Szabó Tibor Benjámin (és a könyvei)

magyar író, szerkesztő, könyvkiadási szakember. Szépirodalmi publikációi 2004 óta jelennek meg. A moly.hu népének értékítélete szerint ez a legjobb könyve, a többi vastagon elmarad ettől, s a Molyon bizony eléggé soványka hetvenegynéhány százalékos eredmény körül toporog. Ez nyolcvankilenc százalékon áll, ami igen tisztes tetszési index. Előrebocsátom: megérdemli. Az EPIC-nek van második része és lesz harmadik. A második rész lesüllyedt a szerző többi könyvének a népszerűségi rátájára. Na, majd jól elolvasom azt is! 

A (figyelem, lehet, hogy SPOILERES) rövid tartalom

Budapesten egy új, különleges iskola nyílik. Több szempontból különleges. Kezdve például a különleges biztonsági rendszerükkel: a tanulók fémdetektoros kapun mennek be, semmi informatikai, kommunikációs eszközt nem vihetnek be. Aztán kiderül, hogy amit nem vihettek be, abba a suli valakijei bele is turkálnak. 

A rend katonás, az elvárások roppant magasak, könnyen repülhet bárki, s ha bárki repül, akkor repül az egész csoportja is. 

A B nevű teambe öt fiatal kerül, Sádi, Röfi, Zuzu, Alma Peti, Márkó és János. Van tisztességes nevük, de annak most nincsen jelentősége. Mindegyikük egyéniség és valamiben nagyon jó. Ki ebben, ki abban, fényképmemória, számtech, kommunikáció, lovaglás, lovas íjászat, aikido, meg ilyenek. 

Az öt nagykamasz a regény cselekménye során közösséggé érik, megtanulják becsülni egymás képességeit, egymásra támaszkodni, sőt, szeretni a csapattagokat. 

A feladatukra is nagy sokára döbbennek rá. Egy ősi hun... Á, nem, ebbe nem megyek bele, túl sokat elárulnék. Meg abba sem, aminek hallatán az egyébként cseppet sem feminista, csak vulvagata Szerelmetesfeleségtársam elégedetten mosolygott: van szerepe a történetben Anyahitának is. Aki nálunk, magyaroknál jobbára a Boldogasszony nevet kapta. (Nem, nem azonos Szűz Máriával.)

Óriási szerepet kap a történetben a bátorság, a leleményesség, az ügyesség, a számítástechnika ismerete és a kombinatorika. Az öt skacnak egy rejtvényt kell megfejtenie, s nem mennek simán a dolgok, van, hogy életveszélybe is kerülnek a fejtegetés és megoldás közben. 

A könyv, mint írásmű

Alapvetően YA-irodalom. Vagyis nagykamaszoknak való ifjúsági irodalom. Simán fogyasztottam. Pedig jócskán elmúltam nagykamasz lenni. 

Kalandregény. Sci-fis kalandregény, űrhajók, űr és űrlények nélkül. Miközben igazából nem is sci-fi. Felhasznál elemeket a magyarság ősi eredetéből, mítoszaiból is, szó van Sicambriáról, az ős Budáról, az Arvisuráról, Attiláról, a hunokról és a magyarokról, mint hun törzsről. Miközben teljesen mai modern a környezet, a technika, van benne hackelés, műhold, számítógép, tablet meg okostelefon. Vannak félelmetes auditorok (kap egy fricskát a szcientológia), és van benne háttérhatalmi összeesküvés, ami természetesen a pénzről és a belőle fakadó hatalomról szól. 

A cselekmény pörgős, izgalmas, kellően titokzatos, jól felépített és igen jól megírt. Van benne egy hacker-jelenet, olyan izgalmas, filmszerű, hogy csuda! Izgulunk a másodpercekkel versenyt futó srácokkal, a srácokért, le ne bukjanak és hogy meg tudják szerezni az információt, amiért küzdenek.

A ma ismert Budapest épületeit, utcáit, műemlékeit használja, járunk a Megyeri híd tetején, az óbudai Amfiteátrumban, a Pilis lábánál (óbudaiként ez nekem különösen kedves), és szerepel benne például az Árpád gimi. Ismerős (mármint nekem), létező helyek. 

A szereplők mai srácok, komplett jellemmel, egyedi szociális hátterekkel, hihető személyiséggel. Nagyon tetszett, hogy nem hibátlanok, de tulajdonképpen mind az öten pozitív személyiségek. Még ha néha nem is tűnik úgy. 

Az előbb kiemeltem a hacker-jelenetet, ám tulajdonképpen az egész történetre jellemző a feszes filmszerűség. Ahogy visszagondolok, nincsen benne semmi, ami ne vinné előrébb a fősodort. Ja, de: egyetlen apró jelenet volt, amit inkább éreztem a szerző némileg kínos erőfeszítésének, hogy a modernségét és a tájékozottságát fitogtassa, és az alakjait mindenben teljesen modernné tegye: amikor az ötök a zenéről, a kedvenc előadóikról chatelnek. (Egyébként belehallgattam ebbe-abba. A részemről gondolkodás nélkül maradok Peter Gabrielnél. Akinek van füle hallásra, értse...!)

Vagyis a helyzet az, hogy a történet iparkodik mindennapivá lenni, legalábbis a reális mindennapokban történni, miközben minden porcikájában a fantázia terméke. Vagy... Itt megálltam egy pillanatra. Mert

Azért álltam meg, mert amennyire fantasztikusnak tűnik a fenti elképzelés, tulajdonképpen annyira magától értetődő, s annyira a szemünk előtt zajló történet. Vajon például a Soros Györgyhöz köthető iskolák valós célja csakugyan a demokrácia terjesztése, megerősítése? S gondolhatjuk-e egy percig is komolyan, hogy az emberiség csúcsragadozói nem élnek a valóságban egy ilyen lehetőséggel, hogy nem gondoskodnak a saját rendszerük embereinek a kiképzéséről, az utánpótlásról? Hm... Ugyan! Nincs min meglepődnünk. Maximum afelett morfondírozhatunk, hogy vajon az öt főszereplőnk mennyire lesz hajlandó belesimulni ebbe a koncepcióba? Meg hogy melyik a rosszabb, ha ez a világkép valósul meg, vagy ha mindent beterít a teljes káosz? (Jó, persze, a káosz ennek a rendszernek is szerves része, vö. migráció, Covid, Ukrajna, permanens félelemben tartás. Oszt' nesze, máris a valóságnál tartunk. Csak az nincsen rendszerbe, izgalmas, jópofa, letehetetlen ifjúsági regénybe foglalva. 

Menő Könyvek, Budapest, 2022, 340 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635841202

9/10

2023 februárjának még mindig a dereka. Vasárnap hajnal Csemete ágya. Nincsen itthon, vőlegényezik. A fülembe egy Riverside koncert zenél. Nagyon nagyok ezek a lengyel srácok! Tavaly nem jutottunk el a koncertjükre, de a Covid előtt az A38-asra igen. Hát az valami zseniális volt! SzFT alapvetően nem ilyen zenéket hallgat, de azóta a Wasteland című albumot volt, hogy betette magának a Füsti becenevű kis Yarisunkban is. Ha érdekelne a turné egyik koncertfelvétele, hát itt van. Én éppen ezt hallgatom.

Melegedett az idő, napközben tíz fok felett volt tegnap is. Az alágatya és a dupla zokni már lekerült. Végre! Tegnap hóvirágot fotózott valaki, és felpakolta a Facséra.  

  Jelentősége  

Amikor a regényről olvasgattam, Szerb Antalon kívül megegyező volt a vélekedés, hogy de Coster regénye jóval túlmutat önmagán. Romain Rolland ezt írja a birtokomban levő kötet előszavában: 

Charles de Coster Ulenspiegel legendájának történelmi jelentősége óriási. A mű új hazát
teremtett.

Ez az állítás meglepetést kelthet. Tizenöt évszázados múltra visszatekintő ősi nemze-
teink csak üggyel-bajjal ismerik fel pontos eredetüket, és úgy vélik, hogy egy nép forrása
miként a Nílusé távoli és titokzatos. 

A tény valóban páratlan, kétség azonban nem fér hozzá. A belga irodalom Coster
Ulenspiegeléből fakadt. 1868. december 31-én született a fajta öntudata. Ebben a kérdésben a belga haza minden írója egyetért. 

»Az első könyv, amelyben országunk magára talál« – írja Verhaeren.

»A flamand Biblia« – mondja Camille Lemonnier – »A haza könyve... A széles Schelde, mely a korok mélyéből hömpölyögve a fajta porcikáit sodorja hullámain... A testet öltött haza... A tegnap, a holnap, egész történelmünk...«

És Maurice des Ombiaux: »Az első könyv, amely földjük illatára és törzsökük zamatára ébresztette a belgákat. Az első, amely kivergödött a lelki semlegességből... Coster óta létezik belga irodalom...«

Azta'! Szegény flamandok és vallonok! (Mert ugye, Fehér Klára örök kérdésével:: „És hová álljanak a belgák?”) Gondolj bele, mintha nálunk Jókaival kezdődne az irodalom! Az összes flamandnak és vallonnak külföldre kellett könyvtárba mennie! Irodalmi sivatag, komám, a javából! (De jó nekem, hogy csak a Kálvin térig kell elmennem!)

  Tartalma   

Az alaptörténet: a flamand Cleas-nek, Soetkinnek gyermeke születik, aki a Thyl nevet kapja. Már kora gyermekségétől fogva tréfacsináló, kantárt, igát, irányítást nem tűrő gyermek. Bár a szüleit nagyon szereti. Meg a tejtestvérét, Nele-t is, de nem veszi észre, hogy a lány nem csupán barátsággal közeledik feléje.

Egy tréfája végett Thyl büntetése, hogy el kell hagynia Flandriát, három évig vissza sem térhet, és csak akkor jöhet vissza, ha hozza a magával a pápai bocsánatot is. Vagyis a római zarándoklat nem kihagyható a büntetéséből. 

A történelmi háttér tehát a középkor, a reformáció indulásának, terjedésének, nameg a Szent Inkvizíció véres, gyilkos uralmának az ideje. Amikor egy feljelentés rögvest máglyára küldhetett bárkit. 

Annak ellenére, hogy az otthonhagyottakat Thyl nagyon szereti, a három év el- és leteltével sem rohan haza. Ugyancsak belejön a linkelésbe, a csalásokba, a tréfákba, az átvágásokba, a könnyű pénzszerzésbe, boldog-boldogtalan kihasználásába, a nők megdöntésébe, amikor csak alkalom adódik. Erről szól az első rész. 

A könyvből 1977-ben készült egy állítólag igazán remek, öt részes szovjet filmsorozat.
Amit a neten csak azért sem találtam meg, semmilyen formában.
Ha rendelkezésedre áll, ne feledkezz meg rólam, kérlek!

Mert a könyv négy részből áll. Az első rész családi tragédiákkal és egy álomszerű vízióval ér véget. Az utóbbi felnyitja Thyl szemét, hogy küldetése van. Nem kicsit markol: fel akarja rázni a népét az uralkodó rétegek ellen. 

A második etap lényegesen komorabb, kevesebb a tréfa, a csíny, Thyl fejest ugrik a politika-csinálásba, ébresztgetni próbálja a flamand nagyurakat, és nyitni a népe szemét, hogy ne legyen mulya báb a nagyok kezében. 

A harmadik részben egy szülőfalujából származó honfival, Lamme-mal csavarog. Lamme érdekes alak: miközben hűséges Thylhez, aközben van egyénisége, önálló akarata, s nem csupán annyiban, hogy folyamatosan eszik és vedel (van is tiszteletre méltó méretű bendeje!). Ebben a részben keveredik az első rész vidámsága, és a második komorsága. A duó nem lép ki a harcból, de közben tréfákkal, cselekkel is múlatja az időt. Van, hogy az agyafurtság bitóra juttatja a méltó elszenvedőjét.

A negyedik részben aztán katonai pályára lép a két jóbarát, és csatákba keverednek az ellennel. Thyl a reformáltak oldalán harcol, de nem annyira hitbéli meggyőződésből, mintsem a szabadság vágya miatt. De történés szinten kap említést, hogy a szabadság mindenkié, és az sem jobb, ha a reformáltak a szabadság gyilkosai. 

Időközben azonban a mosoly, ami már az első részben sem volt teljesen őszinte, már az arcunkra fagyott. 

  Irodami formája   

Hát regény, vágja rá az egyszeri olvasó. Prózaregény. Lineáris prózaregény. S az! Miközben egyáltalán nem az. Cseles! 

Arról van szó, hogy a Thyl Ulenspiegel története eredetileg egy legendafüzér. Sztorik egy tréfacsinálóról, egy szabadságharcosról, aki elvileg a tizenötödik században élt. De Coster átpakolta őt és az övéit a tizenhatodikba.

A Thyl-ről szóló eredeti történetek nem adnak összefüggő történetet, egyik a másiktól teljesen független. Mint később meglátod, stílusában, mondanivalójában, erkölcsiségében egyaránt.

Az író azonban csokorba szedi a cselekményt, párhuzamosan futtatja Thyl történetét Károly császár és majdnem embermentes fia, utódja, Fülöp, valamint Thyl hozzátartozóinak, apjának, a szénégető Cleas-nek, anyjának Soetkin-nek és gyerekkori barátnőjének, a belé fülig szerelmes Nele-nek a történetével. Már amíg élnek a szereplők. Az első résszel ennek a párhuzamosságnak is vége szakad, de addig ez a hármas vonal remekül keretbe és rendszerbe fogja Thyl csapodár tréfáit. 

A stílus nem egységes. Van fejezet amely könnyed, kacagtató, van amelyik torokszorítón reális, van amelyik inkább történelmi betekintés és van amelyik olyan, mint egy belőtt látomás. Nem vagyok benne bizonyos, de úgy fest, de Coster-nek ugyancsak bőséges anyag állt a rendelkezésére Thyl-ről. Összegyűjtött mindent, és aztán sajnált bármit is kihagyni, felejtésre ítélni a bőséges anyagból.

Talán ezért is mondta Camille Lemonnier, hogy a Thyl Ulenspiegel egyfajta flamand Biblia. Mert nem konzekvens sem a stílusa, sem a mondanivalója, de ki-ki ízlése és kedve szerint kimazsolázhatja belőle a magáét. Viszont regénynek olvasni ezáltal nem egyszerű feladat. Olvasd csak regényként a Bibliát, és megérted, miről beszélek!

A flamand Charles de Coster (1827-1879) hatalmas próza-eposza, a Thyl Ulenspiegel (1868) nem fér el a XIX. század műfajai közt. Népkönyv; hőse az alnémetek Bolond Istókja, Thyl Eulenspiegel és mellette Sancho Panza gyanánt Lamme Goedzak, a kolduló barát. Lemonnier, a belga író, a flamand föld bibliájának nevezte ezt a könyvet. A XVI. században, a flamand szabadságharc idején játszódik, groteszk, trágár, hősies és jelképes részek, vad összevisszaságban kavarognak benne, boszorkányok és emberfarkasok között élünk és a regény legfőbb alakja a fő-szörnyeteg, II. Fülöp spanyol király. A könyv nagyon érdekes, de amikor letesszük, az az érzésünk, hogy nem tudjuk, miről volt szó benne; visszamarad belőle valami életérzés, ami Brueghel festményeivel és azzal a borzalommal rokon, amelyet a XVI. század nagy festői és írói fejeztek ki: hogy az élet nagyszerű és nincs semmi értelme.

Szerb Antal: A világirodalom története

S igen, a könyv végére nem felhőtlen a lelkesedés. Sőt kicsit el is fogy. Próbáltam flamand szemmel olvasni, bevallom, nem sikerült. Kicsit kaotikussá vált nekem az elbeszélési mód, bár az kétségtelen, hogy van benne valami nagyon egyéni, ahogyan az is, hogy Thyl és Lamme alakja egyáltalán nem fekete-fehér, és ezt nagyon finoman érzékelteti a szerző. 

Ó, igen, Brueghel: a festő nevének az említése nem véletlen, valóban magától adja magát a párhuzam. A szovjet filmsorozat is ilyesfajta hangulatú, azt mondják róla a jó nyelvek. De Coster szövegéből süt az a látszólagos összevisszaság, ami a festő képeit első alkalommal látva szemet üt. Rengeteg alak, számtalan tevékenység közepette, torz arcok, alakok, nyomor, a higiénia hiánya, de mégis nyüzsgő életvidámság, mindennapiság.

A történet lineáris, könnyen fogyasztható, szórakoztató. Bár Thyl személyisége felvet kérdéseket. De ez már nem az irodalmi forma témája. 

A téma 1956-ban megért egy kooprodukciós, francia-NSZK megfilmesítést is. 
A főszereplője Gerard Philip volt.

  Thyl Ulenspiegel rokonai a művészetben 

A flamand kópénak vannak közeli, irodalmi rokonai. De mindenképpen külön személyigazolványuk van. Az első, aki eszembe jutott róla:

NASZREDDIN HODZSA.
Naszreddin szufi gondolkodó volt, a 13. században élt, a Szedzsuk-dinasztia idején. A személyét több náció: törökök, afgánok, irakiak, bosnyákok, is a magáénak vallja, de a közvélekedés leginkább törökként gondol rá. A hodzsa nem személynév, hanem titulus: tanítót, mestert jelent. 

Naszreddin nálunk leginkább Leonyod Szolovjov két tüneményesen jól sikerült regényéből, A csendháborítóból és Az elvarázsolt herceg című regényekből ismert. Mindkettő kamaszkorom óta a kedvencem. Az előbbiből Sebők Imre, az utóbbiból Dargay Attila rajzolt képregényt (az értékelésük itt és itt találhatod; ha másért nem, a citált rajzok miatt érdemes ránézned a linkekre). 

Naszereddin Szolovjov mindkét regényében igazságtevő, a hatalmaskodók ellen, a szegények érdekében fellépő, érző szívű figura. Nem önmagáért cselekszik, a tettei önérdek nélküliek. És roppant tréfásak. De kétségtelen: ha kell a tréfája akár túl is megy a tréfán, kegyetlen kibabrálássá is válik. Sőt, akár halál is lehet a vége. 

ROBIN HOOD-ot
nem kell bemutatnom, nincs, aki ne ismerné a sherwoodi erdő kapitányát, a nottinghami városbíró esküdt ellenségét, a népért küzdő íjászt, aki szabadcsapatot szervezett maga köré a számkivetettekből. Ugyan ki ne hallotta volna Tuck barát vagy Little John nevét? 

LÚDAS MATYIRÓL
is mindenki tudja, kicsoda. Itt ő harmadik Thyl rokon. Az eredeti történet, amelyből Fazekas Mihály írt elbeszélő költeményt a 19. század elején, eredetileg vándortörténet volt. Vagyis nem kötődött egyetlen néphez sem, a történetét, természetesen más-más verzióban, több országban is a magukénak vallották. Nálunk a legismertebb formája a zseniálisra sikeredett Dargay Attila rajzfilm. 

Döbrögi uraság siheder korában deresre húzatta Matyit, mert tiltakozott a lúdjai elkobzása ellen. Matyi sajgó fenékkel fogadta meg a revansot: háromszor veri vissza az igaztalanul kapott büntetést. 

Vagyis Lúdas Matyi, bár a személye természetesen ikonikussá válik, sőt metaforikusan is értelmezhető, a saját sérelmét bosszulja meg az öntelt, kegyetlen uraságon. 

KALEB, A LATOR
teljesen fikciós alak. Nem legendából jött személy, nem népmesei alak, hanem egy konkrét írónak, Pasquale Festa Campanile-nek indult el az agya, és írt egy történetfüzért a jobb latorról, akit Jézus mellett feszítettek meg. Campanile jópofa, kedves, jódumás, életvidám csavargónak képzelte őt, és az írói keresztségben a Kaleb nevet adta neki. 

Könyvben és filmen egyaránt 1980-ban jelent meg a történet, Enrico Montesanoval és Edwige Fenech főszereplésével. A hölgy meglehetősen kedves és látványos a filmben. De nem csupán emiatt vált az egyik kedvencemmé: megkapó a humora, az érzelmessége, és az egész hangulata. 

Itt megnézheted teljesen fedetlen kebellel, teljes csípővel is... Izé, megtekintheted a teljes filmet. 

Kaleb cseppet sem önzetlen. Bármit tesz is, önmaga érdekében teszi. Vagy szigorúan személyes bosszúból. A személye messze nem az önzetlenség példaképe, mint Naszreddinné, nem is válik ikonikussá, mint Lúdas Matyi, de az elejétől a végéig az övé a szimpátiánk. Mert bántani senkit sem akar, Mindössze túlélni. S közben élvezni mindazt, amit az élet nyújt. Esendő, tréfás, mulatságos, szeretnivaló figura. Jézus belekeverése a történetbe, ahogy az útjai rendre keresztezik Kalebét, meghajlásra késztető húzás. Nem pusztán az ötlet, hanem a kivitelezés is. 

Természetesen a sor folytatható. De nem folytatom. Viszont a fentiekből fakad valami Thyl-re nézve, s azt elmondom, 

  Thyl jelleme  

A fenti példák is fikciós alakokat mutatnak be, ahogyan de Coster regényében is fikciós Thyl figurája. Azonban az az alak, akit megalkotott egynémely vonásában ugyancsak meglepő karakter. Nem éppen humánus figura.

A négy részre tagolt könyv első részében Thyl tréfái, becsapásai, fortélya sokszor nem valami ellen, valami érdekében történnek, hanem mindössze önmagukért a tréfákért. S tömérdek eset van, hogy ugyancsak és jócskán vaskosak. Olyannyira, hogy az emberfia-olvasó esetenként fel is szisszen. Mert hát persze önkorában állva, ülve értelmezi, amit olvas. 

Mondjak példát? Mondok. 

Számtalan ilyen és hasonló történet van. Thyl a tréfáért magáért tréfál és közben nem kímél senkit és semmit. A tettei mögött nincsen semmiféle erkölcsi tartalom, Mondhatnók l'art pour l'art tréfák, amik senki érdekét nem szolgálják, egyedül önnön magának a szórakoztatását. 

Ha akarom, Thyl ezáltal nem annyira szimpatikus figura mint a fenti többi, Naszreddin, Robin Hood, Lúdas Matyi és Kaleb.

De ha akarom korhűbb, reálisabb, őszintébb. A helyzet az, hogy bár volt több visszahőkölésem, gombóc-nyelésem és máris élvezettel, kíváncsian olvastam tovább. Mert a realitás a kor kegyetlenségéről is szót ejt: a kínzások mikéntjéről, az akasztásról és a máglyákról, a határtalan, senkire tekintettel nem levő kapzsiságról, a korlátoltságról és bizony a bosszúról is. 

  Az illusztrátor: Győry Miklós  

Óhatatlan, hogy szót ejtsek róla. A könyv igen megkapó kiadvány. Egyfelől a formájában: szélesebb, mint amilyen magas. Regény esetében ez roppant szokatlan. (Talán csak Sofi Oksanen könyvei esetében találkoztam újfent ezzel a bátorságos megoldással.)

A választott formáján túl nagyon sokat emel a nívón az illusztrátor munkája. A moly.hu kapásból mondja: legalább százhuszonhat könyv hirdeti büszkén a nevét.

Átfutottam őket, hogy megnevezzem a legnevesebbeket. Olvasó ember nincsen, aki ne ismerné A Tenkes kapitánya könyvváltozatát: az is Győry rajzokkal jelent meg. Aztán Ráth-Végh István összegyűjtött munkáinak mindegyike. Vagy Jókainak a Delfin-sorozatban megjelent válogatása, A nagyenyedi két fűzfa. Vagy Mikszáth számtalanszor (de tízszer tutira) kiadott A beszélő köntös – A gavallérok című kötete. Vagy Fekete István Hajnal Badányban című regénye. Hollós Korvin Lajos: A vöröstorony kincse. Rónaszegi Miklós Kartal-könyvei. A Képes Történelem sorozat Korona és kard kötete. 

Szinte random fotóztam ki rajzokat a könyvből. Szerencsére igen sok van benne. Már gyerekkoromban is kedveltem Győry stílusát. Természetesen a Delfin Könyvek sorozaton keresztül találkoztam vele először. Itt van egy galériára való ebből a kötetből. 

Európa, Budapest, 1957, 506 oldal · keménytáblás · Fordította: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula · Illusztrálta: Győry Miklós

6/10

2023 februárjának a dereka. A héten csuda finom pálinkákat sikerült vennem a dolgozdámban egy kollégámtól: fekete szeder és barack. Az utóbbinál kajszira számítottam, szerintem ez őszi, de roppant zamatos mindkettő, itatja magát. Pedig szinte csak alkalmakkor szoktam inni. De tegnapelőtt kiszorultam a konyhába némi rántott hús sütögetésre, hát nem lecsúszott három pohárral? 

A héten beszélgettem egy hozzám nagyon közelálló és fontos emberrel. A múltunk volt és a benne főszereplők voltak a téma. Meg az, hogy miféle bravúros múltfestésre, esemény szelektálásra és átmagyarázásra képes az emberi elme, s hogy ez mennyire tönkreteszi a kapcsolatokat. Elképesztő és nagyon szomorú. Akivel beszélgettem, ő sem volt vidám. A főszereplőkkel, akikről beszélgettünk neki van kapcsolata, nekem sajnos már nincsen. Ő most döbben rá, hogy miként is voltak akkoriban a dolgok, s hogy nem ecsettel, hanem pemzlivel zajlik részükről a múltfestés. Nem nagyon tud vele mit kezdeni, s felsejlett benne, hogy így érdemes-e még a kapcsolatokat tartania. Azt mondtam neki, ő döntse el, számára mennyire fontosak ezek a kapcsolatok, de ha engem kérdez, amíg lehet, a maga részéről ne rombolja le őket. Mindig történhetnek csodák. 

Tudom, mert velem is történt. Van olyan ember, aki a megismerkedésünk idején évekig elutasított. Ilyen-olyan okokból kapcsolatban kellett maradnunk, s bár némi korlátozásokkal, de mára csuda jóban vagyunk, időt is töltünk együtt, ha tudunk, s ha van miben, segítünk egymásnak. Nála volt a labda, ő nyitott felém, én meg nem bolygattam, hogy mi a fene volt eddig. Lezártam, és élvezem, ami van. Hurrá!

Például a Riverside legújabb lemezét. Hallgasd csak! 

  A ganümédeszi hatalomátvétel  

Jól van kezdjük a címmel, ha már felreklámoztam a kérdést!

A Ganümédesz az a bolygó, ahonnan a Földet megszálló, féregszerű lények érkeztek, és amelyek a regény kezdetekor uralják a szülőbolygónkat. A történet itt, a kék bolygón, a Terrán, a Földön játszódik, ki sem mozdulunk róla. A Ganümédesz kizárólag úgy szerepel a történetben, mint éppen csak megemlítésre méltó hely, ahonnan az idegenek érkeztek. Az ottani eseményekről, történelemről semmit meg nem tudunk. Csak annyit, hogy a férgek telepata Nagytanácsa irányítja.

Vagyis a könyv címe ebben az értelemben félrement. Mert nem a Ganümédeszen volt hatalomátvétel, hanem a Földön.

Ha a cím az itteni, a földi eseményekre vonatkozik, akkor ezek a címek is szóba jöhettek volna: A ganümédesziek hatalomátvétele, A ganümédesziek hatalma.

Amikor a fenti alcímet leírtam, határozott prekoncepcióval rendelkeztem, tudtam mit akarok leírni. A biztos tudás birtokában.

Aztán kifolyt a billentyűn ez a két mondatom: „Az ottani eseményekről, történelemről semmit meg nem tudunk. Csak annyit, hogy a férgek telepata Nagytanácsa irányítja.” És abban a pillanatban felismertem, hogy talán itt van a kulcs a könyv igenis jól fordított címéhez. Mert tulajdonképpen, és ezzel talán nem spoilerezem péppé a történetet, a végére már nem irányít ez a Nagytanács. Vagyis elképzelhető, hogy mégis a szerzőpáros szándéka szerinti a magyar címfordítás, és valóban a regény kb. két mondatára vonatkozik, s így az éppencsak megemlített ganümédeszi fordulat a kulcsa ennek a százkilencvenkét oldalnak. (Ha nem lenne belső kényszerem az olvasónapló írásárára, lám, ez fel sem merül bennem! )

PKD

Maradjunk ennyiben, s akkor nem kell tovább kötekedni sem a szerzőkkel, sem a fordítóval. (Akinek egyébként minden tiszteletem, jó egészséget, lelki derűt és további sikeres munkát kívánok, már csak puszta önző önérdekből is!

Ray Nelson, aki maga is író volt. PKD-vel ezt az egy közös könyvet alkották

  A regény cselekménye  

A dolgok közepébe csöppenünk. A ganümédesz lényei már átvették a hatalmat a Földön. A többesszám nem csupán arra vonatkozik, hogy többen jöttek, hanem arra, hogy több fajta lény él szimbiózisban a Ganümédeszen, és együtt vették át a Föld feletti hatalmat, A szimbiózisuk kicsit felemás (ahogyan ez a regény végére kiderül, mert az egyik, az alávetettebb (ők a gricsek) tud élni a fejlettebb, uralkodó faj (a féregszerű, végtag nélküli, telepatikus képességgel rendelkező granük) nélkül, de fordítva ez nem igaz. 

Ahogyan az lenni szokott PKD regényeiben (egyszerűen képtelen vagyok kétszerzősnek gondolni ezt a könyvet, szerintem Mr. Nelson maximum alapötlet tulajdonos lehetett, PKD meg jó fej, hogy feltetette a nevét társszerzőnek a borítóra), a dologok sűrűjébe csöppenünk.

A bolygónkon már a ganük uralkodnak. Van egy réteg, amely kiszolgálja őket, a fernyákok (a féreg-nyalók kifejezésből). Tudod, ők azok, akik bármilyen uralkodó, adminisztráció mögé képesek beállni, és bármilyen uralmi forma alatt képesek érvényesülni. 

Vannak, akik a fegyveres ellenállást választották: ők színesbőrűek, és már csak Tenesse-ben van egy maroknyi, de roppant elszánt csoportjuk, akiket egy Percy X nevű férfi vezet. Ők a fekete partizánok, vagyis a fek-partok. 

Aztán adva van egy televíziós személyiség, a nagyrészt japán, meg mindenféle nációs vérvonallal rendelkező Joan Hiashi, Percy X egykori kedvese, aki útra kel, hogy interjút készítsen az azóta legendássá és gyűlöltté vált férfival. Van még egy ganümédeszi politikusunk, Mekkis, aki megkapja a Tenesse haduradalom területét, s vele persze a Percy X vezette fek-partokat. Van egy ganü katonai főszemélyünk, Koli. Ki is van még? Ó, igen, egy tenesse-i ültetvénybirtokosunk, keményen rasszista fickó, világvezetői ambíciókkal, s egy darabig jól is mennek a dolgai. Szállodatulajdonosból indul, hadvezető lesz. Ő Gus Swenesgard. Utolsó fontos bemutatandó szereplőnek maradt: Paul Rivers a Pszichológiai Világtársaság embere. 

Összegyűlt a csapat.

• A ganük célja Percy X kiiktatása, megnyúzása, és a bőrének a kipreparálása, a gyönyörű, ép fogait természetesen megtartva.
• Megnyúzás, preparálás nélkül Gus Swenesgard is Percy X kiiktatását választja céljának. Ezért simán kész a ganükkel való együttműködésre. Már csak azért is, mert nekik van az akcióhoz szükséges fegyverzetük. 
• A  japcsi csaj is a ganük kezére akarja játszani az expasit. 
• Paul Rivers (Pszichológiai Világtársaság) nem akar ilyet tenni, mert a PV nézete szerint Percy X és a fek-partok eltűnése összeroppantaná az emberiség maradék önbecsülését. 

Aztán a helyzetet komplikálja, hogy egy neves pszichiáter feltalált pszichofegyvereket, s az egyik olyan, hogy mindazt a semmibe viszi, aminek, akinek agya van. A neve, neves egyszerűséggel, pokolfegyver. Ha valaki használni kezdi, az tutira véget vet mind az emberi, mind a ganü civilizációnak. Az utóbbinak azért, mert a ganü vezetők telepatikusan kapcsolódnak össze. Nem csak a helyi vezetők egymással, hanem a bolygó Nagytanácsával is. Meg mindenki mindenkivel. Vagyis az agyuk kisülése körbeadott, ingyen ajándék. Szóval csak csínján azzal a stukkerral! 

  A regény mint olyan  

Sima regény: elkezdődik, történik, véget ér. Közben csavarodik erre-arra, izgulhatunk is, meg is lepődhetünk, ahogyan egy ilyesféle regényben az elvárható. Persze PKD nem lenne PKD, ha tökéletesen sima lenne minden. S azért van benne agyatlanság. Ez esetben roppant tréfás, én legalábbis nagyon jót röhögtem rajta. 

Most mindegy, a jelenetben kik csatáznak egymás ellen. Az egyik fél bevet egy pszichológiai fegyvert, amely a használója látomásait vetíti az ellenség elé. Ráadásul a látomások a valóságban is tevékennyé válnak. PKD tálalásában így fest ez a csata-tripp. Vagy inkább tripp-csata? Hm... Nagyon beteg, de nagyon vicces! Figyelj csak! 

– Rohamra! – ordította Robert E. Lee tábornok, és egy szakasz lovas valkur élén vágtatott a csatába. A valkűrök hosszú szőke haja lobogott a szélben, ősi rúnaesküket üvöltöttek, és fagylaltfehér lovaik patájával válogatás nélkül tapostak el krícseket, fehéreket és feketéket. 

Fent elhúzott egy szakasz vámpír, akik agyaráról vér csöpögött, és akik Manfred von Richthofen báró Repülő cirkuszának jelét viselték, közben a szőrös és hatalmas Sámson trappolt el egy kacsacsőrű emlős állcsontját lengetve. 

A zűrzavarban egy cserkész zászlóalj is sürgött-forgott, túlsütött keksszel törtek be koponyákat jobbra-balra, egy kóser hentes pedig bárddal aprította húsmasszává az ellenséget. Mögötte vörös seggű páviánok rohamoztak, ötvenmillis gépágyúval felfegyverzett bevásárlókocsikat toltak. Egy rock and roll zenekar, amit egy Gabriel nevű fiatal, hosszú hajú trombitás vezetett, indulót játszott, és egy csapat sebész sorban vette ki a féregnyúlványokat, az unalom elkerülése érdekében néha elvégezve egy-egy lobotómiát is.

Négy visító selyemestélyis transzvesztita lengetett betonnal töltött kék flitteres retikült halálos pontossággal; barlanglakók és pigmeusok hajigáltak mérgezett konfettit. 

Egy foszforeszkáló narancssárga unikornis ágaskodott fel, a szarván hét felszúrt katona, akár a  kifizetetlen számlák, és egy emberevő növény oxfordi akcentussal egymás után szívta ki a  gerincvelőket, méghozzá olyan szörtyögéssel, mint egy gyerek egy finesi turmix utolsó cseppjét.

Szadista pávák keringtek a sebesültek között, tollukkal halálra csiklandozták az óvatlanokat. Egy terhes tízéves, bekábítószerezett lány könyörtelenül megvert mindenkit sakkban, és a lépések között kedvenc hírességeit, Ky tábornagyot, Koli tábornagyot és Adolf Hitlert festette le csupasz, lapos mellkasára lila rúzzsal. 

Pottom, két-három centis meztelen leszbikusok lepték el az ellenség arcát, és szálanként tépték ki a szakállukat. A Farkasember elégedetten rágcsált egy nagylábujjat, bár a körmöt kiköpte. Fűnyírók és dübögő mosógépek bátor bandája hajtott végre zseniális átkaroló hadműveletet, és hátulról támadott. A levegőt megtöltötte a rengeteg kísérteties, torokhangú síkoly, hujjogás, vonítás, gyöngyöző nevetés, lihegés, röfögés, sziszegés, rikkantás, krákogás, bőgés, nyüszítés, érzéki nyögés, tülkölés, nyikkanás, nyávogás, mekegés, ordítás és hadoválás. 

Ám amikor már úgy tűnt, hogy Gus Swenesgard erőit az utolsó emberig leölik, Percy X fantasztikus hordái egymás ellen fordultak. Frankenstein megtámadta Farkasembert. Godzilla nekiesett King Kongnak. A cserkészfiúk lerohanták a cserkészlányokat. A cipóvarró tündék a tűikkel megvakították a kardfogú tigrist. Tapsi Hapsi orvul lecsapott egy réti csenkeszt (Festuca elatior) portokostól, bibéstől, pelyvapikkelyestől, glumástól-mindenestől. Hirtelen elszabadult a pokol: minden jelenés csak magáért harcolt. 

Percy rögtön átlátta, hogy ha még egy pillanatig a rémálomcsata közepén marad az embereivel, a saját fantazmagóriájuk áldozatául esnek. Egy húsevő porszívó ebben a pillanatban is megpróbált betörni a taxiba, amiben ő meg Lincoln Shaw ült.

Ne rémülj meg! Ez a rész egyáltalán nem jellemző a történet egészére. Mitöbb, a tréfásság sem nagyon. De ez pazar lett, nem? 

  A vége adja a savát-borsát  

Szóval ettől eltekintve, meg a befejezést illetőn a regényt olvasni teljesen sima ügy. Semmi fakszni, csak ami egy PKD-történettől elvárható és megszokott.

Egyébként meg is lepődtem, hogy a cselekmény fő sodrában tartott szereplők egyike sem söpörte el a másikat, a jelenlétük és a szerepük kiegyensúlyozott volt, PKD (vagy RN?) egyikről sem feledkezett el, senkit nem tolt az örök feledésbe, amíg véget nem ért a regény. Azért lepődtem meg, mert PKD más regényeiben ez sűrűn előfordul. 

Az is meglepő, hogy lezárt megoldása a fordulatoknak. Az egy más kérdés, hogy az utolsó pár oldal, bár nem hatalmas csavar, mégis hatalmasat sóhajt tőle az ember fia. A befejezés felhangja nem optimista az emberiségre nézve. A szerzői úgy tűnik, azt mondják: semmiből sem tanulunk, semmiből sem vonjuk le a megfelelő következtetést. 

Egyébként a regény is arra jut, a dolgok szeretik a saját bejáratott útjukat. Amint elmúlik egy vészhelyzet, minden fénysebességgel tér vissza az addigi medrébe. S ez annyira, de annyira kiábrándító! Mert ebben benne van az is, hogy minek nekünk ellenség, amikor a sajátjainkkal is képesek vagyunk megkeseríteni, tönkretenni egymás életét? 

Agave Könyvek, Budapest, 2023, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635981021 · Fordította: Pék Zoltán

7,5/10

2023 február közepe. Minden csordogál a maga lassú folyása szerint, éljük a kényelmes, kispolgári életünket. Régebben ennél nagyobb szitokszót el sem tudtam képzelni. Holott soha nem voltam balhés, féktelen, mértéktelen, soha nem ittam szakadatlan, még egy füves cigit sem szívtam soha életemben, orgián sem vettem részt, nincs kirakatüveg, amit betörtem volna, szemeteskuka, amit én borítottam fel, autó, amit megrongáltam volna. Nem aludtam még padon, vasútállomáson, árokban. Apró stikliktől eltekintve becsületesen, átlátszón éltem mindig, iparkodtam azt mondani, tenni, ami én vagyok. Nem azért mintha annyira fontosnak tartanám magamat, hanem, hogy kiszámítható, következetes legyek. Ó, igen, bár mindenki hazudik (csúsztat, mismásol, elhallgat, játszmázik), de én elég tudatosan iparkodom ezt elkerülni. Ahogyan a konfliktusokat is. De az is tény, hogy ha kell, simán beleállok. Fizetem az adómat, ha kocsival indulok útra, a forgalmi velem van (bár 2023-tól már nem kötelező), és iparkodom betartani a szabályokat. Csak egyszer tört alattam komolyabban autó, de nem én voltam a hunyó. Példás férj vagyok, bevásárolok, főzök, mosogatok, mosok, teregetek, takarítok, „állva pisilek és ülve kakálok”, tisztesség dolgában nem állok szarul, és lehajtom magam után a wc-deszkát. A felfreccsent húgyomat is le szoktam mosni a jobbára általam feltöltött, hypós kefetartóban levő vízzel. 

Szóval tök szürke, beolvadós, nem nagy szám, mindennapi pasi vagyok. Szürke. Egyébként szeretem is a szürke ruhákat. Herr Grau. S vagy beleposványosodtam ebbe az engedelmes mindennapiságba, vagy csak simán erről szól az élet. Kiülni a gangra, ha süt a Nap, iszogatni valami jóféle borocskát, alkalomadtán megcsinálni az asszonyt, ahogy múlnak az évek, egyre kevesebbszer, mert valakinek úgyis változik a libidója (aztán akinek nem, az vagy kitör és rendezi máshol, vagy alkalmazkodik, és egy idő után a szüntelen várakozás úgyis csökkenteni fogja az akarást). Hétvégén kétfogásos ebéd, délutáni alvás. Viráglocsolás. 

Szóval régebben kétségbeejtőnek gondoltam volna, hogy erről szóljon az élet. Mert ez nem szól igazából semmiről. Úgy fest, mint egy növényi szintű vegetálás. Pedig nem az. Miről szól egy muskátli élete? Miről egy erdőé? Miről szól egy hegy, egy fennsík élete? Miről egy dakszlié vagy a Cili cicáé? Egyre kevésbé tartom bajnak, ha nem szól semmiről, pusztán csak élet. Ami élvezi, ha süt a Nap, ha esik az eső, ha hajnal van, új nap, új, semmitmondó lehetőségek, ha eljön az este, és le lehet pihenni, ha vannak jó könyvek, szólhatnak a jó zenék... 

Most éppen Anton Kalugin (Karfangen, Sunchild, Hoghwash, AKP) 2021-es „Stellar Gardener” című pompás szólóalbuma.
https://www.youtube.com/watch?v=Wgnpu1FJGzU

Nem is tudom, a történetről érdemes-e beszélnem. Talán azért sem, mert kár bármiféle fordulatot előre elárulni. Meg azért sem, mert bár minden oldal érdekes, minden cselekménye lényeges, voltaképpen, a lényeg szempontjából mégsem az. Mert PKD legtöbb írásának nem a cselekmény a lényege, hanem az, amit a cselekménnyel elmond. 

AHOGY PKD ÍR

S jobbára ugyanarról beszél, ugyanazt a kérdést szálazgatja, szőrözgeti műről műre: mi a valóság, és hogyan megismerhető, Szóval nem foglalkozik semmi mással, mint a Mátrix első részének a valóságával. (A folytatásokat hagyjuk.) A Mátrix meg nem tesz mást, csak sci-fi keretek közé helyezi a filozófia többezer éves kérdését. De PKD ettől persze nem válik filozófussá. „Csak” felettébb érdekessé, izgalmassá és érdekessé. Már akinek bejön az ő tálalása. Mert ez nem feltétlenül általános. Sőt! 

Nekem bejön. 

Szárnyaló a fantáziája. Azzal együtt, hogy éppen ebben a regényben vannak anakronizmusok. De az anakronizmusokkal együtt szárnyal. Nem magyaráz, úgy van vele, magyarázzon a cselekmény, és értsük meg a személyek, szervezetek, tárgyak szerepét, jelentőségét, pozícióját mindenét a cselekményen keresztül. 

Aztán nem pepecsel apró részletekkel, nincsenek nála hosszú leírások, háttéradat részletezések, szereplő bemutatások, leírások. 

Az utóbbiak regénybeli jelentőségével sem teketóriázik: ha úgy véli, szükséges, hát rögvest szemszöget cserél, és elveti az addigi központi figurát. Előfordul, hogy ez engem frusztrál, de legyen az én bajom. 

A szereplői teljesen hétköznapi kvalitással bíró emberek. Sohasem heroikusak. A hétköznapiság akkor is igaz, ha magas hivatalban vannak. (Ebben a regényben például két amerikai elnök is szerepet kapott. De ne is várd az amerikaiaktól kötelező áhitatot feléjük! Szakasztott olyan emberek, mint bárki más. Csak a hivatali posztjuk tér el nagyon.) Aztán az is van PKD-nél, hogy a szereplők jelleme sem túl kontúros: a történetek a mondanivalóról szólnak, nem a szereplőkről. Ebben a könyvben is annyi szereplő van mint a hajdermenkű, de nagyon lazán felcserélhetők egymással. Nem is rémlik, hogy bárhol is lett volna emlékezetes szereplője, finom lélekrajzzal, erkölcsi, morális dilemmákkal, ilyesféle nyüglődésekkel. 

PKD korai regényei jobbára lineárisak a mesélést tekintve, a későbbiek már nem törvényszerűen. Ezáltal a korábbi regényei fogyaszthatóbbak, a későbbiek viszont gondolatgazdagabbak. Bár általában, a két dolog, a lineáris mesélés és a gondolatiság nem feltétlenül egyenesen aránylik egymáshoz. 

MULTIVERZUM PKD-MÓDRA

Na, ennyit mégis elmondok a sztoriról, tessék! Egy elromlott Surranóval, a 2080-as évek mindennapi közlekedési eszköze fura dolog történik: átjáró nyílik benne egy párhuzamos Földre. 

Jellemző, hogy a tulaj, aki ezt felfedezi, saját, piti céljaira használja az átjárót. Aztán az lesz, hogy erkölcsiségében a pitiség megmarad, csak állami kereteket ölt. 2080-ban a Földön úgy százmillió ember fekszik mesterséges altatásban, jobb időkre várva. S az illetékesek úgy gondolják, itt a jobb idő: ugyan, mi lehet klasszabb, mint telepesnek lenni egy új Földön? S ezzel a kecske és a káposzta esete áll fen. Mert a Föld megszabadul a százmillió altatásának a mocsokul költséges terhétől. Hurrá van! 

De mégsincsen hurrá. A multiverzumos Föld, és ez csak a meghirdetett gyarmatosítási akció után derül ki, lakott. Ha gyéren is, de lakott. Az is kiderül, kik lakják: humanoidok. De nem emberek. Illetve félig azok. Az elő-előtaggal azok. De mégsem előemberek, mert vannak útjaik, ruhát hordanak és különleges, fából készült eszközzel repülnek. A fémet és a kőolajat nem ismerik. Fura egy multiverzumos bagázs. Ja, pekingi előemberek. Külsőre. 

S mert 2080-ban választják meg az USA első fekete bőrű elnökét (jó, PKD ebben mellényúlt, pesszimistább volt a valóságos helyzetnél a rasszizmust illetőn). Várható, hogy a Klu-Klux-Kan a tenyerét összedörzsölve, elégedetten nyújtózhat egy nagyot, hogy asszongya! 

De aztán kiderül az is, hogy nem használnak ugyan fémet, nem bányásznak kőolajat sem, nem ismerik a gumit, a műanyagokat, de olyan képességeik vannak, amelyről mi emberek, itt, a multiverzum ránk eső részében még csak nem is álmodhatunk. Bezony! Van baj! Mármint 2080-ban. 

Az életüket komplikálja, hogy egy odaát fellőt itteni műhold egyszerre csak eltűnik az égről. Hökk! Meg az is, hogy egy rövid kikapcsolás után az átjáró megszűnik. Illetve nem szűnik meg, hanem egy másik alternatív Földre vezet. Vagy mi. De legalábbis nem akkor oda, ahol előtte voltak. Kiderül, hogy száz évvel későbbre. 

Meg azért sem mindegy, hogy valami, amit alig látnak, átjön ide onnan. Hogy gebedne meg! S még csak nem is biztosak abban, hogy átjött. De mégis de! 

Szóval van baj, van kavarodás, tudnám fokozni. Mármint a leírásomat PKD ötleteivel. De már így is sokat mondtam. 

MIRŐL SZÓL A KÖNYV?

Azt ugye már tudjuk, te is, én is, hogy egy könyvnek nem kell feltétlenül szólnia valamiről. (Tudod, Stephen King pompásan alkalmazott stilisztikai és művészettörténeti mosakodása, amin ráadásul elég nehéz fogást találni. Én legalábbis mind jobban a magamévá teszem.) 

De ha nem is mond óriásit, azért PKD mond valamit. Leírva banális, meg semmitmondó. A történettel elmesélve sokkal érdekesebb ám. Mondja például azt, hogy gebedjenek meg a politikusok. Meg azt is, hogy a szülőföld, akármilyen gyehenna is tud lenne, mégiscsak szülőföld. Vagy ebben az esetben: szülő-Föld. Meg azt is mondja, hogy a technikai fejlődés csak egy variánsa a civilizáció útjának. (Több, alternatív történelemben gondolkodó elménk azt mondja, volt már itt, a bolygónkon magasan művelt civilizáció, csak nem technikai volt, ezért nem leljük a nyomait. Nem megyek bele.)  

Meg persze szó van az emberiség határtalan egoizmusáról: nagyjából kakkantják lefelé, hogy ahová mennek, már valaki más lakhelye. Mintha minden a miénk lenne, ami csak megtetszik, vagy amire szükségünk van. 

De bizony, mondom néked, ha sovány is így leírva, olvasva nem volt igényem, hogy többet mondjon. Talán azért nem, mert kompenzált a mese.

*

Agave Könyvek, Budapest, 2021, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634199298 · Fordította: Pék Zoltán

8/10

2023 második hetének első napja. Piszokul hideg volt ma. Dupla zokni, alánadrág, két és fél pulcsi a kabát alatt, szőrme béléses sapi, és csak a sál került le rólam napközben. Jó, nem csináltam kánikulát az autóban, de akkor is. 

A hétre rengeteg teendő volt előirányozva. Úgy alakult, hogy a napi munka közben a jó részét el tudtam intézni. Tulajdonképpen munka után is maradt még időm, de untam már a hideget, hazajöttem. 

Szerelmetesfeleségtársam és Matyi barátunk összehozták, na jó, inkább SzFT, hogy húsvétkor elmenjünk négy napra, körbe bringázni a Fertő tavat. Még nem tudom, hogy örüljek-e neki. Jó, nem marha sok, úgy száz kilométer, de ennyire nem szeretek bringázni, meg edzésben sem vagyunk. Amikor tavaszonként a Duna-kanyarban lecsorgunk bringával Szobról Verőcére, elég szokott lenni. Most ez néggyel szorozva... Meg annyira nem is olcsó, hanem drága. 

A PRÓFÉTA ÉS A HÜLYE nagyon vicces könyv. Már a címében is, nem?

Hiába mondja Jonasson, hogy a korrupcióról írta, én az olvasó sokkal jobban tudom, miről szól. Jonasson az orvos, aki felírja a gyógyszert, de én a beteg majd tudom, hogy mire akarom szedni (a'la Hofi)! Na!

Szóval a könyv elsősorban vicces. Ha nem is oldalanként, de két-három oldalanként biztosan vigyorogtam legalább egy széleset. És egyre nagyobb tisztelettel, elképedve figyeltem, Jonasson milyen mesteri egyszerűséggel fest le jellemeket és meséli a cselekményt. Na, ezt később akartam írni, de ha már itt van, itt is hagyom. Leginkább ez nyűgözött le. Mármint amellett, hogy rengeteget vigyorogtam. És nevetni jó. 

Kezdjük előlről!

   pár szó   a  cselekményről   

Adva van egy testvérpár. Az apjuk diplomata, soha nem foglalkozott velük. Az anyjuk viszonylag korán meghal. A tesók együtt élnek. Mint úr és szolga. Friedrick, a bátyus nagyon ügyes ám visszataszajtó módon kihasználja, hogy öcsit, Johan nem túl okos. Hm. Hogy hülye. Tudatlan, és fel sem fog dolgokat, csak marha nehezen, ha egyáltalán. 

Ezért az egész életük arról szól, hogy a bátyus kiszolgáltatja magát öcsivel. Majd fordulat történik az életükkel, emiatt a bátyus eladja a tizenkét és fél szobás kecójukat, amiben eddig nyomorogtak, zsebre battya a nagy zsét, öcsinek vesz egy lakókocsit, ő lepattan diplomatáskodni, öcsi meg csináljon, amit akar, némi aprópénzt is hozzávág, aztán csá! 

Johannak azonban nincsen jogsija. Csak egy lakókocsija.

Azért nincsen jogsija, mert komoly dilemmát jelent számára, hogy melyik pedál mi is a kettőből (automata-váltós a szekér) és azt a nem elhanyagolható információt sem egyszerű feldolgoznia, hogy melyik a jobb és melyik a baloldal. Emiatt kivágta őt a vezetés-oktatója, mint macskát ...ni, naná, hogy ki! 

De mert nem okos ez a hülye, ő bizony útra is kel. Majd nagyjából azon nyomban össze is tör egy másik lakókocsit.

Amiben történetesen egy asztronómus hölgy készül megöngyilkolni magát. Petra a neve. Ő a próféta. Azért az, mert kiszámolta, hogy az év szeptemberének egy adott napján lecsap a világvége. A hőmérséklet századmásodpercek alatt úgy mínusz kétszázvalahány fokra esik vissza. Ennek a Földnek vége, meg persze rajta mindennek, ami élet, haccá'! Mínusz kétszázvalahányban nincs az a kabát! 

A próféta önbecsülése a béka segge alatt van. Senki sem foglalkozik a próféciájával, mindenhol semmibeveszik. Nincs senkije sem. Életében egyszer volt csak szerelmes. A szerelem nem alakult kölcsönösre, a sráccal mindössze egyszer beszélt. Úgy három hosszú percig. Miután Johan nem hagyja békén, zaklatva meg nem lehet öngyilkot végrehajtani, az lesz a cél, hogy megkeresse ezt a krapekot, a hárompercest, és jól beolvasson neki. Ha már úgyis csak kilenc nap van a világból. 

A kilenc napos laufnak az is komoly okot ad, hogy Johan, bár hülye, nem tudja kicsoda Barack Obama, se azt, kicsoda Shakespeare, meg azt sem, hogy nincsen Amerikaország, meg azt sem tudja, hogy Róma nem Spanyolországban van, de konkrétan azt sem, hogy egy svéd város nem lehet külföldön, hogyha ők Svédországban vannak. Meg, ugye, a jobb-bal, és a pedálok... Meg úgy minden.

Viszont Johan két dolgot zseniálisan tud: takarítani és főzni. De az utóbbit Michlein-csillagos séfként. Kreatívan. Úgy, hogy Petra, a próféta (kilenc nap van csak tudod) még a lábujjait is megnyalja a főztje után. 

Marcel Marceau nem szerepel a könyvben, csak illusztráció a burleszkségre

Aztán így-úgy összeszednek egy lila hajú, hetvenötéves matrónát, Agnest, aki egyetlen helységben élte le az életét a csapnivaló férje miatt, de annak halála után utazgatni kezdett. Az interneten. Csinált egy blogot az utazásairól. A nagy márkák a blog népszerűvé válásával komoly összegeket kezdtek fizetni neki. Agnes milliomos lett. De a maga falujából ettől még nem mozdult ki. Így amikor Petra, a próféta és Johan, a hülye berobbannak az életébe, csak másodpercekig töpreng, majd beül a volán mögé, mert ő legalább tud vezetni. S Johan főztje után ő is csettintgetve nyalogatja az ujjait. 

És útnak indulnak, hogy valamennyire rendet csináljak a maradék kilenc (nyolc, hét, hat, öt....) nap alatt a világon. Vannak célok. Például, hogy helyre tegyék Johan gennyláda bátyusát, aki lelépett úgy harmincmillió koronával, miközben öcsinek itthagyta a harminc guriga úgy negyvened részét lakókocsiban és kápéban. (Na, jó, a lakókocsit átalakíttatta, nagyobb lett a konyha, és gazdagon feltöltötte a hűtőket. De ennyi. Ettől még gennyláda.) 

Szóval a visszaszámlálás közben elképesztő kalandokba bonyolódik a próféta, a hülye és a lila hajú blogger-matróna. Elsősorban részesei lesznek egy kis, Afrikához tartozó sziget orosz származású, volt kommunista diktártora üzelmeinek. A kötet másodi fele erről szól. Nem mondok többet.

De, mégis: a könyv stílusa nem csupán felidézi egy Jonasson nevű író legjobb regényeinek a hangulatát, de nyomokban Forrest Gump-ot is tartalmaz.

Nem mellesleg a regény egyik erőssége, mint a Forrest Gump-nak is, hogy valós személyeket, történelmi szereplőket, eseményeket épít szervesen a történetbe. Például a sokat emlegetett, sőt igen jelentős szerepet kapó västerbotteni sajt egy valóban létező svéd sajtféleség. A Jonasson által felidézett története is megfelel a valóságnak. 

   a regény tulajdonképpen két könyvet tartalmaz   

Van egyszer az első rész, ami kétségtelenól szűkebb látókörrel, kevesebb általános mondanivalóval rendelkezik. Ez a rész az önérvényesítésről, az önbecsülésről szól. Arról, hogy mindenkinek múlhatatlanul szükséges kiállnia önmagáért.

Meg arról, hogy kommunikáció nélkül behalnak az emberi kapcsolatok.

Meg arról, hogy a kedvesség, a szeretet nem azt jelenti, hogy mindenkinek ungyulupungyuluznunk kell. Mert ugye, Jézus is kipakolta a templomból a kufárokat. Így szerette őket. 

A történet kezdete, hogy a próféta, Petra, a Johannal, a hülyével történt találkozását követőn utána megy élete egyetlen, beteljesületlen szerelmének, zseniális! Kiderül, hogy úgy múltak el az évek felettük, hogy mindketten a másikban gondolkodtak. Csak éppen senki sem lépett. Petra a matematikába temetkezett, a férfi pedig páros magányban élt egy maximum körömfestésben gondolkodó, üresfejű cicababával, akivel két értelmes mondatot nem tudott váltani. 

Ez a rész nagyon tetszett! De igazán. Ahogyan Jonasson pár nagyvonalú, tömör mondattal elénk mondatfest komplett jellemeket, kapcsolatokat, az tüneményes. 

Nekem jobban tetszett volna, ha a regény ezen a vonalon megy tovább, és valamerre erre ér véget. De nem így történt. Úgy a közepe felé becsatlakozik a történetbe egy afrikai sziget diktátora, Aleko. S át is veszi a főszerepet. Szinte hallható, érezhető, a homokszemek csikorgása a fogaskerekek között, hogy a próféta és a hülye maradjon a főszereplő (nem beszélve a lila hajú matrónáról, aki tökéletesen egyenértékű velük) maradhasson a centrumban. De nem marad. Ahogyan az elbeszélés is nagyvonalúbbá válik. Az emberi kapcsolatokról átlépünk a politikára, a maffiára, a nagyívű gazdasági, politikai machinációkra.

Barack Obama, a regény szimpatikus, teljesen emberi, közvetlen, kedves és minden ami jó politikusa.
A hülye barátja lesz, még a privát mobilszámát is megadja neki.

Ezáltal a főhős trió kiesik az abszolút fókuszból. Alárendeltjeivé válnak a diktátor körüli kavarodásoknak, üzelmeknek.

   tetszik, nem tetszik,  (nem kap mást)   

Nem tetszik. Mondom is miért.

Amikor témát váltott a regény, és a szerző szándéka szerinti lecsóba csapott, a politikai korrupció mocsarának szarkasztikus, burleszkes gúnyolásába, kiestem a ritmusból. Tudod, amikor szeretkezés közben valami oda nem illő, elementáris akusztikus hatás lohasztja az elmélyülést és a lelkesedést. 

Jonasson érdeme, hogy aztán visszakapcsol, engem az olvasót a sztoriba, és ügyesen úgy tesz, mintha nem váltott volna témát. Miközben de. S mert ügyesen kapcsol vissza, egy rövid megtorpanás után ismét tapsolni kezdek neki. 

Hogy aztán megint úgy véljem, a király ha nem is meztelen, mert van rajta egy ünnepi palást, nem csupaszkodik a rottyantója, de ha szétnyílik a palást, a himbilimbije csak-csak előfickándozik. Mert arról van szó, hogy Jonasson deklarálja, hogy a korrupcióról, a politika becstelenségéről szól a könyve. S persze, igen, a második fele valóban arról szól. Legalábbis a politika egyik feléről. Ami jelenti Putyint, Trumpot, és a hasonszőrűeket. Majd az alant citált interjúból kiderül, hogy például a magyar vezetésről is. (Más kérdés, hogy a jól odamondogatás után Jonasson elmondja, hogy tulajdonképpen alig tud valamit a magyar viszonyokról. Ezek szerint csak a sajtóból. Aminek viszont éppen ebben a könyvében is megadja a neki járó gyomrosokat. Miközben a lila hajú matrónán keresztül bemutatja a sajtó manipulációs lehetőségeinek is a mélységét. Majd azonnal jómaga is alkamazza őket. Egy irányba. S megpróbál úgy tenni, mintha mindkét irányba tenné. De nem sikerül elhitetnie. 

Többek között azért nem, mert például a diktatúrát relativizálja. Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Honecker és pláne Putyin übernegatív figura. Naná! 

De a képzeletbeli diktátor, a volt kommunista-rezsim fenntartó Aleko már nem az. Ahogy a kommunizmus ideológiai alapja is plasztikus. A megfogalmazás ügyes. Magyarázható. Kár, hogy a napokban olvastam Douglas Murray Háború a nyugat ellen című könyvét, amely kifejti, hogy manapság egyetlen feltétlenül szalonképes filozófus létezik: Marx. 

Malte szerint a kapitalizmus, amelynek életképességében egyébként mindig bízott, legjobb úton van afelé, hogy végképp elpusztítja a földi életet. A jövedelmi különbségek az Egyesült Államokban jelenleg ugyanolyan nagyok, mint 1929-ben, amikor a Wall Street összeomlott. Úgy látta, most is valami hasonló folyamat zajlik Svédországban és az egész világon. A kommunista Marx és Engels tanait nem sokra tartotta, de nekik legalább volt elképzelésük, ami arról szólt, hogy a tömegeknek valamilyen magasabb cél érdekében egyesülniük kell.

Ha jól figyeltem, filozófus senki más megemlítve sincsen. Már amennyiben Marx és Engels filozófusnak és nem csupán sarlatán társadalom-mérnöknek, ideológiából fakadó tömeggyilkosnak tekinthető. [...] Elgondolkodtam. Elfogult vagyok. Az utóbbi mondat nem igaz: Descartes igenis ott van a szövegben! 

 Aztán, ugye mi is a szélső-jobboldalinak mondott csoportok legfőbb hajtóereje? Egy egyszerű pszichológiai alapelv. A könyvben ugyan nem a jobbosokra vonatkoztatja, de az interjúból kiderül, hogy egyértelműen rájuk érti. 

…az van, hogy minél dühösebb rám az Afrikai Unió, annál nagyobb itthon a népszerűségem. Ezt nevezik polarizációnak. Minél több a külső ellenség, annál erősebb a csoporton belül az összetartás. Ezt Idi-Amin is tudta a maga idejében.
– Ki?
Elmagyarázni a fiának, ki volt Idi Amin, túl sokáig tartana. Johan igazán szeretetreméltó gyerek, de  valószínűleg inkább mesterszakács, mint zseni. Aleko egyenesen a szóban forgó szakkérdést világította meg:
– Azt állította, hogy Ugandában minden rossz az indiaiak miatt van. Pár napot adott nekik, hogy szedjék a sátorfájukat, és tűnjenek el Ugandából.
– És aztán jobb lett minden?
Johan kérdése őszinte volt.
– Ellenkezőleg. Hiszen az indiaiak működtették a gazdaságot. Minden leállt. De Idi Amin hihetetlenül népszerű lett, amíg az emberek nem fogták fel, mi történt. És az eltartott egy ideig.

*

Malte azt akarta ezzel mondani, hogy az uralkodó „más tehet róla” felfogás félelmetes sebességgel mutálódik a világban. Feketék fordulnak a fehérek ellen, tehetősek a nincstelenek ellen, bennszülöttek a bevándorlók ellen, baloldaliak a jobboldaliak ellen, itteniek az ottaniak ellen, a gazdagok mindenki más ellen. Hiába híve a piacgazdaságnak, ha így megy tovább, a globális „mindenki mindenki ellen” gondolkodás a feje tetejére fogja állítani.

Jonasson nézőpontját egyértelműen megmutatja például Barack Obama egyértelműen pozitív, rugalmas, kedves alakjának a szerepeltetése és szerepe. De nem hagyja ki Trumpot sem. Természetesen ellentétes előjelűen. Vagy más példa: egy világszíntű csalásba tudatlanul beszáll Bill Gates és Trump is. Ők természetesen nem tudják, hogy csalásról van szó. Gates eleve jótékony célra ajánlja fel a leendő nyereményt. Trump pedig kijelenti, hogy ha jön a zsé, az az övé. Nem jön a lóvé. Gates ennek ellenére odaadja a beígért kétmillát. Trump pedig dühöng. Érthető? 

Vagyis olyan érzésem van, hogy Jonasson üzenete sunyi módon polkorrekt. Vagy én vagyok az, aki mindig csak arra gondol. Mindenesetre ezek miatt kicsit az arcomra fagyott a mosoly. 

Pan Gimun ENSZ-főtitkár is szerepel a könyvben, bár statiszta csupán. Természetesen a pozitív oldalon.

  erkölcsi dilemmák a szimpatikus gazemberek körül  

Hát igen, ez még egy nagy kérdés. A könyv alapvetően korrupció-ellenes. Meg a politika mocskossága ellenes. Meg oligarchia-ellenes. Meg maffiaellenes. Meg minden, ami jó, és semmi, ami rossz, 

Aztán az történik, hogy amikor Aleko, a volt kommunista rendszer-fenntartóból lett tolvaj diktátor átveszi a kedves, jópofa triótól a főszerepet a könyvben. A trió tagjai is úgy belesodródnak a svindlibe, mint a pinty. Úgy nagyjából erkölcsi fenntartás és külső kényszer nélkül. 

Nem mondom én, hogy nem jópofa, nem vicces, nem szórakoztató, ami velük történik és amit művelnek. Mert kétségtelenül az. De az erkölcsi üzenet minimum ellentmondásos és alapból megkérdőjelezhető. Mert a mára szinte megszokottá vált kedves csirkefogók figuráknál tartunk. Erről írtam már többször. Tudod, amikor a főszereplő(k) annyira szimpik, jópofák, hogy az teljesen elmossa, hogy volta- és tulajdonképpen gazember(ek). Ezáltal mindaz, amit tesznek mindössze legyintésre méltó. Illusztrációnak erre általában az Ocean's-sorozatot szoktam felhozni példának. Tegye fel a kezét, aki nem drukkkol Clooney-éknak! S mivel foglalkoznak őkelméék? Elveszik, ami másé. Tolvajok. Rablók. Zseniálisak. De a zsenialitás a világ jelenlegi urait sem menti fel, ettől még utáljuk őket, nem? Pedig elég nagyban xarják el a világon élő emberek életét. 

Na és szóval, tehát a triónk is ebbe a nyomvonalban utazik. Jó, Johan, a hülye azt sem tudja, merre folyik a Lánchíd, tehát maradnak ketten, akik másodpercek alatt magukévá teszik a gazember diktátor módszereit és mentalitását. Mi meg drukkolunk nekik, le ne bukjanak. És nem is buknak le. Indokolva is van, miért nem gazemberség, ami az. 

– Abból kellene kiindulnunk, hogy a maffia pénze lopott pénz, amit becsületes emberektől raboltak eltöprengett fennhangon. – Ha valami jó célra fordítanánk, akkor… igen, akkor adnánk valamit a világnak, ahelyett, hogy megfosztanánk valamitől.

Vagyis tolvajtól lopni nem bűn? De tolvajtól lopni valóban nem bűn? Kamaszkorom végén írtam egy kétsorost erről a dillemáról. 

Erkölcsös-e rigót lőni

az éhező kisrókának?

Lehet ezt tovább fokozni. Ha a befizetett adónkat elcsalják, ellopják, egyéni, privát célokra használják fel az állam működtetői, akkor bűn-e az adócsalás? Avagy ha egy cég, egy intézmény üzemeltetői a saját luxusukra használják a bevétel egy (nagy) részét, akkor bűn-e, ha alkalmazottként magunknak veszünk el, használunk fel a cég erőforrásaiból valamit/bármit, ami nem a miénk, amit az adott keretek között nem jár? Tudod, a régi szocialista felfogás: ha miénk a gyár, miénk-e kombináltfogó és a fénymásoló papír, amit kilopunk onnan? Amikor katona voltam, a laktanya parancsnoka a rendelkezésére álló erőforrásokat felhasználva építkezett Dunakeszin, a kiskatonák még a homokot is a közeli homokbányából az építkezésre. Teherautó volt, üzemanyag volt, emberanyag volt, homok volt, hát miért ne? S ha lop a fej (tudod, a hal, amelyik a fejétől bűzlik), miért ne tehetné a test többi része? 

Másképpen: felment-e mások bűne, relativizálja-e a saját bűnömet, hogy ők nagyobban játszanak, méretesebb a tortaszeletük? 

Talán nem nehéz belátni, hogy ez a gondolkodási irány semmi más, mint mosakodás, önérdekű relativizálása a bűnnek. (Azt meg már tudod, több helyen leírtam, hogy a bűn nem más: önzés.) 

Viszont Jonasson üzenete, bármennyire zseniálisan tréfás, röhögtető formába öltöztetett, a visszájára fordul, s a gazemberség ideológiája lesz. A lila hajú matróna törekvése a diktátor szigetén létesítendő egészségügyi törekvésekre innen nézve mindössze mosakodás. Alamizsna a koldusoknak.

Már csak azt kell eldönteni, nincsenek-e túlzott elvárásaim egy szórakoztató regénnyel kapcsolatban. 

Athenaeum, Budapest, 2022, 400 oldal · ISBN: 9789635432820 · Fordította: Kúnos László

8/10

2023 februárjának negyedik napja, szombat. Ilyen rohadt szél már régen volt. Alig mozdultunk ki, csak tüdőbűnözni mentünk le a ház alá, de az is több mint elég volt, menekültünk felfelé. 

S már megint piszkosul hajnalban ébredtem. Negyed négy felé. Csemete nem volt most sem itthon, átköltöztem tehát az ő ágyába olvasni, írni, ahogy szoktam. Forró kávé, vastag zokni, és ez esetben többnyire Sunchild.

Lett fizuemelés a cégnél. Így már csak olyan harmincezerrel vagyunk lemaradva a hasonló területeken dolgozók bérétől. A válaszreakcióm fájdalmas, de kényszerből adottnak kell lennie... Igaz, Szerelmetesfeleségtársam már hónapok óta rágja a fülemet érte. Pedig eddigi életem legjobb munkahelye ez. 

Apropó: szeretem ezt a nőt. Remek érzékkel lép, amikor lépnie kell. Felém is. Hogy enyhítse a bennem levő bármilyen feszkót. Ami már több irányúvá lett. 

        HALÁLOS ÉRINTÉS  
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Andrea Bormida & Giacomo Pueroni
    A FARGHOK ÁRKÁBAN  
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini
  A VÉRFIAK KIRÁLYNŐJE  
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini
  A VÉDNŐVÉR TÖRTÉNETE  
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini

Még mindig nem fejtettem meg, s úgy látszik, megfejtetlen is marad, hogy miért szeretem én ezt a Dragonero-t. Ha kedvelném a fantasyt, érthető lenne a szimpátiám, de annyira nem foglalkoztat semmilyen formában. Mint megtudtam, az urban-féle sem, s még abban az esetben sem, ha Stephen King az elkövetője. Aztán nézd meg, a Dragonero meg szakmányban olvasódik a házam táján, általam. 

S az is elmondható továbra is, hogy a Bonelli képregények borítói közül egyedül a Dragoneroé az, amit valahogy mindig sikerül eltalálniuk. Minden más esetben a borító sokkal alacsonyabb színvonalú mint a belső tartalom. De mondjuk már ezt is említettem valahol. 

 HALÁLOS ÉRINTÉS  

A címet szó szerint kell érteni. A történet ugyanis arróól szól, hogy adva van egy fickó, aki a kezével, a testével gyógyit: képes elvenni betegségeket. Csakhogy, mert elvette, a betegség az övé lesz. Ha nem adja tovább, belehal. Ha továbbadja, az hal bele, akinek tovább adta.

Mekkora átok, mekkora felelősség! Gondolj bele! Meggyógyítod, akit szeretsz, de cserébe meg kell ölnöd valaki, valami mást. S ha nem teszed, te halsz meg... 

Barátunk nem él vissza a képességével. Iparkodik nem visszaélni a képességével. De él vele. Gyógyít. Tehát ölnie is kell. 

A történetben természetesen összeakad Ian-nel, a sárkányvérűvel. S a történet mindvégig nagyon érdekesen, izgalmasan nyitva hagyja a kérdést, vajon mit is gondoljunk erről a gyógyító-gyilkosról. Van neve is: Learionak hívják. 

Emlékeim szerint ez volt az első olyan Dragonero-történet, amelyben bármi felett dilemmázni lehetett. Nem hiányzott, de nem is áll neki rosszul. Kimondottan tetszett. 

 A FARGHOK ÁRKÁBAN – A VÉRFIAK KIRÁLYNŐJE  

A kettő szervesen egy történet. Az alapjai ismerősek lehetnek: egy hatalmas, beláthatatlan fal, a falon túl ott vannak a vérfiak (zombilények, csak ezek nagyon gyorsak, a fal védői iparkodnak megvédeni a vérfiaktól a falon túli birodalmat. Csak ebben az esetben nem közeleg a tél. R. R. Martin 1996-ban jelentette meg a Trónok harcát. A sorozat eleddig megjelent ötödik kötete, a Sárkányok tánca 2011-ben került az olvasók kezébe. A Bonelli képregénye eredetileg 2014-ben. Vagyis az ötlet és elsőség Martiné. Zavaró? Én vállat rántottam rá. Azért, mert Dragonero történetének a kereteinek ugyan több mint erőteljesen ugyanazok, de maga a sztori mégis más. Ha nem is tölti meg új tartalommal, amit már ismerünk, szó nincs arról, hogy szolgaian másolna. 

A történet lényege: valakik, köztük egy varázsló a falon kívül rekedtek. Dragoneronak kell visszahoznia őket. Akik eltántek, azok is Dragoneroval voltak kint. Ráadásul a második expedícióban is veszít embereket. Nagy a feladat, óriási a felelősség. 

A történet a modern technikát érdekesen, mintegy régiesítve használja fel. 

Egy műszer segítségével sikerül jeleket adni-venni, s kiderül, hogy az elveszettek a mammut-szerű,óriási állatok temetkezési helyén, egy irdatlan árok mélyén vannak. De élnek.

A mentést nehezíti, hogy az árok mélye hatalmas, féreg-szerű lények birodalma, amik giliszta-mód ássák magukat a talajban, s ha előbukkannak, pusztítanak, megesznek. A kinézetük további asszociációkra ad lehetőset: Trónok harca vs. Dűne. Igen, a homokférgek. Csak ezeknek nincsen semmi hasznuk, szó sincsen semmiféle melanzsról, fűszerről.

A végeredmény azonban számomra meggyőző, sutba az asszociációk keltette fikázási kényszerrel! Úgy gondolom, valami új született a panelek felhasználásból. Ízlések és pofonok. 

Vagyis a feladat, hogy a csapatot ki kell hozni az árok mélyéből, a férgeket cselezve, legyőzve, és át kell vinni a vérfiak rettentő gyors sokaságán, bejuttatva a falakra, a falak mögé. 

Érdekessége még a történet a címadó királynő, aki hús-vér létére, tökéletesen szokatlan módon, parancsol a vérfiaknak. Van annyi izgalom a történetben, hogy lekössön. Simán. 

 A VÉDNŐVÉR TÖRTÉNETE  

A védnővérek egy nagyon kemény, női szerzetesrend-féleség. A történet az összefüggő előző két rész kiegészítése. Dragonero ebben nem kap szerepet. A cselekmény középpontjában egy Sheda nevű védnővér áll. Aki ott volt a fhargok árkában. Sikertelenül próbált megvédeni egy varázslót, bár a testével óvta. Tudta, hogy emiatt büntetést érdemel. 

A rend keménységéből már kapott leckét, egy tiltott légyott miatt elvesztette az orrát. De arra nem számít, hogy a sikertelen testőrségének a következménye, hogy az élete hátralevő részét nyomorékká tett szolgaként kell leélnie a rendházban. Sheda nem sokáig töpreng, hogy mennyire vágyik erre. S szerencséjére segítője is akad. 

Kemény, kegyetlen történet, az általam olvasott Dragonerok legkeményebbje. A rendről magáról nem sokat tudunk meg, csak annyit, amennyi a jelen események megértésáhez szükséges: a létezésük célját és a mentalitásuk kérlelhetetlenségét. A célt értjük, a módszerek lélegzetállító brutalitását nem. Csak elfogadjuk (?), hogy így van. Ahány ház, annyi szopás, szokás. 

Az utolsó három történetnek ugyanaz a rajzolója, és mindegyiknek a Dragonero-k világának egyik megálmodója a szerzője. 

 ÖSSZHATÁS  

Logiksuan felmeról a kérdés, különösen így, majdnem egymás után olvasva, lehet-e újat mondani a sorozatról? Illetve ad-e még valami újat vagy csak ismételgeti önnön paneljait? A válasz: is. 

Kérdés persze, hogy feltétlenül kell-e újat adnia? Töprengek. A sorozatok sokfélék lehetnek, de alapvetően kétfélék mégis. Vagy egy egybefüggő történetet mesélnek el, vagy ugyanazon szereplők epizódonkénti kalandjait.

Az első verzióban szokott az történni, hogy a cselekmény kifullad, a konfliktusok hajuknál ráncigálttá válnak, eröltett, izzadtsgszagú lesz az egész mindenség. Így járt a Trónok harca is. 

A második csoportba tartoznak például az olyan sorozatok mint az általunk most nézett Brown atya. A katolikus pap, aki rendre a helyi rendőrség előtt kinyomozza ki a gyilkos és miért. (Mondjuk az már eszembe jutott, mert angol kisvárosban játszódnak az epizódok, hogy annyi hulla van, hogy szép lassan elpusztul az egész falu. Illetve a lakosság két három csoportra oszlik: gyilkosok, áldozatok és nyomozók. De mert nő az áldozatok száma, ezzel egyenes arányban nő a rendre leleplezett gyilkosoké is, tehát hamarosan csak Borwn atya, a segítői és a rendőrség tagjai maradnak csak. A legutóbbi részben már egy rendőr is volt az gyilkosok között.) Minden rész új történet, csak a keret marad: a pap, aki nyomoz, de sohasem valaki ellen, hanem az elkövetők lellki üdvéért munkálkodik. (Csak mondom, az alak szülőatyja G. K. Chesterton, a neves katolikus konvertita író, vitázó.) 

A kifulladástól egyik sorozatforma sem mentes. A Brown-atya legutóbbi része nekem már egy kicsit necces volt, már majdnem erőltetettre sikerült, de még léc feletti volt. Ez a harmadik évad. Még van, azt hiszem, négy, Az egybefüggő sorozatok esetében ilyenkor már ki szokott lógni a dramaturgiai lóláb. 

Szóval Dragonero. Mivel magyarul még csak a 11,5. számnál jár a sorozat, én meg ebből öt és felet olvastam (már mondtam, van egy hibrid epizód, amikor Dragonero nem csak teret, hanem fantáziavilágot is jár: egy másik Bonelli-figurával Zagorral kalandozik), nem volt még érkezésem ráunni. Még négy magyarul megjelent kötetet nem olvastam, és idéntől úgy fest, évente egy-egy fog csak megjelenni. Vagyis lehet, hogy marad az édrdeklődés. Eddig csont nélkül maradt. 

Talán azért, mert Ian, a Dragonero nem csupán hűdevérszomjas fantázialényekkel küzdöget, ahogyan azt a Halálos érintés eetében is szóvá tettem. S nem minden esetben egyértelmű az abszolút igazsága (A szarvas karmai közt; igen, a cím vaskos képzavar). S a figyelem fenntartására rátesz egy lapáttal a jól kitalált, megalkotott mellékszereplők garmadája is. Mint ebben az esetben a védnővér, Sheda. 

Vagyis tud valmait ez a Bonelli, le a kalappal! Okosan, ügyesen használják fel a zsáner paneljait, és remekül keverik más dolgokkal. Gondolok például a sorozatban szereplő teknokratákra, a technika haszálóira. Ezért nem üt szemet, amikor ebben a kötetben mondjuk léghajók jelennek meg, sőt reflektorok a nagy falról. Mert a reflektor dizájnja, remek ötlet, archaikus: egy fa korménykerékkel forgatható. Hehehe. (Hogy mi világít benne és hogyan, ne firtassuk!) 

Szóval jól van ez a sorozat, ahogyan van, jelentem, kérem alássan! 

GooBo, Hosszúvölgy, 2019, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072588 · Fordította: Koszoru Péter 

10/10

2023 januárjában, amikor a legutolsókat rúgja a hónap. Hétfő van. Itthon vagyok. Még mindig a tavalyi, kényszeráen kivett szabimat fogyasztom, de sajnos már nincsen több. Szerelmetesefeleségtársam mai s dolgozott, én meg a körülötte levő háziassszony szerepét töltöttem be, amikor éppen nem olvastam, írtam: kávét főztem, ebédet csináltam, ilyesmiket. Meg voltam Ofi barátomék üres lakásában a piac mellett, ifosztottam a postaládát, fotóztam a csekkeket, értesítettem a volt albérlőket, hogy nekik is jött cucc, meg visszamentem, mert a postás egy bankkártyát tévesen a „mi” postaládánkba dobott be. 

S közben drukkoltam, hogy egy délutáni találkozóján édes párom összebólintson egy új megbízójával. Összebólintott. Mondtam már, hogy virtuális asszisztens (online titkárnő)? www.martassist.hu

Nincsen kedvem dolgozni. felkelni,elindulni, bejárni. Elveszi a kedvem, hogy a fizetésünk marhára elmaradt az áraktól. Elvileg most januára már emelik a bérünket, de nincs túl nagy reményem, hogy utoléri a munkaköröm átlagát. Csak jó lenne, mert szeretek itt dolgozni. 

Ja, és most meg a Moonhead Prog Fest-en megismert,magyar Android zenekart hallgatom. Több mint pompás, összetett, izgalmas muzsika, fülelj csak bele! Itt teheted meg. 

Írtam már értékelést erről a köyvről.
De méltatlannak találom mindenféle szempontból.
Ezért egy újraolvasás során ápgrédelem önmagamat.
Ez a 2.0-s értékelésem.

A legtöbbször bajban vagyok, amikor a magyarság ősi történelméről olvasok.

Hm, ez így nagyon pozitív rám nézve. Az igazság az, hogy a legtöbbször bajban vagyok, ha olvasok. Hol ezért, hol azért. 

Az ilyen-olyan múlt-elképzelések sokaságában van jó pár verzió, amelyik sokkal szimpatikusabb mint amennyire szimpatikus a pillanatnyi hivatalos verzió. Egyfelől persze ez nem jelenti azt, hogy igaz is, csak azt, hogy jó lenne, ha az lenne. Másfelől az is tény, hogy az elképzelések annyira szerteágazók, hogy némelyik nem csupán a történelemtudomány mai álláspontjának mond ellent, hanem más, alternatív elgondolásoknak is. 

Amikor böngészgetem ezeket az alternatív megoldásokat, történéseket bemutató gondolatmeneteket (tudod, ezekre mondják hogy délibábos, mélymagyar, turbómagyar, stb.), engem jobbára még csak nem is az hökkent meg, hogy ellene mondanak a hivatalos verziónak, hanem az, mennyire nincsenek semmivel alátámasztva. A szerzők jobbára a saját elgondolásaikat hívják be annak bizonyítására, amit állítanak. S ha sorakoztatják is az érveket, akkor azok többnyire a levegőben lógnak, nincsen kontextus, összefüggés-feltárás, csak benyögése valaminek, amivel önmagában nem tudok mit kezdeni. Mert laikusként nem ismerem a hátterét, az összefüggéseit, a valóságalapját, az alátámasztottságát a kijelentéseknek.

Rendre így járok. Pedig Isten bizony olyan kis nyitott vagyok, hogy az csuda, és nem adom fel, mindig újra próbálkozom. 

A hivatalos álláspontokról egy gondolat. Nem vagyok tudományellenes. Amit írok most számítógépen írom, villanyfénynél. Van autóm, hűtőnk, tévénk, mikrónk, és olvasok Michio Kakut, meg Gribbint is. Van, hogy e-könyv formátumban az e-könyv olvasómon. Többnyire a nálam okosabb telefonomon fizetek, ha rendelek valamit, illetve ha megérkeznek a rendszeres csekkek. Onnan konfigurálom a routert, a hálózati, önálló IP-címmel rendelkező nyomtatónkat. És így tovább. 

A tudomány fejlődik, és bizony van, hogy előfordul: ami ma tudományos eredmény, az holnap idejét múlt botorság. Meg fordítva. Két évvel ezelőtt azok, akik később a kőbe vésett tutit mondták a koronavírus elleni védekezéséről, még nem ajánlották az állandó maszkviselést. Aztán meg de. Itthon nyomták a PCR-teszteket, miközben állítólag maga a WHO is megkérdőjelezte a megbízhatóságukat. Nekem mást mondott az infarktusom után a kórházi kardiológus főorvosasszony, mint a Szent Margit Rendelő kardiológusa és mindkettőnek ellene mondott a diabetológus... Tréfás volt. Tehát hiszek a tudomány erejében, de majdnem olyan fenntartásokkal, mint bármi másban. Valószínűleg emiatt adok újra és újra esélyt a történelem alternatív bemutatásainak. Különösen, mert a történelem, mint műfaj szubjektívebbnek tűnik a többi tudományágnál. 

Apropó történelem. Minimum Neagu Djuvara óta tudjuk, hogy a tények összegyűjtése, értelmezése mennyire függ az interpretáló történésztől, annak tudatos, tudatalatti prekoncepcióitól, a világlátásától, a filozófiájától, sőt, akár a társadalmi koordinátarendszerétől is, beleértve a karrierjét. 

S akkor figyeld csak, miket mond Gönczi Tamás a Pilisről!

Kinézek az ablakon és látom. Mármint nem Gönczit, hanem a Pilist... Ott jobbra, jóval a nagy kémény mögött.  

A szerzőről

elképesztő módon semmit nem találtam a neten. A könyveit természetesen igen, illetve néhány YouTube-videót, interjút, előadást. De a foglalkozásáról, a tevékenységéről hallgat a mély. A könyvei témái egyébként roppant érdekesek. 

• Írt egy könyvet Nimródról, a Biblia által egyértelműen negatívnak beállított ősi figuráról. Akit ellenben a magyar gesztáink pont ellentétesen kezelnek: a magyarság ősapjaként, különleges képességű hőseként mutatják be. A címe: Nimród gyűrűje.
• Aztán van egy könyv a fekete Madonnáról, a magyarok ősi nagyasszonyáról. A címe: A fekete Madonna
• Illetve egy másik a magyarság ősi hitéről és Koppányról. A címe: Pogány Biblia – Koppány hagyatéka
• Valamint van egy könyve Csontváryról, Napúton címmel. 

A könyvek, tartalmak más formájú, más címen történt megjelenéséről most nem ejtek szót. 

De arról, hogy kicsoda is Gönczi Tamás, mivel foglalkozik a mindennapokban, nos, arról nem leltem semmit. Még a fotót is úgy szedtem ki róla egy interjú videójából. 

A könyv mondanivalója

nagyon érdekes és roppant izgalmas! Létezett, ugye, egy magyar alapítású szerzetesrend a történelemben: a pálos rend. A nevük nem az újszövetségi Pál apostolhoz, hanem az egyiptomi gyökerű Thébai Szent Pálról nevezte el magát. A pálosok az egyetlen magyar alapítású rend. 

A később boldoggá avatott kanonok, Özséb alapította 1250-ben. A munkába egy látomás alapján fogott bele. A látomás egyértelműen elmondta Özsébnek, hogy a rendalapítást és a célt, amiért alapítania kell, a Pilisben kell elvégeznie, elérnie. Gönczi szerint nem véletlenül: Özséb feladata nem Róma uralmának a helyi megszilárdítása, gyakorlása volt, hanem a magyarság látható világon túli feladatának az őrzése és továbbvitele. Ehhez volt szükség a Pilisre mint szakrális térre. 

A pálos rend tehát renitens rend volt, nem illeszkedett pontosan a római istálló egyébként sokszínű világába. 

Ezek szerint a magyarság választott nemzet, és küldetése van ezen a világon. Ennek a küldetésnek a fenntartásához, beteljesítéséhez volt szükség a pálos rendre és a Pilisre.

A magyarság nem volt pogány nemzet István erőszakos térítése előtt sem. Csak más formában gyakorolta a kereszténységet.

S ugye az államalapító a németek és Róma segítségével éppen ettől az ősi vallástól fosztotta meg a népét, hogy a mindennapi politikai céljait megvalósíthassa.

Illetve itt egy kicsit összekavarodtam. A kettővel ezelőtti mondatot nem Gönczi, hanem Badiny Jós írta, az István-Koppány kettősből egyértelműen Koppány mellett érvelve. („Csak annyit kérdezek a válaszra várva: rabok legyünk vagy szabadok?”) Gönczi azt mondja, nincs még egy királyi ház, amelyik annyi szentet adott volna a kereszténységnek, mint az Árpád-ház. Ennek okát abban látja, hogy az Árpád-házi királyok tudtak, gyakoroltak valamit abból a transzcendenciából, arról a küldetésből, feladatból, amelynek szellemi központja a Pilis volt. 

Özsébnek és a pálosoknak tehát ehhez a majdnem teljesen elpusztított, kiirtott hithez, üzenethez, feladathoz kellett visszatérnie. 

Hm, nem semmi! Milyen jól hangzik már! S mekkora felelősséggel jár az elvégzendő feladat! 

Az elvégzendő feladatunk és a megőrzött tudás

A baj csak az, hogy hatszáz oldal alatt nem derült ki számomra,

• mi is a feladat, mi a választottság oka és célja?
• Ahogy az sem, voltaképpen mi is van a Pilisben,
• mire képes a hely élő szakralitása?
• S hogy honnan vesszük az információkat, hogy mindez így van? 

Jó, persze vannak hivatkozások a szövegen belül is, van irodalomjegyzék a kötet végén, de az információk olyan kis... mi is a jó szó... szétszórtak. Hirtelenek. Talajtalanok. Az összefüggések nem állnak nekem össze. Nem egyáltalán nem, hanem többnyire nem. Pedig nagyon figyeltem. 

Gönczi Tamás nem sokat pepecsel azzal, hogy az olvasó orrára kösse, honnan szerzi az információit. Még akkor sem, amikor pedig konkrétan hivatkozik valamire.

Erre egy példa: beszél a budapesti Báthory barlang rejtélyeiről, csodáiról, és elmondja, hogy egyetlen vaskos könyvet írtak csak róla (ide vele!), ám a könyv már sehol nem beszerezhető, kikopott a könyvtárakból (ne becsülj alá!). Azonban nem tudjuk meg: se a könyv szerzőjét, se a címét! Átböngésztem miatta a Piliscsillag komplett irodalomjegyzéket, de fogalmam nincsen, mire gondolt?  S ez csak egy példa. Izé, mennyibe lett volna egy lábjegyzetes utalás? 

De a varázslatos az a könyvben, hogy mindez csak akkor tűnik fel, miután felhúztunk a túracipőt, a hátunkra kanyarítottuk a hátizsákot, bepakoltuk a szendvicseket, vizet, persze egy kis pálinkát is, és már lépünk is ki a lakásból, hogy nagyot kortyoljunk a Pilisben ránk váró szakralitásból, Dobogókő Föld szívcsakraságából, a Klastrompuszta nyújtotta szellemi, transzcendentális kalandból

Olyan hatása van a könyvnek, hogy amikor Dobogókőről végignézünk a gyönyörű kilátáson a Duna-kanyar, Óbuda felé (igen, valóban, mintha piramisok emelkednének előttünk), hogy oké, rendben, itt vagyunk, jöhet a megvilágosodás, az áldás, a nem tudom micsoda, mert ami most körülvesz, az valami más...

Nagyon kedveltem ezt az Ágit. Nem volt köztünk semmi (én tettem egy gyenge kísérletet, de úgy elhajtott mint a szél), csak jópofa volt, vidám és végtelenül ezoterikus. Emlékszem, azt hiszem jó, hogy eljött velünk egy ürömi íjászkodásra. A srácaim is kedvelték őt. Ültünk valahol egy virágos réten, kifulladva némileg az íjászos lövöldözéstől, és szóba került Dobogókő. 

Ági csillogó szemmel mondta: 
– Igen, voltam ott, energiát kértünk a mindenségtől!
– Upsz! És azt hogyan kell?
–  Hát leültünk körbe Dobogókőn, megfogtuk egymás kezét, és megnyitottuk magunkban a csakráinkat, hogy jöjjön! 
– És jött?
– Jött ám, mint a csuda! – somolygott ez az Ági. – Nagyon izgi volt!
– És milyen, amikor jön? Nekem az Edda „Kék sugara” jut eszembe...
– Á, dehogy! Csikis! – nevetett Ági, és máris terelte a szót másra. 

De voltaképpen mi a csudát is keresünk itt fent, azon kívül, hogy kirándulni jó, a kilátás gyönyörű, és végre nem xaraxik velünk senki a coviddal, meg a maszkkal? Hol találjuk tehát ebben a szakrális térben a micsodát? Mit is keresünk? S mi is a feladat, aminek a végrehajtása érdekében keressük? 

Újra mondom, Gönczi jól írta meg a könyvet. Annyira jól, akár egy krimit. Egészen végig keressük, kutatjuk a titkot, a megoldást, a feloldást. S Gönczi annyira jól írta meg a könyvét, hogy fel sem tűnik az, hogy nem is tudjuk, mire keressük a megoldást és a feloldást. Sőt még az sem, hogy a végén sem vagyunk biztosak semmiben. Illetve még azt sem tudjuk, miben nem vagyunk bizonyosak! Tudod, arról beszélek, amit fentebb írtam a történelmi alternatívákat, alternatív történeteket bemutató könyvekről videókról. 

A pálosok küldetésének az eredménye

Lehet, hogy nagyon földhözragadt vagyok, és nem ott keresek, ahol találhatnék, de a könyvet olvasva rendre ugyanazok a kérdések jutottak az eszembe.

Leginkább és legtöbbször az, vajon milyen eredménnyel járt Özséb látomással megerősített feladatának a teljesítése? 

A feladat e könyv szerint is az volt, hogy megőrizzék a magyarság szent küldetését és a küldetés teljesítéséhez szükséges tudást. Manapság a magyarságnak Európában egyetlen küldetése van, elsősorban az Unió felől: „Elmész te a...ba!” De viccen túl: ma semmit nem tudunk sem a küldetésről, sem a tudásról. Mintha a pálosok nem is lettek volna. Hiába volt és van a pálos rend. Mondjuk a mai pálos rend mit sem tud magyar szakralitásról, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ez ebben a könyvben van. A rend mai szakralitása kizárólag a katolicizmus szakralitásából fakad.

Ha egy kicsit ezoterikus vagyok, akkor arra gondolok, hogy nekem, Mohácsi Zoltánnak, a kaszásdűlői, panelproli sofőrnek nem is kell erről semmit sem tudnom. Már csak azért sem, mert nem vagyok beavatott. Maximum az asszony ölén. Aminek csak nagyon apró köze lehet a magyarsághoz, de ahhoz meg már túl öregek vagyunk, és már semmi kedvünk gyerekezni, jó lesz az bőven unokázásnak... 

Elképzelhető az is, hogy Özsébnek és rendbéli testvéreinek sikerült végrehajtania a látomásban kapott küldetést, ám az nem szól minden magyarnak.  (Bennem úgyis domináns a zsidó-, a cigány- és a jász-, és csak egy kis rész alföldi parasztvér.) Csupán azoknak, akik tudnak is élni vele. Vagyis egyszer majd, valamikor, az arra érdemeseknek feltárul, és nyilvánvalóvá válik a magyarság szerepe, feladata, üdvszerző ereje. Vagy micsodája...De a lényeg, hogy lesz minek feltárulnia, és lesz, akinek feltárul. 

De pilisi pálos rendet tárgyaló ezen könyv ismeretének a következtében, nagyon úgy fest, most bizony nem lettünk sem okosabbak, sem többek, sem gazdagabbak, sem tájékozottabbak, sem semmik semerre. 

Már csak azért sem, mert a könyvben levő fejezetek mindegyike oda fut ki, hogy ezt a kérdést, amiről a fejezet szól, még nem látjuk világosan, még nem találtunk rá választ, még nem és már nem... Csakhogy így még az sem világos, hogy mire a hatszáz oldal felhajtás. 

Agymenet:
A magyar Hari Seldon létrehozta a Magyar Alapítványt, de az Enciclopedia Hungarica-val már piszkosul elakadt. Hacsak nem élünk a lehetőséggel, nem is a Magyar Alapítvány a lényeg, az csak figyelem elterelés, hanem a Második Magyar Alapítvány. Lehet Asimov a pálosokból kiindulva írta a regényfolyamát? Én meg itt küszködök, hogy mit is kellene belőle kreálni... 

A könyv szerkezetéről

Egy gondos szerkesztő bizony nagyon kellett volna a könyv (többszöri) kiadása előtt a mondanivaló egészének az átlátása és az egyes részek érthetőségének az érdekében is. 

A KÖNYV EGÉSZÉNEK a szerkezete nem világos. Nyolcvankét fejezetből áll (!), s ez a rengeteg fejezet nincsen részekre tagolva. Mire gondolok? Rengeteg logikai beosztással élhettek volna. Mondjuk így:

1. Kik voltak a pálosok az ismert történelemben 
2. Kik voltak a pálosok a háttérben
3. A Pilis földrajza (hegyek, völgyek, barlangok, amit láthatunk és amit nem)
4. A Pilis szerepe a magyar történelemben (avagy nem oda Buda)
5. A Pilis szakralitásának történelmi nyomai, jelei
6. A Pilis földrajzának transzcendentális jelentése
7. A Pilis szakralitásának metafizikus jelentése
8. Mit kellett megőrizniük a pálosoknak és miért? 
9. A küldetés sorsa (Sikerült-e, ha igen, hogyan? Ha sikerülni fog, egyszer, valamikor, hogyan történik ez meg?)

De mert ilyen szerkezete nincsen a könyvnek, olvasás közben én néha elvesztem. Miért került egyik téma a másik után? Miért ismétlődik egy-egy téma? Mi az oka, hogy egy-egy adott fejezet egyáltalán bekerült a könyvbe? Mintha egymástól független cikkek sora lett volna logikai lánc nélkül egymás mellé dobálva. 

STILÁRIS PROBLÉMÁK ASZERKEZET ROVÁSÁRA
Voltaképpen szerkezeti kérdések az alábbiak is. Nem az egészre vonatkoznak, de egy rossz szemű szerkesztőnek is kellett volna valamit kezdenie vele. A jószeműnek pláne!

Mert nagyon szép a bizalom az olvasó felé, de szerintem úgy a kilencvenkilenc százalékunkat túlbecsülte mind a szerző, mind a kiadó, amikor ezt és az ehhez a hasonló bekezdéseket a könyvben hagyta. 

Adva van a magyar legenda, hogy a Szűz Máriáról elnevezett Fehér Egyház temploma Árpád sírja fölé épült, és ami nekünk itt a legfontosabb, hogy a pálos barátok ,»használatában« volt, ahogy azt a korabeli dokumentumokban fogalmazták. A használatban kifejezés azt jelenti, hogy korábban épült, és nem a pálosok építették csak azok használatában volt. Mit is tudunk minderről bővebben? Béla királyunk névtelen jegyzője az alábbiakat írja (Anonymus/52 fej.)

»Anno dominicae incarnationis 907. Dux Arpad migravit de hoc seculo, qui honorifice sepultus est supra caput unius parvi fluminis, qiu descendit per alveum lapideum in civitatem Attylae regis, ubi etiam post conversionem Mungarorum aedificata est Ecclesia quae vocatur alba, sub honore Beatae Mariae Virginis...«

Tehát nem lehet kétség ezek után a latinul leírt örökbecsű feljegyzés után: Árpád sírja fölé épült a legendás Szűz Máriáról elnevezett Fehér Egyház temploma! E templom tényleges helye máig vitatott, és ami igazán szomorú ebben a kutatásban, hogy a valósan megtörtént tényeket és az ezeket hírül adó Árpádházi ,»legendáriumot« a meg nem történt mesék birodalmába illesztették, és ezzel sokak számára hiteltelenné is tették. De a tények azért tények maradnak. Nagy Lajos király 1355-ben, amikor Új-Budát Ó-Budától hivatalosan széjjelválasztja, és egyben Új-Buda határait kijelöli, szó szerint megemlíti e templomot.

Késöbb IX. Bonifác pápa 1400-ban szintén konkrétan említi a Fehér Egyház templomát: »Alba Ecclesia S. Mariae prope Veterem Budám...« Borbála királyné 21 évvel később (1421-ben) az óbudai apácáknak adományozza a Fehér Egyházat, a magyarok e régi templomát: »...molendinum nostrum prope Albam Ecclesiam eiusdem B. Mariae V. in rivulo calidea aquae situm et deccurens...«

Ami talán perdöntő lehet ez ügyben, Zsigmond király mindezt megerősítve így szól a Fehér Egyház templomáról: »...cuiusdam molendini ante fores Albae Ecclesiae in promontorio civitatis Budensis in comitatu Pilis«.

S itt már el is érkeztünk konkrétan a Pilishez, a pálosok rejtett, szent birodalmához. Tegyünk egy rövid kis kitérőt, már ami az idézeteket illeti, hogy jobban meghatározhassuk, hol is feküdt igazán az a bizonyos magyar Fehér Egyház, ami a pálosokkal és persze a Pilissel oly sok mindenben összefügg. Ha ezeket a különféle idézeteket összevetjük, egyértelművé válik, hogy a Fehér Egyház melletti kis folyó, amit Anonymus is megemlít (»supra caput unius paervi fluminis«), a méltatlanul elfeledett Borbála királyné szerint malmot hajtó hévíz (»molendinum... in rivolo calidea aquae«) volt. S ha Anonymus szavait (»qui descendit per alveum lapideurn«) összevetjük Nagy Lajos 1355-ben elhangzott szavaival (»per murum dirutum cuius lapides, usque ad finálém lapidem, sunt pro metis assignati...«), könnyen egyértelművé válik, hogy az »elveus lapideus« és a ,»murus dirutus« nem más, mint a hajdani rómaiaktól ránk maradt római vízvezeték (alveus lapideus), aminek düledékei (murus dirutus) az Árpád-völgyben egészen a löpormalmokig egyenes vonalban fekszenek manapság is. Innen már viszonylag könnyebb a dolgunk. Ugyanis a szóban forgó római vízvezeték mellett, az Esztergom felé vezető országút irányában található ez a bizonyos magyar Fehér Egyház.

(130–131.)

Csak úgy magamnak dörmögtem a bajuszom alatt, amikor ezt a pár bekezdést elolvastam, minden mélységes tiszteletem mellett Gönczi Tamásnak, hogy: „Elmész te a büdös francba a latinoddal és a következtetéseiddel!” S akkor még nem értem el a 146–147. oldalra, ahol mintegy oldalnyi latin szövegben gyönyörködhetünk fordítás nélkül, de a belőle fakadó következtetések szigorú levonásával. Értem én, hogy a Google Fordító idején ez már nem emberpróbáló feladat, de azért ne feledjük, könyvet olvasunk, ne kelljen már bűvészkedni a szerző szerint bizonyító erejű szövegek megértésével! 

Mert

1. ahogy írtam, az átlag olvasók kilencvenkilenc százaléka nem fog tudni latinul. Ennyit pláne nem. Vagyis az idézett szöveg mintegy fele érthetetlen nyelven van a számára. Hiába is teszi hozzá Gönczi, hogy így már kétség sem férhet semmihez...;

2. háromszor olvastam végig a szövegrészt, plusz most, amikor beszkenneltem, és idemásoltam. Próbáltam a latintól függetlenül is felfogni, mit mond. Engem simán kétvállra fektetett, és röhögve ott is hagyott. Mondd csak, te érted? 

Vagyis a citált részlet a stiláris szerkesztés hiányának is jellemző példája, nem csupán az olvasó cserbenhagyásának.

Tipográfiai vérdohogás

Jelenleg a könyv negyedik kiadása van a birtokomban. Ez már az én példányom. Van itt nálam egy másik kötet is belőle, kölcsönben, az nem az enyém. Az a második kiadás. Kiadványszerkesztői szempontból az eddig általam látott könyvek közül gondolkodás nélkül mindennek a legalja. Csak a borítója könyv. Semmi más nem az benne. Azon kívül, hogy lapokból áll és nyomtatva van.

Ennek az értékelésnek az első verziójában a második kiadás tipográfiájáról elég sokat írtam. De a saját példányomat, a negyedik kiadást olvasgatva megkönnyebbülve látom, hogy a dohogásom jócskán okafogyottá vált. Ezért ami nem igaz erre a kiadásra, minden tépelődés nélkül törültem. Tehát most csak a negyedik, 2020-as kiadásról lesz szó. 

Nem vagyok teljesen elégedett az új, tavalyi kiadás végeredményével sem. Az Angyali Menedék kiadónak nagyon ideje lenne egy igazi kiadványszerkesztő szakembert alkalmaznia! A könyvtárban belenéztem egyéb, nagyon sokezer forintos könyveikbe, hát, barátom, hihetetlen mit művelnek! De tényleg! Vagy inkább mit nem... Az alábbiak következetes hiányok az Attila kódexben, Badiny Jós újra kiadott műveinek esetében, s az összes eddigi Göncziben. Nem is kerestem további példákat.  

Hatalmas megkönnyebbülés ugyan,

• hogy végre ráengedtek egy elválasztó programot a szövegre,
• hogy a bekezdések első sorában alkalmaztak behúzásokat,
• és eltérő betűmérettel jelenítették meg a fejezetcímeket,
• a képméretezés javítva lett, láthatók az ábrák,
• és a képaláírás sem a törzsszöveggel megegyező.

Sajnos azonban ezek a hibák csak a jéghegy csúcsát jelentették, jócskán vannak bajok. S a maradék dohogásomhoz nem kell segítségül hívnom a kiadványszerkesztői tudásomat, elég ha egyszerűen a mindennapi esztétikai érzékemet veszem alapul.

Még mindig a kezére kellene csapnia annak, aki ezt a könyvet tördelte. De az is szégyellje magát, aki engedte nyomdába menni így ezt az anyagot! Egyszóval az Angyali Menedék Kiadó nagyon csúnyán szégyellje össze-vissza magát! Még mindig, a negyedik kiadás esetében is ezt kell mondanom. 

Különös tekintettel arra, hogy a negyedik, bővített, javított kiadás. Ahogyan azt a borító is hirdeti. A tördelés ugyan már nem maga a komplett szégyen, de azért mégis, na! Mindjárt mondom, miért, de előtte nem tudom elhallgatni, hogy ezért a pocsék, hozzá nem értő, dilettáns munkáért 2020-ban 9990 forintot kérnek el bolti árként. Az internetes ára kétezer forinttal soványabb, tehát még úgy sem kevés. 

Az ízléstelenség és az igénytelenség ocsmány iskolapéldája lett ez a kötet. Mintha sem a szerzőnek (ha egyáltalán konzultáltak vele), sem a tördelőnek, sem a szerkesztőnek a kezében nem lett volna soha egy árva könyv sem. De basszus, az Angyal Menedék egy kiadó! Egy ember nem akadt, aki minimálisan értene náluk a tipográfiához? Vagy legalább józan paraszti esze és esztétikai érzéke lenne? Könyörgöm! 

Szóval

• Nagyon sok könyvben ma már sztenderd ocsmányság, hogy a tartalomjegyzék kezdete az oldalpár bal oldalára kerül. Itt is. (Hogy minek a tartalomjegyzékbe a három oszlopcím, rejtély!)
• Az alkalmazott betűtípusok nagyon csúnyák. A korhoz sincsen közük, amiről szólnak. Ráadásul olvashatatlanok. Ez utóbbi a nagyobb gond. A törzsszöveggel, a címoldallal semmi baj, de a fejezetcímek már elrettentők. Pap Lajos előszavával egy darabig küszködtem, de aztán feladtam az olvasását. Nem a tartalma, hanem a betűtípus és -méret miatt. Olvashatatlan.

  

  

• Ezt talán a szerzővel kellett volna egyeztetni, de nagyon vacakul fest, amikor egy fejezet kezdő oldalára annyi mottó szöveg kerül, hogy a törzsszövegből már semmi sem fér oda. Ráadásul az összes mottó jobbra zárt, az oldalpár bal oldalán is. A szöveg teljesen rendezetlen, tele van egyszavas utolsó sorokkal. Egyszerűen ocsmány. Aztán még: a mottóoldalakon a szöveg elhelyezése annyira eseti, még egy oldalon belül is, hogy nekem az ökörhugyózás szó jutott róla eszembe. Indokolatlan jobbra, balra, középre zárások, tabulátorok, enterek, szóközök, hatalmas térközök... Volna meg ötletem, nehogy egységes legyen a kinézet, mondjam? :-P

• A fentiek után apróság, bár örvendetes, hogy az új bekezdések immár behúzással kezdődnek, de sajnos immeg a behúzást is túltolták. Az egyes fejezetek első sora is bezúzásra került, holott nincsen iniciálé, nincsen semmiféle első betű kiemelés. Mondjuk a fejezetcímek betűtípusa után: hála Istennek, hogy nincsen, félelmetes, mi lett volna, ha rájönnek, hogy ilyet is lehet csinálni! 

Érthetetlen, amit ezzel a könyvvel (is) művelt a kiadó, még így is, hogy jócskán javítva lett. Főleg, mert a tartalma sokkal többet érdemelne mint ez a kontármunkás külső. Éppen tegnap olvastam a Molnár-C Pál, a könyvművész című könyvben: 

»...a szép könyvet nem az teszi, hogy tele van cifra betűkkel és mütyürkékkel, ornamensekkel és fejlécekkel, amelyeknek rajza és stílusa mind elütő egymástól [...], hanem a megfelelő technikának az alkalmazása és az intuitív erővel bíró anyagszerűség, és ennek megfelelő művészi betű és illusztráció« – hirdette 1932-ben a Magyar Grafika című folyóirat.

No, de hibáiból tanul az okos ember. Majd az ötödik kiadás vagy az azt követők helyre teszik ennek a hiányosságait. Eddig is volt már némi evolúciója a könyvnek! S remélhető, hogy a tipográfiai ráébredések a kiadó más könyveiben is érvényesülnek!

Angyali Menedék, Budapest, 2020, 624 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789638983602

Téma: 10/10
Megvalósítás: 5/10
Külcsín: 3/10 

2023 február első napján csináltam egy hülyeséget, annak a következménye ez a bejegyzés. Ma jött ehhez az értékeléshez egy hozzászólás a blogomon. Ami csak azért volt különös, mert tudtommal még nem élesítettem a bejegyzést. Tudtomon kívül meg véletlenül de. Ezek szerint. Élesen hagytam, csak itthon átolvastam, kicsit szerkesztettem, meg a képeket kicseréltem. Ha már éles... 

A dolgozdámban lett fizetésemelés. Nem annyi, mint kellett volna, amivel annyi lehetne a bérünk, mintha máshol ugyanezt csinálnánk, de valami. Ami sajnos végeredményben majdnem semennyi... Így olyan huszonöt-negyvenötezerrel vagyunk lemaradva... :-( 

HA EZ AZ IDÉZET NEM CSIGÁZ FEL TÉGED, 
AKKOR SEMMI SEM KÉPES ERRE. 

NEM RÖVID, DE SÍRNI FOGSZ VAGY NEVETNI.
VAGY SÍRVA RÖHÖGNI. 

HA ÉLNÉK ILYEN KIFEJEZÉSEKKEL
AZT MONDÁM: BEXARSZ!

FIGYELJ CSAK!

Az idézet a könyv 224–225. oldaláról való. Sejtheted, hogy addig is van jónéhány dolog, amitől az ész megáll. De van ám! Tulajdonképpen a könyv majd' minden második oldaláról lehetne hasonlóan ütős, egetverő marhaságokat idézni. Mondjuk ez volt az a rész, amikor már önfeledten röhögtem.  

Mert a hülyeség, ha nem is xilofonozik: foszforeszkál.

Sándor György

A többin nem tudtam röhögni. Volt, ahol minden, legendás nyugalmam ellenére ideges lettem, volt, amin elképedtem, volt amin csodálkoztam, volt, ami felzaklatott. De hidegen nem hagyott semmi. Az, hogy teljesen meghülyült a világ, immár kétségtelen. 

Miről is szól a könyv? 

Arról, hogy a nyugati kultúra, ahogy van, ahogyan áll, ahová jutott, és amilyen úton: kuka az egész, tokkal, vonóval. Mindenestül. Egy rakás szemét a történelme, az eszmeisége, a filozófiája, a művészete, a tudománya, a politikai fejlődése, mindene.

Azért kuka, mert áthatja a fehér ember mindenkori, megbocsáthatatlan és megbánatlan RASSZIZMUSA. A fehér ember rasszizmusa a szemérmetlen és határtalan FEHÉR FELSŐBBRENDŰSÉGBŐL fakad. Bármi eredmény, ami a fehér rasszhoz kötődik, annak motiváló ereje ez a felsőbbrendűségi tudat.

Ezt nem Murray mondja, hanem nagyjából mindenki más. Aki nem ezt mondja, az manapság katedrát, tisztséget, renomét, jó hírét, mindenét veszíti. Azért, mert a Nyugat elképesztő megalkuvással teljesen és önfeledten magáévá teszi ezt a határtalan ostobaságot. Így fűrészeli szorgalmasan önnön identitása alatt az ágat. Nem kézi- hanem láncfűrésszel.

Az idiotizmus az egyetemekről indult, de rohamléptekben tökéletesen beette magát mindenhová, a hivatalokba, a kormányzati szervekbe, a minisztériumokba, a gazdaságba, a nagy cégek humánpolitikájába, marketingjébe és mindennapi gyakorlatába, az egészségügybe, a kultúrába, az egyházakba, mindenhová. 

Douglas Murray áttekinti ennek az elképesztően gyorsan terjedő őrületnek a fő társadalmi területeit, eklatáns példákat hoz a megnyilvánulásaira, a tevékenységére és annak következményeire. 

Mondtam már, hogy az olvasás közben néha kimondottan ideges lettem? Én, a világ egyik legnyugisabb embere.

A könyv pontosított címe ez is lehetne: Az öntökönszúrás művészete. Mert úgy fest, a nyugati társadalmak önként töketlenítik, tökéletlenítik önmagukat. Méghozzá szemkápráztató gyorsasággal és hatékonysággal. S ne legyenek illúzióink: bár a könyv elsősorban az Egyesült Államokról és Angliáról szól, másodsorban a többi nyugat-európai országról, mi, magyarok sem vagyunk mentesek mindattól, amire Murray felhívja a figyelmünket. 

A fehér embert teljesen, mindenestül, teljes egészében, széltében-hosszában, keresztül-kasul, reggeltől-estig, lentről-fentig, testtestül-lelkestül áthatja a fehér felsőbbrendűség. A rasszizmussal és a fehér felsőbbrendűséggel két dolgot lehet csak tenni. Egyfelől el- és be kell ismerni. Másfelől küzdeni kell érte. Nem elég nem rasszitának lenni, és nem fehér felsőbbrendűnek lenni, hanem ANTIRASSZISTÁVÁ kell válni.

Arra a kérdésre, hogy mi a rasszizmus, nem létezik korrekt, objektív definíció. A szó értelmezése több mint dialektikus. Rasszizmus az, amit annak mondanak. Rasszista meg az, aki tiltakozik az ellen, hogy rasszista lenne. Ha meg nem tiltakozik, akkor ugye rasszista. 

„Így megy ez!” – mondaná Vonnegut mester. Az abszurd lett a mindennapok természetes közege. 

Az abszurditás néhány példája

A bevezetőt már olvastad. Voltaképpen az is mindent elmond arról, hogy mekkora hülyeségről van szó. De ez alatt az alcím alatt jószerivel az egész könyvet idézhetném. De még csak címszavakban sem fogom, mert az is hosszú lenne. Amiket itt és most leírok, kiemelek Murray könyvéből, azt csak azért teszem, hogy még inkább érzékelhesd a téma egetverő blődségét. Ami röhejes is lehetne, ha nem lenne gonosz és gyilkos a Nyugatra nézve. Kiemelve azonban a röhejessége marad meg. Állítólag, amin nevetni tudunk, azon felülemelkedtünk. S amin felülemelekedünk, az hosszú távon nem győzedelmeskedhet. 

Az első, amit kiemelek, az viszont nem nevetséges. A fehér faj elleni támadás eszmei alapja a kritikai rasszizmus katyvasz „tanítása”. (Itt van róla egy remek cikk.)  Ennek leglényege, hogy a fehér rassz strukturálisan, rendszerszinten rasszista. A történelemben visszamenőlegesen is. S már észre sem veszi önnön rasszizmusát. Ezért szükséges gyökerekig menő feltárásokat és újraértékeléséket végezni. 

A fehér ember rasszizmusának, rendszerszintű felsőbbrendűségének őrülete 2017-ben, a velejéig igazán rasszista BLM-mozgalom elterjedésével kapott irtózatos lendületet. 

kritikai fajelmélet

A woke mozgalom egyik ideológiai alapját képező, neomarxista-neofasiszta fajelmélet: minden fehér ember bűnösnek született és bűnösként fog is meghalni. Élete során köteles ennek megfelelően az eredendő bűnéből fakadó, másokat sújtó károk és hátrányok jóvátétele iránt minden tőle telhetőt megtenni. (Forrás)

Nem véletlenül mondta Jézus, hogy „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket.” (Mt 7:15–20)

Lazítsunk! 

Lássuk, hol mindenhol kell a bevezetőben említett matematikán kívül rendet csinálni! 

• Amin a legjobbat röhögtem: például a BOTANIKÁBAN. Nézz csak meg az angol gyepet! (Tudod, azt, amiről egy angol kertész azt mondta, hogy pofon egyszerű létrehozni, mert nem kell mást csinálni, csak a megpuhított talajba elvetni a fűmagot, aztán locsolni és vágni. Úgy száz éven keresztül.) Nos, mit látsz, ha a gyepre nézel? Úgy van: füvet. És még? Semmi mást. Na, ez az! Semmi mást. A pázsit egynemű fű. Egyfajta növény. Tökéletesen hiányzik belőle a sokszínűség, hiányoznak az árnyalatok, csak fű van, semmi más. Semmi másság. Eltitkolt, rendszerszintű, strukturális, rejtett rasszizmus!
  
  
• Shakespeare meg az IRODALOM színejava. Ne is mondd! Hány nem fehérbőrű szereplője van a drámáinak? Egyetlen egy! Az is micsoda? Gyilkos! Lemész hídba: Shakespeare strukturális rasszizmusát tudod ki és mi végezte legalaposabban? Nem fogod elhinni, de komolyan: a Globe Színház! Vagyis Shakespeare sem szalonképes manapság. Ahogyan egyébként Lord Byron, Coleridge, Huges, Orwell, Oscar Wilde, meg másik háromszáz író, költő sem. Mert hívei, haszonélvezői voltak a kolonalizációnak, a gyarmatoknak, a rabszolgatartásnak. Ha nem ők, akkor a felmenőik. Vagy az unokaöccsük (Coleridge). Vagy a szomszédjuk, a szomszédjuk nagybátyja unokahúga testvére nagymamája kutyájának a nyolcadik kölyke... (De ezt már csak én tettem hozzá. Az unokaöccs igaz. Mármint, hogy Coleridge általa lett pária.) De egyébként tudd, Homérosz is szenvedett a pár évvel ezelőtt felszínre emelt fehér-betegségben! 
  
  
• Naná, hogy a ZENEI élet is több sebből vérzik. Nézd csak meg a szimfonikus zenekarok összetételét! Az még csak hagyján, hogy mennyire kevés nő van a zenészek között, de mennyi a nem fehérbőrű? Na, ugye! Ennek kizárólag egy oka van: a fehér felsőbbrendűség. Aztán figyeld csak meg, hogy a nyugati zeneszerzők hány és hány más kultúrának használták fel a zenei motívumait, ritmusait, dallamait, hangszereit. Ez tudod mi? KUTÚRÁLIS KISAJÁTÍTÁS. Abbizony! (Namost, ha van rajta sapka, akkor azért verjük meg, ha nincsen azért! Ha nem tekint ki önmagából, bezárkózik, akkor a fehér felsőbbrendűség gőgje hatja át, ha meg kitekint, akkor kisajátít! Látod, látod, ilyenek vagyunk mi, gennyedék fehérek! 
  
  
• De egytől-egyig elvetendők a Nyugat FILOZÓFUSAI a maiktól Platónig, Arisztotelészig. Természetesen a filozófiájukkal egyetemben. Képzeld, Kant például egy helyen leírta a „néger” szót. Vagy Hume egy lábjegyzetében a fehér faj magasabbrendűségéről töprengett! Ha nem lenne tragikus, tréfásnak nevezhetnénk, hogy egy magánlevélrészletet és lábjegyzetet szembeállítunk mondjuk Marx tevékenységével, ami közvetve, ugye minimum százmillió ember halálhoz vezetett, de nem idézte elő Marx diszkvalifikálását. Mi több, a szalonképessége a kelet-európai blokk bukása után is töretlen.
  
  
• Aztán itt van a TÖRTÉNELEM. Az még hagyján, hogy az antirasszizmus kérlelhetetlen szűrőjén fennakad George Washington és Thomas Jefferson (vö. rabszolgaság), de ugyanúgy ott halódik mellettük Churchill személye és emlékezete is. És a sort hosszan lehetne sorolni. A BLM eszement tombolása során nagyjából csak Marx szobrai maradtak a helyükön: dőltek, törtek, folyóba kerültek, festékkel borították le őket, de szobor nem maradt a talapzatán. A múltat csak meg kell piszkálni, és tuti, hogy bárki és mindenki esetében találhatunk valamit, amit felhasználva, kiforgatva befeketíti. Marx továbbra is, mindörökre, mindörökké makulátlan. 
  
  
• Valamint figyelni kel, hogy az eseményeket, történéseket, részleteket, mozzanatokat még véletlenül sem eredeti, valós kontextusukban vizsgáljuk, magyarázzuk. Ez elengedhetetlenül fontos. Egy történelmi eseményt például soha ne az adott kor, adott társadalmának, közgondolkodásának, tudományos ismeretének, erkölcsének megfelelően értelmezzünk. A helyes metodika, ha a mai elvárásokat, erkölcsi nézeteinket, a jogok fejlődésének mára elért szintjét követelménynek állítjuk a vizsgált kor elé. (S hányjuk fittyet annak, hogy ez a metódus nagyjából olyan, mintha Mátyás királyt faggatnánk Woody Allen humoráról és a manhatteni zsidó értelmiség szarkasztikus humoráról. 
  
  
• S végül az egyik legfontosabb szempont. Amit szabad a kis ökörnek, nem szabad Jupiternek. (Tudom, hogy fordítva van, de itt így a helyes. A fehér ember rasszista, agresszív, elnyomó, igazságtalan, minden, ami rossz. De mindig csak ő az. Az, hogy a BML-nek már a neve is tömény rasszizmus a kizárólagossággal, az természetes. Mert rasszista csak fehér ember lehet. 

Nem is folytatom. Pedig lehetne még hosszan. De talán ennyiből is látszik, hogy a módszer roppant egyszerű. Csak megfelelően csőlátásúnak, bigottnak és dogmatikusnak kell lenni hozzá. Igen, jól látod, ezek alapvetően a vallás szavai. De hát az antirasszizmus, hasonlón a holokauszt bizonyos értelmezéseihez, manapság vallássá lett. S igen, simán működik az inkvizíciója is. Bár máglyára nem vet, de simán összetör, megnyomorít, tönkre tesz életeket. S igen, a semmiért. Vagyis inkább a racionalitásért, a valóság feltárásért, az eszementség leleplezéséért.

A lényeg: a kötelezőtől eltérni a gondolkodásban fikarcnyit sem lehet: egy út van előttünk, ez a választási lehetőség. A fekete élet számít. S a mondatban nincsen több szó. Semmi sem relatív benne. Miközben ez az egész fortyogó kulimász még önnön ideológusai számára sem ideológia vagy eszme, hanem mozgalom. Ami rombol. Logikát, józan észt, pszichológiát, kultúrát, történelmet, eszméket, intézményeket, kapcsolatokat, városokat, szobrokat. 

Fehérek

Bármiből lehet rasszizmus.. De tényleg bármiből. Szerelmetesfelségtársammal két napja azzal szórakozunk, mi mindenből tudunk rasszizmust kreálni. Nekem tegnap a kirándulásunk végén, Piliscséven tűnt fel, hogy mennyi házat festettek világos színűre, uram bocsá', fehérre. S az autók döntő többségét is világosra dukkózták a fehér felsőbbrendűségi elnyomás hívei, hogy kiemeljék: az ember színe fehér. SzFT az előbb éppen Led Zeppelint hallgatott a YouTube-on keresztül. Egy reklámban az találták mondani, hogy vedd meg eztmegezt a fogkrémet a fehér mosolyért. Érted, a FEHÉR mosolyért! Ráadásul az összes fogkrém fehér. Rendszerszintű rasszizmus! 

Mindenből és bármiből lehet rasszizmust gyártani. Fehér a karácsony, fehér Moby Dick, fehér a tisztaság színe, a Procul Harum a fehérnél is halványabb árnyalatról énekel, Komár László meg a fehér holdról. Aztán nézd csak, az összes konyhai papírárú: szalvéta, kéztörlő, mind fehér! A tisztasági betétek, a higiéniai törlőkendők is. De fehér majdnem az összes könyv lapja, fehér a mentőautó, a kórházi ágynemű, az orvosok köpenye. 

Tudod, megfelelő kontextusba helyezve ez mind-mind a fehér felsőbbrendűség képévé, jelévé, jelképévé válhat. Nem is kell sokat tenni azért, hogy így magyarázhassuk. A rasszizmus esetében ugyanis alapvető magyarázó szisztéma, hogy nem a kiindulási pont szándéka a mérvadó, hanem a fogadó fél értelmezése, ami többnyire az érzéseiből fakad.

Ezt a mondatot olvasd újra, lassan! Tüneményes megfogalmazás! Nem tőlem származik. Azért tüneményes, mert innen valóban bármi rasszizmussá válhat. Nem az a fontos, sőt, lényegtelen, hogyan gondolod, milyen szándékkal mondasz, csinálsz valamit. Az a lényeges, hogy a fogadó fél hogyan érez veled, a szavaiddal, a tetteiddel kapcsolatban. Ha rosszul, akkor bizony rasszista vagy! Akarhatsz, szándékozhatsz bármit, ha ő úgy érzi, te rasszista vagy, ha eszedbe sem jutott semmi ilyesmi, akkor bizony rasszista is leszel! (Itt van erről egy elképesztő, magyar nyelvű írás, csepp a tengerből. Random találtam. Már a címe megfogalmazza, hogy rasszista vagy akkor is, ha nem vagy az. S félek, sokan vannak, akik ezt komolyan veszik!)

Áttekintés

Murray rendszeres és módszeres ember. A könyve átgondolt, logikusan felépített. A kezdetén elmondja, mi is az a kritikai fajelmélet (minden fehér gennyedék). Ennek keretében megtudjuk, hogy a Nyugatnak semmit sem köszönhet a világ. Semmi jó sem származik innen. A Nyugat kultúrája egy pöcegödör. Azért, mert kezdettől fogva fehérek kultúrája volt, és a fehérek intoleránsak, agresszívek, türelmetlenek, beképzeltek. Ez alap. S ez az alap mára valóban alappá vált. Mindenhol, mindenben. 

A gyarmatosítás és a rabszolgaság intézménye magyarázza valamelyest a Nyugat behódoló, visszataszítóan alázatos és túlzásba vitt válaszreakcióját. Kiindulási alapjai a múlt elkövetett bűnei. S úgy tesz, mintha a kétségtelen bűnökön túl erény, büszkeségre való ok a Nyugattal kapcsolatban nem is létezne. S ahogy Murray fogalmaz, ha mérlegelni, viszonyítani kell a Nyugat történelmi szerepét, akkor ne felejtsük el, hogy Európa soha nem önmagában cselekedett a történelemben. Ha mérlegelünk, akkor nem csak Európát kell mérlegre helyezni, hanem mindenki mást is. 

S a mérleg serpenyőjébe bele kell kerülnie Európa, a Nyugat politikai, filozófiai, tudományos, kulturális és társadalmi eredményeinek is. 

Murray, bár szerteágazó területekről való példákat sorol, alapvetőn rendszerben teszi. A könyv alapvetőn négy részből áll.

• Az első rész a rasszizmus meghatározásával, a fogalom fegyverré válásával foglalkozik. Azzal, hogyan jutottunk idáig?
• A második rész a történelemre koncentrál. Illetve nem is annyira a történelemre, sokkal inkább a „történelem újrakeretezésére”. (Értsd: tények, dokumentumok nélküli félreértelmezés.) Amiből kiderül, hogy a Nyugat a megtestesült gonosz, minden más civilizáció, társadalom az ő áldozata.
• A harmadik rész az európai vallások eltorzulásával, elkurvulásával, önfeladásával foglalkozik. Azzal, hogy a társadalmi-, szellemi-, gondolkodásmód-változások miképpen súlytalanítják és kasztrálják az üzenetüket és tanításukat. Éppen tegnap érkezett egy fotó egy barátomtól. Meg akartam mutatni. Már nem él a link. Erre beírtam a Gugliba, hogy lmbtq church, és a képekre kerestem rá. Az első oldal tetején a következők fogadtak. Szerintem ehhez semmi kommentár nem szükséges.  

• A könyv negyedik része a kultúrával foglalkozik. Ebben az esetben elsősorban a művészettel. A lényege, hogy most olvasd el a nyugati irodalom klasszikusait, most hallgass zenéket, nézz képzőművészeti alkotásokat, mert nem sokáig lesz rá lehetőséged! Gondolj bele, amikor a British Library kezd gyomlálásba, és a Globe Színház fésüli át Shakespeare-t! (Na, hány fekete szereplője volt? Egy és az is fehér nőt ölt! Add össze!)

Ami feltűnő, hogy Murray Nyugat elleni háború alfájának és omegájának látja a rasszizmus kérdését. Véleményem szerint a társadalom lerombolásának egyik alapvető módszere az értékeinek a semmibevétele. Ami részben valóban eleme az antirasszizmus áradatának. De a fenti képek beszédesen elmondják, hogy a másság ájult tisztelete egyáltalán nem áll meg a bőrszínnél.

A stabil társadalomnak három oszlopa van. Bármennyire közhely is, ez a három: Isten, haza, család. Isten helyét minimum a francia forradalom óta átvette a ráció (bár itt jelentősen elcsúszott valami, ez a könyv is ennek a bizonyítéka), a haza, a nemzet mint olyan globalizálódva elmosódott, a családot éppen most gyilkolja meg az LMBTQ-mozgalom. (Az a barátom, aki a baseli katolikus templomra feszített LMBTQ transzparens fotóját megosztotta, kommentben megkérdezte,, hogy ezek után csoda, ha a magyarok nagy része a Fideszre szavaz? Ő maga nem Fideszes, maximum kizárásos alapon.)

Alapvető, ámde fel nem tett kérdések

A könyvvel két bajom van. Letehetetlen és olvasmányos. Alaposan körbejárja ennek az őrületnek rengeteg területét, bemutatja a téboly gondolkodásmódját, rámutat az idiotizmus kérlelhetetlen kegyetlenségére, gyakorlati veszélyességére. 

Három dolog van, amit még csak nem is érint a kötet.

• Háború van, mondja a könyv címe. Háború azonban csak akkor lehet, ha vannak háborús felek. Amikor valakik küzdenek egymás ellen, le akarják győzni egymást. A könyv alapján csak az világos, hogy a Nyugatot kell kétvállra fektetni, kiherélni, földre szögezni, megvakítani, megcsonkítani. De az, hogy kinek a célja mindez, KI IS AZ ELLENSÉG, nem derül ki. Abból, hogy kik az ellenség beépített emberei, kapunk izelítőt, felmerül botcsinálta, műtudományos ideológusok neve (Robin DiAngelo, Ibram X. Kendi), de hogy ki áll mögöttük, felettük, ki mozgatja a marionettbábuk damilját, szó sem esik. 
  
  Pedig ugyancsak nehéz elhinni, hogy a folyamat teljesen magától indult el, hogy magától gerjedt a tűz és született meg a hülyeség nagyon okosan pusztító új katyvasz-ideológiája. 
  
  
• Azután kérdés marad, hogy MIÉRT TÖRTÉNIK MINDEZ, MI A CÉLJA az elmebaj szabadon engedésének? Persze, Európa megalázása, legyőzése. De mit is nyer mindezzel az ellenség? Hiszen ha Európa legyőzetett, mindaz, semmivé lesz, ami európai volt. S onnantól már nem lesz vonzó keletről sem a nyugati jólét. Akkor már a Nyugat ellenségei nem idegen fészekbe szarnak, hanem maguk alá, s lehet kotlani saját piszkukon. 
  
  
• S végül, amikor a Nyugat elvesztette a háborút (feltéve, de nem megengedve, hogy elveszti), annak mi lesz a jele? MIKOR TUDJUK, HOGY ELVESZETT a civilizációnk? S vajon mit nyer a Nyugat bukásával, aki nyer? Vagy a nyereség mindössze a korlátlan pusztítás, pusztulás? Az örök elv, ha az enyém nem lehet, ne legyen senkié, s így lehet a pusztulásé? De akkor a keletről menekülő áradat hová fog menekülni? Nem lesz már jóléti társadalom, amely kaput tár előttük. Hová megy, ki ellen fordul az áradat? 

Több mint érdekes: érthetetlen, hogy Murray ezeket a kérdéseket nem tette fel. S természetesen így meg sem kísérelt választ adni rájuk. Valahogy az az összhatása a könyvének, hogy a folyamat öngerjesztő. Csakhogy a háborúban, ha van is öngerjesztés, az már a közvetlen harcok során nyilvánul meg. A stratégia és a taktika mindig valakitől, valamelyik vagy mindkét harcoló féltől származik. A könyv címe arra utal, nagyon komoly stratégia tervezés gyakorlati következményei izmoznak a Nyugat pusztulása érdekében. Egy kar soha nem áll önmagában, tehát kérdés, kinek az izma az izom, ami mozgatja?  

Vagyis a kérdés, hogy bár látjuk a tankokat, amik jönnek ellenünk, de ki indította útnak őket, ki az igazi ellenség?

AJÁNLOTT IRODALOM: 
Douglas Murray: Tömegek tébolya
Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete
Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus

*

Alexandra, Pécs, 2022, 336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635823611 · Fordította: Stemler Miklós

8/10

2023 januárjának utolsó vasárnapja, annak is a reggele. Ismét Csemete alvóhelyén. Természetesen a távollétében. 

Tegnap kirándulni voltunk Matyi barátunkkal. A már szinte szokásos klastrompusztai sétánkat tettük meg. Semmi különös nem történt, séta, hószállingózás, pálinka, pezsgő, Klastrompusztán egy roppant gyenge gulyásleves, aztán röhögős sárdagasztás Piliscsév határáig, vonattal hazafelé, de a Római téren még beültünk Petrával találkozni a Synhthesis-be. 

Szegény Szerelmetesfeleségtársam ki volt mint egy blüki. Kényelmes a virtuális asszisztencia, mert nem kell minden reggel útra kelnie, de el is kényelmesít, el is lustít, és kihoz a formából. Elalvás előtt még a derekát is be kellett kennem, mert ahogyan ő fogalmazott: „nyávogott ” neki. 

Békés, mosolygós, semmi kis nap. Néha olyan benyomásom van, hogy az ilyenekért érdemes élni. Ja, és Petra által megtudtam, hogy a hendikep szó jelentése pont az ellenkezője, mint amit én gondoltam eddig. Még jó, hogy nem is használtam soha. :-)

  ZEHFIR BIRODALMÁBAN  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizzatto

  A GONOSZ BŰVÖLETE  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Antonella Platano

  ZEHFIR BIRODALMÁBAN  

Az első történet, volta- és tulajdonképpen második történet. A sorozat előző, harmadik kötetéből a másodiknak, az Agyar és acélnak a folytatása. Lehet, szerencsésebb lett volna egy kötetbe szerkeszteni a ketté tépett sztorit, hogy kerek egész lehessen, egy könyvön belül. 

Zehfír a borítón látható, kedves, otthonos, ölelős szürkearcú, lila csuklyás, hosszú karmú csóka. Ránézésre látható, Dragonero nem a szíve csücske.

Ezt csuklyásunk természetesen hosszú távon roppantul sajnálhatná, de nincsen érkezése hosszabb távra tervezni. Még a sajnálkozást sem. Onnantól, hogy rosszba kötött bele, amikor Dragoneroval kekeckedett, már értelmetlen lenne tejet vásárolnia ennek az antipatikus Szürkepofának. 

Szóval ijesztgetheti Ian-t, meg a gyengébb, netán zsengébb olvasókat itt a borítón, a sorsában egy pillanatig sem szükséges kételkednünk. Szép is lenne egy fantasy sorozatban nem bízni a főhős sárkányosítottságában és a sárkányvér feketítette kardjában, maradjál már! 

Na, akkor fogjuk össze a dolgokat! Grom, az ork, Dragonero barátja a történet indulásakor még mindig fogságban van, kényszer-gladiátorkodik egy arénában, ahová a harcosokat részben Zehfir szállítja. Amikor a történet elkezdődik, Gmor (tudod, ő az ork, Dragonero barátja és állandó kísérője) éppen két fürge kobolddal kergetőzik életre-halálra. 

Eközben Ian (tudod, ő a sárkányvérűvé lett Dragonero) úton van leszámolni Zehfirrel. Útitársa egy gyógyító lány, Eryana. Ő bosszúért liheg: Zehfir kiírtotta a faluját, a családját. 

A találkozásukig párhuzamosan fut Ian és Gmor kalandja. Nem mesélem el részletesen, milyen kalandok esnek meg velük. Sejtheted, találkoznak, és együtt küzdenek tovább Zehfir ellen. 

A történet pörgős, s miközben persze, hogy kiszámítható, meglepő fordulatokat is vesz. A végső győzelemben persze komoly része van Ian sárkányvérűségének is. Azt mondtam, hogy aham, bizony, ez megint igen jóra sikeredett!

  A GONOSZ BŰVÖLETE   

Iannek és Gmórnak Supreluendár egyik városkájába, Meroviába kell mennie. A városka a Birodalom, legnyugatibb határán fekszik egy fontos kereskedelmi útvonal mellett fekszik, és a kereskedőket, azt beszélik, rendszeresen szipolyok támadják meg és fosztják ki. A legyőzésükhöz fürkészekre van szükség. Naná! 

Ian és Gmor Meroviából kel útra. Nem tudják hová is mennek, Ian az ösztöneire hagyatkozik. Nem kettesben vannak: Merovia a kíséretükre rendelt egy osztag katonát és a város prefektusának a fiát, az egység parancsnokát, akiről mindenki úgy tudja, tapasztalt katona. Holott mindössze tisztiapród volt. Ian az arcát kaparja..

. 

Egy nyomasztó erdő szélén apró faluba ütkeznek, ottt, ahol nem kellene lennie semminek. Olyan gyanús az egész. A faluban nem fogadják őket szívesen, hiába van tél, a katonáknak mindössze azt engedik meg, hogy az istállók környékén felverjék a sátraikat. 

Másnap bemennek az erdőbe, amely úgy fest, vár már a katonákra... 

Hát, ha be is mennek, nem jönnek ki mindnyájan, de nem ám: vérfarkasok támadják meg őket. Á, de nem csak olyan kis sima vérfarkasocskák, amiket te hirtelen magad elé képzeltél! Ezek egészen mások. Csupaszbőrűek, a lábukon, kezükön öt-öt emberszerű ujj van, és simán járnak felegyenesedve, két lábon is. Nem szimpatikusak, nagyon nem! S az átlag vérfarkostól eltérő különbségüknek van ésszerű oka is. 

Innentől megint elhallgatok. Mármint a történet tovább mesélésében. Maradjon már valami neked is, ha a kezedbe kerülne a képregény! 

A végkifejlet garantált, az egykori hadapród, akit anyuci, a városvezető felesége Dragonreroa bízott, nagyjából épen hazajut, az erdő megtisztul. Nem szipolyok fosztogatták a kereskedőket. 

 DE MOST AZTÁN ISMÉTELNEM KELL MAGAMAT!  

Azt kell megismételnem, amit valószínűleg már úgyis tudsz: a Dragonero egy reális, lineáris, aprólékosan megrajzolt képregény. Állandó szerzői vannak is, meg nincsenek is. Két írója akadt a történeteknek, ők a Dragonero alkotói: Luca Enoch és Stefano Vietti, ahogy a lenti képen balról jobbra ülnek. (Nem a Luca, az nem LuCa, hanem LuKa, tehát nem transzműtéten átesett nőről, hanem egy férfiról van szó!)

A képregény-sorozat rajzolóit fel sem sorolom. Csak a magyarul megjelent tizenegy és fél kötetet tizenkilencen rajzolták! 

A meglepő az, hogy bár mindegyik rajzoló a maga külön, egyéni, sajátos stílusában alkotta meg a történeteket, azok mégis egységesek. Nem egyformák, hanem egységesek. Ezért bármelyik Dragonerot nyitod ki, tudod, mire számíthatsz. Ebben a kötetben is. 

S azt kapod most is, amit kapni akarsz, ha volt már a kezedben Dragonero. 

S most azon tűnődöm, tegnap miért is tartottam olyan fontosnak leírni ezt? De nem jövök rá, dafke... A csuda vigye el! Átok lenne? 

GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072540 · Fordította: Koszoru Péter 

9,5/10

2023 januárjának a vége felé, a kényszerszabim megszakítása előtti napon. (Igen hülyén tudtam kivenni: ma kedd van, a múlt hét csütörtökje óta vagyok itthon. Holnap, holnapután megyek dolgozni, aztán keddig megint nem.) Szerelmetesfeleségtársam ma is dolgozott itthon. Én elmentem lemosni Füstit, a mi kis családtag-Yarisunkat, meg vásároltam egy kicsit. Aztán újra lementem Füstihez, hogy visszaragasszam a sikeresen lemosott biluxok kis takaróműanyagját. A másikat én szedtem le, természetes-e, hogy nem pattan vissza magától? Természetes. Tehát két kis műanyag frincfrancot ragasztottam vissza. 

Ma végre elkészültem a Moonhead Prog Fest-ről szóló beszámolóval, átküldtem a szerkesztőnek a koncert.hu-ra, holnapra talán élővé is válik. SzFT tán még soha ennyit mindent nem véleményezett semmiben, amit írtam. Jó részt át is írtam miatta, a véleménye miatt. Beláttam, hogy igaza van. Itt a link, ha érdekelne, ésvajon miért ne érdekelne?
https://mohabacsizenethallgat.blog.hu/2023/01/24/moonhead_prog_fest_elso_magyar_progresszivrock_fesztival

S már megint fél négy van, pedig most ébredtünk... Lázálom, hogyan repülnek a napok! 

  A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani

  AGYAR ÉS ACÉL  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizatto

Na, jó, mondok mégis valamit róla, amit már mondtam. A borító egyértelművé teszi, hogy a Dragonero fantasy. Képregény. Ami nem látszik, hogy fumetti, vagyis olasz képregény. Fekete-fehér. (Ez véletlenül se ijesszen el, erénye ez neki!)

Egyébként ezt a borítót felejtsd el sürgősen! A Bonellinek, de legalábbis a magyar kiadóinak valami elképesztő érzéke van ahhoz, hogy a frenetikus belső tartalomtól a borítóval elvegyék a kedvet. Szerencsére vannak ugyancsak üdítő kivételek (ilyen például a Dragonero 11. kötetének a címlapja), de ez pont nem az. Amit a borítón látsz, ebben a kötetben bizony meg nem történik. S a belső rajzok meg a borító között úgy nagyjából ég és föld a színvonal különbség. Szerintem ez lett az egyik legszerencsétlenebbül sikerült külső. 

Eredeti kiadója a Sergio Bonelli Editore, az olaszok legnagyobb, legnépszerűbb képregény kiadója. A kiadványai szerencsére hazánkban is egyre népszerűbbek, még nagyobb szerencse, hogy kiadójuk is akad. 

A Dragonero azon ritka sorozatok egyike, amelyekben nem csupán ugyanazok minden alkalommal a szereplők, hanem az egyes részek jobbára össze is függnek. Van, amikor nem, de jobbára. Ez a kötet ebből a szempontból hibrid: az első történet önmagában áll, a második függő véget kapott, tehát a következő kötetben folytatódik. 

Alapvetőn, ahogy nemrégen megtudtam, a Drragonero a sword & sorcery-kategóriába tartozik: középkori keretek között játszódó, varázslós, harcolós, orkos, mindenes fantasy. 

  A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE  

Ez az a történet, ugye, ami önmagában áll. Voltaképpen egy gyönyörűen rajzolt, békés intermezzo a történetek között. Olyan intermezzo, amelyből jobb rálátásunk nyílik a Iannak és barátainak kalandjaira, azok hátterére. 

Idilli békével, tréfás szeretet megnyílvánulással indul az intermezzo: Ian, azaz Dragonero, Gmor az ork és Sera, az elf lány békésen ücsörögnek otthonukban, egy lankás domboldalon álló házban. Pontosabban Gmor hazafelé tart. Egy kompletten ellopott fával a hátán. Seranak viszi, hogy majd több átültetett fát összekötve egy ágak közötti otthont teremthessenek a lánykának. Aki a pörlekedő fúriából rögvest hálálkodó elfecskévé szelídül Gmor megnyilvánulására. 

S miközben birtokba veszi a fáját, Ian és Gmor pipázgatás közben beszélgetnek.

A beszélgetés közben döbbennek rá, hogy egy nagyon fontos dátumot elfeledtek: a fürkészek gyűlésének az időpontját. Azonnal útra is kelnek, hogy le ne késsék a gyűlést. Az útjuk viszonylag sima. 

A fürkészek, akiknek a gyűlésére igyekeznek egyfajta ENSZ-rendfenntartók a Birodalomban. Harcosok, hm, titkosügynökök, akiket mindenki tiszteletben tart. S ha nem is mindnyájan emberek, mindnyájan egyéniségek. Tréfából ugratják egymást, kekecségből harcolgatnak egymással, vigyázva, nehogy sérülést okozzanak a másiknak.

Ó, igen, nem mondtam: bár Ian-nel tart, sem Sera, sem Gmor nem fürkész. Sera nem is járt még soha a gyűlésen, nem ismer senkit, őt sem ismerik. Szemben Gmorral, akit szeretettel, froclizással fogadnak a rég látott ismerősök. Húzgálják az oroszlán bajszát, de az tuda, hogy barátok között van, a válasza ennek megfelelőn gyöngéd. 

A fürkészek jó harcosok, kedvelik egymást, mondhatnám, testi-lelki barátok. 

A gyűlés után Iannek még van egy útja egy Alben nevű mágushoz. Alben nem fürkész, de a Birodalom békéjéért tüsténkedik. Látomása volt, látta, hogy Ian kiemelt szerepet kap a későbbiekben. Örül annak, hogy Ian meglátogatta őt. Aztán Ian útnak indul hazafelé, ahol Sera és Gmor már várnak rá. 

Szóval a történet nem is igazából történet, csak olyan kis helyretevős információ csöpögtetés. De az van, hogy olvasás, nézegetés közben fel sem tűnik a történet-hiány. Minden bizonnyal azért nem, mert egyfelől lesz némi rálátásunk arra, hol is vagyunk és miért. Valamint azért, mert a történettelenség közepette is rengeteg minden nézni-, nézegetni valónk akad.  Amint abból ízelítőt is kaptál. 

  AGYAR ÉS ACÉL  

Nos, ez már történet, kaland a javából. Annyira, hogy be sem fejeződik ebben a kötetben. Közben rajzolót váltottunk. Ez nekem elsőre Gmor alakjánál tűnt fel. A fürkész-gyűléses történettelenségben sokkal szimpatikusabb arca volt. Ha csak ebben a formában látom, semmi bajom vele, de egymás mellé téve feltűnik, ami feltűnt. 

Egyébként a világon semmi baj sincsen a rajzokkal. Mitöbb és dehogyis! Majd meglátod!

Ian és Gmor ezúttal Sera nélkül kelnek útra. Küldetésük, hogy egy vidéket megszabadítsanak egy rablóbandától. Az útjuk egy városba vezet, ahol a város lakói éppen egy hatalmas termetű, megvadult orkkal küzdenek. Már az furcsa, hogy az ork a városban tartózkodik. S a vadságára sincsen elsőre ésszerű magyarázat. 

Mivel sok lúd disznót győz, az ork végül a vérében fekszik az utcán. Ian egy helyi, nemrégen végzett orvossal, nővel megvizsgálja az ork holttestét. Gyanús nyomok vannak rajta, bilincseké, lila a nyelve, duzzadtak a nyaki mirigyei: egy különleges, erős függőséget okozó drogot adtak neki. Az okozta, hogy betévedt a városba, és a szer hatásának a múlása okozta a dühöngését. 

Gmor úgy dönt, hogy megadja fajtársának a végtisztességet. Egyedül marad a hatalmas holttesttel. Máglyát rak, meggyújtja... S közben a bokorból lesnek rá. Majd mérgezett nyílvesszőket kap a hátába, s miután a méreg hat, elrabolják. 

Hamarosan kiderül, ki az elrablója, és miért tette, amit tett. Bizony, egy sötét elf. Aki nem olyan kedves, mint Sera. Csak a fülük egyforma. 

Innentől ha nem is adja magát a történet, mert nem kiszámítható, de azért az egyértelmű, hogy Gmornak a fogságban kel helytállnia, Iannek pedig kutyakötelessége, hogy a barátja és annak elrablói nyomába eredjen. Egyértelmű. A részletekbe nem is megyek bele mélyebben. Beszéljenek a képek, de legalább keltsenek kíváncsiságot. 

Két képet kihagytam. Az egyiket azért, mert szeretném tudni, eltalálod-e, hogy egy asszociációs játékban ennek a rajznak az ábrái az Iron Maiden Eddyjére emlékeztetnek-e? Csak úgy érdekességből. 

A másik képhez pedig idézd fel, amit a kötet borítójáról mondtam! S akkor itt van az eredeti szituáció. Legalábbis, ami ebben a részben előfordul. Ugye egyértelmű, hogy a kettőnek nagyjából semmi köze egymáshoz? Viszont figyeld csak ennek a rajznak a részleteit! Jócskán el lehet időzni felette. S érdemes is!

  ÖSSZE KELLENE FOGLALNOM,  

milyen is ez a harmadik rész. Nagyon nincsen rajta mit összefoglalni. A Bonelli-sztorik döntő többsége nem az árnyalatok, hanem a kalandok története. Amúgy a Tarzan-történetek és Mars-sztorik mesélőjének, Burroughs-nak a stílusában. Rengeteg fantáziával, kalanddal, különösebbet nem mondva, csak nagyon szeretve a hősöket és a világukat. S ismét remek rajzolókat találtak ennek átadására. Mi is kell még? A minőség szavatolt. (Ahogyan Szerelemtesfeleségtársam szokja mondani édesanyja főztjére.) A minőség által pedig az olvasó, néző érdeklődésének, tetszésének a fenntartása is. Ez van, ezt kell szeretni. Hát szeretjük is, kérem!

GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072533 · Fordította: Koszoru Péter

9/10

2023 harmadik szombatja. Annak is a reggele. Ismét hajnalban ébredtem. Különös tekintettel arra, hogy az elmúlt két napban nem kellett mennem dogozni. Ma két dolog vár ránk. Egy rakott káposzta mielőbbi elkészítése és a Moonhead Prog Fest, hét előadóval. Engem a hétből három érdekel igazán a Mandrake Moon, A Tompox és a M.A.Y.A. Kicsit maratoni lesz, mert a hét fellépés szünet nélkül zajlik majd, tehát az evés-ívást, pisi-kakit, cigit, szusszanást is zeneidőben kell végezni. Meglátjuk, 

Mostanában másodszor álmodtam Ágival, kamaszkorom szerelmével. Ő persze nem öregedett, álmomban úgy nézett ki, ahogyan, egek, majd' negyven évvel ezelőtt. Nem értem a felbukkanását. Ebben az álomban is szerelmesek voltunk. Nem szeretkeztünk, csak szerelmesek voltunk. Valami találkozás után voltunk, friss volt még minden. Egy lepukkant gyártelepen, vagy hol voltunk, de nem kettesben. Talán valami buli reggelén... Többen is voltak körülöttünk. Én éppen a zuhanyzóból jöttem, Ági oda tartott egy nála jócskán idősebb, foghatóbb hölggyel. Egy fehér törülköző volt a testére csavarva, beszélgettek. Menet közben rám nézett, én intettem, hogy elmentem. Csak a komplexum kapujánál tűnődtem el, vajon miért nem vártam meg őt, hová rohanok, ez teljesen idegen tőlem, hogy különösebb indok nélkül otthagyjam, akit szeretek... Töprengtem, hogy visszaforduljak-e, de nem sokáig: mentem tovább kifelé. 

S erre felébredtem. Arra is, hogy mit keres Ági az álmaimban, miért keres mit, s mi volt ez az otthagyás, ez az önmagam megtagadása? 

Amikor ezekre a kérdésekre felriadtam, négy óra volt. Két órára még visszaaludtam, de amikor a hólyagom hatkor felébresztett, hogy izé, bocs, de csurig, a kérdések még mindig megvoltak. Most is megvannak. 

Xar ez a világ! Nem lesz ennek jó vége!

A fenti töprengésem, vonakodásom már csak azért is érthetetlen, mert éppen a héten történt a következő.

Ültünk hárman a lakótelepi lakásunk étkezőnek csúfolt nyomorsarkában, Szerelemtesfeleségtársam, meg az üzleti hálózatos ismerőse, aki üzletkötője egy biztosítónak, illetve én. A randinak volt hivatalos része, félig SzFt-t érintette, félig engem: üzletet módosítottunk, kötöttünk. De a találkozóink rendre privát beszélgetésben úsznak el nagyon.

Most (ezer más mellett) arról folyt a disputa, mennyit változott a világ, hány éves korban merjük milyen messzire és mennyire egyedül engedni szívünk csücskei porontyainkat. S jött a szokásos fordulat: 

– Mert azért ez a világ már nagyon más, mint a mi gyerekkorunkban!

Nem értettem egyet. Mert egészen biztos, hogy nem úgy van, hiszen fogalmam sincsen.  

– A csuda tudja. A mi gyerekkorunkban kirakat volt körülöttünk. A coclizmus kirakata. Bűntények is hetente(vagy havonta?) egyszer történtek, a Szabó Lászlós Kék fényben. Meg buzik se voltak a városban. Csak akikről mindenki tudta, hogy azok. Meg drog sem volt az országban. Meg hajléktalanok sem. Ha lettek volna, nagyot romlik a statisztika. A gyerekek szabadon mászkáltak a városban,mindenki figyelt rájuk. Égig érő fű, Keménykalap és krumpliorr, Barátom, Bonca, Utánam, srácok! – bukott ki belőlem, de itt nem volt vége. 

– Manapság meg? Miről szól a híradó, bárhol, bármelyik? A kormány tökéletes, baj nincsen. Viszont tőle függetlenül csak baj van, felrobbant, leszúrta, lezuhant, lelőtte, megkéselte, megfojtotta, elrabolta, elásta... Csak ez a hír. S ugyanaz a hír aztán ömlik rád a mindenféle médiumokból. Ami ha egy történet, akkor is többször sokkol. Viszont ha csak ilyesfélét hallasz, akkor a világ egy elég szar hellyé válik. Mert az input-output működik a szellemiekben is ugyanúgy, mint a kajában. Ha ezekre a szarokra koncentrálunk, minden fa, oszlop, árkádpanel mögött egy szatír, egy gyilkos, egy Hannibal Lecter fog rejtőzni. S ha ráadásul minden második film is a lelki aberrációkról szól, az is azt az érzést erősíti, hogy tulajdonképpen a világ baxott egy veszélyes hely. 

S tudod mi van? Egyik nő sem bólintott arra, amit mondtam.

Meg az is van, hogy éppen erről szól a könyv, amiről beszélgetünk. Hogy a világ nem olyan xar hely, mint amennyire sujkoják nekünk/belénk. S azt is mondja, állítja a könyv, hogy az emberek alapvetőn jók, s hogy a jósághoz sokkal kevesebb energia kell, mint az utálkozáshoz, a gyűlölethez. 

Tehát nem vagyunk akkora fosban, az emberek nem rosszak mindenestül, sőt, s a média veszettül felnagyítja a negatív híreket.

De hát a filozófia, a társadalomtudományok, a pszichológusok, na, és persze, elsősorban a vallások, mind azt vallják, bizonyítják, hiszik, hogy az emberiség, ahogy van kuka, s csak annak van esélye valami jobbra, túlélésre, megúszásra, feltámadásra, akik éppen bennük, nekik hisznek. De alapvetőn az önzés, az önérdek, az elvevés, a megtartás, a megszerzés, az uralkodás, a felülkerekedés a legfőbb, legerősebb motivációnk.

S hogy nem lesz ennek jó vége! Hogyan is lehetne?

S erre mondja Rutger Bregman, hogy téves, ahogy van, rakjuk más sorrendbe a kirakós jól megvizsgált darabjait!

S aztán ki ez a Bregman, hogy szembe menjen évezredekkel és a tényekkel?

Holland történész és író. Ez a mostani és az Utópia realistáknak című könyve (írtam róla) világsiker lett, 37 nyelvre fordították le őket. 

Bregman sok mindent a feje tetejére állít. Ezt már az Utópia realistáknak cím is egyértelműen jelzi. Maraggyá' má': alanyi jogon járó alapjövedelem, tizenötórás munkahét? Ő az én emberem!

Az érvelése jól felépített, a stílusa olvasmányos, érdekes amit és ahogyan ír. Éppen ezért kedvelt, keresett szerző, újságíróként is dolgozik. 

Jó ez a világ, csak xarul gondolkodunk róla és egymásról!

– ezt mondja a történész Bregman. Mondom, hogy mindent kiforgat és fordítva tartja a távcsövet! 

Jobbára úgy gondoljuk, a civilizáció csak vékony máz, ami a legelső adandó alkalommal úgy pattog le rólunk, mint franciakrémesről a karamellréteg, és máris vicsorognak a fogak, máris lökjük félre, tiporjuk elfelé a másikat. Ahoj, Thomas Hobbes, és ahoj általa éltetett, központosított, szeretve tisztelt állam, amely fenntartja a rendet, s amelynek engedelmeskednünk kell, ha élni akarunk. Minden más út Kaotikába vezet.

Nézz körül! Azt mondja minden: így van ez! Golding, A Legyek Ura írója be is bizonyította, hogy a kadétokról is lehull minden fegyelem, elvész az életösztön, ha nincsen külső fegyelmező erő. Golding alkoholista volt, verte a gyerekeit, önmagát, a benne élő nácit írta meg az egyébként írástechnikailag zseniális könyvben. Mondja Bregman. 

De figyelj csak! Volt ám hat skac, megszöktek a suliból, elkötöttek egy csónakot, vihar, elsodródás, sziget, aztán nem volt csak némi banánjuk, egy késük, aztán olyan flott kis mikro társadalmat csináltak, hogy az hihetetlen! Hónapokig életben tartották egymást. S a tűz sem aludt ki soha. Tört egy láb, a többiek a tulaját kiszolgálták, mint a királyt. Megszervezték magukat, a feszkókat is példásan intézték (ki-ki négy órára a sziget egy-egy sarkába, aztán tessenek kötelezően kezet fogni, mert holnap együtt kell melózni az életben maradásért!). 

Vagyis Golding egy pesszimista fikcióért Nobel-díjat kapott, a hat srác meg a példás társadalmukért kutyagumit sem. Még le is csukatta őket a megkerülésük után az elkötött csónak tulaja. 

De figyelj, azt például tudtad, hogy London bombázása egyáltalán nem törte meg az angolokat? Nem volt kétségbe esés, nem volt fosztogatás, nem volt nemi erőszak. Sőt, humorral kezelték a helyzetet: a vendéglős, akinek a bomba elvitte az üzletét, ezt írta ki másnap: 

MA KÜLÖNÖSEN NYITVA VAGYUNK!

Pillanatok alatt megszervezték a segítségadás láncait, a sebesültek, holtak megkeresésében, az élelmiszer, a víz osztásához. 

Meg hogy ugyanez történt amikor a Szövetségesek bombáztak német városokat? Vagyis az angol reakció London bombázásakor nem a legendás angol hidegvérnek és humorérzéknek köszönhető. 

Meg az is itt van, hogy amikor New Orleans-t romba döntötte a Katrina hurrikán, nem is úgy volt, ahogy a médiumok tudatták: minimális volt a fosztogatás, a rablás, az erőszak (volt, hogy civilek kifosztottak boltokat: a rendőrség tudtával, segélynek vitték el a cumót), ellenben általános volt az összefogás a tragédiát átéltek megsegítésére. 

Vagyis, mondja Bregman, katasztrófa helyzetben nem az állat jön ki belőlünk, hanem az ember, ez a nagy helyzet. Ezt hangsúlyozza a könyv minden története. 

Az egyik legszebb 1914 karácsonya a fronton: a szembenálló felek felváltva énekeltek karácsonyi énekeket,egyik oldalról angolul, a másikról németül, majd együtt, ki-ki a maga a nyelvén, ami közös ének volt. Majd személyesen is találkoztak, és szent fogadkozást tettek, hogy amikor lőni kell, felfelé fognak lőni, és ha vége az egész cécónak, majd találkoznak Londonban és Münchenben. Persze mindkét fél vezérkara vérvicsorgott: az ellenséggel való beszélgetést árulásnak minősítették, s kemény kézzel gondoskodtak arról, hogy barátkozás helyett özönvér legyen. 

Mondom, Bregman azt hajtogatja, hogy az ember alapvetően együttműködő, barátságos lény. De könnyen meg lehet rontani. 

Azám, de kísérletek bizonyították, hogy gyárilag vagyunk gennyládák egymáshoz!

Hát, igen, ez nekem is eszembe jutott. S igen az a kettő, Bregman is atomjaira szed: Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérlete és a Milgram-féle, áramütéses gonoszkodás. Gondolom, mindkettőről hallottál már. Nem is írom le, melyik mi volt, mert végtelenné nyúlik a bejegyzésem. A lényege mindkettőnek az, hogy az ember egy trágyadomb, és kihozni belőle az állatot pillanatok kérdése. 

De Bregman elmondja, hogy mindkét kíséret alapjaiban sántít, egyszerűen hazug és befolyásolt mindkettő. Ezért az értelmezésük is úgy téves, félrevezető és manipulált, mint a szél.

Stanfordban az őrök egyértelmű utasításokat kaptak, hogy így kell viselkedniük. Aki nem vette fel a szerepét (legyél baromállat a rabokkal), azt kérdőre vonták és belengették, hogy bukja a beígért zsozsót. S rab oldalról is éppen a leghíresebb jelenet, amikor az egyik rab tökéletesen kiborult, csinált jelenet volt. A fickó azt hitte, elüldögélhet a cellájában, és pénzért  a vizsgáira készülve végigtanulja a kísérlet idejét. Amikor felfogta, hogy dehogy, mondta, hogy kiszáll, de azt meg nem engedték, ezért produkálta a kiakadást. 

A Milgram esetében pedig asztalfiókba került a kapcsoló-kezelők ellenállása, illetve utólagos véleménye: azért kapcsoltak bármit, mert egyszerűen nem hitték el, hogy egy kísérlet esetében valódi emberkínzásra, gyilkosságra biztatnák őket a kísérlet vezetői. Ami infó később a médiába átjött: úristen mennyien éltek parancsra a halálos áramütés kapcsolójával! 

Ja, és a new york-i utcán, harmincnyolc szemtanú szeme láttára, füle hallatára megkéselt lány ismert története is sánta. Legalábbis ahogyan általában ismerjük. Nem arról volt szó, hogy mindenki lexarta, ami történik, késelik, hát késeljék... Illetve volt ilyen vetület is, de azt meg nem önmagában kell értelmezni, hanem a járókelő-effektus tudatában. (Ha sokan vannak egy segítségre szoruló ember körül, kevesebben mozdulnak a segítségadásra, mert hátha van aki jobban ért hozzá, mi lesz, ha ennyi ember szeme láttára szúrok el valamit? Ha kevesen vannak a segítségjogosult körül, netán egyedül vagyunk mellette, szinte biztos, hogy azok az emberek, akik a tömegben nem mozdultak, ebben az esetben azonnal reagálnak. 

Vagyis, mondja Bregman, az ember alapvetően jó. 

No, meg itt van a tükrözések reakciója és az évszázados elvárásoknak való megfelelés

Tükrözésnek azt hívjuk, hogy ha rám mosolyogsz, önkéntelenül visszamosolygok. Ha ásítasz, ásítani fogok. Ha agresszív állat vagy, én is agresszív leszek veled, naná, elmész te az anyádba, bunkó parasztja!

S az ember ráadásul évezredek óta azt hallja, hogy alapvető indítékai nem jobbak a veszett patkányénál. Még a szeretet vallása, a kereszténység is azt tanítja, hogy bűnben születünk a világra, mindnyájan bűnösök vagyunk, még a csóró csecsemők is, azért is kell őket mihamarabb megkeresztelni, hogy az eredendő bűn nehogy pokolra juttassa őket. 

De ezt tanították az összes filozófusok, tudósok is: az emberiség a mindennapi túlélésért küzd, s ennek érdekében semmi sem drága a számára, tipor, gázol, elnyom, kifoszt, megaláz és gyilkol. S ezt látja, hallja, olvassa, bármelyik médiumból tájékozódik. Vagy bármelyik által szórakozik. Ez az elvárás, ennek fog engedelmeskedni. Kijön belőle, amire kondicionálva van. 

Vagyis az ember jó, csak a társadalom elszabott.

Csoda-e, ha a törvények áthágóira olyan börtönök várnak, amilyenek? Csoda-e, hogy azokból az iskolákból, amiket létrehoztunk, olyan emberek jönnek ki, amilyenek? A tanulók és a rabok nem tesznek mást: visszatükröznek, engednek a kondicionálásnak. Úgy látják magukat, ahogyan a társadalom (szűk és tág) tekint rájuk, és az elvárások szerint viselkednek is. Az átlag börtönökből kijövők között ezért olyan pocsékul magas a visszaesők száma. Például. 

Mert ha Norvégiára tekintesz, ott van börtön, ahol nincsenek rácsok, lakatok, egyenruha, egyszobás cellák vannak, fürdővel, a rabok együtt esznek a személyzettel, együtt sportolnak, musicalt írnak, Hawaii-diszi-napfény. S képzeld, a szokásos, mindenhol máshol alkalmazott börtönökkel szemben (60-70%) itt maximum 20% a visszaesők aránya! Tudod miért? A börtön filozófiájának a lényege: ahogy nézünk rájuk, olyanok lesznek, s mi szeretnénk, ha ezek az emberek, amikor kikerülnek és a szomszédaid lesznek, jó szomszédok legyenek! Ennyi! 

S úgy egyébként is: nézd meg, hogy amíg fegyverrel próbálkozott, mire jutott Mandela? Huszonév börtönre. Ahol is aztán átgondolta a stratégiát és amikor kijött Ganghi eszközeivel küzdött dél-afrikai feketék jogaiért. És győzött! Dél-Afrikában semmivé lett az apartheid. 

Vagyis az emberi faj, s tényleg, nem azt mondja-e Jézus is, hogy az igazi győzelem egyedül üdvözítő útja a következő: 

Én pedig azt mondom néktek:
Ne álljatok ellene a gonosznak,
hanem a ki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.  
(Mát 5:39)

S mivel egyre inkább bizonyítottnak tűnik (legalábbis Bregman könyvében), hogy bár a neandervölgyi ember erőteljesebb testalkatú volt, nagyobb volt a koponya űrtartalma, mégis a gyengébb, törékenyebb, kisebb agykapacitású emberfaj maradt fent. Miért? Bregman szerint, mert hajlamosabb az összefogásra, a közösségben gondolkodásra. Olyan a különbség, mint a farkasok és a németjuhászok között. Vagyis győzött a homo kutyuli  – mondja Bregman. 

– Na, én is kíváncsi leszek, megtalálod-e a logikai hibát!

– mondta Szerelmetesfelségtársam, amikor meséltem neki, hogy mekkora kognitív disszonanciát okoz nekem ez a könyv. 

Azért okoz ilyet, mert minden sejtemmel szeretném, ha igaz lenne. Mert amit mond, összecseng a saját hozzáállásommal. Homo mohakutyuli. Alapvetően békére, kompromisszumokra, harmóniára törekszem. Nem szeretek keménykedni, veszekedni, vitázni. Húsz év budapesti vezetés után csúszott ki első ízben a számon egy fennhangú abüdöskurvaanyád. (Mondd már, a barom a középső sávból kanyarodott be elém, nagy ívben jobbra, akkor, amikor a gyalogost elengedve egy másik autó elfordult előttem jobbra, és én indultam volna az utamra; erre ez a kretén meg elhúz mellettem, és a már mozgó autóm előtt bevág... Nooormális? És csodálkozol, hogy fennhangon anyáztam?) Szóval békés állatfaj vagyok. Van bennem rokonszenv a teknősök és a pandák iránt. Meg minden, ilyen kapkodó típusú életforma iránt. Ezáltal néha gondolkodom, hogy békére törekvő vagy megalkuvó vagyok? 

Másfelől a tapasztalatom is ez, meg tizenhét évig ezt is hallottam, tanítottam keresztény berkekben, hogy az embert megrontotta a bűn, az önzésre való hajlammal születünk, és kikerülhetetlen, hogy abból személyes bűn ne legyen. A kiút nem egy csoportdinamikai, szociálpszichógiai felismerés, hanem Jézus Krisztus. Vagyis magam is áldozata, beetetett birkája vagyok a Bregman által felsorolt tévelyítők egyikének. Elhittem, hogy az ember nem alapvetően jó. 

Szerintem nincs alapvetés. Meg van benne a bűnre (önzésre) való hajlam, de törekszik a jóra is. Fekete-fehér személyiségek, jellemek nincsenek. 

Bregman ugyancsak profin tálalja a könyve mondanivalóját: egyfajta szellemi út megtételeként jut el a következtetéseihez. Vagyis nem készen kapunk valamit, hanem a szerzővel együtt rádöbbenünk, rácsodálkozunk, felfedezünk. S érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a belső ellenkezésünkkel, hiszen Bregman is tiltakozott magában bizonyos következtetések levonása ellen. De, a kutyaúristenit neki, csak levonta őket! Le merte vonni! Mert az így becsületes. Mi merünk becsületesek lenni? Na? Hát nem meggyőző?

Komolyan az, nagyon ügyes megoldás! S ezt támasztja alá, erősíti meg a könyv felépítése is. Az, hogy sorra veszi például azokat az ellenérveket, amelyek a valamelyest tájékozott, félintelligens olvasóban is felmerülnek. (Tekintsünk el attól, hogy a holokauszt témáját, bár nem kerüli, de elegáns nagyvonalúsággal különösebben nem is piszkálja. Ahogyan például a ruandai népírtás kérdését, vagy a Jugoszlávia felbomlása utáni, embertelen öldöklésekét sem. Meg sok minden mást sem.)

A végső következtetés tehát, hogy az emberi önzés dogmáját a teológusoknak, politikusoknak, tudósoknak, filozófusoknak, újságíróknak, művészeknek köszönhetjük. Ők meg a legtöbbször egymásnak. Miközben mi, homo kutyulik, illedelmesen szellőztetjük angyal-szárnyainkat, és alig várjuk, hogy körbe nyalogassuk egymást, és odaadjuk az elásott csontunkat a rászoruló másiknak. 

Bregman Istent értelmetlen mítosznak tartja. Éppen a könyörtelen kauzalitása miatt. (Spongyát rá, hogy a megváltás éppen nem az ok-okozat bizonyítéka, hanem az azt felülíró szereteté.) Azt mondja, hogy a titok abban rejlik, ha felfedezzük, alkalmazzuk a bennünk élő homo kutyulit irányító alapvető késztetéseket. S hogy ez egészen más utakat javasol majd nekünk. Ezt példák sokaságával bizonyítja. 

A helyzet az, hogy nyilván befolyásol a világnézetem. A világnézetem pedig arra van hatással, hogy a politikai paletta (és most felejtsük el a pártokat) melyik felé húzok. De komolyan tök simán felül tudtam ezen emelkedni. Még Isten létének kétségbevonásán is. Amilyen egyértelmű, magától értetődő, kétségbevonhatatlan Bregman számára, hogy nincsen, nekem ugyanennyire nyilvánvaló, hogy van. Ezen össze nem veszünk, az tuti! Ettől még simán mondhat jót szerzőkém, csont nélkül lehet építő a könyv üzenete. 

Ami egyébként szerintem az is. Mert persze, hogyne mennyivel szebb lenne a világ, ha nyitottan, tárt karokkal fordulnánk egymás felé, ha a segítőszándék mindennapi szinten nyilvánulna meg, s ha az emberek valóban mind úgy működnének, mint a püspök és Jean Valjan. Az egyik jó, és a megnyilvánuló jósága annyira szíven üti a másikat, hogy az is jóvá lesz. Ahelyett, amit manapság gondolunk, hogy a jó mihamarabb úgyis elnyeri a méltó büntetését. 

 Na, a lényegre! Szerintem nincsen logikai hiba a könyvben. Az van, hogy egy jól felépített, keményen liberális ember írta, aki hinni akar az emberben. Még Auschwitz után is, liberális létére. (Ez nem semmi nagyvonalúság ám egy liberális embertől!) Szóval a logika valós, a gondolatok, megfigyelések étkeit pazar sorrendben tálalva kapjuk, s mind megesszük. Ízlik is. Ám a logikai hibátlanság nem feltétlenül azonos az igazsággal! Mert igen könnyen megeshet, hogy valami az egyik szempontból tökéletesen logikus, egymásból következő, ám más nézetből, kusza zagyvaság. Ezért vagy azért. 

Például innen, a másik oldalról Bregman elméletében feltűnő a felelősség hárításának a kérdése. Az embert a külső tényezők (magántulajdon, civilizáció) befolyásolták és rontották meg, Vagyis a változás a külső körülmények változásától várható leginkább. Mert a civilizációt annak vezetői tartják a kezükben. Tudod, akik '15-ben hazaárulásnak tartották, ha a háború két térfelén levők egymáshoz szóltak. Meg akiknél ott van a zsozsó, multik, politikusok, miegymások. 

S innentől minimum naiv az a tíz tanács, amellyel Bregman a könyvét befejezi. Mind a tíz az olvasónak szól, személyes életviteli miheztartás. Értem én, hogy minden változás kicsiben kezdődik, s egyvalaki is lehet nagyon komoly változások forrása, csak valahogy... 

Mindennapi tapasztalat

Kérdés még, mit mond az, ami nap mint nap körülvesz bennünket. Én alapvetőn nyitott, emberszerető vagyok. Mostanában azt veszem észre, hogy zárkózottabb, emberkerülőbb lettem. Szabin vagyok, itthon ülök, írok, és tökéletesen érzem magamat. Lehet, ez a korommal is jár. Lehet, a csalódásaimmal is, ami feleletet a nyitottságomra kaptam. Belefáradás a konfliktusokba. Ez mindenképpen. 

De amikor kitört a covid, megtapasztaltam milyen jó is egy olyan csapattal dolgozni, ahol nem marjuk, karmoljuk, fúrjuk, faragjuk egymást, hanem van a közös cél, végezzük el a munkát, és ennek érdekében mindenki belead mindent, amit tud, amit bír. Nincs méregetés, ki mennyit csinált tegnap, s ma annak arányában húzódik hátra. Nincs egymás szopatása, tudatos kibaxóka. 

Nem mondom, hogy jók az emberek. Nem jók. Van bennük jóindulat. Azt sem mondom, hogy rosszak, de van bennük önzés vastagon. Vagyis a mindennapi tapasztalat sem Hobbes, sem Rousseau véleményét nem húzza alá igazán. Tény, hogy rossz dologról sokkal többet hallunk, de meggyőződésem, hogy ennek az az indoka, hogy a jó hír annyira nem érdekes. Ismered a viccet? 

Két barát a harmadik esküvőjén: 
– Szerinted milyen lesz a házassága? 
– Majd elválik!

Vagyis összértékelésnek marad, amit bíróként munkálkodó Norbi atyámfia mondott még akkor, amikor nagyon fiatal bíró volt: 
– Ha valami nincs benne fekete-fehéren a Bibliában, szedd össze, ami benne van, s mérlegelj, azok alapján merre hajlik a dolog. 

Aham, vagyis Occam borotvája! A magam részéről hiszek az ember jóindulatában. S abban is, hogy mindnyájan küszködünk az önzésünkkel. Nem a körülményekkel, hanem önmagunk mélyével. 

HVG Könyvek, Budapest, 2020, 392 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635650019 · Fordította: Darnyik Judit

7/10

2023 harmadik hete. elzavaródtam szabira, még tavalyról maradt. Nem bántam. Olyan kis semmittevős a szabi, xar az idő is, SzFT is dolgozik (igaz, itthon; www.maartassit.hu ), de mégis jó nem menni, nem kimozdulni, csak ücsörögni, írogatni, olvasni, Yes-t hallgatni (Keystudio, 2001-ből, de kortalan). S az is jó, hogy bár SzFT dolgozik, de itt van mellettem, néha egymáshoz szólhatunk, az előbb két telefon között hozzám bújt, hogy milyen jó, hogy itthon vagyok, mert ha rázuhan a vágy, hogy átölelhessen, megcsókoljon, hát itt vagyok. 

Próbáltam elképzelni, mi szüksége volt Peter Straubra Stephen Kingnek, és vajon miképpen dolgoztak ők együtt? Már csak azért is foglalkoztat a kérdés, mert ha megnézem Straub könyveinek az értékeléseit, a legmagasabban álló könyve, a Ghost-story jelenleg 70%-on áll a Molyon. Ami elég vacak százalékarány. S mondom, ez a legmagasabb. Ezzel szemben A talizmán 88%-os tetszési indexszel bír. Ami, egyértelmű, nem Straub, hanem King érdeme.

Még akkor is, ha nyilvánvaló, ha King kiadná a használt vécépapírjait, az is nagyobb fogyást produkálna mint Straub bármelyik könyve. S ez nem Straub ócsárlás, még csak nem is King írásának a minősége, hanem a már meglevő írói neve lenne az oka. 

Vagyis gyanítható, hogy Straub úgy került a képbe, ahogyan a sztárbanda elé az előzenekar: felkarolás, promotálás (jószándékból vagy anyagi előny miatt).

Valahogy nem hihető, hogy King-nek volt szüksége a tandem-írásra. A talizmán a tizenhatodik, a neve alatt megjelenő könyv volt, és amikor 1984-ben az olvasók kezébe került, akkor ott volt már például, hogy mást ne mondjak, A Setét Torony első kötete és az Ezüst pisztolygolyók. 

SZTORI-ZANZA

Jack Sawyer tizenkét éves. Az anyja a B-filmek királynője volt. Vagyis valamikor neves színésznő volt. Most halálos beteg. Konkrétan: haldoklik. 

Az apja Phil Sawyer üzletember volt, de jó pár évvel korábban egy vadászbalesetben az életét veszítette. A közösen elindított üzletüket azóta Morgan Sloat, az apja barátja vitte tovább. 

Sloat sem Jacknek, sem az anyjának nem volt soha szimpatikus. 

Egy nap Jack megtudja, hogy létezik egy párhuzamos világ, s ha oda átmegy, van lehetőség arra, hogy emitt megmentse az anyját. Naná, hogy átmegy. Az anyja odaát igazi királynő, de odaát is haldoklik. Ha emitt megmenteni, amott is életben marad. Jack hamarosan rájön, hogy  párhuzamos fantasy-világ lényei jobbára duplikátumok, itt is létezik belőlük egy példány, meg ott is. Jackből mindössze egy van. 

Aztán azt is megtudja, hogy odaát jelenleg egy Morgan a rettegett nagyfőnök. A névhasonlóság nem véletlen, ez a Morgan az a Morgan, pepitában. Ahogy persze Jack apja is átjárt a két világ között. Ő volt a jó fiú, Morgan lett a rossz. Morgan busás haszon reményében modernizálni kívánja a fantasy-valóságot. Phil, Jack apja nem akarta. A vadászbeleset mibenlétét sejted már? 

Jack feladatot kap: a másik világon el kell mennie nyugatra, és meg kell találnia a talizmánt, amely megmenti az anyját, a színésznőt ideát és a királynőt is odaát. Meg ami rendbe is teszi mindkét világot. Legalábbis azt a másikat. Sejthető, hogy ezzel együtt azt a Morgan nevű pasast is le fogja rendezni a tizenkétéves, apahiányos gyerekmegváltó.

Ám a nyugat a Határzónán túl van, és a Határzónán túli terület elátkozott, félelmetes, veszélyes és törvénynélküli. Arról nem beszélve, hogy az odáig, a Határzónáig vezető út sem éppen veszélytelen. 

Vagyis A talizmán egy fantasy road-movie. 

Az utazás természetesen kalandok sorával jár, rabszolgaként dolgozik egy Isten háta mögötti kocsmában, barátja lesz egy vérfarkas, csapdába kerül egy lelketlen állelkész intézetében, menekül a fantasyvilág lényei elől, hogy megmentse a barátját, együtt vonatoznak a nyugati partra, a Fekete Szállodához, ahol a talizmán várja. Utazás közben Jack persze egyre öntudatosabb, határozottabb lesz, egyre könnyebben győzedelmeskedik önmaga, ezáltal az ellenségei felett is. 

A végeredmény egy pillanatig se legyen kétséges. 

KING ÍRÁSAINAK A TITKA

Ezen jócskán töprengtem. Azért töprengtem, mert ahogy mondtam, a könyv fantasy road-movie. Ami két műfajból mindössze kettőt nem kedvelek.

Azonban senki nem tartott jégcsákányt a fejemhez, hogy márpedig ha a fene fenét eszik is, nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, ha tetszik, ha nem és csakazértis! Teljesen önkéntes volt a vállalásom. 

S az a helyzet, hogy Jack kétvilágos-sztorija nyolcszázhatvan oldal. Nem csekélység. Ha egyáltalán nem tetszett volna, úgy vágom a sarokba, mint a szél. Nem vágtam. Eszembe sem jutott. Olvastam. A közepe felé kicsit fáradtabban, de rendületlenül. 

S figyelj, tudod, mi van? Értem én, hogy a könyv egy év híján negyvenéves, tehát nem mai darab, de az a helyzet, hogy már a maga korában sem volt benne semmi újdonság. De most komolyan! 

Mert mi is van ebben a könyvben?

• Fantáziavilágok, világduplikátumok
• gyerek, aki hőssé, mintegy uralkodóvá lesz (Philip K. Dick, Végtelen történet, Narnia-krónikái),
• szekrény, amin át megközelíthető a fantáziavilág (Narnia 1.), 
• tudatos mozgást végző fák (A Gyűrűk Ura), 
• vérfarkasok (erre nem is mondok semmit),
• varázspálca, varázslat (erre sem), 
• undorító, gyomorforgató horrorelemek, -lények
• hosszú utazás,
• látványos, csilivili hollywoodi befejezés (no comment),

Vagyis voltaképpen semmi új, csak megszokott panelek permanens újrahasznosítása. 

Ami talán tipikusan king-esnek mondható, az az elbeszélésmód részletessége. Amitől olyan mocsok vastag a könyv. Az, hogy King veszi a fáradtságot, mer komótos lenni, részletekbe beavatni, elidőzni, kiszőrözni dolgokat, ránagyítani apróságokra. S ezt ráadásul úgy tudja tenni, hogy közben nem lesz unalmas, és úgy érzed, ez meg az mindenképpen hozzátartozik a történet menetéhez. Miközben fittyfenét. 

Voltaképpen ha a könyv fele ekkora lenne, akkor sem hiányozna belőle semmi. Próbáltam kiemelni belőle paneleket, és képzeld, simán meg lehet tenni. Természetesen nem mindent, nem akármit, de elég sok mindent. Vagy legalábbis nem ennyit időzve az adott panel történeténél vagy szereplőinél. S bár feleekkora terjedelem is eleget mondana, nincs bennünk neheztelés Kingre, hogy engedett a temporális lebenye íráskényszerének. 

Van-e még újdonsága? Talán még a naturális megfogalmazásai, akár a borzalmakról van szó, akár felálló hímtagokról, pirszingelt önmellüket simogató nőkről van szó. Miközben a főhős mindössze tizenkét éves. Vagyis írt a felnőtteknek egy gyerekszempontú horrorfantasyt. S tudod mi van: szokatlan, eleve marhaságnak tűnő elegy, de simán bejön. Atráskó a kiforduló belek, fröccsenő szemek, recsegve roppanó csontok, felrobbanó fejek birodalmában. Ihaj! 

KONKLÚZIÓ

Kell? Van? Azzal kezdtem, hogy King meggyőzött, hogy nincs feltétlenül szükség mondanivalóra egy könyvhöz, elég, ha van mesélnivaló történet. Aminek nem kell kivétel nélkül tanulságosnak lennie. Egyébként még azt se mondom, hogy Jack Sawyer történetének nincsen tanulsága. 

A történet szól arról, hogy egy cél elérésnek az akarása megsokszorozhatja az ember erejét, bátorságot, leleményességet adhat, segíthet a nehézségek, akadályok, ellenfelek legyőzésében, legyőzéséhez.

Szól a barátság erejéről is. Jack viszi magával az út legnehezebb részében a barátját, a Nagyon Racionális Richardot is, aki az út nagy részében elutasítja, hogy a párhuzamos világ valóságos lehet, ezért inkább betegségbe, lázba menekül. Jack ezért nem egy alkalommal szó szerint a hátán cipeli gyerekkori barátját. Akinek a viselkedése, az, hogy teljesen elhagyja magát, bizony nem könnyíti meg az út megtételét, a harcokat, a menekülést, a bujkálást. Richard egyébként kell a győzelméhez is. Richard támogatása, cipelése, erősítése a barátság szépségének szép példája. Az is, ahogyan Jack viseli, kezeli Richard gyengeségét, pipogyaságát, s amilyen tapintatosan próbálja rávezetni, hogy szembenézzen a valósággal, az édesapja valódi jellemével. Richard Morgan fia. 

Aztán szól arról is a történet, nem is kell belemagyarázni, hogy bizonyos szükséges képességek csak akkor kerülhetnek a napvilágra, akkor bukkannak fel, ha szükség van rájuk a cél eléréséhez, ha merjük használni őket. S az út elején jobbára nem is tudjuk, hogy megvannak bennünk. Jack az út során döbben arra rá, hogy ő az alternatív világ megmentője. Ő és senki más. A történet elején egy átlagos, mindennapi fiúcska, a végén már tömegében kaszabolja az ellent, legyen az vérfarkas vagy bármilyen más horror-lény, vagy éppen a mindkét világot az uralma alá hajtani akaró Morgan, az édesapja gyilkosát megbízó, kegyetlen, a saját fiát is feláldozni kész egykori üzlettárs. Rádöbben erre, és vállalja mindazt, ami ezzel jár. Rájön arra, hogy a kötelességnek szerves része az önfeláldozás. Manapság egyik sem túl divatos jellemtulajdonság.

Szóval egyáltalán nem tanulság nélküli a történet. Ezzel együtt egyik tanulsága sem szájbarágós, erőltetett, túlhangsúlyozott. Úgy gondolom, az a fokozatosság, ahogyan Jack rádöbben a saját küldetésére, s ahogyan ezzel együtt mind szilárdabb lesz benne a kötelességvállalás a regény legnagyobb, legszebb érdeme. Ám hangsúlyozom, ezzel együtt elsősorban és mindenekelőtt egy horror-fantasyt olvasunk. Nagyon amerikai horror-fantasyt a nyolcvanas évekből. 

Végül el kell mondanom, hogy nem egyszer filmet néztem olvasás közben. Mert King filmszerűen ír. A film viszont méltó volt Jack haldokló édesanyjához, az egykori színésznőhöz, aki a B-kategóriás filmek királynője volt fénykorában. S bizony a Jackről szóló belső film is B-kategóriás. 

A regényt elolvasva azt mondom, nem változott a Stephen King könyveihez való ellentmondásos viszonyom: nagyon plasztikusan, hatásosan, filmszerűen ír, de a végére valahogy mindig túl könnyeddé, hm, amerikaivá válik a számomra. Ezzel együtt, mondom, nyolcszázhatvan oldalt gyakorlatilag megállás nélkül olvastam el, és csak egyszer volt olyan érzésem, hogy kezdek besokallni tőle, de azon is túllendített. Tény, a regény úgy a kétszázadik oldal körül indul el igazán. 

Európa, Budapest, 1998, 860 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630763087 · Fordította: Zentai Éva, Koppendorfer Noémi

7/10

2023 második hete. Hétvége itthon. Szombat délután hat óra. A nap főzőcskével, napközbeni csicsikával, majd takarítással telt. Meg írással. Meg hajnali olvasással, ismét Csemete szobájában, aki ismét a vőlegényénél aludt. Hajnalban Kinget olvastam, és egy nagyon jó kis lemezt hallgattam, amiről semmit sem tudok, de visszatérek még rá. Collage: Over and Out.

A történet: sablon és mégsem

Cath és Wran ikrek. Egypetéjűek. Mégis nagyon mások. Cath inkább elméleti ember, jól elvan egyedül, fantáziál, ír. Wran nyitottabb, élethabzsolóbb. 

Mindketten az apjukkal élnek, az anyjuk lelépett még csöpp korukban. A történetük ott indul, hogy kollégiumba kerülnek mindketten. Ugyanabba. De Wran úgy dönt, szakadjanak el egymástól, ne legyenek egymás közelében, ne lakjanak egy szobában, álljon mindkettejük a saját szociológiai lábára. Cath emiatt kicsit elveszettnek érzi magát, de beadja a derekát. Mi mást tudna csinálni.  

Nem tudom, miért annyira népszerű téma ez a kollégiumba kerülés. Azért sem nézek utána, hány helyen találkoztam már vele, de tegnap este a random bekapcsolt tévében is ez ment. 

A képregény címe pedig: Fangirl. Így, angolul. Mert a célközönségből ugyan ki nem beszéli nyelvet? Meg mennyivel jobban hangzik már! A Z-generáció a fél életét angol szövegkörnyezetben tölti az okostelefonja és a laptopja által. Ráadásul a kifejezés magyarra fordítva elég hülyén hangzik: Rajongó lány. Mennyivel dögösebb már a Fangirl! Ugye, hogy ugye? 

Cath a rajongólány. Ugyanis az élete fele egy fantasy könyvsorozat világában zajlik. Nem azért, mert átmegy oda, hanem azért mert függője lett a sorozatnak. Ami egyébként uszkve Harry Potter. A címe: Simon Snow. A két főszereplője kollégiumi szobatárs. Simon a jófiú, a varázsvilág nagy üdvöskéje és Baz, (igen, mindjárt adja magát a magától értetődő magyar szójáték: az igekötővel megtoldott név) az önhibáján kívüli vámpír. Ellenfelek. Meg nem. Két alcímmel alább majd mondom, hogy van ez, én kiakadtam.

Catch annyira rajongó, hogy ír is. Természetesen Simon Snow-alternatívákat. Az írásait rendszeresen publikálja is a neten az elég népes olvasótáborának. A célja, hogy a sorozat eredeti írója előtt megjelentesse a nyolcadik, sorozatzáró kötet általa megálmodott alternatíváját. 

Catchnak megtetszik a szobatársa, Reagen (ő lány) barátja (aki nem úgy barát, csak barát), Levi. Levi kedves, jóképű és figyelmes.

Reagen szókimondó, nem annyira udvarias, mégis segítőkész csaj. Hogy mennyire, azt majd a kettővel későbbi, beígért, kiakadós alcím alatt leled meg. 

Catch-nak bejön a kreatív-írás szemeszteren megismert tanulótársa, Nick is. Nagy lesz a dilemma.

Ekörül forgolódunk a történetben, a fanfiction-gyártó csajszi háromirányú vágya, a Simon Snow-sorozat, Levi és Nick között. A koleszban.

A történetet nagyjából elmeséltem. Nézve, olvasva nem sokkal komplikáltabb, ám sokkal élvezetesebb. 

Van a képben még egy író

Mégpedig a Fangirl című sztori eredeti írója, Rainbow Rowell. Magyarul öt könyve jelent meg. Nem magyarul rengeteg. Maradjunk itthon. Az egyiket, meglepő fordulat, olvastam. Az a címe, hogy Eleanor és Park Nem is volt rossz véleményem róla. Van két könyve, aminek az a sorozatcíme, nagyon ügyes húzás, hogy Simon Snow. El se mondom, miről szól, oké? 

Rainbow Roweel egy kedves arcú, mosolygós, töltött galamb írónő. A weboldalán ez a fotó van róla: 

Nekem szimpatikus. De a kép kozmetikázása a valóságnak, mert a hölgy idén kerek évfordulós korban van: 1973-ban született. Fátylat a tényekre, nem udvarolni akarunk neki, hanem egy, az ő írásából készült képregényről beszélgetünk! Bárhogyan is néz ki, akárhány éves. 

Na, itt az idő, akadjunk ki!

Mondtam, Catch szobatársa, Reagen szókimondó. Hát mondja ki itt is a szót! Kérlek, olvasd el a beszélgetést!

Kimondta. Jól olvastad. Beszarás! Dramaturgiailag is, meg polkorrekten is. Bár legalább a dramaturgia ügyes. Valamennyire.

Azért ügyes, mert nem a szereplők melegek (csőbuzik), hanem a regény a regényben szereplői azok. S nem azért azok, mert eredetileg azok, hanem azért, mert egy fanfic-író kislány azzá teszi őket. Ebben ügyes a dramaturgia.

De egyébként úgy képtelenség az egész, ahogyan van. Gondolj bele, a Potter-gyerek meg Tudjukki két varázslópálcás csatázás közben gyöngéden egymáshoz simul, és vált egy szenvedélyes nyálas nyelvest... [Leírni is fárasztó volt. Szerencsére Rowling teljesen észnél van/volt. Akadt is baja belőle.]

Nem szívdobogtató, most mondd? 

Szerencsére nincs túlnyomatva a kötelező propaganda, mint például a már valóban tolakodón, erőszakosan arcba mászó Heartstone esetében, de itt van. 

S most beszéljünk arról, vajon egy fangirl valóban összemelegítené a kedvenc sorozata fiú hőseit, s nem inkább egy maga szabta leányt álmodna Simon oldalára, szájára, miegymására? Mondom, hogy baj van a dramaturgiával. Mert Catch, bár ugyancsak tétova, kicsit teszetosza, szimpatikus kiscsaj, de amúgy teljesen egészséges. Mert lássuk be, hetero kamasz csajként arról álmodozni mélyromantikában, hogy két srác, akik egyébként ellenségek, nyelvelve szereti egymást, hát minimum, nem annyira mindennapos. 

S mondja bárki, hogy nem folyik ezerrel az agymosás, oppárdon az érzékenyítés! 

Ugyanis ez a képregény is YA-történet. Tudod, ami a kamaszlétből kifelé tartó, de a felnőttségbe még bele nem nőtt korosztálynak szól. 

Általában nyugodt, szkeptikus krapek vagyok. Fel lehet b@szni az agyamat, hogy Csemete szavaival éljek, persze, hogy fel, de elég sok kell hozzá. Huszonhárom év mindennapi vezetés után most, karácsony előtt történt meg első alkalommal, hogy valakit lehúzott ablaknál, ugyancsak fennhangon elküldtem a jó édes, pénzért nem szűz édesanyjába.

S legalább ennyire kiakadtam Simon és Baz(meg) szerelme miatt is. Egyfelől mert mondom, dramaturgiai marhaság. Másfelől meg azért, mert manapság tényleg garmadával, minden csövön dől a propaganda.

Miközben a másságok a statisztikák szerint a lakosság kettő-négy százalékát ha érintik. Vagyis ez a lépten-nyomon belebotlás jóval több, mint túlzás. Ez az érzékenyítésnek hívott agymosás. Ami ellen ha írok, immár tudatosan  összeszedett bátorsággal kell legyőznöm az ágaskodó, toporgó öncenzúrámat. Tudod, a buzi a világ legcsúnyább szava...

Manga ide, manga oda...

Ahogy mondtam: nem kedvelem a mangákat. Nekem egyenstílusúak, S nem haraptam rá a manga szellemiségére sem. Ha van neki ilyen. Nem tudom, van-e? Akárhányszor kinyitottam egy mangát, beleolvastam, mindannyiszor le is tettem, mert az érdeklődés hiánya miatt elmaradt az érdeklődés. 

Most mondd, ezt a Fangirl-t erre meg nem végigolvastam? Bizony, ilyet tettem! Nem volt semmi különösebb oka. Mindössze volt benne valami több. Valami, ami megfogott.

Talán az, hogy egészen simán meg tudta velem kedveltetni a főszereplőt. Vagy az, hogy alapvetően kedves a sztori. Vagy hogy voltak különleges nézőpontú vagy technikájú rajzai. Vagy mindez együtt. 

Csak nagyon mellékesen: azt mondjuk fel nem fogtam, mi lehet az indoka annak, hogy egyes képek igen részletesek, alaposak (nézd csak meg a fenti galéria utolsó rajzán a tanárnő portréját!), míg másokon az alak szája egy szimpla négyszög. Slussz! Vagy éppen hiányzik valami az arcáról, szem, száj, orr, valami. S nem azért, mert indoka van, hanem random. Számomra ez az egy zavaró tényező volt csak a képregény külső megjelenésben. 

Vagyis mindösszesen azt mondom, a Fangirl egy kellemes, a francba, polkorrekt képregény, figyelemre méltó ábrázolással, kedves, bár viszonylag semmitmondó történettel. Teljesen meg tudom érteni, ha a célközönség kedveli és kedvelni fogja. Meg is érdemli. A túltolt cső-képtelenségért meg nem. 

Fumax, Budapest, 2021, 208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634702214 · Fordította: Tót Barbara

6/10

2023 második hete. Fáradhatatlanul, vigasztalhatatlanul esett ma az eső. Hideg is lett. Reggel azt hittem, át kell úsznom az aquincumi vonatállomásra a Mocsáros-dűlőn, hogy eljussak a dolgozdámba, de aztán mindössze a telep felöli oldalon volt némi sárcuppogásom. Utána sima utam volt. 

Valami hihetetlen szinten nincsen kedvem dolgozni mostanában. Megcsinálom, elvégzem, amit kell, persze, lelkiismeretesen, ahogy szoktam, csak lendület, odaadás nélkül. Azt hiszem SzFT teljesen érthető hozzáállása sem sokat segít: nap mint nap küldi az állásajánlatokat. Mert a pénz, amit keresek, 2023-ban már gyalázat kevés.

Más. Tegnap úgy tizensok év után beszélgettem gyermekeim anyjával. A gyermekeinkről. Több szempontból tanulságos volt. S ideje is volt. De semmi rossz érzés nem volt, nem maradt bennem. Úgy vettem észre, benne sem. Teljesen nyugodtan, nyitottan beszélgetett. 

Paul Davies, a szerző

„angol születésű fizikus, író, rádióelőadó, az Arizonai Állami Egyetem professzora. Ezenkívül korábban több egyetem akadémiai állását is betöltötte, mint például a Cambridge-i Egyetemen, a Londoni Egyetemen, a Newcastle-i Egyetemen, a University of Adelaide-n és a Macquarie University-n. Kutatási területei közé tartozik a kozmológia, kvantumtérelmélet, és az asztrobiológia. [...] 2005-ben a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia SETI munkacsoportjának elnöke lett.” (Wikipedia)

Magyarul eddig hét könyve jelent meg. Ez, amiről most beszélünk, eredetileg 1995-ben, a nyelvünkön meg egy évvel később. Davies ismert, keresett, nagy olvasótáborral rendelkező tudós. Vagyis tudja mit beszél. Meg mit nem. Pont. 

Nem bírom ki, hogy ne fussak kicsit előre!

Összefoglalom a könyv címére adott választ. Leginkább egy alapvetően egészen másról szóló filmrészlet mutatja meg, mit válaszol Davies a saját, a könyv címében felvetett kérdésére.  

Vagyis teszünk egy nagy kört, átbeszélünk egy csomó érdekfeszítő kérdést, és a végén elérünk ugyanoda a kérdésre adott válaszban, ahonnan elindultunk: „Tuggya a franc!” De persze ez nem jelenti azt, hogy beszélgetni, együtt gondolkodni felesleges lenne. Alapvetően én egyre inkább úgy érzem, nagyjából mindenre az a helyes felelet, hogy „Tuggya a franc!” (A másik, számomra elfogadható válasz-alternatíva: „Ahogy érzed! Csak éld túl, ne bánts másokat és közben legyél boldog, különben baxhatod az egészet!”) 

Mi az, hogy „filozófiai következményei”?

Az értelmes, földönkívüli élet feltételezése a technikaikon kívül (hogyan vegyük fel velük a kapcsolatot, miképpen kommunikáljunk, és hová a szarba meneküljünk ha sokkal fejlettebbek ám kevésbé békések mint mi [pedig mi sem vagyunk piskóta!]?) az orrunk alá dörgöl pár kérdést. Ami, ha akarom, tudományos, ha akarom filozófiai, ha akarom, teológiai. Kinek-kinek, ahogy látja vagy hiszi. 

Paul Davies arra a következtetésre jut, hogy értelmes földönkívüli élet vagy van, vagy nincsen. Szólnak ellene is, mellette is érvek. De ha mégis van, akkor a tudományunkat és a vallásunkat simán kukázhatjuk. Davies azt mondja, ha összejönne a randi ufóékkal, akkor az mind a darwini evolúciót, mind a teremtéstörténetet, mi több, Isten létét is felülírná. 

Az alien-bukott evolúció

Mondjuk amikor az elsőről ezt olvastam Davies könyvében, akkor eltöprengtem, hogyan is van ez? Mindenhol azt olvasom manapság, hogy az evolúció bizonyított, tudományos tény. Ha ez így van, akkor egy alien-es randi miképpen írhatná felül azt, amit a tudomány már bebizonyított? Létezhet-e bármi, ami elbizonytalaníthatna bárkit a Föld gömbölyűségének a tényében? (Jó, van, akit igen, ahoj lapos-Föld, és Korongvilág!) Most akkor az evolúció bizonyított tény vagy csupán egy ingatag elmélet, amit az űrrandi rommá pancsolna?

S hogy miért írná felül? Nagyon röviden mondom, jó? Azért, mert az evolúció valószínűsége felettébb valószínűtlen. Annyi mindennek kell együtt állnia, összejátszania, hogy az még egyszer is több mint elképesztő, ha összejön, de kétszer gyakorlatilag lehetetlen. Vagyis két értelmes életforma találkozása szükségszerűen azt hozná magával, hogy az élet eredetére és fejlődésére más választ kell találnunk az evolúció helyett. 

Az alien-bukott Isten-létezés

Bevallom, azt, hogy Isten létének miért lenne cáfolata egy másik értelmes civilizáció létezése, nem fogtam fel. Pedig a szocializációm miatt azt kellett volna először megértenem. (Szocializáció: tizenhét év aktív kereszténykedés, előadások tartása, újságszerkesztés, könyvek írása, stb.)

Davies a megváltásra hivatkozik. Ami a keresztény tanítás szerint, ugyebár, Jézus Krisztus manifesztációjában vált lehetségessé. Davies felteszi a kérdést: nem abszurd-e, hogy Krisztus minden értelmes életet hordozó bolygón testet öltsön? 

A kérdést sem értettem. Miért kellene Krisztusnak minden egyes bolygón testet öltenie? S ha mégis megteszi, az miért feltételezné közvetlenül a megváltást? 

Ha feltételezzük, hogy a testté létel más bolygókon is kikerülhetetlenül, szervesen összefügg a megváltással, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy ahol értelmes élet van, ott szükségszerű az elbukás is. Ugyan miért lenne ez így? S a testté lételnek miért kell feltétlenül a megváltással összetartoznia? S végül, egyáltalán: miképpen vonja kétségbe Isten létét, hogy nem lehet kétszer testté lennie? 

Mert Davies nyilvánvalóan okosabb nálam, s biztos igaza van a logikájában, de képtelen vagyok belátni, hogy miért? 

A kereszténységgel kapcsolatban egyetlen dolgot buktatna meg a földönkívüliek létezése: azt, hogy a Föld a világegyetem központja. De ezt a Biblia soha nem is állította, csak a Római Egyház. S a kettő nagyon nem ugyanaz! 

De még csak a könyv felénél tartunk!

Kis túlzással. Mert azért van szó benne még pár dologról. De a lényegig a könyv feléig eljutunk. Érdekes, izgalmas úton, együtt gondolkodva. 

S aztán jön egy fejezet a tudatról. Mi az egyáltalán? Mi a különbség az élet és a tudat között? Kialakulhat-e tudat a véletlenek hihetetlen együttállása következtében, és szükségszerű-e, hogy kialakuljon?  

Akár izgalmas kérdések is lehetnének, de a helyzet az, hogy ennél a pontnál a vékony könyvecske kicsit a saját fonalát és lendületét veszíti. Én, az olvasó meg az érdeklődésemet. Azért, mert a tudatról feltett fenti kérdések közül a legutolsó az, amelyik érinti a földönkívüliek kérdését.

Ráadásul, mondom, a könyv felénél tartunk, és ezután már csak egy rövidke, izgalmas című, de végső soron semmitmondó fejezet következik: Személyes találkozás és vallási tapasztalat. Mondom, a cím érdekes, de a fejezet tartalma nem annyira. Annyit tisztáz, amit már én is fentebb, hogy a vallás földöntúli lényei, angyalok, kérubok, nem azonos a világegyetem földönkívüliejivel.

Persze van, aki mégis összehozza őket, mint például Däniken, aki óta tudjuk, hogy a bibliai Ezékiel próféta látomásában egy idegen űrhajót látott, és az abból kiszálló idegen lényt. 

És akkor most olvasd vagy ne olvasd?

A viharba is, miért ne olvasnád? Egyfelől időt nem nagyon vesztesz vele, mert ahogy mondtam, vékonyka a könyv. Másfelől az eleje, a fele csuda érdekes, informatív, vitára serkentő. 

Azt azonban ne várd, hogy választ fog adni a cím kérdésére. Arra John Gribben válaszol, ellenkezést nem tűrő határozottsággal az Egyedül vagyunk című könyvében. 

Davies sem hagyta ennyiben a dolgot, úgy tűnik, elégedetlen volt ennek a könyvének a terjedelmével, mert ezt az 1995-ös írását 2011-ben lényegesen terjedelmesebb formában újra tárgyalta.

Az új könyv címe már hajadzik Gribbin határozott állásfoglalásának a címére. És kétszer annyi információ van benne, mint az 1995-ös, saját „prototípusban”. Mármint a könyvben, nem a címében.

De semmiképpen nem beszéllek le ennek a prototípusnak az olvasásáról! Akkor sem, ha az alcíme némileg félrevezető. Azért az, mert sokat ígér, de nem váltja be az ígéreteit. A könyv ugyanis nem annyira filozófia, mint amennyire elméleti tudomány. A filozófia lételmélet, amivel Davies foglalkozik inkább tudományelmélet. Próbálkozás, hogy választ találjon egy olyan kérdésre, amire jelenleg a tudomány sem ismeri a feleletet. 

Amit még nem sikerült eldöntenem, csak sejteni vélem: Davies világnézete, véleménye a metafizikai valóságról. Igazából, a könyv témáját érintőn teljesen mindegy. Csak érdekes lenne tudni. Nekem úgy tűnik, nem zárja ki a transzcendens felsőbbrendű lény létezését. Ha nem is feltétlenül a zsidó-keresztény Istennel azonosítja.  

Kulturtrade, Budapest, 1996, 154 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637826947 · Fordította: Both Előd

7/10

2023 januárja, amelyből egy hét máris eltelt. Csak végig vonszoltam magamat a héten, már hétfőn a pénteket kerestem. Ráadásul tegnapelőtt Szerelmetesfeleségtársam be is lázasodott, tegnap gyakorlatilag végigaludta az egész napot. Szegénykém! Én meg ezáltal végig tevékenykedtem. Fél tízkor el is dőltünk, SzFT inkább ki, aztán nézd meg, most 2:48 van, én meg itt ülök Csemete ágyában, és írok. Csemete természetesen nincsen benne, ő egy másik ágyban van. Egy órája vagyok fent. Kipattant a szemem. Forgolódtam. Aztán inkább kijöttem, SzFT hadd aludjon. Nem értem én ezt. Hétköznap meg alig tudok fél hétkor felébredni... 

Tegnap volt a fiammal, Kölökkel egy nagyon jó beszélgetésünk. Egyre őszintébben tudunk fogalmazni. Nem, ez így nem jó: őszintén tudunk már fogalmazni egymásnak. Ő tegnap rávett valamire, amit már meg kellett volna tennem, bármennyire is kétséges a kimenetele, én meg talán ráébresztettem valamire, ami által stabillá válhat a világhoz való viszonya. Na, ügyesen mondtam úgy valamit, hogy semmit sem mondtam?  

Nagyon jó volt beszélgetni vele. Bakker, jövőre harminc lesz a gyerek... Most született pedig! 

A Kockásnak van egy Facebook-oldala. Ott jelent meg egy előzetes a 111. számról. A rajz így festett: 

Nem kapcsoltam, miről van szó. Csak lenyűgözött, amit láttam. De úgy, hogy percekig csak meredtem a képernyőre. 

Aztán a kép alatti kommenteket olvasva jöttem rá, hogy már régen deja vu-érzésemnek kellene lennie. Ugyanis valaki feltette a kérdést, ez valami spin-off-ja a Pattanyúsoknak? Jött is a válasz, hogy nem, ennek volt spin-offja a Pattantyúsok. Amikor megjelent ez a lapszám, első dolgom volt rátekinteni a szerzőkre. Stimmt. Detto ugyanazok! 

A csodák Párizsa: Ambremer csodái

Ahogyan a Kockás 91. számában írtam, a rajzolót Étienne Willem-nek hívják. Fura alak, de jól megy a fizimiskája az általa teremtett világhoz. Idehozom a képét, jó? Íme! 

Ezt írtam anno a rajzairól: „Valami elképesztő az a részletesség, az a természetesség, az az energia, szépség és játékosság, ami a rajzairól árad. De úgy értsd, hogy mindegyikről. Általában nem szoktam überlelkes lenni, de ezek a rajzok a részemről azonnal besoroltak a kedvenc kategóriába...”

A történet forgatókönyv-íróját  pedig Pierre Pevel-nek hívják. Amit kitalált, önmagáért beszél. Maga a képregény így foglalja össze a saját történetét: 

Isten hozott a csodák Párizsában! Egy Párizsban, ami nem egészen olyan mint a miénk, de nem is különbözik tőle olyannyira. Majd egy évszázad telt el azóta, hogy a Tündérvilág felfedezése megváltoztatta a történelem folyását. 

1909.ben járunk, a belle epoque* sohasem szolgált rá jobban a nevére. 

Az emberek és a csodás népek – gnómok, elfek, ogrék és egyéb szerzetek – megtanultak többé-kevésbé harmonikusan együtt élni egymással. 

Rácsodálkozhatunk a szökőkutakban élő vízitündérekre, vagy akár életre kelt tölgyekkel is társaloghatunk. 

Metróvonal köti össze Párizst és Ambremert, Tündérvilág fővárosát. 

A három nagy – az Azúr, a Bíbor és az Arany – Mágusrend teljesen a hétköznapok részévé vált, és a legkülönbözőbb problémákkal fordulnak hozzájuk. 

* Boldog békeidők, a századforduló 1890-től 1914-ig tartó időszaka

– mondja a képregény-magazin negyedik oldalán a történet narrátora.

Ebből két dolog kiderül: egyfelől, hogy a történet egyfajta alternatív történelemmel babráló fantasy. Másfelől, hogy vagy a fordítással vagy az eredeti szöveggel vannak bajok. Ami egyébként, menet közben fel sem tűnik. Nekem is csak most tett ilyet, amikor idegépeltem a szöveget. 

Vagyis a történeti alapok igen szimpatikusak, érdekesnek tűnnek. A képi megfogalmazás szépsége, részletessége, humora előtt le a kalappal. A kérdés, tulajdonképen mi is történik ebben az alternatív, csoda-Párizsban? 

Egészen őszinte leszek: a monumentális, lelkes elkáprázódásom közepette most, az első olvasás után újra kézbe vettem a Kockást. Meg kellett néznem, mi is történik ebben a mesében. Amit tegnap olvastam... Ez nem hangzik túl jól, ugye? Egyébként rosszul sem. Csak megfelelő összefüggésbe kell helyezni a dolgokat, és tisztázni az álláspontot. Ami egyébként nem annyira bonyolult.

Az első olvasásánál annyira lekötöttek a rajzok, annyira azokra figyeltem, hogy mindaz, amit elmeséltek, másodlagossá lett. Arról nem beszélve, hogy ebben a számban nem is teljes a történet, folytatása következik egy hónap múlva, és még akkor sem biztos, hogy véget ér. Vagyis ez a véleményem törtsztoriról szól. Amiben a fő konfliktus még nem is igazán derül ki.

Annyit megtudunk, hogy van egy titokzatos, főrangú hölgy, Cecile Brescieux bárónő. Manó (vagy mi a manó?) a segítője, egy alakváltó a sofőrje. Őket oroszok üldözik, de nem tűzön-vízen át. Párizsban meglehetős békében vannak. 

Adva van egy nyomozó, Denizart Hyppolyte Griffon, aki egyben varázsló is, az Azúr Rendé, és akit gyakorlatilag egész Párizs ismer. Mert varázsképességei vannak, hát varázsdolgok kinyomozásához hívják. Jól végzi a dolgát. 

Griffon és a bárónő jóban vannak, de legalábbis ismerik egymást. S mindenki húz egy bizonyos tárgyat. S közben úgy mászkálnak egyik világból a másikba, Párizsból Ambremerbe és vissza, ahogyan te és én a lakhelyünk és a munkahelyünk között mászkálunk. 

Van nyomozás, van akció, van varázslat, van néznivaló dögivel. Ha megélem a megjelenését, a folytatás egészen biztosan birtokon belüli lesz! 

Van még néhány képem, kíváncsi vagy rá? 

Valerian: Singuzluz Inz.

A Valerian a franciáknak majdnem annyira nemzeti intézmény mint az Asterix vagy A kis Nicholas. A képregény 1967-ben debütált, Eredeti szerzői Pierre Christin, és Jean-Claude Mézières voltak, és a képregényeket Evelyn Tran-Lé színezte. A trio '67-től 2010-ig huszonhárom Valerian albumot adott ki. Az eredeti szerzők 2010-ben lezárták a történetet. 

A Wikipedia szerint egyetlen olyan Valerian-sztori volt, amit nem ők írtak, annak az a címe, hogy Singuzluz Inz. E történet szerzői Wilfrid Lupano és Mathieu Lauffray.

Bár ez nem egyértelmű. Mármint a szerzőségük igen, csak az nem, hogy csak ez az egy más szerzős Valerian-történet volt-e, vagy akadt több is. Az adott Wikipedia-szócikk ugyan többes számban fogalmaz, tudniillik, hogy „más írókat és illusztrátorokat bíztak meg a későbbi történetek elkészítésével”, de csak ezt az egyet „sorolják” fel. 

Luc Besson (Élethalálharc, A nagy kékség, Az ötödik elem, Léon, a profi, Nikita, stb.) 2017-ben látványos, bár nem annyira sikeres filmet készített az egyik történet elemeinek a felhasználásával. Nekem semmi bajom nem volt a filmmel, látványos, kedves, s bár a történet nem üt nagyot, és magát a címszereplőt a képregényben idősebbnek álmodták az alkotók, ám 3d-ben különösen látványos, gazdag fantáziájú volt a film. 

Az alaptörténete történetesen a Kockás 95–96. számában Az árnyak nagykövete címmel magyarul is megjelent.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a Valerian sci-fi képregény. Nem csihipuhis, nem űrlövöldözős, sokkal inkább problémamegoldós és tele van idegenekkel. 

A későbbi sc-fi történetek rengeteget tanultak belőle. Elég, ha a Csillagok háborúját megemlítem?

Fő jellemzője az életformák sokaságának magától értetődő alkalmazása. Ahogyan az is, hogy a konfliktusokat jobbára nem véres, robbanós, csillagközi csatákban döntik el. (Besson filmjének az alapkonfliktusa mondjuk pont nem ilyen volt.) S hogy kivételes, amikor olyan harcos életforma kerül képbe, mint az ember... Fő az optimizmus a jövendő találkozást illetőn! 

 Azt mondod, az asszociációs lánc következő lépcsője, a fíling miatt Douglas Adams, meg a Galaxis útikalauz stopposoknak? Erre én azt mondom: is. 

A történet egyértelmű, követhető, tréfás (én többször felröhögtem rajta) a rajzok megnyerők, fantáziadúsak. Nekem így elsőre, s a történet felét olvasva (mert ez is folytatásos) jobban tetszett mint az általam eddig olvasott egyetlen Valerian-történet, az Isten hozott az Alflolol bolygón. Amit még az eredeti szerzők készítettek. Ahogy, ugye, ezt nem. 

De azt mindenképpen mondom, hogy a Valerian simán és elsődlegesen azok között a képregények között van, ami miatt érdemes beszerezni a Kockást! Számomra a Thorgal és a Frnck mellett a leginkábbvaló vonzerő. 

• 
• 
• 

De vannak még alakok, történetek a magazinban,

csak éppen ez a kettő teljesen agyonnyomja őket. Illetve van, amit nem is kell agyonnyomni. 

Mivel a Kockás alapvetően több generációra gyúr, esélye sincsen arra, hogy bármelyik generáció kedvence legyen. S felvállaltan betölt egyfajta ismeretterjesztő feladatot is. 

Ebben a számban a Rovarok, a Kamilla és Óceán, és A tenger állatai egyértelműen ismeretterjesztő képregények.

A Rezső és Fülöp, meg a Kid Lucky nagyjából említésre se méltó. Illetve dehogy! Annak a korosztálynak, amelynek bejön a pacis Kamilla és Óceán, annak esélyesek ezek is.

Ám akinek A csodák Párizsa és a Valerian a szíve csücske, az bizony simán át fogja ezeket lapozni. Persze könnyen lehet, ha létezne egy külön Kölyök Kockás meg külön felnőtt verziós Kockás, a magyar piac nem tudná el- és fenntartani mindkettőt. Így azonban havonta egyszer minden korosztály megtalálja a magáét a lapban. És átlapozza a másik felét. Senki sem elégedett, de senki sem elégedetlen. Win-win élvezet.

Egyébként ahogy belegondolok, a Pif is hasonlóan működött: Pif, Herkules, Arthur meg hasonlók az egyik oldalon, Rahan, Dr. Justice, Okada a másikon. Engem már akkoriban, régmúlt gyerekkoromban is az utóbbi csokor érdekelt. 

No, de ne legyen ilyen bánatos vége ennek a dalnak! Nem is ezért írtam. Eszembe sem jutott, hogy ilyet tegyek. Mi több, dicsérni jöttem a Kockást, nem temetni! Határozottan. Fel akartam hívni a figyelmedet A csodák Párizsára és a Valerianra. Hogy mennyire jók, látványosak és fantáziadúsak. És Isten bizony nem kapok egy fillér részesedést sem a Vitanumtól, a Kockás kiadójától. Még tiszteletpéldányt sem. No, elhiszed már, hogy simán lelkes vagyok? 

Vitanum Kft-, 2022, ISSN 0230-4600

A csodák Párizsa: Ambremer csodái 1. rész – 9/10
Valerian: Singuzluz Inc. 1. rész – 10/10

2023 első szombatja. Itthon töltve. Kicsit kényszerből: Szerelmetesfeleségtársam gyakorlatilag átaludta napot. Immár fent van, filmet néz. 20:50 van. Én meg negyed kettő óta fent vagyok. Mármint az éjfél utáni negyed kettő óta. Igaz, ebéd után aludtunk úgy egy órát. Aztán mentem gyógyszerért az Auchanba. Meg kifizethető klotyópapírt üldöztem. S egész nap Kockást olvastam, meg arról írtam. S közben veszettül szerettem az én bágyadt, féléber feleségemet.