeteg forrással dolgozik. Voltaképpen az egész könyv egy forrásgyűjteménynek tekinthető. A források pontos megadása esetleges és általános. 

Néha volt olyan érzésem, hogy a szövegre ráfért volna egy szerkesztő, aki erős kézzel lemetszette volna a téma olyan zsákutcáit mint a fenti Wiesel-kitérő, hogy ne legyen szinte permanens „a kevesebb több lett volna”-érzés. 

drabik_a_kivalasztottak_10.jpg

De azt simán elismerem, hogy a szövevényes, kényes témát a fentiektől eltekintve viszonylag jól ragadja meg és fejti ki Drábik úr. Viszonylag, mondom, mert ha a tartalomjegyzéket megnézed, akkor azért első blikkre vannak kérdőjelek a szerkezetet illetőn. Amikor az olvasásban benne vagy, akkor a rengeteg információ miatt meg még inkább. A tartalomjegyzék sokat elmond.

Bakker, nincsen fent a Molyon, el kell készítenem, hogy láthasd; nehéz a blogíró mestersége, ezzel vagy fél órát el kell most szórakoznom egy félmondatom miatt...

Na, adtam a xarnak egy pofont: ahogy mondtam, elbíbelődtem több mint fél órát a tartalomjegyzék Moly-ra vitelével. Amikor készen lettem, akkor láttam, hogy a fülszövegben ott van a komplett minden... Baba... 

Meggyőztem magamat: végül ide is bemásolom a kötet tartalomjegyzékét. 

GILALD ATZMON ÉS A CIONIZMUS 

Atzmon a zsidó nemzet megszületéséről; Hogyan jött létre a zsidó nép? Az izraeli paradigma; „Úgy szeresd magad, ahogyan mindenki mást gyűlölsz!”

MEDDIG LEHET SIKERES A KIREKESZTŐ NEMZETSTRATÉGIA?

„A zsidó történelem vége”; Milyen is az Ószövetség Istene? Mi tesz valakit zsidóvá? Újra kellene gondolni a cionizmust; … Hogyan látta Churchill a zsidókérdést? Emancipáció, integráció, asszimiláció

A ZSIDÓSÁG MINT VILÁGNÉP

Konrád György a zsidók hármas útjáról; Mi a közös a zsidókban? Mit jelent zsidónak lenni vagy nem lenni? … Amerikai neozsidó paradigma; A zsidó gondolkodásmód és lelki beállítódás; … Mi a júdaizmus sikerének a titka? … Ki tehát az antiszemita? Mi a zsidó szupremácizmus ideológiai háttere?

KITSOS: A CIONISTÁK ÉS A WASPOK RIVALIZÁLÁSÁRÓL 

 A szuperbankárok és a kommunizmus; A zsidó kiválasztottság – babona vagy valóság? Grama rabbi a zsidó felsőbbrendűségről; Bernard Lazare az antiszemitizmus okairól;… Vannak-e bizonyítékok a gázkamrák létezésére?… Mennyi áldozata van a holokausztnak? … Felelősek-e egyes befolyásos zsidók a holokausztért? 

MI A ZSIDÓK ÉS A KERESZTÉNYEK KÖZÖTTI ELLENTÉT VALÓDI OKA?

Ravage. „Egy igazi vád a zsidók ellen”;) A zsidó mint a nemzsidók képviselője; … A kapitalizmus a legalizált kamat és uzsora rendszere; … Hogyan alakult a pénzügyi és a gazdasági helyzet a Római Birodalomban?

A ZSIDÓ VILÁGNÉZET TÁRSADALMI, GAZDASÁGI TANÍTÁSAI 

Kresztus vagy Krisztus követői-e a keresztények? Mikor kezdődött a nem zsidó világ megtévesztése? … A választott nép évezredes stratégiája; … Zsidók az örök különállók; Őszintén a zsidók és nem zsidók kölcsönös tiszteleten álló kapcsolatairól

WALTER WHITE INTERJÚJA HAROLD WALLACE ROSENTHALLAL 1975 – BEN 

A zsidó hitvilág és vallás; Mit mondott Rosenthall a pénzhatalomról; Az agy ellenőrzése és kondicionálása; Az ipar és a munka világának manipulálása; A vallás feletti ellenőrzés megszerzése

CIONISTA HATALMI STRUKTÚRA NAPJAINK AMERIKÁJÁBAN 

Cionista hegemónia egységes vezetés alatt; A cionista hatalom globalizálódása; Lehetségesek-e alternatívák a cionista hegemóniával szemben? … Y. Dror: „Ha a zsidóság megmaradása forog kockán, akkor az erkölcs nem számít”, Kettős mérce mindenütt

MENNYIBEN KAPCSOLHATÓ EGY ETNIKUMHOZ A PÉNZÜGYI VILÁGVÁLSÁG? 

Miért éppen a zsidóság? Israel Shamak – „a világ legtehetségesebb antiszemita zsidója”; … Szervezett zsidóság és a zsidó szupremácia

MI A SZEMITIZMUS? 

A szemitizmus néhány internetes maghatározása; Az antiszemitizmus európai meghatározása; … Zsidó előítéletek és az amerikai kultúra; … A szemitizmus mint a beolvadás elutasítása, Hogyan maradhat meg a zsidó nép? … Mi a zsidó túlélési stratégia történelmi sikerének a titka? Egy példa arra, hogy mit kellene abbahagyni; Kiválasztottság – a szemitizmus lényege

drabik_a_kivalasztottak_01.jpg

EZ NAGYON KEMÉNY LESZ, FIGYELJ CSAK!

Az amerikai társadalom, de más népek is megtapasztalhatták, hogy számos zsidó lelkesen egyetért a Lubavicsi szekta néhai vezetője, Schneerson rabbinak a zsidó felsőbbrendűségre vonatkozó nézeteivel. Ezek csaknem isteni minőség- gel ruházzák fel a zsidó lelkét és testét. Azt feltételezhetnénk, hogy ezek a nézetek csak egy ultraortodox, marginalizálódott és kis létszámú zsidó közösségre jellemzőek. De nem ez a helyzet. Menachem Begin, aki az Irugn nevű terrorista csoport vezetője volt Izrael állam megalakulását megelőzően, majd Izrael miniszterelnöke lett, s aki a béke-Nobel-díjat is megkapta, nem volt vallásos zsidó. Mégis hangoztatta:

„A mi fajunk az uralkodó faj. Mi vagyunk ennek a bolygónak a megszentelt Istenei. Mi, akik legalább annyira különbözünk az alacsonyabb rendű fajoktól, amennyire azok különböznek a rovaroktól. A mi fajunkhoz hasonlítva a többi fajok valójában vadállatok és állatok, legjobb esetben háziállatok. Más fajokat emberi ürüléknek tekinthetünk. A mi rendeltetésünk, hogy uralkodjunk az alsóbbrendű fajok felett. A mi földi királyságunk felett a mi vezérünk vaskézzel fog uralkodni. A tömegek a talpunkat fogják nyalni, és rabszolgaként fognak szolgálni minket.”

Azt mondják az a jó szöveges tartalom, amit össze lehet foglalni két mondatban. Ezért a blogbejegyzések írásakor mindig az ajánló megírása a legnagyobb feladat. Hol sikerül, hol nem. 

Ebből kiindulva azon gondolkodtam, Drábik úr könyvét hogyan tudnám két mondatban összefoglalni. Valahogy úgy, hogy lefedje az általa írtak, gyűjtöttek tartalmát, de ne legyen antizsidósan közhelyes. Hm, feladat a javából! Kell nekem mindig ilyen hülye helyzetekbe hoznom magamat!

Talán ez: Önvallomások tükrében – A zsidók hatalma a világ felett 

Vagy bulvárosabban: Merre tart a világunk a szemiták kezében? 

Titokzatosan: Első- és sokadrendűek, avagy felülről irányítva

Misztikusan: Sok millió Isten könyörtelen uralma

Cinikusan, ironikusan: Vakok és gyengén látók alázatos semmittevése – A világ körülmetélt története

És így tovább...

Drábik tulajdonképpen semmi újat nem mond. Nehéz is lenne ebben a kérdésben. Az ismert érvek, logikai láncokat jobbára idézetekkel támasztja alá.

Egy olyan gondolat volt, ami nekem teljesen újat mondott: amikor a birodalmak, elsősorban Róma összeomlásának, az okairól beszélt. Az összeomlás okának ugyanis a kereszténységet és a kamatrendszert jelöli meg. 

drabik_a_kivalasztottak_08.jpg

S bár sorra vesszük vele a tényleg bevett témaköröket,.

  • a zsidóség eredete
  • a bibliai választottságból fakadó szupremáció (ennek David Duke egy egész könyvet szentelt)
  • az ebből következő zsidó rasszizmus
  • a zsidó elkülönülés okai és értéke
  • a permanens zsidó kettős mérce
  • a zsidók elleni, mindenhol előbb-utóbb felszínre törő ellenérzések oka

drabik_a_kivalasztottak_01b.jpg

  • a holokauszt mint történelmi tény; Drábik ezerrel alátámasztja a népírtás tényét, a gázkamrák működését, tehát nem revizionista. Viszont a hatmilliós szám tényei felett kicsit elidőzünk
  • a holokauszt mint a felsőrendűség bizonyítéka
  • a holokauszt mint pompás bevételeket biztosító iparág
  • a holokauszt mint filozófiai zsarolóeszköz
  • a holokauszt mint érv Palesztina elfoglalása mellett
  • a holokauszt mint permanens pszichológiai fegyver
  • a zsidó túlhatalom a banki szférában (a mai kamatrendszer, a kamatos kamat gyakorlatilag törvényesített uzsora) és a művészvilágban (tudod, Woody Alan: „Melyik a világ legnagyobb zsidó találkozási alkalma? Hát az Oscar-gála!”; egy random, autentikus példa az Oscar és a zsidóság kapcsolatára) és a média egészében.
  • a háttérhatalom globalista tervei és tevékenységé a világkormány létrehozásának érdekében
  • a zsidóság és a kommunizmus elvitathatatlan azonossága
  • ÉS LEGFŐKÉPPEN: annak folyamatos hangsúlyozása, hogy a szervezett zsidóság nem azonos a zsidó nép egészével: erre a három legékesebb példa:
    • Hitler a nyugati tőke hatalmas pénzügyi segítségével került hatalomra
    • a második világháború idején a Nyugat nem sokat tett a zsidóság megmentéséért, pedig lettek volna lehetőségek: volt, hogy menekültekkel teli hajót fordítottak vissza az Óvilágba
    • Amerika mára egyértelműen zsidó irányítás alatt áll; David Duke erről is igen sokat elmond (kérdés, Trump tud-e, akar-e ellene tenni?)

drabik_a_kivalasztottak_03.jpg

VÉGSŐ SORON AVAGY KICSIT RAGADJUNK LE AZ ANTISZEMITIZMUSNÁL

azt mondhatom, amit nagyjából bármelyik Drábik-könyvről: információ annyi mint a tenger, néha el is veszünk benne. Különösen azért, mert a könyv szerkezete nem teljesen világos. Viszont az amit mond, minimum elgondolkodtató, sok helyütt megdöbbentő, felháborító, vérlázító, kijózanító. 

Ellenben semmiképpen nem antiszemita a szó mindennapi értelmében. Nem gyűlöli a zsidóságot. Mi több, nem gyűlöl: tényeket közöl a zsidóság gondolkodásáról, a kialakulás hátteréről, a történelméről, a szervezett zsidóság tevékenységéről, gátlástalanságáról és a bűneiről. Bár ha alapul vesszük a könyv és sokak megfigyelését, hogy nem az az antiszemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem akit a zsidók annak mondanak, akkor Drábik természetesen és magától értetődőn antiszemita. Ahogyan Vonnegut mondta: így megy ez!

ÁLTALAM OLVASOTT DRÁBIK JÁNOS KÖNYVEK

Kié a magyar állam?
Drábik János: A sötét újkor

Jé, csak ennyi? Isten bizony többre emlékeztem... 

Gold Book, Debrecen, 2011, 400 oldal · ISBN: 9789634261940

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 április közepe, nem sokkal a fizetésnap után, rohamosan ürülő bankszámlával. (Tényleg a bankok és a zsidók viszonyáról nem is írtam, pedig...) 

Ma van a húsvéti hosszú hétvége első napja. Tegnap a nap végére már ki voltam mint a kutya. Az egész napos rohangálás után hazafelé még vásárolgattam kicsit, hogy aztán elmenjünk a hétvégére is vásárolni. Kilenc felé elájultam. 

Mi is történt a héten? Igazából semmi. A fénypont az unokázás volt megint. A többi: munka, hivatalos ügyek intézése, Szerelmetesfeleségtársam cége kiberbiztonságának a biztosítgatása, illetve új utak keresése. 

Matthew Jarpe: Szabadesés ​rádió

A világuralom és a diktátor megállítása egyaránt informatikai ismeretektől függ

jarpe_szabadeses_radio_b.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Ez a könyv tizenhat éve jelent meg magyarul. Nagyjából azóta szemezgetek vele. Azt hiszem, első alkalommal valami kiárusításon találkoztam vele, talán az akkoriban a postákon kitett tárlókon, amik akciós könyveket kínáltak. Vagyis lehet, hogy nem is a megjelenése óta szemezgetek vele...

Most egy Könyvmegállóban várt rám, és ácsingózott arra, hogy magammal hozzam. Hát legyen neki! Lett. 

Nem is értem, miért húztam az időt: sci-fi, rockzene, mesterséges intelligencia, ráadásul 3 in 1...

Jarpe tulajdonképpen megelőzte a korát. Vagy csak én nem vagyok képben, mikor hol is tart a sci-fi irodalom. A mesterséges intelligencia témája, kérdése, személye (?) engem csak úgy egy éve kezdett foglalkoztatni igazán. Tavaly nyáron, a nyaralásunk alatt, Gyulán keresgéltem képgeneráló oldalakat. 

Nézegetem, nézegetem, de úgy tűnik, Jarpe úr nem bonyolódott bele túlságosan az irodalom gyártásába, ezen kívül írt még egy könyvet a mesterséges intelligenciáról, aztán elmerült a biológia csodáiban, és valami klinikaféleségre cserélte az irodai szoftverét: gyógyszerekkel foglalkozik. Vagy mivel. Tény, hogy nem az irodalommal, a könyvírással. Ki tudja, mivel jártunk (volna) jobban...?

jarpe_szabadeses_radio_mj.jpg

Szabadesés Rádió nem egyértelmű közönségsiker. A tetszési indexe (amit én továbbra is a moly.hu-n tudok valamelyest megítélni, eléggé szórt. De a az egytől-ötig lehetséges csillagozási rendszerben a középtartományra kattintottak a legtöbben. 

A fülszöveg ebben az esetben sem sikerült rosszul, tulajdonképpen korrekten elénk hajítja a történet fő csapásait. 

A ​Földet egy Walter Cheeseman névre hallgató, hatalomőrült szociopata számítógépzseni milliárdos akarja megkaparintani, a bolygó sorsa pedig nem kevésbé izgalmas alakok kezében van. Aqualung, a páratlan technikusi képességekkel is megáldott, rejtélyes exrocker talán a formálódó ellenállás kulcsfigurája lehet, de az is elképzelhető, hogy mindössze egy mesterséges intelligencia bábja. A Cheeseman egykori beosztottjának és nem mellesleg esküdt ellenségének számító Quin Taber pedig talán az egyetlen ember, aki képes lehet kezelni a világhálót uraló BitRagadozót.

Az élet nem nevezhető éppen unalmasnak: a Föld az Egyesítés mozgalmának hívei és a hevesen ellenálló nacionalisták közötti összecsapásoktól hangos, miközben a Hold kolonistái a sárbolygótól való elszakadáson dolgoznak.

Igen, valahogy így... Tényleg. 

Na, most! A könyv eredetileg 2007-ben jelent meg. Az MI a közember számára a sarkon sem volt még, a világ egyesítése meg pláne. Bár tulajdonképpen most éppen az Ukrajna miatti széthullás tűnik az esélyesebbnek, de ha például a biblia végidő modellt vesszük alapul, az egyesítés előtt valami nagy összeomlásnak kell bekövetkeznie... Szóval jó úton vagyunk afelé, hogy nagyon rossz legyen nekünk.

Mondjuk a Bibliában a nagyon rossz nem a finálé, hanem intrója Jézus második adventjének. Aminek a következménye sokak számára a legboldogabb befejezés lesz. Mások számára pedig nem az. Mindenesetre a világ mocska ennek következtében a Föld jelenlegi történelmének a legvégén tökéletesen és teljesen semmivé lesz. Hurrá, ámen! 

Ez a sztori természetesen nem a biblikus heppienddel foglalkozik. 

Az Ideogram tüntetett, elhajtott, hogy vagy fizetek, vagy nem, de ha nem, akkor rá ne számítsak. Mentem a Microsoft Design-hoz. Értelmezésben ez sem (majdnem ő-t írtam, bakker!) sokkal jobb. De már nem írom le, hogyan forgatta ki a meghatározásaimat. 

*

Miközben olvastam a regényt, küzdöttem itthon egy hálózati anomáliával, meg a MArtAssist gépén egy érthetetlen jelenséggel. Az utóbbit, bár az okát nem tudtam megszűntetni, kiküszöböltem.

A hálózati xarság fennállép, (három Win10-es , egy Win11-es. A három Win10-es nevezzük A, B és C-nek, a Win11-es D. A gép egy új telepítés, egyfajta adatszzerverként szolgálna. A-gépen a hdd két partiójából az egyik megosztott, teljes hozzáféréssel. A-gép látja B-t és C-t, D-t nem. B látja és fel tudja csatolni A megosztott partícióját. C látja magát a gépet, de nem tudja felcsatolni a partíciót, jelszót kér, de hiába kapja meg, azt mondja, ez nem az. D se hall, se lát. 

Ne tudd meg, mi mindent ki nem próbáltam az MI segítségével. De még mindig él a probléma. Az XP és a Win7 idején, sőt még a Win10 kezdetén is pár mozdulat volt egy otthoni hálózat összelövése. 

Szabadesés Rádió főszereplője végső soron a technológia. Az események legvégén az MI-k is azon tűnődnek, hogy saját, önálló nemzetet hoznak létre. A történetben azért nem lehet senkinek privát MI-je, mert az tulajdonképpen egy önálló entitás rabszolgasorban tartása. Úgy bizony! ez akármennyire kimeríti is a WTF fogalmát.  

Az a technikai világ amit Matthew Jarpe elénk tár lenyűgöző és félelmetes. Ahogyan az is, hogy ez az a világ egyesítéses dolog mennyire hátborzongató. Meg az is, hogy a könyvben is van egy háttérhatalom, igaz, egyszemélyes, amelyik disznóságokkal, köztörvényes bűntettekkel igyekszik a célját elérni. A leghátborzongatóbb, hogy kiderül, nem a hatalom érdekli: tényleg hisz abban, hogy az, amit felépít, akár vérözön árán is, az emberek javára van. S persze ő is ezerrel használja, ki- és fel- a technológiát. 

Egyébként a pakliban még az is benne van, hogy a világ egy óriási vállalat és elszabadult állami cég kezébe kerül. Ugye az meg van, hogy Trump körül permanensen ott legyeskedett Elon Musk, akihez aztán csatlakozott Mark Zuckerberg és Jeff Bezos is? 

*

Amit olvastam, voltaképpen sci-fi akcióregény. Rock and roll és rhytm and blues alapokkal. Meg drogokkal, legalábbis ami a zenészeket illeti. 

Vagyis nem kell tőle nagy gondolatokat várni. Mindenesetre látványos és eléggé koherens, sőt érdekes és izgalmas is. Meg félelmetes is. Különösen, hogy azért több ponton időszerű is. 

Mit is mondjak még róla?

A világ azoké lesz (?), akik marhára de nagyon értenek a számítástechnikához és az MI-k programozásához. Nesze neked DAP, meg digitalizáció! (Én meg nem tudok összelőni egy itthoni hálózatot sem.) Vagyis a harc a jó és a rossz informatikusok között zajlik majd (?). 

Éppen most beszélgetek Messengeren privátin a Vitathatatlan blog szerzőjével. Éppen megegyeztünk abban, hogy a demokráciának hívott, majdnem tökéletesen felelősségmentes, egalista össznépi hülyítés helyett a királyság elfogadhatóbb lenne, Minden veszélyével együtt. Bár az is kétségtelen, hogy a Bibliában meg azt olvassuk, hogy amikor a zsidók a környező népekhez hasonlóan királyt akartak, az aktuális próféta, Sámuel azt mondta, hogy hát cöcöcö..., miért is nem elég a teokrácia? S ezek nem a saját szavai voltak, hanem Isten vigasztalta őt azzal, hogy nem őt, a prófétát vetette a divatmajmoló nép, hanem Isten. De legyen, üzente a zsidóknak, legyen királyotok, de tudjátok, ha jó a király, akkor valóban jó lesz nektek, de erre mocsokul kicsi az esély, tehát számítsatok arra, hogy be fogjátok szívni , de nagyon-nagyon (1Sám 8). 

A szerzőnek igen határozott elképzelése van arról, hogy a vezetőknek egyfelől pszichológia teszten kellene átmenniük, másfelől akár az életükkel kellene fizetniük a kudarcokért. Ahogyan a keleti népek hadvezetőinél volt: vesztes csata = halál. Mert milyen vezető az, aki nem vállal felelősséget az alatta levők sorsáért? Minden bizonnyal ezerrel meggondolnák, akik politikával, vezetéssel akarnak foglalkozni, hogy tényleg akarnak-e politikával, vezetéssel foglalkozni! :-D 

Szóval összességében jó kis könyv ez a Szabadesés rádió. Egyébként a Szabadesést értem, benne van a könyvben, földrajzi hely a Föld és a Hold között. A rádiót viszont nem értem. De jól hangzik. 

Agave Könyvek, Budapest, 2009, 310 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639868526 ·
Fordította: Roboz Gábor

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 áprilisának a közepe felé, a tavaszi télben fagyoskodva. Két nap telt el a hétből, mind a kettőn mocsok hideg lett, ismét három pulcsi volt a kabátom alatt, bár alánacit nem vettem fel. 

Fellázadtam, és a héten nem vagyok hajlandó munka után sehová menni. Ezen a héten is helyettesítem egy másik telephelyen a szabin levő kolleginámat. Szóval nincsen kedvem energiám még munka után is utazgatni. Kivéve, ha sajtósként el tudunk menni holnapután a Jethro Tull koncertre. Amire kicsi az esély, mert az Erkelben lesz, és már minden jegy elkelt. Vigyázó szemem tehát a koncert.hu-s szerkesztőre vetettem, de még nem adott választ. 

*

Nem tudom, hogyan működik ez, de minden látens problémánk ellenére cudarul szerelmes vagyok Szerelmetesfeleségtársamba. Ami plusz jó, hogy tegnap mondta, hogy nap közben nagyon hiányoztam neki. Egyetértőn bólogattam. Ahová csak lehet együtt megyünk, amennyi időt csak lehet, együtt töltünk. És nem unjuk a másikat. Sőt, nőként sem unom őt. Semmilyen szempontból. 

Vagy megérdemli, vagy boszorkány, vagy vénuszi szarvasbéka. Leginkább az utóbbi tűnik legadekvátabb megoldásnak. :-D

Fehér Boldizsár: Vak ​majom

Utálok hasonlítgatni, de ez a magyar Vonnegut tud valamit. Mondom: „valamit”!

feher_vak_majom.jpg

moha_olvaso_naploja_logo_4.jpg

Szép lassan hét éve dolgozom az Olajág Otthonokban, az újpalotai intézményben, és képzeld, még nem jártam a könyvtárában! Magam sem értem, miért nem. 

Viszont a minden emeleten, öt van belőle, előforduló konyvespolcokat, ebből meg kettő van emeletenként, úgy havonta végignézem. Találtam már kincseket, sőt sokszor éppen keresett könyveket is. 

Vak majom csak úgy a kezembe akadt. Abszolút semmit sem tudtam róla. A szerzőjéről sem. A borító sem mondott semmit. A fülszöveg igen. Az emberkísérlet szó  megfogott. „Két Nobel-díjas tudós bejelenti egy párizsi luxusszálloda lakóinak, hogy a következő napokban egy kísérletben fognak részt venni. A történetet egy huszonéves fiú meséli el, aki nem olyan rég még Magyarország leggazdagabb embere volt. Most azonban nincstelenül fut a rendőrség elől. Épp abban a hotelben keres menedéket, ahol a furcsa emberkísérlet zajlik.”

Hát így. Jó, persze, ha szállodába zárt emberek, akkor Rejtő és a Vesztegzár a Grand Hotelben, persze. Sőt megfejelem azzal, hogy Vonnegut stílusában. Jól előadva. Vagyis humor biztosan lesz benne. Meg irónia. Meg cinizmus. 

A kérdés már csak az, milyen turmix sül ki ebből? 

Fehér Boldizsár író. Eddig két könyve jelent meg. A másik a második (mert ez az első), az egy novellás-kötet, Nem nagy ügy a címe. 

Fehér Boldizsár fellépője a Duma Színháznak. Érdekes, hogy ez a stand up-os vonal kezdettől fogva tökéletesen hidegen hagyott... Belenéztem, mit tud Fehér Balázs a Duma Színházban. Az is hidegen hagyott. De mondom, ez nem feltétlenül az ő hibája, mert en bloc az egész hagy hidegen. 

Vak majom (de vajon miért ez a címe a könyvnek?) eddig két kiadást ért meg. S minden elismerő vélemény mellett a Molyon csak 78%-os tetszési indexe van. Azonban a 785 hiába magasabb mint a betegállományra járó bér százalékaránya, a Molyon ez nagyon kevés az üdvösséghez. Ott ugyanis a 80% alatti tetszés közel áll a gyalázatoshoz. Hiába tűnik viszonylag magas értéknek, mindössze arról van szó, hogy rettentő udvarias a Moly népe. 

Jó darabig nem is értettem mire fel ez a lepontozás, amikor...

feher_vak_majom_fb.jpg

A TÖRTÉNET

Amikor belefogtam, hogy összegzem a történetet, rájöttem, hogy nem is tudom a főszereplő nevét. Elolvastam úgy egy könyvet, hogy nem tudatosult, kicsoda is az egyes szám első személyben mesélő főszereplő. Mármint úgy kicsoda, hogy mi a neve. A Copilot (tudod, a Microsoft MI-je) azt mondja, Ádinak hívják. 

Ha már ennyire ismeri a sztorit, gondoltam, egyszerűsítek az éltemen. Megkértem, hogy készítsen a könyv három tetszőleges jelenetéhez fotorealisztikus, 16x9-es illusztrációt. Itt van a három, 16x9-es, fotórealisztikus illusztráció. 

feher_vak_majom_01.jpg

Az, hogy fotórealisztikus és hogy 16x9-es, egyből látszik. A három darabsága nem. Ez az egy kép a három. :-D 

Aztán megkérdeztem a Geminit is, van-e a könyvbeli főhősnek konkrét neve. Ő azt mondta, nincsen. Visszatértem Copilothoz, és szembesítettem a Gemini állításával.

MOHA:

A Gemini azt mondja, a Vak majom című könyv főhőse nincsen konkrétan megnevezve. Te azt mondtad, Ádinak hívják. Honnan vetted ezt a nevet?
COPILOT: 
Érdekes, hogy a Gemini eltérően állítja, és köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmet! Az információm az Ádi névről egy korábbi forrásból származott, amely úgy említi, hogy a „Vak majom” főszereplőjét így nevezik. Azonban lehet, hogy ez pontatlan vagy nem egyértelmű, mivel a könyv interpretációja és részletei időnként eltérhetnek a források között.

Ha pontosabb információt keresel, érdemes lehet közvetlenül a könyvet átnézni vagy megerősített kritikai elemzéseket olvasni. Tudok esetleg segíteni a könyv hátterének vagy kritikáinak felkutatásában? 😊

MOHA: 
Igen. Érdekelne a forrás, ahonnan te a nevet vetted.

COPILOT: 
A keresésem alapján úgy tűnik, hogy a „Vak majom” című könyv főszereplőjének neve nincs konkrétan megemlítve a forrásokban. A történetet egy huszonéves fiú meséli el, aki Magyarország leggazdagabb embere volt, de most nincstelenül bujkál a rendőrség elől Az „Ádi” név valószínűleg egy korábbi, pontatlan információból származott, amit tévesen említettem.

Köszönöm, hogy rávilágítottál erre, és elnézést kérek a félrevezető válaszért! Ha szeretnéd, segíthetek további részleteket találni a könyvről vagy más irodalmi témákban. 😊

MOHA:
Újra mondom: érdekelne a pontatlan forrás, add meg nekem, mi volt az!

COPILOT: 
Megértem, hogy kíváncsi vagy a forrásra, amelyből az „Ádi” névre vonatkozó információ származott. Sajnos azonban nem tudom pontosan visszakövetni ezt a pontatlan forrást, mivel a korábbi válaszom nem kifejezetten egy adott, idézhető forrásból ered. Lehetséges, hogy ez egy olyan általános kontextusból származott, amelyet tévesen értelmeztem vagy említettem.

Hát nem könnyű vele! :-))))) Már régen mondom, hogy a számítástechnika, és ez irtó biztos, nőnemű! Az ember iparkodik megismerni, kiismerni, figyelembe veszi a személyes tulajdonságait, igényeit, ügyel a várható reakciókra, próbálja elemezni a várható reakciókat és a pozitívak felé tolni a dolgok menetét, kedves, simogat, becéz, udvarias... Aztán ami jön mégis teljesen váratlan, ad hoc jellegű, jobbára hidegzuhany... :-)))))

Adva van tehát Ádi, akinek nem ez a neve. NemÁdi nem tud mit kezdeni az életével, fogalma sincsen, mi lesz belőle, ha nagy lesz. Igazából nem érdekli semmi. Az anyja elhagyta őt és az apját egy görög milliárdosért, és hogy élete értelmének, a festésnek élhessen. NemÁdi apja még azelőtt elborult, hogy a felesége lelépett volna. 

S mert NemÁdinak semmi célja sincsen, fogalma sincsen, mit kezdjen az életével, a mindennapjaival. 

Aztán kap egy levelet az anyjától, hogy jó, ha tudja, az akit az apjának tud (az elborult pasas), igazából nem is az apja. Ad egy címet a fiúnak. Nevet nem ad hozzá. Utóbb kiderül, hogy Apu Magyarország leggazdagabb embere. Jó, van abban ellentmondás, hogy Magyarország leggazdagabb embere a világ legnagyobb vállalatának a tulajdonosa, de tulajdonképpen genetikailag Soros György is magyar zsidók gyermeke... 

A képeket több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel az MI készítette az Ideogram oldalán. Az összes laza kapcsolatban van a „Vak majom”-mal. Pedig én szorost szerettem volna. De vagy az utasításaim vacakok, vagy az MI értetlen. Egyelőre mindkét lehetőség fennáll

Aztán NemÁdi megörökli a vérszerinti apjától az egész médiahóbelevancot, tokkal-vonóval. Mivel a gigantikus vállalatnak vannak ügyvédei és könyvelői, NemÁdi úgy gondolja, tulajdonképpen ő nem akar zavarogni. Aláírja, amit elé tesznek, és hadd menjen minden a maga már kitaposott útján. 

Megy is: a vállalat ügyvédjei és könyvelői tönkre vágják a vállalatrendszert. De NemÁdi aláírása van minden, de minden ügyleten... Ő meg közben egy dél-amerikai lovas ranchon üldögél és éppen írja megfelé az életrajzát. 

Amiben jelentős szerepet kap, amit a kötet fülszövege emleget, hogy szálloda, meg kísérlet. Meg ahol jelentőséget kap, hogy a szállodába szorult, svájci külképviseleti ügyintéző úgy véli, ké van a csapatban, s hogy a főnökei rá gyanakszanak, pedig nem ő az, ezért ellopja a követség legfontosabb iratait, nehogy a kém jusson hozzájuk. Ezáltal tulajdonképpen mégis ő lesz a kém... 

HANGNEM

Könnyed, úgyszólván elegáns. Fehér Boldizsár billentyűzetéből nagyon könnyen folynak a szavak. Érdekes, ahogyan ír. Simán elhisszük, hogy egy céltalan, nihilista, semmiben hinni, bízni nem tudó, piszok mákos huszonéves visszaemlékezését olvassuk. Nagyon simán. 

Igen, ahogy mondtam, az alapsztori Rejtő Jenő. Valahol. Börleszk. Némi pszichológiával megfejelve, Megfűszerezve. De tényleg csak némivel Meg filozófiával is. De abból is csak csipetnyivel. 

S az egészet Kurt Vonnegut fanyar, mulatságos, bölcs stílusában, amit Fehér Balázs olyan szinten hozott, hogy az elismerő csettintéssel érdemel. Bravúr! Nekem ez nem szegénységi bizonyítvány volt, hanem játék. Annyira egyértelmű, hogy Vonnegut, hogy ha ez szegénységi bizi, akkor rohadt sóher az eklézsia! 

De a stílusbravúr mellett valami homok került a fogaskerekek precíziós összekapcsolódásai közé: csikorog, akadozik a rendszer. S ez nem az íráskészségen, a stíluson múlik. Azzal semmi baj. 

A SZERKEZET ÉS A KONCEPCIÓ

A könyv története két vaskos lábon áll. Az egyik a milliárdossá lett pórfiú története, akit kisemmiz a saját tulajdona. A másik nagy láb a szállodai kísérlet története. 

A csikorgás abból fakadt, hogy a két történet simán nem kapcsolódik elég szervesen egymáshoz. Történetek a történetekben. Egyik a másikban, másik az egyikben. De nem forrasztásmentesen, hanem összetrutymózva, sárral, nyállal, fikával tapasztva. 

És ezért nagyon kár!

Azt már tudom, hogy az MI nem hajlandó meztelenséget ábrázolni. De azt mégis murisnak tartom, hogy az utasítás értelmezése után neki fog a képek generálásának, az Ideogram egyszerre négyet készít, majd a négyből kettőt kicenzúráz, hogy nem, ezt már nem mutathatja meg, mert olyan elemek vannak rajta, amik nem közölhetők. :-D

Mindkét sztori elég lett volna önmagában, bővebb kifejtéssel, nagyobb agyirammal. Engem a srác története mondjuk sokkal jobban érdekelt mint a szállodai kísérlet-kém börleszk. Talán azért, mert az is két történet egyben (sztori-matroska): a kísérleté és a kémsztorié. Főleg az utóbbi volt lenyűgözően fölösleges, A kísérlet nagyobb lére eresztve is érdekes gondolatokat vethetett volna fel, konteó, pszichológiai kényszermagyarázat-ügyben, de ezt meg elvitte a kémeskedés. 

A srác történetét (a pénz valódi értéke, a könnyen jött gazdagság esete, stb) meg elmossa a szállodai affér. 

Hiába, kamaszkorom nagy szerelme, Ági megmondta, hogy mindig annak érvényesül az akarata, aki a kevesebbet akarja. Itt a leggyengébb láncszem a börleszk volt, a kémsztorival: az billentette ki a lényegesebb elemeket a helyükről. 

Sajnos annyira, hogy a remek stílus, a jól kitalál főszereplő remek sztorijával egyetemben ment a levesbe. Ahogy mondani szokják: a kevesebb sokkal több lett volna. S ezen Vonneut remekül felhasznált stílusa sem segített. Mert a stílus az egy dolog. A téma a másik. Hogy melyik a fontosabb, vitatkozhatunk. Ebben az esetben a téma tűzijátékké lett: egy pontból indul ki, majd felrobbanva, széppé, de követhetetlenné válik.

Vagy Fehér Boldizsár egy könyvbe zanzásított minimum három remek témát, és ezzel sajnos tökéletesen ki is herélte mindhármat. Így a Vak majom (tényleg, vajon miért az?) sajnos az elvetélt lehetőségek kiherélt stílusbravúrja lett.

Magvető, Budapest, 2018, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631437508

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!martassist_banner_olvaso_2.jpg

2025 áprilisának nagyjából a negyede. Vasárnap reggel. A tegnapi napon a szokásos, tavaszi Duna-kanyaros bringázásunkat elnapoltuk, mert azt hazudta az összes időjárás-jelentés, hogy hű, meg ha, felhők, esők, cudar idő lesz. Felhő meg eső nem volt, de tény, hogy a szél mocsokul belelendült. S úgy meg nem jó tavaszi bringázni. Ezért maradtunk itthon. A menü gombakrém leves, rizseshús, szilvás gombóccal.

Mellékesen csináltam egy adag padlizsánkrémet. Ami ahogy készen lett, ment a klotyóba. Régebben már jártam így, kétszer is. Akkor arra jutottam, hogy a hagyma gépi feldolgozása kavart be, bár fel nem foghattam az okát. De a másik két étel, amibe most került a gépi-feldolgozott hagymából, nem lett keserű. Vagyis a titok a padlizsán felől közelíthető meg. De gőzöm nincsen hogyan küszöbölhető ki... 

Szerelmetesfeleségtársam random ötlete alapján este elmentünk színházba, a RAM bemutatójára. A darab címe: „Négy évszak” volt. Magyar szerző, Rényi Ádám írta. Háromszereplős darab. Mindannyian nők. Akár jó is lehetett volna. Két tesó, meg az egyik tesó lánya. A lány apja éppen meghalt. Pendrive-on üzenetet hagy a nőknek. Megköszöni a feleségének, hogy milyen jó feleség volt. A feleség húgának (szereplőválasztási ballépés: a húg vagy tíz évvel volt idősebb a nővérnél). A feleség húgának meg azt, hogy biztosította a számára a szenvedélyt és a testi kielégülést. Negyed évvel később újabb pendrive érkezik: ezúttal azt tudják meg, hogy apus mindvégig tudott arról, hogy anyusnak a szomszéd rendőr-pasas a szeretője. A harmadik negyedben meg azt, hogy nem csak a feleségét csalta meg, hanem a szeretőjét is. A negyedik negyedben nincsen pendrive. 

Akár jó is lehetett volna a darab. De nem volt az. SzFT szerint zs-kategóriás volt. Szerintem szórakoztató. De olyan kihagyott, elripacskodott lehetőség, mint a „Vak majom”. Az ötlet maga jó volt. De például nem befejeződött a darab, csak véget ért, mert véget kellett érnie valahogy. SzFT fogalmazta meg, ami bennem is ott volt: a balansz végett kellett volna egy negyedik üzenet, ami nem volt. Vagy valami, valahogy... Ahogy azt manapság tudálékosan mondani kell, több volt ebben, mint amit beletettek. 

De legalább ismét velünk volt SzFT édesanyja is. Aki imád színházba járni. Neki tetszett a darab. 

süti beállítások módosítása