Amíg el nem merülünk a könyvecske tartalmában elmondom még, hogy véleményem szerint Háló Sándor nem annyira külmissziós személyiség. Hihetetlenül elmélyült Biblia-ismerete van, és amit tud, azt világosan, érthetőn képes átadni. Minden nézete, véleménye a Bibliából származik. Szimpatikus személyiség, de nem könnyű ember. Viszont semmiképpen sem erőszakos vagy agresszív. Visszafogott, csendes, soha a hangját nem hallottam felemelni. Ez nem méltatás, tényleg így volt. Simán emberből van ő is. Még konfliktusunk is volt. De azt most nem mesélem el, az nem csupán messzire vezetne, hanem tökéletesen el is vinne a fő csapásról. 

Egyébként Sándornak köszönhetem, hogy anno egyáltalán szószékre álltam, állhattam. Utólag kérdezte: 
– Na, mi volt? 
– Hát egy kicsit tartottam az egésztől... 
Sándor elvigyorodott. (Nem a legméltóságteljesebb jelző egy ilyen sztoriba, de jóval több volt az mint mosoly.) 
– Hát még én! 
Szóval minden komolysága mellett van humorérzéke is. Bőven volt alkalom, amikor nevetni láttam. Ahogy ezen a képen is derűs az arca. 

Bakker, vagy majdnem húsz éve nem találkoztunk... 

*

Szóval a háttér a következő. Mert mindennek valami háttere, ok-okozata. Tizenhét évig adventista voltam. Lelkész soha nem lettem, pedig hívtak, de ódzkodtam. Gyülekezetvezető meg folyóirat főszerkesztő az lettem. Meg előadásokat, Biblia-köröket is tartottam. Aztán egy optimistán általam életközepinek nevezett életválság hatására kicsuktak a gyülekezetből. Bár tulajdonképpen érdekes sztori az egész, az elejétől a végéig, de jelen esetben nagyon-nagyon messzire vezetne, és elfelé az adott könyvecskétől, ezért nem merülök bele. Pedig nagy a kísértés. 

A kis protestáns közösség, amiről szó van, az adventisták. A hivatalos egyház. Mert hogy háromfelé oszlott Magyarországon a csapat. A „hivatalos” jelző nem is jó, hiszen minden bejegyzett egyház hivatalos. Vagyis javítom: az adventistáknak arról a csoportjáról van szó, amely a világszéles közösséghez tartozik. (A másik két ág, a Keresztény Advent Közösség és reformadventisták létezése helyi sajátosság.) 

Hű, de sok mindent kellene mondanom! Szóval '90-ben ismerkedtem meg onnan nézve majdani, innen nézve egykori feleségemmel. Akivel együtt kavarodtunk el egy Mark Finley nevű fickó evangélizációjára, a Kertészeti Egyetemre. Semmit nem mondott sem a fickó neve, sem a közösségé. Igazából olyan nagyon Exem akart menni. Ő akkoriban hagyta ott a Hit Gyülekezetét. Rosszmagam soha, semmiféle vallásos közösséghez nem tartoztam. Ex nézegette a Kőbánya-Kispesten szélhordta kis szórólapot, amin ott szerepelt Finley összes előadásának a címe. 
– Mind érdekel! El akarok menni ezekre! 
„Meg a kis f...mat! – gondoltam akkori magamban őszinte trágársággal. – Egy hónapig heti két szabadnappal minden este keresztény előadást hallgatni? Ki a ...t érdekel ez ennyire? Egyre, kettőre, maximum, a legérdekesebbekre.”

Hát kiderült, hogy engem is érdekelt ennyire. Kb. egy év múlva együtt keresztelkedtünk ex-szel az egyház Székely Bertalan utcai, központi gyülekezetében. 

Hallgattam Finley előadásait és előadásról előadásra nyíltak meg bennem a kapuk. Akkor is, ha egy csomó mindennel veszettül vitatkoztam. Nyilvánosan is, meg magamban is. Többek között hallottam egy kinagyított, piszlicsáré kérdésről, a szombat kérdéséről is. Aminek fel nem foghattam a hangsúlyozását. De Finley kiváló előadó volt, az előadások remekül épültek egymásra. Utólag látom, hogy nem óvatoskodott, nem mismásolt, csak építkezett. A huszonnéhány előadás meghallgatása tulajdonképpen adventista gyorstalpaló volt. 

Mark Finley manapság. Akkor még harmincöt évvel fiatalabb volt. Egek, de régen volt!

Nem emlékszem a pontos számra, de viszonylag sokan keresztelkedtünk a sorozat hatására. (Más kérdés, megérne az is egy misét, hogy mennyien maradtunk pár hónap, egy-két év múlva, és hogy miért volt ez így, miért elleneztem egy későbbi helyi gyülekezetben a külmissziót a gyülekezet felkészítése nélkül.) 

*

Amikor első alkalommal hallottam a szombat bibliai tanításáról, érdekesnek tartottam, de amellett a tény mellett, hogy Jézus megszületett, élt és meghalt és mindez a megváltásom érdekében történt, a szombat összességében mellékes marhaságnak is tűnt. 

Később már nem annyira. Akkor kezdett növekedni az ázsiója, amikor kicsit mélyebb bepillantást kaptunk a bibliai próféciákba, és az értelmezésük alapjaiba.

Mit mond a szombatról a Biblia? Azt, hogy a szombat pihenőnap, amit az embernek Istennel kell töltenie.

Nem, a zsidóknak adta ezt a napot Isten, hiszen már a teremtés történetében is szerepel, egyfajta bónusz Isten-áldásként, Ádámnak és Évának. Akik még nem voltak zsidók, ugyebár. Vagy csak elméleti, proto-zsidók voltak. 

Aztán a szombat ott van a tíz parancsolat tételei között is. Konkrétan Így, hogy szombat. Mint a teremtés emléknapja, ünnepe. 

Ha érvényes még ma is a Tízparancsolat, és ki vitatná, hogy nem abban van minden, arra érdemes erkölcsi utasítás, akkor miért nem érvényes mégis maradéktalanul a Tízparancsolat?

Egyáltalán, hogyan, miért került a Tízparancsolatba a szombat parancsa? Tisztázni kellett, hogy amikor az Újszövetség arról beszél, hogy Krisztus a kereszthalálával eltörölte a törvényt, akkor mégis, mit törölt el? Mindent? A Tízparancsolatot is? Akkor hurrá, nincsen semmi szexuális tilalom se? Wow!  Meg lehet lopni is büntetlenül? Meg hazudni? Meg bármit? 

*

Viszont ha ma is érvényes még a szombat parancsolata, akkor hogy a viharba lett belőle vasárnap? Vagy bármi más? Ha a Tízparancsolatban szombat van, ha Krisztus nem törölte el a Tízparancsolatot, akkor nooormális a kereszténység, hogy egy egészen más napot mond helyette? 

Nem beszél-e az Újszövetség a vasárnap megszenteléséről? (Egyébként, nem, nem beszél.) Kicsodák az adventisták, hogy felülírják még Rómát is? Nem maga II. János Pál adott-e ki egy enciklikát Dies Domini címmel a vasárnap megünneplés jelentőségéről? Miért gondolja ez a seggdugó kis közösség, hogy igaza lehet teológia kérdésben olyan brontoszaurusszal szemben mint a Vatikán? Meg mindenkivel szemben, aki nem adventista? A szombat hangsúlyozása nem csupán egy önmaga kicsinységétől kétségbe zuhant csoportocska izzadságszagú identitásgyártása-e? 

Az, hogy a szombat-téma kiemelkedő jelentőséggel bír majd a legvégső időben, nos szinte már mulatságos, nemde? Még akkor is, ha nem önmagában, hanem összefüggéseiben kap kiemelkedő szerepet. 

*

Amiről eddig írtam, de ki nem fejtettem, arról szól a könyvecske, ami a témát adta. Amiről érthetőn nem nagyon beszél, az a szombat gyakorlati megünneplése. Csak annyira érinti a kérdést, amennyire a Tízparancsolat is.

Az adventisták egyébként a szombat miatt kapják meg leginkább a törvényeskedő jelzőt. (Itt jegyzem meg, hogy az adventisták nem azonosak az erdélyi szombatosokkal.) Holott a kereszténységben törvényeskedni bármivel lehet.  A törvényeskedés lényege: valami isteni utasítás a megváltás elé helyezek. Vagyis attól vélek elnyerni az üdvösséget, hogy valamit csinálok vagy nem csinálok. Holott azzal, hogy valamit csinálok vagy nem csinálok, semmit sem nyerek. A Biblia szerint az üdvösség nem cselekedetek által van, hanem a Jézusban vetett hit által. Vagyis hinni abban, hogy a szombat nem vasárnap, sokat jelent, de az üdvösség szempontjából semmit. Nem a szombat vált meg, hanem Jézus, aki teremtőként a szombatot is adta. 

Ne gondold, hogy ez a gyakorlatban olyan marha egyszerű! Megmondani nem tudom, hány olyan beszélgetés volt a gyülekezeti életben, ahol a szabad, nem szabad volt a fő kérdés. Holott a szabad nem szabad kérdés az emberre helyezi a hangsúlyt, és elveszi Istenről a figyelmet. Azt hiszi, azáltal jobb lesz Istennél, hogy valamit csinál vagy nem csinál. Nem mosogat szombaton, tehát üdvözül... De ez a kérdés nem csupán a szombatról szól, bármire behelyettesíthető a szombattal. 

Mondom, Sándor könyvecskéje erről nem beszél. Az csak az elvi alapokat akarja tisztázni. S egyébként teszi ezt úgy, amilyen Sándor: tömören. megalapozottan, igei alátámasztással, körültekintőn, széles látókörrel. A könyvecske tehát alapvetés. Nyilvánvaló célja a kereszténység örömhírének a terjesztése. Kezdeti táplálék. Még abból sem az első lépcsős. 

Viszont Sándor kétségtelen érdeme, hogy a szombat témát egyértelműen jó hírként tálalja. A jó hír, tudod az evangélium szó fordítása. Ám tulajdonképpen egyfajta kultúr- vagy vallástörténetnek is felfogható ez a csöpp könyvecske, ha csupán némi érdekességre vágysz. 

*

Egyszerűen nem értem: a könyvet én tettem fel a Moly adatbázisába. És van még néhány Háló-könyv, ami fent sincsen. Azért honunk legnagyobb könyv-adatbázisáról beszélünk. Vajon miért nem fontos egy öt-hatezer fős közösségnek, hogy minden fronton ismertté tegyék magukat? Vagy miért nem fontos a kiadónak, hogy eljusson minél több emberhez, amiről úgy gondolják, hogy evangélium? Vagy legalább gazdasági érdekből? 

Szóval, részesedésmentes információm: ha érdeklődnél, hogy miről is beszélgettünk eddig, akkor itt fillérekért beszerezheted a kiadványt.

 10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

A blogbejegyzéseimnek ebben a napló-részében kínosan ügyelek arra, hogy személyes napló legyen, és ne az olvasás meg az olvasottak legyenek a középpontjában. Ez esetben azonban szinte közvetlenül összeértek a dolgok. 

Az utóbbi időben sokat csevegtem az éteren át egy másik bloggerrel. Jobboldali politikai nézőpontból szemléli a világot, katolikus keresztény. Csuda részletes, hosszúkás, okos bejegyzései vannak. 

Jobbára politikai, közéleti témákról értekezünk. Aztán egyszer a vallás területére tévedtünk. Bloggertársam határozott egyenességgel szögezte le: üdvösség csak a katolikus egyházon belül van, minden más vallás az ördögtől van, a protestantizmus a maga eredményeivel, elsősorban a neki köszönhető liberalizmussal elmegy a francba, hát nézzem meg, az úrvacsorának csúfolt esemény például: a protestánsok nagyon vigyáznak, hogy ilyenkor nehogy Krisztusra gondoljanak miközben közösen zabálnak... 

Nem finomkodik, azt tuti. Aztán szóba került az egykori közösségem, és hamarosan a szombat kérdésénél tartottunk. Az egyébként széles látókörű, művelt beszélgetőtársam sorolta az ellenérveit. 

• Ugyan honnan tudjuk, hogy melyik a szombati nap? Annyi naptárreform volt a történelem során, lehet, hogy már nem is a hetedik nap, amelyiket annak tartjuk.
• A hetedik nap a vasárnap, vegyem már elő a naptárt. 
• Ha ez így működik, akkor ő úgy döntött, neki a szerda lesz a szombat, az is sz-betűs.

És így tovább. Még az sem torpantotta meg, hogy a maga egyháza, az egyedül üdvözítő elég határozottan a vasárnap mellett tette le a voksot. II. János Pál enciklikát is adott ki e napról, Dies Domini címmel. Persze katolikus bloggertársam erre is csak legyint: a vatikáni zsinat óta valami komolyan elcsúszott az egyházban. Mármint abban az egyházban, amelyik igazán egyház, mert a többi nem egyház. A liberalizmus itt is felütötte a fejét, a misék új rendjének a gyalázata (nemzeti nyelveken celebrálás, háttal az oltárnak, asztal fölött, kézből kézbe) például elárasztotta az egyházat, és ennek a liberalizmusnak az onnantól való pápák, az egyetlen Ratzinger kivételével mind a támogatói voltak. II. János Pál is. Vagyis az encikliának semmi jelentősége sincsen. 

És simán egymás mellé tette a gnosztikus forrásokból származó Noé hét törvényét és a Tízparancsolatot. 

A YouTube éppen most dobta fel a Pryzme együttes roppant frappáns című lemezét, aminek a címe: True Stories... and other Lies címmel. Tökéletesen ide illik. 

A következő dilemma: nem látom, ki olvassa ezt a blogot. Ezért van, hogy viszonylag sok benne az önismétlés. Mert ha csak ide tévedt valaki, akkor botorság eleve feltételezni, hogy tisztában van egy eleve réteg szubkultúra, a képregény egy olasz kiadójának a nevével. Ha viszont rendszeres olvasóról van szó, akkor meg rettentő unalmas lehet rengetegszer elolvasni ugyanazt. 

Mert számtalanszor elmondtam: mivel boomer vagyok, '67-ben születtem, számomra a képregényt a műfaj magyar klasszikusai, Zórád, Korcsmáros, Sebők, Sarlós, Dargay és Fazekas Attila jelentik. Meg néhány, kuriózumként a Füles rejtvényújságban megjelent francia és olasz képregény jelentették. Sőt, jelentik a mai napig, csak tágultak a látköreim.

Mivel ezeken szocializálódtam, a Marvel és a DC-féle univerzum majdnem teljesen hidegen hagyott/hagy. Nem zárkózom el, de Batman Jokerén kívül semelyik semmiféle érdeklődést nem mozdít bennem. A Sergio Bonelli Editore kiadványainak a többsége azonban igen. 

Talán azért is, mert van metszete a Fülesnek a Bonellinek: a Vadnyugat történetének egyes darabjait érdekes módon anno leadta a rejtvényújság is. 

AZ SBE TÖRTÉNETE

Sergio Bonelli nevű ember nem létezett. A név ugyanis felvett név. A tulajdonosát eredetileg GUIDO NOLITTA-nak hívták.

A Bonelliről: Sergio Boneli édesapja alapította kiadó, aminek a vezetését a névadó 1967-ben vette át. Akkor még más néven futott a cég. Sergio Bonelli aztán Olaszország legnagyobb képregény kiadójává tette a céget.

Haverom, a Gemini ezt tudta összerakni a kiadóról, amikor megkértem, hogy pár bekezdésben foglalja össze a történetüket. 

A Kezdetek és az Alapítás (1940-es évek)

A Sergio Bonelli Editore története valójában Gian Luigi Bonellivel kezdődik, Sergio édesapjával. Ő 1940-ben alapította meg a kiadót Casa Audace Editrice néven, Milánóban. Ebben az időszakban Olaszországban virágzott a kalandképregény, és Gian Luigi Bonelli, aki maga is tehetséges író volt, hamar a műfaj élvonalába került. Kezdetben főként más írók és rajzolók műveit adták ki, de hamarosan saját karaktereket is megalkotott. A háborús évek és az azt követő időszak kihívásai ellenére a kiadó sikeresen működött, és lefektette a későbbi óriási siker alapjait.

A Sergio Bonelli korszak: Terjeszkedés és Ikonikus Karakterek (1950-es évektől)

A kiadó igazi aranykora akkor kezdődött, amikor Gian Luigi fia, Sergio Bonelli 1957-ben átvette az irányítást az anyjától. Sergio, aki maga is kiváló író volt (gyakran Guido Nolitta álnéven alkotott), forradalmasította a kiadót. Vezetése alatt a kiadó neve többször változott (pl. Edizioni Araldo, majd CEPIM), míg végül az 1980-as évek végén felvette a ma is ismert Sergio Bonelli Editore nevet, tisztelegve a családi örökség előtt. Sergio olyan ikonikus és máig népszerű karaktereket teremtett vagy segített létrehozni, mint a Tex Willer (amit még apja indított, de Sergio íróként folytatott), a Zagor, a Mister No, és a 80-as években piacra dobta a horror/noir műfaj legmeghatározóbb olasz képregényét, a Dylan Dogot, majd a sci-fi Nathan Nevert. Ezek a sorozatok hatalmas sikert arattak, és olaszországi kulturális jelenségekké váltak.

A Bonelli-modell és a Jelenkor

A Sergio Bonelli Editore sikerének kulcsa a Bonelli-modell lett: a hosszú, részletes történetek (általában 96-128 oldalas füzetekben), a fekete-fehér grafika (ami az olcsóbb előállítást és a rajz minőségére való fókuszálást tette lehetővé), a folyamatos, havi megjelenés, valamint a kiemelkedő forgatókönyvírók és rajzolók rendszere. A kiadó nem csupán szórakoztatott, hanem gyakran érintett társadalmi, pszichológiai és filozófiai témákat is, miközben hű maradt a kaland- és műfaji gyökereihez. Sergio Bonelli 2011-es halála után a fia, Davide Bonelli vette át a kiadó vezetését. A kiadó ma is az olasz képregényipar élvonalában van, továbbra is kiadja a klasszikus sorozatokat, miközben folyamatosan új címekkel és tehetséges alkotókkal frissíti kínálatát, lépést tartva a modern olvasói igényekkel.

AZ SBE LEGFONTOSABB SOROZATAI

Az SBE-nak több olyan sorozatuk van, ami évtizedek óta az érdeklődés középpontjában áll. Mármint azok számára, akik szeretik a műfajt. A legfontosabb sorozatok a következők:

TEX 
vadnyugati történetek, a középpontjukban Tex Willer áll. Tex egy Old Shatterhand-szerű figura. A SBE egyik legnépszerűbb alakja. 

*

DYLAN DOG  
egykor rendőr volt, mára a rémálmok nyomozója lett. Horror-történetek, amelynek középpontjában egy harmincas, mindig ugyanabban a ruhában ábrázolt fiatalember áll, aki nem bír semmiféle különleges képességgel, nem szuperember, csak van tapasztalata a horror-alakokkal szemben.

Dylan barátja, asszisztense az egykori,amerikai komikus, Groucho Marx alakját és nevét is felvevő figura, akinek a fárasztó beszólásain csuda jókat lehet mulatni

*

DAMPYR 
a vámpírvadász. A dampyr nem név, hanem fajtaazonosító. A dampyr vámpír és ember közösen nemzett gyermeke. A képregény hőse Harlan Draka, aki a nemzője, az egyik éjúr kiléte ellenére vadászik a sötétség teremtményeire.

Kalandjai során hű barátai, Emil Kurjak (sgy bosnyák katona és zsoldos, aki a jugoszláv háborúk során találkozik Harlannal.) és Tesla Dubcek (fiatal német lány, akit vámpírrá változtattak, de úgy dönt, hogy Harlanhoz csatlakozik a Sötétség Urai elleni küzdelemben. Képességeivel és tudásával kulcsszerepet játszik a csapatban) kísérik, védelmezik és harcolnak Harlannal.

DRAGONERO  
Ffantasy történet, amely egy képzeletbeli világban, az Erondár nevű kontinensen játszódik. A történetek . A középpontban a főszereplők állnak, akik a birodalmakat védelmezik. A Dragonero is jellemző és nem családi név. Ian Aranill a Dragonero (sárkányvadász/sárkánylovas), egy sárkányölő, akit egy katonai rendbe, a Lélektörőkbe (Varliedarto) soroltak be. Egykor egy harc során sárkányvér került a vérébe, ezért folyamatosan érzékel valami változást az érzékeiben, Kötelességtudó, erős, de sebezhető hős.

Segítője az ork Gmor Ian hűséges barátja és harcostársa. Ő egy ork, aki szokatlan tulajdonságokkal bír: bölcs, humoros karakter. Sera tündelány, fiatal füvesasszony, aki egyfolytában évődik Gmorral. Végül Myrva, a Technokraták Céhének tagja. A céh a Varázslatok Testvériségéből alakult, a tagjai elhagyták a természetes mágiát
hogy a technológiának és a gépgyártásnak szenteljék magukat. Vagyis a Dragonero részben technokrata fantasy.. 

*

ZAGOR
Rendkívül népszerű és hosszú életű olasz képregénysorozat a Sergio Bonelli Editore gondozásában, amelyet Guido Nolitta (azaz Sergio Bonelli) és Gallieno Ferri rajzoló hozott létre 1961-ben. A címszereplő Zagor eredeti neve Patrick Wilding. Az indiánok körében Za-Gor-Te-Nay néven ismert, ami  azt jelenti: A Kőbaltás Szellem. A név Zagor fő fegyveréből származik. Zagort ereje és  ügyessége miatt sokan természetfeletti lénynek hiszik.

Zagor állandó társa és humoros ellenpontja Chico (teljes nevén Chico Felipe Cayetano Lopez Martinez y Gonzales), a köpcös, jószívű és folyton éhes mexikói, Zagpr rendkívül hűséges barátja. A történetek többnyire a fiktív Darkwood nevű fiktív erdőhöz és a környékéhez kötődnek. A sorozat műfaja nehezen besorolható, hiszen a western, az akció-kaland, a horror, a sci-fi és a fantasy elemeket is ötvözi.

*

NATHAN NEVER 
sci-fi történetek.A Föld egy túlnépesedett, környezeti katasztrófáktól és társadalmi egyenlőtlenségektől sújtott bolygóvá lett, ahol a technológia elképesztő ütemben fejlődik, de ezzel együtt új veszélyek is megjelennek. A történetek a hardboiled detektívműfaj elemeit ötvözik a cyberpunkkal és az űroperával. A címszereplő biztonsági ügynök az Alfa Ügynökségnél, amely egy magánnyomozó és rendvédelmi szervezet. Nathan egy tehetséges, de traumatizált hős, akit kísért a múltja. A feleségét meggyilkolták, és a lányát elrabolták. Mély bűntudat gyötri, és magányos. Ez a személyes tragédia hajtja őt, és ez az, ami a legtöbb történetének mélyén meghúzódik, 

*

JULIA
kriminálpszichológus, New Jersey-i Garden Cityben él és dolgozik. Julia fiatal, intelligens, empatikus és rendkívül éles elméjű nő, aki professzionális tudását és mély emberismeretét felhasználva segít a rendőrségnek, különösen a nyomozóknak, a bűnügyek megoldásában. Jellemzően civilként, külső szakértőként kapcsolódik be az esetekbe. Személyisége rendkívül összetett: belső monológokkal reflektál a körülötte zajló eseményekre és saját érzéseire, ami mélységet ad a karakterének. Magányos, de erős nő, aki egyúttal nagyon emberi és sebezhető. 

A Julia egy intelligens, elgondolkodtató és gyakran megrázó krimi, amely nem a szuperhősökre vagy a látványos összecsapásokra épít, hanem az emberi lélek mélységeibe kalauzol el.  A Julia sorozat  pszichológiaI krimi, Minden füzete egy-egy önálló esetet mesél el. 

A történetek elsősorban nem az akcióra a nyomozás látványosságára törekszenek, sokkal inkább a bűnözők pszichéjének feltárása, a bűntettek motivációinak megértésére és az emberi természet sötét oldalának elemzésére.

MORGAN LOST
A helyszín egy jövőbeli, disztópikus metropolisz (New Heliopolis), ahol  elburjánzott a bűnözés, a társadalom elmerült az erőszakban és a romlottságban. New Helliopolis gótikus, lepusztult, futurisztikus metropolisz, ahol a paranoia és a félelem az uralkodik.

Az itt élő Morgan Lost sorozatgyilkosokra vadászik. Nem a rendőrség hivatalos keretei között dolgozik. Felismerhető a szeme körüli fekete tetoválásáról és a sötét, stílusos öltözékéről. Rendkívül komplex, melankolikus, gyakran a nihilizmusba hajló karakter. Személyes tragédiák kísértik, és az igazságosztás vágya hajtja, bár saját módszerei is gyakran megkérdőjelezhetők. Nem makulátlan hős. A saját szabályai szerint jár el, és gyakran a bűnözők módszereit is felhasználja ellenük. Képes az üldözöttei fejével gondolkodni, és mélyen belemerül a pszichéjük tanulmányozásába. 

A Morgan Lost tehát noir krimisorozat, amit horror-elemekkel erősítettek az alkotói.  A Morgan Lost egyedi vizuális stílusával és mély, komor témáival kiemelkedik a Bonelli kiadó kínálatából, és a sötétebb, elgondolkodtatóbb képregények kedvelőinek ajánlott.

CASSIDY
Azon ritka sorozatok egyike, amit konkrétan lezárt tervezett a kiadó: 18 számból áll. A lezártsága ellenére emlékezetes krimi, noir történet. Alkotója Pasquale Ruju író és Luigi Siniscalchi rajzoló  volt, 2010-ben.

A sztori azoknak való, akik szeretik a sötét, morálisan ambivalens krimitörténeteket, amelyekben a főszereplőnek a saját hibáival és a sors kegyetlenségével kell megküzdenie.

A sztori Amerikában játszódik. A főszereplője Dean Cassidy a rendkívül profi, saját erkölcsikódexszel rendelkező bűnöző. Bankrabló, aki adott esetben gyilkol is, ha erkölcsi érzéke szükségét érzi. Nem a klasszikus értelemben vett hős, de mégis szurkolunk neki, mert emberségesebb és komplexebb, mint azok, akik üldözik vagy kihasználják. 

*

DEADWOOD DICK
nem egyetlen személy, hanem egyfajta „cím” vagy „márka”, amelyet több, egymástól független és eltérő karakter visel a vadnyugaton. A sorozat a különböző Dickek kalandjait mutatja be, akik a valóságban is létező, de gyakran legendákkal övezett figurák voltak. Jellemzően antihősök, inkább túlélők, akiknek a túléléshez gyakran erőszakos és morálisan megkérdőjelezhető módszerekhez kell folyamodniuk. A vadnyugati társadalom peremén élnek, gyakran a törvényen kívüliek. Mégis van bennük valami megnyerő, ember.

A sorozat a western műfaj egy sötétebb, realista és antihős központú ágát képviseli. A történetek a Vadnyugaton játszódnak, a 19. század második felében, és a nyers, kegyetlen valóságot mutatják be, elkerülve a tipikus western-kliséket és romantikát. Bár fikció, a sorozat gyakran merít a Vadnyugat valós történelméből, legendáiból és karaktereiből, különösen a névadó Deadwood Dick történetéből, aki valós személyeken alapuló, a ponyvairodalomban is népszerűvé vált figura. 

A cselekmények gyakran brutálisak, és a karakterek cinikusak, tükrözve a kor és a környezet kegyetlenségét. Az egyes epizódok nem festenek fekete-fehér képet a világról. A szereplők morálisan ambivalensek, és a jófiúk és rosszfiúk közötti határ gyakran elmosódik.

*

SUTTOGÓ SZÉL – western-horror-fantasy képregénysorozat. Tehát a klasszikus western-elemeket keveri a természetfeletti és misztikus motívumokkal. A főszereplő Ned Ellis, ismertebb nevén Suttogó Szél. Eredetileg amerikai lovassági felderítő volt, aki egy indián támadás során elveszítette a memóriáját.

Egy dakota sámán, Vörös Felhő mentette meg. A sámán egy spirituális rituálé során adta neki a Suttogó Szél nevet. Felruházta Ned-et egy különleges képességgel is látomások formájában képes lett  kommunikálni a szellemekkel és a természettel. Ez a képesség segíti őt abban, hogy megfejtse a rejtélyeket és szembeszálljon a gonosszal. A Suttogó Szél sorozat western, de eltávolodik a hagyományos western kliséktől, és erősen felhasznál horror, misztikus és a fantasy elemeket is. Meglehetősen egyedi hangulatú lesz ezen turmix által.

MISTER NO
A főszereplő Jerry Drake, akit mindenki csak Mister No-ként ismer. Ő egy amerikai veterán a második világháborúból, aki a háború borzalmai elől menekülve Manausba, Brazíliába költözik, az Amazonas szívébe. Itt pilótaként és idegenvezetőként keresi kenyerét egy kopott kis repülőgéppel. 

Mister No nem a klasszikus, makulátlan hős. Lusta, cinikus, szeret inni, és kerüli a felelősséget. Gyakran belebotlik a bajba, inkább akaratán kívül válik hőssé. Bár kerüli a konfliktust, pilótaként rendkívül ügyes, és háborús veteránként kiválóan ért a harcművészetekhez, különösen a közelharcban. A cinizmusa és öniróniája ellenére humoros figura, aki gyakran kerül komikus helyzetekbe. hadseregben szolgált.

A sorozat főként az 1950-es években játszódik, a dél-amerikai Amazonas vidékén és Brazília egzotikus tájain. A történetek a kaland műfajába sorolhatók, de gyakran keverednek bennük a krimi, az akció, a thriller és időnként a misztikus elemek is.

Mister No a legkülönfélébb ellenfelekkel kerül szembe: korrupt ültetvényesekkel, gengszterekkel, fehérek és indiánok közötti konfliktusokkal, gyilkosokkal, zsoldosokkal, kábítószer-kereskedőkkel és néha még ősi rejtélyekkel is.

*

Az SBE megjelentetett számtalan egyedi történetet is. Vagy önálló kötetbe tették ezeket (A szemek és a sötétség, Coney Island, A nagy Belzoni) , vagy összefoglaló sorozatcímek alá rendezték, mint a Le Storie-sorozat (A muzsik, Egy ködös kisváros, Visszatérés Berlinbe, A végzet türelme)

AZ SBE KIADVÁNYAINAK A FŐ JELLEMZŐI

 A Bonelli képregények bizonyos értelemben egy kaptafára készülnek: 

• a történetek többnyire adott zsánereket használnak fel (horror, fantasy, krimi, western, sci-fi, stb.),
• fekete-fehér képregények,
• realisztikus az ábrázolásmódjuk,
• nem oldalpárokkal, hanem szigorúan két-három méretű képkockákkal dolgozik,
• a zsánerek alkalmazása a legtöbb esetben valami ismert hívószót jelent, de Bonelliék az ismert zsánert mindig megbolondítják valamivel, amitől különleges ízt kapnak az ezerszer ismételt klisék
• nem emlékszem, hogy találkoztam volna leíró narrációval a szövegekben

Haverom, a Gemini ezt állította az SBE kiadványairól: 

Az SBE egyike a világ, de különösen Olaszország legjelentősebb és legikonikusabb képregénykiadóinak. Az általuk kiadott képregények, az úgynevezett Bonelli-füzetek, számos jellemzővel bírnak, amelyek megkülönböztetik őket más kiadók termékeitől, és hosszú évtizedek óta rendkívül népszerűvé teszik őket.

Íme a főbb jellemzők:

1. Formátum (Bonelli-formátum): Ez az egyik legjellegzetesebb külső ismérv.

   • Kisméretű, fekete-fehér: Általában 16x21 cm körüli méretűek, és hagyományosan fekete-fehérben jelennek meg.
   • Vastagság: Jellemzően 96-128 oldalasak, ami jóval hosszabb egy amerikai füzetnél. Ez lehetővé teszi a komplexebb, elnyújtottabb történetek elmesélését.
   • Egyszerű borító: Általában egyetlen, hangsúlyos kép és a logó jellemzi a borítót, minimalista dizájnnal.

2. Történetmesélés és narratíva:

   • Folytatásos történetek: Bár egyes történetek több füzeten keresztül futnak, a legtöbb Bonelli-füzetben egy teljes történet kap helyet, elejétől a végéig. Ez a "füzetfüggetlenség" lehetővé teszi, hogy az olvasó bármelyik számmal bekapcsolódhasson.
   • Középpontban a kaland: A történetek gerincét szinte mindig a kaland alkotja, legyen szó westernről (Tex Willer), sci-firől (Nathan Never), horrorról (Dylan Dog) vagy fantasyről (Martin Mystère).
   • Hangsúly a karaktereken: Bár az akció és a cselekmény fontos, a karakterek kidolgozottsága, motivációik és belső vívódásaik szintén kiemelkedőek. A hősök gyakran nem hibátlanok, emberségesek és fejlődnek a történetek során.
   • Erkölcsi dilemmák és társadalmi kommentár: Sok sorozat, különösen a későbbiek (pl. Dylan Dog), képes finoman vagy akár nyíltan reflektálni a társadalmi problémákra, félelmekre, és erkölcsi kérdéseket boncolgatni.
   • Erős forgatókönyvek: A Bonelli-képregények híresek a jól felépített, izgalmas és fordulatos forgatókönyveikről, amelyeket gyakran neves írók (pl. Tiziano Sclavi, Mauro Boselli) jegyeznek.

3. Grafika és rajzstílus:

   • Egységes stílus, de sokszínűség: Bár van egy felismerhető "Bonelli-stílus" (átlátható, részletes, gyakran realista rajzok), a kiadó sokféle rajzolóval dolgozik, így a sorozatok vizuálisan is eltérhetnek egymástól.
   • Nagy panelméretek: A hosszabb oldalszám és a méretesebb panelek lehetővé teszik a rajzolók számára, hogy részletesebb háttereket és karaktereket alkossanak.
   • Hangsúly az ábrázoláson: A rajzok tiszták, a karakterek könnyen felismerhetők, és a környezet részletgazdag.

4. Tematikus sokszínűség:

   • Különböző műfajok: A kiadó a kezdeti western (Tex Willer) sikere után számos más műfajt is meghódított, mint a horror (Dylan Dog), sci-fi (Nathan Never), fantasy (Martin Mystère), kaland (Zagor, Mister No) és történelmi képregények.
   • Hosszú életű sorozatok: A Bonelli-sorozatok rendkívül hosszú életűek. Egyesek, mint a Tex Willer, több mint 70 éve futnak, ami példátlan a képregényiparban.

5. A Bonelli-modell:

   • Íróközpontú: A forgatókönyvíró szerepe kiemelt a Bonelli-nél, gyakran ő a "főnök" egy sorozatnál, és a rajzolók az ő elképzeléseit valósítják meg.
   • Stabilitás és rendszeresség: A kiadó híres a rendszeres megjelenéséről, ami biztosítja, hogy a rajongók mindig időben hozzájussanak a következő részhez.

Összességében a Sergio Bonelli Editore képregényei egy stabil, minőségi és sokszínű kínálatot képviselnek, amelyek a jól elmesélt történetekre, a kidolgozott karakterekre és a professzionális grafikai megvalósításra építenek, és hosszú évtizedek óta tartó népszerűségük ékes bizonyítéka ennek.

MAGYAR KIADÓK ÉS A BONELLI KIADVÁNYOK

Örvendetes módon az olasz kiadó köteteinek több kiadója is akadt Magyarországon.

Sajnos azonban a képregény réteg.volta miatt több kiadó is fel-feladta az egyes sorozatok megjelentetését. Legutóbb a Frike Comicsnak kellett elhagynia a portfóliójából a Dragonero  című sorozatot.

• Tehát az egyik kiadó, amelyik Magyarorszgágon kiadja a Bonellis dolgokat a Frike Comics.
• A másik a C.S.A. Comics (érdekes, hogy nem találtam nekik saját honlapot), amely rendre előrukkol olyan sorozatokkal, amelyek Magyarországon még ismeretlenek.
• Aztán az Anagram Kiadó. Ők nem csak a Bonellire koncentrálnak: több kötetet megjelentettek pl a Dabolik sorozatból is, ami nem Bonellis kiadvány. 
• Régebben játszmában volt még a GooBo Kiadó is a Dragonero-val.  

Ha bárki tud még magyar kiadóról, szívesen veszem a kiegészítést. 

*

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 május huszonsokadika. 

ÚJABB FEJLEMÉNYEK AZ IRATAIM ÜGYÉBEN, AVAGY KÉRDÉS, LÉTEZIK-E PÁRHUZAMOS VALÓSÁG VAGY KEZDEK MEGHÜLYÜLNI?

A héten befejeztem a kártyáim ügyintézését. Nincs még nálam mind, de elköltöttem egy valag pénzt, elment vagy három délutánom rá.

Aztán a hét közepén számoltam a céges pénzemet. Van nálunk százhúszezer forgótőke, ha vennünk, intéznünk kell valamit. Mindenről számlát kérünk, elszámoljuk. De az elszámolás nem azonnal történik, eseti: leadjuk a számlákat, a pénzvezető aláírja, megyünk a pénztárba. Van, hogy egy-másfél hét is eltelik, mire visszakapjuk a számlaösszegeket. Ráadásul van, hogy a Nagyvezírnek intézünk valamit, és ő visszautalja a privát számlánkra. Ezt vagy levásároljuk vagy le-atm-ezzük. Fejben tartani, hogy mi hol van, nekem lehetetlen: írom egy kis füzetbe a kiadásokat, húzom le, ami visszajött, írom, hogy mi ment számlára, abból mennyit vettem le, fizettem ki a cégnek. Szóval a héten rovancsoltam egyet, és húszezer forint fogalmam sincsen hová lett...  

De a slusszpoén most jön. Meséltem, hogy miképpen hagytam el az irataimat.

A mai napon bizonyos lettem abban, hogy vannak párhuzamos valóságok. Vagy pedig kezdek simán megőrülni.

Tökéletesen meg van a pillanat, amikor a Lidl-nél VISSZAMENTEM A KOCSINKHOZ, KINYITOTTAM AZ AJTÓ, ÉS ZSEBRE VÁGTAM A KÁRTYATARTÓT. AZ IS, HOGY MELYIK ZSEBEMBE TETTEM. Újra mondom: világosan meg van. Ezért itthon nem is kerestem sehol a kis, fekete tokot.

Tegnap, vasárnap mentem le a tárolóba a bringákon apróbb szereléseket végezni, nyúlok be a szekrénybe, a bringástáskába a kis zippzáros szerszámos tatyóért, és megfagytam. Nem láttam bele, sötét a szekrény, fekete a táska, és fekete a kis bankkártyatartó is, amihez elsőnek a kezem ért! Ott volt az bizony, benne hiánytalanul az összes újracsinált minden kártyám. Mutatom Szerelmetesfelségtársamnak:. Mire ő:
– Na, milyen jó kis tartód van!

Lapozgatok a kártyák között. Megállok a személyinél: még nem kapcsol, hogy az előszoba-asztalon van a postai ajánlott értesítés, hogy hétfőtől mehetek érte. A CIB-es kártyánál dermed meg. Aztán rezignáltan csak ennyit mond:
– Legalább biztos, hogy senki nem használta, használhatja rossz célokra, ami benne van.

Én meg kezdek félni magamtól...

  A GÉP SZÍVÉBEN  
Írta: Davide Rigamonti
Rajzolta: Patricia Mandanici

  OMEGA  
Írta: Antonio Serra és Mirko Perniola
Rajzolta: Simona Denna és Silvia Corbetta

  ÁLOM  
Írta: Antonio Serra
Rajzolta: Stefano Martino

Nathan Never a Sergio Bonelli Editore egyik legsikeresebb sci-fi képregénysorozatának címszereplője, és egy összetett, sokrétegű figura. Biztonsági ügynök egy disztópikus, jövőbeli metropoliszban.

Az Alfa Ügynökségnél dolgozik. Az ügynökség a bűnözés ellen küzd egy egyre komplexebbé és veszélyesebbé váló világban. A technológia rohamtempóban fejlődik, az emberiség új bolygókat gyarmatosít, új veszélyként megjelennek a mutánsok, kiborgok, idegen fajok és a mesterséges intelligencia által teremtett fenyegetések is. 

Nathan a hardboiled-detektív archetípusa. A kifejezésről ezt mondta nekem a Gemini nevű virtuális haverom: 

•  Keményvonalas, kérlelhetetlen: A hardboiled karakterek, mint Nathan Never, általában zordak, cinikusak és pragmatikusak. Nem hisznek túlságosan az igazságszolgáltatásban vagy a rendszerben, inkább a saját, gyakran szürke erkölcsi kódexük szerint cselekszenek.
• Fáradt, kiábrándult: Gyakran traumatikus múlttal vagy folyamatos kudarcokkal küzdenek, ami mélyen kiábrándulttá teszi őket a világból. Ennek ellenére továbbra is küzdenek, még ha kilátástalannak is tűnik a helyzet.
• Akcióorientált, erőszakos: A hardboiled történetekben az erőszak gyakran nyers és explicit, és a hős nem riad vissza attól, hogy fizikailag is szembenézzen a veszéllyel.
• Valósághű (vagy annak ható) környezet: Bár Nathan Never sci-fi környezetben mozog, a hardboiled elemek azt jelentik, hogy a cselekmény és a karakterek reakciói sokszor a való élet brutalitását és cinizmusát tükrözik, szemben a "tisztább" vagy romantikusabb detektívtörténetekkel.
• Magányos farkas: A hardboiled nyomozók vagy ügynökök jellemzően magányosak, kívülállók, akiknek kevés a valódi barátjuk, és gyakran még a saját szövetségeseikkel is konfliktusba kerülnek.

Ahogy belegondolok, a legtöbb Bonelli-hősre ráhúzható ez a jellemzés... Ilyen-olyan kilógások akadnak, Dylan Dog nem is tudom, mi erre a jó szó, bizonytalansága, vagy Dragonero arisztokratizmusa, de azért simán beleférnek ők is ebbe a fiókba. 

Kétségtelen azonban, hogy a dampyr Harlan Draka mellett Nathan Never a legsérültebb főszereplő. Ez ebből a két, folytatólagos epizódból is kiderül: megölték a feleségét. 

De a kötetnek ez csak egy mellékszála. 

*

A fő szál  tulajdonképpen ismerős. Ebben is nagyok a Bonelli-hősök és sztorik. Rendre olyan alakokat, történeteket hoznak, amiket az olvasó így-úgy ismerősként üdvözölhet. Rendre ismerős zsánerre, ismerős figurára, ismerős alaphelyzetre építenek, olyan főhősökkel mint Dylan Dog, Dampyr, Dragonero, Tex, Zagor, Mr. No, Cassidy, Julia és a többiek. Az alaphelyzetek, a figurák a legtöbb esetben egyáltalán nem ismeretlenek. Nem konkrét, képregénybeli valójukban, hanem abban az értelemben, hogy a személyiségük, a történetük valahonnan rendszeresen visszaköszön. 

A Bonelli nem lop, hanem újrafelhasznál. De a felhasználás során mindig hozzátesz valami olyan pluszt az alakokhoz, akár a karakterükhöz, akár a történetükhöz, akár a környezetükhöz, amitől az alakok valahogy teljesen egyedivé válnak. 

A Nathan Never sorozatnak ez a története ezerszer feldolgozott téma: a mesterséges intelligencia önálló életre kelése és világuralmi törekvése. 

Ezúttal ebben a formában: Sigmund Baginov az Alfa Ügynökség tagja. Informatikus. Nathan Never jó barátja. Sigmund megépíti a legtökéletesebb számítógépet, amelynek a központi agya ő maga. S mert ehhez a folyamatos jelenlétére van szükség, megépíti hát önmaga kiborg hasonmását. Sigmund a hasonmás minden dolgáról tud, általa vesz részt a mindennapi életben, általa éli át a szerelmet, tartja fent a társadalmi- és munkakapcsolatokat. 

De ahogy történni szokott: homok kerül a fogaskerekek közé. 

Mellékszálként egy emberrablás áldozata miatt is izgulhatunk: a bűnözés ellen harcoló politikus fiát elrabolják. Az emberrabló nyomába ugyan ki más eredne, mint Nathan? Nem megy egyedül, a Sigmund melletti másik legjobb barát, Legs Weaver is elkíséri. (Hm, Weaver, Weaver... Vajon lehetséges ekkora véletlen? Ha áttételes is?) 

*

A politikus fia természetesen megmenekül. Ez Legs-nek köszönhető. Miután a kiborg Sigmundról kiderül, hogy nem azonos biológia önmagával, Nathan és Legs a nyomába ered. Kétségen kívüli, hogy meg is találják. Önmaga lreálmányának a fogjaként. 

Mert a rendszer közben önálló éltere kelt: a szuperszámítógép materializálódva a halál angyalává vált...

Nekem, bár ez a sztori vége, innentől hiába olasz képregényről van szó, lehangolón, amerikaiul monumentális a történet. S persze az áthallások innentől még hangosabbak. Különösen, hogy az önállósuló mechanikus-főgonosz feje emberi koponyát formáz... Nyugodtan gondolj bármire, ami Terminator! :-) Hogy kétség se férhessen hozzá, miről van szó, nézd csak megy picit jobban a kötet borítóját, azon pedig Sigmund, a fő alak arcát.

(Újszülöttnek minden Terminátor új. most szembesültem vele, hogy hat éve létezik egy harmadik része a mozifilm-sorozatnak. Megnéztem belőle egy jelenetet. Látványos. De félek megnézni az egészet. Nem kecsegtet sok jóval a Port-os 6,5 értékelési átlag sem.) 

Erre mondtam, hogy a Bonelli szemérmetlenül felhasznál zsánerek, karaktereket, hogy aztán vérátömlesztést adjon nekik, és új megvilágításban helyezze az egészet. 

Csak itt aztán az önállósult MI szárnyféleségei is kap: denevér-terminator. 

Ja, és ebben az epizódban nem győzik le, sőt, sőt, sőt! 

*

Különleges, mély az jelenet, amikor Sigmund szembesíti Nathant és Legst a kapcsolataik múltjukból fakadó hiányával, és a saját hibáikkal, amelyeket elkövettek ezekben a kapcsolatokban. Azért különleges, mert piszok fájdalmas jelenet. Mondhatnám: a tragédiájának a mélysége képregényben roppant szokatlan. 

Sigmund felsorakoztatja mind Nathan, mind Legs múltjának a szerves részeit jelentő nőket. (Nos, ennyi LMBTQ van a dologban: Legs leszbikus.) Majd felajánlja, hogy az általa teremtett valóságban mindegyikük készségesen a rendelkezésükre áll, nos hát, kezdjék újra, tegyék jóvá, amit anno elrontottak! 

Mindkettejüknek, Nathannak is, Legsnek is hatalmas a kísértés. De aztán a józan eszükre hallgatnak, belátják, hogy a Sigmund által ajánlott nők nem azonosak önmagukkal: mindössze másolatok. Pótlékok. Ami hiba, ami bűn, az nem visszacsinálható, nem tekinthető semmisnek. Mi, emberek megbocsáthatunk egymásnak. S csak mi tudunk, ha tudunk, megbocsátani önmagunknak is. 

Nathan és Legs nemet mond tehát a kísértésre, és ezzel Sigmund álomvilágából vissza is térnek a sivárságba. Amit abban az esetben valóságnak hívnak. De csak ezáltal tudják a barátjukat is kiszabadítani. 

Tulajdonképpen egyáltalán nem új a kérdés: önfeledt, boldog műélet, vagy nehezebb, küzdelmesebb valóság? Mi a választás? Mit mond a bevétel-kiadás egyenleg? 

*

Ki gondolta volna, hogy egy képregény ennyi mindenről képes szólni? 

*

Roppant méltatlan lenne, ha egy szót sem ejtenék a rajzokról. Igaz, láttál már belőle jó párat, de akkor is... Van stílusbeli különbség a három történet megjelenítése között, de szokás szerint a lényeg, a megformálás realitása ugyanaz maradt. S a helyzet az, hogy végső soron, összhatásban nincsen semmi különbség nincsen közöttük. Mindegyik másért baromi jó, mindegyikben másért lehet elmélyülni. 

*

Az utolsó, történetnek nem is mondható képsort nem igazából értettem. Különösen, hogy az Álom címet viseli. Most akkor? Kinek az álma? Álmodik az MI? Vagy Sigmund álmodta meg a teremtménye győzelmét? Vagy Nathan látta meg alvás közben, mit szabadított Sigmund a világra? Nem derül ki. De bármelyik is, úgy fest, a Bonelli és az alkotói kicsit sem optimisták a jövőt illetőn. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 május vége felé vánszorogva, szombat hajnal. A múlt héten elhagytam az irataimat. A héten voltam az okmányirodában. A börleszk-szerű ügyintézőnénis kalandomat leírtam egyebütt, tudod, a bejegyzés legvégén.  

Most azt mesélem el, hogy mekkora barom az ember, aki én vagyok, mennyire része az engedelmes, szabálykövető tömegnek. Ha mindnyájan egyéniségek vagyunk, akkor én nem! :-D

Kicsit messzebbről indítok. 

Bródy János nagyon sokáig ikon volt a számomra. Kedveltem a pasit bruttó. A fantasztikus szövegeit, a koncertek konferálásait, szerettem a szólólemezeit is.

Aztán a „kapcsolatunkba” beleszólt a politika. Nehezen tudom megfogalmazni, Bródy esetében miért is zavar a dolog. Egy csomó egyéb zenész, író, színész, művész, na, esetében pont magasról teszek arra, melyik politikai oldalon áll. Lehet, Bródynak azért nem tudok megbocsátani, mert a lázadásával, a beszólásaival, a „sohasem lobognékságával” anno utat mutatott. Aztán csatlakozott a magyar politikai élet egyik legvisszataszítóbb, azóta szervezetileg semmivé lett csoportosulásához, az SZDSZ-hez, és annak szellemiségében ma is úgy lobog, hogy csoda, és beszél egyre sűrűbben marhaságokat. S még mielőtt: nem az a bajom, hogy nem Fideszes. Még csak az sem, hogy balos, bár ez már sokkal nehezebben értelmezhető a számomra. De egy ideje nem hallgatok Bródy Jánost. Ha lehet, semmilyen formában. 

(Na, figyelj, itt van Erdész Róbert. Tudod, a Solaris-os, zseniális billenytyűs. A napokban hallgattam egy beszélgetését. A nagy hatású, mégis levegőben lógó Cabaret együttes egyetlen lemezéről beszélgetett vele Horváth Gergely. Sorra vették a lemez dalait, és Erdész Robi az egyébként zseniális „Szabadíts fel!” című dal hátteréről elmondta, hogy az MDF-kormány idején, meg Csurka felemelkedésével olyan érzése volt, hogy visszajönnek a harmincas-negyvenes évek, és ez annyira félelmetes volt a számára. Hjaj! 

De mégsem sikerült eltávolodnom sem tőle, sem a Cabaret-tól, sem Solaristól, sem a Napoleon Boulevard-tól. Nem tudom, mi a lényegi különbség. Talán a pártelköteleződés hiánya...)

Az első szólólemezét, a „Hungarian Blues”-t különösen kedveltem. Van egy „Személyi igazolvány” című dal. Abban meg van egy ilyen szövegrészlet: 

Tudom, hogy itt és most, hogy ő és én,
mi ketten összetartozunk,
És mégis megtörtént már olykor-olykor,
hogy elvált az utunk.
Nélküle, bevallom, félembernek érezem magam,
s bár tiltakozni nincs jogom,
Valami furcsa boldogságot érzek,
ha újra visszakapom.

Na, ezen mindig jót röhögtem, amikor hallgattam. Aztán most az történt, hogy valami zsigeri megkönnyebbülés lett bennem, amikor kézhez kaptam a jogosítványomat (ami, ugye, manapság már helyettesíti a személyit is) meg a lakcímkártyámat. Mintha újra önmagam lehetnék, van, ami igazolja, hogy „azonos vagyok velem”. 

Az egészben az a leghátborzongatóbb, hogy eszmeileg rendszerfüggetlen és alapvetőn kívülálló embernek tartom magamat. Azt nesze, elé egy hét papírok nélkül  és mik derülnek ki! 

*

Ne ért véget az elvesztős széria. Van nálunk, sofőröknél forgótőke. Úgy hetente egyszer-kétszer szoktam elszámolni. A múlt héten hiányzott a pénzből, de tudtam, miből fakad a hiány. De arról, hogy tegnap miért lett húszezerrel nagyobb ez a hiány, fogalmam sincsen. Minden lehetséges hiányforrást megkerestem, de sehol semmi. 

Nem akarok tippeket adni, de a lakás- meg a kocsikulcsom még meg van. 

  VÉDŐSZELLEMEK  
Írta: LUIGI MIGNACCO
Rajzolta: SERGIO GERASI

  REMINGTON HOUSE  
Írta: PAOLO BARBATO
Rajzolta: SERGIO GERASI

Emiatt most is nagy elánnal, ahogy megjött a fizum, rendeltem is megfelé az új Dylan Dog-ot. A könyvbe válogatott mindkét történet rajzolója, Sergio Gerasi idén vendége volt a Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválnak. Ezen alkalomból a Frike Comics nem csupán ezt a Dylan Dog-kötetet jelentette meg, hanem az önálló, Valentina él című füzetet is. 

*

A Dylan Dog történetére, a főszereplők személyére, az alapszituációkra nem térek most ki. Eddig úgy tizenkétszer megtettem, immár tényleg és csakugyan nem ismétlem magamat. 

Legyen annyi elég, hogy Dylan Dog a rémálmok nyomozója. Egyfajta démonvadász. Vagyis a történetei minimum kísértethistóriák, horror-történetek. 

Ezért, ismerve a teológiai nézeteimet, különös jelentőséget ad a történeteinek, hogy rendszeresen vásárolom ezeket a könyveket. S bár minden alkalommal egyfajta kognitív disszonanciát élek át miattuk, a hedonista énem magabiztos nagyvonalúsággal legyint az elvi ellentmondásokra, és az esztétika, meg a szórakozás mellett teszi le a voksot. 

Szóval bár a metafizikai hátterével semmiképpen sem értek egyet, a gyakorlatilag spiritiszta Dylan Dog történeteket nagyon kedvelem. 

Most viszont alaposan visszanyalt a fagyi! 

  VÉDŐSZELLEMEK  

Ez a jobb történet. Be kell látnom, hogy amikor a Frike Comics a Facebook-on megkérdezte, melyik történet címlapgrafikája legyen a magyar verzió címlapja, én a másik kompozícióra szavaztam. Hatalmasat tévedtem: ez a mostani sokkal jobb. Mondhatnók: szellemesebb. Hahaha! 

A történet: Dylant felkeresi egy válófélben levő hölgy. A férje sajnálatos módon kapcsolatba került az orosz maffiával, tartozik nekik. A házukban pedig az egykor volt családtagok szellemeinek a sokasága bolyong nyakra-főre. 

A férj csakugyan tenyérbe mászó, a szellemek ellenben jópofák és teljesen ártalmatlanok. Azt persze nem mondom, hogy senkit sem bántanak... 

Dylan feladata tehát, hogy a felesége kedvéért megvédje az alávaló, a védelmet meg nem érdemlő férjet a maffiától és ebben a szellemek lesznek komoly segítségére. A történet persze ennél bonyolultabb, de ez a lényege. 

A története izgalmas, néha tréfás (és most nem csupán Groucho marháskodik; bár van egy irgalmatlanul ütős beszólása: „Nézd, hogy van felöltözve! A ruhái olyan elavultak, hogy ismét divatba jöttek.”), és bár kiszámítható, azért csavaros is. Vagyis teljesen rendben van, teljesen irodalmi ínyemre való volt. 

Nem így a második történet, a 

  REMINGTON HOUSE  

ahol az ott lakó család egyik tagja egy szép napon lemészárolta a többieket, anyut, aput, tesót, unokatesót, menyet, akit csak talált. Kíméletlenül, ugyancsak csatakos megoldásokkal. Pfúj! 

Még pfújabb, hogy a ház, ahol hét ember meghalt egy vállalkozás kezébe kerül, akiknek eszükben sincsen kitakarítani. Mindent érintetlenül hagynak, és katasztrófa-túrizmus vállalkozást indítanak: perverz érdeklődőket vezetnek végig a mészárlás útvonalán, érzékletesen, valóságosan elmesélve, mi is történt abban a házban. 

Dylant a nem mindennapi vállalkozás egyik idegenvezetője keresi fel. Egy kérése van a rémálom-nyomozó felé. Színesítse az előadást. Legalább a képeit írja már alá, amelyeken a ház mellett lett lefotózva a gyilkosságok napján, Dylan ugyanis  pályakezdő rendőrként ott volt a helyszínen. Ő volt az, aki megakadályozta, hogy a ház felrobbanjon. Erre még visszatérek, szólj rám, ha nem tenném. 

Dylan kerek perec nemet mond a lelkileg gátolatlan hölgy kérésére: felejtse el, hogy ő ebben az egészben bármilyen szinten részt venne. Aztán a fiatal nő kérésre egy alkalommal mégis csak elmegy a házhoz. 

Idáig borzongatón beteg a dolog, bármi nagyon jó kisülhetne belőle. Semmi jó nem sül ki belőle. 

Idáig sem logikus semmi, de ami ezután történik, az a legszemenszedettebb Stephen King horrort is megszégyeníti. Amiből nem egyet hagytam már lazán félbe (Vö. Rémkoppantók). 

Ugyanis az történik, hogy megelevenedik a múlt. A ház eleveníti meg. Itt akartam a sarokba hajítani az egészet. Aztán mégsem tettem, mégis csak Dylan Dog. De elmondhatatlan, ami történik. A sztori szerzője, Paola Barbato ezt a hihetetlenül követhetetlen marhaságot minden bizonnyal nem kitalálta, hanem megálmodta. Elmondhatatlan, milyen idióta fordulatokkal nem megy semerre semmi, hogy a borzalom egyre magasabb fokra juthasson. Meg sem kísérlem elmondani. Úgysem tudnám, mert nem egy helyen fonalat veszítettem, hogy ki kicsoda és miért teszi kivel-kivel, amit tesz. Mondjuk egy pont után már nem is érdekelt. Csak azért fejeztem be, mert száz oldal sincsen az egész, és mire teljesen vacakká válik már csak úgy negyven oldal lehetett hátra. 

Aztán meg lesz a megoldás: a szellemeknek az volt a baja, hogy Dylan anno nem hagyta felrobbanni a házat. Most meg de, mindenki megnyugodott, hurrá. Ööö... Így, hogy felrobbant a ház, lenyugodtak a szellemek? Ugyan miért? Miért fájt nekik a ház épsége? 

De tudod mit, nem is érdekel! Még utólag sem. 

Mindenféle szempontból rossz ez a történet. Az alapsztori kellően rettenetes, de aztán elcsúszik az egész, annyi borzalmas ötlet gyülenlik fel, hogy teljesen komolytalanná, öncélúvá válik az egész. Önmaga paródiájává. A Remington House (ha már kötekszem, legyen kövér! Helyesen, magyarul:  A Remington ház.) nem csupán  Dylan Dog történetnek rossz, hanem mindenféle szempontból az.

Érdemes rá több szót vesztegetnem? 

  A GRAFIKA  

mindezek ellenére remek. A fiaskóról semmiképpen sem a történet rajzolója tehet. Amiről ő tehetett, azt tökéletesen teljesítette és beteljesítette. Rajta nem múlt. Mert ahogyan láthattad, a rajzok miközben teljesen megfelelnek az általános Bonellii-s követelményeknek, reálisak (hát, ugye, ebben az esetben, amennyire csak azok lehetnek), részletgazdagok, elevenek. Ha elvonatkoztatunk a bleee történettől, akkor ugyancsak van mit nézni rajtuk. 

Bravó, Gerasi úr! 

Védőszellemek: 9/10
Remington House: 2/10
A grafika mindkettőnél: 10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

Meséltem már: a múlt héten elhagytam az összes iratomat, a két bankkártyámat. Tegnapelőtt jött az értesítés, hogy a jogsim elkészült, mehetek érte az okmányirodába. (Érthetetlen okból online igénylés esetén a személyimet nem tudtam oda kérni, az majd jön postán, kétezer forintért). Hát mentem. Itthon elgondolkodtam, vajon mi alapján hiszik majd el, hogy azonos vagyok önmagammal, eltettem tehát a születésimet és a lakcímkártyához a kecónk adásvételijét. Alábecsültem a bürokráciát. 

Milyen jó, hogy tegnap Szami lányomnak leírtam az egészet, most csak ide kell másolnom.)

Ezt figyeld!

– Kezit csókolom! Elkészült a jogosítványom, azt szeretném átvenni. Minden iratom elveszett, ez az első, ami pótlódott.
– Jó napot! Személyi igazolványt kérek!
– ??? [töprengés] Ahogy mondtam: minden iratom elveszett.
– Akkor hogyan adjam ki magának a jogosítványt?
– Van születési anyakönyvi nálam.
– Azon nincsen fénykép!
– A telefonomon itt van minden iratom szkennelve.
– Azt nem fogadhatom el!
– Értem akkor ez ördögi kör: minden fényképes igazolványom elveszett, és az újragyártottakat csak fényképes igazolvánnyal tudom átvenni.
– Vagy lakcímkártyával.
– Amit kizárólag fényképes igazolvánnyal tudok újragyártatni…
– Úgy van!
– Aham...
– Kellett kapnia ideglenes személyi igazolványt.
– De nem kaptam!
– Olyan nincsen!
– Kérem ezt beszélje meg az informatikusokkal: online intéztem a személyit is, a jogsit is. Csak egy igazolást kaptam, hogy befizettem a zsét, amit kell. Tényleg, az nálam van! Tessék!
– De ezen az áll, hogy lakcímre kérte az igazolványt!
– Valóban, nem lehetett máshová, nem tette lehetővé a rendszer. Szemben a jogosítvánnyal, amiért most eljöttem. Ha megnézi a papírt, amit a kezében tart, a személyi igazolványról szól.
[nézegeti piszkosul, majd nyomkodja a klaviatúrát]
– De még nincs is készen a jogosítványa! Az áll a gépen az állapotnál, hogy gyártás alatt van!
– Az e-mail-ben, amit kaptam meg az, hogy jöhetek érte.
– Az nem lehet!
S nélkül elé tettem az e-mailt. Olvasta piszkosul, majd kelletlenül felállt:
– Jó, megnézzük!
Megnézték. Ott volt. Kibontotta, szó nélkül odaadta. De legalább visszaköszönt.

A lakcímkártyás és a DÁP-os pasasok tök normálisak voltak, pedig ott tényleg én bénáztam: tegnap kaptam meg az egyik bankkártyámat, még nem használtam, és rosszul emlékeztem a pin-jére. Még szerencse, hogy felírtam, és haza tudtam szólni Szerelmetesfeleségtársamnak, nézze már meg, lécci. Megnézte, működött. 

Az előző, illetve az ezt követő rész értékelésében leírtam: Angela Marson első alkalommal e-könyvben jelentette meg a könyvét. Ami akkora siker lett, hogy egy kiadó lecsapott rá, és szerződést ajánlott neki öt könyvre. Azóta az haton felül még tizenöt jelent meg. Félelmetes szám: fogalmam sincsen, tudta-e tartani a színvonalat, volt-e ennyi igazi ötlete, hogy ne laposodjon el Kim Stone sokadik sztorija. 

Olyan könyvek elolvasása előtt, amelyekről szándékomban áll írni, és csak olyanokról írok, amit elolvastam, nem szoktam elolvasni a molyos értékeléseket. Szeretem azt hinni, hogy van önálló véleményem, és vannak saját meglátásaim. Most sem tettem másképpen. Egészen pontosan most két Marsons-regény megírás után fordultam csak a Molyhoz. Mivel a könyvek tetszési indexe kilencven százalékos, magam is a legtöbb csillagot adtam az elsőnek olvasott második részre, az Ördögi játszmákra, majd négy és felet erre az elsőre, bevallom, a lelkes vélemények annyira nem érdekeltek. Féltől három és fél csillagig olvasgattam a véleményeket. 

Voltak érvek, miért nem az igaziak Marsons regényei. Olyan érvek, amelyekkel nem tudtam vitatkozni. Mert amikor olyan film vagy regényhőshöz hasonlították a főszereplő Kim Stone-t, akit nem láttam, akiről nem olvastam, és olyan íróéhoz a cselekmény-vezetését, akitől még nem olvastam semmit, ugyan mivel vitatkozzam? És minek? De úgy különben és egyáltalán: minek vitatkozzak? Úgy általában már senkit sem akarok meggyőzni semmiről. Mármint Szerelmetesfeleségtársamon kívül: vele van egy másfél évtizedes rendezetlen ügyünk, és abban egymás permanens imádata mellett sem jutunk dűlőre. 

Az Ideogram képalkotó MI-je most rettentően fáradt volt, vagy mi, de nagyon béna képeket csinált. Vért izzadtam vele, de képtelen volt megérteni a legegyszerűbb dolgokat is. Hiába fogalmaztam jobbra, hiába tekertem balra a szórendet. Aztán legyintettem: maradj így a neved napjáig! Az iIlusztráció meg van, maximum majd meggyőzöm az olvasóimat, higgyék el: minden képnek van VALAMI távoli köze a regény cselekményéhez.

Marsons regényeinek a Molyos kritikái leginkább a főszereplő, Kim Stone megformálását kifogásolták. Egyfelől, hogy a múltjában pszichésen sérült rendőr figurája már jóformán klisének számít. Másfelől, hogy Marsons a klisét sem töltötte ki teljesen, felületes a figura. Nos, az első érvről fogalmam sincsen: nem vagyok tájékozott ennyire a krimik világában. A második érvvel meg nem értek egyet.

De előre futottam, és fejest ugrottam a közepébe. Lassítsunk! 

*

Nos, itt van tehát Kim Stone felügyelő nő számomra az olvasói kronológiám szerint második, ám valójában bemutatkozó története. Nehéz lesz az általam elsőnek olvasott második kötetet másodikként kezelnem, hiszen az első találkozás hatása mindenképpen azé a történeté, és nem emezé. 

Angela asszony úgy fest, komolyan kötődik a lelkében az aberrált, pszichopata barmokhoz. Meg a pszichés betegségben szenvedőkhöz. Ebben a történetben sok halott van. Négy (meg ki tudja még mennyi) a múltban, (hm, hány is, várj, számolok az ujjaimon, az annyi, hogy, egy meg, egy, meg egy...) és ha jól számoltam, négy a regény jelenidejében. 

S azon kívül, hogy a pszichopatákhoz, meg a lelki sérültekhez kötődik Angela asszony, valahogy a szíve csücske a gyermekek bántalmazása, abúzálása is. Konkrétumokat persze nem fogok mondani, hiszen az olvasói újszülötteknek minden hulla új és még újabb, attól függően, hogy számára mikor gyilkoltatik meg, ezért a gyilkos kilétének az idő előtti felfedése felfedése Szerelmetesfelségtársam kivételével mindenki felé nagyon ocsmány gonoszság.

Vagy ha nem következteti ki, hanem egyszerűen csak elmondod neki, merre van a hány méter, úgy van bekötve, hogy ez számára mit sem von le az élvezeti értékből. Van ilyen ember. Én speciel utálom előre tudni, amit nem kellene. 

Szóval ennek a történetnek a középpontjában egy árvaház áll. S persze az abban lakók. Meg a néhaiak, akik ott laktak. Meg a sorra elszökő gyerekek. Meg... de innen már spoiler, elhallgatok. 

*

Van a regénynek egy megoldása, ami miatt felsikoltottam a lelki fájdalomtól. Valamikor, réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, ott ahol a kurta farkú kubikus túr (én teljesen Nagy Bandóhoz kötöttem volna a mondatot, de a Gemini szerint Hofi volt az elkövetője) írtam egy krimiféleséget egy pályázatra. A fasorban sem voltam. Olvastam a két díjazott regénykét. Az egyiknek a sztorija volt jó, a másiknak a stílusa. De amelyiknek a sztorija volt jó, az nem írt jól, amelyiknek meg a stílusa volt remek, annak a sztorija volt semmilyen. 

Na, szóval a regényemben, nem spanyolviasz, cserélődtek az elbeszélők személyei. Beszélt a főszereplő rendőr, egy pszichonéni és a gyilkos. A gyilkos beszéde nem volt teljesen tiszta. Olyan kis Gollam-mód magának piszmogó, tömény lélektelen tesze-toszaság. Gondoltam, hogy idemásolok neked egy megfelelő részt, szemléltetésnek, de tudod mit, itt az egész könyv is! A Bibliás című fejezetekre gondolok, ezek azok, amikor a gyilkos beszél. Ami következik az az első, személyes megjelenése. Az idézetek és utalások forrásainak a lábjegyzeteit kivettem a szövegből- 

Soha, de soha, hahaha… Mert én nem olyan vagyok! Mert én okos vagyok! Mert okosabb vagyok! De okosabb ám!

Mi ez a zaj? Mik ezek a hangok? Megint, már megint? Mennem kell, csinálnom kell? Érted? Megint érted? Vértek, vértett…

Nem én választottam ezt a feladatot, brrr, nem, de ha egyszer én vagyok rá a legalkalmasabb, ha nekem ez a lelki ajándékom, ha egyszer így szolgálat a szolgálatom, mit tehetnék? Rugódozzak az ösztöke ellen? Hát nem! Én nem az az ember vagyok! Nem rugódozom, hanem belesimulok szépen a teendőimbe, átadom, eldobom minden ellenkezésemet, felteszem a kezemet, elvetem az ellenérveket, kivetem magamból a tiltakozás legkisebb görcsét is, hahahaha, nem úgy, mint… S persze nem is járok úgy, mint… Úgy mint, furmint… Jó, mi? Nem vagyok én holmi Jorge testvér, aki fél Arisztotelész nevetésétől, én tudom, hogy a nevetés jó! Nevetek is, hahahahaha! Minden alkalommal nevetek! Minden alkalommal! Mindegyiken! Szívből kacagok! Hahahaha! A nevetés Isten ajándéka, ugye, Vilmos testvér, ugye, hívei, feleim? Nevessünk ezen a világon! Nevessél és igyál, mert nem áll ám örökké a világ! De szemesnek áll a világ. A szemtelennek nem, a szemtelennek a mezőn már nincs világa, mert oda a szeme világa. Elfolyó képek a tükörben, a szeme tükrében, mert otthon a tükrében szétfolyt a létezés igaz, egyetlen célú, szent tudata: minek akkor látni, ha amit láthat, nem is látvány? Állvány, zárvány, párkány, játszmám… „Akkor is játssz még, ha senki sem érti, minek is játszol még!” Mert ez a játék nem játék, ez a játék szent, így benne a nevetésem is szent. Szent Szellem. Szent szellentés. Fenékbe billentés.

Hát hogyne kacagnék, hogyan lehetne nem kacagnom? Nem én akartam ezt, nem én találtam ki, nem én küldöm magamat, nem én, nem én, nem én! De a cél, a végcél az bizony, az nagyon bizony szent!

Egy kendő, egy tőr, egy csomag zsilett, szép rendben a ládában, szép rendben a nyakakon, ütőereken. Szép rendben a rendetlenségben. Szép rendben folyik a vér. Áldozat. Véráldozat. „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat.” A bűn vér kíván, Isten vért iszik az ő nagy szeretetében. Vér mindenütt, árnyak mindenütt. Vérben az igazság, borban az igazság… „Igyatok ebből mindnyájan; mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a bűnöknek bocsánatára.” Ámen! Igyátok az Isten haragborát, tetvek! Igyátok, szürcsöljétek, habzsoljátok, szentségtelenítsétek meg, ami szent, lopjatok, öljetek, csaljatok, basszatok, fasz, pina, segglyuk… „Szájából éles kard jő valaki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját.” Jöjjön ki a fejetek leve, én népem, fröcsköljön az agyatok a falra, nyomjuk a borsajtó, ugye nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk… Höhöhöhöhö! És nevetünk, nevetünk, ahogyan Isten haragjában szertefröcsköl a vér! Mert nevetni kell, hogy jobb lesz a világ: megtisztítja a vér! Nem én akarom így, nem én, ne nézzetek rám, ne nézzetek rám az ablakon túlról! „És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jöve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamatnyira.”

Asszongya, lássuk csak: egy futamat kétszáz méter, az annyi mint, összesen, a mindenit: háromszázhúsz kilométer vér! Ez igen, ez igen! Tisztuljon a Föld, hulljon a férges, tisztuljon a vérben a világ! Mossa a vér a bűnöket, mossa a mocskos, bűzhödt lelküket!

Jaj, nem nekem kell mindet, ugye, nem nekem? Mindet kigondolni, mindet végig vinni? Mindenhonnan menekülni, kijátszani az ördög szemfülességét? De én okos vagyok, nagyon okos, Mert okosabb vagyok! De okosabb ám! Mik ezek a hangok, hm?

Hangok, pangok, rangok, strandok…

Kádak vérrel, belekkel, szívvel, májakkal, zsigerekkel tele, nyami, nyami, nyami! „Hali, Lali papi! Papi, kuki, mami!” A dal, de jó dal, okos dal: mindent elmondó dal, dalocska, csacska macska mocska, dalolt dalocska csacsogva, locsogva a mocsokba. Szép dal!

„A képükre fagyasztjuk a félelmet,
Ez a harc bűnös életünknek véget vet. 
A földet majd megfestjük a vérünkkel, 
Nincs a szívünkben irgalom – a vérük kell!”

Mert ugye, hogy na, ugye, ugye? Minden mindennel összefügg, minden mindent általér, telér, felér, szem ér, szemérem, remélem, elérem, herélem… Mert, ugye, hogy na ugye? Herélem? Véren, véren, vértől! A vérük kell! A vérük kell! Kell, mert „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”, mint mondám, mint mondd ám, minta mondám! Sajnálom, hölgyeim és uraim, nagyon sajnálom, lom, lom, diridongó, ez egy koedukált ítélet, csak tessék, csak tessék, szépen sorban, borban, borsajtóban, olaj a tóban az elvonóban. S a tűz, tűz, tiszta tűz, ha nem tiszta vidd vissza! Majd ez a föld megissza!

Kés, mindig kell, kötél, mindig kell, kesztyű, hát persze, fejsze, hjujj, kalapács, mer’ „üss a kalapáccsal a szomorú tojásra” és „horpadjon, törjön szét”, injekciós tű, nem kell mindig, de soha nem lehet tudni; ne kelljen futni, el kell aludni, csumi, csumi, haj, hja, a vendéghaj!

Már megint ezek a hangok? Megint, már megint? Mennem kell, csinálnom kell? Értem? Megint, értem!

Megint, petting, flanel ing, vér, elér, telérnyi vér. Vérontás. Bocsánat! Kacsámat, pocsolyámat, mert most loccsantom a kocsonyádat.

Ki vagyok én? Merre visz út? Hopp, a sapkám, hopp, a harisnya, Jenő, hülye nő, nidd a’, a fejére húzza a harisnyát, nem a lábára!

„Legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” Szelíden, leszelídítem a sárga földig! Höhöhöhöhö és ámen, de nagy-nagy ámen, feleim és híveim!

Indul a görög aludni, nincsen rajta pacsuli. Ugyebár, minden szülőföldek bágyadt nokkedlijei? Ugyebár? S már vár, már vár… Itt a kezem, itt ám, nem disznóláb!

Indulandusz, leesik a tantusz, ursus, Úr, piszkosul? Menni kell, ez nem gyilkosság, de nem ám, komám, szevasz szeráf! Ez küldetés küldöttel! Ő küldött el! Hogy menjek el, mene, mene tekel, ufarszim, menjek el a Mennyekkel!

Hát megyek, legyet egyek!

 

Hát így és így tovább!

Nos, Angela asszony első regényében majd' ugyanezzel a megoldással él. Egy-egy fejezetben megszólal az ő személyes pszichopata gyilkosa is. Csak az övé sokkal összeszedettebb, normáilsabb. Például tisztán tudja magáról, hogy pszichopata. Az én alakom nem csak pszichopata, hanem... de majdnem elszóltam magamat a véső megoldásról. „Csitt! Csitt! Halkabban / A táskámnak is füle van!”*

* Várkonyi Mátyás – Miklós Tibor: Szárcsinálók  – A poloska bál (Történelmi lecke II.

Nem előszőr jártam úgy, hogy volt egy jó ötletem, aztán addig-addig telt-múlt az idő, hogy egyszer csak szembe j9tt velem, amit anno kitaláltam. Vagyis. Püff neki! Vagyis ha valamikor mégis csak nyomdába kerülne az én kis krimiségem, akkor is már csak minimum második befutó lehetne, és a recenziókban rendre ott lenne, hogy a pszichopata-monológók ötlete Angela Marsons Elfojtott sikoly című könyvének ötlete alapján készültek. 

*

Az Elfojtott sikoly sztoriának a háromnegyedéig azt mondtam, ez a történet nincsen olyan jó, amennyire az általam elsőnek olvasott második Kim Stone-történet volt. 

Azt megállapítottam, hogy hálás lehetek Angela asszony megoldásáért, amellyel a második részben feltárta Kim cihés keszekuszaságának az okát: mert ott jól megdöbbentem. Aztán kiderült, hogy itt, a sorozatelsőben tulajdonképpen már mindent is megtudtam volna, ha sorrendben olvasok. 

Aztán a végén mégis bólintottam. Oké, az Ördögi játszmák egy orrnyival jobb, de ez alig marad el tőle. Vagy amaz alig előzi meg emezt. 

*

Hibák? Hogy vannak-e? Alkothat-e ember hibátlant? És a vajon a hibák feltétlenül értéktelenné teszik-e az egészet? Éppen tegnap fejtettem ki SzFT-nek, miközben a ruhanélküliségében gyönyörködtem, hogy rajta kívül még soha nem voltam senkivel úgy, hogy a teste esztétikai tökéletlenségéit külön szerettem volna. 

Tehát ha nagyítóval keresem, vagy ha figyelmesen olvasok, persze, hogy találok fogást a részletekben. Mondjak egy példát? Hát, ha nagyon muszáj... 

Kim élete egyáltalán nem volt fenékig tejfel. Ezért olyan magának való mufurc, amilyen. Antiszoc, tapintatlan, testkontaktus-mentes, szabálytiszteletlen, miegymás. Bár a nem fenékig tejfel az egész életére vonatkozik, volt egy kulcs-trauma eseménysorozat. Még gyerekkorában. Amit, bár áldozat volt, képtelen önmagának megbocsátani. El is mondja, mi történt vele és az öccsével. Öcsit anyu egy radiátorhoz bilincselte, Kimet meg őhozzá. Aztán magukra hagyta őket. Az ágy alól lábbal kibányászott keksz, meg a fél üveg húgymeleg kóla tartott, ameddig tartott. S öcsi élete is tartott, ameddig bírta tartani. S Kim még egy napig hozzá volt bilincselve a halott emberhez, akit a világon legjobban szeretett. 

Szóval Kim ezt a borzalmat végig gondolja, mintegy elmeséli. 

Aztán máshol meg azon morfondírozik, hogy milyen jó, hogy a legnagyobb traumáját lezárta a lelke mélyén egy kis dobozba, és az onnan elő nem jön, mert ha mégis, akkor lesz csak lesz csak ordenáré pusztítás. Hááát... Mondom, ha még SzFT sem hiba nélküli, akkor mi más lehetne az? Érted az ellentmondást, vagy mondjam, mi a baj Kim lelkének a fekete dobozával? 

Jó, segítek! Ha a fekete dobozba van zárva az emlék, mert ha nem lenne elzárva, akkor ordenáré pusztítást végezne, akkor Kim vajon miként képes felidézni? Ha viszont képes felidézni, akkor nincsen elzárva, és lám, felidézve mégsem végez pusztítást... 

De tényleg, komolyan beszélek, mindez lényegtelen apróság... Tudod mi ennek a legkézenfekvőbb bizonyítéka? Én sem akarom elhinni, de itt van a kezem ügyében egy online kereskedőtől ajándkba kapott képregény (vélem, mert a rendszer szerint a vásárlás miatt ingyér kellett volna szállítódnia a cuccnak, és mégsem volt ingyenes), egy Szerb Antal VII. Olivér, meg ezer más minden, de nem köt le igazán egyik sem. Kim következő nyomozása után sóvárgok. Félek, be fogok sokalni tőle! 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 májusának a legközepe. Kedden fel akartam menni Gyuszit meglátogatni Budakeszin. Tudod, ő Ofi barátom feleségének az öcccse, aki egy éve rehabilitálódik ágyhoz kötve, pelenkában, több mint szitán áttört emlékekkel a saját életéről és a lehetőségeiről. 

Ilyenkor kocsival megyek be dolgozni, mert a látogatás szigorúan négytől-hatig van. Viszont ha munka után még hazautaznék, és innen mennék fel Budakeszire, kifutnék az időből. 

Az Olajágba menet betértem a kaszási Lidlbe bevásárolni Gyuszinak. Amikor kiszálltam a kocsiból, eszembe jutott, hogy magamhoz veszem a kis bankkártya-tartómat, mert a telóm többször azzal tréfálkozott, hogy ő nem is képes az NFC-s fizetésre. Miközben máskor meg csont nélkül. 

Zsebre vágtam a kártyáimat. Az összes lényegeset: személyi, jogsi, lakcím, a két bankkártyám, egy egészségpénztáras kártya... És csak napközben egy helyen, ahol kellett volna a személyim kezdtem keresni. Veszett fejsze nyele... Hívtam a Lidl-t, átvizslattam mindkét autót, amiben ültem, kiürítettem a hátizsákomat... A fő bankkártyámat felfüggesztettem. A másikon alig volt pénz, bár az is fájt volna, de felfüggeszteni azt nem lehetett, csak letiltani. A személyes okmányok fel nem használásban csal reménykedtem. Aztán csütörtökön tiltottam mindent és elindíttattam pótlásokat. A fő bankkártyámét még nem: személyes plasztikkártya nélkül ugyanis nem lehetséges. :-|

S közben reménykedünk, hogy a lakásbizti okmánybizotsítás kitétele nem csak a szerződőre, hanem a vele egy lakcímen élő hozzátartozóra is vonatkozik. Mert a szerződő az SzFT. 

Így nem voltam sem Gyuszinál, sem unokázni. 

Rengeteg Lucky Luke-képregényt értékeltem már. Úgy nagyjából a megjelenés sorrendjében. S ez már 51. szám. Nem az eredeti kiadás sorrendjében.

VERZIÓK ÉS FORDÍTÁSOK

A füzet eredetileg ez 1962-ben jelent meg.

A vajdasági Talpraesett Tom sorozatban pedig 1984-ben, A petróleum jegyében címmel, Kopecky László fordításában. Ami, moly-hu-s idézetek alapján úgy tűnik, tréfásabb volt mint a jelenlegi. Hogy melyik a szöveghűbb, fogalmam sincsen.

Figyelj csak, van egy jelenet, amikor a valóságban is létezett Drake ezredes, az olajkutató megérkezik Titusville-be. A fogadóban zajlik a beszélgetés. A jelen kiadásban így hangzik: 

RECEPCIÓS: Olajkutató? 
DRAKE: Igen. Egy nagyvállalat megbízásából petróleum után kutatok. A hipotézisem szerint a legkönnyebben kutakat ásva lehet olajat találni. 
RECEPCIÓS: Kutakat akar ásni, hogy olajat találjon? 
DRAKE: Pontosan, és jó éjszakát!

Ugyanez a jelenet az újvidéki verzióban így fest: 

RECEPCIÓS:: Olaj-kutató? Fura foglalkozás….
DRAKE: Igen, egy olajtársaság küldött ki, hogy olajkutakat ássak.
RECEPCIÓS: Az egy kutatás, hogy kutat-ás?
DRAKE: Ahogy mondja, jóember.

Tény ami való: az első precízebb fogalmazás. Az utóbbi meg mulatságosabb. Lehet, hogy az újvidéki kiadás olyasfajta átköltési, mint Romhányi József Flinstone átirata: jobb mint az eredeti. A mostani fordítás meg talán precízebb, szöveghűbb. A magam részéről, ha dönthetnék, minden tiszteletem mellett inkább a szellemes verziót részesíteném előnyben.

S ha már a fordítás... A füzet eredeti címe így fest: A l'ombre des derricks. A Google Fordító képtelen megbirkózni a derricks szóval. Egyrészt a címet spanyolnak találja. Másrészt franciára álítva is azt mondja, azt jelenti, a cím azt jelenti, hogy A derricks emberének. 

Ezt a titokzatos, németül festő szót (vesd össze Horst Tappert) maga a képregény magyarázza meg. Mégpedig Drake szájába adva azt mondja, hogy a szót eredetileg akasztófát jelenet. Drake a fúrótornyára mutatva mondja, azt becézik derrick-nek.

A SZTORI ÉS A TÖRTÉNELEM

Ha már Drake ezredes és Titusville: valós, valóban létező személyről és városról van szó. Drake valóban létezett, és valóban ő az amerikai olajkutatás legelső embere, és igen, Titusville-ben az ő vezetésével zajlott a kutatás, úgy, hogy Drake kutat-ás.

S valóban volt olajláz, és Titusville valóban az olajkutak városa volt. Tehát minden stimmel.

Ennek megfelelően a rajzolt Drake még hajadzik is az eredetire. Ahogyan a fúrótorony ábrázolás is teljesen megfelel a Drake-féle fúrótornyoknak.

Titusville manapság kisváros. Még létezik, de mindössze ötezer és még egy kicsi lakosságszámmal. Viszont van Drake Múzeuma. :-) 

Nem tudom, az eredtiben volt-e minderre utalás, ahogyan több, magyarul is megjelent füzet tisztázza, hogy akiről, amiről szó van, az valóságos eseményeken, személyeken alapszik. Ebben az esetben sajnos semmi ilyesmi nincsen, marad a fene nagy bizonytalanság. Meg internet. Meg az MI. Ők nem hagynak cserben és tudatlanul. De már te is tudod, amit én! 

A TÖRTÉNET

A képregény sztorija a következő, ahogyan a fülszöveg kedvcsinálón elénk tárja: 

1859-ben Drake ezredes Titusville-ben óriási olajlelőhelyet fedez fel aminek a hatására kitör az olajláz. A városban kaotikus állapotok uralkodnak, amit csak fokoz, hogy egy bűnbanda erőszakkal igyekszik megszerezni az olajkutakat. Lucky Luke-ra vár a feladat, hogy visszaállítsa a rend és a törvény uralmát.

Aztán az van, hogy a képregény dolgai ebben is találkoznak a valósággal, ugyanúgy, ahogy Drake, a fúrótornyai, Titusville és az olajláz is valóságos volt: igen, arról szól a képregény, amit a fülszöveg mond. 

Úgy fest, a realitások napja van:! :-D

ADALÉKOK, AVAGY A SZTORI ADBLUE-JA

S bár a történet csakugyan és valóba ennyi, azért az interpretáció tartogat finomságokat, jó poénokat. Mint például, hogy a nagy melák manus, aki a főgonosz felderítője volt börtönbe kerül, ki akarja magát ásni, és önmaga kiásása közben olajat talál. Erre nem kiengedik a böriből? Mindent megtesz, hogy az olaj miatt visszakerüljön, de Lucky Luke csak nem akarja visszazárni. Persze ez a helyzetkomikumokra alpozva mulatságos, nem úgy, ahogyan most elmondtam. 

De tréfás a bírósági per kivitelezése is, ahol Drake lesz a bíró, mert az eredeti bíró elment olajat ásni. S úgy lesz Drake a bíró, hogy senki nem mer elmenni szavazni a bíróválasztásra, mert rettegnek a főgonosztól és az embereitől. Lucky, Drake és Luke helyettese csak néznek, hogy most akkor mi lesz, ha senki sem jön szavazni. Aztán rájönnek, hogy de hiszen ők is szavazatnak! És így lesz Drake ezredesnek kétharmados többsége a választáson. Gosciny 1962-ben nem a majd ötven évvel későbbi, magyar viszonyokra reflektált. :-P

Hát lehet megunni a Lucky Luke-ot? Hát nem! :-D

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 májusának közepe, vasárnap reggel. Éppen ma vagyunk Szerelmetesfeleségtársammal. tizennyolc évesek. Nem házasságilag, hanem találkozásilag. Tizennyolc éve ezen a napon, május 18-án láttam őt először, és éppen tizennyolc éve, hogy fülig beleszerelmesedtem mindenébe, tokkal-vonóval, ahogyan van. 

Mondjuk ez az első találkozás legendássá lett. Ő talált meg a neten. Mindkettőnket kinek-kinek a barátai rugdostak fel egy társkereső oldalra. Magunktól nem mentünk volna. Én pont magasról tettem az egészre, éppen ment a válásom, közeledett az első házasságom a tökéletes végkimúlás felé. Nem mondom, hogy nem adtam volna az országomat egy kiadós numeráért, de csak amiatt kapcsolatba bonyolódni... S a megkeresések, amik a társkeresőn érkeztek, jobbára lucskosak voltak. Rövid idő múlva olvasatlanul töröltem ki az e-maileket. 

Erre SzFT küldött nekem egy virtuális puszit. Ez akkora marhaság volt, hogy ránéztem. Levelezni kezdtünk. Aztán  a virtuális puszis csaj felhívott. Én meg elájultam, elolvadtam már önmagában a hangjától is.

Aztán találkoztunk. A Kolossy téren találkoztunk. Én értem oda előbb. Amikor megérkezett, odalépett hozzám, és minden teketória nélkül megcsókolt. De úgy rendesen. 
– Hát miért? Már ismertük egymást, leveleztünk, beszélgettünk előtte – vont vállat később.

De azért örültem, mert ahogyan ő zavarba hozott a váratlan csókkal („Zavarban voltál? Hát, egyáltalán nem látszott!”, „Tudod, addig nem sok nő konstatálta mosolyogva a második csóknál, hogy örömmel tölti el a fiziológiai változásom.”), úgy nem sokkal később, a cége irodájának a teraszán ülve nekem is sikerült zavarba hoznom őt. Nem tudatosan, de roppant sikeresen. 

Levette az addig magán tartott napszemüvegét és végre láttam a teljes arcát. Lenyűgöződtem. Széles állkapocs („Vagyis tepsi képem van, azt mondod?”, „Neeemmm azt!”), gyönyörű zöld szemek, gribedli, fantasztikus mosoly... Nem tudtam levenni róla a szememet. Na, ő meg ettől jött zavarba, de nagyon. 2:1 oda. 

Aznap tizenkét órát beszélgettünk. Csak beszélgettünk. Az utolsó HÉV-et értem el, és előtte úgy feküdt az ölemben egy csillaghegyi filagóriában mintha mindig is ott lett volna a helye. Hát, mondjuk a helye ott volt, csak ő maga nem... 

Úgy mentem haza, hogy közel húsz év után ismét veszettül szerelmes vagyok. Nem akartam elhinni magamnak sem, hogy erről van szó. Arra gondoltam, csak a férfi mivoltom veszett reménykedése csal meg, csak végre történjen már valami igazi is. 

De nem erről volt szó.  A második, harmadik találkozás mindkettőnket meggyőzött, hogy aham, valóban, a vér a véremből, hús a húsomból, csont a csontomból, ahogyan az Énekek éneke mondja. A másik a másik felünk. 

S az eltelt tizennyolc év alatt ez jottányit sem változott. Minden reggel, az ébredés után megcsodálom őt, és örvendezek, hogy ő van mellettem. Akkor is szeretem, amikor összekapunk. Szeretem mindennel együtt és mindenek ellenére. Szeretem, mert szeretem. Bruttó, ahogyan van. Tizennyolc éve. Szerelmetesfeleségtársam! 

Fontos: bele-belenézegettem az egyéb történelmi folyóiratokba. Hááát... A szöveg-kép aránya, biztos modern olvasó-kompatibilis, de számomra bár a bulvár kategória: egy oldalpáron az arány olyan hetven százalék a képek javára. A Rubicon szerencsére még nem szállt el ebbe az irányba, a tartalom fontosabb a számukra mint a design. De úgy, hogy az utóbbi sem megy el a bóvli minőség felé. Minden bizonnyal az egyéb megoldásokkal élő lapok arra hivatkoznak, hogy az emberek már nem akarnak sokat olvasni, meg arra, hogy egy kép ezer szóval felér, és tulajdonképpen egyik sem hazugság, mégis, a közízlés kiszolgálása csak tovább rontja a közízlést.

Szóval (ezt itt a fizetetlen reklám helye) a Rubicon még mindig a favorit, ha történelmi folyóiratról van szó.

*

Nos, mindennek ellenére ez a lapszám már a megjelenésének a hírével megfogott. Indokot nem tudok mondani.

Mi újat lehet mondani a privatizációról? A komcsik ellopták az emberek vagyonát, hogy aztán szocialistaként teljesen a privátmagukévá tegyék. 

A privatizáció, a kommunista-szocialista tolvajok tevékenységéről Borvendég Zsuzsanna történész igen kimerítő mélységben kutakodott és írt több könyvet is. Annyira részletes bemutatása annak, hogyan fosztották ki és adták el a komcsik Magyarországot, hogy el is vesztem a részletekben, amikor belefogtam az olvasásba. 

Szóval akkor mi szükség van egy Rubicon-számra, ami ugyanerről szól? A válasz egyszerű: egy Borvendég könyv úgy háromszáz oldal. A hat könyve tehát kb. kétezer. Nagyon kell érdekelnie a témának, hogy ennyit valaki elolvasson. A Rubicon ezzel szemben nyolcvankét oldal. 

Persze erre mondható, hogy ennél rövidebb csak az lehet, ha az MI megkérem, foglalja össze, mi történt privatizáció címszóval Magyarországon. Egyébként megkérdeztem, a Geminivel beszálgettem. A nagyon finoman fogalmazott, mondhatnók polkorrekt válasz így hangzott.  

KÉRDÉS:
Jó reggelt! Foglald nekem össze két-három bekezdésben, miképpen nyúlták le a volt kommunisták a rendszerváltás idején a nemzeti vagyont. Tudod, a folyamat, amit privatizációnak neveztek.

VÁLASZ:

Jó reggelt! A rendszerváltás hajnalán a nemzeti vagyon átalakulása, amelyet gyakran privatizációként emlegetnek, valóban összetett és vitatott folyamat volt. A korábbi állami vállalatok tulajdonjogának átruházása sok esetben nem a legátláthatóbb módon zajlott. A volt kommunista elit egyes tagjai, akik korábban a gazdasági és politikai hatalom birtokában voltak, gyakran jó pozícióból indultak. Információik, kapcsolataik és a kialakult gazdasági struktúrák ismerete révén előnyhöz jutottak az új magánszektor kialakításában.

A privatizáció során alkalmazott módszerek, mint például a kuponos privatizáció vagy a kedvezményes vásárlási lehetőségek a menedzsment és a dolgozók számára, nem minden esetben biztosították a vagyon igazságos elosztását. Kritikusok szerint sok esetben a korábbi rendszerben befolyásos pozíciót betöltők, vagy hozzájuk közel álló személyek jutottak hozzá értékes állami vagyonhoz, gyakran áron alul. Emellett a jogi szabályozás kezdeti hiányosságai és a korrupcióra való hajlam is hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzeti vagyon egy része olyan kezekbe kerüljön, akiknek ehhez nem feltétlenül lett volna jogosultságuk a társadalmi igazságosság szempontjából.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a privatizáció egy szükségszerű lépés volt a piacgazdaságra való áttéréshez. A cél az állami vállalatok hatékonyabb működtetése és a gazdasági növekedés ösztönzése volt. A kritikus hangok ellenére sokan úgy vélik, hogy a privatizáció összességében hozzájárult a magyar gazdaság átalakulásához, még ha a folyamat nem is volt mentes a problémáktól és a visszaélésektől. A "lenyúlás" kifejezés erősen negatív felhangú, de tény, hogy a rendszerváltás ezen időszakában a vagyonátrendeződés sokakban igazságtalanságérzetet keltett.

A Gemini finom megfogalmazása kíváncsivá tett, ezért a kérdést ugyanebben feltettem a Groknak is. Tudod, ez Musk MI-je. Grok tömörebben, keményebben fogalmazott.

Innentől a blogbejegyzés összes képe az adott Rubicon-számból való.

A privatizáció és a nemzeti vagyon sorsa a rendszerváltás idején

A rendszerváltás idején, az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Magyarországon a privatizáció a gazdasági átmenet kulcsfontosságú eleme volt, amelynek célja az állami tulajdonú vállalatok magánkézbe adása és a piacgazdaság kiépítése lett volna. Azonban a folyamatot sok kritika érte, mivel a volt kommunista elit jelentős része politikai kapcsolatait és bennfentes információit kihasználva hatalmas vagyonhoz jutott. A spontán privatizáció során a vállalatok vezetői, akik gyakran a korábbi kommunista apparátus tagjai voltak, kedvezményes áron vagy akár ingyen juthattak hozzá az általuk irányított cégek részvényeihez. Ez a gyakorlat lehetővé tette, hogy a nemzeti vagyon jelentős része egy szűk csoport kezébe kerüljön, miközben a társadalom széles rétegei nem részesültek a privatizáció előnyeiből.

A privatizáció másik vitatott aspektusa a külföldi tőke bevonása és az állami vállalatok gyakran alulértékelt eladása volt. Bár a külföldi befektetők technológiai korszerűsítést és tőkét hoztak, számos esetben az értékes állami vagyont – például gyárakat, bankokat vagy infrastruktúrát – áron alul adták el, ami mögött korrupciós ügyek és politikai alkuk húzódtak meg. A volt kommunista elit tagjai sokszor közvetítőként vagy tanácsadóként működtek közre ezekben a tranzakciókban, tovább növelve vagyonukat. A folyamat eredményeként a nemzeti vagyon jelentős része elveszett vagy külföldi kézbe került, miközben a gazdasági egyenlőtlenségek nőttek, és a társadalom bizalmatlansága erősödött az új politikai és gazdasági rendszer iránt.

Vérszemet kaptam. A Microsoft Copilot-ja és a ChatGPT sem volt bőbeszédű, de roppant jól összefoglalták a privatizációnak hívott országlopás folyamatát. Őket már nem is idézem. Azért figyelemre méltó, hogy a lenyúlás, ország-szatbaxás tengerből mindannyian tudnának példákat sorolni... 

Kérdés, ezek után mit tud ezekhez hozzátenni a Rubicon? Azt, hogy hosszabb mint az MI általam meghatározott válaszhossza, viszont lényegesen rövidebb mint Borvendég Zsuzsanna könyveinek összessége, vagy akár csak egy könyve is. Vagyis nem felületes, de még bőven fogyasztható információ-halmaz. 

A Rubicon folyóiratban több cikk van, a cikkek a téma különböző aspektusait vizsgálják. A lapszám tartalma a következő: 

• Galló Béla: Nómenklatúraburzsoázia – komprádor menedzserréteg 
• Horváth Attila: Átmentés. Az elszámoltatás elmaradása. Az állampárt és a Munkásőrség ingatlanvagyonának sorsa
• Bod Péter Ákos: Privatizáció – szimultán változások idején. Tulajdoni átalakulás a magyar rendszerváltozásban
• Mihályi Péter: Úttörők voltunk. A külföldi tőke szerepe a magyar privatizációban
• Horváth Attila: A sajtó privatizációja
• Schlett András: Zöldbárók. Hatalomátmentés és elitfolytonosság. Az átmenetiség állandósága 
• Antalóczy Katalin: A vezető szerepe a privatizációban. Bihari István és Bogsch Erik 
• Sebők Miklós: A Budapest Bank privatizációja. A modernizációs elitek történelmi szerepe
• Lóránt Károly: A privatizáció gazdasági mérlege és az azt magyarázó gazdaságpolitika
• Farkas Zoltán: A lét a tét. Kik kaparintják meg az állami tulajdon lebontásával megszerezhető javakat?
• Csath Magdolna: Gyár állott, most kőhalom. Hogyan tűnt el a magyar ipar? 

  *

Hát ja, tulajdonképpen nem mond mást a Rubicon sem, mint amit eddig is tudtam/tunk. Már a borító sem lacafacázik: Elveszett illúziók, Nomenklatúraburzsoázia – komprádor menedzserréteg. 

Viszont tény, hogy azért bizonyos árnyalásokkal él. Mondjuk az is tény, hogy csak bizonyos árnyalásokkal lehet élni a vaskos tények mellett. 

Mert mondjuk ezt figyeld! A rendszerváltás idején élő törvények szerint pártot csak magánemberek alapíthattak. Vagyis a diktatúra pártjának papírforma szerint semmi köze nem volt az utódpártnak nevezett MSZP-hez. Ennek ellenére az MSZMP vagyona, amit, ugye, a társadalomtól rabolt el, egyszer csak az MSZP tulajdonába került. Nagyjából senki sem tudja, hogyan. Aztán, nézd csak! 

Az 1992 áprilisában az Országgyűlés elé terjesztett, V-150- 61/1991/1992. számú jelentés szerint az MSZP által közölt adatok alapján megállapítható volt, hogy a volt MSZMP 1988. december 31-én 2641 ingatlannal rendelkezett. Az állományváltozások következtében 1990. augusztus 31-ére az ingatlanok száma 365-re csökkent. Az MSZP-től pedig nem kapták meg a szükséges adatokat arról, hogy hova lett több mint 2000 ingatlan. A párt pénztárnokaként Máté László állította ki a pótolhatatlansági nyilatkozatokat az Állami Számvevőszék részére.

„Alulirott, Máté László, mint az MSZP pénztárnoka az MSZMP vagyonelszámolása során büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az Állami Számvevőszék által az 1991. évi LI. törvénnyel módosított 1990. évi LXXIII. törvény alapján a hitelesítés érdekében kért [...] hiányzó adatokat nem tudjuk biztosítani, mivel azokkal nem rendelkezünk és szervezetünk számára pótolhatatlanok.”

Annak ellenére, hogy az Állami Számvevőszék az ellenőrzés és a pótellenőrzés során, majd a jelentéseiben és külön felhívást tartalmazó leveleiben arról tájékoztatta a kormányt és az Országgyűlést, hogy az MSZP vagyonelszámolása nem tekinthető teljesnek és hitelesnek, az Országgyűlés mégis elfogadta a párt vagyonelszámolását. Erről rendelkezett az elmúlt rendszerhez kötődő egyes társadalmi szervezetek vagyonelszámoltatásával összefüggő intézkedésekről szóló 1993. évi IV. törvény 1. -a és a kapcsolódó melléklet alapján 1993. február 4-ei hatállyal.

Azóta sem készült nyilvántartás vagy statisztika arról, hogy milyen vagyontárgyak vonatkozásában történt meg az ún. spontán privatizáció, melyek azok az ingatlanok, amelyek állami tulajdonban voltak és eladták őket, illetve, hogy azok milyen valós értéket képviseltek. 

Horváth Attila: Átmentés – Az elszámoltatás elmaradása

Érted, ugye? Szőrén-szálán semmivé lett 2300 ingatlan (értsd jól, nem lakásokról van szó, hanem intzézményi épületekről), mire az utódpárt széttárja a kezét, hogy tudja a franc, mi lett velük, ha eltűntek hát eltűntek. Mire az Országgyűlés azt mondja, na, sebaj, több is veszett már Mohácsnál mint 2300 ilyen olyan ház, épület, komplexum, miegymás. Az illetékes megfogalmazásától, ha nem lenne vérlázító, könnyesre röhögném magamat. S a 2300 ingatlan eltűnése, átlényegülése csak a jéghegy csúcsa. 

Ha egy mai, budapesti panellakást veszek alapul, mai értékén ötvenmiiliójával, akkor az 2300-al szorozva az 115 milliárd forint. De újra mondom, ebben az ingatlanvagyonban nem lakások szerepeltek. Vagyis a köddé lett összeg akár legalább a százszorosa vagy még sokkal többszöröse is lehet! Felfoghatatlan! 

*

A rendszerváltás idején, Bokros Lajos vezérigazgatósága idején a Budapest Bankban dolgoztam. Aztán Bokros elment pénzügyminiszternek. Amikor elment, kapott a banktól valami irdatlan összeget, mondván, hogy miniszterként nem keres majd olyan sokat, számára privát pénzügyi áldozat az igazgatósági felmentetése. Hiába könyörögtem, hogy rúgjanak már ki állami érdekből, sajnos velem nem tettek ilyet. Kirúgtak aztán új tulajdonos érdekeként. 

Mi már akkor tudtuk, amikor ott dolgoztunk, hogy a BB privatizciója milyen gigantikus svindli volt!

A BB kapott államtól Xmilliárd tőkeinjekciót a privatizálás előtt. Meg a tőzsdepalota épületét szaré-húgyért. A General Elelctrir-EBRD megvette a bank komplett infrastruktúráját Xmilliárd forintért. Az állam eddig tehát nullán van egy országos bank eladásával. Illetve a tőzsdepalota valós értékével máris mínuszban. 

De ez még nem a vége a történetnek. Az adás-vételi szerződésben volt egy olyan kitétel, hogy ha kiderül, hogy a bankcsoport bármely tagja mégsem rentábilis, akkor az állam azt köteles visszaváráolni. Miközben a Polgáribank-ról, a bankcsoport egyik tagjáról már az eladás előtt tudták, hogy nagy szarban van. Hát a GE naná, hogy visszavásároltatta. Nem hiszed el: pont Xmilliárd forintért. Vagyis a GE-EBRD úgy jutott az országos bankhoz és a komplett infratruktúrújoz, hogy az állam fizetett neki Xmilliárt forintot, csak vigye már el. Ennyit „nyertek” az üzleten a magyarok.  

A BB-ben dolgozni az amerikaiak irányítása alatt nagyon xar volt, rabszolgahajcsár munkamániások voltak („Az a baj veletek, magyarokkal, hogy nagyon családcentrikusak vagytok!” – állította egy hülye, iskolapadból éppen kkizuhant menedzser-csaj, majd kitalált egy borítékolhatón bebukó projektet, tök feleslegesen ráment egyfelől egy négynapos, hosszú hétvégénk, majd vagy egy évünk, mire rendbe tettük a négy nap okozta káoszt. Tulajdonképpen nem is nagyon bántuk, hogy a komplett főosztályunkat felszámolták, és kiraktak minket az utcára. Igaz, legalább a végkielégítésünket megkaptuk. 

*

Az a képmutatáspedig, ahogyan a szocializmus lojális lakájaiból, emberek sorsának a megnyomorítóiból  lettek aztán az új rendszer első kapitalistái egyszerűen leköpni való. Hánynom kell! 

*

Elsőre nem látszik izgalmasnak a kérdés, lehetett-e volna másképpen, vagy az akkori politika kényszerpáylán mozgott? Antall József, az első szabadon választott kormány miniszterelnöke nem véletlenül fogalmazta meg a leghíresebb mondatában, hogy jogállamban nem nagyon volt más lehetőségük, „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Tudniillik úgy az előző garnitúra meglehetősen egyszerűen félre állítható lett volna. Puff nekik! 

De vajon a gazdasági megoldások is kényszerpályások voltak-e? Ebben nem egységes ez a Rubicon-szám. Bod Péter Ákos szerint nem nagyon volt más út, mint amit bejártak, és még Magyarország jött ki legstabilabban a káoszból. Schlett András a mezőgazdaságról azt mondja, a lengyelek sokkal okosabban csinálták, ott nem nyúlták le az egészet tokkal-vonóval a volt komcsik, és nem ment totál gallyra a komplett mezőgazdaság. 

*

Egyszóval rengeteg gondolatot, kérdést felvet ez a Rubicon szám. Nem egyoldalúan, nem részrehajlón, hanem önmagával is vitázva. Bátran hivatkozva Borvendég Zsuzsára, Bogár Lászlót idézve és Csáth Magdolna egyik cikkével érvelve, nyíltan beszélve a BB privatizációjáról és a nomenklatúra meggazdagodásáról. 

De persze a Rubicon egy folyóirat, behatárolt terjedelemmel, lehetőségekkel. Csodát nem szabad tőle várni. Összefoglalásnak, áttekintésnek viszont kiváló. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 februárjának a vége. Vasárnap. Szerelmetesfeleségtársam úszni ment. Én, naná, nem. Csak a kádba. Csobbanni. Ő a Hajós Alfrédba. Érdekes, én mondtam neki, mi hol van merre, mert még nem járt ott. Ő, a vénuszi szarvasbéka, nem járt a Margitszigeti Sportban! Ezt add össze!

Szóval ő a medencébe mozogni, én a kádba, ejtőzni. Olvasni. Zenét hallgatni. (Tényleg, immeg miért nem szól?) Amíg szólt, addig Andreas Vollenweider „Slow Flow /Dancer.”

*

Tegnap este láttunk egy kis limonádét: „Álomlista” a címe. Nem Bakancs-. De a lényege ugyanaz. Most, a kádban ülve elgondolkodtam, ugyan mi a saját álomlistám? Mit tennék, ha nem félnék? Mondjuk azt nem tudom. De hogy miről álmodom, azt igen... Gyorsan össze is írtam a Szerelmetesfeleségtársamtól kapott kis romantikus, bőrszalagos, kulcsos-könyvbe, amibe a húdefontosgondolatokat írom. Meg befotóztam a naplómba is. (Azt olvastam, hogy a napló női műfaj. De hát a kapcsolatunkban úgyis én vagyok a nő: én keresem kettőnk közül a pénzt, ő termeli, én vagyok aki jobban vágyom az érzelmekre, ő az, aki racionálisabb, és így tovább. 

*

Hathónapos Dani unokám egy hét alatt kúszni kezdett, felült és felállt. Ha ez így folytatódik, három nemben fog úszni, aztán víz alatt a La Manche cstornát, majd repülni is fog. :-D 

*

Sikerült ma elhagynom az összes iratomat a bankkártyáimmal egyetemben egy vásárlás során. :-( Itt tépelődöm, hogy elindítsam-e az okmányirodában az újak elkészítését, letiltsam-e bankkártyát, amit nem lehetett felfüggeszteni, meg a Prémiumos Csodakártyámat, amin úgysincsen egy fillér se? A tépelődés oka, hogy magamból indulok ki: én ha találnék ilyet, pláne, hogy lakcímkártya is van benne, elvinném a tulajnak. Most délután hat óra van, reménykedek... Már csak azért is, mert az újrakészítés olyan harmincezerbe kerülne, az okmányirodában töltött, nem rövid malmozási időn kívül. 

Az pontgyűjtős bolti kártyák nem játszanak, azok úgyis ott vannak a Simple-ben. 

ANGELA MARSONS OLYAN KOROMBELI LEHET.  Legalábbis ahogy a fényképeit nézem. 

Nem hagyott nyugodni a kérdés, megkérdeztem az MI-t, és igen, Angela egy évvel fiatalabb nálam, én most ötvennyolc vagyok. Negyvenhét volt, amikor az első könyve, az Elfojtott sikoly megjelent. Még csak nem is papír formában, hanem e-könyvként.

Angela olyan, mintha csak a nagyon szimpatikus munkaügyes vagy HR-s Angika lenne a folyosó végén balra,
aki a közös konyhában a napi négy kávéja mellett kavargatja ki a mokkás kanállal a történeteit.

Akkora siker lett, hogy egy kiadó azonnal lecsapott rá, és kötött a szerzőjével egy sok könyvre vonatkozó szerződést. Amit azóta meg is újítottak. A könyve krimi volt, a főhőse egy felügyelő nő, Kim Stone. Mára, azt mondja a szerző weboldala, huszonegy Kim Stone-sztoriknak örvendhet a nagyérdemű rajongótábor. Kicsit félelmetes szám, de Simenon is mennyi Maigret- vagy Gardner mennyi Perry Mason-történetet talált ki, aztán melyik unalmas, he? 

Nem tudom, mi lesz a későbbiekben, a sokadik kötet olvasásakor. Én egyelőre csak ezen, az Ördögi játszmák-on vagyok túl, és tegnap este fogtam bele az Elfojtott sikolyba (amiben még sehol sem tartok). De már a tény, hogy a talált könyv története után, mindent félre téve azonnal egy másik Marsons-ba fogtam, több mint beszédes. Hogy Marsons íráskészségéről és a történetéről vagy rólam mond többet, azt még nem döntöttem el. Végső soron mindegy. A tény az, ami tény. 

*

VANNAK FONTOS KÖNYEK, AMIKET MINDENKINEK EL KELLENE OLVASNIA. Fogalmam sincsen, melyek ezek a fontos könyvek. Igazából nem is érdekel. Mert ha tudnám, miket kell olvasnom, befolyásolná, mit olvassak. És akkor nem azt olvasnám, amit szeretnék, hanem amiről úgy érzem, hogy ek kell olvasnom.

S akkor nem biztos, hogy szeretnék olvasni.

Ezért a saját listám a fontos könyvekről messze nem egyezik meg a hivatalos kánonnal. De kölcsönösen békén hagyjuk egymást, én a hivatalos húdefontosakat, az meg engem. S a két lista ezért térhet el egymástól. Ha vannak is átfedések. 

Arról nem beszélve, hogy a kánon milyen szempontok befolyásolják a hivatalos listát. Lásd akár az irodalmi Nobel odaítélésnek a szempontjait! Aminek a valós értékét számomra éppen a magyar Nobel-díjasunk munkássága tette kétségessé. Szégyelltem is magamat érte. Mármint, az önfeledtségem hiánya miatt. De amikor kiderült, hogy ki is kapta abban az évben az irodalmi Nobelt, szerintem nem csupán nekem csúszott ki a számon a kérdés: és ugyan ő kicsoda is? Jó, nem tartom magamat az irodalomban sem a naprakészség zsinórmértékének, de azért teljesen eltévedve sem vagyok, és mégsem mondott semmit a szerző neve. Amit első blikkre aztán tökéletesen összekevertem egy másik szerzőével.

Amikor annak utánanéztem, akkor jöttem rá a tévedésre. Majd rákerestem a jó névre, és nem volt egyetlen cím sem a listájában, ami bármit mondott volna, amire bárhonnan emlékeztem volna. Aztán megértettem, hogy nem annyira az íráskészségére válasz a Nobel-díja, hanem a származására, a sorsára és a témaválasztására.

Ami témát egyébként: a regény első alkalommal 1975-ben jelent meg. A szerző 2002-ben kapta meg a díjat. Ez volt az odaítélés indoka: „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben.” Wass Albert nem kapott Nobel-t mondjuk „Az Antikrisztus és a pásztorok”-ért... Jó, hagyjuk is... 

Néha azért rádöbbenek, hogy az igazán fontos könyvek végtelen listájában is van rengeteg, ami csakúgy nem csupán remekmű, hanem nagyon szórakoztató is. Hogy melyek ezek, csak a kísérletezés döntheti el. Puding, meg evés, tudod... De ennyit enni nem lehet! 

Aztán van a könyveknek egy még nagyobb csoportja: a roppant szórakoztató könyvek. Ebből is annyi, de mennyi van! 

Figyelj, ezt nem fogod elhinni! Három képet úgy három órája próbálok összehozni különféle MI-kkel. A Geminitől megtudtam, hogy a képgeneráló app gebinben dolgozik neki, nem ő alkot, csak az ő neve alatt fut a cucc. Mindhárom koncepciót tök bénán oldotta meg. Ahogyan az által ajánlott Canva vagy Bing Picture Creator is. De meguntam győködni őket, hogy a négy az alak nem három, és ha valaki szemben van velem, akkor az nincsen háttal, és ha egy helyben áll, akkor nem menekül... Ezért van, hogy kapod, amit kapsz, olyan képeket, amilyeneket, és el kell fogadnod, hogy van valami távoli közük Kim Stone második nyomozásához. 

Azokról a könyvekről, amik tulajdonképpen megszülettek, de a franc se tudja, tulajdonképpen minek, ne is beszéljünk! Elég nekünk a fenti két halmaz. 

Úgyse tudunk mindent elolvasni, ami bármelyik szempontból (fontos & szórakoztató is lényeges lenne, annyi idő az egész univerzumban nincsen! Részemről meg nem is lenne érdemes, mert művészi könnyedséggel tudok egyszer és mindörökre elfelejteni bármit, amit nézek, olvasok, hallgatok.

Erre mondja az én gonosz, de belátom, reális Szerelmetesfeleségtársam, hogy voltaképpen elég lenne nekem két könyvespolc, ahol minden műfajból lenne egy-egy könyv. Mert a változatosság gyönyörködtet. S mert körforgásban olvasnám mindig a könyvespolcokat, hiszen mire a kör elejére érek, már úgyis elfelejtettem, mit is mondott az ott tanyázó kötet. 

Az az igazi szeretet, hogy én még ezek után is teljes szívemből szeretem ezt a nőt! Csináld utánam, ha tudod! Csak ne ővele! 

De mi indokolja, hogy a könyvek óceánjának a krimitengerében bárki is ismeretlen vizekre evezzen? Úgy általában fogalmam sincsen.

Jómagam régen feladta hogy bármiféle rendszert alkossak magamnak: a tökéletes reménytelenséggel karöltött vakszerencse duójával választok olvasmányokat.

S lám, sok más, arra érdemessel együtt Marsons regénye, ezáltal sorozata is így került a kezembe. 

*

KRIMI. A KRIMI A SZÓRAKOZTATÓ KÖNYVEK HALMAZÁBA TARTOZIK. Ami tény, lássuk be, kicsit ellentmondásos: azzal szórakozunk, hogy ki milyen indokból hogyan szünteti meg az életet a másikban. Mert ha krimi, az halottat vagy halottakat jelent. Gyilkosságot/okat. Gyilkost. Meg valakit, aki kinyomozza, hogy a gyilkos hogyan, miért gyilkolt. 

Krimiből annyi van mint égen a csillag. A kriminek vannak külön galaxisai. Mint például a külön műfajjá érlelődő skandináv krimi. Vannak magánnyomingeres, vannak rendőrségi krimik. Agatha Cjristie óta tudjuk, hogy még csak magányomingernek sem kell lenni ahhoz, hogy a gyilkosok összerondítsák magukat: elég, ha egy békésen szemlélődő nagyika rájuk pislant, és olyan átlátszók lesznek mint a kirakatüveg. Hommage Miss Marple! 

Van urbankrimi, van vidéki krimi, van múltban játszódó kosztümös krimi és van a jövő sci-fi krimije. Meg ezer más. Van ilyen, van olyan, van mindenféle. De a lényeg: a krimik bűntetteit mindig kinyomozza valaki. S általában ez a valaki köti össze a sorozatok bűncselekményeit, hívják az összekötőt akár Maigret-nek, akár Derricknek, Colombo-nak, akár Hercule Poirot-nak, akár Philip Marlowe-nak, akár Perry Mason-nak, akár akárkinek. 

A helyzet az, hogy a krimikből általában nem a sztorira emlékszünk, hanem a jól kitalált főszereplőre.

Nagyon ritka az olyan krimi mint Agatha Chriesti Tíz kicsi négere vagy a Gyilkosság az Orient expersszen. Ez a két történet messze kiemelkedik a krimiirodalom számtalanságából.

Egyfelől mert a gyilkosságai messze nem szokványosak. Másfelől mert egyfajta társadalmi igényre, problémára reagál mindkettő. Harmadrészt mert a meg/felodások körömfeketényit sem mondhatók tucatszerűnek.

De hasonló mód emlékezetes a Colombo filmsorozatnak az a része, amikor a kutyák a telefonban hallott jelszóra (Rózsabimbó!) gyilkoltak. Ember nincsen, aki látta a sorozatot és ne emlékezne erre. És konkrét történetre jobbára másra se. Ja, de, a filmszalagba bevágott, egy kockányi inger, ami inni küldte a jövendő áldozatot, hogy ivás közben meggyilkoltathassék. 

*

ANGELA MARSONS SOROZATÁNAK A FŐSZEREPLŐJE EGY HARMINCAS HÖLGY. KIM STONE-NAK HÍVJÁK.  Kim rendőr. Felügyelő. Egy kis csoport főnöke. Akitől tartanak is a kollégái, de szeretik is őt. A felügyelőnő egyedül él. Illetve a kötet (az Ördögi játszmák) felétől egy kutyával. 

Kim magának való ember. Nem szereti az érintést. Éppen ezért megható, amikor a kutyát egy villanásnyi belső indíttatásból hazaviszi, és azonnal kétségbe is esik, hogy ezt ugyan mi a szent szarért csinálta, majd a kutya az ölébe törleszkedik (pedig neki is volt egy élete, ami egyáltalán nem a feltétlen bizalmat erősítette benne), és Kim önkéntelenül simogatni kezdi. Majd amikor rájön, mit csinál, elerednek a könnyei. Csakhogy Kim egyáltalán nem sírós fajta. A kutya neve Barney. 

Kim agya elképesztőn tisztán gondolkodik. Kim kiváló emberismerő, egy pillantásból komplett személyiségtérképek születnek benne, átlát összefüggéseket, kikövetkeztet eseményeket. Kim roppant intuitív. 

Kim egyáltalán nem könnyű ember. Alapállásban kőkemény. Még a kis csoport kiemelt tagjával, Bryant őrmesterrel is. Aki nagyon kedveli a főnökét. Ő az, aki a legtöbbet engedheti meg megának, de még neki is vigyáznia kell a megfogalmazásaira. 

Kimnek volt egy múltja, abban egy anyával, aki édesnek nem mondható, és a múltban volt egy ikeröccse, akit Kim nem tudott megvédeni... Ez a történet során rendkívül fontossá lesz. Az ez azt jelenti, hogy Kim életét meghatározza egy feldolgozatlan tragédia, egy halál, és egy elképesztő kapcsolat. (Mondjuk ennek a miértje, mármint, hogy miért történt úgy, ahogyan történt, megválaszolatlan maradt.) 

Viszont Kim nem pszichopata. Bár a gyanú nem csupán benne, hanem az olvasóban is felmerül, hogy ő is az. 

*

MERT ANGELA MARSOSN SOROZATÁNAK A JELEN RÉSZÉBEN A FŐGONOSZ BIZONY PSZICHOPATA. S ez a főgonosz szintén nő. Ami egyensúlyba hoz mindent. Kicsit megriadtam, amikor az előszóban a szerző mindent köszönt a párjának, Julie-nak, és a könyve is főszereplője egy felügyelőnő. De szerencsére szó sincsen sem feminista, sem LMBTQ-propagandáról. S mondom, ennek ellensúlya a negatív főszereplő. 

Alexandra ​Thorne pszichiáter. Jól menő magánpraxist visz, önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézményben, cikkei jelennek meg szakmai lapokban, intelligens, vonzó; és olyan szabadságot teremt magának, amelyre mindig is vágyott. Egy tökéletes nő, egy tökéletes élet.

Egy napon azonban az egyik páciense gyilkosságot követ el, bosszút áll egy hajdani traumáért. Egy másik páciense majdnem agyonver egy férfit, aki csak megrázogatta, hogy felébressze. Mi történik dr. Thorne betegeivel, hogy ilyen erőszakos cselekményeket hajtanak végre? Mi zajlik egy-egy terápián? És mi lehet az orvos valódi szándéka? 

Kim Stone felügyelő hátborzongató ügybe csöppen, a megérzéseire hagyatkozva, mást lát ott, ahol a kollégái és a felettese csak a maszkot. Egyedül marad: a saját szakállára kezd nyomozni, de talán gyermekkora tragikus eseményei, veszélyes élete miatt egy okos és számító elme számára könnyű préda lehet…

– mondja a fülszöveg. Ami egyébként lefedi a valót. Mármint a regény valóját. 

Marsons, ahogy a könyv rövid bevezetőjében elmondja, két fő könyvet használt forrásként.

• Martha Stoutt: Szociopata a szomszédból
• Robert D. Hare: Kímélet nélkül – A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa

Az utóbbi figyelmeztetése, hogy a pszichopaták jellemzésének az olvasása közben meg ne próbáljuk a jellemzőket az ismerőseinkre vonatkoztatni. A figyelmeztetés tréfás. Olyan mint a példamese, amelyben nem volt szabad egy jutalom elnyerése érdekében a majomra gondolni, mert aki a majomra gondol, az nem nyeri el a jutalmat. Hehehe! 

Természetesen én is megtaláltam a magam személyes pszichopatáját. A különbség köztem és mindenki más között, hogy az én pszichopatám valóban az. Ez egészen biztos, hiszen minden kétséget kizárón, Hare ismérve alapján diagnosztizáltam. 

Azt a tényt viszont simán elhittem Hare-nak, hogy egyáltalán nem minden pszichopata járkál vértől csöpögő konyhakéssel a kezében a világban. A pszichopaták nagyon kis százaléka válik gyilkossá. Vagyis az, hogy a pszichopata szóról azonnal a Psycho Norman Bates-e vagy a Hannibal Lecter jut az eszünkbe, egyáltalán nem jogos. De azért mindig kellemes izgalmat jelent, ha azt halljuk, hogy egy alkotás negatív szereplője pszichopata. A hideg, okos érzelemmentesség, hiába az ellentmondás, mindig valami többletet jelent. 

Ráadásul Hannibal óta a pszichopata nagyjából egyet jelent a zseniálissal is. És olyan jó belelátni egy zseni agyába. Pláne, ha egy érzelemmentes, beteg állat. Mindnyájan imádunk biztonságos helyről katasztrófa kukkolni. És mi biztonságosabb az olvasókanapénál? Na, ugye! 

*

S EZZEL A LÉNYEGNÉL VAGYUNK. ITT VAN KÉT NŐ, EGYIK SEM EGÉSZSÉGES, viszont mindkettő felettébb zseniális. Csak az egyik így, a másik úgy.

• A cihológus remekül tudja kezelni, manipulálni az embereket a maga magasabb céljai végett, és tökéletesen érzelmek nélkül kísérletezget velük.
• A másik, a felügyelőnő pedig meglátja ott is az összefüggéseket, ahol senki más nem lát semmit sem. Neki vannak érzelmei, csak elfojtja, eltitkolja őket. 

Na, és akkor ez a két, így-úgy sérült, de egyaránt zseniális ember egymás elleni játszmába fog. Lássuk be, ez az azért nem pusztán egy szokásos, női cicaharc! Nyomoznak egymás után, kutatják a jelent, a múltat, iparkodnak kitalálni a másik következő lépését, a szándékait, és mindent megtesznek a másik kiiktatása érdekében. Csak a cihomókus iparkodása nyomán közben hullák maradnak, meg egy, Kimnek köszönhetőn félbeszakadt csecsemőgyilkosság.

Angela krimije nem csupán agytorna. Van benne jól elosztott akció is. Ha már unnánk az agyalást. 

Vagyis a két nő méltó és egyenlő ellenfele egymásnak. 

*

El nem tudom képzelni, hogy a sorozat többi része is ennyire jó legyen. Persze, mondom, belefogtam az első részbe, de vannak fenntartásaim. Majd meglátom. 

Mondjak valami rosszat is? Nem szívesen. De csak mert nagyon akarod. Két dolog van. Az egyik, hogy Marsons komplex sztorit tálal nekünk. Viszonylag sok szereplővel. Mondom, a memóriám nem csak nem a régi, pedig régen sem volt az igazi, de úgy tanulok mint az elefánt, tudod, aki nehezen tanul, de könnyen felejt. A komplexitás átka számomra: a sok név. Amely nevek azért jobbára nem fordulnak el minden oldalon. De ötven oldal után simán gondolkodnom kellett a ki kicsodán. Ez az egyik. 

A másik, de csak mert erőszakoskodsz, hogy neked negatívum kell: a történet vége. Nem, nem adok részleteket, bakker, egy krimiről van szó! De kicsit olyan deus es machina lett a feljegyzésekkel, meg a kihallgatott beszélgetéssel. Persze, történnek az életben véletlenek. (Ha én nem is hiszek bennük.) Csak valahogy... 

De mondom, ez a két fenntartás csak a fenntartás kedvéért van itt. Mert kierőszakoltad. Különben eszembe sem jutott volna idebiggyeszteni, mint a madzagra csomózott üres sörösdobozok a kocsi mögött. 

Ezt a két képet a seaart.ai készítette. Elsőre. És úgy néz ki, ahogyan elképzeltem. Hoppá!

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 májusa, fizetés után két nappal, vasárnap. Megint sűrű volt a hét. Volt benne egy szervizelt kocsiért Szadára menés is, kicsit túlóráznom is kellett miatta. Nem tudom, hány év után. :-)

A hát csúcsa azért megint az unokázás volt. Lili talán most volt a legnyitottabb. Sőt, miután elmentem, Szami beszélt az anyjával, felvette a beszélgetést: Lili senkinek a nevét nem hajlandó kimondani, azon kívül, hogy Anya, Apa, Öcsike, Lilanagyi (az exem). A Papát aznap mondta ki első alkalommal. 

És simán elköszönt. Ahogy simán kézen fogott és vitt a játszószobába, ezt-azt mutogatni, együtt játszani. Alakul ez!

*

Mondtam már, hogy az Eloy legutolsó lemeze, az Echoes From the Past csuda jóra sikeredett. A hatására egy ideje csak Eloy-t hallgatok, visszafelé menve a diszkorgráfiájukban. Tök érdekes, hogy még soha nem jártak Magyarországon

Írta:
 LUCA ENOCH 
 STEFANO VIETTI 

Rajzolta:
 LORENZO NUTI 

Mára már ismeretdús és felvilágosult vagyok: úgy két hónapja itthon voltam egy hetet, bekaptam én is az jó kis fosós-hányós akármit, és éppen a bekapás előtt voltam könyvtárban, ahonnan velem jött a vaskos Conan-sorozat első kötete. Elolvastam, alaposan megnézegettem, és meglehetősen untam. Ennek ellenére Szerelmetesfeleségtársam által, akinek el kellett ugrania a könyvtárba, amíg én nem tudtam ugrálni, egyszerre itthon lett a második kötet is. Amibe becsületesen bele is fogtam. Aztán abba hagytam. Rendre azon kaptam magamat, hogy olvasás, nézegetés közben egészen másfelé jár az eszme, egyáltalán nem figyelek oda arra, amit látok és olvasok, mert nem köt le. Úgy éreztem, rendre ugyanazt a történetet olvasom: Conan jön, rájön, hogy itt démoni szerzetek tombolnak, küzd, még többet küzd és Conan megy. 

A Dragonero-sorozatról igen sokszor írtam. Felettébb kedvelem. Pedig, ahogyan minden egyes alkalommal leírtam, alapvetően nem szeretem a fantasykat. Tisztelet a minimális kiételnek. 

Most meglepődtem: azt hittem, egyetlen kivétellel mindegyik magyarul megjelent kötetről írtam már. És nem. Az egyetlen az Eredet, amit nem sikerült beszereznem. A többit olvastam, de nem is értem, hogy-hogy nincsen mindegyikről posztom... 

No, a lényeg akkor is az, hogy a Dragonero-nak nem csupán zseniálisan szép a grafikája, hanem van a sztorikban valami olyan plusz íz, amitől minden történet zamatossá válik. Akkori is, ha végső soron a főhős és a barátai, egy ork és egy koboldlány nem tesznek mást, csak túlvilági lényekkel küzdenek történetről történetre. De, látod, hiába ugyanaz az alaphelyzet mint a Conan-történetek esetében, azzal szemben ez meg tetszik! 

Minden bizonnyal azért, mert a főhős és a barátai emitt szimpatikusak. Conan meg egy unszimpatikus, faragatlan tuskó, aki jó célokért küzd ugyan a hihetetlen erejével, de egyébként semmi kedvelésre méltó nincsen benne. 

Na, és akkor ez a két főszereplő immeg együtt, vállvetve küzd az alvilági lények ellen ebben a „bombasztikus történetben”. Ez utóbbi nem az én kifejezésem, a bevezető kis füzetke reklámjában, beharangozásában szerepelt. Csak én most lenyúltam. 

*

Nos, a helyzet az, hogy a történet egyáltalán nem bombasztikus. Azt el lehet mondani róla, hogy csudaszépen rajzolt. Meg azt is, hogy bár valamelyest sablonos, de mégis viszonylag árnyalt Dragonero és Conan kapcsolata. Szó sincsen kölcsönös tiszteletről, még szimpátiiáról sem. Mindössze az érdek, a közös ellenség legyőzésének kénytelensége köti őket össze. S mivel harcosnak mindketten kiválóak, kölcsönösen elismerik egymás ezen képességeit. Ami valamelyes szimpátiát kialakít, előcsalogat közöttük. 

A helyzet az, hogy kb. egy hete olvastam, nézegettem a könyvet, de most utána kellett pislognom, mi is volt az alapsztori, honnan is indult a dupla főhősös kaland. Ennyire hagyott mély nyomokat bennem az olvasása. 

Nem tudom, láttál-e már olyan filmet, olvastál-e már olyan könyvet, amely annyira akciódús, hogy éppen attól válik unalmassá? Nekem a Mátrix filmsorozat harmadik része tipikusan ilyen. Az első rész zseniális volt, a második, (hogyan is kell közhelyesen jajdetréfásnak lenni?) elment szódával, a harmadik gyalázatosan vacak, unalmas és semmitmondó lett. Nem látványilag, hanem az rettentően ütős elsőhöz képest. Simán elaludtam rajta. De tényleg. Másodszori nézésre kényszerítettem magamat, de kár volt. 

Na, valami ilyesmi történik itt is. Dragonero és Conan duó-sztorijában is. Összejönnek, elindulnak, meg nem állnak, kaland kaland hátán, akció, akció hátán, támadja őket sárkány, repülő minisárkányok raja, ilyen csúfságok, olyan démoniságok, és ők hol Conan nyers erejével, hol Dragonero sárkáynvére általi machinációval, de mindkettőjük fegyverforgatási képességével mindig felülkerekednek mindenen és mindenkin. 

A baj az, hogy Dragonero és Conan alakja ahelyett, hogy erősítené a másikat, valahogy kölcsönösen elerőtleníti. A konfliktusok is olyan kis nyögvenyelős, kényszer-konfliktus. Conan még csak-csak megfelel önmagának, de ami a Dragonero-sztorikban erősség, fantázia, érdekesség és bravúr, az itt elvész, de inkább meg sem jelenik. Annyira nem, hogy még ezt az értékelést se nagyon volt kedvem írni, pedig ilyen nem nagyon fordult még elő a bloggerségem (na, ezt a szót se írtam le eddig, és nem is nagyon fogod többet látni!) során. 

Úgy fest, ha Dragonero fúzionál, valahogy ki is herélődik mindaz, ami egyébként szuperjó benne. Volt egy kötetecske, amiben Darkwoodba, Zagor birodalmába tett kiutazást, hát... 

Ja, és azért drukkoltam nagyon ennek a kötetnek, mert momentán úgy fest, magyarul ez volt a Dragonero hattyúdala, sajnos a Frike Comicsnak annyira nem volt nyereséges a sorozat kiadása, hogy még csak rentábilis sem lett. Érthetetlen. És főleg nagyon nagy kár! :-(

*

Majd elfelejtettem, pedig mert képregényről van szó, azért nagyon nem mellékes: a rajzok teljesen rendben vannak a maguk nemében. De ezt menet közben magad is konstatálhattad. 

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 áprilisának a vége. Vasárnap. Szerelmetesfeleségtársam úszni ment. Én, naná, nem. Csak a kádba. Csobbanni. Ő a Hajós Alfrédba. Érdekes, én mondtam neki, mi hol van merre, mert még nem járt ott. Ő, a vénuszi szarvasbéka, nem járt a Margitszigeti Sportban! Ezt add össze!

Szóval ő a medencébe mozogni, én a kádba, ejtőzni. Olvasni. Zenét hallgatni. (Tényleg, immeg miért nem szól?) Amíg szólt, addig Andreas Vollenweider „Slow Flow /Dancer.”

*

Tegnap este láttunk egy kis limonádét: „Álomlista” a címe. Nem Bakancs-. De a lényege ugyanaz. Most, a kádban ülve elgondolkodtam, ugyan mi a saját álomlistám? Mit tennék, ha nem félnék? Mondjuk azt nem tudom. De hogy miről álmodom, azt igen... Gyorsan össze is írtam a Szerelmetesfeleségtársamtól kapott kis romantikus, bőrszalagos, kulcsos-könyvbe, amibe a húdefontosgondolatokat írom. Meg befotóztam a naplómba is. (Azt olvastam, hogy a napló női műfaj. De hát a kapcsolatunkban úgyis én vagyok a nő: én keresem kettőnk közül a pénzt, ő termeli, én vagyok aki jobban vágyom az érzelmekre, ő az, aki racionálisabb, és így tovább. 

*

Hathónapos Dani unokám egy hét alatt kúszni kezdett, felült és felállt. Ha ez így folytatódik, három nemben fog úszni, aztán víz alatt a La Manche csatornát, majd repülni is fog. :-D 

  ÍRTA : 
ANTONIO ZAMBERLETTI
  RAJZOLTA:: 
ALESSANDRO CHIAROLLA

A fentiek miatt tehát amikor a könyvtár képregényes polcán ráleltem erre a lápos Zagor-sztorira, akkor sem voltam túl lelkes, mindössze kicsit örvendtem, hogy ismét tehetek egy kísérletet. Ezért azonnal, bár valamelyest fanyalogva tettem a már kiválasztott Istenország tetejére, hogy, na, ingyér van, és azért Bonelliről van szó, ismerkedjünk hát! 

Máris mondom a lényeget: ez a Zagor-epizód tetszett. Nem fanyalogtam egy pillanatig sem. Na, jó, egyetlen ponton, amikor tudatosítottam, hogy Zagornak van némi genetikus rokonsága Greystoke lordjának őserdőben, majmok által nevet utódjával is: Zagor majdnem olyan ügyesen közlekedik liánokon, a faágak között, akár Tarzan, a majomember.

Jelzem, a kőbalta ebben a kétszáz oldalban is mindössze egy alkalommal került homloktérbe. :-P

MI TÖRTÉNIK A LÁPON?

De miről is van szó ebben a részben?

Az események láncolatát a jók oldaláról Poe indítja el. Poe újságíró és szépíró. Eddig meg voltam arról győződve, hogy Poe csak hasonlít Poe-ra, de ebben a részben arról van szó, hogy Poe, az újságíró tökéletesen azonos Edgar Allen-nel, tudod, a Morgeu utcai kettős gyilkosságos, meg a hordó amontiladdo-s, meg a hollós Poe-val.

Eddig valahogy az volt bennem, hogy csak a külső hasonlóság tette az újságírót Poe-vá. Erre immeg mit látnak olvasó és képnézegető szemeim? 

Szóval Poe utána indul egy érdekes történetnek: évekkel ezelőtt eltűnt egy a láposban egy őrjárat. Kompletten. Mi, beavatott olvasók tudjuk, hogy valami történt velük, mert olvastuk-láttuk az előzményeket. Az őrjárat vezetője indiángyűlölő. Amikor járőrözés közben belefutnak egy kis indián csapatba, úgy gondolja, itt az idő egy kis vidám gyilkolászásra. Nosza! 

Amikor azonban egy vezető egy menekülő indiánlány nyomába ered, az egyik embere megmenti a lányt. És akkor történik valami a csapattal: mi csak tágra meredt, iszonyattal telt szemeket látunk... 

Poe úgy gondolja, a sztori megér egy kis utánajárást. Van ebben a sztoriban valami, amihez ő egyedül kevés. Ír is Zagornak, aki Chiko-val, állandó barátjával útra is kell. Pont jókor érkeznek a láp melletti kisvárosba: egy kis csapat gazember éppen beleköt egy idős indiánba és egy indiánlányba. Zagor szétcsap közöttük, megmenti a két indiánt. 

És benne is vagyunk a dolgok sűrejében! 

A gazemberek egy helyi hatalmasság emberei. A helyi hatalmasság gazember, fegyvertolvaj. S mert egy kisfiú teljesen életlenül szemtanúja amint a lopott fegyvereket egy a sűrű által titkossá tett barlangból hajóra pakolják. Észreveszik a fiút, rá is lőnek, ne maradjon szemtanú, de a gyerek bemenekül a sűrűbe. És eltűnik. Esélyes, hogy elnyelte a láp, de gazemberék biztosra akarnak menni. 

A fiú azonban Zagor kis lápfelfedező csapatához tartozott, és Zagor magától értetődőn nem hagyja annyiban a dolgot: gyerekkeresőbe indul. Mit sem tudva a fegyvertolvajok jelenlétéről és céljairól. Vagyis jön kaland, üldözés, harc, halál, megkönnyebbülés. 

A borító ellenben félrevezető. A faágon guggoló rémség a történetben nem rémség, hanem egy csodaszép, tetőtől talpig csak a hosszú hajába öltözött tündér. Az igaz viszont, hogy az arra érdemeseket simán felnyitja a karmos kis kacsójával hosszában. De ezt ki kell érdemelni, nem bánt mindenkit. 

A LÁTSZAT

Mármint amit nézni lehet a kötetben a szövegen túl. Ezerszer leírtam: a Bonelli kiadványok kinézete, legalábbis ami a belső tükröt illeti, franchise-szerű. Ugyan minden grafikus egyéni stílusban alkot, de a Bonellinél kötelező realisztikusnak lenni. Ahogy a történet is szigorúan képkockákra bontva halad előre. Nem, nem minden képregényben van ez így, van ahol, mittomén, egy háttérképen van több képkocka szétszórva, van, ahol duplaképes oldalak is vannak, van ahol a képkockák mérete tökéletesen eltérő, stb., stb. A Bonelli sztorik két képkocka mérettel dolgoznak: négyzetrács és két négyzetrácsnyi. Slussz! 

Mindkét jellemző jellemző a Zagorra is. Csak semmi meglepetés! Ezáltal viszont tutire nem tévedünk el az olvasásban, és az is tuti, hogy minden teljesen életszerű, amit látunk. Tetszetős az egész, ahogy van, de most nem maradt semmi olyan látvány, ami tartósan megragadott és vissza kellett térnem nézegetni a rajzot. Csak az egész jó. Egy tökéletes, bár nem átütő erejű mestermunka. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 májusának a fizetésnapja felé vonszolódva. Négynapos volt a hétvége a május elseje miatt, az előtte való héten szintén. Meg lehet szokni. Egy alkalommal felvettem az Olajág legfőbb vezetőjének, hogy mi lenne, ha áttérnék a kétnapos munkahétre, de persze abban a pillanatban a fizetést is meg kellene duplázni, hiszen a több szabadidő több költséggel jár. Hát, nem volt igazán lelkes, nézett rám, ahogyan a hülyére szoktak, és érdekes módon semmi lelkesedést sem mutatott. :-D Aztán felfogta, hogy nem hülye lettem, csak tréfás. 

De a négy napos hétvége után ma mindenki vonszolta magát. Mondom én, az ideális a két napos lenne! :-D

   Gyűjtötte, fordította és szerkesztette:   
ANDICS ÁRPÁD, MIHÁLY ANDRÁS, ILLE JÓZSEF, SZÖLŐSI GYÖRGY, SCHEFFLER TIBOR, CHRISTIAN AUREL ALBERT

PROBLÉMAFELVETÉS

A köztudatban úgy él, hogy a tudomány és a vallás összeegyeztethetetlen. Mert ott van, tudom is én, a Galilei-per, amelynél mi sem bizonyítja ékesebben, hogy a vallás tűzzel-vassal üldözi mindazt, ami arra világít rá, hogy mekkora marhaság a Biblia. 

Ja, bár Gallei simán túlélte az üldöztetését, na, de akkor Giordano Bruno? A máglyájával? Csak azért, mert azt mondta, hogy a világunk heliocentrikus, és a Föld kering a Nap körül! Szóval az egyház mindig jócskán le van maradva a tudományos eredmények mögött, és csak akkor hajlandó belátni a tévedéseit, feladni a kőkorszaki nézeteit, ha már annyira a sarokba szorult, hogy nem végképp tud mást tenni. 

Amikor a tudomány és az egyház viszonyának a firtatása szóba kerül, az egyházon jobbára a katolikus egyházat értjük. Azért, mert főleg a katolikus egyháznak volt világi hatalma is arra, hogy az akaratát érvényesítse.

Persze ez például Kálvint nem akadályozta meg abban, hogy az ellenfeleit, ellenségeit kivégeztesse. Legalábbis sokan úgy tartják, a keze benne volt több kivégzésben is. Dokumentáltan ugyan egyetlen egy bizonyított esett, Szervét Mihály kivégzése köthető csak őhozzá.

S mert a katolikus egyház esetében tűnik tökéletesen egyértelműnek a vallás tudomány utáni kényszerű ténfergése. 

A Katolikus Egyházat ért vádak közül több is olyan, mint az elhíresült példamondat a fosztogatás és az osztogatás felcseréléséről. Könyvek is jelentek meg erről. 

A MENNYISÉGHATÁROZÓ KÉRDÉSE

Lehet, nagyon egyszerű elme vagyok, de engem leginkább egy gyűjteményes oldal győzött meg annak a vádnak a sületlenségéről, hogy a vallás (s még mindig a katolikus egyházat értve ezalatt) tudományellenes lenne. A Depositum nevű, katolikus hitvédelmi oldalnak ez az lapja azokat  a tudósokat gyűjtötte csokorba, akik hitvalló katolikusok voltak.

Amikor első alkalommal ezen az oldalon találtama magamat, körülnéztem és elképedtem. Tudtam ugyan addig is, hogy voltak katolikus tudósok a történelemben (gyárilag Bruno is domonkos rendi szerzetes volt), de azt hogy ENNYIEN voltak, álmomban sem gondoltam volna. El sem kezdem megszámolni, hányan voltak/vannak.

Tulajdonképpen a Depositum gyűjteménye önmagában is döntő érv, ha a kereszténység tudományellenessége kerül szóba. Mert ez a lista egyértelműen megmutatja mennyire ostoba és/vagy rosszindulatú ez a vád. 

Arról nem beszélve, hogy a tudománnyal, a kereszténység és a tudomány kapcsolatát firtató, pozitív mivoltát alátámasztó, keresztény tudósok által írt könyvekkel mára már Dunát lehet rekeszteni. 

Arról meg pláne nem beszélve, hogy ha a vallás alatt nem csupán a kereszténységet, hanem általában az Isten létébe vetett hitet értjük, akkor ez a szám nagyságrendekkel nagyobb. Tehát ugyancsak Hosszan lehetne sorolni a hívő tudósok neveit. Amit én most nem fogok megtenni.

De ha csak a jelen könyvben bemutatott tudósok számát veszem alapul, akkor is leszögezhető, hogy nem lehet hogy ennyi hülye egybehangzóan ostoba tudós létezzen! 

Azzal együtt valaminek az igaz voltát természetesen nem a mellette voksolók száma dönti el!  Sehol és semmiben. Mert, ugye az újkori mondás azt tartja: 

EGYÉL TEHÉNSZART!

TÖBB TRILLIÓ LÉGY NEM TÉVEDHET!

Ha egy netes keresőbe beütöd a mondást, észreveheted, hogy a találatokban a legyek létszáma nagy eltérést mutat. Sok esetben milliós nagyságrendbe helyezik őket. A józanabb megfontolások már milliárdos példányszámról beszélnek. Gemini nevű MI-haverral úgy kalkuláltuk, hogy a milliárdos nagyságrend  sem megfelelő, tekintve a Föld nagyságát, a légyfajok számát szaporodásának az időegyütthatóját és a letett lárvák számát. Az sem érv, hogy nem minden kikelt légy eszik tehénszart, hiszen a tehenek száma viszont drasztikusan lecsökkent. Azért nem érv a tehénszám csökkenése, mert így bár nem jut el minden légy a tehénszar-evés fenséges élvezetéhez, de légy létükből fakadón potenciálisan ezeknek a példányoknak is a kulinaritás csúcsát jelentené egy nagy kupac, testmeleg marhavégtermék. 

Ha a számháborúnak jelentősége lenne, akkor manapság mind általában a vallásról, mind specifikusan a kereszténységről csont nélkül kijelenthetjük, hogy úgy blődség, ahogyan van. Mondom, ha csupán a számokat néznénk.

E remekművet a Gemini követte el. Jelenleg az ő (ő? hm...) segítségét veszem leginkább igénybe.

KICSODÁK A KÖNYVBE-VÁLASZTOTTAK?

Na, de mennyi és milyen minőségű is az annyi, kik is szerepelnek a könyvben?

Mondjuk ha erősen foghíjas is, mégis tekintélyes ez a lista!

A KÖNYV ÉRVELÉSE AVAGY MENNYIT ÉR A TEKINTÉLY? 

Na, most a helyzet az, hogy a kötetecske (mert meglepően apró és vékonyka kiadványról van szó) hihetetlen nagyvonalúsággal nem indokol és nem érvel. 

Igazából még problémát sem vet fel, tehát el sem mondja, nem támasztja alá a saját létezésének a létjogosultságát. „Összeállításunk azért született, mert... Tovább, a célunk az vele, hogy...”  Semmi ilyesmi nincsen benne. Szerkesztők minden bizonnyal abból indultak ki, hogy az indokot és okot úgyis mindenki ismeri, a citált tudósok neve és a pár idézetük úgyis mindent elmond. Hát hmmm... 

A lista egyik tagja, Francis S. Collins írt egy könyvet, amelynek Isten ábécéje a címe. Anno Írtam egy bejegyzést a könyvről. Ebből a bejegyzésből önidézek most.. 

A vallás viszonylagos reneszánsza miatt az agnosztikosuk és az ateisták is újra meg újra felfrissíthetik a munícióikat.

Van egy egykori hittestvérem, ő agnosztikusnak vallja magát, de valójában vérateista, vallásellenes aforizmákat posztol és készített egy blogot, hogy bebizonyítsa, Jézus nem volt történelmi személy.

Az egyik aforizmája úgy szólt, ahogyan az alábbi  képen látod.

Nem tudom, le kell-e fordítanom vagy érted, mit is kérdőjelez meg a mondat? Biztos, ami biztos: ha valaki kellő nyitottsággal (értsd: ateista megközelítéssel) vizsgálja mélyen és átfogón a legfontosabb, legmodernebb tudományos eredményeket, egészen biztos, hogy hátat fordít a kereszténységnek.

Az aforizma (vagy mi?) alatti beszélgetéshez hozzászóltam: felhívtam afigyelmét arra, hogy hát bizony vannak keresztény tudósok. A mondat szerzője sommásan csak annyit reagált, hogy: „Sorolhatsz neveket, de ha egy kicsit mélyebben megvizsgáljuk őket, akkor a két vonás közül az egyik érvényesül – vagy nincs átfogó tudományos ismeretük vagy csak látszat-kultúrkeresztények – erős érvek szólnak azon személyek esetében is, akiket felsoroltál. Tehát, az állitásom helyes!” 

Már akkor gondolkodtam rajta, hogy mekkora bátorság kell laikusként mások tudományos ismeretének és hitének a megítéléséhez, de hamarosan érkezett egy újabb, hasonló mémaforizma. Az meg így festett:

És ezen gondolatok hátterén immár mélyen eltűnődhetünk, Francis S. Collins melyik kukába való: a vacak keresztény, vagy a még vacakabb tudós kukájába?

Mondjuk most, hogy idéztem saját az egykori vitapartneremet és saját magamat, szembesültem azzal, hogy az idézetem következetesen a kereszténységről beszél. Viszont azt senki nem mondta, állította, hogy a Tudósok ​Isten nyomában tudósai keresztények lennének. Mert az Istenben való hit egyik oldalról nem jelent azonnal kereszténységet. Aki Istenben hisz, az nem feltétlenül Biblia-olvasó, Krisztus hívő, misére, Isten-tiszteletre járó  ember. Másfelől azt sem jelenti, hogy aki hisz Istenben, az azonnal evolúció-elvető kreacionistává válik. 

Vagyis tulajdonképpen bizonyos szempontból újra kell értelmeznem egykori ismerősöm szavait. Igaz, a reakciói teljesen megfeleltek az én egykori félreértelmezésemnek. :-D 

Egy dolog azonban ha nem is teljesen és tökéletesen bizonyos, de nagyon valószínű: egy állítás igazságát soha nem az dönti el, ki támogatja és hányan vannak, akik támogatják (nesze neked demokrácia!). 

Ezen a ponton köszön vissza leginkább, hogy a könyvecske nem magyaráz, nem érvel, nem indokol, csak tekintélyes nevek gondolatait sorolja fel. Gondolom azért, hogy töprengjen a nyájas olvasó: ha ekkora tekintélyek mondják ezt, akkor nem lehet hülyeség! Ami egyik oldalról igaz. A másik oldalról meg egy alapvető vitahiba. Mármint a tekintélyre hivatkozás. Mert semminek sem adja meg az igazság-súlyát, hogy ki vallja a magáénak. Maximum nyomatékosíthatja. Vagyis a könyvecskénk semmiképpen sem bizonyíték, maximum alátámasztás. 

Ha lenne egy átgondolt, szókimondó összefoglalás a csak balkézzel megírt ajánlás helyett, abban tisztázni lehetne, hogy a cél semmiképpen sem az, hogy kedves olvasó, ha XY ebben hisz, hogy jössz te ahhoz, hogy ne higgy? 

De akkor mi? Hát mi: az alternatíva ajánlás, hogy így is lehet. Rámutatni arra, hogy az ezerrel nyomott ateizmuson és a politikai kereszténységen túl van, aki komolyan veszi a vallás igaz voltának, Isten létezésének a lehetőségét. 

SZERKEZET

Mármint az egyes fejezeteké. Minden, a fent felsorolt listában szereplő tudósról kapunk egy rövid, egy-két mondatos bemutatást. A bemutatás után elolvashatunk négy-öt gondolatot tőlük, majd egy részletesebb életrajzban köthetünk velünk mélyebb ismerettséget. 

Hát, ennyi. 

ÖSSZHATÁS

Olyan nem is tudom... Mondanám, hogy nem bántom, mert a mi kutyánk kölyke. Ha már világnézetileg egy oldalról szemléljük a világot. És való, ami nem hamis, bántani nem akarnám. Csak éppen dicsérni sem nagyon tudom. 

Azért nem, mert aki nincsen képben és a kezébe veszi, oké, elolvashatja pár tudós jónéhány gondolatát arról, hogy elképzelhetőnek, sőt, valószínűnek tartják, hogy mindaz, ami létezik nem lehet a véletlen műve, kellett hozzá valami indító, összefogó, rendszerező intelligencia, hogy a világ és benne mi létezhessünk. 

De ugyan mi következik abból, hogy mondjuk Paul Davies hisz abban, hogy létezhet valamiféle kozmikus erő a világegyetemben, amit akár hívhatunk istennek is? Következik belőle egyáltalán valami? Csókay András konkrét kereszténységéből már több minden fakadhat, de vajon a ma szekularizált embere tudja, hogy mi minden? És képes levonni a következtetést? Vannak kétségeim... 

S ez az, amiért a könyv egész koncepciójával, és főleg a megvalósításával fenntartásaim vannak. Azt már csak csendben suttogom hozzá az eddigiekhez, hogy talán ütősebb lett volna csak 19–21. századi tudósokkal foglalkozni. Náluk kevésbé állna meg az a vád, hogy a hitük semmi más, mint mindössze a korszellem nyomása. 

Így valahogy, feleim... Viszont a kötetecske borítója nagyon tetszik. 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 májusának első hétvégéje, anyák napja.

Nekem ötvenegy éve nincsen anyukám.

Anno, vagy tizenöt éve írtam róla egy kis valamit magamnak. Most, ma, anyák napján megmutatom. Itt elolvashatod. 

Pár hete egy szombat délelőtt főzőcskéztem itthon. Korált hallgattam, többek között az „Anyám vígasztalj engem”-et. Valamiért be kellett mennem a szobába Szerelmetesfeleségtársamhoz, aki ott dolgozott mint MartAssist. Meséltem neki, hogy milyen hatással van rám ez a dal. És miközben meséltem, egyszerre csak rám szakadt a felismerés, hogy de hiszen ha igaz mindaz, amiben hiszek, akkor Anyu és én még fogunk találkozni. És ettől a rám szakadt felismeréstől, az örömtől, szégyen, nem szégyen, nagyon sírnom kellett a megdöbbent feleségem vállán. Láthatom még Anyut, átölelhetem, hozzá bújhatok, hallhatom a hangját! 

És írom mindezt egy tudományról szóló könyv alá... 

Sok mindent hoztam a könyvtárból, Bonellis képregényeket is (Zagort, amit nem szeretek annyira, nem szoktam megvenni, és a Dragonero & Conan-t. A Dragonero-t nagyon szeretem, sírtam, hogy a kiadását be kellett fejezni itthon, de ennek a Conanos verziónak a nem is tudom, sample-kiadványa, vagy hogy nevezzem, nem tetszett.

Eleve nem kedvelem a kutyvalékos, főhősös történeteket, Valaki & Akárkil, Akárki vs. Valaki. Általában felületesek és semmitmondók a történetek, csak a főhősök népszerűségére, ismertségére építenek. Na, meg jött velem C. S. Lewis, meg egy könyvecske a tudósok és Isten viszonyáról.

Meg Mlodinow könyve a véletlenekről. (Hogyne jött volna? Azzal a sztorival kezdődik, hogy egy spanyol pasas valami qva nagy pénzt egyetlen számmal, a 48-al. Elmagyarázta, hogy ez véletlen, hanem csoda: egy hátig mindennap benne volt az álmában a 7-es szám. Mindennap, tehát hétszer. És 7x7 az 48. Tehát megtette a 48-at. Balfaxok szerencséje...) Na, és ezekből SzFT ezt az Istenország-ot bírta észre venni. 

Mondjuk én is ezt vettem elsőnek a kezembe a könyvtári ragadományból. Még nem tudom, lehet, a bejegyzés végére kiderül, mi is a véleményem róla. Tehát tulajdonképpen ez egy terápiás írás önnön véleményem kiderítésére. 

A szerzők neve nekem semmit nem mond. Nem büszke vagyok a tájékozatlanságomra, csak tényt szögezek le. A fülszöveg árulta el, hogy Donny Cates nevéhez olyan képregények kötődnek mint a Thanos győz, Az Ezüst Utazó: Feketeség, A Galaxis Őrzői. Nekem ebből a második és a negyedik mond valamit. De nem olyat, amire különösebben rámozdulnék. Viszont azt elárulja, hogy a maga műfajában nem kispályás a koma. De még ezekre a címekre sem mozdult meg bennem a vészcsengő. Szerencsére. Mert akkor visszatettem volna kötetet a könyvtári polc megfelelő helyére. Ráadásul borítón elején, hátulján, a gerincén, a kolofon környékén sehol sem láttam a Marvel nevét. Ha látom, hát megint csak tutira  ottmarad a cucc a polcon. Veszítettem volna vele.  

Valószínűleg azért nem kelt életre bennem a riasztórendszer, mert elvitte a figyelmemet a fülszövegben ismertetett rövid tartalom. 

Ne ​szépítsük: Emmett Quinlan mindenkinek púp a hátán. A lerobbant, demens öregember hiányzó emlékeit agresszióval pótolja, erőszakos kitörései pedig nem csak szerettei, de a helyi rendőrök életét is megkeserítik.

Azonban amikor fia hazatér a családjával egy újabb roham miatt, tornádó csap le a házra, amiből kő kövön nem marad. Emmett viszont gyógyultan lép elő a romok közül – egy gigászi beszélő karddal a kezében. A család öröme azonban rövid életű: a penge varázslatosnak tűnő hatalma ugyan visszaadja Emmett elvesztett emlékeit és egészségét, ám mellette rettenetes, túlvilági lényeket is maga után csal Texasba, amelyekkel csak ő küzdhet meg.

Ugyanis egy távoli csillag sötétlő hullája körül keringő világ romjain uralkodik a kard eredeti, isteni hatalmú tulajdonosa, aki növekvő haraggal várja a pillanatot, hogy visszakapja azt, ami az övé.

És a fülszöveg nem lacafacázik: a történet tényleg erről szól. És most elbizonytalanodtam. Mert igazából nem tudom, mit fogok róla írni a továbbiakban. Van egy-két gondolatom, de a szokásos bejegyzés hosszomat azzal egy-kettővel nem fogom elérni, mert elég tömör, következmények és további gondolatok nélküli gondolatok. 

Az Istenország ugyanis nem gondolatgazdag mű. Csak roppant ötletes, néhol tréfás, nagyon amerikai, kicsit kifordított szuperhős történet. Ám amikor azt állítom, nem gondolatgazdag, akkor ezzel azt nem mondom, hogy a szereplői ábrázolása mellőz minden és bármilyen mélységet. Mert ez utóbbi nem igaz.  

Figyelj csak, kimaradt a fülszövegből, hogy Emmetnek esze ágában se lenne küzdögetni mindenféle galaktikus démonok ellen, ha 

• zsarolási alapként el nem rabolnák az unokáját, a fia kislányát
• nem rettegne attól, hogy a dumáló kard nélkül visszatottyanna az agresszív ostobaságba, az emléknélküliségbe, amiben még az unoka is ellenség, és ahol a meghalt feleségére sem emlékszik

Vagyis meglepő, de az abszolút blőd sztoriban a főhősnek van hihető belső indítéka. Sőt, megható, ezáltal megkapó indítéka. Ráadásul Emmettnek még van jelleme is. Mi több, a csudamarha történetben a fiával és a menyével való kapcsolata is árnyalt, sokrétű, valóságos.

Nocsak! Ugyancsak figyelemre méltó! 

*

A beszélő kard ötlete bár úgy baromság, ahogy van, mégis ötletes. Persze Pretchett ezer lábú bőröndje után miért lepődnénk meg bármin is? 

A kardnak természetesen neve is van, Valofaxnak hívják. De ez csak az egyik neve. A sok közül az egyik így fest: Excalibur. Vagyis Valofax tulajdonképpen minden kardok legkardabbja. 

 A képregény végéig nem tudtam eldönteni, a szerzők komolyan gondolták-e ezt az egészet, vagy egy jól sikerült gegnek. A kard mitologikus, emelkedett, patetikus komolykodásait Emmett teljesen és tökéletesen hétköznapi benyögéseit.röhögéssé konvertálják.

Csak tájékozódási pontként: ebben a pillanatban, a hajnali kávé utolsó kortyai előtt fejeztem be a Dragonero különszámát, amiben Connanal karöltve kényszerül sárkány- és démonölőbe menni. Hihetetlenül rossz lett ez a képregény. Valami marha nagyot akartak az alkotók, ha már összehozták a két fantasy-hőst. De a marha nagy egyszerűen unalmas és árasztja az izzadtságszagot. A panelek, amelyekből épül végtelenül elhasználtak, nagyon panelek, és ezt sem leplezni, sem megújítani nem akarták az alkotók. Nagyon komolyan veszik Dragonero és Conan heroikus, világmegmentő, vérfröcsögős pusztítását. Humornak nyoma sincsen. Ezáltal komolyanvehetetlen az egész. 

Mellesleg a magyar kiadó elgondolását sem értettem: elsőre kiadtak egy hangyafasznyit a történetből, egy tökéletesen semmitmondó, se füle, se farka füzetet, utána jelentették meg ezt a testesebb, komplett sztorit. Bár tulajdonképpen, ha úgy nézem, lehet jobban jártam: a füzetet megvettem, hogy ezt a vaskosabbat ne kelljen. 

*

Szóval adva van egy kiálhatatlan és már-már közveszélyes, teljesen antiszociális, ki- és beszámíthatatlan, ápolatlan öregember, akinek már régen valami intézményben lenne a helye. Ő maga persze, hogy nem intéz ilyet magának, de a fiát sem veszi rá a lélek, hogy aput bezárassa valahová.

A fiú döntésével senki sem ért egyet. Sem a felesége, sem az Emmett unokája, aki fél a nagyapjától, sem a helyi közeg, aki attól tart, hogy mások védelmében hamarosan fegyverrel kell majd eljárnia, Emmett dolgában. Szépítem a megfogalmazással a dolgot: hogy előbb-utóbb simán le kell lőnie Emmett-et. 

Vagyis a deus ex machina az utolsó pillanatban érkezik. Ahogyan a deus ex machinának érkeznie kell.

És, ahogy mondtam, az érkezése következtében Emmett észhez tér. Tök normális lesz. Meg is borotválkozik. Tiszta ruhát vesz fel. Csak a kardot nem engedi el többet. Gondolj bele! Egy huszadik század eleji texasi farmerszakadatlanul egy háromméteres (a rajzokon igazából változó nagyságú, ahogy az éppen adott kompozíció megkívánja nagyságú) karddal császkál, sörözik, és beszélget. Másokkal is, a karddal is.

Azért megnyugtató, hogy a mai világban még jelentheti azt a normalitásba való visszatérés, hogy valaki a családja felé fordul, hogy texasi farmerből hőssé lesz az unokája védelmében. S azt is, hogy a hőssé levés nem feltétlenül azt jelenti, hogy sikerül elpusztítania a gonoszt. Emmettnek sem sikerül. Sőt...! És mégis győz. És ez olyan nagyon szép! 

*

Keretmonológ is van. Arról neszél a narrátor, hogy elmesél egy generációk óta szájról szájra adott történetet. Aztán belefog egy olyan sztoriba, amiben megjelenik egy kb. hatvans években gyártott autó. Meg a ruhák is akkoriak. Vagyis a generációk óta mesélt sztori legmaximumabban négy generációt ölelhet fel. Mármint ha a sztorit a mában és nem 2874-ben hallgatjuk... Ööö... olvassuk. Bármit csináljuk. 

Aztán a történet úgy fejeződik be, hogy megrendültem. Mert Mohácsi Papa levelét idézte. Na, persze nem szó szerint, de lényegileg. Papa azt írta nekem a halála előtt, amit csak a halála után olvastam el, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Magamban Papának is mítosza van.

Igaz, sosem beszélgetett a kardjával. De nem is láttam soha kardot a kezében... Csak tudtam róla, hogy szívbeteg. Nekem is volt már infarktusom. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 májusának harmadik napja. Hát nézd már, nem megjelent már egy új The Flower Kings lemez? Igazából még az előzőt sem tettem igazán magamévá. Eddig két számot hallgattam meg (fél óra), de eddig annyira nem megyek tőle a falnak. Szép, intelligens, összetett progrock, de olyan kis kiszámítható, izgalom- és invenciómentes muzsika. De ez a dala azért ott van! 

*

A hosszú hétvége négy napjából kettő már el is telt. Bah, hiszen csak most kezdődött! Hogyan már...? Olyanok ezek a szabik mint az élet maga. Az ember azt hiszi, hogy marha sok ideje lesz, mindennel is foglalkozni fog, amikor benne van a munkákban, akkor úgy, hogy soha nem lesz vége. Tegnap, amíg SzFT elment úszni, én kitakarítottam a kis csányi kecónkat. Nem piperéül, csak nyomokban, portörlés, porszívózás, felmosás, egy kis vízkótlenítés a kádban, ez meg az... Nem volt másfél óra össze-vissza, de amikor még mindig találtam valamit, ait nem fejeztem be, már nyávogtam. Aztán ahogy minden a helyére került, nekifoghattam az ebéd melegítésnek... Közben balkézzel megfrissítettem Win11-re a MartAssist gépét is. A sajátommal már megtettem, miután megtudtam Gemini havertől, hogy a Win10-re érvényes licensz a Win11-re is érvényes. marad. 

*

Meglepő fordulattal egyik gépen sem jött közbe semmi gikszer, simán végigment a folyamat. Igaz, mert a Win11 mindkét gépre azt mondta, hogy, na, erre nem fog felmenni, vegyek úgy vasat, egy picit hátulról mellbe kellett parancssorolnom, de erre a műveltre is azt mondták, semmi illegális nincsen benne. Igazából a MartAssit masinája végett indult el az egész akció. Annál lehet, okozna gondot a frissítésnélküliség októbertől. 

BOTOND-BOLICS VÉNUSZ-SOROZATA

Szemmel látható, hogy sorozat ide vagy oda, a Mórának nem sikerült egységessé tennie a könyveket. Az elsőnek a borítóját Szántó Pál alkotta, a grafikáit pedig Toncz Tibor. A második két kötet minden képe Csergezán Pál nevéhez kötődik. Ezen kicsit meglepődtem. Az első két kötet borítója, amit, ugye két különböző művész alkotott, jobban illik egymáshoz mint a második és a harmadik köteté. Amit egyvalaki követett el. Bár kétségtelen, hogy a legizgalmasabb a harmadik köteté. 

Érdekes, hogy véletlenül sem sikerült azonos betűtípussal szedni a szerző nevét és a címeket. Ha másért nem, hogy valami utaljon arra, hogy a könyvek összetartoznak. 

Az illusztrációkban, a szövegközi képekben sem egységes a sorozaton belül semmi. Nem csupán azért, mert két alkotóhoz kötődnek a rajzok. Az első kötet (Toncz Tibor) és a harmadik (Csergezán Pál) rajzai hajaznak egymásra, a másodiké kilógnak a sorból: elnagyoltak, hányavetiek. Pedig azokat is Csergezán Pál követte. A harmadik kötethez vagy kedve volt, vagy ráförmedt valaki, hogy szedje már össze magát, ő ennél sokkal többre képes. Ha már elismert festő, grafikus volt a maga korában. 

A könyvek mérete, kötése viszont majdnem egységes. Milliméterek választják el az egyformaságtól. Legalább. A belső tükör csak viszonylag, de az nem annyira eltérő, mint a külső megjelenés. Tény, ami való, a megjelenések évei: 1957, 1959, 1961. 

Copilot nevű MI-barátunk ezt mondta a szerzőről: 

Botond-Bolics György egy magyar író és mérnök volt, aki 1913. október 22-én született Aradon és 1975. január 8-án hunyt el Budapesten. Jogászként végzett a Szegedi Tudományegyetemen, majd külföldön mérnöki diplomát szerzett 

Az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárában dolgozott üzemszervezési főosztályvezetőként, majd 1960 és 1972 között a Táncsics Könyvkiadó szerkesztője volt.

Íróként főként ifjúsági ismeretterjesztő műveket és tudományos-fantasztikus regényeket alkotott. Népszerű rádiósorozata volt a Mikrobi, amely sokak számára emlékezetes maradt.

A Táncsics Kiadó az ő szerkesztőségének az idején kezdte el megjelentetni a kiadó sci-fi-sorozatát. Igaz, szerény kötetszámot sikerült produkálniuk. Botond-Bolics után még próbálkoztak egy kicsit, de a végső elszámolás mindössze tíz megjelent címet mutat. 

Ha már itt tartunk, a másik két szépirodalmi, sci-fi műve a Redivivus ezredes tüzet kér és Az Orbitron-terv. Ha már... 

A könyvről szóló apró, színesek között még egy nem elhanyagolható dolgot meg kell említenem. A zseniális, magyar progresszív rock együttes, a Solaris (felettébb, igencsak, ugyancsak, roppantul és nagyon kedvelem a muzsikájukat) első, Marsbéli krónikák című első lemezén van egy kompozíció, aminek Ha felszáll a köd a címe. Egyszer azt nyilatkozták, hogy az első lemezre írt zeneszámok címeit a kedvenc könyveik címét választva adták. 

A VÉNUSZ

Ezzel a bolygóval Asimovnak is meggyűlt a baja. 1954-ben, amikor a magyarul Űrvadász illetve címen is megjelent sorozatának a harmadik kötetét, A Vénusz óceánjai-t kiadta, akkor még ő is úgy gondolta, ahogyan akkoriban mindenki: a Vénusz nagy valószínűséggel lakható bolygó. De legalábbis barátibb... 

Amikor az Űrvadász hosszú évekkel később összkiadásban megjelent, Asimov önmaga iránt elnéző mosollyal korrigálta a csillagászati baklövéseit. Több is volt. A Vénusszal kapcsolatban ezt írta: 

1954 óta a belső Naprendszerről szerzett tudásunk a radar és a rakéták használatának köszönhetően óriásit fejlődött. Az 1950-es évek végén a Vénuszról felfogott rádióhullámok mennyisége alapján úgy tetszett, hogy a bolygó felszíne sokkal forróbb, mint korábban gondolták. 1962. augusztus 27-én lőtték fel a Mariner II. űrrakétát a Vénusz irányába. 1962. december 14-én az űrszonda 21000 mérföldnyire megközelítette a Vénuszt. A bolygó által kibocsátott rádióhullámok mérésekor kiderült, hogy a felszíni hőmérséklet valóban lényegesen magasabb, mint a víz forráspontja. 

E könyv leírása szerint az egész bolygót óceánok borítják, a mérések viszont azt jelezték, hogy a  Vénuszon egyáltalán nincsenek óceánok. Víz mindössze a bolygót övező felhőrétegben található vízpára formájában, de maga a felszín rendkívül forró és csontszáraz. Mi több, a Vénusz atmoszférája sűrűbb, mint korábban hitték, és szinte teljes egészében szén-dioxidból áll. 

Azt sem tudtuk korábban, így 1954-ben sem, hogy mennyi időbe telik, míg a Vénusz megfordul a  tengelye körül. 1964-ben a Vénusz felszínéről visszaérkező radarsugarak azt mutatták, hogy a bolygó 243 naponként fordul egyet (ami tizennyolc nappal több, mint egy Vénusz-év), és ráadásul a „rossz” irányban, mármint a többi bolygóhoz képest.

Innentől a képek a könyvből valók, vagyis egytől-egyig Toncz Tibor munkái

A Vénuszhoz kötődik egy privát felismerésem is. Amikor a múlt nyáron, Gyulán elolvastam az Űrvadász-sorozat Vénuszos részét, akkor döbbentem rá valamire. A sorozatról szóló blogbejegyzésben le is írtam. Most idézem. 

 2024 júliusa, Gyula. Az „Űrvadász”-sororzatnak köszönhetően végre összeállt a kép, miközben Szanazugba bringáztunk, Kőrös-fürdőzésre. 

Szerelmetesfelségtársam származásával azt hittem eddig, tisztában vagyok: Kun vonalon érkezett zsidó indián. A széles álkapocs, a keleti vágású szemek és az orr vezettek eddig rá.

Tizenhét éve szeretem, vagyok szerelmes testébe, lelkébe, tehát meg voltam győződve arról, amit Nénje, SzFT nagynénje is megerősített. Nénjének Eszik volt a lánykori neve, és ő mondta: „Az Eszik lányok: boszorkányok!” De SzFT határozottan tagadta, hogy ő boszorkány lenne, és hogy az iránta érzett szerelmem bűbáj lenne. Mi kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy boszorkány? Láttál már olyan boszorkányt, aki bevallja, hogy boszorkány? 

De Asimov rádöbbentett, hogy van rá esély, hogy SzFT nem boszorkány. Hanem az evolúciós fejlődésében a vénuszi, gondolatolvasó és -befolyásoló szarvasbékák voltak. Egyfelől, mert ezek a békák bárkinél elérik, hogy kedvesnek lássák őket. Most figyelj: amikor SzFT önjellemez, azt szokta mondani, hogy ő nem csak okos,
– ...hanem kedves is! 

Másfelől az édesapja, drága Misi bácsi, gyerekkorában becenevet adott neki: Békának hívta. 

Vagyis SzFT egy vénuszi, gondolatot befolyásoló kedves béka, kun beütéssel, zsidó-indián vonalon. 

Ezt kifejtettem Szanazug felé tekerve neki is. 
– Ezen sokat gondolkodtál? – nézett rám kedvesen. 
– Nem kellett gondolkodnom: bevillant, összeállt a kép – mondtam és East-et kezdtem énekelni: – „Összeáll a kép, a játék véget ér / Az út vége jól látható...”

Az már csak tegnap, a felismerésem után két nappal ugrott be, hogy a vénusziságra van még egy cáfolhatatlan bizonyítékom. Amire eddig nem gondoltam. Személyiségi jogok miatt a részleteket nem árulhatom el. 
– Ezt is hozzá fogom tenni a felismerésemhez!
– Ennyire kiadsz a nyilvánosságnak, Morzsám? 
– De hiszen nem tennék ilyet a világért sem! 
– Dehogynem!
– Miért, megtudják, hogy nő vagy és neked is van Vénusz-dombod?
Mosoly. 

A részleteket tehát nem mondom, legyen annyi elég, hogy külön szerelmes vagyok ebbe a részletébe, de egy újabb mozaik az egészhez. Ugyebár.

A CSELEKMÉNY

Botond-Bolics történetében a Föld ELSŐ ŰREXPEDÍCIÓJA A VÉNUSZRA MEGY. Egy űrhajó, a fedélzetén kilenc jól ki- és megválasztott tudós űrhajóssal, plusz a technikai személyzettel.

A könyv a Népek Tanácsa gyűlésével kezdődik. Béke van a Földön. Megtudjuk, hogy a közös döntés alapján a Holdon felhúznak egy támaszpontot, ahol építenek egy űrhajót, amellyel körülnézhetnek a Naprendszerben: melyik bolygó alkalmas arra, hogy ott emberek telepedjenek le. Az ismereteik szerint a bolygótesók közül erre egyedül a Vénusz alkalmas. Hát oda mennek először.

Az indok a túlnépesedés, hogy lehetőséget biztosítsanak az emberi kultúra és civilizáció fejlődésének. De szépen hangzik! Persze kimondják, mert a Népek Tanácsa a békés Föld legfelsőbb testülete, hogy az emberiség lábmegvetése semmiképpen sem történhet erőszak útján. 

Megépül az űrhajó, elérik a Vénuszt, le is szállnak. Cudarabb az ottani helyzet mint gondolják, állandó a köd, meleg is van. Ráadásul hamarosan kiderül, hogy a Vénuszon már kint van a FOGLALT tábla, él már ott egy értelmes faj. Igaz, a fejlődés egy alacsonyabb fokán állnak mint a földi ember. Denevérszerűek, szárnyuk van, füttyögve beszélnek, eszközt használnak, ismerik a tüzet, tarsoly függ az oldalukon. 

A konfliktus azáltal következik be, hogy akad a tudósok között egy, aki fegyvert hozott magával, és amikor kiderül, hogy a Vénusz olyan gazdga platinában, amit elképzelni sem lehet, beindul a tudós fantáziája, és átveszi az uralmat. Ő volt egyébként az űrhajó kapitánya. A platina érdekében rabszolgasorba taszítja a szárnyukon csonkított denevérembereket. Csúf dolog. 

Ez a Pesszimizmus 1. 

A Pesszimizmus 2. a jók teljesen természetes, de izgalmasan megírt győzelme után következik be. Mondjuk ez a rész nekem nem volt olyan nagyon logikus, de lehet, hogy átsiklottam valami felett. A pozitív hőstudós kitalálja, hogyan lehetne feloszlatni a Vénusz ködjét. 

Aztán kiderül, hogy a ködmentesség, a napfény megjelenése csak az embereknek jók. De még nekik sem igazán, mert a Vénuszon elve meleg van. A ködöt pedig csak atommáglyák melegével lehet felszárítani. Homlokukra is csapnak a győztes jók, hogy ez nagy marhaság volt... 

A mondanivaló világos. Csak annyira nem ésszerű a megoldás. Ööö... A megoldatlanság. Én már a hőstudós felvetésté sem értettem. Egy ökológia egyensúlyt megbontani, amikor nem is ismerik betéve az egész bolygót? S kinek van erre szüksége a ködmentességre? Na? Az embernek. Akinek eleve mocsok melege van a Vénuszon. Minden más életforma pedig a Vénuszon fejlődött ki, ahhoz szokott, abban érzi jól magát. Erre a tudós borítani akar mindent, a pincében nevel napraforgót és répával eteti az oroszlánt. Hökk! 

VANNAK VAJOK, AZTÁN MÉGIS MEGHÖKKENTŐ A VÉGEREDMÉNY

Az olvasás egy pontján tudatosítanom kellett, hogy tulajdonképpen ifjúsági regényt olvasok. Aminek a kiadója a Móra Kiadó. 

A tudatosításban komoly segítséget jelentettek Boton-Bolics György szereplőinek a JELLEMRAJZAI. Pontosabban, a jellemrajzok hiánya. Burroughs vagy Karl May szereplői dosztojevszkij-i magasságokban vannak BBGY alakjaihoz képest. 

• A jó főhős jó. Nagyjából ennyi. Azt már láttuk, hogy annyira jó, hogy a jóság mellett a józan észnek nem sok hely marad.
• A rossz nagyon rossz. Tudós, akt a Népek Tanácsa az űrhajó kapitányának jelöl ki. Már ezen felhúztam a szemöldökömet: nem volt egy nyamvadt pszichológiai vizsgálat, ahol kiderült volna, hogy a kapitány úr egy pszichopata, aberrált, pénzéhes barom, aki élőlények csonkítására is hajlandó a céljai elérése végett? Aztán a kapitány úr fegyvert csempészik fel az űrhajóra. Mármint személyes fegyvert. Miközben a békesség a küldetés egyik tartóoszlopa. És nem derül ki, hogy a kapitány úr személyes fegyvert csempészett fel az űrhajóra! 
• A jó segítői jók, a rossz talpnyalói érdekemberek. Jelleme gyakorlatilag senkinek sincsen. Csak elvek, irányultságok és érdekek vannak. 
• A Vénusz értelmes lényeinek legfőbb jellemzője ahogy kinéznek, hogy denevérek és csúnya a fejük. Egyik tök olyan mint a másik. 
• A Földről a Vénuszra érkezett embereknek, a kilenc tudósnak és a tizenegy technikai személyzetnek mindent összevetve csak neve és foglalkozása van. Mint Rejtő Csontbrigádjában a tárgyak, az Ember, Akinek Lábszárcsontja Van, BBGY regényében leginkább a foglalkozások adják a szereplők jellemét. Ha egyáltalán...

A dramaturgia is érdekes. A könyv gyakorlatilag többször befejeződik. Csak minden alkalommal újra kezdődi. Kicsit KÖDÖS. (Érted, a'la L'art pour L'art: „Ködös, ugye...Ködös! Na...?”) Vannak jelenetek, például a minden fémtől menekülő antimágnesé, amik roppant szórakoztatók, tréfásak, csak éppen az egészhez nem kötődnek sehogyan sem, semmi nem megy általuk semerre. 

Aztán az van, hogy A VÉGÉN AZ TÖRTÉNT VELEM,  hogy a könyvet minden előzetes blikkem ellenére mégis visszatettem a polcra. S rögtön belelapoztam a második részbe, az Ezer év a Vénuszon-ba. Aztán egyelőre mégis letettem. Nehogy besokalljak. De maradni fog birtokon belül BBGY trilógiája. 

Miért? Tudja a fene! Mert minden gyengesége, erénytelensége, logikátlansága ellenére nagyon élveztem az olvasását. Valami olyan élmény lett mint a Lex Barker-Pierre Briece-féle Old Shatterhand-Winnetou filmeknek: tuti, hogy két nappal a megnézésük után már a konfliktusra sem emlékszem belőlük, mégis mindegyik valami mosolygósan kedves emlék marad. Talán mert a gyerekkoromat idézi. Amikor is szintén nem vettem igazán komolyan ezeket a westerneket, indiános filmeket. De nagyon szerettem őket. Karl May sem volt a kedvenc íróm, mégis, ami akkoriban megjelent tőle, mind megvettem, és többször elolvastam. 

Eszembe jutott még László Endre Szíriusz kapitánya, a hatrészes könyvsorozat. Az volt ennyire..., keresem a szót... aha, megvan: kedvesen naiv. Amit mindössze egy paraszthajszál választ el a bugyutától. De elválasztja. És így még lehet ha nem is kedvenc, de többször olvasós élmény. 

Szóval könnyen lehet, hogy a ködös vénuszi történet mindössze a nosztalgia-billentyűmre lépett rá, de arra alaposan. 

De könnyen lehet, hogy a szimpátia oka az, hogy BBGY nem optimista. Sem az egységes emberiség erkölcsi növekedésében, sem a jóindulat mindenek feletti győzelmében, sem a kapcsolatépítés mindenhatóságában. És ez a pesszimizmus önt életet, némi valóságot ebbe a naiv fantasztikus regénybe.

7,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 április legvége utáni május elseje hajnali. Háromnapos munkahét volt. Ideális. Lehetne rendszeresen ilyen. Vagy lehetne ez az állandó munkabeosztás. Csak, ahogyan egyszer az Olajág törzsfőnökének mondtam amikor a kétnapos munkahetet javasoltam neki, dupla pénzért, mert valamit kell kezdeni a több szabadidővel, és az jobbára pénzköltéssel jár. A főfőnök nem harapott rá a lehetőségre, eszébe sem volt tőrült szervezésbe, utasításkiadásba fogni. Nem képes haladni a dolgozói igényekkel. Nem is értem. :-D

* 

Miről szólt az eddigi csonka hét? A szélsőkatolikus blogger haverommal való Messenger-beszélgetésről. Tök érdekes, amiket ír a katolikus egyház belső állapotairól, és tök idegesítő a fensőbbségessége, amivel mindent elutasít, ami kicsit is nem felel meg a hitének. Az idegesítősége ellenére sem lettem ideges, és ez több mint meglepő. :-D 

Viszont az az állapot, amiben Róma most van, változásért kiált, és ha változás lesz, akkor visszatérhet a BloggerHaver-féle eredeti hit. Namost: ha az megfelel BloggerHaverének, akkor jaj lesz itt mindenkinek, aki nem azt hiszi, amit ő. 

Vagyis az adventista próféciamagyarázat telibe talál. :-D

A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

Eddig két Iron Maiden koncerten voltam az életem során. Az elsőn valamikor a nyolcvanas években, a régi MTK-pályán. Pusztán kíváncsiságból mentem el. A The Number of the Beast-en kívül nem ismertem más Maiden-számot. Azt sem behatóan. Nem szerettem a heaví metalt. Az első találkozásom a zenekarral egy házibulin történt.

Nem azért került a látóterembe Bruce Dickinson önéletrajza, mert idén is lesz Iron Maisen-koncert, kettő is. Hacsak nem a tudatalattimat birizgálta a tény, hogy lesz. Nagyon szeretnék ismét eljutni, látni, hallgatni őket! Vigyázó szemeim a koncert.hu-ra vetettem. 

*

BEMELEGÍTÉS. Ha Iron Maiden, akkor nekem a When the Wild Wind Blows. Izlések és pofonok. Számomra ez az a daluk, amit bármikor, bármennyiszer meg tudok hallgatni. 

Emiatt a dal miatt kicsit jobban kezdtem figyelni az Iron Maiden muzsikáját. És felfedeztem, hogy nem puszta heavy metal-csörömpölés. Jobb későn mint soha... (De ennyire későn?) A Wild Wind miatt vadászni kezdtem a hosszú számaikat. Van néhány. (Pl.: Hell On Earth, Empire of Clouds, The Parchment, Seventh Son of a Seventh Son). 

Ennek ellenére messze nem mondanám, hogy betéve ismerem a lemezeiket. Sőt!

Viszont azt hiszem annak a három embernek az egyike vagyok a világon, aki nagyon szereti azt a két Iron Maident lemezt is, amin nem Dickinson, hanem Blaze Bailey énekelt (X Factor, Virtual XI). Mi több, lehet, hogy a legutolsó Senjutsu-n kívül ezeket ismerem legjobban. Azt is szeretem, pedig azt mondják a hozzáértők, hogy csak mestermunka és nem mestermű. Kificamodott ízlésem van, úgy fest. (De abból nem engedek, hogy Szerelmetesfeleségtársam nem azért szép, mert kificamodott ízlésem van, hanem azért szép, mert az! Pont!) 

*

BEMELEGEDVE MÁR TÖPRENGHETÜNK, MILYENNEK IS KELL LENNIE EGY ROCKSZTÁR ÉLETRAJZÁNAK. Szóval az Iron Maidennek van összesen tizenhét stúdióalbuma. A tizenhétből tizenhármat Bruce Dickinson énekelt fel. A másik kettő, amit nem, az az együttes első két lemeze volt. Jó arány, nem? 

Elmondható tehát, hogy Dickinson (is) egyet jelent az Iron Maiden-nel. Vagyis ha az áll a könyvén, hogy önéletrajz, akkor a halandók gyermekei, ha tetszik, ha nem, Bruce Dickinson életrajzát várják, aki az Iron Maiden énekese. Így van, vagy így van? 

Nehéz tudomásul venni, hogy Bruce Dickinsonnak, aki az Iron Maiden énekese, van élete az Iron Maiden-en kívül is. Pedig van. Mi az, hogy, nagyon is! 

A könyv kronologikusan mesél. Kisgyerekkortól a könyv jelenidejéig, vagyis a  The Book Of Souls megjelenéséig, 2015 végéig. 

Az önéletrajza letehetetlen annak, akit egy kicsit is érdekel Bruce Dickinson. 

De annak ellenére, hogy letehetetlen, több mint foghíjas. S a foghíjasság, az utószóból kiderül, teljesen tudatos koncepció. 

Az önéletrajz furcsa, rakoncátlan vadállat. Eseménysorok bevásárló listája lenne? Vagy belterjes poénok összeválogatása, amelyek akkor és ott viccesnek tűntek? Esetleg teljesen értelmetlen dolog? – amely kérdés akkor a legjogosabb, amikor éppen az ötödik verziót írod, és még mindig csak 25 éves vagy. Az én válaszom az, hogy szándékaim szerint a fentiek egyike se. Csak el akartam mondani egy jó sztorit. Az általam papírra vetett 160 ezer szóból végül 110 ezer maradt meg

Rengeteg vicces anekdota nem élte túl a szerkesztést, egyszerűen azért, mert nem vittek előre az elbeszélésben, és nem adtak volna ki egy kerek történet.

Ha úgy döntők, hogy beleírom ebbe a könyvbe a léghajókat, feleségeket, válásokat, gyerekeket és az összes vállalkozásomat, akkor 800 oldalnál járnánk. Azzal a könyvvel embert lehetne ölni, vagy emelőnek használni a londoni emeletes buszok kerékcseréjéhez. És biztos, hogy örökké olvasatlanul maradt karácsonyi ajándék válna belőle.

Amikor elkezdtem az írást, hoztam egy döntést: se születés, se házasság, se válás, legyen szó az enyémről vagy bárki máséról.

Van itt elég téma ezeken kívül is. Ennél több már túlzás lett volna, és a túlzás - amint azt Winston Churchill megjegyezte - olyasmi, mint lebombázni egy helyet, miután már lebombázták.

Bruce barátunk idén hatvanhat éves. Azta'! (És két hónap múlva az Iron Maiden két koncertet is ad Budapesten! Ismétlem, hatvanhat éves a pasas egy heavy metal bandában.) Tehát a könyv megjelenésekor ötvenhat volt. Abban igaza van, ahogyan az utószóban írja, hogy ha alapos önéletrajzot írt volna, akkor nyolcszáz oldalnál kevesebbet biztosan nem ír. Vagyis, természetesen szerkesztenie, szelektálnia kellett. Hát Bruce szerkesztett! Alaposan. 

Ezáltal az élete, a története, a személyisége bemutatása olyan erősen csonkolva lett, mint a Gyalog-galopp kéz és láb nélküli fekete lovagja. Tudod, „egyezzünk ki döntetlenben”.

Félreértés ne legyen: én vagyok az, aki pont telibe kakkantom még azoknak a művészeknek a magánéletét is, akiket kedvelek. Még az is lehet, hogy egyszerűen a személyiségük sem érdekel, csak a produktumuk. Az, hogy hol, mikor, kivel, hányszor, ugyan kit érdekel (jó, tudom, a legtöbb embert), lássuk, mit mutat a művészete, a tudása! 

Ám ha eljutok odáig, hogy a művészről szóló monográfiát, önéletrajzot olvasok, akkor viszont már más a képlet. Ha együttesről van szó, akkor is. Akkor az együttes története a lényeg. De ha egyénről van szó, ahogy most is, akkor a teljes kép az érdekes. A teljes kép nem az intim részletekben elmerülés művészete. Ha egyszer valaki megírja Mohabácsi, a blogger életrajzát, abban igenis lényeges lesz a kamaszkori, meghatározó szerelem, az első házasságom, és pláne a második, a két gyerekem, Szami és Geri, és persze Szerelmetesfeleségtársam személye, a szerelmünk. Ahogyan Anyu nagyon korai halála és Apu alkoholizmusa is. Mohácsi Papa elvetélt polihisztorsága, Nagyi gondoskodó szeretete. A barátaim Lóka (Pipi), Prof, RLaci,  Placi, Wolfi, Ofi hatása

Nem az intimpistáskodás miatt, hanem mert nélkülük nem az lennék, aki vagyok, akivé lettem. 

A képek mindegyike a könyvből származik. A feliratok megegyeznek a könyvben levő képfeliiratokkal.

Ezért fájón foghíjas Bruce Dickinson életrajza. Nem teljes, mert nem lehet teljes a kép a magánélete nélkül. Így hiába is van odaírva a borítóra, hogy önéletrajz, ez bizony nem az. Maximum szakmai életrajz. Legyen szó bármelyik szakmájáról. Mert egy élet nem csak arról szól, hogy mikor, hol, mennyire, kivel rúgtunk be, és még csak nem is arról, hogy milyen teljesítményre voltunk képesek. Hanem arról, milyen emberek voltunk. Az pedig a kapcsolatainkból derül ki igazán. 

Bár a kapcsolatairól szó sem volt ott sem, de mégis emiatt volt a könyv legjobban sikerült fejezete, amikor Bruce elmesélte esetét a rákkal való küzdelméről. Ott fel-felfoszlott a távolságtartása a saját érzéseitől. Amik ugyancsak slágvortokban (schlagwort) van ott a könyvben. Írhat egy rocksztár könyvet anélkül, hogy szó lenne arról, milyen a viszonya a közönséggel? Hát, írhat... Itt van Bruce Dickinson könyve. Mondok súlyosabbat: arról sincsen szó, vagy ugyancsak szőrmentén, hogy milyen a viszonya a zenéhez! Bakker! Bruce Dickinsonról beszélünk, igen! 

*

AHOGY MONDTAM, NEM CSUPÁN AZ IRON MAIDEN AZ ÉLETE.  Engem persze, hogy a Maiden-nel kapcsolatos emlékei érdekeltek a legjobban. De a könyve nem Maiden monográfia, hanem a Maiden énekesének az önéletrajza. Ahogy láttad, erősen szerkesztve. 

Mi maradt a szerkesztés és a szelekció utáni  háromszázötven oldalra? 

1. Út az Iron Maiden-ig, vagyis a gyerek- és kamaszkor.
2. Az Iron Maiden, amikor ő volt az énekese, lemezek, turnék, sikerek, sztorik. 
3. A vívás, amiben nagyon szép sikereket ért el. 
4. A repülés, mert hogy Bruce barátunk pilóta is. Nem kispályázik: tíz éven keresztül mintegy alkalmazotti viszonyban utasszállító gépek pilótája is volt. Mondom: utasszállító gépeké! Hogy a francba van a világ egyik legmenőbb együttese mellett egy embernek ennyi ideje és energiája. 
5. A sörkészítés, mert olyat is csinál. 
6. Apróságok: rádiós műsorok vezetése, könyvírás.
7. Küzdelem a rákkal. 
8. Kisebb-nagyobb sztorik. Elég sok alkalom, amikor nem volt józan. Pedig olyan kis józan pasasnak tűnik. 

Olvastam, olvastam, mert mondom, nem lehet letenni, s olvasás közben több dolgot is konstatáltam. Az egyik, hogy talán a szelekció végett, de felületes, amit olvashattam. A letehetetlenség mellett is. Tengernyi fontos kérdésre nem leltem választ. A dolgok filozófiájára. A zenéére, a víváséra, a repülésére. A számszövegek miértjére, mondanivalójára. Az okkultizmus iránti érdeklődésének a miértjére, és hogy jutott-e vele bárhová? 

És ahogy mondtam, a legfontosabbra: a munkakapcsolatokon kívüli kapcsolatok hiányának az okára. Mert sehol egy barátság, sehol, főleg ez nincsen, egy szerelem. Mintha Bruce Dickinson csak az elkötelezett, mély, emberi kapcsolatok nélküli elköteleződéseket ismerné. Ahogy belegondolok, még az Iron Maidenről sem tudunk meg semmit azon kívül, hogy lemezt csináltunk, hol, mennyi ideig, meg turnéztunk utána   És ittunk. A szarajevói út leírása, a háború idején adott koncerttel, fenemód jól sikerült.

Nincsen szó a pénzről sem. Nem arra lettem volna kíváncsi, hogy mennyi van neki, és mire költi, de arra igen, hogyan tanulta meg kezelni. Vagy hogyan dolgozta fel, hogy világhírű, kőgazdag ember lett? Mert a kvázi csövezés után ha nem is átmenet, de részletezés nélküli, hogy jutunk odáig, hogy fúdeeklasszrepülőmegveszem?

*

Bruce Dickinson nem arcoskodik. És nem is sminkeli magát. Úgy rocksztár, hogy közben tök mindennapi csávó maradt. Holott rohadtul nem mindennapi a csávó. Egyeztesd már össze a rockerséget a pilótasággal, lécci! Na, ugye! 

De a könyvében csak elmeséli, hogy amellett, hogy rocksztár, pilóta is. Meg versenyszerűen vív is. Jó, ebből kettő már a múlté, ilyen-olyan okokból. De a lényeg, hogy nem dübörög ki a könyvből a melldöngetés. Semmi miatti melldöngetés sem. 

Vagy délibáb, vagy igaz, de a könyv alapján úgy tűnik, Bruce Dickinson egy nyugdíjas srác, akivel bármikor le lehetne ülni beszélgetni pár korsó mellett a sarki krimóban. És nem kérkedne sem a Maidenségével, sem azzal, hogy éppen most szállt le az egyik Boeinggel Ferihegyen. Szóval bármennyire is erőlködik, azért csak átjön a könyvéből, hogy ő is ember. 

Mondjuk nagy varázsló: most kapcsoltam, hogy Bruce Dickinsonnak voltaképpen nincsen hibája, és ez háromszázötven oldalon át fel sem tűnik. Sőt, utána sem. Úgy kedveljük a pasast, bruttó, ahogyan van. Hiba nélkül. Mert eszébe sem jut kérkedni a hibátlanságával. Az csak úgy feltűnik, miközben, sőt, miután a dolgok megesnek vele és ő elmeséli őket. Ügyes! És még mindig szimpatikus. :-) 

7,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 áprilisának a melléig, a nyakáig ér már az idő. Rövid hét volt, hiszen ami mögöttünk van az volt a húsvét, de még ez a rövid is nagyon hosszúnak bizonyult. Pedig még Szami lányoméknál és Budakeszin, Gyulánál sem voltam. Csak dolgozni és haza. Rája adásul tegnap korán is végeztem és még vásárolni sem kellett mennünk, mert csütörtökön már elintéztük. Szerelmetesfeleségtársam ugyanis osztálytalálkozni ment a Közhely nevű, Kolossí téren levő kiülős vendéglátóhelyre. Közhely: tök jó név! :-D 

Szóval csak munka és haza, és itthon is mindig ugyanaz: kávé, gyümölcsjoghurt, írogatás, telefonfrissítés, levelezés, vacsi, fürdés, olvasás, a másnapi ruha vasalása. 

Hogy jut Dickinsonnak annyi mindenre ideje, és hogy a fészkes tehéntőgybe van rá energiája? Jó, én sem vagyok már fiatal, bakker, két év, és hatvan leszek, de ő már hatvanhat. Az is igaz, hogy évek óta nem repül és már nem is vív. Csak világturnézik az Iron Maidennel. 

Én meg várom a munkaidő végét, elfáradok, mert naponta háromszor-négyszer fel kell másznom a másodikra, az igazgatóságra, meg mert mászkálok ide-oda, és minimálisan emelgetek ezt-azt. 

A kedvenc helyem a világon (Szerelmetesfeleségtársam testének bármely gömbölyétől, hegy-völgyétől eltekintve) a türkizkék heverőnk sarka, a barna „medvebőr”-nek becézett bolyhos takarómmal betakarózva (bár a héten eléggé hektikus volt, hogy szükség volt-e rá). Ennél jobban csak a gyulai kertben-ücsörgést kedvelem, alkonyatkor, vacsi után, hűvösödő időben, felszisszentett sörrel, a vastagabb szivarkámmal, a Handelsgolddal. 

A lényeg, hogy a kedvenc tevékenységem, amikor nem kell tevékenykedni. Nem mintha túl nagy bajom lenne, ha valamit csinálni kell itthon. De jobban örülök, ha nem kell. Fáradok. Vagy mi... 

Ennek ellenére a dolgozdámban pár hete mondta az egyik lakó, hogy egyáltalán nem látszom közel hatvannak, ő ötvennek gondolt volna, Vagy annyinak se... Lehet, gond van a szemével... :-))))

Vagyis nem tudom, hogy becsüljem vagy hülyének nézzem Dickinsont. Becsülöm. Egyébként. 

A lakás tele van könyvespolcokkal. A rajtuk levő könyvtenger nagy részét soha nem olvastam, és ahogy a dolgok állnak, valószínűleg soha nem is fogom elolvasni. Nem a szándék hiányzik, hanem a rohamosan fogyó idő. Úgy képzeld el, hogy néha térülök-fordulok ezen az ötvenegy négyzetméteren, és majdhognem random felnyúlok valamelyik polcra, és leveszek egy könyvet, és azt kezdem olvasni. Csak a témakört lövöm be előre, mert nagyjából tematikusak a polcok. Ayménak a vidám könyvek polcainak egyikén jutott hely. Egy Török Rezső regénnyel együtt emeltem le (eléggé magasan voltak, csak a raklap ágyunkra tett jajdekényelmes, új matracunkon állva értem el). S nosza, belefogtam. 

Ha novella, ha francia, akkor Maupassant. Mert számomra nagyjából ő novella alfája és omegája. Meg Bradbury. Vannak még néhányan, de ők a két legfelső kategória. Jó, tudom, Bradbury nem francia. De a második gondolat már a novelláról szólt, nem a nációról. Tudom, Maupassant-nal csak tovább növelem a franciák amúgy sem apró önteltségét, de ami tény, az való. Tehát az is, hogy a másodvonalban tengernyien vannak. S a másodvonal kifejezést egyáltalán nem degradálónak szántam.

Aymé kiváló, másodvonalbeli író. Novellista. Lehet, regényben, ifjúsági regényben élvonalbeli, de ezt még nem tudom. A könnyed, elegáns stílust jelentősen erősíti, hogy fantasztikus ötletei vannak. Túl sokat első blikkre az internet sem mond róla. 1902-ben született és a hét hónappal a születésem után halt meg. Hatvanöt évet élt. Eredeti nyelvén hat kötete jelent meg, három regény és három novella-gyűjtemény. Az írásai alapján hat film készült, másik háromnak ő írta a forgatókönyvét. Ez utóbbi információ biztosan nem teljes, mert ebben a listában nincsen benne A faljáró című film, amelynek Bourvil volt a főszereplője.

Hazaérve a szokásos, évi, tavaszi Duna-kanyar bringázásunkból (szobig fel vonattal, majd lecsurgás Verőcéig, Nagymarosan hekkezéssel, Duna-parti szundival megszakítva), megmelegítettük a vacsorát, füstölt sonkás tarkabab-leves, gazdagon, és bekapcsoltam ezt a filmet. Mármint A faljárót, Bourvil főszereplésével. Nekem nem mondott semmit a neve. Szerelmetesfeleségtársam azonban felragyogott, amikor meglátta  a főcímben a nevét.
– Jé, Bourvil? 
– Te ismered?
– Ne felejtsd el, hogy volt egy apukám, aki ezeken a filmeken szocializálódott. Neki ezek jelentették az alapot. És ezekkel nosztalgiázott később! 

Egyébként A faljáró című novella közkedveltségére jellemző, hogy az író párizsi (18. kerület, Montmare, Marcel Aymé tér) szobra is a faljárót ábrázolja, Aymé fizimiskájával. A szobrot Jean Marais készítette. Úgy fest, AZ a Jean Marais. 

*

A faljáró című kötetben huszonkét Aymé novella szerepel. Úgy tűnik, a kötet az eredeti kiadások(ok) magyar tükre. Nincs ugyanis magyar szerkesztője, és egyetlen fordítója van. Bár az utóbbi gyenge érv az előbbi mellett. 

Már a második novella (A szabin nők) olvasásakor lett gyanús, ami a harmadiknál (A jegy) bizonyosság lett: bár nem jellemző Aymét sci-fi szerzőként aposztrofálni, tulajdonképpen az ötletei akár a sci-fi kategóriába is sorolhatók. A faljáró témája adja magát: egy ember, aki képes átmenni a falon. A szabin nők egy ugyancsak bővérű hölgy története, aki képes több helyen, több példányban létezni, és ez számára nagyon jó, mert nem kell egy férfinál leragadnia. A történet végére úgy ötvenezer példányban létezik Föld-szerte. A jegy arról szól, hogy a jobb kihasználtság védett bolygónk lakói korlátozottan élhetnek hónapról-hónapra. Minél hasznosabb valaki a társadalom számára, annál hosszabb a havi életideje. A haszontalanoké pedig annál rövidebb, minél haszontalanabbak. Amikor a havi életidő lejár, átmenetileg, a következő hónap elsejéig meghalnak. Elsején meg feltámadnak. Hogy ki mennyit érhet, időjegyekkel igazolható. Többen, akiknek hosszabb havi életidő jutott, hogy pénzhez jussanak eladják a jegyeik egy részét. A mohóbbak pedig több jegyet vesznek mint ahány nap van egy hónapban. De mert nekik az időjegyük szerint mondjuk ötven júniusi napjuk van, így számukra a június ötven napossá lesz. Mindennapossá lesznek az olyan mondatok mint: 
– Majd augusztus hatvanadikán, ha megjöttem a nyaralásból! 
Ez persze hatalmas káoszt eredményez... 

Volt a novellának egy 1959-es NSZK filmváltozata is. Égen-földön nem találom. A főszereplő színészt Heinz Rühmannak hívták, a filmet Ladislao Vajda rendezte. Gyanúsan magyarul hangzik a név. :-) A további képek ebből a filmből valók.  

Aymé fantasztikuma nem galaxisokról, bolygókról, űrhajókról, asztronautákról, ufókról szól, hanem mindennapi környezetben játszódó csodásan képtelen dolgokról. Olyasfajta sci-fi az ő sci-fije mint amilyeneket Vagyim Sefner (A szerény zseni) vagy a Sztrugackij-tesók is írtak néha (például Egymilliárd évvel a világvége előtt). Egyébként mintegy véletlenül találtam egy oldalt, amikor Aymé bibliográfiájára voltam kíváncsi, ahol is felfigyeltem arra, hogy egy sci-fi antológiába is beválogatták az egyik írását. 

*

De Aymé nem csak fantasztikus történeteket írt. Sőt, a legtöbb nem is az. Illetve fantasztikusak a történetei, csak nem a sci-fi értelemben. Egyik sem mindennapi történet, a valóság mindegyikben valahogy kifordul önmagából. Vagy éppen valódi értelmet nyer. 

Aymé humanista. A szónak nem a mai, ostoba, neoliberális nézeteivel, hanem a valódi értelmében. Ez tükrözi a kötet minden egyes írása.

• A tanuló éveit töltő fiatalember, aki két fiatal nőt is felcsinál, és a rettentő haragra gerjedő atyja, hogy megbüntesse, egyik nőt se kényszeríti rá, nem kell elvennie semelyiket, hadd forrjon a lelkiismeret-furdalástól a fia, és még a havi apanázsát is jelentős mértékben csökkenti: a százötven frankból minden hónapban csak száznegyvenet kap majd meg.
• Az őrült, kitömött madarával sakkozó ócskás boltos háromezer frankra tartja a hétmérföldes csizmát, de a szegény, egyetlen fiát egyedül nevelő asszonynak odaadja huszonöt frankért. És nem is tudja, hogy a novella rengeteg gyereke és rengeteg szülője közül egyedül ez az anya és ez a fiú szeretik egymást...
• Az úri betörő már a saját nevét sem tudja, annyiszor cserélte az azonosságát, betör a saját családjához. Még mielőtt megtudná, hogy kié a lakás, elhatározza, hogy jó útra tér. De a pénze kifordítja magából a férfit, akiről a betörő megtudja, hogy az édesapja. A kifordulás első jele, hogy a két lányát, a betörő húgait eltiltja a választott párjuktól, mert azok szegények. A betörő reggelre már árkon-bokron túl van a pénzével: ennyit a becsületről... 

És így tovább, novelláról-novellára. 

Csak egy olyan írásvolt, ami mentes volt e viszonyulástól, már a címében is erőltetett Csípős ügy. Nem azért csípős, mert kapszaicin-dús a történet, vagy mert netán formás, telt, női csípők hemzsegnének benne. A novella a csípő szóra iparkodik koncentrálni. Nagy eséllyel a fordító nem talált a magyarban annyi csípős szót, ezért csípős lett például a csípő is. Na, szóval ebben a novellában a nagy detektív próbálja rávezetni egy borzalmas, agytocsogós, tömeges gyilkosság megoldására a kicsit kemény fejű, privát Watsonját, hogy az elkövető egyértelműen az Állam... Hát, izé... Erősen húztam a számat. Különösen az előzmények ismeretében. Aztán az ezt követő novellákat olvasva is. Mármint visszamenőlegesen a Csípős ügyre Ez a novella az a kötetben, amely kiváló viszonyítási pontot ad a többinek.  

Az ötletek pedig később is sorjáznak: A férfi, aki szabadulni akar az Isten elismerést jelentő glóriától. A cirkuszi törpe, aki egy napon százhetvenöt centisre nő és ezzel elveszít mindent. Nem sorolom fel az összes novellát. 

Van olyan is egyébként, amiben nincsen semmiféle csodálatos elem. És mégis csodálatos. Vagy borzasztóan szomorú. Volt, amelyikről Móricz jutott az eszembe (Képes kút), és képzeld, mégse lógott ki a sorból. Van olyan huszadik század felénél járó történet, amelyben egy kis társaság sétál a kastély kertjében, és egy kentaur lép ki a bokrok közül, aki azonnal szerelmes lesz a társaság egyik hölgytagjába.

– Ha megsértettem valakit, kész vagyok bocsánatot kérni, de ami Godin kisasszonyt illeti, igazán nem látom, mit vétettem neki. Abban a pillanatban, amikor rám szólt, s amikor karomban tartottam, és ruháján át éreztem, mint tolul szép nagy melle a törzsemhez, éppen bókot mondtam a farára,
amivel, bizonyos vagyok benne, nem sértettem meg, mert színigaz, hogy a kisasszonyé igen szép. Nézze, apu, milyen szép popsija van! Telt, domború, rugalmas! Avagy nem elragadó még nézni is? Sőt még azt is mondtam, hogy a mama tompora, pedig mindig tetszett nekem, távolról sem olyan tündöklő, olyan nagyszerű, mint Ernesztiné. Bocsásson meg, mama.

[...]

– Szabad szólnom igaz szívvel? – kérdezte a kentaur szüleihez fordulva. – Gyöngéd és becsületes érzést táplálok Godin kisasszony fara iránt, s minthogy boldogan tapasztaltam, hogy én is tetszem egy kicsit neki, elhatároztuk, hogy a legsürgősebben megesküszünk. Gondolom, ebben sem ön, sem a püspök úr nem talál semmi kivetnivalót. Ugyan mennyiben zavarná önöket ez az egybekelés? („Mátkaság”)

Ahogy haladunk az olvasással a történetek nagy része úgy lesz egyre hétköznapibb. De mert hétköznapibb lesz, nem válik érdektelenné. Miért lenne érdektelen egy nyugállományba vonult katona története, aki a lelkében képtelen leszerelni, elviselni, hogy az életet nem a külső szabályok, a kívülről diktált fegyelem irányítja ezután. S akkor észreveszi a szomszéd kisfiút. Nem, nem úgy, egyáltalán nem a pedofil lelkivilágról fest plasztikus képet Aymé története. Bár nem sokkal kevésbé beteg... 

*

Egyszóval időt álló írásokról van szó. Amik egy kivételével ma is simán megállják a helyüket. Akkor is, amikor nem fantasztikus történetek. Aymé mesél, a meséi többnyire úgy kezdődnek, hogy X-ben élt egy ember, név szerint..., és mi odatelepszünk a fotelja mellé, és tátott szájjal, mosolyogva, könnycseppel a szemünkben hallgatjuk a meséit.

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 húsvétjának a vasárnapja. Jézus feltámadás-ünnepe. Ha ez ma még érdekel egyáltalán valakit. Mert ugye, tavaszünnep, meg boldog nyulat, meg sonka, meg tojás... 

Tegnap elmentünk a szokásos, tavaszi Duna-kanyar tekerésünkre. Szobra fel vonattal, majd visszafelé Verőcéig tekerés, onnan megint vonat. Nagymaroson hekk és Duna-parti szunyókálás. 

Kettesben Szerelmetesfeleségtársammal. Nagyon szeretem ezt a nőt! A privát vénuszii szarvasbékámat. Visszafelé a vonaton Vácnál leszállt két keleti arcú fiatal nő. Nem japánok és nem kínaiak voltak. Minid g szerettem a keleti arcú nők szépségét, a mandula szemeket, a széles állkapcsot, és tegnap rájöttem, a kis hegyes állat. SzFT-nek mind van. Még gribedlije is. Pluszban! Zöld szemmel. Gyönyörű! Kun származású. Mindent elmondtam? Meg van benne Andrássy-vér is, de az nem is annyira érdekes. 

Szóval Duna-kanyar. Vannak kötelező állomások. Szobon a révnél egy kávé. Zebegényben a házak közötti utacskán át a Duna-part. Nagymaros: hekk, nagymarosi Duna-part: szunyóka. 

Nagymaroson úgy elaludtam, hogy észre sem vettem, hogy SzFT elment kávéért. Úgy kellett felébreszteni, Marha nehezen tértem magamhoz, kába voltam, de útra keltünk, hogy elérjük a 17:49-es vonatot. Látni akartuk a „Hunyadi”-sorozat végét. 

Alig hagytuk el Nagymarost, SzFT rám telefonált. Kivételesen én mentem elől. Hogy forduljak vissza. Fotózni akart egy helyen. Fotózott. Aztán ő ment elől. Úgy belehúzott, hogy egy ponton feladtam. Kezdtem rosszul lenni. Megijedtem, Röhögve mesélem az infarktusomat, ha szóba kerül, de közben fosok a következőtől. Nem tudom, milyenek az előjelek, nekem voltak, de nem azok a klasszikusok, hanem csak égett a nyelőcsövem. De ha egy kicsit szorít a mellkasom, vagy zsibbad a kezem, megrémülök. Nem a betegségtől, meg a haláltól félek, hanem a kórháztól, meg a csökkentértékűségtől. Meg az SzFT-től való távolléttől.  

SzFT egy ponton észrevette, hogy nagyon lemaradtam. Megvárt. 
– Nem mondtad, hogy a finisre versenyezni fogunk! – förmedtem rá. 
– Ne haragudj! Amikor elől mentél, úgy belehúztál, hogy alig bírtalak követni. Azt hittem, most így akarsz menni! – válaszolta. Na, tessék, még csak le se baxhatom tiszta szívvel, mert amiért tenném, azt is szeretetből csinálta! 

Tegnap este még vagy ötször bocsánatot kért. Nem volt miért. De mondjuk tényleg szarul kezdtem lenni. A vonaton már kiegyensúlyozódtam. 

*

Nocsak, találtam egy Eloy-lemezt, amivel eddig még egyáltalán nem találkoztam. A címe: „Echoes From the Past”. Harmadszorra hallgatom.