A borító nagyon ütős! Csuda jól találta ki, aki kitalálta. Ugyan itt-ott már megmutattam a saját novelláskötetem általam tervezett borítótervét, de innentől a kutya sem fogja elhinni, hogy már vagy tíz éve terveztem. Hasonlít a kép, a fekete alap, a sárga betűk...De, mondom, marha jól néz ki mindkét borító. Plasztikus, figyelemfelhívó. 

A kötet hátsó oldalán levő szöveg voltaképpen mindent elmond. Nem is tudom, miért lepődtem meg olvasás közben. Nekem is megkönnyíti a dolgomat, ha idézem. 

Úgy ​érzed, mintha a céged hatalmas elefánt lenne a mellkasodon?
Vagy mintha őrületes erővel darálna be valami ismeretlen erő, amely felemészti minden idődet és a magánéletedet is?

Gaál Péter, a Jövőkép főhőse is így érez. Amióta elindította napelemekkel foglalkozó vállalkozását, mintha minden gallyra ment volna.
Már visszasírja a napi tizenkét óra munkát, ha pedig nincs ott mindenhol, egy pillanat alatt összedőlhet a cég. Mindennek tetejébe a felesége válni akar, Péter pedig hétvégi apuka lesz.

Amikor találkozik egykori osztálytársával, hihetetlen lehetőség hullik Péter ölébe. A barátja képes megmutatni a jövőt.
Péter megnézheti, hol tart majd a cége és ő maga tizenöt év múlva.

Vajon mit mutat a Jövőkép? Kilátástalan a helyzet vagy van remény a sikeres vállalkozásra és boldog életre?

Egerszegi Krisztián, a Cégépítők Podcast házigazdájának és a MiniCRM cégvezetőjének első könyve igazi kuriózum. Egyszerre letehetetlen regény, ugyanakkor a gyakorlatban is használható módszerekkel teli üzleti és önfejlesztő olvasmány.

„Elakadások minden cégvezető életében előfordulnak. Az enyémben is voltak szép számmal. Mindig azon dolgoztam, hogy átlépjem a saját korlátjaimat és a valós üzleti életben megszerzett tudást átadjam másoknak is. Hiszek benne, hogy a siker csakis rajtunk múlik! Mert nem az számít, hogy MOST mekkora a céged, egyedül az számít, hogy mit szeretnél a JÖVŐben!” – Egerszegi Krisztián

Miért mondom, hogy ebben minden benne van? Hát azért, mert így van. De persze nagy eséllyel te még nem olvastad a könyvet, és ugyanennyire nagy eséllyel nem ismersz engem sem, tehát nem tudod, mire gondolok. 

  REGÉNY   

Mondom, ez az. Nem pedig egy üzleti, önképképző könyv. Hm... Nem pusztán egy üzleti, önképző könyv. Az, hogy regény, azt jelenti, hogy konkrét főszereplője van, konkrét konfliktussal, drámával, cselekménnyel, történettel, és végkifejlettel. Hiszen ezt olvashattad az előbb. 

De az, hogy regény, természetesen nem jelenti azt, hogy szépirodalom. Magyarázzam a különbséget? A szöveg minőségében van a különbség. 

Ezzel eszembe sincsen degradálni a Jövőképet. Ezerszer elmondtam már: vannak írók, s erre a Tarzan és a Marsos John Carter-könyvek írója, Edgar RIce Burroughs a legjobb példám, akik nem szépirodalmi szövegeket írnak, mégis felettébb olvasmányosak, letehetetlenek a regényeik. De a szövegük minősége bizony nagyon elmarad attól, hogy az olvasó gyönyőrködjön benne. Miközben az, amit írnak, teljesen magával ragadó, letehetetlen.

Innentől az illusztrációk az Ideogram nevű képgenerátorban készültek. 
A képek a könyv egy-egy jelenetét hivatottak jól-rosszul megjeleníteni.

Mihez hasonlítsam? Mint amikor ott áll előtted a világ legszebb/legsármosabb nője/pasija, kiráz a hideg, elönt a forróság, libabőr, szédülés, mert ilyen nincsen! Aztán megszólal, és a hangjából, a hagszínéből, a szavai megválasztásából, a hangsúlyából, úgy mindenből azonnal lejön, hogy intelligencia zéró, az egész gyönyörű jelenség abszolút egybites semmiség. És ki is ábrándulsz belőle. De attól még mindig gyönyörű. Csak nem ő lesz életed párja. De ránézni továbbra is egy esztétikai élmény. 

Ezek az írók mesélni csodálatosan tudnak. Történetük van, akár nagyon jó is. Sőt, van, hogy a történet sem annyira jó, de pompásan mesélik el. De ettől még nem válik irodalmi minőséggé. (És simán igaz lehet az ellentéte is: az irodalmi minőségű szöveg fárasztóan unalmas, semmitmondó, nem köt le, álmosít, untat.)

  PROGRAMREGÉNY   

Mert ilyen is van. Milyen az ilyen? Olyan, hogy valami konkrét módszert, szellemi irányzatot akar egy történeten keresztül propagálni. 

Én főleg keresztényben olvastam ilyesféle könyveket. Ebbe a vonulatba tartozik például John Bunyan metaforikus, szimbolikus története, A zarándok útja. Ide tartozik Patricia St. John letehetetlen, pozitívan érzelemgazdag történetei a sora. És ide tartozik egykori felekezetem több, igen hatásos kiadványa is. Az egyik egy kis füzet, amiben a közösség próféciamagyarázatát formálta történetté tizenhat évesen az író. Merikay McLeod írta és Most! a címe. A másiknak A kijegyzett könyv. A szerzője Charles L. Taylor. Sok kiadásban megjelent. A történet igen izgalmasan formált, holott voltaképpen egy hajóút során lefolytatott teológia vita leírása. Vagy a Napsugár című kedves, megható regény June Strong tollából, amely egy kamaszlány és egy angyal története. Aztán ott van még a már a rettentő vacak címében is roppant árulkodó Az Őrtorony Isten igazságának a csatornája-e? című nem is tudom micsoda, E. B. Price tollából. Ez is egy teológia vita története, ezúttal két család párbeszédének a leírását olvashatjuk, hogy vajon az adventista vagy a Jehova Tanúi teológiája-e az igazi. Mondjuk ennél a könyvnél nem tudtam eldönteni, hogy az érintettség vagy a Tanúk tanításának a megismerése miatt tartottam felettébb érdekesnek. Aham, ez is történetbe ágyazott okosság. 

Egyiket jobban szerettem mint a másikat. A legirodalmibb közülük egyértelműen Patricia St.John

Egyik programregény jobb, letehetetlenebb mint a másik. Ugyan más programmal mint ezek, de ebbe a sorba áll be a Jövőkép is. 

Nincs ezzel baj. 

  DE AKKOR MIVEL VAN BAJ?  1.  

Jogos a kérdés! 

Mondom, az olvashatósággal nincsen. Nagyon nincsen. Két nap alatt elolvastam a könyvet. Egyáltalán nem zavart, hogy nem irodalmi a megfogalmazás. Vö. az előző alcím tartalmával! 

Nehéz lesz megfogalmaznom a problémámat, mert értem én, hogy miben nincsen igazam. 

Túl direktbe megy a saját marketing, na! Merthogy Egerszegi Krisztián egy CRM-cég ügyvezetője. CRM =  Customer Relationship Managemen. Vagyis ügyfélkapcsolat-kezelés. Ami arról szól, egy szoftver, hogy átlásd a céged dolgait, egy helyen kezeld az egymással logikusan összekötött adatokat, átlásd a céged teljes munkáját. Tök jó! Mert kell a rendszer. S ez egy jól kitalált, pragmatikus, időfelszabadító, hatékonyságnövelő megoldás. Illetve nem egy, mert CRM sok van. Még magyarul is több. Az egyik közülük az, amelynek a szerző az ügyvezetője. 

Nem, nem fogom tudni megfogalmazni, miért is volt visszatetsző, amikor a történetben konkrétan szembejött a MiniCRM neve, majd a szerzőnek a fülszövegben is említett podcast-csatornájának a címe is, ugyancsak megdicsérve. Ezen a ponton nem tudott nem eszembe jutni a Ponyvaregény vonatkozó, totál vulgáris jelenete, amikor a Travolta és a Johnson által formált figura dicséri egymást, majd az utóbbi megelégeli a dolgot és azt mondja: „Na, jól, ne szopjuk már egymás faszát!” Hát a Jövőképben ezzel a podcast-dologgal alapos önfaszszopás történik. A könyvet a MiniCRM Cégépítők adta ki. 

Kérdezheted, hogy ugyan miért zavart ez, amikor tudván tudhattam, hogy programregényről van szó? Ugyanúgy a programot hirdeti, ahogyan a keresztény-verziók tették? Csak annyi a különbség, hogy amott a hitemnél fogva pozitívan érintett voltam, s most meg nem vagyok az egyáltalán, csak kívülálló érdeklődő? 

Igazából nem tudom. De emiatt a konkrét cégreklámtól, meg a kéjes önoráltól annyira elment a kedvem a történettől, hogy majdnem letettem a könyvet. Aztán mégsem, de már csak azért olvastam végig, mert tudni akartam, mi lesz az előre kiszámítható vége. Nem pontosan az lett, lett benne egy kis csavar. Ami azért dobott rajta valamelyest. De a rossz érzésemet már nem űzte el. Valami olyasmi volt/van bennem, hogy: „ja, mindössze egy marketing-ötlet az egész?”

– Miért? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam. – Engem sokkal jobban érdekelt így, történetbe ágyazva, mintha nyomtak volna valami szar reklámot magukról! 
– Ez így nem ugyanaz? 
– Nem! Így tök érdekes volt! 
– Aham...
– De tényleg! 

Mindenesetre nekem mocsok kiábrándító volt, hogy csak erről a regény. Miközben a keresztény verziók csak arról szóltak, miért van igaza a keresztényeknek, azon belül is az adventistáknak. S azzal nem volt bajom. Szóval nincsen igazam. 

  DE AKKOR MIVEL VAN BAJ?  2.   

Jövőkép.

Nekem soha nem volt ilyenem.

Amikor tizennégy évesen el kellett döntenem, hová akarok menni tanulni, mentem valahová, mert másvalaki is odament. Annyi előrelátás volt bennem, hogy én a vendéglátós szakma érettségizhető változatát választottam. Soha nem voltam vendéglátós, utáltam mint a franc az egészet. Az első szakmai gyakorlaton utáltam meg, amikor szembesültem azzal, hogy a vendégek szíveslátása nem más, mint a potenciális balfaszok minél súlyosabb lehúzása. Elfogadom, hogy lehet másképpen is csinálni, naná, de én megundorodtam. Pedig nem a KIsbüdösben vagy a Zöld Takonyban voltam szakmai gyakorlaton, hanem az akkori, nyolcvanegynéhányban Hiltonjában. Aztán a balatonfüredi Annabellában. Meg a margitszigeti Nagyszállóban. 

Aztán csak éltem. Anyagi szempontból jobbára csak túléltem. S közben együtt fújtam a Ricsével a Jövőkép  által is idézett dalszöveget: „Ami befolyik az rögtön kifolyik.”

Ha nincsen cél, akkor nincsen odaérés sem. Én meg mindig az adott nap élvezetével törődtem. Örülni annak, ami ma jó, megcsinálni, amit ma tenni tudok. 

Soha nem irigyeltem a pénzes embereket. De persze nem egyszer vágyakoztam arra, hogy milyen jól esne nem csupán másod-harmadrendű minőségük cuccokkal beérni, nem csak túlélni anyagilag, hanem élni is az anyagiakkal. De soha nem vágytam Dubajba, Armani öltönyre (fúj öltöny!), aranyórára, húsz millás verdára. Úszómedencés, örökkilátásos házra igen. Meg arra is, hogy ha bemegyek egy könyvesboltba, kedvemre válogathassak, ne csak abban, hogy mit ne vegyek meg ebben a hónapban. (Volt egy kétezer forintos Korcsmáros-képregény megrendelésem az egyik Rákócszi úti cégnél. Az üzlet jobb sarkában volt az átvétel. Mire odáig jutottam, sok mindenen megakadt a szemem. Hallod! Ötezer alatt már nincsen könyv! :-O De inkább hat-hétezer. Egy könyv!) 

A Jövőkép azt mondja, kell egy jövőkép, mert különben csak bolyongás van. Cél nélkül csak stagnálás lehet. Vagy bukás. Süllyedés. A jövőkép arra jó, hogy legyen képünk a jövőről, amit el akarunk érni. És ha akarjuk, akkor el is fogjuk érni! 

Csak persze kell hozzá ez a konkrét CRM, meg a szerző podcast sorozata, ami elsőre lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de ha az ember belegondol, a végén rájön, hogy mennyei bölcsesség, business-manna. Evangélium, na! Erre jött rá a főhős is. 

Szóval jövőkép + CRM + a megfelelő guru (aki a megfelelő CRM ügyvezetője) és nem tudsz nem sikeres vállalkozó lenni. 

Hm... 

Tegnap arra gondoltam, amikor SzFT-vel beszélgettünk erről a könyvről, hogy egyrészt persze, oké, elfogadom. Másrészt azért az élet nem fekete-fehér, egyszeregy az egy. Jócskán vannak benne kiszámíthatatlanságok, meglepetések, hirtelen szakadékok, miegymások. Oké, minden szarból fel lehet tápászkodni, le lehet mosakodni, újra lehet kezdeni, csak... 

Mondtam, SzFT tegnapelőtt elutazott Miskolcra üzleti konferenciázni. Nem örültem neki, hogy megy. Azért sem, mert nem volt jól egész héten. Most csak egy kicsit van rosszabbul. Ezért nagyon féltettem a vezetéstől. Autópályán, meglepő fordulat még soha nem vezetett. 
– Képzeld, Morzsám, Füsti (a kis Yarisunk, akibe SzFT mellett szerelmes vagyok) végsebessége százhetven!
– Nem mondod!
– De ezt bírta, tartotta! 
– Tartotta? Az autópályán, ahol százharminc a maximum? Azt tudod, hogy ha lefotóznak, ez hatvan rongy és plusz négy büntipont? S hogy tizennégynél szigorított verzióban kell újra KRESZ-vizsgáznod, ami másfél-kétszáz rugó? Arról nem beszélve, hogy Füsti nem egy Octavia (az előző, ballépés kocsink az volt; nem az Octávia-k gyalázatosak, csak a miénk volt túlstrapált példány) az útfekvése messze nem olyan. Tudsz kezelni százhetvennél mondjuk egy szélrohamot? Azt hittem felnőttebb vagy, kedvesem! 

Aztán nem ebből lett a baj. De bajt súgott az intuícióm. Lett is. SzFT most rosszabbul van, mint mielőtt lement... felment Miskolcra. Ez várható, tudható volt. Az viszont nem, hogy elhányja valahová a jegygyűrűjét. A nagyon speciális, rovásírással egyedi szöveges jegygyűrűjét. Sírnom kell...*

* Pár, azaz két nap múlva kiegészítem azzal, hogy szerencsénkre 1.) SzFT nem csupán webes felületen levelezik, hanem beállíttatott velem egy Thunderbird-öt is, az pedig őrzi a nem mostani e-mail címeinek a leveleit is. Amikor a gyűrűket csináltattuk nekem egy ultrawebes címem volt, ami aztán a céggel együtt megszűnt, Vagyis elúsztak a leveleim. Azért is, mert bár akkoriban az Outlookban leveleztem, de valahogy eltűnt az Outlook-os mentésem. Meg közben átszoktam a webes felületre. Hiba volt. Szóval SzFT-nél egy réges-régi beszélgetésben felmerült annak az ötvösnek a létezése , aki a gyűrűinket csinálta. És ott volt a weboldalának a címe is! Persze, hogy azonnal írtam neki! Most izgatottan várjuk a válaszát.  

Mennyire kiszámítható a jövő? Még akkor is, ha oké, nem arról van szó, hogy a jövőkép megtalálása után királyi út van az eléréséig. Hm... Most olvasom Kordos Szabolcs Budapest-könyvének a második kötetét. Nem egy esetben kellett azt leírnia, hogy az éppen aktuális szereplő sikeres volt ugyan, de nem számíthatott arra, hogy jön az első, majd a második világháború, hogy azután a nyugat odavet minket a vörös Szovjetuniónak... És amikor ezek történtek, a Krőzus-gazdag vállalkozók pillanatok alatt veszítették el mindenüket, világmárka keserűvizes palackozójukat, ahol évi két-három millió üveg vizet palackoztam, fél Andrássy utat, és még mennyi meg mennyi mindent. 

S persze kérdés, mi van azután, hogy a jövőképem megelevenedik és jön mondjuk egy harmincas évek beli világválság, és megy vele minden? Persze, újra kezdem, értem, és elérhető újra a jövőkép... Közben elmegy az élet. Ja, de van jövőképem, meg CRM, meg podcast-sorozat, tehát sokkal-sokkal könnyebb már építkezni. Meg a saját tapasztalatokkal. Értem, rendben van! 

  ÖSSZHATÁS  

Negatív. Ebben a pillanatban merült fel bennem, hogy nem azért-e, mert irigy vagyok? Hogy itt ülök szombat hajnalban az óbudai panelünkben, ami a csóróság jelképe (bár manapság egymilla / négyzetméternél már talán ez sem igaz), kávézgatok, Riverside-ot hallgatok, az ID.Entity című lemezt. Csuda jó! majdnem hatvan vagyok, a nyugdíjra várok, ami rohadt messze van, és mocsok kevés lesz, semmire nem vittem az életben, sehová nem jutottam, és már nincsen is kedvem menni. S közben a sihederek köröket vernek rám. 

Benne lehet a pakliban, hogy erről van szó. Meg az is, hogy alapvetően utálom, ha meg akarnak győzni valamiről. Akkor is, ha a meggyőzés valami ügyes, új módszerrel történik. Az átlátszó manipulálás még jobban bosszant. 

Most ugrott be valami. Sokkal elegánsabb lett volna, csak mintegy finoman utalni valahol a konkrét szoftverre és a szerző podcast-csatornájára mint a regényen belül kiírni a tényleges tényeket. 

Meg az is most jutott az eszembe, hogy a tényleges nevek szerepeltetése reklámmá degradálta a könyvet. S tudjuk, hogy minden reklám hazudik... 

A puding próbája az evés lenne. Ha vállalkozó lennék. Nem vagyok az. Tehát nem is én vagyok a célközönség. De ha az lennék, akkor megoldást keresnék a mindennapokra, nem olvasmányt, hogy aztán olvasó-NAPLÓT írjak belőle és a blogom alapanyagának tekintsem.

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 februárjának még mindig a háromnegyede. Ma átmentünk Csillaghegyre Szerelmetesfeleségtársam édesanyjához, SzFT születésnapját megünnepelni. Holnapután lesz tíz évvel fiatalabb mint én tizenhárom nap múlva. :-) Egek! Mindketten kerek évfordulósok voltunk, amikor találkoztunk (érdekes, akkor is, éppen úgy mint ma, éppen tíz év volt közöttünk!) így bármikor szóba kerül, nagyon könnyű kiszámolnunk, hány éve vagyunk együtt: életkorunk, mínusz a találkozásunk kori, kerek évfordulónk, és már meg is van.

S bármerről forgatva nézem is, bizony a találkozásunk, pontosabban amikor SzFT lecsapott rám, az már majdnem húsz éve volt! És az a baj, hogy ebben a majdnem húsz évben az történt, hogy soha egy nyavalyás napot nem voltunk képesek fiatalodni! Mindig, mennyire tök unalom már, egyre csak öregedtünk.

Még akkor is, ha a múlt héten ketten is mondták, egymástól függetlenül, hogy jé, annyi vagyok, amennyi, hát nyolc-tíz évet simán letagadhatnék. Hm, hízelgő. Belülről nem úgy érzem. Ott tartok, ahogyan a mondás tartja, hogy ha lehajolok cipőfűzőt kötni, akkor, ha már ott vagyok, körülnézek, mi az, amit még el tudnék végezni. :-)

Most, hogy SzFT Miskolcon elhagyta a nagyon egyedi, eljegyzési gyűrűnket, kerestem képet, hogy minél élethűbben pótolni tudjuk. Még ha az nem is ugyanaz lesz. 
– Figyelj, Zsákom, lehet, hogy ideje lenne elválnunk!
– Miért? 
– Jelez a tudatalattink. Én mostanában többször elfelejtettem felhúzni a gyűrűmet. Te meg el is hagytad. Mindig mondtam, hogy én jobban szeretlek, mint te engem, látod, itt a bizonyíték, én csak ki-kilépnék a kapcsolatból, te egyből eldobtad az egészet! – mondtam vigyorogva. 
SzFT el sem mosolyodott. Csak leszögezte: 
– Ez mekkora hülyeség már! 
És hozzám bújt: 
– Hiányoztál, Morzsám! 
– Aközben is, hogy elhagytad a gyűrűt? 
SzFT már nem is válaszolt.

A kép a kiadó honlapjáról jött.

A SZERZŐ: KORDOS SZABOLCS

”több sikerkötet szerzője és egyben Budapest szerelmese is. A Palotanegyed titkai néven futó blogját rövid idő alatt rengetegen megkedvelték, követői hétről hétre figyelték a városi históriak folytatását. A könyv olvasóinak azonban nem kell várniuk. A szerző csupa új helyszínre repíti el őket - és nem csak szeretett város- részében. A kiindulópontot az épületek adják, ám a történetek valójában az emberekről szólnak. Kordos Szabolcs egykori újságíróként interjúk és a beszélgetőtársak segítségével hozta el az igaz budapesti meséket mind- azoknak, akik könnyed, mégis tartalmas szórakoztatásra vágynak, és szívesen megismernek a város titkait.

Kordos Szabolcs (41) tiz riportkönyv és több ezer cikk szerzője, dolgozott a repülőtéren, újságíróként és lapszerkesztőként, jótékony- sági szervezetnél, élt Észak- és Dél-Amerikában, jelenleg pedig egy kommunikációs ügynökség társtulajdonosa.”

Ezt írja a hátsó fülszöveg. Nem semmi! Mármint amint a fülszöveg ír. 

A KÖTET ARRÓL SZÓL,

hogy Kordos Szabolcs gondosan utána járt bizonyos pesti épületeknek, helyeknek, jelenségeknek. (A jelenség alatt értem például a 0036 MARK álnevű street art művészről szóló fejezetet. A fickó összefesti a házfalakat, kirakatokat, de nem a szokásos, értelmezhetetlen, nonfiguratív izékkel, hanem előre elkészített, papírre festett, nagyon is figuratív rajzokat ragasztgat ki. A rajzain a magyar rajzfilmgyártás figuráit használja fel. Tök jól néznek ki a festményei. Na, látod, ilyen a könyv, hogy mesélni kell arról, amit olvastál benne.) 

Aztán elment az adott épülethez, területre, és állandó munkatársával Huszár Dáviddal jól lefotózták, amit láttak. 

Az utánajárások eredménye vegyes. Ezért Kordos Szabolcs nagyon ügyesen szerkesztett. Ha az épület történetében nem volt annyi különlegesség, hogy ébren tartsa az érdeklődést, akkor a fókuszt ügyesen átcsúsztatta a tulajdonosra, annak személyére, sorsára. A Sándor palota például önmagában nem annyira érdekes, de ha hozzátesszük az őrült, mániákus lovas, Sándor Móric személyét és nyaktörő mutatványait, máris sokkal érdekesebb lesz, amit olvasunk. S ha az épület szép ugyan, de annyira nem különleges, meséljük hát el, hogyan gyilkolták meg benne az egykori miniszterelnököt, azért, amit el sem követett, sőt ellenzett: részletes leírást kapunk a Tisza-gyilkosságról. 

Kordos úr sokszor él ezzel a módszerrel. S lássuk be: a könyve nem építészettörténet, nem technikai tartalmak részletességének a megosztása miatt íródott, hanem a nagyközönség figyelmét akarja bizonyos épületekre, helyekre, jelenségekre ráirányítani. S ehhez híres, hiíhedt emberek személye sokkal megfelelőbb eszköz mint az építészeti finomságok részletezése. Mennyivel érdekesebb lesz egy szállodaépület, ha tudom, hogy a királyi lakosztályában egymásnak adták a kilincset a legnevesebb hírességek: például Sophia Loren, Bruce Willies, Jud Law, Anthony Hopkins, John Malkovich, Jason Statham, Tom Hanks, Hugh Jackman, Antonio Banderas, Madonna, Pink, Phil Collins, Mick Jagger vagy Girogo Armani. Innentől már kíváncsibb az ember, mintha azt tudja meg, milyen stílusban, hány téglából, mennyi idő alatt építették fel, ahol ezek a sztárok jártak. 

Bár tulajdonképpen még az utóbbi adatok is figyelemre méltók. A Monarchia idején Budapest szeretett volna egy épületet a parlament képviselőinek. Ybl Miklósnak volt egy terve, amit Bécsnek kellett engedélyezni. Fernc József engedélyezte is: augusztusban rányomta a pecsétet, hogy épülhet a Parlament épülete, feltéve, ha decemberre készen lesz! Nem a mai Parlament épületről van szó, hanem a Bródy Sándor utcai épületről, ami a húszezres bankjegyünkre is felkerült. De akkor is: augusztustól decemberig az öt hónap! Ha egy nyamvadt felüljáróval a Csömöri úton képesek voltak majd két évet elszarakodni, gondolj bele! És tudod mi van: Ybl megcsinálta a lehetetlent: decemberre állt az épület. Ugyan beköltözni még nem lehetett, mert nedvesek voltak a falak, a berendezés még nem készült el, de állt az épület!  Én pedig mesélni kezdtem...

De ilyen ez a könyv, komolyan mondom.

Egy-egy fejezete egyáltalán nem hosszú, olyan hat oldal körül húzták meg  a határt, és rengeteg kép van ebben a hat oldalban. Meg rengeteg információ is, de semmiképpen sem unalmas, aprólékos, részletekbe menők, hanem olyanok, amelyre felkapja az ember a fejét.

Mert nem mindennapi azt tudni, hogy az Arizona bár technikai megoldásai olyanok voltak, amilyenek sehol az akkori világon elő nem fordultak, s hogy a hiányos öltözetű lányok még szó szerint a csillárról is lógtak a közönség feje fölé, s hogy egy szendvics annyiba került a bárban, mint egy átlagember havi bére, mégis estéről estére tolongott a közönség az Arizonaban. Amelynek a tulajdonosát a németek végül elhurcolták. Mert zsidó volt. A felesége a híres, hírhedt Miss Arizona többször megpróbálta kivásárolni a németektől, de aztán egy kivásárlási akció során maga is mindörökre eltűnt. Ja, és a Miss Arizona című film róluk szólt, Sándor Pál rendezte és Mastroianni alakítja benne Miss Arizona férjét, Rozsnyai Sándort. S már megint meséltem. 

Egyébként Kordos Szabolcs nagyon gondosan válogatta az információit olyan szempontból is, hogy dicséretre méltón elenyészőn kevés bulváresemény került a könyvbe. Mert döntsük el, hogy irodalmi- vagy bulvártörténet, hogy amikor Mikszáth Kálmán Ady Endre után ment a Meteor szállóba, egy üres üvegekkel bőven megszórt, felettébb rendetlen szobában találta őt meg, jobbján és balján egy-egy ifjú hölggyel. S a derűs Mikszáth inkább elszomorodott, mintsem nagyot bólintott volna a költő hedonizmusára. 

Megint mesélek... De mondom, ilyen ez a könyv. Lehet mazsolázni a kis színesek között. 

SZERKEZET

Mert igen: amíg Tittel Kinga gyerekeknek szóló Budapest-könyve rendszer szerint mutatja be a fővárost, addig Kordos Szabolcsnak eszébe sincsen rendszert vinni a fejezetek sorába. Semmilyet.

Simán ugrál térben, időben, s még a tárgya megválasztásában is. Gondolnád, hogy Budapest egyik érdekessége lehet egy kétszázötven éves fa a Várban? Vagy egy olyan városrész, a Tabán, ami már nem is létezik? (Na, itt viszont nagyon-nagy hiányérzetem volt, hogy említés szinten sem merült fel az eltűnt városrész szerelmesének és legaktívabb ábrázolójának, Zórád Ernőnek a neve, és egyetlen gyönyörű festménye sem került a könyvbe.)

Próbáltam valamiféle logikai rendet lelni a témák között, de nem sikerült. Mondjuk tény, nem is hiányzott. Vagyis s könyv teljesen simán olvasható a végéről is, lóugrásban is, bárhogyan (fejjel lefelé picinyt nyűgös, nem javaslom), a feldolgozás nem sínyli meg a sorrend felcserélését. 

Egyébként olvasás közben ez fel sem tűnik, hogy ugrálunk a helyek, témák, korok között. Hetente többször elmegyek a Damjanich utcában a Piroska nevű vendéglő mellett, ahol amikor éppen nem a kamerák előtt állt, Antal Imre az életét töltötte. S amely vendéglőnek a tulaja hívta a mentőket, amikor a művész, színész, humorista rosszul lett. Azért Piroska, mert tényleg csuda piros belülről. Antal Imre állandó asztala odabent egyfajta emlékhely. 

Megint mesélek... 

Egyetlen fájdalmam van csak: a legtöbb épületbe, ahová a Kordos-Halász duó bejutott, a plebsznek (értsd: nekem és Szerelmetesfeleségtársámnak) esélye sincsen bejutni. Pedig... 

Kamaszkoromban még nem zárták minden ház kapuját. Volt egy korom béli hölgy, Noi, akivel a egy-két sétánk alkalmával be-benéztünk kapualjakba, lépcsőházakba a Belvárosban, a Ferenciek tere, akkor még Felszabadulás tér, a Felszab környékén. Emlékszem, a kihalt Kígyó udvarban bújócskáztunk... Emlékszel, Noi? 

Meg arra is emlékszem, amit Tittel Kinga könyvénél is leírtam, hogy volt katonatársam, Laci hívta fel a figyelmemet arra, hogy legalább az utcán menve bújjak ki a könyveimből, nézzek már felfelé, micsoda épületek vannak Budapesten! Egyszer végig mentünk a Blahától az Astoriág úgy, hogy csak felfelé néztünk. Lacinak fantasztikus memóriája volt, rengeteg adat beleragadt, mesélt ezt-azt az épületekről. 

Ilyen ez a könyv, lehet bújócskázni benne, ahogyan Noival tettem a Kígyó-udvarban, lehet rácsudálkozni, meg az információit fel-feldolgozgatni. 

De elsősorban lehet megszeretni belőle a várost ahol élünk, elszakadni a napi, rutinból xarakodásáktól, és rácsudálkozni, milyen és mennyi szépség, érdekesség is vesz körül minket. 

Leírta már, de leírom újra. Bárakárhoányszor autózunk hazafelé az esti rakparton, a budain, vagy megyünk át a Margit-hídon, Szerelmetesfeleségtársam nem felejti el megjegyezni, de tényleg mindig: 
– Ha turista szemmel nézem, gyönyörű ez a város! 

És tényleg. Karácsony után elmentünk sétálni. A Kossuth téren kötöttünk ki. Tudod, mennyien voltak? Estefelé járt az idő, már sötét volt, ami nem nagy cucc télen, öt óra felé, kicsit hullott a hó, hideg volt, mégis elképesztőn sokan voltak a Parlament terén. Csudálták, milyen szép a magyar főváros. 

És mondom, tényleg az! És Kordos Szabolcs valamit nagyon jól elkapott, akkor kitalálta ezt a könyvet, mert tényleg kedvet csinál ahhoz, hogy aki olvassa, jobban megismerje a fővárosunkat. 

A KÖNYV MINT KÖNYV

Egyfelől jól néz ki, strapabíró, majdnem impozáns. A másik oldalról azonban vannak bajok. Egyfelől nagy méretű, nehéz és puhafedeles. E tényezők miatt olvasni csak akkor lehet, ha van alatta valami alátámasztás.  

A nagyobb baj a könyv tördelése. A képek és a szöveg arányát több mint remekül választották meg a megalkotói. Viszont felfoghatatlan, vajon miért bánt el a kiadvány tipográfiai szerkesztője jó néhány oldalpár összképével és képek sokaságával? Illetve vajon milyen megfontolásból választott a képek szövegéhez olyan apró betűméretet, amit választott? Mint mondtam, a könyv puhafedeles. De nem vékony. Cserébe rengeteg fotó a belső margó közvetlen közelébe került. A képet megnézni és a hozzáírt szöveget elolvasni csak akkor lehet, ha a kis túlzással szétfeszítem a kötést. De tényleg erő kell hozzá. Vagy ha nem teszem, ezeknek a képeknek és szövegeknek a döntő többsége elvész a számomra. 

Ráadásul sok-sok esetben a képek olyan kicsik, mintha csak bélyegképeket nézegetnénk. Mert ugyan mi információ jön le egy 2,5x2,5 centis képről? Ami a belső margón van, és tudod, vagy szétfeszítem a könyvet, vagy beárnyékolja az oldalpár másik fele. A szöveg, ami hozzá tartozik, ott van a közelében. Igen a szétfeszítendő gerinc közelében, apró betűkkel szedve.

A könyv így sem olcsó. Értem én, hogy ha nagyobb formátumban gondolkodik a kiadó, akkor nagy eséllyel kompromisszumot kellett volna kötnie az impozáns külső és az eladott példányszámok között. Nem tudom a megoldást. Csak olvasóként azt látom, hogy nem látom rendesen a belepakolt információkat. S nem azért, mert a vacak szemem minősége akadályoz meg ebben. 

Esztétikai hab a tortán ez az oldalpár. Elképzelni nem tudom azt a koncepciót, amelynek mentén beleszórták a rendelkezésre álló fotókat. Tény, ami tény, az egész kötetben mindössze ez az egyetlen oldalpár ilyen ökörhúgyozás-benyomású. 

Szóval érthetetlen számomra, miért bántak el ilyen kegyetlenűl a kötet összhatásával. Tényleg nem volt a kiadóban egy ember sem, aki figyelmeztetőn sikoltozott volna a terv láttán? 

TARTALOMJEGYZÉK

avagy mi mindenről van szó ebben a könyvben. 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 februárjának a fele. Vasárnap délután van. Nagyon. Nem voltunk ezen a hétvégén sehol. Hideg van, én örüéök, ha nem kell mozognom, bár azért ilyen-olyan apróságokat megcsinátam háztartásilag.  De tényleg semmiségeket: viráglocsolás, fürdő kistakarítás, lefolyók megelőző tisztítása, klotyófajansz takarítás, mindenféle szemetesek ürítése, laptopom külső takarítása, lemerült elemek feltöltögetése, mosás, teregetés, és persze a szombati főzés, amiben nagyban megszívatott az elektromos tűzhelyünk: ha kettőnél több lap van bekapcsolva a négyből, csökken a hőleadó képessége. Ami máskor ötösön zubog, az ilyenkor nyolcason sem mozdul a felforrás irányába. Tízkor kezdtünk neki egy karalábé leves, brassói menünek és háromnegyed kettő felé tálaltam. :-|

Szóval semmi nem történt ezen a hétvégén. És én ennek marhára örültem. Írtam, olvastam, összebújtunk, voltunk, vagyunk, beszélgettünk a krízis végett ideiglenes nálunk állomásozó Csemetével, a felugró SzFT-édesanyával,

És két hajnalban ismét konstatáltam, hogy hétvégén nagyon szeretek korán kelni, írni, kávézgatni, olvasni.

KI EZ A PASAS?

Mármint a szerző, Gilad Atzmon. Mert a neve eleve gyanús. Jogosan az.

Gilad Atzmon zsidó.

Zenész. Szaxofonos. Jazzista. Amikor hallotta Charlie Parkert játszani, akkor döbbent rá, hogy a zsidó felsőbbrendűségi tudat egetverő marhaság. Onnantól a jazz az élete. Rengeteg fomrációban játszott már. Az ő együttese az Orient House Ensamble. Tagja a Blockheads nevű formációnak is. A jazzt néha keveri az arab zenével, amit nagyon tisztel. De háttérzenésze volt például olyan noname, vacak előadóknak mint a Pink Floyd, Robbie Williams vagy Sinead O'Connor. 

Szépirodalmi tevékenysége is van: kétkönyves író. Aztán újságíró is. Mellesleg. 

Szóval nem lehet azt mondani, hogy névtelen, ismeretlen senki, aki a Zöld Takony eldugott sarokasztalán depizik esténként, hogy ki lehetett volna, ha lett volna valaki. Mert ugyancsak valaki lett. 

Gilad Atzmon.
A kép a szerző „In Loving Memory of America” című lemezének a borítójáról való

Egy időben, úgy 2005 körül, azt hittem, hogy én vagyok a Zsidók Királya. Elértem a lehetetlent, megoldottam a megoldhatatlant. Az egész törzset sikerült egyesítenem: a jobboldalt, a baloldalt, és a középet. Az elsősorban zsidó brit csoportok, cionisták, anticionisták, a brit zsidók képviselői, a zsidó szocialisták, a törzsi marxisták, a zsidó trockisták, ilyen zsidók, olyan zsidók, történelmük során először egy hangon szólaltak meg. Mind egyenlően utálták Gilad Atzmont.

– Ez már valami! – gondoltam magamban. – Valamit biztosan jól csinálok. (78.)

MI EZ A KÖNYV?

Na, ezen már többet gondolkodtam. Már olvasás közben is. Bár, ha akarom, a kérdés addig tök felesleges, amíg élvezem, amit olvasok. 

Jódarabig hittem az alcímnek, hogy ez egy tanulmány. Ami, ugye, koherens, egybe- és összefüggő. Amit egy gondolatmenet és nem csupán az azonos téma fog össze. 

A könyv közepén a tizenegyedik fejezetnél kezdtem gyanakodni. Ez a fejezet a huszonévesen öngyilkossá lett, mégis híres, befolyásos, nőgyűlölő filozófusról, Otto Weiningerről szól. A téma maga teljesen illik a könyvhöz. Csak nem csatolódik szervesen a mondanivalóhoz. Annál a fejezetnél kezdtem visszalapozgatni, meg ahogy haladtam, jobban figyelni, hogy egy-egy fejezet integrációja mennyire szerves az egészbe. És gyanút fogtam, hogy nem arról van szó, hogy van egy íve a mondanivalónak, hanem arról, hogy vannak egymás mellé tett mozaikok, amiknek a téméja ugyanaz, de az egyik az elefánt ormányát, a másik az elefánt hatalmas fenekét, a harmadik az oszlopos lábait és így tovább írja le. A végén az összkép kiadja az elefántot. Különösen, hogy mindegyikünk fejében ott él az elefánt ideája. De ha jobban megfigyelem, a csatolási pontokat én, az olvasó gyártom le olvasás közben. Így kerül az elefánt fejének részletes leírása az elefánt nyakára, amit szintén Altzmon szintén részletesen leír. De a kettőt nem ő kapcsolja össze. 

Ha így nézem, akkor a könyv tulajdonképpen nem egy tanulmány, hanem tanulmányok sora, egy logikai láncra felfűzve. 

Nincs ezzel baj, ettől nem lesz másodrendű értékű, amit mond, ami kisül a gyöngyfűzésből. (Védem a mundér becsületét: az első, megjelent könyvem tulajdonképpen ugyanígy született, csak össze kellett csiszolgatni a különböző időkben született, különböző üzenetű gyöngyöket, hogy egységes képet adjanak.)

Ja, igen, s hogy végső soron mivé állnak össze a gyöngyök, mi a cérnájuk, spárgájuk? Az alcím elmondja: a zsidók identitása, az önképük és a cselekedeteinek ordító ellentmondásossága és Izrael állam tőzsgyökeres fasiszta mivolta. (Egy random, tehát kiragadott példa az állam terror-módszerei: itt.) 

Nem mellesleg ez a könyve besorolhatatlan. Több olvasata van, tessék választani! 

• kultúrtörténet
• filozófia
• politikai filozófia
• eszmetörténet
• metafizika
• történelem
• közgazdaság
• magyarázkodás önmeghasonlás miatt

Ez az, ami kapásból az eszembe jutott. Amin nem kellett gondolkodnom. 

„VAN EGY NÉP AMELY ELSZÓRTAN ÉS ELKÜLÖNÜLVE ÉL A NÉPEK KÖZÖTT...”

A fenti alcím a bibliai Eszter könyvéből való. A zsidó identitás és a zsidókhoz való viszonyra adott szükséges reakció egyik alapkönyve Eszter könyve.

A könyv szerint a zsidókat fogságba vitte az őket leigázó Perzsa birodalom. A királyi udvarban volt egy főember, a neve Hámán. Hámán feladata volt, hogy ellenőrizze, betartják-e a király rendeleteit. A legutóbbi például az volt, hogy a királyt, Ahasvérust (Artaxerkszészt) istenként kell imádni.  

Az udvarban azonban volt egy másik főember, aki történetesen zsidó volt. Őt Mardokeusnak hívták. Márdokeus, mert az egy Istenben hitt, nem volt hajlandó a királyt istenként imádni. Hámán elsősorban az ő kivégzését akarta elérni, de ha már, akkor két legyet egycsapásra, az egész nép kiirtására szereztetett törvényt.

Mardokaeusnak volt egy unokahúga, Eszter, aki viszont olyannyira kedves volt a király szívének, hogy feleségül is vette. S a történet szerint Eszter eléri a királynál, hogy megvédje mind a nagybátyját, mind a népe összességét. 

Rembrandt: Eszter lakomája

Tanulságos sztori. Triplán az.

• Egyfelől elmondja, hogy a zsidó nép mindig-mindig ártatlan áldozat, s jobbára a hite miatt, az Örökkévaló imádata miatt az.
• Ebből fakad, hogy rendre elhurcolják valahová, Egyiptomba, Perzsiába (de ugyan minek verik ekkori logisztikai gondba és költségbe magukat a nagyhatalmak a zsidók miatt, minek biztosítják a kényszermigráció okozta belső feszültséget a birodalomban, pláne a királyi udvarok közelében)?), Auschwitzba. Ha meg nem hurcolják, akkor helyben akarják kiirtani. Oka az ellenük való ellenszenvnek mindig az Istenbe vetett  hitük, a másságuk. Mármint zsidó szempontból. 
• Azt is megtudjuk, hogy ez ellen, Isten választott népének az üldözése, kiirtása ellen az egyetlen lehetséges védekezési mód, ha a zsidók beépülnek az államhatalomba, és átveszik a vezetést. Látható módon (Márdokeus) és láthatatlanul is, a háttérből irányítva (Eszter).

Azt a tényt gyorsan felejtsük el, hogy a történészek az esetnek és a szereplőinek semmi nyomát sem lelték az egykori feljegyzésekben.

Atzmon felteszi a kérdést: ugyan hogyan került nagyszámú zsidóság Kelet-Európába és Hispániába? És leszögezi azt is is, hogy amikor Kr. u. 70-ben a római sereg lerombolta Jeruzsálemet, nem deportál egy hárommilliós népet sehová, mert ugyan miért tette volna? Tudod, ok, cél és a költségek. De ha nem tette ezt Róma, akkor mégis hogyan, miképpen terjedt el Európa-szerte a zsidó népesség? 

Atzmon elsősorban Arthur Koestler A tizenharmadik törzs és Shlomo Sand Hogyan alkották meg a zsidó népet? című könyve nyomán azt állítja, hogy a ma zsidónak hívott, nevezett nációnak semmi genetikai köze nincsen a bibliai idők zsidóságához. Annak a zsidóságnak a leszármazottai a mindig is a Palesztína területén élő őslakos népességben keresendők.

A mai zsidóságnak nevezett nép tagjai az egykori kazár birodalomból származnak. A kazárok Kr. u. 750 körül zsidó hitre tértek. Tőlük, belőlük származik a kelet-európai askenázi, és a nyugat-európai szefárd zsidóság. Vagyis a zsidók földrajzi követelésének az égvilágon semmi köze a valósághoz, egy olyan földet birtokolnak, amihez soha, semmikor közük nem volt, és egy olyan népet tartanak terror alatt fasiszta módszerekkel, akikről a biblia szól. Vagyis a bibilai zsidóságot (palesztinok) módszeresen üldözi és pusztítja egy másik náció, amely az eredeti zsidóság helyébe lépett és bitorolja annak a múltját és mindenét. Morbid, nem? 

Kaufmann Izidor (1853–1921) sakkozó zsidókat ábrázoló festménye

A három szerző, Koestler, Sand és Atzmon egyöntetűen azt állítja, hogy a zsidóságnak annyira nincsen köze a genetikai zsidósághoz, hogy még saját nyelve sincsen. A mai, kelet-európai zsidóságnak nevezett népcsoport a német gyökerú jiddist, a szefárd-ág pedig a latinot beszéli. 

Az ókori Kánaán földjén használt héber csak a 19. században került a figyelem középpontjába. 

AZ ÖNAZONOSSÁG VÁLSÁGA

Ha a mai zsidók voltaképpen kazárok, akkor minden, amit magukról állítanak: tévedés és/vagy hazugság. Mondja sommázva Atzmon. 

De mert minden, amit állítanak magukról tévedés és/vagy hazugság, ezért feltétlenül szükség volt egy viszonylag koherens, metafizikailag kreált múltra. Amely kreált múltat a mai zsidóság többsége nem fogadja el, hitetlenné lett, de a zsidóságához érthetetlen módon mégis ragaszkodik. 

Csakhogy a helyzet az, hogy ha a múlt kreált, ha semmi metafiizikai tartalom nincsen mögötte, akkor a Biblia, ahogyan Atzmon mások nyomán fogalmaz, nem lelki irodalom, hanem egy tökéletesen hiteltelen földhivatali feljegyzés. Amelyre hivatkozni Palesztina, illetve ma már Izrael esetén teljesen illogikus. 

Viszont Izarel állam léte elválaszthatatlan a zsidóságnak hívott, mindenütt jelenvaló népesség permanens üldözöttségétől. Izrael állam létét a holokauszt nélkül elképzelni sem lehet. A holokauszt adta meg a hatalmas végső lökést ahhoz, hogy a világ nagyhatalmai kisajátítsanak, elvegyenek egy néptől egy országot és teljesen illetékteleneknek adják. (Igen, a módszer tökéletesen hasonló ahhoz, ami Trianonban Magyarországgal történt.)

Viszont mert Izrael ilyen módon rabolt föld, a zsidóknak mindenképpen szüksége van valamiféle lelki kompenzációra, amivel a felsőbbrendűségüket, az üldözöttségüket indokát és végső soron a saját, a palesztínokkal szembeni gonoszságukat megindokolhatják.

Ezek nem nagy szavak. Izrael állam gyakorlatilag népirtást követ el a palesztínokkal szemben: gettók, kerítések, falak, a polgári lakosság (értsd: gyerekek, nők, idősek) fehér foszforos bombázások (oxigénre reagáló anyag, gyakorlatilag a csontig égeti a húst az emberről) és szőnyegbombázások, a másodrendű állampolgárság überaktív gyakorlata, Mondom: fasiszta állam, amelynek legnagyobb ellensége a fasiszta antiszemitizmus. 

...találkoztam egy érdekes meglátással az antiszemitizmussal kapcsolatban, ami így hangzik: »Míg a múltban az volt antiszemita, aki gyűlölte a zsidókat, manapság a fordítottja igaz, antiszemita az, akit a zsidók gyűlölnek«. (79.)

Atzmon alapkoncepciója, hogy a zsidóság önképe tökéletesen hamis. A gyilkos, aki az áldozat szerepében tetszeleg. Miközben egyértelműen a világ legnagyobb bűnei közé tartozik az antiszemitizmus, aközben a zsidók mindenki mást másodrendű értékűnek tartanak. Gojnak. S miközben a fasizmus a legnagyobb ellenség, aközben Izrael maga a legnagyobb fasiszta, rasszista, tömeggyilkos hatalom. 

…Anna Frank nem igazán volt irodalmi lángelme vagy különösen okos. Átlagos volt, és ez adja jelentőségét, második világháború utáni nyugati közbeszédben. Csak egy ártatlan, átlagos lány volt. A kultúrhőssé való előléptetése valószínűleg egy hiteles próbálkozás a zsidó ideológia részéről az azonosulás irányába. Frank a zsidóság reménytelen próbálkozásait tükrözi vissza, hogy meggyőzzék a világot hogy mi »zsidók« ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek. Ezenkívül, az Anna Frank naplójának sikere, jelképezi a nyugat hajlandóságát, hogy a zsidókat elfogadja és ugyanolyanoknak tekintse őket, mint a többieket.

Viszont a zsidó diskurzus már megint a senki földjén találja magát. A zsidó emberek ezt a célt soha nem tudják megvalósítani. Soha nem lehetnek olyanok, mint a többiek, mert azok, akik azt követelik, hogy olyanok legyenek, mint a többiek, azok belülről másnak érzik magukat. Ismét a zsidó kollektív identitás megoldatlan szakadékának a szélén találjuk magunkat; a szakadék egyik oldalán van az »amit állítunk magunkról«, a másikon az »ami igazából vagyunk«. (76.)

*

Ahhoz, hogy a »periférikus« fogalom jelentsen valamit, a periférikus alanynak el kell hinnie, hogy a periférikus lét egy igazi, valódi, autentikus identitást közvetít. Egy amerikai zsidó telepesnek, aki elkobzott palesztin földön él, igazán hinnie kell, hogy elfoglalt területen élni, háborús bűnök részesének lenni, naponta minden erkölcsi kódot felrúgni, úgy, hogy közben a saját és családtagjai életét is veszélyezteti, az igazi énjének" egy kiteljesedését képezik. A telepesnek hinnie kell, hogy ő Ábrahám fia, és hogy ez az őséhez való viszony neki különleges jogokat biztosít a palesztinok földjével kapcsolatban. (53.)

Ó, igen, és mindezt nem érhetné el, ha nem lenne mögötte a Nagy-Nagy Testvér, az Egyesült Államok. Amelynek vezetését, minden stratégiai ponton a zsidóság tartja a kezében. 

Amely kézben tartás egyébként, való igaz, rendre kiváltja a zsidósággal szembeni ellenérzéseket, hiszen a kézben tartás a pénzvilág, a gazdaság és a média feletti uralmat jelenti. Norman Finkelstein írta a Holokauszt-ipar című könyvében, hogy igen, valóban létező dolog a világban az antiszemitizmus, de akik tiltakoznak ellene, azok elgondolkodtak-e azon, hogy annak kiváltó oka a legtöbb esetben a zsidók viselkedése, agresszivitása, túlhatalma az őket befogadó társadalmakban? Atzmon összeveti példaként a németországi adatokat. Amíg a lakosság számához viszonyítva a zsidók száma az egy százalékot sem éri el, addig a parlamentben az arányok több mint tíz százalékos. Ha a muszlim képviselők ilyen arányban lennének jelen az összlakosságon belüli lélekszámukhoz viszonyítva, az kétszáz muszlim képviselőt jelentene. Ami ellen méltán lenne óriási a tiltakozás. 

A zsidók gyakran büszkén definiálják magukat zsidónak. Vannak zsidók, akik büszkén magukra veszik a zsidó jelzőt (Zsidók a Békéért, Zsidók az Igazságért, Zsidók Jézusért, stb.) abban a hitben, hogy a zsidó szó valamilyen különleges tisztességre utaló attribútumot tartalmaz. Viszont, az ilyen emberek súlyosan megsértődnek, ha valaki »zsidónak« hívja őket. Azt sugallani, hogy valaki zsidó vagy úgy viselkedik egy »zsidó«, gyakran »rasszista« sértésnek minősül. (72.)

Érdekes, hogy Atzmon a nagy bankárcsaládok szerfelett erőteljes hatását a gazdaságra szinte meg sem említi. A zsidók médiára, a jogalkalmazásra, a szellemi befolyásolásra gyakorolt hatását igen. A gazdaság kézben tartása valahogy nem téma a számára. 

Hozzá teszem, a könyv így is letehetetlen. 

Valakinek meséltem, hogy mit olvastam a zsidó identitásról. S akkor állt össze a kép, hogy az általam olvasott legszínvonalasabb, zsidó-kritikus műveket zsidók írták. Altzmon, Finkelstein és Sand. A közvélekedés szerint ők nyilván önutáló zsidók. 

MORGOLÓDÁS

A kötet kiadója a Publio könyvkiadó cég. Akik alapvetően a magánkiadások gondozásával foglalkoznak. Néztem a könyvben levő adatokat. Atzman könyvét igen, a kiadó akarta kiadni, nem valaki más, felhasználva a Publio szolgáltatásait. Ami a termék végső minőségét tekintve több mint meglepő. 

Azért meglepő, mert belegondoltam, ha nekem ezért fizetnem kellene a kiadónak, hát rájuk borítanám az asztalt. S a könyv 2019-es, tehát még csak nem is a rendszerváltás utáni időben készült, amikor boldog boldogtalan számítógéphez jutva azt hitte, mert beönt valami formába egy szöveget, az attól egyből könyvvé válik. Hát nem. 

  A BORÍTÓ ÉS A CÍM  
Mert nézzük csak a borítót! Igénytelen, semmitmondó, és semerre nem mutató. Illetve de. A piros-fekete színpáros egyértelmű asszociáció a náci jelképekre. Ennek még lenne köze a könyv tartalmához, ha arra gondolunk, hogy Izrael tulajdonképpen fasiszta állam a kerítésével, a koncentrációs táboraival és a következtetés népirtásával. De az asszociáció nem vitte végig a borító tervezője, a piros-fekete párosításban sehol nem tűnik fel egy erre a színpárosra építő izraeli zászló, vagy az ország sziluettje. Vagy legalább lenne egy kép egy Sirató-falas, kalapos vagy az úton vándorló zsidóval, ami a helyes irányba tereli a következtetéseket. Vagy bármi, akármi, valami... Vagyis a színpáros semmire nem utal, sehová nem vezet, nem kelti fel a figyelmet, semmit nem csinál. Csak öncélúan van, mert valamilyen borító csak kellett a könyvre. 

S a fő probléma az, hogy még ez a kisebbik baj. Van nagyobb is. 

A könyv címe tökéletesen hibás, ráadásul félrevezető, ha valaki nem tudja, miről van szó. És honnan tudná az átlagpolgár?

Tegnap megérkeztem a munkahelyemre, a portás kolléga nyújtotta is a kocsim kulcsát, közben rápillantott a könyvre: 
– Sci-fi vagy fizika? 
A hangom visszafogva válaszoltam: 
– Egyik sem. A fenntartók identitásának a kritikája. 
Tudod, az EMIH tulajdonában levő Olajág Otthonokban dolgozom.

Tudniillik a cím a bolygó zsidó  apokrif legendájára vonatkozik. Nem pedig egy űrben lebegő valamire. De ha erre semmi nem utal, szerintem ember nincsen, aki a címet meglátva a legendára és nem az űrre asszociál. 

Arról nem beszélve, hogy folyamatosan tűnődöm, hogy a kicsoda kifejezés helyett nem lett volna-e találóbb a micsoda kérdőszó? Mert hogy a könyvben a zsidóság és nem pedig a bolygó zsidó személyének a megkérdőjelezéséről van szó. S ha egy személy nációjára vagyunk kíváncsiak, akkor nem a kicsoda kérdőszót használjuk. 
– Ő kicsoda?
– Magyar. 
Ööö... 

A Publio védelmében annyit, hogy a borító gyakorlatilag átvétele az eredeti kiadásénak. Ahogyan a könyv címe is tükörfordítás. 

Mondjuk fel se merem tételezni, hogy a tipográfiai gyalázatokat is tükörként formázták úgy a magyar kiadásban, ahogyan az eredeti angolban volt.

  A TIPOGRÁFIA  

Szóval ha nem tudnám, hogy egy olyan könyvkiadó termékéről van szó, amely abból él, hogy kezdő szerzők könyveit adja ki jó pénzért, nem hinném el, amit látok. Arra gondolnék, hogy Pista bácsi, nyugdíj után tíz évvel kapott egy számítógépet, rászabadult a Word-re és azt hiszi, könyvkiadóvá lett, mert vannak címek, alcímek, bekezdések a szövegben. Szerencsére legalább ezerféle betűtípus nincsen. De szerencsétlenségünkre se ízlés, se tipográfia alapismeretek se... 

A könyv első etapja egy idézetgyűjtemény. Vélemények a könyvről. A fejezet címe így fest: 

• Mondjam a bajokat? Kezdem. Az idézett könyv címe nem A bolygó kicsoda, hanem ez: A bolygó kicsoda? 
• A könyv címének a két sorba tördelése ordenáréság. 

Megoldási lehetőségek:

Az alcím alatti törzsszövegben elképesztő az idézetek, a szerzők és a szerzők bemutatásának a kinézete. 

Az, hogy az idézetek felesleges behúzással kezdődnek hagyján. Zavaróbb, hogy a dőlten, sorkizártra formázott idézetek-bekezdések után legalább egy sor távolságra szedték a szerző nevét. Ugyanakkora betűtípussal mint az idézett szövegét. De még ennél is zavaróbb, hogy a szerző neve után a bemutatása ismét sorkizárt, de már álló betűkkel. Ráadásul a bemutatás elején tök fölöslegesen ismét megemlítik a szerző nevét. 

Így fest egy-egy idézet (most ne a tartalomra, hanem a formátumra figyelj!): 

Mennyivel egyértelműbb és esztétikusabb lett volna mondjuk így: 

Nézzük a további fejezetcímek formázási megoldását! Az, hogy hányadik fejezet, egy sorban van magával a fejezet címével, csak egy kettőspont választja el a fejezet betűvel kiírt számozását a címtől. Így: 

Értelmetlen és ocsmány. Az csak hab a tortán, hogy a határozott névelő az első sor végén, eh...! Pedig a megoldás roppant egyszerű lett volna. 

Aztán még: a fejezeteken belüli alcímek sortávolsága az előtt és a hozzá tartozó szövegtől teljesen egyedi, és nagyobb baj, hogy eseti. Hol az alcím feletti a távolság nagyobb (ez a jobbik eset), hol egyforma a felette és az alatta levő, hol az alatta levő a nagyobb: ekkor úgy tűnik, mintha ahhoz a szöveghez tartozna. 

A legvisszataszítóbb megoldás mégis a szövegen belüli idézetek bekezdésének tökéletesen érthetetlen jobbra zárása. Az egy dolog, hogy ráadásul a bekezdés behúzása majdnem az oldal közepéig ér, de amikor az idézet a páros oldalra kerül, akkor olvashatatlanná is válik a szöveg, hiszen a könyv közepe felé zárt. Aki ezt kitalálta és jóváhagyta... :-| 

Végül (van még baj ezen kívül is, de itt abbahagyom) tökéletesen érthetetlen, hogy ha már a törzsszöveget úgy tördelte, hogy minden bekezdés előtt és után nagyobb sorköz van, vélhetőn egy üres sor, akkor mi a tehénnek kellett minden bekezdés első sorát behúzni? Hogy értsd, a szöveg így néz ki: 

Most néztem: pont így. elválasztást sem küldtek rá a szövegre, ezért „utcák” vannak a bekezdésekben, pont úgy, ahogyan a fenti keretes rész első sorában. 

Mondom, lenne még min morogni, de itt abbahagyom. De újra hangsúlyozom: ezt a könyvet egy olyan kiadó adta ki, amely külön pénzt kér, ha a könyvedet ő tördeli be. S még különt, ha a szöveget is gondozza. S ebbe már bele sem megyek. Nettó szégyen.

Viszont a tényért, hogy egyáltalán kiadták a könyvet, nagy-nagy köszönet jár! 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 februárjának a közepe. Szorgos-dolgos hét volt. elegem is lett belőle. S tegnap, lezárásként várt még rám itthon egy kicsit nagyobb feszkó is. Csemete végett sikerült Szerelmetesfeleségtársammal összeszólalkoznom. Mocsokul nem értettük egymást, nem ugyanarról beszéltünk. A végén megtudtam, hogy végtelenül egoista módon szemlélem a dolgokat. 

Ami lehetséges, csak éppen a beszélgetés témájához nem volt ennek semmi köze. Ráadásul azért is szíven ütött a hozzám vágott mondat, mert ezt pont nem így gondolom magamról. SzFT mondta, ha egyszer megcsalom, az azért lesz, mert túl sok bennem az empátia, és megsajnálom majd a nőt, aki felajánlkozik... Immeg önző egoista vagyok. :-O 

Mondtam is, hogy ezek a dolgok nem férnek össze, hogyan hát...? 

De ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy reggel egy kis csöndes olvasgatás után össze ne bújjunk. Biztos, ami kapcsolatépítés. :-) 

Azt is már csak itthon tudtam meg, hogy finn szerzőkről van szó. Meg azt is, hogy volt utózmánya a Perkeros-nak. Ami nagyjából ugyanezt tudta. Belzeubs volt a címe, és a történet erősen hajadzik a Perkeros-ra. Mondjuk az tök érdekes, hogy a Belzebubs, úgy tűnik, valóban létező együttes, két animációs klipjük a képregényen alapszik. Jó, marhára nem az én muzsikám. de most ez teljesen lényegtelen. 

A SZTORI

Adva van egy hörgős metál együttes, ami még sehová sem jutott, pedig jó ideje próbálkoznak. Az együttes nem semmi összeállításban küzd a sikerért.

Kezdjük ott, hogy a dobosukat  Medvének hívják. Nem csupán azért, mert konkrétan barnamedvényi a testalkata, meg nem is csak azért, mert jó esetben ha dörmög egyáltalán valamit kommunikáció gyanánt, hanem legelsősorban azért Medve a dobos neve, mert genetikailag konkrétan egy barnamedve a lelkem. Karmokkal, agyarakkal, nedves orral, a feje tetején fülekkel, hosszú, puha, barna bundával, úgy, ahogy, na egy barnamedve ki szokott nézni. S ja, Medve téli álmot is alszik. Szóval igen, őt látod a borííón az emberalakok mögött. 

Van a együttesben egy Merlin-szerű fazon, hosszú haj, hosszú szakáll. Basszusgitáros. Olyan kis bölcs fazon, egyfolytában nosztalgiázik, hogy milyen volt itt, meg ott, a Doorsban játszani, illetve egy középkori kolostoran élni. Mert hogy pár száz évvel többet élt már mint amennyit egy átlagos ember szokott. Kevinennek hívják. Kevinen alakja nem véletlenül Merlin-szerű: egyértelműen felidézi T. H. White Üdv néked, Arthur, nagy király! című könyvének Merlinjét, aki visszafelé él az időben, ezért a beszélgetéseinek a nagy része merő anakronizmus. (Amikor a kútról kell vizet felhúznia, vágyakozva sóhajt fel, hogy ugyan, milyen jó lesz majd, ha már feltalálják a szivattyút.) Kevinen nem él visszafelé az időben, csak sokkal többet élt a múltban, mint akárki más. 

Ehhez képest a maradék tagok tök normálisak. Egy billenytyűs csaj, Lilja, aki a banda, hm, kreatív igazgatója, dizájnere is.

Egy énekes-gitáros, Aydin Tüzün. Aham, török, vagy mi, szóval egy keleti arc, aki eredetileg egy kajáldában dolgozott, ahol Lilja rátalált. A jó Isten is frontembernek teremtette. 

Na, és a főszereplő, az együttes lelke, motorja, gitárosa és felettébb csapnivaló énekese: Akseli. Aki, ahhoz képest, hogy egy hörgős metál banda így-úgy vezetője, önbizalomhiányos, depis, bizonytalan fazon. Ragaszkodik az énekesi poszthoz, holott a demójukra érkezett kritikák, kommentek, hm, minimum figyelmeztetők: 

A Perkeros játék nagyon jól szól, de a gitáros-énekes, Åkerlund üvöltve hányásra emléketető vokálja eléggé rontja az összhangot.

*

Iszonyatos rikácsolás

*

Szegény ember Porcupin Tree-je. Mennyire gáz már! 

*

Nagyanyám is hitelesebben hörög. 

A Perkerosnak nem megy jól. Alig van fellépésük, és egy nyavalyás demójuk van csak, de annak sincsen se borítója, se bookletje. Mert még kitalált betűtípusuk sincsen, logójuk se, úgy semmi se. 

Na, igen, voltaképpen erről szól a képregény: hogyan küszködik a Perkeros, hogy ismertté váljon, hogy felléphessen a Rocktoberfesten, ahol mindenki fellép, aki számít. Ideáig nem nagy durranás. 

Akseli együtt él egy nagyon lineáris, egyetemista lánnyal, Jattával. Jatta kiegyensúlyozott, kiszámítható és felettébb türelmes. A Perkeros-szal szemben is. Türelmes, de egy idő után nem annyira empatikus. Ami érthető, hiszen úy fest, Akseli csak tolja bele az energiát, a kreativitást, az időt, a pénzt, de semmi sem mozdul semerre, anyagilag erősen lejtmenetbe kerülnek, egymásra sincsen idő, Akseli mindennapjai másról sem szólnak, csak a Perkeros-ról. Rossz ómen. 

Vagyis a képregény mellékszála Akseli és Jatta kapcsolatának a felbomlása, és Akseli régi-új kapcsolatának a kialakulásának a története. 

A karrier-történetekkel általában ez a baj. Voltaképpen csuda érdekesek, a néző kíváncsian pillant be a kulisszák mögé, lesi meg az alkotás folyamatát, majd az alkotás tálalásának a folyamatát. Bármiről, akármiről is legyen szó, filmről, színpadról, színészetről, komolyzenéről, popról, rockról, táncról, humorról, akármiről. 

De tulajdonképpen ezek a történetek tök egyformák. Nem azért, mert klisések, hanem azért mert tulajdonképpen a siker története klisés. 

Azt hiszem, nekem talán egyetlen olyan karrier-történet volt, ami nagyon tetszett. Igaz, az meg egy fiktív író sztorija volt, a sikeressé vergődésen át, a válságig, nem pedig egy valósan élt/élő személyé. Herman Wouk Hajsza című vaskos művére gondolok.

Nem tudom, ma mi lenne róla a véleményem. Kamaszkoromban olvastam. Többször is. Talán, hogy könyvkiadás... Talán, hogy Amerika... Meg hogy az első ilyesfajta témájú sztori volt, amivel találkoztam. 

A második Boros Lajos Sakálok című, szintén fiktív története volt. Az meg egy rockbandát mutatott be. Azzal sokkal kevésbé tudtam mit kezdeni. Olyan sehonnan sehová történet volt. Csak közben tudtam élvezni. Mondjuk szerfelett szokatlan megoldáséként a nem létező Sakálok együttes kiadott akkor egy kislemezt is. Borzasztó volt, pedig a Voga-Turnovszky duó is benne volt a teamben. Ha kíváncsi lennél rá itt és itt meghallgathatod. Túl sokat nem vesztesz vele, ha nem teszed. :-D

EZ MEG MI A FRANC ÉS MINEK MI A FRANC?

Egy ponton a történet egyszerre csak, minden átmenet és bevezetés nélkül, tök érthetetlenül átvált thrillerbe. Horrorba. De úgy en bloc. 

Miközben semmi magyarázatot nem kap sem Medve dobolása, sem Kevinen kiléte. De ezeket valahogy megszokjuk, szerves részei lesznek a történetnek. Ha nem is érthető, de legalább groteszk részei.

A horror bekapcsolása azonban vaskos stíluskeveredés. Ami önmagában nem feltétlenül probléma. Csak akkor lesz azzá, ha közben belső összefüggések homogenitása széthull miatta. S itt bizony széthull. Azért teszi ezt, mert a horror-mellékszál semmivel nincsen összefüggésben. Mintegy kisegíti csak, Akseli magára találását. De nem egy levezethető lelki folyamat, események révén, hanem deus es machina, az égből aláhulló segítség révén. Hogy aztán a sztori visszatérjen nagyjából oda, ahonnan elindult. 

Vagyis simán arról van szó, hogy a szerzőknek fogalmuk sem volt, ugyan hová a fenébe vigyék a történetet, és miként fejezzék be. Hát éltek az általuk kiötlött zenekar, hm, ideológiai töltetével, s ha már hörgős brutámuzsika, hát legyen valami brutál a sztoriban is. Lett... Vastagon ki is lóg belőle. Arról ne beszélve, hogy gyilkoló, emberevő szamarak...? Ne már! 

A Molyon levő értékelésekben ketten is felvetik, hogy a stílusok vaskos keveredése finn specialitás, mert nem egyszer, nem kétszer. Oké, elfogadom, megeszem. Csakhogy újra mondom: a keveredésnek ha oka nincs oka, stílusa kellene, hogy legyen! Mert a madártej és a pörkölt összefér egy menüben, de egy tányérban semmiképpen sem! Ha érted, mire gondolok. 

...ÉS ITT VANNAK A RAJZOK!

Na, ez egy felettébb figyelemre méltó szempont! Mert a rajzokkal az van, hogy az első képkockától megveszik a képregényt nézdegélőt. Simán, gondolkodás nélkül. 

Ami azért felettébb figyelemre méltó, mert hát tulajdonképpen a történet és a rajzstílus marhára elüt egymástól. S nem, nem üt el. Ez benne a felettébb figyelemre méltó. Azért nem azt írom, hogy cukik a rajzok, mert ettől a szótól lúdbőrözik a szájpadlásom (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam idézni szokta a Pumukli Eder mesterét, aki az egyik epizódban túl sok édességet evett), és a túlgiccsezett édibédiséget idézi. 

No, itt erről szó se nincsen. A hörgős metál témája, ugye, valami gótikus nyomasztóságot kívánna, erre kapunk egy kis Egyszer volt, hol nem az az...-hangulatot. Viszont a stíluskavarodás ebben az esetben tökéletesen egynemű. Úgy sikerült összemosni a két teljesen ellentmondó dolgot, hogy abból valami tündökletesen egyedi sült ki, semmi lóláb, semmi hajszál a levesben.

Az a fura, hogy még a kedvesen megfogalmazott szereplők trágársága sem türemkedik ki az egységből. Röpködnek a káromkodások, elvégre hörgős rockberkekben vagyunk, nem szende, pirulós szűzek leányneveldéjében. Mondjuk az is érdekes, hogy a szex viszont totál kimaradt a buliból. Egy kép van, amikor két kiscsaj egy bárban boldogan bújik Medvéhez és élvezettel simogatva a bundáját közlik vele, hogy olyan jó puha vagy... Nekem az asszony ilyet még nem mondott. Maximum azt, hogy-hogy még mindig puha vagy... :-D

Szóval a rajzok tökéletesen rendben vannak. Amiképpen a sztoriban nem sikerült a stílusok integrációja, úgy az ábrázolásmódban tökéletes. Le a kalappal! 

És el ne feledjem: a zene képi ábrázolása! Na, az annyira elkapott, hogy csuda! 

VÉGEREDMÉNY?

Nem is tudom. Mindenesetre az tuti, hogy pozitív. Mert tegnap olvastam el, néztem végig a könyvet, de ma reggel, hajnalban ismét jól esett belelapozni. S ahogy telik majd az idő, ez az érzés nyilván még erősebbé válik. 

Illetve az is egészen biztosan maradandó lesz, hogy számomra minden esetben nagyon nehéz leírni, hogy milyen egy zene. De azt elképzelni sem tudtam, hogy lerajzolni vajon mekkora feladat lehet. Nos, az a való, hogy a Perkeros erőteljes és sikeres kísérletet tett erre. Ha másért nem, ezért jár a kalapemelés nekik! 

A könyv legvégén a szerzők megemlítenek három zenét. A második egy Porcupine Tree, a harmadik egy Robert Johnson darab. Az elsőről akarok beszélni: Protest To Hero a zenekar neve. A nóta, ami a könyvbe került a Sequioia Throne. Rákerestem. Először elborzadtam. Aztán feltűnt az énekes hangterjedelme és -tisztasága. Aztán a szólógitár futamainak tüneményes Dream Theateres Petrucci-ssága. Virtuóz. (Éppen most hallgatom, itt szól a fülemben a DT 2025-ös Parasomnia című lemeze.)

A Sequioia Throne után gyorsan meghallgattam még egy dalt, amit a YouTube feldobott. Jó, ugyancsak szuicid, pesszimista, ez tény. De csuda remek a klipje, a zene pedig még jobb. 

7/10 

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 február, hétfőn fizetés, de még csak szombat hajnal van. És megint felébredtem négykor. Pedig elhatároztam, hogy tökre kialszom magamat. Egész héten alig bírtam hatkor kinyitni a szememet. Erre... De legalább megírtam ezt a bejegyzést. 

A múlt heti betegség után valahogy olyan fárasztó volt az egész hét, hogy alig vártam a hétvégét. Tegnap volt Tompx-koncert a Legenda Centerben, de olyan kis kapkodós, sűrűre sikerült a tegnapi nap is, hogy mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy ki fogunk nyúlni, ha elmegyünk. Pedig már nagyon kellene egy koncertjüket végig látnunk! 

Gyulához a héten megint nem jutottam fel. A türelmetlenségem és a fáradtságom miatt. Füstivel mentem dolgozni, Isten látja a lelkemet, hogy fel akartam menni. A cucc, amit vinnem kell neki, itt volt/van a csomagtartóban. Még a Mekibe is elmentem a csócsájáért. Az M3-on simán lejutottam a Róbert Károlyig. Még az Árpád-hídig is. Még a híd is járható volt. De a Kiscelli utca már nem, a Kiscelli kastélyig felvivő utat javítás végett lezárták, a Bécsi út meg halott volt a Pacsirtamező felé. A Kiscelli elejétől a Bécsi út elágazásig harmincöt perc volt az út. Feladtam, visszafordultam. 

A Mekis kaját megettem a San Marco Müvháznál. Hogy az mekkora egy fos étel, barátom! Gumiszerű lett a sültkrumpli, pedig kábé egy óra telt csak el a vásárlás óta. A hús, nem is tudom, ízetlen vacak, a zsömle pici, műanyag és meg sem volt pirítva. Úgy megülte a gyomromat, hogy majdnem kidobtam taccsot. Soha többet Meki! 

Katonakoromban tisztipincér voltam. Az akkor öregkatona Laci eü-katona volt. Civilben mentőzött, azért volt eü-katona. Mint tisztipincér én kávét árultam, Laci pedig ipari fogyasztó volt. Így kerültünk kapcsolatba. Közös volt még bennünk az öregkatona tisztipincér, Kristóf utálata. Kristóf apukája valami fejes volt, és ő ennek megfelelően irritálón is viselkedett. Soha annyit nem dolgoztam mint az ő keze alatt, de legalább pénzem se volt belőle. Én voltam a hülye... Amikor leszerelt, akkor tudtam meg, hogy mennyi pénzt is nyúlt le, tett zsebre. Én erre nem voltam képes, a másik pincér srác, akit magam mellé kaptam, azonnal ötven-ötven dolgozott mellettem. S így is volt, hogy miközben hétezret kerestem per hó, amikor bevonultam, Sanyival akadt hétvége, hogy húszezret osztottunk per kopf egy hétvégére. 

Na, de vissza Lacira, az eü-katonára. Laci hívő katolikus volt. Vaskos zsidó gyökerekkel. Orvos volt mindkét szüleje. Később a zsidósága lényegesebbé is vált a számára mint a katolicizmusa. De persze mindez tulajdonképpen mellékes. Akkoriban Laci és a felesége a Klauzál utcában laktak. Valahol az Uránia környékén sétáltunk, amikor megjegyeztem, milyen szép a mozi épülete. Mire Laci azt válaszolta, hogy az apukájával többször sétáltak úgy, hogy hogy szigorúan tilos volt utcaszinten szemlélődni, ohne kirakat, nincsenek járókelők,, kizárólag a házakat szemlélhették. És jegyzetelhettek, hogy aztán utána nézzenek, melyik épületet ki tervezte, mit mondanak a szobraik, kié, mié volt anno az épület. 

Micsoda ötlet, nem gondolod? Tudod, mennyi mindent nem látunk, ha a városban vagyunk? Különösen, ha kocsival vagyunk ott. 

Tittel Kinga könyve is hasonló indíttatásból született. Alapból ő is a gyerekeit oktatta a városra, nekik írta a könyvet. Ami aztán hatalmas sikerré nőtte ki magát, eddig hat kiadást ért meg, és a könyvtárban is csak piszok mázlival vagy előjegyzéssel lehet hozzájutni. Még ehhez az első kiadáshoz is, ami pedig több pontján aktualitását veszítette. Mert úgy alakul átfelé a város, hogy ami igaz volt '16-ban, az egyáltalán nem az '25-ben. 

Huszonöt évig laktam a Klinikáknál. Úgy tizenhat éve nem lakom ott. A múltkor valamiért el kellett mennem a belső Ferencvárosba. Azt sem tudtam, merre vagyok hol, és hová tekerjem a kormányt, ha ki akarok onnan jutni. Az átszervezett közlekedés egy dolog, de annyi új ház volt, hogy szinte semmit meg nem ismertem. 

*

Nem mondom, hogy nem ismerem a várost. Azt sem, hogy ismerem. Tittel Kinga könyve természetesen csak a leghíresebb, legismertebb részeit tekinti át. Mégis volt, hogy gondolkodnom kellett, hogy akkor mi merre hány méter. A Várban szerintem még azelőtt jártam fent, hogy fizetős lett a Halászbástya. 

De a múlt nyáron Póthugi hazaugrott Angliából. Beültünk a Központi Könyvtárba egy kávéra, utána azt kérte, mutassam meg neki az új Budapestet. Fogtuk magunkat, és a Kálvin térről elsétálunk a Jászai Mari térig, át a Váci utcán, a Kossuth téren. Hát én is tátottam a számat a csudálkozástól, olyan régen jártam arra. Ahogyan atéli szünetben is, amikor Szerelmetesfeleségtársammal mentünk be a Kossuth térig, és megnéztük a Trianon emlékvalamit: egy út lemegy a föld alá, ahol maga az emlékmű van, s út két oldalán a falon ott van az összes magyar helyiségnév. Odalent meg egy öröktűz ég a szétszakított országért. Azt sem láttam még. Addig. 

Néha neki kell veselkedni egy-egy sétának, hogy az ember ne csak azt higgye, tudja, hol él, hanem valóban tudja is. Bizony a múltkor még Óbudán is értek minket meglepetések...

* 

Szóval ez a könyv gyerekeknek szól. Rám nézve gáz: a benne levő információmennyiség számomra pontosan megfelelő volt, úgy sem jegyzek meg ennyit sem. 

Középiskolában volt idegenforgalom óránk. Vendéglátós szakközépbe jártam, '85-ben érettségiztem. Internet akkor még sehol, mobilok sem, tévécsatornából is volt kettő vagy három. Ami a technikát akkor jelentette az az írásvetítő volt, illetve a fényképek diakeretben voltak a falra nagyíthatók. Most képzelj el egy abszolút látványon alapuló tantárgyat úgy, hogy diktálást jegyzeteltünk. Slussz! És így kellett megtanulni a tantárgyat! Én meg magolni sohasem tudtam. Nincs agyam az üres adatokra. Milyen csuda jól jött volna egy ilyen könyv akkor: még érdekelt is volna! 

A szerző. Természetesen a könyv szerzője.

*

Kapóra jött ez a Budapest-kiadvány! Már gondolkodtam rajta, hogy jó lenne többet tudni a városunkról. A több tudás mélységét nem határoztam meg magamnak. Ez volt az első könyv, amibe belefutotta,. A második Kordos Szabolcs sorozata egy város titkairól. De arról még csak olvastam, illetve ismerős ajánlotta, a kezembe még nem volt. De előjegyeztem a könyvtárban. Í

Így, hogy itthon fetrengtem az elmúlt héten, több olyan videót is megnéztem, amire egyébként nem kerítettem volna sort. Többek között a Kőbánya alatti katakomba-rendszerről. Vagy miről. Harminc kilométer folyosó, nagy termekkel, a döntő része sötétben, a fel víz alatt. 

Mint kiderült, annyira nem titokzatos a dolog: a folyosók döntő része anno a sörgyárhoz tartozott. Na, de harminc kilométer? Egy komplett város van odalent. Zegzugos, több szintes, néha egy teljesen modern autóba botlasz, néha vagy tíz modern bringába, csak éppen láncok nincsenek rajtuk, néha meg  beesel egy komplett sátánista templomba. Kész Gluchovsky! 

*

Szóval itten vanna magát ez a Budapest-könyv. Meg sem néztem, hány másik született a fővárosunkról. Valamiért ez érdekelt, de ez nagyon és felettébb. 

Két fürdőkádnyi idő alatt el is olvastam, át is nézegettem. Mármint úgy, hogy kétszer csobbantam bele a forró vizes kádba, és áztattam magam dorombolósra. Tegnap Szerelmetesfeleségtársam korán elaludt, én akkor csobbantam be, aztán vagy két óra múlva jöttem csak kifelé. Azzal a tudattal, hogy ezt a könyvet be kell majd szerezni állandóra is. Még győzködöm magam, hogy valóban, vagy valóban se. 

Mert ami az erénye az a hátránya is. Nagyon rövid, tömör infók, szisztematikusan végig sétálva Budapest legfőbb nevezetességein. Ez az előny. Viszont az infók olyan kis tömörek, hogy tulajdonképpen egy Guglizás is simán kihozza őket. Csak persze más, hogy így meg egy könyvben vannak benne, ami tele van képekkel, klasszul tördelt, kezelhető. Csak kérdés, hogy a mostani lelkesedés után is elővenném-e? 

Na, jó, erre még alszom párat, nem sürget úgy sem semmi. 

Ó, igen, és egy kis sluszpoén, a kaszásdűlői mivoltunkból fakadón. Igaz, a képen van egy kis ingyenreklám is, pedig nem szívesen reklámozom a céget: elénk húzták a böhöm épületüket, és ezzel elvették előlünk a Hármashatár-hegyet. Nem szeretjük őket szívünkből, sejtheted! Na, de képen ott van Budapest legmagasabb épülete, ami magasabb mint a piramisok, és magasabb mint az amerikai szabadságszonbor. 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!2025 januárjának a vége. A legesleg: holnap már február. Ma elmentem vásárolni. Autóval. Két boltba. Meg egy kocsimosásra. Bírtam, de jó volt hazaérni és leülni. 

Majd ebéd után Szerelmetesfeleségtársam átjött, hozzám bújt, magára húzta a takarót és közölte, hogy inkább le kellene mennie sétálni, és már aludt is. Egy hete nem aludtunk együtt. Csuda jó volt hallani a szuszogását, érezni az elalvás utáni izomrándulását, az illatát... Szeretem ezt a nőt felettébb! 

*

Tegnap az unokáim közül a legkisebb oltást kapott. Szami lányom azt mondja, soha ennyire nem sírt még a kis lurkó, fájhatott az oltástól a feje is, az oltás helye is, és az egész létezés teherré vált szegénykémnek. 

*

Kellene TikTok-videót csinálni. De nincsen hozzá kedvem. Soha nem leszek így miiliós követettségű influenszer, Whisperton marad a trónján. (Brrr, az a csávó, egek... !)

No, most vért izzadtam az MI-vel. Az Ideogram oldala nem működött ingyenesen, bár azt mondja, hogy működik.
A ChatGPT és a Tengr.ai egyaránt idióta. Az utóbbival készült ez a kép is. Nem is fárasztalak a meghatározással, egyszerűen nem ért a szóból...

FÚ, DE NÁCI!

Csak egy adalék Nyíró József antiszemitizmusához. Az a baj, hogy már nem emlékszem, interjúban, valami felvételen vagy élő beszélgetésben került szóba, de Sándor György egyszer megemlítette Nyíró József könyvet: olyan szent áhítattal beszélt a halina-kötéses sorozatáról, hogy az ember kamaszgyereke mindenféle hit nélkül is majdnem letérgyepelt, és önkéntelenül is gyufa után kutatott, hogy lehajtott fejjel meggyújtsa a tömjén illatú gyertyákat... Hát még ha tudta is volna, mi a csuda az a halina...

halina főnév 

Erős szálú, durva gyapjúból készített fehér, érdes posztó, nemez. A könyv halinába van kötve. Halinából van a csizmája. || a. Az ebből készült ruha v. ilyen szárú lábbeli, főleg csizma. Vett egy halinát. Halinában jár. Nyolcan voltak, csinos, fekete zsinórzatú halinákban, újdonatúj bocskorokban. (Mikszáth Kálmán)

Szóösszetétel(ek): halinacsizma; halinakötés; halinanadrág; halinaposztó; halinatakaró.

Forrás

Ha tudnád, milyen boldog voltam, amikor nekem is lett halina-kötéses Nyírő-könyvem! Sajnos nem mindegyik úgy van meg! 

Ez persze nem ellensúlyozza, hogy Nyirő a második világháború végén harsányan tömjénezte a Harmadik Birodalom propagandaminiszterét, Joseph Goebbelst, és magát a Führert is. Abba a kérdésbe, hogy tagja volt-e vagy sem Szálasi pártjának, nem megyek bele. Menjenek bele a történészek! 

Még azon sem akarok lamentálni, hogy vajon elválasztható-e egymástól az író hétköznapi politikai tevékenysége és az irodalmi munkássága. Számomra ez nem kérdés: ha semmit sem tudok Nyirőről, csak megállok a könyvespolcom előtt, vagy egy könyvesbolt tárlójánál, és leveszem egy könyvét olvasni, ugyan mit tudok meg arról, hogyan vélekedett, milyen marhaságokat mondott a szerzője nyolcvan évvel ezelőtt? Hacsak maga a könyv nem tartalmaz marhaságokat? 

Azt mondod, szemellenző? Azt mondom, a tiéd meg politikai elfogultság! Mert oké, tök simán átjöhet a szövegen a szerző politikai meggyőződése. Az ám, de mi van, ha ez egyáltalán nincsen így? Mert Nyirő esetében arról van szó, hogy nincsen erről szó. Mármint az irodalmi szövegeiben semmi ilyesmi nincsen. 

Vagyis van a történet, a stílus, amiben, amivel megírta, és vagyok én az olvasó. 

Erre mondtam, hogy néha jó lenne úgy olvasni, hogy semmit sem tudok a szerzőről, se nációját, se a nemét, se a korát, se semmit sem róla. Azért, hogy semmilyen szinten elfogult ne legyek, se pro, se kontra.

FÚ, DE ERDÉLYI! FÚ, DE JÓ ÍRÓ!

Mert az bizony! Nagyon erdélyi is, meg nagyon jó író is. Egyértelmű, hogy mi a viszonyítási alap: Tamási Ábelje, meg Tersánszky Kakuk Marcija és Wass Albert Tánczos Csuda Mózsija. Ugyan Kakuk Marci kilóg a sorból, mert nem az erdélyi havasok figurája, de mégis csak hasonló módon góbé mint a másik kettő. Illetve a Halhatatlan élet Bojzás Küs Danijával együtt négy. 

Bojzás Küs Dani az apjával éldegél, miután az édesanyja meghal. Az apja is nagy kópé, apa és fia fene nagy szeretetben tréfálgatja rendre egymást, de felülre egyik sem kerül, mert nem akar egyik sem felülre kerülni. A tréfák soha nem a másik fölibe kerekedésről szól, sőt! 

A kettejük közötti apa-fiúi szeretet, majd később a férfi-férfi barátság átjárja, áthatja az egész könyvet. Aminek a története végső soron nem sok: hogyan talál magának a megszállottan agglegény Dani társat, feleséget, hogyan jut a kezére akaratlan az édesapja, Bojzás Küs Ignác minden vagyona, hogyan születik meg a fia, és miképpen tartja a felszínen a családját, a velük élő édesapját is.

Erdélyi magyar hétköznapok a második világháborút megelőző évekből.

És a felszínen tartás közben a szereplőnk elénk élik a múlt század negyedének felének erdélyi faluját, annak legjellegzetesebb szereplőit, viszonyait, a jegyzőtől a plébánosig, a szolgabírótól, a zsidó kereskedőig, és természetesen a pár parcellás parasztoktól kezdve azoknak anyósáig. Látjuk, miképpen szeretik egymást, miképpen próbálják túlélni a világ fordulásait, a kisebbségi lét megpróbáltatásait, megaláztatásait. S látjuk, milyen természetességgel szeretik a földet, amely a fejük felett, az akaratuk ellenére cserél országot, hogy aztán a az új ország fiai számára ők a saját szülőföldjükön legyenek bozgorrá, az anyaországiak szemében meg gyalázatos, ostoba módon románná, miközben ők semmi mások, csak székelyek vagy csángó magyarok...

Mindez itt van a vékony kis regénykében, és ennek ellenére sem lesz komorrá, vagy szomorúvá, dühössé vagy bosszúért kiáltóvá. Mindvégig derűs marad és a azt hirdeti minden demagógia nélkül, hogy a szeretet a legnagyobb úr. 

Azt is számigáltam, hogy legalább két napig a lovak helyett én rúgok ki a hámból, de apám cédulát küldött, hogy minden dolgomat hagyjam el, mert az asszony leromlott, s ha apa akarok lenni, hát siessek haza.

Erre se nekem, se a lovaknak nem kellett biztatás. Repültünk, mintha a szemünket kivették volna. 

– ELKÉSTÉL, – csendesített apám – mert már megszületett.

– Mi lett? – hebegtem szemérmesen és bizonytalanul.

– Onoka! dülleszti ki büszkén apám a hasát.

– Nem azt kérdem! – türelmetlenkedtem. – Fiú-e, vagy leány?

– Vizsgáld meg, ha kíváncsi vagy! – Nekem elég annyi, hogy o-no-ka! – s kevélyen végigsétált az udvaron, mintha ő volna a kakas.

 

[...]

A szorongásom valahogy elmúlik, de alig bátorodom hozzá a helyzethez, feltámad a régi bolond természetem, s kacagni szeretnék mindenen.

Elsősorban magamon, hogy mibe cseppentem bele.

Nem adnám egy százasért, ha tükörbe nézhetnék, hogy lássam, milyen vagyok, de az asszony le nem veszi a szemét rólam. Odaadóan néz, mint a hű kutya. Közben apám is bebilleg a szobába. A torkomig szökik a röhögés, mikor látom, hogy a boldogságtól ő se bírja összefogni a száját, s a tekintetével szinte falja ezt a szendergő apróságot.

– Ignánc lesz, mint a nagyapja! – harsan fel kevélyen az asztal mellett.

Anikó azonban azt szeretné, hogy az apja nevét viselje.

– Kicsi Dani! – ízleli az édes szót.

– Elég egy sütetből egy kenyér! – tiltakozik az öreg.

– Hogy olyan semmirevaló tekergő legyen, mint az apja?

Azt má nem! Ignánc lesz! Kikötöm!

Mind a ketten rám néznek, hogy döntsek.

Én azonban csak legyintek:

– Tőlem akár Nápóleonnak is nevezhetik!...

Bojzás Küs Nápóleon! – röhögök.

Megütközve néznek rám, s az Anikó ijedt, erőtlen feje elmerül a párnában. Apám is elsetétedik, s a ráncok megélesednek az arcán.

Ná-pó-leon? – lő meg a szemével, de többet nem mond, csak elgondolkodva nézi a két öklét.

Tisztában vannak mind a ketten velem. Anikó elfordított arccal belül sír, hogy ne lássam, apám töpreng és elszáll belőle minden jókedv. Nehéz, fekete felhő borult a házunkra.

Magam is elhalványodom és szidom, gazemberezem magam titokban, a sárga földig mocskolom, mert érzem, bizonyosan tudom, hogy most, mindjárt jóvátehetetlenül megszakad köztünk valami, de már nem tudok segíteni rajta, minden erőm, minden gondolatom kifogyott, s csak az ujjával kellene mutatnia apámnak, hogy örökre elmenjek a háztól.

Ő azonban még mindig töpreng, küzd, s olyan emésztően gondolkodik, hogy belesorvad a sárgás homloka. Kissé félve, de azért aljas konoksággal lesem a szemem szőre alól, hogy mire végzi a vÍvódását. Szeretném, ha haragudnék, dühöngene, megütne, kivetne a házból, hogy ezzel megkönnyítse a lelkiismeretemet, megszabadítson belső kötöttségemből; de – úgy látszik – az én öregemnek nincs ilyen szándéka. Kézhosszra ül tőlem és én mégis úgy érzem, hogy véghetetlen messzi távolodott, már ő se az én apám, aki volt, hanem valaki idegen, bölcs és tisztelnivaló öreg ember. A pillanatok súlyosak és hosszúak. Hármat se lendül az óra rózsája a falon és mi azalatt mégis világokat járunk be. Sajnálom, bánom már, ami történt és kétségbeesetten akarom szeretni ezt a porontyot, aki az én fiam, de nem megy, süket szívem nem akar magától megdobbanni és addig úgyis hazugság, áltatás minden. Azzal is vigasztalom magam, hogy ezzel így van kezdetben minden férfi, csak nem mutatja s majd, későbben megszokom és szeretni fogom a gyermeket; de alig gondolom el, mindjárt meg is tagadom az ártatlant, pedig vér a véremből, hús a húsomból. Nem így képzeltem el. Csalódtam benne. Talán az az oka, hogy túlságosan vártuk. Amíg Anikó a szíve alatt hordozta, egész életét elterveztük, s nem győztük lesni, hogy a világra jöjjön. És most?…

Apám azonban – úgy látszik – döntött.

Felmozdul a székről és egész magasságában kiegyenesedik. Indulatnak nyoma sincs az arcán, inkább szomorú, fájdalmas. Szája nehezen mozdul és csak annyit mond gyászosan:

– Legyen mégis Dani a neve!

Megsajdulok, mintha a szívemnél fogva rántottak volna fel a székről és úgy nézek apámra, mintha maga az Isten állna előttem.

Egyszerre megvilágosodik előttem az áldozat, amit értünk hozott. Inkább lemondott fényes álmáról, öregségének nagy boldogságáról, az utolsó valamiről, amiért még érdemes egy ideig cipelni az évek terhét, csakhogy a névadással is hozzám kösse gyermekemet, közelebb édesítse szívemhez és megmentse a házasélet örömét, nyugalmát és zavartalanságát. Először mindenét, házát, földjét, vagyonát, most pedig a lelkét, utolsó örömét is odaadta értünk Elszédülök és megrendülök, mintha vihar korbácsolná fel teljes valómat. Harag gerjed bennem a gyermek iránt és a nézésemmel éppen lesújtom, mikor alvó kis szeme felpattan és arcocskájának alig bomló mosolyával rám néz.

Ekkor… ekkor… nem tudom mitől… nem tudom hogyan, egyszerre a szívem megdobban és áldott melegség önti el a mellemet. Ingok a lábamon, mint a részeg. Anikó, s apám egyszerre bámulnak fel, de már ők is látják, hogy felhúzta bennem az angyal a csizmáját.

A kezem kissé bizonytalankodik, mert szégyenlem a gyengeségemet, de kíméletesen mégis felmarkolom az anyja mellől az apróságot és – egye fene – megcsókolom. A kölyök elfintorítja az ábrázatát, mintha szőrös erdei majom nyúlt volna hozzá, de én úgy érzem, hogy a tavasz első tiszta virága ért az ajkamhoz. Az asszony örömében bőgni kezd az ágyban, apámnak is süt a megilletődött, meleg képe, s magam is elnyálasodtam ettől a szamárságtól; de hirtelen friss patakok csergedeznek át bennem, ujjongó, büszke kiáltás csendül a fülembe, s észre sem veszem, hogy már ütyörgök, csücsörgök, pattogtatok a fiamnak, kacagok, mint a bolond a jóidőnek, a bajszom szára rángatódzik, mint az egerésző macska farka, s rápruttyantok az anyja csicsére tapadó ember-bimbócskára:

– Fel az ágyból, Ignánc! Miféle legén vagy?... Apám mindkét kezével belém markol és vastag a lihegése a lelkétől:

– Hogy mondtad? Hogy... mégis... Ignánc?

– Én mondtam? Én? – lepődöm meg ravaszul.

– Te! – reszket előttem a vénember, mintha a halálos ítéletét várná.

Titkon Anikóra hunyorítva várok, hogy apám egy-két pillanatig kínlódjék, de aztán mégiscsak vállat vonok.

– Ha már kimondtam, hát kimondtam!

Az apám orra hegyesen a magasba emelkedik. Olyan büszke és nagy, mintha a keze hátával éppen most legyintette volna félre az útjából a halált. 

 Finom, tapintatos, mégis realisztikus. Ha a fasiszták így írnak szépirodalmat, akkor ide nekem az oroszlánt is!

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 januárjának a vége. Hatodik napja nem mozdultam ki a lakásból. Ma már talán képes lettem volna rá. Egész nap csupán egy alkalom volt, hogy menekültem az ágy felé, mert rosszul lettem. A hetet már itthon maradom. Pénteken megkísérlem a nagybevásárlást elintézni, és szombaton a Republic 35 koncert! Nagyon-nagyon várom, és eléggé tartok tőle, vajon bírni fogom-e? 

*

Ma, csütörtökön egy kicsit teszteltem magamat. Egyfelől lemostam a kis szoba légkondijának a kültérijét. Olyan szerencsétlen helyen lakunk, hogy a galambok rendszeresen, vastagon telibeguánózzák. Már rászoktam arra, hogy fóliával behúzom a tetejét, és ilyenkor csak leszedem a trutymós fóliát, kicsit lemosom az algát és új fóliával csavarozom vissza a tetőt. Na, ezt ma megcsináltam. Ilyenkor persze lemosom a párkányt is, meg az ablakot is. Ezt is megcsináltam. Aztán mentem el sétálni. 

Nem volt nagy iparkodás: elmentem a Pethe térre, meg vissza. húsz perc, ha volt. Meg az itthoni tevékenység. De egy órára le kellett ülnöm utána. Nem tudom, milyen hosszú lesz a szombati koncert, de ilyen szempontból kicsit tartok tőle. 

Meglássuk.

John Christopher

nevű személy nem létezik. Író van ilyen névvel, de a valóságban őt úgy hívták, hogy Samuel Youd. Ötvenhat regényt és számtalan novellát publikált  Ezekből magyarra négyet fordítottak le. Az egyik ez a regénye. Egy másik, az Egyetlen fűszál se... Galaktika magazin 84–86. számában jelent meg. Két novellája pedig szintén a Galaktikában,  a 19. és a 246. számban.

Vagyis nem csoda, ha hazánkban egyáltalán nem tartozik az ismert sci-fi-nevek közé.

Jó, igen, az is tény, hogy valami olyan átütő erejű regényke lenne ez, hogy falakat lehet vele bontani és csillagokat lehozni, akkor a vékonysága ellenére is lehetne hűdeismert. De nem az. Ez nem kritika. A megjelenő regényeknek csak nagyon-nagyon kis százaléka ilyen alkotás. Még azok közül is, amik a kedvenceim között vannak. Vagyis ez önmagában semmiképpen sem azt jelenti, hogy a Veszélyben a bolygó kukagyanús, felejtős és selejt. 

A kérdés az, hogy ha nem selejt, akkor seföl? :-D

Miről van szó? 

Hát arról, hogy veszélyben a bolygó! A cím azt sugallja, hogy valami olyasmit várhatunk, amikor a dús idomú, szőke bombázót elragadja a zöld, csápos, gonosz űrlény, akit a karakteresen amerikai arcú főhős halált megvető bátorsággal sugárpisztolyoz le, hogy megmentse a nénit. Hát nem? 

Pedig egyáltalán és kicsit sem erről van szó. Sőt! 

 Arról van szó, hogy a Földet nagyvállalatok tartják a kezükben, akik egymás ellen is kűzdögetnek. Jelen esetben egy új energiaforrásért megy a gyepa. A főszereplő,  Charles Grayner új munkahelyre kerül, mert onnan eltűnt a prof, aki addig a kutatást végezte. Hamarosan eltűnik a prof lánya is, aki apuval dolgozott, és akibe Charles veszettül beleszeret. 

Charlest nem hagyja nyugodni a lány sorsa, nyomozni kezd utána. Hamarosan azon kapja magát, hogy az összes nagyvállalat a nyomába szegődött, mindegyik meg akarja szerezni magának. 

A permanens menekülésben Charles segítségére van a barátja, egy okos, tájékozott, médiaszemélyiség, Hiram Dinkuhl, aki sokkal jobban átlátja a dolgokat mint Charles. 

És nagyjából ennyi.A vége persze az, hogy meglesz az elveszett nő, boldogan élnek, amíg meg nem halnak. 

Ezt és a további képeket az MI készítette az Ideogram nevű oldalon
Ennél például mondtam neki, hogy kétszemélyes legyen a hőlégballon. Hát a kétszemélyességet nem bízta véletlenre. :-       

Tényleg ennyi? 

Tényleg. Ennyi. 

A könyv száznyolcvankét oldal. Nem tűnik annyinak se, ha csak úgy ránézek.

Viszont a közepéig nem jöttem rá, mi is a konfliktus lényege, mi a háttér, hogyan is néz ki az a társadalom, amiben Charles és Dinkuhl egyre csak menekülnek és hol itt, hol ott, hol ennél a cégnél, hol annál esnek fogságba, annyi állami cég van mint a rohadás. (Van egy Telecom nevű is.)

Mondjuk az érdekes, hogy a könyv eredetileg '59-ben jelent meg, és John Christopher jó érzékkel tapintott rá arra, hogy a jövőben az országot a vállalatok fogják irányítani. És lám, mi történt legutóbb: Trump elnöki beiktatásán készült az alábbi kép. Ha nem lennének felismerhetők, a képen Priscilla Chan, Mark Zuckerberg, Lauren Sanchez, Jeff Bezos, Sundar Pichai és Elon Musk szerepel. Ezt a képet, a fenti ígéretemmel ellentétben nem az MI generálta. 

 Forrás, ahol a cikket is elolvashatod

De egyébként az van, hogy nem jó ez a könyv. Nagyon nehezen bontakozik ki a téma, és még amikor kibontakozik, akkor sem lesz teljesen egyértelmű, mi is a tét, miért van veszélyben a bolygó. A cím magyar verziója tükörfordítása az angolnak. 

Nagyon nyögvenyelősen haladtam az olvasásával. Azt hiszem most történt első és remélem, utolsó alkalommal, hogy akkor kezdtem el írni az értékelést, amikor még jóformán semennyit sem olvastam el a könyvből. S úgy voltam vele, ne vesszen már kárba a munkám, olyan kis semennyi ez a regény, szülessen meg hát a belőle írt teljes blogbejegyzés. De hatalmas volt a kísértés, hogy félbehagyom. Érdektelenség okából kifolyólag. 

De egyébként az alap elgondolás nem rossz. Lehetett volna belőle akár egy jó regény is. Ha Christopher jobban kifejti a témát, ha az alakokat részletesebben rajzolja meg, ha kifundált volna valami több cselekményt is, mint hogy ki ez, ki az kapja el a két főszereplőt, és ha nem merevedik mindig párbeszéddé a cselekmény. Ha a nagymamámnak áramszedője lett volna, akkor ő lett volna a 4-6-os villamos. De nem volt neki ilyenje. Ennek a regénykének meg a fentijei nem voltak. 

Van még két képem. Aham, MI-s mindkettő, és a regényből indulnak ki. 

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 januárjának a háromnegyede. Tegnap fél egy felé hazaszöktem. Nem éreztem magamat jól. Azóta gyakorlatilag folyamatosan aludtam. A hőm 38,5 volt. Ekkor én már kiütődöm. Ki is ütődtem.

Tegnap még azt terveztem, hogy jól kikúrálom magamat, pálinka, méz, fokhagyma, hárs- és kamillatea, gyömbér, Algozone (Algopiryn csak sokkal olcsóbb) és ma már megyek dolgozni.

Hát este tízkor szembe néztem a realitásokkal, és megírtam a kollégáknak, hogy bocsi, ma maradok itthon, gyógyulni. 

Tegnap négy óta ha rövid megszakításokkal is, ma délelőtt tízig szinte folyamatosan aludtam. Még olvasni, írni sem volt agyam. 

Most péntek, kora délután van, 37 foknál tartok. Van remény a túlélésre! De aztán felment megint 38,3-ra.

A könyv évek óta itt áll a polcomon. Tegnap két lázas állapot közötti vergődés közben, random vettem le a polcról. Pedig egy Nyírő kötetért mentem oda. Levettem ugyan azt is, de mégis ennek veselkedtem neki. S mert a franc tudja milyen betegség folytán vagy alszom, vagy olvasok, vagy írok, hát én most vagy olvastam. 

AZ UCCA TÉNYLEG LÉTEZIK

Ott van Párizsban már elég régen. Látványosság. A maga 1,8 méter szélességével és jóformán átköphető hosszával. És tényleg az a neve franciául is: Rue du Chat qui Pêche. Ha rákeresel, tengernyi fotót lelsz róla. Pedig nem egy nagy durranás. 

Csak egy világsikerű könyv színhelye. 

Ugye, mondom, nem egy nagy szám. Érdekes, de nem szép. Viszont Földes Jolán valóban lakott itt egy szállodában. Na, itt forduljon egy autó a szálloda bejárata elé! Még a magam mellett kézben hurcolt bőrönd sem fér el! 

Földes Jolán azért lakott Párizsban mert Magyarországon a zsidó volta és a numerus claussus miatt nem tanulhatott felsőbb iskolában – mondja a Nők Lapja alábbi cikke. 

A kép forrása egy remek kis cikk a Nők Lapja oldalán

Vagyis Földes Jolán személyes tapasztalatból írta, amit írt, és a figuráinak, a figurái sorsának a többségét az élet kerítette elé.       

SÁRBA DÖNGÖLÉS

Magyarországon nagyon rossz sajtót kapott a tizenhárom, majd plusz négy nyelven megjelent könyv. Az a tény, hogy milliós példányszámban fogyott, joggal vonzotta a bestseller jelzőt. És ami bestseller, az nem lehet más, csak lektűr irodalom. Földes Jolán megnyerte az egész világot, csak éppen a saját hazáját vesztette el. 

Mondjak még neveket? Claire Kenneth és Orczy Emma nevét sokan ismerik. Igaz, ők valóban lektűröket írtak. De Hegedűs Géza a könyvhöz írt utószavából megtudtam, hogy 

Volt néhány esztendő, amikor Körmendi Ferenc mellett Földes Jolán volt  földkerekségszerte a legismertebb és legolvasottabb magyar író.

S ugyan ki hallott Körmendi Ferencről? Mert azért vannak sokan, akikről azért persze, hogy igen (Márai, Wass, Nyírő, Méhes, Gion és a sort folytatni lehetne nagyon sokáig), de az is tény, hogy akkora sikert mint az előzőek egyikük sem ért el. 

S ha van is irodalmi értéki különbség a művek között, ugyan a sikernek miért nem lehet örülni, ha magyar. (Mondom én, aki húztam a számat már egy irodalmi és egy kémiai magyar Nobel-díj esetén is. De ezekben az esetekben magyarázható a szájhúzásom. És nem azért magyarázható, mert én húztam a számat.)

De egyébként igaztalan volt a korabeli sajtó mindkettejükkel, Körmendivel is, Földessel is. Hegedűs Géza mindkettejüknél megtalálja a kifejezési formáikban azt, ami irodalmi szempontból kiemelkedő.

Volt még magyar kiadása a könyvnek, de még jelentéktelenebb mint a harmadik, amit én is olvastam

MI EZ A „HALÁSZÓ MACSKA UCCÁJA”?

Egy hétköznapi, háromgyerekes család története, a harmincas évek Párizsában. Vagyis a magyarok ebben az esetben migránsok. Emigránsok. 

Párizs a magyar művészek számára mindig is inspirációs forrás volt. Ady, József Attila, Szomory Dezső, Vaszary, Illyés Gyula és sokan mások, mind-mind Párizst tartották fókuszban. 

Párizs mint valami nemzetközi eszencia magába gyűjti a saját hazájukból ilyen és ellentétes okokból menekülő nációk tagjai. Van orosz arisztokrata, aki a kommunizmus elől menekült, van, aki jobboldali diktatúra elől, s van, aki valóban csak a dolgok könnyebbik végét akarta volna megfogni a francia fővárosban. 

Földes Jolán alulnézetből tekint Párizsra. A magyar család tagjai kisemberek. Otthontalanok. Nem bohémek, nem a kalandot, hanem a nyugodt életet, a munka általi megélhetést keresik. A három gyerek kötelességtudó, mindhárman családban gondolkodnak. De kisemberek azok is, akikkel kapcsolatba kerülnek, még ha a saját hazájukból nem is kisemberként menekültek el, itt, Párizsban kis emberekké lesznek. Az, hogy valakinek a saját hazájában mi volt a státusza, itt mindegy. Szajnát lehet rekeszteni a máshol egykor miniszterekkel. 

Ami zseniális Földes Jolán könyvében, hogy a mindennapi beszéd fordulataival ír. Természetesen ne a mai beszélt nyelvre gondoljuk, hanem a harmincas évek Magyarországára. Olyan mintha csak egy árnyas lugasban mesélné nekünk a Barabás család történetét. 

Az alakjai élő, hűs-vér figurák, egytől-egyig. Hihetők, hihető motivációkkal, érzésekkel, tettekkel, érzésekkel. 

Ez például annyira szép! S annyira, egyből Szerelmetesfeleségtársam jutott az eszembe róla. 

Mikor az ajtón belép, az asszony forrón öleli magához.
– Gyula, Gyula, de hiányoztál! 
Nem fiatalok már. Barabás megrokkant, domború mellkasa behorpadt, Boris arca ráncos, a haja csupa ősz szál. Most szeretik egymást, mint valaha a mezőtúri fiatal napokban. 
– Gondoltál rám, Boris?
– Reggeltől éjszakáig, Gyula és álmomban is.
Összeölelkezve állnak, egyik se akar mozdulni. Olyan jó most így, egymás szoros ölelésében. A közönyt, huszonnégy év fáradt összeszokását elmosta a távolság. Sokra nem mentek, az életük gond és aggodalom ma is, de együtt vannak együtt mind az öten, és a gyerekeknek már jobb lesz. Barabás karjában tartja az asszonyt, és elnyűtt testét el nem cserélné semmiféle tüzes spanyol szépséggel vagy ívelt szájú, lenge francia dámával. Hogy máskor felvillanó szemmel fordult meg utánuk az utcán? Az ember: ember. De az ó helye itt van, és nem is kívánkozik máshova.

De elvétve tréfás is. 

Barabás sóhajt, kihörpenti a sör utolsó, meglangyosodott kortyát és szalad fel a harmadik emeleti kis szobába, ahol Klári erélyesen öklözi Janit, mert Jani állítólag megrúgta, míg Jani bömbölve tiltakozik a vád ellen, Annus fülét befogva üvölt, hogy csend legyen, Barabásné pedig azon töpreng, hogy lehet két kézzel egyszerre három gyereket pofon vágni.

[...]

Liivvel szegénnyel baj van, Liiv olyan kétbalkezes boldogtalan. Neki azt ajánlja Vaszja, hogy könyvkötőnek menjen, az való az ilyen tudós embernek. Mondja azt, hogy már odahaza, Litvániában is ezt csinálta. Nem baj, ha nem érti a szakmát, legfeljebb estére kihajítják, de ez alatt a nap alatt már tanult valamit, amit a következő munkahelyen hasznosíthat: ott ezért már csak a második napon fogják kidobni. Mire tíz-tizenöt könyvkötészeten végigmegy, kitanulta a szakmát.

S van, amikor reálisan bölcs.

[…] harcolok valamiért, ami a jóságot és igazságot hirdeti, és eddig még csak gyilkolt. Tudja, milyen börtön az eszme?

[...]

– Az én elvbarátaim kergették halálba őket. Ahogy az ő elvtársai raboltak ki engem. És most itt vagyunk, két földönfutó, és néha azon vitatkozunk, melyikünket pusztítottak el igazabb eszme nevében.

[...]

Idegen emberekkel kocsmában elbeszélgetni szerte a világon ősi és tiszteletreméltó szokás.

Néha finoman kritikus a kora szellemi irányzataival. 

– Valószínű. És még sok minden éhen hal, ami eddig szép volt ezen a gödrös világon. A nőmozgalom, Mademoiselle Anne. Erre is jó lesz vigyázni. Maguk elügyetlenkedték, Mademoiselle Anne. Rossz jelszót választottak. „Jogot a nőknek!” kiabálták, mikor pedig az történt, hogy önszántukból és nagylelkűen lemondtak összes előjogaikról. Valóságos nemzeti ajándékot adtak nekünk, munkában, kereseti adóban, felmentettek az alól, hogy eltartsuk magukat, férjhez adjuk, felsegítsük a kabátjukat. Nem mintha én nem segíteném fel… Meghámozhatom a narancsát, Mademoiselle Anne?

Földes Jolán alakjai nem fekete-fehérek, van aki jobban, van aki kevésbé szerethető. De a maguk emigrációs idegenségében, nyomorában mindegyik szerethető. 

Mert tulajdonképpen ebben az egyre elidegenedő világban, kütyük közé zártan, panelházakban élve szerintem nagyon sokan szeretnénk olyan barátokat és annyi barátot, ami Barabásékat körülvette. Ha francia nem is volt közöttük. (A Svájcban élő házaspáros barátunk is azt mondja, rengeteg mindenkivel járnak össze, de svájci egy darab nincsen közöttük. Azon kívül minden náció, mondj egy nemzetet, biztosan van olyan illetőségű barátjuk! 

A könyv vége szomorú. Szomorú, mert azt mondja, amit Tompa Mihály is verselt a barátjának: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél! 

Nem tudom, hogy tényleg így van-e. Több, nagyon kedves ismerősöm él külföldön. Nem ideig-óráig, hanem úgy mentek ki, hogy agyő, Magyarország! Szemmel láthatón nagyon el elvannak. De hogy mi van a szemmel láthatóság mögött, nem tudom. A svájciak, bár az egész család ottani állampolgár már, készülnek a hazaköltözésre. Svájcból! Gondolj bele. Tény, hogy azt a hontalanságot, amit a könyv kvázi főszereplője Annus is megélt, amikor az édesapjával visszajönnek Magyarországra, és már itt sem jó, a svájciak feleségszakasza is mesélte. Sehol sincsen otthon. Csak Svájc még idegesítőbb. 

Tehát a helyzet az, hogy egy nagyon szomorú, nagyon kedves, felettébb olvasmányos, csevegő regény ez a halászó macskás, Barabás családos. Ugyancsak kellemes csalódás volt! 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám, ahol arcot kaphat SzFT!

 2025 január vége felé, a betegség negyedik napja, még mindig ledaráltan, de egy fokkal talán már jobban, kevésbé lázasan. De mazochizmus lenne holnap dolgozni menni, irdatlan megkönnyebbülés, hogy maradhatok itthon. 

Tegnap Szerelmetesfeleségtársam úgy döntött, mégis csak elmegy egyedül is a könyvtárba. De nyávogott, hogy nem is volt jó, nagyon hiányoztam neki. eleve vacak, hogy napok óta külön alszunk, és két szobában élünk, erre most még a könyvtárban is egyedül... 

Gondoltam, egy hagymás májat csak összedobok SzFT-nek ebédre, hogy legyen mit ennie, amikor hazajön.

Kitámolyogtam a konyhába. Soha nem vettem észre, hogy az ötven négyzetméteres lakásban ilyen rohadt nagy távolságokra vannak egymástól a helyiségek!

A szalonna felszel, hagyma feldarabol, egyik izzad, utána a másik pirul. Közben vagdosom a zöldségeket felfelé. Hát a répareszelés LEGYŐZÖTT, egyszerűen nem volt erőm rányomni a reszelőre... Közben hányingerem is lett, a fejem is úgy fájt, hogy szét akart hullani. Föladtam félúton a gondoskodó szerelmet!

Jó, úgy egy óra múlva, lehanyatlás, alvás után befejeztem. De enni már nem tudtam belőle... Felfordult tőle a gyomrom.

SzFT dobott össze egy kis zacsis levest, hogy legalább valami legyen bennem. ÉS MÉG A PÁLINKÁT SEM KÍVÁNOM! Erre írta a drága főnökasszonyom, hogy hűha, akkor nagy lehet a baj. Szóval máskor ilyenkor bőven túl szoktam lenni, ha egyáltalán van bennem valami hasonló. De nem nagyon szokott lenni. Oké, néha szívinfarktusom van, de nem szoktam beteg lenni. Hát most alaposan összejött.

Meg frappáns mondatokat is tudott fogalmazni. Mutatok kettőt. 

Az emberiség nem hiú, például nem szereti, ha tükröt tartanak eléje. 

Vagy ehhez mit mondasz például erre?

A pénznek nincs szaga, legföljebb annak akinek nincs pénze.

Másfelől ki tudja, megjelent-e ezen kívül másik könyve, és ha igen, akkor mennyi? (Ha jól számoltam, tizennyolc! Vagyis nem volt termékenytelen.)

*

Persze mindettől még lehetne rossz, unalmas, ideologikus, poros, érdektelen és minden más efféle, ami a keze alól kikerült. Egyelőre nem tudom, milyen a többi könyve. De ez az Atomkor a fentiek közül egyik se nem. Ellenkezőleg, mi több! 

Regényről van szó, nem fizikakönyvről, nem természettudományos értekezésről. Méghozzá műfajilag eléggé behatárolhatatlan regényről. Mert ha akarom, akkor ez bizony filozófiai sci-fi: sűrű erkölcsi, etikai kérdések boncolgatása időutazás közben. Mi lehetne más? Nem tud nem eszembe jutni róla az általam sokat emlegetett, nagyon jól sikerült Címszereplő című könyv (ha alkalmad lesz elolvasni, el ne szalaszd!)

De ha akarom, akkor tulajdonképpen egy nagyon hosszú humoreszk. Hosszú, mert a humoreszk nem szokott kétszáztizennégy oldal lenni. Ha akarom, groteszk, ironikus példabeszéd. Nem tudom, hogy akarom-e? Egyáltalán, nem akarom besorolni, mit olvasok. Megelégszem azzal, hogy nagyon sajátos a stílus, de a sajátosságában is nagyon okos, nagyon tréfás és közben egyre mélyebb és súlyosabb kérdéseket feszeget. 

Hogy ne a levegőbe beszéljek: szó lesz itt, kérem, egyfajta évezredeket átívelő erkölcsről, erkölcstelenségről, szó lesz arról, hogy lehet-e erőszak nélkül élni, van-e értelme a fegyverek teljes elutasításának, szó lesz a felsőbb hatalmakhoz való viszonyról, a seggnyalásról, megalázkodásról is. 

*

Többször futottam neki az Isten veled, atomkor!-nak. Megfogott az első oldal, de elriasztottak Feleki tréfásan körülményes mondatalkotásai, kiszólásai a szövegből. Aztán el kezdtek cudarul szórakoztatni. 

Most pedig álljunk meg egy pillanatra! Hát szóval ez volt a nagy titok, vagy ahogyan Maeterlinck írta: a Nagy Titok. Ez sötétlett a háttérben, ez borzolta fel a hős idegeit, ez tette majdnem félőrültté, ettől rettegett, s hogy úgy mondjam: amitől rettegett, bekövetkezett.

Ne hibáztass, olvasó, előre figyelmeztettelek, hogy ne várd az ég leszakadását. Mostam kezeimet, de sokkal tisztább lelkiismerettel, mint Poncius Pilátus. Mert valóban nem tehetek róla.

Nem bújhatok bele Kabócza bőrébe, nem követhetek el helyette hőstetteket. Szerepem meglehetősen alárendelt, csak követnem szabad Kabóczát, meg kell figyelnem, mit csinál, fülelnem kell minden szavára, és nagyon fontos, hogy ne tévesszem össze őket a saját szavaimmal. Kabócza önálló ember, nem kényszeríthetem arra, hogy a szócsövem legyen. Már csak azért sem, mert megmondom őszintén gondolkodásmódja idegen tőlem. S ha a szájába adnám saját gondolataimat, az olvasó joggal utasítaná el a hamisítást, mondván: nem, ez nem Kabócza! Ebbe a hibába persze csábító beleesni. Megesett a nagy Hemingway-vel is, amikor a baseball-csillagot istenítő, meghatóan primitív öreg halász szájába egyszer csak ezt a mondatot adta:,»Az embert megölhetik, de le nem győzhetik!« Én ugyan nem voltam ott a Karib-tengeren, amikor Santiago bácsi egymagában viaskodott a cápákkal, de esküdni mernék rá, hogy ilyet nem mondott. Nemcsak azért, mert becsületes ember, és nem mond olyat a forrás megjelölése nélkül, amit Epiktétosz már elmondott (»Megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem!«), hanem azért is, mert jellemétől, egyéniségétől teljesen távol áll az ilyen választékos filozofilgatás. Riasztó érzés, amikor egy szegény kis regényhős egyedül küzd a tenger közepén, és egyszerre csak megszólal az író. Hogy került oda?

18–19.

De mert valamiért nem tudtam végleg elengedni, egyszerre, a többedik nekifutás után, úgy a harmadik-negyedik oldal táján ráhangolódtam Kabócza Lajos, budapesti, békés, konfliktuskerülő, kisember-kishivatalnok sorsára. Akit ráadásul éppen az élhetetlensége, a szenvedélymentessége miatt most dobott a nője is. Legyünk brutálisan realisztikusak: nagyjából azért, mert Kabócza annyira udvarias, elegáns volt, hogy a nő bármennyire is ajánlkozott, nem csinálta meg úgy észvesztett lendületből, spontán felhorgasztott, kemény vágyból. Ilyen is van. Tényleg. Tudom. Mármint, hogy lehet így is. 

Kabócza Lajos számára utálatos az egész huszadik század. És akkor még nem élt a huszonegyedikben. Gyűlöli az agressziót, a hivatalnokok zsarnokoskodását, a mindenféle szempontból semmitmondó főnökök, a Csirjákok és a Somboritsok helyi diktatúráját. Kabócza képtelen megérteni, ugyan miért kell, hogy ember embernek farkasa legyen. és be akarja bizonyítani, hogy van létjogosultsága a megértésnek, a párbeszédnek, a szeretetnek. 

Hát hajrá!

*

Szóval Kabócza Lajos veszettül ki van akadva a világra, amelyben él. és meg van arról győződve, hogy valami más korban sokkal jobb lenne élni. Vannak tippjei, melyikben. Mer' akkor még élt a tisztelet, az udvarias beszédnek volt értéke, meg különben is és egyáltalán. 

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, ha választhatnék, melyik korban élnék a legszívesebben. Elgondolkodtam. Sok minden átfutott az agyamon, a légszennyezéstől kezdve a távolról is pusztító háborúkig, a vízöblítéses vécén át a légkondiig, az internetig, az e-book olvasón át a távfűtésig és csatornázásig. Meg az is, hogy a a huszadik század majdnem háromnegyedénél születtem, ezáltal az elmúlt majd hatvan évben békében élhettem le az életemet. Nem kellett harcolnom, nem kellett az enyéim életét féltenem, nem üldöztek, nem telepítettek ki, soha nem éheztünk, soha nem fáztunk fedél vagy ruha híján. Nem is kellett úgy igazán verekednem sem, pedig huszonöt évig laktam a nyóc-kilenker határán, szemben a Leonardo Da Vinci utcával. . 

El is kényelmesedtem rendesen. Soha nem értettem, miként képes egyik ember a másiknak tartós fizikai sérülést okozni. Még a tartós lelkit sem értettem igazából (bár ott már a fogadó fél lelki nyavalyái is játszanak, és a nyavalygást sem értettem soha). 

Fel nem foghattam a hatalom szeretetét, és alkalom híján soha meg nem kísértett a hatalomból fakadó  lehetőségek, okosságok szemfüles kihasználásra. De még az sem zavar túlságosan, ha valaki tolakszik egy sorban. Vagy pofátlan a vezetés közben. Úgy negyed évszázada vezetek. Szerintem kétszer-háromszor ha megnyomtam a ba...megaqvaanyádat-jelzőt. Ja, igen, a dudát. 

Alapvetőn konfliktuskerülő vagyok. Az is igaz, ha kell, beleállok dolgokba. Volt is bajom abból, hogy nem tudom tartani a számat. De egyáltalán nem gondolom magamat bátornak. S jobbára utólag jövök rá, mi lett volna az igazán karakán megoldás. 

Vagyis Kabócza Lajos töketlenségből fakadó békeszeretetét nem tudom nem a sajátomnak tekinteni. Mohácsi Kabócza Zoltán Lajos a nevem. 

Viszont más korba soha nem vágytam, nem gondoltam azt, hogy bármikor máskor jobb világ volt, több volt a megértés, az udvariasság és kevesebb az érdekérvényesítés. 

Kabócza Lajosnak lehetősége van visszafelé elindulni az időben. 

*

Kabócza Lajos keresi a válaszait az élet, a világmindenség meg mindenre. Igaz, ő kicsit konkrétabban. De bárhová fordul, a lényeg valahol mindig lepattan, eltűnik előle. 

– Jó estét kívánok, professzor úr ! – köszön könnyedén meghajolva. Az udvariasan mosolyogva fogadja a köszönést, láthatóan szívesen veszi, hogy valaki hajlandó megosztani vele a kora esti séta kellemes élményét. Néhány udvarias közhely hangzik el az időjárásról, a nemzetközi eseményekről s a házmesterről, aki részeges és tiszteletlen. 
– Ilyenek az emberek! – legyint Kabócza, s úgy gondolja, hogy ez a mondat bevezetője lehet mondanivalójának.
– Minden ember más és más! – rázza a fejét a professzor. – Nincs két egyforma ember, még az ikrek sem egyformák. Sem kívül, sem belül. A hasonlóság még nem azonosság. Minden dolog csak önmagával azonos, ahogyan azt a nagy Arisztotelész megmondta. Ez, fiatal barátom, hozzátartozik az élet tényeihez.
– De mi az élet célja – teszi fel hirtelen a kérdést Kabócza.
– Az nem tartozik hozzá az élet tényeihez.
Kabócza elégedetlen a válasszal. Üres szócséplés – gondolja. – Ha a tudomány nem tud választ adni az ember életének legegyszerűbb kérdéseire, akkor mi szükség van rá ? Mit tehet a filozófia a somborítsok, a csirjákok, a gitták ellen?
– Nehéz az élet! – sóhajt. – Néha nehezebb a halálnál!
A professzor felderül.
– Örülök, hogy megértett. Higgye el, az életet nehezebb megmagyarázni, mint elviselni. Az élet elviseléséhez csak erős lélekre van szükség, megmagyarázásához azonban éles elmére és nagy képzelőerővel áthatott logikára. Az életet különben is elviselik helyettünk a szerveink. Nekünk csak a sorsunkat kell elviselnünk.
– Muszáj ? – kérdezi Kabócza rosszkedvűen. – Nem tudja az embber elkerülni a sorsát? 
– Minek? – tárja szét karjait a professzor, s botjával majdnem megüti Kabóczát. – Minek? – ismétli. – Inkább ismerje meg az ember a sorsát, mintsem elkerülje. És ha elkerüli, mi haszna belőle? Más sors jobb lenne? Hátha rosszabb lenne. Okos ember a megmaradt lábának örül, és nem az elveszettet siratja. Mit csinálna, ha újra kezdhetné az életét? Én, ha fiatal lennék, egészen más szamárságokat követnék el, csak ennyit tudok. De ennek még elméletben sincs értelme. Minden ember élete előre meghatározott.
– Ön fatalista?
– Determinista vagyok, mint minden komoly tudós. A részecskék mozgása előre meghatározott, mint az égitestek mozgása. A Nap sem teheti meg, hogy egy szép napon zsebre tett kezekkel kisétál a saját rendszeréből. Mindent ki lehet előre számítani, gondoljunk csak a babilóniai csillagászokra. Ha egy isteni matematikus a világegyetem vala- mennyi részecskéjének ismerné az energiáját, irányát, impulzusát, akkor pontosan ki tudná számítani minden ember, minden lény életét a legapróbb mozdulatokig.
Kabóczát nem nyugtatja meg ez a fejtegetés.
– Hogyan? – kérdezi megütődve, miközben arra gondol, hol lehet Gitta, és mit csinál, azaz, mit csinálnak vele. – Az embernek nincs szabad akarata?
– Hihet benne! – válaszol a professzor, szinte cinikusan. – Ha a repülő kő el tudja felejteni a kezet, amely elhajította, akkor örülhet annak, hogy szabad akaratából repül, oda, ahova akar. Láttató hasonlat, nemde: Remélem, meg van vele elégedve.
– Nem vagyok megelégedve! – rázza a fejét Kabócza.
– Sejtettem! – mosolyog a professzor minden sértődöttség nélkül. – Az emberek nem szívesen mondanak le arról, amiről azt hiszik, az ő tulajdonuk. A büszke ember ragaszkodik a szabad  akarathoz, mint bolond az eszéhez, ahogy mondani szokták. Pedig jobban tenné, ha örülne annak, hogy megszabadult a felelősségtől. Telhetetlen az ember, az a baja. Elégedetlen, ezért boldogtalan. Nincs is joga elégedetlennek lenni.

28–29.

Kabócza Lajosnak aztán megadatik, hogy utazzon az időben. Igaz, csak visszafelé. De ez cseppet sem zavarja, hiszen ő pont ezt akarta. Talál Pesten egy, hm... vajákos asszonyt, boszorkányt, szóval misztikus, túlvilági dolgokkal foglalkozó asszonyt, Madame Zazát. Tőle kap egy fiolát, benne az ital, amiből egy utazáshoz egy kortyot kell innia. És Kabócza Lajos, budapesti kishivatalnok, útra kel hát az időben, hogy meglelje az ideális történelmi időt, ahol érdemes élni. 

Az utazás során egyre inkább magára talál, egyre bátrabbá válik, egyre inkább vállalja önmagát. Amihez az kell, hogy rendre lukra fusson a különböző korokban. Jár az első világháború kitörése előtti Pesten, Waterloo-ban, Cezare Borgia udvarában, Kolombusz Santa Maria-ján, Amerika felfedezése előtt, A Néró által felgyújtott Rómában, ott van Julius Ceasar meggyilkolásánál, értekezik Szókratésszel, megfogalmazza a munkaszervezési folyamatok hibáit és a balesetvédelmi előírások be nem tartásának veszélyeit Bábel tornyának az építésénél, ősemberré lesz egy ősasszony mellett... Van még, de egy nagyon viccessége mellett is sokat mondó jelenetet megint kapsz. 

Lám, a nő most félig lehunyja mélytüzű szemét, s ez az apró, finom mozdulat jobban kifejezi a vágyat, mint egy kötetnyi szerelmesvers. A tűz mellett száraz fűnyalábok, falevelek hevernek, nyilván ez az ágyuk. Odamegy a nőhöz, megsimogatja, majd át akarja karolni. De az türelmetlenül eltolja magától, és indulatosan kifakad:
– Éhes vagyok!
Kabócza meglepődik, s nem is kellemesen. Elsősorban nem is az érinti kínosan, hogy félreértette a nő sóvárgását, hanem az, hogy az illető értelmes szavakban fejezte ki magát.
– Te tudsz beszélni? – kérdezi megdöbbenve.
A nő most úgy néz rá, mint egy bolondra.
– Mi bajod van? – kérdezi minden gyengédség nélkül. – Miért ne tudnék beszélni? Nem vagyok állat!
Kabócza megbántottan csóválja a fejét.
– Drágám, ne légy igazságtalan. Miért veszekszel velem ? Nem mondtam, hogy állat vagy, ilyesmit ne fogj rám! Ez nem jóhiszemű dolog! Ahogy mondani szokták, megpatkolod a nyulat, aztán vered, mint a lovat.
– Akkor miért kérdezted, hogy tudok-e beszélni? – szegzi neki élesen a kérdést a nő.
Kabócza zavarba jön, de kivágja magát.
– Arra gondoltam, hogy meg vagy fázva.
A nő szemrehányóan bólogat.
– Szép, hogy észreveszed. Tőled akár föl is fordulhatnék. Csak a falat maszatolod be, aztán takarítsak utánad!

– Maszatolom.. – ismétli a szót megdöbbenve Kabócza, majd a festményre mutat [a híres bölényes barlangrajzra, amit ő festett oda]: – Erre gondolsz?
– Errel – mondja a nő, és egy fűcsomót ragad föl, majd a falhoz lép, láthatóan azzal a szándékkal, hogy letörölje Kabócza alkotását. Kabócza odaugrik, testével védi a képet. A nő megáll, pedig a kettőjük közti erőviszonyok lehetővé tennék, hogy elpenderítse onnan a férfit. Kabócza azonban minden veszélyről megfeledkezik, elszántan, a művész izgatottságával beszél:
– Ne bántsd! Bölény, látod?
A nő közel hajol a képhez, ujjával megérinti, majd rázza a fejét.
– Ez nem bölény. A bölény vastag és mozog.
Kabócza erre a naiv válaszra elmosolyodik. Most már nyugodt és fölényes.
– Kis csacsi! – mondja. – Ez nem igazi bölény, ez több annál.
– Nem lehet megenni! – vágja oda a nő.
Kabócza türelmesen magyaráz:
– Szívecském, ezt te még nem értheted, ez művészet. Én megörökítem a bölényt.
– Ahelyett hogy leterítenéd!
Kabócza mély lélegzetet vesz. Nem lebecsülendők ezek az esztétikai nehézségek. Talán ő az első a világon, aki szorult helyzetben kénytelen megmagyarázni a művészet lényegét. Mi is a művészet lényege?
– Hogyan magyarázzam meg neked.... – kezdi bizonytalanul.
– Persze mert én hülye vagyok! – kiáltja sértődötten a nő. – Csak te tudsz mindent.
– Drágám, ne légy ingerült, jó? – mondja Kabócza, miközben remegni kezd a gyomra. – Ez neked se jó, nekem se. Így nem megyünk semmire sem. Inkább figyelj! Mondom, a művészet valóság is, meg nem is, inkább több, mint kevesebb. A bölény a természetben csak valóság, de ez művészi alkotás, én teremtettem.
– Edd meg! – legyint a nő.
– Szívem, így nem lehet! – mondja kedvét vesztetten Kabócza. – Sokkal komolyabb dolgokról beszélek. Ezt a képet évezredek múlva is csodálni fogják, amikor mi már régen meghaltunk.
– Éhen! – jegyzi meg a nő ingerülten.
– A művészetért áldozatot is kell hozni! – csattan fel Kabócza. – Az ember halandó, a művészet örök.

A nő erre már nem is felel.

183–184

Majd lesz még időutazásai közben majom és egysejtű is. A legnagyobb döbbenet ekkor következik be, de erről, csitt!, már nem beszélek. 

*

Feleki László tehát nem csupán humoros, hanem filozófikus is.  Azon kívül, hogy realista. Nagyon-nagyon realista. 

Annyira, hogy nem egyszer eszembe jutott, de a könyv végén meg is hallgattam egy Omega számot. 

*

ÉN VAGYOK KABÓCZA LAJOS. Ezt a szakaszt majdnem kifelejtettem. Pedig azt hangsúlyozom váltig, hogy szubjektív a blogom, és ebben a bejegyzésben, meglepő fordulat, talán ez a legfontosabb rész. 

Hoppá, már ennyi az idő? Akkor indulnom kell a dolgozdába, majd délután, itthon folytatom. Így viszont ma délelőttre jól lemaradtál egy könyvértékelésemről. 

[...]

Na, hazaértem, kezemben egy forró kávé, bebújtam a jó meleg pokróc alá (a családi szófordulatunk rá, a mélybarna színe miatt: medvebőr), és máris folytatom.

Szóval világéletemben simulékony voltam, könnyen alkalmazkodtam. Csak nagyon szélsőséges helyzetekben, sarokba szorítva álltam ki magamért. Nem voltam soha határozatlan, de mindig feleslegesnek tartottam a konfliktusokat. Emiatt sokszor engedtem akkor, amikor nem kellett volna. Tényleg nem gyávaság volt ez, nem is igazából konfliktuskerülés, hanem a béke szeretete, 

Tény, hogy többször megtapasztaltam, hogy a karakán kiállás lerövidíti a szenvedési időt, és hamarabb hoz megoldást mint a rugalmasság. Döbbenetes volt erre rájönnöm. Kétszer szálltam szembe a második számú nevelőanyámmal (Anyu halála után Apu még kétszer nősült, hibázott, és a kettedik valamiért nagyon utált engem, pedig az elsőnek sokkal több oka lett volna rá.) és mind a két alkalommal győztem, nem tudott mit lépni a határozott kiállásomra.

De még ebből sem tanultam igazán. A pofám viszonylag nagy volt mindig, de kemény csak nagyon ritkán voltam. Szerintem igazából ma sem vagyok az. Még ahhoz is sok kell, hogy a szolgálgatóval szemben felemeljem a hangomat: mindig sajnálom az ügyfeleseket, akik nem tehetnek a cégük barom ügvviteléről. De azért erre is volt kemény példa. Mármint, hogy leszartam az ügyfeles lelkivilágát, mert már annyi volt az idő. 

Soha nem értettem azt sem, hogy okozhat egy ember a másiknak tudatosan fizikai károsodást. Éppen ezért nem is verekedtem még soha komolyan. A családom, Szerelmetesfeleségtársam, a gyerekeim, az unokáim érdekében simán megtenném, ha más út nincsen, de eddig nem volt rá szükség. 

Mondjuk az is tény, és ennyiben különbözünk egymástól Kabóczával, hogy soha nem vágytam más korba, mert a történelmi tanulmányaim nem szóltak másról, csak arról, melyik kor miért volt élhetetlen, és mikkor miért folyt a vér. Vagyis mindegy mikor és hol élek, az ember nem változik. 

Bár állítólag egyre jobbá válunk, legalábbis van egy könyv, ami ezt állítja. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 januárjának és a hétnek a dereka Hétfőn végre felköszöntöttem Lili uokámat. Egyre kommunikatívabb, egyre gyorsabban oldódik. Az ajándék, amit vittem, egy rudacskákból és vasgolyókból álló mágneses építő annyira nem jött be neki, Szami lányom jobban örült mint ő. 

Tegnap pedig fel akartam menni az agyvérzéses Gyulához a kórházba, látogatóba. Meg is vettem mindent, üccsit, édességet, higiéniai cuccokat, Mekis vacsi, beálltam a parkolóba, pakoltam fel magamra a szatyrokat, amikor jött a portás. 
– Maga itt dolgozik? 
– Nem.
– Látogató? 
– Igen.
– És látogató igazolványa van? 
Rossz sejtésem támadt. 
– Nincsen. Az micsoda? 
– Engedély a betegek látogatására azoknak, akik nem szerdán vagy vasárnap jönnek.
– MIért, mi van szerdán és vasárnap? 
– Látogatási idő. 
– Uff! – tegnap, mondom, kedd volt. – Ez mióta van így! 
– Már nagyon régen. 
– Decemberben még simán bejöttem.
– Hát, ha a kollégák nem tartják a szabályokat... 
– Maga volt akkor is a portás.
– Pedig amióta ez az influenzajárvány van, ez így van! 
– Értem. Akkor szerda, vasárnap. 
Ahhoz, hogy időben odaérjek, reggel kocsival kell a dolgozdába mennem, onnan megyek fel Budakeszire, hogy végezve hazajöjjek. Összvissz olyan két óra felesleges kocsikázás... De mert ma sokáig vagyok, és a kórház komolyan veszi a látogatási időt, nagy eséllyel csak a jövő héten jutok majd be Gyulához.                       

Az irodalmi adaptációk se nem spanyol viasz, se nem fából vaskarika, se nem ördögtől való kreatúra. Magyarországon, ahol a kommunista/szocialista kultúrpolitikának csak úgy lehetett eladni a műfajt, hogy belépő a magas irodalom világába, ezért majd két évtizedig csakis és kizárólag ilyen képregények megjelenését engedélyezték. A magyar képregényben rejlő lehetőséget egy kultúros figura, Cs. Horváth Tibor látta meg, kitalpalta a változást, a megjelenést, majd a rendszerváltásig privilégiumként is kezelte a magyar forgatókönyvek írását. Egyébként óriási munkát végzett. Minden emberi és szakmai hibája ellenére. És sajnos mindvégig megelégedett a maga taposta kompromisszummal: alig-alig volt ezekben olyan magyar képregény, amely önálló mű lett volna. Mármint az alapanyagot illetőn. 

Tőlünk nyugatabbra egymás mellett fejlődtek a képregény-művészetben az adaptációk és az önálló művek. Csakhogy amott az utóbbiak voltak többségben. Ennek ellenére az adaptáció sem volt idegen. A tengerentúlon hosszú sorozatok is készültek klasszikus irodalmi művek átdolgozásából. 

Éppen ezért fogalmam sincsen, miért tekintem egyfajta új hullámnak a mostanság születő és magyarul is megjelenő  átdolgozott műveket. Ilyen volt Fido Nessi zseniális 1984-e és ennek méltó párja,  Ryan North és Albert Monteys Az ​ötös számú vágóhíd-ja vagy éppen ezt az Állatfarm-ot is megjelentető Troubadour Books másik kötete, Aimée de Jongh lehengerlő alkotása, A ​Legyek Ura. Mindhárom képregény simán, csont nélkül, a kedvencemmé vált, az első kettő már a polcomon is van. A harmadik csak a friss megjelenése és a borsos ára miatt nincsen még itt. De ami késik, nem jön időben, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokja volt mondani. 

Ezek az adaptációk teljesen méltók voltak, lettek az alapműveikhez, semmit el nem vettek belőle, mi több mg hozzá is tettek, de a hozzátétel olyan szerves része lett az egésznek, hogy semmiféle lóláb ki nem lógott egyiknél sem. Nem átalakítottak, és az értelmezésükkel semmit ki nem heréltek. Mondom: hozzáadtak. De ha nem tették volna, csak hozzák az eredeti művet, bizony az sem kevés. Különösen nem az ilyen sajátos, egyedi hangulatú regények esetében. 

MI AZ, HOGY KÉPREGÉNY? 

A nagy-nagy várakozás, vágyakozás, sóvárgás után ugyancsak meglepődtem, amikor a kezembe vettem Odyr feldolgozását. 

Egyfelől meglepődtem a méretén. Valamiért nem A4-es méretű könyvre számítottam. Másrészt vaskosabb is volt az elvártnál. Egyik sem baj. 

Amikor kinyitottam, akkor az első, rajzos, dupla oldalon visszahőköltem. 

Az Állatfarm borítóján azt látom, hogy ez George Orwell regényének a képregényesített verziója. A képregény műfaja alapvetően  arról szól, hogy az alkotó(k) egy történet képekben mesélnek el, és amit a szereplők mondanak, azt jobbára szóbuborékokban jelzik. 

Ahogy Kertész Sándor remek kis összefoglalójában, a Buborékban beszélők-ben láthattam, olvashattam, igen, kezdetben az újságokban megjelent, egymás mellé tett rajzok jelentették a képregényt. Legalábbis az ősét. A kezdeteit. Most abba nem megyek bele, hogy az ősember barlangrajzai a vadászat vajon képregény volt-e vagy csak más híján való információforrás. 

Scott McCloud A ​képregény felfedezése című könyvében egyértelművé teszi, legalábbis számomra, hogy képek egymás mellé helyezése még nem jelent feltétlenül képregényt. 

De egymás melletti képek vajon mikortól adnak ki egy képregényt? Képregény-e egy rengeteg képpel illusztrált gyerekkönyv. Mondjuk egy Boribon vagy egy Bogyó és babóca? Vitatható. Ahogy feltehető a kérdés, képregény-e egy diafilm, vagy az egészen más tészta? S akkor lehet érvelni, hogy sok magyar képregényből készült diafilm is. 

Scott McCloud egyébként egyáltalán nem lezárt definíciónak tekinti a fenti, a középső képkockában megfogalmazottat. Csak mondjuk kiindulási alapnak. Azt állítja, nyitott bármi újra, többre, pontosabbra. 

Miért ez a hosszú elvieskedés? 

KÉRDÉS, HOGY AZ ÁLLATFARM TÉNYLEG KÉPREGÉNY-E?

Én egy pillanatig sem tudtam képregénynek tekinteni. Nem pusztán a szövegbuborékok hiánya miatt. Nem azért, mert vagy vannak képkockák egymás mellett vagy nincsenek. Hanem azért mert nem tűnik annak. Egy rövid szövegekkel ellátott képeskönyv, egybefüggő történettel. 

És most még csak nem is a képi megfogalmazásról beszélek. Az olyan, amilyen, ízlés kérdése, hogy tetszik-e vagy sem. Nekem speciel nem tetszik. Nem csak azért, mert festett és nem színezett képekről van szó. Még csak nem is azért, mert komorak a színek. Nem is azért, mert a szereplők nagyjából jellegtelenek (egyedül Napóleon megkülönböztethető). Azért már talán igen, hogy nagyon sok kép háttér nélküli, így rengeteg a fehér felület. Mármint, hogy emiatt sem tetszik. Meg amiatt sem tetszik, hogy az embermód kommunikáló, cselekvő állatoknak egy pillanatra sincsen arckifejezése. Meg különben is, úgy általában nem tetszik. Egy pillanata sem volt, amikor bele tudtam volna élni magamat a cselekménybe. 

Azt hiszem, a fő bajom az vele, hogy a jó képregényben a szöveg és a kép egységben van, egymás építi, támogatja, magyarázza, emeli ki, meg mindent csinál a másikkal, hogy erősítse az összhatást. Itt vannak a képek, vannak a vacak, ökörhúgyozás-szerű, részeg betűtípussal szedett, szöveg, de semmi koherencia nincs a kettő között. Csak ellentmondás. A betűtípus olyan kis bulis, vidám (ha inkább címnek való is, nem folyószövegnek, mert fárasztó olvasni), a képek meg, ugye, egyáltalán nem azok. 

És most azonnal mondom, hogy Orwell eredetijébe igen, a regénybe is, meg Rudolf Péter zseniálisan tolmácsolt hangoskönyvébe is nagyon bele tudtam élni magamat. (Egyébként még a hangoskönyvnek is sokat ígérőbb a borítórajza, mint ennek a képregénynek. De mondom, elfogadom, ez ízlés kérdése.)

A fentiek miatt egyáltalán nem értem az olyan véleményt, hogy Odyr, tudod, a rajzoló milyen remekül tágította az Állatfarm horizontját a művészi képeivel. Most ez nem példamondat, tényleg olvastam ilyet. Képtelen voltam értelmezni, ugyan mire gondolhatott a gyakorlatban a mondat megfogalmazója.  

 De ne higgy nekem! Én például képtelen vagyok élvezni  Saramago vagy Esterházy könyveit is. Úgy fest, ha külön meg kell dolgoznom a befogadásért, feladom. A művészetet én élvezni akarom, van annyi feladat az életben, nem kérek újat! 

Egyébként mutattam Szerelmetesfelségtársamnak a kötetet. Belelapoztam neki. Egy pillantást vetett rá, majd jobban odanézett és összegzett: 
– Mindenhol ilyen? Akkor képeskönyv elég szar rajzokkal...

Így az értékelés végére bevallom, SzFT-vel, ő azt állítja nyolcvan-kilencven százalékban megegyezik a gondolkodásunk. Nincsen ez másként most sem.  

2/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 január közepe tája. Vasárnap reggel. A tegnapi nap úgy zajlott, ahogyan szokott: hajnali ébredés, írogatás, olvasás, kávézás, összebújás SzFT-vel, reggeli joghurt, banán, újabb kávé, főzés, kaja, filmezés, alvás, délutáni tespedés, egy kis itthoni munka (jelen esetben SzFT kutyaszarba lépett, és ott száradt a műanyag lábtörlőnkön. Azt httem sitty-sutty meg leszek vele, aztán majd' egy óra elment vele meg az utána való takarítással. 

Aztán vacsi közben, csak én vacsiztam, SZFT valami új diétába fogott, hogy a versenysúlyunk közeledjen egymáshoz, kimondtam a Gyuláról való nem tudom mimet. Ellenérzés, félelmem, intuitív megérzésemet, lustaságom csomagolt ellenérvét. 

SzFT meglepően rugalmasan fogadta. 
– De azért egy évre le lehetne menni, nem? 

Meglepő volt a rugalmassága. 

Vajon hogy a fenébe tudnám magamban helyre tenni, hogy ezek a mittudomén mik micsodák? Mert ha intuitív megézések, ugyancsak hasznos lenne rájuk figyelni. Ha meg a félelmeim, a lustaságom, akkor le kell győzni. 

Arról van szó, hogy kiürülnek a Vadnyugat kocsmái, nincsen verekedés, nincsen részeg zsivaly, eltűnnek a táncosnők, ital nélkül a párbaj sem ér fityfenét sem. A Vadnyugat elveszíti a saját jellegét. Eképpen: 

És mindez azért, mert az amerikai sörök városában, a legnémetebb amerikai városban, Milwaukee-ban, a sörök városában sztrájkba kezdetek a sörgyári munkások. 

Ki másnak, Lucky Luke-nak kell meggyőznie őket, hogy a sztrájk tönkre teszi a Vadnyugatot, fejezzék be, vegyék fel a munkát. Vagyis Lucky Luke sztrájktörővé lesz. :-O

AZ EPIZÓD NÉMET-FRICSKÁZÓ HUMORA

Vagyis elszakadunk a Vadnyugattól, nagyvárosi, ipari, politizáló környezetben kell Luke-nak rendet csinálnia. Igen, politikaiban, hiszen Marx eszméi végigsöpörtek a világon, a képe ott lóg a sörgyárban is. Az egyik legnagyobb poén ebben a füzetben hozzá kötődik. Pedig minden lapra jut egy, s bár a Lucky Luke minden epizódja vicces, azért ekkora sziporka nem jellemző rá. Szóval Marx...

Ezt elspoilerezem: a gyár falán ott lóg az ideológus überszőrös feje. A Daltonok megkérdezik, ki ez az ember, miért a feje a falon, mit követett el, miért kőrözik? A válasz, hogy ő, Marx volt az, aki „elméleteivel kirobbantotta a tőkét”.

Joe bólint, és így interpretálja a többi Daltonnak Marx személyét: „Srácok, ezt a boomert skubizzátok! Állítólag ő követte el az évszázad rablását!” (Jó, igen, a boomer szóval van gond. Nem csak az, hogy anakronisztikus, ez még lehetne vicces is, hanem egyszerűen nem illik ide.Mert felejtsük el, hogy alapvetően a második világháború után született generációra vonatkozik, de akkor is a fő jelentése a generációk gondolkodásmód különbségére utal, különösen a kommunikációs technikák használatára. A fiatalabbak lesajnálón használják a szót. Marx és a Daltonok összefüggésében nincsen se generációs, se kommunikációs különbség. Vagyis erőltetett a poén. Ez az egyetlen egyébként, ami nem jött össze ebben a füzetben.

S ha már itt tartok, akkor elmondom a lényeget. Az epizód humora leginkább a németek sajátos jellemzőire, a nemzeti jellegzetességeire, történelmére, híres személyiségeire épít. Remekül, kacagtatón, ötletesen. Galádság lenne ide pakolgatnom a legremekebb vicceket. De hogy miről van szó, mutatóban mégis csak kapsz belőle. (A harmadikhoz egy kis segítség: Luke embermentésből kifolyólag beleugrik az egyik sörfőző üstbe, azért meztelen, mert a ruhái éppen száradnak, azért meztelen.) 

Jul, a képregény írója úgy használja ki és fel a híres német származású amerikaiakat, a német nép karakteológiai jellemzőit, kultúráját, hogy közben egyáltalán válik sem bántóvá, sem izzadtságszagúvá. Pedig kapnak rendesen! De nagyon rendesen! 

(Luke a gyárigazgatónak, miután rendőröket küldött a sztrájkolókra, akik brutálisan oszlatták el a tömeget.)
– Azért a sztrájkolókra nem kellet volna rárontani!
(A válasz:)
– De megszállták a gyáramat, – és higgyen nekem: – egy német megszállásnak mindig rossz vége van!

(Tegnap, 2025. 01. 17-én a Retró rádió reggeli ébresztőjében a Bochkor-ban azt játszották a műsorvezetők, hogy egy-egy nemzetről egyikük csupa pozitívumot mondott, a másik meg csupa negatívumot, és a betelefonálónak ezekből a konkrétum nélküli jellemzőkből kellett kitalálnia, milyen országokról beszél a két műsorvezető. Simán, általában két jellemző után, vágta is az országneveket. Bizonyítva, hogy létezik a nemzeti karakteológia. Vagy az össznépi projekció és előítélet.)

S egy utolsó vicc-példa: 

Benz seriff börtönbe veti Luke-ot, aki a munkásokat ment rávenni a sztrájk befejezésére. Benz seriff az, aki háromágú csillagot hord a szíve felett. Frederick Maltz a világ legnagyobb sörfőzdéjének a tulajdonosa személyesen megy kiszabadítani. 
– Miszter Luke, kérem nézze el Benzünknek! Hamar bepöccen, de nagyon megbízható típus. 

A szekrényen álló üres whisky-s üvegre pillant. 
– Még ha sokat is fogyaszt! 

 Mit szólsz? :-D

ÚJ GRAFIKA MEGOLDÁSOK

Nem kell megrémülni! Az eddigi képekből is látható, hogy Achdé-nak eszébe sincsen átformálni a Lucky Luke-ot. Csak egy kicsit tágítja az ábrázolás perspektíváját. Nehezen tudom megfogalmazni mire is gondolok. Valahogy tágítja a spektrumot,, bizonyos képek összetettebbé váltak, anélkül, hogy szövetidegenek lennének ennek a képregény-sorozatnak a megszokott stílusában. Nézd csak, ilyenekre gondolok: 

Nem tudom megfogalmazni, mi is az, ami más. Talán a Lucky Luke-énál tágasabb perspektíva, talán a színezés, de valami más.

De újra mondom, egyáltalán nem olyasfajta megújításról van szó, amilyen például a kétezres években a Mozak képi világával történt. Az brutális volt, idő kellett hozzá, hogy megeméssze az ember. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy rosszabbá lett volna általa a sorozat, hanem arról, hogy gyökeresen mássá vált.

Valahogy olyan ez, mintha Szerelmetesfeleségtársam jól megszokott formáit egy varázsló az ideális irányába formálná át. Nem tudom, hogyan fogadnám, miként reagálnék rá, és miként reagálna a változásra a testem.. Azért nem, mert én őt így szeretem, ahogy van, a jelenlegi formai tökéletlenségeivel együtt. „Ne mondd már, hogy nem lenne jobb, ha jobb lenne!” Nem mondom. Egyáltalán nem. De valahogy húzom a számat, csóválom a fejemet, és tartózkodom attól, hogy más legyen. Még ha ő folyamatosan, időn, téren és lehetőségein felül állva törekszik is erre. :-P  

Viszont e Lucky Luke esetében eszemben sem volt ilyet tenni, azonnali volt az elfogadásom. Sőt! Mi több! Talán mert nem brutálisan nyúlt bele a grafikai megjelenésbe, hanem csak nagyon finoman, diszkréten. S tudom én, hogy ha csak lassan melegítjük a vizet a béka alatt, nem veszi észre, és mire észbe kap, megfő, de nem vélem, hogy itt erről lenne szó. 

Szóval nekem tetszik. Mert rugalmas és széles látókörű vagyok, fogékony az újra, a változásokra, jaj, mi is a szakszó... a nyitott az innovatív megoldásokra, meg minden ilyen trendi szöveg...  

Azt gondolom, ez a Cowboy a prés alatt a legjobb epizódok egyike. Semmi izzadtságszag nincsen benne, semmi görcs, hogy valami jót hozzanak össze, koherens a történet, sziporka van a poénokkal, amik ráadásul sokkal árnyaltabbak, többrétűek mint eddig. Mit várunk még el egy Lucky Luke-füzettől, amikor már ez is több mint a sokéves átlag? 

És milyen tréfásan hangzik már, hogy „Cowboy elvtárs”! :-)))))

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 mégmindigjanuárközepéje. Szombat hajnal. 

A francért nem tudok normális hosszat aludni hétvégén? Hét közben meg nem egyszer konkrétan álmomból ébresztett Szerelmetesfeleségtársam telefonja, ami a közös éredésünkért felel. S alig tudtam feltápászkodni, olyan álmos voltam. Ma meg megint már négykor fent voltam. 

Viszont ha már így, akkor írtam és zenét hallgattam. Még mindig el vagyok azzal az ötvenes listával, amit 2024 legjobb progrock lemezeiről leltem, és aminek az első helyén a Solaris „MI vagy az MI” lemeze áll. A lista 21. helyén egy Infringement nevű együttes Black Science and White Lies című lemeze áll. Lehet, hgoy szerencsém van mert nem tudok jól angolul? Olyan polkorrekt címnek hangzik, hogy csuda. Viszont a zene frenetikus. A progrock általában túl komolyan veszi magát, ebben pedig rengeteg játékosság van. Az tűnt fel elsőre. Másodikra meg az, hogy rengeteg zene is. Pazar! 

Hajnalodik. Olyan kis szomorú idő volt tegnap, és állítólag ilyen lesz az egész hétvége. 

Hogy én tegnap hogyan untam mindent, de mindent, elmondani nem tudom... Untam, hogy órára kell kelnem, untam, hogy készülnöm, utaznom, dolgoznom kell, untam, hogy SzFT-vel megint a fizetésemről beszélgettünk (ő beszélt, én hallgattam), untam a vonat tömegét, untam a buszt, untam, hogy megint fel kellett másznom az igazgatóság második emeletére (és még vagy ötször a nap folyamán), untam, hogy megint be kell ülnöm az ételszagú autóba, hogy pakolni kell bele a kaját ki-be, hogy ugyanaz az útvonal, és ha másfelé mentem volna, azt is unom. Untam a szokásos párbeszédeket, untam a Pólust, ahol ügyintéztem, untam az üzemi ebédet, untam hazajönni, nagyon untam bevásárolni, tényleg nagyon untam mindent. De legalább tegnap együtt vacsoráztunk SzFT-vel. Mert az új diétája miatt nem szokott vacsorázni...:-( Gyűlölöm, hogy már akkor sem vagyunk együtt. Mert, ugye, addig is dolgozik. .

Unásig ismert sémákból épül fel az életem. Mindent unok. Még a blogomat is. Igazából csinálom, de nem visz semerre. De a változásokra sem vagyok nyitott. Az egyetlen változás, amire nyitott lennék, hogy leülök valamelyik heverőre, ágyra, fotelbe, és fel sem állok hónapokig. Betakarózom, kávét szürcsölgetek, zenét hallgatok, olvasok, írok... Úgy ennyi. 

A fönöknénim, aki vagy tíz évvel fiatalabb nálam szólt, hogy vegyünk ki arányosan szabit az első negyedévben is. Kérdeztem SzFT-t, hogy szerinte? Írta, hogy húsvét, nem? Mondtam, hogy oké, továbbírtam, hogy akkor húsvét.. Itthon SzFT mondta, hogy nem kellene akkor összehozni a Fertő-tavas bringakört, amit terveztünk, csak nem jött össze? Az is megkönnyebbülés volt, hogy nem jött össze. Erre most megint... Napi negyven kilométer, más-más szállásokon. 

De ugyanez van a már többször megírt gyulai költözéssel is. Majdnem ugyanez. Egy darabig tuti voltam benne, hogy mennünk kell. Két hete hasított belém a kétség, hogy talán mégsem. Csodás város, jó lenne ott lakni, átsétálni a könyvtárba, vagy maximum bringára ülve eltekerni, útközben meginni egy kávét, elnyalni egy fagyit... De két hete, mondom, jött valami elementáris tartózkodás. Csak nem tudtam eldönteni, hogy a költözés nyűge, a berendezkedés dolgos ideje vagy az a fránya intuícióm az ok, ami már nem egyszer működött, csak xartam rá, és rá is baxtunk, hogy xartam rá.

CONAN MINT OLYAN

Ugyan ki az, aki még nem hallott Conanról és semmit sem tud róla? Tegye fel a kezét! [jobb kéz a szem fölé, körülnézés] Senkit sem látok jelentkezni. 

Ha mást nem a Scharzenegger-filmek kapcsán mindenki előtt van egy Conan-kép. Előtted is, ugye? Mondom én, hogy van!

Conan kiagyalója egy Robert E. Howard nevű úriember volt, aki egy regényt és ha jól számoltam a nem tudom, megbízható forrásnak tekinthető oldalon, huszonöt elbeszélést írt Conanról. Az íróról szóló weboldalon huszonhetet számoltam. Szóval huszon-harminc a végső szám. Sok, nem sok? Úgy tűnik, legendateremtésre elég. 

Arra mindenesetre elég volt, hogy idővel Conan-özönt indítson el. Hogy mi minden született a fantáziája nyomán, s hogy milyen műfajban mennyi, nem részletezem. Ha érdekel, első kanyarban itt meg tudod nézni.

Ami most érdekes: az a képregény-sorozat volt a leghosszabb, 236 füzet, amit a Fumax Kiadó 2018 óta, hat kötetben magyarított. Nem tudom, hány oldalas volt az eredeti sorozat egy-egy darabja. Ebben a magyar első kötetben tíz cím van. Összesen hat kötet jelent meg magyarul. Ha nem is tízzel, mert a többi rész vaskosabb, hanem mondjuk tizenöttel történettel számolok kötetenként, feltételezve, hogy egy történet egy újság, akkor az csak kb. hetven epizódra jön ki. De könnyen lehet, hogy valahol hibádzik a gondolatmenetem.  

Ennek a sorozatnak az eredeti címe The Savage Sword of Conan the Barbarian volt és 1975–1995 között jelent meg. A Marvel adta ki. A legendás Stan Lee (akiről képregény is készült, ha érdekel, írtam róla) utódja, Roy Thomas találta ki a figurát. Mint annyi mást. De nagyjából Conan lett a leghíresebb. 

A sorozat címén, ha nem is permanensen, de évek óta gondolkodom. Hogyan lehet egy kard kegyetlen? A gyűjtemény első kötetét olvasva még érthetetlenebb a dolog: a kardnak annyi szerepe van a sztorikban, hogy Conan rendeltetésszerűen használja. De semmi más. És még neve sincsen, Conan Excalibur-je vagy valami. Vagyis teljesen indokolatlan, hogy egy igen hosszú sorozat címébe kerüljön. Egy vasdarab, amivel Conan igen sűrűn öl. Pont. Tehát a cím kínban született, s úgy maradt. 

Viszont minden Conan-sztoriban vannak hiányosan öltözött, szép formájú hölgyek. Vagyis kaland, erőszak, misztika és erotika adják össze a Conan-történeteket. Engem a valós életben csak az utóbbi érdekel. 

CONAN MINT EMBER

Na, jó, ha mégsem tudnád, akkor távirati stílusban: Conan barbár, egy elképzelt, sosem volt világ fia. Marha erős, félelmet és fájdalmat nem ismer. Alapvetőn zsoldos, aki fizeti, annak mindent megtesz. Jobbára földöntúli hatalmakkal és velük kokettáló emberekkel harcolgat.

Erkölcsi aggályai sem az ölést, sem a nők terén nincsenek. Öl, ha kell, és ebből él, és akár napokig kefél, ha lehetősége van rá. Ahoj!

Viszont a nőket minden körülmények között menti, és nem azért, hogy aztán alkalma legyen egy-egy kóbor numerára velük, hanem mert a nőket menteni kell.

De ha fosztogatni kell, hát akkor fosztogatni kell. Ha kakózkodni kell, akkor meg kalózkodik. Szóval nem egy jellembajnok a fickó. De mégis mindig szurkolunk neki, mintha mégis az lenne. Mert közben, minő ellentmondás, tulajdonképpen az is. És miután tesz valami nagyon hősiesen nagyon jót, kijelenti, hogy oké, csapatom, akkor most megyünk fosztogatni! Értsd: védtelenektől elvenni, amijük van, hogy amit elveszünk az a miénk lehessen. Bexarás egy manus! Innen nézve, bármennyire szimpatikus is, marhára nem az. 

Most képzeld azt a szitut, hogy Conan keresztre van feszítve, tenyerében, lábfejében szögek, keselyűk köröznek felette, várva a csócsát. A halála garantálva, a kínjai addig is fergetegesek. Jön egy sivatagi csapat, Conan és a vezetőjük ismerik, de nem kedvelik egymást. Conan már a keresztről beszól neki. A haramiavezér mégis leszedi a főszereplőnket a keresztről, igaz, érdekből. Hogy aztán Conan jó idővel később úgy roppantsa el a csuklóját, mint három éves Lili unokám a ropirudacskát. Minek következtében ki is ebrudalják a bandából a megmentőt. Vagy: a történet végén Conan nem kis elégtétellel hagyja faképnél az őt keresztre szegező ellenét, aki akkor maga is a kereszten lóg, fifti-fifti alapon. Valahogy képtelen voltam a borzadály helyett elégtételt érezni. Nem tudom, te hogy vagy vele?  

Ezért nem tetszett a képregény.

De...!

Conan izmos, erős, bátor, rettenthetetlen harcos, és a történeteiben rendre gazembereket győz le. Meg gaz túlvilági mindenféléket. Miközben úgy kardoz, mint senki más, és annyi ellen ellen diadalmaskodik, hogy az öt másiknak is sok lenne. És pont magasról kakkant arra, hogy túl- és másvilági lényeket ellen vagy húsvaló emberek ellen kell-e harcolnia. Mondtam már, hogy mindig győz? 

Mondanám, hogy tiszta Tarzan, de Tarzan tiszta, erkölcsös és hűséges Jane-hez. Vagyis Tarzan minden szempontból szimpatkus, míg Conan nem. Legyél olyan mint Tarzan. Az izmát én is irigylem, gorillákkal, oroszlánokkal, krokodilokkal meg akar a franc küzdeni, és különben is, este fél kilenc van, tele hassal heverek a heverőnkön, elnyúlva, bennem van két csapató pálinka is, a franc se akar fenevadakkal, démonokkal, félemberekkel, varázslókkal, varázslónőkkel, gigantikus gorilákkal, meg ilyenekkel küzdeni! Most sem! 

A KÖTET RAJZOLÓI ÉS A RAJZAIK

Ők rajzolták ezt az első kötetet:.Barry Windsor-Smith, Gil Kane, Neal Adams, Jim Starlin,  Al Milgrom, John Buscema, Pablo Marcos, Alfredo Alcala, Tony De Zuniga, The Tribe. 

Csak a rend kedvéért. Mert számomra csupa ismeretlen név. Ami nem azt jelenti, hogy csupa no name pasas dolgozott az egyes epizódokon, hanem azt, hogy nem vagyok otthon a Marvel világában, mert nem nagyon érdekelnek a dolgai. Ettől még lehet, hogy nagy nevek a maguk világában. 

Ahogy mondtam, a kötetben tíz történet van, és a tíz történetet minimum tíz rajzoló követte el. Azért minimum, mert az egyiknél van egy „és mások” nevű rajzoló, illetve feltételezem, hogy a The Tribe név nem egy ember neve, hanem munkacsoportot takar. (Aham, megnéztem, két emberből állt a csoport.) 

Vagyis a tíz sztorit minimum tizenegy rajzoló alkotta képpé. A tizenegy ember, az tizenegy stílus. A történetek mégsem ennyit tükröznek, mert van több is, amelyet ketten csináltak. Az első négyet meg egy ember. 

Jelentős eltérés van az egyes történetek rajzzá képzése között. Annyira jelentős, hogy például az első történetek olyan szinten untattak, a rajzai meg annyira nem tetszettek, hogy majdnem félbehagytam az olvasást. 

Aztán jócskán javult a minőség. Először csak a rajzoké. Az utolsó, több részes történet (a csuklótörős, keresztre feszítős) már annyira bejött, hogy emiatt, ha bent lesz a könyvtárban legközelebb jön velem majd haza a második kötet is.

Vagyis hiába a spiritiszta háttér (halott manusok aktív gonoszkodása, démonok, alvilági lények, hiába az unalomig ismert szüzsé, hiába, hogy alapvetően anyagias, erkölcstelen, bosszúálló, lélektelen gyilkológép a főhős, valahol, valami mégis megnyert benne magának. Nem tudom, pontosan mi.  De hogy őszinte legyek, így hatvan felé sokszor már nem is keresem az indokokat, érveket. Egyszerűen csak élvezem, amit lehet és amit tudok. Úgy a kötet közepétől már tudtam élvezni Conant is. Aztán meg egyre jobban és jobban. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 január közepe. Úgy volt, hogy nagyon sűrű lesz ez a hét. Kedden valakinek be kellett állítanom az Ógyfélkapu +-át. Idejött hozzánk. Nagyon kedves volt, hozott is ezt-azt viszonzásul (mondtam is neki, hogy ez volt aza utolsó alkalaom, legközelebb,ha látok nála csomagot, be sem engedem. Aztán, mert nőből van, kivittem a vonathoz, úgy a leggyorsabb innen Újpalotára. Mire hazajöttem, már itt volt Csemete. 

Másnap fel akartam menni Svájci Barátom feleségének az öcséhez budakeszire, ahol tavaly április óta egy agyvérzés miatt vegetál, és negyvenkilenc évesből úgy tíz lett. Ágyban fekszik, ppelenkában és maximum a vécéig tud elmenni. Nem szeretek hozzá feljárni, elmegy vele a délután. Nem is volt a barátom. Csak a Svájci Bartomék miatt megyek. Na, szóval, őgy volt, hogy megyek, de amikor kinéztem az ablakon reggel, vastagon hullott a hó. Belegondoltam, hogy elve már reggel is mennyivel később érek be kocsival, de főleg milyen hosszú lesz az út Újpalotáról Budakeszire, meg még onnan vissza Óbudára... És elég gyorsan lebeszéltem magamat a turnéról.

Erre itthon Szerelmetesfeleségtársam egyik üzletfelétől kaptam feladatot: egy viszonylag rövidke könyvről kellene véleményt mondanom. Utólag kapcsoltam, hogy megint szívességből dolgozom. Valószínűleg. Valakinek, aki meg pénzt csinál majd belőle... 

S hogy minden kafa legyen, vagy egy órát eltööltem azzal a csontegyszerű művelettel, hogy e-book-ká változtassam és feltegyem az olvasómra. Az utóbbi volt a nehézség. Átmásoltam, de nem akart megjelenni a Kindle-m könyvtárában. Nagy nehezen úgy sikerült legyőznöm, hogy a konverter progival küldtem át az olvasóra. De ez vagy egy órámba került. :-| 

Ma meg Szami lányomékhoz mentem volna Lili unokámat felköszönteni a harmadik szülinapján. Ez sem jött össze. Lili öccse Dani tegnap kapott oltást. Olyan oltást, amiitől minden gyerek bealszik. Nem úgy Dani: ő bebizonyította, hogy jellem! Szami megírta, hogy vagy hatszor vont fen taz este. És ráadásul elindult a fogzása is. „Hát nem a legvidámabb a napunk, megint fent volt 6x sírt, kinlódott, Lilit felébresztette hajnalban nem is tudott vissza aludni, úgyh mindenki nyűgös, hisztis, Dani ordít... de remélem du alszanak és jobb lesz ha gondolod és így is van kedved, gyere. kb f4kor kelnek.” – kaptam az üzenetet. Úgy döntöttem, hagyom őket pihenni, nem mentem fel hozzájuk. 

Helyette megnéztem a Svájcinéger-féle „Conan, a barbár”-t. Hááát... Valahogy egy pillanatig sem tudtam komolyan venni. Igaz, kikapcsolni sem, végig néztem a két óra tíz percét. 

 „A LEGYEK URA” ÉS ÉN 

A könyv címével már találkoztam előtte is, de a nagyon felnőtteknek való Európa Zsebkönyvek sorozatban jelent meg. Azzal akkoriban még nem mertem próbálkozni.

A mára ismeretlenné vált srác elmesélése alapján azonban ahogy feljöttünk Pestre, útra keltem a városba, antikvárium-látogatóba, Legyek Ura-beszerzőbe..Akkoriban még messze nem volt annyi antikvárium Budapesten mint manapság. Ezt figyeld: a Múzeum körúton mindössze kettő volt csak. Meg a Népszínház utcában tudtam egyet. Na, és arra már nem emlékszem melyikben, de az egyikben aztán ott várt rám a könyv. Fillérekért. Akkoriban az antikváriumok mindig az eredeti eladási ár alatt adták a könyveket. S ha egy könyv tíz húsz forint felett volt, az már nagyon drága volt. Egy sörösüvegért meg két forintot adott az üvegvisszaváltó. Apu meg alkoholista volt. Én vihettem vissza az üres üvegeket, a pénz az enyém volt. Király! Gondolhatod! 

Szóval jött velem haza A Legyek Ura és neki is estem már útközben. És meglepődtem, hogy a felnőtt irodalom egyáltalán nem nehezebb, komplikáltabb mint a gyerek és az ifjúsági. Sőt, A Legyek Ura gyerekekről szólt. Igaz, a története egyáltalán nem szívvidító. Mitöbb!

Napok alatt felfaltam a szememmel az összes oldalÁt.

A végén döbbenten néztem magam elé. Tökéletesen azonosulni tudtam Raplhal. De mindenben. Nem voltam mentes a hibáktól (tudtam én is csúfolni Röfit), tudtam vezetővé is válni, bár igazából erre csak sokkal később lett szükség, tudtam kétségbeesni, tudtam értetlenkedni, felháborodni a felesleges agresszivitás miatt, tudtam menekülni, ha kell, de végszükségben simán felvettem a küzdelmet, és a legtöbbször győztem is. De egyáltalán nem szívesen verekedtem. S még ez a verekedés sem ütésváltás, hanem birkózás volt, szigorúan vigyázva, hogy ne okozzunk sérülést a másiknak. Az ennél nagyobb agresszióval szemben már teljesen tehetetlen voltam. Szerencsére (vagy nem?) alig kellett szembesülnöm vele. 

Szóval, én voltam Ralph.. Csak kamaszkoromban már nem voltam szőke. (Mert előtte, kisfiú koromban meg igen.)

Bár a világ és benne az embergyerekek korántsem volt olyan mint amilyenné az angol elitsuli nebulói között lett azon az elhagyott szigeten. Soha nem is találtam magam olyan környezetben. Csak úgy tűnik, a világ olyan, ami a burkomat körülveszi. 

 „A LEGYEK URA” MONDANIVALÓJA  

Azóta többször is elolvastam A Legyek Urát. Megnéztem az összes filmváltozatát. Csuda-e, hogy ritka kíváncsi, izgatott lettem, amikor megláttam, hogy a friss Troubadour Kiadó kínálatában ezt a könyvet is. Egy másik, a gondozásukban megjelent képregény, a Csernobil miatt néztem egyáltalán rájuk.

A helyzet az, hogy keveset fogok most a regényről beszélni. Golding nem optimista az ember legbelső késztetéseit illetőn. Egyébként hosszan sorolható azoknak a műveknek a sora, amelyek a zárt közösségek interperszonális drámáiról szólnak. Arról, hogy összezárt emberek miképpen kezdik így-úgy, lelkileg vagy fizikailag is gyilkolgatni egymást. Úgy fest, nem vagyunk képesek elviselni, elfogadni egymást, s óhatatlan, hogy előbb-utóbb kitörjön és eluralkodjon rajtunk az agresszió. Ahogyan a kis szigetre repülőtörött gyerekeken is.  Genetikusan vagyunk elbaltázva. 

Mondjuk hasonlót mond a Biblia is. Az eredendő bűn nem azt jelenti, hogy egy megszületett gyerek személyesen elkövetett bűnnel rendelkezik, mert azt hogyan is, hanem azt, hogy minden megfogant ember kikerülhetetlenül hajlamos az önzésre, s az önzés kikerülhetetlenül személyes bűnhöz vezet. 

A Legyek Urá-ban Ralp és a kórusvezető Jack rivalizálása áll a konfliktus középpontjában. Ralph józan, szabálykövető, higgadt, elméleti ember, Jack pedig szabadságszerető, konfliktusvállaló, karizmatikus akcióhős. Ralph csak Jack miatt válik esélytelen muszáj-Herkulessé. Jack ugyanis vallást talál a közös félelem ellen, a Legyek Urát vérrel, áldozattal lehet kiengesztelni, legyőzni, de a vért csak a kulturális máz levetésével mernek ontani. Ennek legjobb útja a vallásos buzgóság, ami a célt mindenek felett valóvá. teszi. Még a maguk liturgiája is kialakul, hogy belehergelhessék magukat a legvégső cselekedetbe. 

 Golding annyira plasztikusan vezeti a pompásan felépített cselekményt, olyan remekül kapcsolódnak össze az egyes tettek, a cselekmény mozzanatai, hogy ebből a szemszögből vitathatatlannak tűnik a történet logikája. 

Van azonban más szempont is. Ezzel csak az utóbbi években találkoztam. Steven Pinkler a nyolcszáz oldalas Ytong-téglájának már a címe is provokatív: Az erőszak alkonya (Hogyan szelídült meg az emberiség?) Pinkler azt üzeni, van vész, de egyre jobban állunk, ahogy halad felettünk az idő, mind kevésbé akarjuk egymást meggyilkolni. 

Ennek nagyon ellene mond, hogy ha a híreket nézünk, mást se látunk, hallunk, csak katasztrófákat, drámákat, borzalmakat és szörnyűségeket. Nem is áll másból a világ. 

Vitatkoztam is már sokakkal, hogy szerintem Magyarországon semmivel sem rosszabb a helyzet, mint harminc-negyven éve, csak éppen sokkal több rossz hír jut el hozzánk most, mint a kommunista, önvédelemből, a kozmetikázás miatt cenzúrázó hírzárlat idején. Akkor így védték az egyre tökéletesdő kommunista, szocialista társadalmat: amiről nem beszélünk, az nincs. Kék fény havonta egyszer, egy órában, krimi az vagy nyugati, vagy magyar, de nyugati, nyugati kapcsolatos elkövetőkkel. A Kántor-sorozatban már nem is emlékszem,ez  hogyan volt, de úgy rémlik, az nem így dolgozott. Úgy rémlik, Ötvös Csöpi is ennek a szisztémának megfelelően küzdött, de hát a Balaton mellett, ugye... Mi volt? Ja, a Linda! Hm, hm, hm... Egyszerűen egy részének a cselekményére sem emlékszem, csak az egésznek a fílingjére.

Szóval a lényeg: nem xarabb ez a világ, csak sokkal gyorsabban terjednek és terjednek az információk. Ezért tűnik borzalmasnak. Mert olyan katasztrófák, drámák hírei is eljutnak hozzánk, amikről normál esetben (értsd, teljesen felesleges hírdömping nélkül) nem is hallanánk. Mégsem volt olyan borzasztó a szocializmus? Hát ebből a szempontból nem, de minden másból dehogynem! 

Steven Pinkler azt állítja a könyvében, hogy ahogy halad előre a történelmünk, egyre kevesebb a háború, a gyilkosság, az erőszak és az agresszivitás. Meglepő kijelentés, a mindennapi tapasztalat ennek ellentmondani látszik. De ha a mindennapi tapasztalatból kivesszük a híreket, a hírek eseményeit, meglepően kevés, közvetlenül megélt, egymás ellen elkövetett szörnyűséggel találkozunk. Pinkler komoly statisztikákra hivatkozik. 

Innen nézve A Legyek Ura nem más, mint egy sztereotípia (az ember végső soron agresszív állat, és elkerülhetetlenül a másik ember farkasává lesz) művészi szintű, izgalmas megfogalmazása. S mert ilyen, valahol egy önbeteljesítő prófécia nagyon fontos alkatrésze. 

De a kérdés megmarad: ha a körülmények miatt van arra esély, hogy lemáljon rólunk a civilizáció máza, vajon ha nem is csapot-papot, de szükségszerűen magunk hagyjuk-e az erkölcsöt, az etikát és a morált? 

Adja az ég, hogy ne kelljen a gyakorlatban megtudnunk! Se ezért, se azért ne!

 „A LEGYEK URA” MINT KÉPREGÉNY  

Amikor szembesültem a ténnyel, hogy képregény lett a könyvből, próbáltam elképzelni, milyen is lehet a megfogalmazása. Bizalmat szavaztam neki magamban. Jó, ez pozitív diszkrimináció, elfogadom. 

Olyannyira nagy lett a bizalmam, hogy a könyvtárban elő is jegyeztem a kötetet. Az Állatfarm képregény-adaptációjával együtt. Egyszerre kaptam meg a kettőt. (Amarról majd a maga helyén. Előre csak annyit, hogy ég és a föld a kettő, és fölényesen, magabiztosan, minden szempontból A Legyek Ura az ég.)

Már kézbe venni élmény a könyvet. Kemény a borítója, a borítórajzot láthatod e bejegyzés elején, háromszáznegyven oldalas, stílusosan zöld, textilkönyvjelzőt is kapott, A belső előzéklapja zöld karton, a szennycímlapon pedig olyan rajz van, hogy az után azt mondtam, nagyon nagy galádságot kell elkövetnie a rajzolónak, hogy elveszítse a szimpátiámat. 

Mutattam a könyvet Szerelmetesfeleségtársamnak. Nem volt még képregény, amitől ő elragadtatta volna magát. Ettől sem. Nem az a képregényes fajta. Csak ennyit jegyzett meg: 
– Olyan Kis Nicolas-os, nem? 
A Kis Nicolas-t szerette. Úgy emlékszem. Úgy akarok emlékezni. Inkább bólintottam, majd belelapoztam előtte a könyvbe, és mutattam neki már az első oldalakon a dinamikát, amikor Ralph megtudja, hogy a kövér, soha le nem vetkőző fiút, aki később a legnagyobb támogatója lesz, Malackának hívják. Raplh a Malacka név keltette, feszítő jókedvében futni kezd, kézen áll a tengerparton, annyira nevetnie kell. Zseniális, ahogyan Jongh az ő szempontjából is mutatja az eseményeket. mondom, hallani véltem a lába nyomán zizegő homokot, a hullámok csobbanását és a fiú nevetését. Próbáltam a két oldalpárt egymás mellé tenni, nem tudom, mennyire jön ki ilyen kicsiben a jelenet, de hátha igen...

SzFT nem volt elájulva, csak bólogatott. Az is valami, én mondom neked! 

Két megjegyzés. Egyik fontosabb mint a másik. 
EGYIK. Az én emlékeimben a kövér fiút nem Malackának, hanem Röfinek hívták a könyvben, bennem ehhez a névhez rögzült a figurája. S megnéztem, valóban Röfi volt. Azt a verziót Déry Tibor fordította. 2016-tól új fordításban jelent meg a regény. A munkát Gy. Horváth László végezte. Iparkodtam fellelni egy általa fordított verziót, de nem sikerült. Elképzelhető, hogy e képregény-adaptációban az ő fordítását vették alapul De Jongh művéhez. 

MÁSIK. A feltűnő látszatt ellenére az értékítéletem egyáltalán nem függ SzFT ítéleteitől. Simán mások olvasok és hallgatok mint ő. Ráadásul nekem ő nagyon-nagyon tetszik mint nő. Ez nála, mármint hogy tessen önmagának, csak pillanatokra szokott bekövetkezni. A tartós tetszés önmaga felé csak kb. öt-tíz éves távlatokban, visszefelé szokta elárasztani: amikor önmagát viszontlátja valamilyen formában, akkor múltidőben képes csodűlkozva nézni az egykori ő-re: 
– Jé, itt még milyen szép voltam! 
Nagyon merész vagyok, mert rendszeresen nekiveselkedem a lehetetlennek, hátha egyszer valóban sikerül legyőznöm:
– Zsákom [mert Zsák, ez SzFT a Foltját, azaz engem], mi lenne, ha egyszer nem visszamenőlegesen ismernéd el, hogy igazam van, hanem itt és most? Igen, szép voltál akkor is. De szÉp vagy most is!
– Jó, de te elfogult vagy velem. 
– Igen, de amikor öt (tíz, tizenöt) évvel ezelőtt mondtam ugyanezt, ugyanilyen elfogult voltam.
– Sőt, még jobban!
– Akkor meg pláne! Mert azt, hogy akkor szép voltál, amikor elfogultan azt mondtam, az vagy, az imént ismerted el. Akkor megkérdezem: szerinted itt és most szép vagy? 
Eltöpreng, majd kivágja az adu ászt: 
– Hát neked biztosan! 
– Beszarás! Ha a világ legokosabb, legjózanabb nője ilyen ostoba, ha önmagáról van szó, milyen a többi?
– Fallokrata, hímsoviniszta, nemi rasszista! 
Pedig nem is polkorrekt az én kedvesem. Más esetben ő is racionális és tényszerű. Kivéve adott témákat, amikben évek óta nem tudom ezekre rávenni őt. 

S már az első oldalakon szembeszökő, hogy Aiméé De Jongh meg sem próbál realisztikus lenni. Az általa megálmodott, megalkotott figurák valóban simán elmennének egy gyerekeknek szóló képregényben is. Ám ettől mégsem válik ungyulu-pungyulu édibédivé a műve. De egyáltalán nem.

Aztán másodikra az tűnik fel, hogy valami olyan remek tempóérzékkel, dramaturgiával bír az adaptációja, hogy sokszor úgy véltem, nem is képregényt olvasok, hanem filmet nézek. A fiúk által elkövetett első, rituálé közbeni gyilkosság képsoránál, ilyen még nem nagyon volt, a kántálást is hallani véltem („Öld meg a disznót! Vágd el a torkát! Ontsd ki a vérét!”) S ahogy elhatalmasodik a kollektív őrület, annál inkább, és a végén az olvasó-nézőnek behúzott, kíméletlen gyomorszájas: a tengerparton hagyott, hason fekvő gyerek magányos holttestét nyalogatják a hullámok... Most is ökölbe szorult a gyomrom. 

S az egész könyv ilyen! De nagyon ilyen!

Több kulcsjelenet is van a regényben. Jongh az összesre felfigyelt, és tanítani valón, sajátos nézőpontokkal emelve ki, hozta is mindegyiket, és ütnek, hatnak, ahogyan a regényben. Na, ezt még egyszer: ÜTNEK, HATNAK, AHOGYAN A REGÉNYBEN. Igen, tényleg annyira és tényleg úgy. 

Vagy még úgyabbul. Mert például az utolsó öv alattit lehetőségét még felfedezi, és elképesztő lélekjenléttel be is viszi. Mint például:

SPOILERT árulok el, olyat, ami a regényben nincsen benne! 
De úgy üt mint a veszett fene és teljesen összhangban van a regénnyel és a mondanivalójával.

Túl vagyunk az utolsó jeleneten, Ralph megmenekült, találkozott a tiszttel a tengerparton. Itt mondjuk nekem hiányzott a kérdés, ami a könyvben nagyot ütött: „Játszotok?”.

És nos: a képregény úgy fejeződik be, hogy egy rövid párbeszéd után Ralph elsírja magát, mire többen is sírva fakadnak.

Ekkor a tiszt elfordul, hagy nekik időt a sírásra. Az időhagyásban benne van, hogy megértette, mi történhetett a felnőttek nélküli szigeten.

A távolban levő hajót nézi, amivel érkezett. A tiszt áll a tengerparton, a hajó ott van a távolban. Majd közelít a... izé... kamera, és egészen közelről látjuk a hajót, pontosabban egyetlen részletét: az ágyúit. Zseniális! Mondjam? Mondom: a fiúk megmenekültek ugyan önmaguk elől, a felnőttek civilizált társadalma megmentette őket.

De ez az egy közelítés a hajóra megmutatja, hogy a felnőttek civilizált társadalma csak látszólag civilizált, valójában a pusztításuk lényege ugyanaz, csak sokkal fejlettebb technológiával, hatékonyabban öl mint a repülőtörött fiúk fa lándzsái. S vajon jobban járnak afiúk azzal, hogy visszamennek a hatékonyabb gyilkolás földrajzi helyére? S vajon nem mindegy-e helyileg hol vannak, ha a pusztítás az emberbe kódolt hiba?

SPOILER vége.

 MÁR CSAK EGY DOLOG VAN HÁTRA,  

az összegzés. Nagy meglepetés nem lesz. 

A könyv több mint káprázatos. Van bennem lelkesedés, meg szenvedélyesség, de általában visszafogottan élem meg. Sok kell ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet. Ez a hátránya annak, hogy törekszem az önkontrollra. Az előnye meg, hogy soha nem voltam filmszakadásig részeg, és soha nem éltem semmiféle droggal. 

Most sem vagyok öntudatlanságig lelkes. Nem is mondok nagy szavakat. De kimondom a legnagyobbat, pénz- és helyhiány oda meg vissza: ez a könyv kellkellkell a polcra. Csak SzFt meg ne tudja, mert a könyvektől való szabadulást szorgalmazza. De ezt biztos, hogy fogom még olvasni, nézegetni, lapozgatni, gondolkodni felette! (A felkiáltó jel is a lelkesedés része.) 

S tudod, többek között ilyenkor is az van, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy élhetek. Bármennyire patetikusan, meg olyan izésen is hangzik. 

 10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 január, a fizetés után, ami pénteken érkezett, egy hétvégével. És már meg kell gondolnom, mire költhetek még. Semmire. Meggondoltam. 

*

Olyan kis csendeskés hétvége volt, igaz, mocsok hideg is volt. De még moziba se volt kedvem menni SzFT és az édesanyjával. Persze ebben a döntő szempont az volt, hogy a derekam szombaton akkorát nyávogott, hogy négykézláb másztam le az ágyról és vagy három perc kellett, hogy spontán evolúciót átélve ki tudjak egyenesedni. Remek! 

Mondjuk ma mentem dolgozni, mert sok kell ahhoz, hogy legyőzzem a kötelességtudatomat. Egész nap éreztem, mert nem hagyta, hogy elfelejtsem a derekamat, de tudtam dolgozni. Pedig emelgetni is kellett. Túléltem. De nagyon vágytam haza, ide a heverőre, hogy meleg takaró alatt kávét szürcsölgessek, néha rápillantsak SzFT-re, és hálás lehessek, hogy élek. Hálás vagyok. 

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Ezt a könyvet a könyvtárban leltem, SzFT-nek és az édesanyjának hoztam haza. SzFT-nél nem aratott különösebb sikert, tíz perc alatt átlapozta és a szája sarkában szokásos kis fintorával adta vissza, ami azt jelenti, rohadtul érdektelen, de megköszönte szépen. SzFT-Anyu sokkal jobban örült neki, ő is el olvasta. Azt mondja. 

Holnap megyünk könyvtárba, s mivel SZFT-Anyu elolvasta, gondoltam, vissza viszem ezt az ABBA-könyvet is. Szilveszter éjjel, amikor egy óra felé hazaértünk, és SzFT-re vártam az ágyban (neeem úgy; úgy most várok rá, hogy felébredjen), hogy lefeküdjön ő is, és aludjunk, s közben belelapoztam és olvasni kezdtem. Lehet, nem viszem vissza holnap, mert addig nem fogom kiolvasni. Bár ki tudja, ma nem akarunk sehová menni... 

*

Nem mentünk. Kiolvastam. 

*

S most gondolkodom, mi mindent lehetne írnom az ABBA-ról, ami nem közhelyes, amit nem ismételtek el már mindenhol unásig (svédek, első óriási svéd zenei dobás, hetvenes évek, Eurovizio, Waterloo, házaspáros, válások, világsiker, majd főnix-siker a Mamma Mia!-filmekkel, újra világsiker, pénz, csillogás, popzene, új, teljesen professzionálisan semmilyen, nyom nélkül elmúló stúdió-album 2021-ben (de annyira nyom nélkül, hogy nekem most újdonság volt, hogy megjelent, aztán a hallgatása közben kapcsoltam, hogy mégis tudtam róla, mi több végig is hallgattam anno, a megjelenésének az évében), miegyebek. 

De ezen infók egyike sem érdekes annyira, hogy újra elolvasd. De még annyira sem, hogy én leírjam. Olyat írni, aminek még az írását sem élvezem, nem vagyok hajlandó. 

Tehát akkor? Elsőre mutatok fotót az ABBA-ról ami nem éppen szokványos, és már ez is három éves. Nézd meg, aztán megyünk is tovább. 

*

Nem, mégsem megyek tovább. Azért nem, mert itt van a helye egy érdekességnek. A fényképen látszik, hogy minden híresztelés ellenére az idő múlásának megfelelően az ABBA tagjai sem fiatalodtak az elmúlt hetvenegynéhány évben egy napot sem. A Voyager megjelenésének az idején meg valaki azt találta ki, hogy ha ők nem is állnak színpadra a promóturné miatt, akkor „álljanak” oda a számítógépes avatarjaik. De nem úgy avatar, ahogyan az a budapesti ABBA Show alkalmával történt, tudniillik, hogy emberek helyettesítettek ám embereket!

Hogy ez az avataroskodás megtörténhessen, a két férfi tagnak le kellett vágatnia a szakállát, a tökéletesen hasonló arcmimikák lelesése végett, és építeni kellett egy speciális arénát a shownak, ami sehol máshol nem előadható. Vagyis olyan turnét tartottak, ahol senki nem mozdul sehová, a közönség jön a turné egyetlen színhelyére, ahol permanensen tartják a koncertet.

Az előbbi feltételre, a szakállvágásra a tagok húzták a szájukat. Az aréna pedig azóta is áll, szinte naponta tartják benne az ABBA-koncertet, ahol egyetlen ABBA-tag sincsen, a közönség meg önfeledt boldogságban tombol a számítógépes csinálmányoknak. Lenyűgöző egyébként. Nézd csak! 

(Egyébként a KISS 2027-re ígért valami olyat, amit még nem látott a világ. Minden nagyon hasonló, csak a KISS produkciója monumentálisabb lesz. Bár a Lucas Ltd-nek ahhoz, ahogy ehhez is van köze. 

Marad a könyv mint téma. Mármint ez az ABBA-ról szóló könyv. De nem ám akármelyik, hanem ez, amiről beszélünk.  Mert van másik is. Például egy ilyen: ABBA – A legenda. Azt a könyvet (amit egyébként elég jóra értékel a Moly könyvszerető népe) egy Carl Magnus Palm nevű pasas írta. Ezt olvasom róla: 

Carl Magnus Palmot a világ vezető ABBA-historikusaként tartják számon. Nyolc ABBA-könyv fűződik a nevéhez szerzőként vagy társszerzőként, ezek mellett társproducere volt számos, a zenekarral foglalkozó tévéműsornak, hozzájárult a stockholmi ABBA-múzeum megalapításához, és tanácsadóként segítette a Polar Musicot az ABBA muzsikájának újra kiadásakor.

Mintha kicsit monomániás lenne a pasas, nem? Nyolc könyv ugyanarról az együttesről! Hány bőr van egy rókának? De legyen neki, nem a rókának, hanem Carl Magnus Palmnak, nekem meg nem fáj.

Egyébiránt: magyarul is van egy másik könyve az ABBA-ról, az meg, állítólag egy csuda részletes biográfia. Mondom, a pasas nem kicsit monomániás. De az is nyilvánvaló, hogy amit ő nem tud az ABBA-ról, az nem történt meg és a fantázia terméke, hazugság és rágalom. 

*

Palm kronológikusan mutatja az együttes tagjainak az életét, találkozását, az ABBA születését, fantasztikus pályafutását, a Beatlest közelítő, sőt verő sikereit majd a válások általi széthullását (mert ugyebár két házaspár volt egykor az ABBA), aztán a tagok szóló-próbálkozásait, a férfi szakasz kokettálását a musical műfajjal (Chess, a szövegíró a József és színes, szélesvásznú álomkabát, a Jézus Krisztus szupersztár és az Evita című Andrew Lloyd Webber darabok szövegkönyvét is jegyző Tim Rice. Palm elképesztően reális volt a Chess-el. Igen röviden lerendezte: Björn és Benny felszabadult az ABBA kötöttségei alól a zeneírásban: lett is mindenféle stílus a musicalban, amitől aztán szét is hullott az egész. Egyszer ha nagy nehezen végighallgattam...), a női szakasz vérprofi, mégis sorra elvetélt szólóalbumait (Frida két lemezénél valami Phil Collins nevű dobosmanus volt a producer), majd a legutolsó és egyben végleges találkozásukat a Voyager lemez megírásánál és felvételénél.  

Könyvalbumról van szó, tehát ebben az esetben nem a legrészletesebb a szöveg. (Tudod, az a másik hét ABBA-könyv másikában lelhető; isten bizony indíttatásom támadt elolvasni, és ez óriási szó.) Viszont kicsit sem sekélyes, nem bulváros és nem szenzációhajhász. Reális. Pedig egyértelmű, hogy Palm vérelfogult az együttes munkásságával és tagjaival. És ez a vérelfogult pasi közben vérreális is. A muzsikát és a tagok személyét illetőn is. Ezt add össze! 

Szélsőgés szubjektív véleményem: nekem az ABBA tagjaiból csak a szakállas fickó, Benny Andersson volt mindig szimpatikus. Semmi realitáson sem alapuló, ránézésre való véleményem szerint a szőke csajszi mutatós ugyan, de felületes, a barnáról sütött a depihajlam, a csupaszarcú fickó meg egyszerűen irritált. Nem sokat segített a hetvenes évek színpadi megjelenése sem, a punciba vágó nacival és a tököt-golyót kidomborító feszülős csilivili szerkóval. (Aminek egyébként, ezt ebből a könyvből tudom, az lett a következménye, és ezt az irritáló arcú fogalmazta meg roppant találón, hogy az ABBA muzsikáját meleg- és transzcsoportok tekintették a sajátjuknak, miközben, mondja Björn, az ABBA két kökeményen hetero házaspár alkotta.) 

Nos, Mr. Palm ezzel az egy könyvvel elérte, hogy egészen másképpen látom a maradék három ABBA tagot. Benny megítélése nem változott. S úgy gondolom, ez kicsit sem mondható kevésnek. Miközben mondom, nem próbálja egyiket sem hibátlan, tökéletes übermenchsnek beállítani. Sőt! emberként mutatta be az embereket, akik szupersztárrá váltak. 

S ettől válik érdkekessé, informatívvá, letehetetlenné a könyv. S most mondd, két napja ABBA-t hallgatok, és végighallgattam a teljes studió-diszkográfiájukat. Igaz, vissza csak a három utolsó albumot a Super Trouper-t, a The Visitor-t és a Voyager-t tettem. A Two For The Price Of One című számot meg likasra hallgattam. Pedig nem is nagy zenei durranás, csak a refrén alatt az a játékos basszus-dallam, na az, igen...

S aztán szólnom kell a több mint különleges képanyagról is, ami teljesen feldobja a kiadványt. Szóval megéri a pénzét ez a Palm! Ha szembe jön veled az album, félre ne állj. Akkor se, ha nem kedveled az ABBA-t. (Tudod, talán írtam már, hogy én sem szerettem különösebben soha.) 

Érdekelne gy rövid átpörgetés, hogyan is néz belülről a könyv?

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

 2025 kettedik napjának az estéje. Vészesen múlik elfelé az évvégi/eleji szabadság. Pedig ennyit nem is tudom, mikor voltam folyamatosan szabin. Csak nehogy már panaszkodjak! 

De ez alatt a majd három hét alatt érlelődött meg bennem, hogy fiatalos vagyok ugyan, de megöregedtem. A nagyapáim ilyen korukban már régen, de legalább három éve boldog nyugdíjasok voltak. Rám meg vár még hét év. S amikor ebbe belegondoltam, elszörnyedtem. 

– El fog az repülni, Morzsám, meglátod! – mondta Szerelmetesfelségtársam. És tudom, hogy igaza van, de mondjuk a fogorvosi székben töltött idő is olyan, mintha soha nem akarna véget érni. S vajon milyen állapotban leszek hét év múlva. Egyáltalán: leszek milyen állapotban? A szívem, a szemem, a derekam, az aranyerem, meg amiről most nem is tudok... Egyáltalán: leszek még? 

Szóval hétfőn meló, addig még van három nap, holnap a fiamékhoz megyünk végre, már nagyon hiányoznak, szombaton könyvtárba, vár ránk majd itthon egy kenyérlángos sütés, meg palacsintázni is fogunk még. Meg van még pálinkám, borom is. Tényleg, iszom egyet. Egészségedre, Isten, Isten! (Ezt vajon miért szoktuk mondani koccintáskor? Utána kell néznem!) 

Na, nem bírtam ki, utána olvastam. Egy helyen azt találtam: „azt jelenti hogy a bennem levő »isteni lény« megtiszteli a benned lévőt”.

OMEGA. Az együttes. Mindent elmondtam. Hangok, dallamok, ritmusok, hangulatok, koncertek, kamaszkor, fiatal felnőttkor, felnőttkor, életjelenetek, ölelések, tombolások... Ha a zenekart nézem, majd' hat évtized története. A vége botrányos is, majd nagyon szomorú a három halállal, de mégis, sikerekben gazdag, dicsőséges. 

Mondom, OMEGA. 

Az együttes, amelyről több könyv megjelent már. Az egyik rosszabb volt mint a másik. Melyik ezért, melyik azért, s van, amelyiket kedvem sincsen elolvasni. 

Nagyon kellene már egy AZ Omega-könyv!

Csatári Bence interjúkötete majdnem AZ.  De azért sem lehet AZ, mert kizárólag az énekes, Kóbor János szempontjából mutatja be az együttes történetét. Ami az értékéből szemernyit sem von le. 

– Morzsám – nézett rám Szerelmetesfeleségtársam, amikor a fenti gondolatot elmondtam neki –, milyen az AZ Omega-könyv? 
Meghökkentem.
– Ezt el kell mondani? Hát... olyan..., hogy... izé...
Megtorpantam. Mert tényleg, milyen is? Hogy lehet ezt röviden megfogalmazni? 
– Elsősorban belülről ismeri az Omega történetét. Szereti az együttes tagjait, elsősorban a zenéjüket, de nem elfogult rajongó. Mesél érdekes részleteket a hatvan évükről, de semmiképpen nem megy le bulvárba. Az albumok, dalok történetéről, mondanivalójáról, a zenéről is tud valamit mondani. Ilyesmi... És persze az egész pályafutásukat nézi.
– Hát erre egy ember alkalmas: Józsi – szögezte le SzFT. 
Bólintottam. 
– Hát, én is ezt mondtam neki! 
Balogh Józsira gondoltunk mindketten. 

Csatári Bence kétszáz órát beszélgetett Meckyvel (Kóbor beceneve, amelynek az eredete mindörökre homályba veszett). Csatári Bence nem csupán az Omegáról beszélgetett Meckyvel, de a könyvben az Omega története került csak bele. 

Tehát önfegyelem, összeszedettség, összpontosítás, szervezettség!

Az összes, e cikkben citált kép a könyvből származik

KIRŐL, MIRŐL SZÓL A KÖNYV?

Fura kérdés, nem? A címe, a borítója minden bizonnyal egyértelmű. Pedig ez nincs így. 

A könyv óhatatlanul szerkesztett szöveget mutat. Ezt Csatári Bence nem is rejti véka alá. Az utószóban elmondja, minden maradt ki. Bizony sok minden. Olyan témák, amelyeken keresztül talán jobban megismerhető lett volna az interjúalany. 

Mert az van, hogy az Omega története teljesen összeáll ebből a könyvből. Balogh Józsi (tudod, aki a másik Csatári-Kóbor cikk írója a Moha olvasó-NAPLÓJA blogomon) azt mondja, igazából nem, s ő tudja, miről beszél, hiszen hosszú évtizedek óta testközelből figyelte az Omega tevékenységét. De azt is írja, hogy azoknak, akiket nem az Omega tengermély története érdekel, csak van bennük érdeklődés az együttes iránt, azoknak teljesen elég lesz ez a kötet. S lássuk be, nagy valószínűséggel ez a többség. 

Én valahol a mezsgyén vagyok. Értem, érzem, mire gondolt Józsi, még sincsen eget verő hiányérzetem. Azért nincsen, mert az Omega sztorija elég részletesen, korrekten előttem van, 

Csakhogy egész végig azt éreztem, hogy a könyv címe veszettül félrevezető. Nem jó könyv se az együttes basszusgitárosának, MIhály Tamásnak a könyve, se a szólógitárosé, Molnár Györgyé. Meg sem próbál egyik sem teljes képet adni, felületesek, bár kétségtelenül érdekesek, de bulváros mindkettő. S bár meglepő módon Molnár sokkal visszafogottabb, de mégis csak indulatos mindkettő. Ami nem feltétlenül erény. De ha akarom, és a csodáért ne akarnám, az ember sokkal jobban megismerhető ezekből, mint a Kóbor-interjúból. Mert az interjú, mondom, az Omega történetének elmesélésében számomra kiváló, csak éppen Kóbor, az ember marad ki belőle. De teljesen. 

Na, most! Kóbor Jánost nem ismertem személyesen. Vagyis a lemezekről, a színpadról, tévéinterjúkból, koncertfilmekből van róla benyomásom. A benyomásom pedig az volt róla, hogy hideg, távolságtartó, kemény, céltudatos pasas. 

Elolvastam egy vele készült több mint négyszáz oldalas, vele készült interjút, és még mindig nem tudom, mélyebben nem is sejtem mint eddig, hogy milyen ember is volt Kóbor János, aki itt négyszáz oldalon keresztül beszélt?

Ha innen nézem, a könyv címe mocsokul félrevezető. Mert nem Kóbor Jánosról szól, még csak arról sem, Kóbor hogyan élte meg az Omega létezésének hatvan évét, hanem kizárólag az Omegáról. Ami nem feltétlenül baj. Csak személytelen. 

Ha már Omega, akkor Presser kétkötetes valamije. Nem életrajz, mert semmiképpen sem az. Még csak nem is memoár. Történet-pötyögtetése. Ahogy eszébe jutott, mindenféle sorrendiség, szerkesztés nélkül. Azzal meg az volt a baj. Semmiféle teljességre, rendre nem törekedett. Bár végtelenül szórakoztató volt. Vagyis a másik véglet. Viszont azokból a könyvekből simán megismerhető volt Presser Gábor. (Itt írtam arról a két kötetről: Presser könyve és Presser könyve 2.)

Ennek két oka lehet. Mármint a személytelenségnek. Nem tudom, melyik az igaz.

• Lehet, tökéletes volt a saját blikkem a Kóbor János nevű énekesről, és a pasas csakugyan semmit nem volt hajlandó közölni a saját érzéseiről, meglátásairól, személyes megéléseiről (mármint azon kívül, hogy utál repülni)..
• Az is lehet, hogy Mecky beszélt erről, csak Csatári kigyomlálta a szövegből. És ezzel ki is herélte az egészet. Tehette ezt saját lelkesedésből, de Kóbor kérésére is. 

Mondom, fogalmam sincsen melyik verzió az igaz. De a Kóbor című könyvből nekem veszettül hiányzott a Kóbor János nevű ember. Annyira, hogy ha nem olvastam volna Elefánt (Molnár György) és Misi (Mihály Tamás) könyvét, simán gondolhatnám, hogy ugyanezeket ők mondják el. Annyira nem volt benne semmi személyes. 

S erről jut eszembe: az együttes tagjairól sem. Senkiről semmi. De semmi. Csak Omega-bábuk és nem emberek mindnyájan, ahogyan Kóbor tálalja. Vagy ahogyan Csatári.

Balogh Józsi személyes beszélgetésekben mesélt ezt-azt. Nos, azokból a korántsem négyszáz oldalnyi, kétszáz órás beszélgetésekből sokkal többet vélek tudni Meckyről mint ebből az egyébként impozáns könyvből. Mondanám, hogy mi csapódott le bennem, de nem mondom, mert megígértem Józsinak, hogy nem mondom.

Utálom a bulvárt, de azért egy ilyen múltú együttes történetéhez óhatatlanul hozzátartozik a magánélet is. Mert az alkotás elválaszthatatlan az alkotó életétől. Az nem érdekelne, hogy ki mikor kivel, hányszor és milyen pozitúrákban, de azt nem hinném, hogy az Omega-tagjai egytől-egyig aszexuálisak, hogy egyik tagnak sincsen egy darab gyereke sem, és hogy amikor évente kétszáz napot külföldön töltöttek, az nem hatott vissza a pár- és a gyerekekkel való kapcsolatukra. A barátságaikra. 

ARÁNYTALAN ARÁNYOK

Az Omega hatvan éves története három nagy korszakra bontható. A könyv kettőre bontja. A három: 

• 1962–1971: a kezdeti idők, alakulás, Presser és Laux-korszak, az első három lemez 
• 1971–1987: az együttes nagy korszaka, az elképesztő nemzetközi sikerek ideje, hard rock, space korszak
• 2004–2021: a feltámadás és az új sikerek ideje

A második korszak után az együttes nem bomlott fel, létezett, lemezt is jelentett meg, szórványosan koncertezett is (az egyik legnagyobb dobásuk, a '94-es Népstadionban tartott, szakadó esős koncert is erre az időszakra esik), de ez a tizenhét év mégis egyfajta átmeneti időszaknak tekinthető. 

Mecky és Csatári beszélgetése kronológikusan tekinti át az együttes történetét. A könyv 444 oldalas. A '94-es, gigantikus koncert taglalása a 370. oldal tájékára esik, és eltart a 398-ig. A következő, hatalmas sikerekben, projekekben, botrányokban gazdag huszonhét évre marad negyven oldal. Hát, matekból mindig halvány voltam, de ha elosztom a négyszáz oldalt hárommal, az közel százötven, és nem negyven. Mármint ha arányos akart volna lenni Csatári. De annyira nem akart, hogy az már nagyon feltűnő. 

S ha már aránytalanság: Szekeres Tamás huszonöt évet töltött az Omegával. Gömöri Zsolt huszonkettőt. Szöllősy Kati tíz évet. Keresztes Ildikó ötöt. Éppen csak esik szó róluk... A kezdeti idők Omega-tagjairól (Wittek Mariról, Kovacsics Andrásról, Varsányi Istvánról) sokkal-sokkal több. Hm... 

KAPTAM ÚJAT MECKYTŐL?

Mármint ebből a könyvből.

Naná, hogy kaptam! 

Viszonylag sok mindent olvastam a magyar rock történetérő l. Főleg a kezdeti időkről, az indulásról, amiről nem létezésem jogán mit sem tudhattam, illetve a hetvenes-nyolcvanas évekről, amikben már benne volt a saját tapasztalatom is. Tehát amit ezekről az időkről, lemezekről ír, túl sok újdonságot nem mondott. 

• Azon az „apróságon” kívül, hogy az Omega hetvenes években elért nemzetközi sikereinek a nagyságáról csak halvány fogalmam volt. Igen, arról hallottam, hogy volt idő, amikor a Scorpions volt az Omega előzenekara, de a sikerek valós mértékéről nem nagyon tudtam. Ahogyan arról sem, hogy ha az együttes a kint maradás mellett dönt, tuti világsztárrá válhatott volna. De ők maradtak... 
• Érdekes volt, amikor Mecky egy-egy félmegjegyzés erejéig kibújt a személytelenségből és véleményt mondott egy-egy Omega dalról (hű, de utálta a Rózsafák–at!), sőt, akár albumról is. 
• Nem tudom miért, de meglepett, mennyire tudatosan stílus-váltogatott az Omega. S hogy Mecky erről milyen nyíltan beszélt. Most beat, most hard rock,mert Deep Purple, és Uriah Heep, most space rock, mert Pink Floyd, most egy kis komputeresség, mert új hullám van, és most ki tudja merre, mert nincsen meghatározó trend.... Persze, tök természetes, de mégis furcsa volt. 

A KÖNYV MINT KIADVÁNY

Mégis van. Méghozzá komoly gond van vele.

Az egy dolog, hogy teljes terjedelmében talp nélküli, groteszk betűtípussal szedett szövegről van szó. Nem szerencsés, mert a talpas betűk olvasása folyószöveg esetén, könyvben sokkal kényelmesebb a szemnek (monitoron egyébként nem annyira, ezért használok én is talp nélküli, úgynevezett groteszk betűtípust). 

De sokkal nagyobb probléma, hogy Kóbor válaszai nem csupán ezzel a groteszk betűvel szedettek, de valami érthetetlen okból szürke a szöveg. Nem fekete. A helyzet az, hogy vakító napsütésben, erős lámpafényben nincsen vele semmi gond. Amint a fények halványulnak, a talp nélküli, szürke szöveg egyszerűen olvashatatlanná válik. 

Rendben van, hogy a szemem látási minősége ugyancsak hagy maga után kivetnivalót. Nem elég, hogy dioptriás mindktettő, de rája adásul az egyik minuszos, a másik plusszos. („Magának tényleg ilyen szemei vannak? És mit szed fejfájás ellen, amit egyáltalán, hogy a csodába visel el? Nem szokott fájni afeje? Hihetetlen! Legyen büszke magára! Hogy nem maga csinálta, csak hordja? Igazság! Heheheh!” – mondta egyszer nekem egy szemorvos.) Közelre viszont jól látok. Főleg, ha leveszem az okkulárét. Tegnap esett meg: borult idő volt, de annyira nem, hogy a buszon, amivel hazafelé jöttem villanyt gyújtson a pilóta. Álltam. Szemüveg le, az ehhez azért súlyos kötet közel a szemhez, egy kézzel tartva, mert kapaszkodni is kell. De itthon is hasonló volt a helyzet: ha a lámpafény nem közvetlenül a könyvre irányult, vagy kicsit is hajlott a hangulatvilágításra, esélytelen az olvasás. 

Teszteltem Szerelmetesfeleségtársamnak is ugyanez volt a véleménye, és nem azért, mert fölé tornyosultam. 

Érthetetlen. Már csak azért is, mert nem egy új, tipográfiában kezdő, új kiadó gondozta a kötetet. 

5-8/10

A kovetkező kép link, amely a támogatóm oldalára visz

2025 első fizetése után egy nappal, szombat hajnalban, de annyira, hogy fél három óta fent vagyok. De legalább megírtam ezt az értékelést. 

Mi is történt a héten? Igazából semmi. Ébredés, kávé, olvasás, puszi-puszi, utazás, munka, utazás, puszi-puszi, kávé, gyümi joghurt, írás, ez-az itthoni tevékenység, vacsi, pakolgatás, ágyazás, utolsó esti szivar, olvasás, alvás. Mondjuk voltam könyvtárban is, de csak beugrottam két előjegyzett képregényért (A Legyek Ura, Állatfarm). 

Ja, és javítgattuk a MarAssist weboldalának karrier oldalát.