A könyvtárban az újdonságok asztalán volt ez a könyv. Két példányban.
A szerzőről csak a leglényegesebbet tudtam: abszolút liberális. Felvettem, belelapoztam, de mert igen vaskos, s mert nem csak terjedelemben, hanem szemléletében is vaskosan liberális, hát visszatettem.
Tettem egy kört a szabad polcos teremben, majd visszatértem az újdik asztalához. A két példányból már csak az egyik volt ott. Amint elmentem onnan, már egy sem.
Aztán itthon vettem igazán tudomásul, hogy tulajdonképpen ez a könyvtárlátogatás abszolút a határaim feszegetésének a jegyében fejeződött be. Ash könyve mellett ugyanis magamhoz ragadtam egy ugyancsak vacakul sikerült, homoszexuális propaganda-képregényt, a Heartstopper (Fülig beléd zúgtam) első részét. De amíg Ash esetében (ashetében? :-D ) tudtam, miről van, lehet szó, addig a propaganda-képregény megdöbbentett már az első oldalával, a két elmélyülten csókolózó kamaszfiúval.
Ash-hel sokkal jobban jártam. Nem is: Ash-el jól jártam. Azzal kezdem, amivel befejeznem kellene, hogy végig olvasd a bejegyzésemet: Ash könyve ugyancsak figyelemre méltó, érdemes rászánni az időt! (Mondjuk az árazása nem szégyenlős: hétezer forintba kerül. Ash mentségére legyen mondva, ő a jogdíjból nem részesül, felajánlotta valami közcélra.)
Timothy Garlton Ash 1955-ben született. Ismert, keresett, aktív ember. A Times magazin szerint ő is tagja a világ 100 legbefolyásosabb emberének. (Mostanában kísérletezem a befolyásolásommal: nemrégen olvastam a lista egy másik emberének Malcolm Gladwellnek két könyvét is: az Ismerős ismeretleneket és az Ösztönösent. Elvonatkoztatva attól, hogy ugyancsak eltérő témában írtak az urak, Ash sokkal meggyőzőbb, alaposabb. Érdekesnek Gladwell is érdekes, de végkövetkeztetéseiben, ha vannak egyáltalán, mert jobbára nincsenek, semmitmondóbb.)
Szóval itt van ez a saját maga által is deklaráltan teljes mellényű liberális demokrata, aki utálja Orbán Viktort és a kormányait, és egyre jobban irtózik a lengyel vezetéstől is, és akinek álma a világfalu, az egységes minden.
De a korrektség jegyében rögtön hozzá is kell tennem: Ash meglepően reálisan lát, értékel és ír. Biza a meglepetésig korrekt abban amit mond és ahogyan mondja. Persze, hogy lehet vele vitatkozni, de kivel nem lehet? S nem mellesleg egy nyolcszázötven oldalas könyvről beszélünk! Az lenne a furcsa, ámbátor az olvasóról sokatmondó, ha Ash minden mondatára, gondolatára, kijelentésére hevesen bólogatna.
Adja magát a könyv címe
Arról szól, amit ígér: mennyire szabad és lehet és kell szabadon szólni. Itt is, ott is, amott is.
Az én generációmnak az első kettő, (szabad és lehet) testközelből ismerős. '67-ben születtem, így a kádári szocializmus idején születtem és „cserepedtem” fel (hogy stílusosan egy coclista vezetőt idézzek). Abban a rendszerben, amelyben béke, viszonylagos jólét és biztonság volt, és amelyben teljes körűen érvényesült, amit Bródy János így adott a hatalmat képviselő Strasser ezredes szájába a Doctor Herz-ben: „Nyúlcipő és tartsd a szád, vagy szétverjük a nagy pofád!”
Ha az ember tartotta magát a játékszabályokhoz, békében élhetett. Az egyik játékszabály éppen az volt, hogy kussban kellett maradni a rendszert illetőn. Meg a rendszer közvetlen múltját illetőn. Meg a Nagy Testvért illetőn. Amikor születettem, a gyilkos Kádár már az „apánk” volt. Aki megölt, azt is öleltük. Stockholm-szindróma, vagy mi a fene... Rossz zsaruból jó zsaru lett, és a nép hálás volt neki, hogy már nem gyilkol, csak adott esetben pofozkodik. Meg egzisztenciálisan lehetetlenné tesz.
A szólásszabadságtalanságot én csupán három esetben tapasztaltam.
- Első esetben, amikor egy aktuális barátnőm fantasztikus édesanyja '56-ról beszélt nekem a Miklós utcában. Fojtott, suttogó hangon, mert a panelnak is füle van. Teljesen ledöbbentem azon, amiket mondott. Én éppen akkor majdnem lelkes voltam Kádár személye miatt; akkor olvastam Gyurkó László róla szóló könyvét. Onnantól nem hittem vakon a nyomtatott szónak. Olyan '82 körül volt ez.
- A második eset a középiskolában volt. Suliújságot csináltunk, mintegy spontán, buliból, poénból, az iskola fő profiljára (vendéglátóipar) majdnem tökéletesen fittyet hányva. Írtam egy cikket Süllyed-e a kis(z) hajó? címmel. A szerkesztőtársak lebeszéltek arról, hogy aláírjam: közösen, a szerkesztőség nevében írtuk alá. Stencilezés előtt (hol volt akkor még nyomtató!) le kellett adnunk a tervezett lapot a helyi pári- és KISZ-titkárnak. Leadtuk. Majdnem azonnal szőnyegszélen találtuk magunkat. Az igazgatónő a harminckét oldalból harminchármat kihúzott. Ez '84-ben történt.
- Katona voltam. Nem tartoztam semmilyen egyházhoz. Csak érdekelni kezdett a kereszténység. Tisztipincér voltam. A konyhán a szekrényünkben tároltam a könyveimet. Nem kellett félni, hogy ellopják őket. :-D Volt ott egy Lukács evangéliuma is. Amire egy alkalommal a laktanya parancsnoka nyitotta rá az ajtót. Volt is belőle balhé, hangos. Abból meg csak halk, amikor megkérdeztem a laktanya párttitkárát, mi a baj a könyvvel, amikor Magyarországon az Alkotmány szerint szólás- és vallásszabadság van? Hitetlenkedett, én meg az orra alá dugtam az akkori Alkotmányt. Aztán egyedül én nem kaptam leszerelési segélyt az egész távozó csapatból. '87-et írtunk.
Ezek voltak a legkeményebb eseteim. Ép bőrrel úsztam meg a rendszer végóráit. Már amennyiben elmúlt.
A szólásszabadság azt jelenti, hogy szabadon lehet szólni. Bármiről, bármikor. Ahogyan a fenti esetekben nem lehetett. S ahogyan a világ számos részén ma sem lehet. S ahogyan gyakorlatilag a nyugati, liberális demokráciákban sem lehet. Mármint bármiről. Mert vannak kőkemény tabuk. Egyre több.
Ash könyve gyakorlatilag éppen annak a fejtegetése, hogy milyen jó lenne, ha lehetne bármiről szólni, és jogos-e, hogy van, amiről nem lehet? Miközben azt mondja, hogy az egyén szabadsága, egy társadalom szabadságának a legalapvetőbb sarokpontja, hogy szabadon lehessen beszélni, véleményt kifejteni, a kérdéseket megfogalmazni. Világos, ugye? Ki a fene ne akarná félelem nélkül megfogalmazni a gondolatait és a kérdéseit?
A szólásszabadság ismert mai falai
Egyfelől ma bármiről lehet beszélni. (Mármint a kivételek kivételével.) Simán mondhatom, írhatom, hogy O1G, vagy szidhatom az amerikai elnököt. Kritizálhatok bárkit, bárhol és bármikor, anélkül, hogy félnem kellene a következményektől. (Kivéve...)
Ugyanakkor a szólásszabadságnak véresen komoly határai vannak még a liberális demokráciákban is. Attól másfelé,keletebbre egyre komolyabbak. Gondollj nyugodtan az arab világra, Oroszországra, Kínára.
De mondom, simán vannak olyan tabutémák, amelyek diszkvalifikálnak beszélgetésekből, kizárnak adott oldalakról, társaságokból, munkahelyekről. De legalábbis fenyítenek értük. Ha nem is gumibottal, de van, amiért pénzbírsággal, börtönnel. És főleg karaktergyilkossággal, elhallgattatással.
Állt velem szemben a zsidó fenntartású munkahelyem egyik zsidó illetőségű alkalmazottja. Számomra ő az egyik legszimpatikusabb figura az intézményben. Dühös volt, nagyon. Elmesélte, hogy miért. Én csak lestem, figyeltem. A szóáradata végén kifakadt:
– Hülye zsidók!
Elkerekedett szemmel néztem rá, félig mosolyogva. Elértette a mimikámat.
– Nekem szabad!
S a helyzet az, hogy tényleg. Mindenhonnan nézve igaza volt.
Igen, például a zsidó szó önmagában veszélyes: attól függ, ki használja, milyen felhanggal. De ugyanez a helyzet a cigány szóval is. Ezeket a szavakat ma már jobbára kizárólag csak pozitív értelemben szabad használni. Illetve az használhatja, aki genetikusan érintett. A cigány szó szitokszó lett, van helyette a roma. (Igen, ahogyan a pesti szleng tréfál: a cigánykerék ma kisebbségi fordulat. A cigánypecsenye romasült.) A buzi kifejezés ma már teljesen szalonképtelen.
A múltkor egy családi trécs közben kiejtettem a számon, nevel(etlen)t Csemetém megütközve nézett rám:
– Hogy beszélsz, Mohabácsi?
Erre meg én hökkentem meg. Aztán tudatosítottam, hogy telefonnal a kezében nőtt fel, és amióta a birtokában van, nem nagyon engedte el. Mit várok? Miközben megesik, hogy a trágárság sokszor csak úgy fröcsög belőle, a legcsúnyább, kiejthetetlen szó mégis ez. Csemete még semmi másért nem szólt rám, pedig néha én is elengedem magamat.
Kérdezzem, miért van így? Nem kérdezem.
A sor folytatható: elsősorban a zsidókhoz kötődő holokauszttal. Aminek szerves részei, elszenvedői voltak a homoszexuálisok, és például a Jehova Tanúi is. A holokauszt azonban ,manapság már sajátságosan a zsidók privilégiuma.
Aztán itt van még, csak úgy listaszerűen az egyre inkább tabuvá váló témák tömkelege, amiről manapság már csak egyfajta megközelítésben szabad megnyilvánulni: a migránsok, az iszlám és a muszlimok, a nők, az LMBTQ(XYVZZsé)-jelenségek, mindenféle másságok és érzékenységek.
Ezeknek a fogalmaknak, csoportoknak az említése, a nevük használata manapság már a társasági beszélgetésekben is formailag megkövetelt egyennyelvezettel lehetséges.
Kicsit előre futok, de ide tartozik. Ash is említi, meglepő fordulattal némi kritikával a gyűlöletbeszéd-törvényeket. Már a köznapi elnevezésük is sokat sejtető. Az elnevezésről úgy nagyjából mindenkinek a holokauszt mainstreamnek tartott tényeinek a megkérdőjelezése, relativizálása jut eszébe. Joggal. Paul B. Coleman erről szóló, Cenzúrázva című, igen izgalmas könyvecskéjének a végén felsorolja, hogy Európában mely országokban van ilyen törvény. A kérdés nem az, hol alkottak már ilyet, hane, az, hol nincsen még ilyen? Magyarországon is van.
A törvény legvisszaütőbb következménye, hogy a hatálya alá tartozó kérdésekben gyakorlatilag lehetetlenné teszi a párbeszédet, és a holokauszt megítélését adott esetben a bíróságok kezébe helyezi. Akik viszont nem ítélhetnek a törvénybe szögezett értelmezés ellen. S akiknek elvileg nem feladata történelmi események megítélésének kizárólagos érvényt szerezni. Mert a holokauszt történelmi és nem jogi kategória. Nem a bíróságok, hanem a történészek asztala.
A törvény közvetett következménye például az, hogy a Moly.hu adatbázisából eltűntek olyan könyvek adatlapjai (bár kétségtelenül nem véresen következetesen), amelyek a holokauszt általánosan elfogadott tényeit kritizálja, relativizálja. Suttogva deklaráltan azért tűntek el, mert az oldal fenntartója nem akarta perekre vacakolni az idejét és a pénzét. Valahol méltányolható álláspont. Máshonnan nézve a gyalázatos, a diktatórikussá vált öncenzúra áldatlan következményének a megnyilvánulása. Nehogy a Nagy Testvér törvényben deklarált rosszallása utolérhesse az oldalt. (Az fel sem tételezem, hogy az adatlapok törlése megokolásának a külső nyomás, a veszélyeztetettség csak indoka, de nem oka.)
Rögtön le is szögezem: a liberális demokrata Ash igen kritikusan beszél e törvényekről.
Nem ez az egyetlen meglepő érvelés a könyvében. Ugyanilyen kritikusan nézi a migráció kérdése körüli tilalmakat és az iszlámot illető öngyilkos és közveszélyes nyugati tabukat is. Mitöbb: az iszlámot szemmel láthatón békétlen, jelen, domináns formájában veszélyes ideológiának tartja. (Miközben simán elismeri és bemutatja, hogy a Koránból minden és az ellenkezője is bizonyítható: az iszlám békessége és harcossága is. Kinek-kinek a szája íze szerint. Még iszlamisták szerint is.) 
Amikor szükséges a szólás korlátozása
Soha életemben nem tiltottam még senkit sehonnan, ha hatalmamban állt is ilyet tenni. Nem töröltem hozzám kapcsolódó megnyilvánulásokat sem. Mindaddig, amíg egy blogbejegyzésem alatt elindult az áradat. Bayer Zsolt személye miatt. Nem írtam róla elég kritikusan. Mitöbb: azt mondtam, az adott kérdésben megítélésem szerintem igaza van.
A fröcsögésnek szerves része volt a vaskos trágárság is. Önmagában a fröcsögés nem irritált volna. Az pláne nem, hogy valaki az ellenvéleményét fejti ki az enyém ellen. úgy, hogy esztétikai, politikai vagy ténybeli adatokra hivatkozik. Még az sem zavar különösen, ha nincsen igazam. (Mert úgyis tudom, hogy igazam van. Ahogy mondani szoktam, ellopott felismeréssel: egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem. :-D )
De a trágárság olyan mértékben öntötte el a kommenteket, hogy attól tartottam, tisztesség ne essék szólván, a szarszint odáig emelkedik, hogy eltakarja a lényeget. Onnantól egy figyelmeztetés után simán töröltem a trágár megjegyzéseket. Csak azokat. Nem tiltottam a trágár felhasználókat, csak eltávolítottam a minősíthetetlen megjegyzéseiket. Nem azért, mert engem szidtak, nem azért, mert Bayer Zsolttal, a kormánnyal, Orbánnal tették ezt, hanem kizárólag a mocskos trágárság miatt. Minden más ma is ott van, olvasható a bejegyzés alatt.
Vagyis korlátoztam a szólásszabadságot, saját hatáskörben, önkényes mércém szerint. Cenzúráztam. Eldöntöttem, hogy az olvasóim mit olvashatnak. Nem engedtem meg nekik, hogy csúnya szavakkal találkozzanak. Mintegy felnőttebbnek tekintettem önmagamat mint őket. De hát az én oldalam, nem? Ne koszolják már össze nedves kulturálatlansággal mások, amin annyit dolgoztam! Nincsen igazam?
Erre hivatkozott a Moly vezére is, amikor könyvadatlapokat törölt. Nincsen igaza?
Ash sokkal súlyosabb esetekre hivatkozik,amikor azt mondja, van jogos határa a szólás szabadságának. S a könyve innentől válik csuda izgalmassá.
Leír egy megtörtént esetet. Felkerült a YouTube-ra egy minden ízében véramatőr film Mohamed prófétáról. Nem volt jó film, ellenben kímáletlenül dilettáns, minden mércével mérve gyalázatos volt. Nem kezelte Mohamedet kesztyűs kézzel. A tiszteletnek nyomai sincsenek benne. Gyakorlatilag teljesen érdemmentes az alkotásnak sem nevezhető képsor.
A YouTube népe viszont elismerésként felkapta a videót. Ami ezáltal hihetetlen nézettséget produkált. Ami önmagában nem lett volna baj. Azzá akkor lett, amikor a nagy nézettség miatt a film eljutott olyan emberekhez is, akik úgy döntöttek, a tiszteletlenségnek vannak határai, és ez már jóval túlmegy rajta. Lényeg a lényegben: a dilettáns alkotás nyilvánossá tételének halálos áldozatai lettek, mert magukat illetékesnek tudó emberek kezükbe vették az iszlám, Mohamed megvédésének a kérdését. Olyan emberek haltak meg a film miatt, akiknek semmi közük nem volt az elkészítéséhez, a szellemiségéhez, a mondanivalójához. Csak azért, mert ahhoz a kultúrához tartoztak, amelyből a film kiokádtatott.
Az eset komoly bizonyítéka annak, hogy az iszlám alapvetőn nem a párbeszéd vallása. Meg azt, hogy nem lehet vele könnyelműen csipkelődni. Mond valamit a Charlie Hebdo név?
A szólás parttalan szabadságának ezekben az esetekben konkrét halottjai lettek. Nyilvánvaló, hogy nem az áldozathibáztatás a megfelelő megoldás. Nem a miniszoknyát kell betiltani, mert egy aberrált barom az alóla kivillanó hús látványára dönt úgy, hogy neki arra bármi áron szüksége van. De kérdés, érdemes-e húzkodni az oroszlán bajuszát, csak azért, mert lehetőségünk van rá? A másik kérdés, amit Ash feltesz, hogy az erőszak megfelelő indoka-e az öncenzúra alkalmazásának? (Azt mondja, nem. Reális a veszély, hogy olyan tragikus következménye lesz mint a Mohamed-film és a Charlie Hebdo esetében, de ez ellen nem némasággal, elhallgatással, hanem éppen még nagyobb nyilvánossággal lehet védekezni.)
S lépjünk egy lépéssel távolabb! Julian Assange, a Wikileaks indítója közzétett olyan dokumentumokat, amelyek keleten munkálkodó hírszerzőket és a családtagjait nevesítették. Mondom, nyilvánosságra hozta. Kell mondani erre bármit? Vitatható a hírszerzés intézménye, a hírszerzők tevékenysége, de nem vitatható, hogy Assange simán életveszélybe sodort tömérdek embert a nyilvánosság és a transzparencia jegyében.
S ha már itt vagyunk: mennyire kell átláthatónak lennie az állambiztonsági szerveknek?
Nos, ennyiből is adja magát a kérdés: szólásszabadság valóban mindenáron, minden körülmények között?
S akkor még szót sem ejtettem a személyiségi jogokról. Ha mondjuk valamiért felkap a sajtó, és özönleni kezdenek a paparazzik és a mindenre vevő hiénák. Tudod, ismered: Katherina Blum elveszett tisztessége.
Avagy itt van az internetes adatvédelem kérdése. Amit a net gigacégei (főleg Google, Facebook; vö,? Miért töröld magad azonnal a közösségi oldalakról ) semmibe vesznek, s az elveik átláthatatlanok, megkereshetetlenek. Arról nem beszélve, hogy a gigák algoritmusai véleménybuborékba zárják a felhasználókat.
A globálisan összekapcsolt világ
Mert erről olvasunk az alcímben. Vagyis Ash mondanivalója is elsősorban erről szól. Az internetről. Annak szabadságáról. Annak cenzúrájáról. A multicégeinek ellenőrizhetetlen, ellenőrizetlen, államok feletti tevékenységéről, lehetőségeiről és vergődéséről a szólásszabadság kérdésében. Illetve politikacsináló hatalmáról, aminek éktelen bizonyítéka volt a legutóbbi, amerikai elnökválasztás, Trump Twitter–profil-letiltós afférja és a választás kimenetelének izmos befolyásolása.
De említhetem azt a fentiekhez képest mütyór apróságot is, hogy a blogom linkjének a megosztását simán tiltja a Facebook. Ok, indok és jogorvoslati lehetőség nélkül. Csak úgy. Majd ő tudja. Gondolom, nem a Micimackó értékelésem miatt történt így. S vagy ötvenszer írtam nekik, de egyáltalán, semmiféle reakciót sem kaptam. Azon kívül, hogy egy mindenkinek azonnal megjelenő automatizált ablakban udvariasan megköszönték, hogy vergődök miattuk. Ártatlanság vélelme, ok-okozat feltárás, indoklás, bizonyítási eljárás, párbeszéd nincsen.
Vagyis Ash hatalmas fejszébe vágta a fáját. A dolog semmiképpen sem ítélhető meg csupán innen vagy onnan. Mert az internet maga a szabadság. S ez az, amit Ash alapvetően megkérdőjelez, de ezerrel szükségesnek tartaná. Miközben Google, Facebook, Twitter nélkül már nincsen internet. S ha ezek vannak, egyre inkább elmondhatjuk, a keresőalgoritmusok miatt már nincsen szabadság, nincsen önálló vélemény. Csupán véleménybuborékok vannak. Amikben a meglevő nézőpontjaink ismételgetése zajlik, és egyre inkább csupán az.
A könyv lényegi mondanivalója az, miképpen lehetséges a kibertérbe emigrált valóság szabadságának a biztosítása. Nem aprócska idealizmus, bátorság és türelem kell ahhoz, hogy bárki ennek csak az elvi alapvetését megfogalmazza.
Ash tíz alapvető elvben sorolja fel a lehetségesség mikéntjét, a lehetőségeit, a korlátait és a megoldhatatlanságait TGA. A következő elvekről van szó.
1. Életünk és vérünk
2. Erőszak
3. Tudás
4. Újságírás
5. Diverzitás
6. Vallás
7. A magánélet védelme
8. Titoktartás
9. Jéghegyek
10. Kurázsí
Csapjunk bele a tartalmi lecsóba!
Töprengtem, vajon sorra vegyem-e mindet, miről is van szó? Nem veszem. Így sem rövid ez az értékelés. Egyfelől. Másfelől meg az a helyzet, és ezzel átcsapongok a könyv bemutatásáról az értékelésére, hogy van ezzel a tíz ponttal baj. Illetve nem a tíz ponttal, hanem azzal, ahogyan Ash bemutatja az egyes pontok tartalmát.
Ugyanis ahogyan idemásoltam és átnéztem az egyes pontokat, erősen kutatnom kell az agyamban, miről is szóltak. Vagyis csak így, a fejezetcímeket olvasva nem lennék képes részletesen bemutatni a könyvet. Ennek fő oka a tartalom szerteágazása, bőbeszédűsége.
Az a helyzet, hogy már olvasás közben többször előfordult, hogy a tartalomjegyzékhez lapoztam annak ellenőrzése végett, hogy tulajdonképpen melyik fejezetnél is járok, konkrétan miről is olvasok? A hangsúly a konkrétan szón van.
Mert részleteiben Ash mindvégig olvasmányos, érdekes, érdekfeszítő, színes, szagos, illatos, szélesvásznú, ötdimenziós. Ezért is lett a könyv ennyi oldal. Nyolcszázötvenhat. S emiatt nincsen soha olyan érzése az embernek, hogy akkor elég már ebből a témából, a fenét kell rétestésztázni a mondanivalót? De tényleg soha nem jutott a eszembe, sőt! Úgy olvastam a könyvet, akár egy izgalmas, ötletes detektívregényt. Amiben néha nem értettem, hol vagyok és miért vagyok hol, de permanensen izgultam, hogy előrébb kerüljek az eseményekben, még többet lássak és értsek.
Ennek az oka valószínűleg éppen Ash széleskörű szemlélete, sokdimenziós látásmódja, és mérhetetlenül (illetve nyolcszátötvenhat oldalt igénylő) részletes körbeírása. S mert liberálisként az egyik legfontosabb, többször hangoztatott alapelve, hogy mindenről még többet kell beszélni, hogy az igazi lényeg megnyílhasson. Ami nem baj. Csak egy kicsit.
– Képzeljétek – mesélte Nagyim lelkesen – ma lementem a piacra...
És mondta vagy tíz percen keresztül. Szerelmetesfeleségtársam akkor ért haza, még le sem cuccolt igazán. Nagyi történetének a veleje annyi volt, hogy a szép és jó óbudai piacon találkozott SzFT édesanyjával, akivel jót beszélgettek. Hogy miről az lényegtelen. Nagyi is csak legyintve részletezte.
SzFT egy darabig hallgatta, majd amikor nyilvánvalóvá lett, hogy alapvetően már hallotta, ami lényeges, innentől már csak a cizellálás következik, leszögezte:
– Szóval kint volt Eta néni a piacon, itt sétált, tetszett a piac, és találkozott Anyuval, akivel jót trécseltek. És szép idő volt. Jól értem?
– Jól, Mártikám! – bólintott Nagyi reménykedve, hogy akkor most jönnek a kérdések, az észrevételek, amikre jöhetnek a kiegészítések, pontosító ismétlések.
– Akkor jól van, Eta néni. Megyek fürdeni – tette le végre a táskáját SzFT. És elment fürdeni.
Hiába nő, van benne lényeglátás, és férfimód zavarja a túlbeszélés. Ő például soha nem írna egy könyvről, semmiről ilyen hosszú bemutatásokat, mint én. Bizonyos értlemben, ebben-abban nemi fukciót cseréltünk az alapbeállítottságunk miatt. (Ez egyébként működni látszik, mertjobbára harmóniában tudjuk megvalósítani.)
Nos, igen. Az egyes pontok elől, mellől, után az ilyen hülyebiztos összefoglalás hiányzik. Mert azok az olvasók, akik olyan kis felületesek, amilyen én is vagyok, hajlamosak továbbrohanni a következő fejezetbe, mielőtt maguknak összefoglalnák, miről is olvastak, az előzőben. S akkor bizony az adott egység konkrét üzenete foszladozni kezd. Ha egyáltalán felsejlett addig.
Mert például A magánélet védelme, vagy mondjuk az Erőszak című fejezetcímek egyértelműen utalnak a mondanivalójukra, de már az Életünket és vérünket cím annyira nem. Utólag meg doszt nem!
Arról nem beszélve, hogy van fejezet, amelynek van összefoglalható, fő üzenete, de van olyan is, aminek az a kérdés a fő üzenete, vajon hogyan is lehetne egyértelművé tenni, ami még nem az? (Miközben alapelvekről van szó...) Érzékelhető, mi okoz zavart nekem, mint olvasónak?
Ha már hiányolom, akkor az összefoglalás...
Tényleg az elejétől végig élveztem a könyvet. Az elején, ugye, megszeppent kíváncsisággal, hogy liberális oroszlán barlangjába kerültem, juj, mi lesz most, aztán egyre önfeledtebben, vele gondolkodva. Mondom, ehhez kellett, hogy Ash maga is úgy közelítsen meg dolgokat, ahogyan megközelítette. Több esetben csak paraszthaszálnyi megközelítési különbségek voltak csak a megfogalmazásaink között: ő jobbára nagy mellénnyel liberáldemokrata, én meg töprengve leginkább zsebkonzervatív vagyok.
Az, hogy Ash-től az összes lehetséges és lehetetlen alkalommal megkapta a magáét a mindenkori Orbán-kormány, na bumm, több is veszett Mohácsinál... És spongyát rá, hogy miközben Orbán kap hideget-meleget, elítélőt és borzasztót, aközben mások ugyanezért maximum ejnye-bejnyét, erősödő rosszallást érdemelnek. De hiába, Ash a Kelet-Európa szakértő, mi csak itt élünk... Erre csak legyintettem. Orbánt sem fogja meghatni. Sem abban, amit jól csinál, sem abban, amit nem. Mert ehhez Ash kicsi. Hiába tagja annak a száznak.
Ahhoz viszont egyáltalán nem kicsi, mármint Ash, hogy a százak egyikeként írjon egy csuda érdekes és izgalmas könyvet a szólásszabadságról. Amit ráadásul úgy készített el a kiadó, hogy majdnem zsebkönyv méretű, és hiába is puhafedeles féltégla, észre sem vette fájdalmas deformitással, hogy úgy kéthétig olvastam: a végére érve konstatáltam, hogy külsőre teljesen olyan mintha kézbe sem vettem volna. Mondjuk ez a kiadót dicséri. De nagyon.
Európa, Budapest, 2022, 856 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635045051 · Fordította: Frank Orsolya
8/10
Az ördögbe, 2022 első, decemberi hétvégéjének szombatján is felébredtem hajnali kettő felé. A hólyagom telítettsége és a vállam fájdalma ébresztett. Vissza akartam aludni, de húsz perc után feladtam. Most hét óra van. Azóta néztem nagyon titkos társaság videóját az Egyesült Államokról, némi Telegram-bejegyzéseket, ha már szólásszabadság, és folyamatosan Tangerine Dream-et hallgatok, a Froese halála utáni korszakból.
A tegnapi nap kicsit rohanós volt a dolgozdában is, majd itthon is. Ezért sem értem, miért nem tudtam aludni. Ennyire öregszem, vagy mi a fene?
Annyi mindenről kellene írni, de a családi személyiségi jogok, az eltűntethetetlen internetes lábnyomok, meg a feszültségek (megalkuvó?) kerülése miatt mégsem teszem. Mondjuk az a helyzet, hogy nem magam miatt, hanem az egyéb szereplők miatt. Engem, az én szemérmetlen nagyságú introvertáltságomban soha nem zavart, ha bármit is tudtak rólam. Én például simán megosztom magamról még azt is... [A SZERZŐ SZEMÉLYISÉGI JOGAINAK ÉRDEKÉBEN TÖRÖLTE A SZERZŐ]
Dudás Diána: 
A Dampyr egy fumetti-sorozat. A fumetti az olasz képregényeket jelenti. A sorozatot a Sergio Bonelli Kiadó adta ki eredetileg, Magyarországon elsősorban, de nem kizárólagosan a Frike Comics és a Gaboo jelenteti meg a kiadványaikat. A Dampyr horror-történet. Amitől még akár rossz is lehetne, sőt! Ám eszébe sincsen ilyet tenni. 
Koska Zoltán: A nagy Csé (Fejezetek egy képr
Sean Murphy: Batman – A fehér lovag 
Kockás 105. – A „Valerian”, a „Thorgal” és a „Kid Lucky” bemutatása 
Bókay János: Az idegen 
Bernard Goldberg: Médiahazugságok 
Ez a kötet valamiért nagyon megfogott, elkapott és nem eresztett. Elsősorban a második történet, A szarvas karmai között és annak is a rajzai miatt. 
Ami egyre kevésbé noir, bár kriminek krimi maradt. Most éppen városvezetési-gazdaságis krimi. 
De mondom, végeredményben teljesen rendben van ez az adaptáció, bármit nézzek is, a szereplőket, a tempót, a látványt, a dramaturgiát. Mi sem nagyobb bizonyíték, mint hogy hosszú a film, de egyáltalán nem tűnik annak.
