A megjelenésekor nem a témája, hanem az író neve miatt vettem meg a regényt. Mert Bogáti Péter neve azt jelentette a számomra, hogy Az ágasvári csata, amit az egykori biológia-föci tanárnőm, Balogh Éva és a férje, a Váradi suliban tanító Bartha Laci egymást licitálva dicsértek egy vándortáborban. Hát csoda, hogy jártam az antikváriumokat, hogy a nyomára leljek? (Csak sokkal, évekkel később jelent meg újra. Éva és Laci a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején dicsértek nekünk a könyvet. Ami első alkalommal 1961-ben jelent meg. Vagyis akkor már húsz év telt. A második kiadást meg csak '84.ben hozta elő a Móra Kiadó.)  Meg azt is jelentette Bogáti neve, hogy A linkostown-i csapda, ami az egyik kedvenc gyerekkori könyvem volt. 

Bár az is igaz, hogy nem minden Bogáti-könyv iránt voltam ennyire lelkes. Volt, amelyik elment (például az Ágasvári első része, A Hóvirág másodkormányosa jelenti nem tetszett annyira; vagy a Halló, itt Mátyás király! Mark Twain-utánérzése [Egy jenki Arthur király udvarában]), s volt, amelyik abszolút hidegen hagyott (úgy minden más, amit írt). 

BOGATI PÉTER
Budapest, 1924. december 15. – 2012. október 17.)
magyar író, sci-fi-szerző, újságíró, műfordító, kritikus, dramaturg.

Középiskoláit Budapesten végezte el, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait, 1954-ben középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1951-től 1954-ig a Nemzeti Színház dramaturgja volt. 1957-ig a Népszava hasábjaira írt, itt a kulturális rovat vezetője volt. 1957 és 1960 között az Élet és Irodalom rovatvezetője volt, 1961 és 1972 között a Magyar Hírek főmunkatársa, 1973-ban az MTV főmunkatársaként visszatért dramaturgi szakmájához.

1980-ban a Népszava olvasószerkesztője lett, az újságnál négy éven át, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Nyugdíjasként sem fejezte be újságírói munkáját, a Képírás című ifjúsági lap, valamint a Pajtás olvasószerkesztője volt.

Az esemény

A főhős, C. Robinson matematikus-fizikus. Egy atomerőműben dolgozik. Éppen egy egy új szigetelést tesztel a kolléganőjével, amikor az Esemény bekövetkezik. Robinson semmit sem érzékel belőle. Mindössze annyit, hogy a kollegina valamiért abbahagyta az másodpercre időzített munkáját. Aztán meg azt, hogy amikor az ajtót kinyitja, a sugárzásmérő Geiger-Müller számlálója egekbe rúgó sugárzást mutat. Ami aztán hamarosan minimálisra csökken. Olyan minimálisra, hogy ki is mer menni a lezárt részből. 

És kint senkit nem talál. Csak eldobált ruhákat. Amik, később rájön, nem eldobáltak, az emberek lettek hamuvá, majdnem semmivé bennük. S velük minden szerves életforma. Csak a növények nem. Azok éltek, sőt, még jobban is érezték magukat, mint az Esemény előtt. 

Egyedül – a fizikai létezés

Robinson lassan felfogja: őt az új szigetelés megvédte az Eseménytől. Túlélte, amit senki más. Bármi is történt, nem pusztította el a környezetet, „csak” az életet. Abból is az állatit és az emberit, a növényit nem bántotta. 

Robinson hamar rádöbben: övé az egész város, az egész világ. Nincsen már, aki rászólna, bármit megtehet, bármit elvehet, megehet, megihat, felvehet, használhat. Társadalom híján nincsenek szabályok, órákig barangolhat anyaszült meztelenül egy áruházban, senkit sem zavar, nincsen, aki felháborodna rajta. Ahogy hangosan ki is neveti magát, amikor egy esetben rájön a szapora, és ő kétségbeesetten küzd egy bejárati ajtóval, hogy időben elérje a vécét. Aztán felfogja, hogy ugyan, de minek: bárhol elvégezheti a szükségét, nincs, akit zavarna. 

S nincsen kitől, mitől félnie sem. Sem ember, sem állat meg nem támadja, meg nem támadhatja. Nincsen élőlénytől származó külső fenyegetettsége. 

Jó pár napig a szabadság, a bőség, az elvárások nélküliségének az eufóriájában létezik. Gondolj, bele, azt eszik, azt iszik, amit csak megkíván, és annyit, amennyit csak akar! Minden bolt, üzlet, árúház tárva nyitva várja. 

Aztán felfogja azt is, hogy a dőzs nem fog sokáig tartani. Ember kell mindennek a működtetéséhez. Le fog állni az áramtermelés, s akkor leállnak majd a hűtők is. Marad a konzervétel. Áram nélkül aztán nem fog működni a vízszolgáltatás sem... Nem lesz meleg víz sem a fürdéshez. 

S így éri utol Robinsont először a kultúra fizikai létezéshez köthető kényelmének a részleges megszűnése. Azért részleges, mert felfedezi, hogy a volt munkahelyén még van energiatermelés, ezáltal van áram, s minden ami az árammal jár. 

Ha beteg lesz, gyógyszer annyi van mint a tenger, de ha valami olyan betegsége lenne, amelyben segítségre szorul, akkor már komollyá válhat a baj.

Közlekedni tud, autó van mindenfelé, csak kulcs legyen benne. Áram híján a benzinkutak szivattyúi sem működnek.  

Egyedül – a lélek magánya

Ebből lehetett volna nagy nyavalygás is. Bogáti máshogyan oldotta meg a kérdést. Legalábbis egy láthatatlan csellel. Robinsonnak nincsen kivel beszélgetnie, nem hall többé emberi hangot. Állatit sem. Nincsen fizikai kapcsolat se, sem gyengéd, sem erőszakos. 

A magány annál a gondolatnál kezdődik, hogy azt sem tudja, miért történt egyáltalán a micsoda. Nem tudhatja, mert hogyan, honnan, kitől, mi által tudná? Nem számolhattak be róla a tévécsatornák, a rádióállomások, a napilapok. (Internet még a világban nincsen, de ha lett volna, oda sem lett volna ideje senkinek feltöltenie, hogy éppen most válik porrá.)

Ezért Robinson okokat, indítékokat keresgél. Hol máshol, a könyvtárban. Amiről eleve tudja, hogy reménytelen vállalkozás. 

És itt jön a csel. Ami kamaszkoromban nem tűnt fel, simán emésztettem. Most, így nyugdíj felé tartva kicsit unatkoztam felette. Mert az történik, hogy Bogáti nem követi a nagy előd, Defoe példáját, s nem ragad le a mindennapi túlélési csipcsupságok részletezgetésénél, hanem mer nagyot álmodni, és látomásokba vagy mikbe kergeti a fizikus-matekost. Ami kissé zavarba ejtő, majd nagyon az. Főleg a hosszával. Meg a tartalmával. 

Ugyanis  Pataky Robinsont elragadják az ufók. Akikkel aztán társadalmi, filozófia, antropológiai kérdések tömkelegéről beszélget, nagyon hosszú oldalakon át. De tényleg nagyon hosszúakon át. Nem unalmas a beszélgetés, bár kétségtelenül figyelni kell rá. Csak éppen hullámzóvá teszi a könyv egészét. Főleg,mert még csak nem is valós történet. Mármint a történeten belül sem valós. 

Az a hullámzás oka, hogy regény eleje cselekményes. Látjuk mit tesz Robinson, hogyan próbálja feldolgozni, hogy egyedül maradt, látjuk, kik voltak az esemény előtt körülötte, barát, nő, főnök, látjuk hogyan iparkodok túlélni.  Miközben kicsit küzd azzal is, túl kell-e élnie egyáltalán. Aztán gyün ez a látomásos, filozofikus ufó-izémizé. Ami egyébként egyáltalán nem rossz, csak éppen nem értem, pontosan mi a fene. Aztán a könyv utolsó harmada megint cselekmény, méghozzá jó nagyon. Majd jön egy csavar, hogy aztán az utószóban jöjjön még egy, hogy ne tegyük le elégedetlenül a könyvet,és megmaradjon a töretlen optimizmusunk. 

Konklúzió

Az embert a környezete határozza meg. Akit nem, az jobbára antiszociális és/vagy pszichopata. Szükségünk van egymásra, ha tetszik, ha nem. Nem csupán azokra, akikről tudjuk, hogy szükségünk van rájuk, hanem úgy általában. Mert minden kozmopolitizmus nélkül mondom, globálisan is „egy vérből valók vagyunk”, nem csupán lokálisan. Ember az embernek embere. Hogy legyen alanya a szeretetnek. Robinson alanyai csak az emlékezetében és a képzeletében léteznek, jönnek is a lázálmok és látomások. 

Bogáti Robinson történetét ott hagyja abba, ahol Merle elkezdi a MalevilI-t: egy világégés után mit kezdhetnek egymással a túlélők, ha vannak? Merle nem optimista. Bogáti az. De ő sem meri kifejteni a Második Kezdetet. 

A könyv jó is, meg nem is. Egy biztos, maradandó élményt hagy az emberben. Mármint pozitívan maradandót. Ezt mondom a második olvasás után is. A bármilyen okból egyedül küzdő, magára utalt főhősök sorában C. Robinson története mindenképpen kiemelkedő. És szórakoztató. Elgondolkodtató. Töprengésre késztető. Ésatöbbi! Csak azért mondom, hogy olvasd el, nem bánod meg! Nem mondtam: úgy sci-fi, disztópia, hogy a szöveg szépirodalom. Vagyis minőségi. 

Kossuth, Budapest, 1982, 218 oldal · puhatáblás · ISBN: 963091994X

8/10

2023, áprilisának harmadik napja. Munkanap. Nem a szokásos telephelyen dolgoztam, hanem a másik nagyon, mert az ottani kolleginának azt mondta a főnöknénink, hogy szabadságra akar menni. Hát ment. Én meg oda, helyette. Olyan kis megállás nélküli nap volt, aztán amikor megállhattam, még nem volt vége, várt rám úgy két óra várakozás és időből kicsúszás. Nem örültem, mert ráadásul még alul is öltöztem, fáztam egész nap. A kocsi fűtése meg enyhén szólva nem hibátlan. De mindennek vége van egyszer. Fáradt vagyok. Ami pozitívum: a hét legalább csak négy munkanapból áll, pénteken nagypéntek lesz. Aztán meg nekem is mondták, hogy szabin akarok lenni. :-) Várom! 

Ha megnézed a füzetecske küllemét, ugyancsak figyelemfelkeltő. A hideg ráz tőle, mégis zseniális. A vértől csöpögő villáskulcs, az azt tartó, fentről lelógó kéz több mint vészjósló. A színhasználat redukált, a betűtípus antikva, csupa nagybetűs, a betűk kopottak, felsejlik mögöttük a háttérszín. Amikor megláttam, elismerőn bólintottam: ez igen!

Amikor kinyitottam a füzetet, legalább ekkora volt a meglepetésem. Mert a borítórajz úgy nagyjából köszönőviszonyban sincsen a képregény belső grafikáival. Festményeivel. Pacáival. Elfolyt foltjaival. Szinte nonfiguratív alakjaival. 

Soha nem állítottam, hogy végtelenül rugalmas vagyok. Türelmes az igen. De rugalmas csak nagyon szűk keretek között. S ahogy öregszem, battyogok a hatvan felé, az ötvenes éveim számát immár felfelé kell kerekíteni, úgy válok egyre rugalmatlanabbá. Lehet, ez is oka az elutasításomnak. 

Ez a nyitóoldala a történetnek.

Sóhajtottam egyet. A borító után egyáltalán nem erre számítottam. S egyébként számíthattam volna valami egész másra, ha utánanézek a rajzoló munkáinak. Akit Stefano Cardosellinek hívnak.

Cardoselli úr a legcsekélyebb mértékben sem vádolható azzal, hogy ne tudna aprólékosan kidolgozott rajzokat kiadni a kezéből. Az más kérdés, hogy nála az aprólékos kidolgozás egyáltalán nem azt jelenti, amit a Bonelli képregényeknek. Azok realistán aprólékosak. Cardoselli pedig csöppet sem realista. Abszurd, groteszk, tréfás, de mindig félelmetes. És aprólékos. Csak egészen máshogyan. 

Egészen elképedtem, amikor beírtam a keresőbe a nevét, és beállítottam, hogy képeket akarok látni. Azon képedtem el, hogy a teljesen random találati lista rajzain azt láttam, hogy egyik jobb mint a másik. Tényleg csak rá akartam pillantani, aztán úgy egy óráig pislogtam a képei felett. Nézd csak például ezeket! S tényleg nem válogattam különösebben. Egyetlen szempontom volt, hogy ne nagyon hasonlítson egyik a másikra.

Fantasztikusak, ugye? Annyira egyedi, felismerhető a stílusa, hogy aki nem tud úszni, ne másszon fára, mert elüti a villamos! (Semmi értelme ennek a mondatnak, de ezt hozta ki belőlem a művész stílusa.) 

Na, most, a helyzet az, hogy A holtakból is hasra ütve fotózhatnék. Egyfelől mert nincsen kiemelkedő oldala. Másfelől, hogy következetesen olyan foltos, pacás, gyerekrajzos, majdnem nonfiguratív mint az első rajz, amit mutattam. Nem mondom, van egy-két rajz, amin átsejlik Cardoselli jellegzetes, sajátos önstílusa, de csak úgy, mintha a halászcsónakból látnád az alattad ötven méterre elúszó bálnát. 

Vagyis szívás: ha úgy nagyjából bármelyik másik Cardoselli jegyezte képregény lett volna az első magyar Cardoselli képregény, akkor jól járunk. Mondom úgy, hogy nem láttam még másik Cardoselli-képregényt, csak ezekből az egyéb bármi más rajzaiból indulok ki. 

Most akkor nézd csak A holtak oldalait! 

Egyszerűen ezeknek a rajzoknak semmiféle esztétikáját, hangulatát nem sikerült elcsípnem. Akadt egy-kettő, hogy majdnem, de aztán a következők rendre tönkre vágták. Ezek a rajzok egyszrűen csúnyák. Nem amit ábrázolnak (az sem szép), hanem maguk a rajzok azok. 

Az elutasítás félretételében nem segített a történet sem. A voltaképpen roppant egyszerű történet. Annyira, egyszerű, hogy valóban csak egy egyedi ábrázolásmód, hangulat tehetné emlékezetessé.

*

A témaválasztás és a képregény szövegbeli elbeszélői stílusa roppant merész. Nem tudott róla más az eszembe jutni, az egyszerűsége, a brutalitása, a tömör szófukarsága miatt mint a Sin City nagyjából bármelyik része. Amit azért több mint bátorságos kiindulási alapnak venni, ha alkotásba fog az ember kreatív gyereke. Azért bátorságos, mert a léc nagyon magasan van. S ebben az esetben az ábrázolás, bár kétségtelenül egyedi, de, ugye, el is bukott. Viszont egy bukott ábrázolással esélye sem lehet győzni egy hasonmás-sztorinak. 

Akkor sem, ha egyébként önmagában a csont egyszerűség mellett sem lenne rossz, és még akkor sem, ha a befejezése azért kellemesen meglepő (bár nem mulatságos). 

Az már csak hab a ventillátorban, hogy a kötet eredeti címe, legalábbis a Google Fordító szerint: Nincs megbocsátás az élők számára. Ami, ugyebár, kicsit más, mint amit mi a magyar kiadáson olvashatunk. Viszont ez a Google-fordítás sokkal jobban fedi a történetet, mint a füzet hivatalosan magyarított címe.

Ellenben a magyar borító betűválasztása, szövegelhelyezése és színezése sokkal ügyesebb, szebb és megkapóbb, mint az eredetié. 

Vagyis mindösszesen: az ördög tudja, miért így, eképpen készítették el ezt a képregényt, s hogy a magyar kiadó vajon miért éppen ezt a Cardosellit választotta... S ezek után a másik, magyarul megjelenttel, Az ​összetört szív balladájával is óvatos lettem. Pedig a borítója annak is nagyon megkapó. 

Frike Comics, 2022, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891373 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel

3/10

2023, bolondok napja. Egy dolgos hét után, egy több mint jó, MÜPÁ-s iLAND-koncerttel a hátunk mögött. Hajnal, Csemete ágya, négy óra óta nem tudok aludni, hát befejeztem az iLAND koncertbeszámolót a blogomra és a koncert.hu-nak. Vagy fordítva. 

Ez a hét volt az, amikor felmerült bennem, hogy fenekestül felborítom az egész életemet, és hagyok mindent csapot-papot magam mögött. De aztán persze nagyjából úgy jártam, mint Poljakov hőse a „Szökni szeretnék” című könyvben: még csomagolás előtt átgondoltam pro és kontra a dolgokat, ha nem is mindenestül, de nagy vonalaiban, és rájöttem, amire rá kellett jönnöm. Viszont ismét tudatosítottam, hogy az összes ember, akit a barátomnak nevezek, nevezhetnék, túl messze van. Mert most kellett volna valakivel szemben leülni egy sörözőben, és két sör után elsírni a nyűgömet. 

Aztán valahogy felegyenesedett bennem az élet, és rájöttem, hogy elsősorban a szeretet miatt nincsen más lehetőségem, és minden más pro és kontra érv csak ezután következik. Annak ellenére, hogy vannak dolgok, amiket már halálosan unok, fárasztanak és kétségbe ejtenek. 

Vajon a magam dolgai is ilyen kétségbeejtően fárasztók és unalmasak mások számára? Ha arra gondolok, hány emberrel nem vagyok beszélő viszonyban, minden bizonnyal így van. Pedig akkora lelkem van, mint három szélesre tárt ablak, annyi megbocsátás van bennem, mint ide Lacháza, olyan türelmes vagyok, mint három bárgyú bárány. Aztán úgy fest, valamit, valamiket mégis rendre elbatyok, de alaposan. Hatalmas lendülettel csapódva töröm össze szilánkosra az orromat a kristálytisztára mosott, tisztított üvegfalakon. Baró!

Silver Scott két alias-szal, illetve nem is így....

Silver Scott két könyvet írt. Ezt és A sötétség hercege címűt. Eugene Nordern néven meg még kilencet. Illetve találtam egy olyan borítót, amely ezt, Az utolsó fejvadászt is Eugene Nordern-nek tulajdonítja. Vagyis ez az a könyv, amit két különböző szerző szóról-szóra ugyanúgy írt meg. :-D

Eugen Nordern pedig Északi Jenőre mutat, mint eredeti forrásra. Nekem az Északi Jenő név sem tűnik autentikusnak, de a tévedés jogát fenntartom. 

Északi Jenő bármilyen álnéven régen adott ki könyvet, az utolsó, ha jól turkáltam a neten, 2002-ben jelent meg. A moly.hu-n a szerző könyvei vegyes fogadtatásúak. De alaposan vegyes! Viszont egy videó-interjúból kiderül, hogy akkoriban, amikor aktív író volt, csuda jól megélt az irodalomból.. Ahogyan néztem a kiadási éveket, 1996–2002-ről beszélek. Vagyis a magyar könyvkiadás vadnyugati időszakának a vége felé. 

A kétezres évek óta csak arról leltem információt, hogy Északi Ferenc, az egykori regényíró MLM-hálózatot épít. Igen komoly hálózatokat. Egy helyen azt írja, volt húszezer fős csapata is. Az utolsó információ, amit róla böngésztem, egy életerő-kapszula netes árusítása. (A képen a termék nevét én tettem olvashatatlanná.) 

(Egyébként a cucc mögötti egyik weboldal szerint többen is élnek az Északi névvel, minden bizonnyal a szerző családtagjai mondanak véleményt a kapszula hatásosságáról. Valamint szembejött velem egy videóinterjú, amelyben ott is ezen a néven mutatták be az úriembert. Vagyis fura vagy nem fura vezetéknév az Északi, úgy tűnik, mégis valós.) 

Bár egyáltalán nincsen szerves, feltétlenül összefüggő kapcsolat az MLM és a szció között, az egyik neuronpályám ekkor vészvillogni kezdett. Azóta sem dolgoztam fel, valós-e, vagy téves a riasztás.

A könyvben két mondat árulkodhat arról, hogy a kapcsolat valós. Mindkettő a szciósok egyik legfőbb tanítására épül: a pszichiátria ördögtől való. E tétel, szciós vagy nem szciós forrásból származik, a könyvben megerősítést nyer.

NKI-m ajánlása is valószínűsíti, hogy nem zörög a haraszt.

S közben lehet, hogy az egész szció-ügy tökéletesen fals túlgondolás Északi Jenővel és az eszmerendszerével kapcsolatban. S ha ez így van, akkor amit most művelek, kimeríti a rágalom vádját. Meg a rossz hír keltését. Meg még az üzleti hitelrontást is. 

Ezért túl is lépek a kérdésen. Elsősorban mert egy regény esetén, végső sorban teljes indifferens a szerző világnézete. Miután megpihent a mester a lényeg maga a mű. Hogy az milyen lett? Mert ha mindennel együtt vagy mindennek ellenére frappáns, szórakoztató, gyönyörködtető, elgondolkodtató irodalom, akkor kifenét érdekel a mögötte levő világnézet? Simán nézem a Tom Cruise-filmeket is. Túllépve Cruise világnézeti kötődésén, és még azon is, hogy a szció miatt hány éve nem tartja a kapcsolatot a lányával. Vagyis nem zavar egy szerző, alkotó vallási, politikai hovatartozása. Legalábbis, amíg nem bök lágyékon a nézeteinek kilógó lólába. De még úgyis kérdés, hogyan, mivel, miképpen bök lágyékon. Mert tudod, mondtam már, én vagyok az, akit nem feltétlenül zavar a didaktika. 

Na, tehát a kérdés többek között az, van-e rosszul bökdöső lólába Az utolsó fejvadásznak? De ennél is fontosabb, hogy milyen, mint regény? 

Az első kérdésre máris válaszolok. Tömör lesz. Nincsen. 

Műfaji körülhatárolás

Árulkodó a könyv borítója. Ha úgy nézem. Spongyát arra a tényre, hogy a montázsnak vajmi kevés köze van a borító alatt zajló cselekményhez! Ha másképpen szemlélem, akkor meg lehet teljesen félrevezető is a külcsin. Mindenesetre a borító szikrányit sem tesz azért, hogy a kezembe vegyem a könyvet. Sőt!  

Ugyanennyire ügyetlen a hátlapon a fülszöveg. Nyomokban van csak köze a regény tartalmához. Egy monumentális, nagyívű űroperát ígér. (Ami a valóságban ha nem is zárt térben játszódó kamaradarab, de igencsak fékezett ívű sztori.) Az első mondata így fest, csupa nagy betűvel: 

MÁR MEGISMERTED  A GALAXIS LEGVESZÉLYESEBB ÉLETFORMÁIT.
ISMERD MEG A LEGPUSZTÍTÓBBAT!

Megismertem? Mikor? Hol? Miből? Ez valaminek a második része, aminek az elsőjéről mit sem tudok? A szöveg folytatása meg teljesen félrevisz... 

S ezzel annyi ki is derült, hogy nem dél-amerikai kokainbárók háborújáról van szó, hanem egy SCI-FI TÖRTÉNETRŐL.

S máris mondom azt is, hogy szerintem a FEJVADÁSZ szó puszta marketing. Asszociációs hívószó. Mert, ugye: Szárnyas fejvadász. 

Az UTOLSÓ jelző is csak olvasói hatákonyságserkentő. Mert ami utolsó abban mindig ott van a visszavonhatatlanság szomorúsága, az elmúlás visszavonhatatlansága. 

Rob Riguez, az egyes szám elsőben mesélő főszereplő a fejvadász. Rob Riguez az megszokott öntörvényű, laza, nagyszájú, nagymellényű, egyébként nem buta, viszonylag okos, erős figura, amivel tele vannak a bármilyen akció művek. Szóval Rob fejvadász, aki ebben az esetben nem fejvadászik, hanem nyomoz. Miközben permanensen dugni akar. Nem csak úgy általában, hanem a világ legszebb nőjével, a filmszínész Lavna Falva-val. Akivel sorsoláson nyer egy együtt töltött estét. Vagyis nem a habokra álmodozik, lesz is személyes ismeretsége a hölggyel. De Rob-ot utoléri a világ egyik legszörnyűbb problémája, a túlhajszolt nemi élet tartós hiánya (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta volt fogalmazni). Mert folyton csak majdnem jön össze a numera.

Ez a történet BOHÓKÁS, TRÉFÁS, VICCES része. S a regénynek ez a vetülete határozottan tetszett is. Különösen az elején, Rob és Lavna első összecsapásában, amikor... De ezt nem mesélem el. Pedig nagyon jó poén, itt hangosan felröhögtem. (Csak annyit mondok, hogy egy férfi anyagi helyzete ugyancsak komolyan befolyásolja a gyakorlati potenciáját, a jelszó: csirkecomb. Amit persze így úgysem értesz... De nem azért hallgatok, hogy jólesőn eltölthessen a jól értesültek beavatottságának a gőgje, hanem lelőnék egy nagyon jó poént, ha elmesélném. 

A bohókát, tréfát és viccet hivatott segíteni Rob rendőr munkatársának, mert Rob csak titokban fejvadász, nem titokban rendőr, Dartynak a szerepeltetése. Ugyanez a szerepe a fizetett besúgónak, Fülesnek is. Ők ketten azok, akik rendre megakadályozzák a Lavnával összehozott féktelen dugást, s akik betöltik a piaci légy szerepét Rob életében. 

Szóval amit eddig tudsz: egy SCI-FI-ről van szó, amit EGYES SZÁM ELSŐ SZEMÉLYBEN mesél, VICCESEN egy FEJVADÁSZ, aki NYOMOZ és nem fejvadászik. Aztán mindez a kötet közepe felé kap egy kis HORROR-beütést is. Mert kiderül, hogy VÁMPÍROK jelentik a fekáliát az űrpalacsintában. Összeállt a barkácskészlet minden eleme. Ó, amit nem mondtam: Rob egyébként egy jóképű, magas, sármos, erős és ügyes harcigép. Az ügyessége jobbára csak Lavna Falva közelében hagyja tökéletesen cserben. A potenciája ekkor sem vész el, csak ilyen-olyan okok miatt hektikussá válik. 

A sci-fi vetületnél ne vessük a szerző szemére, hogy évezredekkel későbbi korban vagyunk, és az Információt CD-n szerzi meg a fejvadász és a Mindenképpen Megdugandó Nő. 

Ettől még lehetne jó a regény. 

No, és jó-e a regény? 

Nem. Vagyis, ahogy mondani szokják, szódával elmegy. Kategorikus vagyok? 

Úgy két napja olvastam ki, de most, hogy írok róla, gondolkodnom kellett, miért és hogyan kezd el nyomozni a fejvadász. 

A könyv eleje roppant ígéretes, nagyon jól indít a soknevű író, fergeteges Rob és Lavna második jelenete (amire a csirkecomb felfejtetlen kulcsszóval utaltam), aztán a lendület jó darabig viszi tovább a történetet.

Ami nem ül le ugyan, de nekem a felénél mégis fogyni kezdett az érdeklődésem. Két okból. 

Egyfelől úgy éreztem, fejvesztés terhe mellett kötelező magamat jól éreznem olvasás közben. Mert csuda lazák vagyunk, minden nagyon vicces, hahaha, Rob-nak állandóan áll a farka, de mindig parlagon marad, Darty meg Füles mindig a legrosszabb pillanatban bukkannak fel, s közben meg is kell döbbennünk, meg rémüldöznünk, hogy vámpírok, miacsuda, meg galaktikus terv, miegymás... 

Ami nagyon fontos: Északi Scott Nordern gördülékenyen fogalmaz, a szereplők sablonosak ugyan, de jól választott sablonok szerint azok, és pontosan illeszkednek a helyükre, a cselekmény halad, nem nyögvenyelős.

A regénye részleteivel nincsen baj, a teljes szerkezetet tekintve lazul a koherencia. Mire gondolok? A végső megoldás, bár ötletszinten valamelyest helyre állítja a regény renoméját, csuda ügyes csavar, ugyanakkor deus es machina, dramaturgiailag előkészítetlen megoldás. Mondom, pompás lehetett volna meglepetésnek, ha van valami, bármi, akármi előélete a sztoriban. De mert nincsen, ezért az egész jelenet és galaktikus mondanivaló esetlegessé válik. 

Nem tisztem esztétizálni. Különösen, mert nem is értek hozzá. De azt mondom, innen a panelből, hogy persze, fogyasztok lektűrt (bár manapság már nem annyira divatos ez az aczéli kultúpolitikai meghatározás), de tessen nekem minőségi lektűrt a kezembe adni. A mostanság sokat olvasott Dylan Dog képregényekben például vannak vámpírok (akiket ki nem állhatok), mégis, abban az esetben bólintok rájuk. Mert jó a dramaturgia, építkezik, s nem pusztán rögtönöz, felépítettek a jellemek, s mindig van valami olyan momentum, általában csak kis részlet, ami kiemeli a cselekményt a szimpla horrorok közül. Mert nem csupán a kliséket sorolja fel. 

S miközben jár az agyam, azon tűnődöm, miért tartom a maga koordinációs értékeivel együtt művészetnek Rejtő vagy Woodhouse (a sor folytatható lenne) regényeit, és miért nem tartottam annak Fable írásait. Vagy éppen Scott-Nordern-ét. (S a művészet alatt most egyáltalán nem a magas irodalom elvárásairól beszélek. Ezért fontos a koordinációs érték kifejezés.) De rendre ugyanoda jutok vissza: Rejtő és Woodhouse (és a többiek) regényeiben belső rend van. Következetesség. A dolgok egymásból fakadnak, tudod, ok, okozat.  Erre jutok mindig vissza. Itt pedig nem érzem ezt a koherenciát.

Alexandra, Budapest, 1999, 384 oldal · ISBN: 9633675782

5/10

2023 március vége, még egy hét van a születési hónapomból. Tegnap Szerelmetesfeleségtársammal és Matykóval Várpalotán jártunk. Nem csak úgy random, hanem SzFT ott talált magának egy kerékpárt a mostani helyett. Matykó szerint jó a bringa, de azért jött velünk megnézni. Élőben is jónak találta. Az adás-vétel után sétáltunk egy kicsit a városban, megnéztük a várat, s pont akkor szakadt ránk az eső. Mire a kiállítások végére jutottunk, szerencsénkre elállt. A vár mögötti kis kajáldába, a Várfalóba ültünk be enni valamit. Mi SzFT-vel jól jártunk a kebabunkkal, de Matykó a rántott csirkemellel megszívta: kétezerötért mirelitből készült mellet kapott: tudod, az a darált borzalom, amikor egy mell féltenyérnyi sincsen. S ebből kapott kettőt. :-( 

De a nap úgy mindenestül jól sikerült. Még józanok is maradtunk. SzFT a déliből, mert vonattal mentünk, hazatekert. Ma azért teszünk egy kis kört a Római part felé. Mindjárt indulunk. 

 A GYILKOSOK  
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Luca Dell'Uomo

 A DÉMON SZÉPSÉGE 
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Gustavo Trigo

 AKÁRKI, SENKI, MINDENKI 
Írta: Giovanni Di Gregorio
Rajzolta: Fabio Celoni

Miért nem tetszett eddig a Dylan Dog? Nem azt mondtam, hogy nem tetszett. Csak azt, hogy nem sorolt be azonnal a kedvencek mellé. Ha a kérdést megfordítom, azonnal meg tudom mondani ennek az okát. A megfordított kérdés így fest: miért lett azonnal kedvenc például a Dampyr vagy a Morgan Lost? A válasz gondolkodás nélküli és egyértelmű: az ábrázolás miatt. Amikor a Morgan Lost első kötetének az első rajzát megláttam, annyira belefeledkeztem, hogy jó darabig nem is lapoztam tovább. A Dampyr esetében nem az első rajz, hanem az összhatás fogott meg. 

Nem rosszak a történetek sem. Pedig akár lehetnének vacakok is. Vámpírok, zombik, sorozatgyilkosok, miegymások. Nem a kedvenceim. Egyáltalán. Ám az a plusz, amit a Bonelli hozzájuk tett, meg a remek karakterek a már említett frenetikus rajzokkal, két vállra fektette az esztétikai érzékemet. Függetlenül a továbbra sem kedvenc témáiktól. De miután ismerem ezt a két képregényt, úgy nagyjából az összes magyar Bonellis kiadvány itt landolt a polcomon. 

De a Dylan Dog nem. Azt csak mostanság kezdtem el igazán élvezni. Pedig a karakterek itt is jók. A történetek és a rajzok viszont nem fogtak meg annyira. Azt hiszem a tizenegyedik magyarul megjelent kötet volt, ami szemléletváltoztatott, a Játszma a halállal című. 

De ez a mostani kötet hanyatt lökött, rám taposott, kiverte belőlem az utolsó ellenállást is Dampyr-ügyben. S nos, igen, mi mással: az ábrázolással tette ezt. De nem az első történetnél esett ez meg. Az első sztori egyszerűen csak mocsok jól sikerült! Ha a rajzai a szokásosak is. Azt tényleg amiatt faltam, ami és ahogyan történik benne. 

Mielőtt összevissza ugrálnék, összeszedem magamat. 

 A GYILKOSOK 

Megőrül a világ. (Nem mintha jelenleg nem lenne őrült, csak itt még egy lépéssel tovább megy.) Teljesen normális emberek egyik pillanatról a másikra brutális gyilkosokká válnak. Járványszerűen. Mindenki mindenkinek az ellensége lesz. Nem csupán verbálisan, mint manapság, amikor minden frinc-franc semmiségért elképesztő módon szapulják egymást vadidegenek is, csak mert ebben-abban nincsenek azonos véleményen. Ebben a megőrült világban nem is kell vélemény-különbség, nem kell indok sem az ölésre. Bármi és akármi gyilkos eszközzé válik, ami éppen a gyilkosok kezében van. 

A hentes a bárdjával sarabolja az üzletébe betévedteket, a családapa agyonlövi a feleségét, a gyerekeit, a munkanélküli kamasz egy kötőtűvel leszúrja a testvérét, a park őre a levélszurkáló botját vágja egy pihenő pár fiú részlegének a torkába, férjuram egy működő elektromos fúrót nyom élete párja arcába, Dylan Dogot a rendőrségen az egyik tiszt kezdi fojtogatni egy sállal... Mindenki, mindenhol, mindennel gyilkol. 

A történetben fontos szerepet kap egy atlétatrikós arisztokrata, aki feltalálta a hátra akasztható rosszdetektort, ami kimutatja a rosszaságot. S a rosszdetektor a rosszaság exponenciális emelkedését mutatja Londonban. A lord bízza meg Dylan Dogot, de maga sem tétlenkedik.

Dylan Dog nyomozni kezd, és feltűnik neki, hogy a titok nyitja a gyilkos tárgyakban van: mindegyik vadonat új, s egyetlen cégtől rendelték őket... 

Pörgős, véres, üldözős, izgalmas történet. S jó lenne, ha csak annyi lenne a megoldás, mint ebben a történetben, s nem a lelkünkben lenne a titok nyitja! 

Dylan végső megoldása ötletes, döbbenetes, letaglózó. 

 A DÉMON SZÉPSÉGE 

Nos, igen! A rajzok! Nem Dylan Dog-osak. Nem Bonellisek. De már a Prológusban szinte arcon csap a belőlük áradó élet, energia, plasztikusság. Messze nem olyan részletekbe menőn kidolgozott, mint a Bonelli-rajzok általában. De a zaklatott nagyvonalúság, a dinamizmus, az elnagyolt, de vasmarkú részletek, mozdulatok, arcok, ha csak az előző történet ábrázolásával hasonlítom össze, sokkal többet elmond, sejtet mint a megszokottak. Megkockáztatom, hogy bár a történet nem művészi, csak remek, de a képkockák bizony azok. 

Valami olyasmit képzelj el, ha hasonlítanom kell, mint amilyenek a Watchmen rajzai voltak. Csak nem annyira amerikai. 

Dylan Dogot megkeresi egy egykori bérgyilkos, akit gyilkosságért felkötöttek. Meg akarja találni az egykori megbízóját, aki csőbe húzta, mert nem ő, a bérgyilkos ölte meg a gyönyörű nőt, akinek a meggyilkolásáért fellógatták. Újra mondom, a felkötött bérgyilkos keresi meg Dylan Dogot. 

A történet többszörösen barkács. Tudod, csavaros, csak Szerelmetesfeleségtársam az ilyen sztorikat barkácsnak hívja. A végére már kapkodtam a fejemet, hogy akkor ki kicsoda és micsoda. De maga a történet nagyon bejövős. Próbáltam eldönteni, a sztori tetszési indexét mennyire befolyásolta az ábrázolási mód, de nem jutottam magammal dűlőre. Ezért azt mondom, úgy tetszik ez az epizód, ahogyan van. 

Egy apró (vagy nem is apró fenntartással. Lásd az alábbi keretes szöveget!

 AKÁRKI, SENKI, MINDENKI 

Csak egy szösszenet. Huszonhárom oldalas, zavarba ejtő történet. Amikor a zavar okával első alkalommal találkoztam, azt hittem, az alkotók elrontottak valamit. Amikor másodszor szembesültem vele, gyanakodni kezdtem. És hülyeségnek tartani a történetet. Mint egy kábszeres trip. De a végére kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó. 

Ebben az esetben is arról van szó, mint az előző történet esetében: annyira jók a rajzok, hogy önmagukban már azok megnyertek maguknak. Akkor is, ha a fentivel ellentétben itt maga a sztori nem olyan ütős. De elmondani semmit sem fogok róla, csúnya spoiler lenne, azért nem. Az utolsó két történet ábrázolásmódjáról nem tudott nem eszembe jutni két klasszikus, magyar alkotó: Zórád Ernő és Sebők Imre. 

Fumax, Budapest, 2015, 216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155514241 · Fordította: Bayer Antal 

9/10

2023 márciusának háromnegyede. Szorgos-dolgos, fizikai melós, épkézlábtalan nap volt a dolgozdában. Alig vártam, hogy leüljek. És sikerült a kedvenc kekizöld sapimat is elhagynom, bár holnapra még van két tippem a keresésre. Reménykedem... (Nem lett meg. :-/ )

Viszont megérkezett az új Xiaomi fülesem(sünk), amire sikerült rábeszélnem a dolgozdát, mondván, hogy munkaeszköz a vezetéshez. Köszi, Nóri! Itt is marad a remény, hogy a céljaimra megfelelő lesz. (Az lett, bár elsőre megriadtam, olyan vacakul szólt a letöltött lejátszóval. De a lejátszó cseréje megoldotta a dolgot. Plusz hozzátettem egy equalizer-progit, azzal meg csodás. Különösen ennyi pénzért. Legalább

Először is, köszönöm, Juli, hogy nekem írtad ezt a könyvet! Bár furcsállom, hogy eddig nem szóltál, és ez a hihetetlenül fontos, megtisztelő információ csak a könyv utolsó előtti oldalán derült ki. Mintegy mellékesen. Szerintem csak teszteltél, észreveszem-e, ugye? 

Köszönetnyilvánítás
A köszönetnyilvánítást általában csak azok olvassák, akik szerepelnek benne - ha te, kedves Olvasó, mégis olyan típus vagy, mint én, és szereted a könyveket az utolsó betűig végigolvasni, a köszönet  elsősorban neked szól. Nélküled ez a történet sosem kelt volna igazán életre.

Hát, nagyon szívesen, kedves írónő! Máskor is! S ez a máskor lényeges! Hogy miért az, mondom is azonnal. De előtte én is elárulok valamit. Arra, hogy nekem írtad a könyvet akkor jöttem rá, amikor a főszereplő hölgyike az első lapokon, a családi botrány után kinyitott szülinapi csomagban egy Gion Nándor kötetet talál, s felujjong a lelke, mert Gion a kedvenc írója, a kötet pedig Gion egyik ifjúsági regényének az első kiadása. Na, innen már tudtam, hogy igazat szólsz a nekem írásról! :-D

Elgondolkodtam. Úgy érzem, el kell mondanom, mielőtt bárki túlgondolná a dolgot és hírbe hoznám Kemendy Júlia Csengét, s ezzel családi botrányt kavarnék Pápán: Julival többször, hosszan beszélgettem már. Mindahányszor internetes felületen. Soha személyesen nem találkoztunk. Remélem, ez múló állapot! Vagyis a fentiek, Gion kivételével, a fantázia termékei: Gion a főszereplőnek is kedvence, meg nekem is. És minden könyvének van első kiadása, ez is valóságos. 

A KÖNYV MINT KÖTET

Haladjuk rendben! A könyv vaskos. Legalábbis annak tűnik, mert igazából nem is annyira az, csak becsap. Viszonylag vastagok a lapok. Meg elég nagyok a betűk. Vagyis ha bárkit a vastagsága riasztana vissza, legyintsen rá! Lesznek egyéb, komolyabb érveim is az olvasásra. De már ezt is jó fejben tartani! 

A kötés egyben van, nem hullik szét, jók a margók, olvasható a szöveg. A borító szemrevaló, bár a tartalmat ismerve számomra értelmezhetetlen. Pedig próbálkoztam vele. Mármint az értelmezéssel. Igaz, nem tépelődtem nagyon sokat felette, sokkal jobban érdekelt a szöveg tartalma. A képen egy fiú és egy lány (ideáig stimmel) arctalan (vajon miért?) mellalakja látható a város felett (nem tudom, miért felette). A háttérzölddel elégedett vagyok, mindent szeretek, ami zöld és keki (mehetünk a szürke felé is). A két alak valamiért háttal van egymásnak. Amikor a könyvben egyáltalán nincsenek is háttal egymásnak. Mitöbb! 

Egyébként szemrevaló a borító. Annak ellenére hogy a templomtornyokon kívül egyáltalán nem utal a cselekmény tartalmára. Legalábbis egy átlagos, Pápából és Bakonyjákóból laikus olvasó számára nem. Merthogy a sztori e két földrajzi helységben zajol. 

Csapjunk a lecsóba, hogy mire nem utal a borító: időutazós, kamasztörténet és szerelmes történet bonyolódik a lapokon. Ebből tán a kamasz ott van a borítón...

De legalább a fülszöveg beszédes. A kötet, ha valaki eljut odáig, hogy a fülszöveget olvassa, esélyessé válik az olvasó számára. Addig kicsit semmitmondó, a napi könyvkavalkádba mimikrivel simán beolvadó. Akkor is, ha, mondom, egyáltalán nem bír rossz külsővel. 

Képek nincsenek a könyvben.

A KÖNYV MINT TÖRTÉNET

Megint bajban vagyok, mert nem akarom péppé spoilrezni a cselekményt. A lényege ott van a fülszövegben: Amália, a regényben Ami, illetve Amy, szinte azonnal belezúg az új fiúba, aki az osztályba érkezik. A srác is hajt rá. Aztán kiderül, hogy a zöld szemű új fiú, Miksa nem csupán és nem elsősorban Ami női lénye miatt teper. Aztán persze éppen ez lesz a konfliktusforrás, mert aztán mégiscsak észreveszi, hogy Ami nőből van. Ez a tény azonban megzavarja a céljait. S mi a cél? Ott van a fülszövegben, visszamenni a saját idejébe, az ezernyolcszázas évek közepére. Ami, azaz Amália az, aki képes megnyitni számára az időkaput. 

Tovább is van, mondjam még? Nem mondom. Illetve mondom, de más csapáson, nem a tartalmat részletezve. 

A történetben voltaképpen nincsen semmi új. Nem Kemendy Juli találta fel az időutazást, nem ő alkalmazza első ízben a főszereplők közötti csipkelődést, amely persze, hogy a közöttük szikrázó vonzalmat, később olthatatlanná váló szerelmet igyekszik palástolni. Nem ez az a történet, amelyből más írók megtanulják, hogy az iskola, a kollégium lehet csodás események helyszíne is. Ahogy mondtam, voltaképpen semmiféle spanyol viasz nincsen benne. Akit kizárólag az újdonságok érdekelnek, rossz helyen keresgél. 

A KÖNYV ÉS A FÖLDRAJZ

Az írónő pápai. Pápa városa teljesen magától értetődőn szerepel a könyvben. Bakonyjákó nem ennyire magától értetődőn. S mert Pápa is, Bakonyjákó is szereplője a könyvnek, így e helységek valós terein is járnak, bóklásznak, menekülnek, keresgélnek a főszereplők. Kezdve ott, hogy a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában ismerkednek meg egymással.

Juli egyik nagy húzása, hogy a valóságos terekben létező valóságos tárgyaknak is szerepet ad. Nem is kicsit. Gondolnád, hogy egy angyal fenekét megérinteni lehet nagyon izgalmas élmény forrásává? Az angyal, akinek a fenekére kell koncentrálni a könyvben a valóságban is létezik. Juli azt mondja, hogy az eredeti angyal fenekét bárhogy lehet illetni, nem válik különössé az élmény. Ha akarom, elhiszem neki...  

Nem tudom, a valóságban Bakonyjákóhoz mi köti őt, de ez a falucska is nagyon fontos tere lesz a cselekménynek. Tehát valami kötődés bizonyosan létezik. Már csak azért is, mert Pápa körül van még jó néhány helység, eshetett volna bármelyikre a választása. 

Egyébként a földrajzozás egyáltalán nincsen túltolva, megmarad a mindenképpen szükséges diszkrét szintjén. Sem Pápából, sem Bakonyjákóból nem leszünk túlképzett idegenvezetők. Egyszerűen mindkét település megmarad bennünk, úgy, hogy egyszer el kellene menni oda. Ha másért nem, hogy meglessük az Időlátók helyszíneit, és kipróbáljuk, hátha mégis működik az angyal feneke. 

A KÖNYV MINT ÉLMÉNY

Ez az alcím először így festett: A könyv mint teljesítmény. Aztán ízlelgettem a megfogalmazásomat, és nem ízlett. A teljesítmény szó versengést, kötelességet, külső elvárásokat, mércéket sugall. S bár természetesen mindezek létezhetnek az irodalomban is, motiválhatják az írót, sőt, ha tetszik, ha nem, bármilyen irodalmi művet meg lehet vizsgálni ebből a szempontból is, mégis, az irodalom elsősorban interakció a szerző és az olvasó között. Ezáltal nem csupán a szöveg és a szerző, hanem a szöveg és az olvasó kapcsolata is. Egyik sem elhanyagolható. De innen már nem a teljesítményen, hanem a kapcsolaton van a hangsúly. 

Megváltoztattam tehát az alcímet, így már kevesebb benne az elvárás-faktor. De meg kell jegyeznem, az élmény előjele egyáltalán nem garantált. 

De ez az az ifjúsági regény, amelyen ugyancsak jókat mosolyog az olvasó. Nem azért, mert kiröhögi az írói teljesítményt, hanem azért, mert tele van nagyon jó beszólásokkal.

Aztán ez az a regény, ami mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését, s nagyon ügyesen visz a (végül nyitva hagyott) végkifejlet felé.

Meg ez az a regény is, amelyben úgy lesznek teljesen egyedi egyéniséggé a főszereplők, hogy közben teljesen hétköznapiak. Hétköznapiul is beszélnek, de ahogy beszélnek, beszélgetnek, vitáznak az annyira magától értetődő, annyira természetes, hogy tudatosítanom kellett magamban: nem a fülem hallatára beszélgetnek. Úgy emlékszem, egyetlen jelenet volt, ahol a lányok beszélgetésében, Ami és barátnői, éreztem egy fél adag mesterkéltséget, erőltetettséget. Hogy az a beszélgetés semmiképpen nem pereghetett volna le úgy, ahogy megesett. Mondom, egy ilyen volt a könyvben. Jó arány. 

S ha már a párbeszédeknél tartunk, volt valami, ami nagyon meglepett. A szerző, Juli, na, teljesen magától értetődőn használja a mai kamasz szlenget. Amit csak az éppen húsz éves lízingelt csemetém miatt vágok valamelyest. Ezt hogyan is fogalmazzam...? Amikor éppen aktuálisan divatos fordulatokkal él egy szerző, igen sok esetben egyáltalán nem az az érzésem, hogy mai természetes, hanem az, hogy véres izzadtsággal is trendi akar lenni. Ha a fene fenét eszik is. Ebben az esetben egyáltalán nem volt ilyen érzésem. Egyszer sem. Vágod? Adod? 

A Juli által használt nyelv természetes, tréfás, választékos. S az utóbbi szóról jut eszembe, mindenképpen le akartam írni, hogy Juli leíró részei meghökkentőn szépek, mégsem ütnek el a szövegtől, tökéletesen integrálni tudta őket egy sci-fi kamaszszerelmes regénybe. Úgy vélem, önmagában már ez nagy dolog. 

Ó, igen, még egy nagyon fontos szempont: kérem szépen, nincsen túlnyávogva a szerelemszál sem. S ez megint csak nagy dolog. Olyan kis kedves, érzelmes marad, egyáltalán nem kell a kijáratnál azonnal vízért könyörögni a töméntelen mennyiségű szirup leöblítése végett. Amiről általában lesüt, hogy mire vágyik az írónő, aki ilyesfélét ír. Úgy fest, a szerzőnk kiegyensúlyozott házasságban él. :-)

MOST MIT MONDJAK? 

Nem tartom zseniálisnak a regényt. Nem tartom úttörőnek sem. Beszéltem már a felhasznált paneleiről, arról, hogy tulajdonképpen minden összetevőjében összehordott műről van szó. Ennek ellenére nem valami másnak a másolata, nem éreztem olyat, hogy más mű sikerét kihasználva akarna kitűnni. 

De mindenképpen egy remekül megírt sci-fi kamaszregénynek tartom, ami magyar és a miénk, és nem narancsnak keresztelt citrom, hanem valóban narancs. 

Hozzá teszem, hogy nagy gyorsan ez már a második, hasonló tematikájú és témájú regény, ami a kezembe került. A másik is nagyon tetszett, Szabó Tibor Benjámin Epic-jének az első része volt. Hasonlít a két mű, de csak távoli rokonok, nem ikrek. 

Mondjak még valamit? Nem mondok. De, mondok: vegyétek, vigyétek, komolyan mondom, jól fogtok szórakozni! 

S még valami: kicsit féltem a regényt. A nyitott vég, illetve a moly.hu-n a cím elé odabiggyesztett sorozatcím és az egyes szám folytatást ígér. Ez volt talán az egyetlen, aminek nem örültem. A legritkább esetben szokta hozni egy nagyon jól sikerült darab második része az első színvonalát. Juli, nagyon kérlek, ha megírod a folytatást, azt is ugyanígy nekem írd meg! 

Kalliopé, 2022, 360 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155378423

8/10

2023 márciusában már mellkasig járunk. Kedd délután van, Greta Van Fleet zenél nekünk, a Live At the Garden's Gate album. Semmi különös, hétköznap van. Mindketten dolgoztunk, Szerelmetesfeleségtársam még mindig azt teszi. Miközben én már hobbizom. Nem is tudom, mit írjak, tényleg olyan kis dolgos, nyugis két nap volt. Ami történt, az meg a következő olvasmányom alá tartozik. 

Szóval Putyin ma már a főördög. Mindig van valaki, akinek ez a szerep jut. S az a valaki jobbára, természetesen nem is ártatlan. (A fő-főördög egyszer és mindenkorra változatlan, változhatatlan. Nem, nem Sátánra gondolok, van, aki nála is rosszabb.) 

A 20–21. századi történelme miatt a Szovjetunió és Oroszország nyilván nem tartozik a legszimpatikusabb országok közé. Meg azok közé sem, ahová az ember olyan marhára vágyna. (Bár Moszkvát azért megnézném egyszer. Legalábbis a belvárosát. Egy kedves barátosnénk jó pár éve járt ott, hát apám, a moszkvai metró, mintha egy gyönyörű, klasszicista vagy barokk múzeumban császkálnál!) Az élő sztereotípiák szerint orosz mentalitás sem az, amivel napi szintű kapcsolatra vágyik az ember. (A szerb vagy az ukrán még rosszabb, de legalábbis amolyan rokonszakma.)

Ezzel szemben kétségtelen, hogy az orosz kultúra szerves része az európainak. Írók, zeneszerzők neveit sorolom: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Bulgakov, Pelevin, Glukhovsky, Szorokin, Poljakov, Ulickaja, Csajkovszkij, Prokofjev, Sztravinszkij, Sosztakovics... S hol van még a sor vége...? S még csak az irodalmat és a zenét említettem. 

AZ  INTERJÚ  RENDSZERE

Oliver Stone 2015–2017 között összesen kilenc napon át kérdezgette Vlagyimir Putyint. Ez a könyv elvileg a beszélgetéseik teljes anyagát közli. Vágatlanul. S azt is állítja a borító, hogy tabuk nélkül teszi ezt.

Az, hogy mit jelent: tabuk nélkül, más kérdés. Mert jelentheti azt, hogy mindketten az államtitkokig teljesen nyíltak, nyitottak, nincsen téma, ami ne kerülhetne szóba, s nincsen kérdés amire ne lenne teljesen nyitott és igaz felelet. Meg jelentheti azt is, hogy Stone tabuk nélkül kérdezhet bármit, Putyin meg válaszol, amire és ahogy akar. 

Ha cinikus lennék, azt kérdezném: „Szerinted?” 

A  CÉLOK

Mármint, hogy ki, mit akart elérni az interjú elkészítésével? Tulajdonképpen Putyin célja egyáltalán nem kérdéses. Ha igaz, mindaz, amit mondott, ha nem, a cél ugyanaz marad: másfajta képet sugallni, kialakítani önmagáról, az orosz rendszerről, Oroszország egészéről, mint ami egy átlagos nyugati polgárban él.

Mert tőlünk nyugatra, elsősorban nagyon-nagyon nyugatra egyértelműen Oroszország a világ top réme, a béke és egyensúly kibillentője, aláásója. Putyin neki, nekik akarta elmondani a maga oldalát. Hogy az igaz-e vagy sem, valóban egy másik oldali értelmezés felvázolása vagy marok homok a szembe, az már egy másik kérdés. (Előrebocsátom, nekem úgy fest, fele-fele.) 

Oliver Stone motivációja nehezebben meghatározható. Stone baloldali. Ezzel együtt amerikai. Hazafi. S ezzel együtt nagyon kritikus a saját kormánya tevékenységével szemben. Úgy fest, nagyon felnyomta az agyát az Oroszországról, Putyinról nyomott hivatalos amcsi propaganda. S mert nagyon szerette volna gatyába rázni a félrevezetett közvélemény korccsá torzított nézeteit, átugrott hát Vlagyimirhez dumcsizni... Vagy mi...

Mert elképzelni nem tudom, mire gondolt, amikor kigondolta, eltervezte, megszervezte, végigcsinálta az interjút.  Mármint túl azon, hogy az elkészült interjú hatásával kapcsolatban mindketten nagyon pesszimisták voltak. 

V(lagyimir). P(utyin).: [Meleg kézfogás.] Ha nagyon megverik majd ezért, jöjjön vissza Oroszországba gyógyulni.

O(liver). S(tone).: Majd meglátjuk. Büszke vagyok a filmre. El kellett, hogy mondja a történetet az ön szempontjából, ennyit tudtam tenni.

V. P.: Nem tudom, bárkit is érdekelni fog-e ez.

O. S.: Lehetséges, hogy nem. Jó estét, elnök úr! 

Vegyük az alapkérdést! Ha az is akarna lenni, lehet-e teljesen őszinte egy állam vezetője? Különösen, ha a világ egyik meghatározó országáról van szó.

Aztán még: lehet-e őszinte, igaz egy politikus? De komolyan! 

S ha Putyin olyan, mint ami vádak alól Stone felmenteni igyekszik őt és az országát, akkor pláne őszinte lesz-e, igazak lesznek-e a szavai? Ugyan, menj már! Most elképzeltem, hogyan zajolna egy ilyen őszinte párbeszéd:  

Még egy dolgot tudok elképzelni. Stone olyannyira kiábrándult a saját országának a politikájából, céljaiból és módszereiből, hogy kétségbeesetten iparkodik bebizonyítani azoknak fehérségét, akiket az USA kormánya szerecsenesít. Hogy a fehérségük rámutasson Amerika feketeségére. S mert hazafi, jobbítási szándékkal. 

Az utolsó tipp: Putyin simán megvásárolta vagy kikényszerítette az interjút. 

Így elsőre több tippem nincsen. 

A TARTALOM

szerteágazó. Van szó Putyin múltjáról, a KGB-ről, Jelcinről, Gorbacsovról, a Szovjetunió széthullásáról, a hatalomba kerülésről, a gazdaság megszilárdításáról, a széthulláskor megvastagodott oligarchák megrendszabályozásáról, az orosz gazdaság stabilitásáról, a közel-keleti terrorizmusról, Grúziáról, Ukrajnáról, a nyugati kapcsolatokról, a NATO bővítéséről, a kelet-európai országokról, Törökországról, és nagyon sokszor Amerika érthetetlen lépéseiről, amelyekkel destabilizálja a világot. S van szó egy kicsit a belviszonyokról is.

Nem veszek sorra mindent. Putyin elmondja a maga álláspontját, a kötelezőt. Amit mond, kerek egész. Mondja is, amikor nem emlékszik valamire, ha valaminek utána kellene néznie. Azt is szóvá teszi, ha valamire nem felelhet, mert nem teheti meg, hogy feleljen. 

S van, amikor teljesen egyértelműen félre beszél. 

A könyv háromnegyedénél jöttem rá, hogy majdnem felesleges végig olvasnom. Azért az, vagy legalábbis majdnem az, mert alapvetőn egy politikusnak sem hiszek teljes mértékben. Meg azért, mert rengeteg mindenről nincsenek pontos információim, s gyakorlatilag mindennek utána kellene néznem, amit Putyin állít. Csakhogy a politikusoknál csak a sajtónak hiszek kevésbé. Majdnem patthelyzet. 

Tegnap egyébként rádöbbentem, hogy nem tudom, tavaly februárban mi volt az a konkrét indok amiért az oroszok bevonultak Ukrajnába. Kicsit lapozgattam, klattyolgattam, de nem leltem semmi konkrétumot. Amit leltem az a jelenlegi helyzet ellentmondásos értelmezése volt. Egyfelől a kötelező, kincstári szegény Ukrajna, Putyin dögöljön meg, másfelől meg a tök érthető, hülye ukránok, nyugatiak mégis, mit vártak? Miért, ugyan, mi volt a kubai válság idején? Nem-e összefosta-e magát-e Amerika, tök jogosan, hogy orosz, oppárdon, szovjet atomrakéták lesznek a szomszédban? S vajh' tetszett-e nekik a lehetőség? Na, ugye! Aggya magát az analógia! 

De ahogyan mondtam, Putyin félrebeszélése az orosz belviszonyok minimális taglalásakor is egyértelművé válik. Oroszország demokratikus ország, nem, a bíróságok nincsenek állami befolyás alatt, van ellenzék, de mit tud csinálni a kormány, ha az emberek rendre őket választják meg, hetven százalék körüli arányokkal, önként, dalolva, s ennyire jók, na!

Stone egy szót sem kérdez sem a politikai gyilkosságokról, sem a csecsenföldi kegyetlenkedésekről, sem az oligarchák hatalmáról, sem a gigantikus gazdasági umbuldákról. Szó alig esik Hodorkovszkijról, a meggyilkolt Politkovszkajáról, egyáltalán, az ellenzékről és a sajtó szabadságáról sem. 

Stone olyan fehér kesztyűs, hogy az csuda! Elég egy határozott félmondat Például: „A mostani oligarchák megtartják a törvényeket, tudomásul vették, hogy vannak gazdasági, társadalmi kötelezettségeik.” és Stone máris csöndben van.  

EZZEL EGYÜTT

volt olyan érzésem, hogy több mindenben igaza van az orosz elnöknek. Mindenben nem hazudhat, nem tévedhet, nem csúsztathat. (ugyan, miért nem?)

Tény például, hogy a szovjet birodalom széthullása után az orosz gazdaság a béka feneke alatt volt, s ma már nincsen ott. Nem az életszínvonalról beszélek. Az is tény, hogy Amerika külpolitikája hihetetlenül agresszív, céljaiban pedig idealisztikus és jobbára megvalósítási alap nélküli. Legalábbis, ha a demokrácia exportálási kényszerítésére gondolok. Meg tényleg, vajon Amerika nem nyávogna, dehogynem, ha mondjuk orosz szövetségesek pakolnák tele a határait nehézfegyverekkel? S így tovább. 

Voltak olyan témák is, amelyek esetében azt mondtam, logikus.

Például Snowden esete, aki felhívta az amerikaiak és a világ figyelmét arra, hogy a CIA mintegy háromszor annyi lehallgatást, adatgyűjtés, megfigyelés végez amerikaiakkal kapcsolatban, mint bármely más országgal kapcsolatban. A kérdésre, hogy az oroszok miért nem adták ki ezt a gazembert az USÁ-nak, Putyin így felelt: semmi köztörvényeset nem csinált, még csak nem is kémkedett. Ha azt tette volna, még nanább, hogy nem adják ki. De Snowden mindössze azt hozta nyilvánosságra, hogy a CIA megfigyeli a saját országuk polgárainak a többségét. Mintegy preventív célokkal. S ugyan a nyilvánosságra hozással Putyin nem értett egyet, de nem tudta belátni, miért kellene a manust visszacsomagolni az Államokba? Különös tekintettel arra, hogy nincsen kölcsönös kiadatási egyezmény Amerika és Oroszország között.

Nyílván, ha tájékozottabb és műveltebb lennék, csípőből sorolnám Putyin mondandójára az ellenérveket, tényeket, cáfolatokat. Üvöltve tiltakoznék az ordas hazugságai ellen. 

De bevallok valamit: valahogy úgy álltam neki a könyv olvasásának, ahogyan Stone az interjúnak: emerről már annyi galádságot, csalárdságot, hazugságot hallottam, hogy úgy gondoltam, most talán megismerem a másik oldal véleményét is. Megismertem, persze. A nyilvános, hivatalos, kozmetikázott véleményét. És olvasás közben persze meg rájöttem, hogy naiv vagyok: nem csupán az emerről véleményét ismerem, hiszen tulajdonképpen az amarrolét is, hiszen huszonkét évig éltem a rendszerükben és olvastam is róla eleget. Igazat csak véletlenül mondtak, akkor, ha nem figyeltek oda. 

S még mindig volt, ezen túl is volt érdekesség-faktora a könyvnek. Hiába a kincstárit olvastam, de volt valami megnyugtató abban, hogy olvasom a másik oldal véleményét is, legalább ezt, a hivatalost megismerem. Mert eminnen persze, hallom, amit hallanom szabad, de a helyzet az, hogy én nem hogy másnak, néha már magamnak se hiszek. 

Viszont a Putyin-interjú felbiztatott arra, hogy keresgéljek olyan könyveket, amelyek az orosz ellenzéktől származnak. Olyasféléket, amilyen Kaszparov könyve is volt. Találtam. Kettőbe bele is fogtam, de ki is estek a rostán. Ha a harmadik marad, arról majd írok. 

EGY APRÓSÁG, DE JÓSÁG

A könyv végén találhatók a végjegyzetek. Hazafelé jöttem, de már a második buszmegállóban a végére értem a könyvnek, és volt még sok. Mármint megálló. Akkor kezdtem olvasni a végjegyzeteket.

Alapvetőn nem szeretem, ha egy könyvben végjegyzetek vannak. Lábjegyzetek legyenek, ne kelljen lapozgatnom, keresgélnem, kizökkennem! De itt ügyes és okos megoldással éltek, akik végjegyzeteltek: minden végjegyzethez tartozik egy QR-kód, amely a megfelelő cikkekhez vezet. S ügyesen, az adatok alátámasztására nem orosz forrásokat használtak, hanem nyugatiakat.

S onnan is olyasféléket mint ez a pár név:  New York Times, Encyclopedia Britannica, Forbes, CNN, Washington Post, Guardian, Newsweek, LA Times, Fox News, The Economist, The Telegram, Financial Times, BBC, The New Yorker, Time, Reuters, Indipendent, stb.. S hogy a kiadó/fordító is beleturkált a végjegyzetekbe az egyértelmű, hiszen vannak magyar oldalakra mutató források is. 

 Alexandra, Pécs, 2022 , 36 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635823376

7/10

2023 márciusa, egy nappal a hónapközepi nemzeti után. Vannak, akik egyébként már ezt is vitatják. Mármint, hogy a '48-as forradalmak azok voltak amiknek tudjuk őket. 

Úgy festett, hogy ma nagyon zilált napom lesz, s úgy is indult. Aztán lassan kisimult az egész, simán összejött a logisztika, elmaradtak fuvarok, volt, amit kiszerveztem a kollégámnak. Kicsit aggódtam, hogy az ELMÜ-vel (utólag kiderült, hogy az E-on-nal) megbeszélt randevú Ofi barátom garázsánál (óracsere) hogyan fog összejönni. Hát simán és csont nélkül összejött és megtörtént az akció. Ráadásul ugyancsak gyorsan is. Kettő óra környékén már hazafelé ballagtam. Igaz, a diszpécserünk felhívott, hogy visszamegyek-e még, de mondtam, hogy ilyen galádságra, azért nem lennék képes. Mire ő: de lehet, hogy lesz még valami, amit el kell intézni... Beletörődtem, jó, szólj, ha lesz, csak kalkuláld bele, hogy oda is kell érnem. Végül nem kellett mennem, drága jó kollégám azt mondta, ha menni kell, elintézi. Így negyed három felé már itthon voltam.

Tari Jánosról alig van információ a neten. Vagy ahogyan egy kedves ismerősöm mondja: a csövön. Nem jön csőstül az információ róla.

A moly.hu szerint még két könyvön áll a Tari János név, de erős a gyanúm, hogy csak névrokonságról van szó: az a két könyv nagyon speciális, az antropológiai és néprajzi filmkészítéssel foglalkozik. Ebben, a fenti életrajzban pedig ilyesféléről szó sincsen Tari János tevékenységei között. De még ha azonos is a szerző személye, akkor is beszédes, hogy szépirodalmi műve csupán ez az egy jelent meg. Az egy fecske egyáltalán nem csinált nyarat. 

Meg nem mondom, miért, de azt hittem, csak az én számomra legendás ez a könyv. Aztán ahogy próbáltam róla és a szerzőről információkat keresgélni, kiderült, hogy másnak is ugyanazt az élményt adta, mint amit nekem.

Azon, hogy mennyi a nosztalgia faktora most, a középkoromban történt újraolvasáskor, nem tudom eldönteni. De simán szembe tudok azzal nézni, ha manapság valami nem tetszik annyira, mint egykor. S ez tetszett most is.

Ráadásul a regény mára ritkaságnak számít: a Bookline-on közel tizenkétezer forintért árulják. (Nekem meg volt egy másik példányom is, úgy egy éve levittem a Pethe téri Könyvmegállóba. Ha tudtam volna...)

A történet legfontosabb része, mármint drága Pipi személyének a vákuum-hiányán túl, hogy soha nem szerettem a focit. Valami hihetetlen szinten nem érdekelnek a meccsek, a bajnokságok (még a világ- sem), a rangadók, a táblázatok, és alig tudtam focisták neveit. Az Aranycsapat, főleg Puskás, meg Nyilasi és Törőcsik, aztán kb. itt van vége. Bár Puskásról olvastam egy képregényt. 

S láss csodát: ez a focis könyv mégis a kedvenceim közé került!

S a Pettyes labda évek óta itt van a polcomon, elhatároztam az újraolvasását, de rendre halogattam, mert féltem, hogy csak a múló idő szépíti az emlékét. Aztán egyszer csak, felnyúltam a polcra, lekaptam, belekezdtem, és le se tettem, amíg végig nem olvastam! 

Meg fogsz lepődni, miről szól a Pettyes labda! 

Hát, soha nem találnád ki, esküszöm neked! Na, megleplek: egy vidéki csodafiú, Bokányi Feri futball-karrierjéről. Arról, hogyan fedezi fel őt a Hungária SE főedzője Csala Misi bácsi, aki aztán gyakorlatilag apja helyett apja lesz Ferinek. Akinek van ugyan édesapja is, csak az meg nem tud elszakadni a pohártól: kőalkoholista a lelkem. 

Misi bácsi kezei között Feri útja egyenesen vezet bajnokságok megnyeréséhez, a felnőtt válogatottba való bekerüléshez, majd természetesen a világkupa megnyeréséhez. 

Közben persze eltelik pár év. De tényleg csak pár, most nem túlzok és nagyítok. A pár év alatt persze történik ez meg az. Barátságok alakulnak, csapaton belüli küzdelmek alakulnak ki, szűnnek meg, jön a szerelem, jönnek kísértők, akik Ferit első alkalommal másik magyar csapatba próbálják édesgetni, majd nemzetközi szinten akarják a hazája megcsalására késztetni, több pénz, luxus, jólét a szüleinek. Van izgalom is, fegyver, emberrablás is. 

De a könyv Ferkó sorsán, pályafutásán keresztül a futballról és annak szeretetéről szól. Meg arról, hogy a magyarok a legnagyobbak benne. Mondom, fantasztikus sportregény. S ha már, akkor erről is pár szót...

Fantasztikus sportregény

– ez áll a belső címlapon a cím alatt, műfaji meghatározásként. 

Az a helyzet, hogy nem is sikerül. Csakhogy ezzel a kutya sem törődik a regény bája és pörgése miatt. De azért  lessünk rá, mit is jelent ez a szóösszetétel a gyakorlatban! 

Úgy gondolom, a sportregény kifejezés értelmezésével nincsen baj. Mármint a szó értelmezésével. Egy regény, ami a sportról szól. Vagyis olyan fiktív történet, amelynek a főszereplője voltaképpen maga a sport. Ez esetben a futball. Tari János ezt a vállalást minden tekintetben teljesíti is: a regény főszereplője voltaképpen sokkal inkább a futball maga, mintsem művelője, a főszereplő Bokányi Feri. Nem is annyira Feri futballal kapcsolatos sorsáról olvasunk (miközben dehogynem), sokkal inkább a futballról, ami itt-ott érinti Feri sorsát is. 

S most mondd, ezzel sincsen baj! Engem, akit hangyafütyinyit sem érdekel a futball, simán lekötött, hogy átlagosan tíz oldalanként egy-egy meccs izgalmas leírását olvastam! Gondolom, erre te sem tippeltél volna. Én sem. Kamaszkoromban sem, most meg pláne nem. 

De a regény fantasztikus regény. Nem csupán azért, mert fergeteges magyar futballsikerekről szól. Bár már emiatt is simán megérdemelné a jelzőt. De fantasztikus azért is, mert a megjelenés évéhez képest, 1971, a jövőben játszódik. 1990-ben és az azt követő években. De nincsen benne űrhajó, nincsenek benne asztronauták, nincsenek benne földönkívüliek, időugrások, prekogok, semmi ilyesmi. A fantasztikum tartalmát csak az adja, hogy a megjelenéshez képest a jövőben vagyunk. Ami nekünk, ugyebár, már a múlt. 

A helyzet az, hogy egy pillanatig sem jutott eszembe számon kérni a szerzőn, mi az, ami a képzeletének megfelelően alakult, és mi az, ami nem. Javára írandó, hogy bár eszébe sem jutott rendszert váltani (ha megteszi, akkor nem is ismerhetnék a könyvét, 1971-ben ez az elképzelés elképzelhetetlen lett volna), de ennek ellenére semmi, de akkor aktuális semmi propaganda sincsen a történetében. Hacsak az nem, hogy a főszereplő vadonatúj, luxusautója egy hiper-szuper Škoda. Egyébként a fantasztikumot nagyjából a közlekedési eszközök sebességének a megnövekedése jelenti, de még ebben sem rugaszkodunk túl messzire: a übertechnológiát képviselő vonat kétszázzal megy. 

A Sinkanszen egy nagy sebességű vasúthálózat Japánban, amelyet a Japan Railways Group, az ország legnagyobb vasúttársasága üzemeltet. Mióta 1964. október 18-án  megnyitották az első vonalat, a Tókaidó Sinkanszent (Tokió és Oszaka között), a hálózatot a legtöbb honsúi és kjúsúi nagyvárosra kiterjesztették, maximum 300 kilométer/órás sebességgel, valamint földrengés- és tájfunbiztos vonatokkal. 

A tesztek során a vonatok sebessége a hagyományos vasúti kocsiknál 443 kilométer/óra, a mágnesvasút vasúti kocsijainál pedig 580 kilométer/óra volt. (Forrás)

Meg a stadionok elképesztő mérete és mennyisége. Ami viszont mára kétségtelenül megvalósult. Stadionunk az van dögivel! Bár a Népstadion ma sem képes hetvenezer ember befogadására: mindössze 68 976-an férnek el benne. A fantasztikus jövőben még mindig Népstadionnak hívják. Ahogy 2002-ig a valóságban is. Csakhogy az elképzelt, jövőbeli Népstadion százhúszezer főt fogadhat be. Tari mert nagyot álmodni! 

Hamarosan napvilágot látott az a nagyszabású terv is, amelyben az állam jelentős segítséget biztosított a sportegyesületeknek, hogy létesítményeiket korszerűsítsék és téliesítsék.

A következő évben megindult a kormány és a fővárosi tanács segítségével a budai hegyekben az az óriási pályaépítési munka, amelynek tervei már a XXI. század jegyében születtek meg. Legjelentősebb fővárosi sportegyesületeink, a Vasas, az MTK, az Újpesti Dózsa, FTC, Hungária, Csepel és a Honvéd minden igényt kielégítő, modern, teljesen portalanított sporttelepet és fedett labdarúgópályát tudott magának építeni. (284.)

És az író fantáziája szerint 1990-ben persze, hogy létezik az iránymutató Népszabadság újság is. Ahogy 2016-ig a valóságban is létezett.

A nagy sportegyesületek a Tari-féle jövőben megegyeznek a '71-esekkel: FTC, Honvéd, Dózsa. MTK, Vasas, Csepel, Győri ETO

Tehát van, amit Tari úr pontosan jósolt meg. Le a kalappal előtte! 

Egyébként az afrikai, fegyveres politikai puccsok is mindennaposak az általa vizionált jövőben. S ebben sem tévedett. 

Egyébként, hidd el, a fantasztikus jelzőnek Isten igazából semmi jelentősége nincsen. Tari János szerette a futballt, szerette volna a futballban győztesnek látni a magyarokat, és írt erről egy csuda jó könyvet. 

Naiv.hu

Egyébként a könyv irodalomként nem szuper. Naiv. Az egész az, nem csupán a története íve, aminek az a vége, hogy Magyarország egyik egyesülete nemzetközi bajnokságot nyer futballban. 

Bár az alakok nem fekete-fehérek, még a főszereplő is képes gyarlóságokra, de a konfliktusok és azoknak megoldása, mi is erre a jó szó: idealista. Jobbára az alakok jelleme miatt: gyakorlatilag nincsen a regényben ellenszenves figura. Ha valaki botlik, előbb-utóbb belátja, hogy tévedett, hibázott, rosszul döntött, és helyre hozza, amit elrontott. Erre az alapállásra mondtam fentebb, hogy a könyv bájos. 

Mert az a helyzet, hogy minden utópisztikus idealizmusa ellenére egyetlen ponton sem válik bárgyúvá a történet. Annak ellenére sem, hogy tudjuk, a valóságot csak karcolgatja az, amit olvasunk. Ahogy a jellemek is, akikről olvasunk. Az egymáshoz való viszonyuk pedig pláne. 

Ám a helyzet a következő: mindennek ellenére a könyv valóban letehetetlen. Nem csak azért, mert nagyon jó érzés magyar sportsikerekről olvasni. Hanem azért is, mert minden naivitása, idealizmusa, rózsaszínűsége ellenére olvasás közben izgatottan drukkolunk Ferinek és a magyaroknak. Ferinek a sport miatt is, a magánélete miatt is, a magyaroknak meg persze, hogy naná!

A képtelenségeket meg úgy kezeljük, mint örök példámban az irodalmi naivitásra, a Tarzan-könyvekben: teszünk a képtelenségre, tudjuk, hogy Tarzannak a haja szála sem görbül, minden kalandból épen, egészségesen és győztesen kerül ki, s még azt is elhisszük, amit már gyerekkoromban sem hittem el, hogy a dzsungelben, majmok között nevelkedett fiúcska egy angol nyelvkönyvet találva a sűrűben megtanul angolul beszélni és olvasni. Na, jó, Tari János ennyire messzire nem megy. Ő csak azt állítja, hogy magyarországi Hungária SE válogatottja a '90-es években világelső lesz a Bajnokok Kupájában.

Vagy mégis messzire megy az író? 

Végül

annyit mondok, hogy a könyv marad a polcomon. Nem tudom, miért. Szerelmetesfeleségtársam Nagymamám kegyetlenségével áll hozzám. Nagyi a második férjével, Anti bácsival arcba közölte, hogy a halála után, mármint Anti bácsié után úgyis kiirtja a kert növényeinek a döntő többségét.

Zsebkendőnyi kertecske volt, a telek házzal együtt volt négyszáz négyzetméter. De Anti bácsi mindent, de mindent beültetett. Zöldségekkel, gyümölcsökkel, virágokkal. A fák, nem hiszed el, oldalra kitárt ágakkal termettek, hogy minél több elférjen belőlük. Mindene volt a kertészkedés. S Nagyi mégsem lacafacázott. Anti bácsi sztoikus, materialista nyugalommal konstatálta: 
– Akkor már úgysem leszek...

Nos, SzFT a könyveimről nyilatkozott hasonlóan: ha nem leszek, a döntő részétől megszabadul. Nagyot sóhajtottam, de mondtam, hogy ésszel csinálja, mert van, ami ha nem is rengeteget ér, olyanjaim nincsenek, de azért van, ami vaskos ezreket hozhat. Úgy maximum öt számjegyig. 

De a Pettyes labdát nem emiatt tartom meg. Ha emiatt tartanám meg, akkor nem tartanám meg. Hanem az egykori, Pipihez is köthető nosztalgia, illetve a mostani olvasmányélmény miatt. Nem tudom, csak sejtem, el fogom-e még olvasni. De olyan megnyugtató, hogy itt van a polcon. 

Móra, Budapest, 1971, 416 oldal · Illusztrálta: Hegedüs István 

9/10

2023 márciusának közepén, két nappal a nemzeti ünnep, és két héttel az óraálligatás előtt. Ismét egy csendes, álmos hétfő, amin fikarcnyi kedvem sem volt dolgozni, de szerencsére nem is kellett rengeteget. 

Megy a kavarás, hogy akkor mégis menjünk a Fertő tóhoz. Legyen kevesebb szálláshely, ne legyen több szoba, aludjunk együtt, hogy olcsóbb legyen. Nem tudom... A napi bringázás így már nem sétabringázás, legalábbis az állóképességünk miatt nem, olyan napi negyven kilométer, de négy napig folyamatosan. Rája adásul a harmadik társunk legendásan horkol... Egyébként ő hívott fel ma, hogy legyen így, SzFT még nem tud róla. 

P. S.: már igen. A véleményünk, egyáltalán nem meglepő fordulat, teljesen megegyezett.

Köszönöm a könyv elolvasásának a lehetőségét elsősorban 
a szerzőnek, aki bízott bennem (szerintem megbánja)
és a Napkút Kiadónak!

Bár a látens grafomániám tiltakozik ellene, hogy megismételjem, amit az előző zapumai történet bemutatásakor már elmondtam, de ellenállok. Éppen ezért nem fogom elmondani, hogy némi tétovaságra késztet, hogy van valamennyi személyes kapcsolatom a lányomnyi, nekem nagyon szimpatikus szerzővel.

Azt sem mondom el újra, mert egyszer már leírtam, hogy a könyv első részét nagyon ötletesnek, tréfásnak, könnyednek tartottam, s bár a történet, meg a kötet külseje sokat tett azért, hogy ne tessen a kóbor villamos története, Dorka azonban ravasz és cseles volt, megvett kilóra, úgy, hogy én meg észre sem vettem, hogy bepalizott a regénykéjével. 

Nem is tudom, honnan kezdjem most... Talán ott, ami ránézésre feltűnik: ez könyv, van borítója. 

A MEGJELENÉS ÉS A GRAFIKÁK

A grafikus személyét illetőn nem árul zsákbamacskát a könyv: rögtön a cím alatt olvasható, hogy a művészt Buzási Viktóriának hívják. Rövid u-val. Eddig hét könyvet illusztrált, ezek egyike a sajátja.

A második zapumai könyv borítóján egy színes, uralkodó tónus nélküli, vidám városrészletet látunk. Madártávlatból. Két utca fut össze a lap alja felé, mintegy nyílként mutatva a kiadó logójára. Központi alakja, eseménye nincsen a képnek. Az, hogy emberi alakok is vannak a képen, csak odafigyeléssel tűnik fel. Az üzenet: Zapuma a centrum. Az egy városnyi köztársaság van a középpontban. Nem a főszereplők, nem a villamos, nem a cselekmény, hanem Zapuma. 

A város felett hegyek és a kék ég. Az égen pedig a szerző neve és a könyv címe. Meg ahogyan mondtam, a grafikus neve is. A szöveg olvasható, világosan (és akkor tévesen) kikövetkeztethető: a könyvben egy varázsló lesz a középpontban, az ő legendáját ismerjük meg. A sínek nélkül kóborló villamos után ez szinte már nem is meglepetés. 

Vakarom az államat. Az előző kötet borítójáról azt mondtam, hogy mindent megtett, hogy engem elriasszon. Az előző zapumai értékelésben elmondtam, miért, azt most tényleg nem ismétlem meg.

Ez a borító pedig arra törekszik, hogy véletlenül se keltsen kíváncsiságot, ódzkodik attól, hogy bármilyen utalás legyen rajta a könyv tartalmára nézve, sehol egy villamos, pedig szerepel a könyvben, sehol a már jól ismert két szereplő, sehol a mostani történet egyetlen új szereplője sem, sehol semmi arra mutató jel, hogy ebben a történetben voltaképpen alig töltünk időt Zapumában. 

Nem tudom, a borítótervezés mennyire volt team-munka, mennyire függött Buzási Viktóriától, mennyire a kiadó diktátuma volt, avagy kinek a szava lett mérvadó, de az összhatást és a kötet tartalmát illetőn sajnos sikerült semmitmondót alkotni. Nem sikerülhet minden. 

De ha már itt tartunk: nem mellékes, hogy az első kötethez viszonyítva az illusztrációk nekem itt sokkal jobban tetszettek. A mostani technika követte az első kötetét: kétféle illusztrációt láthatunk, vonalas, kis alakú rajzokat és egészoldalas, szürketónusosokat. Említettem az első kötetnél, hogy komoly színvonal-különbség van a vonalas és a tónusos rajzok között. Azzal együtt, hogy e kötet illusztrációi, bármelyik rajztípusról legyen is szó, sokkal jobban tetszettek mint az előzők, a két típus közötti különbség még élesebbé vált. Mutatom, mire gondolok! Nézd csak ezt a vonalrajzot!

S most nézd csak ezt a szemgyönyörködtető, Bonellisen részletes, megkomponált, velencei utcarészletet!

Így már érthető, mire gondolok, ugye? 

Az illusztrációkkal mindössze egyetlen hökkenetem volt. Megjelenik egy új szereplő. Zsigmond bácsi. Aki, legalábbis nekem nagyon így jött le, tényleg bácsi. Nem csupán azért az, mert egy tizenéves számára mindenki öreg, aki elmúlt húsz, hanem azért is bácsi ez a Zsigmond, mert az évei száma ténylegesen bácsivá teszi. Erre nézd csak ezt a bácsit!

De mondom, ez apróság. És simán megengedett, hogy én voltam figyelmetlen olvasás közben. 

A folytatásban: „Dorka, van jó hírem meg rossz. Melyiket mondjam?”

FEKETE LEVES

Úgy döntöttem, a rossz hírrel kezdem. Azért, hogy a jó maradjon a végére, és mindenki azzal menjen haza.

Ahogyan mondtam, az első kötettel szemben voltak negatív előítéleteim. Amíg el nem olvastam. Utána meg már nem voltak. Viszont az, hogy az a bemutatkozó rész eloszlatta az előítéleteimet, elvárásokat is támasztott. Meseregényességében is voltak kellemesen felnőtt poénjai (a zapumai köztársaság megalakulása), összeszedett a történet, A-ból C-be B-n át jutunk, remekek a szereplők, olyan kis helyre minden. S miközben irreális minden, (maraggyá' má', egy villamos magától megy, sínek nélkül?) mégis koherensnek éreztem az egész sztorit. 

Ebben a varázslós (?) cselekményben nem éreztem ezt az összeszedettséget. S elszóltam magamat: kezdjük a címmel: A zapumai varázs legendája. Az előző kötet arról szólt, ami a címe: A zapumai kóbor villamos. Ez a kötet szól arról is, ami a címe. De elsősorban nem egy zapumai varázsló áll a történések középpontjában. S még csak különösebb legendája sincsen. Amit ugye, tekintettel Zapuma nagyságára, mindenkinek ismerni illene. De egyébként piszok jól hangzik a cím. 

A központi cselekmény sokkal földhözragadtabb: védett állatot rabolókat üldözünk. Mert félő, hogy az állatból ékszer lesz. 

Pedig nem is ékszer teki. A srácok köre bővül kettővel, s a már említett Zsigmond bácsival. Ők erednek a teki-rabolók nyomába. 

Vagyis a varázs, ami az első kötetet teljesen áthatotta, itt mindössze mellékes kísérőjelenség, persze, megy magától a vellanyos, meg itt van/volt ez a varázsló/bűvész vagy mi, de egyébként a lényeg, hogy megbuktassuk a nemzetközi állattolvajlókat. Vagyis a mese a háttérbe szorul a krimi mögött.

Tekintettel a kóborló tujára, egy pillanatig sem felejtem el, hogy meseregényt, ifjúsági regényt olvasok. De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, hogy miközben Zsigmond bácsi a srácokkal Grazban, Velencében tekereg a teki-rabolók nyomában, hogy a viharba nem hiányoznak a gyerekek a Zapumában maradt szüleiknek? Mer', ugyi, nem egy délután alatt zavarják le a teki-mentés esetét.

Értem én, hogy egy meseregényben más a realitással való viszony, de mert valóságosak a helyszínek, ebből adódik, hogy sem Grazban, sem Velencében nem zapumaiul beszélnek. (Tényleg, milyen nyelven beszélnek Zapumában?) De mindenki mindenhol simán kommunikál mindenkivel. Pedig Ausztriában osztrákiaiul, Velencében meg velenceiül beszélnek. :-D

Van baj, ha egy meseregény valóságosan létező színhelyeken, terekben játszódik: egyeztetni kell az eseményeket, a cselekménnyel, és meg kell szabni a történet szabályait. Ha a valóságban nem létező színhelyekkel, terekkel operálunk, ilyen gond nincsen. Ez esetben a szabályokat mi szabjuk meg. A következetesség ebben a helyzetben is követelmény. 

Apropó állatmentés. Erről két dolog jut eszembe. Az egyik a Keménykalap és krumpliorr, tudod, a majomteve! Ami regényben egyébként szintén tekit lopnak. A teknősökből a filmben lettek majmok. 

De nincsen baj ezzel állatrabolással. Csak nincsen sok köze sem a varázslóhoz, sem Zapumához. Mert ez a könyv sokkal inkább A nagy zapumai állatrablásról szól, mintsem a címéről. 

S végül (ígérem, Dorka, tényleg ez a rossz hírek vége!) a cselekmény, a fordulatokat, csúcspontok előkészítése. Egyfelől a regénynek magának is kell egy ív. Az egyes apró részeknek, részleteknek ezt az ívet kell felépíteniük. Nekem úgy tűnt, sokkal inkább, egyébként remek ötletekről volt szó, mintsem felépítésről. Hogyan is mondjam csak...? Nekem úgy tűnik, hogy ami történik nem egy belső logikából fakad, hanem ad hoc ötletekből. Talán ezért tűntek jelenetek előkészítetlennek, a semmiből jövőnek. 

A SZÍNES LEVES

De hallod, mondok valamit! Több mindent is. Figyelj, rendben, vékony kis könyvecske ez, elismerem, de nem csak ezért olvastam el nagyjából együltőben. Hanem mert lekötött. Ugyancsak! 

S mert a párbeszédei jól sikerültek. S mert alapvetően Dorka, olyan könnyeden veszi mosolygós izgalmasra a történetet, hogy nem véletlen az, amit egy apuka, Miki Lőrinc felhasználónévvel a moly.hu-ra írt az értékelésében: a fia, akinek esti meseként olvasta, minden alkalommal könyörgött még egy fejezet elolvasásáért. S úgy vélem, egy ifjúsági regénynek talán ez lehet a legnagyobb dicsérete, és nem elaggot, szakállas, szemüveges, panelproli manusok vérszubjektív véleménye. Mert olyan sejtésem van, hogy az írónő elsősorban az előbbieknek és nem az utóbbiaknak írta a könyveit. Amit, s ezt szeretném újra hangsúlyozni, én is élveztem. S várom a folytatást! 

S legvégül egy csuda aranyos megoldás: a könyvbeli főszereplő fiúnak van egy kutyája, Guszti. Az írónőnek is van egy. Az is Guszti. Itt a két Guszti: 

Napkút, Budapest, 2023.,160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156555144 

Köszönet a a szerzőnek Napkút Kiadónak a recenziós példányért
és az utóbbinak a folyamatos együttműködésért! 

2023 március közepe felé. Szombat hajnal. Szeles. Derült eges. Peter Gabrieles. Az Up című lemez. Itt táncolok fekve az ágyban az I Grieve-re. Nem az egész táncos, csak a 4:55 utáni rész. Csuda jó! De az egész lemez remek, ahogy van. 

Tegnap este elhajlás volt. Szerelmetesfeleségtársam már hét közben, egy „Brown atya”-epizód kocsmajeleneténél felnyávogott: 
– De várom már, hogy péntek legyen!

Ugyanis tegnapra beszéltük meg az országos Mohapapa születésnap megünneplését a Római téri Synthesisbe. (Ez itt a reklám helye!)

Hát, lettek bajok. Amikor éreztük, hogy kezdjük kóstolgatni a krízist, rendeltünk egy pizzát. A rendelés végén derült ki, hogy nyolcvan percet kell rá várni. S lettek bajok. Bár természetesen SzFT bírta legjobban, mert ő viszonylag mértékletes. Mi lesz itt, amikor a Fertő-tavat bringázzuk körbe április elején? :-) (Lehet lenyugodni: nem bringázzuk körbe, olyan szállásdíjak vannak.)

Más: a héten kétszer is nagyon jót beszélgettem telefonon a fiammal. És jól esett vele beszélgetni. Kellene már személyesen is találkozni! 

Csak elő kellene venni a kézzel írt naplómat, mert minden nyitottságom ellenére vannak dolgok, amik egyszerűen nem férnek a nyilvánosság elé. Úgy múlt nyár óta nem írtam bele. 

Írta:   Claudio Chiaverotti  
Rajzolta:   Andrea Fattori  

A Morgan Lost-sorozat 2015 szeptemberében indult, azóta, ha jól számoltam, kb. hatvanhat szám jelent meg. A fenti linkből is kiderül, hogy a képregény készítői a sorozaton belüli sorozatokban gondolkodtak. A Wikipedia-s címszó hat ilyet ismer, valamint egy Dylan Dog-gal közös sorozatot. 

Ez a történet eredetileg 2016-ban jelent meg. 

 ALAPVETÉS 

Szerintem tudod, de azért elmondom, miről is van szó. A Morgan Lost egy alternatív világban játszódó történet, Alapvetően a mi ötvenes éveinkről van szó. Az égen léghajók lebegnek, a várost, ahol vagyunk New Heliopolisnak hívják. A címszereplő egy nem rendőri állományban levő nyomozó. A színek látásával van baja: fekete-fehérben látja a világot, a vörös színnel kiegészítve. Mi így látjuk a képregényt, ahogyan ő a világot. (Piszok jól mutat!)

Morgan Lost nem kifestve van: az egyik első kalandja alkalmával megtudjuk, hogy egy ellenfele „tréfásan” kitetoválta a szemét. Vannak állandó segítői: egy rendőrnő és egy kriminológus asszony, Morgan egykori tanára. 

Morgan Lost nem szuperhős, nincsen semmi paranormális képessége, nem sebezhetetlen és nem tévedhetetlen. Tulajdonképpen a külsejétől eltekintve nincsen benne semmi különös. Egy harminc és negyven közötti, bátor, jó logikával bíró, szimpatikus, némileg depresszív fickó. 

 AMI TÖRTÉNIK 

Ebben az alternatív világban is leszállnak űrhajósok a Holdra. A Holdra-szállást minden tévéállomás közvetíti, s a közvetítést az egész világ nézi. Csakhogy az egészen másképpen ér véget, mint ahogyan az a mi világunkban történet. (Bár itt is vannak, akik kételkednek abban, hogy egyáltalán megtörtént. Miért, mitől lobog például a kitűzött zászló?) Az űrhajó leszáll, az űrhajósok ki is lépnek belőle, de az egyikük élő egyenesben meggyilkolja a másikat, elmondja, hogy a még az űrhajóba levő harmadiknak elvágta a nyakát, majd lecsavarozza a saját sisakját is. A többszörösen biztosított, védett közvetítést ekkor sikerül megszakítani. 

Morgan Lostot felhívja a kriminológus segítője, Pandora Stillman, és a találkozón bemutatja neki a gyilkos űrhajós, Duncan Dredd húgát. Aki elmondja, hogy ami történt, teljesen érthetetlen, a bátyjának semmi baja nem volt, kiegyensúlyozott, határozott személyisége volt, természetesen egyáltalán nem akadt benne semmi pszichés hiba. 

Morgan érdeklődését felkelti az eset. Megkérdi a húgot, ki volt a három legfontosabb nő Duncan életében. Megtudja, hogy a húg, egy ismert színésznő, és egy bejárónő, aki szinte anyja volt a korán elhunyt édesanyjuk helyett. 

Közben a Holdon történik valami. 

Az olvasó meg kezd semmit sem érteni. Nem csupán egy rejtély van, több is lesz. Az emberek is hullani kezdenek. S a hulláshoz, Duncannak minden esetben van valami köze. 

A kérdések sorjáznak. Hogy a viharba kelt életre a Holdon meghalt úrhajós? Hogyan jött le a Földre? Miért hullanak körülötte az emberek? Mi a célja az ittlétével? Miért támadja meg ismeretlenül Morgant egy számára teljesen idegen betörő? 

 MILYEN EZ A TÖRTÉNET? 

Elsőre nem fogtam fel. Olvastam, és tök kuszának tűnt az egész. Csalódottan tettem le. Tehát megy a hatodik rész mellé, csak még egy kicsit alatta van. De nem hagyott nyugodni önnön ítéletem. Péntek este olvastam, átrohangáltam az egész napot, a dolgozdában is serény voltam, aztán mint remekül idomított férj még elvittem a kocsinkat lemosni, beszereztem a hétvégi dohányadagot és bevásároltam a szombati kirándulásra, meg a vasárnapi ebédre, meg még ami egy hétre kell, és ehhez három boltba is be kellett mennem. Hét óra volt, mire végre kinyújtóztattam a lábamat. És olyan tizenegy, mire kinyitottam a képregényt. Vagyis egyáltalán nem tűnt esélytelennek, hogy nem a sztorival, hanem a fáradtság miatt a felfogóképességemmel van baj egy nehéz nap éjszakáján. 

Másnap reggel, még a kirándulás előtt újraolvastam. Mint mindig, most is igazam volt. (Tudod: „Egyszer azt hittem, hogy tévedtem. De tévedtem!”) A történet szépen kigömbölyödik, magyarázatot, értelmet kap minden.

Csak éppen nem annyira egyszerű, mint a többi. Fogalmazhatom úgy is, hogy két stílus gabalyítása miatt kissé túlbonyolított. Ugyanis a sci-fi mellett ugyanekkora teret kap a vudu valláson keresztül a spiritizmus is. Illetve volt két képsor, az elején meg a végén, amit kipihenten sem tudtam értelmezni. (Most újra megnéztem, elolvastam. Most sem...) 

Ezektől eltekintve semmi értelmezési gond nem akadt. Gömbölyű, érdekes izgalmas a sztori. Annak ellenére hogy nekem a sci-fi és a vudu szál nem keveredett tökéletesen, nem lett egyneművé a történet. 

S ja, igen, az elsőről, a sci-firől nem tudott nem eszembe jutni a 2001 űrodüsszeia és a Watcman hangulata. Az utóbbiról, a vudu-szálról meg a Dampyr-sorozat Delta Blues című része, de az utóbbi valószínűleg csak a mindkettőben előforduló Papa Legba név miatt. (Összekötő a vudu-szellemvilág és az emberek között.)

  AZ ÁBRÁZOLÁS  

Tény, hogy bár a rajzokkal az égvilágon semmi baj sincsen, de az is, hogy a hatodik kivételével eddig minden kötetben akadt néhány olyan ábrázolás, ami felett leragadtam, és később vissza-visszatértem hozzá. Ez jobbára a várost ábrázoló rajzokkal esett meg velem. (Konkrétan az első rész első rajza olyan volt, hogy tudtam, ahhoz, hogy ez ne tessen nekem, valami olyan embertelenül el kell baltázni, hogy az, aki ilyet rajzol, erre nem is lesz képes! Nem is lett.)

Ebben az esetben ilyen nem történt. Mondom, amit látunk, eddig is láthattad, kifejező, egyértelmű, plasztikus, minden mozgás teljesen természetes, jók a nézőpontok, minden felismerhető, minden csuda klassz. Csak éppen nem csodáltam, amit láttam, hanem elismertem, hogy hibátlan iparosmunkát szemlélek. Nem arról van szó, hogy egynek elmegy, mert nem, de arról sincsen szó, hogy önkéntelenül az imaszőnyegem felé nyúltam volna, hogy a rajzoló elé terítsem. 

Illetve átváglak! Két rajz mégis volt. Az elsőn nagyot vigyorogtam. A két, ismert alaknak az égvilágon semmi köze nincsen a történethez, random, ezen az egy képkockán fordulnak elő, szó sincsen róluk. A második kép is hangulatkép. Az alaknak itt sincsen jelentősége a történet szempontjából. De ez a két rajz igazán ott van! 

Sőt, a helyzet az, hogy bár az eleje, a Holdra-szállásos rész nagyon ígéretes, de végső soron csak az elégedettség maradt bennem, de utólag lapozgatva tudatosítottam, hogy nincsen kép, ami visszakövetelné a figyelmemet. 

A képregény eddigi részeiben a várost ábrázoló képek kidolgozottsága, részletessége igen megkapó volt. Most sajnos nem az a helyzet. A városrajzok üresek, olyan kis szabályosak, úgy igazából semmi sem fogja meg a szemet. 

Vagyis valamelyest ellentmondásos ez a füzet, történetében és színvonalában is. De a szimpátiám töretlenül a Morgan Lost-té.

Frike Comics, 2023, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 978 615 5891-46-5, Illusztrálta: Andrea Fattori, Fordította: Luddman Ágnes

7/10

2023 nőnapja. Éljenek a nők! Mi is lenne velünk nélkülük? S persze az is igaz, hogy néha mivé leszünk általuk és miattuk... 

Ők Isten legszebb teremtményei, de még nem találkoztam csak talán eggyel, amelyik a külsejét illetőn teljesen rendben lett volna. Ez alól még Szerelmetesfeleségtársam sem kivétel. 
– Szóval tizenöt éve hajtogatom neked, hogy a nap legboldogabb pillanata melletted ébredni, rád nézni, megérinteni téged, s mindez azért, mert olyan vagy, amilyen. 
– Elfogult vagy!
– Hát persze, hogy a fenébe ne lennék? Te meg arról akarsz meggyőzni, hogy ocsmány, visszataszító, átlagalatti vagy...
– Ilyet soha nem mondtam!
– Akkor szép vagy? 
– Ezt sem mondtam... 
– De én igen, tizenöt éve minden nap! Akkor innentől hiszek neked, drága, gyönyörű varangyom! 
– Naaa! 
Két napja hiszek neki. :-D

Kicsoda Alekszandr Dugin?

Végső soron a csuda tudja... Az, akinek tudni akarom. Az öles szalagcímek felhasználják a külső hasonlóságot és a pozíciónélküliségét, majd egyből rámutatnak az adódó külső és tartalmi párhuzamokra: Dugin a modern Raszputyin!

Innen csak egy lépés, hogy mivel filozófus, politológus, aktív politikai tevékenységet végző ember, bár politikai pozíció nélkül, hogy jól hangzó, bár nem biztos, hogy pozitív tartalmú jelzőkkel illessék. Mint például: Putyin Raszputyinja. Vagy Putyin főideológusa. 

Más véleményeket olvasva a kapcsolat koránt sem közvetlen és szoros, az ideológiai kapcsolódási pontok nem az együtt csiszolás, mindössze az egymástól függetlenül, vagy csak nagyon érintőlegesen találkozó gondolatmenetek közös metszetei. 

Manapság, amikor Ukrajna miatt Putyin lett napjaink főördöge (hol van már Oszama bin Laden, hol van Szaddam Husszein?) ez a jelző nem biztos, hogy pozitív hozadékkal bír Dugin számára.

2022 augusztusában Dugin a világ sajtójának a címlapjára került. Nem a Putyinnal való bármilyen kapcsolata, nem a filozófiája, propaganda-tevékenysége miatt, hanem mert egy távvezérlésű bombával felrobbantották a lánya, Darja Dugina autóját. A hölgy az autóban ült, az életét vesztette. Nem egyértelmű, hogy eredetileg ő volt-e a célpont vagy az édesapja, s hogy végső soron mi volt a merénylet indítéka és célja. Mert innen nézve a kedves arcú hölgy túl apró pont volt. A halálának pedig nem volt semmi közvetlen üzenete. Akkor sem, ha az apja nyomdokain járt, és állítólag politikai babérokra kacsingatott. 

A kötet szerkezete

Nos, képtelen voltam felfedezni, hogy van neki ilyen.

A tudatomban él egy kép arról, hogyan kellene ismertetni olyan dolgokat, amelyről a célközönségnek fogalma sincsen. Kiindulva a kályhától, a fogalmak ismertetésén át a rendszer összefoglalásáig, majd kiszálazásáig. S persze kikerülhetetlen, hogy mindennek a mélysége megfeleljen a célközönség ismeretének. 

Ha ez így nem áll össze, én azonnal két dolgot feltételezek.

• Az egyik, hogy az előadó vacak: lehet, hogy sokat tud, lehet, hogy hatalmas ismerettel, tudással, műveltséggel bír, de nem rendelkezik vele. Azért nem, mert képtelen átadni mindazt, bármit, ami az agyában van.
• A másik ok az lehet az átadás sikertelenségének, hogy az, amit át akar adni, nem koherens, nem kiforrott, nem teljesen átgondolt. (S még a szerkesztői sincsenek a topon.)

Dugin fent említett, első magyar nyelvű könyvének az értékelésében elmondtam, hogy csak éppen a lényeg, a cél, az üzenet nem jött át: az, hogy mi is a negyedik politikai eszme, miből áll, hogyan is működik, miben is több mint elődei? Vagyis a könyv messze nem töltötte be a célját. A címével pedig átvágta az olvasót.

Szóval szerkezet... Ahogy a bevezető, keretes szöveg alatt mondtam, olyan a könyvnek gyakorlatilag nincsen. Annyira nincsen, hogy a feléig elszenvedve magamat, az oázis kapujában majdnem feladtam az olvasást.

Ugyanis olyan érzésem volt, hogy Dugin vasvillával bedobált mindent a borítólapok közé, vázlatokat, röplapokat, jegyzeteket, kiáltványokat, meg amit csak lelt az irattartójában. S még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy logikai sorrendben felfűzze az iratokat egy szerkezeti vázra. Ezért történhetett meg, hogy politikai cselekvésterveket olvashatunk akkor, amikor még nem is tudjuk, milyen eszme alapján kellene cselekednünk, és mire jutunk a cselekvésükkel. 

Mi az amit megértettem a könyv olvastán? Nem túl sok. Próbálom összeszedni, mi maradt meg bennem, egy héttel az elolvasása után. 

Az eurázsiai üzenet megvalósítását követelő okok

Az alaptézis az, hogy a 20–21. századot meghatározó alapvető eszmerendszerek megbuktak: a kommunizmus, a fasizmus és a liberalizmus is. Az utóbbi ugyan még funkcionálni látszik, de a táguló repedések már erőteljesen árulkodnak a végnapjairól. Ebben nincsen vita. Dugin teljes joggal temeti a liberális demokráciákat és rájuk épülő, egypólusú globalista rendet, rendetlenséget is. Azt mondja, ezekbe belepusztul a világ. 

Már csak azért is, mert a nyugat liberális demokráciája nem exportálható csont nélkül bárhová, akárhová és mindenhová. Azért nem, mert ez az export tökéletesen figyelmen kívül hagyja a kulturális különbségeket, a nemzeti hagyományokat és sajátosságokat. S azért sem, mert még a kommunista diktatúrák is bírtak helyi sajátosságokkal.

Vagyis, mondja Dugin, a megoldás egy többpólusú világ megépítése, mielőtt tökéletes anarchiába süllyedünk. 

A szellemi alapok

Az üzenet szerint nem kell mindenestül kukázni az említett, már elbukott eszméket, politikai platformokat, hiszen mindegyiknek vannak használható elemei. Ezért Dugin számára elfogadhatatlan az antifasizmus és az antikommunizmus is. Olyannyira, hogy az általa preferált berendezkedésnek, a negyedik politikai eszmének a meghökkentő nemzeti bolsevizmus nevet ajánlja. Ha kulturálatlan lennék, bokáig esett állal lesnék, s csak egy kinyögött mondat lehetne a reakcióm: „Mifaszom?” De ez egyelőre nem a kifejezés tartalmának, mindössze a jócskán terhelt nevének szól. Nem a jelző, hanem a fogalom terheltségének.

S ezen a pontom ismételten jelentkezik a szerző előző könyvének a problémája. Ugyanis egy jól szerkesztett gondolatmenet szerint itt következhetne a nemzeti bolsevizmus eszméjének tanításának a szellemi összefoglalása. De ilyet nem találunk. Éppen csak megemlíttetik René Guénon, Julius Evola, meg az új jobboldali filozófiai rendszer, de meg a tradíció és a hagyomány, s hogy vissza kell térni hozzá. Ám hogy mit is jelent mindez, az most sem derül ki. 

Ahogyan az sem, hogyan megvalósítható a negyedik politikai eszme valós, nem elméleti rendszerében a kiadott ukáz: el kell érni a vallások békés egymás mellett élését, mert mindegyik fontos, értéket hordozó és egyenlő módon érvényes. Vajon

1. erről Dugin szólt az iszlám képviselőinek is?
2. S ezt hogy a viharba akarja a gyakorlatba ültetni?
3. Minél és mennyivel jobb egy szinkretista, végső soron semmit nem jelentő, semmi üzenetet sem hordozó, részleteiben egymást kioltó katyvasz-maszlag vallás, mint egy szekularizált társadalom? (Csak utalásszerűen említem, Jézus azt mondta, hogy sokkal jobb, ha a hívek mélyen elkötelezettek, kevésbé jó, de még mindig elfogadható, ha hidegek, hitetlenek, mert belőlük még lehet hívő, de a langymelegséggel nem tud mit kezdeni (Jel 3:15–16).

Egy új nevet kell találnunk ennek az ideológiának, és a negyedik politikai eszme elég megfelelő erre a célra. Nem árulja el, mi ez az elmélet, viszont azt igen, hogy mi nem. (195.)

Ha anarchista lennék, elégedett lennék ezzel a megfogalmazással. De nem vagyok anarchista. Az anti jelző számomra önmagában nem jelent pozitív tartalmat. S egyébként is: egy sorszám, negyedik semmit nem mond arról, hogy ez az eszme mi nem. Még az is lehet, hogy kihatásaiban ugyanolyan gyilkossá lesz, akár az elődei. (Igen, a liberális demokráciák is kíméletlenek: itt és most is említettem már Irak példáját. S ugyancsak félő, hogy a gondolkodási diktatúra is egyre szigorúbbá lesz, a keretek egyre szűkebbé válnak. Gondolj csak a mára teljesen kötelező vált újbeszélre, amely az illiberális Orbán-kormányok alatt is kötelező!)

Egy szó mint rengeteg: végül ismét nem tudjuk, miféle szellemi alapzattal rendelkezik a világ újra berendezését követelő negyedik politikai eszme. 

A politikai földrajz és a gazdaság

Dugin szerint a negyedik politikai eszme természetes és nem mesterséges területekre osztaná a bolygónkat. Ezeket az új, magától adódó területeket hívnák közigazgatásilag nagy tereknek. Ebből négy létezne: az amerikai  kontinenst átfogó atlanti zóna, az euró-afrikai, az orosz-közép-ázsiai és a csendes-óceáni zóna. A zónák nem tartalmaznák a most ismert országokat és azoknak jelenlegi határait. 

A nagy terek közigazgatása tökéletesen homályos maradt számomra. Az a meghatározás, hogy az előző három eszméből ki kell venni, ami használható, illetve hogy a negyedik politikai eszme név meghatározza, hogy mit nem jelent semmiképpen, számomra nem árulja el, hogy akkor mégis micsoda, és hogyan, milyen gyakorlati elvek alapján tevékenykedne? „Magyarázd el, hogy mitől megy a villamos!”

Ahogyan a gazdaság működésének az elvei is annyira általánosak és semmitmondók, hogy nem tudok velük mit kezdeni.

– a gazdaság alárendelés fejlett civilizációs értékeknek 

– a makrogazdasági integráció elve és munkamegosztás a „nagyterek” vonatkozásában (vámunió)

– egységes pénzügyi, szállítmányozási, energetikai, termelési és információs rendszer megteremtése az eurázsiai téren belül 

– Stb., stb. (117.)

Jelentsen ez bármit is, valósuljon meg bárhogyan, a fő alapelve a multipolaritás. 

Azonban Amerikával még a multipoláris világban is baj van: nincsenek gyökerei. Mondja Dugin. Az amerikaiak ilyen-olyan amerikaiak. Angol-amerikaiak, német-amerikaiak, magyar-, lengyel-, orosz-, stb-amerikaiak. Nincsen amerikai-amerikai – állítja a szerző.

Ha csak az ezerhatszázas évektől számoljuk a múltját, Amerikának ne jelentene gyökeret a minimum négyszáz éve? Ne viccöljünk má'! Vagy csak számháborúzunk a múltjaink éveinek a számával? S akkor vajon hány év jelet gyökeret? 

Négyszáz év alatt ne alakulnának ki szokások, ne lennének a közösségeket összetartó események, történetek? Ennyi év alatt senki sincsen, aki Amerikát tekinti a szülőföldjének? (Kételkedő rosszallással összevontam a szemöldökömet.)

Ugyanilyen érthetetlen számomra, amikor Oroszországból kárhoztatja valaki a globális oligarchiákat. Mert ennek csak egy oka lehet: az orosz oligarchiák nem globálisak. 

Lenne még kérdésem. Nem igazán van értelme feltenni. Azért nem, mert részletekbe kapaszkodó kérdések, miközben a Nagy Egész olyan mint egy olajjal leöntött gázlufi: repül felénk, de ahogy érte nyúlunk, rögvest kisiklik a kezeink közül, és iparkodik is az ég felé. 

Várjuk-e az eurázsianizmus hatalmát?

Há', ugye, kérem szépen, ezek után tudja aztat a fene! Nyilvánvaló, hogy ami van, az az értékeivel együtt egy rakás híg fekália, és ami felé tart, az sem tűnik biztatónak. 

Amit Dugin úr összeszedett ebbe a könyvbe, az meg felületes és hullik szét, mint az oldott kéve. Kapunk ide, kapunk oda, arcunkba mondja a tutit, de mi meg csak se té, se tova, tanácstalan, jobbra-balra toporgással nézünk körbe-körbe, hogy akkor merre is van a hány méter? 

Nem merném azt állítani, hogy a Dugin által megfogalmazott eurázsianizmusnak nincsen rendszere. Nem tudom, hogy van-e? Mindenesetre nekem Dugin két könyvéből nem jön át, hogy ha van, milyen is az?

Hogy mi ellen emeli fel a szavát, egyértelmű. Az is, hogy Oroszországnak a negyedik politikai eszmében fontos szerepet szán. S az is egyértelmű, hogy Putyin elnöksége alatt a szerep összpolitikai súlya erőteljesen növekedni kezdett. Olyannyira, hogy az ukrajnai események és az arra adott reakciók akár világháborút is vizionáltathatnak boldogtalan bolygónk számára.

(Dugin terveiben Ukrajna csont nélkül Oroszország együttműködő, természetes partnere. S persze az is lehetne, ha egyes vélemények szerint, az Egyesült Államok Oroszország gyengítése érdekében kifejtett áldatlan tevékenysége nem fordította volna szembe már 2014-ben a két országot.)

A magam részéről a huszadik századi ideológiák közül mindössze kettőben éltem. A fasizmus a koromnál fogva kimaradt. Nem bánom. De ez a kettő, amit belülről ismerhettem, láthattam, untig elég! S bár elmondhatom, hogy a generációm (az ötvenes éveim derekán járok) megúszta háború nélkül az eddigi életét, de egyik rendszer sem nyerte el a tetszésemet. Pedig a rendszerváltásnak nevezett valaminél néhány másodpercig volt remény. Aztán kiderült, hogy uszkve marad mindenki, ahol eddig volt, csak a párt neve és logója változott, meg több lett belőlük. Illetve valamelyest módosultak a szabályok, a lózungok, a népi demokratikust felváltja a liberális demokrácia, s hogy a mindenkori vezetőről immár nyíltan is lehet rosszat mondani, akár trágárkodni is lehet (O1G), de valahogy mégsem ez az, amire vártunk, vágytunk. Tény: időközben Nyugaton is odébb csúsztak a dolgok, és nem vagyok benne bizonyos, hogy ami ott van, arra teljesen szívemből vágynék. Vagyis nagyon szükség van a másra!

De Dugin nem győzött meg, hogy ez a más az a tartóoszlopok, szerkezet nélküli, elméleti, eszmei, politikai felületes katyvasz, amiről ír. Persze simán lehet, hogy ismét csak én nem értek a szóból.

Kárpátia Stúdió, Köröstárkány-Balatonfőkajár, 2022, 352 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155374807

3/10

2023, holnapután kiskedden megszületek. (Ez konkrétan tegnap volt.) Ötvenhat éves lettem. Négy év (ha megérem) és hatvan leszek. Egek! Hatvan! Én! Elképesztő! 

Vasárnap meg kirándulni voltunk Matyi barátunkkal. Pilisszántóról Pilisszentkeresztre, onnan a Dera-szurdokán át Csobánkára. Csuda klassz volt, pedig nem volt hozzá rengeteg kedvem. A szurdokban még nem jártam, szerencse, hogy Matykó elég jól ismeri a Pilist. Kivéve, amikor eltéved, de ez bármelyik túravezetővel megtörténhet. Csobánkára éppen eggyel a naplemente előtt értünk be. Mire a buszra szálltunk, már világítani kellett a QR-kódot, hogy beolvassa a teló. Aztán kilenckor Szerelmetesfeleségtársam már aludt is. Én úgy húsz perccel később. De hajnalban keltem, írtam ezt az értékelést, meg olvastam a szerzőről és a lányáról. Közben Vangelist hallgattam, a Voices című albumát. Amit nagyon szeretek. Meg a Dragon-t, amit annyira nem. 

Aztán reggeli kávé SzFT-vel, nekem addigra a harmadik, reggeli joghurt, gyümivel, banán, a gyógyszereim, ismét egy kis írás, ebédcsinálás (hagymás csirkemáj, nyers zöldségsali kapros joghurttal), alvás, aztán megint írás, olvasás. 

Főzés közben meg töprengés, hogyan változtatható meg egy változtathatatlan helyzet, illetve ha változtathatatlan, hogyan tudok kilépni belőle? S mennyire halok meg, ha kilépek? A kérdés szorosan összefügg a ki- és megbeszélhetetlen problémák körével, amikbe belehalt már egy házasságom és tetszhalott állapotban van egy nagyon fontos kapcsolatom.

„...hínárszálak húztak le a mélybe, / önmagam állítottam félre [...] / Rám zuhant minden, minden, mi nem kellett másnak... [...] / Az egek felé kiáltottam, / rosszat soha nem akartam.”

(Ez, ugye, nem Vangelis. :-) )

Edward ​Hallett Carr 1892-ben született. Iskoláit a londoni Merchant Taylors' Schoolban, majd a cambridge-i Trinity College-ban végezte, ahol ókortudományokkal foglalkozott.

1916-ban a Külügyminisztérium állományába lépett, és 1936-ig hazájában és külföldön különböző külügyi feladatokat látott el.

1936-ban az University College of Wales nemzetközi politika tanszékének professzora lett.

1941 és 1946 között a `The Times` szerkesztőjeként dolgozott, 1953-tól 1955-ig az oxfordi Balliol College-ban a politikaelmélet oktatója volt.

1955-ben a cambridge-i Trinity College tanára lett.

1966-ban az oxfordi Balliol College önkormányzati szervezetének tiszteletbeli tagjának választották.

1920-ban megkapta a Commander of the Order of the British Empire kitüntetést.

Történészként nevét mindenekelőtt monumentális »Szovjet-Oroszország története« című műve tette ismertté, amelyet a Guardian »századunk egyik legfontosabb angol történeti művének”, míg a The Times »kiemelkedő történetírói teljesítménynek« nevezett. Tizennégy kötetes művén 1945-től kezdve majd harminc évig dolgozott.

E.H. Carr 1982-ben halt meg. Nekrológjában a The Times ezt írta: »Írásainak logikája ugyanolyan metsző és éles volt, mint modora. A boncnok hűvös szaktudásával tárta fel a múlt anatómiáját »egyértelmű, hogy a történészek és társadalomtudósok utána következő generációira komoly hatást gyakorolt.«

(A kötet fülszövege)

Így már sok mindent tudsz a szerzőről. Elsősorban azt, hogy nem önképzőköri zugtörténész. Vagyis valamit tud a történelemről és a történelemtudományról. Mármint hivatalosan is. 

Vess meg: számomra nem mindig kárhoztatandó, ha nem egy mélyen szakmabeli szól, tesz hozzá valamit a nagy egészhez. Persze, ha nem egy képzett villamosvezető vinné a négyeshatost, ha Szerelmetesfeleségtársam, aki nagyon érdeklődik a repülőgép-szerencsétlenségek iránt, kitúrná a Budapest-Prága járat pilótáját az üléséből, vagy ha a kereskedelmi iskola ötödik évfolyamát járó Csemete akarná elvégezni a tanult szívsebész helyett a mellkasom felnyitását, vagy ha szomszéd tízéves unokája vállalkozna a gázcsap kicserélésére, hát meglehetősen labilis lenne a komfortérzetem. Vagyis nem vagyok tanulás, képzés és diplomaellenes. Egyáltalán nem. 

Na, és akkor ez a hatalmas tudású, megbecsült, kitüntetett, satöbbi történész mond olyan csuda dolgokat a történelemről, hogy csak kapaszkodtam. Vigyázz, Malvin, jön a kanyar! 

Az első fejezet a legmeghökkentőbb. Van is egy sárga post it a könyvben, valamelyik előző olvasó hagyta ott. (A nevet természetesen én töröltem ki a közepéről.)

Ha jól értelmezem, ami rajta van, a post-it írója az első fejezetet ha tehetné, a maga részéről egy az egyben kukázná . :-)

A TÖRTÉNÉSZ ÉS A TÉNYEK

Ez az első fejezet címe. A történész és a tények. Mert, kérdezi Carr is, mit csinál a közvélekedés szerint a történész? Összeszedi a tényeket, összeköti őket a megfelelő következtetésekkel és máris ott van előttünk feketén-fehéren, mi történt ekkor meg akkor. 

Na, erre mondja Carr, hogy szép-szép, de lópikulát van ez így!

Mert még az sem bizonyos, hogy mi a tény... S minél messzebb járunk egy eseménytől az időben, annál nagyobb a bizonytalanság. Leegyszerűsítem, miért: ha pár ezer év múlva kizárólag a Kádár-rezsim által kiadott Fehér könyv maradna fenn 1956-ról, minek tartanánk az akkori eseményeket? Történelmi irat? Naná, hogy az? Most tudjuk, hogy egy hazaáruló, rezsimteremtő főtitkárnak és az ő embereinek a tetteit volt hivatott igazolni a könyv, de pár ezer év múlva, semmit sem tudva a kommunizmusról, a Szovjetunióról, az MSZMP-ről, Kádár Jánosról, na akkor mit mondanánk? 

Annak idején az járta, hogy a tények önmagukért beszélnek. Ez persze egyáltalán nem igaz. A tények csak akkor szólalnak meg, ha a történész megszólaltatja őket; ő dönti el, melyik tény jusson szóhoz, s milyen sorrendben, illetve kontextusban. Ha jól emlékszem, az egyik Pirandello-hős mondja, hogy a tény olyan, mint a zsák – csak akkor áll meg magától, ha tesznek bele valamit. (11.)

A történelmi tény státusza az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe belekerül. (12.)

Szóval nem is olyan egyértelmű, mi az, hogy történelmi tény.

A tények értelmezése aztán meg végképpen nem egyértelmű. Tudod, miért nem? El fogsz képedni! Két oka is van.

Az első ok, hogy a komplett képet, bármiről is legyen szó, senki nem látja, láthatja át. A történész a folyamatokból kiemel bizonyos tényeket, de az összes ténnyel ezt képtelenség megtenni. Vagyis válogat a tények között. Szűri őket. S ha meg is van a válogatással, szűréssel, a tények még nem adnak teljes képet, össze is kell őket kötni. Az összekötés pedig a tények értelmezése. 

A második, amiért nem egyértelmű a tények értelmezése, hogy a történész is ember. S mint ember, mindent a maga szociológiáján, a neveltetésén, a személyiségén, az egzisztenciája pragmatizmusán, a kultúráján, a nemzetén, a nyelvén, a barátain, a világnézetén és az egész szakmájának a szűrőjén, elvárásain keresztül értelmez.

Vagyis, mondja Carr, amikor mérlegre teszel egy történelemmel foglalkozó művet, nézd meg, ki az, aki írta! Aztán nézd meg, és vedd figyelembe, mikor és hol írta, aki írta!

Azért kell ezt tenni, mert a történelem elbeszélése nem választható el az elbeszélőtől. Ezt is leegyszerűsítem: nincsen objektív történetírás. Aki mást mond, hazudik. 

Carr történészként írta ezt. Olyan történészként, aki még évtizedekig kutatott, dolgozott, alkotott a szakmájában. Történészként. Vagyis nem a történészetet mint olyat akarta mindenestül a szemétlehajítóba küldeni, hiszen akkor maga alatt vágta volna a fát. De egyértelműsíteni akarta, mire képes a történelem kutatója, és mire nem. 

Gyakran furcsállom, hogy ennyire unalmas, pedig nagy része bizonyára a fantázia terméke. 

(Catherine Morland a történelemről, e könyv mottója)

Hogy mit is jelent mindez, Carr így foglalja össze. 

Ha valami megtalálható az iratanyagokban, akkor az úgy is van. De amikor kezünkbe vesszük őket, mit mondanak nekünk az iratanyagok, a rendeletek, a szerződések, a bérlői jegyzékek, az országgyűlési feljegyzések, a hivatalos levelezés, a magánlevelek és a naplók? Valamely írott dokumentumból csupán az derül ki, hogy mit gondolt annak szerzője, hogy szerinte mi történt, hogy szerinte minek kellene történnie, illetve mi fog történni, vagy hogy mit akart elhitetni másokkal arról, hogy ő mit gondol, illetve mit gondolt ő maga arról, hogy ő mit is gondol. Mindez csak akkor kap jelentést, ha a történész foglalkozik vele és értelmezi. Valamely ténynek, akár iratanyagból, akár máshonnan került elő, a történész csak akkor tudja hasznát venni, ha előzőleg feldolgozta; a  használat, illetve a haszon ebben az esetben, ha szabad így mondanom, a feldolgozási folyamatot jelenti. (12.)

Nagyjában-egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres. A történelem nem más mint értelmezés. (22)

És még csak a könyvecske első lapjain tartunk... A következő fejezetek azonban csalódást jelentenek, ha arra számítunk, hogy a végkövetkeztetés az lesz, hogy 

AKKOR A TÖRTÉNELEM SEMMIT SEM ÉR?

Ha valaki az első fejezetből ezt a következtetést vonná le, Carr a továbbiakban kiábrándítja.. Érdemes végigolvasni a tartalomjegyzéket!

1. A történész és tények

2. A társadalom és az egyén

3. Történelem, tudomány és erkölcs

4. Okozatiság a történelemben

5. A történelem mint haladás

6. Táguló horizont

A második fejezet mondanivalóját már előre vetítettem: a történész ember, adott korban, adott társadalomban él, ezért bármi, amit leír, amilyen következtetésre jut, az a szocializációjában, a személyiségében gyökerezik. Abban a társadalomban, amelyben él, és amelyet akarva, nem akarva vissza fog tükrözni a munkájában. S ahogyan a történész ember, ugyanúgy a történelmi alakok sem voltak vegytisztán csak a cselekedeteikben létező alakok: emberek voltak a maguk társadalmában, politikai viszonyai között. Kiszakíthatatlanul abból a tényből, hogy a történelem nem csupán egyénfüggő, hanem mennyiségi kérdés is. Arról nem beszélve, hogy az ismeretlenség nem jelent személytelenséget. Vagyis könnyen lehet, hogy általunk nem ismert emberek fontos, meghatározó szerepet játszottak az általunk ismertek életében. De mert nincsen erről semmi írott emlék, mit sem tudunk róluk.

Ha valaha nagy ember lesz belőlem, akinek érdemes tanulmányozni az életét, s én nem írom le soha semmikor, mit jelentett nekem kamaszkorom nagy szerelme, Ági, és mit jelentett a második nevelőanyám pragmatikus, kisemmiző anyagiassága, vajon hogyan lenne meghatározni a személyiségem alakulását? 

A harmadik, részleteiben nagyon érdekes, de számomra kevésbé meggyőző fejezet azt szándékszik bebizonyítani, hogy a fentiek ellenére a történelem mégis tudomány. Figyelj a szavakra: az, hogy számomra nem meggyőző, azt jelenti, hogy Carr érvelése nem fektetett két vállra. S nem azt, hogy kételkednék a tudományos voltában. (Bár egyszer azt olvastam, hogy a tudomány az, ami az ismétlődő kísérletből kiderül. E meghatározás alapján kétséges, hogy a történelem tudomány lenne.)

A negyedik és az ötödik fejezet címében adja a tartalmát. A szerző erősen kételkedik mindkettő tisztán előforduló valóságában. Az ok-okozat a történelmi eseményekben végképp a történész munkájának a következménye. Értelmezés, következtetés és nem objektív valóság. A történelmi szükségszerűséget mindig csak utólag ismeri fel a történész. Ha előre felismerné, nem történész, hanem próféta lenne. (Ez, ugyebár a „mi lett volna ha” történelmietlen, de érdekes kérdése. A román Neagu Djuvara ezt a kérdést nagyon érdekesen fejtegeti a Lehet-e igaz a történetírás? című könyvében. Románia második világháborús szerepével játszik el gondolatban: lettek, lehettek-e más utak is, mint amit az akkori politikusok választottak? Szükségszerű volt-e a Románia fasizálódása, illetve volt-e alternatívája a kiugrásnak, Németország és a hitleri hatalom elárulásának?) Az a felfogás pedig, hogy a történelemnek célja van, hogy előre halad, az eseményekből végképp nem következik, s még az elmúlt dolgokban is csak a történész következteti ki ezt a haladást. 

A kötetzáró fejezet mondanivalóját nem sikerült felfejtenem. Nem unalmas, részleteiben érdekes, de összességében nem fogtam fel, miféle horizont tágul merre? 

AMI KIDERÜL ÉS AMI NEM

A könyv vékonyka. Mindössze százötven oldal. A benne lelhető infók szerint első ízben 1993-ban jelent meg. Vagy a fordítás egy 1993-ban megjelent kiadás alapján készült. A szerző azonban 1982-ben elhunyt. A szövegből kiderül, hogy a könyv tartalma eredetileg egy előadásorozatban hangzott el. Arról, hogy mikor és hol tartotta a professzor ezt a sorozatot, semmi információval nem segíti a magyar kiadás. 

Ami persze sem Carr stílusából, sem a mondanivalójából nem von le semmit. Roppant izgalmas olvasni, amit ír. Egyetlen szegmens hiányzott számomra: a történész munkájának a módszertana. Ami szorosan összefügg azzal, miért is tudomány a történelem. S azt mondtam, hogy Carr érvelése ezen a ponton nem sikerült túl erősre. 

Tény, ami tény: mindaz, amit Carr mond, valamelyest megerősíti azoknak az alternatív történelmet képviselő hangoknak az erejét, amelyek bizonyos pontokon nem fogadják el a hivatalos történészszakma nézeteit, véleményét, állításait. Gondolok itt mondjuk a magyarság ősi történelmére, az Illig-Topper-féle naptárhamisító, kiesett háromszáz évre vagy éppen a Horthy-korszak, Horthy Miklós szerepének más hangsúlyos értékelésére. De ezeknek a nézeteknek a létezése nem a történészszakma egészének a feleslegességét jelenti, nem a létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ahogyan Semmelweis (végső soron) meggyilkolása sem az orvosi küldetést, az egészségügyi ismeretek en bloc tartalmát kérdőjelezi meg. Nem ment ki a fürdővíz a gyerekkel. Csak az esélye van meg, hogy megtörténhet. 

Első sorban azért, mert mint tudjuk a sokaknak tulajdonított mondásból: a történelmet a győztesek írják. 

Századvég, Budapest, 1993, 150 oldal · ISBN: 9638384166 · Fordította: Bérczes Tibor

8/10

2023 márciusának eleje, szombat reggel, napsütés, Vangelis, „Oceanic”, Csemete ágya (Csemete nélkül persze), töprengés, derűsen csüggedt hangulat. Sok minden miatt. Olyan kis kilátástalannak tűnik minden a munkám, pénzem végett is, a mindenféle kapcsolataim, meg a hiányuk miatt is, meg hogy tulajdonképpen a fiamon kívül nem tudom rendezni a dolgokat, a konfliktusokat, mert senki nem vállalja a párbeszédet. Valami baj lehet velem.

S ez a mondat nem azt jelenti, amit elsőre jelent, hogy mindenki béna, kommunikációképtelen, hanem azt amit írtam: valamit nagyon elszabhatok a saját kommunikációmban. Pedig olyan kis nyílt és nyitott vagyok, hogy csuda. Aztán semmire sem megyek vele. Küzdeni meg már nincsen kedvem. De rohadtul nincsen. Változtatni kell, de mocsokul nem látom, mit és hogyan...  S amikor így érzek, abból nem szokott jó kisülni. Illetve de, mindig jó sült ki, csak komoly viharok után. Érzem, hogy gyűlik a feszültség.

Ma meg elmegyünk Matykóval kirándulni. Szépen süt máris a Nap, 7:44 van. Semmi kedvem kirándulni. Egész héten talpalok, sokat. Szerelmetesfeleségtársam meg nem. Sőt, egyre több a munkája, tehát egyre kevesebbet. Neki kell a mozgás. Én meg fáradt vagyok. De valószínűleg azért is, mert fáraszt egy csomó minden. De ilyenkor szokott jól elsülni a kimozdulás. 

Írta: 
  Gian Luigi Bonelli  

Rajzolta: 
  Aurelio Galleppini  

 A kiadvány mint olyan  

A kötet mérete (számomra szerencsére, de van, aki imádja) lényegesen kisebb mint az eddig megjelent, három Tex köteté. Az általam olvasott első esetében kimorogtam magamat annak a méretezése miatt. A mai napig nem tudtam vele megbarátkozni, akármennyire is tetszett az éppen tegnap elolvasott első része, A könyörtelen. 

Szóval ez a mostani méret nagyjából kezelhető, A4-es körül van. Válogatós vagyok, nekem ez sem ideális méret. De közelít.

Egyébként jól összetett, stabil kötésű könyvről van szó, puha borítóval.

Az oldalméret és a képek arányáról vitatkozom magammal, ugyanúgy, ahogyan az óriás Tex-ek esetében. Egyfelől jó, hogy viszonylag nagyok az egy oldalra eső rajzok, mert jól kivehetők, értelmezhetők, könnyebb elmerülni bennük. Ugyanakkor ahhoz, hogy a szemem rendesen és könnyedén fókuszálni, tudjon, átlássam a rajzot, majdnem nyújtott kézzel kell tartanom a kiadványt. De mondom, itt sokkal halkabb a magánvéleményem mint az előző Tex-eknél.

A borító összeszedett, informatív, minden a helyén van. Morgásnak, ahogy minden ezt megelőző esetben, most helye nincsen.

 Történelmi háttér  

A kötet egy történet tartalmaz, egybe rakva a három eredeti füzetet, amelyek eredetileg külön-külön jelentek meg az olasz eredeti sorozat  113–115. számában. 

Már a borító adja, hogy a témája az észak-amerikai polgárháború. Vagyis az Amerikai Egyesült Államok egyetlen olyan öldöklése, amely a saját területén zajlott le. Hatszázhúszezer áldozattal.

A polgárháború oka a köztudatban és a legtöbb vele foglalkozó irodalomban, történeti műben ugyancsak leegyszerűsített: a szürke kabátos Dél, a Konföderáció akarta a rabszolgaságot, a felvilágosult, kék kabátos Észak, az unionisták viszont nem, ezért folyt a rengeteg vér. De mondom, ez roppant leegyszerűsítése annak, ami akkor és ott történt. Az északiak nem voltak kevésbé rasszisták mint a déliek, és a déliek mintegy tíz százaléka volt csupán rabszolgatartó. Ez máris nagyban árnyalja a képet.

Mivel azonban e képregény nem foglalkozik igazán sem az okokkal, sem a részletekkel, így én is csak egy cikkel utalnék a valós történtekre. 

Ez a Tex is csak a szokásos közhelyet említi, ha egyáltalán: a rabszolgák helyzetét. A viszonya kettős a polgárháborúhoz. Egyfelől felemlegeti a rabszolgákat mint a háború kiváltó okát és a felszabadításuk célját. Nem véletlen, hogy bár Tex és a társa, „Damned” Dick Dayton bár alapvetően háborúellenes és gyűlöli, hogy amerikaiak ölnek amerikaiakat, azért iparkodik független maradni, mégis, amennyire beszáll a harcokba, azt az északiak oldalán teszi. Vagyis úgy függetlenek, hogy az északiak mellett, a déliek ellen harcolnak, az északiakat segítik, a délieket gyengítik. Hm... 

Ez az ellentmondás már a történetük eleje felé szembeszökő: egy szegény északi felderítőt mentenek az általuk megvetett öldöklésben, s a mentés során az északi védelmében agyonlőnek minimum négy délit. (Annyira azért volt okos a szerző, hogy a déliek ez előtt lenyúlták Texék eladásra terelt csordáját, tehát már akkor nem szeretjük őket.) Szóval utáljuk a vérengzést, de azért egy északi életéért kioltjuk minimum négy déliét. Tex, aki nem öl, csak önvédelemből és kizárólag gazembereket. Itt a déliek nem támadták meg őket, ők léptek közbe az északi érdekében. Szóval teljes elköteleződéssel az északiak felé függetlenek a polgárháborúban. Ismét hm... 

A történet

történet a történetben. Tex egy kocsmai verekedést megelőzően véletlenül összefut Dick-el, és a bunyó után mesélik el mindazt, ami a polgárháborúban történt velük. A kocsma a sztori kerete lesz. 

Ahogy mondtam, a cselekmény azzal indul, hogy egy marhacsordát terelnek eladásra, Tex, Dick és egy harmadik társuk. Ez utóbbi már kezdetben is lelkes, hogy menni kellene harcolni. Ő a déliekre voksol. Osztozkodnak, el is válnak. Ezután jön Texék részének az elkommunizálása. Meg az északi időleges megmentése. Akinél van egy üzenet Grant tábornoknak. (Ő az északiak fő katonai agya volt 1965-ben előtte kapituláltak a Lee tábornok vezette déli csapatok Appomatoxnál.)

Itt se Tex, se Dick nem sokat morfondírozik: a teljes és tökéletes függetlenségbe és vérontás-ellenességbe öltözve azonnal viszik a katona üzenetét Grantnak, elősegítve az északiak győzelmét. Az a csúnya rabszolgaság! Mindenki független, amíg az északiakkal van! Ha meg a déliek oldalán áll, akkor ocsmány rasszista! (Hej, de ismerős, nyakatekert gondolatmenet!) De nem hagytam magam eltántorítani, mégis csak a Tex-ről van szó! 

A hatvannegyedik oldaltól a háromszázharmincadikig Tex és Dick a függetlenség nevében déli ellátmányokat semmisít meg, felrobbant egy erődöt, meg hasonló semmiségeket követ el. Ahogyan azt a függetlenek, vérontás-ellenesek szokták. Ha akarom itt egy érvelés, miért van igazuk: a háború úgy is valamelyik fél győzelmével ér véget, hát érjen véget a rasszista déliek vereségével. Tény, Texék nem úgy tevékenykednek, hogy a temetkezési vállalkozók gennyesre keresik magukat a nyomukban. A kötet címére meg, bármekkora csúsztatás is, nagyvonalúan legyintettem. „Között”? Ugggyan már!

A képregény több akciójuk elmesélésre, amely akcióknak egyre és rendre a déliek az elszenvedői. A történetek egyébként jók, élvezetesek, plasztikusak mind történetükben, mind képi megfogalmazásukban. 

Egybefüggő története, ahogy most belegondolok, nincsen a háromszázharminc oldalnak. Csak amit eddig elmondtam: az első üzenet kézbesítése után Tex és Dick ott ragad az északiak oldalán, teljesít mindent, amit rájuk bíznak, meg még sokkal többet is, mert Tex, ahogy Dick fogalmaz, „ördögfattya”, olyan találékony, hogy az csuda, hát rendre túl is teljesíti a tervet. Mi, a velük együtt öldöklésellenesek meg közben izzadva szurkolunk nekik, hogy bele ne bukjanak a vállalásaikba. 

Végső soron?

Talán rosszul tettem, hogy egymás után olvastam két Tex képregényt. Illetve, hogy rossz sorrendben olvastam a kettőt. A másik az első, magyarul megjelent kötet volt, A könyörtelen. Ami valami csuda pompás darab. Úgy mindenféle szempontból. De tényleg! Csont nélkül az egyik legjobb képregény, amit olvastam: feszes, izgalmas a dramaturgia, remekek a jellemek, minden együtt van, és minden jól van együtt. Viszont A könyörtelen színvonala nagyon határozottan maga mögé utasította a Két zászló között-et. 

Valahogy olyan volt az összhatása, mint amikor sorban egymás után megnéztünk jó néhány Lex Barker-es, Pierre Brice-es Old Shatterhand–Winnetou filmet. Egy-kettő élvezetes, bájos, a maga módján izgalmas és tetszetős volt. Utána, hm, már nem hatott annyira. Nem lett volna szabad zsinórban nézni őket. Havonta egy, és marad a hatás, a kellemes élmény. Többször is. 

Ebben a Tex-ben, eltekintve az ideológiai csúsztatástól, tulajdonképpen minden a helyén van. Jók a rajzok, izgalmas a történet, sehol semmi probléma. Csak éppen nincsen központi konfliktus. Illetve van, de Tex és Dick viszonya minimum ellentmondásos a konfliktushoz, ezért képtelen is voltam teljes mértékben azonosulni velük, izgulni értük. 

Minden bizonnyal az egymásutáni olvasás volt az oka, hogy akadt pillanat, amikor, szinte szégyellem kimondani: unatkoztam. 

Vagyis az a helyzet, hogy ez a három dolog, a csúsztatott ideológia, a koherens történet hiánya és a rajzok viszonylagosan visszafogott minősége (legalábbis A könyörtelenhez képest) számomra a negyedik befutóvá tette ezt a kötetet az eddig megjelent négyből. 

Ami nem jelenti azt, hogy nem vagyok kíváncsi a hamarosan megjelenő Tex Classic 2-re. Neked meg addig is citálok még jó pár képet, érdemes nézegetned őket!

C.S.A. Comics / Frike Comics, 2022, 332 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891410 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

6/10

2023 március idusának első napja: itt a tavasz. Meg a születésem hónapja. 

Valahogy kezdenek csontegyformák lenni a napok, a hetek. Egyfelől marhára nem zavar, másfelől félek, hogy nagyon unalmassá lesz. Mindig minden órára ugyanúgy. Két esetben múlik rettenetes gyorsan az idő: ha valahol, valamiben nagyon jól érzem magamat. Illetve utólag, ha valahol nagyon rosszul, és semmi érdemleges nem történt. Nekem ilyen volt a másfél év katonaság. Nagyon sokat dolgoztam, tisztipincér voltam, de tulajdonképpen másfél évig nem történt semmi érdemleges. 

Szerelmetesfeleségtársam nagyon élvezi a cégét, a virtuális asszisztenciát (www.martasssist.hu). Eredményes is. Én meg csak lesek, mert világéletemben gazdasági balfütyi voltam, nagyjából a tengődésre volt elég, amit összehoztam. Igaz, volt, hogy négyen tengődtünk belőle. De soha nem kerestem normálisan. Itt, ennél a cégnél, ahol vagyok, néhány pillanatig. Amikor odakerültem. Akkor sem vetett fel a pénz, de akkor tisztességes volt. Ma már rohadtul nem az. A fizetésemelésünk után már csak úgy ötvenezerrel vagyunk lemaradva a hasonló munkakörök átlagától. (Erre mondja a fiam, hogy nem hagyja magát kizsigerelni és megalázni.) De nem is a bérem a fő kérdés, hanem SzFT cége. Egyre többet dolgozik. Egyre kevesebb idő jut egymásra. Az is vacsi, egy film, néhány mondat, amikor lemegyünk elszívni egy cigit. 

Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Claudio Villa

Kezdem a borítóval. A Bonelli borítókat, kivéve a Dragonero-kat, fikázni szoktam. Mert megérdemlik. Tényleg kevés az a kivétel, amikor a külcsín megfelel a belső esztétikának. Fogalmam sincsen, miért van ez így? A második Tex kötet borítója nagyon semmilyen. Nem is rímeltethető a belbecsre. Nem csak esztétikájában, hanem stílusában sem. A harmadik is egy paraszthajszállal jobb.

Nos, ez az első címlap, ez pöpec! Tex, a vadnyugati nyomozó, revolverhős, igazságosztó bemutatkozik: férfias arcél, a Marlboro zokog hogy nincs kapcsolata a Bonellivel, elszánt, tekintet, harcra kész mozdulat, ímé, a férfi...!

Ha cowboy lennék, ilyen szeretnék lenni! Ám csupán sofőr vagyok, a Vadkeleten, a Nyugat legbékésebb szektorában. 

Ráadásul az alak és a cím közötti felhők színét ügyesen megfeleltették egymásnak a sárga és a halvány vörös alkalmazásával. 

Apróság: Tex kalapja belelóg a feliratba, s ezzel kapcsolatot teremt a rajz és a szöveg között, jelzi, hogy ja, jól gondolod, ő Tex. 

Itt az első oldalon egyetlen dizájn fenntartásom van, amit sajnos a többi kötet is megörökölt. (Figyelem, a Tex Classic első kötete ebben a tekintetben nem játszik, az mindenestül úgy jó, ahogyan van!) Az epizód címével nem tudott mit kezdeni a tördelő. Semmilyen szempontból, sem a betűtípusában, sem a méretében, sem az elhelyezésével. Berakta az első helyre, ahová odafért. S még ott sincsen semmivel harmóniában. Ha csak egy kicsit jobbra, hacsak egy kicsit alább, de leginkább egyáltalán ne oda, nem ilyen méretben ésatöbbi... Mentsége legyen, hogy az eredeti, olasz kiadás csak egy fél fokkal jobb. 

*

Apropó: nem tudok olaszul. De mert próbáltam a címet értelmezni, hát mihez fordulhattam? A Google fordító szerint a l'inesorabile kérlelhetetlent jelent. Vagy egy árnyalatni különbség a kérlelhetetlen és a könyörtelen között. Az utóbbi negatív csengésű. Aki könyörtelen, abban nincsen empátia, vagy tudatosan elfojtja. De végeredményben nem érdekli mások szenvedése. A kérlelhetetlen nem feltétlenül okoz szenvedést. Csak valamire nagyon elszánta magát, nagyon nekifeküdt, és nem engedi eltéríteni magát a céltól. 

Tex nem könyörtelen. Aki könyörtelen ebben a kötetben, az Logan: a földön fekvő, eszméletlen ellenfelét gondolkodás nélkül agyonlövi. Tex viszont kérlelhetetlenül üldözi őt.

A történet egyszerre egyszerű és összetett. Adva vagyon egy rabolóvezér, a szőke, német dizájnú (mondjuk ki, náci) Harry Logan. Aki a történet kezdetén éppen az akasztására vár Tucson városában. Őrzője és bírája a karakteres, határozott, jófiú seriff, Tom Ruppert. Logant szigorúan őrzik. Három seriffhelyettes is vigyáz rá, vasketrecbe zárták. 

A feszültség érezhető. Logan-en kívül mindenki szeretne már túl lenni az egészen. Hamarosan két idegen érkezik a városba, akik összetűzésbe keverednek a város határát őrző városbeliekkel. Őket is kóterbe teszik. 

Vibrál a levegő. A vonattal érkező utasokat maga a seriff vizsgálja át. A fegyvertelenül érkező sármos lelkészt is. Gyűlnek a keselyűk.

Egyértelmű, hogy itt valami nagyon történni fog. S persze, hogy igen. 

A képregény annak a története, miképpen üldözi Tex és állandó barátja, Kit Carson a Logan fivéreket egészen Mexikóig. Mert a szőke Logan-nek van két féltestvére. Az egyiküknek birtoka van Mexikóban, a másikuk félig indián, ő vonja be a menekülésbe a rossz apacsokat (grrrrr!). 

A cselekmény adott pontján Tex oldalán megjelenik a fia, Kit és Tigris, a navajo indián. Tex nem melleslg navajo főnök is. 

A többi: akció. De még milyen!

*

Képregénnyel már nagyon régen voltam úgy, hogy nem bírtam letenni. Pedig mostanság igen sok és minőségit olvastam ebből a műfajból. Ez a Tex kiemelkedik közülük. Gondolkodtam, vajon miért tesz ilyet? Két választ találtam. Az egyik a rajzok minősége. A másik két Tex tempóját, dramaturgiáját is égre-földre dícsértem. Ez a magyar első azonban előttük jár.

Hogy nem az elfogultságom mondatja ezt velem, előre vetítem, hogy az ez előtt olvasott Tex Classis 1., a Két zászló között (amiről még nem írtam értékelést) messze nem tetszett ennyire, sem képi megfogalmazásában, sem a történetében. 

Miben emelkedik ki tehát ez a történet?

Elsősorban a feszes, de nem túlhajszolt tempójában, és a remekül eltalált hangulatában. Ez utóbbit valahogy úgy képzeld el, hogy a legjobb spagetti westerneket vegyíted a Gojko Mitić- vagy a Pierre Brice-Lex Barkeres indiánfilmek hangulatával. Mindegyikből a legpozitívabb vonásokat kiemelve. Gátlástalanul építve a lélekbizsergető nosztalgia-faktorra. 

S tudod, innentől cseppet sem zavaró, hogy egyes jól ismert klisék már előre köszönnek: poros kisváros, indián ül az utcán, kéreget, az emberek a házba húzódva, jó indiánok, rossz indiánok, a tántoríthatatlan hős (hogy még egy jelzőt mondjak Texre) pisztolygolyói és öklösei mindig célba találnak, lézerélességgel kikövetkezteti az ellenfél lépéseit, úriember, erkölcsei vannak, és persze barátai... És így tovább. 

A Bonelli-történetek szégyentelenül felhasználják az ilyesfajta kliséket. Ez egyáltalán nem szokatlan. Szerintem a képregényeik ennek is köszönhetik a népszerűségüket. De a végeredmény egyáltalán nem egy összefércelt kliségyűjtemény: a történet menetével, vagy a főszereplő személyével a legtöbb esetben a végeredmény döntő részben egyedivé válik. 

Tex nem egyedi figura. Úgy semmiben sem. Kemény öklű, okos, bátor, kezdeményező, pontos céllövő, jóképű... Mint bármelyik western-hős. Hibája gyakorlatilag nincsen. Tiszta Old Shatterhand, csak a hátterében nem az apacsok, hanem a navajok állnak. Meg van az indián barát is (vö.: Winnetou), a fehér barát is (vö.: Old Firehand, Sam Hawkins). Vagyis anélkül, hogy karakteres karakter lenne, az első pillanattól fogva teljesen azonosulunk vele. 

Átolvastam, amit írtam. Szembesültem azzal, hogy úgy nagyjából bármelyik Tex-füzetre tökéletesen alkalmas jellemzés. Vagyis a megoldás kulcsa, úgy fest, a rajzokban rejlik. Amikben tulajdonképpen nincsen semmi feneség, első pillantásra hozzák a szokásos Bonelli realitást, részletességet. De valami, valahogy mégsem a szokásos. Miközben minden teljesen az. S mégis van valami plusz, valami több abban, ahogyan Claudio Villa bemutatja Tex barátunk ezen kalandját. Részletezhetném, hogy a perspektívák, az élethűség, a részletek finomsága, az élő arc- és testmozdulatok, de írott szavakkal úgysem tudom átadni, mire gondolok. Ezért fotózgattam neked. Hogy beláthasd, amiről beszélek, amire gondolok. Itt egy jó csokornyi szemelgetés, tessék! S figyeld csak, miközben gyönyörködsz, hogy Villa milyen szemérmetlen természetességgel használja fel a közhelyes nézőpontokat, hangulatokat, beállításokat, s mi meg úgy esszük a kliséket a kezéből, akár a kisgyerekek az ingyen cukrot a Mikulástól.

(Meg fogsz lepődni, ezúttal mennyi kép van a galériában. Tudom, hogy nagyon is élő a kevesebb több elve, de a kötet grafikai megfogalmazása annyira gazdag, hogy képtelen voltam ellenállni a dőzs megosztásának. Hidd el, nem fogsz csalódni!)

10/10

2023 február háromnegyede. Tegnap Matyival és Petrával méltó módon megünnepeltük (ahogy Toma szokott fogalmazni) az országos Matyi napot és Szerelmetesfeleségtársam sokadik születésnapját: itthon volt a randi, egy kis vilmoskörte alapozással, aztán leugrottunk a Synthesisbe a Római térre, ahol hosszú idő után végre újra volt sütőtökös sör. Meg a farsang alkalmával Tátra Tea welcome drink, meg igen finom grátisz fánk. 

S azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan, miképpen, miért alakulnak úgy a kapcsolatok, ahogyan? Semmi égrengető, világmegváltást óhajtó válaszkeresés, csak csendes tűnődés.

Szerelmetesfeleségtársam felhívta Pityut is Németországban. (Az új Netfonos előfizetésünk nem engedte a hívást, korlátozva vagyunk valamiért. Az ügy nyomozása folyamatban van.) Jó volt Örök Sógor hangját hallani, meg azt, hogy bár öregszünk, bölcsülésre mindig van lehetőség. Meg azt, hogy gallyra menni látszó kapcsolatokba is visszatérhet az élet, lettlégyenek bármilyenek. 

– Hát kedvesem, már csak négy év... – mondtam SzFT-nek, amikor pityókásan hazaértünk és szerelmesen átöleltem az éjjeli vacsorához készülve. 
– Négy év? Mihez? – nézett rám kíváncsian. 
– Hogy te is visszavonhatatlanul kerek évfordulós legyél! 
Nem sikerült időben hátralépnem a gyomrosa elől. 
– Morzsáááám, ilyet mondani egy nőnek... – mosolygott rám. 
Nagyon szeretem ezt a nőt. 

  AZ ÉLŐHOLTAK ÉBREDÉSE  
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Angelo Stano

  HASFELMETSZŐ JACK  
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Gustavo Trigo

Ez volt az első kötet, ami a mi nyelvünkön napvilágot látott. A  virító cím jobb sarkában van egy kis ferde, piros sáv, amely azt jelzi, hogy ez már utánnyomása az első kiadásnak. Ami 2014-ben jelent meg. Akkor még a Fumax és nem a Frike Comics gondozásában.

A könyvben szereplő mindkét történet írója a Dylan Dog szülőatyja, Tiziano Sclavi. Egészen konkrétan olaszul is ez a két történet volt az első Dylan Dog-sztori. Csak akkor két külön füzetben, és nem egymáshoz láncolva. 

Gigig Cave portréja az íróról

Az élőholtak ébredése

Van olyan sejtésem, hogy ma már nem ezzel a Dylan Dog- ellenféllel indítana Sclavi úr. A The Walking Dead ezer évadja ugyancsak kimerítette a témát. De '86-ban még szó sem dömpingről. Volt róla szó, mert a halál utáni élet valamilyen formában mindig is témája volt a múlandó embernek, ezáltal az íróknak, az irodalomnak is. Nehéz feldolgozni, hogy ötven-nyolcvan év az élet és finito. Ellenségünk a halál. Mindenképpen. Legyőzendő. Ha máshogy nem, így, ahogyan itt történik. Zombikkal. Rendben, élőholtakkal. Vagyis zombikkal. 

Egy gondolat még a halálról!

Csak azért sem fogok még bele az élőholtakba. Mert már itt van ez a rengeteg Groucho-poén. Sorjáznak a figura beszólásai. Fárasztók, de nagyon jók. Mivel ugyancsak komor lesz a további téma, röhögjünk hát előtte! Mondjuk a bevezető beszólása több mint morbid. 

– Tudja mivel kezdte a pályáját a hóhér? Hát gyerekfejjel! 

*

– Tudja, hogy a nők bolondulnak utánam? A múlt éjjel egy leányzó órákig dörömbölt az ajtómon, de én nem engedtem kimenni.

*

– Tudta, hogyha kilőnek egy ágyúgolyót, milliárd az esélye, hogy a golyó helyben marad, az ágyú pedig elrepül?

*

– Engem egyébként John Smithnek hívnak. Felteszem, már hallotta ezt a nevet. 

*

– Azt ismered, hogy a csontváz elmegy az orvoshoz? Benyit az orvoshoz, az ránéz és ezt mondja:  „Előbb kellett volna hozzám fordulnia!”

*

– Azt ismered, hogy egy ember hajába belegabalyodik a madárka lába és elmegy az orvoshoz...? Az orvos megkérdezi: „Mit tehetek magáért? ” Mire a madárka: „Szedje le a lábamról ezt az izét"”

*

– Témát váltasz, mint az a fickó, aki folyton kellemetlen helyzetbe került az oda nem illő beszólásai miatt. Az egyik barátja azt tanácsolja neki, ilyenkor váltson témát. Egyik este vacsorára hivatalos, ahol kibuggyan belőle: „Förtelmes ez a leves! Ki főzhetett ilyet?” Erre megszólal a mellette ülő hölgy: „Hát én!” Mire az emberünk: „De hogy vehetett fel ilyen ronda ruhát?”

 *

Felmegy az első ember a Marsra. Amikor visszatér, mindenki azt kérdezi tőle, van-e élet a Marson? Mire ő az válaszolja: „Csak szombat esténként.”

*

Úgy vélem, nekünk befellegzett. De mielőtt meghalok még egy utolsó viccre futja. Mondjuk: „Lehettem volna tragikus színész is.”

*

A lord hazatelefonál és megkéri a komornyikot, hogy adja a feleségét. Mire a komornyik: „Sajnálom, uram, de a Milady a hálószobában van egy férfivel.”
„Remek”, mondja a lord. „Vegye elő a pisztolyt és ölje meg őket, majd szabaduljon meg a fegyvertől.”
Kis idő múlva a komornyik visszatér a telefonhoz és közli: „Végeztem, milord.”
„Nagyszerű! És megszabadult a revolvertől?”
„Igen, uram, bedobtam a halastóba.”
„Halastó? Milyen számot is hívtam én?”

 

NA, JÓ, ABBAHAGYOM AZ IDÉZGETÉST!

Szóval itt van ez a történet, aminek Az élőholtak ébredése címe. Annak ellenére, hogy '86-ban talán még nem volt lerágott csont a téma, mára az. A képregény ábrázolásban is az lett. '86-ban minden bizonnyal nem így állt a helyzet.

De nem ez a fő probléma ezzel a bevezető történettel. Illetve de, az ábrázolás az, ám erre majd visszatérek. Az a legszemetszúróbb, hogy valamiképpen üres a történet. A cím mindent elmond, és a cselekmény sem ad semmi többet, mint az a cím alapján várható. A hőseink mennek, keresgélnek, majd amikor találnak, menekülnek. S amikor már majdnem zombik, akkor mégsem lesznek azok, mert ezt így illik. 

Nem is mondom el a mi a sztori. Tényleg csak Groucho személye tesz hozzá annyit, hogy élvezhető legyen. Nos jó, ahogy belegondolok, még a Dylan Dog és az őt megkereső hölgy kapcsolatának ellentmondásossága is emel a nívón. Persze, hogy! 

Aztán még elárulom azt is, hogy nem csak az élőholtak tömkelegével kell küzdeni, hanem van nekik egy vezetőbácsijuk. Aham, persze, a főgonosz, a megteremtőjük. Ő az, akit le kell győzni. Mert nagyon gonosz!

Elég nagyratörő ez a bemutatkozás, nemde? Az ördög ügyefogyott kezdő ehhez a szopott gombóc, alternatív értelmiségi dizájnú manushoz képest! Nem akar keveset markolni! Nekem egy kicsit sok is. Mert ugyan ki lehet profibban ördögi, mint a gonoszság atyja, az ördög? Fából vaskarika. S az ördög létezését csak Isten képes kiiktatni. Az ember maximum a munkáit tudja enyhíteni. A sztoriban nincsen cáfolat, mindenki ráhagyja Szopott Gombócra, hogy persze, haver, te ördögibb vagy az ördögnél. 

De itt megállnék valami másnál is, túl az írott szövegen. Figyeld csak a Szopott Gombóc arca mögött a hátteret! 

Na? Látod, hogy nem látod? S tudod, az van, hogy nagyon sok képkockának pont ugyanilyen részletesen rajzolt a háttere. Ezáltal nem csupán a történet, hanem az ábrázolás is túlságosan szellőssé válik.

Talán még ez se lenne baj (DE!), valahogy csak feldolgoznám én az elkényeztetett olvasó a Bonellitől már megszokott, aprólékos részletesség hiányát, ha az, amit látok helyette, tetszene nekem. De nem tetszik. Mutatok pár példát, oké? Nézd csak meg ezeket a rajzokat!

Nem tudom, érzékeled-e az ürességet? Meg az elnagyoltságot. A szögletességet? Azt az elementáris, hm, naivitást, gyerekességet?

Nem tudom, engem, ha csak ezt a történet látnám, Groucho, árnyalt kapcsolat a megbízó csajszival ide vagy oda, nem nagyon érdekelne a folytatás...

Annak ellenére nem, hogy a fenti fanyalgásom ellenére vannak jól sikerült rajzok is. Valószínűleg ezek hozzák ki nullszaldó közelire ezt a képregényt. Ezek valóban jók. Csak az arány sajnos nem az ilyenformák felé billen. 

Két napja gondolkodom, mire emlékeztetnek ezek a rajzok. Rájöttem: távoli rokonai Mike Mignola Hellboy-ának. S bár az sem tartozik a kedvenceim közé, de az kiforrottabb. 

Mondanám, hogy a magam részéről nekem a Dylan Dog soha nem is volt a kedvencem, ezért van az, hogy több mint hiányos a magyar nyelvű sora a könyvespolcomon (más nyelvű meg nincsen is). De ez a leges-legelső tényleg csak ujjgyakorlat. A későbbiekhez képest is. Mondjuk rögtön a másodikhoz viszonyítva is. Mert ég és föld a különbség. 

Hasfelmetsző Jack

Csak, hogy értsd, miről beszélek, lesd meg a történet első képkockáját! Amíg ezt meg nem tetted, nem is mondok semmit sem! 

Kapiskálod? Nekem már ennek a rajznak a láttán a helyére zuttyant a lelkibékém. Segítsek még további illusztrációkkal, hogy jobban érezd, mire gondolok?

Nos? Ezekben a rajzokban mindaz benne van, ami az előzőekből hiányzott. E történet közel száz oldalán négy fehér hátteres rajzot leltem. Viszont olyat, ami ne tetszenék, egyet sem. 

Rája adásul még a történet is pöpec. Amibe ez esetben sem megyek bele részletesen. Részlettelenül ennyit mondok: ha nem is Hasfelmetsző Jack, de az ő módszerével valaki hasakat nyit fel. Egy szeplős arcú, csinos nő Dylan Doghoz fordul. A történet néha tréfásra (ezúttal nem Groucho az elkövető), néha komorra, van, hogy tragikusra vált, s nem egy esetben izgalmasra is. Idáig rendben. 

Bár a befejezése egy kicsit ellentmondásos. Sclavi úr egy csöppett elragadtatta magát, s még a csavaron is csavart egyet, de ott már nem volt menet... De ez mit sem vont le mindenek élvezeti értékéből. 

Egyébként átgondoltam, hiába is marad üres ez az értékelés a rövid tartalmak nélkül, az első esetében az igazi történet hiányában nem érdemes elmesélni, miről szól, a második esetében pedig otromba spoiler lenne. Így végül itt maradsz történetek nélkül, s be kell érned azzal, hogy azt mondom: ha találkozol ezzel a füzettel, el ne kerüld! S ne csak azért ne tegyél ilyet, mert képregénytörténeti érdekességgel értékkel bír, hanem azért se, és főleg azért ne, mert a második sztori végett érdekességivel is. 

Frike Comics, Budapest, 2017, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067744 · Fordította: Bauerfeind Zoltán ·

6,5/10

2023 februárjának a háromnegyede, holnap születik meg Szerelmetesfeleségtársam. Nem lesz nagy ajándékozás, megbeszéltük, a Fertő-tavas kiruccanásra tesszük el a pénzt. Mivel az én születésnapom meg két hét múlva lesz. 

Tizenhat éve vagyunk együtt. Májusban lesz a tizenhatodik. Akkor találkozunk majd, tizenhat éve. Elképesztő, mennyire öregszünk! Aztán közben nem is érzem magamat öregnek, miközben ezer jelből észre kell vennem, hogy nem, a fenét nem! S bármennyire szeretem, bármennyire szerelmes vagyok belé és kívánom is, Szerelmetesfeleségtársamon is fog az idő. Harminc volt, amikor megismertem. Ha akkori képeket nézek, akkor egy nagyon üde, ugyancsak fiatal nőt látok. Mára asszony lett. Kérdés, hogy érettebbek lettünk-e, meg böcsebbek?

Ha azt nézem, hogy milyen sűrűn veszekszünk, és mikor tettük ezt utoljára, akkor igen, Ha azt nézem, hogy az első házasságom a meg- és kibeszélhetetlen konfliktusok hiánya miatt ment tönkre, akkor nem. Meg kezdetben nem voltak játszmáink. A fáradtság miatt már vannak. A kiváltó ok: Csemete. Állóháború lett miatta, felette, körülötte. Szinte életformává vált a feszültség, a nyelés, az elhallgatás, a konfliktuskerülés, a ráhagyás. Ha ezt nézem, akkor sem lettünk bölcsebbek, sőt! 

Élünk. Megint egy évvel öregebben. De ha másképpen is éljük meg, ugyanolyan szerelmesen, mint tizenhat éve. S Szerelmetesfeleségtársam ugyanazon a napon született, mint az édesapám. Soha nem érdekelt, mert nem hittem egy pillanatig sem az asztrológiában. Legmaximumabban érdekességnek tartom. 

Simon Stålenhag

A KÖNYV, FORDÍTOTT ARÁNYOKKAL

Egy könyvről beszélek. Ami formájában kétségtelenül: könyv. Borítója van, lapozni lehet, szöveg és képek vannak benne. Nincs félreértés. Azt eldönteni, hogy művészeti albumról vagy egy novella olvasásáról van szó, fogósabb kérdés.

Sőt, fokozom, még az sem teljesen tiszta, hogy a képek és a szöveg milyen viszonyban van egymással: vajon melyik illusztrálja a másikat? Ugyanis már az arányuk is érdekes. 

Csakazértis megszámoltam a kis túlzással szövegesnek mondott oldalakat! Azért kis túlzással, mert van olyan oldal, hogy az oldal harmada szöveg, a többi kép; de még amikor nincs is kép az oldalon, a szöveg margói abban az esetben is akkorák, hogy úgy néz ki az oldal mint egy sok Michelin-csillagos étterem főétele: valami adagnak csúfolt, díszített, morzsányi maradék a tányér közepén.

Szóval a számolásom végeredménye: a képek arányának hetvenkét százalékos győzelme a huszonnyolc százaléknyi (de újra hangsúlyozom, ez is túlzás) szöveg felett.

Az utóbbi mondatot a konformitásom miatt úgy írtam meg, hogy: „az illusztrációk arányának hetvenkét százalékos győzelme” Ami, ugye, már az a százalék-értékek miatt nehezen értelmezhető. De inkább simán marhaság.

Szóval van itt egy történetünk, amiben a szöveg illusztrálja a képeket. Fából vaskarika, ugyebár, de egyébként majdnem teljesen jól működik. 

Lássuk, miképpen! 

MÓDSZER ÉS TÖRTÉNET

Azért ez nem egyszerű kérdés, mert nem szokványos művel állunk szemben! Mélyebbre kell merülnünk.

A történet, amennyiben lehet erről egyáltalán beszélni (s az olvasottabb hangok azt mondják ez a szerző legfecsegőbb, legrészletesebben megírt darabja) arról szól, hogy egy Michelle nevű főszereplő úton van. A nevét kiejtve talán nem lenne világos, de éppen most értekeztünk Szerelmetesfeleségtársammal: a név ebben a formában női név. Michel és Michael formában pedig férfi. 

Szóval ez a Michelle nevű lány útnak indul egy autóval, aminek a tetejére egy csónak van kikötözve. Valahol Amerikában vagyunk, és valahová Amerikába megyünk. Az óceán partjára.

A vidékek, amelyeken áthajtunk Michellel, futurisztikus. S ezzel bele is csaptunk a lecsóba. Hatalmas, kiszuperált, lógó kábelű épületnyi drónók, eszközök, frincfrancok, világító hombárok, űrhajós szerű, ordenáré roncsok, és rendre emberek, valami furcsa porszívócsővel a fejükön. Hol elevenek, hol holtak. Meg ha elevenek is, akkor is holtak. Erről majd később részletesebben, mert nagyon fontos. 

Michelle útitársával van egy kis kavar. A fülszöveg azt mondja, a lány sárga, játékrobottal utazik. Stimmt, ez van a borítón is (ami egy nagyobb kép kiragadott része. 

Mondjuk itt annyira nem kivehető a figura. Az utolsó oldalakon jobban. Michelle egész végig Skipről beszél. Aztán kiderül, hogy Skip eszik, zenét hallgat, vagyis él. Aztán az is kiderül, hogy kicsoda Skip. Nem a robot. Az utóbbinak nincs is igazából semmi szerepe. Csak ott van a nagy fejével. Ami tényleg sárga. Ahogyan a teste meg tényleg nem. 

Skip ember, ahogyan ez kiderül. Figyelni kell. A képek, ebből teljesen egyértelművé válik, nem illusztráció, hanem magyarázói, kiegészítői, sőt, helyettesítői a szövegnek.  

Ez a kép ránézésre kicsit kaotikus, de megérdemli a mélyebb nézegetést, hogy előbukkanjon az értelme. Van neki olyanja!

Vagyis az a helyzet, hogy a fülszöveg a sárga robottal erősen félrevezető. Aki írta az vagy nem olvasta el figyelmesen a könyvet, vagy tudatosan vitte pótvágányra a történetet. Mindenesetre nem szerencsés hinni neki.

Na, akkor lépjünk távolabb. Idővel kiderül, miről is van szó. Legalábbis nagyjából. A világ amit látunk azért olyan lepusztult, mert az emberek egy pótvalóságot választottak az igazi helyett. A kacsacsőr a fejükön a szimuláció eszköze. Ami miatt elhanyagolnak mindent és mindenkit, ami körülveszi őket. Michelle-re nem hat a játék. Van valami nem szabályszerű működés az agyában, ami miatt ő hiába is akarna kilépni a valóságból, nem lát a pótvilágból fittyfenét sem. Ezért van még benne felelősségérzet. 

Mindaz, amit leírtam messze nem ilyen lineárisan jelenik meg a kötetben. Nagyon nem. Mondom, egyfelől úgy kell összerakni a képekből és a szövegből. Annyira, hogy a felénél majdnem letettem, hogy se füle, se farka. Az elképesztő rajzok, festmények vagy mik miatt nem csuktam be. 

Tengernyi minden így is csak félig, negyedig nyer magyarázatot. Stålenhag úriember: teljesen nagykorúnak, értelmesnek és fantáziadúsnak tartja az olvasóit. Arra nem is merek gondolni, hogy őbenne is ilyen elnagyolt kép él annak a világnak a történéseiről, amit teremtett. A részleteivel, láthatjuk, ugyancsak sokat foglalkozik. 

VEGYES BENYOMÁSAIM

Az történt, hogy bár összeállt valamelyest a kép, de még a kötet becsukása után sem igazán. Aztán írni kezdtem ezt az értékelést. Bizonyos képeket újranézegettem, s csak akkor tűnt fel Michelle karjaiban az emberi alak, S a karjaiban tartott emberi alak adott nagyobb hangsúlyt annak a kicsit kaotikus szobajelentnek. Ami által hirtelen a helyükre kerültek a dolgok.

Mint amikor a széltől könnyes szemmel nézed a hegytetőről a tájat, majd letörlöd a könnyeket, és hirtelen kontúrokat kap minden, a szemközti hegy, alant a tó, jobbra a művelt földek, balra pedig a templomtornyos kis falu. Minden, amit a könnycseppek elmostak, eltorzítottak. 

S akkor feléledt bennem a lelkesedés a szerző történetmesélési technikája iránt. Sőt, a történet iránt is. Azzal együtt, hogy hiányérzetem most is van. Mert több összefüggés részlettel, ok-okozattal, mitöbb, mondanivalóval elégedettebb lennék. Mintha egy zseniális hangulatú, remek sztorijú történet szinopszisát vagy bemutatóját láttam volna. Teljesértékűnek továbbra sem tekintem.

Talán mert még mindig az a véleményem, hogy a hangulata hihetetlenül erős, ütős. Sokkal erősebb és ütősebb, mint a sztori mesélése és koherenciája. Az üzenet pedig, ha megfogalmazásában sokkoló is, elég laposka: az álvalóság, a művi világ gyilkosává lehet nem csupán az egyénnek, a kapcsolatoknak, de az egész világnak is. 

És aham, már a cím is, na, kit idéz fel? Vajon? Egyértelműen a párhuzamos világok örök bolygatóját, Philip K. Dicket. Akinél ez az alap. Csak nála nincsenek ilyen hihetetlenül kidolgozott, meghökkentően élethű részletek. Csak a pusztulat nagyon hasonló.

Stålenhag, úgy fest, a sci-fi Monet-ja. Aztán ízlés kérdése, hogy kinek Monet, kinek Leonardo. Ám továbbra is úgy gondolom, legalábbis magamra úgy tartom érvényesnek, hogy ha az elmaszatolt, impresszió-szerű történet helyett olyan részleteket kaptam volna, mint amennyire a képek részletesek, egyedül, felállva vastapsolnék. Így csak elégedetten, elismerően bólintok. S jobban szeretem Stålenhag-et a digitális festőt mint Stålenhag-et, az írót. 

Agave Könyvek, Budapest, 2019, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634196341 · Fordította: Molnár Berta Eleonóra

8/10

2023, és még mindig február dereka. Ma ez a harmadik értékelés, amit befejeztem. Mivel ma volt mindenféle évszak, csak elsétáltunk a Huszti úti Lidl-hez, a dohánydába, Szerelmetesfeleségtársam Neo-jáért. Rohadt nagy szél volt, ráadásul hidegen fújt, aztán szerencsére megúsztuk, de utána marha nagy eső is. Vagyis a program a szokásos volt: írás, olvasás, kaja, tevés-vevés, mosás, szakálligazítás, film, alvás. Illetve SzFT az egyik megbízójának dolgozott, így a nap nagyrészét a tücsöklárvák felhasználásának a sokoldalúságával töltötte. (Elképesztő mi mindenre használhatók, mennyire sokoldalú a felhasználási lehetőségük: élelmiszer kiegészítőnek, takarmánynak, trágya helyett, növekvő piac, hajrá bátrak, kezdőszett vásárolható! 

Vajon ki a francnak jutott eszébe, és miért, hogy a tücskök lárváit kezdje csesztetni? Jó, mondjuk magamtól a pacalpörköltig sem jutnék el, az bizonyos... Mert kinek jut eszébe gyomrot enni? S ki nem állna meg normál esetben ott, hogy vajon a gyomor képes-e egy másik gyomrot megemészteni. Aztán lásd, mekkora király kaja már a pacalpörkölt! Igaz, sehol, de igazán sehol nem ettem még olyan finomat, mint ahogyan drága Nagyikám csinálta volt. (A másik a saját keverésű, töltésű kolbásza volt. Apám, ezeket az ízeket azóta is űzöm, de teljesen reménytelenül, ezek elmentek Nagyival mindörökre. :-(