Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Katkó István: Háziőrizet

Olyan mint „A tanú” csak teljesen más

2021. szeptember 18. - Mohácsi Zoltán

ckatko_haziorizet.jpg

Katkó István író, forgatókönyv író, tévés szerkesztő, dramaturg volt a rend(mód)szerváltás előtt. Legismertebb írása a belőle készült film miatt a Telefonpapa.

Én szintén egy film miatt ismertem meg a nevét. Az Öt férfi komoly szándékkal című műről van szó. Ami egyébként nem hagyott bennem mély nyomokat. A címválasztása viszont pazar. 

De ő volt a Szabó Magda regényéből készült sorozat, a nagy sikerű Abigél és A Danaidák dramaturgja is. 

Munkás sorból lett újságíró, majd író. Hozzá mert nyúlni az ötvenes évekhez, de kesztyűs kézzel bánt vele. Ezt A magyar irodalom története nem is igyekszik palástolni. Úgy az egész szócikk arról szól, hogy Katkó István majdnem jó író.

Polgár András az Élet és irodalom oldalán elmondja, hogy évente nyolc-tíz magyar szerző művét vitte képernyőre, filmvászonra, és tíz évig szerkesztette a Magyar Televízióban a Nyitott könyv című irodalmi folyóiratot. 

Háziőrizet Szépirodalmi Zsebkönyvtár sorozat részeként jelent meg. Illetve így is, mert nem csupán így. Én ezt a kiadást olvastam. Vékonyka kis könyvecske, inkább csak egy hosszabb elbeszélés, maximum kisregény. Az ötvenes-hetvenes évekből, egy félbennfentes szemszögéből. 

ÖKLÖS A VÉRZIVATARBAN

Öklös egy másod-harmadrendű bokszoló. Erős, de nem túl eszes, egyáltalán nem taktikás sportoló. Nem is nagyon kúszik felfelé a csillaga. A maga környezetében híres figura, de képessége sincsen a kitörésre, és különösebben kedve sem. Jól el van a maga viszonylag szűk világában, különösebben hiányérzete sincsen. 

Míg egy nap megtalálja egy régi cimbora és munkát ajánl neki a rendszerben. Mert hogy a cimbora már viszonylag magas rangú részese a „működő szocializmusnak”. S mert részese, erősen változtak a cimborasági viszonyai is. De Öklös ezt kezdetben nem veszi számításba.

katko_haziorizet_2.jpg

Ha jól gondolom, talán egy olyan élethelyzet volt az életemben, amikor mások azt gondolták, hogy jó kapcsolatom a bennfentessel előjogokra jogosít fel. 

A Humanic azóta megszűnt központi raktárában dolgoztam. A raktár vezetője, Kari régi ismerősöm volt. Első ízben a seregben találkoztunk. Én tisztipincér voltam, ő sárgarigó. Ha valaki nem tudja, mi az: a katonának behívott, felső iskolát végzetteket hívták így. Nem sorállományba kerültek, hanem kiemelt tisztesi rangba, amit a váll-lapjuk sárga széle jelzett. S mint ilyeneknek joguk volt a tiszti étkezdében enni. Így ismerkedtünk meg. Néha elbeszélgettünk, kölcsönös volt a szimpátia. Aztán leszerelt, nem tartottuk a kapcsolatot.

Aztán teljesen véletlenül összefutottunk az adventistáknál. Külön utakon kerültünk oda, és csak néztünk bután a másikra, amikor találkoztunk. Évekkel később együtt csináltunk egy kéthavi folyóiratot, a Szövétneket, majd az azt kiadó alapítvány adta ki az eddig megjelent két könyvemet. 

Majd kiléptem a munkahelyemről, egy kis családi vállalkozásban működő informatikai cégtől, Kari akkor ajánlotta, hogy ha érdekel, van hely az általa vezetett raktárban. Nem túl jelentős a pénz, de lehet sokat dolgozni, fizikailag biztos, hogy hónapokon belül fitt leszek. Az lettem.

Nem én voltam az első adventista, akit Kari odavett dolgozni. Rossz pont. Főleg, mert az addig odavettek nem nagyon nyerték el a többi dolgozó szimpátiáját. Egy verekedés is volt a raktár történelmében: két adventista srác verekedett össze. Meg gúny tárgya volt az adventista életmód mássága is. Én meg szemmel láthatóan jóban is voltam Karival. 

Kényes helyzet. Nem beszéltünk soha róla, de pittyputty kialakult a kapcsolatunk megfelelő kezelése: keresztényben tesók voltunk, a folyóiratnál egyenrangú munkatársak, a Humanicban én beó voltam, ő főnök. Akinek tudomásul vettem a döntéseit, és sehol, semmiben nem kértem semmiféle haveri kedvezményt. Kari pedig úgy kezelt a raktárban, mint bármelyik másik srácot. 

A munkából pedig igyekeztem bőven kivenni a részemet. Hamarosan be is kerültem abba a kis „elitbe”, akinek az a kiváltság jutott, hogy ha lendületes, pontos munkára volt szükség, őket hívták. Lehetőleg egy kupacban. Kari két, hm, legfőbb kritikusa is része volt ennek a kis csapatnak. Szép lassan baráti kapcsolat-féle alakult ki köztünk. Az egyikükkel a fiam vagy tíz-tizenöt éve tartja a kapcsolatot, együtt Kék Túrázták végig az országot. A másikuk pedig egy pont jókor mondott okos mondattal megakadályozta, hogy börtönre érdemes súlyos testi sértés okozzak az egyik kisfőnök-asszonynak. S tőlem kért párkapcsolati tanácsokat, többször a vállamon sírva ki a bánatát. 

Nagyon nem így indult egyik kapcsolat sem. De hogy így lett, kellett hozzá Kari, kellett, hogy ők ketten (meg még sokan) legyenek annyira bölcsek, hogy képesek legyenek felülírni a kezdeti látszatot magukban, s hogy belássák, tényleg nem vamzernak jöttem, nem tartok igényt semmiféle kiváltságokra, kímélésre. Összejött. Nem mondom, hogy könnyű volt. De azt sem, hogy akár csak egy álmatlan éjszakát is okozott volna. Maximum némi rossz érzést. Mindenesetre tanulságos volt. 

A magas ragú cimbora egy ideológiailag helyes irányban gondolkodó tudós személyi védelmére rendeli ki Öklöst. Ami személyi védelemre semmi szükség, a kutya sem akar a tudós életére törni. Így Öklösnek biztos állása lesz, sokkal több pénzért, kényelmesebb munkával. 

Aztán jönnek a kétségek: valóban biztos állása van, kényelmesebb munkával? A sokkal több pénzért stimmel. A kétségek akkor jönnek, amikor a rendszer eszement paranoiája még a tudós házának zárt rendszerében is utoléri Öklöst. A személyzet egy tagját távolítják el egyértelműen mondvacsinált módszerrel. 

Majd a tudóst is kikezdi a rendszer... 

Valahogy úgy vagyok vele, hogy előbb-utóbb mindig kihúzom a gyufát. Olyan kis alkalmazkodó vagyok egyébként, de aztán mindig azon kapom magamat a munkahelyemen, hogy valamiért, valahogyan szembe kerülök a hivatalosokkal. Hol ezért, hol azért. Mindig így volt. Nem vagyok zsigeri lázadó, permanens ellenzék sem. Mi több, szerintem túlságosan kompromisszum-kész vagyok a béke kedvéért. Még Szerelmetesfeleségtársammal szemben is. (Mostanában vannak valamik, amit rendeznünk kellene. Az egyik több éves, a másik is legalább egy éve punnyad bennem. Így-úgy szóvá tettem, de mert őbenne nincsen egy fikarcnyi érdeklődés sem, lerágott, túltárgyalt csontnak tartja (gyakorlati megoldás nélkül, fogadjam el, hogy ez a helyzet, a fenébe is), szóba sem áll vele, itt állok tétován, pislogva, hogy akkor most. merre a hogyan tovább békében, szeretetben..?)

Szóval képes vagyok a falig hátrálni. De ott aztán képes vagyok felvenni a védekezőállást. Mi több, támadni is szoktam. Tényleg így jártam nagyjából minden munkahelyemen. Sőt, ha belegondolok, mindenhol, minden kapcsolatban. El kellene gondolkodnom... 

Öklös is elgondolkodik. Nem érti, ami történik, de ami történik marhára nem tetszik neki. Viszont józanul felméri az erőviszonyokat, és átsúlyozza a kapcsolatait. Öklös nem okos, de a józan paraszti nem hiányzik belőle. Nem lázadó típus, nincsenek fene nagy igényei, de ha már nagyon feszül a húr, ha nem is csap szét, de szóvá tesz. Mérlegelve.

Komoly párhuzamot érzek Öklös és közöttem. 

AMILYEN ÖKLÖS TÖRTÉNETE

Nem egy nagy történet. Nem is túlságosan egyedi. Bár a legtöbbünk története nem nagy történet. Csak számunkra nagy a történetünk. 

Arról nem is beszélve, hogy az ötvenes évekről kritikát írni a hetvenes években már nem volt tilos. Hm, ahogy gondolkodom, arra jutok, hogy egyre bizonytalanabb vagyok: ami a Háziőrizetben történik, az simán történhet a hatvanas, a hetvenes években is. Még a nyolcvanasban is. Mert a rendszer és a kommunisták nem változtak. Finomodtak a módszerek, kevesebb vér folyt, de a Kádár-rendszer is gyilkos rendszer volt. Csak vértelenebb. Meghalok akkor is, ha átmegy rajtam a villamos, de akkor is, ha a kemo ellenére eldurvul a tüdőrák. 

katko_haziorizet_1.jpg

Aztán még. Itt van Bacsó Péter 1969-ben készült A tanú című filmje. Van, aki nem ismeri? Kérdés, lehet-e és főleg mi szükség van A tanú után bármit mondani az ötvenes évekről? Kicsit álnaiv a kérdés, mert hogy a viharba ne lehetne? S főleg melyik részéről? De A tanúban úgy nagyjából ott van minden. A nyomába eredni sem érdemes. Dőre, eleve erőn felüli próbálkozás. Komoly hangvétellel pláne. Mert mi lehet erősebb, mint amikor nevetni tudunk a borzalmakon? Bacsót az angyalok kapták ölbe ennél a filmnél, az bizonyos! 

Háziőrizet magától értetődőn halovány mű A tanú, Öklös pedig vértelen figura Pelikán József mellett. 

Ám ez semmiképen nem jelenti azt, hogy baj van a Háziőrizettel. 

A progrock alapvetői a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer és a Yes. Én meg egy hete Nektart hallgatok. A közelében sincsen a fentieknek. De egy hete hallgatom, mert mocsok jó. Ha érted, mire gondolok...

Nincsen baj ezzel a kisregénnyel. Sem a szerkezetével, sem a stílusával. Olvastatja magát, pörgős, érdekes.  Csak éppen árnyékban van. Akkor is, ha ad új szempontot az adott korszakhoz. Ad, mert arról beszél, milyen volt a korszak a létra alján levő porszem szempontjából és olvasatában. A tehetetlenségéről, arról, hogy csak lassan döbben rá, milyen módszerekkel él a hatalom, hogy senki sem szent tehén, bárkire sor kerülhet, hogy a becsület, az etika, a morál, az igazság semmit sem jelent már, jelentősége sincsen egyiknek sem: mindössze és csupán a párt szava számít. S egyetlen mérvadó szempont irányítja az életet: a félelem. S nincsen teljesen üzembiztos stratégia a túlélésre: az alkalmazkodás, a beolvadás, a részvétel, a rang csupán esetlegesen alkalmas eszközök. Szerencse is rengeteg kell hozzá. 

Nem tudok róla, biztosan van ilyen, csak hozzám nem jutott el az info: egyszer úgy olvasnék egy könyvet arról, milyen volt a hóhérok szempontjából ez a rendszer! De legalább azok szempontjából, akik vértelen módszerekkel, kitelepítéssel, becsempészett tárgyakkal, dokumentumokkal, egyértelműen koholt ocsmányságokkal juttattak börtönbe, kínkamrába, akasztófára embereket. Vajon hogyan indokolták meg önmaguk előtt a tetteiket? Hittek abban, hogy amit csinálnak, valóban célra vezető vagy egyszerűen csak rettegtek attól, hogy ha nem haladnak sodrásirányban, akkor a saját csónakjuk is borulni fog? 

S mit csináltam, hol lettem volna én akkoriban? Túlélem-e azt időszakot, s ha igen, hogyan, miért?

Voltaképpen csak egy bajom volt vele: olvastam volna még, bővebben kifejtve, mélyebben nézve, de mindenképpen hosszabban. 

katko_haziorizet_ki.jpg

Szépirodalmi, Budapest, 1980, 164 oldal · ISBN: 9631516164

7/10

2021 szeptember közepe; hej, de nehéz dolog a kommunikáció, még azok között is, akik szeretik egymást. De legalább az unokám teljesen egészséges az anyja, a lányom pocakjában, és már érezni, hogy mozgolódik. S már neve is van, de nem tudom, publikus-e már, ezért csitt, hallgatok. 

Vaszary Gábor: Ő

A nőkkel mindig baj van, de mi lenne velünk nélkülük? Káosz minden vonalon. A regényben is

vaszary_o_5.jpg

Vaszary Gáborról írtam már ezt-azt, ezekben az értékelésekben: A szőkékkel mindig baj vanAz ördög nem alszikCsak te! Amit ezekben írtam, most nem ismétlem meg.

Egyfelől, ha érdekel, és átkattintasz, növeled az olvasottsági statisztikámat. Ennek ugyan az égvilágon semmi jelentősége és semmi haszna nincsen számomra, de állítólag ez manapság fontos dolog. 

Másfelől úgyis annyit ismétlem magamat, hogy most nem fogom ezt tenni. 

Az utóbbi hetekben annyi gender-őrület könyvet olvastam, hogy kimondottan vágytam valami felüdítőre. (De egyébként még ez sem igaz, ahogy belegondolok, csak jól hangzik. A gender-olvasás igaz. Az nem igaz, hogy mostanában csupa nehezet olvastam. A gender-baromságok mellett voltak képregények, egy Wodehouse habkönnyű kötet, meg egy Arséne Lupin-krimi, ami szintén nem kősúlyos.

Erről a könyvről nem tudom eldönteni, milyen nehéz.

vaszary_o_vg.jpgNa, jóóó, egy kicsit ismétlem magamat mégis. Vaszary Gábor könyveitől a valamelyest tájékozott ember gyereke könnyed, huszadik század (nem írtam el.) eleji szórakozást vár. S van, amikor csalódik. S ezzel a mondattal gyakorlatilag bele is ugrottam a dolog közepibe neki. 

Mert ez a Vaszary könyv kicsit vegyes vágott. De azzal együtt, hogy az elolvasása után marad valami kétség az olvasóban, a végeredmény semmiképpen sem negatív. 

Összegzés az elején

Arról van szó, s ezzel elébe is megyek mindennek, az elején kezdem az összegzést, hogy Vaszary igazából nem tudta eldönteni, milyen műfajú könyvet is akar írni. (Könnyű, bár hihető mentség, hogy maga az élet sem egynemű műfajú.) A könyvből nyert benyomások alapján a történet erősen önéletrajzi jellegű.

Azonban az irodalom könyörtelen csábító: nehezen tűri a stíluscsapongást. Amikor igen, akkor azért, mert a minőség engedélyezi. De Vaszary nem zavartatja magát. Magasról tesz az olvasói és az esztétikai elvárásokra.

S ebbe részben bele is bukik. Annyira nem teszi magasra a lécet, hogy elismerő csettintéssel bocsássuk meg neki, hogy tréfás, humoros, vicces romantikával kezdi, majd átcsúszik valami kétes szenvelgésbe, hogy aztán valami érzelmi realizmusnál kösse ki a csónakot. 

– Önző vagy. Másokat nem hagysz élni. Tudd meg, hogy öngyilkos leszek – és rohan az ablakhoz.
– Elfelejtetted, hogy a földszinten lakunk. Ez éppen olyan, mintha valaki térdig érő vízbe akarna fejest ugrani.
Remegő ajakkal elém áll.
– Beszélj le, mert öngyilkos leszek.
– Nem foglak lebeszélni. Különben is római katolikusok vagyunk mindketten.
Felveszi a kabátját, és kiveszi a tükrös szekrényből a nagy ollót, a kabátja alá rejti. Avval lesz öngyilkos. Fantasztikus. Még Céline-nek is vannak trükkjei. Már megy is el.
– Öngyilkosság után ne gyere haza későn.
(155.)
Az első rész, a tréfás, humoros, vicces romantikus tetszett a legjobban. A szenvelgéssel túl sokat kezdeni nem tudtam, s csak az érzelmi realizmusnál jöttem rá, hogy már ott elkezdett járni az agyam. (Hogy miről, arról majd később.)

Néha nagyon jól jön ez a blog, mert már olvasás közben tudatosítanom kell magamban ezt-azt, hogy később tudjak majd mit írni a könyvről. A blog nélkül ezek a törekvő gondolatok, ismerve magamat, rendre elsikkadnának. Így is, csak legalább leírva megmaradnak. (Ha ugyan az ér valamit.)

vaszary_o_4.jpg

Vagyis egyfelől zavaró a műfaji csapongás, másfelől gondolatadó. Ráadásul Vaszary olyan finoman vezet át az egyik műfajból a másikba, hogy csak az tűnik fel, milyen régen nem röhögtem már egy jót. Aztán, hogy milyen régen el sem mosolyodtam. De mert régen történt mindez, ez azt jelenti, hogy Vaszary minden hangulati, műfaji csapongása közben is tart valami fegyelmet, és egyikben sem unalmas. Maximum a történése idegesítő. De ettől meg nem válik semmilyen írás automatikusan rossz irodalommá. Tény viszont, hogy a történet eléggé kiszámítható a vége már olyan töményen melodramatikus, hogy az kicsöpög a lapok közül. Szerencse, hogy ez csak olyan öt-hat oldalt érint. 

Vagyis? Vagyis, összerendezve a benyomásokat Vaszary könyve igen humoros, több mint meglehetősen szórakoztató, mérsékelten elgondolkodtató, s stílusában turmix, befejezésében elcsúszott olvasmány.  

A mandolinozó délutánokon Céline gyakran felsóhajtott.
– Ó, istenem! – mondta. De egyszer csak megszűntek ezek a felsóhajtások. Éppen betegeskedett, amikor ez történt. Mandolinoztam, és utána bementem a másik szobába olvasni. Céline, amint bejönni látott, odanyúl a füleihez, kivett belőlük valamit, és letette az éjjeliszekrényre. Kíváncsian megnézem, mi az. Két kis vattagolyó volt. Céline később letagadta: azt mondta, hogy csupán a huzattól félt.
Ezek után már a mandolin sem érdekelt nagyon.
(170.)

Miről szól a regény avagy a személyes érintettségemről

Egy fiatal magyar grafikus Párizsban kísérletezik az érvényesüléssel. Hol máshol? Grafikus! Miközben anyagi gondokkal küszkörészik, permanens mód szerelmes. Adva van az Első. (Jó, nem első, csak ebben a történetben az. Innentől persze a számozás a regény cselekményére vonatkozik.) Nagy szerelem, mert így vagy úgy valahogy mindig vissza-visszajutunk hozzá. De az Első elrontja. A Grafikus dús sugárban vérző szívvel, továbblép a kapcsolatból. De mert szép volt, jó volt, egy részecskéje azért ott marad mindörökre az Elsőnél.

Már ez is ismerős. Bár, ha belegondolok, ugyan kinek nem volt Elsője? (Aki jobbára nem a legelső, hanem az első, aki igazán számít. S így a számozás sohasem a valós tényt takarja, hanem az értékrendet és a kronológiát.) Az enyém három évig tartott  a kamaszkorom végén, tizenötéves koromtól a nagykorúságig. Akkor ért véget, amikor igazán elkezdődhetett volna. Utólag gondoltam bele: nem volt egyetlen kettesben, közösen töltött éjszakánk sem, nem voltunk együtt hosszú hétvégén, nyaralni, sehol. Nagyon kamaszok voltunk, sem engedélyünk, sem pénzünk nem volt ilyesmire. 

De a másik nemet egymáson tanultuk meg. Viszonylag gyorsan vetkőztük le a gátlásainkat, de bár nagyon gyorsan megszabadultunk minden ruhánktól, gátlások maradtak bennünk. De nagyon szép szerelem volt. Intenzitásában egészen Szerelmetesfeleségtársam megjelenéséig nem éltem meg hasonlót. (Ezt nem a tökéletesen idomított férj mondja belőlem. Tényleg akkor és most voltam a legszerelmesebb. (Szinte hallom, mit mond majd SzFT, amikor ezt olvassa: „Hé, mi az, hogy nem most vagy a legszerelmesebb? Nem osztozom, tessék belém legszerelmesebbnek lenned!”)

Nem tudom, a szerelem hőfoka miben mérhető. De az biztos, hogy nem függ az összhangtól. (Erről majd a Másodiknál részletesebben.) S nem függ attól a megnevezhetetlen EGYségtől sem, amit akkor tapasztalhatunk meg, ha a másik felünk áll mellettünk. Akivel, ahogyan a megboldogult Szigeti Jenő fogalmazta, nem csupán képes vagyok együtt élni, hanem aki nélkül nem lehetséges az élet. 

Na, ez az elsőnél nem volt meg. Csak azt hittem, hogy de. De ettől úgy égtem, úgy lángoltam mint a benzinnel leöntött magnézium. Tény, hogy az Elsőm iránt érzett intenzitás maradt egész életemben a mércém. 

Az Első után a Grafikus megismerkedik a Másodikkal, a minimum ellentmondásos kapcsolat alanyával. A lány tizenhét éves, az apuka dúsgazdag. De a dúsból semmit nem profitálnak. Főleg önnön büszkeségük miatt. A lány nem gyönyörű, nem bír vadító, vérpezsdítő hússal sem, nem lenyűgöző szellem, és nincs telítve lehengerlő életigenléssel sem. 

vaszary_o_2.jpg

Mégis van köztük valami... Valami, ami működik. Ami összhang. Amitől olyanná lesz a kapcsolat, mintha igazi lenne.

Simán tudnak együtt élni, s bár nincsen lángolás, a Grafikus azon kapja magát, hogy valami egészen gyöngéd, óvó, átkaroló szerelmet érez a lány iránt. Nem forr a vére, ha ránéz, nem csapnak ki lángnyelvek a zakója szíve feletti zsebéből, nincsen benne egy fia őrült szenvedély sem. De eltölti valami megnyugtató, zsongító, határtalan biztonságot adó valakihez tartozás érzés. 

Nem voltam belé szerelmes. Két nappal azután találkoztunk, hogy utoljára jöttem el az Elsőmtől. (Persze, nekem kellett kimondanom, hogy vége. Nekem, aki még az akkor már nem szeretett szakmámban is hajlandó lettem volna elhelyezkedni, hogy el tudjam tartani, amíg tanul. ) Talán ez volt a baj. Az, hogy nem volt időm meggyászolni az Első Kapcsolat halálát, véget értét. Talán az, hogy Másodiknak volt valami külső hasonlósága Második Számú Nevelőanyámmal, akivel addigra teljesen megromlott a kapcsolatunk, aki kisemmizett, s aki miatt otthagytam az édesapámat is. (Pedig Papa, hosszú évekkel korábban, a búcsúlevelében megmondta, leírta, hogy Apu élete akkor ér véget, ha magára hagyom. Az elköltözésem után még négy évig élt, negyvenhárom volt, amikor meghalt.) 

Pedig az illata egyből megnyert magának. Az is, amilyen finom intenzitással csókolni tudott. Az Elsőhöz nyúlánk, feszes gömbölyűségéhez képest ő töltött galamb volt. S volt ebben a galambságában, a szelídségében, a hangjában valami olyan elementáris otthonosság, hogy SzFT megjelenéséig, ha nagyon biztonságban akartam érezni magamat, ha nagyon arra vágytam, hogy egy felöltöztetett  női ölbe fúrt arccal nagyon otthon legyek, mindig ő jutott az eszembe. Sosem az Első. S a rengeteg hajába is belekuckózni az arcomat... 

De egyáltalán nem voltam szerelmes belé. Nem égtem, nem lángoltam, nem csodáltam, nem sóvárgott a tekintetem, hogy láthassa, nem kellet erővel visszatartanom a kezemet, hogy simogassa, s nem volt bennem szűnhetetlen vágy, hogy benne legyek. 

Pedig úgy voltunk szellemi partnerek, ahogyan az Elsővel sosem. Pedig ahogy az Első, a Második is sokkal okosabb volt nálam. Legalábbis műveltebbek voltak, de az biztos. Ugyanazok a könyvek ugyanolyan sorrendben voltak a polcainkon. Éltél már ilyet? 

Szellemes volt, vicces, nevetős. De túlságosan egyformák voltunk. S ez akkor baj volt. Nagy baj. Mert a problémáinkkal nem felemeltük egymást, hanem lehúztuk a másikat. 

S a Második volt az egyetlen nő, akivel nagyon szemét voltam. S aki egyáltalán nem érdemelte meg. Talán a benne levő békés alázat is irritált valamelyest: nem volt benne semmi izgalmas. Holott egy porcikám sem kívánta az izgalmat... Inkább ne kérdezz semmit, soha nem mondtam, hogy bármit is teljes valójában értek!

A Másodikkal együtt él a Grafikus. A kapcsolatuk kezdetben tréfás, majd meghitté válik. A Grafikus azon kapja magát, hogy kezd valóban férjként viselkedni a játékházasságban. Gondoskodni akar a Másodikról. Játsszák az életet, s miközben mindketten végtelenül ragaszkodnak a másikhoz, valami még sincsen a helyén. Pedig olyan kis szép és kedves a kapcsolatuk. Csak szenvedélytelen. A Grafikus nem szerelmes a Másodikba, mindössze megtanulja becsülni őt, és a megbecsülés egyfajta testvéri szeretetet szül benne. Persze, ha már kéznél van a nő, annak van teste, s ha van teste... 

Nagyon sokat gondolkodtam már a párválasztáson, meg a változó korokon. Persze semmi különösebben értelmesre nem jutottam. 

Egyszer egy baráti köri, házasságról, párválasztásról szóló levelező fórumban vetette fel Póthugom (aki nem vérszerinti, csak úgy választottuk egymást tesónak), hogy régebben mennyivel tartósabbak voltak a házasságok, pedig sokszor nem is a felek választották egymást, hanem a családok döntöttek. Akkor gondolkodtam el először ezen. Mert valóban tartósabbak voltak régebben, ez tény. Más kérdés, hogy miért voltak azok. Valóban azért, mert kitartósabbak hűségesebbek voltak egymáshoz az emberek, vagy azért, mert nem volt lehetőségük másra?

Egyértelmű, hogy a második válasz a helyes. Nem volt lehetőségük másra. A válás története ezt egyértelművé teszi.

Ebből azonnal adódik a második kérdés: ma, amikor az emberek szabadon, a szívük szerint választhatnak társat, édeni-e a helyzet? Tudjuk, hogy fittyfenét, voltaképpen semmi sem változott. S bár a válás mindenképpen borzasztó dolog, csak az lenne borzasztóbb, ha két embernek, aki képtelen együtt élni, mégis egyszer s mindörökre összeláncolva kellene töltenie a hátralévő időt.

Akkoriban váltam el, amikor Póthugi a kérdést feltette. Ha nem búcsúztunk volna el az exemtől, mára már gyűlölnénk egymást. Vélhetőn eljutunk a tettlegességig. Így, bár nem tartjuk a kapcsolatot, de békében intettünk búcsút.

De a szabad választás sem hozta el össztársadalmi szinten a boldogságot. Semmi se jó nekünk...

VICC

Barátok esküvőn.
– Szerinted boldog lesz Pista ezzel a nővel?
– Hááát... Majd elválik!

A helyzet azonban az, hogy a férfiak nem túl komplikáltak. Tudod, hogy van ez... Ahogyan a mondás is tartja, a férfit a hasánál lehet megfogni, meg ami az alatt van. Főzni tudok. 

Nem találkoztam még férfitárssal, aki félrelépett volna, ha otthon megkapta a köteles részt. Ugyan! Egy szóval sem mondom, hogy pusztán a testiség elég nekünk. Annál sokkal több kell, nyilván. Hiszen dugni bárkivel lehet. Szeretkezni már kevesebbekkel. De a kettőt egyszerre, na az aztán a fehér holló, barátom! Pedig... S nem, ez még mindig nem elég. Ennyire azért nem vagyunk egyszerűek. De ahogy a megboldogult Szigeti Jenő mondta:

A szex kevés a házassághoz, de elég a váláshoz. 

Tizenhét év házasság után talált rám SzFT a neten, egy párkereső oldalon, ahol semmiféle aktivitást nem mutattam; pusztán egy barátpár unszolására regisztráltam magamat. Aztán nem is foglalkoztam vele. Egy apró kis semmiség miatt nyitottam rá SzFT levelére: küldött egy virtuális puszit és ez akkora baromság volt, hogy meg kellett néznem, mi a xar az a virtuális puszi. (A vicc az, hogy ő sem tudta.)

Az első találkozáson, első lépésben felmentünk a közelben levő munkahelyére egy teát meginni. Kavargattuk a teát, szemben ültünk egymással egy asztal két oldalán, ő az ablakkal szemközt. Rásütött a nap. Levette a döglégy színű napszemüvegét. Olyan elképesztő zöld szeme van, hogy levegő után kapkodtam, egészen belefeledkeztem. A zöld szem számomra a kedves macskaságot és az intelligenciát jelentette. Soha nem volt zöld szemű barátnőm, nőm, szeretőm, semmim sem. Csak vágytam rá.

Ő zavarba jött ahogy bámultam rá, és zavarában felnevetett. Akkor tűnt fel a gyönyörű gribdlije. Erre mindig érzékeny voltam. A gribedlis nők kedvesek. Punktum. Még inkább rátapadtam a látványra. 
– Igen? 
– Gyönyörű szemed van! És a gribedlid... Ahogy van, nagyon tetszik az arcod! 
Tetszett, hogy zavarba tud jönni. Mert egyébként olyan volt, hogy simán zavarba hozott. 

Aznap nyolc órát beszélgettünk. Egy hét múlva, a következő találkozás alkalmával tizenkettőt. Csak beszélgettünk. Később megtapasztaltuk, hogy minden más is tökéletesen stimmel. Mondom MINDEN más is!

A pakliban ott van ezerrel, ami aztán meg is történik. Egy kényszerű, hosszú távollét alatt a Grafikus megismerkedik egy lánnyal. Azt hiszi, hogy szerelmes, miközben csak végre egy igazi női test van a keze ügyében, és egy igazán  pompás példányt gusztálhat a szemével. Arról nem beszélve, hogy bár a lány nem olyan intelligens mint a Második, de tele van életkedvvel, energiával. A Második akkor éppen egy kétséges betegség végett fent van a hegyekben gyógyulni. S különben is, egyre szemlélődőbb, egyre több időt tölt a templomban. A Harmadik tehát kiveti a hálóját. 

Nos, igen, az életkedv... Nem is tudom hogyan mondjak, mit. Amikor SzFT-vel megismerkedtem, tavasz lett az életemben, pedig nyárelő volt. A jókedve, a humora, a benne levő harmónia, a pozitív hozzáállása a dolgokhoz valami olyan elképesztő megkönnyebbülést hozott számomra, hogy nem találok rá szavakat. SzFT nem isten, neki is van rossz kedve (ritkán), van, hogy fáradt, veszekedtünk már üvöltve egymással, tud badarságot mondani, képviselni, újabban, pár éve már játszmákra is képes, akár a rovásomra is. Ám elmondom neked: egy ilyen mentalitású nő, minden férfinek áldást jelent. 

A Grafikus tehát nem csupán tüzet olt, nem egészségügyi szexet végez, hanem menekül. Amit egyébként logisztikailag roppant visszataszítón old meg, de testi-lelki szempontból tökéletesen érthető. Az más kérdés, hogy a Harmadikkal meg úgy jár, hogy átesik a ló másik oldalára. Hát vele van élet! Néha bár ne lenne! Mert az az élet meg nem harmonikus. Agresszív, következetlen, türelmetlen, logikátlan. De mert a nő gyönyörű, gátlástalan, mindenféle tekintetben csábító, magamutogató (hej, ez mennyire fontos, nekünk, férfiaknak!), ez nagyon sokáig elkábítja a Grafikust. 

A Harmadikból való végső kiábrándulás irodalmi megoldása számomra hiteltelen. Bár amennyi idióta, beteg, ostoba kapcsolatot láttam már magam körül, sőt, amiben magam is benne voltam, voltaképpen nem is lehetetlen, hogy valakinek ez a megoldás jusson.  

Képzés kaotikából

Hogy meg legyen a keret visszatérek a kezdő gondolathoz. Vaszary roppant olvasmányosan, szórakoztatón ír. A baj csak az, hogy olyan érzésem van, nem tudja eldönteni, mit is akar írni. Elfogadom, hogy az életünk nem egyértelműen tragédia vagy vígjáték, hanem vegyes vágott. Tragikomédia.

Ám a vegyes vágott az irodalomban csak nagyon-nagyon fest meggyőzőn, valahogy jobban mutatnak a viszonylag éles kontúrok. Vaszary ráadásul a könnyed komédiából megy a tragédia felé, de nem torpantja meg a giccs sem. S ez szájhúzóssá válik.

vaszary_o_3.jpg

Valahogy szerencsésebb lett volna, ha képes a választott műfajnál lehorgonyozni. Így egy kicsit úgy éreztem magamat, akár egy amerikai film nézése közben: a nagyon sűrű hangulatváltások között mindig igen határozott utasításokat kaptam, hogyan kell éreznem magamat. De én azt szeretem, ha ezt nem megmondják, hanem kihozzák belőlem.

Valahogy olyan az egész könyv, akár a címe. A borítóra nézve az ember gyereke azt gondolná, az Ő valamelyik nő a háromból. Leginkább talán a Második, a törékeny, kezdetben játékos, később merengő, imádkozó galamb. Azonban nagy Ő-vel csak azt szoktuk megnevezni, aki a másik felünk, aki nélkül nem élet az élet, s nem csupán csak tudunk vele élni. (Tudod, Szigeti Jenő.)

Ezt az értelmezést erősíti maga a borító is, amelyen a cím és a szerző neve alatt egy nő látható.

Azonban Vaszary csavar még egyet a dolgon, s innentől teljesen értelmezhetetlenné válik a cím. Nagy Ő-nek egyetlen személyt neveznek a regényben: a Grafikus és a Második epizód szerepet nyert gyermekét. Ha szóba kerül, nagy Ő-vel találkozunk vele. Azonban még szimbolikusan sincsen annyira jelentős szerepe a történetben, hogy címmé legyen.

Szóval ilyen ez a könyv.

6/10

2021 szeptember közepe, indián nyár, újra pólóban lehet járni. Mostanában Nektar-t, Shadow Galery-t és Universal Hippies-t hallgatok.

Futaki Attila – Tallai Gábor: 10 – A Puskás

Futball-képregény a legismertebb magyarról

10_a_puskas.jpg

Valahol, valamikor írtam már, talán A verhetetlen tizenegy képregény-változatának értékelésben, mi több, egy réges-régi családi videóval igazoltam is: abszolút balfék vagyok a focihoz. De zsigerből. Soha nem is érdekelt, játszani sem tudtam. Felettem, mellettem úgy múlik el egy foci-vébé, hogy azt sem tudom, kik játszanak, kik ellen. Ha most mondanom kellene egy mai neves magyar focistát, simán a sarokba szoríthatnál a felszólítással. 

Tán azt is leírtam, hogy Pipi barátom viszont megszállott volt. Sokkal ügyesebb volt mint én, zongorázhatatlan a különbségünk, de egyáltalán nem volt ő sem klasszis. Ennek ellenére több évtizedig nagyjából egyben tartott egy kispályás bajnokságokra szakosodott csapatot. Soha nem nyertek kupát. Pipi és a csapata csupán egy fairplay-díjat birtokosai lettek több évtized után. Nagyon büszke volt rá. Tényleg. És örült, hogy ott voltam, amikor kapta. Kapták. Kapta. De röhögve mondta:
– Ba'meg, Moki, ezért már megérte húsz évig szarakodni, nem?
Aki a kicsit nem becsüli...

Az Aranycsapatról, ha jól emlékszem, Pipi mesélt nekem először. Az viszont bizonyos, hogy egy gombfoci-csapata volt a csapat tagjainak a fotójával és a neveivel. 

Puskás Öcsiről is az ő polcán láttam első ízben könyvet. A Hámori Tibor-félét. Bele is lapoztam, de nem olvastam el. Viszont Pipi Honvédos volt. Mint Öcsi. Tudod, a Puskás. 

Úgy mondják, Puskás Öcsi a mai napig a leghíresebb magyar. Többen ismerik a nevét, többen tudják ki volt, mint bármelyik magyar politikusét, királyét, fejedelemét, feltalálóét, tudósét. Pedig nem szűkölködünk. De valószínűleg a legtöbben nem tudják, hogy a golyóstollat, a szódavizet, a hologramot, a dinamót, a C-vitamint, a számítógépet, a színes tévét és még mennyi mindent  a magyaroknak köszönhet a világ. De Puskás Öcsiről tudják ki volt. 

Ezt a képregényt megint a FSZEK-nek (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) köszönhetem. Nem is tudtam róla, abszolút meglepetés volt, amikor megleltem a képregényes polcon. Amikor belelapoztam, nem győzött meg igazán: valahogy túl soknak találtam az üres tereket. (Előre szólok, rossz volt az első blikk.)

Aztán hazajöttem, és mutogattam Szerelmetesfeleségtársamnak, miket hoztam magammal. Ezt a kezébe is nyomtam. A könyv semmilyen szinten nem fogta meg, ellenben Puskás-délutánt tartottunk, aminek SzFT volt a motorja, az ötletgazdája és a kivitelezője. Én meg közben jól elolvastam, megnézegettem a könyvet. 

A szerzőkről

Tallai Gábor írta a forgatókönyvet. Tallai Gábor magyar-töri szakon végzett, újságírást tanult, jelent meg novelláskötete. 2017-ben jelent meg a szintén Futaki Attilával készült Budapest angyala című képregényük. Jelenleg a Terror Háza Múzeum programigazgatója. Ebből fakadón érthető, hogy az Utószót író Schmidt Mária hogyan kerül a képbe. 

Csak mellékesen jegyzem meg a fanyalgók számára: a nyaralásunk alatt olvastam a Mandinerben egy interjút vele. Kertész Imréről szólt. S a számomra meglepő fordulat az volt, hogy Schmidt Mária a Kertész Intézet alapítója igen korrekten, pozitívan nyilatkozott az íróról, és védelmébe vette őt mind a jobbról, mind a balról érkező támadások ellen. 

Futaki Attila a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanult, de a firenzei nemzetközi képregényiskolában is. Több francia és amerikai kiadó munkatársa. Dolgozott a Disney-nek, illusztrál a New York Times-ba. Vagyis nemzetközileg ismert. Magyarul ez a harmadik albuma. Az első a Spirál volt, a második a Budapest angyala.

Azt, hogy ők a szerzői a 10 – Puskásnak igazából csak itthon tudatosult. Lehet, a FSZEK-ben, ha látom, sem ugrik be, hogy a Budapest angyalát is ők készítették. Ígéretes darab volt. A történet annyira nem, azzal voltak komoly fenntartások, de maga az ötlet illetve a kivitelezés remeknek tűnt a számomra. Az a történet 1956-ról szólt. 

10_a_puskas_10.jpg

A rajzolt Puskás-történet

Igazából nem szeretem az életrajzokat. főleg azokat nem, amelyek tény- és dokumentumszerűek. Azért nem jobbára kényszerűen felszínesek, nagyvonalúak. S így érdektelenek, mert a bemutatott figura papírmasé lesz, a saját hírességének a kliséibe szorulva. S többnyire ezek a klisék viszik el a könyvet vagy a filmet. Mert mi, olvasók, nézők azt hisszük, hogy beavatottak vagyunk, mert Stephen Hawkings-ról már az első pillanatban tudjuk, hogyan végzi: a legnagyobb és legcsúnyább fizikussá válik a világon. Az elsőt a saját jogán, a másodikat a sajnálatos és utálatos betegségének köszönhetőn. Ha Puskás, akkor az ötvenes évek, a pimaszság, a zsenialitás, a 6:3 és a Real Madrid. S mert minden lényegeset tudunk, úgy gondoljuk, amennyire kell, ismerjük Puskást az embert. Vagy bárkit és mindenkit. 

S most akkor miből állhat egy életrajz-képregény (képregény-életrajz)? 

10_a_puskas_05.jpgKépekből. Életből. Ismert és ismeretlen történetekből. Amiben, ha jól szerkesztik a képek összefüggéseit, akár ki is kerekedhet a végére egy élet és egy azt meghatározó kor. 

Tallai Gábor ezúttal jó forgatókönyvet írt. A képregény százhatvanhét oldal. Van hiányérzet a vége után, mert kurtán-furcsán, igen elnagyoltan ér véget, azzal, hogy Öcsi elhagyta az országot és a Real Madrid focistája lett. Miközben az élete nagyon nem itt ért véget. És a képregény témája nem az Aranycsapat, hanem Puskás Öcsi. Tehát ezt a lecsapom a kígyó farkát-befejezést nagyon nem értettem. 

De el kell ismernem, hogy ami előtte van, az remekül szerkesztett, pompásan összefogott és kiegyensúlyozott történetté áll össze. Nagyon leköt, olvastatja, nézegetteti magát. és nagyon profin mutatja be mind Puskást, mind a kort, amelyben tevékenykedett. Mert mindkettő lényeges. 

Puskás az ötvenes évek Magyarországán vált a világ legismertebb magyarjává és egyik legelismertebb futballistájává. Az ötvenes évek Magyarországa a gyalázatos kommunizmus legsötétebb korszaka volt, a Rákosi-éra. Az erőszak, a vér és a halál időszaka. 

10–Puskás jó érzékkel találja meg az egyensúlyt, hogy se Puskás ne legyen elhanyagolva, se a korszak hatása az életére, a csapat sorsa ne sikkadjon el. 

A Puskás-képregény mint rajz

Elsősorban és mindenek előtt lenyűgöző. A városrészletek, utcaképek valami csudálatosak. Figyeld csak!

Ugyan minden képen van valami, hm, minek is nevezzem, valami sterilitás, túl sok tiszta üres tér. Ez volt, ami a könyvtárban a belelapozásnál feltűnt. Ám az összhatást ez mégsem rontja, mert vannak olyan részletek, amelyek betöltik és kiemelik a rajzok és a színezés üzenetet. Ha megnézed a második képen az ablakokon át kiszűrődő lámpák fényfoltjait, megérted, mire gondolok. 

Az alakok megformázásánál kicsit meghökkentem. Erre nem csupán egyetlen okom volt. 

1. A HASONLÓSÁG KÉRDÉSE
Mármint hogy a rajz hasonít-e az eredeti személyre. Nos, sajnos nem egyértelmű a végeredmény. Nem azt mondom, hogy nincsen hasonlóság, hanem azt, hogy nem egyértelmű. 
10_a_puskas_14.jpg
Ha a falon levő Rákosi-festményt megnézed, nem arról van szó, hogy az alkotónak ne menne az élethűség. Hanem nem tudom, miről. Egyébként ezen a rajzon a „valóságos” Rákosi hasonultabb arcát és alakját láthatod. Volt olyan kocka, ha nem tudom, ki van a képen, nem tudom, ki van a képen. 

Még nagyobb baj Puskás figurája. Többnyire ő sem hasonlít önmagára. Pedig már a jellegzetesen hátra fésült hajával elég könnyű lett volna a hasonlóságot elérni.

2. A HASONLÓSÁG KÖVETKEZETLENSÉGE
Azonban a nem hasonlítás sem ugyanolyan. Mert van, ahol csak nyomokban tartalmaz a rajz és a valóság hasonlatosságot. Van, ahol egyértelmű. Van, ahol semekkora. Arról nincsen ugyan szó, hogy Puskásnak annyi arca van, ahány képkockán megjelenik, de az egyes ábrázolások következetessége eléggé következetlen. Vagy következetes a következetlensége. 

3. A KORCSMÁROS-FÍLING
Mert az van, dögivel. Korcsmáros Pál rajzait, stílusát elsősorban a Rejtő-adaptációk tették népszerűvé és keresetté. Bár számtalan egyéb történetet is megrajzolt. Az ő rajzaival való hasonlóságnak nem lehet a véletlen az oka. Vélhetőn az alkotók egyéb kapcsolódási pontot is szerettek volna kialakítani az olvasókban. Nem bíztak abban, hogy Puskás és az Aranycsapat elég lesz. 

Meg kell hagyni, Korcsmáros rajzainak jó dublőr-készítője Futaki Attila. A rajzhasonlóság egyébként nem zavart. Mindössze értetlen voltam. Vagyok. A szükségességének a feleslegessége miatt. Arról nem beszélve, hogy az emberi alakok korcsmárossága nem következetes. 

Ezzel együtt még ez sem vette el a kedvemet, továbbra is jónak tartom az alkotást. 

A Puskás-képregény, mint életrajz

Színes. Nem csupán azért, mert színek vannak benne. Hozza azt a figurát, azt az alakot, amelyet az egyszeri póóógár megismerhetett a maga eseménytelen élete során. S talán éppen a napi politikához való viszonya a legérdekesebb, legárnyaltabb. 

Szerencsés volt, hogy nem kissrác korától fogtak az életrajzba, és nem tekintették kötelességnek, hogy a haláláig kövessék az életútját. (Ahogy mondtam, ahol abbahagyták, nekem az hiányérzetet okozott.)  Legalább a még hosszú évekig tartó edzősködésének a tényét megemlíthették volna. Meg azokat a sikereit is, amit ezzel a munkával ért el. 

Vagyis messze nem hibátlan a képregény, de messze nem érdektelen és unalmas. Ellenben ha nem is forradalmi a stílusa, szemgyönyörködtetők a rajzok, jók a perspektívái, ha nem is ennyire jók az alakábrázolásai. A forgatókönyv viszont arányos, érdekes és izgalmas, már amennyi izgalmat magában rejthet egy ennyire ismert életút. 

Azt kérdezed, mi az a 10-es szám a címben? Puskás tízparancsolata, ami vezette az életét. Nem ő alkotta a pontokat, iránymutatóul, örökül kapta. Azt nem tudom, hogy a tíz pont milyen kapcsolatban volt a mezének az állandó számával, ami szintén 10-es volt. 

1. Ha tízből tízszer eltalálod a kapufát, bármikor berúgod.

2. Aki fáradt, nem tud gondolkodni, aki nem tud gondolkodni, veszít.

3. Az okos csapatmozgás szétzilálja az ellenfelet.

4. A tökéletes csel szemfényvesztés: sem a labda, sem a játékos nem ott van, ahol várnád.

5. Ha győzni akarsz, őrizd meg a hidegvéred és játssz nyugodtan!

6. Néha veszíteni kell, hogy nyerhess!

7. Tornákon győzz kicsit, hogy győzhess nagyot!

8. A csúcsra akkor juthatsz csak fel újra, ha előtte padlót fogtál. De rendesen.

9. Ha veszítesz, tanulhatsz. Aki a vereségből tanul, győzni fog.

10. Ne önmagadat ünnepeld a gól után, hanem a csapatot! Azt, hogy boldoggá tetted a szurkolókat!

 

KKETTK Közalapítvány, Budapest, 2021, 172 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156200204

8/10

A tanítás első napja* , véget ért a nyár. Olyan rövid volt! S van, ami nem változik, országosan sem, lokálisan sem. Meg van, ami igen. Kívülem és bennem. 

* A posztolások ideje nem mindig egyezik meg a megírás időpontjával

Gabriele Kuby: Globális szexuális forradalom (A szabadság elpusztítása a szabadság nevében)

A be nem ismert monomániám újabb alanya: tényekkel, adatokkal, kronológikusan összegereblyézve

kuby_globalis_szexualis_forradalom.jpg

Van abban valami ironikus, hogy aznap kezdem ezt a bejegyzést írni, amikor is a Facebook újólag letiltotta a blogom linkjének a megosztását az ő felületükön. Az meg végképpen hab a tortán, hogy a tiltást kiváltó bejegyzés a Dylan Dog 8. füzetéről írt értékelésem volt, amelynek a második története, a Boszorkányüldözés arról szól, mennyire fasiszta, náci dolog a cenzúra, könyvégetése, s mennyire gyilkosak a konzervatív értékek, a szólásszabadság megvonása... Ahogy mondani szokták: kommentár nélkül...

S erre itt van a nem is létező monomániám újabb alanya. 

– Morzsám, ez hányadik ilyen könyv, amit olvasol? 
– Hát, várj csak, volt a Murray, volt a Szőnyi, a harmadik. 
– Meg tegnap hazahoztad A gender-elmélet kritikáját...
– Ja, igen, az új Szilvay. De azt még nem olvastam. Vagyis ez a harmadik. 
– Ennyire érdekel a téma? 
– Nem. Ennyire nem érdekel. 
– Akkor? 
– Nem tudom... Eddig nem foglalkoztam vele. Most szerteágazok. 
– Mind ugyanaz, nem? Elmondják, mekkora hülyeség ez az egész...
– Dehogy! Illetve igen, elmondják, de nem ugyanúgy... Murray összefoglal. Szőnyi egyes esetekből indulva cáfol, Kuby meg a szervezetekre, a térnyerésre összpontosít. 
– Aham... – szemmel láthatón nem győztem meg. – Ennyi mindent akkor sem olvasnék el ugyanarról a témáról. Pláne erről. 
– S akkor a Szilvay még öccá oldal...!
– Mi van? 
– De az meg, állítólag filozófiai, antropológiai oldalról...
– Na, jól van, Morzsám, akkor olvass! 

Gabriele Kuby

német író, szociológus és hívő, gyakorló katolikus. Keresztény és konzervatív. Problémás személy, ami abból is látszik, ha rákeresek a nevére, akkor a Gugli a keresési találatok alatt jelzi, hogy: Előfordulhat, hogy egyes találatokat az európai uniós adatvédelmi törvény értelmében eltávolítottunk.” Ami szöveg nincs ott minden keresés alatt. 

kuby_globalis_szexualis_forradalom_gk.jpg

Ez a könyve eredetileg 2012-ben jelent meg. Nálunk egy évvel később. Eddig összesen tizenhat országban. Mi, illetve a Kairosz Kiadó a leggyorsabbak között voltunk. Viszont a mából nézve a könyv két év híján tíz éves. Nyolc év alatt a moly.hu-n egy ember vallotta a kedvencének, és egy másik olvasó feltett három idézetet a könyvből. Vagyis érzékelhetőn ketten olvasták.

A téma, a könyv vagy ennyire érdektelen, vagy ennyire problémás. Vagy ennyire kényes. Igazából nem tudom eldönteni. A könyv tartalma, stílusa miatt sem. 

Foglalkoztasson-e, ami érdekel avagy Magyarország vs. Nyugat-Európa

Egyébként ennyire valóban nem foglalkoztat a kérdés. Csak valahogy így jöttek most össze a dolgok.

Meg az a nagy büdös helyzet, hogy hazánkban ennyire nem is kell, hogy foglalkoztasson. Emiatt nagyon sokan nem is veszik komolyan, nem tartják reális veszélynek. 

A Fidesz rettentő plakátjaival – hm, mit is mondjak, hogyan is fogalmazzak, sem a manipulatív sem a dogmatikus, sem didaktikus jelző nem fedi le igazán,milyenek is ezek az „alkotások” – is az a baj v(Illetve nem csak ez, de ez is.), hogy amiről beszél, Magyarországon még alig érzékelhető, így az átlagember számára nehezen komolyan vehető.  

kuby_globalis_szexualis_forradalom_02.jpg

Ha erre az lenne a random válaszom, hogy 2017-ben Kanadában már elzárással büntettek egy apát, mert a lányát a lányának merte nevezni, és azt mondta, semmi deformitás nincsen benne, ne akarja őt (she) senki átnevelni, akkor az innen Magyarországról, Kaszásdűlőről (hogy Mucsaröcsögéről ne is beszéljek) hihetetlen. Még. 

Mondjuk a hetvenes-nyolcvanas években melyik szülő hitte volna el, hogy harminc-negyven év múlva bajba kerülhet, ha ad egy atyait a pofátlan, szemtelen, ilyen-olyan csemetéjének? Gondolták volna az akkori nevelőszülők, ha csak a gyanúja is felmerül velük szemben akár a fizikai- akár a verbális erőszaknak, egy napon majd azonnal, figyelmeztetés nélkül elvehetik tőlük a gyereket? Vagy hogy egy gyerek, ha benyögi, hogy abúzálva lett, egy mondattal tönkreteheti a nevelőszülőket és elvitetheti a többi ott levő gyereket is?

A kicsit alábbi  internetes beszélgetés hozzászólása elmondja, hogy igen, van realitása, már Magyarországon is lehet félteni őket a gyermekeinket. Már akinek félelmetes az ilyesfajta nézetek, őrültségek térnyerése és csimotáinknak a gondolkodásába kényszerítése. Mindenki más örülhet a tolerancia, a humánum és a sokszínűség elementáris térnyerésének

Olyan ez, mint a migráns-kérdés: mivel itt nincsen jelen olyan mértékben, a többségnek egyáltalán nem érzékelhető a mindennapi életben, ezért bármi, ami erről szól, politika és felfújt marhaság. Miközben Európa kerítést épít, a magyar kerítést a magyarok is cikizik és kiröhögik. A görögöket meg dicsérik érte. Amikor a Keleti pályaudvar környéke tele volt, még akkor is csak az érzékelte a problémát, aki arra járt. 

Szeretetre méltó, vidám és nagy szívű munkatársammal, Krisztivel együtt utaztunk Röszke környékén. Sorra húztak el mellettünk a katonai járművek.
– Aki nem itt lakik, nem tudja, mire számíthat még. A nagyszüleim Röszkén laknak. Van egy nagy barackosuk. Abból élnek. Idén nem lesz bevételük. De lehet, hogy többet sem. A migránsok lezabálták majdnem az egész termést, fák tömkelegét törték ki, összeszemetelték, összeszarták az egész barackost. Még ha eltűnnek sem biztos, hogy jövő évre rendbe lehet hozni annyira, hogy pénzt is hozzon. Nem tudom, mi lesz a nagyiékkal. Segítünk nekik, de ennyivel nem tudunk...

Nem tudom, mi lett a nagyiékkal. Az olyan mértékű népvándorlás nem sokkal ezután megszűnt arrafelé, igen komoly katonai erők segítségével, és a kerítés is megépült. Azóta a migráns-kérdés csak a kormány riogatása a legtöbb magyar számára, mert a nyugati helyzettel nem sokan foglalkoznak, messze van az, nem is igaz, csak a Zorbán gyűlöletkeltése az. 

Egyfelől mert a személyes ismeretségi körömben két emberről tudom, hogy homoszexuális. Egyéb, ilyen-olyan LMBTQ-ságokról nem tudok. S úgy élethosszamat nézve is nagyjából egy kézen számolhatók azon alkalmak, amikor nem normál, heteroszexuális emberrel beszéltem. 

Nem azért, mintha kerültem volna őket, az egyik homo- illetve később kiderült, biszexuálissal kimondottan szociológiai kíváncsiságból elegyedtem szóba a budakalászi bányatavak partján, a nudis részen, ahová az akkor aktuális szerelmemet vártam (hiába). Időtöltésből, kezdetben mit sem sejtve kezdtem beszélgetni. Amikor az alábbi történt, már tudtam, hogy ők négyen, a beszélgető partnerem és barátai két házaspár, akik mindenki mindenkivel. Ekkor jött ki belőlem a kíváncsi szociológus.

Elmentünk úszni is a beszélgetőpartneremmel. Közben az akkor aktuális slágerfilmről, a „Házibuliról” beszélgettünk.
– S hogy tetszik neked Sophie Marceau? – kérdezte tőlem. 
– Szép kis csaj – válaszoltam neki két melltempó között –, olyan egzotikus arca van.
– Mint neked! – vágta rá biszexuális úszópartnerem. 
Mivel nincs és nem is volt soha egzotikus arcom, de a szociológiai kíváncsiság még mindig ott volt bennem, biztos, ami ziher, észrevétlenül két tempóval távolabb úsztam tőle. Csak verbálisan voltam kíváncsi. S még úgy sem a gyakorlatra, mindössze a miértekre. De amikor kiderült, hogy viszonylag közel lakunk egymáshoz Ferencvárosban, és felajánlották, hogy nagyon szívesen hazavisznek, elfogódottan, némi zavarban, ódzkodva utasítottam el a lehetőséget. 

Mivel a gender, úgy gondoljuk, nincsen jelen a mindennapokban, ez is, mint a migráncs-dolog, mindössze a kormány gyűlöletpolitikájának a következménye. 

Ahogy egy beszélgetésben érvelt valaki számomra. 

kuby_globalis_szexualis_forradalom_kuby.jpg

A maga szempontjából, a mindennapi gyakorlatot és tapasztalatot tekintve minden bizonnyal úgy van, ahogyan mondja. De egy másik tapasztalat egészen másról beszél. Olyan, mintha az előzőre reagálna. De nem így volt. Csupán valami nagyon hasonlóra.

kuby_globalis_szexualis_forradalom_fb.JPG

Ugyanez a hozzászóló  következő gondolatában kifejtette, hogy a nyugati nézeteknek kell némi idő, amíg ide beszivárognak, és ugyanolyan teret nyernek, mint odakint. De azért ne feledjük, némi vita, elindulás, felhorkanás, megtorpanás már nálunk is volt egy gender-tanszék indítása kapcsán. Józan paraszti ésszel, ugye azt kérdeznénk, hát az meg mi a ráknak vajon? Egyelőre úgy lett, hogy lett, de aztán nem lett. 

Mi ez a könyv avagy milyen ez a könyv?

Az van, hogy Gabriele Kuby azt szedi össze, hogy a csudába öntötte el a világot, illetve Európát úgy húsz év alatt az emberjogi álarc, maszk mögé bújtatott őrület.

Mik voltak a folyamat részei, milyen lépések történtek milyen szervezetek által, hogy mára gyakorlatilag bárki és akárki sakkban tartható, aki nem vallja, hogy 

Négy láb jó, két láb rossz!

Kuby a francia forradalomtól indul, megvizsgálja a kezdeti feminista mozgalmat, az ENSZ szerepét a szexuális forradalom globálissá tételében, hogyan feküdt le előtte az Európai Unió, hogyan került be mára már az óvodákba is, miképpen tesz erőszakot a nyelven, a gondolkodáson, s hogyan lehetetleníti el a tudományos kutatást, a párbeszédet. Megtudjuk, hogy a tolerancia és az egyenjogúság igé jenagyon könnyedén hirdethető intoleránsan és diszkriminatív, rasszista módszerekkel. (Gondolj csak a Black Lives Matter akciókra, jelszavakra.) Vethetünk egy pillantást arra is, hogy milyen következményei vannak (voltak tíz éve), ha valaki hangot ad az egyet nem értésének. Aztán vetünk egy pillantást a végső célokra: a totális diktatúrára a szabadság nevében. 

Gabriele Kuby elsősorban keresztény, s mint ilyen, konzervatív. Nem is akar elfogulatlan lenni. Miért is akarna? Senki sem elfogulatlan. Aki azt mondja, hogy de, ő az, az vagy téved vagy hazudik. 

Például tudom, hogy elfogult vagyok Szerelmetesfeleségtársammal mindenféle szempontból. De közben azt is tudom, hogy teljesen reálisan látom őt. Így tudom, hogy okos, szép és kedves. Türelmes és rugalmas. ...nem folytatom. És azt is tudom, bár ő tagadja, hogy boszorkány és bűvölet alatt állok. Az nem lehet, hogy egy férfi tizensok évig ennyire szerelmes legyen egy nőbe, és amikor megnéz egy másikat valahol, mindig rájön, hogy ugyanaz a típus mint, aki otthon várja. De komolyan! 

Kuby a meggyőződését és a hitét írja le ebben a könyvben. Azt a meggyőződését, hogy a gender mainstreaming tönkreteszi Európát, és azt a hitét, hogy zsidó-keresztény erkölcs a földrészünk megtartó ereje, és ezt a megtartó erőt a szemünk láttára herélik ki és csonkolják minden végtagját. Erre még visszatérek. 

A könyv jobbára a tényekről szól. Van benne kereszténység is, de csak csekély terjedelemben. A fókusz a '68-ban kitört szexuális forradalom elburjánzásáról, eltorzulásáról és a józan ész elhagyásáról szól. Fókuszában elsősorban Európa, azon belül is Németország áll, de néha vet egy-egy pillantást Amerikára is. 

A német-orientáció evidens és tanulságos, de mert ilyen mélységében nyilván kevesen ismerik az ottani eseményeket, szervezeteket, politikai játszmákat, a háttérismeretek hiánya miatt szerintem néha kicsit sok van belőlük. 

Mire gondolok? Például a gender-ismereteket az iskolákba kényszerítő, ilyen-olyan szervezetek több oldalnyi névsorát olvasatlanul átlapoztam. Ahogyan a legambiciózusabb gendert-nyomatók bemutatását is. Valamint simán eltévedünk a számtalan, komplikált nevű civil szervezet (NGO) között, amiknek a nevét egy földi halandó két perc alatt felejti e.

Miközben értettem a szerző szándékát a hazájára vonatkozón, magyar olvasóként ezek az oldalak számomra teljesen feleslegesek voltak. Annyi információ-tartalmat akadt, hogy Németországban sem csupán egy-két kósza fecske próbálkozik liberálfasiszta diktatúra építgetésével. 

Kuby tényei avagy az állam (a sajátom) a padlón

Kuby tehát a tényekkel foglalkozik. Nem színez, nem sztorizik, nem emel ki egyes eseteket (kivéve egy fejezetet), hanem tényszerűen szikár, szinte lexikonszerű. Emiatt nem is könnyű olvasmány a könyve. Mi több, nem is túlságosan olvasmányos. Viszont ennek ellenére érdekes

Nem vékony a könyv. Gyakorlatilag végigveszi a gender-dolgokat, ahogy kell. S ahogyan azt az előző két, általam olvasott könyv, 

is megtette. Nem Kuby hibája, hanem hogy sorban olvasom mostanában ezeket a genderségeket, s evégett Kuby túl sokat nem tett hozzá az előzményekhez. (Amik kronologikusan egyébként utána jöttek.) De tett hozzá. 

De volt egy fejezete a könyvének, ahol a padlóra zuttyant az állam. Nagyon. Mert erről nem szólt eddig a fáma. Legalábbis nem ilyen nagyságrendben.

Az oktatás lenyúlásával foglalkozó részre gondolok. Erről eddig nagyon keveset hallottam, olvastam. Persze, itt van a „gyűlöletkeltő” Fidesz óriásplakátja, meg a „fasiszta” Dúró Dóra könyvdarálása, s ez a két jelenség beszél a gyermekek agyának lúgozásáról, de hazánkban annyira még nem nyúlta le az oktatást a gender mainstream. Ezért nem is veszik komolyan a Fidesz próbálkozását és Dúró Dóra visszafelé elsülő performanszát. 

Pedig, amit Kuby a németországi helyzetről mond, az félelmetes, felháborító és beteg. És tíz évvel ezelőtti. Szívem szerint ide másolnám az egész fejezetet, de nem fogom ezt tenni. Megpróbálom zanzásítani. 

Az oktatás teljes mértéken, brutálisan átszexualizált. A gyerekek és a fiatalok úton-útfélen már az óvodától felvilágosításban részesülnek. Az oviban kis kuckókat építettek ki, hogy szabadon megvizsgálhassák egymás testét. (Jó hír: az aktus szigorúan tilos!) Felvilágosító brossúrákat osztogatnak a szexualitás minden területéről, a pettingről, az orális és anális szexről, a nemi szervek felépítéséről, izgatásáról, kielégítéséről, a szexuális pozitúrákról, a különböző típus kapcsolatok (férfi-nő, nő-nő, férfi-férfi és mindez sokasával) lehetőségeiről. Az általános iskolában műpéniszen gyakorolják az óvszer helyes felhelyezését. Előadásokat kell hallgatniuk, ha akarják, ha nem a szexualitásról. Szerepjátékokban kell részt venniük: ha meleg lennél, egy homoszexuális bárban hogyan szólítanád le a neked tetsző fiút?

Félreértés ne legyen! Magam is a szexuális felvilágosítás híve vagyok. Nem minden gyereknek, nem mindig ugyanúgy. Nekem kettő és fél van. 

*

Az elsőszülött lányommal az első tiz éve alatt két ízben kellett mélységében elbeszélgetnem. Első ízben még óvodás volt. Onnan jöttünk hazafelé, amikor a tömött metró-mozgólépcsőn jó hangosan megkérdezte tőlem:
– Apa, mi az, hogy f@sz? 
Iparkodtam pókerarcot vágni. 
– Kicsim, elmondom majd, de nem itt és nem most. 
– De apa, azt kérdeztem, mi az, hogy f@sz! 
Nem értette, miért nem válaszolok azonnal. Elmondtam neki. Otthon. 

A második alkalommal úgy kilenc éves lehetett, amikor az egri Minaret tövében, tengernyi turista körében szintén fennhangon feltett egy másik kérdést:
– Apa, mit jelent az, hogy szopjál le? 
Nem csupán a turista-tömkeleg jelentett problémát, hanem az is, hogy tudtam, kicsit finnyás a gyerek. Amikor magunk mögött hagytuk az idegeneket, a szállásunk felé battyogva elmondtam neki a dolgot. A brutális részeket kihagyva. Gondoltam én. De ő közbekérdezett. Néha zavarbaejtőn: 
– És ezt ti is csináljátok anyával? 

Jót beszélgettünk, majd a végén megkérdezte: 
– Apa, nem baj, hogy én még nem akarom, hogy barátom legyen? 
– Kicsim, így kilencévesen még nem csúsztál le semmiről. Nem baj! 
A reakcióiból lejött, hogy nem háborítottam fel, nem rettentettem el, megértette, felfogta. 

*

A lízingelt csemetémmel tavaly beszélgettem el szex-ügyben. Idén tizennyolc éves. Ő már kicsit sem boomer, kütyükkel nőtt fel (meg is van a hatása), tehát nem volt tudatlan. Mégis, a kétórás beszélgetésünkben olyan figyelemmel volt jelen, ami roppant szokatlan tőle.
Ő is tett fel kérdéseket, nem is xarakodott velük.

– Figyelj, nekem nem okoz gondot válaszolni neked, de azért tudd, a válaszaim nyilván gyakorlatiak lesznek, Megkérdezem, valóban akarsz minden kérdésedre személyes választ, akarod ezeket tudni rólam, és akarsz-e ilyen dolgokat tudni az édesanyádról?
Volt, amire kért választ, volt, amire a helyzetben, újólagos figyelmeztetés miatt inkább mégsem.

Akkor is válaszoltam neki, csak máshogyan, általánosabban. 

Annyira jól sikerült a beszélgetésünk (ez nem túl sűrűn elmondható kettőnk kapcsolatában), hogy amikor a barátainknál jártunk egy ottalvós hétvégén, Lujza ezt mondta nekem: 
– Moha bácsi, elmondanád Laurának is, amit nekem elmondtál?
Laura a vendéglátó család csemetéje, egy évvel fiatalabb Lujzánál. 
– Hogyne, de kérjünk engedélyt a felmenőktől! – válaszoltam, majd az engedély birtokában vagy két órát beszélgettünk. Egyáltalán nem gátlásosan. 

Szóval nem vagyok a felvilágosítás ellen. Kicsit sem. De nem mindegy az életkor, a stílus és meggyőződésem, hogy marhára nem mindegy ki világosítja fel a csimotákat. S hogy mennyire csak a szex gyakorlatáról van-e szó.

*

Ahogy nyilván az életemet sem mindegy, hogyan élem. A gyerekeim anyjával tizenhét évig voltam együtt. A srácok utána velem maradtak. Örültem ennek. Nem csak azért, mert szeretem őket. Azért is, mert meg akartam nekik mutatni testközelből, hogy lehet másképpen is párkapcsolat, mint amit addig láttak. A válásom után egy évvel költöztünk össze Szerelmetesfeleségtársammal és a lányával. 

Egyszer a lányom ezt mondta nekem: 
– Apa, ha nekem valaha pasim lesz, olyan kapcsolatot akarok vele, amilyen a tiétek! 

Akkor úgy gondoltam, elértem a célomat. Bingó! A lányom és a párja tizenkét éve vannak együtt. Igaz, sajnos nem házasok. De tizenkét éve együtt vannak. Most készülődik négy hónap múlva megszületni az unokám általuk. 

A fiam egyedi jelenség. Igen sokáig nem foglalkozott a lányokkal. Barátnői sem voltak. Majd egyszer csak de. Én háromról tudok összesen. A harmadikkal ő is kilenc éve van együtt, ebből hat éve egy fedél alatt. 

A lányom idén harminc, a fiam huszonnyolc. 

De a lízingelt csemete sem váltogatja nyakra-főre a pasijait. S meglepő fordulattal nem is kapkodott el semmit. S egy éve ő is együtt van a párjával. Bár ők még nem élnek együtt. 

Nem divat mifelénk a promiszkuitás, kérem! Én ennek nagyon örülök. Azt sugallja a gyerekeink idáig való története, hogy valami átment nekik. 

Az oktatóanyagok pragmatikusak: a szexualitásra csupán mint örömszerzési forrásra tekintenek, amelyet használjon csak mindenki kedve és szája íze szerint. Szó nincsen a házasságról, hűségről, a gyermekről mint áldásról. Van szó viszont a sokszínűségről, a mára több mint száz nem elfogadásáról és a velük való szexuális kapcsolatokról.

A gyerek különben sem áldás, hanem akadály és önmegvalósítást gátló tényező, gazdasági visszatartó erő: ennek érdekében igen széleskörű a fogamzásgátlás oktatása is, illetve az abortusz lehetőségének vaskos ajánlása. 

S döntő többségben szó sincsen a szexualitás testi, lelki veszélyforrásairól. S egyáltalán meg sem említtetik a házasság és a család mint érték. 

De a döbbenet nem ér itt véget. Van ennek egy következő lépcsőfoka. Ezeknek az ismereteknek az oktatása államilag finanszírozott és kikényszerített. Ismétlem, az óvodától kezdve. A következő lépcsőfok, hogy ebből senkinek nincsen esélye kimaradni. A szülők sem tehetik meg, hogy ellenállnak a rendszernek, vagy kiemeljék belőle a csimotájukat, mert nagyon komoly pénzbüntetések, elzárások (!) várnak rájuk. Sőt azt kockáztatják, hogy a gyermeküket gyámhatósági eljárással elveszik tőlük (!!!). 

Vagyis egyértelmű: ez az egész gusztustalanság (és ez alatt nem a szexualitást értem, sejtheted, mert az a maga helyén a világ legjobb, legszebb dolga), nem a gyerekekről szól, hanem a hihetetlenül vérkomoly ideológiai agymosásról

Az állam leesését erősítette még a tudományos kutatás ellehetetlenítésének a konkrét példái, valamint a gender mainstream-mel szembeszegülő oktatók, újságírók, szervezetek ellehetetlenítése, egyre rendszeresebbé váló munkahelyvesztése. Ez utóbbi is konkrét példákkal. 

S mondom újra, a könyv tíz éve jelent meg a hazájában. 

Szép új világ. 

(A könyv részletes tartalomjegyzékét itt találod.)

Gabriele Kuby szlovákiai előadó-körútjáról (én simán az oldalfordítóval olvastam)

Kairosz, Budapest, 2013, 460 oldal · ISBN: 9789636626037

7/10

2021, elkezdődött az iskola. 

Dylan Dog 9. – Morgana – A halálon túl

Egy zombi-álomtörténet és egy Halál-alkus sorozatgyilkosos líra

dylan_dog_9_morgana.jpg

A Dylan Dog előző száma, a nyolcadik, azzal a Boszorkányüldözéses, konzervativizmus gyűlölttel, a tömbösített lefasiztázással eléggé kiakasztott, kedvemet szegte a sorozattal kapcsolatban.

De ha már kihoztam a könyvtárból ezt a kilencedik füzetet, úgy voltam vele, legyen, hátha ez igazi rémálmas történet lesz. Kedvetlenül ugyan, de belelapoztam. Nagy kedvet a borító sem csinált: tudod, a zombik, a vámpírok, a vérfarkasok és az ilyenségek annyira hidegen hagynak, hogy elmondani nem tudom. De a The Walking Dead kapcsán annyit megtanultam, hogy a szüzsé néha csalóka, van, hogy mindössze háttér vagy beetetés. 

Morgana alcímű kötet igazi rémálmos (és nem rém álmos!) történet lett. S azt hiszem, elkaptam magamnak a lényeget a Dylan Dog-történetekből. Azonban ez a lényeg sajátságosan ellenmondásos. Mert a Dylan Dog ezen száma megmutatta, hogy a horror, a thriller is lehet SZÉP. Idiotizmus, mi? Amikor először felmerült bennem, én is hessegettem rendesen a gondolatot. 

Dylan Dog jobbára búbánatos. S jobbára azért búbánatos, mert szerelmes. De ha már szerelmes, akkor legalább reménytelenül teszi, nehogy ne legyen búbánatos. Ördögi kör. De illik Dylan Doghoz. Még az is lehetséges, hogy ez Dylan Dog. Nem csupán a farmer vörös inggel, és télvíz idején is egy csupasz zakó. Meg a fizikai, pszichikai sebezhetősége. Kezdem azt hinni, hogy kiválóan megalkotott figura. 

Azon még gondolkodom, ez az ügyes formai húzás jelenti-e azt, hogy mondd is valamit, vagy csak egy roppant ügyes megoldással úgy tesz,mintha tenne ilyet? 

MORGANA

Író: Di Sclavi
Rajzoló: Stano

A kötetben szokás szerint két történet található. Az első címe Morgana. A névvé lett szó egyértelmű, nem is leplezett utalás a fata morgana, délibáb kifejezésre. A délibáb egy optikai jelenség, amelynek következtében dolgokról nem a maguk helyén és összefüggéseiben látunk képet. Erre a történetre ez többszörösen igaz.

Morgana egy szép fiatal lány, kedves arccal, dús fürtökkel. Morganával az az alapvető probléma, hogy már a történet legelején tudjuk, hogy halott. De mégis él, gondolkodik, érzékel és kommunikál. Morgana ezáltal egyszerre két világban él. Hal.

dylan_dog_09_06.jpg

S mint ilyen, egyszerre látja ezt a világot, amelyben te és én most is élünk, és a maga eredeti állapota szerintit, a halottak, a zombik világát. De mert számára valamiért a mi világunk, a hús-véreké tűnik a valódinak (miközben az állapotából fakadó, ugye, a halottaké az övé), ezért amikor szembesül annak létével, nem megijed, ahogy az várható lenne, hanem azt hiszi, álmodik. Ezért a zombik brutális trancsírozása közepette is mosolyog, mert azt hiszi, ébren álmodik. 

dylan_dog_09_08.jpg

Dylan Dog Morganából lát délibábot. Szép, fiatal lánynak látja a halott nőt, s ahogyan szokott, rögtön bele is szerelmesedik. 

S hogy legyen még egy csavar a történetben („Ez is barkács-könyv?” – fogja kérdezni Szerelemetesfeleségtársam) az eseményekbe hirtelen belekavarodik a rajzoló is. De élőként, mert ugye másképpen hogyan is rajzolhatna, a halottak világában. 

dylan_dog_09_09.jpg

Vagyis a roppant hatásos probléma, amelynek azért mégis csak Philip K. Dick volt a mestere: melyik az igazi világ, mi is a valós valóság? Csak ezúttal horrorban feltéve a kérdés. 

A történet olvastatja magát, a végén a szörnyűségek ellenére, kicsit a kérdés kínja miatt is mosolyog az ember egyszeri olvasó gyereke, s megállapítja magában, hogy ez bizony nagyon hatásos volt, jók a fordulatok, a rajzok (nézd csak vissza az első képsorozaton azt a kockát, amikor a sírból nézünk kifelé, és hullik ránk a föld!), még a kérdés is nagyon jó, hiszen úgy szól, hogy... Tényleg, hogy is szól? 

S itt érezzük, hogy pompásan felépített, kitalált blöff tátott szájú, elismerőn csettintő élvezői vagyunk. A képregény elolvasása után pár nappal, lám,mire jó a blogírás, az érzés erősödik, mert elő kellett vennem a füzetet, és nem csak amiatt, hogy illusztrálhassam, miről beszélek, hanem azért is, mert nem volt már egyértelmű, miről szólt a sztori. 

Mert a végső, belém égett blikk az, hogy valami jól megcsinált, megkapó szürreális blöff, aminek a hangulatától nehezen szabadul az ember, de a mondanivalóját akárhogy keresgél, nem leli sehogyan sem.

A HALÁL UTÁN

Író: Marcheselli – Sclavi
Rajzoló: Soldi

Klasszikus, lineáris a történetvezetés, némi visszaemlékezéssel, de az még nem játék az idővel. De a klasszikus történetbe beletrafál a misztikum. Ezúttal a megjelenő, kommunikációképes Halál képében. 

dylan_dog_09_04.jpg

A Halál félelmetes, de nem rémisztő. Félelmetes, mert a visszavonhatatlan elmúlás hozza (mármint amikor nem a Morgana történetben vagyunk, ugyebár.), félelmetes, ahogyan kinéz, de a maga módján kommunikatív, sőt, empatikus is. Dylant kimondottan bírja. Nekem ez a Halál-ábrázolás hajadzik Terry Pretchett nagyon jópofa (brrr, ilyet leírni is...) Halál-figurájára. De eszembe jutott még Sütő András mesejátéka, a Kalandozások Ihajcsuhajdiában is. 

Dylan a rendőr cimbije révén rálel a prostira, akit el akart venni feleségül. Bree egy kórházban haldoklik: AIDS-es. A végső stádiumban van. A kórházi ágya mellett megjelenik a Halál.

dylan_dog_09_03.jpg

Dylan könyörög neki, ne vigye el még el a nőt. A halál üzletet ajánl: életet az életért, Dylan két napon belül öljön meg valakit. Azt, hogy kit, rá van bízva. 

A városban egy sorozatgyilkos vérengz. (Mikor nem?) A rendőr haver Dylan segítségét kéri. Nem mintha rászorulna (s nem mintha nem szorulna rá), sokkal inkább azért, hogy elterelje a gondolatait. Mert Dylant, mintegy szokása szerint, nincsen jó állapotban. De ez milyen szépen jón át a képeken, figyeld csak!

dylan_dog_09_01.jpg

Dylan beleveti magát a nyomozásba, és hamarosan rájön, mi az összekötő láncszem az áldozatok között. Egy gyilkos, akiről mindenki úgy tudja, hogy éppen Dylan áldozataként, levágott kézzel, lábbal, savtól összemart testtel a folyóba veszett. De hogyan lehet egy halott a sorozatgyilkos? (Hogyan, hogyan, ahogy a Morganában láttuk! De ez most egy másik történet, itt egy élő kell gyilkosnak. Hát él is! Apafej, tiszta Terminator a pasas! A krimi szálat nem mesélem el, csúnya lenne, meg csúnya ügy is, csúnya látvánnyal. Dylan persze a végére jár, milyen is lenne, ha nem? (Bár ebben a világban még ez is simán elképzelhető.) Van vér, kaszabolás, felhajtás, izgalom rendesen, vastagon kiderül, hogy Dylan messze nem sebezhetetlen, de az is, persze, hogy, nem hiába küzd. Az egyszer feldarabolódott pasas újra puzzleként végzi. Most végleg. S ahogyan az első esetben, úgy most sem Dylan olyan brutális állt, hogy ezt végrehajtsa. Így alakul, a szükségszerűség, ugye... Mer' hogy a pasas annyira aberrált barom volt, hogy darabolva küldte el a rendőrségre az áldozatai maradékát... 

Aztán alku ide, alku oda, a Halál... De nem, ezt nem mondom el! Legyen annyi elég, hogy a Halál úgy tartja a szavát, hogy nem tartja be. Vagy úgy nem tartja be, hogy betartja. Tetszés szerinti. Maradjunk annyiban, hogy Dylan nem utálja érte, s ez sokat mondó. 

De Bree, miközben éltében kézzel-lábbal tiltakozott Dylan házassági, szerelmes közeledési ellen, „szerelmemként” búcsúzik el tőle. S tudod, nincs itt semmi gejl, olyan kis csendesen megható az egész. Mondom, szép. Még a Halált sem tudjuk utálni, ha reálisak vagyunk. Csak a munkáját végzi. Ellenőr a buszon, villamoson: nem ő antipatikus, hanem a munkaköre. 

Miközben tudom, hogy mindenkinek vannak halottai, hiszen akinek nincsenek, az nem is ember, mégis valamiért mindig egyfajta kiválasztottsági tudtom volt. Amit semmire nem értékeltem, az ég világon semmi értelmét nem láttam. Csak úgy éreztem, azért nem sokan vagyunk akik elmondhatják, hétévesen már nem volt anyukájuk, s tizennyolcan már apjuk sem. Hogy a franc a választottságba! 

De a halál ténye, jelenléte ezért igen korán tudatosodhatott bennem. Nem tekintem a barátomnak. Csak volt lehetőségem tudomásul venni a létét. Amennyire egy halandó tudomásul tudja ezt venni. Amennyire egy hét éves fiúcska elfogadhatja, hogy a huszonhét éves anyukája meghaljon. 

LÍRAI THRILLER-HORROR, MONDOM

Vagyis ahogyan mondtam: mindkét történetben van töményen borzalom, de dominánsan, fogyaszthatón van líra is, és érdekes módon az utóbbi dominál. Jót tesz a történetnek. Darabolással, sorozatgyilkossal, a zombikkal folyót lehet már rekeszteni. Megható horrornak, thrillernek azért nem vagyunk bőviben.

(Jól hangzik ez a mondat, de mert én nem szeretem ezt a műfajt, ezáltal nem is nagyon fogyasztom. Vagyis blöfföltem. Bejött?)

Így bármennyire felnyomta is vérnyomásomat a sorozat előző kötete, a maga egyoldalú, hazug üzenetével, nagylelkű vagyok, megbocsátottam. Ha könyvtárban járok, lesz folytatás...

*

Frike Comics, Budapest, 2020, 186 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891182 · Illusztrálta: Angelo Stano

7/10

2021 augusztusából már csak két és fél nap van. Véget ért a nyár, pedig most kezdődött. S jön az újabb hullám, szeptemberre hívták, úgy tudják, akkor jön. S mindenről az oltatlanok tehetnek, hát a korlátozások is őket fogják érinteni. A Facebook meg megint tiltja a blogom linkjét. Bár az a tény, hogy ma kaptam egy üzenetet, hogy tizenhat bejegyzésem sérti a közösségi elveket és mind a tizenhat egy ugyanazon bejegyzés volt, igazolni látszik azt a személyes üzenetet, amit tegnap kaptam a siránkozásomra: annyi ember van tiltva manapság, és olyan bejegyzésekért (pl. kutyaképek), amik az üldözési mániát és a konteót kizárják. Sima bug lesz ez. Mondta az ismerősöm.

Ben Jonson: Volpone

„Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül: járja koldus és király. A Sátán örül”

jonson_volpone.jpg

Hogyan került a figyelmem előterébe a Volpone? Ó, nagyon egyszerű, Szerelmetesfeleségtársammal Gerald Depardieu-napokat tartottunk itthon. Depardieu pedig címszereplője volt az e drámából készült filmnek. 

Szóval Ben Jonsont, a XVII. századi drámaíró mélyebb ismeretét nagyjából Depardieu-nek köszönhetem. A film nélkül nem jártam volna utána, hogy a Volpone meg legyen könyv formában is. Ezáltal Depardieu még a regikonyvek.hu bevételének is jót tett. :-) 

Nem mondom, hogy nem találkoztam még Ben Jonson nevével, mert de. Annyit tudtam róla, hogy Shakespeare közel tíz évvel fiatalabb kor- és vetélytársa volt. A neve írásformájának ellenére nem skandináv, hanem angol.

Azt nem tudtam, hogy írt közel hatvan darabot, hogy költőként is funkcionált, s hogy a kiadott drámáihoz írt előszavai jogán az első irodalomelméleti szakember is volt. 

Igaztalan vele szemben a múló idő. Shakespeare mellett ő voltaképpen csak széljegyzet. Idegesítő lehet egy zseni árnyékában alkotni, és tudni, hogy a második helynél soha nem juthat előrébb az ember.

Pompás darab erről Peter Schaffer „Amadeus”-a, amiből Milos Forman készített egy nagyon jó, azonos című filmet. Az idegesítő, infantilis, de zenei szempontból felülmúlhatatlan Mozart felemelkedését és tündöklését mutatja be a darab és a film, a kor másik, nagy, de Mozart mellett eltörpülő udvari zeneszerzőjének, Salierinek a nézőpontjából.

Én mindössze annyit tudtam Ben Jonsonról, hogy a Volpone című darabot ő írta. De hogy kicsoda Volpone és miről szól a darab, arról csak segédfogalmam volt. 

Az az ismeretmorzsa hullott még be az elmébe, hogy a Volpone-nak volt valami köze Molière-hez, talán a Képzelt beteg vagy A fösvény révén, de ez az információ opálüvegen át nézett ködös tájhoz volt hasonlatos. 

jonson_volpone_bj.jpg

George Vertue: Ben Jonson

*

Volpone egy csaló gazember. és a Volpone-ban minden szereplő pénzéhes disznó. Voltaképpen nincsen az egész darabban egy szimpatikus figura. A cselekmény a vagyon, a pénz körül forog, mindenki a megszerzésének szentel  és rendel alá mindent. Mindenki a másét kívánja, munkáról szó sincsen, csak furfangról, fortélyról, csalásról, becsapásról, rablásról, ingyenélésről. 

Volpone dúsgazdag, haldokló nemesnek adja ki magát. (Vagy az is? Mármint haldoklónak nem haldokló, de a társadalmi rangja nem derül ki egyértelműen a történet során.) A látogatói kizárólag a vélt vagyona miatt látogatják, s tudva, hogy rokonai nincsenek, a végrendelet kiváltságosai akarnak lenni. Ennek érdekében ki-ki a magáéval járul hozzá, hogy így-úgy megvásárolhassa Volpone halála utáni áldását: az ő neve állhasson a papíron. Gyűlik hát a láda mélyén a az remény-örökösök általi vagyon. A látogatók Volpone pénzét akarják, Volpone meg az övékét. 

Látszólag egy kivétel van az egész, díszes társaságban: Mosca, a légy, Volpone független szolgálója. Ő azon az elven van, hogy a pénz, a vagyon jó, de nem tartogatni való, hanem elkölteni. S úgy fest, nem érdekli sem Volpone növekvő bevétele, sem a végrendelet érdekében alázatoskodó látogatókból adódó lehetőségek. Úgy fest, ő csak a gazdája érdekében tüsténkedik és manipulál. Majd a végén kiderül, voltaképpen ő legnagyobb gazember mind közül, ha lehet egyáltalán rangsorolni a szereplőket. 

Volpone mindenkit becsap. Mosca mindenkit és a gazdáját is. Az egyik pénzes látogató Mosca cselvetésének köszönhetőn a feleségét ajánlja fel Volpone-nak. A másik a saját fiát tagadja ki az örökségéből, Volpone halála és az ő öröksége reményében. A legtisztességesebb még a prostituált, aki megunva erkölcstelen életét, el akarja vetetni magát a  „haldoklóval”, hogy felhagyva a legősibb foglalkozással, kényelmesen élhessen. 

Sokat gondolkodtam már a következőn. Az ismert nagy embereket, legyenek üzletemberek, vállalkozók, pénzemberek, politikusok, bárkik, mindenki vastagon kritizálja, okkal-joggal a pénzhez, a vagyonhoz való viszonyuk, és az ennek érdekében megtett lépéseik végett. 

De nekem nagyon sokszor eszembe jut, Dinnyés József igen rövid, ám annál találóbb és mindent leleplező dala.

Az erkölcsössség, barátom, a nagyapám is úgy látta, 
Minden egyes esetben az alkalom hiánya.

Vagyis kérdés, ki mit tenne a helyükben, ki mennyire nem élne vissza az adódó lehetőségekkel, kapcsolatokkal, összefonódásokkal? Ki lenne az, aki a sajátjainak nem juttatna valamit, ha megtehetné? Ki nem venne el semmivel se többet, mint ami jár, vagy legfeljebb amire valóban szüksége van, ha büntetlenül, fű alatt megtehetné? Ki nem cserélné le a Suzukiját egy pozícióval járó Lexusra? Ki az, aki Bivalybasznádot választaná nyaralóhelynek, miközben Dubajra is van lehetősége? Ki az, aki maradna a panelben, és fittyet hányna a medencés, jakuzzis, többszintes okos házra, ha simán, gond nélkül megtehetné? 

S vajon ki az, aki nem köti meg a maga szintjén a maga erkölcsi kompromisszumait, csak hogy néhány cseppel többet sajtoljon ki az életből? Aki egy csavart nem vitt még el a gyárból, aki soha, semmire nem használta a maga érdekében, feketén a munkaadója erőforrásait? Aki vállalkozóként mindig, mindenről adott számlát, aki melósként soha nem fusizott? Aki céges autóval még nem tett soha magánköröket? Nem sorolom tovább. 

A következményeiben van ugyan különbség a mértékek nagysága között, de erkölcsi, morális és etikai szempontból voltaképpen semmi jelentősége az összegek nagyságának. Aki pár csavart visz haza, vagy suttyomban otthonra fénymásol ezt-azt, végső soron ugyanazt követi el, mint az üzletember, a politikus, aki a melós szempontjából beláthatatlan összegek felett van pozícióban, és visszaél vele: elveszi, ami másé. Lop. A csavar kicsi összeg a gyárhoz, az EU-s pénzekhez képest, de végső soron nincsen köztük különbség. 

*

A darab, a szerző feltüntetése csalóka. Már az szennycímlap belső oldala ezt mondja:

S. Zweig és J. Romains átdolgozását fordította és kiegészítette Illyés Gyula

Illyés Gyula aztán megmagyarázza ezt a névhalmozást. 

Ez a Volpone nem pusztán Ben Jonson alkotása; átdolgozás, nem is egyszeri. A mű eredeti formája két cselekvényt társít, hosszadalmasan, az alapgondolat ártalmára. Az egyik elhagyása – a lényeg kiemelése – a darabnak új diadalutat nyitott. Erre vállalkozott – nem elsőként a német Stefan Zweig; az ő átalakítását alakította szinte Molière-i mintára a francia Jules Romains. A kézen-közön azonban az angol eredeti sok íze eltűnt. Ezeket próbálta újrakelteni s pótolni ez az itteni magyar szöveg, melyet egyszerűen fordításnak azért nem lehet nevezni, mert jó néhány olyan része van, amely sem a német, sem a francia váltojzatban nincs meg; van olyan, amely nincs meg az angolban sem. A művel tehát némileg az történt, ami a nemzeteken végigvándorló mesék sorsa szokott lenni, hasonult, honosodott. A szereplők nevének magyarítását mégis túlzásnak éreztem. Volpone nevében a róka, Moscáéban a légy, Corvinóéban a holló, Corbaccióéban a varjú, Leonéban az oroszlán neve rejlik, a helyszínt érzékeltetik – Olaszországot.

Vagyis van ez a Ben Jonson darab, ami voltaképpen a Ben Jonson-darab sokadik átdolgozása, kihagyásokkal, szerkesztésekkel, s ami az átdolgozások átdolgozása. Csoda, hogy ott maradt felette az eredeti szerző neve.

Az átdolgozások ténye viszont azt mondja, az eredeti művel voltak/vannak bajok. Nem tudom, más magyar kiadásai mennyire hűek az eredeti szöveghez, én még csak ezzel találkoztam. Persze ezek után feltehető még az a kérdés is, egyáltalán melyik az eredeti szöveg... Ez a minimum három kézen átment is Ben Jonson nevét viseli.

jonson_volpone_bj_signature.JPG

Ó, igen, és az eredeti verses formájú volt... Rája adásul. Ez valamelyest megmagyarázza, legalábbis így vélem, mit keresnek verses betétek a szövegben. 

*

Nem is tudom, érdemes bármit írnom a darabról egy összegzésen kívül. A Volpone, s most Shakespeare Vilmost felejtsük el egy pillanatra, gyakorlatilag az angol színjátszás egyik leghíresebbike. Nem mondható elfeledettnek. (Magyarországon például 2017-ben Alföldi Róbert vitte színre Szombathelyen.) Vagyis van róla vélemény is, ha az ember megkapargatja a netet. Éppen ezért nem látom értelmét, csak egy nagyon szubjektív és rövid véleménynek. 

Előre bocsátva, hogy mivel a Depardieu-film a befejezésétől eltekintve hozta az Illyés által átdolgozott (érdekesség: elírtam az átdolgozott szót: átfoltozott lett belőle. Voltaképpen az sem rossz.) változat történését. De annyira, hogy olvasás közben Volpone nekem Helyei László hangjával és Depardieu arcával jelent meg. 

A szakszerűtlen és minden szakmaiságot nélkülöző véleményem az, hogy a Volpone (háromszorosan átdolgozott, szabdalt, toldott-foldott, fordított változata) egy roppant szórakoztató, de mondanivalójában szomorú darab. Arról szól, hogyan értjük félre az életet és az élet lényegét, és a félreértés miatt hogyan feledkezünk meg az emberségről.

Nem vagyok pénzellenes. Nincsen bajom a gazdagokkal sem. De...

Könnyű nekem, nincsen semmi vagyonom. A legértékesebb tárgyunk (bár én személyként tekintek rá, és életemben először érzelmi kapcsolatom van egy autó iránt; nem, ne jusson eszedbe a kipufogót módszeresen magáévá tevő migráns videója!) Füsti, a kis Toyota autónk. Laksom sincsen, a dolgok jelenlegi állapotában majd úgy tizenöt év múlva lesz. Most ötvennégy vagyok. Lúzer, a pasas, mi? Még a laptopom is egy repedt házú, 2009-es Fujitsu-gép. Ugyan már dual-magos Pentium procival, de két giga rammal, hdd-vel. Viszont recseg a mikrofon csatlakozó, ami azért nem baj, mert úgyis valami baja van már a hangkártyának is: az is torzan szól. Nagyon halvány a tükröződő monitor, napfényben már maximális fényerő mellett is alig látszik rajta bármi. A maximális fényerőnél alább már nem érdemes állítanom. A X-betű nagyon régen kijár, törött a betűgomb. A dvd-lejátszója már régen tönkrement, ki is szedtem. De így legalább megtanultam pendrive-ról telepíteni az oprendszert Nem sokkal komplikáltabb, de gyorsabban meg van. Akkor is, ha csak 2.0-s usb-portok vannak a gépen. De tudod mi van? El tudnék képzelni magamnak egy sokkal modernebb, nagyobb memóriás, ssd-s gépet. De mindent összevetve a mostani esetében csak a hang és a képernyő-probléma zavaró a számomra. Az előbbi jobban. nem tudok rajta zenét hallgatni. 

Nem keresek valami jól. Alig kapok többet, mint a két éve dolgozó, diplomás, pedagógus lányom, és lényegesen kevesebbet, mint az asztalos, bár alkalmazott fiam. Nem vélem úgy, hogy nagy igényeim vannak. Havonta veszek három-négy könyvet. Tény, megtehetjük, hogy évente elmegyünk nyaralni. Hárman, a két bérből. De ehhez már vastagon szükség van Szerelmetesfeleségtársamra. Soha nem akartam gazdag lenni. (Ennek ellentmond, hogy minden héten lottózom. De annak oka elsősorban az, hogy ne kelljen hitelből fizetni az első lakásunkat, és tudjak segíteni a gyerekeimnek: az egyik a párjánál lakik, a másik meg albérletben a párjával.) Magamnak csak földszintes álmaim vannak. Írtam már róla: egy kis kert, diófa, a fiam csinálta asztallal, paddal alatta, egy kancsó bor, és ott írogatni. Ha lehet, nem Budapesten. De még azzal se lenne nagy bajom, ha ott... Mondjuk itt, Óbudán vagy a közelében, a hegyekben valahol. 

Aztán ki, tudja, tán én is elveszteném a józan eszemet, ha tágulnának a lehetőségek. Mert hiába imádom Füstit, és érezném a lecserélését árulásnak, megcsalásnak, ha egyszer az autópályán az előzés megkezdése adott esetben még négyesben sem életbiztosítás vele... Ha érted mire gondolok. 

Annyit akartam mondani, Isten bizony soha nem vágytam sokra, és úgy gondolom, tudom, mi az elég. Van ismerősöm, akinél ez marhára nem így működik. Neki valamiért sokkal fontosabb a látszat, a menőség, a tárgyak és események felszínes üzenete. Nem a dolgok használati értéke, nem az események személyes élmény-vonatkozása a fontos, hanem az, mit üzennek ezek másoknak, hogyan láthatja kívülről saját magát, mi az üzenete annak, hogy neki ez vagy az a tárgy a birtokában van, és mi az üzenete annak, hogy itt van, vagy ott van. Egy étterem nem arról szól, hogy ott milyen jól főznek, milyen különlegességet ehet (a vicc az, hogy nem eszik különlegességeket, gyakorlatilag egyutas számára a választék) hanem arról, milyen hely, és megteheti, hogy ott üljön. Hogy kívülről látszik, ott ül. 

Volponé-ban mindenki nagyot, sokat akar. Mintha a pénz boldogítana. (Annak ellenére, hogy a hiánya boldogtalanít, elfogadom.) A mérték: amennyit csak lehet. S mód van rá, bármi áron mindent, bárki kárára. Ezért nem szimpatikus senki sem a darabban. 

Az általam olvasott verzió könnyen fogyasztható, olvasmányos, érthető, fordulatos, érdekes, mulatságos, szomorú szöveg arról, milyen mocskos ez a világ és milyen mocskok tudunk lenni egymáshoz, hogy egy kicsit jobban élhessünk. Szerintem ennyi pont elég ahhoz, hogy bárkit érdekelhessen! 

*

S itt van a darab 1974-es magyar, tévéfilm-változata, Major Tamással, Kállai Ferenccel, Helyei Lászlóval, és sokan másokkal. 

Szépirodalmi, Budapest, 1954, 112 oldal · puhatáblás · Illusztrálta: Illyés Gyula

9/10

2021 augusztus utolsó napjai, kettesben itthon Szerelmetesfelségtársammal, ő mindjárt megy úszni, én könyvtárba akartam menni, de nincsenek nyitva szombaton; ma reggeltől újra tiltja a blogomat a Facebook. 

A Facebook GONDOLATRENDŐRSÉGE ismét akcióban

Ezúttal egy Dylan Dog-képregényből adódó következtetések a vádlottak padján.

A mohabacsi-olvas.blog.hu bejegyzései gyakorlatilag kivétel nélkül a Blogcímlapra kerülnek. A kiadványaikról írt értékeléseimet kivétel nélkül megosztja a Facebook oldalán a Napkút Kiadó. Az elmúlt héten elvileg három bejegyzésemet élesítették. Nem egetverő eredmények ezek, bár valamit minden bizonnyal jelentenek. 

S azért mondom, mert a Facebook ismét TILTJA A BLOGOM LINKJÉT. Ami nem csupán azzal jár, hogy nem tudok semmit megosztani, amiben a blog internetes címe szerepel, hanem azzal is, hogy mindenhonnan eltűnik a link, ahol csak előfordult a Facebook-on. Vagyis például a Napkút Kiadó oldaláról is. Meg a blogot népszerűsítő saját Facebook-oldalamról is.

Több hónapnyi elkeseredett próbálkozás után, amelyre rendre és egyáltalán NEM KAPTAM VÁLASZT a Facebbok körülbelül két hete ismét engedélyezte a blogom linkjének a megosztását.  Addig, bármilyen, a blogomról származó linket akartam megosztani, ezt az üzentet kaptam:

fb_nem_hasznalhatod.JPG

Azt azért megtudta, hogy milyen közösségi alapelveket sértek

kozossegi_alapelvek.JPG

Nyugodtan mondhatom, egyiket sem sértem. Ezek után kapok arról is tájékoztatást, hogyan gyakorolják ezeket az elveket. 

fb_hgyan_hozzuk_a_dontest.JPG

Egy kedves ismerőstől kaptam egy linkgyűjteményt, amely segítséget ad, hogy adott esetekben hol lehet felvenni a közösségi oldallal a kapcsolatot. 

Mondjuk már az is több mint érdekes, hogy nyomozni kell az ilyen linkek után. Aztán az is feltűnő, hogy a linkek között nincsen olyan, amely a Facebook tiltásaival lenne kapcsolatos. 

Ahogyan az is, hm, mi is erre a jó szó, hogy eleve közlik, nem válaszolnak minden levélre. Aztán meg azt hazudják, hogy e-mailt küldenek. 

emil.JPG

Nem küldenek. Legalábbis én nem kaptam egyet sem. Pedig gyakorlatilag naponta írtam nekik. Amikor a tiltást feloldották, akkor sem jött értesítés. Mintegy véletlenül vettem észre, hogy újra használhatom az oldalon a blog linkjét. 

S akkor ma megérkezett a hét vicce: annak a Dylan Dog-képregénynek az értékelése miatt lett letiltva ismét a Moha olvasónaplója-oldal, amely egy 1992-es, olaszországi esetre reagál, amikor az ottani törvényhozás cenzúrázni akarta a gyermekeknek szánt, erőszakos képregényeket. Vagyis amely képregény a CENZÚRÁRÓL SZÓL. Hahaha! Ironikus, nem?

Bár én most inkább dühös vagyok...

A képregény alkotói nem lacafacáznak. Pillanatok alatt meglelik a megfelelő összefüggéseket. Nézd csak, és olvasd el a szövegbuborékokat is, lényegesek a szövegek! Ha érdekel a képregény egészéről írt bejegyzés, itt megtalálod.

Azért ez vicces nem? A Facebook pedig egy ilyen üzenet után letiltja a blogomat. 

Megtaláljam az összefüggést? Ha a Facebook számára sértő, hogy a jobboldali gondolkodást párhuzamba hozzák az alkotók a fasizmussal és az inkvizícióval, akkor a Facebook jobboldali? Avagy az a tény, hogy a blogommal kapcsolatban éppent az a gyakrlatot követték, amelyet a képregény kifogásol, ismét azt sugallja, hogy ezen közösségi média konzervatív? 

Avagy sokkal inkább másról van szó? Nem leszek álnaiv: persze, hogy másról! 

S az egészben az a szomorú, hogyha nem csupán az informatika ostoba algoritmusa végezte ezt, akkor van valahol egy sunyi kis szemétláda takonypóc, aki most a markába vihogva ül a szoba sötét sarkában és joggal röhög: simán, egy Bejelentés-gomb megnyomással teheti tönkre hónapok, évek munkáját. 

Dylan Dog 8. – Éjfél után – Boszorkányüldözés

Egy roppant szórakoztató és egy nagyon buta ideológiai történet

dylan_dog_8_ejfel_utan.jpg

Ja, aha, megint a rémálom-nyomozó. Az előző füzet mássága után kíváncsi voltam, milyen az, amikor valóban rémálom-nyomoz.

A helyzet az, hogy ezzel a kötettel ismét sikerült némileg mellényúlnom a könyvtárban. A két történet közül az első sorozatgyilkosos, semmi túl-, más- és egyéb világ, de a körítés a maga vérfröcsögésében is olyan mulatságos lett, hogy azonnal megnyert magának. A második történet annyira nem, aztán ki is csapta a biztit. 

Ha fogalmad sincsen, miről beszélek, de érdekel, velem tarthatsz ám!

Mondjuk egész pontosan nem tudom, mi a csudának próbálkozom olyan témával, közeggel, ami soha nem érdekelt igazán, és becsülni sem tartottam sokra. Nem vitázom: magától értetődik, hogy mindent lehet jól és rosszul is csinálni. Ahogyan az is, hogy minden műfajnak lehetnek mesterei és kutyaütői is. Meg erős középutasai is, akik sokszor csak a műfajok farvizén, a kliséikkel élnek túl. 

Mivel soha nem érdekelt igazán a horror semmilyen formában, nem érzem magam hivatottnak arra, hogy műfajon belüli minősítéseket, összehasonlításokat tegyek. Miért hazudnék: a meglevő ujjaim száma elég, sőt sok is ahhoz, hogy az olvasott, látott horrorokat felsoroljam. 

Azt viszont nem mondom, hogy mindegyik hatástalannak bizonyult, amelyikkel behatóbban találkoztam. Anno a Madarak után alig mertem átmenni a Baross téri, akkor felülről még teljesen nyitott arénáján, mert azt a galambok megkülönböztetetten kedvelték. Vagy amikor a Ragyogást láttam és olvastam, éppen szállodában dolgoztam. Szerinted? Tél volt, vendég alig, tök egyedül voltam az adott emelet adott szobája előtt. A szobaajtók egytől egyig tárva nyitva, nagytakarítás alatt állt az emelet. S ahogy elmentem az adott szoba előtt, bentről, a fürdőből valami zaj hallatszott... Szerinted mennyi idő alatt hagytam el a folyosórészt? 

Szóval eszembe sincsen azt mondani, hogy a horror hatástalan műfaj. A jó horror hatásos. A hatása a telt nadrágokban, a későbbi szorongásokban, a képi sokkolás erejében rejlik. 

De ha megkérdeznéd, hogy mi értelme van a Madaraknak vagy a Ragyogásnak, bajban lennék. Nem azt mondom, hogy nincsen nekik ilyen. De azt igen, hogy a magam részéről hiába is próbálkoztam a megtalálással. Még a külső segítség is kudarcot mondott. Meg akartam érteni, mi a horror lényege. Mármint azon túl, ami adja magát. S hogy van-e neki ilyenje egyáltalán. Feladtam. 

Szóval emiatt aztán, könnyen beláthatod, furcsa ez az erőlködésem Dylan Doggal.

Várj! Nem! Most hazudok! A The Walking Dead képregény első történet-folyama, úgy rémlik, a huszonegykettedik füzetig tartott. Na, az lenyűgözött. Nem, nem a sztori. A zombikkal, vámpírokkal, vérfarkasokkal a világból ki tudsz üldözni. Simán. A viszonyok, a viszonyulások, na az, az aztán ott volt a The Walking Dead-ben. Változatosan, érdekesen, elgondolkodtatón,majdnem mindvégig. A zombik [legyintés] csak díszlet és kellék voltak mindehhez. 

De ez még nem indok a Dylan Dog olvasgatására. Valószínűleg a Morgan Lost-képregények minősége tehet róla, hogy próbálkozom. Meg a kiadó, a Sergio Bonelli azonossága,  S még az is, hogy a z előző, a hetedik résszel azért belenyúltam a jóba. Az sem horror, viszont nagyon hangulatos, nagyon ötletes képregény volt. 

Lássuk tehát a nyolcadik részt!

ÉJFÉL UTÁN

A szerző Tiziano SclaviDylan Dog atyja. A rajzoló Giampiero Casertano. 

Dylan Dog hazaérkezik a kocsijával, és a homlokára csap, amikor indult, megint elfelejtette eltenni a lakáskulcsát. Barátja, segítője, Groucho viszont alszik. Nagyon alszik. Annyira, hogy nem is reagál Dylan kopogtatására, csengetésére. Csak a szomszédok reagálnak. Az első képkockák megadják a történet hangulatát

dylan_dog_8_ejfel_utan_06.jpg

Dylan mit tehet, elindul vissza a barátnőjéhez. Egy telefonfülkéből fel akarja őt hívni. A brutális pech-sorozata itt veszi kezdetét. Ezt a negatív-szériát a szerzők kimondhatatlanul ügyesen, okosan építették fel. Ráadásul párhuzamosan futtatták a gyilkos történetét is. A csendes hazaérkezésből egy őrült, zaklatott, hajszás, életveszélyes, véres üldözősdi válik. De közben van esélyünk mosolyogni is. Még a gyilkolás közben is. 

dylan_dog_8_ejfel_utan_01.jpg

A cselekmény az, ami: egy őrült éjszakán az őrült gyilkos nyomában, előtt, mögött, hulló hullák, félreértések , meglepetések, majd Groucho nagy poénja, ami Dylan számára az egész zaklatott éjt okozta.Roppant szórakoztató, borzongató, néha mulatságos túlzás. Jó, na! Nem mond semmit, nem is akar több lenni, mint szórakoztatás. De annak kiváló. Pont. 

Ja, és nem horror: maximum thriller

BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS

Program-képregény, amit a félelem szült. Ami gyakorlati szempontból teljesen jogos. 

A Boszorkányüldözést valós események inspirálták: Tiziano Sclavi ezzel a történettel válaszolt 1992-ben azoknak az olasz politikusoknak, akik akkoriban a fiatalság megrontásával vádolták a képregényeket.

– olvassuk a belső borítón. Valahogy már ekkor rossz érzésem volt vele kapcsolatban.

(Tényleg, nem belemagyarázom. Néha működik az intuícióm, már gondolkodtam rajta, hogy valahogy tudatosabban kellene használnom, és valahogy fejleszteni is jó lenne.)

Nem tudom, mi történt pontosan 1992-ben Olaszországban a képregény-fronton. Ha az, ami ebből a képregényből kiderül, akkor arról van szó, hogy némely politikusok felfigyeltek a képregényekben tomboló brutális erőszakra, és úgy vélték, annak permanens szemlélése nem biztos, hogy jó hatással van a fiatalságra. Ha hihetünk ennek a képregénynek, léptek is. De a Dylan Dogot és társait a mai napig megjelenteti a kiadó, tehát a tiltásból nem lett tartós termék. 

A családi legendárium szerint a Magyarországon bemutatott valamelyik Robin Hood-film hatása a néhány háztartásban barkácsolt íjjal pontosan gyerekszembe lőtt nyílvessző lett. Nem tudom, így volt-e, de tény, hogy a Minden lében két kanál bármelyik epizódjának a megnézése után én voltam egy személyben Lord Brett Sinclair és Danny Wilde, s ebben a biztos tudatban izzadás levegőbunyóztam a képzelt ellenfelekkel a Szerdahelyi utcai lakásunk macskaköves udvarán. De volt, hogy Old Shatterhandként tettem ezt, és ötévesen legalább olyan jóképű és erős voltam, mint Lex Barker. 

Szóval azért egy legyintéssel negligálni a gyerekek utánzókészségét, befolyásolhatóságát legalább akkora botlás, mint azt gondolni, hogy aki megnéz egy horror bármit, az másnap belezi kifelé a családját vagy a barátait.

Viszont az tény, hogy a gyerekkoromban nézett filmek, olvasott könyvek, lapozott képregények, tény, ami tény, a közelében nem voltak a maiak realitásának. Ha verekedés volt, akkor nem fröcskölt a vér, a kard nem szúrta át a galád ellent, a géppuska nem szaggatta cafatokra a mellet, nem szaggatta le tőből a lábakat, az asztalt nem díszítették vértől csöpögő, levágott fejek, és így tovább. A Madarak horrorfilm, de semmi ilyesmi nincsen benne.

A ma termékei abszolút reálisak. Ez a képregény is.dylan_dog_8_ejfel_utan_07.jpg

Nem tisztem, mert ismerem sincsen hozzá, vajon hogyan hat a reális képi brutalitás a csemetékre. Én például soha nem szerettem ilyesmit nézegetni. Semmiféle feszültségemet nem vezette le, semmiféle agressziót nem oldott fel bennem. Nem féltem az ilyen látványtól, nem undorodtam tőle, egyszerűen, döntő többségében értelmetlennek tartottam/tartom. Tény, ha valami csonkolásos jelenetet nézek, összeugrik a gyomrom, ökölbe szorul a kezem. Például a fenti képnél is. (Tudom, ez nem csonkolás...)

Nem tudom, gyerekként hogyan hatott volna rám az ilyen reális látvány. De azt is tudom, hogy egyszer beültem egyedül a moziba egy Koncert szólópisztolyra című filmre. Semmire nem emlékszem belőle, csak egyetlen jelenetre: premier plánban mutattak egy golflabdát. Lendült az ütő, telibe kapta a labdát, az messzire szállt, és alóla azonnal felugrott egy halott keze a föld alól. Évekig kísértett a látvány.

Ahogyan az Alfa holdbázis azon része is, amikor egy pasi látta egy csillag születését, és onnantól mindenféle energiát elszívott: tárgyakból, emberekből. A végén egy lézerfegyverrel lelövik, elszenesedik, összeesik. De a lézer is energia, hát elszenesedve, világító szemekkel csak feláll még utoljára. Hatásos jelenet még felnőttként nézve is, pedig a sorozat a mai szemmel nézve technikailag már bizony gagyi. Na, de a világító szenes pasi is évekig vissza-visszatért, és némileg meghatározta a sötéthez való viszonyomat. 

A Dylan Dog-sztoriban államilag kezdik szabályozni az ifjúsági képregények tartalmát. 

dylan_dog_8_ejfel_utan_02.jpg

S ezzel a képregény nagyon érzékeny területhez nyúl: a szólás- és a sajtószabadsághoz. Tilthatja-e az állam bárminek a megjelentetését, szabályozhatja-e tartalmi szempontból a könyvpiacot? 

A problémafelvetés hazánkban is ismerős, gondolj csak a LMBTQ-mesekönyv körüli felbolydulásra, de akár a gyermekvédelmi-törvény módosítását követő nemzetközi felhördülésre is. Az utóbbira azért, mert bizonyos nemi viszonyulások propagálását megtiltotta a gyermekek körében, s ez természetesen érinti a kiadványok piacát is. 

Vagyis valós a kérdés. Ahogyan ebben a képregényben is, némelyeknek az elevenébe: a megélhetésük múlik rajta. A szerzők szerint pofonegyszerű a probléma értelmezése. 

  • A szólás- és sajtószabadság mindenek feletti
  • A szólás- és sajtószabadság mindenek felettisége égisze alatt mindent szabad
  • Aki ezzel nem ért egyet, náci és fasiszta, mert könyvet a nácik és a fasiszták égettek
  • Aki ezzel nem ért egyet, azon túl, hogy náci és fasiszta, azon felül, ha tesz is ellene, az inkvizíció szellemét éleszti fel.
  • Az inkvizíció, mint tudjuk, kínzással, borzalmakkal és halállal tiltott minden, az övétől eltérő eszmét.
  • Az inkvizíció a katolikus egyházhoz kötődött, tehát vallásos intézmény volt.
  • A vallás a múlt képződménye, a múlthoz a konzervatívok ragaszkodnak.
  • A konzervatívok tehát nácik, fasiszták és inkvizítorok. 

Az a helyzet, hogy ez azonkívül, hogy eget verő marhaság, a magam és több, velem azonos platformon álló ismerősöm nevében kikérem magamnak!

Egyfelől a felvetett problémát értem, valósnak is találom. Ám érvnek az állami beavatkozás ellen mindössze azt felhozni, hogy szegény rajzoló lezüllik, gyilkossá és halottá válik ennek következtében, valahogy sutának, dilettánsnak és programszerűnek tartom. Ahogyan az is mulatságos, hogy a horror-képregények melletti másik fő érv, hogy az érintett korosztály képviselője bocsánatot kér a rajzolótól, mert az ő apja indította el a lavinát az olvasmánya miatt. És a skac elmondja, hogy a borzalmakat a baráti köréből senki sem veszi komolyan, ez csupán szórakozás. Itt az első röhögésen túl nem tudtam, ne sírjak-e inkább.

Persze, érvek ezek is. Egy élet is élet, s lehet érv a műélvezet is. De súlytalan, lufipukkasztós érvek azzal szemben, amire érvelnek. Annyira átlátszók és suták, hogy kedvem sincsen ellenérveket írni rájuk. Ahogy a náci, fasiszta, inkvizíciós párhuzamokra sem. 

Inkább azon tűnődtem, van-e, kell-e, hogy legyen bármiféle határ az ábrázolásban? S hol van a határ? Szabad-e mindent ábrázolni, és mi fér bele a mindenbe?

Nem ezért tettem félre, mert nem vagyok prűd, legalábbis nem tudom, hogy az lennék, jobbára én háborítok fel másokat a megfogalmazásaimmal, de amikor kinyitottam „A pokolból” című igen vaskos képregényt és a sehányadik oldalon szemközt találtam magam egy merev farokkal, amit egy hölgy vert lelkesen, és kommentálta is mit csinál. Majd a következő képen magától értetődő természetességgel ült rá, az addig határozott kézzel kényeztetett merev bránerre. Az aktust premier plánba szemlélhetjük, a hölgy punájának mindenféle altesti ajkaival egyetemben.

Nem vagyok álszent. Imádom a meztelen női testet, ha megfelelő nincs nála esztétikusabb, izgalmasabb látvány. Meg volt, hogy szeretkezést pornónézéssel vezettünk be,mert igen, persze, hogy izgató lehet nézni egy szeretkezést. Azt sem mondom, hogy a szexualitás ábrázolása önmagában és minden formában elvetendő és bűnös. Meg azt sem, hogy a képregény gyerekműfaj. De ez a pár képkocka a „A pokolból” képregényből lesokkolt. A realizmusával és az előfordulásának indokolatlanságával. 

Adja magát a kérdés, hogy a Boszorkányüldözés alkotói, szerkesztői számára beleférne-e mondjuk egy pedofil kapcsolat naturális ábrázolása a szólásszabadságra hivatkozva egy történetükbe? S ha nem, akkor mégis van határ?

De leginkább egy vaskos csúsztatás vette el a kedvemet ettől a történettől. 

dylan_dog_8_ejfel_utan_05.jpg

– mondja a főinkvizítor, biztos kézzel a helyére téve a konzervativizmus egészét. Mintha az nem lenne más, mint véresszájú és -kezű belemerevedés a múltba, a hagyományba és a tekintélybe. Ami úgy, ahogy van elképesztő hazugság. Azt nem hiszem, hogy ennyire műveletlenek, tájékozatlanok lennének az alkotók és a kiadó. Ez erőteljesen koncepció-gyanús. A cenzúra cenzúrája. 

Összekötve a mondanivalót az előző képekkel: a konzervatívok fasiszták, nácik, képesek a fájdalmat, a szenvedést a halált választani az elveik terjesztésére.

Aki konzervatív az az elnyomás embere, eszköze, kiváltója és végrehajtója. 

Ez már akkora marhaság volt, hogy ha nem egy oldal van hátra, a sarokba hajítom a képregényt. (Mégsem, nem az enyém, könyvtári példány, vigyázok rá.) S akkora marhaság, hogy egyszerűen magyaráznom sincsen rajta mit.

(Arról nem is szólva, hogy a cenzúra fogalma a mindennapi gyakorlatban éppen nem a konzervatívokhoz kötődik. Próbálj ki néhány olyan tiltott szitokszóvá lett kifejezést, mint például a „néger” vagy a „cigány” szó. Próbálkozhatsz a „női-férfi princípiumokkal” is.)

De azért az még eszembe jutott, és nem tudom nem leírni, hogy valahogy szelektív a történelmi emlékezet a Sergio Bonelli Editor háza táján. Mert elfogadom, hogy az Olaszországban is elforduló fasizmus számukra testközelibb bármi másnál, meg, ugye, a Vatikán is arrafelé van, de azért a diktatúrával és a cenzúrával a konzervativizmus összekötni úgy, mintha a hetven évig tomboló baloldali kommunizmusról, a háromszázmillió áldozatáról, a brutalitásáról, az ellentmondást nem tűrő diktatúrájáról semmit nem tudnának, hát, apám, ez már hihetetlen bravúr! Arról nem beszélve, hogy a baloldali diktatúrák sem voltak éppen a szólás- és sajtószabadság édenei. Például a Bonelli-képregények rohadtul esélytelenek lettek volna. Hiába balról szólnak be. 

dylan_dog_8_ejfel_utan_04.jpg

Ha ez a képregény a válasz, ahogyan a bevezetésében áll, akkor meg kell kérdeznem: tulajdonképpen mi a kérdés?

Frike Comics, Budapest, 2019, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 97896399986121

Éjfél után: 9/10
Boszorkányüldözés: 2/10
Átlag: 5,5/10

2021 augusztusa az utolsókat rúgja, lízingelt csimotám nagykorú lett, megvan az első három tetkója, és tegnap fél év után láttam a fiamat és a párját Szigetszentmiklóson. Már hiányoztak. 

Claudio Chiaverotti – Giuseppe Liotti: Morgan Lost 5. – Az élet órája

Milyen az élet a halál előtt, avagy a kajmán arcú sorozatgyilkos

morgan_lost_05.jpg

Morgan Lost azon ritka képregények közé tartozik immár, amit megjelenésükkor, látatlanba, olvasatlanul megveszek. Ha jól belegondolok, az Asterix, Lucky Luke, a színezett Rejtő-képregények és a Sin City tartozik(na) ide. Meg a Kockás magazin, bár a legutóbbi szám, a 94. nagyon nagy csalódást okozott. A kezdeti, pár hónapja tartó lelkesedésem alábbhagyott. 

A Morgan Lost hazánkban eddig öt számot és egy hibrid kiadványt ért meg. Az utóbbiban Morgan Lost és a másik Bonelli kiadós sztár, Dylan Dog együtt tevékenykednek. Az első négy számból három lenyűgözött. 

Így amikor a neten felbukkant, hogy megjelent az ötödik könyvfüzet is, azonnal megrendeltem, Szukitsék három napon belül el is juttatták hozzám. 

A képregény minden száma Claudio Chiaverotti tollából származik, de bármennyire egységes is a képi világ, eddig minden számot más-más rajzolt. Illetve az első és a második esetében egyaránt szerepelt Giovanni Talami neve, de az elsőnél ott van még Michele Rubinié is. A harmadikat Giovanni Freighieri, a negyediket Val Romeo készítette. A Dylan Dogos Vörösszürke fények Londonban belső címlapján Val Romeo neve mellett Roberto Recchioni neve áll. 

Ezt a számot Guiseppe Liotti álmodta papírra. Hibátlanul. 

morgan_lost_05_cc_gl.jpg

A nem önszántából tetovált szemű Morgan Lost környezete ezúttal is a megszokott, a jövő városa, vagy a jelennek egy alternatívája, ami nem sokban különbözik a jelentől. Az idő telte jobbára a közlekedési eszközök másságában jelentkezik. A maitól eltérő alakú autókon és vonatokon túl az égen állandóan ott lebegő léghajók jelzik, hogy nem a mában, legalábbis nem ennek a valóságnak a jelenében járunk. (Az autók egyébként rajzolóról rajzolóra módosulnak valamelyest, de soha nem annyira, hogy az nagyon feltűnő vagy zavaró lenne. Az előző kötetben, A fekete rózsában modernebbek voltak.) 

Azt hiszem, most villant be, hogy a képi világon túl mi a megkapó a Morgan Lost történetekben. A főszereplő sebezhető, emberi, téved, elkeseredik, átvágható, legyőzhető, néha az indulatai igazságtalanságra késztetik. (Ebben a részben állon vág egy szerencsétlen mentőst, mert valaki meghalt annak a kezei között.) A tetoválástól eltekintve mindennapi figura, semmi emberen túli nincsen benne. S ami a lényeg, a kapcsolatai emberi kapcsolatok. Minden nyomozás során akad valaki, aki nem csupán biológiai díszlete a cselekménynek, hanem akivel Morgan emberi kapcsolatba kerül. 

morgan_lost_05_07.jpg

Hát, igen, így is... S bár rendszeresen előfordul, hogy a fenti kapcsolat hasonló eredményre jut. Morgan mégsem nőcsábász lukvadász. Nem mellesleg a hölgyek sem csupán esztétikai kellékek. A képen történetesen egy édesanyát látunk, akinek a pszichopata nem régen gyilkolta meg a fiát. (Nem, a srác nem volt prosti: egy prostit védett, azért kellett meghalnia.) Az érzelmi szélsőségek sodorták Morgan ölébe, később önmaga számára is érthetetlen, hogy az első gyász közepette hogyan tehetett ilyet. Nagyon finoman nem egysíkú sem a hölgy, sem a kapcsolata a címszereplővel.

Morgan pedig, ha nem is szerelmes, de szereti a nőt a testén túl is. Ahogy általában ez történik vele.

*

morgan_lost_05_08.jpgMorgan Lost ezúttal is pszichopata sorozatgyilkos után nyomoz. A gyilkos áldozatai az éjszaka női, prostituáltak. A gyilkoláshoz minden esetben egy kajmán maszkot ölt fel. Nekem az ötlet esetlen, képtelen, valószerűtlen, bár egy képkocka pszichológiáig magyarázott: a kajmán azon kevés állatok egyike, amelyik nem csupán éhségből vagy területvédelemből öl. De hányjunk rá fittyet! (Vajon micsoda és milyen a fitty?)

*

Morgan Lost sztorik nem mindegyike zárul le, van amelyik csak véget ér. Ez lezárul. Kap egy nagyon komoly, megnyugtató fricskát az igazságszolgáltatás logikája. Vagy éppen logikátlansága. Mert egy sokszoros barmot javulásra küldeni, ahelyett, hogy megszabadítanák tőle a társadalmat, humánus ugyan, de naiv és idealista döntés. Mert annak esélye, hogy megváltozik igen csekély, és a terápia lezárása után további veszélyt jelent majd a társadalomra nézve. Az áldozatok hozzátartozói számára pedig igazságtalan, aránytalan egy ilyen döntés. 

Ezt a dilemmát a bíró személyén keresztül nagyon jól ragadta meg a képregény. A szomorú az, hogy a valóságban ez minden bizonnyal nem megy ilyen egyszerűen, és sokkal több háttérszál van, amit egy bírónak, ügyvédnek mérlegelnie kell. 

*

Morgan Lost-képregényekre mindig jellemző egy kis mélázó álomszerűség, kommunikáció az odaáttal. Ettől szerencsére nem mentes ez az epizód sem. Ezt a síkot egy háttérben futó tévéadás, a kronológiával való játék és a szokásosnak mondható pillantás az odaátra biztosítja. Az élet órája a halál előtti hatvan percet jelenti, amikor 

az életünk a végéhez ér [az életünk idejét számláló] óra megbolondul. Az idő előre és hátrafelé ugrál és a haldokló látja a saját múltjának a pillanatait, de azon emberek életét is, akikkel valaha kapcsolatba került. Mintha egy sokszereplős filmet látna. 

Így leírva, olvasva nem túl eredeti. A képekkel és a történet egészének a koncepciójával együtt ütősebb. Hozza a melankóliát, a tűnődést, az együttérzés és az elmúlás szomorúságát. 

morgan_lost_05_03.jpg

*

Morgan Lost-ot továbbra is egy pompásan megalkotott thriller-képregénynek tartom. Véres, de szerencsére nem a borzalmakra koncentrál. Remek a teremtett környezet, izgalmas a dramaturgia, mindig van valami melankolikusan sejtelmes a háttérben, ami csak ott van, de nem tolakszik és nem mászik arcba. S valahogy soha nem elég egyszer elolvasni, megnézni. Ezért is veszem meg rendszeresen. 

P. G. Wodehouse: Az ideális vő

Archie Moffam alakjával Wodehouse önmagához képest újat alkotott

wodehouse_az_idealis_vo.jpg

Amikor valami könnyűt szeretnék olvasni, és úgy könnyűt, hogy nevethessek is, jobbára Sir Pelham Grenville Wodehouse neve jut eszembe. Meg a roppant foghíjas, mégis egy komplett polcot elfoglaló életmű itt mögöttem. Ahonnan jobbára találomra emelek le egy-egy kötetet. S amiből sokkal kevesebbet olvastam, mint amit nem, mégis, időnként pótlom a hézagokat. A könyvelésem szerint nagyjából döntetlen az állás a meglevő és hiányzó kötetek között... Na, jó, kicsit vezetnek a meglevők. 

Az a jó Wodehouse-ban, hogy kiszámítható, nagyjából stagnáló a minőség, az ember fia olvasót nem érik meglepetések, csalódások. Wodehouse: tréfás helyzetkomikumok, muris beszólások, fiatal lány (okos, szép), fiatalember (nem annyira okos, pénztelen), kimondottan pénzes, arisztokratikus felmenők, századelő (mármint a huszadiké). Ha nagyon tömör és sommás  akarok lenni, ennyi. 

Most is. 

Amikor a könyvet megrendeltem, meg utána, még olvasás közben is folyamatosan félreolvastam a címét. Minden bizonnyal ludas volt ebben a borító választott betűtípusa, de főleg a rajza. Mit látunk rajta, szerinted?

Ahogy ránéztem, én egy fejesugráshoz készülő, a húszas évek frizuradivatja szerint rövid hajú, homlokfürtös, deszka, pucsító leányzót láttam, aki valamiért magassarkú cipőben akar beugrani a hullámok közé. Tudod, ilyen jelenet nincsen a könyvben. Arról nem is szólva, hogy a történet fő alakja a lány férje... Hoppá! Üt a szeg a fejbe. Lapozás a címlapra, ahol nem ezzel a betűtípussal van a cím. Naná, hogy vé betű! Vő! Az az ideális! Nem egy nő! (Az Szerelmetesfeleségtársam! No, ide is csak beleírtam őt!)

wodehouse_az_idealis_vo_2.jpg

Ami azért nem egy kiindulási alap. Hanem a végső következmény. Addig igen sok minden történik.

De akkor a borító... Igen, az a nő egy pasi! Ezért annyira deszka! Ettől függetlenül: olyan jelenet sincsen a könyvben, amikor egy pasi akarja magát a hullámok közé vetni magassarkúban. Spongyát rá! Akkor is nagyon szeretjük Rigler György Rígó (sic!) rajzait! Kár, hogy csak a borítókon vannak belőlük!

No, lépjünk vissza pár lépést, nagyon elkapott a lendület!

*

A helyszín Amerika, egy New York-i szálloda. A tulajdonosa Daniel Brewster. Akinek van egy lánya, Lucille. Aki elköveti azt az apai szempontból nehezen magyarázható galádságot, hogy titokban férjhez megy egy angol fiatalemberhez, Archie Moffamhoz

S itt torpanjunk meg. A helyzet nem különleges. Wodehouse-nál pláne nem. A kimenetel kétirányú: vagy az ifjú asszonykának kell a végére belátnia, mekkora baklövést követett el, vagy a környezetének, hogy mennyire rosszul ítélte meg a házasságot. Az első esetben az újdonsült férjről kiderül, mekkora önző gazember, a második esetben, hogy a dudor a lapockájánál, nem kétséges, az elrejtett szárnya volt. Immár félreértés nélkül kitárhatja. 

wodehouse_az_idealis_vo_pgw.jpg

Archie Moffam (Moff-nak ejti a nevét) Wodehouse világához képest meglepőn árnyalt alak. Mert kétségtelen, hogy például mindvégig hihetetlen szerelemmel csüng a hitvesén. Éppen ezért nagyon tréfás és életszerű az alábbi jelent, bármennyire is karakírozott. 

– Egyébként is – tette hozzá Lucille –, szeretnék találkozni apámmal. – Archie elfojtott egy meglepett kiáltást – Holnap estére visszajövök. Remekül elleszel.
– Szívem királynője, tudod jól, hogy nem lehetek remekül nélküled. Amúgy is...
– Igen? – suttogta Lucille hálásan. Sosem unta meg Archie bókjait. Archie hangja elhalkult. A terem másik végébe nézett.
– Szavamra! – kiáltott. – Milyen borzasztóan szép nő!
– Hol?
– Ott! Most jött be. Nézd, milyen gyönyörű a szeme! Nem hiszem, hogy valaha láttam ehhez fogható szemet! Láttad a szemét? Szinte szikrázik! Borzasztóan szép nő!
Bár meleg volt a reggel, mégis hűvös szél legyintette meg a reggelizőasztalt. Egyfajta ridegség jelent meg Lucille arcán. Akadtak helyzetek, amikor képtelen volt osztozni Archie ifjonti lelkesedésében.
– Úgy véled?
– Az alakja is csodás.
– Igen?
– Mármint úgy vélem, jó közepes – helyesbített Archie, miután visszatért bele némi abból az intelligenciából, amely kiemelte az embert az állatok közül. – Persze nem az én esetem.

De ez a legnagyobb kilengése. Amikor önhibáján kívül olyan intim helyzetbe kerül a fent nevezett hölggyel, amit simán kihasználhatna, Lucillere való tekintettel hősiesen kimenekül a szituációból. 

Szóval Archie szerelmes. Milyen még? Igen laza a viselkedésében és a szóhasználatában, rendicsek, mondja az apósának, akármennyire őszinte is...

– Mi az ördög ütött magába, hogy elvette a lányomat?
Archie elgondolkozott.
– Nézze, olyan hirtelen történt! Tudja, hogy megy az ilyesmi! Maga is volt fiatal, meg minden. Borzasztó szerelmes voltam, Lu sem tartotta rossz ötletnek, egyik dologból jött a másik... és tessék, itt vagyunk!
– Gondolom, most roppant elégedett magával.
– Ó, de mennyire! Ami engem illet, minden csodás! Még sosem éreztem magamat ennyire rendben!
– Na, igen – nyugtázta Mr. Brewster keserűen –, a maga szemszögéből nyilván tényleg minden csodás. Nincs egy fillére sem, és sikerült úgy elbolondítania egy gazdag ember lányát, hogy magához menjen. Gondolom, utánanézett a vagyoni helyzetemnek, mielőtt elkötelezte magát.
Archie-nak eddig eszébe sem jutott ez a nézőpont.
– Ejnye! – felelte némi rosszallással. – Erre még sosem gondoltam! Belátom, hogy bizonyos szempontból ez elég rosszul hangzik.
– Egyébként miből szándékozik eltartani Lucille-t?
Archie a gallérját húzogatta az ujjával. Zavarban volt. Az apósa egészen új irányokba terelte a gondolatait.
– A mindenit, öregem – bökte ki őszintén most megfogott. – Fontolóra vette a kérdést. – Valami olyasmire gondoltam, ami azt illeti, hogy munkából, ha érti, mire gondolok.
– Miféle munkából?
– Most megint érzékeny pontomra tapintott. Valahogy úgy képzeltem, hogy szétnézek, tudja, szimatolok, keresgélek, amíg bele nem botlok valamibe. Nagyjából ez volt a szándékom!
– És mit gondolt, a lányom miből fog élni, amíg ön ezzel van elfoglalva?
– Azt hiszem – felelte Archie azt hiszem, arra számítottunk, hogy most az egyszer kisegít minket.
– Értem! Tehát azt várta, hogy majd én eltartom magukat?
– Egy kicsit nyersen fogalmazott, de... már amennyire el tudtam tervezni a dolgokat... mondhatjuk úgy, hogy ez volt az alapgondolat. Nincs oda érte, mi? Vagy igen?... Mégsem?

De és ámde, le kell szögeznem, Archie nem egy pénzéhes, léha, semmitevő, számító alak. Sőt, mitöbb! Igen jóindulatú, jószándékú, kreatív, gyakorlatias fiatalember. Például igen éles elméjűen magától értetődik számára, kérdés nincs is, hogy az apósa épülő, új szállodájának ő lesz az igazgatója, mert mi az a szállodaigazgatás, miért éppen az ne menne neki?

Arról nem igazán és nem mindig ő tehet, hogy az ötletei nem válnak be. Pedig rendre szépen megtervezi őket, a céljai pozitív célok, és még csak önzőnek sem mondhatók. Egyáltalán nincsen szándékában kihasználni az apósát, nem akar visszaélni a jóindulatával, annak a pozíciójából fakadó lehetőségekkel. Tényleg a kedvében akar járni. S ezáltal megszabadítja néhány dologtól, ami Daniel Brewsternek nagyon kedves. De tényleg csak a körülmények szerencsétlen összjátéka, az emberi fondorlat a hibás, amiről Archie igazán nem tehet. De igazán nem!

Igaz, megmondom kendőzetlenül, az iskolai elmebajnokság boldog győzteseként eszedbe se jusson Archiet elképzelni a dobogón. Nem, ne érts félre, Archie nem ostoba. Csak nem egy kimondott IQ-fighter. 

Kezd összeállni a kép, milyen is ez a szerelmes, nagy szívű, roppant tapintatlan, de kedves angol fiatalember? 

– Minél többet ismerek meg Amerikából – jelentette ki Archie –, annál inkább lenyűgöz. Ti már a bölcsőtől kezdve folyamatosan csináltok valamit. Bárcsak én is csinálhatnék valamit!
– Na és miért nem csinálsz?
Archie a kézmosótálkába hamuzott a cigarettájával.
– Ó, nem is tudom – vont vállat. – A családunkban soha, senki nem csinált semmit. Nem tudom, miért van ez, de valahányszor egy Moffam belevág valamibe, kudarcot vall. A középkorban az egyik Moffam hirtelen megvilágosodott, és vándorszerzetesnek állt, hogy elzarándokoljon Jeruzsálembe. Fura ötleteik voltak akkoriban.
– Na és eljutott oda?
– Dehogyis! Alig tette ki a lábát az ajtón, a kedvenc kopója csavargónak nézte – vagy csirkefogónak, vagy cudarnak, vagy aminek akkoriban nevezték – és jól lábon harapta.
– De legalább megpróbálta.
– Nemcsak próbálta, tényleg megharapta.

Aztán, a sors tréfája vagy az élet harmóniájának a hatása, de a dolgok kezdenek egyre egyenesbe jönni. Archie dolgai egyre jobban sikerülnek. Okosabb, műveltebb nem lesz, de a jóindulata és a temperamentuma által bizonyos dolgok kezdenek egyenesbe kerülni. Például Mr. Brewster nagypapa lesz általa. 

Én mondom neked, ennél szebb hír nem nagyon lehet a világon! Hidd el, én már csak tudom! Bogyóka ott növekszik a lányom hasában. Two in one lány. Szamóca és Bogyóka. A Szamóca nevet én adtam még az édesanyja pocakjában a csemetének, amikor nem tudtuk, hogy milyen nemű, de szólítani csak kellett valahogy. Nem jutott eszembe a szedercsíra neve. Ezért lett Szamóca. 

S akkor most itt van gyümölcsben a gyümölcs, Bogyóka! Nem tudom neked elmondani, mit jelent nekem. Azért nem, mert még magamnak sem fogalmaztam meg pontosan. Nem is akarom ezügyben analizálni magamat, meg a kapcsolataimat.

Tudod mit? Hogy közelebb kerülhess Mr. Brewster nagyapai lelkiállapotához, láss egy fotót Bogyókáról, az én lányunokámról! Ugye, hogy hjaj, Istenem!

wodehouse_az_idealis_vo_bogyoka.jpg

*

Az ideális vő, ha egészen őszinte akarok lenni voltaképpen nem regény. Sokkal inkább egy azonos szereplőkkel megírt novellafüzér. Vagy ötlettár. Ami kétségtelenül vánszorog egy adott végcél felé, de még ebben sem teljesen, minden fejezetet érintőn következetesen. Vagyis voltaképpen, legyek őszinte, Wodehouse a kerettörténettel visszaélve elsziporkázta némely tréfás ötletét. 

De nincsen ebben semmi baj. Lehetne, mert a kohézió hiánya okozhatna hiányérzetet, de Archie jellemének, viselkedésének a nem mindennapisága jelentős mértékben eltakarja ezt a hiányt. S így nem szeretjük kevésbé Archie történeteit. Egyáltalán nem.

Akkor sem, ha olvasás közben egyáltalán, semmi meglepetés nem érhet minket, jól felkészült, visszaeső Wodehouse-olvasókat. És nem lehet kétségünk az egyébként kicsit kurtán-furcsán véget erő befejezéssel szemben sem. De akarnánk-e, hogy egy Wodehouse-könyv ne így működjön? Na, ugye!

 

Ciceró, Budapest, 2019, 256 oldal · ISBN: 9789634321118 · Fordította: Kövesdi Miklós

8/10

Szőnyi Szilárd: Föltámadott a gender (Családbarát megfontolások a nemek forrdalmáról)

Szívderítő, fellélegzős életközeliség a normalitás háza tájáról

szonyi_foltamadott_a_gender.jpg

Bár látszatra úgy tűnik, a téát tekintve monomániás lettem, de mindent tagadok, nincsen is így: a mindennapokban egyáltalán nem foglalkoztat ennyire az LMBTQstb jelenvalósága.

Elsősorban azért nem, mert alig van élő képviselője az ismerősi körömben. Homoszexuálisok vannak, de ők is igen kis számban, egyébről meg nem tudok.

S újra mondom, hiába, hogy Douglas Murray hasonkönyvét a napokban olvastam el, és annak dacára, hogy a könyvtárból most hoztam ki egy előjegyzésre megérkezett másik ilyesfélét (Globális szexuális forradalom), ennyire valóban nem foglalkoztat a kérdés.

(Az is teljesen véletlen, hogy éppen tegnap szólt a Bookline, hogy az általam előjegyzett, titokzatos módon a boltokból ripsz-ropsz eltűnt, új Szilvay Gergely könyv, antikvár könyvként beérkezett hozzájuk. A genderről szól.)

Boldogan élem a magam heteroszexuális életét. De úgy látszik, valahol, valamiért mégis nagyon érdekel a kérdéskör. Hogy félreérthetőn fogalmazzak: izgat. 

Csak arra tudok gondolni (irónia), hogy igaza volt egy vitapartneremnek. Azért érvelek a homoszexualitás ilyen-olyan természetadta, jogi vonatkozásai  ellen, mert homofób vagyok, és azért vagyok homofób, mert látens módon vonzódom a saját nememhez. Aminek ugyan soha nem adtam, nem tapasztaltam semmiféle gyakorlati jelét a mindennapokban, soha nem váltott ki belőlem izgalmat egy izmos férfi fenék vagy domború mellkas. Ám a vitapartnerem véleménye szerint csak azért nem, mert erősen elfojtom magamban az ilyen irányultságot. 

(Nem mondom, egyszer, legnagyobb értetlenségemre (gondolom, a vitapartner egyből értette volna, ha elmondom neki, és kicsit megkapargatva ez mindent megmagyaráz) egyszer, szegény Pipi barátom még élt akkor, azt álmodtam, szexuális kapcsolatba kerülök vele. Sírva röhögtünk, amikor elmeséltem neki. 
– Te? Velem? Aki le sem szállsz SzFT-édről?– kérdezte kíváncsian, félbeszakítva a sírva röhögést. – És ki volt ki, amikor együtt voltunk? 
– Hát ez az! Én voltam alul, Pipikém!
– Na, ha már, legalább ez megnyugtató... – röhögött tovább Pipi. Lám, ő is homofób volt, Isten nyugosztalja.)

Szőnyi Szilárd könyve a címével nyerte el az érdeklődésemet. Az van, hogy van a moly.hu-nak egy jó tulajdonsága (több is, de most csak ez a téma): egy adott könyvnél ajánl más hasonlókat, Egy Mandiner-cikkből értesültem róla, hogy Szilvay Gergely megjelentetett egy új könyvet, A gender-elmélet kritikáját. Annak néztem utána a moly.hu-n, és akkor dobta fel ajánlásban ezt a könyvet a rendszer. S mondom, annyira szellemes a címe, hogy azonnal kíváncsi lettem rá. 

Mit sem tudva arról, ki az a Szőnyi Szilárd.

TÉNYLEG, KI AZ A SZŐNYI SZILÁRD? 

Nem vagyok sem túl tájékozott, sem pedig naprakész. Nem vagyok rá büszke, de tájékozottnak lenni a nyomtatott lapok, az internet és a tévé által lehet, és én nem szánok ezekre elég időt. Azt arra szeretem fordítani, ami valóban érdekel. Néha csak lesek, hogy mások mennyi mindenről tudnak, amiről én nem, mennyi mindenkit ismernek, akinek a neve nekem semmit sem mond.

szonyi_foltamadott_a_gender_szsz.jpg

Eddig Szőnyi Szilárdé sem jelentett semmit. Hangsúlyozom, ez nem Szőnyi úr hibája, hanem az enyém. Lám, ez a könyv is öt éves! Pedig a téma öt éve is érdekelt. Valahogy nem jött velem szembe.

Még úgy sem, hogy mint tegnap kiderült a számomra, az egyik interjúkötete megjárta Szerelmetesfeleségtársam kezeit is. (Ezen mondjuk meghökkentem: ha nem is érdekel minden, amit ő olvas, azért figyelemmel kísértem mindig, milyen könyvet vett a kezébe. Erre nem emlékeztem. Halványan sem. Ilyen nem nagyon szokott előfordulni.) 

Összemazsolázva a következőkre jutottam a szerző személyét illetőn. Szőnyi Szilárd katolikus keresztény, komoly jezsuita kapcsolatokkal, újságíró, négy gyermek édesapja, idén negyedszázada házasember (egyugyanazon hölggyel) tizennyolc könyv szerzője és társszerzője, a Heti Válasz volt újságírója. Mindezekből némileg fakadón nem kormányellenes; írt könyvet Orbán Viktorról és Pokorni Zoltánról is. 

A jelen könyvét olvasva és elolvasva azt mondom, gondolkodásában és véleményalkotásában ritka kiegyensúlyozott, harmonikus ember. Meg logikus. Az írásaiból ez jön le. 

Gondolom, azt mondanom se kell, hogy világnézetében jobboldali ember. A szónak nem elsősorban politikai, hanem világnézeti értelmében. Az írásait olvasva legalábbis ez jön le. S világnézeti szempontból nagyjából azonos platformon állunk. Ellenségek biztosan nem vagyunk. Arról nem beszélve, hogy az írásai ráadásul szellemesek is. 

szonyi_foltamadott_a_gender_szsz2.jpg

A FÖLTÁMADOTT GENDER

Amióta egy értelmiséginek tanuló leány feltette nekem, a kétgyerekes apának a sarokba szorításra szánt, doktorátust igénylő kérdést: vajon hogyan állapítom meg egy megszületett gyerekről, hogy milyen nemű, vállalva a kockázatát annak, hogy szélsőségesen minden vagyok, a gender-dolgot, en bloc nem tartom normálisnak. S Európát sem, hogy egyre erőteljesebben beleszédül ebbe az agyamentségbe. 

Erről szól ez a könyv.

A gender a feminizmus és a homoszexualitás farvizén szép lassan, alattomban, mintegy a küszöb alatt kúszott be a köztudatba. Azóta az ezt képviselő LMBTQ-lobbi alattomos munkája által hatalmas teret nyert. Lám, akkorát, hogy könyvek sora jelenik már meg róla. S ez még csak hagyján: de a valóságtól teljesen elszakadt, kiforgatott baromságaival leuralta Európa nagy részét.

Maga a szó, a gender is értelmetlen: a biológiai nemet le akarja választani saját magáról, összemosni a férfit és a nőt, eltörölni a nemekhez kötődő sajátságokat, kitörölni az édesanya, az édesapa, az anyatej stb. kifejezéseket, és valami értelmetlen, értelmezhetetlen, életidegen semlegessel helyettesíteni őket. Ennek teljesen értelmes és érthető jogokat követelő előjátéka volt a korai feminizmus az egyenlő munka, az egyenlő bér, a nők szavazati jogának, a társadalmi egyenlőségének követelésével. Aztán az egész vastagon balra dőlt, és józan eszét vesztette. 

Figyelj, csak, hogy értsd! Ebből a szempontból magam is teljesen feminista vagyok. Ahogy Szőnyi Szilárd  is. S abba gondolj bele, hogy ez nem csupán az elvek mentén realizálódik!

Szerelmetesfeleségtársam ma reggel (augusztus huszadikán) elment úszni. Amíg oda volt, én megcsináltam az ebédet, kitakarítottam a szobánkat, a konyhát, az előszobát, a fürdőt és a vécét. Amikor hazajött tálaltam és elé tettem az ebédet. Amíg ettünk, lefőtt az általam feltett kávé is. Majd a délutáni alvás után, amíg zubogott egy újabb adag fekete, két tepsi híján elmosogattam az ebéd kellékeit, kitakarítottam a sütőt, lemostam a tűzhelyet. Így jusson eszedbe, hogy fallokratizmussal vádolj!

Ja, és mindezt nem azért tettem, mintha rettegnék Szerelmetesfeleségtársamtól, vagy mondjuk bármi büntetés érne, ha nem teszem (mi más lehetne a büntetés..., ugye), hanem azért, mert szeretem őt, és igényem van a rendre és a tisztaságra. Ebben a sorrendben.

S nem, nem igaz ránk a vicc sem (bár vélem, ezek után nehezen hihető): 

– Hol a papucsom?
– Itt vagyok, drágám!

Hiszek a női és a férfi princípiumokban. Nem egymás ellen, nem a másik nem kárára, hanem a teremtettség okán, mintegy magától értetődőn. S nem hiszek abban a gyilkos kiforgatásban, hogy a nők és a férfiak egyformák, s hogy egymás ellenségei lennének. 

Kis színes: Azt például tudtad, hogy amikor Ákos megnyerte a Telekom elleni pert a nevezetes tévéinterjúja következményeként, a bíróság által megítélt ötven misit egy az egyben átnyújtotta Böjte Csabának a gyermekotthona létrehozásához? És apám, az Isten hatalmas állatkertjében akadt, aki még ezt is fikázta! 

A gender és az LMBTQ-mozgalom legfőbb célpontja a család, a házasság és a férfi-nő kapcsolat. Vagyis a világ legszebb dolgai. E fogalmak eredeti jelentését az új őrület megsemmisíti, kiforgatja, az ellenkezőjébe taszítja  és azoktól idegen tartalmakkal tölti meg. Például így és ilyenekkel. 

A házasság és a család a szenvedés, az önkény, az agresszió, a lemondás és a gazdasági nyomor területe. (De vajon miért ragaszkodnak akkor az azonos neműek a házassághoz és a gyermekvállaláshoz?) szonyi_foltamadott_a_gender_5.jpg

A gyermekvállalás megöli az anya életét, karrierjét és gazdasági nyomort szül. A házasság csupán egyfajta társadalmi szerződés. A nemek nem csupán egyenrangúak, hanem egyformák. Az abortusz követelmény, mert minden nő számára alapvető a teste feletti önrendelkezési jog. A meleg párok, a meleg kapcsolatok mintegy önmagukban, önmaguktól harmonikusabbak, hosszabb távúak, szeretettelibbek, ezáltal a gyermeknevelésre is sokkal alkalmasabbak, mint a heteró-kapcsolatok, amelyek elnyomók, bántalmazók és szeretet nélküliek.

(Fátylat arra, hogy vajon a magzat teste azonos-e az anya testével, van-e önrendelkezési joga a nőnek felette? Soha nem értettem, mi az oka, hogy különbség van egy anyaméhen belüli magzat illetve egy onnan már kijött csecsemő életének a kioltása között. Az egyik jog, a másik gyilkosság. Hm. Illetve amit Szőnyi is megfogalmaz: az örökbefogadás esetén az örökbefogadó párnak van joga a gyermekhez, vagy a gyermeknek van joga szülőkhöz, apához és anyához? Vannak ellentmondások...)

szonyi_foltamadott_a_gender_4.jpg

A könyvben e témákat a következő csoportosításban találjuk. 

Feminizmus és familizmus
Egy s más a női princípiumról
Kiscsaládok és nagycsaládok
A szivárvány ötven árnyalata
Sex Makes the World Go Round
Élet az élet előtt

A gender teret nyert, hogy ha így megy tovább, tisztára is fogja gyalulni Európa térképét egy más kultúra előtt.

Számomra mindig titok volt, hogy a viharba képesek gyilkos és öngyilkos ideológiák komplett társadalmakat meghülyíteni, amikor abnormitásuk, pusztításuk már csírájában is nyilvánvaló? 

A középutas jobboldali gondolkodás a középutas baloldal számára elviselhetetlen szélsőség. Mára a privát beszélgetésben is tömény idiotizmus például Isten létével bármilyen szinten komolyan számolni. Illetve komoly jellemhiba a család fogalma alatt a több ezer éves hagyományra, a természeti törvényre hagyatkozva a férfit, a nőt és gyerekeket érteni. (Vesd össze: „A család az család!”-jelszóval) Jellemhiba, hiszen már az is kérdés, egyáltalán mi az, hogy férfi és mi az, hogy nő? Mármint akkor, ha kötelezően fittyet hányunk el a tudomány valós tényeire, genetikára és a nemi szerveken alapuló józan észre.

S itt akár szót ejthetnék a baloldali gondolkodás sajátosságairól, az ellenségképe történelmi változásairól, a filozófiája egyén- és társadalom-ellenes megnyilvánulásairól, tetteiről, a türelmetlenségéről, a logikátlan, át- és végiggondolatlan eszméiről, az embertelenségéről, a fasizmusba torkolló tevékenységéről, a liberálnáci diktatúráról, amely felé tartunk, s ami skandináv államokban már nagymértékben megvalósulni látszik. 

Megtehetném, de nem teszem. Mára, ha ez valakinek nem világos, akkor soha nem is lesz az.

szonyi_foltamadott_a_gender_1.jpg

Tudom, sokak számára egyre kétségesebb az, ami a szemmel látható realitás. Az abszurditás valósága egyre  erősebben terjed. Az össznépi agymosás olyan szinten tart, hogy a realitásokra, a természeti törvényekre fittyet hányó gondolkodásmód már itt van a mindennapjainkban. Főleg azért, mert sajnos teljesen uralkodóvá vált a politika fő csapásaiban. Nem tudom, melyik a megdöbbentőbb, a politikai vagy a mindennapi térnyerés?

Számomra az a kérdés, hogyan állapítom meg a gyerekeim nemét, egyenlő azzal, ha valaki azt állítja magáról, ő Napóleon. De az előbbi kérdést, bármilyen megdöbbentő, manapság komolyan kell venni. Én nem vagyok rá képes. Amit mondanak, képtelen vagyok komolyan venni, de az, hogy komolyan kell venni a képtelenséget, és szép lassan bármilyen képtelenséget, iszonyattal tölt el. 

Mondok neked valamit! A homoszexualitás melletti egyik érv a genetikára való hivatkozás. Mármint, hogy mit tudjon kezdeni a homoszexuális, ha egyszer a génjeibe van írva, hogy neki a saját neme kell? Jogos a kérdés! Nem vitatjuk, ne vitassuk! Persze magát az állítást vizsgáljuk meg, bemondásra ne higgyünk el semmit. Viszont (felkiáltójel): vannak, akik már a pedofília genetikai hátterét piszkálgatják: mit tehetnek szegény pedofilok, ha egyszer nekik ez genetikus késztetés, lehetnek-e hibásak, ha nem tudnak ellenállni annak, ami a génjeikbe van vésve? Hibáztathatók ezért? Elkaptad a logikát? 

Szóval nem erre indulok el. Izgalmas, feszkó-levezető tevékenység lenne rámutatni pár dologra, de erre itt van  már szerencsére jó pár olyan könyv, mint Szőnyié és Murray-é. Valami egészen másra koncentrálok. 

A KONCEPCIÓ,  A MONDANIVALÓ ÉS A HANGNEM

Nekem nem volt evidencia: Szőnyi könyve kis cikkek koncepcionális összefűzése. S mert a koncepció és a mondanivaló koherens, hiába, hogy néha pillanatnyi történésekre reagál, a mondanivalója egybefüggő, következetes és időszerű.

Szőnyi Szilárd nem fogalmaz csücskösen. Némely esetekben vitriolos, de soha nem gyalázkodik, nem becsmérel és nem minősíti a túloldal aktív dolgozóit. Kell hozzá önuralom. Mármint részéről, nem pedig az olvasásához. 

Ettől függetlenül semmi megalkuvás nincsen a mondanivalójában. Egy másodpercig sem rejti véka alá, hogy a véleménye konzervatív, keresztény, katolikus vélemény. A másik oldal sem mismásol, amikor kifejti, amit gondol, és követeli, amit követel. Szőnyi példát mutat, hogyan kellene ezt ezen a térfélén játszani. S ez nagyon fontos. 

szonyi_foltamadott_a_gender_3.jpg

Mármint az, hogy a fenti két bekezdés egyszerre érvényesül a könyvében. Könnyű neki: keresztény. Ugyanis a keresztény hit egyik alapja, hogy elválasztja egymástól a bűnt és a bűnöst. Mert csak így képzelhető el a megbocsátás és a párbeszéd. A bűnnel szemben nincs megalkuvás, a bűnös megváltásra szorul.

Jézus felborogatta a templomban a pénzváltók asztalait, de megbocsátott a parázna asszonynak. Gondolhatod, nem azért, mintha a szexualitással szemben megengedőbb lett volna, mint a banki tevékenységekkel. Különben nem kaphatott volna bűnbocsánatot a vámszedő Zákeus sem. 

Ezt az elvet látom érvényesülni Szőnyi mondanivalójában is. Kérlelhetetlen az ostobasággal, a gonoszsággal, a bűnnel szemben, még a gúnyt is simán megengedi magának. De nem személyeskedik, amikor a bűnösről van szó. Teljes mellszélességben vállalja önnön nézeteit, elveit és hitét, de őszintén feltesz kényes kérdéseket a saját egyházával kapcsolatban is. 

Olvastam egy véleményt a könyvről. Eltátottam a számat. Ebből látszik, nem vagyok még elég edzett, és empátia sincsen bennem elég. Nem az volt a bajom az olvasottakkal, hogy megfogalmazójuk nem ért egyet a könyv tartalmával. Illetve sajnálom, de ez nem váratlan sajnos. Más gondom akadt.

Azt olvastam ugyanis, hogy bizony sokszor mekkora türelem kellett Szőnyi szélsőséges, felháborító nézeteinek az olvasásához. (Ebben tán még van is valami, mert például Szőnyi magáévá teszi a keresztény álláspontot, hogy minden házasság előtti szexuális kapcsolat bűn. Lehetne erről polemizálni, de manapság a kérdés felvetése is értetlenséget szül. Egyébként a magam részéről értem és megértem a felvetést, de posztkeresztény állapotomban lennének nekem is kérdéseim ezzel kapcsolatban a gyakorlatot illetőn. Nem itt és nem most.) A vélemény megfogalmazója nem emelt ki semmit sem, számára egy az egyben szélsőségesek Szőnyi nézetei, bár a végső következtetése mégis az, hogy igen, valahogy ezzel a könyvvel mégis szóba lehet állni. 

A másik felvetése a véleménytulajdonosnak az volt, hogy Szőnyi mennyire meg sem próbál kiegyensúlyozott lenni. 

Szolidabb verzióban azt mondom: hm... Durvábban azt, hogy azt a qva! Hol van az egyensúly például a család értelmezésében? Vagy az abortusz kérdésében? Vagy a gyermekek szülőhöz való jogának kérdésben? Amikor mindegyik vagy-vagy kérdés. Mert a gyakorlatban vagy így, vagy úgy lehet megoldani. S hogyan lehet vagy-vagy kérdésben egyensúlyra törekedni? Mit kell feladnom abból, amit tudok, gondolok és hiszek, hogy ne billegjen az eszmei, ideológiai mérleg nyelve? S főleg: ez a követelmény mindenki számára követelmény? Vajon mit jelent a gyakorlatban, amikor az LMBTQ-mozgalom egyensúlyra törekszik? 

Ahogy olvastam Szőnyi könyvét, örvendeztem miatta. Örvendeztem, mert logikus, ésszerű, reális és intelligens. Lehet vele vitatkozni, mert intelligensen mer képviselni valamit, amit ő maga a józan ész nevében elfogad, és mert amit nem fogad el, azt gyűlölködés, lenézés és indulat nélkül, érvekkel utasítja el. Vagyis teljes mértékben vitaképes. 

Valahogy úgy éreztem, ez az, így kell beszélni, így kell egy álláspontot képviselni! Így kell átadni a másik oldal nézőpontjait, értelmezését és üzenetét. Ami, egy-két finomítástól eltekintve az enyém is. 

*

Vélemény a könyvről  
Interjú  a szerzővel
A szerző cikkei a Mandiner gyűjtésében

 Heti Válasz, Budapest, 2017, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639461628 · IllusztráltaLéphaft Pál

9/10

2021 augusztus 21., a csodásan megalkotott tűzijáték után egy nappal, némi ruhaturkálással dúsított délelőtt után

Maurice Leblanc: Arsène Lupin kalandjai

Vajon miért kedveljük a törvényre fittyet hányó, gazember-alakokat?

leblanc_arsene_lupin_kalandjai.jpg

Egy ideje már őrlődöm, tipródom és kattog az agyam. Mondanám, hogy régen nem úgy volt, ahogyan most gondolom, de éppen Arséne Lupin a példa, hogy dehogynem. Csak azóta elharapódzott, kinőtte magát a jelenség. Nem is sorolom, mert minek, úgyis tudni fogod, ki mindenkire gondolok.

Arról van szó, hogy egyre több filmben, irodalmi műben a gazember a hős. Ő az, akinek drukkolni kell, hogy sikerüljön a gazembersége, vége tudja hajtani az alávaló tetteit, el tudja venni a másét, raboljon, betörjön, meghódítsa a mások nőit, sikerüljön meggyilkolnia, akit likvidálni kell és így tovább. 

Ezek a hősök nem Robin Hood-ok, akik a kiskirálykodó nottingham-i bíróval babrálgatnak ki, hanem közöttünk járkáló figurák, jobbára éles ésszel, remek logisztika készséggel, átlagon jóval felüli mindenféle-technikai ismeretekkel, hihetetlen ismerettségi körrel, káprázatos műveltséggel, tájékozottsággal. Akik, miután zseniálisan végrehajtották, amit elterveztek, simán zsebrevágják a zsét, és csácsumi. 

Úgy járunk, hogy a Viszkisnek szurkolunk, mert intelligens, férfias, tréfás, és jól kibabrál a galád bankárokkal. Igaz, nem jótékonykodik, hanem magának rabol, de legalább valaki móresre tanítja a nála sokkal nagyobb rabolókat, akik legálisan fosztanak ki bennünket. Ezért szimpi a Viszkis. 

Viszonylag régen némi viszolygással fogyasztom az ilyen alapállású történeteket. Azért, mert olyan érzésem van, relativizálják az erkölcsi értéket. Mintha a jópofaság, az intelligencia, a műveltség, az ügyesség, és a többi felmentést adhatna az erkölcstelenségre. 

Helyre kell tennem magamban Arsène Lupint is. Az úri betörőt. 

leblanc_arsene_lupin_kalandjai_georges_descrieres3.jpgKár is lenne tagadnom, ezt a könyvet a Netflix Lupin című sorozata erőltette a figyelmembe. Azzal együtt, hogy a Arsène Lupin neve egyáltalán nem volt ismeretlen előttem.

Arsène Lupin és én

Gyerekkrom egyik kedvenc sorozata volt a huszonhat részes Arsène Lupin-sorozat (19711974), Georges Descrières főszereplésével. (Azóta sem leltem meg sehol.) Az eredetileg Maurice Leblanc által írt Lupin-történetek 1907–1936 között tizenhét regényben és harmincnyolc novellában jelentek meg . 

A filmből úgy nagyjából egy képkockára sem emlékszem, de ahogy most rákerestem a neten, a színészt egyből felismertem. Mintegy negyvenöt-negyvennyolc éve láttam a sorozatot. (Egek!) Az maradt meg bennem, hogy Arsène Lupin olyan gazember, akit nagyon lehet kedvelni, és be is lehet lázasodni az izgalomtól, amikor filmszerepet vállal. :-)

A figurát közvetlenül a Minden lében két kanál főhősei mellé tettem, ahol ott volt még Zorro, a három testőr (aki négy), Cartouche, Tulipános Fanfan, A négy páncélos és a kutya, Bors Máté meg az Angyal. Nem volt olyan érzésem, erkölcsi aggályom, hogy lenne bármilyen különbség az alakok között. 

Nagyon sokáig nem is tudtam, hogy a filmsorozatnak van irodalmi eredetije. De tényleg nagyon sokáig. Valahogy mindig elkerült a találkozás a magyar kiadások mindegyikével. Az óbudai Könyvmegállóknak hála aztán megtudtam. Egy romos állapotban levő, 1920-ban kiadott kis könyvecskéből (nincs nagy tenyerem, de szinte elfér benne), aminek Az üvegdugó a címe. Csak az alcímre figyeltem fel: Lupin Arsène kalandja. Ugyanott találtam egy évszám nélküli Dante kiadású Nyolcat üt az óra címet viselő kötetet (Arsène Lupin rendkívüli kalandja). Egyébként 1931-ben adták ki. Mármint ezt a kötetet, Magyarországon. Akkor kezdtem nyomozgatni a magyar nyelvű kiadások után. Ezt-azt megtaláltam, megvettem, a Rukkolán elhappoltam.

(Kettő szőrén szálán, pedig határozottan emlékszem, hogy rukkolások voltak, sőt, még arra is, hogy egy Ráday utcai kis boltban vettem át, és csudálkoztam, hogy nem is könyv, inkább füzet.)

De még nem olvastam egyiket sem. Ahogyan egyáltalán nem is foglalkoztam más Lupin adaptációkkal sem, pedig azért van belőlük: csak mozifilm van három, és tévésorozat négy. 

S akkor jött a Netflixes Lupin-film. Meg a lehetőség, hogy a Rukkolán elhappoljak egy új kiadású Arsène Lupin kalandjait. Amiből a film hatására kettő is megjelent, bár más-más címen. A másik négy történettel többet tartalmaz és a Gabo kiadó produktuma. leblanc_arsene_lupin_kalandjai_4.jpg

Mondanám, hogy a filmnek semmi köze nincsen a könyvhöz, de ez nem lenne igaz. Van köze.

Nem Arsène Lupin-film abban az értelemben, hogy nem Arsène Lupin a főszereplője. A főszereplője egy Assane Diop nevű, Franciországban élő szenegáli származású, fekete férfi. (Omar Sy játssza.) Amikor ezt felfogtam, a magam részéről kicsit le is lassítottam. Azt hittem, egy manapság szokásos, polkorrekt adaptációról lesz szó. Lehet, hogy alapvetés oka a polkorrektség volt, de legalább ügyesen oldották meg. 

Diop kedvenc irodalmi alakja Lupin. Az első Lupin-könyvet az édesapjától kapta, aki egy kőgazdag gazember ármánykodásának köszönhetően vesztette életét. A két évados sorozat egyetlen történet: hogyan áll bosszút az édesapjáért Lupin történeteit másolva Diop. Kezdve ott, hogy ellop egy ellophatatlan nyakéket. 

Kicsoda Arsène Lupin? 

Arsène Lupin betörő. Úri, méghozzá. Vagyis olyan valaki, akinek van pénze, nem azért rabol, mert megélni akar, hanem azért, mert így éli ki meglepően éles elmére valló kreativitását.

Jobbára mindaz igaz rá, amit a bevezetőben állítottam az antihősökről. De kétségtelen, hogy roppant rokonszenves a gazfickó.

Azzal együtt, figyeljünk fel rá, komoly erkölcsi csavar, dilemma forrása, hogy a személyisége miatti szimpátián túl érv nincsen rá, miért álljunk mellette érzelmileg. De mellette állunk. A törvénnyel szemben is. Örülünk, amikor kibabrál a rendőrséggel és elsősorban állandó ellenfelével Genimard felügyelővel. leblanc_arsene_lupin_kalandjai_ml.jpg

Maurice Leblanc

Nincs rá okunk, hogy ellenszenves legyen a felügyelő, mégis örülünk Lupin elmésségének, ahogyan rendre túl jár az eszén. Leblanc nagyon ügyesen játszik rá a hivatalokkal, a szervekkel, a hivatalosokkal szembeni fenntartásokra, távolságtartásra. Az állampolgár dafkéja a hatalommal szemben, ugye. Mert a hivatal egészen biztosan nehézkes, nem túl eszes, igaztalan és korrupt.

A Lupin elleni érvék ezzel szemben súlytalanok, az érdemei, az, hogy eszes, furfangos, remek stratéga, kiváló taktikus, elegáns. udvarias, intelligens, elmossa, hogy végső soron egy ocsmány gazember. Vesd össze a Viszkissel, ugyebár. Maurice Leblanc remek figurát alkotott. 

Egyetlen érdeme, hogy amikor rabol, nincsen híján az empátiának, a szociális érzéknek: a zsákmányból nem kis részt juttat a szándéka nélkül miatta rászorulóknak. 

Leblanc Lupin-történetei

Meg sem próbál magas irodalom lenni. Egy fia ilyen vonása nincsen. Őszintén annak mutatja magát, ami: szórakoztató irodalomnak, semmi másnak. Olyasféle, amiből tengert lehet rekeszteni. De olyasféle, amiből hiába van töménytelen mennyiség, kiemelkedik az övéi sorából. Mert úgy fest, igazán jó lektűrt írni nem is annyira egyszerű. Kezdve azon, hogy igazán jó főszereplőt kitalálni sem piskóta. 

Mert Lupin sikere minden bizonnyal a főszereplő frenetikus alakjában gyökerezik. Illetve az eszesen csavaros történetekben. De bizonyosan nem a tollforgatás mesterfogásaiban. A történetek nyelvezete egyszerű, majdnem puritán. Leblanc legalább annyira lelkes a maga teremtette hős iránt, miképpen Burroughs Tarzan iránt. Az a meglepő, hogy még ez a gyermeki naivitás valami kellemes bájt kölcsönöz a történeteinek. 

Ha a silabilizációm megfelelő volt, akkor az Arséne Lupin kalandjai Leblanc első Lupin-történeteit tartalmazza. A szerző nem vádolható azzal, hogy körülményesen elpepecselt volna bármivel. A főalak bemutatásával sem. 

Fittyet hány a szocializációjára, a társadalmi helyzetére, az indítékaira, a kapcsolataira, úgy nagyjából mindenre. Nincs ok-okozat, nincsen honnan-hová, eszünkbe se jusson a jellemfejlődés részletezésének bajmolódásával megvádolni a szerzőt! Arséne Lupin itt terem a semmiből, készen, ismerten, imádottan és rettegetten. Nesze nekünk!

Amikor Lupint megismerjük, akkor már egy ereje teljében levő csirkefogó, akit az egész világ ismer, és egy ország rendőrsége üldöz és toporzékol miatta. Akinek neve riadtságot vált ki mindenhol.

S nem kevésbé: akit végső soron senki sem ismer. Tekintsünk el attól, hogy az utóbbi tény mennyire képtelenség: Lupin nem jár álarcban, neve nem álnév, az arisztokrácia tagja és egyáltalán nem rejtőzködik. leblanc_arsene_lupin_kalandjai_3.jpg

Omar Sy az új sorozat főszerepében

Egyszóval semmi lacafaca, iszkiri azonnal a lecsóba: Lupin már az első történetben ott tart, hogy egy ország örvendezik annak, hogy börtönbe kerül. Ahová más hősöknek hosszú út vezet, hogy megdöbbenjünk: komolyan, őt is el lehet fogni? (Egyébként a film ezt a momentumot is felhasználja.)

Vagyis egy ereje, mestersége és hm, karrierje teljében levő úri betörőt ismerünk meg. 

S itt lehet cirkalmasan mismásolni, de nagyon tömör leszek. A könyv annyira egyszerű, hogy az szinte fájdalmas (vö.: Burroughs bármelyik regényével), de mégis letehetetlen, abbahagyhatatlan. Semmit nem veszít az ember, ha nem olvassa el, de egy igazán remek szórakozásról marad le, amit igazán kár kihagynia. Úgy egy hét múlva nagyjából semmire sem fog emlékezni belőle, Raszkolnyikov tépelődését tehát a leghalványabb árnyalatában se keresse benne senki, de amit éppen ezért simán elő lehet venni többször is. Kamaszkoromban imádtam volna. 

Manapság csak nagyon jót szórakoztam rajta. S ha habkönnyű, elmés élvezetességre vágyom, veszem le a többit a polcról.

Addig is lehúzok valami Lupin-filmet, hogy ha megjön Szerelmetesfeleségtársam az úszásból legyen mivel kikapcsolni. (Nem hiszed el: nem addig úszik, amíg el nem fárad, hanem amíg meg nem unja, bexarás! Éppen ezért kilométerben határozza meg magának a szükséges teljesítményt, s ha elérte, akkor kezd öltözni. Én meg húsz hossz után az életemért harcolok. Pedig halak vagyunk mindketten, de én rácáfolok. A stranddal is úgy vagyok, hogy akkora a túlteljesítés, hogy 2034-ig kifürödtem magamat az utóbbi években.)

P. S.: Hát, lehúztam a 2004-es Lupin-filmet. Megnéztük. Nem kellett volna. Érintőlegesen van köze Leblanc hőséhez. De valami dögunalmas, értelmetlen katyvasz lett belőle. Brrr! Pedig Kristin Scott Thomas neve miatt ígéretesnek tűnt.

Elsősorban csak bizonyos momentumok miatt Lupin-film. De a momentumokkal is inkább visszaél. Ne nézd meg, hasznosabban is eltölthetsz két órát! Például Leblanc-könyvet is olvashatsz.

 leblanc_arsene_lupin_kalandjai_1.jpg

Cartaphilus, Budapest, 2021, 170 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632667775 · FordítottaMoly Tamás

7/10

2021 augusztus 20., hajnal, SzFT még alszik, Csimota a pasijánál, én meg Shadow Gallery-t hallgatok, miközben írok. Nagyon szeretem ezeket a reggeleket. 

 

Alan Moore – Ian Gibson: Halo Jones balladája

Egy ízig-vérig hétköznapi csajszi a világűrben és egy világzűrben

moore_gibson_halo_jones_balladaja.jpg

Ha van egy zseniális darabja, a műélvező nagyon sok minden mást meg tud bocsátani egy alkotónak. Az egy zseniális elmossa a későbbi gyengébb próbálkozásokat. Meg az előtte levő harmatgyengéket is, persze.

Azt hiszem, Alan Moore a Watchmen-nél jobbat soha nem fog alkotni. Mondom ezt úgy, hogy azon kívül csak a Különleges Úriemberek Szövetségével (nagyjából hidegen hagyott) és a V mint vérbosszú (olvasatlanul viszem vissza a könyvtárba, untatott és nem tetszett a grafika sem) találkoztam. (Utóirat: azóta megint voltam könyvtárban, A pokolból jött velem. A grafika annyira nem jött be, de még csak beleolvastam, belelapoztam.) Na, a Watchmen az aztán nagyon ott van. 

Aztán egyszerre belefutottam ebbe a Halo Jones-ba. Moore miatt vettem le a polcról, de amikor kinyitottam, elvarázsolódtam. Persze volt ez már így, aztán a sztori végett jött a kiábrándulás mégis. Ilyen kiábrándulós volt például a... Hiszed, nem hiszed, nem jut eszembe a címe... P betűvel kezdődik, nagyalakú a könyv, nagyon sárga borítóval. (Megnéztem a könyvtárban: Incal.) Azóta megjelent még két része. Az első részt még elvitték a rajzok, de a másodikat képtelen voltam elolvasni, annyira nem érdekelt. 

Szóval Halo Jones balladája. Kezdve azzal, hogy a borító iszonyatosan gyengén sikerült, belül bármelyik rajz sokkal jobb ennél, ami idekerült. Vajon miért követték ezt el? De aztán a nyavalygás itt véget is ér. Nagyjából. De mindenképpen lelkesedés jön. 

Mert az úgy volt, hogy belelapoztam a könyvbe. És eltátottam a számat. Aztán odébb lapoztam, és ott is ezt tettem. Meg a harmadik oldalon is, meg mindenütt is, bármerre lapoztam. S ezzel a lényeget gyakorlatilag elmondtam, aludjatok jól, gyerekek, álmodjatok szépeket! De előtte olvassátok el, de legalább mindenáron nézegessétek ezt a könyvet! Ajánlom magamat, de főleg Moore és Gibson katonai sci-fijét! 

Ne reménykedj, nem úszod meg ennyivel! De a lényeget tényleg elmondtam. Soha ilyen rövid értékelésem nem volt még itt, a blogomon! 

De mert a képi világ bolondított el, figyeld meg, nem győzöl most képeket nézegetni. De jobban jársz, ha tényleg megnézed őket, és nem csupán rájuk pillantasz.

Na, ugye, hogy ugye? Nekem két dolog ötvözése tetszik nagyon: a részletes realitásé és a karikatúráé. Mert némely rajz olyan mintha az lenne. Illetve a hátterek, a terek reálisak, a figurák karikatúraszerűek. 

Azonnal jegyezzük meg a rajzoló nevét: IAN GIBSON. Ahogy nézegettem, jobbára a Dredd bírót rajzolta. Magyarul, ha nem tévedek, a Halo Jones balladáján kívül abban jelentek meg a rajzai. 

Kicsoda Halo Jones?

Egy a millió csóróból. Egy a jövőnélküliek közül. A Broncson él. (Olvasd egybe nyugodtan, és ne keseredj el, én is csak lassan jöttem rá.) A Broncs a senkik lakhelye, A jövő nélküli lúzereké. Tényleg olyan mint egy abroncs. Mindenki tart mindenkitől, veszélyes és nem vidám hely, de legalább nyomasztó. Hidd el, marhára nem érdemes nyári nyaralásra betervezni a Broncsot, menj bárhová máshová. Mondjuk a Népszínház utca környéke sem az igazi. De a Broncsra tutira ne, cimbi, ha jót akarsz!

Döbi, ahogyan történik, de Halo szép lassan elveszti azt a kevés embert is, akihez lehetősége volt kötődni. Hosztesznek szegődik egy kiszuperált, de felújított űrhajóra. Imádja a hajót. Ahol ezredik senki lehet egy szar melót végezve. 

Vagyis Halo Jones bármelyikünk lehet. (Bocs, ha megsértettelek, ha te mégsem lehetnél! Akkor így fogalmazok: jobbára bármelyikünk lehet, kivéve téged. Megfelel? Na?) Mert Halo nem hőstípus, nem überintelligens, nem ketrecharcos, nem karatebajnok, nem techguru, még csak nem is valami tutajos, szívdöglesztő pipi. Csak van, mert egyszer megszületett. S jobbára nem is a saját sorsának a kovácsa, bár van akarata, vannak saját döntései, csak történnek vele a dolgok. Ahogy jobbára a legtöbbünkkel. Belövünk valami irányt, aztán vagy úgy lesz, vagy egészen másképpen. Vagy jönnek a lehetőségek és a kapcsolatok, vagy csak az akadályok és a tragédiák. Szóval Halo csak egy lány a Broncsból. 

Mi'csinál Halo Jones?

Rögtönöz. Jobbára. Azt csinálja, amit éppen csinálnia szükséges. Olyan ad hoc-jelleggel. Annyira, hogy egy kicsit az az érzésem, nem is volt nagyon mély koncepciója az egészet tekintve a szerzőknek, inkább csak mentek amerre a pillanatnyi érzéseik vezették őket. Ezért az összbenyomásom az, hogy képnovellák sorát olvasom, nem képregényt. A képnovellákat pedig a főhős személye és világa köti össze, mert e kettő állandó. 

Kétségtelen, hogy Moore ért a feszültségkeltéshez és a megdöbbentéshez. Annyira, hogy a végére össze is jön egy Scalzi-féle Vének háborújaés egy Orson Scott Card-féle Végjáték keresztezésének a továbbgondolása. Úgy, hogy egészen mást, mindkettőtől eltérőt adott ki a végére a gép. Ööö... A fantázia. De gondolom, a két név és a két cím elég csalogatóvá teszi az eddigieket. 

Ez meg az

Túl sok mindent nem tudunk meg a történet világáról, a társadalmáról, az okokról és az okozatokról. Mármint a történések történelmi, társadalmi hátterének az ok-okozatáról. Ilyen szempontból Philip K. Dick is az eszünkbe juthat, ő sem sokat pepecsel az ilyesmik túlrészletezésével. Vagy kikövetkeztetjük, kitaláljuk, vagy nem. Ezáltal még az is lehet, hogy mindegy, tudjuk-e? 

De a képi megvalósítása mindennek, láthattad, valami hihetetlenül pazar és következetes! Igen, még mindig lelkes vagyok. Tényleg, mutattam már képeket a képregényből? 

Fontos szempont lehet, ha esetleg megrögözött, véresszájú hímsoviniszta, fallokrata lennél: ez nem a te könyved lesz. Csaj a főszereplője. De teljesen. Teljesen csaj, és tényleg ő a főszereplő. Még pasija sincsen, aki ott ólálkodna körülötte. Illetve van, de igazából még sincs... mindegy, ezt majd meglátod és megérted. Nem segíti senki és semmi, illetve, de, aztán kiderül, hogy azzal is van baj... mindegy, ezt is megérted, ha eljutottál addig a hídig. De mondom újra: nem feminista a cucc, de egy csajnak/ért kell szurkolni véges végig. 

S aztán legyen itt a vegyes vágott alcím alatt az összegzés is. Nem lettem Alan Moore-fan. Azért nem, mert nem nyűgözött le a történet. Tulajdonképpen elég sokáig semmi különös nem történik benne. Aztán kábé a háromnegyedénél megérkezik a konfliktus, igaz, akkor elég nagyot üt, csak valahogy az arányokkal van gond, mert amikor nekikezd ütögetni, akkor meg hirtelen véget ér a könyv. 

(Az az alak, akit senki nem vesz észre, senki sem figyel rá, azt sem tudni, férfi vagy nő [nem, nem gender propaganda, dobtam volna a sarokba, gondolhatod], annyira jelentéktelen, hogy szinte átlátszó... ZSENIÁLIS, SZÍVSZORÍTÓ, majdnem könnyeztem, komolyan. Nem, ezt nem mondom se tovább, se részletesebben, ennyire gyökér nem leszek. Írd meg, ha a te szemed is beopálosodott!) 

Egyszóval a sztorit illetően van pöttynyi hiányérzetem, de az a nagy helyzet, hogy az egészet tekintve mégis a pozitív csudálkozás uralkodik rajtam. Nem, ez nem ellentmondás: képregényről beszélünk, aminek egyik része a történet, a másik a képi megvalósítás. S nem tudom, mondtam-e, de az meg káprázatos! Kíváncsi vagy, mire számíts? Nesze neked!

Fumax, Budapest, 2019, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701095 · Fordította: Kodaj Dániel

8/10

2021 augusztus háromnegyede, mindjárt államalapítás ünnepe, Csimota a pasija családjával nyaral, mi meg élvezzük, hogy kettesben vagyunk

 

Dylan Dog 7. – Emlékek a félhomályból

A rémálom-nyomozó egy sorozatgyilkos és a múlt szerelmének nyomában

dylan_dog_7_emlekek_a_felhomalybol.jpg

A Sergio Bonelli Editor képregényeivel hazánkban a Frike Comics Kft. foglalkozik. A Sergio Bonelli Editor Olaszország legnagyobb, leghíresebb kiadója. Vannak képregényei, amelyek százezres nagyságrendben fogynak. A történetek cselekményesek, akciódúsak, krimik, thrillerek, misztikus és horror-történetek, westernek. 

Én természetesen a FSZEK-ben (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) találkoztam velük először. Ami akkor a kezembe került, annyira nem nyűgözött le. Aztán szembejött velem a Morgan Lost. Nem is annyira a történet, mintsem a rajzok fogtak meg. De azok nagyon-nagyon. Olyannyira, hogy be is szereztem őket, és éppen most látom, hogy megjelent az ötödik magyar nyelvű szám!  

Morgan Lost-nak van egy hibrid száma, a Vörösszürke fények Londonban, amelyben a címszereplő együtt akciózik Dylan Doggal. S ők, ugye, két külön sorozat hősei. Az a londonos történet nem csapott a falhoz, hogy onnan a padlóra csússzak, de eléggé érdekes volt. Annyira mindenképpen, hogy kíváncsivá tett Dylan Dog-ra is. Nem kapkodtam el a kíváncsiságom kielégítését, de el sem felejtettem, hogy kíváncsi vagyok rá (mint ahogyan annyi minden mást elfelejtettem már). 

Belenyúltam a dolgok sűrejébe ezzel a hetedik résszel, mondhatom! Állítólag nagyon nem tipikus, amit itt láttam, olvastam. 

Mi a tipikus? 

 Dylan Dog 1986 óta létezik. Szülőatyja Tiziano Sclavi. A hős, akit kitalált horror-ügyekben és pszichopaták után nyomoz. Egykor rendőr volt, ma már magánnyomoz. Jobbára szellemek, démonok, vámpírok, élőhalottak, vérfarkasok után. A lista voltaképpen eléggé teljes, lefedi mindazokat a témákat, amelyek engem egy fikarcnyit sem érdekelnek, simán, ámde teljesen becsukódom előttük. 

A Wikipedia így jellemzi Dylan Dogot (szabad fordításban; nem az enyémben, hanem a Google Fordítóéban): 

Dylan Grouchóval lakik a Craven Road 7. szám alatt, egy zsúfolt lakásban, ajtócsengővel, amely sikoltozik. Hobbijai közé tartozik a klarinétos játék (csak az Ördög-trillát tudja játszani, de gyakran játszik) és egy modellhajó megépítése, amelyet láthatóan soha nem sikerül befejezni; sok fóbiája van, köztük a klausztrofóbia, a denevérektől való félelem és az akrofóbia. 

Dylan különösen érzékeny a mozgásszervi megbetegedésekre, ez az egyik oka annak, hogy ritkán utazik, és egyébként sem repülővel. 

Egykor alkoholista, ma már nem iszik. Ő vegetáriánus és állatjogok támogató. Dylan keveset törődik a modern élet sok vonatkozásával. Gyűlöli a mobiltelefonokat, és emlékei rögzítéséhez még mindig tollat ​​és tintát használ. Természetesen szereti az irodalmat (különösen a költészetet), a zenét (ízlése a klasszikustól a heavy metalig terjed) és a horrorfilmeket. Bár örök pénztelen, látszólag nem érdekli a pénz. Valójában a szokásos első tanács, amelyet számos ügyfélnek ad, akik az évek során a tanulmányában találták magukat, hogy pszichiáterhez vagy pszichológushoz kell fordulni. 

Nem hisz a véletlenekben. Reménytelen romantikus is, aki szinte minden kérdésben szeret és elveszít egy új nőt. Valójában az esetek többségében ügyfelei nők, akikkel gyakran szexuális kapcsolatban áll. 

Azt is olvasom még, hogy a szokásos horror-kliséket szürrealitással, antikapitalista beütéssel és némi abszurd humorral oldja. 

Szóval ez a tipikus. S ebből a szempontból nagyon jól nyúltam mellé, hogy pont ezt a füzetet emeltem le a polcról a könyvtárban az öt másik mellől. Mert ez annyira nem tipikus. Annak ellenére, hogy a sorozat és a figurák kitalálója ötlötte ki. 

Emlékek a félhomályból

Nem tipikus történetből kettő van a kötetben. Az egyik majdnem tipikus. A másik meg kicsit sem és egyáltalán nem az. Lássuk az egyiket! A címe az alcímben van. 

Az alapsztoriban semmi meglepő nincsen. Az éjszakában jár egy pszichopata barom és prostikat gyilkol. Brutálisan. Rendre, és sorra. A személyében van némi hökk, de nem is ez az igazi 'lepetés a történetben. 

Nem is tudom, mondjam-e? Megnéztem a fülszöveget. Mondom, mert az is mondja. A történet hangulatát, mert van ugyan történet, de a hangulata sokkal jellemzőbb, elsősorban a szakadatlanul zuhogó eső adja meg. Figyeld csak az első képkockát. Mármint ez a képregény első képkockája is. 

dylan_dog_7_emlekek_a_felhomalybol_5.jpg

Na, ilyen idő van egész végig. Ha már London. Világos. Szerintem pazar. Gyorsan a rajzoló nevét, nehogy elfelejtsem! Giampiero Cesartano

Szóval az eső és a hangulat. Azon túl, hogy minden nedves, soha nem száradunk meg, soha nem látunk tisztán a cselekmény és a megoldás korántsem szokványos. Mert itt van ez a láthatatlan manus, aki voltaképpen nem is az, miközben teljes mértékben az. Aki nem láthatatlan, csak éppen senki nem vesz róla tudomást. 

Most kapcsolok, hogy a két napja kiolvasott vagy inkább megnézegetett Halo Jones-képregényben is van egy kísértetiesen hasonló figura. Ott van, de simán átnéz rajta mindenki, beszél, de nem hallják, cselekszik, nem is akármit, de észre sem veszik. Ahogyan a halálát sem. Döbbenetes figura. 

Azért döbbenetes, mert tulajdonképpen bármelyikünket és mindannyiunkat képviseli

Itt vagyunk a Földön, kinek mennyi év adatott, aztán sutty, és máris miénk a feledés. 

A fiam és a párja nem akar gyereket. A pocakban növekvő Bogyóka unokám természetesen az édesapja nevét fogja viselni. A Mohácsi név így a gyerekeimnél megszakad. Nem halunk ki, Bogyóka által, ha a jó Isten is akarja, a vérvonal megy tovább, de már nem Mohácsi néven. 

De még csak nem is ez a lényeg. A lényeg sokkal inkább ott van, hogy egykét generáció és az emlékünk sem nagyon marad meg. Lehet ezért írok ilyen kétségbeesetten. Megmaradunk egy-két ember egyre halványodó emlékében, néhány fotón, levélben, oszt' ennyi. Áttipródunk itt annyi évet, amennyi adatott, szerelem, öröm, gyönyör, fájdalom, betegség, veszteség, sikerek, kudarcok, hajnalok, éjszakák, meghitt pillanatok, veszekedések, untalan munka, utazás, csöpögő csapok, makacskodó kütyük, gépek, hivatalos ügyintézések, koncertek, könyvek, festmények, sport, rengeteg minden, de végső soron semmi, aztán sutty, egyszerre vége. Láthatatlan az ember, és a finis után egy kicsit még hiányzik ennek-annak, de aztán az is elmúlik. Bakker!

Decemberben infarktusom volt. Eddig sem hittem azt, hogy halhatatlan vagyok, de a lehetőség, hogy konkrétan én is befejezhetem a földi tüsténkedésemet, a múlandóság ténye mellett is nagyon távoli volt. Immár nem az. A múlt hét előtt napokig szűrt a szívem tájéka. Nem fájt vagy ilyesmi, rosszul sem voltam (igaz, az infarktusnál sem, illetve nem tipikus infarktusos tüneteim voltak), csak maga a tény, hogy az elsőn már túl vagyok, maximum kettő lehet még... Mint a kütyüs játékokban: fogy az életem. Csak itt nincsen lehetőség az előzmények törlésére, a játék újraindítására, újratelepítésre. Bár természetes, mégis félelmetes!

Emiatt bár feledhető a történet, mégis kap valami olyan kellemesen sejtelmes, fájdalmas, szomorkás mellékízt, ami a brutalitást másodlagossá teszi, s ami a sima thriller fölé emeli az egész koncepciót. Akkor is, ha tulajdon- és voltaképpen se füle, se farka nincsen. De talán éppen ez a nyerő benne: olyan, mintha mégis lenne neki mindkettő. S máris megy a veszett töprengés, hogy akkor mi is az? 

dylan_dog_7_emlekek_a_felhomalybol_3.jpg

És közben esik az eső, szünet nélkül. 

dylan_dog_7_emlekek_a_felhomalybol_4.jpg

A hosszú búcsú

Ne is gondolj arra, hogy a címnek bármi köze van Chandler klasszikus noire-krimijéhez! Nincs köze. Vagy én vagyok nagyon suta, hogy nem találtam meg a kapcsolatot. 

Ráadásul ez a történet az abszolút kakukktojás a rémálom nyomozó történetében. Nem mondom, hogy nincsen benne holttest, mert van, de az a nagy helyzet, hogy még az sem úgy holttest. A cselekmény ugyanis nem krimi. Kicsit sem. Nem fogod elhinni: egy régmúlt, lezáratlan szerelem szürreális visszaköszönése Dylan Dog múltjában. 

Vagyis olyan sztori, ami mindent megtett azért, hogy nekem ne tessen. Mert a szürreálist a képzőművészetben nagyon, az irodalomban ellenben egyáltalán nem kedvelem. Amikor Dali elfolyó óráit, vagy Magritte arca előtt egy zöld almás pasiját megírja valaki, az fáraszt. Ne kérj magyarázatot, mindent én sem tudhatok! De Dylan Dog eme története, ugyebár rajz. Így simán elviselem. Nem mondom, hogy értem is. Csak értegetem. Pedig nem tűnik nagyon komplikáltnak. 

Van egy lány (minden szép történet így kezdődik), aki valamikor nagyon szerelmes volt Dylanbe. Dylan meg őbelé. Aztán, ahogy ez lenni szokott, amikor nem happy end van, elcsúszott egy banánhéjon a kapcsolat, rossz volt az ütem, amivel egymáshoz, a szerelmükhöz közeledtek, tehát távolodni kezdtek, majd elszakadtak. S az egykori lány nőként egy este egyszerre csak ott áll az ajtó előtt. 

dylan_dog_7_7.jpg

A képi megvalósítása ennek nagyon ügyes. Bár a történetnek három alkotója van, Sclavi mellé betársul Mauro Marcheselli és Carlo Mbrosini, a dolog nem úgy adja magát, ahogy elsőre gondolnánk. Mert elsőre úgy gondolnánk, hogy Sclavi írt, a másik kettő rajzolt. Azért gondolnánk így, mert kétféle rajzstílus van a kötetben. De mégsem így van: az első két úriember írt és a harmadik, ezek szerint kétféle stílusban rajzolt. Ha már itt tartunk, rögtön hozzáteszem azt is, hogy nem azért került egy kötetbe ez a két történet, mert volt időszak, amikor Sclavi romantikus-szürreális korszakát élte, hanem azért, mert a magyar kiadás szerkesztője egymás mellé tette az eredetileg négy év különbséggel, 1988-ban és 1992-ben kiadott sztorikat. 

Amikor a múltban vagyunk, a rajzok tónusosabbak, árnyékosabbak, lágyabbak, kedvesebbek.

dylan_dog_7_6.jpg

Szerepe van a szürrealizmusnak, nem csak öncél: döntögethetjük elfelé a végén, hogy Dylan Dog akkor most átélte-e, amit láttunk és olvastunk, vagy csupán szerette volna átélni. De bárhogyan is, gyönyörű, amikor az egykori és a mostani pár megpillantja egymást/önmagát a vonatablakban, és aztán a fiatalokkal elsuhan a vonat. Az ifjúság... 

dylan_dog_7_1.jpg

Ugyan senkinek semmi köze hozzá, de elmondom. Bár zárkózott személyiség vagyok (ezt a poént csak Szerelmetesfeleségtársam érti csak, de itt hagyom). 

Miközben olvastam ezt a képregényt, természetesen azon töprengtem, én kivel szeretnék Dylan Dogként a múltból találkozni. A válasz adta magát, mert jól idomított, pompás feleség-bűvölet alá vont férj vagyok: senkivel, jó az nekem, nagyon jó, aki most van, minek nosztalgiáznék régi, elrontott kapcsolatok felé? De tényleg, minek, amikor úgy jó nekem, ahogy van (attól a három dologtól eltekintve, mielőtt a tökéletes elégedettség öntelt mosolyával hátra dűlnél, drága SzFT! ;-D ) 

Másfelől két befutója volt az emlékjátéknak. Nem véletlenül nem lett az egyikből sem semmi. Szerintem már mindkettőről írtam valahol. 

Az egyik az első, nagy szerelem volt. Akivel, akin keresztül megismertük a nagy érzéseket, a nagy vágyakat, a másik nem rejtett dolgait, és részemről a nagy fájdalmat, a kitaszítottságot, majd a belátás, az átlátás erejét. Kamasz voltam. Gyönyörű kapcsolat volt, nagyon jókor volt, a lány pedig szép volt, kedves volt, okos volt, ügyes volt. Amikor utoljára hallottam róla, Amerikában volt agykutató. 

Ha együtt maradunk, tömény halál lett volna a házasság. Borítékolható módon. 

A másik közvetlenül az első után jött. De tényleg: két nappal. Ez is volt az egyik baj. Nem volt még meg a gyászidőszakom, a szilveszter éjfélkor megesett csók a Vöröskereszt 14. alatt sokkal inkább szólt a dafkénak, a bizonyítási vágynak mintsem az új lánynak. De a csókja, a bőre, a haja illata az valami... nem találom a szavakat... volt. De nem maradtunk együtt. Másnap találkoztunk ugyan, jó volt vele, és nem, nem feküdtünk le (akkor még). Csupán együtt voltunk. S aztán találkoztunk még néhányszor, de végül nemet mondtam. Majd egy nyaraláson, amit nem én szerveztem, újra összefutottunk. Négyen voltunk, két fiú, két lány. Úgy indultunk, hogy nemi minőségben senkinek nem volt köze senkihez. A másik hím az azóta meghalt Pipi barátom volt. Igazság szerint a másik lánytól akartam volna valamit, de olyan kis felemás volt vele kapcsolatban minden. Aztán persze vele nem is lett semmi. Vele nem... De mégsem lett hosszú távon semmi. Én maradtam el ismét. Egyszer még találkoztunk, ő hívott fel magához. A kórházból érkezett. Nem tőlem volt a gyerek.

Akkor találkoztunk utoljára. Illetve egyszer, azt hiszem, összefutottunk a Bartók Béla úton. Mint egy filmben: évek teltek el, elmentünk egymás mellett, mindketten visszafordultunk, találkozott a tekintetünk, de aztán mentünk tovább, ki-ki a maga irányában. Csak percek múlva tudatosult, hogy egészen biztosan ő volt az. De nekem sietnem kellett. 

Ma is úgy gondolom, ha máshogyan alakul a kronológia, ha nem vagyunk annyira egyformák, hogy még a könyvespolcainkon is ugyanabban voltak egymás mellett ugyanazok a könyvek (és nem azért, mert egy lexikon-sorozat kötetei voltak), ha nem egyforma a nyomorunk (ez volt a legnagyobb baj, magamnak is sok voltam, hát még kettő belőlem, ettől menekültem leginkább!), ha nem így akkor ma házasok lennénk. Amíg meg nem ismertem SzFT-t, ha valakihez tartozni akartam, ha biztonságra vágytam, ha egy nő illatára gondoltam, mindig ő jutott eszembe. Hogy tulajdonképpen minden passzolt...

*

S amikor idáig jutok, mindig arra gondolok, hogy valami mégsem. Mert minden (kivéve azt a hármat :-D ) most passzol. Úgy, ahogyan soha eddig. S már tizennégy éve. És a szívemre teszem a kezemet, nem azért mondom, mert rettegek, mert megfelelési kényszerem van, hanem azért, mert szeretem őt. Bruttó. 

Szóval egy rémálom-nyomozótól meglehetősen meglepő ez a történet. De nagyon szép, nagyon kedves, nagyon szomorú. 

De legalább egy képkockán nagyon vicces is. 

dylan_dog_7_5.jpg

*

A képregény magyar kiadója a Frike Comics. Róluk ezt olvasom

Antonio, Giovanni és Francesco három olasz képregény-őrült, akik úgy döntöttek, hogy egy új kiadót hoznak létre Magyarországon.

Leginkább olasz képregényeket adnak ki, többek között Dylan Dog, Dampyr és Morgan Lost a Bonelli-től. Ezek mellett Robert Kirkman-től az Outcast-ot, Raina Telgemier-től a Mosolyogj! (Smile)-t. Nem elhanyagolható a magyar képregényesek támogatása sem, melynek keretében náluk jelent meg a Deadmob több része, és a Céltalan is, Szebeni Pétertől. Nekik köszönhető, hogy Vittorio Giardino világhírű Magyar Rapszódia című kiadványa is olvasható lesz magyarul.

Frike Comics2018, 196 oldal · puhatáblás

7/10

2021 augusztusa, már megint vasárnap délután, állítólag a nyár utolsó kánikulás napjai most vannak, a holnapi a finis, redőnyök lehúzva, és a Csemete áldott távolléte miatt ma hajnalban is volt lehetőségem átmenni a kis szobába írni.

Douglas Murray: A tömegek tébolya

„A férfiak által tervezett utak nőket gyilkolnak meg.”

murray_a_tomegek_tebolya.JPG

Nem vicc és nem is egy Stephen King regény alapötlete: ezt a mondatot valaki komolyan gondolta, és egy újság komoly gondolatként még meg is jelentette. Innentől vond kétségbe a kötet címét!

„A FÉRFIAK ÁLTAL TERVEZETT UTAK
NŐKET GYILKOLNAK MEG.”

Nyaralás közben voltunk. Volt időm mindenfélét olvasgatni. Egy régi ismerősöm megosztott egy tavaly a Guardian-ban megjelent cikket, amely a magukat átoperáltató fiatalokról szólt. Igen, nemi átoperálásról van szó. A cikk arról a nemváltás problémás vetületeiről szólt. Mellékelt a régi ismerős egy filmet is. 

Ahogy várható volt, jöttek is a kommentek, hogy micsoda Fidesz-bérenc, miért kell a kormány melletti propagandát erőltetni, stb., stb., stb. A reakció persze megjósolható volt, szóltam is az ismerősnek, hogy jön a cunami, húzza le a fejét. Jött. Az ismerős csuda logikusan, intelligensen válaszolgatott, és próbálta (eredménytelenül) az eredeti medrében tartani a beszélgetést. Sikertelenül. Nem kicsit azért, mert én is hozzászóltam, és egy félmondattal sikerült napokra elterelnem a hozzászólások témáját. Offoltam a témát, ugyebár. 

Viszont egy hozzámszólásban megkaptam az idei év legnagyobb poénját. Ahányszor eszembe jut, mindig felröhögök. Már nem értetlen vagyok, ahogyan évekkel ezelőtt az voltam hasonló esetekben. Nem megy a hülyeség hallatán, olvastán a vérnyomásom sem az egekbe. Igazából már eszembe sincsen meggyőzni senkit se. Immár csak röhögök. 

Az történt, hogy a beszélgetés lendületében elmeséltem egy régi tapasztalatomat, amikor gyermekvédelmisként egy cigány családnál tett látogatás alkalmával a ház ura, miközben az asztaluknál ittuk az ő kávéját és szívtuk az én cigimet, azt találta nekem mondani, de minden átmenet nélkül, hogy amit a jobboldali sajtóban olvasok a cigányokról, no, az mind igaz.

Majd ehhez a történethez hozzáfűztem, hogy a kevés legjobb barátom közül kettő cigány, és soha nem érdekelt igazán az emberek bőrszíne, származása, mert pont lexarom, de bizonyos tapasztalatok miatt ettől függetlenül nem ragaszkodnék feltétlenül ahhoz, hogy a szomszédom is cigány legyen. (Egyébként az, úgy két hónapja, csendes, békés család, két jól nevelt gyerekkel. Ha nem találkoztunk volna véletlenül, azt sem tudnám, hogy itt laknak.) Na, erre jött a reakció, hogy én milyen egy alja rasszista vagyok, a mindenemet! Mire az ismerősöm megpróbált megvédeni. Hasztalan. 

murray_a_tomegek_tebolya_fb1.jpg

Vagyis, végső soron már csak egy lepkepuki választ el engem attól, hogy rasszista sorozatgyilkos legyek. Mindezt azért, mert „cigányoztam” (értsd: nem romának írtam a cigány szót; vö. romakerék, romapecsenye, roma útra ment a falat, stb.) és azért, mert a szomszédságról kimondtam azt, amit a magyar lakosság döntő része gondol. Az az érv, hogy vannak cigány barátaim, sőt, a legjobbak közül is kettő az, már régebbről tudom, hogy a rasszizmus elfedésének az átlátszó mosakodása. Mondták nekem. A logikát akkor sem értettem, ma sem értem. 

A Facebook-os beszélgetésben a lényeg ezután érkezett. 

murray_a_tomegek_tebolya_fb2.JPG

Állítani tehát csak akkor szabad, ha az állítás jó oldalról érkezik. Ha nem onnan jön, akkor minden más felesleges filozófálgatás, olcsó lingvisztika, átlátszó kifogáskeresés. Ehelyett küzdeni kell az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen. Mer' aki csak kiejti a cigány szót, az cigányozik. S aki cigányozik, az tömeggyilkos. Kivétel nélkül. Ha ma még nem az, akkor holnap azzá lesz, ez egészen bizonyos, mert egyszer már megtörtént. Ez ellen küzdeni kell! 

Itt még nem tudtam, röhögjek vagy sírjak. Megpróbáltam a beszélgetést a visszahozni a földre. és felhívtam a figyelmet a személyeskedés olcsó játszmájának a kilátástalanságára.

Ezután kaptam azt a választ, amin még most is röhögök. De ahányszor csak eszembe jut.  

murray_a_tomegek_tebolya_fb3b.jpg

Ezek után elmondtam még, hogy fene nagy rasszizmusoban és antiszemitizmusomban mentem egy EMIH-fenntartású intézménybe dolgozni, ahol a főnökeim zsidók, és nagyon sok kolléganőm cigány (ezt ők mondják így magukról). De ezután már nem reagáltam semmit az Aggodalommal Küzdő Mindenttudóra. 

S amikor ez történt, nem tudtam, hogy az Európa furcsa halála után Douglas Murray-nek megjelent magyarul még egy könyve. Nem bír magával. Ez még provokatívabb mint az előző. Már a címében is: A tömegek tébolya. 

Nagyjából azt a gondolkodásmódot mutatja be, aminek a Facebook-os beszélgetőpartnerem élő példája: hogyan veszítette el a világ nagy része a józan eszét, s hogyan válik a tolerancia jegyében acsargó gyűlölködővé. 

Manapság szerencsére, mármint az enyémre és a hasonló gondolkodásmódúakéra, egyre több és egyre színvonalasabb könyv folyóirat jelenik meg, ami a konzervatív, jobboldali gondolkodásmódot képviseli. Támasztja alá. Érvel mellette és az egyre szélsőségesebb liberalizmus ellen. 

– Jaj, ez mi, Ofi?
– Írtam a Messengeren, hogy megint előfizettem onlány, és így kapom papírformában is. Meg azt is, hogy gyere át érte, mert minden héten érkezik. Jöjj és vidd! Írtam vagy nem írtam? 

Kutakodtam a memóriámban, és felsejlett, hogy valóban, írta, csak nekem teljesen kiment a fejemből. Így jött velünk a nyaralásra kábé hat kiló Mandiner folyóirat. 

Kormánypárti a lap. Tudom, hogy az olvasók döntő többsége meg fog vetni érte, de jobbára nagy élvezettel és bólogatva olvastam. Nem a lap Orbán- és a Fidesz-szimpátiája, hanem a világnézeti egyezés miatt. Bár tulajdonképpen nem volt rossz ennek az oldalnak az érveit, a propagandán túl kifejtve értegetni. 

Kicsit úgy jártam a Fidesz intézkedései melletti érvek magyarázatának olvasásával, mint Pilátus, amikor ezt mondta Jézusnak: „Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek“ (Csel 26:28). De nem lett.

Nem is sorolom már a könyvek címeit, annyi van, és egyre több. Douglas Murray jelen könyve is ezt a sort gyarapítja. Mármint a konzervatív gondolkodás melletti, a liberalizmus-kritikus könyvekről beszélek. Ha szétnézel itt, a blogoldalamon, akkor a Történelem, politika fül alatt találsz jó néhányat ezekből. Csak néhány nevet  említek: John Kekes, Scruton, Legutko, Nagy Ervin, Szilvay Gergely, Coleman. Persze a teljesség igénye nélkül.

A MAGYAR FORDÍTÁSRÓL ÉS A KIADÁS OKÁRÓL, HASZNÁRÓL

Nincs lehetőségem a magyar szöveget az eredeti angollal összevetni. Volt egy rövid idő, amikor kiadványszerkesztésből és stilizálásból éltem. Mellette egy kéthavi lapot is szerkesztettem. Akkoriban találkoztam rengeteg hasonló szöveggel. (Természetesen nem a tartalomra gondolok.) Olyanokkal, amik tele vannak komplikált, nehezen kibogozható, magyartalan mondatokkal, s olvasás közben inkább csak érezzük, mintsem világosan értjük, mit akar mondani a szerző. Egy ifjúsági könyv nyersfordításának a gatyába rázásával vért izzadtam, szerintem ott komoly baj volt az eredeti szöveggel is. 

A tömegek tébolya így kiadva is hasonló érzetet keltett bennem. Nem pofon egyszerű, de nem is igényel stílusbravúrt, hogy bele jöjjünk az olvasásba és az olvasottak értelmezésébe. (Nem emlékszem, hogy Murray előző, magyar nyelvű könyvének esetében volt-e ilyen nehézség?) Kár ezért, mert a könyv fontos és elgondolkodtató! Már csak azért is kár, mert így nagy esélye van annak, hogy maximum azok olvassák el, akik amúgy is egyetértenek vele. Mert ha a könyvekre is igaz, ami az emberekre, tudniillik, hogy a stílus maga az ember, akkor A tömegek tébolya, hát, izé... 

Ennyit a formáról. Mármint a szöveg nyelvtani formájáról. 

murray_a_tomegek_tebolya_5.jpg

Aztán van itt ki és megkerülhetetlen szempont. Mellesleg vagy nem mellesleg, nem némi túlzással, csúsztatással a kiadó is megkaphatja, hogy beállt az Orbán-rezsim szekerének a tolásába, adják a fiúk alá a lovat. Miért is? Hát itt van ez a homofób, egész Európa által elítélt törvényük, ugye... Ugyan a könyv tavaly jelent meg, de jöhetett a füles a kiadónak, kapcsolatok a szőnyeg alatt, susmus, a nép puhítása, de még inkább hergelése ez a könyv is. Mer' tudták, hogy alkalomadtán újabb vihar a bilibenként előráncigálhatják ezt a pedofil-szarságot, terelik vele a lényeges dolgokról a figyelmet. 

(Tény, van olyan interjú a neten, ahol Murray azt fejtegeti, hogy voltaképpen a migráns-kérdésben az Orbán-kabinet és a kelet-európai országok mutatnak példát az eszetlen, szuicid nyugatnak. Itt lám, már 2016-ban kerítés volt, azok ott nyugaton meg csak most kezdenek gondolkodni rajta. S hogy gondolják már meg, Magyarországon közel egymillió migráns ment át, ez arányaiban olyan, mintha Amerikába százmillióan akarnának belépni.)

Anélkül, hogy a legcsekélyebb szándékom lenne beszállni a pedofil-törvény jelenlegi vitájába, simán elismerem, hogy ez a könyv komoly muníció lehet, ha valaki hadakozni akar. De ha nem lenne szándékában ilyet tenni, akkor egyfelől tájékozódásnak, kitekintésnek is kiváló. Főleg azért, mert bemutatja azt, ami nálunk ilyen formában még nincsen, de előbb-utóbb minden bizonnyal várhatóan megérkezik hozzánk is. 

Azt nem hiszem, hogy a könyv a gender-hívek közül bárkit is meggyőzne. Ahogyan nagy eséllyel engem se lehetne arról meggyőzni, hogy ez a világra erőltetett jelenlegi liberális katyvasz hosszú távon jót tenne bármelyik oldalnak, bármelyik társadalmi szegmensnek, bárkinek és akárkinek. 

Nem gondolnám, hogy a moly.hu alkalmas alapos, átgondolt statisztikai következtetések levonására, de azért némely számokon, amiket az oldal mutat, érdemes elgondolkodni. Tudatában annak, hogy az internet egy hihetetlenül gyorsan változó valami, úgy gondolom, az olvasni szeretők száma viszonylag konstans. Akkor is, ha többen akár el is hagyhatták a platformot azóta, hogy utánanéztem és a felhasználók száma huszonötezer körül járt. (Nem ma volt.) Ha ezt vesszük alapul, elég sokatmondó, hogy például amíg Murray előző könyve az oldalon a tekintélyes 93 százalékos tetszési indexszel bír, addig ezt a szemrevaló számot tizenegy értékelés alapján érte el. (Mondjuk az egy kicsit többet mond és jobban fest, hogy ugyanezen az oldalon ott van a könyv ötödik kiadásának a borítója.)

Szóval huszonezer felhasználóból tizenegy olvasta ezt a migráció-kritikus könyvet. A felhasználók 0,00044 százaléka olvasta a könyvet.

Vagy ennyire érdektelenek az olvasó emberek, vagy ennyien vannak, akik tisztán látnak, és nem ülnek fel a propagandának. Tessenek választani, igény szerint!

John Kekes „Az egalitarizmus illúziói című könyvének egyetlen értékelése sincsen a moly.hu-n. Még én sem olvastam. Mit várhat tehát, mire számíthat tehát a konzervatív oldal? Tényleg nincsen egyetlen magyar konzervatív ember, akinek fontos lenne felhívni a figyelmet arra, hogy a konzervativizmus jó? Minden fórumon, ahol csak lehet. 

MIÉRT TÉBOLY?

Lássuk be, a bejegyzés alapjának választott könyv címe kicsit sem felhasználóbarát. Kirekesztő. Megbélyegző. Sértő. Ésatöbbi.

Azért, mert azt állítja, mindazok, akik ezt az egyre töményebbé váló liberális sokszínűséget nem teszik magukévá, azok nem rasszisták, homofóbok, nő- és másság-gyűlölők, hanem egyszerű paraszti ésszel gondolkodó, józan állampolgárok. S a szerző még tetézi is, hiába mondják neki, hogy ne tetézze: azt is állítja már a cím is, hogy akik magukévá teszik a liberális bölcsességet, nos, ők tébolyodottak. Így, en bloc. Baxi, apukám!

Nagyon kemény kijelentés tehát már a könyv címe is.

Mielőtt tovább lépnénk, arra kérlek, ismét olvasd el e bejegyzés alcímét! Majd arra, idézd fel magadban a Brian élete megfelelő jelenetét, tudod, a hívószó: Loretta. Ha nem megy, tessék, itt van!

Ezen gyerekkoromban értetlenkedtünk. Fogalmunk sem volt arról, mit parodizál. Azt tudtuk, hogy vannak homoszexuális emberek, meg vannak transzvesztiták (ők ma már nincsenek, transzok vannak), de azt nem tudtuk, hogy miféle erők munkálnak a mélyben. Ez a jelenet akkor még mindenféle szinten poén volt. Mert a józan észből, a természetes rendből, a realitásokból indult ki. „Miben hordod ki? Szatyorban?”

Ma ezen már nem nevetünk. Siralmas, a tényektől elrugaszkodott mai valósággá lett ez a beszélgetés. Illetve  nem csupán valósággá, hanem világnézeti diktátummá. Egyáltalán az a csuda, hogy e filmrészlet egyáltalán még fent lehet a YouTube-on. Ne felejtsd el, hogy manapság már a férfiak tervezete utak nőket gyilkolnak! 

Ha Douglas Murray azt állítja, a tömegek megtébolyodtak, akkor azt is állítja, van olyan állapot, amely tébolymentes, tehát normális.

A gond az, hogy a normalitás és az eltérés a mércétől függ. Loretta számára a mérce a saját vágya, a kitűzött célja. Amikor elhangzik a kérdés, hogy férfiként vajon hogyan hordja ki a gyereket, nyilván megsértődik, mert erre nem lehet mit mondani: sehogy, lehetetlenség. A férfi nem erre teremtetett. De mert Loretta a saját vágyait tette mércévé, az lesz számár a norma. A normális.

Tök simán működik ez a hétköznapokban is. Egy közeli ismerősömmel nem egy esetben zajlott már le a következő beszélgetés. 

– Figyelj, nem igaz, amit mondasz, mert X nem azt jelenti, hogy Y!
– De én így értelmezem!
– Jogod van rá, de ha én azt mondom a mosógépre, hogy szendvicssütő, ha bele teszem a kenyeret, ha a fene fenét eszik, akkor sem fogja megsütni, csak szarrá áztatni. Világos?
Mosoly. 
– Oké, de nekem X akkor is Y! 

Nem hazudok. Nem egy esetben így zajlott már le a beszélgetésünk. S az a vicc, hogy ez a személy tényleg nem hagyta magát a valóságtól és a tényektől zavartatni! Ezt kapd ki!

De ne becsüljük alá a liberális észjárást (lesznek elítélve autópálya mérnökök gyilkosságért)! Ami ma még természetes és normális, az holnapra megkérdőjeleződik. Mi több, aki a normálishoz ragaszkodik, holnapra az válik fekete báránnyá. Ennek nagyon komoly jelei, tényei vannak már manapság.

murray_a_tomegek_tebolya_2.jpg

Meséltem már a történetet. De most nagyon itt van a helye. Mondjuk azóta sem nagyon akarom még magamnak sem elhinni, hogy ilyen van. De van.

– Te például hogyan állapítanád meg a gyerekedről, hogy fiú vagy lány? – szegezte nekem a kérdést a moly.hu-n egy egyetemista hölgyemény. Mivel nekem, az őskori kövületnek ez soha egy másodperc gondot nem okozott, töprengés nélkül válaszoltam: 

– Annyira nem macerás, úgy ahogyan tettem, amikor megszülettek a gyerekeim, az egyik kislánynak, a másik kisfiúnak. De még csak nem is én állapítottam meg, hanem mindkét esetben a doki látta előbb: „Kislány! Kisfiú” Van ennek egy csalhatatlan jele, tudod? Neked más van a lábad között, mint nekem, a tiéd szebb, az enyém több. Jó pár ezer éve ezek a szervek mondják meg, hogy ami születik hím vagy nőstény, férfi vagy nő. 

– Vagyis te ráerőszakoltad a gyerekeidre a látható, biológiai nemüket? – kérdezte tőlem a jövő értelmiségije. Egy mondattal még próbáltam elmesélni, hogy semmit sem kellett erőszakolni, jött az magától, de aztán rövid időn belül rájöttem, hogy értelmetlen a vita. Mert a tébollyal nem lehet vitázni. Illetve lehet, de nem érdemes. 

 Van egy másik beszélgetésem is. Azt is meséltem már, de most illik csak igazán ide ez is!

Szintén ugyanott, csak mással folyt a beszélgetés. Ezúttal a homoszexualitásról.

– Szerintem vannak eleve adott, természetes dolgok. A homoszexualitás nem természetes, az ember alapvetőn két nemű – próbálkoztam. 
– Mi az, hogy természetes? – kérdezte a beszélgetőpartnerem. Ezúttal is hölgy volt. 
– Gondolom én, ami mindennapos, a természetben előforduló törvényszerűségek szerinti. Például a Szaharában a piros hó nem természetes. 
– Ha a Szaharában piros hó hullana, akkor az egy természeti jelenség. Vagyis természetes – állította az ifjú hölgy. 

Nálam beállt a kék halál, újra kellett indítanom a rendszeremet. Gyilkos utak, szülő nők, Loretta... Hiába érveltem neki, hogy a mindennaposság, az ok-okozat szerves alkotója a természetességnek, nem tágított. Persze, hogy nem, mert az állatvilágban is előfordul a homoszexualitás, akkor tehát a homoszexualitás természetes. 

– Nem, nem az. Az evolúcióban a kétneműség célja a faj fenntartása, az utódképzés. Ami nem szolgálja ezt a célt, az életképtelen, evolúciós zsákutca, kihalásra ítéltetett. 
– Vagyis te megölnéd a homoszexuálisokat? 

A rendszer ismét leállt, ezúttal kicsit hosszabb időre. Ha kimondom, hogy a homoszexualitás evolúciós zsákutca, ha kimondom csak a cigány szót, egyaránt a tömeggyilkosság ajtajában toporgok. S hol vannak akkor még a zsidók, a migránsok, a nők, a gyerekjogok és ki tudja mi minden.

Gondolkodtam, hogy elmagyarázom a hölgyeménynek a dolgokat. Eszembe is jutott, hogy például soha nem szerettem a macskákat. Hideg, számító, kegyetlen érdeklénynek tartom őket. Brrr!

Nagymamámnak is volt egy tizenhét évig élő perzsamacskája. Most képzeld, mi történt, amikor Nagyi nyaralni ment, és otthon hagyott hármasban Cirmivel és Picivel a tacskóval. Horror, apám, én mondom: tömény, ocsmány horror! Csak akkor olvass tovább, ha erős a gyomrod és a lelked!

Adva van tehát egy elfojtásos, macskagyűlölő faszi, egy kutya (macskaügyben nem jellemzem xarrá: kutya, na!) és egy ártatlan, kiszolgáltatott, szegény macsek. Stephen King már dörzsöli a kezét, gondolhatod! 

Erről még soha senkinek nem mertem őszintén beszélni. Életem szégyene. De kell a megtisztulás!

Ez történt: Picit nem uszítottam Cirmikére. Ennél sokkal körmönfontabb voltam. Tudod mit tettem ezzel az ártatlan, szürke, hosszú szőrű nyávogómasinával? Csukd le a szemedet, és ha lélekben erős vagy, ha erős a gyomrod, képzeld magad elé az alábbi jelenteket, hogy kellő mértékben meggyűlölhess! 

Ez történt: enni-inni adtam neki, változatosan, amit szeretett. Kitakarítottam a tálcáját. Volt egy similabdája, nagyon szerette üldözni, játszottam vele. Mármint Cirmivel. Ha odajött hozzám, simogattam. Dorombolt. Az ágyba is be akart bújni mellém, azt nem hagytam, csak lábfelől, takaró felett. 

Amikor ez történt, akkor sem szerettem a macskákat. Különösebben Cirmit sem. Nem gyűlöltem, csak nem szerettem. De gondoskodtam róla, foglalkoztam vele. S nem csak azért, mert Nagyié volt, és ő nagyon szerette. Hanem, mert élet. 

Tudod, ez nálam talán genetikai hiba. Gondolom, nem kell magyaráznom, miért írtam le a fentieket. Vagy igen? A dolog roppant egyszerű. Az összemosások miatt. Azért. mert nincsenek árnyalatok. Például ha nem értek egyet a gyerekek érdekében azzal, hogy azonos neműek neveljenek, fogadjanak örökbe csimotákat, akkor homofób vagyok.

(S ha homofób, akkor már azt is tudom, hogy azért vagyok az, mert a lelkem mélyén férfi testekről álmodozom, csak nem merem magamnak sem bevallani. Komolyan ezt is megkaptam. Kipróbáltam _úgy_ nézni pár férfitársamra. Nagyon nem sikerült. Minden bizonnyal annyira mélyre temettem el az önazonos vágyaimat. Csak azt nem értem, ha Szerelmetesfeleségtársamra nézek,miért mocorog azonnal, tizenév után is a vágy?)

Ha nem értek egyet azzal, hogy propaganda folyjék az iskolákban, hogy kiforgatott mesekönyvekkel agymossák az utókort, akkor szemét gazember. Ha azt mondom, hogy a törvényeknek azonosan kellene vonatkozniuk mindenkire, a pozitív diszkrimináció azzal jár, hogy akire nem vonatkozik, az diszkriminálva van, akkor fasiszta leszek. Ha bizonyos tapasztalati előítélettel bírok, akkor rasszista tömeggyilkos. (Egyébként nincsen ember előítélet nélkül. Ha valaki ezt állítja, akkor hazudik.) Ha azt képviselem, hogy a nőnek és a férfinak egyenlőnek kell lennie a jog előtt, a munka világában, de ettől soha nem lesznek egyformák, akkor egyértelműen hímsoviniszta állattá válok. (Vajon miért várja el a legfeministább nő is, hogy előre engedjék egy nyitott ajtóban?)

És így tovább. Zseniálisan gonosz taktika. Vagy inkább stratégia. 

– Ez most komoly, Morzsám, képes vagy egy poloskát is kidobni az ablakon, ahelyett, hogy lehúznád a vécén? 

De persze ettől még lehetek majd egyszer rasszista, homofób, gyermekbántalmazó, tömeggyilkos. Hiszen miközben mentem a poloskát, etetem és simogatom a nem szeretett macskát, simán gyilkolhatom az embereket... Ez is igaz. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szúnyogokat lecsapom, most, a nyaraláson is használtam hangyairtó sprayt és halat is öltem már. Miből lesz a cserebogár, ha következetlen! Ugye?

murray_a_tomegek_tebolya_6.jpg

*

Azon gondolkodom, kell-e bármit mondanom erről a könyvről? De arra jutottam, hogy kell. Nem annyit, mintha másféle útját választottam volna az értékelésnek, de van, amit mégis el kell mondanom. 

HOL TOMBOL A TÉBOLY?

Hol nem? Olvastad, mit írtam fentebb a saját tapasztalatokról? De Douglas Murray négy alapvető területre korlátozza a mondanivalóját. 

  • A homoszexuálisok
  • A nők
  • A faji kérdések
  • A transzneműek

Mind a négy területet ecsetelve csuda érdekes, dühítő, irritáló, megmosolyogtató dolgokat mond. Nem fogom most részletezni, nem eszem el Murray kenyerét. Nagyon sok példát hoz a mindennapok eseményeiből, annak kronológiájából, hogyan fordult ki a világ a sarkaiból. Emiatt is érdemes elolvasni a könyvet. Én most csak két dolgot emelnék ki az események elvi üzenetéből.

A KIFORGATOTT NYELV
Amikor a pillanatokon belül nagykorúvá váló lízinget lányom általános isis volt, már felsős, akkor tudtuk meg, hogy az iskolában nincsenek bűn lusta, uram bocsá', ostoba gyerekek. Ez minősítés, és kulturált ember nem minősíti a másikat. Azok a gyerekek, akik bármelyik minősített csoportba tartoztak, lusták vagy gyengébb értelmi képességűek, tudod mivé váltak? Nem fogod elhinni! Mai napig röhögök, ha eszembe jut. Ők lettek a fontolva haladók. Ami bájos, ötletes, mulatságos és végtelenül hazug kifejezés. A lusta és az ostoba mindent tesz, csak éppen nem megfontolja a teljesítményét. A lusta nem fontolgat, xarik a következményekre, csupán a pillanatnyi érdeke vezeti. Az ostoba pláne nem fontolgat, nem is tud olyat tenni. Ha még lusta is ez az ostoba (halmozottan hátrányos helyzetű), akkor azért. Ha nem lusta, de ostoba, abban az esetben ha megfeszül sem áll neki össze a kép. Mert ostoba. De semmiképpen nem a haladás sebességét fontolja meg: adja, amire képes, neki az a sebesség a maximum. 

A liberalizmus a nyelvet, a kifejezések konkrét jelentését csak azért akarja ismerni, hogy kiforgassa azokat. A nyelv, amit használ az orwell-i újbeszél, amelyben a szavak azt jelentik, amit akarom, hogy jelentsenek. De nincsen feltétlenül közük a valódi jelentésükhöz. A gender-nyelvben például elkülönül a biológiai és a társadalmi nem fogalma: vagyis ami biológiai szempontból férfi vagy nő, az valójában és lényegében nem feltétlenül azonos önmagával, lehet, hogy éppen az ellenkezője. Emlékszel még a közeli ismerősöm fogalmi készletére X-ről és Y-ról? De ezért lehetett akkora (teszem hozzá, ostoba) felháborodás Ákos női princípiumról szóló kijelentése felett is: csak tudni kell jól kiforgatva dekódolni a mondanivalót. Én meg tömeggyilkos leszek, mert már kilóg a kapanyél, hogy rasszista vagyok, tudod. 

murray_a_tomegek_tebolya_1.jpg

GYŰLÖLET HELYETT GYŰLÖLETET
Unalmas és egyre szerteágazóbb már a téma: egy fehér rendőr a nyakára térdelve megölt egy fekete gazembert Amerikában. A fehér világ liberális része felháborodott, lecserélődtek a Facebook-fiókok profilképei, okkal-ok nélkül boldog-boldogtalan térdepelgetett mindenfelé a rasszizmus ellen, mintha ettől valóban megszűnne, fekete lábakat csókolgattak fehér szájak, mintha ez valóban előrébb vinne bármit is. 

Aztán jött Amerikában a Black Lives Matter. Mármint ott volt addig is, de új erőre kapott, és rombolt, pusztított, gyújtogatott, rabolt: a betört kirakatokból ellopott tévék minden bizonnyal nagy mértékben csökkentették a fehér rasszizmus mértékét. Vagyis nem történt más, csak ami a baloldali mozgalmak, forradalmak esetében történni szokott: a viszonylag jogos érdeksérelmek elleni válasz a pusztítás, a rombolás, a rablás, az erőszak. 

S nem társadalmi változás történik, csak a társadalmi rendek felcserélődése. Gondolj a francia forradalomra, gondolj a 1917 Oroszországára: eltűntek a kiváltságosok, hogy újabb kiváltságosok kerüljenek a helyükre. Azok, akik addig nem voltak kiváltságosok. S a kisembernek jobb nem lett egyik esetben sem. De összeomlott az addig valóban nem hibátlan rend, és a félelem, a rettegés és a vér uralma vette kezdetét. Ahogyan a BLM estében is. Ocsmány általánosítás, de úgy fest, ennyit tudnak a balról előző mozgalmak. 

Ha a MeeToo-mozgalomra gondolok, akkor is az az érzésem, hogy a teljesen jogos felvetés mögött voltaképpen egy dermesztő boszorkányüldözés világméretű képe is kirajzolódik. 

murray_a_tomegek_tebolya_3.jpg

S innen csak egy picit kell tovább lépni: a liberális mozgalmak a trójai ló módszerével élnek. Emelj magasba egy teljesen jogosan kifogásolt jogtalanságot (függetlenül attól, hogy tehet-e róla és ellene, vajon miért lehet kifogás egy munkakör betöltésénél, hogy valaki a másik vagy a saját nemét részesíti előnyben az ágyban?), majd a sérelmezettek jogainak igényét told az irreális végtelenbe. Mert például a „család az család”. S túl az Isten adta realitásokon folytass minden fronton háborút a jogok érdekében. S tégy úgy mintha ez lenne a világ problémáinak a legfontosabbika. Akkor is, ha az érintettek köre nulla egész százalékos nagyságrendű. S az érvelésed akkor is helytálló, ha köze nincsen a valósághoz, amíg az ellened érvelők esetében diszkvalifikálja őket maga a tény, hogy ellened érvelnek. Remek, nem?

Erre Murray több példát is hoz. Ha egy fekete a fekete mozgalom ellen érvel, akkor megszűnik fekete lenni. Ha egy homoszexuális a jelen tendenciákat kifogásolja, a homoszexualitása teljesen mellékessé válik. És így tovább. Vagyis a cél egyáltalán nem a párbeszéd, korántsem a valóság felfedése és a közös megoldás keresése. A cél a győzelem és a pusztítás. Például a család hagyományos képnek és rendjének az elpusztítása. Az azonos nemű párok házassága, jog előtti egyenlősége nem áll meg ezeknél a céloknál, szükséges az eddig  „bevált” nemek azonosságának a megtagadása is. 

Vagyis a valós vagy belemagyarázott gyűlölet ellen a tevőleges gyűlölet a legjobb módszer. 

HOL A FENÉBEN TARTUNK MA?

Hát például ott, hogy a magyar kormány célkeresztbe került, a homofóbnak nevezett törvénye miatt. Meg ott, hogy a Facebook már tilt boldog-boldogtalant. Ennek a blognak a bármilyen linkje megoszthatatlan a Cukorhegy-birodalomban. Indoklás, kommunikáció egyáltalán nincsen. De ez csak Magyarország. Említettem a BLM-térdelés eszement jelképiségét. A MeeToo is itt volt velünk. 

De leginkább ott tartunk, és szerintem ez mindent elmond, hogy egy ilyen könyvértékelés esetében reflexszerűen indul be bennem az öncenzúra és a mérlegelés, mit merjek leírni, mit fog elviselni a demokratikus, szólásszabad internet, és minek lehet a későbbiekben nagyon komoly következménye. 

Murray arra is nem egy esetet hoz, hogy egy-egy, a maga korának a szövegkörnyezetében írt, mondott kijelentés hogyan csapott vissza évekkel, évtizedekkel később. Például a bevezetőben említett cigány-szomszédság kijelentésem tipikusan ilyen lehet. Függetlenül attól, valójában mit gondolok a cigányokról és főleg attól, hogy miként gyakorlom a mindennapokban, amit gondolok.

Egyébként belegondoltam: eddig egy lakhelyem kivételével mindenhol voltak cigány szomszédaim, és egyik sem hozta az előítéleti viselkedésmódot. Hol zenész cigányok voltak, hol hihetetlenül dolgos oláh cigányok (mennyire hülyén fest már: oláh romák!), hol egy vajda fia. Az új szomszéddal tegnap hajnalban köszöntünk egymásra, 5:45 körül járt, én a feltöltés villanyórával bajmolódtam, ő jött kifelé a lakásból, csendben behúzta az ajtót maga után, utána köszönt. Munkásruhában volt, indult a lift felé. 

A Fidesz törvénye körüli háború, úgy gondolom, mindent elmond. Mert nem a valódi kérdésről, hanem annak világnézeti oldaláról szól. A valódi kérdésről gyakorlatilag vitázni sem lehet. Aki vitázni mer, akinek ellenérvei vannak, az gyakorlatilag fasiszta, és aki fasiszta, az gyakorlatilag önmagát diszkvalifikálja bármilyen párbeszédben. Ugyebár! 

Azt olvastam valahol, hogy ezzel a tébollyal semmiképpen sem szabad az általa diktált szabályok szerint vitába szállni, mert biztos útja annak, hogy valamilyen módon a sarokba szoruljunk. De még normál vita-szabályok sem érvényesek, mert az az út is a sarokba vezet. (Lásd, hogyan lettem tömeggyilkos, az első, keretezett részben.) Tapasztaltam, így van. De még soha nem sikerült máshogy. Balga módon mindig a józan észből, a logikából és a párbeszéd lehetőségéből indulok ki. Bár egyre sikeresebben fogom magamat vissza, hogy egyáltalán beszálljak az ilyen beszélgetéseknek álcázott kinyilatkoztatás érvényű, kvázi eltiprásokba. 

KARAKTERGYILKOSSÁG, MINT CÉL

Ja, igen, mert Murray azt is mondja, az ilyen-olyan emberjogi aktivisták elsődleges célja semmiképpen sem a meggyőzés, hanem minden egyes esetben a karaktergyilkosság. Hinnék neki amúgy is, de ezt a saját bűrömön is megtapasztaltam már többször. (Lásd például az első keretezett szakaszt.) 

Egy személyes levelezésben így foglaltam össze a tapasztalataimat.

Az a gáz, hogy a kommunikációs szocializációmból levont következtetések mintázatot mutattak. A mintázat, ami miatt írtam, hogy nem hiszek az értelmes kommunikációban roppant egyszerű. 

 

  1. Az adott témához tartozó ellenérv nincsen, de legalábbis másod- de inkább harmadlagos. 
  2. Személyeskedő támadás viszont van, s ebből rendszeresen nagyon hamar kiderül, hogy te mint  beszélgető partner logikátlan, információhiányos, elfogult és tudatlan vagy. Mindez persze a szokásos, eleve diszkvalifikáló jelzőkkel dúsítva: fasiszta, náci, rasszista, homofób, antiszemita, hímsoviniszta. 
  3. Ezen a ponton előjön a személyre vonatkozó, oda nem tartozó következtetések levonása, ami ellen lehet permanensen tiltakozni. S a vita máris nem a témáról szól, hanem a személyedről, és arról, hogy védekező helyzetbe kerültél. Vagyis alul vagy, vesztes helyzetben. 
  4. Úgy nagyjából az összes érvelési hibával fel kellene venni a kesztyűt. De nem érdemes. Többnyire teljesen tudatos az alkalmazásuk. Ha véletlenül mégsem, akkor sincs értelme érvelni ellenük. 
  5. Ha nem veszed fel a kesztyűt, nem azért nem veszed fel, mert értelmetlen, hanem azért, mert a 2-3. pont érvényes rád.

Szóval, egy szó mint száz, jó kis könyv ez, ha a fordítástól eltekintünk, bemutatás is, összefoglalás is, figyelmeztetés is. S ha erre felé tart a világ, ezt a jövőt marhára nem kívánom se magamnak, se a gyerekeimnek, se a még meg nem született, de már úton levő Bogyóka unokámnak.

Persze van alternatívája: a muszlimmá váló Európa, ahol mindezek nem nagyon lesznek pályán levő játszótársak: Allah hívei nem fognak demokratikusan, érvekkel, internetes beszélgetésekkel, parlamenti törvényekkel pepecselni: huss, s  az út menti porban, nicsak, máris mi gurul...? Ezt se nem kívánom, se nem várom. Borzadok tőle. 

A tragédia az, hogy a kultúránk számára egyik sem élhető alternatíva, nem olyan jövőkép, amit bárki is kívánhat magának vagy az utódainak.

De ne feledjünk, a fő ellenség a Fidesz és annak kövér vezére, Orbán Viktor! 

*

Alexandra, Pécs, 2020, 384 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634478256 · Fordította: Stemler Miklós

9/10

2021 augusztus elejének a vége, rakott tésztát ettünk, Nénje kórházba került, ketten vagyunk, Csimota nyaral a pasijával meg annak családjával

süti beállítások módosítása