Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Alfonso Font

Az alkotók

A történet írója, Mauro Boselli jó név a Bonelli kiadónál. írt Zagor-történetet, Dampyr-t, Dylan Dog-ot, illetve a magyarul sajnos csak négy kötetet megért La storie-sorozat köteteiből többet. Vagyis a személye enyhén szólva is kipróbált és bejáratot a fumetti világban. A munkái közül több magyarul is megjelent. 

Mauro Boselli arcképe a Tex 3. – Gyilkosok című kötetből

Amikor a Frike Comics beharangozta ennek a harmadik Tex-nek a megjelenését, volt némi lelkesedés a Facebook-csoport tagjainak a reakciói között. A rajzoló, Alfonso Font miatt. Én bólintottam a jólértesületlenség önelégedett nektekelhiszemjével. Mert semmit sem tudtam Alfonso Font-ról. Legalábbis azt hittem. Úgy gondoltam. Közben ez azon nagyon ritka esetek egyike volt, amikor tévedtem. Mert de, volt már a kezemben Alfonso Font munkája, és bár nem nyűgözött le, de tetszett. Csak nem figyeltem a szerző nevére. 

Az ülő alak Alfonso Font. Az álló az általa rajzolt alak, Tex.
Igen, a grafikus az életben is úgy fest, akár egy nyugdíjban levő, könyvelő nagypapa.

Tegnap este olvastam el a legfrissebb, 110. Kockás magazint. Nos, abban az egyik, számomra is fogyasztható sorozat (olyan fele-fele arányban van ilyen, de ez mindig vásárlásra késztet) a fiatal újságírólány története, a Taxi. (Semmi köze az azonos című, autós filmek sorához!) Mintegy véletlenül pillantottam a történet szerzőjére. És akkor tudatosodott, hogy tudat alatt műveltebb vagyok, mint tudatosan. A két ábrázolásmód, a Tex-é és a Taxi-é, ha nem is ég és föld, de jelentősen eltér egymástól. 

Ha kíváncsi vagy, mi mindent rajzolt még az úriember, kutakodj az alábbi képen! Vagy nézd meg az eredeti oldalát!

A főhős

Tex Willer revolverhős. Úgy egyáltalán: ízigvérig hős. De nem cowboy, a szó foglalkozási értelmében. Egyfajta vadnyugati nyomozó. Vagy mi.

Klasszikusan az a jóképű, feddhetetlen, becsületes fickó, aki rendbe szedi a komplett Vadnyugatot. A rossz fiúkon kívül jóban van mindenkivel. Neve garancia arra, hogy gazemberek összerezzenjenek, menekülőre, de legalábbis védekezőre vegyék a figurát. Így kapásból a Roger Moore által anno megformált Angyal figurája ugrott be viszonyítási alapnak. 

Tex nem dísznek hordja a coltjait, simán lepuffantja a rá érdemeseket. Tiszteli, védi az életet, de tudja, van, akivel nem lehet mit kezdeni, s tőlük az ártatlanokat csak ártalmatlanná tevéssel lehet megóvni. Van is csihi-puhi rendesen, majd meglátod! 

Tex viszonya a hivatalos szervekkel kiegyensúlyozott. Azok nem fújna rá, sőt alkalomadtán igénybe is veszik a szolgálatait. 

Ebben a kötetben Tex nem egyedül indul az elvetemültek nyomába, vele tart a szintén feddhetetlen barátja, a Buffalo Bill-re emlékeztető Kit Carson. Akit Tex az életkora végett szokott froclizni. Mert humora is van ennek a Texnek! Még ha ez esetben gonoszkodó is. 

A történet

Hiszed vagy sem, gyilkosokról szól. Akik nem csupán átabotában, random gyilkolgatnak, hanem szakmaszerűen, gmk-ban, szervezetten, csudatitkosan, megfelelő érdekek alapján.

Ám a banda körül szorul a hurok. Akkor is, ha ők ezt még nem tudják. Mert egyfelől a nyomukban van Tex és Kit. Másfelől van egy titokzatos, lófarkas, rózsatincses fickó, aki meglehetős módszerességgel ritkítja a soraikat. Bár érdek alapján a szövetségese Texnek és Kitnek, de kezdetben erről egyikük sem tud. A lófarkast Mitch-nek hívják.

A csúnyabácsik között van két vezető figura. Grafikailag nagyon remekül kitalálva és ábrázolva. A maga módján hátborzongató mindkettő. Az egyik különösen azért, mert olyan szeme van, mint Bud Spencernek. De csak a szeme olyan. A pasasra nézve azt gondolnád, hogy mindig mosolyog, de ezzel a mindig mosollyal képes teljesen hidegvérűen gyilkolni is. 

A másik az ellentéte: soha nem mosolyog, nagyon fekete a ruhája, meg úgy általában az egész jelenség. Ennek megfelelőn ugyancsak antipatikus is. De ők a kishalak. 

Szóval a duó rendcsinálók és a lófarkas szólista szinkronban nyomoznak, és csinálnak rendet. A szervezett gyilkosok egyiküknek sem örvendenek. Mondom, szorul a hurok. A kevesek szorongotják a sokakat. Úgy működik ez, akár a modern liberális demokrácia. Máris van kapcsolódási pont a jelenhez. 

Innentől többet nem mondok a történetről. Western. Itt jött el az ideje, hogy megmutassam, micsoda csoda az akciók ábrázolása. Ez itt Alfonso Font dicsérete. Lásd csak a képeket!

A grafika

Már megelőlegeztem, de itt rögvest megerősítem: Alfonso Font rajzai igazán remekek. Mint általában a Bonelli rajzok tömkelege. Nem győzöm őket dicsérni. S megismétlem, amit már annyiszor: a rajzok, Bonelli-követelmény, realisták, simán értelmezhetők, részleteikben ugyancsak cizelláltak. Akkor is, amikor nem akciókról van szó, hanem statikus ábrázolásokról, utca képekről vagy nagyobb látószögű szoba jelenetekről. Ebben Font sem tér el. Ha megtenné, valószínűleg nem lehetne Bonelli-grafikus. 

Az első pozitív Tex-élményemet is az ábrázolás adta, amikor Giovannitól megkaptam a Patagóniát. Amit nem Font rajzolt. De az is veszettül a kedvemre való volt. A kérdés az, tesz-e bármit a mostani kötet az elvárt magas színvonalhoz, vagy csupán hozza azt? 

A kérdést feltettem. Meg is tudom válaszolni. Csak indokolni nem tudom. 

Igen, Font rajzai valahogy jobban megtaláltak, mint a másik Tex kötetéi. A baj csak az, hogy meg nem mondom, miért... Azok a rajzok is pompásak, dinamikusak, kifejezők. Az ég adta világon semmi baj nincsen velük. A megfelelő helyen lelkesedtem is értük, nem győztem fotózgatni a kötetből, hogy bemutathassam, miről is van szó. Csak most éreztem még valami pluszt... Jár az agyam, mi lehetett az... Mert süketelni nem akarok, ezért hallgatok. Ha beugrik valami konkrétum, majd szólok, jó? 

Addig nézd meg Font néhány statikusabb, legalábbis akció nélküli képét. 

Az üzenet

Van-e és kell-e üzenet? Kezdem a második kérdéssel. Nem kell. Nem kell feltétlenül. Stephen King vezetett rá, hogy van, amikor csak jó egy történetet elolvasni, megnézni, meghallgatni. Nem kell, hogy mindennek mondanivalója legyen. S ha van is, úgysem szól mindenkihez. S ha szól is, nagyon kicsi eséllyel változtat életeket. S ha életeket változtat, akkor is kérdéses, maradandó-e változás? Nem is bontom tovább.

Ezzel együtt minden alkotásban benne van az alkotó világnézete, és a világnézetének a mélysége. (Höhö... Éppen tegnap olvastam el Süskind novelláját, A mélység kényszerét. Ahol is a mélység sorsrontó szitokszóvá válik egy kritikus szájában.) 

A Tex még a Marlboro-reklámos értékeket képviseli. Azt, hogy a férfi legyen férfi, a nő legyen nő, a barátság legyen barátság, a becsület legyen becsület, a harc legyen harc, s ha ütni kell, akkor hajrá! Mert van, amikor kell. Nincsenek relativizált értékek. A becstelen, a gonosz, a másokat semmibe vevő erkölcsi patikamérlegelés nélkül pusztulhat, Jobbá kell tenni a világot. Slussz!

Értem én azt, hogy micsoda veszélye van ennek, persze! Kicsoda mondhatja meg a másikról, hogy méltó-e az életre, és milyen szempontok alapján, és mi van, ha téved? S persze, a régi probléma a veszélyes önbíráskodással... 

Egyáltalán és kicsit sem vagyok az erőszak híve. Az eddigi ötvenöt évem alatt nem volt ütésváltásom senkivel. Nem tudom, ez mennyire intelligencia, mennyire gyávaság vagy mennyire szerencse? Szerintem mindhárom. Igazából nem hiszek az erőszakban. De annyira már a szeretetben sem. A feltétlenségükben semmiképpen sem. Egyik sem mindenható. (csak a Mindenható mindenható. Aki maga a szeretet. De az eszközei igen rengeteg esetben kétségtelenül brutálisak. Ebbe most ne is menjünk bele!) 

Vajon egy potenciális barom likvidálásakor kit kell jobban szeretni, a barmot vagy az esetleges következő áldozatát? (Jó, tudom, mi van akkor, ha a következő áldozata neve: Adol Hitler vagy Oszama bin Laden? Most ezt hagyjuk, jó?) Kérdezem ezt úgy, hogy SzFT-vel megbeszéltük, ha egyszer alkalmunk lesz vidékre költözni, akkor a csirkék, kacsák, libák, egyebek életének a kioltása az ő feladata lesz. Mondta, hogy jó, simán, de leszek annyira éhes, de legalább kívánós, hogy meglássam, fog ez még változni! Hogy is mondta Menzel? „Hát, nem tudom...”

Nem megyek bele abba sem, amin sem Tex, sem Kit, sem Mitch nem lacafacázott abszolút semennyit sem: vajon az aberráltakat kötelessége-e eltartani a társadalomnak, etetni, itatni őket, az életterük fűtéséről, hűtéséről, a ruházkodásukról, a szórakozásukról, mindenükről gondoskodva? Avagy túléli-e egy pacifista filantróp az evolúciót? 

Ebből meg az fakad, túlél-e egy filantróp társadalom? Hát, izé, nézzünk csak szét Európa-szerte... Éppen tegnap mesélte egy Svájcban (!) élő ismerősöm, hogy kénytelen lett vonattal közlekedni. Találjam ki, szólított fel, mely nációk hajigálnak a vonatom üdítős dobozokat, kik üvöltöznek, káromkodnak fennhangon? Eltaláltam. S akkor most tegyek különbséget a realizmus és a rasszizmus között, amikor Európa egyenlőségjelet tesz közéjük? Merjem ezt tenni? 

Szóval Boselli és Font nem tökölnek. Meg sem próbálják a ma idióta értékeit visszavetíteni a múltba. És azt sem sugallják, hogy ezekkel az értékekkel (?) akkor jobb lett volna. Ahogyan azt sem, hogy manapság az a világ hű, de szimpatikus lenne. 

Azért tetszett, hogy Tex és Kit a lelkére beszélnek Mitch-nek, hogy nem kellene válogatás és felhatalmazás nélkül likvidálnia a szerinte rosszakat. Majd Mitch-csel vállvetve kiirtanak egy fél városnyi bérgyilkost. És mi örülünk neki. Mindenkinek helyreáll a lelki békéje, Texnek is, Kitnek is, Mitch-nek is, a fél Vadnyugatnak meg nekünk, olvasóknak is. 

Egyetlen kifogás

Igen, megint a borító. Ez valahogy nem igazán megy a kiadónak. Nem tudom, melyiknek, de vélem, hogy nem a Frike-nak. Egyfelől színtelen, tompa a színezés, nincsen, ami szemet szúrjon. Másfelől a sztorira egyáltalán nem jellemző a rajz. Olyan kis beállított, mű a kompozíció. Illetve mintha kivágás lenne valami nagyobból, minden kompozíció nélkül. Olyan semmilyen, mint amennyire nem mindennapi a belső tartalom. Mintha titkolna igyekeznének az alkotók és a kiadó, hogy milyen remeket alkottak. 

El ne hidd nekik, hogy a külcsin fedi a belbecset!

Frike Comics, 2022, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891397 · Fordította: Ludmann Ágnes

9,5/10

2022 decembere, egy héttel karácsony előtt. Valami mocsokul nincsen kedvem dolgozni már. Nem tudom, miért. S mostanság van a legtöbb munka. De szerencsére a két ünnep között nem kell bemennem. Legalábbis most úgy fest. 

Ofi barátom ideiglenesen hazánkban állomásozik. Csütörtökön érkezett, ma délelőtt repül vissza Svájcba. Körülötte semmi nem megy simán. Valahogy bevonzza a gubancokat. Megbeszéltük, hogy bármennyire rövid ideig is van itthon, azért összekoccanunk pénteken. Tegnap. 

Kezdődött ott, hogy a telefonom nem jelezte ki, hogy üzent. Mindaddig, amíg konkrétan bele nem mentem a Messengerbe. Akkor kiderült, hogy a reptéren bérelt autója itt Óbudán megadta magát. Tudnánk-e bikakábellel menni? Tudtunk. De előbb ugorjunk fel hozzá, mert van negyedórás (értsd: egy óra; a gyakorlatban kettő) megbeszélése egy kollégájával. Mentünk, ettünk lángost („Nektek hoztam, meg kell enni! Aztán megyünk hamburgerezni!”) Egy idő után meguntam a kollégával való eszmecsere hallgatását, bár Ofi próbált szimultán velünk is foglalkozni. 
– Add oda a kocsikulcsot, ránézek addig a masinára. 
Szerelmetesfeleségtársam jött velem. A kölcsöngép pöcc-röff indult, ahogy beleültem. Ofinak öt perc leállítás után se kép, se hang. Megpróbálkoztam én is több indítással, de mindig azonnal müxött. Vissza is vittük Ofiék háza elé. 

A kolléga távoztával lebeszéltük Ofit, hogy visszavigyük Ferihegyre az autót, és a mi kocsinkkal visszajöjjünk. 
– Majd holnap. Ha elindul, hurrá. Ha nem, kiviszünk mi, a kocsit meg majd visszaadjuk valahogy. Vagy te korábban kelsz, és indulás előtt lezongorázod velük. A hamburgert nem lehet neten megrendelni? Mindenképpen el kell menni érte? 

Meg lehetett rendelni. Kicsit késett ugyan, de addig legalább ülepedett a Bloch rosé, amit Szerelmetesfeleségtársam vett még délelőtt a randira készülve. S így tudtunk beszélgetni. Hurrá, néha nem csak bonyolódik, hanem egyszerűsödik is az élet! 

Most viszont bekapcsolom a telefonomat, hátha kell Ofinak segítség. 

Ja, zenét nem mondtam: Jethro Tull, Bursting Out, dupla koncertlemez, ha jól rémlik '78-ból. 

Stefano Vietti – Alfio Buscaglia
  AZ ÉLŐHOLTAK HORDÁJA 

Luca Enoch – Luca Malisan
   A SZARVAS KARMAI KÖZT   

A Dragonero az a sorozat, aminek a történetei lazán összefüggenek. Mondom, lazán. Ennek ellenére nem szükséges a kardodba dőlni, ha nem sikerül sorrendben olvasnod őket. Én egy darabig azt hittem, de, és vártam is, hátha felbukkan valahol az a hiányzó, második rész. Aztán nem bírtam a türelmetlenségemmel, és belefogtam. Így, bár van még jó pár olvasatlan kötet a polcon, amint belelapoztam ebbe a 11. kötetbe, meg is kívántam azonnal a teljes bekebelezését. S lőn, sorrendiség ide-oda, bárhová!

Már említettem, hogy bár a Bonellik egyes sorozatinak sem mindig következetes a rajzoló személye, az egyes sorozatok megjelenésének az alapstílusa jobbára mindig ugyanolyan. Vannak lólábak, de azok is mindig hozzák a stílus-sémát. Talán egy olyan Dampyr-történettel találkoztam, aminek az ábrázolásmódja nagyon eltért a többitől. De bajom azzal sem volt. Csak furcsa volt elsőre. 

Aztán a Dragonero az a sorozat is, aminek a nyitott köteteit ha egymás mellé rakom, szinte nem látok különbséget a rajzstílusban akkor sem, ha más-más alkotóról van szó.

Na, most ennél a kötetnél bizony látok! A nivó felfelé ivel. „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik.” Nem szoktam forrón lelkes lenni, nem kedvelem a feltétlen hájpolást (ezt a szót sem szeretem) sem, de ha olyannal találkozom, hogy le a kalappal, akkor leveszem a kalapomat. Ami megérdemli a tiszteletet, azt simán hajlandó vagyok tisztelni. A Dragonero külső megjelenését különösen is kedvelem, elsősorban azért is szerettem meg, nem csupán a történetei miatt. Ám amit most a második történetben, a A szarvas karmai között-ben látok, arra nehezen találok szavakat. (Ahogyan a cím magyarítására sem, de erről majd később.)

De haladjunk sorban!

Az élőholtak hordája

Ahogy mondtam, ez a kötet a kiemelkedő Dragonero-sorozatból is kiemelkedik. Csak a benne lehozott két történet címei nem sikeredtek jól. Én legalábbis nagyon nem vagyok kibékülve velük.

A kettő közül még ezzel az elsővel van kevesebb bajom. A magyar cím az eredetinek a tükörfordítása. Legalábbis a Google fordító szerint. L'orda dei Non-morti.

Nem tudok olaszul (sem). Az olasz orda szó valóban hordát jelent. Egy internetes szótár szerint az olasz orda szó másodlagos jelentése: banda, galeri. 

Mi a bajom a horda kifejezéssel? Mondtam, hogy van? De igen, van. A történetből fakad a bajom.

A magyar horda szó magában foglal egyfajta vadságot, kultúrálatlanságot (eddig stimmt!), illetve alkalmi érdekszövetséget (itt már kezd csúszni a talaj, de még ez is belefér). Valamint a horda szó utal arra is, hogy a primitív tagokból álló érdekszövetség jelenléte egy földrajzi területen nem statikus: a horda helyváltoztató érdekközösség. 

A történetbeli élőholtak rendben, vadak, kultúrálatlanok és rendben, van közös érdekük. Ám felettébb lokálpatrióták. S ez már a történetből fakad. A birtokukban van valami, ami emberként gonosszá, gyilkossá tette őket. S ők még holtan is jólszervezetten őrzik ezt a valamit azoktól, akik meg akarják szerezni tőlük.

S a valamit egy barlang mélyén rejtették el. Így a horda nem hordja el onnan magát (hahaha; hát ez erőltetett volt!). 

A címen túl elmondható, hogy a Bonellinek megint sikerült egy kicsit a maga kényére-kedvére kiforgatnia egy jól ismert zsánert.

Az élőholtak hozzák a szükséges külső megjelenést, és kellően vérszomjasak is. Amivel kitűnnek egyéb, máshol megjelenő sorstársaik közül, hogy amazok azért pusztatanak, mert ilyen veretesen ocsmány külsővel ez szinte kötelező. Vagy azért, mert éhesek. Vagy mert terjeszteni akarják a ragályukat. Nos, a Dragonero zombijai egyik se nem. Ők őrzik a valamilyüket, megbánva, hogy egyáltalán elhozták, ahonnan elhozták, megbánva, hogy tették, amit tettek: megváltásra, pusztulásra vágynak. Értelmesen kommunikálnak, értelmes célokért. Gondolnád ezt zombikról?

A történetbe nem merülök el. Legyen elég, amit elmondtam! Még annyit megsúgok, hogy ebben a kalandban csak Ian, a főszereplő (ő az, aki lassú átalakuuláson megy át, mert akaratlanul sárkányvért ivott) és barátja, Gmor, az ork vesz részt. Két másik társuk, Ian testvére, a technokrata Myra (igen, a szó azt jelenti, amit sugall) és a kedves elflány, Sera nem szerepel. Hiába is várod. 

Viszont meglepő fordulattal van szex a sztoriba ékelve. Elvégre felnőtt emberek vagyunk! 

A szarvas karmai között

Szóval úgy nagyjából simán ez az egyik legjobb grafika, amit életemben láttam. Hogy ne mondjak túl nagy szavakat. Ezt figyeld, még a ceruza lencséje is becsillan!

Mielőtt a lelkesedéstő ellebegnénk, mint egy léghajó, ezt is le tudom írni: ez az egyik legrosszabb cím, amivel csak találkoztam eddig. Az előbbire, a remek grafikára mindjárt mutatok példát, nem is tudnám megállni, hogy ne tegyem. Az utóbbit megmagyarázom. Nem lesz hosszú. 

A cím simán képzavar. Az ellenség keze betette a lábát. A szarvasnak simán nincsen karma. Patája van. A történetben van egy alak, ő az ellenfél: ember, aki szarvasfejet visel. De a neve nem Szarvas, és a Dragonero vezette kis csapat, ha vészesen fogyatkozik is általa, nem kerül a karmai közé. 

Az olasz eredeti címe egyébként ez: La porta sul buio. A Google Fordító szerint ezt jelenti: A sötétbe vezető ajtó. Nos, a történetet ismerve annak sincsen túl sok értelme. Hacsak az olasz cím tükörfordítása nem alapból hibás, és valami kifejezést takar, ami viszont egészen mást jelent. Legyünk nagylelkűek: spongyát rá! 

A történet röviden: a Birodalom és a Hegyi Szövetség, Olhim fiai között lassú ellenségeskedés zajlik. Olhim fiai különleges nézeteket vallanak. És védik a födjüket. Amelyen eltévedt egy birodalmi osztag. Amit Iannek kell megkeresni és kimenteni az ellenséges területről. Ahogyan menekülnek kifelé, a csapat létszáma egyre fogyatkozik. Külső,láthatatlan ellenség által. De belső feszültségek sem kímélik a katonákat.

S lassan kiderül, hogy volt és mi volt a feladatuk a Hegyi Szövetség területén. S hogy teljesen jogos, ami velük történik. A szarvasfejes ember nem véletlenül jár a nyomukban, előttük, felettük, mellettük, és nem ok nélkül fogyatkozik a birodalmi mini regiment. 

A szarvasfejesről meg kiderül, hogy nem csupán ellenség, hanem nemes ellenfél is. Ez egy ilyen kötet. Az előbb az élőholtak voltak értelmesebbek mint egyebütt szerepeltetett sorsosaik.Immeg pedig felnézhetünk a birodalmi szempontból barbár szarvasfejesre  is. Bár nem gyengéd, virágos lelkű harcos, azt meg kell hagyni. 

De van még egy csavar a történetben. Az osztag vezetője vaskezű, kockaagyú katona. Egész végig antipatikus. Aztán a végkifejletben meg mégse lesz az, ugyancsak árnyalódik a hozzáállása. 

Ahogyan a szarvasfejes ellenfélé is. Hogy legyen min tűnődni, s hogy ne váljanak sematikussá az alakok. Nem csupán a jelleme és az indítékai érdekesek, hanem Ian rá adott, némileg megdöbbentő reakciója is. Nem, nem, dafke nem fogom elmondani, miről van szó!

Tehát úgy alakult, hogy 

ezzel a két történettel a Dragonero szerzői remekeltek. Most úgy fest, remek szériát fogtam ki, mert a legutóbb megjelent, Frike-os Dylan Dog-ra is olyat bólintottam, hogy megrándult a nyakam. S ugyanez történt a Tex harmadik kötetével is (de arról még nem született írásom). Mindhárom képregény egyaránt jellemző, hogy érdekesek a történetek, a szokásosnál (na, jó, Tex-ből még csak egyet olvastam) árnyaltabbak. Ahogyan a szereplők jelleme és motivációi is. 

De a sikerületlen című szarvasosság rajzait azt hiszem egy darabig nem übereli nálam semmi. Meg kell jegyeznem: a rajzló neve: Luca Malisan. Láss még néhány kedvcsinálót! 

Frike Comics, 2022, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891441 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

10/10

2022 decemberében a karácsony hete előtti hét közepe. Ilyenkor a dolgozdában mindig több munkánk van. Ma is, tegbap is cirkuláltam a városban, mint a mérgezett egér a ketrecében. Az autóstársak sem voltak százasak, két esetben is majdnem összetörtek, merő figyelmetlenségből, egy sávváltással, záróvonalon, forgalomtól elzárt területen keresztül, meg egy stoptáblánál meg nem adott elsőbbséggel. Az utóbbi ráadásul teherautó volt, én meg egy kis puttonyos Renaultban ültem. Balra kanyarodtam, erre a teherautó, amikor már bent voltam a kanyarban, de még ne fejeztem be a műveletet, nem túl lassan elindult. A padlógáz mentett meg. A sávváltós figyelmetlennél meg a padlófék, különben vezetőoldalról belémszállt volna. Kicsit örültem, amikor befejeztem a napot és buszra szálltam hazafelé. 

De tulajdonképpen mindez lényegtelen. Mocsokul hiányzik valaki, hiányoznak valakik. Nem a büszkeségem tart vissza attól, hogy felvegyem a kapcsolatot, hanem mert úgy érzem, nincsen rajtam füstszűrős sapka. De ettől még nyüszítős bennem a hiáynérzet. De istenigazából. S jön ráadásul a karácsony is. Ami évek óta nem hat meg, de úg nagyjából semmilyen szinten, de most mégis összeszorul tőle a szívem...

Ellentállok a késztetésnek, hogy Dickensről mint íróról közérdekű adatokat mazsolázgassak innen-onnan. Ahogyan ugye az egyik könyv vezet a másikhoz, még inkább így vezet egyik link a másikhoz. Csak linket még könnyebb beszerezni mint könyvet. Sőt, linkeken talált információt úgy beállítani, mint saját ismeretet... Szóval Dickensről könnyű információt szerezni. Most én különösebben nem is foglalkozom ezzel. 

A tények: Dickens a 19. században élt és alkotott, realista írónak tartják, de ennyi szenvedély, ennyi szélsőséges érzelem talán senki más íróban nem volt, mint benne. Illetve az írásaiban. A pályája kezdetén a realizmusa vaskosan romantikába hajlott. S a Twist Olivér a második regénye. 

Dickens könyvei döntő többségükben a brit vadkapitalizmus idejéből valók, és jobbára Nagy-Britannia alsó társadalmi rétegeivel foglalkoznak. Mély empátiával. Ám Dickens ennek ellenére nem a nyomor írója. S nem is valamiféle szocialista megközelítésből, indíttatásból választja hőseit a sárból. 

Tény, ami való: Oliver Twist, Twist Olivér apátlan, anyátlan árva. Akit a sors kénye-kedve szerint rúgdal, akár a focilabdát. Az is tény, hogy Olivért először tíz éves korában ölelik át. Vagyis ne számíts könnyed, felhőtlen szórakozásra. 

Viszont abból indulj ki, hogy Dickensnek ez a regénye a legismertebb, legkedveltebb. Van vagy nyolc filmváltozata, egész estés, minisorozatos, készült belőle musical, és több képregény-változat. Ebből az egyik magyar, Zórád Ernő rajzolta. 

Vagyis van valami szívfogó titka a regénynek. Mert szeretik a népek. 

Dickens, a nyomor és a humor

Azt mondtam, ne készülj felhőtlen szórakozásra. Viszont arra se, hogy meg fogod szaggatni a ruhádat, hamut szórsz a fejedre és ne is keresgéld elő az antidepresszánsaidat!

A helyzet az, hogy nem jutottam el a könyv első oldalának az aljára sem, és már háromszor elvigyorítottam magamat. Az első oldalon egy olyan születés leírását leled majd, ahol a gyerek éppen csak életben marad. Vadidegenek között születik, akiknek gyakorlatilag mindegy, él-e, hal-e az újszülött. Egy a sorban.

A régi beszóláshoz hasonlón állnak egy új élet napvilágra kerüléséhez, miképpen a régi beszólás hangzik: „Beszéljünk vidámabb dolgokról! MI a véleményed a hullaégetésről?”

Figyelj csak! 

Miután a kerületi orvos erre a siralomvölgynek nevezett világra segítette, még hosszú ideig erősen kétséges maradt, megéri-e a gyermek egyáltalában, hogy akármilyen nevet is adjanak neki; mert
ha nem érte volna meg még a keresztelőjét sem, akkor több, mint valószínű, hogy ezek a feljegyzések sem jelentek volna meg soha; vagy ha igen, akkor ez a néhány oldalra szorítkozó kis mű igazán eldicsekedhetett volna avval, hogy ő az egész világirodalom és minden idők legtömörebb és leghitelesebb életrajza.

Ámbár nem óhajtom azt állítani, hogy dologházban születni már önmagában is olyan irigylésre méltó szerencse, aminél jobb nem is igen érhet senki emberfiát, mégis meg kell mondanom, hogy ebben a kivételes esetben Twist Olivér számára még aránylag ez volt a legjobb, ami vele történhetett. Ugyanis Olivért csak rendkívüli nehézségek árán lehetett rávenni arra, hogy rászánja magát a lélegzés mesterségére - erre a keserves foglalkozásra, melyet mégis úgy megszoktunk már, hogy nélküle nem is tudnánk könnyűszerrel meglenni; egy ideig csak feküdt hanyatt a pihés derékaljon, és kapkodott a levegő után, elég határozatlanul ingadozva a mi földi világunk meg a másik között: s a mérleg kétségtelenül az utóbbi felé billent. Mármost ha ez alatt a rövid idő alatt Olivért gondos nagymamák, aggodalmas nagynénik, gyakorlott ápolónők és nagy tudományú doktorok vették volna körül,  majdnem egészen bizonyos, hogy pillanatok alatt menthetetlenül át is segítették volna a túlvilágra. De hát senki más nem volt mellette, csak egy szegényházi öregasszony, akit meglehetősen pityókássá tett már a mértéktelen sörfogyasztás; meg az egyházközség hatósági orvosa, aki szakmányban csinálta az ilyesmit; így aztán Olivér és a természet egymás között döntötték el a küzdelmet. Az eredmény az lett, hogy egy kis küszködés után Olivér szuszogni, prüszkölni kezdett, sőt végül annyira jutott, hogy sikerült tudomására hoznia a dologház bennlakóinak, hogy újabb teher szakadt az egyházközség nyakába. Olyan bömböléssel közölte ezt, amilyet csak elvárhatunk egy fiúgyermektől, aki három és egynegyed percig nem volt birtokában egy roppant hasznos felszerelésének: a hangjának. 

Engem már itt megnyert magának a regény. Persze, simán lehet innen alább adni, de Dickens nem tett ilyet. Bár a hangvétel később kétségtelenül komorodik, majd olvadón romantikussá válik, de addigra a szerző már annyira behálózott, hogy csak sokára tűnt fel, milyen régen mosolyogtam azon, amit olvasok. Azért nem tűnt fel, mert amit olvastam, az nagyon lekötött. 

Dickens humora igen sajátságos: lám, mer nevetni mindenkin és mindenen. Mer, de nem teszi, csak az arra méltókon. Vagyis tiszteletre méltatlanokon. Figyeld csak ezt a részletet! Tulajdonképpen egyáltalán nem mulatságos, mégis az. Majd mondom, mi benne a figyelemreméltó. 

Abban a pillanatban, amikor Olivér az első jelét adta, hogy a tüdejét szabadon és helyesen tudja működtetni, a vaságyon megmozdult a rendetlenül odadobott, toldott-foldott takaró; s a vánkosról egy fiatal asszony sápadt arca emelkedett fel bágyadtan. Gyenge, elhaló hangon szólalt meg, alig hallhatóan:

– Mutassák a gyereket, aztán hadd haljak meg.

Az orvos a tűzhelynél üldögélt, arccal a tűznek; s felváltva melengette és dörzsölte a két tenyerét. Ahogy a fiatal asszony megszólalt, felállt, odalépett az ágya fejéhez, és azt mondta neki, sokkal kedvesebben, mint ahogy várhatta volna tőle az ember: 

– Ó, magának még nem szabad a halált emlegetnie! 

– Bizony nem, drága lelkem, bizony nem – szólt közbe az öreg ápolónő is, miután sietve a zsebébe gyömöszölt egy zöld palackot, amelynek a tartalmát látható megelégedettséggel kóstolgatta az imént az egyik sarokban. – A jó isten áldja meg magát, lelkem, mit szólna, ha olyan öreg lenne,  mint én? Ha majd maga is a világra hozott tizenhárom gyereket, és mind meghaltak, kettő kivételével, akik itt vannak velem a dologházban, hát akkor majd maga is megtanulja, hogy ne beszéljen így, édes jó lelkem! Gondoljon csak arra, mi az, anyának lenni, kis galambom, gondoljon csak arra! 

Az anyai örömök e vigasztalónak szánt ecsetelése szemlátomást nem érte el a kellő hatást. A beteg csak megrázta a fejét, és nyújtotta a karját a gyerek felé.

Az orvos a karjába adta az újszülöttet. Az asszony sápadt, hideg ajkával szenvedélyesen  megcsókolta a gyerek homlokát; megsimogatta az arcát; riadtan körülnézett; megborzongott; visszahanyatlott a párnájára – és meghalt.

Nem szakadunk meg a nevetéstől, de mégis van benne valami cinikusan nevetséges. Nem a csecsemőn nevetünk, semmiképpen sem a haldokló édesanyán, hanem az anya halálán keresztül a magabiztos, bölcs élettanácsokat osztogató ápolónőn, akinek a sors, az Ég így koppint rá az orrára, így fogyasztja a pökhendi magabiztosságát. 

S ez a későbbiekben is így lesz: Dickens sokszor megmosolyogtat, a legtöbbször a nyomoron nevetünk, de sohasem a nyomorgón. Azokon, azoknak a képmutatásán, hazugságain, önhazugságain, kevélységén, ostobaságán, akik a nyomort okozzák, de legalábbis sápot vesznek rajta. 

Dickens alakjai

valóságosak, élő alakok. Szerb Antal szerint, (úgy fest, sorvezetőmmé vált):

Dickens elemezhetetlen bűvészete abból áll, hogy regényei a legteljesebb életszerűség érzését tudják felkelteni emberi formára kikerekített alapgesztusok segítségével. Olyan ember, mint Mr. Pickwick, sose volt – és mégis elevenebb minden embernél, aki igazán volt.

Nem véletlen, hogy Chesterton (ő is megérne egy misé; mondjuk az önéletrajzának egy példánya hat napja az enyém) ezt írta Dickensről, hogy 

A XIX. században, amint már mondtuk, népszerűség és művészi jelentőség már nem esnek egybe, a nagy írók többnyire nem népszerűek és a népszerű írók többnyire nem nagyok. Dickens a hatalmas kivétel. Mi az oka, kérdi Chesterton, hogy Dickenset csodálták, annak dacára, hogy csodálatos?  Szerinte azért csodálták, mert megrázóan tragikus és könnyfakasztóan komikus emberekről írt, nem pedig arról a talán valóságosabb közép-világról tragikum és komikum közt, amely az elit-írók tárgyköre, de a közönség szélesebb rétegeit hidegen hagyja. A közönség írója, sírást indít és kacajt; mint Shakespeare, mint Balzac, ő sem idegenkedik a banális és giccses eszközöktől, nem előkelő író, hanem népi, a szó legeslegjobb értelmében.

Chestertont is Szerb Antal idézi. (Látod, hogy egyik könyv vezet a másikhoz?)

Szóval ezt kellene összeadnod: realista, de nem naturalista, szentimentális, érzelmes, de nem giccses (csak néha, kicsit), humoros, és jó elbeszélő, bár a történet nem a legerősebb oldala. Nem rossz elegy ez, hidd el nekem!

Twist Olivér története

(Tényleg, vajon miért Twist Olivér és Copperfield Dávid, és miért nem Oliver Twist és David Copperfield? Amikor Tom Sawyer és nem Sawyer Tamás, és Sam Small, nem pedig Small Sámuel, Arról nem beszélve, hogy lehetne akár Csavar Olivér, Rézföldi Dávid, Fűrészelő Tamás és Kiss Sámuel is. Szóval nem értem a fordítókat. Különösen azért nem, mert kizárólag a főszereplő nevének a fele lett magyarítva. Senki másé a regényből.)

Ahogy olvashattad, Olivér egy lelencházban jön a világra. Az édesanyja közvetlenül a szülés után meghal. A fiúcska a lelencek között cseperedik fel. Dickens apró történetecskékkel mutatja meg, mennyire nem volt leányálom az egyház gondozásában levő otthonokban felnőni. A gyerekek sorsa igen kíméletlen volt mind fizikailag, mind érzelmileg. Éheztek, rongyosak voltak, érzelmileg, értelmileg elhanyagoltak, és minden tekintetben kiszolgáltatottak.

Hol volt akkor még az emberi jogok, benne és általa a gyermekjogok deklarálása!

Rossz volt akkoriban Angliában árva gyereknek lenni. Ma sem jó, itt, ebben az országban sem, de akkor határozottabban vacakabb volt. Csak úgy ad hoc jutott eszembe a HBB Belladonnája.( A szöveg alatt ott a YouTube videó is a dallal.) Meg azonnal az is, hogy a huszadik század eleji Magyarországon is voltak bajok. A jelszó: Árvácska. 

Nem csoda, hogy Olivér megszökik az éppen aktuális mestertől, akihez inasnak adta az árvaház, és útnak indul London felé. Ahol nem ismer senkit, de hallotta, mennyien élnek ott, reménykedik, a tömegben lehetősége lesz eltűnni. Ez részben sikerül is, de nem pontosan úgy, ahogyan elképzelte. Bár kétségtelen, innentől egy kicsit többet eszik. 

Természetesen azonnal a korpa közé keveredik: akaratlanul és főleg akarata ellenére a tagjává válik egy zsebelésre szakosodott bandának. Amelynek vezetője, Fagin, ez a sötét, visszataszító érdek- és gazember néha-néha kiad gebinbe, komolyabb munkákra is gyerekeket. Olivérnek is jut egy betörésben való részvétel. Vagyis van izgalom-szál. 

Meg titokzatosság-szál is. Mert szép lassan bekúszik a történetbe, hogy Olivér valamiért sokat ér a vén gazember Faginnak. Mert, hogy van valami titok körülötte. Mármint Olivér körül. S persze ez a titok adja az értékét. 

S hogy legyen viszonyítási pontja, menyire nagyon vacak neki, néhány pillanatig van jó dolga is egy kedves öregúrnál és annak házvezetőnőjénél. Hogy aztán megint visszakényszerüljön a rossz helyzetverzióba. S hogy aztán megint legyenek olyanok, akikben van emberség.

Erősödik a két tábor, az Olivér-híveké és azoké, akiknek az az érdekük, hogy Olivér elzülljék, minél előbb és minél mélyebben szembe kerüljön a törvénnyel. S miközben semmiből nem ért semmit, mert a dolgok jobbára a feje felett zajlanak, Olivér kulminációs ponttá válik. Tétován, passzívan, de jóindulattal, tiszta szívvel csak ácsorog az események origójában, néha sír, néha boldog... Mindenesetre középutas érzelmi reakciója nem igen akad. De semmiképpen sem alakítója az eseményeknek. 

Olivér jelleme

Dickens nem idealizál. Illetve de. Ám csupán annyira, hogy az nem tűnik idealizálásnak. Illetve de. Ez így nem túl értelmes, ugye?

Olivér nem túl okos, egyáltalán nem művelt, nem szellemes, kicsit sem dörzsölt, ügyetlen, nyápic, csenevész, gyenge, sápadt kis manus.

Két dolgot becsül benne a tisztességes olvasó: udvarias és tiszta lelkű, becsületes gyerek. S Dickens azt állítja, szép arca van. Mármint, Olivérnek, ugye, nem Dickensnek. Ezek alapján Olivér semmiképpen sem hős. Csak főszereplő. Még Árvácska is határozottabb, tettrekészebb nála. (Hej, mennyire megrendítő az a történet! Na, az realista. A naturalizmusig.) Ám hiába olyan kis satnya, elesett, gyámoltalan, rakás szerencsétlenség, mégsem lehet nem szeretni. Úgy bruttó, önmagáért. A túlzott reakcióival együtt. 

S helyben vagyunk. Dickens realizmusa valahogy nem engedi meg az átmeneti jellemállapotokat. Ha valaki jó, akkor tűzön-vizen át, minden körülmények között, kivétel nélkül, mindenben az. S ha valaki rossz, akkor az rossz lesz, ha a fene fenét eszik is! Bizony! Nincsen egyetlen, átmeneti jellemmel bíró szereplője sem a könyvnek. Az előző mondatból az fakad, hogy nincsen egyetlen valós, hús-vér szereplője sem. De Dickens akkora bűvész, tudod, ahogyan Chesterton fogalmazta, hogy olvasás közben magad cáfolod meg önnön következtetésedet. Legalábbis én így jártam. 

A Twist Olivér üzenete az, hogy a világ alapvetőn jó, csak meg kell várni, hogy kiderüljenek a dolgok, összeálljon a kép, és minden szereplő elfoglalja a maga pozícióját a happy end nagytotáljához. Az emberi mocsokság, önzés, aljasság, érdekérvényesítés, gonoszság csupán arra kell, hogy a jónak legyen kellő kontrasztja, világossá váljon, mennyire jó a jó. 

Ellentmondások, amiket végül mégis elhanyagolunk

Dickens mesél. Elmesél egy romantikus történetet London mélyrétegeiből. Gondolj bele, csilivili operett az ózdi kohászok, az ajkai bauxitbányászok vagy a külső Váci úti cérnagyár chilei munkásnőinek mindennapi életéről a késő-kádári időkből!

A vicc az, hogy Dickensnek sikerül! Miközben egy pillanatig nem vesszük komolyan a jellemei fekete-fehérségét, aközben ismerjük a mindennapi élet Faginjait, egyházi urait, a kíméletlen életművészeket, a tolvajokat, az egész rongy népséget.

A mindennapi életben is, tetszik, nem tetszik, végső soron vagy ide, vagy oda helyezzük el az embereket. Akkor is, ha közben látjuk az árnyalatokat. Mert feltétlenül szükséges a hétköznapi kategorizálás. Attól függőn, hogy milyenek a jellemarányok, úgy kerülnek be emberek ebbe vagy abba a fiókba. Vagyis megmosolyogjuk Dickens naiv módszerét, de teljesen simán alkalmazzuk a mindennapokban. Valószínűleg ezért élvezzük, amit olvasunk. 

A Twist Olivér hangvitelében messze nem egységes regény. Mondtam, hogy az elején szélesen vigyorogtam. Aztán, bár nem vettem észre, nem vigyorogtam, a derűt felváltotta a gonoszság, az önző érdekekért való konspiráció aljasságának komorsága. Hogy aztán átcsapjon valami majdnem negédes igazságosztásba, patetikus párbeszéd-megfogalmazásokkal, szélsőséges hangulatingadozásokkal. (Elsősorban a gyerek és a női szereplők részéről. Ők többségében nem csöndesen elszomorodnak, nem könnyezni kezdenek, hanem felkiáltanak és zokognak. Úgy minden átmenet nélkül. Ha valami jó esik meg velük nem csak szélesen elmosolyodnak, nevetnek, hanem felkiáltanak, kacagnak, ujjonganak és ugrándoznak. 

Ennek megfelelőn kerül a végén a megfelelő helyére minden és mindenki. És mi, olvasók meg elégedettek vagyunk, hogy van igazság a földön. Miközben tudjuk, hogy nincsen. Még a benzin-ársapkája is lekerült, tankolhatunk hatötvenért, bakker, miközben öt pár virsi ezerszáz froncsi, egy lityi tej meg öccá felé kúszik, a gazemberek meg szabadlábon, és még csak belelőni sem lehet a barom kommentelőkbe, akik ellenünkre mondanak... Hát, erre az egész szarra úgy kell nekünk Dickens, barátom mint egy mindennapi, falat kenyér! S ez utóbbi komoly! 

– Úgy? A törvény ebből indul ki? - kérdezte Bumble úr, két kézre fogva kalapját a nagyobb nyomaték kedvéért. – No, hát én azt mondom, ha a törvénynek ez a felfogása, hát akkor a törvény hatökör! Akkor a törvény hülye, kérem! Akkor a törvény agglegény, kérem!

Würtz Ádám illusztrációiról

 Az elmúlt rendszerben azért voltak jó dolgok is. Például, hogy rengeteg könyvet biztos kezű képzőművészek illusztráltak. Számomra az volt döbbenet, amikor kiderült, hogy például Reich Károly, Gross Arnold, Zórád Ernő, Réber László, Kass János alapvetően nem illusztrátorok, hanem képzőművészek. Most mondd! Tehát a képzőművészek nem csupán albumokat adtak ki, hanem simán vállalták mindennapi könyvek nem mindennapi díszítését, értelmezési alternatíváját. Ilyen képzőművész volt Würtz Ádám is. 

Würtz művészet nem mindig adja magát elsőre. Ha megnézzük például a Bartók, vagy József Attila, netán Shakespeare témáira készített műveit, elsőre szinte túl soknak tűnik az információ. (Ebből a szempontból a már említett Gross Arnolddal vagy éppen Bruegel-lel rokon.) Ám ha vesszük a fáradtságot, és elmerülünk a részleteiben, kifejező, apró csodákat láthatunk, amik kinyílnak figyelmes szemeinknek.

Ebből a szempontból a Twist Olivér illusztrációi egyenesebbek, követhetőbbek, De még azt sem állítanám, hogy azért, mert a könyvet a Móra Ferenc ifjúsági kiadó adta ki. A számtalan könyvet, köztük tömérdek gyerekkönyvet is illusztráló Würtz nem fogta vissza magát, ha gyerekekről volt szó. Egyáltalán nem az volt az alapelve, hogy ereszkedjünk le a gyerekekhez, hanem az, hogy emeljük fel őket. Vagyis bizonyos értelemben Dickens regényének a képei kivételt jelentenek a realizmusukkal és az egyértelműségükkel. Se szimbólumok, se jelképek, kettős tartalmak nincsenek bennük: minden az, ami. Ezzel együtt tipikus, azonnal felismerhető Würtz-illusztrációk. Amik a maguk zaklatott, többsoros vonalvezetésükkel olyan egyértelműen visszaadják mind a félelmet, úgy a bánatot, mint az örömöt, a töprengést... Nos, mindent. 

Mondom, gazdag gyerekkorunk volt! 

Móra, Budapest, 1979, 430 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631116999 · Fordította: Bálint György · Illusztrálta: Würtz Ádám

8/10

2022 decemberének harmadik advent hétvégéjének szombatja, annak meg az estéje. Végre, ma együtt voltunk könyvtárban Szerelmetesfelségtársammal! Ő persze internetes marketinges könyvekre vadászott. Ami nem ördögtől való badarság. A héten volt egy konferencián vagy min, ott rólam, a blogomról is beszélgetett valakivel, akinek lett ötlete, hogyan lehetne pénzt is csinálni belőle, ha már ennyi időbe, energiába kerül...Meglássuk, ahogy a vak is mondta. Én meg gazdaságilag ugyancsak látássérült vagyok... 

Szeretem ezt a nőt nagyon, de csitt el ne mondjátok neki, mert úgyis tud önhitt lenni, még elbízza magát! 

  VÁMPÍROK  
Tiziano Sclavi – Carlo Ambrosini

  JÁTSZMA A HALÁLLAL  
Claudio Chiaverotti – Corrado Roi

Ezt is többször leírtam már: a Sergio Bonelli kiadványai nem az eredetiségük miatt közkedveltek. A témái, hogyan is mondjam, szedett-vedettek. Ismert klisék ismert kliséken, ismert történetek felhasználása (az itt szereplő egyik sztoriban is), valós híres emberek belekeverése a sztorikba (a Dylan Dog-okban éppen Groucho Marx. Meg, ha eddig nem ugrott be, Ingmar Bergman neve...) 

De egyáltalán nem arról arról van szó, hogy összehordanak egy sefüleseborja plágium-kazlat, aztán ahogy esik...

Mert náluk és általuk a felhasznált szüzséknek, zsánereknek, ismert személyeknek, kliséknek mindeneknek olyan harmónikus egysége jön ki a szalag végén, hogy az csuda! Na, figyelj, ezt is elmondtam már ezerszer, de mondom újra, hogy megjegyezd: ki nem állhatom a vámpíros, zombis bármiket. (Jó, kivétel itt is van: Vámpírok bálja, The Walking Dead.) Aztán jó, lesd és vesd a szememre: a legkedvencebb Bonellim, a Dampyr micsoda? Na, micsoda? Nos, alapjaiban vámpírsztori. Úgy bizony! Csak, hogy ne legyek annyira vérig konzekvens önmagamhoz.

Szokás szerint a kötetben két történet kapott helyet. Ahogy e bejegyzés elsősoraiban láthatod. Van miből válogatni a magyarországi kiadókhoz: ha a Bonelli vonatkozó oldalát nézem, az jön ki, hogy a Dylan Dog kiadványok felsorolása 68 oldalból áll. Egy oldalon 24 kiadványt mutat be a weblap. Amennyire meg tudtam ítélni, ez az oldal csak az olasz kiadásokat tartalmazza. Nem tudom, van-e ismétlődés az újrakiadások miatt, de ha csontegyszerűen beszorzon egy oldal darabszámát az összes oldallal, akkor az jön ki, hogy eddig 1600 körüli Dylan Dog kiadvány jelent meg azóta, hogy 1986-ban az első füzet napvilágot látott.

Ez még akkor is óriási szám, ha tekintetbe veszem, hogy az eltelt 36 év 432 hónapot jelent. Az oldalra feltett borítók mennyisége azt feltételezi, hogy minden hónapban négy Dylan-kiadványnak örvendezhettek Itáliában. Nem egy lusta csapat ez az olasz társaság! Egy bágyadt kísérlettel próbáltam megkeresni, mikor jelent meg eredetileg ez a mostani, magyarul olvasható két történet, de hamar feladtam. Aztán láttam, hogy ló vagyok, csak nem nyihogok hiszen a borító belső oldalán ott van egyértelműen: a Vámpírok 1991-ben (a 62. szám volt), a Játszma a hallál egy évvel később (és az a 66. szám volt). Mit tesz a figyelmes olvasás!

Amely kettőből kettő témájában tulajdonképpen teljesen banális, átlagos alapot vett kiindulásnak: vámpírok és a halál. Ugyan, mi újat lehet még bármelyikkel kapcsolatban kitalálni? 

Vámpírok

Aham, nagy vehemenciával leírtam a fenti alcímet, hogy akkor most  jól bemutatom ezt a történetet, de abban a pillanatban rájöttem, hogy ha ezt megteszem, akkor én vagyok az a rossz fej utastárs, aki vonatút elején boldogon felkiált a kezedben látható krimi láttán, hogy ő ezt már olvasta! És kitaláltad-e már, hogy nem az unokaöccs a gyilkos, hanem az inasnak álcázott távoli nagybácsi unokatestvérének a húga, aki véletlenül belehallgatott egy telefonbeszélgetésbe, és aztán az örökség megszerzése végett sms-ben csöpögtetett arzént Vilma néni mindennapi ischlerének a lekvárjába?

Mert a sztori elmesélhetetlen a poénok lelövése nélkül. De legalábbis értelmetlen üres, a tartalom ismerete nélküli utalgatásokkal bemutatva. Egyébként a hátsó borító, amely a borítóképpel együtt szavazásra bocsáttatott a kötet megjelenése előtt, sok mindent elmond. 

De én meg nem mondok többet, mint amit a borító. Illetve de, ám a tartalmába nem fogok elmélyedni. 

A Dylan Dog képregények esetében, talán a nagy számok törvényét alapul véve, előfordult már olyan történet, amelynek kétséges a valóságossága. Ööö... Ez nem volt szerencsés mondat. Dylan Dog a rémálmok, a horror nyomozója. Vagyis mindegyik történetnek kétséges a valóságalapja. Szóval nem erre gondoltam. A kétséges alatt nem a mi valóságunkhoz való viszonyt értem, hanem a képregény valóságához. Amely általában a lineáris történetmesélés szabályaival él: a sztori bevezettetik, zajlik, befejeződik. Örülünk, Vincent! Viszont van néhány álomszerű, elvont történet is. Például a  Hosszú búcsú. Ami vagy bejön, vagy nem. Nekem is-is. 

Nos, bizonyos értelemben ez a történet, a Vámpírok is lólábsztori. Úgy indul mintha sima akció-horror lenne. Aztán szép lassan, a végére egyértelműen átkúszik allegóriába, metafórába vagy mibe. Olyan, mintha nem csupán Dylan Dog, hanem az egész világ további jövőjét rövidre zárná az elkerülhetetlenül bekövetkező véggel. Pont. 

S tegnap este óta azon skubizom vajon mit takar a történet metafórája, allegóriája? Van tippem, de az olyan kis túl könnyű, súlytalan, sablonos. Nem, nem, felejtsd el, Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának szubjektivitása itt nem játszik! A hasonlat sokkal nagyobb ívű, társadalmi méretű. Azonban már ezzel is túl sokat mondtam, gondoltattam veled.

Valahogy úgy lett eddig ez az értékelés, miképpen az előadó, akiről Hofi beszélt: „Milyen hosszan beszélt! És milyen keveset mondott!”

És lesz ez még rosszabb is, mert a következő történet is slusszpoénra kihegyezett. Vagyis ha túl sokat beszélek, tényleg túl sokat mondok. S még a végén szóba kerül az olvasóm által az én drága, nagyon fiatalon meghalt anyukám! Nem venném a szívemre, ha a szádra vennéd! 

Groucho

A két sztori között megállok egy pillanatra. Dylan Dog barátja, titkára, inasa, szolgája, bármilye, akármije, valamije Groucho. Aki tökéletes hasonmása (vagy maga Gorucho?) az egykori, népszerű és talán Amerika legjobb humoristájának tartott Groucho Marxhoz. 

Dylan Grouchoja rendre sziporkázik. Jobbára a helyzethez nem illő, kapcsolódó poénokkal fárasztja a hallgatóságát, aki, ami jobbára nem tudja mire vélni az egész jelenséget, ami Groucho. 

Viszont a figura remekül oldja a Dylan Dog-sztorik „borotvát már a torkomra!”-hangulatát. Nekem úgy tűnt ebben a kötetben Groucho a szokottnál is többet marháskodik. Ennek oka valószínűleg az, hogy még feltűnőbb legyen, amikor annyira komorrá válnak a dolgok, hogy simán lemarházza Dylant, és ő hívja fel a figyelmét, hogy komolyan beszél, Dylan vegye már komolyan!

Ilyen is van. Egyszer. Minden más esetben Groucho inkább oldja a feszültséget, még akkor is, amikor maga sem tud mit kezdeni a helyzettel. Amikor például a katonák teljesen feldúlják Dylan Dog otthonát, Groucho a romok között ülve ezt találja mondani: 

Játszma a halállal

Persze, hogy eszünkbe jut már a borítóról Ingmar Bergman A hetedik pecsétje! Amiben a Lovag folytat sakkjátszmát a Halállal. Így, nagy h-val. Mert ő a Kaszás. A személyesen megjelent Halál.

Aki a vele játszmára leülővel üzletet köt: ha győz, meghosszabbodik az élete. De akár győz, akár veszít, minden egyes, a Halál által levett bábuja egy számára nagyon kedves embert jelképez, akinek meg kell halnia. S neki, a Halál játékostársának kell kiválasztania, ki legyen az.

No, ebből indulunk ki itt is. 

S, aham, itt jön megint a vonat, az olvasott krimi és az olvasott utastárs tapintatlan esete. Annyit azért elmondok, hogy a fickó, aki a Halállal sakkozik, és itt nekünk háttal van, a képregény valóságában éppen kómában függ egy kórházban, mert egy drogos megkéselte az utcán. 

A történet barkács-sztori, ahogyan Szerelmetesfelségtársam fogalmazni szokott: csavaros. Mert sorban halnak az emberek, jobbára nem mindennapi módokon. Dylan így kerül a képbe. Mert például nehezen nevezhető mindennapinak, hogy a Természettudományi Múzeumban valakit egy dinócsontváz támadjon és gyilkoljon meg. A hivatalos verzió persze nem ez, hanem hogy baleset történt, széthullott a csontváz, az áldozat rosszkor volt rossz helyen. Csakhogy az áldozat unokahúga látta, hogy mi történt. Csak senki nem hisz neki. Hogyan is hinne, hihetne? 

Dylan általa vonódik be az eseményekbe. Amik, mondtam már, igen komoly csavart, majd csavarokat kapnak a végére. De addig sem eresztenek. A Halál és az áldozatának a sakkjátszmája mindvégig fenntartja az érdeklődésünket. 

S a végén csak lestem magam elé, mert a Dylan Dog, sőt, általában a Bonelli-kiadványok igen ritkán foglalkoznak erkölcsi dilemmákkal, még kevésbé metafizikai kérdésekkel. Mármint azon túl, hogy a halál után simán van kommunikáció az elhunytakkal, a világukban az élőhalottak szinte mindennapi valóság. De aztán itt vége is minden effélének. A Játszma a halállal sem merül nagyon mélyre, állást pláne nem foglal, de a végső képek mégis egyfajta erkölcsi tanulságot sugallnak egy morbid fricska által. (Na, erről beszéltem: körbeírtam úgy az eseményeket, hogy aki nem olvasta a történetet, az egy szó nem sok, de annyit sem ért belőle. Van ennek értelme?)

A rajzokról

Hozzák a szokásos, Dylan Dog-os formát. Nem nyűgöznek le, nem túl részletesek, de mindenképpen nagyon kifejezők, plasztikusak, egyértelműek. 

Az akció jelentek dinamikusak, valóban érzed, látod, hogy akcióról van szó, nincs ebben semmi hiba. 

Az összhatás, a rajzoké és e két témáé mindenképpen a legjobban sikerült Dylan Dog-ok közé emeli ezt a kötetet. (Mondom úgy, hogy még a magyarul megjelentek mindegyike sem volt a kezemben, nemhogy a maradék ezerötszáz-rengeteg.) Mindenesetre számomra több helyezessel előrébb hozta a privát rangsoromban a rémálomnyomozót. Ami csak azért szomorú, mert már alig van hely a polcomon, és bizony mindösszesen három kötet van a birtokomban. De hogy ezt egészen biztosan el fogom olvasni, megnézegetem még, az halál biztos! :-D 

Frike Comics, 2022, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891359 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

9/10

2022 december, ezüstvasárnap. Abszolút nincsen karácsonyi hangulatom. Kint tombol a szél, este fél hét van, egész nap esett az eső. 

Szerelmetesfeleségtársam tegnap felragyogott: 
– Csinálnod kellene egy TikTok-csatornát a blogodról! 
– A TikTok népét érdeklik a könyvek? Ne viccelj már? Ők már az ábécé utolsó utáni betűje generáció!
– Egy könyvtáros is csinált magának egyet. Több ezer követője van. 
– De nekem az egész TikTok-izé olyan tök felesleges, felületes vacakság... Tíz percet nem vagyok képes folyamatosan rajta tölteni. 
– Egy-két perces videókra van szükséged!
– Miért, szükségem van rá? 
– Mondtam, akár pénzt is lehetne csinálni abból, hogy olvasol. S akkor azzal foglalkoznál, amit szeretsz. 
– Mármint a napi munka mellett...
– Ki tudja, lehet, hogy egy idő után helyette. Ez lenne a napi munkád. Mit szólsz?
– Szóhoz sem jutok... 
De azért jár az agyam. 

  Szöveg:  
Brian Michael Bendis

   Rajz:    
Udaku: Angel Medina
Egy igazán pocsék nap: Jamie Tolagson
Boszorkányság: Alberto Ponticelli

Utólag néztem szembe azzal, hogy Bandis nagykutya a képregény-világban. Megjárta a Marrvelt is, a DC-t is, meg sok minden egyebet is. Tényleg felsorolni is sok, mi minden kötődik a nevéhez. S még az is jó volt, hogy ezt nem tudtam. Meglátod, miért. 

Szóval a dolog úgy esik, hogy van itt ez a két nyomi figura, Sam Burke és Twitch Williams. Semmiben sem kiemelkedők, különösen nem szépek. Emberek. Akik rendőrök. Mert visszahívták őket. Pályaelhagyó, bumeráng-rendőrök. Egyszerre visszataszítók és különösen szimpatikusak. Majd egyre jobban az utóbbi. Minél inkább haladtam a könyvben, annál inkább. Bár a fodrászokat szemmel láthatón mindketten szívből rühellik. Erről, mármint a fodrászokról egy szó sincsen a könyvben, a leghalványabb utalás se, de nézz csak rájuk! 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A SZTORIK

elhanyagolhatók. Tényleg, egyik sem nagy durranás. De mert láttam már karón varjút, vö. a Bonelli-univerzum majd bármelyik kötetével, főszereplőjével (Morgan Lost, Dampyr, Morgan Lost, Tex, Dragonero), azzal is ugyanez a helyzet: nem a sztorik baromi erősek, hanem a főszereplők személyisége, és az egész hangulata. Ha egyet olvastál, mindegyiket olvastad, de mégis az összessel szeretnéd megtenni. 

Beszélhetnék a történetekről, három van a könyvben, de annyira tényleg nem érdemes. Az egyik nyúlfarknyi, a másik kettőnek meg el is spoilerezném a poénját, mire összefoglalnám, miről szól. Legyen elég annyi, hogy a nagyváros alján vagyunk, az emberek aberráltak, a zsaruk korruptak, s aki böcsületes, annak az arcába másznak. Nem csipkés rózsaszín a történet, a lányszobáknak nem lesz állandó vendége, van itt minden, hányás, levágott fejek, élve szénné égetett boszorkányok, élő egyenesben önszájba-lövés, ami kell.

Nem guszta, viszont ebben a közegben nem is öncélú. Mintegy indokolt. Tényleg az. A brutalitás nélkül, amit egyébként ki nem állhatok (még a poloskákat is élve dobálom ki az ablakon, ha látogatóba jönnek, pókot soha nem hajítok a klotyóba, a legyet is inkább kikergetem, a méheket, darazsakat meg természetesen, hogy persze), a Sin City sem az lenne, ami, s azzal mindenki csak vesztene. Itt, mármint ebben a képregényben is ez a helyzet. Viszont a két sokat próbált, zilált üstökű nyomingerünk számára nem természetes, hogy az emberek állatok, nem szokványos számukra, ha valaki aberrált. 

A BELSŐ TÜKÖR MEGPRÓBÁLTATÁSAI

Nos, ez volt az, ami miatt kétszer fogtam bele az olvasásnak. Ami megkapó és egyedi a kötetben, éppen az a rákfenéje is. Különös tekintettel a könyv méretére. Lefekvés után kezdtem bele, kicsi lámpa fényénél. Egyszerűen fárasztott az olvasás, a képeket sem tudtam jól kivenni. Másnap természetes fénynél, majd erősebb, fókuszáltabb fényű lámpa mellett már nem volt baj. 

S ezzel együtt néha érthetetlenül apróbetűs a szöveg. Közelre jól látok. Ám hogy olvasni tudjam a párbeszédeket, igen közel kellett hoznom a lapokat a fókuszálás miatt. 

Arról nem beszélve, hogy a szerzők igen sajátosan mutatnak be jeleneteket. Képregényben szokatlan aprólékossággal. Nézd csak az első oldalpárt! Méretaránynak hagytam ott a kezemet. A filmszerűség több esetben is azt jelenti, hogy a mozdulatokat, az arckifejezés-változásokat mintegy képkockáról képkockára követhetjük. Majdnem pazar. Különösen a második kép perspektívája és mulatságos fokozatossága tetszett. Valószínűleg azért is, mert olvasóként nem tudtam, mit néznek ennyire egyre többen. 

Amit látsz egyfelől illusztrálása az aprólékosságnak. Amit viszonylagos rendszerességgel alkalmaznak a szerzők.

Van két oldalpár, amin felül Sam császkál erre-arra, nyomoz, alul meg egy képsorban Twitch keres valami infót a neten. Zöld fényben látjuk a fejét, a monitort bámulja mereven. Úgy két és háromnegyed oldalon, mint egy régi filmszalagon, ugyanaz a kép ismétlődik, sorban, egymás után. A harmadik oldal háromnegyedénél Twitch talál valamit: ezt úgy tudjuk meg, hogy egy pillanatra félre néz, majd visszatérünk az ismétlődéshez, még nem teljes az infó, amit talált. Felül mindhárom oldalon zajlik a császkáló Sam története. Zseniális!

Ugyanakkor hiányoznak a párbeszédbuborékok. Csak egy-két vonal jelzi, kihez tartozik az adott mondat. Meg a betűk formázása, típusa. Amikor többen beszélnek, akkor kezd bonyolódni a helyzet. Van olyan, hogy olvasó legyen a heverőjén, aki kapásból megmondja, melyik mondat kihez tartozik: túl sokan beszélnek, ugyanennyi tehát a formázott, típus-változtatott szöveg.

Viszont így a rajzot, a színeket nem takarja ki a szövegbuborék. Valamit valamiért.

Azonban éppen ezért néha kicsit kaotikus, amit látunk. Ezáltal fárasztó az olvasás, az átlagosnál több koncentrációt igényel. A kaotikát fokozza a kockánként egyébként nem, de együtt néha sokká váló rajzstílus. 

Ezért tettem le első alkalommal a könyvet. Meg a félhomály, tudod. De aztán nem hagyott a kíváncsiság és a kalandvágy. Engedtem neki. Jól tettem! Mert szokás kérdése is lehet az élvezeti faktor emelkedése. 

A RAJZSTÍLUS

Futólag érintettem. Most álljunk meg! Keresgélem, hogyan is adhatom át a lényeget. Talán: hiperrealista, fenyegető, thriller-karikatúra. Mármint nem úgy, hogy a thrillert figurázza ki, hanem úgy, hogy a rajz karikatúraszerű. Megkapó karikatúrán látni egy tátott szájú, élve megégetett, lámpaoszlopra függesztett hullát... 

Van olyan rajz, hogy azt hittem, Korcsmáros Pál készítette. Csak éppen elképzelhetetlen, hogy Korcsmáros ilyet rajzolt volna. Ezt add össze! 

Minden karikatúrszerűsége mellett a rajzok hihetetlenül kifejezők. Akármiről is szólnak, legyen rajtuk nagytotál-ábrázolás, vagy csak egy dülledő szem, vagy ismétlődjön ugyanaz a mozdulat. Egy idő után arra figyeltem fel, hogy önkéntelenül koncentrálni kezdtem Sam arcaira. Sam vehemens, érzelmileg szélsőséges figura, úgy csúszik át a sztoikus filoszból a dühverte állatba, mint a pinty, és tök természetes számunkra, ahogy ez megtörténik. 

Emellett bár nem szalonképes, de jó a humora is. Figyeld a „kamera” remek közelítésnek a megoldását!

De nem csupán a statikus látószögek érzékeltetésében, hanem a dinamikus képkockák megkomponálásában is több mint remek, filmszerű, látványos ez a képregény. Ezeket a képeket, különösen az elsőt igen sokáig nézegettem. Jobbára mert zajokat is hallani véltem, ahogy elmerültem bennük. 

S TUDOD, MI VAN? 

Az, hogy most, meg kellene mondanom a szubjektív frankót. Ki kellene nyilatkoztatnom, hogy milyen a Sam és Twitch. 

Ülök itt munka után, fáradtan, sajtos tallért és japán szilvát majszolgatva a heverőnkön, egy bolyhos takaró alatt, az Nth Ascension keménykedik a laptopom hangszórójából, én meg tanácstalan vagyok, csak azt tudom, hogy jó végre itthon lenni, jó a zene, csak az nem jó, hogy Szerelmetesfeleségtársam nem ért még haza. (Meg van még több dolog, ami nagyon nem jó, de ez most messzire vezetne...)

Akkor megpróbálom. Egy hete olvastam el a könyvet. Máris nehezemre esett a történeteket felidéznem. Még a boszorkányos ment a legkönnyebben. Az Uduko végéről fogalmam sincsen. A középsőből meg semmire sem emlékszem, kizárólag a rajzok hangulatára. 

Viszont a rajzok igazán remekek! Különösen az Uduko-é. Amikor szemelgettem belőlük a szemléltetés végett, legszívesebben az egészet befotóztam volna. Mitöbb, minél többet lapozgattam, nézegettem, válogattam, annál inkább tetszett, mint amikor olvastam is. A szövegre most nem figyeltem, egyedül a képekre.

S így megkísértett a gondolat, hogy ha szembe jön velem valahol, hát kézen fogom és hazaviszem a könyvet. Ez egyre nagyobb szó, a könyvmennyiség miatt fokozódó, jogos itthoni feszültség miatt. De olyan sejtésem van, hogy ha így is történne, többet nem olvasnám el, csupán nézegetném. Szerintem ezzel mindent elmondtam. 

Ja, nem, az igazsághoz még egy mondatra szükség van. Bendis a kötet végén leírja, hogy ő a komplett forgatókönyvet meg szokta írni, tokkal-vonóval, mindenestül, s a rajzolónak erre kell reflektálnia. Vagyis itt egyáltalán nem annak a tiszta esetével állunk szemben, hogy valakinek a harmatgyenge sztoriját másvalaki mocsok frankón képpé varázsolta, hanem úgy fest, gratulálni kell az egész alkotó bagázsnak. Akkor is, ha sztorik... De ezt már mondtam. S így sem egy mondat lett. 

Infinity, 2019, 336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155982040 · Fordította: Kóbor Róbert 

7/10

2022 novemberének utolsó napja. Holnap már december lesz. A kutya mindenit neki! Úgy elhussolt ez az év, hogy csuda! Lili unokám mindjárt egy éves lesz. Én meg egyre bőszültebben lépkedek a hatvan felé. 

A hét elején jött a jó hír, hogy a két ünnep között nem kell dolgoznom. Így simán lesz rá alkalom, hogy találkozzunk a fiammal és a párjával. Legnagyobb örömömre ő kezdeményezte a találkozást. Eredetileg egy Nyíregyházi felruccanásra gondolt, de aztán megfontoltuk, és csupán egy Normafás séta lesz belőle. Utána meg iszogatás, ittalvás nálunk, Kaszáson. De addig még van három hét, és a dolgozdámban az évvége roppant idióta szokott lenni. És ez már elkezdődött. 

Timothy Garlton Ash 1955-ben született. Ismert, keresett, aktív ember. A Times magazin szerint ő is tagja a világ 100 legbefolyásosabb emberének. (Mostanában kísérletezem a befolyásolásommal: nemrégen olvastam a lista egy másik emberének Malcolm Gladwellnek két könyvét is: az Ismerős ismeretleneket és az Ösztönösent. Elvonatkoztatva attól, hogy ugyancsak eltérő témában írtak az urak, Ash sokkal meggyőzőbb, alaposabb. Érdekesnek Gladwell is érdekes, de végkövetkeztetéseiben, ha vannak egyáltalán, mert jobbára nincsenek, semmitmondóbb.)

Szóval itt van ez a saját maga által is deklaráltan teljes mellényű liberális demokrata, aki utálja Orbán Viktort és a kormányait, és egyre jobban irtózik a lengyel vezetéstől is, és akinek álma a világfalu, az egységes minden. 

De a korrektség jegyében rögtön hozzá is kell tennem: Ash meglepően reálisan lát, értékel és ír. Biza a meglepetésig korrekt abban amit mond és ahogyan mondja. Persze, hogy lehet vele vitatkozni, de kivel nem lehet? S nem mellesleg egy nyolcszázötven oldalas könyvről beszélünk! Az lenne a furcsa, ámbátor az olvasóról sokatmondó, ha Ash minden mondatára, gondolatára, kijelentésére hevesen bólogatna.

Adja magát a könyv címe

Arról szól, amit ígér: mennyire szabad és lehet és kell szabadon szólni. Itt is, ott is, amott is.

Az én generációmnak az első kettő, (szabad és lehet) testközelből ismerős. '67-ben születtem, így a kádári szocializmus idején születtem és „cserepedtem” fel (hogy stílusosan egy coclista vezetőt idézzek). Abban a rendszerben, amelyben béke, viszonylagos jólét és biztonság volt, és amelyben teljes körűen érvényesült, amit Bródy János így adott a hatalmat képviselő Strasser ezredes szájába a Doctor Herz-ben: „Nyúlcipő és tartsd a szád, vagy szétverjük a nagy pofád!”

Ha az ember tartotta magát a játékszabályokhoz, békében élhetett. Az egyik játékszabály éppen az volt, hogy kussban kellett maradni a rendszert illetőn. Meg a rendszer közvetlen múltját illetőn. Meg a Nagy Testvért illetőn. Amikor születettem, a gyilkos Kádár már az „apánk” volt. Aki megölt, azt is öleltük. Stockholm-szindróma, vagy mi a fene... Rossz zsaruból jó zsaru lett, és a nép hálás volt neki, hogy már nem gyilkol, csak adott esetben pofozkodik. Meg egzisztenciálisan lehetetlenné tesz.

A szólásszabadság azt jelenti, hogy szabadon lehet szólni. Bármiről, bármikor. Ahogyan a fenti esetekben nem lehetett. S ahogyan a világ számos részén ma sem lehet. S ahogyan gyakorlatilag a nyugati, liberális demokráciákban sem lehet. Mármint bármiről. Mert vannak kőkemény tabuk. Egyre több. 

Ash könyve gyakorlatilag éppen annak a fejtegetése, hogy milyen jó lenne, ha lehetne bármiről szólni, és jogos-e, hogy van, amiről nem lehet? Miközben azt mondja, hogy az egyén szabadsága, egy társadalom szabadságának a legalapvetőbb sarokpontja, hogy szabadon lehessen beszélni, véleményt kifejteni, a kérdéseket megfogalmazni. Világos, ugye? Ki a fene ne akarná félelem nélkül megfogalmazni a gondolatait és a kérdéseit?

A szólásszabadság ismert mai falai

Egyfelől ma bármiről lehet beszélni. (Mármint a kivételek kivételével.) Simán mondhatom, írhatom, hogy O1G, vagy szidhatom az amerikai elnököt. Kritizálhatok bárkit, bárhol és bármikor, anélkül, hogy félnem kellene a következményektől. (Kivéve...) 

Ugyanakkor a szólásszabadságnak véresen komoly határai vannak még a liberális demokráciákban is. Attól másfelé,keletebbre egyre komolyabbak. Gondollj nyugodtan az arab világra, Oroszországra, Kínára. 

De mondom, simán vannak olyan tabutémák, amelyek diszkvalifikálnak beszélgetésekből, kizárnak adott oldalakról, társaságokból, munkahelyekről. De legalábbis fenyítenek értük. Ha nem is gumibottal, de van, amiért pénzbírsággal, börtönnel. És főleg karaktergyilkossággal, elhallgattatással. 

Igen, például a zsidó szó önmagában veszélyes: attól függ, ki használja, milyen felhanggal. De ugyanez a helyzet a cigány szóval is. Ezeket a szavakat ma már jobbára kizárólag csak pozitív értelemben szabad használni. Illetve az használhatja, aki genetikusan érintett. A cigány szó szitokszó lett, van helyette a roma. (Igen, ahogyan a pesti szleng tréfál: a cigánykerék ma kisebbségi fordulat. A cigánypecsenye romasült.) A buzi kifejezés ma már teljesen szalonképtelen.

 A sor folytatható: elsősorban a zsidókhoz kötődő holokauszttal. Aminek szerves részei, elszenvedői voltak a homoszexuálisok, és például a Jehova Tanúi is. A holokauszt azonban ,manapság már sajátságosan a zsidók privilégiuma.

Aztán itt van még, csak úgy listaszerűen az egyre inkább tabuvá váló témák tömkelege, amiről manapság már csak egyfajta megközelítésben szabad megnyilvánulni: a migránsok, az iszlám és a muszlimok, a nők, az LMBTQ(XYVZZsé)-jelenségek, mindenféle másságok és érzékenységek. 

Ezeknek a fogalmaknak, csoportoknak az említése, a nevük használata manapság már a társasági beszélgetésekben is formailag megkövetelt egyennyelvezettel lehetséges. 

Kicsit előre futok, de ide tartozik. Ash is említi, meglepő fordulattal némi kritikával a gyűlöletbeszéd-törvényeket. Már a köznapi elnevezésük is sokat sejtető. Az elnevezésről úgy nagyjából mindenkinek a holokauszt mainstreamnek tartott tényeinek a megkérdőjelezése, relativizálása jut eszébe. Joggal. Paul B. Coleman erről szóló, Cenzúrázva című, igen izgalmas könyvecskéjének a végén felsorolja, hogy Európában mely országokban van ilyen törvény. A kérdés nem az, hol alkottak már ilyet, hane, az, hol nincsen még ilyen? Magyarországon is van. 

A törvény legvisszaütőbb következménye, hogy a hatálya alá tartozó kérdésekben gyakorlatilag lehetetlenné teszi a párbeszédet, és a holokauszt megítélését adott esetben a bíróságok kezébe helyezi. Akik viszont nem ítélhetnek a törvénybe szögezett értelmezés ellen. S akiknek elvileg nem feladata történelmi események megítélésének kizárólagos érvényt szerezni. Mert a holokauszt történelmi és nem jogi kategória. Nem a bíróságok, hanem a történészek asztala. 

A törvény közvetett következménye például az, hogy a Moly.hu adatbázisából eltűntek olyan könyvek adatlapjai (bár kétségtelenül nem véresen következetesen), amelyek a holokauszt általánosan elfogadott tényeit kritizálja, relativizálja. Suttogva deklaráltan azért tűntek el, mert az oldal fenntartója nem akarta perekre vacakolni az idejét és a pénzét. Valahol méltányolható álláspont. Máshonnan nézve a gyalázatos, a diktatórikussá vált öncenzúra áldatlan következményének a megnyilvánulása. Nehogy a Nagy Testvér törvényben deklarált rosszallása utolérhesse az oldalt. (Az fel sem tételezem, hogy az adatlapok törlése megokolásának a külső nyomás, a veszélyeztetettség csak indoka, de nem oka.)

Rögtön le is szögezem: a liberális demokrata Ash igen kritikusan beszél e törvényekről.

Nem ez az egyetlen meglepő érvelés a könyvében. Ugyanilyen kritikusan nézi a migráció kérdése körüli tilalmakat és az iszlámot illető öngyilkos és közveszélyes nyugati tabukat is. Mitöbb: az iszlámot szemmel láthatón békétlen, jelen, domináns formájában veszélyes ideológiának tartja. (Miközben simán elismeri és bemutatja, hogy a Koránból minden és az ellenkezője is bizonyítható: az iszlám békessége és harcossága is. Kinek-kinek a szája íze szerint. Még iszlamisták szerint is.)  

 Amikor szükséges a szólás korlátozása

Soha életemben nem tiltottam még senkit sehonnan, ha hatalmamban állt is ilyet tenni. Nem töröltem hozzám kapcsolódó megnyilvánulásokat sem. Mindaddig, amíg egy blogbejegyzésem alatt elindult az áradat. Bayer Zsolt személye miatt. Nem írtam róla elég kritikusan. Mitöbb: azt mondtam, az adott kérdésben megítélésem szerintem igaza van. 

A fröcsögésnek szerves része volt a vaskos trágárság is. Önmagában a fröcsögés nem irritált volna. Az pláne nem, hogy valaki az ellenvéleményét fejti ki az enyém ellen. úgy, hogy esztétikai, politikai vagy ténybeli adatokra hivatkozik. Még az sem zavar különösen, ha nincsen igazam. (Mert úgyis tudom, hogy igazam van. Ahogy mondani szoktam, ellopott felismeréssel: egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem. :-D )

De a trágárság olyan mértékben öntötte el a kommenteket, hogy attól tartottam, tisztesség ne essék szólván, a szarszint odáig emelkedik, hogy eltakarja a lényeget. Onnantól egy figyelmeztetés után simán töröltem a trágár megjegyzéseket. Csak azokat. Nem tiltottam a trágár felhasználókat, csak eltávolítottam a minősíthetetlen megjegyzéseiket. Nem azért, mert engem szidtak, nem azért, mert Bayer Zsolttal, a kormánnyal, Orbánnal tették ezt, hanem kizárólag a mocskos trágárság miatt. Minden más ma is ott van, olvasható a bejegyzés alatt. 

Vagyis korlátoztam a szólásszabadságot, saját hatáskörben, önkényes mércém szerint. Cenzúráztam. Eldöntöttem, hogy az olvasóim mit olvashatnak. Nem engedtem meg nekik, hogy csúnya szavakkal találkozzanak. Mintegy felnőttebbnek tekintettem önmagamat mint őket. De hát az én oldalam, nem? Ne koszolják már össze nedves kulturálatlansággal mások, amin annyit dolgoztam! Nincsen igazam? 

Erre hivatkozott a Moly vezére is, amikor könyvadatlapokat törölt. Nincsen igaza?

Ash sokkal súlyosabb esetekre hivatkozik,amikor azt mondja, van jogos határa a szólás szabadságának. S a könyve innentől válik csuda izgalmassá.

Leír egy megtörtént esetet. Felkerült a YouTube-ra egy minden ízében véramatőr film Mohamed prófétáról. Nem volt jó film, ellenben kímáletlenül dilettáns, minden mércével mérve gyalázatos volt. Nem kezelte Mohamedet kesztyűs kézzel. A tiszteletnek nyomai sincsenek benne. Gyakorlatilag teljesen érdemmentes az alkotásnak sem nevezhető képsor. 

A YouTube népe viszont elismerésként felkapta a videót. Ami ezáltal hihetetlen nézettséget produkált. Ami önmagában nem lett volna baj. Azzá akkor lett, amikor a nagy nézettség miatt a film eljutott olyan emberekhez is, akik úgy döntöttek, a tiszteletlenségnek vannak határai, és ez már jóval túlmegy rajta. Lényeg a lényegben: a dilettáns alkotás nyilvánossá tételének halálos áldozatai lettek, mert magukat illetékesnek tudó emberek kezükbe vették az iszlám, Mohamed megvédésének a kérdését. Olyan emberek haltak meg a film miatt, akiknek semmi közük nem volt az elkészítéséhez, a szellemiségéhez, a mondanivalójához. Csak azért, mert ahhoz a kultúrához tartoztak, amelyből a film kiokádtatott. 

Az eset komoly bizonyítéka annak, hogy az iszlám alapvetőn nem a párbeszéd vallása. Meg azt, hogy nem lehet vele könnyelműen csipkelődni. Mond valamit a Charlie Hebdo név? 

A szólás parttalan szabadságának ezekben az esetekben konkrét halottjai lettek. Nyilvánvaló, hogy nem az áldozathibáztatás a megfelelő megoldás. Nem a miniszoknyát kell betiltani, mert egy aberrált barom az alóla kivillanó hús látványára dönt úgy, hogy neki arra bármi áron szüksége van. De kérdés, érdemes-e húzkodni az oroszlán bajuszát, csak azért, mert lehetőségünk van rá? A másik kérdés, amit Ash feltesz, hogy az erőszak megfelelő indoka-e az öncenzúra alkalmazásának? (Azt mondja, nem. Reális a veszély, hogy olyan tragikus következménye lesz mint a Mohamed-film és a Charlie Hebdo esetében, de ez ellen nem némasággal, elhallgatással, hanem éppen még nagyobb nyilvánossággal lehet védekezni.)

S lépjünk egy lépéssel távolabb! Julian Assange, a Wikileaks indítója közzétett olyan dokumentumokat, amelyek keleten munkálkodó hírszerzőket és a családtagjait nevesítették. Mondom, nyilvánosságra hozta. Kell mondani erre bármit? Vitatható a hírszerzés intézménye, a hírszerzők tevékenysége, de nem vitatható, hogy Assange simán életveszélybe sodort tömérdek embert a nyilvánosság és a transzparencia jegyében. 

S ha már itt vagyunk: mennyire kell átláthatónak lennie az állambiztonsági szerveknek? 

Nos, ennyiből is adja magát a kérdés: szólásszabadság valóban mindenáron, minden körülmények között? 

S akkor még szót sem ejtettem a személyiségi jogokról. Ha mondjuk valamiért felkap a sajtó, és özönleni kezdenek a paparazzik és a mindenre vevő hiénák. Tudod, ismered: Katherina Blum elveszett tisztessége. 

Avagy itt van az internetes adatvédelem kérdése. Amit a net gigacégei (főleg Google, Facebook; vö,? Miért töröld magad azonnal a közösségi oldalakról ) semmibe vesznek, s az elveik átláthatatlanok, megkereshetetlenek. Arról nem beszélve, hogy a gigák algoritmusai véleménybuborékba zárják a felhasználókat. 

A globálisan összekapcsolt világ

Mert erről olvasunk az alcímben. Vagyis Ash mondanivalója is elsősorban erről szól. Az internetről. Annak szabadságáról. Annak cenzúrájáról. A multicégeinek ellenőrizhetetlen, ellenőrizetlen, államok feletti tevékenységéről, lehetőségeiről és vergődéséről  a szólásszabadság kérdésében. Illetve politikacsináló hatalmáról, aminek éktelen bizonyítéka volt a legutóbbi, amerikai elnökválasztás, Trump Twitter–profil-letiltós afférja és a választás kimenetelének izmos befolyásolása. 

Vagyis Ash hatalmas fejszébe vágta a fáját. A dolog semmiképpen sem ítélhető meg csupán innen vagy onnan. Mert az internet maga a szabadság. S ez az, amit Ash alapvetően megkérdőjelez, de ezerrel szükségesnek tartaná. Miközben Google, Facebook, Twitter nélkül már nincsen internet. S ha ezek vannak, egyre inkább elmondhatjuk, a keresőalgoritmusok miatt már nincsen szabadság, nincsen önálló vélemény. Csupán véleménybuborékok vannak. Amikben a meglevő nézőpontjaink ismételgetése zajlik, és egyre inkább csupán az. 

A könyv lényegi mondanivalója az, miképpen lehetséges a kibertérbe emigrált valóság szabadságának a biztosítása. Nem aprócska idealizmus, bátorság és türelem kell ahhoz, hogy bárki ennek csak az elvi alapvetését megfogalmazza.

Ash tíz alapvető elvben sorolja fel a lehetségesség mikéntjét, a lehetőségeit, a korlátait és a megoldhatatlanságait TGA. A következő elvekről van szó.

1. Életünk és vérünk
2. Erőszak
3. Tudás
4. Újságírás
5. Diverzitás
6. Vallás
7. A magánélet védelme
8. Titoktartás
9. Jéghegyek
10. Kurázsí

Csapjunk bele a tartalmi lecsóba!

Töprengtem, vajon sorra vegyem-e mindet, miről is van szó? Nem veszem. Így sem rövid ez az értékelés. Egyfelől. Másfelől meg az a helyzet, és ezzel átcsapongok a könyv bemutatásáról az értékelésére, hogy van ezzel a tíz ponttal baj. Illetve nem a tíz ponttal, hanem azzal, ahogyan Ash bemutatja az egyes pontok tartalmát. 

Ugyanis ahogyan idemásoltam és átnéztem az egyes pontokat, erősen kutatnom kell az agyamban, miről is szóltak. Vagyis csak így, a fejezetcímeket olvasva nem lennék képes részletesen bemutatni a könyvet. Ennek fő oka a tartalom szerteágazása, bőbeszédűsége. 

Az a helyzet, hogy már olvasás közben többször előfordult, hogy a tartalomjegyzékhez lapoztam annak ellenőrzése végett, hogy tulajdonképpen melyik fejezetnél is járok, konkrétan miről is olvasok? A hangsúly a konkrétan szón van. 

Mert részleteiben Ash mindvégig olvasmányos, érdekes, érdekfeszítő, színes, szagos, illatos, szélesvásznú, ötdimenziós. Ezért is lett a könyv ennyi oldal. Nyolcszázötvenhat. S emiatt nincsen soha olyan érzése az embernek, hogy akkor elég már ebből a témából, a fenét kell rétestésztázni a mondanivalót? De tényleg soha nem jutott a eszembe, sőt! Úgy olvastam a könyvet, akár egy izgalmas, ötletes detektívregényt. Amiben néha nem értettem, hol vagyok és miért vagyok hol, de permanensen izgultam, hogy előrébb kerüljek az eseményekben, még többet lássak és értsek. 

Ennek az oka valószínűleg éppen Ash széleskörű szemlélete, sokdimenziós látásmódja, és mérhetetlenül (illetve nyolcszátötvenhat oldalt igénylő) részletes körbeírása. S mert liberálisként az egyik legfontosabb, többször hangoztatott alapelve, hogy mindenről még többet kell beszélni, hogy az igazi lényeg megnyílhasson. Ami nem baj. Csak egy kicsit. 

Nos, igen. Az egyes pontok elől, mellől, után az ilyen hülyebiztos összefoglalás hiányzik. Mert azok az olvasók, akik olyan kis felületesek, amilyen én is vagyok, hajlamosak továbbrohanni a következő fejezetbe, mielőtt maguknak összefoglalnák, miről is olvastak, az előzőben. S akkor bizony az adott egység konkrét üzenete foszladozni kezd. Ha egyáltalán felsejlett addig. 

Mert például A magánélet védelme, vagy mondjuk az Erőszak című fejezetcímek egyértelműen utalnak a mondanivalójukra, de már az Életünket és vérünket cím annyira nem. Utólag meg doszt nem! 

Arról nem beszélve, hogy van fejezet, amelynek van összefoglalható, fő üzenete, de van olyan is, aminek az a kérdés a fő üzenete, vajon hogyan is lehetne egyértelművé tenni, ami még nem az? (Miközben alapelvekről van szó...) Érzékelhető, mi okoz zavart nekem, mint olvasónak? 

Ha már hiányolom, akkor az összefoglalás...

Tényleg az elejétől végig élveztem a könyvet. Az elején, ugye, megszeppent kíváncsisággal, hogy liberális oroszlán barlangjába kerültem, juj, mi lesz most, aztán egyre önfeledtebben, vele gondolkodva. Mondom, ehhez kellett, hogy Ash maga is úgy közelítsen meg dolgokat, ahogyan megközelítette. Több esetben csak paraszthaszálnyi megközelítési különbségek voltak csak a megfogalmazásaink között: ő jobbára nagy mellénnyel liberáldemokrata, én meg töprengve leginkább zsebkonzervatív vagyok. 

Az, hogy Ash-től az összes lehetséges és lehetetlen alkalommal megkapta a magáét a mindenkori Orbán-kormány, na bumm, több is veszett Mohácsinál... És spongyát rá, hogy miközben Orbán kap hideget-meleget, elítélőt és borzasztót, aközben mások ugyanezért maximum ejnye-bejnyét, erősödő rosszallást érdemelnek. De hiába, Ash a Kelet-Európa szakértő, mi csak itt élünk... Erre csak legyintettem. Orbánt sem fogja meghatni. Sem abban, amit jól csinál, sem abban, amit nem. Mert ehhez Ash kicsi. Hiába tagja annak a száznak. 

Ahhoz viszont egyáltalán nem kicsi, mármint Ash, hogy a százak egyikeként írjon egy csuda érdekes és izgalmas könyvet a szólásszabadságról. Amit ráadásul úgy készített el a kiadó, hogy majdnem zsebkönyv méretű, és hiába is puhafedeles féltégla, észre sem vette fájdalmas deformitással, hogy úgy kéthétig olvastam: a végére érve konstatáltam, hogy külsőre teljesen olyan mintha kézbe sem vettem volna. Mondjuk ez a kiadót dicséri. De nagyon.  

Európa, Budapest, 2022, 856 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635045051 · Fordította: Frank Orsolya

8/10

Az ördögbe, 2022 első, decemberi hétvégéjének szombatján is felébredtem hajnali kettő felé. A hólyagom telítettsége és a vállam fájdalma ébresztett. Vissza akartam aludni, de húsz perc után feladtam. Most hét óra van. Azóta néztem nagyon titkos társaság videóját az Egyesült Államokról, némi Telegram-bejegyzéseket, ha már szólásszabadság, és folyamatosan Tangerine Dream-et hallgatok, a Froese halála utáni korszakból. 

A tegnapi nap kicsit rohanós volt a dolgozdában is, majd itthon is. Ezért sem értem, miért nem tudtam aludni. Ennyire öregszem, vagy mi a fene? 

Annyi mindenről kellene írni, de a családi személyiségi jogok, az eltűntethetetlen internetes lábnyomok, meg a feszültségek (megalkuvó?) kerülése miatt mégsem teszem. Mondjuk az a helyzet, hogy nem magam miatt, hanem az egyéb szereplők miatt. Engem, az én szemérmetlen nagyságú introvertáltságomban soha nem zavart, ha bármit is tudtak rólam. Én például simán megosztom magamról még azt is... [A SZERZŐ SZEMÉLYISÉGI JOGAINAK ÉRDEKÉBEN TÖRÖLTE A SZERZŐ]

BLOGBEJEGYZÉS REMASTED,

AVAGY AHOJ KONJUNKTÚRA:

MERT FILM KÉSZÜLT A REGÉNYBŐL

(Megírás időpontja: 2012.
Átszabás: 2022 novembere)

Káosz!. A könyv maga is, meg amit bennem okozott az is. Mielőtt az értékelés maga is kaotikussá lesz, leszögezem: bár a film adta, kreálta konjunktúrát használom ki, arról nem, csak a könyvről  beszélek. 

S azt is úgy, hogy jézusi módszert alkalmazok: előbb dicsérek, aztán feddek (vesd össze Jelenések könyve, a hét gyülekezetnek írt levél). Mert nagyon van mit. Aztán rántom a sárba az egész felfújt lufit. 

A regény alapfelvetése az emberi egzisztenciáját, létezését leginkább érintő kérdés. Van-e értelme megfelelni az elvárásoknak? A francnak kell reggel felkelni, teljesíteni egy csomó, nyűgös, hátközépre kívánt kötelességet? Csak azért, hogy közben várhassuk a hétvégét, meg az évi szabadságot, netán a nyugdíjat, hogy azt csinálhassunk végre, amit igazán akarunk? Mi értelme ennek az egésznek? Mi értelme van az életünknek? 

SEMMINEK SINCS ÉRTELME, EZT RÉGÓTA TUDOM.

EZÉRT SEMMIT SEM ÉRDEMES CSINÁLNI.

ERRE MOST JÖTTEM RÁ.

Kár volt gondolkodnod, öcsisajt! De regényindulásnak ez több mint jó. Mert a kérdés véregzisztenciális. Erről a kérdésről szól a könyv. Várj csak! Nem, nem is erről. Csak ezzel indul. Idáig, mondom, nagyon jó.

AMITŐL JÓ EZ A KÖNYV

Bámulatos a nyelv, ahogyan Teller ír. Nem mondom, hogy nem jutott azonnal eszembe róla Goscinny egészen más tartalmú örökbecsűje, A kis Nicholas a hasonló álnaivitással, de egyáltalán nem zavart ez a hasonlóság. Sőt! Tetszenek a szövegben elszórt kis szójátékos kiszólások: olyanok, mint valami rostironos aláhúzás.

Nem mellékes az sem, hogy igen jól felépített a regény szerkezete, dramaturgiája is. Csak pislogtam milyen természetesen menetelek a tinikkel a pokol bugyraiba. Úgy fagyott meg a levegő, hogy észre sem vettem, máris hűl. Tellernek horror-regényeket kellene írnia! Egyébként mindenki jobban járna. Ha másért nem, mert egyértelmű lenne, mit akar mondani. Semmit. De az a horror esetén nem baj. Nem arra van, hogy mondjon valamit. 

MIRŐL SZÓL A SEMMI?

Olcsó lenne a szóvicc: semmiről. Mert az a baj, hogy valamiről. S amiről, ami en bloc lejön üzenetnek, az elképesztő marhaság. Ami viselkedésmintát kínál az katasztrófa. Ami világképet közvetít az siralmas. Rosszabb, hogy ártalmas is. Viszont csuda jól lehet vitatkozni róla, meg filozofálgatni a felvetésein. Nem csoda, hogy szülőhazájában előszőr betiltották. Csak aztán tették kötelező olvasmánnyá. Egyik nagyobb marhaság, mint a másik. S így a könyv sorsa sem mutat mást, mint ami a lényege. Tény, hogy hidegen nem hagy, vitákat gerjeszt. Mondjuk legalább kommunikáció-generátor...

Hát lássuk, miről is szól! Ha esetleg nem tudnád...

Hol máshol vagyunk, mint egy skandináv országban, Dániában. Ezek a skandinávok valahogy máshogyan látják a világot. Hidegebbek, morbidabbak, pesszimistábbak, a humoruk is kegyetlen. Viszont mindezt piszok jól tudják megfogalmazni. Nem is sorolom erre a példákat. Nézd meg a Zöld henteseket és mindent megértesz. Vagy olvasd el a Semmit. Ha már...

A könyv fent idézett alaptézisét egy kamasz srác fogalmazza meg a társainak. Azt mondja, az egész létezés egy felesleges humbug. Képmutatás minden, tök felesleges erőlködés az egész élet. Mondja a srác, majd felmászik egy fára és szemlélődik. 

Az osztálytársai elképednek, nyilván marhaságnak tartják, amit mond, mint ahogyan az is, és elhatározzák, bebizonyítják neki, hogy hülyeséget beszél.

Előbb persze gondolkodnak, hogy a tél majd lehozza a fáról, de még annyira nyár van, hogy a tél az nagyon sokára lesz. A következő opció, hogy akkor jól meg kellene verni... De ezt is elvetik, s inkább úgy döntenek, meggyőzik, milyen rohadtul téved.

Nem tudják, hogy hülyéknek kár bizonygatni bármit is. Még normálisokkal is csak akkor van értelme a kommunikációnak, ha akarnak kommunikálni. Ha nem, akkor vakarhatod a falról a borsót. 

A csapat verbális bizonygatással kezdi, de a tiniskac annyira nem hülye, hogy ne tudna bármi ellen okosan... izé, logikusan érvelni. S mert a duma nem megy, elhatározzák, hogy összehordják számára az igazán fontos dolgokat. A tiniskac azonban még mindig nem hülye. Ekkor arra gondolnak, hogy mindenki hoz valami áldozatot, és ezzel bizonyítják be, hogy van értelme a létezésnek.

Innen kezdődik az őrület és érhető tetten az öncélúság. Ugyanis a gyerekek egymásnak mondják meg, mi legyen az az áldozat, amit a másiknak meg kell hoznia. Ezzel persze beindul a verkli, egyre inkább elveszítik a gátlásaikat, felbátorodnak, teljesen marhává válnak. Az írónő pedig a saját ötletétől eltelve és vezérelve az írásbeli önkontrollját, realitásérzékét veszíti el. 

PÁRHUZAM A LEGYEK URÁVAL

Az egyre fokozódó erőszak bemutatása végett sokan hasonlították a könyvet  William Golding zseniális művéhez, A Legyek Urá-hoz. Ami az egyik kedvenc könyvem.

Golding azt mutatja be, milyen könnyen olvad le az emberről a civilizáció máza, milyen könnyen lesz a feltétlen tekintélytisztelet gyilkossá, és milyen elementáris szívóhatása lehet a tömegpszichózisnak. Ezzel a mondanivalóval nem is mond többet, mint a Semmi. 

Ám Golding üzenete leginkább az, hogy a gyilkossá váló tömeggel szemben is meg lehet maradni embernek. Ha egyedül, akkor egyedül. Akkor is, ha a szembenállás áldozatokkal jár: magánnyal, félelemmel, halállal. Mert ilyen a tömeg, ilyen csordaösztön, a nyájszellem. De Golding miközben letaglóz a történettel, közben mégis felemeli az Embert. 

Igen, A Legyek Urában is van gyilkosság. Csakhogy egy felépített, lélektani szempontból érthető hátteren. A túlélő gyerekek társadalmat építenek. Ketten azonban szemben állnak a társadalommal, veszélyeztetik az új rendet. Mert rendnek kell lennie, rend nélkül nincsen emberség. A két kívülállónak (kezdetben többen vannak, de egyre többen átállnak, ezt kívánja az érdekük) más az értékrendje.

Sőt az egyiknek nincs is ilyen. Röfi azért ragaszkodik Ralph-hoz, mert az megvédi az őt csúfolóktól (kövér és szemüveges), bántóktól. Röfinek nincsenek elvei, mindössze érdekei. 

A fiúk mindkét csoportja a túlélésre játszik, de Ralph nem csupán túlélni akar, hanem szeretne meg is szabadulni a szigetről. 

A Legyek Urában teljesen tiszták a motivációk, az ok-okozati események. A környezet idegensége, az izoláltság, kontroll nélküliség, a félelem megfelelő motiváció mindarra, ami a fiúkkal történik. 

Ezzel szemben a Semmi... 

FEKETELEVES: A SEMMI MŰFAJA

Magam is regénynek hívtam eddig Teller könyvét. De még ez is kétséges. Illetve nem kétséges, az, de nem eldöntött, hogy nem egy mindenestül allegóriáról van-e szó. Mert leginkább még így értelmezhető, amit olvasunk. Mert realitása nincsen a cselekménynek. Csak az a bibi, hogy valahogy ez nem lesz egyértelművé. Utólag sem. Máshogy indul és egészen mássá lesz. (Figyelj, most kezdődik a káosz!)

Ha egyértelműsítve lenne, hogy ez az egész nem más mint allegória, akkor megengedhető a történet minden nagyívű túlzása, képtelensége, logikátlansága.

FEKETELVES 2.: A MOTIVÁCIÓ ABSZOLÚT HIÁNYA

Van azonban egy pont a cselekményben, ami után a realitás teljesen elvész, és valótlanná, elképzelhetetlenné válnak az események. Mind motivációs szinten, mind következményeiben. Következménytelenségeiben.

(S remélem, hogy nem arról van szó, hogy a világ skandináv része már annyira beteg, hogy számukra mindez hétköznapi valóság. De legalábbis logikus következmény. Vagy az írónő beteg, de szerencsénkre ilyen természet- és társadalombarát módon jön ki belőle. Vagy pechünkre, hogy ilyen remek íráskészséggel áldotta meg az ég.)

Mondtam: a srácok egyre vadabb dolgokat kérnek, követelnek egymástól. Sírgyalázást, állatkínzást, csonkítást, szüzességet. S valamennyi tiltakozás elhangzik ugyan, de végül rendre megtörténik, aminek nem kellene. 

Azonban az egész bizonygatósdi alap nélküli. Hihető, hogy nyolcadikos gyerekek összefognak, hogy egy filozófiai kérdésről győzködjék a társukat? S hogy annyira fontosnak tarthassák a meggyőzést, hogy ennek érdekében elmennek a sírgyalázásig, az állatkínzásig, a csonkításig, a nemi erőszakig, a gyilkosságig?  

Valószínűtlen, hogy egy kupacnyi tizenéves egyike sem mondja azt, hogy állj, ne tovább! Elképzelhetetlen, hogy senki nem szól: az értelmetlenség, a bűntény nem mutathatja meg az élet értelmét! Az ellenvetések sora az egyes gyerekek részéről nekem nem volt elég súlyos. 

Képzeld el, hogy: bemész egy nyolcadikos osztályba, és felteszed a kérdést: „Mi az élet értelme?” Vajon hányan zuhannának maguk alá, törnének össze intellektuálisan, mert nem találnak elfogadható feleletet a kérdésre? Ugye? A válaszok meglennének azonnal: a hedonizmus válfajai. Ha egyáltalán értenék a kérdést.

De az, hogy egy elméleti, egzisztenciális kérdés ilyen súllyal, ennyi gyereket egyszerre mozgasson meg... Nos...

De innentől a hullagyalázás, a szüzesség elvevés, a kutyafej levágás, a Krisztus-szobor ellopása és tönkre tevése, a gitáros srác ujjának levágása (nagyon profin megfogalmazott, szadista kegyetlenséggel leírt jelenet!), Pierre agyonverése és felgyújtása voltaképpen csupán irodalmi díszlet, nem pedig a történések belső logikájából fakadó következmény.

Vajon mi a fene történik, ha bármelyikük fügét mutat és elküldi a francba a többieket és simán kiszáll a buliból? 

FEKETELEVES 3.: AZ ÜZENET

A leglényegesebb kérdés: miről szól, mit üzen a Semmi? Mit mond a mai srácoknak?

Félek a végső üzenet az lesz, amit hogy Pierre Anthon, a fára mászó skac megfogalmazott: minden álságos, minden talmi, minden céltalan és az élet nem más, mint ennek éveken keresztül való, kétségbeesett elpalástolása. A sírig. Tehát nincsen értelme a létezésnek. 

Ebből logikusan fakad: ha semminek nincsen értelme, akkor nincsenek, illetve értelmetlenek az erkölcsi, etikai szabályok is. Isten elintézhető egy kézlegyintéssel. Nincsen semmi baj, ha kegyetlenséggel keresünk sok-sok pénzt. S ha ennyi pénzt lehet keresni levágott állati, emberi testrészekkel, lopott szobrokkal, szüzességelvevéssel, stb., akkor a francnak dolgozzunk? Ha a társadalom fele művészi értéknek tekintheti a kegyetlenséget, akkor minek erkölcsösnek, empatikusnak lenni? Van benne bármi kifizetődő? 

Teller regénye a nagy semmi felé mutat, megoldás és feloldás nélkül. Egyéni szinten sincs egyik sem. Nekem ez a fő bajom a könyvvel.

Ide tartozik az is, hogy Teller az egész világot bevonja Pierre Anthon és a gyerekek gondolkodásába. A gyerekek környezete ugyanolyan beteg, mint a skacok: az összehordott dolgokból, a koporsóból, a levágott kutyafejből, a gitáros skac ujjából, az ellopott, tönkretett Krisztus-szoborból, egyebekből lesz a Fontos Dolgok Halma.

Amire rákattan a média. Képzőművészeti alkotásnak kezdik tartani. A skacok végül eladják a Halmot. Pierre Anthon csak röhög, eladni az Élet Értelmét? 

De ember nincsen, aki feltenné a kezét, aki azt kiáltaná, hogy meztelen a király, hogy itt valami rohadtul elcsúszott. Most figyelj: a rendőrök kénytelenek a rothadó testrészek megtekintésére látogatási időt létrehozni. Majd egy múzeum megveszi a Halmot, aztán még három hónapig hagyják rohadni. (Bár ez utóbbi nem is annyira elképzelhetetlen: Magyarországon is volt már disznó vérrel leöntött Krisztus-szobor kiállítási tárgy.)

Sőt a végén meglincselik Pierre Anthont, és vége a könyvnek. Pont. 

Vagyis a bűn bűnnek nevezése teljesen hiányzik a könyvből. Az hallgattatik el, hogy vannak isteni és emberi törvények, amiknek az áthágásával veszik az emberből az emberi mivolt, az emberség is.

Nincsen feloldás sem. A feloldást, a megkönnyebbülést a szócső elhallgattatása, meggyilkolása „adja”. Adja? Az történik, mint ami a próféták vagy Jézus esetében történt: Izráel fiai rendszerszinten erőszakkal hallgattatták el őket.

Nem vagyok amerikai-ízlés fan, de egy elsősorban kamaszoknak szóló könyvben ez könnyelműségnek tűnik.

Haragudni fogsz, de a végére egy nagyon olcsó poént hagytam: no, jó hosszan írtam a Semmiről!

Scolar, Budapest, 2011 , ISBN: 9789632446011 · Fordította: Weyer Szilvia

3/10 

*

2022 novemberének a vége felé. Eltelt megint egy év. Legalábbis szép lassan. Én meg elképesztő dolgot műveltem ma éjjel. Nem tudom mi a francért, de nem tudtam aludni. Hulla fáradt voltam az este, fél tíz felé eldőltem, de tízkor kihullott a könyv is a kezemből. Fél egykor felébredtem. Fájt a jobb vállam. Szokott ilyet csinálni, már vagy fél éve. Pisilnem is kellett. Az utóbbit megoldottam. Visszafeküdtem. Majd forgolódva grillcsirkéset játszottam. Kettőig. Akkor úgy döntöttem, ennek semmi értelme, fogtam magamat, és átjöttem Csemete szobájába, aki megint a pasi... bocsánat, a vőlegényénél alszik. Bevackolódtam az ágyába egy forró kávéval. 

Most hat óra van, szombat reggel. Nem mondom, hogy nem vagyok álmos. De tényleg nem tudom, mi a fene volt ez. Világéletemben jól aludtam. Vagy legalábbis normálisan, a hét óra alvás azért kellett, hogy komfortosan érezzem magamat. Erre... 

Az Arcok és vallomások a Szépirodalmi Kiadó sorozata volt. A művészek névsora, akik szerepet kaptak a sorozatban ugyancsak impozáns. Itt megnézheted, ki mindenkiről íratott könyvet a kiadó. De érdemes végig tekinteni a monográfiák íróinak a névsorát is. 

A magyar irodalom kánonjába bekerültek első soráról mindenki hallott. A második vonalról, ami meghatározás önmagában igaztalan és önkényes, viszont jobbára alig tudunk valamit. Szerintem még az első vonalnak sem tesz jót, hogy tananyaggá váltak: ikonságuk indokolatlanul eltávolít és taszít. Ezáltal, gondolj bele, mi történik a második vonallal? 

Heltai Jenő ilyen másodvonalbeli szerző. Holott... Hosszú életet élt, írt és alkotott minden irodalmi és zsurnaliszta műfajban. Én ebből a könyvből tudtam meg, hogy volt kiadó- és színházigazgató, motorja volt az egykori magyar irodalmi életnek. Például az általa kitalált mecenatúrával. (Amiből ő maga soha nem vet ki semmit, mi több, rengeteg alkalom volt, hogy a saját pénzéből támogatott írókat, költőket.) Aztán például ő volt a magyar PEN-klub elnöke.

Miközben mindvégig megmaradt egy önsorsát tekintve naiv gyereknek, aki bármennyi pénze volt is, permanens pénzzavarban élte le az életét. Aminek majdnem minden percét derűsen, humorosan szemlélte, s mindvégig megőrizte a jóindulatát mások felé. 

Hegedűs Géza, maga is író (Az erdőntúli veszedelem, Az írnok és a fáraó, Az olvasás gyönyörűsége, Az európai gondolkodás évezredei, stb. stb.). Nem számoltam meg pontosan, de ránézésre száz feletti a megjelent könyveinek a címe. Írt regényeket, történelmi műveket, irodalomtörténeti munkákat, művelődéstörténeti összefoglalókat, miegyebet. S vagy negyven könyvet fordított. Tiszteletreméltó teljesítmény.

A könyveinek egyike az, amiről most beszélgetünk, aminek a témája Heltai Jenő személye és elsősorban irodalmi tevékenysége.

Hegedűs Géza személyes ismerettségben volt például Kosztolányival, Kassákkal, Hóman Bálinttal, Lukács Györggyel (ez utóbbit értékeljük bárhogyan is). Már ez a négy név eléggé illusztris. 

Heltai Jenő műfajai

Heltai Jenő műfaja az irodalom volt. Ez persze képtelenség. De a helyzet az, hogy bármihez is nyúlt, abban maradandót alkotott. S nyúlt ő mindenhez: lírához, novellához, regényhez, drámához, verses színdarabhoz, daljátékhoz, újságírói műfajokhoz. S bármihez nyúlt, abban ugyancsak figyelemre méltót alkotott. 

Milyen finom is a megfogalmazásom... „Figyelemre méltót alkotott...” Kettős éle van ennek a megfogalmazásnak. Mert egyfelől elmondja, hogy Heltai Jenőt olvasni jó. Nagyon jó. Szinte bármit tőle. De elmondja azt is, hogy bár Heltai minden műfajban a nagyon jók között volt, valahogy soha nem tartjuk a legjobbnak. S bár az irodalom nem olyan mint a párkapcsolat, ahol a kiszemeltnél csak a legjobbnak jó lenni, mert akkor a párja vagyok (ha csak a jók között vagyok, akkor ez a pár vagy csélcsap, vagy csak az exe vagyok; de akkor meg nem leszek a legjobbak között*.)

* Ofi barátomnak volt egy rendkívül érdekes szociológia, biológiai megfigyelése. Azt mondja, úgy figyelte meg, hogy a nőnemű exek kommunikációjában az idő elteltével egyenesen arányos a volt pasijuk péniszméretének a csökkenése. S minél több idő telik el, az ex annál szarf@szúbb. Kétségbe vonnám a sommás, tényfeltáró megállapítását, de a helyzet az, hogy a kétségbevonáshoz nem áll  a rendelkezésemre elegendő adat. :-D

Messzire vezetne azon töprengeni, mi repít, vonszol egy irodalmi embert az élvonalba, s hogy ki határozza meg, mi az élvonal (na, ez a kérdés mekkora falat!), és hogy van-e értelme ilyesmit meghatározgatni. 

Szóval Heltai nem része a magyar irodalom elit-kánonjának. Nem is tanultunk róla az iskolában. Gondolom, manapság, amikor már Jókai is kifelé tart a kánonból (még egyes irodalmárok szerint is; erről éppen ma kaptam információt egy blogbejegyzésem alatt), még inkább esélytelen, hogy Heltai befelé jöjjön. 

De persze egyáltalán: manapság egy nagyon szűk rétegen kívül kit érdekel még az irodalom? Pláne az arról írt vélemények, kritikák? 

Pedig én mondom neked, Heltait olvasni jó. Szellemes, szórakoztató, mosolyossá tesz, elgondolkodtat. Bármelyik műfajban alkotott dolgával is találkozol. De vagy a bohémregényekkel vagy a verses színpadi játékokkal kezd. Vagy az egyfelvonásosaival. Vagy a novelláival. A verseivel. No, érted..., ugye? 

Második feleségével, a mindig derűs Lillával

Hegedűs Géza Heltai-könyve

Bár a könyv meglehetősen karcsú, mégsem volt hiányérzetem az elolvasása után. A tematikája adja magát. Hegedűs Géza sorra veszi Heltai műfajait és tevékenységeit, és adva is van a monográfiája váza. Heltai lírájával kezdi, a humoristával, majd az elbeszélővel folytatja. Aztán bemutatja a színpadi szerzőt, az irodalmi közéleti elnök urat, végül az irodalomtörténeti alakot. 

A bemutatás tömör, velős, tartalmas, érdekes, informatív, lényegretörő. S bár Heltai tevékenysége igen sokrétű volt, Hegedűs nem szószátyár. Nekem néha hiányzott, hogy nem az. Heltai jelleméből fakadón érdekes lett volna több történettel, anekdotával színezni a mondandót. Mert ahogyan mondani szokták, egy kép ezer szóval felér. S egy-egy történet egy-egy kép lehet a bemutatott személyt illetőn. Mert van értékük a szikáran bemutatott információknak is, persze, hogy van! Tudtad, hogy a százharminc lefordított, francia színpadi mű miatt Heltai megkapta a Becsületrendet? De az a sztorizás, amit Bókay alkalmazott az Egy rózsaszál szebben beszél...-ben, sokkal többet mondóbb. Különös tekintettel arra, hogy Heltai a szellemes beszólások, az élcek embere volt. 

[Heltai] Kicsit szédül, amikor kiszámolják előtte a pénzt: valóságos bankó-torony. Pontosan ötszörös, 500-ra 2500. Szégyelli is magát kicsit. Körülnéz, mint a rabló. Beöthy Laci áll előtte. Nevető arccal megkérdezi tőle:
– Mit kezdesz ezzel a tengersok pénzzel, János?
Heltai kék szeme mélyén már ott csillog a tréfás válasz fölötti öröm:
- Alighanem elköltöm.

(Bókay: Egy rózsaszál szebben beszél..., 116.)

Egy momentuma hökkentett meg Hegedűs Géza mondanivalójának. Nem tudtam eldönteni, az ő véleménye-e vagy csak iparkodott szalonképessé tenni a Heltairól alkotott képét. 

Hegedűs Géza ugyanis finoman a szemére veti Heltainak, hogy a második világháború idején nem tiltakozott erőteljesebben a fasizálódás ellen. Bakker, mondhatnók!

Ugyan Hegedűs a Heltai-írásbirodalmon belül hoz példát, hogy lehetett volna lehetőség a keményebb kiállásra, s Heltai akkoriban mégis a verses mesedarabokba menekült. Hegedűs Géza diszkrét elvárása nem túl életszerű. Eljátszva a mi lett volna ha képtelenségével, lehet, nyertünk volna egy keményebb Heltai írást, de vesztünk egy Heltai Jenőt, aki azért a háború után még tizenkét évig Heltai Jenő maradhatott

Másfelől ha valamelyest szemrevethető a háború idején hiányzó antifasizmus, akkor ugyan mennyire nem szemrevethető akár még '71-ben is az írók részéről való antikommunizmus hiánya? Mert, ugyebár, tudjuk, a két diktatórikus rendszer működése között semmi lényeges különbség nincsen. Csak az egyik éppen akkor, amikor Hegedűs könyve megjelent, regnált, a másik akkorra csupán döglött oroszlán volt. Lehetett rugdosni. 

Heltai zsidó volt. A kikeresztelkedett fia mindent megtett azért, hogy mentse az apját. Heltai azonban köszönte szépen, és nemes módon nem élt a lehetőséggel, vállalta a közös sorsot a sajátjaival. Ennek hátterén keményebb kiállást elvárni tőle, hm, minimum a más nemiszervével a csalánt problémaköre. 

Én és Heltai

Van két képe Heltainak, amin nagyon megfogott a tekintete. Az egyik a könyv címlapjának a belsején van. A másikat netes keresgélés közben leltem.

Meg van néhány fényképem önmagamról, gyerekkoromból.

Heltairól azt mondják, egész életében gyerek maradt. Jelentsen ez bármit.

Hegedűs Géza monográfiáját olvasva egyre erősebb lett bennem a szimpátia Heltai iránt. Nem kis mértékben azért, mert bár minden porcikájában sánta és tiszteletlen a hasonlítgatás, de mégis egyre inkább azonosulni tudtam Heltaival. Nem tudott bánni a pénzzel, két házassága volt, képes volt háttérbe tolni magát, szinte véletlenül került bizonyos pozíciókba, miközben vérkomoly volt, képes volt játékossá válni, volt benne önkritika, irónia, képes volt a háttérben maradni, de alapvetőn hedonista volt. 

S főleg, mert ahogy Hegedűs Géza szerint olyan átmeneti figura volt, legalábbis irodalmi szempontból. Abban az értelemben, hogy egyfajta összekötő kapocs az akkori klasszikus verselés, és aközött a modern között, amit például a Nyugat jelentett. Emiatt aztán később feledésbe is merült, az újak, elsősorban Ady szinte kitörölte az ő nevét. (Jellemző, hogy ennek ellenére, amikor a tőkeerős Atheneum igazgatója lett az egyik első dolga volt egy Ady összest kiadni. Miközben Ady kötetei még a boltokban voltak. Mégis siker lett a tervből. Ennyit a hiúságról.) 

Na, szóval a fotók. 

Szerintem a gyerekkori önmagam lehetne aztán a felnőttkori Heltai. A tekintetünk hasonlatossága azonban Heltait dicséri: az ő felnőtt szemében megmaradt az a csillogás, ami a gyerek-én fotóján a kis Zolika tekintetében még ott van. 

Túl a játékon: bármit olvastam eddig Heltaitól, tetszett. Jobbára azért, mert igényesen volt szórakoztató, diszkréten derűs, és felettébb szellemes. Hasonlóképpen sikerült Hegedűs Géza róla írt, gazdag képenayaggal illusztrált könyve. Csak ebből a derű hiányzott, bármennyire derűs emberről is írt. Viszont a derűs embert a kötet minden vékonysága ellenére közel hozza hozzánk. Még fontosabb, hogy kíváncsivá tesz a művészetére. Képzeld, én, aki úgy harminc éve nem olvastam verseket (csak írtam, Szerelmetesfeleségtársamnak), beszereztem egy Heltai versösszest! Miután előkerestem az egyik könyvespolc második sorából a Heltai egyfelvonásosokat.

Ennél jobban nem tudom dicsérni ezt a monográfiát! Illetve, de, tudom, más tollával ékeskedve. Szeretettel ajánlom bloggertársam Monty ugyancsak jól sikerült bejegyzéseit (szerintem jobbak mint az enyém): 

 Monty blogbejyegyzései Heltai Jenőről

Szépirodalmi, Budapest, 1971, 214 oldal · puhatáblás

8/10

2022 novemberének középső hétvégéjének szombati hajnala. Fél ötkor kipattant a szemem. A fene sem érti ezt. Hétköznap sem kelek nehezen, de amikor fél hétkor csörög az óra, úgy maradnék még az ágyban, hogy csuda. Hétvégén meg alig várom, hogy kiülhessek írni, olvasni. Jobbára írni. S mert Csemete most nem ment  a vőlegényéékhez, itthon alszik, ezért a szűk kis konyhánkban ücsörgök. A fonott karosszéket bezsúfoltam a tűzhely és a konyhapult közé, puhásítani beletettem a paplanomat, zoknit húztam, kávét főztem, a mackóplédemmel betakaróztam, a fülemben Mike Oldfield zenél (Return to Ommadawn és Incantation; lesz még más is).

Éppen ma reggel olvastam Timothy Garlton Ash frissen megjelent, A szólásszabadságról című könyvében a következőt: „Ahogyan Kant megjegyezte, az emberi társadalom roppant statikus lenne, ha a kérődzők békessége szállna a földre. (Valószínű, hogy Ádám és Éva is betegre unta magát a Paradicsomban.)” (176.)

Mekkora botorság! Én tök jól elkérődzöm itt vagy Csemete ágyában a hétvégi hajnalokon! Bár... Ha belegondolok, mivel telik a kérődzés ideje, akkor nem biztos, hogy igazam van. Mert most éppen Ash-el vitatkozom. Vagyis nem békességes bambulással vagyok elfoglalva, hanem küzdök egy másik nézettel. S mert küzdök, mert küzdhetek, úgy érzem, vagyok. 

Valahogy ilyenkor a legjobban. Pedig iparkodom jelen lenni minden helyzetben, a mostban. De egyre kevésbé sikerül. Beszippant a virtuális világ, elszakít a valóságtól és valóságként adja el magát nekem. Vagy csak arról van szó, hogy az alkotásban vagyok otthon, minden más reménytelen szélmalomharc ehhez képest? De ugyan miféle maradandósággal bír egy felhőbe karcolt üzenet? 

Én meg mégis jól érzem magamat... Pedig rengeteg okom van, hogy ne legyek jól. De nemtörődöm módon, lesz, ami lesz, vállat vonok (belegondolva mindig ezt tettem, s ekkor jöttek a legnagyobb változások) és dafke élvezem, hogy élek. Hogy még élhetek. Akár csak így, a hétvégi hajnalokon. 

„Bárki, aki írni vagy beszélni szokott, tudja, hogy sokszor abból tudjuk meg, mit is gondolunk igazán, ha előbb végigéljük a beszéd vagy írás folyamatát. A gondolat a számban születik" – mondta a dadaista Tristan Tzara. [...] Azt, hogy egész pontosan mit állítok, és mi mellett állok ki ebben a könyvben, akkor fogom igazán tudni, amikor már megírtam, és az első levonatot megvitattam barátaimmal és kritikusaimmal.” (T. G. Ash: A szólásszabadságról, 166.)

Hát így valahogy...

Világos van már. 7:39. 

Vagyok olyan, hogy néha rápillogok bizonyos értelemben érdektelen adatokra, Mintegy kíváncsiság, vagy önkínzásképpen. Aztán ezeket az adatokat úgy felejtem el, ahogy megszereztem őket. Csak néhány másodpercig villogok itt, a blogomon, hogy én ezt is tudom. S addig tudom, amíg le nem írom, aztán jobbára el is vész. 

Ilyen adat, hogy ennek a Lucky Luke-füzetnek mulatságos az szerző-feltüntetése. Azért, mert Guylouis nevű fickó nem létezik. Még úgy sem, hogy Claude Guylouis. Illetve ha létezik is, ha él valahol valaki ezen a néven, akkor sincsen semmi köze ehhez a képregényhez. Meg egyéb semmihez sem, ami Lucky Luke. 

Ugyanis Claude Guylouist három valós ember alkotja. Alkotta. Ők: Claude Klotz (alias Patrik Cauvin;1932-2010), Guy Vidal (1939-2002) és Jean-Louis Robert (1942-2021). Nem kell kódfejtőnek lenni, hogy összehozzuk a szerzői álnevüket. Mivel a fenti adatok szerint a három úriemberek összessége eltávozott már közülünk, ha tetszik ez a füzet, meg kell becsülnünk. Tudod, akár a morbid viccben: 

Az eg(g)yé(nné) olvadt trió két és fél Lucky Luke-füzetet adott ki a nyolcvanas évek végén. Két rendeset, meg egy rendetlent: az valami gasztronómiai cuccnak tűnik nem mulatságos western-sztorinak. 

Szóval ez egy olyan füzet, aminek két szerzője is volt az eredeti megjelenésekor, de az egyik egyáltalán nem létezett. Indulásnak jó vicc! 

Úgy fest, a trió nem tudott nagyban gondolkodni. A füzet egyetlen címe ugyanis négy kis történetet jelent. Mondjuk nem is értem ezt a címet. Magyarul igen, az eredeti nyelvén nem. Az eredeti cím így fest: L'Alibi. Igen, a szó azt jelenti, amit sugall. Az első történethez köthető. Annak viszont a magyar cím sokkal találóbb. 

A következő szösszenetek vannak a kötetben: 

Ugyan előre nem örvendeztem a szedett-vedettségnek, de ahogy az alcímben mondom, nagyon kellemesen csalódtam. Nem vált meghatározóvá ez a füzet, ahogy például a magyarul a legutóbbi megjelentek közül szerintem például a Lucky Luke menyasszonya, A bíró, vagy éppen A Mississippin az, de nekem töltelék-számnak sem tűnik. 

A négy szösszenet színvonala nem egyenletes, ámde sebaj, visz a lendület. 

Az előadás

Ne gondolj színi előadásra. Egészen más műsorról van szó.

A gazdag mágnás ugyancsak önálló szellemiségű, talpraesett és némileg agresszív nevelt lánya nászútra készül.

A mágnás Luke-ot bízza meg, hogy kalauzolja ezen a nászúton, és tapasztaltassa meg vele a Vadnyugat tipikus élethelyzeteit. A költségeket természetesen ő állja. Luke felbérel indiánokat, színészeket, akik majd cowboyt játszanak, lefizet egy korcsmárost, előre rendezve a károkat, De nem számol a hölgy, Gisela több mint figyelemre méltó temperamentumával. Ami elől szép lassan a komplett Vadnyugat menekülőre fogja. Gisela elől menekülnek. Azonban Gisela-t egy napon valóban elrabolják, és a rabláshoz Luke-nak semmi köze nincsen.

A humor forrása természetesen a leányzó agresszivitásából, talpraesettségéből fakad. Illetve abból, ahogy felbéreltek mennyire nem számítanak az amazon harciasságára. 

S persze kiderül, hogy a legnyápicabb szobatudós is leleményes lehet a harcban, ha a szerelméért küzd. Meg az is, kinek kellett, miért Gisela. 

Athletic City

A kötet legszellemesebb darabja.

Adva van egy kisváros, Indigo. A Vadnyugat legszelesebb városa. Itt él Ropi. Okos, de roppant nyüzüge fickó. Az otthonát jóformán teljesen gépesítette, de olyan nyápic, annyira erőtlen, hogy az utca túloldalára alig tud átvergődni, amikor fúj a szél. S ha sikerül is, a kimerültségtől, amit az átkelés megpróbáltatása okozott, összeesik a kocsmaajtóban. Még a colt felemelése is meghaladja a lehetőségeit.

Ropit így persze mindenki csúfolja, egyedül él. Csupán egyetlen barátja van, Lucky Luke. Aki éppen akkor téved Indigoba, amikor a lányok azt a feltétel szabták Ropinak, hogy elmennek vele a bálba, ha előtte teljesíti a feltételeiket. S a feltételek mindegyike erőpróba. 

Luke éppen ekkor érkezik Indigo városba. Meghallgatja a kétségbeesett Ropit, és ötlete támad. Mikor nem? Az ötletének engedelmeskedve Ropi fölényesen nyer meg minden versenyszámot. A lányok meg persze maguk alá csuriznak a teljesítményétől.

Ole Daltonitos

A legszellemesebb után a legharmatosabb történet következik, de így még tud felfelé ívelni a tetszési index. A Daltonok az állandóan ismétlődő kliséikkel egy kocsitól megszabadítva négy másik fickót, torreádor szerepben találják magukat. A burleszk adva van. Luke előre úgy vélekedik, nem is kell semmit csinálnia, elég, ha szemlélődik. 

Szerintem ebbe a sztoriba kerültek olyan erőltetett poén-kísérletek, amiktől például a Kockást lapozgatva a hideg szokott kirázni. Például: az egyik Dalton repül az ökleléstől, majd fejjel beleáll a porond homokjába. A bika odaballag, és megjegyzi: „Ez egy strucc!” Hááát... [faarccal, némileg bizonytalanul] hahaha...

Aztán a cselekmény egyszerre csak véget ér, a Daltonok másznak be a rabkocsiba, Lucky Luke távolodik a naplementében és énekel. Ezért kár volt... 

Jolly eltűnt

Jolly Jumper ugyebár Lucky Luke intelligens, beszélő lova. Aki annyira tréfás, hogy megbocsátjuk a történeteknek, hogy beszél. S egy napon, hipp-hopp, Jolly Jumper istállója üresen fogadja Luke-ot. Egy levéllel, hogy ötezer follárért visszakapja a lovát. Igen, az áll a levélben, hogy follárért. Ahogy később megállapítják, a levélíró minden bizonnyal beszédibás. Na, ez már jó poén! Ahogyan az is, hogy amikor Luke lovat keres, hogy meglelje Jollyt, egyetlen alkalmast talál: az meg a helyes nyelvtanra érzékeny. Ez is jól elsülő vicc. Így aztán ketten tudnak a lórabló után nyomozni, Luke és a nyelvtanérzékeny ló. S ketten persze, hogy sikerrel járnak!  

Na, szóval itt van ez a négy, csipetnyi sztori, amivel szemben ellenérzésem volt, összegereblyézett, újrahasznosított rókabőr-hulladéknak gondoltam, aztán kiszólt, hogy egyáltalán nem erről van szó. A négyből három egészen szellemesre sikerült, kettőn fel is röhögtem. Nem is olyan rossz arány! Vagyis röviden: meggyőzött a füzet, nincsen bajom a Guylouisokkal! Morrissal soha nem is volt. 

Pesti Könyv, 2022, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699559

8/10

2022 november közepi hétvége vasárnapja. Szomorú idő van. Hétköznap az ilyen napokra mondom, hogy ágyban maradni, olvasgatni, írni, kávézgatni, filmezni, semmi mást nem csinálni, na azt szabad és jó, minden más dőreség. Iparkodom ehhez tartani magamat. 

Tangerine Dream: Stratosfear. Az egyik legelső TD-lemez, amit hallottam. De első hallásra meggyőzött. S még ma is tetszik. Írni meg tök jól lehet mellette. 

Ma reggel is konstatáltam, hogy szeretem ezt a nőt, aki Szerelmetesfeleségtársam, akit mellém adott az ég, mint hozzám illő segítőtársat, aki csont a csontomból, hús a húsomból, vér a véremből, pecsét a karomon és szívemen. S még külsőre is tetszik. Arról nem beszélve, hogy remek humora van. Meg tud hallgatni is. 

Ebből már akkor tudtam, hogy mocsokul mellényúltam. Le is tettem, hogy sebaj, megy vissza a könyvtárba. Aztán rövid töprengés után újra kézbe vettem. Azzal a szilárd elgondolással, hogy (ahogyan mostanában mondani kell) kilépek a komfortzónámból. Kiléptem. Isten látja a lelkemet: ha szeretni nem is akartam, de úgy döntöttem, nyitott leszek. Csakazértis! Az is igaz, hogy a könyv elolvasása és megnézegetése után nagyon sürgősen vissza is léptem a jó meleg, kiszellőztetett, friss levegős lelki vackomba. 

Megkaptam már, hogy homofób vagyok. Akkor azt is megtudtam, hogy mert az a véleményem, ami, minden bizonnyal látens homoszexuális vagyok. 

Nem mentem pszichológushoz, hogy kiderítsem, igazuk van-e? Egy női test, nem mondom, igen kedves a szememnek, kezemnek, mindenemnek, hiszen annyi minden gyönyörű van rajta. Azt sem tagadom, hogy lehet szép egy férfi teste is. Hogyne lehetne? Ahogyan egy kutyáé vagy egy lóé is. De a férfi, a kutya, meg a ló teste még soha nem váltotta ki bennem ugyanazt a reakciót és vágyat, mint egy nő teste.  

Tudom, a védekezés a legárulkodóbb dolog, mert a lényeg, mondják mindig a „de” szócska után van. Vagyis ha védekezem a homofóbia vádja ellen, tuti biztos, hogy homofób vagyok. Ha meg nem védekezem, akkor pláne. S a homofóbia elleni tiltakozásom azt is jelenti, hogy tuti homoszexuális vagyok, csak éppen nem merem magamnak se bevallni. S ezért gyűlölöm a homoszexualitást. 

A homoszexualitás soha életemben nem foglalkoztatott. Sem így, sem úgy. Hangyakukinyit sem érdekelt, hogy Oscar Wide, Freddie Mercury, Márkus László, Gálffi László és tengernyi más mindenki mit szeret a testébe engedni, és hova szereti tenni a magáét, amit tenni kell. A művészetük, na, az érdekelt! 

No, tehát a homofóbiáról azt olvasom, hogy:

A homofóbia félelem, idegenkedés a homoszexualitástól, illetve a homoszexuálisoktól. Tágabb értelemben a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzések, hátrányos megkülönböztetés általános megnevezése.

Gondolkodom. Valahogy nem érzem korrektnek a megfogalmazást. Mert van, ugye van a homoszexualitás és van a homoszexuális ember.

Az előbbinek vannak társadalmi, jogi vonzatai, következményei. Ahogy férfi és a női mivoltnak is. A törvény, a jog előtti megkülönböztetést, beleértve a munkához való jogot is semmiképpen nem tartom elfogadhatónak. Mármint, hogy valakit a homoszexualitása miatt érjen megkülönböztetett bánásmód. Ugyanígy elfogadhatatlan számomra, hogy valakit a homoszexuális mivolta miatt érjenek atrocitások. Igen, „csak azért, mert buzi...”-logikára gondolok.

Ám nem tartom indokoltnak a másik végletet sem, a homoszexuálisok házasságának a lehetőségét és az azonos nemű párok általi gyermek-örökbefogadás lehetőségének a megadását sem. Nagyjából ismerem a pro és kontra érveket, nincs is szándékomban erről vitázni. Vitatkozni még kevésbé. Nem a tuti frankót, hanem a véleményemet mondom. 

Vagyis miközben az emberrel és a jelenséggel nincsen semmi bajom, vállat rántok rá, ilyen is van, addig az a fajta propaganda-lavina, ami ebben a kérdésben manapság ránk zúdul, az irritál. Ahogyan a csapból folyó holokauszt, a rasszizmus és a feminizmus témája is. A magam részéről úgy vagyok vele, mint a homoszexualitással: vannak jogos felvetések, és van mindegyiknek egy túltolt, erőszakolt képviselete. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, ha valaki fenntartásokkal él bármelyikkel szemben, akkor megvannak rá a szeparáló, kirekesztő, karaktergyilkos hívószavak: homofób, antiszemita, rasszista, fallokrata. Amik után csak a magyarázkodás lehetősége marad. Mert ha bármelyiket megkapom, a politikai korrektség kizár a szalonképességből. Ezért kritikusan írni e témákról nem veszélytelen. Különösen manapság, fehér, hetero konzervatív férfiként. Bár hazánkban annyira még nem is gyalázatos a helyzet. 

A fenti képen két kamaszfiú csókolózik. Szerelmetesfeleségtársam a múlt héten öt filmcímet írt fel nekem, hogy megnézné őket. Nem tudta, de az ötből három leszbikus kapcsolatokkal foglalkozott. Ő a leszbikus témát gyűjti, én a homoszexuálist. Lehet, mégis vannak elfojtásaink? 

IN MEDIAS RES: PROPAGANDA

Csak így in medias res. Ez a szó jutott előszőr eszembe erről a képregényről. Alant elmondom, miért gondolom ezt. Ám előtte egy kis, óvatosságra intő statisztika.

A Molyon, a könyv adatlapján ezt olvasom a cím felett: 

Az értékelések alatt pedig, ha rá adott csillagokat nézem, egytől-ötig lehet csillagozni, a következők a tények:

Az első szám a csillagok számát jelzi, amit a felhasználók adtak a könyvre. Mint látod, van lehetőség fél csillag adására is. A második szám azt mondja el, hányan szavaztak az adott csillagszámmal a könyvre.

Mint láthatod, az elsöprő többség csudajónak tartja a képregényt. Vagyis esetemben egy kisebbségi véleményt olvasol. S manapság a kisebbségek a figyelem fókuszában vannak: óvni, védeni, félteni kell őket. Úgy ám! Ja, és majdnem minden esetben nekik van igazuk a többségi társadalommal szemben. :-P

Nem akarnám ennek a rengeteg embernek az ízlését megítélni. Hogyan is tehetném? De a helyzet az, hogy amikor valamit lehúzok, ami sokaknak tetszik, azzal bizony beszélek az ő ízlésükről is. Akarva, akaratlan. Akaratlan. 

Egy könyv soha nem választható el a kortól, amelyben íródott. Rajzolódott. Azért nem, mert az íróra teljesen természetes módon hat a közeg, amelyben él. Ha a mondanivalója propagandisztikus, ez hatványozottan igaz. Ha konkrétan sulykolni akar valamit, akkor azt bizony propagandának hívjuk. A propaganda-könyvek tökéletes mértékben kiszolgálják a korszellem, az uralkodó szellemi lobbik, a nekik ellent mondani nem merő politika által megkövetelt, uralkodó ideológiai irányvonalat.

Manapság követelmény a másság ájult tisztelete. (Egyetlen kisebbség van, amelynek a többivel ellentétben szűkülnek manapság a jogai: ez a kisebbség a nyugati világban a fehér, hetero, keresztény férfi. Ha a keresztényt kiveszem, a képlet majdnem ugyanaz.)

Nem tudom, jelent-e valamit, de e könyv hetvennégy kedvencelőjének a döntő többsége, ahogy blikkszerűen átfutottam a felhasználóneveket, úgy nyolcvan-kilencven százaléka: nő. (Szerintem a hetero férfiak döntő többsége számára a homoszexualitás, két azonos nemű ember szerelme elviselhetőbb, ha nőkről van szó. Talán, mert a nők szépek. :-) )

A Heartstopper simán, minden porcikájában propaganda-képregény. A propaganda-művészet nagyon ritkán képes a hitelességre. Nem azért nevezem propagandának, mert valami olyasmi  a témája, amit már nagyon unok, ami a könyökömön jön ki, és ami igen, nem szimpatikus a számomra, hanem azért, mert a formája, az eszköztára olyan.

ESZTÉTIKA, IRODALOM, DRAMATURGIA

Nagyképűsködöm a fenti alcímmel. Különös tekintettel arra, hogy kortárs irodalmat alig olvasok, s idén az olvasottjaim döntő többsége képregény volt. Arról nem beszélve, hogy nem egyszer én hangsúlyoztam, jobbára E. R. Burroughs-ra hivatkozva, hogy furcsa egy élőlény az olvasó, mert roppant élvezettel tudja olvasni a ponyvát is, ha az jó ponyva. Ebből viszont az fakad, hogy a ponyvának is megvan a maga esztétikája. Ha egy író már annak sem felel meg, nem irodalomról beszélünk, hanem betűkkel összefirkált papírról. 

A Heartstopper azonban ugyanaz a homoszexualitásnak, mint a Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról című gyűjtemény a kommunizmusnak. Nem határozza meg, de feltétlen odaadással benyal neki. (Oppárdon, ez itt és most olyan kis izés kifejezés.)

S a Heartstopper már a kolofon oldalán meghatározza az ellenséget is: 

A könyvben homofóbia és fizikai bántalmazás kerül megjelenítésre.

A főszereplő Charlie legfőbb emberi tulajdonsága, hogy meleg. Ugye, éppen ezt mutatta a legelső kép. Vagyis ez a leglényeg. Hogy azonnal tegyünk magunkat helyre a világban és tegyük a helyére magunkban a világot. 

Egyszerűen nem tudott nem eszembe jutni a Lesz ez még így se! megfelelő jelenete, mikor is a kőparaszt figura, akit Jack Nicholson alakit, a következőképpen mutat be egymásnak egy férfit és egy nőt: 

Nicholson a nőt elsősorban a munkaerőpiaci helyén látja, Simon pedig a szexuális beállítottságában. Ezek számára a legfőbb emberi tulajdonságaik.

A 2016 óta futó LMBTQ-képregény szerzőjének, Alice Oseman-nek tehát Charlie melegsége a legfontosabb mondanivalója a figuráról. S mint a legöntudatosabb proletárnak, rossz tulajdonsága, nos, neki sincsen... Charlie minden más személyiségjegye a melegsége után következik. Szelíd, szorgalmas, kihasználja a képességeit, óvatos, de mer újba fogni, tud határozott lenni, mer változtatni. Jó matekos, remekül dobol, kiváló futó, és nyápicsága ellenére másodpercek alatt remek amerikai focis válik belőle. Az hogy tapintatos, érzékeny, diszkrét, mondani sem kell. 

Ahogyan az izomagyú párja, s ezzel nem mondok semmi spoilereset, a borító adja magát, ugyanígy hibátlan. Csupán egyetlen bibije van: nagyon lassan látja be, semmi ördögi nincsen abban, hogy Charlie intim vágyakat csalt ki belőle. A bibin kívül barátságos, rugalmas, megértő, segítőkész, előzékeny, stb.

A történetben gyakorlatilag semmi nehézség nem hárul a két fiatalember elé, hogy egymásban kössenek ki. Illetve de: a nehézség bennük van. Charlie-ban az okoz stoppot, hogy úgy tudja, Nick hetero. Nickben pedig az a tény, hogy egy srácot kíván piszkosul. Nem mondom, hogy bármelyik apróság. Ám lássuk be, a szerző nagyon komoly ziccert hagyott ki. 

Mert úgy gondolom, manapság a többség sokkal inkább reagál ma is úgy az azonos neműek szerelmére, ahogyan a Nicholson alakította figura reagált a filmbeli Simonra. Ha ebben tévedek, akkor viszont rohadtul semmi értelme a Pride-oknak. Viszont ha a valóságban mégis a Nicholson-reakciók vannak túlsúlyban, akkor a történet hurrá-optimista környezete nem más mint ordas hazugság. 

Ha Nick ismerősei vaskosabban megütköznek, vagy ha a történet azt mutatta volna be, hogyan jutott odáig Charlie, hogy nyíltan vállalja a homoszexualitását, akkor lett volna benne valami hiteles. De itt mindenki megértő, elnéző, teljesen természetes számukra az, ami az evolúciót tekintve totális zsákutca.

Tara is nevetve, fennhangon mondja, hogy egyedül Harry nem tudja, hogy ő leszbi. És senki még csak rá sem néz, senki össze nem kacsint a háta mögött.

Vagyis nem csupán a figurák ábrázolása fekete-fehér, hanem a környezetüké is. 

NA, ÉS A KÉPEK 

Mert képregényről van szó, ugyebár. Amikor töprengtem, hogyan is foglaljam össze, amit erről gondolok, elgondolkodtam azon is, nem csupán azért ez-e a véleményem, mert antipatikus a propaganda és az sem szivemcsücske, amit propagál. S ezáltal nem csak az előítéletem, a prekoncepcióm, beszél-e belőlem? Tudod, nehogy valami jót is tudjak mondani. 

Szívemen a kezem: nem utáltam a rajzokat. De semmilyen szinten meg nem fogtak. Charlie mangaszerűsége, a teljesen átlagosra rajzolt egyéb alakok képi megfogalmazásának egyéniségmentes stílusát, a hátterek menthetetlen, semmivel nem ellensúlyozott elnagyoltságát csak kiemelte az utóbbi években nézegetett képregények tömkelegének a minősége. S hogy ne egészen más stílusúakkal állítsam párba, almát a szamócával, rögtön itt van a már említett két történet, a Persepolis és a Takarók. Amiknek nem célja, így nem eszköze a kidolgozott, cizellált részletességgel valósághű ábrázolás, mint például a Bonelli-történetek en bloc, vagy a zseniális Batman-történet, A fehér lovag, mégis nagyon hatottak, nagyon tetszettek. 

Banális megállapítás, de kimondom: egy képregény simán lehet zseniális a képi részletesség nélkül is. Úgy, hogy még engem is meg tud nyerni magának. Ahogy megnyert a fenti kettő is. 

Nem mondom azt, hogy ennek a meleg-történetnek rossz a képi megfogalmazása. Nem rossz. Van, hogy egészen megnyerő. De jobbára teljesen semmilyen, átlagos. Amikor fellapoztam, hogy pár képet megmutathassak belőle, gyakorlatilag arra jutottam, mindegy, hol nyitom ki, mindegy mit fotózok ki belőle. A képek egyike sem adott semmi maradandót. 

Nem adom össze a megállapításokat. Próbálom szem előtt tartani a molyos 95%-os tetszési indexet. Nem sikerül. 

Végezetül hangsúlyozom: itt és most kizárólag a képregény-sorozat első kötetéről beszélek, semmi másról, sem a folytatásokról, sem a Netflixes filmsorozatról. 

Könyvmolyképző, Szeged, 2022, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635971039 · Fordította: Riesenberger Mónika

2/10

Gianfranco Manfredi – Giuseppe Barbati – Bruno Ramella
KARMOK

Gianfranco Manfredi – José Ortiz
LADY CHARITY

MI TÖRTÉNT EDDIG?

Howard Hogan nagyon vastag tőkés. Kétes üzelmekből szedte meg magát nagyon szemérmetlenül. Rengeteg beépített embere által megkapja a kellő füleseket a befektetéseihez. Államnyi földterületet vásárol fel, majd mielőtt elértéktelenedne, busás haszonnal ad túl rajta. Ha például fegyverre van szüksége, gátlás nélkül gyilkol. (Erről szól a sorozat nulladik kötete, a Fort Ghost. 

Hogan felrobbant egy fegyverszállító vonatot, és meggyilkoltatja rajta a katonákat is. Egy ember azonban túléli a támadást. Ned Ellisnek hívják. Ned túléli a támadást, de semmire sem emlékszik. Egy idős indián talál rá, hazaviszi a törzsébe, feljavítják a pasast. Aki keresi önmagát, és nyomozni kezd, mi is történt vele. 

Ebben a nyomozásban a segítségére van egy Edgar Allen Poe-ra, a híres angol íróra kísértetiesen hasonlító, alkoholproblémákkal küzdő újságíró, Willy Richards. Akit a hasonlóság miatt persze mindenki csak Poe-nak hív.

Poe odautazik a felrobbant vonat vidékére. Találkozik Ellisszel, és együtt járnak utána, mi is történt. A történetbe (tudod, vadnyugati!) egyszercsak belépnek a zombik, és teljesen szervesen bele is illeszkednek.

Poe nyomába pedig orgyilkos ered, akit természetesen Hogan, tudod, a tőkés, bérelt fel. 

Suttogó Szél és Poe rájönnek, megértik, mi történt, bizonyítékuk van Hogan aljas gyilkosságára, a fegyverek ellopására. Ám az ellenfél hatalmas, a keze messzire elér. Poe egyelőre az indiánoknál talál menedéket. 

Itt ér véget az első történet. A sorozat mindhárom történetét (a nulladik részt és az ebben a kötetben szereplő kettőt) az a Gianfranco Manfredi írta, aki a magyar képregénykedvelők között már ismert lehet a Muzsik és a Coney Island című képregények által. Mitöbb, az ebben a kötetben megjelent, második történetben ugyanaz a két rajzoló volt a munkatársa, akivel a Coney Island-et elkészítették. Erre vissza fogok még térni. 

KARMOK

Ez a történet, bár szerves és közvetlen folytatása a nulladik résznek, a Hogan-sztorit tapodtat sem viszi tovább. Egy Káin és Ábel-sztori, indiánba és misztikába öltöztetve. A megoldást természetesen Suttogó Szél szállítja.

A humort pedig Poe és egy Önmagát Ölő nevű indián, a törzs bohóca. Aki depresszióssá lesz, mert nem tudott megmenteni valakit, akit pedig meg kellett volna. Ők Poe-val nagyon egymásra találnak. Mi meg rájuk, mert roppant üdítő kettejük együtt szerepeltetett személyisége, majd barátsága. 

Van a történetben két misztikus, egymással szervesen összefüggő vonal. Az egyik érdekes, a másikat érdekesnek, mégis kicsit erőltetettnek találtam. Ez az, amiről a borító szól. A karmok cím nem erről szól. A borító ezért mellényúlás. Ahogy, mondom, szerintem a betéttörténet is, amit a borító mutat. S mert erőltetett, kicsit lapos is. Ami nem jelenti azt, hogy szükségtelen. 

Ha úgy vesszük a fő sodor, a gyilkos mágnás elleni küzdelem tekintetében azonban a Karmokról gondolkodás nélkül kijelentem, hogy szükségtelen mellékvágány. Ám mint ilyen önmagában érdekes, izgalmas, fordulatos és szórakoztató. Ékes példája annak, hogy minden nációban vannak bohócok, mindenhol igaz a francia mondás, hogy minden, de minden mögött a nők keresendők. S tovább viszi a nulladik kötet misztikus vonalát. Bár itt nem zombikkal, hanem, harcoló fákkal, mélybe húzó örvénnyel és egy farkasemberrel. 

Illetve egy kicsit elsikkadó, de érdekes felvetéssel: ha az igazság lerombolná a harmonikus jelent, tönkre vágna egy családot, érdemes-e macerálni, vagy jobb ha már úgysem változtatható meg a múlt, legalább a ma és a jövő legyen harmonikus? Suttogó Szél az utóbbi mellett dönt, és ezzel együtt hagy egy családot, amely az igazság ismeretében teljes bizonyossággal széthullt volna. Érdekes a felvetése, mert mindenhol azzal találkozunk, hogy az igazságnak felszínre, nyilvánosságra kell kerülnie, kerül, amibe kerül, lesz, ami lesz, hiszen az igazság felszabadít, hazugságban, elfojtásokkal nem lehet élni, stb., stb. Suttogó Szél másképpen gondolkodik: ha az igazság tovább rombol, ha nincsen semmilyen haszna, vajon mi szükség van az elmúltak boncolására, felfejtésére? 

A KARMOK RAJZAIRÓL

Most, amikor írom ezt az értékelést, és megnéztem, ki mindenkivel dolgozott együtt Manfredi, a Suttogó Szél írója, szembesültem azzal, hogy a Karmok alkotó hármasa azonos a Coney Island című gengsztertörténetével. Ami azért felettébb meglepő, mert ha csak belelapozok a két kötetbe, eszembe sem jutna arra gondolni, hogy a rajzolók azonosak. Egyértelműen a Coney Island nyerne az egyszemélyes szavazásomon. 

Mi több, tegnap este, Szerelmetesfeleségtársamnak azt találtam mondani, amikor az általa számomra érthetetlenül, rendszeresen nézett Dancing with the Star című, színes, zenés, szagos, csilivili, szerpentin, konfetti, pezsgőbuborék könnyűségű, önsegélyező celebműsor egyik reklámszünetében lementünk füstbűnözni a ház alá: 
– Képzeld, ez az első Bonelli, aminek nem tetszettek annyira rajzai! 
– Annyira rosszak? – kérdezett vissza udvariasan, mintha bármennyire is érdekelnék a képregényes olvasnivalók. Meg kell zabálni! (Csak erre mindig tiltakozik: „Hékás, nem szabad engem harapdálni?” Mit mondhatnék erre? „De amikor olyan ennivaló vagy!”
– Egyáltalán nem rosszak. Csak nem olyan jók, mint bármelyik másik a többi rengetegből. Olyan, hogy is mondjam, nem egyértelműk. Néha nehezen értelmezhető egy-egy rajz, hogy mifranc is van rajta. Mint a dacosabb, fáradtabb időszakában Sarlós Endre: odakenve a mondanivaló, ahogy esik, puffanjon úgy alapon. De vannak nagyon figyelemreméltó képkockák is.
– Értem – felelte megfontolt bólintással az én kedvesem, majd rögtön témát is váltott: – Az új partnerem, alvállalkozóm meg akarja osztani az együttműködésünk tényét a Facebookon. Megírtam neki, hogy majd akkor, ha bejött az együttműködés. Erre azt válaszolta,, majd akkor is. 
– Hoppá, a MartAssist-tal együttmőködni reklám a számára. Nem vagy semmi, kedvesem! Majd ha a német filmekben a Mercédes jele helyett a MartAssist logoja lesz a reklám...
– Csinos nő, ez a Dóri!
– Az a hosszúhajú, akivel a múltkor chateltél? No, lássuk csak a fotóját, majd én eldöntöm!
De ennek már nincsen köze a Karmokhoz. 

Nos, igen arról van szó, hogy nem rosszak ezek a rajzok. Csak éppen nem nyűgöződtem le. Annyira elkényeztetődtem a minden más által, hogy tessék nekem a szemfenekemet is kitörölni innentől! S ez a képregény ezt nem tette meg.

Holott vannak benne ugyancsak figyelemre méltó kockák is. Ezt például percekig néztem:  

Figyeld csak, a fényesen ragyogó Hold milyen ötletesen világítja meg a kerítés léceit! Egészen elképesztő! Majdnem elsiklottam felette. 

De tényleg vannak olyan ábrák, amiken hirtelen nem tudtam kivenni, hogy merre van a sok méter, hány órakor.  Azt hiszem, a szokásos aprólékosság, részletesség, cizelláltság hiányzott. A letisztultság. Ami egyébként a Coney Island esetében nem hiányzott, sőt és egyáltalán! Illetve nem hiányzik a kötet második történetéből sem. Abból más hiányzik. 

LADY CHARITY

Visszazökkenünk mindenféle szempontból az eredeti kerékvágásba. Poe útra kel Chicagoba, hogy elvigye az igazságot, leleplezze a mágnás Hogant.

Egyetlen emberben bízik: Henry Hatwellben. Hozzá igyekszik. (A baloldali Henry.)

Közben persze már a mágnás keresi őt. 

Henry Hatwell tagja egy titkos szervezetnek, amely a gazdasági visszaélések ellen jött létre. A szervezet élén egy nő áll. A neve Amelia Sinclair. Lady Amelia Sinclair. Akit csak Lady Charitynek neveznek.

A charity szó kegyelmet jelent. Mert a Lady igen sokat jótékonykodik. Henry rajong érte. Poe-t is bemutatja neki. S innentől ugyancsak felpörög a történet. 

Poe körül egyre szorul a hurok, küzd a körülményekkel, amik közé kerül, küzd önmagával, az alkoholizmusával, s végül küzd a fizikai ellenségeivel is. 

Suttogó Szél közben megérzi, hogy a barátja bajban van, útra kel érte és miatta.

Minden más elmondása, megmutatása szemérmetlenség lenne. A történetben több fordulat is van. Nem egetverőn meglepők, de nem erőltetettek. Nincsen benne viszont misztika és horror. Van ugyan egy, az emberléptéket alapul véve óriásira nőtt, telis-tele tetovált kannibál, de a gigantikus méretein kívül semmi különös nincsen benne. Nem szép, nem okos, csak rohadt nagy és mocsokul tetovált. Meg persze a tudat, hogy kannibál... S ne feledjük: a Vadnyugaton. ;-)

Mellesleg vagy nem is mellesleg, nem hiányoznak innen az egyéb elemek. A történet kerek, a vége izgalmas, látványos, s persze ha aggódunk is a fehér indiánért és az íróalteregóért, nem kell félnünk, ne legyen kétségünk... !

A Hogan-szál természetesen nem ér itt véget. Sőt, jobban belebonyolódnak a hőseink. Poe az optimistább, Suttogó Szél a realistább, a történet meg ugyancsak nyitott. 

Viszont a Molyon az olvasom, hogy a sorozatnak magyarul nem jelenik meg több része. Nem tudom, honnan az infó, de elkedvetlenítő. Csak remélni tudom, hogy félretájékozottságról van szó,

GooBo, Hosszúvölgy, 2020, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127677 · Fordította: Mogyorósi Zoltán

8/10

2022 novemberének a közepe. Tegnap csodálatos idő volt, eljutottunk az összes, eddig kihagyott temetőbe, a Kozma utcába, Kispestre, Erzsébetre. 

Ambivalens bennem ez a temetősdi. Egyfelől igen, szerettem őket, rossz, hogy nincsenek, ott van tehát az emlékhelyük. Nem hiszek a lélek bármilyen halál utáni csámborgásában, túlélésében, ide-oda kerülésében, a velük való kommunikáció lehetőségében. Aki meghalt, az nincsen tovább. Majd lesz még egyszer, mert a feltámadásban ellenben hiszek. Ezért a temető számomra emlékhely. Emlékezni viszont bárhol, bármikor lehet, és szoktam is. Mindegyikükre, akik már ott vannak. Mármint az enyéimre. 

Ez a temetősdi tehát a virágosoknak és a benzinkutaknak remek. Az élőknek lelkiismeret nyugtatás. A halottaknak meg mindegy. 

Édesapám sírja Erzsébeten van. Nem tudom, miféle tudatalatti gubanc van bennem, de oda, sehova máshova, mindig gps-szel kell mennem. De tényleg mindig. Apu '89-ben halt meg. S a gps sem vitt kétszer ugyanazon az úton. 

Apu sírját, sírkövét a harmadik felesége állíttatta. A sírfelirat róla, a feleségről szól. Amikor első alkalommal láttam, majdnem elhánytam magamat. „Azt hitted nem szeretlek, siettél meghalni...” Még pár szó, és aláírás. Mármint az övé. 

A sírkő szerint Aput, Mohácsi Józsefet senki más nem gyászolta, csak ő. Én sem, Apu édes gyermeke. Aput az édesanyja, sem a húga nem gyászolta a felirat szerint. Az unokaöccsei sem. A volt anyósa, édesanyám édesanyja sem, akit Anyukának hívott Apu. 

Vagyis a Harmadik állított önnön szeretetének egy emlékművet. Miután kisemmizte minden vagyonból az apámat, s ezzel persze engem is. (Néha meg is rémülök: amikor a Harmadik vállalkozó lett, és egész ügyesen csinálta, amíg nem lett egészen ügyetlen: Apu halála után a saját és a vállalkozása kezére játszott Baross téri lakást egy Blikkes újsághír szerint ötször adta el, és százmillás hitelei voltak különféle bankoknál. Ne feledd, pár évvel vagyunk a rendszerváltás után! Szóval Apu akkor omlott teljesen össze, és fordult az ipari mennyiségben fogyasztott alkohol felé, amikor önnön neje alkalmazottja lett, de nem ám valami magas szinten, ügyvezető, igazgató vagy ilyesmi, hanem szigorúan beosztottként. Egyfelől akkoriban még nem volt olyan sokszemélyes a buli, családi nekilendülés volt. Másfelől Apu akkor már a pia miatt nem is lett volna képes magasabb összefüggésekben, komplexebb problémákban gondolkodni. Negyvenhárom éves volt. 

Szóval: ennek ellenére a sír, bármikor is mentem, mentünk a temetőbe, mindig nagyon rendben volt. Tiszta volt, mécsesek, gyertyák, matt rend körülötte is, rajta is. Tegnap viszont nem ez fogadott. Rettentő koszos volt körbe a szénfekete márvány, poros, sáros, galambszart, tele volt levelekkel a sír virág része, a sír körüli betonperemet meg vastag földréteg fedte. 
– Sokára jöttünk a halottak napja után – vigasztalt Szerelmetesfeleségtársam. 
– Zsákom, ez itt nem kéthetes dzsuva! Még ha valami rohadt nagy vihar lett volna... S virág sincsen, csak ez a művacak a vázában. 

Szóval befészkelte magát a fejembe a gyanú, hogy valami történt a Harmadikkal, hogy nem volt rendben a sír. Meg azt is egyértelművé tette, hogy az ő családja magasról tesz az apám sírjára. 

A megdöbbentő, ami miatt az egészet mesélem, az volt, hogy megrendültem, hogy történt valami a Harmadikkal. Életemben ő volt az első ember, akit konkrétan gyűlöltem. Nem így indult, de ide süllyedt. Elsősorban azért, mert ő is gyűlölt. Biztos volt rá oka. Az én gyűlöletemnek az oka az ő gyűlölete volt, meg az, hogy tudtam, a feszültséget leginkább a sarokra állás, a szembenézés oltja. Csak két alkalommal tettem ilyet vele szemben, s mindkét alkalommal győztem. Egyébként fű alatt sunnyogtam a közelében. Hiba volt. 

S most mégis ez a döbbenet, hogy lehet, már ő sincsen... Döbbenet, hogy döbbenet van. Úgy Apu temetése óta nem láttam, és nem volt egy másodperc sem, hogy hiányát éreztem volna a látásának. S most mégis olyan kusza, mi minden kavarog bennem. 

Ha nem lennél, s tudom, úgy sem hallod, mert messze is vagyok, meg elsősorban, mert nem is hallasz, hát áldjon az Ég, Harmadik, legyen neked könnyű a föld. Ha csak beteg vagy még, és az ágyhoz kötöttség nem engedett kimozdulni, akkor más a helyzet! 

A borítón szereplő író neve az utóbbi időkig, nem mondott nekem semmit. Aztán a borítón nem utal semmi a János vitézre, aminek daljáték-változatából a cím származik, sem Kacsoh Pongrácra*, a zeneszerzőre, sem Heltai Jenőre, a dalszövegek írójára. Maradt tehát az első pillantásos előítéletből fakadó távolság és az ebből következő  abszolút érdektelenség. Mindaddig, amíg meg nem ismertem a szerzőnek, mármint a könyv írójának Az idegen című regényét. Azt is véletlenül. Igaz, egy másik Bókay-könyvön keresztül. Az idegen után feltettem a kezeimet, megadtam magamat, mondtam, jöhet bármi, ami Bókay. Jött is, hogy próbára tegyen, ez a könyv. Aminek a témája szemernyit sem foglalkoztatott. De cseles az élet: az egyik főszereplőt úgy hívják, Heltai Jenő. Akinek a neve pedig pozitív hívószó a számomra. Cselre csel. 

Mert kevés dologgal lehet olyan gyorsan kiűzni a világból (maiul fogalmazva: levenni az életről. Adod?), mint a magyar nótával, a cigánydallal és az operettel. 

Ez a szocializációmból és a családdal meg nem egyező ízlésfejlődésem miatt van így. Már gyerekkoromban is menekülhetnékem volt mindkét műfajtól. (Majdnem húsz voltam, amikor tudatosodott, hála néked Muzsikás és Kalyi Jag együttes!

MONDD MÁR, AKKOR MI IS EZ A KÖNYV?

A könyv iránti érdeklődés-megnyílásom a szerző felől értelmezhető. Pár hónapja került a kezembe Bókay János Az idegen című regénye, és teljesen levett a lábamról. Bókay iránt nyitott lettem.

Persze, hogy utána néztem, mi mindent írt még. A mi mindenből pár darab már itt sorakozik a polcon. S ebben a mi mindenben van két életrajza vagy mije is. Az egyik Pucciniről szól, ez Bohémek és pillangók. A másik életrajz vagy inkább életrajz-szerűség meg ez, amiről most beszélek. Írok. 

Azért -szerűség, mert ha akarom életrajz. De nagyon kell akarnom. S még akkor sem világos, hogy kié? Ám ha váltok, és úgy akarom, akkor inkább korrajz. Viszont ahhoz meg nem eléggé okadatolt, és nagyon regényes. Van még, amit akarhatok: lehet művészettörténeti beszámoló: a János vitéz című daljáték története. De annál meg sokkal több. Meg sokkal kevesebb is. Szóval szerintem Bókay feltalálta a fából vaskarikát, a műfaj nélküli irodalmi művet. (Úgy fest, az ilyesfajták üldöznek mostanság. A Címszereplő, amit előzőleg olvastam, az is ilyen volt. Csak teljesen más. Egy egészen elképesztőn műfajnélküli regény vagy mi. Ajánlom!)

Szóval elég bajos meghatározni a könyv műfaját. A vicc az, hogy olvasás közben ilyesfajta bajmolódás eszébe sem jut az egyszeri olvasónak. Ráadásul éppen ebben a hiányosságban van a kötet ereje. Mert nem csupán a János vitéz születéséről és történetéről szól, semmiképpen nem Kacsoh vagy Heltai életrajza, de még csak nem párhuzamosan kettejüké. Bár alapvetőn ők a főszereplők.

Bókay bőven, áradón beszél a századelő színházi, irodalmi világáról, a kor ismert és ma már csak bennfentesek számára ismert szereplőiről. Legyenek akár atya- akár anyaistenek vagy csak mellékszereplők az akkori színházi, irodalmi életben.

Amit olvasunk nem szabályos regény ugyan, de alapvetőn mégis inkább regény, mint bármi más. Bókay frappánsan oldja meg, hogy bár kultúrtörténeti eseményekről mesél, nem dokumentumot olvasunk, hanem élvezetes leírását annak, hogyan született meg a János vitéz, kik bábáskodtak a megszületésénél, és milyen körülmények vezettek ahhoz, hogy létrejöhessen. Bepillantást enged az alkotói folyamatokba, megismerkedhetünk az alkotók lelkivilágával, személyiségével. 

Volt egy pont, amikor rájöttem, úgy izgulok a szereplőkért, mintha egy sima, fiktív regényt olvasnék, és úgy akarom, hogy létrejöjjön a bemutató, mintha nem tudnám, hogy létrejött és mai napig tartó, hatalmas sikert aratott. S mintha szeretném a darabot, és közel állna hozzám a műfaja. Nem áll. (A YouTube-on több verzióban megnézhető, meghallgatható. Ma is játszott, élő darabról van szó.)

Egyszóval élveztem a könyvet, de nagyon. 

– Most aztán semmi sem szakít el már tőled. A tied vagyok.
Alighogy megtette ezt a dicséretes fogadalmat, egy piros cédulára esett a tekintete: ott virított az  íróasztala kellős közepén.
– Pardon, egy pillanatra.
Ahogy elolvasta a cédulát, olyan fehér lett, mint a fal.
– Mi az? – kérdezte Vali ijedten.
– Katonai behívó - felelte János csüggedten: - Be kell vonulnom... hadgyakorlatra... holnap reggel.
– Vagy én vagy a hadgyakorlat! – kiáltotta szegény Vali, harciasabban minden katonánál.
– Válassz!
– Nem vitás: te! – válaszolta János gondolkozás nélkül abba a gúnyos humorista-mosolyba ezúttal némi fanyarság is vegyült.
– Mi történhetik? Legföljebb párhónapi várfogságot kapok.
Így történt, hogy Heltai Jenő négy napos késéssel jelentkezett a tüzérszázadnál.
A százados elé vezették, aki komor arccal fogadta, a legvésztjóslóbb komor arccal.
De Heltai, az író, jól szemügyre vette a századosát: elsötétült arcában vidám szemek csillogtak.
– Heltai Jenő önkéntes! – mennydörögte. – Miért késett négy napot? Beteg volt? Hol az igazolás?
– Nem voltam beteg, százados úr felelte Heltai a legfeszesebb glédában, de elragadó nyugalommal.
– Csak úgy megszökött, szóval... Tudja maga azt, milyen büntetés jár ezért?
– Jelentem alássan, százados úr, az esküvőm volt a behívásom napján. ... amilyen balszerencsés ember vagyok.
A százados elmosolyodott, akár akarta, akár nem. Már nem dörgött olyan félelmetesen a hangja.
– Igazolja, amit mond!
János előkotorta zsebéből az anyakönyvi bizonyítványt. Aztán gondolt egy merészet, újra belenyúlt a zsebébe, s átnyújtotta a századosnak Vali fényképét is.
- Ez a felesége? - kérdezte a százados immár teljesen megenyhült hangon. Heltai bólintott.
– Meg tudom érteni - dünnyögte a százados. - Én se vonultam volna be a maga helyében. Gondolkozott kicsit:
– Megbüntetem, persze... de az enyhítő körülményre való tekintettel nem csukatom sötét zárkába. Négy nappal később szerel le, mint a bajtársai...
Megint a fényképre nézett: -
–  Nem, csak két nappal később...
–  Köszönöm, százados úr.
– Mondja, mi maga civilben?
– Költő vagyok.
–  Meg lehet abból élni?
– Nem lehet – felelte Heltai meggyőződéssel.

(127–128)

BÓKAY, AZ INTIMPISTA

Az a nagyszerű a regényben (hívjuk így), hogy Bókay olyan részletességgel mesél, olyan általa nem is tudható momentumokkal foglalkozik, olyan párbeszédeket, gondolatokat oszt meg, amikről egyszerűen nem lehetett tudomása. Viszont regényíróként mi meg tudjuk, hogy hogyne lehetne. Miközben a valóságot regényesítette meg.

S Bókay nagyon szereti az összes alakját. Kit ezért, kit azért. Heltait a jósága, az optimizmusa, a humora miatt, Kacsoht a precízsége, a teljes odaadása, egyszerűsége és őszintesége miatt. Beöthy Lászlót, a színház igazgatóját a bátorsága, a kockázatvállalási merészsége miatt. Fedák Sárit, Beöthy felfedezettjét a fékezhetetlensége, életszeretete és lehengerlő tehetsége miatt. Mindenkit valamiért.  

– Igazgató úr, én eljátszom Kukorica Jancsit! – ajánlkozott Környei Béla. – Van olyan hangom, mint Fedák Zsazsának, és férfi is vagyok, ha nem is olyan mint ő, tessék nekem elhinni!

(334)

Ugyanakkor nem látja, láttatja a szereplőit (még ez is fura: „szereplőit”!) hibátlannak, gáncstalannak, szeplő nélkül valónak. A hibáikkal, szeplőikkel, gyengeségeikkel szereti, szeretteti meg őket. (Úgy fest, Fedák Sárival még így sem volt könnyű dolga, pedig iparkodott nagyon-nagyon korrekt lenni vele.)

Ahogyan ír róluk, ahogyan beszélteti őket, életre kelnek a már sajnos régen halott művészek, munkatársak, cselédek, családtagok. S ami talán a kötet legnagyobb erénye, hogy kíváncsivá tesz a korra, mindarra, ami feltűnik, szerepet kap a történetben. Például még egy Király utcai színház kinézetére is. 

De Bókay azért is mer bennfentes képében tetszelegni, mert az volt. Személyes ismerőse, barátja volt Kacsohnak is, Heltainak is. Ám a szerző a saját személyét tekintve nem él vissza az egykori pozíciójával: e barátságok a könyvben semmiféle szerepet nem kapnak. Bókay nem vált önmaga szereplőjévé. A barátság pusztán az egyes mozzanatok pontos leírását segítette.

A HELYZET JELENLEG

Úgy három napja beszélek majdnem folyamatosan Szerelmetesfeleségtársamnak a könyvről. Amikor csak alkalmam van rá: együtt vagyunk, nem dolgozunk, nem intézünk hivatalos ügyet, nem filmezünk, nem alszunk, nem telefonálunk: vagyis nagyjából amikor lemegyünk cigibűnözni az alant való parkba. 

Előkerült a polcok mélyéről Hegedűs Géza Heltai Jenőről írt monográfiája és Heltai Menazséria című kötete. Felkerült a polcra Fedák Sári önéletrajzának a második kötete. Meghallgattam a János vitézt. (Még mindig nem a kedvenc műfajom, amit hallok. Az én fülemmel hallva érthetetlen a hatalmas sikere.) Felírtam néhány könyvcímet, amikre ránézek majd a könyvtári katalógusban, polcokon. 

De a fő: sokkal gazdagabb lettem az olvasmányélménnyel. Az egy dolog, hogy sok mindent meg is tudtam az ábrázolt korról, a könyvből is, meg azért, mert több mindennek utána kellett néznem. Közben már olvastam a Heltai-monográfiát is. 

S nem mellesleg megtaláltam magamnak az év harmadik kiemelkedő olvasmányélményét. Úgy gondolom, mindez nem kevés. 

Ezt figyeld!

[Heltai] Kicsit szédül, amikor kiszámolják előtte a pénzt: valóságos bankó-torony. Pontosan ötszörös, 500-ra 2500. Szégyelli is magát kicsit. Körülnéz, mint a rabló. Beöthy Laci áll előtte. Nevető arccal  megkérdezi tőle:
– Mit kezdesz ezzel a tengersok pénzzel, János?
Heltai kék szeme mélyén már ott csillog a tréfás válasz fölötti öröm:
- Alighanem elköltöm.

(116.)

Zeneműkiadó, Budapest, 1978, 360 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633301440

10/10

2022 novemberének a közepe felé, A fiammal megint beszélgettem a héten. Volt egy furcsa, nyomasztó, érthetetlen álma, arról. Meg az abból fakadó dolgokról. A beszélgetés közben azt találta mondani, mintegy összefoglalva egy múltbéli szituációt, hogy: 
– ...és itt van ez a proli-lúzer ember, aki te vagy... 

Utólag kapcsoltam, hogy eszembe sem jutott megsértődni. Mert a Kölöknek joga van a szabad értékítéletre. S ha nem lenne, akkor is miképpen tudnám megakadályozni, hogy így gondolkodjon. Maximum hallgatásra, elfojtásra kényszeríthetném ezt a huszonkilenc éves, felnőtt embert.

Másrészt tudni vélem, hogy szeret engem, fontos vagyok neki. Nem megyek bele, honnan szedem ezt. De így van, hidd el. 

Harmadrészt visszanyalt a fagyi. Valamikor a tizes éveim közepén azt találtam írni a naplómba a saját apámról, hogy „egy szemellenzős, güriző, szürke kis melós”. Nem csak ennyi állt ott, volt szövegösszefüggés is. Még úgy is, hogy csupán magamnak írtam, amit írtam. 

Mindegy hogyan, de apám kezébe került a naplóm. (Ez valamiért családi szokás lett, később is lett alkalom, amikor megszívtam a grafomániámat. Semmiből sem tanulok.) Nagy, piros betűkkel, erősen jobbra dőlő, szép írásával ezt fröcsentette oda: „Te is abból zabálsz!” 

Én visszaírtam neki, hátha rendszeres az olvasgatása: „Tudom, értékelem is!” Mivel soha nem beszéltünk erről, fogalmam sincsen, megkapta-e az üzenetet. A magam részéről bátorságom sem volt szóba hozni sem a naplóolvasás tarthatatlanságát, sem a szövegem értelmezését. S nem csupán nem mertem, értelmetlennek is tartottam. Folyt tovább az élet. 

S mondom, most visszanyalt a fagyi. Még szerencse, hogy azzal, amit a Kölök mondott, hosszú évek óta tisztában vagyok. Immár kilenc éve meghalt Pipikémmel vitatkoztunk azon, lúzerek vagyunk-e vagy sem? A kérdést, úgy gondolom, egyértelműen eldöntötte, hogy Pipi pár évvel később belehalt az alkoholizmusába. Nekem volt igazam. Mint általában. :-)

Az egész életem bizonyítja, hogy élek ugyan, de semmi, semerre, csak toporgok egy fizetésemet tekintve egyre vacakabb munkahelyen (minden más szempontból egyébként az eddigi legjobb), egyre nyilvánvalóbb előttem is, amivel Szerelmetesfeleségtársam rágja a fülemet: hamarosan váltani kell, ha nem emel a cég. Nem fog emelni.

„– Te Zolikám – mondta csüggedten János [Heltai] –, én azt hiszem, a pénz szomorít el minden házasságot.” (134.)

Aztán itt van a könyvem: a kiadótól semmi hír. A kiadóról viszont jött: úgy fest, jobb is, ha nem jelenik meg náluk a könyv. De ha nem jelenik meg náluk, akkor nem jelenik meg. Ha megjelenik, pénzem nem lesz belőle, csak költhetek rá, Patent!

Meg itt vannak a kapcsolataim is. Van, ami évek óta nem változik, nem lép előre. Ami változik, az meg romlik.

És így tovább.

Én meg állok, ülök, fekszem itt középen, békésen olvasgatok, zenét hallgatok (Millenium: 44 Minutes, pazarul jó lengyel progrock együttes!), élvezem a szombat hajnalt, a kávét, a kék eget, innen Csemete szobájának az ágyáról. Azt, hogy élek. Élünk. Élhetünk. Ahogy, úgy, de élhetünk. 

Szóval semmi nem horgadt fel bennem, amikor Kölök mondta, amit mondott. Ahogy mondom, azért sem, mert igaza van, és azért sem, ahogyan mondta. Meg azért sem, ahogyan viszonyul. 

De nem esett mégsem jól. Talán „mert magamat kigúnyolom, hogyha kell...” (Fú, isteni ez a muzsika! A címadó dalt hallgasd csak meg! Az a szaxi-szóló, barátom!) Meg azért sem, nyilván, mert jó lenne abból élni, amit szeretek csinálni. De még ahhoz sem értek, amit csinálni szeretek. Fizetni meg ki akarna érte? Így maradnak az ilyen-olyan munkák. Amikhez, érzem, már egyre fáradtabb, öregebb vagyok, s van bennem félelem, hogy nem is tudnám már csinálni, nem bírnám. Pedig még csak ötvenöt vagyok. 

De szépek a felhők! Közben kivilágosodott. Szerelmetesfeleségtársam lassan ébredi fog, fél nyolc van. Összebújunk, kávézunk, aztán kimegyünk a temetőkbe a sokmindenkinkhez, bepótolva a Mindenszentek napját jellemző tömegiszony miatt eltolt, éves kötelezőnket. 

Érdekes, de az internet roppant szemérmesen szűkszavú az írónőt illetőn. Azt jobbára minden róla szóló oldal megemlíti, hogy holland és már az első könyvével díjat nyert. Talán még azt is, hogy többnyire a fantasy műfajában alkotott. Hogy olyan könyveket írt, amelyben a valóság és a varázsvilág egymás mellett létezik. A könyvei számáról a „több” és a „tucatnyi” számnév megjelölést találtam. Ez a „több” és a „tucatnyi” a Wikipedia szerint olyan hatvan (!) kötetet jelent! Le a kalappal! Bár tudjuk, hogy a mennyiség nem azonos a minőséggel, de azért mégis!

Egyébként két bekezdésnél többet nem találtam róla. 

Leonie Kooiker 1927-ben született és két éve, 2020-ban távozott közülünk. Vagyis nem élt rövid életet. Mi, magyarok ebből mindössze két könyvét és három netes fényképét élvezhetjük, Igaz az utóbbit az írónő három különböző életkorából. A másik könyv címe pedig hajadzik ennek a címére: Boszorkánykönyv.

Információnak nem túl sok, de végső soron, ha egy írónak az élete érdekesebb, mint a művei, ott van baj. Jelen esetben ezt nem tudjuk eldönteni. Vagyis koncentrálhatunk arra, amit van lehetőségünk megismerni. Legalábbis annak felére, erre a kötetre. 

Kezdem azzal, ami leginkább tetszett benne, és ami elsőre is nagyon megfogott. 

SZECSKÓ TAMÁS RAJZAI

Talán méltatlan dolog, hogy pont egy olyannal nyitom az érdemi részt, aminek voltaképpen nincsen szerves köze a műhöz, kizárólag a mi országunkban. De tény, ami való: Szecskó Tamás rajzai most is elképesztő módon feldobják a történetet. Mert játékosak, plasztikusak, tréfásak, mégis karikatúraszerűen realisták. Vagyis olyanok, amilyenek lenni szoktak. (Itt megnézheted, felidézheted néhány rajzát, ha nem ugrana be [lehetetlen!] miket is rajzolt.)

Egyébként nem vagyok abban bizonyos, hogy a ténynek, miszerint A babó (A hobbit) jobban tetszett mint A Gyűrűk Ura nincsen köze ahhoz, hogy az előbbit ez az úriember illusztrálta. Bilbó Bagginst én aztán soha nem is tudtam másképpen elképzelni, csak úgy, ahogy abban a kiadásban fest.

Kimondom rá a legnagyobb dicséretet: a rajzait közvetlenül Zórád Ernő és Korcsmáros Pál munkái mellé helyezem a személyes értékítéletemben. Bármit és akármit le tudott rajzolni, sajátos, megunhatatlan, egyedi stílusban. Bármilyen elképesztő, alig találtam róla egyetlen képet a neten. Az is elég vacak minőségű. De legalább van. 

 Meg azt az infót is leltem, hogy több mint ötszáz könyvet illusztrált. Meg egy interjút Simon Andrással, az egyvonallal rajzoló, mélyen hívő grafkussal, aki többek között azt mondta, hogy nagyon szereti Szecskó Tamás művészetét, de a maga részéről nem tudná beletenni a szívét például egy dolmányos varjúról készült rajzba. Próbáltam megfejteni a mondat üzenetét, de nem sikerült. Kritika? Dicséret? Semleges elismerés és önvallomás? S van jelentősége? 

Szecskó Tamás illusztrálta A boszorkánykő című meseregényt is. 

A PROTO-HARRY POTTER

Mert nem tudtak nem eszembe jutni e könyv és a késői utóda szinkronitásai. Kissrác, kisváros, mindennapi élet, egyszerre mintegy szembe jön vele egy véletlen folytán a varázsvilág. Maga sem akarja elhinni, mibe keveredett, de aztán szembe kell néznie a tényekkel: többre képes, mint a társai. De még tanulnia kell, mire és hogyan használhatja a hatalmát.

Majd megismeri a varázsvilág némely alakját. Igaz, itt nincsen kilenc és háromnegyedik vágány, nem is kerülünk át egy másik világba. Pusztán csak a mi világunkban működik a másik világ. (Nem a másvilág!) 

Aztán lassan-lassan kiderül a kissrácról (persze, neve is van, Oene-nak [Únénak kell ejteni] hívják), hogy az egyetlen reménye a világ egyensúlyban tartásának. Tetszik neki, vagy sem, (nem tetszik) csak ő lehet a főboszi utódja. Van perpatvar, hogy egy srác legyen a főboszi, érdekes, antifeminista lázadás a boszorkányságban tomboló, kirekesztő nemfetisiszta nőuralom ellen. És nő írta a könyvet. :-P

Aztán még az azonos platformon levő varázslények is küzdögetnek egymással, harcolgatnak a hatalom akarásával, még akiről azt gondolnád, hogy bár volt vele baj a maga csoportjában, de a célhoz azért lojális, nos, még ő is beleszédül egy kicsit a hatalom lehetőségébe. 

A KÖNYV VÉGET ÉR, DE A BENNE LEVŐ TÖRTÉNET TULAJDONKÉPPEN MÉG EL SEM KEZDŐDÖTT

Tényleg ez a helyzet. A könyv egyszercsak véget ér. Úgy, hogy a benne levő történet voltaképpen még el sem kezdődött. Komolyan néztem, hogy nem hiányoznak-e lapok a példányomból. De nem. Mert odáig jutunk, hogy mindenki belátja, a kiscsákó lesz a következő főboszi. Tudod, hogy a világ egyensúlya megmaradjon. 

Ám fogalmunk sincsen, ki tudja kimozdítani a helyéről, és mi célból tenne ilyet? Aztán rádöbbenünk arra is, hogy olyan igazi konfliktus nem is volt a könyvben, csak egy kis mondvacsinált. Meg hogy vajóban senkiről sem tudtunk meg semmit, talán csak a leendő főboszi kiscsákóról. 

Nem is ez a baj. A fő baj az, hogy nem tudom, ha itt lenne a folytatása, akarnám-e azonnal folytatni a történet megismerését. Vagy egyáltalán: akarnám-e folytatni? Meg különben is, van még egyéb folytatás is A boszorkánykönyvön kívül? Írt még a szerzőnéni egyéb Oene-történetet, vagy elakadt a másodiknál? 

Arról nem beszélve, hogy magyarul csak egy kötet jelent még meg. Nem tudom, de nem hiszem, hogy abban a történet a végére érhet. 

A Helikopter (ahogy Szerelemtesfeleségtársam hívja Harry Pottert) történetek azért kötetenként lezártak egy-egy alsztorit, és úgy haladtak a végső, Nagy Történet megoldása felé. 

Vagyis így, ebben a formában, hosszban mindössze két dolog értékelhető A boszorkánykőben. De mindkettő nagyon. 

• Az egyik az írónéni stílusa. Igen egyszerű nyelvezettel, rövid mondatokkal operál. De nem lesz faékké a szöveg. Inkább csak kedves és tömör, amit jó olvasni.
• A másik értékelendő, amiről a legtöbbet beszéltem: a grafikák. 

Móra, Budapest, 1979, 148 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631116735 · Fordította: Damokos Katalin · Illusztrálta: Szecskó Tamás

6/10

2022. novemberének második hétvégéje. Szerelmetesfeleségtársam, jelen esetben a Mohácsi család MartAssistja tegnap talált egy eladó mosógépet a nyóckerben. Elektrolux. Aztán majd meglátjuk. Olyan üres így a fürdőszoba, tegnap a fürdés előtt levett home-rucit odanézés nélkül hajítottam a mosógépre. Ami, ugye, már a MÉH-ben van. Aztán lehajoltam és felvettem a földről, a mosógéptelen rucit. 

Jó, tudom, hogy egetverő baromság, talán ennek a varázskönyvkezdeménynek a hatása, de most az villant be, hogy a tönkrement masina öt évig szolgált bennünket gond nélkül. Amikor gond volt vele, az a mi hibánk volt. S most elsőre ott hever a lomok között, lomokká válva, kint a sötétben, az esőben, elárvulva, elárulva, értéktelenné, tulajdonostalanná válva.... 

Persze, csak egy tárgy, tudom én... De néha olyan érzésem van, hogy a tehetetlenség miatt így lépünk át mindenen, pragmatikusan, elfojtott kétségbeeséssel, közönyösen. Megmagyarázva, hogy csak egy tárgy, mit kellene érzelgősködni, csak egy kapcsolat, mit lehet tenni, csak egy szakasz az életünkből, aminek vége szakadt, s jön máris a következő, mert élni kell, mert folytatni kell, mert kell a tiszta ruha, kell a nő, kell a férfi, vannak más barátok, más kapcsolatok lehetősége... És tényleg. És mégsem. 

Ugye, milyen butaság? De a tönkrement mosógépre gondolok, ami ott ázik a vígasztalan hajnali esőben, kint a lomvasak között a MÉH-telepen, maga is lomvassá válva. Tegnap reggel még a meleg, száraz fürdőszobában „ébredt”, most meg... Tudom, hogy baromság, de valahogy, mégis...

Máris szólok, mielőtt bárki más szólna (be):
az archív képek hangsúlyozottan csak illusztrációk, a legritkább esetben csehek,
és pláne nem ott készültek a felvételek, ahol a regény játszódik.

Én Ladislav Fuksról valamiért azt gondoltam, hogy az aktív alkotói időszaka az ötvenes évek lehetett. De ez is csak blikk volt, nem tudás. Mert ha tudok, azt tudhattam volna, hogy még a hetvenes években is bőven alkotott. Nem volt egy derűlátó író. Ahogy olvasom, olyan kis kafkai derűvel értelmezte irodalomba az életet. S foglalkoztatta a negyvenes évek zsidókat érintő rettenete. 

Br tisztában vagyok vele, hogy akkor, amikor Fuks a köynveit írta a holokauszt még nem volt szinte kötelezően letudandó minden irodalmár számára, de bizony azóta tengert lehet rekeszteni vele. S lehet, hogy fantasztikusan jó könyv a Mundstock úr vagy A hullaégető, s bár itt van mindkettő a polcomon, bevallom, a téma miatt midnkettő hidegen hagyott eddig. Mert számomra egyszerűen már unalmas. A tévedés jogát fenntartom. A felém irányuló megvetés lehetőségéről lemondok, de eltűröm. Megértem, de részben egyfajta permanens agymosás következményének tartom. (Vö. Rácz András könyvével.) 

Nos, a Boldogultak bálja a legszebb cseh irodalmi hagyományokat és hangulatot kelti újra életre. Igen, gondolj csak nyugodtan Jaroslav Hašekre, Karel Čapekre, Vladimir Paralra, Bohumil Hrabalra, a legjobb formájukban. Amikor jókedvűen, derűsen, éles szemmel figyelnek, aztán nekifognak, hogy elmondják, mit láttak. S mi nagyon jókat mosolygunk, de közben mindvégig érezzük, hogy a mosolyokon, röhögésen túl itt véresen komoly dolgokról van szó. Meg arról, ha nem tudunk már nevetni a fene megette az egész marhaságot, amit életnek hívunk.  

Ezt az egyetlen képet találtam Fuksról, amelyiken derű van az arcán, a száján, a kalaptartásán.
A többin véresen komolyan öltönyös a tekintete.

Mert azt jól tudjuk, elvárjuk, hogy ami cseh, az derűs, humánus, szerethető és úgy mond valamit. Gondolj csak a talán legismertebbre, Menzel Sörgyári capriccio-jára, és a kedvességében szép Magda Vásáryová-ra és a Kern András által zseniálisan, üvöltve szinkronizált Pepin bácsival (Járomir Hanzlik).

Nem is említek több példát, se irodalmit, se filmeset. Hosszan lehetne sorolni, s mindegyik szívnek kedves jelenetek idézne fel. De a csehek azért manapség is tudnak hasonlókat csinálni. Vedd ajánlónak: a Férfiremény című 2011-es vígjáték pazar lett, és nem csak azért, mert az egyik főszereplője, Kerekes Vica magyar és ugyancsak szemrevaló hölgy. (Azért sem teszem ide a gyönyörű melleit!) Bár kétségtelen, hogy az én ízlésem szerint, a melleit kivéve) hústalan a hölgy. De a vonzereje kétségtelen. Szerintem a színészi képessége is. 

Eltértem a témától. Fuks könyvében semmilyen ilyesfajta szerepe nincsen a gyöngébbik, de sokkal szebb nemnek. Egészen másra épít. 

SZÁZADELŐ  ÉS KÖNYVSZTORI

Ahogy mondtam, a regény a századelőn játszódik. Az emberiség egyik legbékésebb, legereszelahajamat korának. Amikor úgy festett, nincs itt semmi baj, élni jó, az élet szép, a jövő rózsás, süt a Nap, hull a hó, kávéházba járunk, ismerkedünk az autómobilokkal, nem kell tíz év és Minarik Ede focicsapatot szervez, mert „Kell egy csapat!”.

Kedélyes, udvarias kor ez.Fuks alapötlete arról szól, mi van, ha egy kórházban összecserélik két ember nevét, mert a vezetéknevük megegyezik, nem is túl sűrűn előforduló név, Brázda, és ahhoz a családhpz küldik ki az üzenetvivő embert, akinek a családtagja még bőven életben van. S (most tekintsünk el a szükséges bonyodalmak részletezésétől) a család el is  temeti a halottját, nem tudbán, hogy a koporsóban valaki más fekszik. Aztán majd kiderül, hogy a más is más, sőt... 

A történet egy kórház rossz könyvelésre épül. Euáltal jönnek-mennek a halottnak hitt emberek. Az ebből fakadó komiku adja magát, és Fuks csavar is néhányat az alapokon. 

Érdekes a könyv szerkezete. Mert a bohózat, a fő sztori gyakorlatilag és látszólag a könyv háromnegyedénél végetér. 

Addigra úgy fest, kiderül, hogy mi is az igazság a rengeteg Brezdával. (Más kérdés, hogy csak úgy fest... Lesz még itt fordulat!) 

Nem is értettem, hogy Fuks minek húzza még a sztorit. Ha egyszer helyére került minden hulla és minden élő... Kétségtelenül zökken egyet a cselekmény. Látszólag. Mert itt térünk rá a regény valós mondanivalójára. Ami nem annyira bohózat. De ezt Fuksnak a legutolsó oldalig sikerül eltitkolnia. Ott szívet facsar, könnyet gyűjt, és az elfojtott, tahetetlen harag által majdnem klinikai frusztárciót kelt. 

A történet egy bállal fejeződik be. Nem csattanó nélkül. A bál nem Woland bálja, hanem az élet ünneplése. Egyszer élünk és bár sokszor halunk ebben az egy életben, a kollektív őrület követkkezményei visszakívánják még ezeket az elviselhetetlennek tűnő, mindennapi halálokat is. Hát még az utolsó előtti béke harmónikus, derűs, cseh mindennapjait. Amikor úgy gondolta mindenki, hogy Szarajevó utén a szerbeket akár seprűvek is el lehet kergetni. 

Úgy mesélik a zenekar az utolsó pillanatig játszott a süllyedő Titanicon. MIntegy gondoskodva a nagy eséllyel halállba menők gondatlanságáról. Aztán elsüllyedt az egész zenekar is a Titaniccal. 

Vagyis a bohózat hirtelen a legtökéletesebb tragédiába fordul. Egy oldal alatt abszolút fel- és kifordul a világ a magából. S a Brezdáknak, akik eddig úgy fest, megúszták, egytől-egyig annyi. S Fuks bohózata itt mélyebb értelmet nyer. Ahogyan a könyv címe is. Mert több rétegűvé válik. 

Boldogultak a bálon résztvevő összes volt kórházi ápoltak, akikről sorra azt gondoltuk, meghaltak, miközben nem tettek ilyet, csak ugye, az adminisztráció... De aztán kiderül, hogy úgy nagyjából mindannyian utolsó bálozók voltak, akik ott voltak a bálon. Kiradírozta őket a történelem mindennapjaiból az emberiség egyik legostobább, legvéresebb, legérthetetlenebb konfliktusa. De előtte még báloztak egyet a megboldogultak. 

Lássunk egy dalt róla! Nincsen kétség, ez nem a a cseh, hanem a magyar valóság volt. (De képzelj el valami hasonló csehül! Szerinted jobban jártál volna?)  

Tudod, az van, hogy Fuks könyve, bár ott a háromnegyedénél azt gondoltam, nem így lesz, mégis marad birtokon belül. 

Európa, Budapest, 1977, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630708663 · Fordította: Zádor Margit · Illusztrálta: Ivan Popovič

8/10

2022 november eleje. Tegnap péntek, viszonylag jól végeztem a dolgozdámban, Szerelmetesfeleségtársam még küszködött a munkájával, amikor hazaértem. Beültem egy kádnyi meleg vízbe, kávéval, epres natúr joghurttal, és elolvastam ott egy mesekönyvet, némi zenei körítéssel. Aztán betettem egy mosást. Aminek a végén, a centrizésnél a mosógép olyan hangot produkált, hogy szerintem arra az egész ház felfigyelt. Rohantam leállítottam. Kinyitottam. Víz már nem volt benne, a ruhák nagyjából kicentriződtek. De olyan furán állt a belső dob, az ajtaja is alig nyílt ki. 

Kerestünk szerelőt. Aki távirányított, és füllel hallhatón tudta, miről beszél. Amikor megtudta, milyen típisról van szó, alábbhagyott a lelkesedése. 
– Ha Indesit vagy Wiirhpool lenne, nem lenne akkor aa baj, de ennek a Zanussi típusnak csak flkesszel szétszedhető a dobja. Ha valakinek van egy komplett dob a sufniban, akkor nyert ügye van. De a dob ára, a cseréje olyan negyven-negyvenötezer. 

Vagyis ma megyünk a MÉH-be a mosógéppel, mert hová tegyük, aztán vadászünk valami használt masinát, mert legalsóbb hangon százhúsz ezrünk nincsen új gépre. Ezáltal még egy héttel kitolódik számunkra a halottak napja. Bár olyan szomorú, esős idő van, hogy annyira nem is bánom, hogy nem látom ma Kőbányát, Kispestet és Erzsébetet. 

A dolgot valamelyest magyarázza ezeknek a képregényeknek a francia kiadója. Ugyanis a Vailant című lap a francia baloldali ifjúság kiadványa volt. A Vailant utódja a Pif volt. Elődje pedig egy  Le Jeune Patriote (Az ifjú hazafi) című, illegálisan terjesztett lap volt. Stimmt?  

Vagyis óvatosan kezelve veszélytelennek lehetett minősíteni a vasfüggönyön innen is. A képregény szerzője, Jean Seni (teljes nevén Senitas) pedig ellenálló volt a második világháború idején. Seni nem csak képregényeket írt, hanem regényeket is. Magyarul két könyve jelent meg, az egyik, meglepő fordulattal az francia ellenállásról szól (Egy nap és egy éjszaka), a másik egy bányaomlás története (Főteomlás). 

Jean Sanitas a feleségével

A történetek rajzolója talán ismertebb. André Chéret-nek hívják. Talán elég, ha azt mondom, ő volt a Rahan című hős és a történeteinek a megalkotója. Van, aki nem ismeri? Rahan egy újkőkori ember, akinek a kalandjai kardfogú tigrisek, mammutok és hasonló nyalánkságok között zajlanak. (Néhány történet itt elolvasható, megnézegethető.)

André Chéret és legnépszerűbb, legalább száz történetet megélt szereplője, Rahan.

Ha a Rahan-ról a Pif című képregény-magazinra asszociálsz, jól teszed, arról van szó! A nyolcvanas években nyugati lapok még a könyvtárban sem fordultak elő, de Pif-ből volt dögivel. Ugyan egy szót sem értettünk belőle, de mindig nagyon szívesen nézegettük. Az egyik kedvenc, naná, hogy a Rahan volt (azonnali árukapcsolás: Szentiványi Jenő: A kőbaltás ember). Engem már akkoriban is a felnőttesebb sztorik kötöttek le, Pif és Herkules történetei annyira nem. Okada, Dr. Justice, Rahan, na, ezek igen. (Itt van belőle némi ízelítő.)

A rajzolóról itt olvashatsz hosszabban, ha érdekel. 

A PILÓTÁK ÉS A TÖRTÉNETEIK

Itt van ez a két cimbora, a szőke, csupaszarcú, nagydarab, bevállalósabb Bob Mallard (akire én magamban valamiért  mindig Ballard-ként gondolok) és a bajuszos, fekete, bőrdzsekis Pierre Puchon, aki aggályosabb, aggódósabb, óvatosabb, de a bajban, az akciókban mindig ott van Bob mellett.

Bob Mallardhoz csak később csatlakozott Pierre Puchon. A sorozat 1946-ban indult. A kezdeti történetek természetesen az éppen befejeződött háborúhoz kötődtek. Amikhez akkor még sem Sani-nak, sem Chèret-nek nem volt semmi köze. Sőt, akkoriban még Pierre Puchonnak sem.

Az eredeti történet szerzői Henri Bourdens és Rémy Bourlès voltak. A rajzok akkoriban így festettek. Egy kicsit más, ugyebár... Mindjárt láthatod, mihez képest. 

Sani és Chéret, ha jól saccolom, és tényleg csak saccolni tudtam, úgy harmincöt-negyven Bob Mallard-Pierre Puchon sztorit alkotott együtt. Akkor már így festett a főhős (jobbra).

A párosról sok más páros az eszembe jutott, de a legközelebb talán a Minden lében két kanál párosa Lord Brett Sinclair, (Roger Moore) és Danny Wilde (Tony Curtis) áll hozzájuk. De azért itt van mondjuk a Starsky és Huch (Paul Michael Glaser–David Soul) duó is.

Meg persze sokan mások. Érdekes, hogy a párosokban mindig a szőke fickó a megfontoltabb, a főnökebb, a fekete a tréfásabb, könnyedebb, akrobatikusabb. Nem tudom, ebből bármi tanulságot le lehet-e szűrni? 

A Mallard-Puchon kettős mindkét fele pilóta. Bármit vezetnek, ami repül. Meg ami gurul. Meg ami vízen van. Vagyis bármit, amit vezetni kell, amivel közlekedni lehet. Megbízásaik úgy nagyjából bármiről szólnak, amihez repülni kell, legyen az gazemberek üldözése, tudományos expedíció utaztatása vagy bármi és akármi. 

A fenti példaduókkal szemben ők elég látványos akciókban vesznek részt, tehát a kalandjaik nem érnek véget néhány súlyos pofon kiosztásával. Nincsenek gátlásaik, nem bánják, ha a tevékenységük nyomán repülők csapódnak a földbe, lőszertárak, fúrótornyok semmisülnek meg. Nézz csak pár, szinte random képet, amit kiszedtem a történetekből. 

MIÉRT PONT ŐKET SZEMELTEM KI?

Hát mert gyerekként is kedveltem az izgalmas (mert elsősorban ez a fő jellemzőjük) történeteiket. Bár akkor csak hármat-négyet ismertem belőlük.

Aztán azért is, mert egy oldalon megleltem az összes, Fülesben megjelent történetüket, és akkora lett az örömöm, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom veled. 

Végül és elsősorban azért, mert ma már kuriózumnak számítanak a duó kalandjai. Arról nem beszélve, hogy a rajzok még mai szemmel is kiválóak. Reálisak, élnek, szinte mozognak, hallani lehet a repülőgépek motorzaját, a robbanások dörejét, az autók száguldásának bömbölését, de még az elefántcsorda dübörgését is. S egyszerűen szimpatikus a két figura. 

Az ilyen ajánlókat olvasva szoktam arra gondolni, hogy rendben, apafej, de mit kezdjek azzal, amit mondasz, ha egyszer nincsen lehetőségem a „magam bőrén” tapasztalni, amit mondasz? Ezért arra gondoltam, adok neked esélyt!

A szerzőpáros Fülesben megjelent képregényei:

1.   SOS! Kalózok! (1969/35–38)
2.   Afrikai vadászat (1969/52-1970/3)
3.   Az altatók bandája (1970/20-24)
4.   A Gravitor-ügy (1970/29-36; másodközlés: 1992/12-21)
5.   A megtébolyult ég (1971/21-25)
6.   A megzavart vakáció (1971/21-25; másodközlés: 1974/31-35)
7.   Vakmerő vállalkozás (1971/21-25)
8.   Gyilkos vagy áldozat? (1972/23-30; másodközlés: 1992/44-53)
9.   Mentsétek meg Jimet! (1973/7-12)
10.   A Madárember-akció (1975/52-1976/05)
11.   Egy villámcsapás és következményei (1976/50-1977/2)
12.   A különleges rakomány (1977/44-49)
13.   Tüzes pokol a Tűzföldön (1979/24-29)
14.   Az álarcos pilóta bravúrja (1992/34-43)
15.   A bangalai rejtély (1993/1-10

A Fülesben megjelent képregények teljes bibilográfiája:
a Wiki Képregénydb-n,
a MEK oldalán (pdf-formátumban)

*

2022 novemberének legeleje. Azért elviselhető, hogy a hosszú hétvége után egy rövid munkahét kezdődött ma. Gondoltam már arra, hogy készítek egy beadványt a munkahelyem igazgatójának. Arról szólna, hogy pénteken ugyan már kinek van kedve és energiája dolgozni? A csütörtök kispéntek. Szerdán fel kell készülni a péntekre. Vagyis elég lenne a kétnapos munkahét. De mert így elég sok szabadidőnk lenne, ezért a bérünket meg kellene emelni a kétszeresére, két és félszeresére, mert a szabadidőhöz azért kell a pénz, különben mit kezdünk magunkkal. 

Az ötletem egy cigiszünetben elmondtam néhány kollégámnak. Az egyikük blazírt arccal kommentálta: 
– Nagyon jó ötlet, tetszik, add be a javaslatot! Van már új munkahelyed?