HA EZ AZ IDÉZET NEM CSIGÁZ FEL TÉGED, 
AKKOR SEMMI SEM KÉPES ERRE. 

NEM RÖVID, DE SÍRNI FOGSZ VAGY NEVETNI.
VAGY SÍRVA RÖHÖGNI. 

HA ÉLNÉK ILYEN KIFEJEZÉSEKKEL
AZT MONDÁM: BEXARSZ!

FIGYELJ CSAK!

Az idézet a könyv 224–225. oldaláról való. Sejtheted, hogy addig is van jónéhány dolog, amitől az ész megáll. De van ám! Tulajdonképpen a könyv majd' minden második oldaláról lehetne hasonlóan ütős, egetverő marhaságokat idézni. Mondjuk ez volt az a rész, amikor már önfeledten röhögtem.  

Mert a hülyeség, ha nem is xilofonozik: foszforeszkál.

Sándor György

A többin nem tudtam röhögni. Volt, ahol minden, legendás nyugalmam ellenére ideges lettem, volt, amin elképedtem, volt amin csodálkoztam, volt, ami felzaklatott. De hidegen nem hagyott semmi. Az, hogy teljesen meghülyült a világ, immár kétségtelen. 

Miről is szól a könyv? 

Arról, hogy a nyugati kultúra, ahogy van, ahogyan áll, ahová jutott, és amilyen úton: kuka az egész, tokkal, vonóval. Mindenestül. Egy rakás szemét a történelme, az eszmeisége, a filozófiája, a művészete, a tudománya, a politikai fejlődése, mindene.

Azért kuka, mert áthatja a fehér ember mindenkori, megbocsáthatatlan és megbánatlan RASSZIZMUSA. A fehér ember rasszizmusa a szemérmetlen és határtalan FEHÉR FELSŐBBRENDŰSÉGBŐL fakad. Bármi eredmény, ami a fehér rasszhoz kötődik, annak motiváló ereje ez a felsőbbrendűségi tudat.

Ezt nem Murray mondja, hanem nagyjából mindenki más. Aki nem ezt mondja, az manapság katedrát, tisztséget, renomét, jó hírét, mindenét veszíti. Azért, mert a Nyugat elképesztő megalkuvással teljesen és önfeledten magáévá teszi ezt a határtalan ostobaságot. Így fűrészeli szorgalmasan önnön identitása alatt az ágat. Nem kézi- hanem láncfűrésszel.

Az idiotizmus az egyetemekről indult, de rohamléptekben tökéletesen beette magát mindenhová, a hivatalokba, a kormányzati szervekbe, a minisztériumokba, a gazdaságba, a nagy cégek humánpolitikájába, marketingjébe és mindennapi gyakorlatába, az egészségügybe, a kultúrába, az egyházakba, mindenhová. 

Douglas Murray áttekinti ennek az elképesztően gyorsan terjedő őrületnek a fő társadalmi területeit, eklatáns példákat hoz a megnyilvánulásaira, a tevékenységére és annak következményeire. 

Mondtam már, hogy az olvasás közben néha kimondottan ideges lettem? Én, a világ egyik legnyugisabb embere.

A könyv pontosított címe ez is lehetne: Az öntökönszúrás művészete. Mert úgy fest, a nyugati társadalmak önként töketlenítik, tökéletlenítik önmagukat. Méghozzá szemkápráztató gyorsasággal és hatékonysággal. S ne legyenek illúzióink: bár a könyv elsősorban az Egyesült Államokról és Angliáról szól, másodsorban a többi nyugat-európai országról, mi, magyarok sem vagyunk mentesek mindattól, amire Murray felhívja a figyelmünket. 

A fehér embert teljesen, mindenestül, teljes egészében, széltében-hosszában, keresztül-kasul, reggeltől-estig, lentről-fentig, testtestül-lelkestül áthatja a fehér felsőbbrendűség. A rasszizmussal és a fehér felsőbbrendűséggel két dolgot lehet csak tenni. Egyfelől el- és be kell ismerni. Másfelől küzdeni kell érte. Nem elég nem rasszitának lenni, és nem fehér felsőbbrendűnek lenni, hanem ANTIRASSZISTÁVÁ kell válni.

Arra a kérdésre, hogy mi a rasszizmus, nem létezik korrekt, objektív definíció. A szó értelmezése több mint dialektikus. Rasszizmus az, amit annak mondanak. Rasszista meg az, aki tiltakozik az ellen, hogy rasszista lenne. Ha meg nem tiltakozik, akkor ugye rasszista. 

„Így megy ez!” – mondaná Vonnegut mester. Az abszurd lett a mindennapok természetes közege. 

Az abszurditás néhány példája

A bevezetőt már olvastad. Voltaképpen az is mindent elmond arról, hogy mekkora hülyeségről van szó. De ez alatt az alcím alatt jószerivel az egész könyvet idézhetném. De még csak címszavakban sem fogom, mert az is hosszú lenne. Amiket itt és most leírok, kiemelek Murray könyvéből, azt csak azért teszem, hogy még inkább érzékelhesd a téma egetverő blődségét. Ami röhejes is lehetne, ha nem lenne gonosz és gyilkos a Nyugatra nézve. Kiemelve azonban a röhejessége marad meg. Állítólag, amin nevetni tudunk, azon felülemelkedtünk. S amin felülemelekedünk, az hosszú távon nem győzedelmeskedhet. 

Az első, amit kiemelek, az viszont nem nevetséges. A fehér faj elleni támadás eszmei alapja a kritikai rasszizmus katyvasz „tanítása”. (Itt van róla egy remek cikk.)  Ennek leglényege, hogy a fehér rassz strukturálisan, rendszerszinten rasszista. A történelemben visszamenőlegesen is. S már észre sem veszi önnön rasszizmusát. Ezért szükséges gyökerekig menő feltárásokat és újraértékeléséket végezni. 

A fehér ember rasszizmusának, rendszerszintű felsőbbrendűségének őrülete 2017-ben, a velejéig igazán rasszista BLM-mozgalom elterjedésével kapott irtózatos lendületet. 

kritikai fajelmélet

A woke mozgalom egyik ideológiai alapját képező, neomarxista-neofasiszta fajelmélet: minden fehér ember bűnösnek született és bűnösként fog is meghalni. Élete során köteles ennek megfelelően az eredendő bűnéből fakadó, másokat sújtó károk és hátrányok jóvátétele iránt minden tőle telhetőt megtenni. (Forrás)

Nem véletlenül mondta Jézus, hogy „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket.” (Mt 7:15–20)

Lazítsunk! 

Lássuk, hol mindenhol kell a bevezetőben említett matematikán kívül rendet csinálni! 

• Amin a legjobbat röhögtem: például a BOTANIKÁBAN. Nézz csak meg az angol gyepet! (Tudod, azt, amiről egy angol kertész azt mondta, hogy pofon egyszerű létrehozni, mert nem kell mást csinálni, csak a megpuhított talajba elvetni a fűmagot, aztán locsolni és vágni. Úgy száz éven keresztül.) Nos, mit látsz, ha a gyepre nézel? Úgy van: füvet. És még? Semmi mást. Na, ez az! Semmi mást. A pázsit egynemű fű. Egyfajta növény. Tökéletesen hiányzik belőle a sokszínűség, hiányoznak az árnyalatok, csak fű van, semmi más. Semmi másság. Eltitkolt, rendszerszintű, strukturális, rejtett rasszizmus!
  
  
• Shakespeare meg az IRODALOM színejava. Ne is mondd! Hány nem fehérbőrű szereplője van a drámáinak? Egyetlen egy! Az is micsoda? Gyilkos! Lemész hídba: Shakespeare strukturális rasszizmusát tudod ki és mi végezte legalaposabban? Nem fogod elhinni, de komolyan: a Globe Színház! Vagyis Shakespeare sem szalonképes manapság. Ahogyan egyébként Lord Byron, Coleridge, Huges, Orwell, Oscar Wilde, meg másik háromszáz író, költő sem. Mert hívei, haszonélvezői voltak a kolonalizációnak, a gyarmatoknak, a rabszolgatartásnak. Ha nem ők, akkor a felmenőik. Vagy az unokaöccsük (Coleridge). Vagy a szomszédjuk, a szomszédjuk nagybátyja unokahúga testvére nagymamája kutyájának a nyolcadik kölyke... (De ezt már csak én tettem hozzá. Az unokaöccs igaz. Mármint, hogy Coleridge általa lett pária.) De egyébként tudd, Homérosz is szenvedett a pár évvel ezelőtt felszínre emelt fehér-betegségben! 
  
  
• Naná, hogy a ZENEI élet is több sebből vérzik. Nézd csak meg a szimfonikus zenekarok összetételét! Az még csak hagyján, hogy mennyire kevés nő van a zenészek között, de mennyi a nem fehérbőrű? Na, ugye! Ennek kizárólag egy oka van: a fehér felsőbbrendűség. Aztán figyeld csak meg, hogy a nyugati zeneszerzők hány és hány más kultúrának használták fel a zenei motívumait, ritmusait, dallamait, hangszereit. Ez tudod mi? KUTÚRÁLIS KISAJÁTÍTÁS. Abbizony! (Namost, ha van rajta sapka, akkor azért verjük meg, ha nincsen azért! Ha nem tekint ki önmagából, bezárkózik, akkor a fehér felsőbbrendűség gőgje hatja át, ha meg kitekint, akkor kisajátít! Látod, látod, ilyenek vagyunk mi, gennyedék fehérek! 
  
  
• De egytől-egyig elvetendők a Nyugat FILOZÓFUSAI a maiktól Platónig, Arisztotelészig. Természetesen a filozófiájukkal egyetemben. Képzeld, Kant például egy helyen leírta a „néger” szót. Vagy Hume egy lábjegyzetében a fehér faj magasabbrendűségéről töprengett! Ha nem lenne tragikus, tréfásnak nevezhetnénk, hogy egy magánlevélrészletet és lábjegyzetet szembeállítunk mondjuk Marx tevékenységével, ami közvetve, ugye minimum százmillió ember halálhoz vezetett, de nem idézte elő Marx diszkvalifikálását. Mi több, a szalonképessége a kelet-európai blokk bukása után is töretlen.
  
  
• Aztán itt van a TÖRTÉNELEM. Az még hagyján, hogy az antirasszizmus kérlelhetetlen szűrőjén fennakad George Washington és Thomas Jefferson (vö. rabszolgaság), de ugyanúgy ott halódik mellettük Churchill személye és emlékezete is. És a sort hosszan lehetne sorolni. A BLM eszement tombolása során nagyjából csak Marx szobrai maradtak a helyükön: dőltek, törtek, folyóba kerültek, festékkel borították le őket, de szobor nem maradt a talapzatán. A múltat csak meg kell piszkálni, és tuti, hogy bárki és mindenki esetében találhatunk valamit, amit felhasználva, kiforgatva befeketíti. Marx továbbra is, mindörökre, mindörökké makulátlan. 
  
  
• Valamint figyelni kel, hogy az eseményeket, történéseket, részleteket, mozzanatokat még véletlenül sem eredeti, valós kontextusukban vizsgáljuk, magyarázzuk. Ez elengedhetetlenül fontos. Egy történelmi eseményt például soha ne az adott kor, adott társadalmának, közgondolkodásának, tudományos ismeretének, erkölcsének megfelelően értelmezzünk. A helyes metodika, ha a mai elvárásokat, erkölcsi nézeteinket, a jogok fejlődésének mára elért szintjét követelménynek állítjuk a vizsgált kor elé. (S hányjuk fittyet annak, hogy ez a metódus nagyjából olyan, mintha Mátyás királyt faggatnánk Woody Allen humoráról és a manhatteni zsidó értelmiség szarkasztikus humoráról. 
  
  
• S végül az egyik legfontosabb szempont. Amit szabad a kis ökörnek, nem szabad Jupiternek. (Tudom, hogy fordítva van, de itt így a helyes. A fehér ember rasszista, agresszív, elnyomó, igazságtalan, minden, ami rossz. De mindig csak ő az. Az, hogy a BML-nek már a neve is tömény rasszizmus a kizárólagossággal, az természetes. Mert rasszista csak fehér ember lehet. 

Nem is folytatom. Pedig lehetne még hosszan. De talán ennyiből is látszik, hogy a módszer roppant egyszerű. Csak megfelelően csőlátásúnak, bigottnak és dogmatikusnak kell lenni hozzá. Igen, jól látod, ezek alapvetően a vallás szavai. De hát az antirasszizmus, hasonlón a holokauszt bizonyos értelmezéseihez, manapság vallássá lett. S igen, simán működik az inkvizíciója is. Bár máglyára nem vet, de simán összetör, megnyomorít, tönkre tesz életeket. S igen, a semmiért. Vagyis inkább a racionalitásért, a valóság feltárásért, az eszementség leleplezéséért.

A lényeg: a kötelezőtől eltérni a gondolkodásban fikarcnyit sem lehet: egy út van előttünk, ez a választási lehetőség. A fekete élet számít. S a mondatban nincsen több szó. Semmi sem relatív benne. Miközben ez az egész fortyogó kulimász még önnön ideológusai számára sem ideológia vagy eszme, hanem mozgalom. Ami rombol. Logikát, józan észt, pszichológiát, kultúrát, történelmet, eszméket, intézményeket, kapcsolatokat, városokat, szobrokat. 

Fehérek

Bármiből lehet rasszizmus.. De tényleg bármiből. Szerelmetesfelségtársammal két napja azzal szórakozunk, mi mindenből tudunk rasszizmust kreálni. Nekem tegnap a kirándulásunk végén, Piliscséven tűnt fel, hogy mennyi házat festettek világos színűre, uram bocsá', fehérre. S az autók döntő többségét is világosra dukkózták a fehér felsőbbrendűségi elnyomás hívei, hogy kiemeljék: az ember színe fehér. SzFT az előbb éppen Led Zeppelint hallgatott a YouTube-on keresztül. Egy reklámban az találták mondani, hogy vedd meg eztmegezt a fogkrémet a fehér mosolyért. Érted, a FEHÉR mosolyért! Ráadásul az összes fogkrém fehér. Rendszerszintű rasszizmus! 

Mindenből és bármiből lehet rasszizmust gyártani. Fehér a karácsony, fehér Moby Dick, fehér a tisztaság színe, a Procul Harum a fehérnél is halványabb árnyalatról énekel, Komár László meg a fehér holdról. Aztán nézd csak, az összes konyhai papírárú: szalvéta, kéztörlő, mind fehér! A tisztasági betétek, a higiéniai törlőkendők is. De fehér majdnem az összes könyv lapja, fehér a mentőautó, a kórházi ágynemű, az orvosok köpenye. 

Tudod, megfelelő kontextusba helyezve ez mind-mind a fehér felsőbbrendűség képévé, jelévé, jelképévé válhat. Nem is kell sokat tenni azért, hogy így magyarázhassuk. A rasszizmus esetében ugyanis alapvető magyarázó szisztéma, hogy nem a kiindulási pont szándéka a mérvadó, hanem a fogadó fél értelmezése, ami többnyire az érzéseiből fakad.

Ezt a mondatot olvasd újra, lassan! Tüneményes megfogalmazás! Nem tőlem származik. Azért tüneményes, mert innen valóban bármi rasszizmussá válhat. Nem az a fontos, sőt, lényegtelen, hogyan gondolod, milyen szándékkal mondasz, csinálsz valamit. Az a lényeges, hogy a fogadó fél hogyan érez veled, a szavaiddal, a tetteiddel kapcsolatban. Ha rosszul, akkor bizony rasszista vagy! Akarhatsz, szándékozhatsz bármit, ha ő úgy érzi, te rasszista vagy, ha eszedbe sem jutott semmi ilyesmi, akkor bizony rasszista is leszel! (Itt van erről egy elképesztő, magyar nyelvű írás, csepp a tengerből. Random találtam. Már a címe megfogalmazza, hogy rasszista vagy akkor is, ha nem vagy az. S félek, sokan vannak, akik ezt komolyan veszik!)

Áttekintés

Murray rendszeres és módszeres ember. A könyve átgondolt, logikusan felépített. A kezdetén elmondja, mi is az a kritikai fajelmélet (minden fehér gennyedék). Ennek keretében megtudjuk, hogy a Nyugatnak semmit sem köszönhet a világ. Semmi jó sem származik innen. A Nyugat kultúrája egy pöcegödör. Azért, mert kezdettől fogva fehérek kultúrája volt, és a fehérek intoleránsak, agresszívek, türelmetlenek, beképzeltek. Ez alap. S ez az alap mára valóban alappá vált. Mindenhol, mindenben. 

A gyarmatosítás és a rabszolgaság intézménye magyarázza valamelyest a Nyugat behódoló, visszataszítóan alázatos és túlzásba vitt válaszreakcióját. Kiindulási alapjai a múlt elkövetett bűnei. S úgy tesz, mintha a kétségtelen bűnökön túl erény, büszkeségre való ok a Nyugattal kapcsolatban nem is létezne. S ahogy Murray fogalmaz, ha mérlegelni, viszonyítani kell a Nyugat történelmi szerepét, akkor ne felejtsük el, hogy Európa soha nem önmagában cselekedett a történelemben. Ha mérlegelünk, akkor nem csak Európát kell mérlegre helyezni, hanem mindenki mást is. 

S a mérleg serpenyőjébe bele kell kerülnie Európa, a Nyugat politikai, filozófiai, tudományos, kulturális és társadalmi eredményeinek is. 

Murray, bár szerteágazó területekről való példákat sorol, alapvetőn rendszerben teszi. A könyv alapvetőn négy részből áll.

• Az első rész a rasszizmus meghatározásával, a fogalom fegyverré válásával foglalkozik. Azzal, hogyan jutottunk idáig?
• A második rész a történelemre koncentrál. Illetve nem is annyira a történelemre, sokkal inkább a „történelem újrakeretezésére”. (Értsd: tények, dokumentumok nélküli félreértelmezés.) Amiből kiderül, hogy a Nyugat a megtestesült gonosz, minden más civilizáció, társadalom az ő áldozata.
• A harmadik rész az európai vallások eltorzulásával, elkurvulásával, önfeladásával foglalkozik. Azzal, hogy a társadalmi-, szellemi-, gondolkodásmód-változások miképpen súlytalanítják és kasztrálják az üzenetüket és tanításukat. Éppen tegnap érkezett egy fotó egy barátomtól. Meg akartam mutatni. Már nem él a link. Erre beírtam a Gugliba, hogy lmbtq church, és a képekre kerestem rá. Az első oldal tetején a következők fogadtak. Szerintem ehhez semmi kommentár nem szükséges.  

• A könyv negyedik része a kultúrával foglalkozik. Ebben az esetben elsősorban a művészettel. A lényege, hogy most olvasd el a nyugati irodalom klasszikusait, most hallgass zenéket, nézz képzőművészeti alkotásokat, mert nem sokáig lesz rá lehetőséged! Gondolj bele, amikor a British Library kezd gyomlálásba, és a Globe Színház fésüli át Shakespeare-t! (Na, hány fekete szereplője volt? Egy és az is fehér nőt ölt! Add össze!)

Ami feltűnő, hogy Murray Nyugat elleni háború alfájának és omegájának látja a rasszizmus kérdését. Véleményem szerint a társadalom lerombolásának egyik alapvető módszere az értékeinek a semmibevétele. Ami részben valóban eleme az antirasszizmus áradatának. De a fenti képek beszédesen elmondják, hogy a másság ájult tisztelete egyáltalán nem áll meg a bőrszínnél.

A stabil társadalomnak három oszlopa van. Bármennyire közhely is, ez a három: Isten, haza, család. Isten helyét minimum a francia forradalom óta átvette a ráció (bár itt jelentősen elcsúszott valami, ez a könyv is ennek a bizonyítéka), a haza, a nemzet mint olyan globalizálódva elmosódott, a családot éppen most gyilkolja meg az LMBTQ-mozgalom. (Az a barátom, aki a baseli katolikus templomra feszített LMBTQ transzparens fotóját megosztotta, kommentben megkérdezte,, hogy ezek után csoda, ha a magyarok nagy része a Fideszre szavaz? Ő maga nem Fideszes, maximum kizárásos alapon.)

Alapvető, ámde fel nem tett kérdések

A könyvvel két bajom van. Letehetetlen és olvasmányos. Alaposan körbejárja ennek az őrületnek rengeteg területét, bemutatja a téboly gondolkodásmódját, rámutat az idiotizmus kérlelhetetlen kegyetlenségére, gyakorlati veszélyességére. 

Három dolog van, amit még csak nem is érint a kötet.

• Háború van, mondja a könyv címe. Háború azonban csak akkor lehet, ha vannak háborús felek. Amikor valakik küzdenek egymás ellen, le akarják győzni egymást. A könyv alapján csak az világos, hogy a Nyugatot kell kétvállra fektetni, kiherélni, földre szögezni, megvakítani, megcsonkítani. De az, hogy kinek a célja mindez, KI IS AZ ELLENSÉG, nem derül ki. Abból, hogy kik az ellenség beépített emberei, kapunk izelítőt, felmerül botcsinálta, műtudományos ideológusok neve (Robin DiAngelo, Ibram X. Kendi), de hogy ki áll mögöttük, felettük, ki mozgatja a marionettbábuk damilját, szó sem esik. 
  
  Pedig ugyancsak nehéz elhinni, hogy a folyamat teljesen magától indult el, hogy magától gerjedt a tűz és született meg a hülyeség nagyon okosan pusztító új katyvasz-ideológiája. 
  
  
• Azután kérdés marad, hogy MIÉRT TÖRTÉNIK MINDEZ, MI A CÉLJA az elmebaj szabadon engedésének? Persze, Európa megalázása, legyőzése. De mit is nyer mindezzel az ellenség? Hiszen ha Európa legyőzetett, mindaz, semmivé lesz, ami európai volt. S onnantól már nem lesz vonzó keletről sem a nyugati jólét. Akkor már a Nyugat ellenségei nem idegen fészekbe szarnak, hanem maguk alá, s lehet kotlani saját piszkukon. 
  
  
• S végül, amikor a Nyugat elvesztette a háborút (feltéve, de nem megengedve, hogy elveszti), annak mi lesz a jele? MIKOR TUDJUK, HOGY ELVESZETT a civilizációnk? S vajon mit nyer a Nyugat bukásával, aki nyer? Vagy a nyereség mindössze a korlátlan pusztítás, pusztulás? Az örök elv, ha az enyém nem lehet, ne legyen senkié, s így lehet a pusztulásé? De akkor a keletről menekülő áradat hová fog menekülni? Nem lesz már jóléti társadalom, amely kaput tár előttük. Hová megy, ki ellen fordul az áradat? 

Több mint érdekes: érthetetlen, hogy Murray ezeket a kérdéseket nem tette fel. S természetesen így meg sem kísérelt választ adni rájuk. Valahogy az az összhatása a könyvének, hogy a folyamat öngerjesztő. Csakhogy a háborúban, ha van is öngerjesztés, az már a közvetlen harcok során nyilvánul meg. A stratégia és a taktika mindig valakitől, valamelyik vagy mindkét harcoló féltől származik. A könyv címe arra utal, nagyon komoly stratégia tervezés gyakorlati következményei izmoznak a Nyugat pusztulása érdekében. Egy kar soha nem áll önmagában, tehát kérdés, kinek az izma az izom, ami mozgatja?  

Vagyis a kérdés, hogy bár látjuk a tankokat, amik jönnek ellenünk, de ki indította útnak őket, ki az igazi ellenség?

AJÁNLOTT IRODALOM: 
Douglas Murray: Tömegek tébolya
Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete
Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus

*

Alexandra, Pécs, 2022, 336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635823611 · Fordította: Stemler Miklós

8/10

2023 januárjának utolsó vasárnapja, annak is a reggele. Ismét Csemete alvóhelyén. Természetesen a távollétében. 

Tegnap kirándulni voltunk Matyi barátunkkal. A már szinte szokásos klastrompusztai sétánkat tettük meg. Semmi különös nem történt, séta, hószállingózás, pálinka, pezsgő, Klastrompusztán egy roppant gyenge gulyásleves, aztán röhögős sárdagasztás Piliscsév határáig, vonattal hazafelé, de a Római téren még beültünk Petrával találkozni a Synhthesis-be. 

Szegény Szerelmetesfeleségtársam ki volt mint egy blüki. Kényelmes a virtuális asszisztencia, mert nem kell minden reggel útra kelnie, de el is kényelmesít, el is lustít, és kihoz a formából. Elalvás előtt még a derekát is be kellett kennem, mert ahogyan ő fogalmazott: „nyávogott ” neki. 

Békés, mosolygós, semmi kis nap. Néha olyan benyomásom van, hogy az ilyenekért érdemes élni. Ja, és Petra által megtudtam, hogy a hendikep szó jelentése pont az ellenkezője, mint amit én gondoltam eddig. Még jó, hogy nem is használtam soha. :-)

  ZEHFIR BIRODALMÁBAN  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizzatto

  A GONOSZ BŰVÖLETE  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Antonella Platano

  ZEHFIR BIRODALMÁBAN  

Az első történet, volta- és tulajdonképpen második történet. A sorozat előző, harmadik kötetéből a másodiknak, az Agyar és acélnak a folytatása. Lehet, szerencsésebb lett volna egy kötetbe szerkeszteni a ketté tépett sztorit, hogy kerek egész lehessen, egy könyvön belül. 

Zehfír a borítón látható, kedves, otthonos, ölelős szürkearcú, lila csuklyás, hosszú karmú csóka. Ránézésre látható, Dragonero nem a szíve csücske.

Ezt csuklyásunk természetesen hosszú távon roppantul sajnálhatná, de nincsen érkezése hosszabb távra tervezni. Még a sajnálkozást sem. Onnantól, hogy rosszba kötött bele, amikor Dragoneroval kekeckedett, már értelmetlen lenne tejet vásárolnia ennek az antipatikus Szürkepofának. 

Szóval ijesztgetheti Ian-t, meg a gyengébb, netán zsengébb olvasókat itt a borítón, a sorsában egy pillanatig sem szükséges kételkednünk. Szép is lenne egy fantasy sorozatban nem bízni a főhős sárkányosítottságában és a sárkányvér feketítette kardjában, maradjál már! 

Na, akkor fogjuk össze a dolgokat! Grom, az ork, Dragonero barátja a történet indulásakor még mindig fogságban van, kényszer-gladiátorkodik egy arénában, ahová a harcosokat részben Zehfir szállítja. Amikor a történet elkezdődik, Gmor (tudod, ő az ork, Dragonero barátja és állandó kísérője) éppen két fürge kobolddal kergetőzik életre-halálra. 

Eközben Ian (tudod, ő a sárkányvérűvé lett Dragonero) úton van leszámolni Zehfirrel. Útitársa egy gyógyító lány, Eryana. Ő bosszúért liheg: Zehfir kiírtotta a faluját, a családját. 

A találkozásukig párhuzamosan fut Ian és Gmor kalandja. Nem mesélem el részletesen, milyen kalandok esnek meg velük. Sejtheted, találkoznak, és együtt küzdenek tovább Zehfir ellen. 

A történet pörgős, s miközben persze, hogy kiszámítható, meglepő fordulatokat is vesz. A végső győzelemben persze komoly része van Ian sárkányvérűségének is. Azt mondtam, hogy aham, bizony, ez megint igen jóra sikeredett!

  A GONOSZ BŰVÖLETE   

Iannek és Gmórnak Supreluendár egyik városkájába, Meroviába kell mennie. A városka a Birodalom, legnyugatibb határán fekszik egy fontos kereskedelmi útvonal mellett fekszik, és a kereskedőket, azt beszélik, rendszeresen szipolyok támadják meg és fosztják ki. A legyőzésükhöz fürkészekre van szükség. Naná! 

Ian és Gmor Meroviából kel útra. Nem tudják hová is mennek, Ian az ösztöneire hagyatkozik. Nem kettesben vannak: Merovia a kíséretükre rendelt egy osztag katonát és a város prefektusának a fiát, az egység parancsnokát, akiről mindenki úgy tudja, tapasztalt katona. Holott mindössze tisztiapród volt. Ian az arcát kaparja..

. 

Egy nyomasztó erdő szélén apró faluba ütkeznek, ottt, ahol nem kellene lennie semminek. Olyan gyanús az egész. A faluban nem fogadják őket szívesen, hiába van tél, a katonáknak mindössze azt engedik meg, hogy az istállók környékén felverjék a sátraikat. 

Másnap bemennek az erdőbe, amely úgy fest, vár már a katonákra... 

Hát, ha be is mennek, nem jönnek ki mindnyájan, de nem ám: vérfarkasok támadják meg őket. Á, de nem csak olyan kis sima vérfarkasocskák, amiket te hirtelen magad elé képzeltél! Ezek egészen mások. Csupaszbőrűek, a lábukon, kezükön öt-öt emberszerű ujj van, és simán járnak felegyenesedve, két lábon is. Nem szimpatikusak, nagyon nem! S az átlag vérfarkostól eltérő különbségüknek van ésszerű oka is. 

Innentől megint elhallgatok. Mármint a történet tovább mesélésében. Maradjon már valami neked is, ha a kezedbe kerülne a képregény! 

A végkifejlet garantált, az egykori hadapród, akit anyuci, a városvezető felesége Dragonreroa bízott, nagyjából épen hazajut, az erdő megtisztul. Nem szipolyok fosztogatták a kereskedőket. 

 DE MOST AZTÁN ISMÉTELNEM KELL MAGAMAT!  

Azt kell megismételnem, amit valószínűleg már úgyis tudsz: a Dragonero egy reális, lineáris, aprólékosan megrajzolt képregény. Állandó szerzői vannak is, meg nincsenek is. Két írója akadt a történeteknek, ők a Dragonero alkotói: Luca Enoch és Stefano Vietti, ahogy a lenti képen balról jobbra ülnek. (Nem a Luca, az nem LuCa, hanem LuKa, tehát nem transzműtéten átesett nőről, hanem egy férfiról van szó!)

A képregény-sorozat rajzolóit fel sem sorolom. Csak a magyarul megjelent tizenegy és fél kötetet tizenkilencen rajzolták! 

A meglepő az, hogy bár mindegyik rajzoló a maga külön, egyéni, sajátos stílusában alkotta meg a történeteket, azok mégis egységesek. Nem egyformák, hanem egységesek. Ezért bármelyik Dragonerot nyitod ki, tudod, mire számíthatsz. Ebben a kötetben is. 

S azt kapod most is, amit kapni akarsz, ha volt már a kezedben Dragonero. 

S most azon tűnődöm, tegnap miért is tartottam olyan fontosnak leírni ezt? De nem jövök rá, dafke... A csuda vigye el! Átok lenne? 

GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072540 · Fordította: Koszoru Péter 

9,5/10

2023 januárjának a vége felé, a kényszerszabim megszakítása előtti napon. (Igen hülyén tudtam kivenni: ma kedd van, a múlt hét csütörtökje óta vagyok itthon. Holnap, holnapután megyek dolgozni, aztán keddig megint nem.) Szerelmetesfeleségtársam ma is dolgozott itthon. Én elmentem lemosni Füstit, a mi kis családtag-Yarisunkat, meg vásároltam egy kicsit. Aztán újra lementem Füstihez, hogy visszaragasszam a sikeresen lemosott biluxok kis takaróműanyagját. A másikat én szedtem le, természetes-e, hogy nem pattan vissza magától? Természetes. Tehát két kis műanyag frincfrancot ragasztottam vissza. 

Ma végre elkészültem a Moonhead Prog Fest-ről szóló beszámolóval, átküldtem a szerkesztőnek a koncert.hu-ra, holnapra talán élővé is válik. SzFT tán még soha ennyit mindent nem véleményezett semmiben, amit írtam. Jó részt át is írtam miatta, a véleménye miatt. Beláttam, hogy igaza van. Itt a link, ha érdekelne, ésvajon miért ne érdekelne?
https://mohabacsizenethallgat.blog.hu/2023/01/24/moonhead_prog_fest_elso_magyar_progresszivrock_fesztival

S már megint fél négy van, pedig most ébredtünk... Lázálom, hogyan repülnek a napok! 

  A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani

  AGYAR ÉS ACÉL  
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizatto

Na, jó, mondok mégis valamit róla, amit már mondtam. A borító egyértelművé teszi, hogy a Dragonero fantasy. Képregény. Ami nem látszik, hogy fumetti, vagyis olasz képregény. Fekete-fehér. (Ez véletlenül se ijesszen el, erénye ez neki!)

Egyébként ezt a borítót felejtsd el sürgősen! A Bonellinek, de legalábbis a magyar kiadóinak valami elképesztő érzéke van ahhoz, hogy a frenetikus belső tartalomtól a borítóval elvegyék a kedvet. Szerencsére vannak ugyancsak üdítő kivételek (ilyen például a Dragonero 11. kötetének a címlapja), de ez pont nem az. Amit a borítón látsz, ebben a kötetben bizony meg nem történik. S a belső rajzok meg a borító között úgy nagyjából ég és föld a színvonal különbség. Szerintem ez lett az egyik legszerencsétlenebbül sikerült külső. 

Eredeti kiadója a Sergio Bonelli Editore, az olaszok legnagyobb, legnépszerűbb képregény kiadója. A kiadványai szerencsére hazánkban is egyre népszerűbbek, még nagyobb szerencse, hogy kiadójuk is akad. 

A Dragonero azon ritka sorozatok egyike, amelyekben nem csupán ugyanazok minden alkalommal a szereplők, hanem az egyes részek jobbára össze is függnek. Van, amikor nem, de jobbára. Ez a kötet ebből a szempontból hibrid: az első történet önmagában áll, a második függő véget kapott, tehát a következő kötetben folytatódik. 

Alapvetőn, ahogy nemrégen megtudtam, a Drragonero a sword & sorcery-kategóriába tartozik: középkori keretek között játszódó, varázslós, harcolós, orkos, mindenes fantasy. 

  A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE  

Ez az a történet, ugye, ami önmagában áll. Voltaképpen egy gyönyörűen rajzolt, békés intermezzo a történetek között. Olyan intermezzo, amelyből jobb rálátásunk nyílik a Iannak és barátainak kalandjaira, azok hátterére. 

Idilli békével, tréfás szeretet megnyílvánulással indul az intermezzo: Ian, azaz Dragonero, Gmor az ork és Sera, az elf lány békésen ücsörögnek otthonukban, egy lankás domboldalon álló házban. Pontosabban Gmor hazafelé tart. Egy kompletten ellopott fával a hátán. Seranak viszi, hogy majd több átültetett fát összekötve egy ágak közötti otthont teremthessenek a lánykának. Aki a pörlekedő fúriából rögvest hálálkodó elfecskévé szelídül Gmor megnyilvánulására. 

S miközben birtokba veszi a fáját, Ian és Gmor pipázgatás közben beszélgetnek.

A beszélgetés közben döbbennek rá, hogy egy nagyon fontos dátumot elfeledtek: a fürkészek gyűlésének az időpontját. Azonnal útra is kelnek, hogy le ne késsék a gyűlést. Az útjuk viszonylag sima. 

A fürkészek, akiknek a gyűlésére igyekeznek egyfajta ENSZ-rendfenntartók a Birodalomban. Harcosok, hm, titkosügynökök, akiket mindenki tiszteletben tart. S ha nem is mindnyájan emberek, mindnyájan egyéniségek. Tréfából ugratják egymást, kekecségből harcolgatnak egymással, vigyázva, nehogy sérülést okozzanak a másiknak.

Ó, igen, nem mondtam: bár Ian-nel tart, sem Sera, sem Gmor nem fürkész. Sera nem is járt még soha a gyűlésen, nem ismer senkit, őt sem ismerik. Szemben Gmorral, akit szeretettel, froclizással fogadnak a rég látott ismerősök. Húzgálják az oroszlán bajszát, de az tuda, hogy barátok között van, a válasza ennek megfelelőn gyöngéd. 

A fürkészek jó harcosok, kedvelik egymást, mondhatnám, testi-lelki barátok. 

A gyűlés után Iannek még van egy útja egy Alben nevű mágushoz. Alben nem fürkész, de a Birodalom békéjéért tüsténkedik. Látomása volt, látta, hogy Ian kiemelt szerepet kap a későbbiekben. Örül annak, hogy Ian meglátogatta őt. Aztán Ian útnak indul hazafelé, ahol Sera és Gmor már várnak rá. 

Szóval a történet nem is igazából történet, csak olyan kis helyretevős információ csöpögtetés. De az van, hogy olvasás, nézegetés közben fel sem tűnik a történet-hiány. Minden bizonnyal azért nem, mert egyfelől lesz némi rálátásunk arra, hol is vagyunk és miért. Valamint azért, mert a történettelenség közepette is rengeteg minden nézni-, nézegetni valónk akad.  Amint abból ízelítőt is kaptál. 

  AGYAR ÉS ACÉL  

Nos, ez már történet, kaland a javából. Annyira, hogy be sem fejeződik ebben a kötetben. Közben rajzolót váltottunk. Ez nekem elsőre Gmor alakjánál tűnt fel. A fürkész-gyűléses történettelenségben sokkal szimpatikusabb arca volt. Ha csak ebben a formában látom, semmi bajom vele, de egymás mellé téve feltűnik, ami feltűnt. 

Egyébként a világon semmi baj sincsen a rajzokkal. Mitöbb és dehogyis! Majd meglátod!

Ian és Gmor ezúttal Sera nélkül kelnek útra. Küldetésük, hogy egy vidéket megszabadítsanak egy rablóbandától. Az útjuk egy városba vezet, ahol a város lakói éppen egy hatalmas termetű, megvadult orkkal küzdenek. Már az furcsa, hogy az ork a városban tartózkodik. S a vadságára sincsen elsőre ésszerű magyarázat. 

Mivel sok lúd disznót győz, az ork végül a vérében fekszik az utcán. Ian egy helyi, nemrégen végzett orvossal, nővel megvizsgálja az ork holttestét. Gyanús nyomok vannak rajta, bilincseké, lila a nyelve, duzzadtak a nyaki mirigyei: egy különleges, erős függőséget okozó drogot adtak neki. Az okozta, hogy betévedt a városba, és a szer hatásának a múlása okozta a dühöngését. 

Gmor úgy dönt, hogy megadja fajtársának a végtisztességet. Egyedül marad a hatalmas holttesttel. Máglyát rak, meggyújtja... S közben a bokorból lesnek rá. Majd mérgezett nyílvesszőket kap a hátába, s miután a méreg hat, elrabolják. 

Hamarosan kiderül, ki az elrablója, és miért tette, amit tett. Bizony, egy sötét elf. Aki nem olyan kedves, mint Sera. Csak a fülük egyforma. 

Innentől ha nem is adja magát a történet, mert nem kiszámítható, de azért az egyértelmű, hogy Gmornak a fogságban kel helytállnia, Iannek pedig kutyakötelessége, hogy a barátja és annak elrablói nyomába eredjen. Egyértelmű. A részletekbe nem is megyek bele mélyebben. Beszéljenek a képek, de legalább keltsenek kíváncsiságot. 

Két képet kihagytam. Az egyiket azért, mert szeretném tudni, eltalálod-e, hogy egy asszociációs játékban ennek a rajznak az ábrái az Iron Maiden Eddyjére emlékeztetnek-e? Csak úgy érdekességből. 

A másik képhez pedig idézd fel, amit a kötet borítójáról mondtam! S akkor itt van az eredeti szituáció. Legalábbis, ami ebben a részben előfordul. Ugye egyértelmű, hogy a kettőnek nagyjából semmi köze egymáshoz? Viszont figyeld csak ennek a rajznak a részleteit! Jócskán el lehet időzni felette. S érdemes is!

  ÖSSZE KELLENE FOGLALNOM,  

milyen is ez a harmadik rész. Nagyon nincsen rajta mit összefoglalni. A Bonelli-sztorik döntő többsége nem az árnyalatok, hanem a kalandok története. Amúgy a Tarzan-történetek és Mars-sztorik mesélőjének, Burroughs-nak a stílusában. Rengeteg fantáziával, kalanddal, különösebbet nem mondva, csak nagyon szeretve a hősöket és a világukat. S ismét remek rajzolókat találtak ennek átadására. Mi is kell még? A minőség szavatolt. (Ahogyan Szerelemtesfeleségtársam szokja mondani édesanyja főztjére.) A minőség által pedig az olvasó, néző érdeklődésének, tetszésének a fenntartása is. Ez van, ezt kell szeretni. Hát szeretjük is, kérem!

GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072533 · Fordította: Koszoru Péter

9/10

2023 harmadik szombatja. Annak is a reggele. Ismét hajnalban ébredtem. Különös tekintettel arra, hogy az elmúlt két napban nem kellett mennem dogozni. Ma két dolog vár ránk. Egy rakott káposzta mielőbbi elkészítése és a Moonhead Prog Fest, hét előadóval. Engem a hétből három érdekel igazán a Mandrake Moon, A Tompox és a M.A.Y.A. Kicsit maratoni lesz, mert a hét fellépés szünet nélkül zajlik majd, tehát az evés-ívást, pisi-kakit, cigit, szusszanást is zeneidőben kell végezni. Meglátjuk, 

Mostanában másodszor álmodtam Ágival, kamaszkorom szerelmével. Ő persze nem öregedett, álmomban úgy nézett ki, ahogyan, egek, majd' negyven évvel ezelőtt. Nem értem a felbukkanását. Ebben az álomban is szerelmesek voltunk. Nem szeretkeztünk, csak szerelmesek voltunk. Valami találkozás után voltunk, friss volt még minden. Egy lepukkant gyártelepen, vagy hol voltunk, de nem kettesben. Talán valami buli reggelén... Többen is voltak körülöttünk. Én éppen a zuhanyzóból jöttem, Ági oda tartott egy nála jócskán idősebb, foghatóbb hölggyel. Egy fehér törülköző volt a testére csavarva, beszélgettek. Menet közben rám nézett, én intettem, hogy elmentem. Csak a komplexum kapujánál tűnődtem el, vajon miért nem vártam meg őt, hová rohanok, ez teljesen idegen tőlem, hogy különösebb indok nélkül otthagyjam, akit szeretek... Töprengtem, hogy visszaforduljak-e, de nem sokáig: mentem tovább kifelé. 

S erre felébredtem. Arra is, hogy mit keres Ági az álmaimban, miért keres mit, s mi volt ez az otthagyás, ez az önmagam megtagadása? 

Amikor ezekre a kérdésekre felriadtam, négy óra volt. Két órára még visszaaludtam, de amikor a hólyagom hatkor felébresztett, hogy izé, bocs, de csurig, a kérdések még mindig megvoltak. Most is megvannak. 

Xar ez a világ! Nem lesz ennek jó vége!

A fenti töprengésem, vonakodásom már csak azért is érthetetlen, mert éppen a héten történt a következő.

Ültünk hárman a lakótelepi lakásunk étkezőnek csúfolt nyomorsarkában, Szerelemtesfeleségtársam, meg az üzleti hálózatos ismerőse, aki üzletkötője egy biztosítónak, illetve én. A randinak volt hivatalos része, félig SzFt-t érintette, félig engem: üzletet módosítottunk, kötöttünk. De a találkozóink rendre privát beszélgetésben úsznak el nagyon.

Most (ezer más mellett) arról folyt a disputa, mennyit változott a világ, hány éves korban merjük milyen messzire és mennyire egyedül engedni szívünk csücskei porontyainkat. S jött a szokásos fordulat: 

– Mert azért ez a világ már nagyon más, mint a mi gyerekkorunkban!

Nem értettem egyet. Mert egészen biztos, hogy nem úgy van, hiszen fogalmam sincsen.  

– A csuda tudja. A mi gyerekkorunkban kirakat volt körülöttünk. A coclizmus kirakata. Bűntények is hetente(vagy havonta?) egyszer történtek, a Szabó Lászlós Kék fényben. Meg buzik se voltak a városban. Csak akikről mindenki tudta, hogy azok. Meg drog sem volt az országban. Meg hajléktalanok sem. Ha lettek volna, nagyot romlik a statisztika. A gyerekek szabadon mászkáltak a városban,mindenki figyelt rájuk. Égig érő fű, Keménykalap és krumpliorr, Barátom, Bonca, Utánam, srácok! – bukott ki belőlem, de itt nem volt vége. 

– Manapság meg? Miről szól a híradó, bárhol, bármelyik? A kormány tökéletes, baj nincsen. Viszont tőle függetlenül csak baj van, felrobbant, leszúrta, lezuhant, lelőtte, megkéselte, megfojtotta, elrabolta, elásta... Csak ez a hír. S ugyanaz a hír aztán ömlik rád a mindenféle médiumokból. Ami ha egy történet, akkor is többször sokkol. Viszont ha csak ilyesfélét hallasz, akkor a világ egy elég szar hellyé válik. Mert az input-output működik a szellemiekben is ugyanúgy, mint a kajában. Ha ezekre a szarokra koncentrálunk, minden fa, oszlop, árkádpanel mögött egy szatír, egy gyilkos, egy Hannibal Lecter fog rejtőzni. S ha ráadásul minden második film is a lelki aberrációkról szól, az is azt az érzést erősíti, hogy tulajdonképpen a világ baxott egy veszélyes hely. 

S tudod mi van? Egyik nő sem bólintott arra, amit mondtam.

Meg az is van, hogy éppen erről szól a könyv, amiről beszélgetünk. Hogy a világ nem olyan xar hely, mint amennyire sujkoják nekünk/belénk. S azt is mondja, állítja a könyv, hogy az emberek alapvetőn jók, s hogy a jósághoz sokkal kevesebb energia kell, mint az utálkozáshoz, a gyűlölethez. 

Tehát nem vagyunk akkora fosban, az emberek nem rosszak mindenestül, sőt, s a média veszettül felnagyítja a negatív híreket.

De hát a filozófia, a társadalomtudományok, a pszichológusok, na, és persze, elsősorban a vallások, mind azt vallják, bizonyítják, hiszik, hogy az emberiség, ahogy van kuka, s csak annak van esélye valami jobbra, túlélésre, megúszásra, feltámadásra, akik éppen bennük, nekik hisznek. De alapvetőn az önzés, az önérdek, az elvevés, a megtartás, a megszerzés, az uralkodás, a felülkerekedés a legfőbb, legerősebb motivációnk.

S hogy nem lesz ennek jó vége! Hogyan is lehetne?

S erre mondja Rutger Bregman, hogy téves, ahogy van, rakjuk más sorrendbe a kirakós jól megvizsgált darabjait!

S aztán ki ez a Bregman, hogy szembe menjen évezredekkel és a tényekkel?

Holland történész és író. Ez a mostani és az Utópia realistáknak című könyve (írtam róla) világsiker lett, 37 nyelvre fordították le őket. 

Bregman sok mindent a feje tetejére állít. Ezt már az Utópia realistáknak cím is egyértelműen jelzi. Maraggyá' má': alanyi jogon járó alapjövedelem, tizenötórás munkahét? Ő az én emberem!

Az érvelése jól felépített, a stílusa olvasmányos, érdekes amit és ahogyan ír. Éppen ezért kedvelt, keresett szerző, újságíróként is dolgozik. 

Jó ez a világ, csak xarul gondolkodunk róla és egymásról!

– ezt mondja a történész Bregman. Mondom, hogy mindent kiforgat és fordítva tartja a távcsövet! 

Jobbára úgy gondoljuk, a civilizáció csak vékony máz, ami a legelső adandó alkalommal úgy pattog le rólunk, mint franciakrémesről a karamellréteg, és máris vicsorognak a fogak, máris lökjük félre, tiporjuk elfelé a másikat. Ahoj, Thomas Hobbes, és ahoj általa éltetett, központosított, szeretve tisztelt állam, amely fenntartja a rendet, s amelynek engedelmeskednünk kell, ha élni akarunk. Minden más út Kaotikába vezet.

Nézz körül! Azt mondja minden: így van ez! Golding, A Legyek Ura írója be is bizonyította, hogy a kadétokról is lehull minden fegyelem, elvész az életösztön, ha nincsen külső fegyelmező erő. Golding alkoholista volt, verte a gyerekeit, önmagát, a benne élő nácit írta meg az egyébként írástechnikailag zseniális könyvben. Mondja Bregman. 

De figyelj csak! Volt ám hat skac, megszöktek a suliból, elkötöttek egy csónakot, vihar, elsodródás, sziget, aztán nem volt csak némi banánjuk, egy késük, aztán olyan flott kis mikro társadalmat csináltak, hogy az hihetetlen! Hónapokig életben tartották egymást. S a tűz sem aludt ki soha. Tört egy láb, a többiek a tulaját kiszolgálták, mint a királyt. Megszervezték magukat, a feszkókat is példásan intézték (ki-ki négy órára a sziget egy-egy sarkába, aztán tessenek kötelezően kezet fogni, mert holnap együtt kell melózni az életben maradásért!). 

Vagyis Golding egy pesszimista fikcióért Nobel-díjat kapott, a hat srác meg a példás társadalmukért kutyagumit sem. Még le is csukatta őket a megkerülésük után az elkötött csónak tulaja. 

De figyelj, azt például tudtad, hogy London bombázása egyáltalán nem törte meg az angolokat? Nem volt kétségbe esés, nem volt fosztogatás, nem volt nemi erőszak. Sőt, humorral kezelték a helyzetet: a vendéglős, akinek a bomba elvitte az üzletét, ezt írta ki másnap: 

MA KÜLÖNÖSEN NYITVA VAGYUNK!

Pillanatok alatt megszervezték a segítségadás láncait, a sebesültek, holtak megkeresésében, az élelmiszer, a víz osztásához. 

Meg hogy ugyanez történt amikor a Szövetségesek bombáztak német városokat? Vagyis az angol reakció London bombázásakor nem a legendás angol hidegvérnek és humorérzéknek köszönhető. 

Meg az is itt van, hogy amikor New Orleans-t romba döntötte a Katrina hurrikán, nem is úgy volt, ahogy a médiumok tudatták: minimális volt a fosztogatás, a rablás, az erőszak (volt, hogy civilek kifosztottak boltokat: a rendőrség tudtával, segélynek vitték el a cumót), ellenben általános volt az összefogás a tragédiát átéltek megsegítésére. 

Vagyis, mondja Bregman, katasztrófa helyzetben nem az állat jön ki belőlünk, hanem az ember, ez a nagy helyzet. Ezt hangsúlyozza a könyv minden története. 

Az egyik legszebb 1914 karácsonya a fronton: a szembenálló felek felváltva énekeltek karácsonyi énekeket,egyik oldalról angolul, a másikról németül, majd együtt, ki-ki a maga a nyelvén, ami közös ének volt. Majd személyesen is találkoztak, és szent fogadkozást tettek, hogy amikor lőni kell, felfelé fognak lőni, és ha vége az egész cécónak, majd találkoznak Londonban és Münchenben. Persze mindkét fél vezérkara vérvicsorgott: az ellenséggel való beszélgetést árulásnak minősítették, s kemény kézzel gondoskodtak arról, hogy barátkozás helyett özönvér legyen. 

Mondom, Bregman azt hajtogatja, hogy az ember alapvetően együttműködő, barátságos lény. De könnyen meg lehet rontani. 

Azám, de kísérletek bizonyították, hogy gyárilag vagyunk gennyládák egymáshoz!

Hát, igen, ez nekem is eszembe jutott. S igen az a kettő, Bregman is atomjaira szed: Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérlete és a Milgram-féle, áramütéses gonoszkodás. Gondolom, mindkettőről hallottál már. Nem is írom le, melyik mi volt, mert végtelenné nyúlik a bejegyzésem. A lényege mindkettőnek az, hogy az ember egy trágyadomb, és kihozni belőle az állatot pillanatok kérdése. 

De Bregman elmondja, hogy mindkét kíséret alapjaiban sántít, egyszerűen hazug és befolyásolt mindkettő. Ezért az értelmezésük is úgy téves, félrevezető és manipulált, mint a szél.

Stanfordban az őrök egyértelmű utasításokat kaptak, hogy így kell viselkedniük. Aki nem vette fel a szerepét (legyél baromállat a rabokkal), azt kérdőre vonták és belengették, hogy bukja a beígért zsozsót. S rab oldalról is éppen a leghíresebb jelenet, amikor az egyik rab tökéletesen kiborult, csinált jelenet volt. A fickó azt hitte, elüldögélhet a cellájában, és pénzért  a vizsgáira készülve végigtanulja a kísérlet idejét. Amikor felfogta, hogy dehogy, mondta, hogy kiszáll, de azt meg nem engedték, ezért produkálta a kiakadást. 

A Milgram esetében pedig asztalfiókba került a kapcsoló-kezelők ellenállása, illetve utólagos véleménye: azért kapcsoltak bármit, mert egyszerűen nem hitték el, hogy egy kísérlet esetében valódi emberkínzásra, gyilkosságra biztatnák őket a kísérlet vezetői. Ami infó később a médiába átjött: úristen mennyien éltek parancsra a halálos áramütés kapcsolójával! 

Ja, és a new york-i utcán, harmincnyolc szemtanú szeme láttára, füle hallatára megkéselt lány ismert története is sánta. Legalábbis ahogyan általában ismerjük. Nem arról volt szó, hogy mindenki lexarta, ami történik, késelik, hát késeljék... Illetve volt ilyen vetület is, de azt meg nem önmagában kell értelmezni, hanem a járókelő-effektus tudatában. (Ha sokan vannak egy segítségre szoruló ember körül, kevesebben mozdulnak a segítségadásra, mert hátha van aki jobban ért hozzá, mi lesz, ha ennyi ember szeme láttára szúrok el valamit? Ha kevesen vannak a segítségjogosult körül, netán egyedül vagyunk mellette, szinte biztos, hogy azok az emberek, akik a tömegben nem mozdultak, ebben az esetben azonnal reagálnak. 

Vagyis, mondja Bregman, az ember alapvetően jó. 

No, meg itt van a tükrözések reakciója és az évszázados elvárásoknak való megfelelés

Tükrözésnek azt hívjuk, hogy ha rám mosolyogsz, önkéntelenül visszamosolygok. Ha ásítasz, ásítani fogok. Ha agresszív állat vagy, én is agresszív leszek veled, naná, elmész te az anyádba, bunkó parasztja!

S az ember ráadásul évezredek óta azt hallja, hogy alapvető indítékai nem jobbak a veszett patkányénál. Még a szeretet vallása, a kereszténység is azt tanítja, hogy bűnben születünk a világra, mindnyájan bűnösök vagyunk, még a csóró csecsemők is, azért is kell őket mihamarabb megkeresztelni, hogy az eredendő bűn nehogy pokolra juttassa őket. 

De ezt tanították az összes filozófusok, tudósok is: az emberiség a mindennapi túlélésért küzd, s ennek érdekében semmi sem drága a számára, tipor, gázol, elnyom, kifoszt, megaláz és gyilkol. S ezt látja, hallja, olvassa, bármelyik médiumból tájékozódik. Vagy bármelyik által szórakozik. Ez az elvárás, ennek fog engedelmeskedni. Kijön belőle, amire kondicionálva van. 

Vagyis az ember jó, csak a társadalom elszabott.

Csoda-e, ha a törvények áthágóira olyan börtönök várnak, amilyenek? Csoda-e, hogy azokból az iskolákból, amiket létrehoztunk, olyan emberek jönnek ki, amilyenek? A tanulók és a rabok nem tesznek mást: visszatükröznek, engednek a kondicionálásnak. Úgy látják magukat, ahogyan a társadalom (szűk és tág) tekint rájuk, és az elvárások szerint viselkednek is. Az átlag börtönökből kijövők között ezért olyan pocsékul magas a visszaesők száma. Például. 

Mert ha Norvégiára tekintesz, ott van börtön, ahol nincsenek rácsok, lakatok, egyenruha, egyszobás cellák vannak, fürdővel, a rabok együtt esznek a személyzettel, együtt sportolnak, musicalt írnak, Hawaii-diszi-napfény. S képzeld, a szokásos, mindenhol máshol alkalmazott börtönökkel szemben (60-70%) itt maximum 20% a visszaesők aránya! Tudod miért? A börtön filozófiájának a lényege: ahogy nézünk rájuk, olyanok lesznek, s mi szeretnénk, ha ezek az emberek, amikor kikerülnek és a szomszédaid lesznek, jó szomszédok legyenek! Ennyi! 

S úgy egyébként is: nézd meg, hogy amíg fegyverrel próbálkozott, mire jutott Mandela? Huszonév börtönre. Ahol is aztán átgondolta a stratégiát és amikor kijött Ganghi eszközeivel küzdött dél-afrikai feketék jogaiért. És győzött! Dél-Afrikában semmivé lett az apartheid. 

Vagyis az emberi faj, s tényleg, nem azt mondja-e Jézus is, hogy az igazi győzelem egyedül üdvözítő útja a következő: 

Én pedig azt mondom néktek:
Ne álljatok ellene a gonosznak,
hanem a ki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.  
(Mát 5:39)

S mivel egyre inkább bizonyítottnak tűnik (legalábbis Bregman könyvében), hogy bár a neandervölgyi ember erőteljesebb testalkatú volt, nagyobb volt a koponya űrtartalma, mégis a gyengébb, törékenyebb, kisebb agykapacitású emberfaj maradt fent. Miért? Bregman szerint, mert hajlamosabb az összefogásra, a közösségben gondolkodásra. Olyan a különbség, mint a farkasok és a németjuhászok között. Vagyis győzött a homo kutyuli  – mondja Bregman. 

– Na, én is kíváncsi leszek, megtalálod-e a logikai hibát!

– mondta Szerelmetesfelségtársam, amikor meséltem neki, hogy mekkora kognitív disszonanciát okoz nekem ez a könyv. 

Azért okoz ilyet, mert minden sejtemmel szeretném, ha igaz lenne. Mert amit mond, összecseng a saját hozzáállásommal. Homo mohakutyuli. Alapvetően békére, kompromisszumokra, harmóniára törekszem. Nem szeretek keménykedni, veszekedni, vitázni. Húsz év budapesti vezetés után csúszott ki első ízben a számon egy fennhangú abüdöskurvaanyád. (Mondd már, a barom a középső sávból kanyarodott be elém, nagy ívben jobbra, akkor, amikor a gyalogost elengedve egy másik autó elfordult előttem jobbra, és én indultam volna az utamra; erre ez a kretén meg elhúz mellettem, és a már mozgó autóm előtt bevág... Nooormális? És csodálkozol, hogy fennhangon anyáztam?) Szóval békés állatfaj vagyok. Van bennem rokonszenv a teknősök és a pandák iránt. Meg minden, ilyen kapkodó típusú életforma iránt. Ezáltal néha gondolkodom, hogy békére törekvő vagy megalkuvó vagyok? 

Másfelől a tapasztalatom is ez, meg tizenhét évig ezt is hallottam, tanítottam keresztény berkekben, hogy az embert megrontotta a bűn, az önzésre való hajlammal születünk, és kikerülhetetlen, hogy abból személyes bűn ne legyen. A kiút nem egy csoportdinamikai, szociálpszichógiai felismerés, hanem Jézus Krisztus. Vagyis magam is áldozata, beetetett birkája vagyok a Bregman által felsorolt tévelyítők egyikének. Elhittem, hogy az ember nem alapvetően jó. 

Szerintem nincs alapvetés. Meg van benne a bűnre (önzésre) való hajlam, de törekszik a jóra is. Fekete-fehér személyiségek, jellemek nincsenek. 

Bregman ugyancsak profin tálalja a könyve mondanivalóját: egyfajta szellemi út megtételeként jut el a következtetéseihez. Vagyis nem készen kapunk valamit, hanem a szerzővel együtt rádöbbenünk, rácsodálkozunk, felfedezünk. S érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a belső ellenkezésünkkel, hiszen Bregman is tiltakozott magában bizonyos következtetések levonása ellen. De, a kutyaúristenit neki, csak levonta őket! Le merte vonni! Mert az így becsületes. Mi merünk becsületesek lenni? Na? Hát nem meggyőző?

Komolyan az, nagyon ügyes megoldás! S ezt támasztja alá, erősíti meg a könyv felépítése is. Az, hogy sorra veszi például azokat az ellenérveket, amelyek a valamelyest tájékozott, félintelligens olvasóban is felmerülnek. (Tekintsünk el attól, hogy a holokauszt témáját, bár nem kerüli, de elegáns nagyvonalúsággal különösebben nem is piszkálja. Ahogyan például a ruandai népírtás kérdését, vagy a Jugoszlávia felbomlása utáni, embertelen öldöklésekét sem. Meg sok minden mást sem.)

A végső következtetés tehát, hogy az emberi önzés dogmáját a teológusoknak, politikusoknak, tudósoknak, filozófusoknak, újságíróknak, művészeknek köszönhetjük. Ők meg a legtöbbször egymásnak. Miközben mi, homo kutyulik, illedelmesen szellőztetjük angyal-szárnyainkat, és alig várjuk, hogy körbe nyalogassuk egymást, és odaadjuk az elásott csontunkat a rászoruló másiknak. 

Bregman Istent értelmetlen mítosznak tartja. Éppen a könyörtelen kauzalitása miatt. (Spongyát rá, hogy a megváltás éppen nem az ok-okozat bizonyítéka, hanem az azt felülíró szereteté.) Azt mondja, hogy a titok abban rejlik, ha felfedezzük, alkalmazzuk a bennünk élő homo kutyulit irányító alapvető késztetéseket. S hogy ez egészen más utakat javasol majd nekünk. Ezt példák sokaságával bizonyítja. 

A helyzet az, hogy nyilván befolyásol a világnézetem. A világnézetem pedig arra van hatással, hogy a politikai paletta (és most felejtsük el a pártokat) melyik felé húzok. De komolyan tök simán felül tudtam ezen emelkedni. Még Isten létének kétségbevonásán is. Amilyen egyértelmű, magától értetődő, kétségbevonhatatlan Bregman számára, hogy nincsen, nekem ugyanennyire nyilvánvaló, hogy van. Ezen össze nem veszünk, az tuti! Ettől még simán mondhat jót szerzőkém, csont nélkül lehet építő a könyv üzenete. 

Ami egyébként szerintem az is. Mert persze, hogyne mennyivel szebb lenne a világ, ha nyitottan, tárt karokkal fordulnánk egymás felé, ha a segítőszándék mindennapi szinten nyilvánulna meg, s ha az emberek valóban mind úgy működnének, mint a püspök és Jean Valjan. Az egyik jó, és a megnyilvánuló jósága annyira szíven üti a másikat, hogy az is jóvá lesz. Ahelyett, amit manapság gondolunk, hogy a jó mihamarabb úgyis elnyeri a méltó büntetését. 

 Na, a lényegre! Szerintem nincsen logikai hiba a könyvben. Az van, hogy egy jól felépített, keményen liberális ember írta, aki hinni akar az emberben. Még Auschwitz után is, liberális létére. (Ez nem semmi nagyvonalúság ám egy liberális embertől!) Szóval a logika valós, a gondolatok, megfigyelések étkeit pazar sorrendben tálalva kapjuk, s mind megesszük. Ízlik is. Ám a logikai hibátlanság nem feltétlenül azonos az igazsággal! Mert igen könnyen megeshet, hogy valami az egyik szempontból tökéletesen logikus, egymásból következő, ám más nézetből, kusza zagyvaság. Ezért vagy azért. 

Például innen, a másik oldalról Bregman elméletében feltűnő a felelősség hárításának a kérdése. Az embert a külső tényezők (magántulajdon, civilizáció) befolyásolták és rontották meg, Vagyis a változás a külső körülmények változásától várható leginkább. Mert a civilizációt annak vezetői tartják a kezükben. Tudod, akik '15-ben hazaárulásnak tartották, ha a háború két térfelén levők egymáshoz szóltak. Meg akiknél ott van a zsozsó, multik, politikusok, miegymások. 

S innentől minimum naiv az a tíz tanács, amellyel Bregman a könyvét befejezi. Mind a tíz az olvasónak szól, személyes életviteli miheztartás. Értem én, hogy minden változás kicsiben kezdődik, s egyvalaki is lehet nagyon komoly változások forrása, csak valahogy... 

Mindennapi tapasztalat

Kérdés még, mit mond az, ami nap mint nap körülvesz bennünket. Én alapvetőn nyitott, emberszerető vagyok. Mostanában azt veszem észre, hogy zárkózottabb, emberkerülőbb lettem. Szabin vagyok, itthon ülök, írok, és tökéletesen érzem magamat. Lehet, ez a korommal is jár. Lehet, a csalódásaimmal is, ami feleletet a nyitottságomra kaptam. Belefáradás a konfliktusokba. Ez mindenképpen. 

De amikor kitört a covid, megtapasztaltam milyen jó is egy olyan csapattal dolgozni, ahol nem marjuk, karmoljuk, fúrjuk, faragjuk egymást, hanem van a közös cél, végezzük el a munkát, és ennek érdekében mindenki belead mindent, amit tud, amit bír. Nincs méregetés, ki mennyit csinált tegnap, s ma annak arányában húzódik hátra. Nincs egymás szopatása, tudatos kibaxóka. 

Nem mondom, hogy jók az emberek. Nem jók. Van bennük jóindulat. Azt sem mondom, hogy rosszak, de van bennük önzés vastagon. Vagyis a mindennapi tapasztalat sem Hobbes, sem Rousseau véleményét nem húzza alá igazán. Tény, hogy rossz dologról sokkal többet hallunk, de meggyőződésem, hogy ennek az az indoka, hogy a jó hír annyira nem érdekes. Ismered a viccet? 

Két barát a harmadik esküvőjén: 
– Szerinted milyen lesz a házassága? 
– Majd elválik!

Vagyis összértékelésnek marad, amit bíróként munkálkodó Norbi atyámfia mondott még akkor, amikor nagyon fiatal bíró volt: 
– Ha valami nincs benne fekete-fehéren a Bibliában, szedd össze, ami benne van, s mérlegelj, azok alapján merre hajlik a dolog. 

Aham, vagyis Occam borotvája! A magam részéről hiszek az ember jóindulatában. S abban is, hogy mindnyájan küszködünk az önzésünkkel. Nem a körülményekkel, hanem önmagunk mélyével. 

HVG Könyvek, Budapest, 2020, 392 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635650019 · Fordította: Darnyik Judit

7/10

2023 harmadik hete. elzavaródtam szabira, még tavalyról maradt. Nem bántam. Olyan kis semmittevős a szabi, xar az idő is, SzFT is dolgozik (igaz, itthon; www.maartassit.hu ), de mégis jó nem menni, nem kimozdulni, csak ücsörögni, írogatni, olvasni, Yes-t hallgatni (Keystudio, 2001-ből, de kortalan). S az is jó, hogy bár SzFT dolgozik, de itt van mellettem, néha egymáshoz szólhatunk, az előbb két telefon között hozzám bújt, hogy milyen jó, hogy itthon vagyok, mert ha rázuhan a vágy, hogy átölelhessen, megcsókoljon, hát itt vagyok. 

Próbáltam elképzelni, mi szüksége volt Peter Straubra Stephen Kingnek, és vajon miképpen dolgoztak ők együtt? Már csak azért is foglalkoztat a kérdés, mert ha megnézem Straub könyveinek az értékeléseit, a legmagasabban álló könyve, a Ghost-story jelenleg 70%-on áll a Molyon. Ami elég vacak százalékarány. S mondom, ez a legmagasabb. Ezzel szemben A talizmán 88%-os tetszési indexszel bír. Ami, egyértelmű, nem Straub, hanem King érdeme.

Még akkor is, ha nyilvánvaló, ha King kiadná a használt vécépapírjait, az is nagyobb fogyást produkálna mint Straub bármelyik könyve. S ez nem Straub ócsárlás, még csak nem is King írásának a minősége, hanem a már meglevő írói neve lenne az oka. 

Vagyis gyanítható, hogy Straub úgy került a képbe, ahogyan a sztárbanda elé az előzenekar: felkarolás, promotálás (jószándékból vagy anyagi előny miatt).

Valahogy nem hihető, hogy King-nek volt szüksége a tandem-írásra. A talizmán a tizenhatodik, a neve alatt megjelenő könyv volt, és amikor 1984-ben az olvasók kezébe került, akkor ott volt már például, hogy mást ne mondjak, A Setét Torony első kötete és az Ezüst pisztolygolyók. 

SZTORI-ZANZA

Jack Sawyer tizenkét éves. Az anyja a B-filmek királynője volt. Vagyis valamikor neves színésznő volt. Most halálos beteg. Konkrétan: haldoklik. 

Az apja Phil Sawyer üzletember volt, de jó pár évvel korábban egy vadászbalesetben az életét veszítette. A közösen elindított üzletüket azóta Morgan Sloat, az apja barátja vitte tovább. 

Sloat sem Jacknek, sem az anyjának nem volt soha szimpatikus. 

Egy nap Jack megtudja, hogy létezik egy párhuzamos világ, s ha oda átmegy, van lehetőség arra, hogy emitt megmentse az anyját. Naná, hogy átmegy. Az anyja odaát igazi királynő, de odaát is haldoklik. Ha emitt megmenteni, amott is életben marad. Jack hamarosan rájön, hogy  párhuzamos fantasy-világ lényei jobbára duplikátumok, itt is létezik belőlük egy példány, meg ott is. Jackből mindössze egy van. 

Aztán azt is megtudja, hogy odaát jelenleg egy Morgan a rettegett nagyfőnök. A névhasonlóság nem véletlen, ez a Morgan az a Morgan, pepitában. Ahogy persze Jack apja is átjárt a két világ között. Ő volt a jó fiú, Morgan lett a rossz. Morgan busás haszon reményében modernizálni kívánja a fantasy-valóságot. Phil, Jack apja nem akarta. A vadászbeleset mibenlétét sejted már? 

Jack feladatot kap: a másik világon el kell mennie nyugatra, és meg kell találnia a talizmánt, amely megmenti az anyját, a színésznőt ideát és a királynőt is odaát. Meg ami rendbe is teszi mindkét világot. Legalábbis azt a másikat. Sejthető, hogy ezzel együtt azt a Morgan nevű pasast is le fogja rendezni a tizenkétéves, apahiányos gyerekmegváltó.

Ám a nyugat a Határzónán túl van, és a Határzónán túli terület elátkozott, félelmetes, veszélyes és törvénynélküli. Arról nem beszélve, hogy az odáig, a Határzónáig vezető út sem éppen veszélytelen. 

Vagyis A talizmán egy fantasy road-movie. 

Az utazás természetesen kalandok sorával jár, rabszolgaként dolgozik egy Isten háta mögötti kocsmában, barátja lesz egy vérfarkas, csapdába kerül egy lelketlen állelkész intézetében, menekül a fantasyvilág lényei elől, hogy megmentse a barátját, együtt vonatoznak a nyugati partra, a Fekete Szállodához, ahol a talizmán várja. Utazás közben Jack persze egyre öntudatosabb, határozottabb lesz, egyre könnyebben győzedelmeskedik önmaga, ezáltal az ellenségei felett is. 

A végeredmény egy pillanatig se legyen kétséges. 

KING ÍRÁSAINAK A TITKA

Ezen jócskán töprengtem. Azért töprengtem, mert ahogy mondtam, a könyv fantasy road-movie. Ami két műfajból mindössze kettőt nem kedvelek.

Azonban senki nem tartott jégcsákányt a fejemhez, hogy márpedig ha a fene fenét eszik is, nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, ha tetszik, ha nem és csakazértis! Teljesen önkéntes volt a vállalásom. 

S az a helyzet, hogy Jack kétvilágos-sztorija nyolcszázhatvan oldal. Nem csekélység. Ha egyáltalán nem tetszett volna, úgy vágom a sarokba, mint a szél. Nem vágtam. Eszembe sem jutott. Olvastam. A közepe felé kicsit fáradtabban, de rendületlenül. 

S figyelj, tudod, mi van? Értem én, hogy a könyv egy év híján negyvenéves, tehát nem mai darab, de az a helyzet, hogy már a maga korában sem volt benne semmi újdonság. De most komolyan! 

Mert mi is van ebben a könyvben?

• Fantáziavilágok, világduplikátumok
• gyerek, aki hőssé, mintegy uralkodóvá lesz (Philip K. Dick, Végtelen történet, Narnia-krónikái),
• szekrény, amin át megközelíthető a fantáziavilág (Narnia 1.), 
• tudatos mozgást végző fák (A Gyűrűk Ura), 
• vérfarkasok (erre nem is mondok semmit),
• varázspálca, varázslat (erre sem), 
• undorító, gyomorforgató horrorelemek, -lények
• hosszú utazás,
• látványos, csilivili hollywoodi befejezés (no comment),

Vagyis voltaképpen semmi új, csak megszokott panelek permanens újrahasznosítása. 

Ami talán tipikusan king-esnek mondható, az az elbeszélésmód részletessége. Amitől olyan mocsok vastag a könyv. Az, hogy King veszi a fáradtságot, mer komótos lenni, részletekbe beavatni, elidőzni, kiszőrözni dolgokat, ránagyítani apróságokra. S ezt ráadásul úgy tudja tenni, hogy közben nem lesz unalmas, és úgy érzed, ez meg az mindenképpen hozzátartozik a történet menetéhez. Miközben fittyfenét. 

Voltaképpen ha a könyv fele ekkora lenne, akkor sem hiányozna belőle semmi. Próbáltam kiemelni belőle paneleket, és képzeld, simán meg lehet tenni. Természetesen nem mindent, nem akármit, de elég sok mindent. Vagy legalábbis nem ennyit időzve az adott panel történeténél vagy szereplőinél. S bár feleekkora terjedelem is eleget mondana, nincs bennünk neheztelés Kingre, hogy engedett a temporális lebenye íráskényszerének. 

Van-e még újdonsága? Talán még a naturális megfogalmazásai, akár a borzalmakról van szó, akár felálló hímtagokról, pirszingelt önmellüket simogató nőkről van szó. Miközben a főhős mindössze tizenkét éves. Vagyis írt a felnőtteknek egy gyerekszempontú horrorfantasyt. S tudod mi van: szokatlan, eleve marhaságnak tűnő elegy, de simán bejön. Atráskó a kiforduló belek, fröccsenő szemek, recsegve roppanó csontok, felrobbanó fejek birodalmában. Ihaj! 

KONKLÚZIÓ

Kell? Van? Azzal kezdtem, hogy King meggyőzött, hogy nincs feltétlenül szükség mondanivalóra egy könyvhöz, elég, ha van mesélnivaló történet. Aminek nem kell kivétel nélkül tanulságosnak lennie. Egyébként még azt se mondom, hogy Jack Sawyer történetének nincsen tanulsága. 

A történet szól arról, hogy egy cél elérésnek az akarása megsokszorozhatja az ember erejét, bátorságot, leleményességet adhat, segíthet a nehézségek, akadályok, ellenfelek legyőzésében, legyőzéséhez.

Szól a barátság erejéről is. Jack viszi magával az út legnehezebb részében a barátját, a Nagyon Racionális Richardot is, aki az út nagy részében elutasítja, hogy a párhuzamos világ valóságos lehet, ezért inkább betegségbe, lázba menekül. Jack ezért nem egy alkalommal szó szerint a hátán cipeli gyerekkori barátját. Akinek a viselkedése, az, hogy teljesen elhagyja magát, bizony nem könnyíti meg az út megtételét, a harcokat, a menekülést, a bujkálást. Richard egyébként kell a győzelméhez is. Richard támogatása, cipelése, erősítése a barátság szépségének szép példája. Az is, ahogyan Jack viseli, kezeli Richard gyengeségét, pipogyaságát, s amilyen tapintatosan próbálja rávezetni, hogy szembenézzen a valósággal, az édesapja valódi jellemével. Richard Morgan fia. 

Aztán szól arról is a történet, nem is kell belemagyarázni, hogy bizonyos szükséges képességek csak akkor kerülhetnek a napvilágra, akkor bukkannak fel, ha szükség van rájuk a cél eléréséhez, ha merjük használni őket. S az út elején jobbára nem is tudjuk, hogy megvannak bennünk. Jack az út során döbben arra rá, hogy ő az alternatív világ megmentője. Ő és senki más. A történet elején egy átlagos, mindennapi fiúcska, a végén már tömegében kaszabolja az ellent, legyen az vérfarkas vagy bármilyen más horror-lény, vagy éppen a mindkét világot az uralma alá hajtani akaró Morgan, az édesapja gyilkosát megbízó, kegyetlen, a saját fiát is feláldozni kész egykori üzlettárs. Rádöbben erre, és vállalja mindazt, ami ezzel jár. Rájön arra, hogy a kötelességnek szerves része az önfeláldozás. Manapság egyik sem túl divatos jellemtulajdonság.

Szóval egyáltalán nem tanulság nélküli a történet. Ezzel együtt egyik tanulsága sem szájbarágós, erőltetett, túlhangsúlyozott. Úgy gondolom, az a fokozatosság, ahogyan Jack rádöbben a saját küldetésére, s ahogyan ezzel együtt mind szilárdabb lesz benne a kötelességvállalás a regény legnagyobb, legszebb érdeme. Ám hangsúlyozom, ezzel együtt elsősorban és mindenekelőtt egy horror-fantasyt olvasunk. Nagyon amerikai horror-fantasyt a nyolcvanas évekből. 

Végül el kell mondanom, hogy nem egyszer filmet néztem olvasás közben. Mert King filmszerűen ír. A film viszont méltó volt Jack haldokló édesanyjához, az egykori színésznőhöz, aki a B-kategóriás filmek királynője volt fénykorában. S bizony a Jackről szóló belső film is B-kategóriás. 

A regényt elolvasva azt mondom, nem változott a Stephen King könyveihez való ellentmondásos viszonyom: nagyon plasztikusan, hatásosan, filmszerűen ír, de a végére valahogy mindig túl könnyeddé, hm, amerikaivá válik a számomra. Ezzel együtt, mondom, nyolcszázhatvan oldalt gyakorlatilag megállás nélkül olvastam el, és csak egyszer volt olyan érzésem, hogy kezdek besokallni tőle, de azon is túllendített. Tény, a regény úgy a kétszázadik oldal körül indul el igazán. 

Európa, Budapest, 1998, 860 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630763087 · Fordította: Zentai Éva, Koppendorfer Noémi

7/10

2023 második hete. Hétvége itthon. Szombat délután hat óra. A nap főzőcskével, napközbeni csicsikával, majd takarítással telt. Meg írással. Meg hajnali olvasással, ismét Csemete szobájában, aki ismét a vőlegényénél aludt. Hajnalban Kinget olvastam, és egy nagyon jó kis lemezt hallgattam, amiről semmit sem tudok, de visszatérek még rá. Collage: Over and Out.

A történet: sablon és mégsem

Cath és Wran ikrek. Egypetéjűek. Mégis nagyon mások. Cath inkább elméleti ember, jól elvan egyedül, fantáziál, ír. Wran nyitottabb, élethabzsolóbb. 

Mindketten az apjukkal élnek, az anyjuk lelépett még csöpp korukban. A történetük ott indul, hogy kollégiumba kerülnek mindketten. Ugyanabba. De Wran úgy dönt, szakadjanak el egymástól, ne legyenek egymás közelében, ne lakjanak egy szobában, álljon mindkettejük a saját szociológiai lábára. Cath emiatt kicsit elveszettnek érzi magát, de beadja a derekát. Mi mást tudna csinálni.  

Nem tudom, miért annyira népszerű téma ez a kollégiumba kerülés. Azért sem nézek utána, hány helyen találkoztam már vele, de tegnap este a random bekapcsolt tévében is ez ment. 

A képregény címe pedig: Fangirl. Így, angolul. Mert a célközönségből ugyan ki nem beszéli nyelvet? Meg mennyivel jobban hangzik már! A Z-generáció a fél életét angol szövegkörnyezetben tölti az okostelefonja és a laptopja által. Ráadásul a kifejezés magyarra fordítva elég hülyén hangzik: Rajongó lány. Mennyivel dögösebb már a Fangirl! Ugye, hogy ugye? 

Cath a rajongólány. Ugyanis az élete fele egy fantasy könyvsorozat világában zajlik. Nem azért, mert átmegy oda, hanem azért mert függője lett a sorozatnak. Ami egyébként uszkve Harry Potter. A címe: Simon Snow. A két főszereplője kollégiumi szobatárs. Simon a jófiú, a varázsvilág nagy üdvöskéje és Baz, (igen, mindjárt adja magát a magától értetődő magyar szójáték: az igekötővel megtoldott név) az önhibáján kívüli vámpír. Ellenfelek. Meg nem. Két alcímmel alább majd mondom, hogy van ez, én kiakadtam.

Catch annyira rajongó, hogy ír is. Természetesen Simon Snow-alternatívákat. Az írásait rendszeresen publikálja is a neten az elég népes olvasótáborának. A célja, hogy a sorozat eredeti írója előtt megjelentesse a nyolcadik, sorozatzáró kötet általa megálmodott alternatíváját. 

Catchnak megtetszik a szobatársa, Reagen (ő lány) barátja (aki nem úgy barát, csak barát), Levi. Levi kedves, jóképű és figyelmes.

Reagen szókimondó, nem annyira udvarias, mégis segítőkész csaj. Hogy mennyire, azt majd a kettővel későbbi, beígért, kiakadós alcím alatt leled meg. 

Catch-nak bejön a kreatív-írás szemeszteren megismert tanulótársa, Nick is. Nagy lesz a dilemma.

Ekörül forgolódunk a történetben, a fanfiction-gyártó csajszi háromirányú vágya, a Simon Snow-sorozat, Levi és Nick között. A koleszban.

A történetet nagyjából elmeséltem. Nézve, olvasva nem sokkal komplikáltabb, ám sokkal élvezetesebb. 

Van a képben még egy író

Mégpedig a Fangirl című sztori eredeti írója, Rainbow Rowell. Magyarul öt könyve jelent meg. Nem magyarul rengeteg. Maradjunk itthon. Az egyiket, meglepő fordulat, olvastam. Az a címe, hogy Eleanor és Park Nem is volt rossz véleményem róla. Van két könyve, aminek az a sorozatcíme, nagyon ügyes húzás, hogy Simon Snow. El se mondom, miről szól, oké? 

Rainbow Roweel egy kedves arcú, mosolygós, töltött galamb írónő. A weboldalán ez a fotó van róla: 

Nekem szimpatikus. De a kép kozmetikázása a valóságnak, mert a hölgy idén kerek évfordulós korban van: 1973-ban született. Fátylat a tényekre, nem udvarolni akarunk neki, hanem egy, az ő írásából készült képregényről beszélgetünk! Bárhogyan is néz ki, akárhány éves. 

Na, itt az idő, akadjunk ki!

Mondtam, Catch szobatársa, Reagen szókimondó. Hát mondja ki itt is a szót! Kérlek, olvasd el a beszélgetést!

Kimondta. Jól olvastad. Beszarás! Dramaturgiailag is, meg polkorrekten is. Bár legalább a dramaturgia ügyes. Valamennyire.

Azért ügyes, mert nem a szereplők melegek (csőbuzik), hanem a regény a regényben szereplői azok. S nem azért azok, mert eredetileg azok, hanem azért, mert egy fanfic-író kislány azzá teszi őket. Ebben ügyes a dramaturgia.

De egyébként úgy képtelenség az egész, ahogyan van. Gondolj bele, a Potter-gyerek meg Tudjukki két varázslópálcás csatázás közben gyöngéden egymáshoz simul, és vált egy szenvedélyes nyálas nyelvest... [Leírni is fárasztó volt. Szerencsére Rowling teljesen észnél van/volt. Akadt is baja belőle.]

Nem szívdobogtató, most mondd? 

Szerencsére nincs túlnyomatva a kötelező propaganda, mint például a már valóban tolakodón, erőszakosan arcba mászó Heartstone esetében, de itt van. 

S most beszéljünk arról, vajon egy fangirl valóban összemelegítené a kedvenc sorozata fiú hőseit, s nem inkább egy maga szabta leányt álmodna Simon oldalára, szájára, miegymására? Mondom, hogy baj van a dramaturgiával. Mert Catch, bár ugyancsak tétova, kicsit teszetosza, szimpatikus kiscsaj, de amúgy teljesen egészséges. Mert lássuk be, hetero kamasz csajként arról álmodozni mélyromantikában, hogy két srác, akik egyébként ellenségek, nyelvelve szereti egymást, hát minimum, nem annyira mindennapos. 

S mondja bárki, hogy nem folyik ezerrel az agymosás, oppárdon az érzékenyítés! 

Ugyanis ez a képregény is YA-történet. Tudod, ami a kamaszlétből kifelé tartó, de a felnőttségbe még bele nem nőtt korosztálynak szól. 

Általában nyugodt, szkeptikus krapek vagyok. Fel lehet b@szni az agyamat, hogy Csemete szavaival éljek, persze, hogy fel, de elég sok kell hozzá. Huszonhárom év mindennapi vezetés után most, karácsony előtt történt meg első alkalommal, hogy valakit lehúzott ablaknál, ugyancsak fennhangon elküldtem a jó édes, pénzért nem szűz édesanyjába.

S legalább ennyire kiakadtam Simon és Baz(meg) szerelme miatt is. Egyfelől mert mondom, dramaturgiai marhaság. Másfelől meg azért, mert manapság tényleg garmadával, minden csövön dől a propaganda.

Miközben a másságok a statisztikák szerint a lakosság kettő-négy százalékát ha érintik. Vagyis ez a lépten-nyomon belebotlás jóval több, mint túlzás. Ez az érzékenyítésnek hívott agymosás. Ami ellen ha írok, immár tudatosan  összeszedett bátorsággal kell legyőznöm az ágaskodó, toporgó öncenzúrámat. Tudod, a buzi a világ legcsúnyább szava...

Manga ide, manga oda...

Ahogy mondtam: nem kedvelem a mangákat. Nekem egyenstílusúak, S nem haraptam rá a manga szellemiségére sem. Ha van neki ilyen. Nem tudom, van-e? Akárhányszor kinyitottam egy mangát, beleolvastam, mindannyiszor le is tettem, mert az érdeklődés hiánya miatt elmaradt az érdeklődés. 

Most mondd, ezt a Fangirl-t erre meg nem végigolvastam? Bizony, ilyet tettem! Nem volt semmi különösebb oka. Mindössze volt benne valami több. Valami, ami megfogott.

Talán az, hogy egészen simán meg tudta velem kedveltetni a főszereplőt. Vagy az, hogy alapvetően kedves a sztori. Vagy hogy voltak különleges nézőpontú vagy technikájú rajzai. Vagy mindez együtt. 

Csak nagyon mellékesen: azt mondjuk fel nem fogtam, mi lehet az indoka annak, hogy egyes képek igen részletesek, alaposak (nézd csak meg a fenti galéria utolsó rajzán a tanárnő portréját!), míg másokon az alak szája egy szimpla négyszög. Slussz! Vagy éppen hiányzik valami az arcáról, szem, száj, orr, valami. S nem azért, mert indoka van, hanem random. Számomra ez az egy zavaró tényező volt csak a képregény külső megjelenésben. 

Vagyis mindösszesen azt mondom, a Fangirl egy kellemes, a francba, polkorrekt képregény, figyelemre méltó ábrázolással, kedves, bár viszonylag semmitmondó történettel. Teljesen meg tudom érteni, ha a célközönség kedveli és kedvelni fogja. Meg is érdemli. A túltolt cső-képtelenségért meg nem. 

Fumax, Budapest, 2021, 208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634702214 · Fordította: Tót Barbara

6/10

2023 második hete. Fáradhatatlanul, vigasztalhatatlanul esett ma az eső. Hideg is lett. Reggel azt hittem, át kell úsznom az aquincumi vonatállomásra a Mocsáros-dűlőn, hogy eljussak a dolgozdámba, de aztán mindössze a telep felöli oldalon volt némi sárcuppogásom. Utána sima utam volt. 

Valami hihetetlen szinten nincsen kedvem dolgozni mostanában. Megcsinálom, elvégzem, amit kell, persze, lelkiismeretesen, ahogy szoktam, csak lendület, odaadás nélkül. Azt hiszem SzFT teljesen érthető hozzáállása sem sokat segít: nap mint nap küldi az állásajánlatokat. Mert a pénz, amit keresek, 2023-ban már gyalázat kevés.

Más. Tegnap úgy tizensok év után beszélgettem gyermekeim anyjával. A gyermekeinkről. Több szempontból tanulságos volt. S ideje is volt. De semmi rossz érzés nem volt, nem maradt bennem. Úgy vettem észre, benne sem. Teljesen nyugodtan, nyitottan beszélgetett. 

Paul Davies, a szerző

„angol születésű fizikus, író, rádióelőadó, az Arizonai Állami Egyetem professzora. Ezenkívül korábban több egyetem akadémiai állását is betöltötte, mint például a Cambridge-i Egyetemen, a Londoni Egyetemen, a Newcastle-i Egyetemen, a University of Adelaide-n és a Macquarie University-n. Kutatási területei közé tartozik a kozmológia, kvantumtérelmélet, és az asztrobiológia. [...] 2005-ben a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia SETI munkacsoportjának elnöke lett.” (Wikipedia)

Magyarul eddig hét könyve jelent meg. Ez, amiről most beszélünk, eredetileg 1995-ben, a nyelvünkön meg egy évvel később. Davies ismert, keresett, nagy olvasótáborral rendelkező tudós. Vagyis tudja mit beszél. Meg mit nem. Pont. 

Nem bírom ki, hogy ne fussak kicsit előre!

Összefoglalom a könyv címére adott választ. Leginkább egy alapvetően egészen másról szóló filmrészlet mutatja meg, mit válaszol Davies a saját, a könyv címében felvetett kérdésére.  

Vagyis teszünk egy nagy kört, átbeszélünk egy csomó érdekfeszítő kérdést, és a végén elérünk ugyanoda a kérdésre adott válaszban, ahonnan elindultunk: „Tuggya a franc!” De persze ez nem jelenti azt, hogy beszélgetni, együtt gondolkodni felesleges lenne. Alapvetően én egyre inkább úgy érzem, nagyjából mindenre az a helyes felelet, hogy „Tuggya a franc!” (A másik, számomra elfogadható válasz-alternatíva: „Ahogy érzed! Csak éld túl, ne bánts másokat és közben legyél boldog, különben baxhatod az egészet!”) 

Mi az, hogy „filozófiai következményei”?

Az értelmes, földönkívüli élet feltételezése a technikaikon kívül (hogyan vegyük fel velük a kapcsolatot, miképpen kommunikáljunk, és hová a szarba meneküljünk ha sokkal fejlettebbek ám kevésbé békések mint mi [pedig mi sem vagyunk piskóta!]?) az orrunk alá dörgöl pár kérdést. Ami, ha akarom, tudományos, ha akarom filozófiai, ha akarom, teológiai. Kinek-kinek, ahogy látja vagy hiszi. 

Paul Davies arra a következtetésre jut, hogy értelmes földönkívüli élet vagy van, vagy nincsen. Szólnak ellene is, mellette is érvek. De ha mégis van, akkor a tudományunkat és a vallásunkat simán kukázhatjuk. Davies azt mondja, ha összejönne a randi ufóékkal, akkor az mind a darwini evolúciót, mind a teremtéstörténetet, mi több, Isten létét is felülírná. 

Az alien-bukott evolúció

Mondjuk amikor az elsőről ezt olvastam Davies könyvében, akkor eltöprengtem, hogyan is van ez? Mindenhol azt olvasom manapság, hogy az evolúció bizonyított, tudományos tény. Ha ez így van, akkor egy alien-es randi miképpen írhatná felül azt, amit a tudomány már bebizonyított? Létezhet-e bármi, ami elbizonytalaníthatna bárkit a Föld gömbölyűségének a tényében? (Jó, van, akit igen, ahoj lapos-Föld, és Korongvilág!) Most akkor az evolúció bizonyított tény vagy csupán egy ingatag elmélet, amit az űrrandi rommá pancsolna?

S hogy miért írná felül? Nagyon röviden mondom, jó? Azért, mert az evolúció valószínűsége felettébb valószínűtlen. Annyi mindennek kell együtt állnia, összejátszania, hogy az még egyszer is több mint elképesztő, ha összejön, de kétszer gyakorlatilag lehetetlen. Vagyis két értelmes életforma találkozása szükségszerűen azt hozná magával, hogy az élet eredetére és fejlődésére más választ kell találnunk az evolúció helyett. 

Az alien-bukott Isten-létezés

Bevallom, azt, hogy Isten létének miért lenne cáfolata egy másik értelmes civilizáció létezése, nem fogtam fel. Pedig a szocializációm miatt azt kellett volna először megértenem. (Szocializáció: tizenhét év aktív kereszténykedés, előadások tartása, újságszerkesztés, könyvek írása, stb.)

Davies a megváltásra hivatkozik. Ami a keresztény tanítás szerint, ugyebár, Jézus Krisztus manifesztációjában vált lehetségessé. Davies felteszi a kérdést: nem abszurd-e, hogy Krisztus minden értelmes életet hordozó bolygón testet öltsön? 

A kérdést sem értettem. Miért kellene Krisztusnak minden egyes bolygón testet öltenie? S ha mégis megteszi, az miért feltételezné közvetlenül a megváltást? 

Ha feltételezzük, hogy a testté létel más bolygókon is kikerülhetetlenül, szervesen összefügg a megváltással, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy ahol értelmes élet van, ott szükségszerű az elbukás is. Ugyan miért lenne ez így? S a testté lételnek miért kell feltétlenül a megváltással összetartoznia? S végül, egyáltalán: miképpen vonja kétségbe Isten létét, hogy nem lehet kétszer testté lennie? 

Mert Davies nyilvánvalóan okosabb nálam, s biztos igaza van a logikájában, de képtelen vagyok belátni, hogy miért? 

A kereszténységgel kapcsolatban egyetlen dolgot buktatna meg a földönkívüliek létezése: azt, hogy a Föld a világegyetem központja. De ezt a Biblia soha nem is állította, csak a Római Egyház. S a kettő nagyon nem ugyanaz! 

De még csak a könyv felénél tartunk!

Kis túlzással. Mert azért van szó benne még pár dologról. De a lényegig a könyv feléig eljutunk. Érdekes, izgalmas úton, együtt gondolkodva. 

S aztán jön egy fejezet a tudatról. Mi az egyáltalán? Mi a különbség az élet és a tudat között? Kialakulhat-e tudat a véletlenek hihetetlen együttállása következtében, és szükségszerű-e, hogy kialakuljon?  

Akár izgalmas kérdések is lehetnének, de a helyzet az, hogy ennél a pontnál a vékony könyvecske kicsit a saját fonalát és lendületét veszíti. Én, az olvasó meg az érdeklődésemet. Azért, mert a tudatról feltett fenti kérdések közül a legutolsó az, amelyik érinti a földönkívüliek kérdését.

Ráadásul, mondom, a könyv felénél tartunk, és ezután már csak egy rövidke, izgalmas című, de végső soron semmitmondó fejezet következik: Személyes találkozás és vallási tapasztalat. Mondom, a cím érdekes, de a fejezet tartalma nem annyira. Annyit tisztáz, amit már én is fentebb, hogy a vallás földöntúli lényei, angyalok, kérubok, nem azonos a világegyetem földönkívüliejivel.

Persze van, aki mégis összehozza őket, mint például Däniken, aki óta tudjuk, hogy a bibliai Ezékiel próféta látomásában egy idegen űrhajót látott, és az abból kiszálló idegen lényt. 

És akkor most olvasd vagy ne olvasd?

A viharba is, miért ne olvasnád? Egyfelől időt nem nagyon vesztesz vele, mert ahogy mondtam, vékonyka a könyv. Másfelől az eleje, a fele csuda érdekes, informatív, vitára serkentő. 

Azt azonban ne várd, hogy választ fog adni a cím kérdésére. Arra John Gribben válaszol, ellenkezést nem tűrő határozottsággal az Egyedül vagyunk című könyvében. 

Davies sem hagyta ennyiben a dolgot, úgy tűnik, elégedetlen volt ennek a könyvének a terjedelmével, mert ezt az 1995-ös írását 2011-ben lényegesen terjedelmesebb formában újra tárgyalta.

Az új könyv címe már hajadzik Gribbin határozott állásfoglalásának a címére. És kétszer annyi információ van benne, mint az 1995-ös, saját „prototípusban”. Mármint a könyvben, nem a címében.

De semmiképpen nem beszéllek le ennek a prototípusnak az olvasásáról! Akkor sem, ha az alcíme némileg félrevezető. Azért az, mert sokat ígér, de nem váltja be az ígéreteit. A könyv ugyanis nem annyira filozófia, mint amennyire elméleti tudomány. A filozófia lételmélet, amivel Davies foglalkozik inkább tudományelmélet. Próbálkozás, hogy választ találjon egy olyan kérdésre, amire jelenleg a tudomány sem ismeri a feleletet. 

Amit még nem sikerült eldöntenem, csak sejteni vélem: Davies világnézete, véleménye a metafizikai valóságról. Igazából, a könyv témáját érintőn teljesen mindegy. Csak érdekes lenne tudni. Nekem úgy tűnik, nem zárja ki a transzcendens felsőbbrendű lény létezését. Ha nem is feltétlenül a zsidó-keresztény Istennel azonosítja.  

Kulturtrade, Budapest, 1996, 154 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637826947 · Fordította: Both Előd

7/10

2023 januárja, amelyből egy hét máris eltelt. Csak végig vonszoltam magamat a héten, már hétfőn a pénteket kerestem. Ráadásul tegnapelőtt Szerelmetesfeleségtársam be is lázasodott, tegnap gyakorlatilag végigaludta az egész napot. Szegénykém! Én meg ezáltal végig tevékenykedtem. Fél tízkor el is dőltünk, SzFT inkább ki, aztán nézd meg, most 2:48 van, én meg itt ülök Csemete ágyában, és írok. Csemete természetesen nincsen benne, ő egy másik ágyban van. Egy órája vagyok fent. Kipattant a szemem. Forgolódtam. Aztán inkább kijöttem, SzFT hadd aludjon. Nem értem én ezt. Hétköznap meg alig tudok fél hétkor felébredni... 

Tegnap volt a fiammal, Kölökkel egy nagyon jó beszélgetésünk. Egyre őszintébben tudunk fogalmazni. Nem, ez így nem jó: őszintén tudunk már fogalmazni egymásnak. Ő tegnap rávett valamire, amit már meg kellett volna tennem, bármennyire is kétséges a kimenetele, én meg talán ráébresztettem valamire, ami által stabillá válhat a világhoz való viszonya. Na, ügyesen mondtam úgy valamit, hogy semmit sem mondtam?  

Nagyon jó volt beszélgetni vele. Bakker, jövőre harminc lesz a gyerek... Most született pedig! 

A Kockásnak van egy Facebook-oldala. Ott jelent meg egy előzetes a 111. számról. A rajz így festett: 

Nem kapcsoltam, miről van szó. Csak lenyűgözött, amit láttam. De úgy, hogy percekig csak meredtem a képernyőre. 

Aztán a kép alatti kommenteket olvasva jöttem rá, hogy már régen deja vu-érzésemnek kellene lennie. Ugyanis valaki feltette a kérdést, ez valami spin-off-ja a Pattanyúsoknak? Jött is a válasz, hogy nem, ennek volt spin-offja a Pattantyúsok. Amikor megjelent ez a lapszám, első dolgom volt rátekinteni a szerzőkre. Stimmt. Detto ugyanazok! 

A csodák Párizsa: Ambremer csodái

Ahogyan a Kockás 91. számában írtam, a rajzolót Étienne Willem-nek hívják. Fura alak, de jól megy a fizimiskája az általa teremtett világhoz. Idehozom a képét, jó? Íme! 

Ezt írtam anno a rajzairól: „Valami elképesztő az a részletesség, az a természetesség, az az energia, szépség és játékosság, ami a rajzairól árad. De úgy értsd, hogy mindegyikről. Általában nem szoktam überlelkes lenni, de ezek a rajzok a részemről azonnal besoroltak a kedvenc kategóriába...”

A történet forgatókönyv-íróját  pedig Pierre Pevel-nek hívják. Amit kitalált, önmagáért beszél. Maga a képregény így foglalja össze a saját történetét: 

Isten hozott a csodák Párizsában! Egy Párizsban, ami nem egészen olyan mint a miénk, de nem is különbözik tőle olyannyira. Majd egy évszázad telt el azóta, hogy a Tündérvilág felfedezése megváltoztatta a történelem folyását. 

1909.ben járunk, a belle epoque* sohasem szolgált rá jobban a nevére. 

Az emberek és a csodás népek – gnómok, elfek, ogrék és egyéb szerzetek – megtanultak többé-kevésbé harmonikusan együtt élni egymással. 

Rácsodálkozhatunk a szökőkutakban élő vízitündérekre, vagy akár életre kelt tölgyekkel is társaloghatunk. 

Metróvonal köti össze Párizst és Ambremert, Tündérvilág fővárosát. 

A három nagy – az Azúr, a Bíbor és az Arany – Mágusrend teljesen a hétköznapok részévé vált, és a legkülönbözőbb problémákkal fordulnak hozzájuk. 

* Boldog békeidők, a századforduló 1890-től 1914-ig tartó időszaka

– mondja a képregény-magazin negyedik oldalán a történet narrátora.

Ebből két dolog kiderül: egyfelől, hogy a történet egyfajta alternatív történelemmel babráló fantasy. Másfelől, hogy vagy a fordítással vagy az eredeti szöveggel vannak bajok. Ami egyébként, menet közben fel sem tűnik. Nekem is csak most tett ilyet, amikor idegépeltem a szöveget. 

Vagyis a történeti alapok igen szimpatikusak, érdekesnek tűnnek. A képi megfogalmazás szépsége, részletessége, humora előtt le a kalappal. A kérdés, tulajdonképen mi is történik ebben az alternatív, csoda-Párizsban? 

Egészen őszinte leszek: a monumentális, lelkes elkáprázódásom közepette most, az első olvasás után újra kézbe vettem a Kockást. Meg kellett néznem, mi is történik ebben a mesében. Amit tegnap olvastam... Ez nem hangzik túl jól, ugye? Egyébként rosszul sem. Csak megfelelő összefüggésbe kell helyezni a dolgokat, és tisztázni az álláspontot. Ami egyébként nem annyira bonyolult.

Az első olvasásánál annyira lekötöttek a rajzok, annyira azokra figyeltem, hogy mindaz, amit elmeséltek, másodlagossá lett. Arról nem beszélve, hogy ebben a számban nem is teljes a történet, folytatása következik egy hónap múlva, és még akkor sem biztos, hogy véget ér. Vagyis ez a véleményem törtsztoriról szól. Amiben a fő konfliktus még nem is igazán derül ki.

Annyit megtudunk, hogy van egy titokzatos, főrangú hölgy, Cecile Brescieux bárónő. Manó (vagy mi a manó?) a segítője, egy alakváltó a sofőrje. Őket oroszok üldözik, de nem tűzön-vízen át. Párizsban meglehetős békében vannak. 

Adva van egy nyomozó, Denizart Hyppolyte Griffon, aki egyben varázsló is, az Azúr Rendé, és akit gyakorlatilag egész Párizs ismer. Mert varázsképességei vannak, hát varázsdolgok kinyomozásához hívják. Jól végzi a dolgát. 

Griffon és a bárónő jóban vannak, de legalábbis ismerik egymást. S mindenki húz egy bizonyos tárgyat. S közben úgy mászkálnak egyik világból a másikba, Párizsból Ambremerbe és vissza, ahogyan te és én a lakhelyünk és a munkahelyünk között mászkálunk. 

Van nyomozás, van akció, van varázslat, van néznivaló dögivel. Ha megélem a megjelenését, a folytatás egészen biztosan birtokon belüli lesz! 

Van még néhány képem, kíváncsi vagy rá? 

Valerian: Singuzluz Inz.

A Valerian a franciáknak majdnem annyira nemzeti intézmény mint az Asterix vagy A kis Nicholas. A képregény 1967-ben debütált, Eredeti szerzői Pierre Christin, és Jean-Claude Mézières voltak, és a képregényeket Evelyn Tran-Lé színezte. A trio '67-től 2010-ig huszonhárom Valerian albumot adott ki. Az eredeti szerzők 2010-ben lezárták a történetet. 

A Wikipedia szerint egyetlen olyan Valerian-sztori volt, amit nem ők írtak, annak az a címe, hogy Singuzluz Inz. E történet szerzői Wilfrid Lupano és Mathieu Lauffray.

Bár ez nem egyértelmű. Mármint a szerzőségük igen, csak az nem, hogy csak ez az egy más szerzős Valerian-történet volt-e, vagy akadt több is. Az adott Wikipedia-szócikk ugyan többes számban fogalmaz, tudniillik, hogy „más írókat és illusztrátorokat bíztak meg a későbbi történetek elkészítésével”, de csak ezt az egyet „sorolják” fel. 

Luc Besson (Élethalálharc, A nagy kékség, Az ötödik elem, Léon, a profi, Nikita, stb.) 2017-ben látványos, bár nem annyira sikeres filmet készített az egyik történet elemeinek a felhasználásával. Nekem semmi bajom nem volt a filmmel, látványos, kedves, s bár a történet nem üt nagyot, és magát a címszereplőt a képregényben idősebbnek álmodták az alkotók, ám 3d-ben különösen látványos, gazdag fantáziájú volt a film. 

Az alaptörténete történetesen a Kockás 95–96. számában Az árnyak nagykövete címmel magyarul is megjelent.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a Valerian sci-fi képregény. Nem csihipuhis, nem űrlövöldözős, sokkal inkább problémamegoldós és tele van idegenekkel. 

A későbbi sc-fi történetek rengeteget tanultak belőle. Elég, ha a Csillagok háborúját megemlítem?

Fő jellemzője az életformák sokaságának magától értetődő alkalmazása. Ahogyan az is, hogy a konfliktusokat jobbára nem véres, robbanós, csillagközi csatákban döntik el. (Besson filmjének az alapkonfliktusa mondjuk pont nem ilyen volt.) S hogy kivételes, amikor olyan harcos életforma kerül képbe, mint az ember... Fő az optimizmus a jövendő találkozást illetőn! 

 Azt mondod, az asszociációs lánc következő lépcsője, a fíling miatt Douglas Adams, meg a Galaxis útikalauz stopposoknak? Erre én azt mondom: is. 

A történet egyértelmű, követhető, tréfás (én többször felröhögtem rajta) a rajzok megnyerők, fantáziadúsak. Nekem így elsőre, s a történet felét olvasva (mert ez is folytatásos) jobban tetszett mint az általam eddig olvasott egyetlen Valerian-történet, az Isten hozott az Alflolol bolygón. Amit még az eredeti szerzők készítettek. Ahogy, ugye, ezt nem. 

De azt mindenképpen mondom, hogy a Valerian simán és elsődlegesen azok között a képregények között van, ami miatt érdemes beszerezni a Kockást! Számomra a Thorgal és a Frnck mellett a leginkábbvaló vonzerő. 

• 
• 
• 

De vannak még alakok, történetek a magazinban,

csak éppen ez a kettő teljesen agyonnyomja őket. Illetve van, amit nem is kell agyonnyomni. 

Mivel a Kockás alapvetően több generációra gyúr, esélye sincsen arra, hogy bármelyik generáció kedvence legyen. S felvállaltan betölt egyfajta ismeretterjesztő feladatot is. 

Ebben a számban a Rovarok, a Kamilla és Óceán, és A tenger állatai egyértelműen ismeretterjesztő képregények.

A Rezső és Fülöp, meg a Kid Lucky nagyjából említésre se méltó. Illetve dehogy! Annak a korosztálynak, amelynek bejön a pacis Kamilla és Óceán, annak esélyesek ezek is.

Ám akinek A csodák Párizsa és a Valerian a szíve csücske, az bizony simán át fogja ezeket lapozni. Persze könnyen lehet, ha létezne egy külön Kölyök Kockás meg külön felnőtt verziós Kockás, a magyar piac nem tudná el- és fenntartani mindkettőt. Így azonban havonta egyszer minden korosztály megtalálja a magáét a lapban. És átlapozza a másik felét. Senki sem elégedett, de senki sem elégedetlen. Win-win élvezet.

Egyébként ahogy belegondolok, a Pif is hasonlóan működött: Pif, Herkules, Arthur meg hasonlók az egyik oldalon, Rahan, Dr. Justice, Okada a másikon. Engem már akkoriban, régmúlt gyerekkoromban is az utóbbi csokor érdekelt. 

No, de ne legyen ilyen bánatos vége ennek a dalnak! Nem is ezért írtam. Eszembe sem jutott, hogy ilyet tegyek. Mi több, dicsérni jöttem a Kockást, nem temetni! Határozottan. Fel akartam hívni a figyelmedet A csodák Párizsára és a Valerianra. Hogy mennyire jók, látványosak és fantáziadúsak. És Isten bizony nem kapok egy fillér részesedést sem a Vitanumtól, a Kockás kiadójától. Még tiszteletpéldányt sem. No, elhiszed már, hogy simán lelkes vagyok? 

Vitanum Kft-, 2022, ISSN 0230-4600

A csodák Párizsa: Ambremer csodái 1. rész – 9/10
Valerian: Singuzluz Inc. 1. rész – 10/10

2023 első szombatja. Itthon töltve. Kicsit kényszerből: Szerelmetesfeleségtársam gyakorlatilag átaludta napot. Immár fent van, filmet néz. 20:50 van. Én meg negyed kettő óta fent vagyok. Mármint az éjfél utáni negyed kettő óta. Igaz, ebéd után aludtunk úgy egy órát. Aztán mentem gyógyszerért az Auchanba. Meg kifizethető klotyópapírt üldöztem. S egész nap Kockást olvastam, meg arról írtam. S közben veszettül szerettem az én bágyadt, féléber feleségemet. 

ÍRTA:
  Luca Enokh – Stefano Vietti  

RAJZOLTA
   Guiseppe Matteoni   

A Dragonero magyar kiadása hat évvel maradt le az olasz eredeti mögött. A többi Sergio Bonelli képregény megjelenési idejét kimondani is sok, hát még az évek során megjelent részeik számát! Arról nem is beszélve, hogy amíg a Dampyr, a Dylan Dog, a Tex, a Zagor és a többiek esetében nincsen, addig a Dragonero esetében van folytonosság. Vagyis a magyar kiadás esetében volt egyfajta kényszer is, hogy az eredeti művek sorban lássanak napvilágot a nyelvünkön. Ami aztán elég hamar felborult mégis, de ebbe most nem megyek bele. 

Az ebben a kötetben helyet kapó két rész olaszul eredetileg 2013-ban jelent meg. 

Alapállás

Az alkotók nem xaroznak: felületes alapvetés után akcióval kezdik a vadiúj történetet. Van némi alapvetés, de sok minden csak menet közben derül ki. 

Az is, hogy van a Birodalom, s bár nem hibátlan, szeretni kell. Nem tudjuk pontosan miért kell szeretni, de ha a magukat hamar a szívünkbe lopó főhősök, Ian, a sárkényölő, Myra, Ian technokrata húga, Gmor, Ian barátja, az ork, és Sera, a törékeny, érzékeny elflány úgy gondolják, a Birodalmat kell szolgálniuk mindenki ellen, akkor nem lehet nagyon elvetemült ez a hatalom. Vagyis ha drukkolunk Iannek és a barátainak, akkor drukkolunk a Birodalomnak is. 

Amikor bekapcsolódunk a történetükbe éppen küldetésben vannak. Egy városban, Baijadanban nyomoznak fegyvercsempészek után. A városnak hatalmas kikötője van, esélyes, hogy a szállítmányok itt cserélnek gazdát. Hamarosan fel is bukkan egy tetőkön menekülő csempész, akit az elfogása előtti pillanatokban egy fúvócsővel kiiktatnak, nehogy beszélni tudjon. Egy kezdetben láthatatlan hajóra zuhan, amin eddig lángsár utazott. A lángsár egy el nem oltható, víz alatt is égő kőolaj-származék. Undorító fegyver. Iannek volt már hozzá köze. 

Hat évvel a jelenlegi események előtt egy őrgróf rendcsinálásánál volt megfigyelője, akkor még két másik társával, nem Gmorral és Seraval. Az őrgróf orkok tömegét írtotta ezzel a rettenetes fegyverrel (vö. napalm). 

A sztori két időszálon fut tovább. A ma eseményei a múltban történteket megismerve nyernek értelmet. Ez már nem rossz. Én csak egyszer tévedtem el az idősíkok között, de egy kis visszalapozás segített.

Az időben való csámborgással tudjuk meg azt is, hogy Ian akkor lett Dragonero (fekete sárkány), amikor legyőzött egy fősárkányt, aminek a vére ráfolyt, átitatta a bőrét, bejutott a szervezetébe, és érdekes, furcsa változásokat indított el benne. Kezdett több lenni mint ember. 

Szóval a cselekmény fő szála a fegyvercsempészek utáni nyomozásról szól. Illetve csalinkázunk a múltban, hogy megértsük általa a jelent. Alapvetően jó, tetszetős alapállás. 

Időugrások

Szóval itt van ez az ugrálás az időben, hogy megértsük a jelent. Mert ami ma történik, annak nyilván vannak gyökerei a múltban. „Hogy megszülettél, az csak úgy történhetett / Hogy az apád egyszer valamit befektetett.” –énekelte Bródy János. Majd hozzáteszi egy sok évvel későbbi dalban: „Ki tudja, mit hoz még a múlt?”

A Dragonero-ban nem időutazásról van szó. Az olyan történetekbe, ahol arról, néha belekavarodok. (Ahogyan a filozófiai levezetésekbe is.) Itt mindössze az történik, hogy nem lineárisan ismerjük meg az eseményeket. Ezzel együtt néha mégis belekavarodtam, mikor is vagyok, kivel és hol. Pedig, mondom, nem bonyolult az ügy.

Vagyis számomra ami vonzó volt a történetvezetésben, az volt a csapda is. Viszont nem a képregényt tettem felelőssé az apró elakadásaimért. Visszalapozva, újra-bootolva érthetővé vált minden. Ez lett a bevált módszerem. Valóban bevált. 

A történet gyakorlatilag arról szól, hogyan akadályozzuk meg az őrgrófot a sárláng további alkalmazásában. S mennek ellen karddal. (Mondjuk ez nekem legalább annyira ellentmondásos, mint a rendes földi életünkben bizonyos fegyverek tiltása. Mustárgázt nem szabad használni. Iskolákat, kórházakat, vétlen, civil lakosságot lőni, felrobbantani szabad... Az ész megáll! Az ember és a törvény fantasyföldön is hülye!)

A végső merre hány méter titka

titok marad. Ugyanis többször írtam már, hogy a Dragonero azon ritka Sergio Bonellis fumettik (olasz képregények) közé tartozik, amelynek a kötetenkénti történetei is összefüggnek. Itt, az elején nem csak lazán, utalásszinten, hanem szervesen. Olyannyira, hogy ez a történet véget sem ér ebben a kötetben, hanem folytatódik a második magyar nyelven is megjelentben, A sötét erődben. Amit üldözök égen-földön, de csak a Molyon van egy ugyancsak ésszerűtlen árú, eladó példány. (52.000 forintért árulja valaki. Igen, nem írtam el a nullákat. No, annyiért azért nem kell. Ha neked van fölöspéldányod, beszélgessünk róla! A nulladik kötet, az Eredet is érdekel.)

Milyen fantasy ez a fantasy? 

Olyan kis megszokott. Olyan, amilyen a Bonellis zsánerek szoktak lenni: teljesen hűek a zsánerhez. Bár a többiben általában van valami kis csavar. Jó, a Tex-ben nincsen, az vadnyugati és slussz. A helyzet az, hogy csavar a Dragoneroban sincsen. Hozza a fantasy kliséket, harcosok, sárkányok, varázslók, orkok, elfek, miegymások. Az egyetlen, ami talán más, hogy az orkok mindenhol máshol a rosszfiúk szerepét töltik be. Itt nem feltétlenül. Lehetnek akár rosszak is, de a főhős, Ian legjobb cimbije az ork. 

Az ábrázolásmód is teljesen hű a Bonelli-követelményekhez. Ahogy többször, úgy nagyjából minden esetben elmondtam: realisztikus, részletes, látványos. Ahogyan eddig is láthattad a citált képeken. Vagyis megnyerő. A későbbi történetekben rajzolóról rajzolóra változik valamelyest a stílus, de az alapvető irány ez marad. 

A történet nem fölöttébb részletes, az alakok nem elképesztően árnyaltak, de messze nem is annyira botegyszerűek mint a legutóbb olvasott A Szigetvilág varázslója szereplői. Ezzel együtt nem is fájdalmasan kiszámítható sem a történet, és nem sematikusak a szereplők sem. Vagyis megállunk egy kellemes, árnyékos félúton, még forrás is van, jólesik a hűsölés. A táj nem utolérhetetlen, de meglehetősen kellemes. Vagyis vissza fogunk ide vágyni. A fán már érik a gyümölcs, csak fel kell érte nyúlni. 

Egyébként most mondok egy nagy dolgot. Mára egyértelmű, hogy nem kedvelem különösen a fantasy műfaját. Azért egyértelmű, mert ezerszer elmondtam. Viszont a Dargonero összes majdnem itt van a polcomon. Azért majdnem, mert,,,, de ezt már mondtam, ugyi... Szerintem, a jövőbeli, magyar nyelvű Dragonero kötetek is itt lesznek. Na, ezt mondom, ilyen fantasy a Dragonero!

GooBo, 2019, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127653 · Fordította: Koszoru Péter

7/10

2023 első napja. Tegnap voltunk Csemete Vőlegjééknél, Mogyoródon. Nem ott szilvesztereztünk, csak pár órát töltöttünk ott. Aztán átmentünk Csillaghegyre, Szerelmetesfeleségtársam édesanyjához. Egy ideig ott volt SzFT bátyja és annak a barátja is. Aztán hármasban maradtunk. Tévéztünk, beszélgettünk. 

S hajnali kettő felé Szerelmetesfeleségtársam kifakadt: 
– Miért kell már holnap dolgoznunk? 
Meghökkentem, de aztán beláttam, igaza van: ez az elsejés vasárnap még heverős, de az azt követő hajnali kettő már a hétfő hajnala, amikor is ismét időre kell kelni, ismét jön a kapálás (ahogyan SzFT a mindennapi munkánkat nevezi).

S ma már tényleg kellett is mennem... Igen fájdalmas tapasztalat volt. A hosszú évek során volt már alkalmam jó párszor átélni, de feldolgoznom igazából soha nem sikerült: mit keres az ember a munkahelyén annyi órán keresztül, ha a fizetését is csak keresi? 

Bevallottan önkényes válogatás   Moha   (azaz én) 
2022-es blogértékeléseiből

Meg sem próbálok naprakész lenni. Főleg mert annyi, de annyi restanciám van önmagam felé. S mert abban a helyzetben vagyok, hogy nem kötelező olvasnom, pusztán élvezetből teszem.

Viszont idén az ízlésem nem találkozott annyira az olvasóim ízlésével, mint tavaly. Amikor is volt tízezres olvasottságom is egy bejegyzésen. Idén az ezret is csak alulról nyalogatta az írásaimra kattintók létszáma.

Lehet, hogy az idei olvasottságcsökkenés az értékelt képregények növekvő számának szól. Különösen, hogy ezek többsége eredetileg a Sergio Bonelli Editore kiadása volt. Mivel ezekből viszonylag sokat olvastam, könnyen lehet, hogy jobbára csak én voltam lelkes.

Sikerkönyv nem került a listámra és a napi politikával foglalkozó sem volt. Magamra vessek.

Csúnya dolgot mondok: igazából nem érdekel, hányan olvassák az értékeléseimet. Nem azt mondom, hogy teljesen hidegen hagy, de különösebben meg sem hat egy-egy bejegyzés olvasottabb. Ahogyan az sem kerget depresszióba, ha éppen csak néhányan kattintanak rá egy munkámra. (Ha pénzért írnék, nyílván érdekelne. )

Kizárólag abban az esetben érdekelnek a számok, amikor szeretném, ha egy könyv ismertebb lenne. Idén ilyen mindenekelőtt a Címszereplő volt.

Tehát akkor az idei olvasmányaimból ezeket emelem ki, és ajánlom neked szeretettel. 

*

  J. I. Almighty: A Címszereplő  

Számomra ez volt az év könyve. Pedig csak a szerző kérésére olvastam el.

J. I. Almighty magyar. Nem hivatásos író, bár több kötete megjelent már, polgári foglalkozása van, abból él. Emiatt igen lassan ír.

Ez A könyve csuda érdekes: tulajdonképpen önmaga a főszereplője, anélkül, hogy szerepelne benne. Ahogyan a szerző álneve is annyit tesz: Mindenható.

Vagyis a könyv főszereplője a Mindenható. Isten? Író? A történet egy bolondokházában kezdődik, és a metafizikában folytatódik.

Nem vékony, de letehetetlen alkotás. A megfejtése nem feltétlenül egyszerű, de mégsem olvashatatlanul elvont, és semmiképpen sem lila. 

*

  Kurt Vonnegut – Ryan North – Albert Monteys: Az ​ötös számú vágóhíd  

Igen, ez a történet az a történet, Vonnegut regénye Drezda értelmetlen, a szövetségesek általi elpusztításáról. De csak a történet ugyanaz, ez nem a regény. Ezt a több szerző jelölése is egyértelműen jelzi. Egy képregényről van szó.

Egy olyan képregényről, amely nem csupán lerajzolja Vonnegut zseniális regényét. hanem tökéletesen hozza annak szellemiségét is. Minden lapja, képkockája kincs! Elfogult vagyok Vonneguttal is, ezzel a regényével is, ezért az utóbbi mondattal nem kicsit állítok. 

*

  Dudás Diána:  
  Az én szcientológia sztorim (Egy volt szcientológus igaz története)  

Itt is pontosan arról van szó, amit a cím takar: egy bizonytalan ember biztos pontot keres, és úgy gondolja, a szcientológiában meg is találta. Aztán ahogyan egyre mélyebbre merül az L. Ron Hubbard által alapított, s hosszú évekig az ő intsrukciói által működtetett szervezet tagjaként a tanításban, úgy válik egyre inkább függőbbé, s úgy záródnak le előtte a visszaút lehetőségei. 

Ahogy telik az idő, Diánának úgy fogy a pénze, s úgy lesz egyre világosabb a számára, hogy valami nagyon visszataszító dologba keveredett. 

A könyv olvastatja magát, és ahogyan mondani szokták, ha csak a fele igaz, már akkor köztörvényes bűnei vannak ennek az egyháznak. 

*

  Dampyr 1. – A velencei baba – A kísértetkórház  

A Dampyr egy fumetti-sorozat. A fumetti az olasz képregényeket jelenti. A sorozatot a Sergio Bonelli Kiadó adta ki eredetileg, Magyarországon elsősorban, de nem kizárólagosan a Frike Comics és a Gaboo jelenteti meg a kiadványaikat. A Dampyr horror-történet. Amitől még akár rossz is lehetne, sőt! Ám eszébe sincsen ilyet tenni.

Ennek a kötetnek a rajzai az átlagosan is kiváló színvonalból is kiemelkednek. Nem győztem falni a szememmel. Vannak dolgok, amikért önmagukban érdemes megszületni. Ilyen Szerelmetesfeleségtársam. Ilyenek a gyerekeim. Az unokám. Ofi barátom. Egy hegytetőről a táj. Ilyenek ezek a hétvégi vagy szabadságos hajnalok, forró kávéval, fülben zenével. S ilyen esztétikai élmény ez a kötet is. 

*

  Koska Zoltán: A nagy Csé (Fejezetek egy képregényíró történetéből)  

Mondtam, hogy idén elég sokan képregényt olvastam, ugye? Ez is az. Életrajzi képregény. Az élet, amit feldolgoz Cs. Horváth Tibor élete. A Nagy Csé-é. Aki így-úgy, a maga ellentmondásos életével, tevékenységével és életművével a magyar képregényművészet dojenje, sarokköve, talpra állítója, életben tartója és fő kerékkötője volt. 

Ellentmondásos, nemdebár? A könyv pedig a maga szuggesztív rajzaival, remek dramaturgiájával informatív, de ennél sokkal több: élvezetes összefoglalása a magyar kultúrtörténet egyik nem egyszerű figurájának az életéről. 

*

  Pascal Bruckner: Csaknem tökéletes bűnös (A fehér bűnbak megteremtése)  

Azért idén is volt politikai, társadalomtudományi olvasmányom. Ez esetben a Századvég kiadó Furor Politicus sorozatának egyik darabja. A címe és az alcíme önmagáért beszél. Mi másról szólna a könyv, mint az önfeladás művészetéről, arról, hogyan vágja fel a píszi oltárán az ereit kontinensünk. 

A feminizmus, a rasszizmus és a migráció: a három terület, amelyet Európa teljesen feladott, amellyel kiheréli önmagát. Tudod, az AIDS is azért pusztító betegség, mert éppen az immunrendszert teszi tönkre, amely legyőzhetné. Ellentmondásos a dolog, de a szeretetnél nincsen ugyan nagyobb erő, Európát mégis a tökéletesen félreértett filantrópia teszi tönkre és fogja elpusztítani. Mondja a könyv. És elmondja, miért és hogyan.

*

  Sean Murphy: Batman – A fehér lovag  

Nos, aham, megint képregény. Én előre szóltam! S figyeld csak, döbbenet, egy Batman-sztori. Mert az amerikai képes cuccok annyira nem szoktak nekem bejönni. A szuperhősösök meg pláne untatnak. 

Ám Joker figurája, apám, az valami annyira kitalált, feltalált, eltalált, megtalált dolog, hogy az csuda! S itt még ez a ki-, fel-, el-, meg- is kap egy csavart: Joker gyakorlatilag jófiúvá válik, mintegy Gotham kvázi megmentőjévé. S persze Batman kerül az asztal túlvégére: egyszerre azon kapja magát, hogy ő lett a rosszfiú, a társadalom ellensége, a gazdaság fő megcsapolója, mindeneknek kerékkötője, megakasztója, tönkretevője. Szerintem már a felvetésre fejet kell hajtani, de a kivitelezés annyira pazarul sikerült, minden értelemben, hogy lám, egy amerikai, szuperhősös sztori a kedvenceim közé került! Becsüld meg!

*

  Campbell – Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete  

Ha bármilyen kisebbség vagy, sértődj meg és félj: győzöl! Állandóan félj és sértődj meg mindenen: biztosan a győztesek között állsz majd! Avagy teljesen meghülyült a világ. Mert  igen, teljesen meghülyült a világ!

A hülyeség sajnos nem büntetendő cselekmény, így a hülyék szabadon futkároznak a világban. És terjesztik az elképesztőn beteg eszméiket. A világ azonban nem ezért hülye, hanem azért, mert ezeket a hülyék által terjesztett hülye eszméket a magáévá teszi és hihetetlenül hülye gyakorlatot csinál belőlük, majd kötelezővé is teszi ezt a hülye gyakorlatot. 

A szent demokrácia így válik szent szarrá, mert a kisebbségben levő áldozatok simán leuralják, irányítják a többséget, tematizálják a közbeszédet és meghatározzák a kötelező hangnemet, viselkedést és viszonyulást. Önmaguk iránti szánalmuktól könnyes szemmel ásatják meg önnön társadalmuk sírját. Mert a túlérzékeny, hisztis csecsemők életképtelenek, miközben azt hiszik dehogyis azok. Bakker, egy csecsemőt még egy macska is fel tud lökni!

*

  Kockás 105. – A „Valerian”, a „Thorgal” és a „Kid Lucky”    bemutatása  

A Kockás magazinról nem szoktam rendszeresen írni, holott egy ideje viszonylag rendszeresen megvásárolom. Vagyis úgy igazabb, hogy nagyon rendszertelenül nem teszek ilyet. Legalább egy olyan történet mindig van benne, amire kíváncsi vagyok.

A magazin 105. számán keresztül két igazán jól sikerült és egy igen gyengus sorozatot mutattam be.

A Valerian, amiből Luc Besson látványos, bár tartalmában eléggé lufi filmet is készített sci-fi sorozat két fiatal birodalmi ügynökkel a főszerepben. Az egyik persze Valerian. A másik egy lány, vagyis inkább nő, Laurelin. A Thorgal nagyon ügyesen egyensúlyoz a sci-fi és a fantasy határán, miközben a története is érdekes és izgalmas. S főleg, hiszen képregény, a rajzok is szemrevalók, élettelik. 

Minden más nem feltétlenül pozitív kritika. De leszögezem: rendszeresen vásárolom a Kockást. 

*

  Hendrik Groen: Lesz ez még így se (Hendrik Groen 1.)  

Idősotthon, hát persze, naná, hogy tetszik! Mármint nem az idősotthon, hanem az arról írott könyv. Persze nem tetszene, ha nem lenne jól megírt, empatikus, tréfás, az öregség mindennapi jelenségeivel szemben ironikus, önkritikus könyv. Viszont tetszene akkor is, ha nem egy idősotthonban dolgoznék. De az mégiscsak rátett egy lapáttal. 

Szóval nagyon derűs, nagyon szimpatikus, nagyon kellemes, nagyon emberi regényt olvasol, ha olvasod. Hát olvasd, én mondom neked!

*

  Bókay János: Az idegen  

Ez a kötet következménye volt egy másiknak, amit a kaszásdűlői Könyvmegállóban találtam. Annak a címe volt megkapó: Megvédtem egy asszonyt. Nem volt falrengető, de volt benne valami: annyi derű és annyi könnyed szépség, hogy kíváncsi lettem Bókayra. Akinek addig a nevét sem hallottam. Körülnéztem a netes antikváriumokban, ez a kötet is onnan érkezett. 

A könyv címe nem a migránsokra utal. Sokkal inkább metafizikai a kérdés: miért idegen e Földön az, aki Ember? Van rá válasz, csak szomorú a tartalma. 

Szép ez a regény, na! Ne gondolj arra, hogy giccses, nyálas: férfiasan szép. Kár, hogy elfeledett. Ez és a blogbejegyzésem a reklámja. 

A címszereplő írója, J. I. Almighty mellett egyértelműen Bókay az év felfedezettje számomra. 

*

  Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél...  

Ha azt mondod nekem jó pár hónappal korábban, hogy egy operett megszületésével foglalkozó könyv lesz az egyik legkedvesebb olvasmányélményem az idén, tisztesség ne essék, de nem kinevetlek, hanem tele pofával kiröhöglek. De komolyan! Mert én és az operett... 

Persze a csapda Bókay neve volt. Aztán meg, hogy a könyv egyik főszereplője Heltai Jenő. Meg Fedák Sári. Vagyis a huszadik század elejének művészvilága. Ugyan a János vitézt, amit a szerző Kacsóh Pongrác nem operettnek, hanem daljátéknak nevezett, és ideges is lett, ha leoperettezték, érdeklődés hiányában azóta sem tudtam végighallgatni, de a róla szóló, sok szeretettel, aggodalommal, törődéssel megírt könyv méltán közkedvelt. Azért méltán, mert egyszerűen jó, olvasmányos és tényleg tele van giccs nélküli szeretettel. Azon kívül, hogy remek bepillantást enged a huszadik század eleji magyar színházi világba, és kíváncsivá tesz annak szereplőire. 

A kötetben jelentős szerepet kapó színházigazgató, Beöthy László sírja előtt, amit egy temetésre menve véletlenül találtam meg a Farkasréti temetőben, meghatódottan álltam meg. Amit nem tettem volna Bókay regénye, vagy mije nélkül. 

*

  Leonyid Szolovjov – Cs. Horváth Tibor – Sebők Imre: 
A csendháborító  

Az alapregény, meseregény, kópéregény, szóval Szolovjov műve örök kedvencem. Párjával, Az elvarázsolt herceggel együtt. Még az elhibázott tematikájú és rettentő ronda Mókus Könyvek sorozatban jelet meg, visszataszító grafikákkal. De a stílus és a történet, meg Naszreddin Hodzsa neve azonnal megfogott. 

De vajon tud-e tréfásan rajzolni a legfestőibb képregényeket rajzoló Sebők Imre? A helyzet az, hogy a másik Szolovjovos Naszreddin Hodzsás történet képregény-változatát már ismertem. Azt Dargay Attila rajzolta. Mit mondjak többet: Dargay tökéletes a stílushoz és a történethez. Sebőkben a magam részéről kételkedtem. Kár volt. Naszreddin Hodzsa Sebők rajzain is hozza a formáját. A keleti kópékirály nem fogott ki a magyar fény-árnyék mesterén.

 *

  Goscinny – Morris: A bíró (Lucky Luke 43.)  

Avagy majd két évszázados, vadnyugati példa a joggal való visszaélés ellentmondásairól. Pazar! Egy nagyon tréfás, a valóságban is létezett gazember-figura mulatságos találkozása Lucky Luke-kal. Senki sem hal meg.

Viszont végig vigyorgod az egészet, és próbálod feledni azt az benyomást, hogy a modern demokráciák jogállamában vajon miért majdnem ugyanígy működnek a bíróságok, az ítélethozatalok? 

*

  Bernard Goldberg: Médiahazugságok  

A hírek mint aktív politikacsinálás és agymosó szórakoztatóműsor, avagy a liberalizmus fogságában a világ. 

A liberalizmus lenyúlta a világ nyugati felét, és még csak nem is tud róla. De ezerrel nyomja csak a magáét. Ezt kapd ki és add össze! 

S ki tudná ezt jobban mint Goldberg: bennfentes volt a CBS-nél. Aztán borult a bili, s ő nem lett nagyon népszerű. Persze ez meg nézőpont kérdése: más körökben meg ekkor vált népszerűvé. Vannak előnyei a szekértáboroknak is. A médiáról ezt szép lassan nem mondható el. 

  Dragonero 11. – Az élőholtak hordája   

Ez a kötet valamiért nagyon megfogott, elkapott és nem eresztett. Elsősorban a második történet, A szarvas karmai között és annak is a rajzai miatt.

Tényleg nem is tudok róla így röviden mit mondani... Csak azt, hogy ezt látni kell!

Egyébként még a történet sem annyira paneles, klisés. Jó, persze, fumetti. Meg fantasy. Vagyis óriási újítások várására felesleges az időt és az energiát fecsérelni. De ezen belül és túl van benne valami különleges, ízlésbazsajgató, csettintésre késztető íz.

No, érdekel már?

*

2023 első napja. Álmos reggel. Bár a szilveszterünk majdnem a szokásos volt. Annyi különbséggel, hogy most SzFT édesanyján kívül meglátogattuk Csemete vőlegényééket is. Ugyanis anyut igen, de aput még nem ismertük. Nekem az egész látogatósdi kicsit ellentmondásos, kellszerű volt. Kicsit hosszú lenne elmondani, miért, meg kiadnék olyan dolgokat, amikre többen besértődhetnének, így nem magyarázok. De a két látogatással együtt hajnali kettőkor már eldőltünk itthon a vetett ágyunk új, karácsonyra kapott ágyneműjében.

Ahogyan a karácsony, úgy a szilveszter is nagyjából elveszítette a jelentőségét. Emlékszem, gyerekkoromban és kamaszkorom elején olyan érdekes, izgalmas volt, hogy egy perc és más évet írunk. A fogadalmakban valahogy soha nem hittem. Én magam soha nem fogadkoztam. Másét pedig szkeptikusan vettem. Aztán rájöttem, hogy egyik év olyan mint a másik, az emberi leleményesség határtalan, mindig meg tudjuk oldani, hogy a másik nehogy boldog legyen, hogy a hiányérzete csökkenjen, véletlenül se váljon gazdagabbá se lelkileg, se anyagilag, ne fájjon neki kevésbé az élet, nehogy harmóniában, békességben, szeretetben élhessen.

Mondom, az emberi leleményességünk határtalan.

S persze amikor az ember ilyesfajta mondatokat leír, többes szám első személyben írja ugyan, de mindig második személyben gondolja. Mármint, hogy a többiek teszik ezt, s ő meg persze az ellenkezőjét.

Lám, rajtam kívül mindenki egoista! 

Olyan mocsok gyorsan eltelt ez az egy hét szünet, hogy az felháborító! Mondtam már, hogy nagyon szeretek Szerelmetesfeleségtársammal lenni? S meglepő fordulat: végig együtt voltunk. 

A vaskos, ötszázötvenhat oldalas gyűjtemény alcíme tökéletesen összefoglalja, miről is van szó: közéleti írásokról. Ami döntő többségében természetesen igaz. Vagy, ha akarom, minden írásra. Értelmezés kérdése. 

Arra gondolok ugyanis, hogy példának okáért a Gionnal készült, az írásaira, a munkamódszereire kérdező interjúk besorolása, ha akarom, lehet közélet is. Amennyiben egy író élete, írási gyakorlata, a könyveinek sorsa közélet. Mert akár, lehet az. 

Meghökkentő, elrettentő aprólékok

A szerkesztő, tudod, Kurcz Ádám István időrendben közli Gion írásait. Ezáltal tökéletesen nyomon követhető az író fejlődése és az írásainak mélyülése.

Ellenben az is tény, hogy az időrendiség miatt a kötet első ötven-hatvan oldala, tisztesség ne essék szólván, unalmas és érdektelen. Szinte kizárólag csak Gion írásainak teljes megjelenését szolgála. Mondom én, az átlagos olvasó. Akit ilyen részletességgel a határon túli irodalomtörténet, bizony nem köt le. Azért nem, mert az éppen csak megemlített személyek itthon alig ismertek. Meg azért sem, mert a környezet sem ismerős. Távol van földrajzi szempontból is, és időben is. Vagyis az Egyszeri Olvasó (a továbbiakban EO) átlagos ismerete kevés ahhoz, hogy értékelni tudja az ilyen és hasonló sorokat: 

RÁDIÓS TUDÓSÍTÁS AZ EGYETEMI ÉVEKBŐL
A magyar tanszék néprajzi kirándulásáról 

Újvidéki Rádió 1961. május 12.

A Novi Sad-i Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékének másodéves hallgatói tanulmányi kiránduláson voltak. Dr. Penavin Olga tanárnő vezetésével ezúttal Horgosra és környékére, Martonosra, Kispiacra látogattak el, hogy néprajzi adatokat gyűjtsenek [...] Horgoson különben irodalmi estet is rendeztek az egyetemisták Radnóti Miklós életéről és munkásságáról.

Gondolnád? Nem sorolom, a rövid négy sorból, mely adatok érdektelenek itt és most a számomra. Tudod, én vagyok az EO! El nem tudom képzelni azt az olvasót, akinek ez a korai rádiótudósítás bármilyen hasznos információt hordoz. Maximum annak az akkori, ottani másodéves hallgatónak, aki azóta elfelejtette Dr. Penavin Olga tanárnő nevét vagy azt, miért is mentek akkor arra a tanulmányi kirándulásra. 

Szégyen, nem szégyen, bevallom, én nevettem e sorok olvastán. Is. És sok hasonló van még. 

Egy újabb példa: 

Beszélgetés a jugoszláv költészet készülő magyar nyelvű antológiájáról

Újvidéki Rádió 1963. november 15.

Tegnap este Ács Károly ismert vajdasági költő előadást tartott a Forum klubjában a jugoszláv költészet készülő magyar nyelvű antológiájáról. Valójában nem is előadás, inkább közvetlen és kötetlen beszélgetés formájában kerültek terítékre a problémák.

Tovább is van, mondjam még? Nem, nem sorolom tovább az ilyesfajta idézeteket. Bocsánatot kérek Gion Nándortól és Kurcz Ádám Istvántól is (illetve az érintett, nevesített szemlyektől is)! Egyiküket sincs szándékomban kifigurázni, mert tisztelem mindkettejüket a végzett munkájukért. Ám azt hiszem, az én szempontom is érthető. Meg az övék is. 

Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a Napkút kiadó sorra adja ki Gion köteteit. Mármint az életmű sorozattól függetlenül is.

Akkor legyen szó arról, amiért érdemes...

Viszont bevallom, majdnem feladtam a könyv olvasását. Mert, ahogyan mondtam, Gion szövegeinek a közlése kronologikusan történik, s bizony az első ötven-hatvan oldal jobbára ilyesfajta információkat tartalmaz. Azonban onnantól jelentősen fordul a mondanivaló. Beindul Gion írói pályafutása, és az író, a művei és az író világlátása kerül a középpontba. 

Bálint István alkotása Gion Nándorról a kötet hátsó borítójáról

 Vagy ahogyan a külső papírborító hátsó, belső fülszövegén olvashatjuk: 

Az életműkiadás utolsó, 9. kötetében többek között az író nyilatkozatai, alkalmi beszédei, illetve a vele készült interjúk – köztük az egész életutat átfogó darabok is – helyet kaptak. A kötet a teljesség igényével: Gion valamennyi e tárgykörbe tartozó és hozzáférhető szövegének – beleértve a csak hang- vagy filmfelvételen fennmaradtakat is – közlésével teszi teljessé az életműkiadás 2007-ben indult sorozatát. Ez a könyv, amellett, hogy sok-sok meglepő érdekességgel szolgál a szépprózai művek keletkezéséről, az író eddig megjelent műveiből kevéssé ismerhető oldalait – a kisebbségi közéleti embert és kultúrpolitikust: írószövetségi elnököt, színházigazgatót, kiadóitanács-elnököt és rádiós főszerkesztőt – is segít megismerni.

Ezzel idegen tollakkal összefoglaltam a kötet teljes tartalmát. Már csak az a kérdés, miért érdemes elolvasni? Vagy egyáltalán: érdemes-e ilyet tenni? 

Nyilvánvaló, hogy ezt és az ehhez hasonló összeállításokat azok olvassák, akiket érdekel az irodalomtörténet, illetve szeretnek bepillantani egy-egy alkotó műhelyébe.

Gion ellenben nagyon tömören megfogalmazza a titkot: kell tehetség, írni kell, és hogy legyen, ami motivál: például egy pályázat megnyerése; mert élni is kell valamiből. 

S ennek a kötetnek a titka, ami nem azonos az írói Nagy Titokkal, itt van: Gion őszinte.

Őszintén beszél magáról: elmondja, hogy a kétkezi munkához, bár szerette, de világéletében tehetségtelen volt. Elmondja azt is, hogy szerinte az íráshoz van tehetségese, s ha elkapja a lendület, akkor két hónap alatt megír egy regényt, akár napi tizenkét-tizensok óra munkával is, de alapvetően írni sem szeret, mert lusta ember. De nem ért máshoz csak az íráshoz. S az írásban is csak a próza az ő műfaja, a novella, de elsősorban a regény. Nem akar mindent tudni, mindenről megmondani a tutifrankót. S az őszintesége ellenére sem akar senkit sem bántani. Legalábbis az írásaiból ez jön le. 

S az EO (tudod, Egyszeri Olvasó) számára ezért, az író őszintesége miatt lesz érdekes és nem érdektelen ez az összegyűjtött tömkeleg, ezért válnak sokszor még egyébként érdektelen események is érdekessé. 

Na, jó, nem csupán ezért...

Kisebbség

Innen a mai Magyarországról a Vajdaság ma már külföld. Akkor is, ha Magyarország ott is, a déli határnál is immár több mint száz éve, önmagával határos.

Ebből fakad, hogy Gion kisebbségi író volt.

...mennyit tud a magyarországi közvélemény a határokon túl élő magyarokról? Valamikor a hetvenes évek elején író-olvasó találkozóra hívtak egy magyarországi nagyközségbe. Sokan összejöttek, főleg diákok, és én vagy másfél óráig beszéltem magamról és a jugoszláviai magyar irodalomról. Végül az egyik diáklány megkérdezte tőlem, hogy ha magyar vagyok, miért költöztem át Jugoszláviába, miért nem maradtam itthon, a magyarok országában.

(317.)

Ahogyan annyi más, nagyon jó írónk is az/volt. Azért kisebbségi, mert a szülőföldjén, az egykori magyar földön volt magyar. A mai határok mellett az egykor élt, ma klasszikusként számon tartott irodalmárjainkból alig lenne valaki magyarországi író.

S bár a coclista kultúr-együttműködések következtében jutottak el hazánkba is a határon túl megjelent, vagy éppen kiadói összefogásokban itthon is megjelentetett könyvek, de azért az elmúlt rendszerben jóformán semmit sem tudtunk a határon túli magyarságról. Gion kivétel volt. Az ő nevét azért a valamelyest tájékozott irodalomkedvelő ismerhette.

Mindazonáltal, bár lehet hogy csak Gion szemérmessége az ok, vagy éppen a kiolvashatónál nagyobb külső nyomás, de az olvasottak alapján úgy fest, a Vajdaságban egy fokkal talán jobb és könnyebb volt magyarnak lenni, mint Erdélyben vagy a Felvidéken. S most nem háború utáni bácskai magyar-mészárlásra gondolok, amihez fogható viszont az említett másik két helyen nem volt, hanem a későbbi, konszolidáltabb időkre. Amikor Jugoszlávia innen nézve félkapitalista ország volt. A Tito vezette ország nem került annyira szovjet befolyás alá, mint a többi kelet-európai ország, s Jugoszláviának elemi érdeke volt Magyarországgal jóban lenni. Ami semmiképpen nem jelentette a kisebbségek önrendelkezését, de Tito személye mégis egyfajta garancia volt a soknemzetű állam egyben tartására. (A halála utáni borzasztó jugoszláviai eseményekről mindenki hallott.) Gondolj bele, Jugoszláviában sorra adták ki a nyugati rocklemezeket, amikről itthon a legtöbbször csak álmodtunk. Pedig mi meg a legvidámabb barakk voltunk. 

Vagyis bár Gion sokat ír a vajdasági magyar írók szervezetéről, kultúrális intézményeiről, bizottságairól, a tevékenységeikről. A kötet 313. oldalán kezdődik egy 1988. novemberében készült interjú Gionnal, amelynek a témája konkrétan a magyarok kisebbségi helyzete Jugoszláviában. Gion itt kereke-perec kimondja, hogy a jugoszláv alkotmányok gyakorlatilag mindig is biztosították a kisebbségi jogokat. Azon gondolkodtam, hogy ez igaz-e vagy csak a kincstárit kellett mondania? Jugoszlávia, ugye fabrikált állam volt, szerbek, horvátok, makedónok, szlovének, magyarok összetákolt egymáshoz kényszerítése. Ami nagyon csúnya, gyalázatos véget ért. S ami kezdődni sem kezdődött sokkal szebben (gondolj csak a Bácskában felkoncolt, kettéfűrészelt mintegy negyvenezer magyarra!).

De ha hihetünk Gionnak, a félcoclista érában valami mégiscsak működött odaát a kisebbségi jogokat illetőn is.  Ahogyan aztán, Jugoszlávia tragikus, embertelen széthullása közben már nem működött. Ahogyan véget ért a népi demokrácia kora, azzal Jugoszláviában véget ért a demokrácia kora. Legalábbis a kisebbségek számára, legalábbis Szerbiában, legalábbis a '90-es években. 

A Vajdaság autonóm tartomány Szerbiában, egyértelműen szerb többségű lakossággal. Gion Nándor 2002-ben elhunyt. 

Gion Nándor, a közéleti ember

Gion Nándor foga nem nagyon fűlt a közéletiséghez. Minden bevallott, hirdetett lustasága ellenére ő író szeretett volna lenni. Jó, persze, író is volt, aki rangos, neves díjak birtokosává vált az írásai által (ő volt például az első, nem magyar állampolgár, aki megkapta a József Attila díjat), de az írás mellett volt írószövetségi vezető, három évig színházat igazgatott, utána pedig rádió-főszerkesztő lett belőle. 

Vagyis, akart vagy nem akart nem író lenni, mindenképpen közéleti ember lett belőle a színházigazgatással és a rádiószerkesztői munkával.

E három tevékenység és az írás között van néhány nagyon lényeges különbség. A legfontosabb talán az, hogy a közéleti pozíciók, bár hosszú távon is értelmezhetők, értékelhetők, mégis elsősorban a pillanatnak szólnak. Mármint a megismételhetetlenség, az itt és most értelmében. Az írás produktuma a könyv, nem változik. Legfeljebb az értékelése. 

Olvasóként azt mondom, a csuda vigye a szövetséget, a színházat és a rádiót: vajon hány Gion-könyv megjelenését akadályozták meg? Hány kötettől vonták meg a halhatatlanságot a pillanatnyiságukkal? Nyert-e annyit Újvidék, mint amennyit veszítettek mindenhol az olvasók? Felesleges, költői kérdés...

Mégis kérdések. Gion is foglalkozik vele. A három betöltött pozíció mindegyikét (a Vajdasági Írószövetség vezetője, az Újvidéki Színház igazgatója, rádiós szerkesztő, főszerkesztő) megkönnyebbüléssel hagyta maga mögött. Vastagon letett valamit az asztalra, de utólag ő is úgy vélte, a könyvben erre két bizonyítékon is lelhetünk, hogy talán jobb lett volna, ha az idejét írással tölti. 

De mert a kötet alcíme azt mondja, arról szól a könyv, milyen volt Gion Nándor közéleti embernek, hát koncentráljunk erre!

A koncentrálás eredménye: namost a csuda tudja, ugye, mert bár Gion őszinte ember, de mégis önmagát mutatja a saját írásain keresztül. S a közéleti ember megítélése így nem kevéssé szubjektív. Mert közéleti, hát sokkal árnyaltabb lenne munka- és kortársak véleményén keresztül vizslatni, milyen is volt Gion, a közéleti ember. Mert nincsen ugyan büdös öntömjén, sőt van önkritika, de azért van önvédelem is. Ráadásul a közéleti tevékenység mindenképpen interperszonális, mindenképpen van benne elmélet és ideológia, elkötelezettség és ellenállás. Csakhogy ezekről vajmi keveset tudunk meg. Az író mögött rendre eltűnik ezekben az összegyűjtött kis mindenfélékben a közéleti ember. S az a helyzet, hogy engem az olvasót ez a rendre eltűnés egyáltalán nem frusztrál, mert én, mondom, az olvasó, Gionra az íróra vagyok kíváncsi. Aki a könyveket adta nekem. S akit nem elsősorban a vajdasági magyar irodalom- és színháztörténet, vagy éppen a magyar ajkú sajtó története érdekel. Legalábbis nem akkor, amikor ezek mellett a Latroknak is játszott tetralógia írója áll. Ha érted, mire gondolok. 

Visszatérés

Mármint én térek vissza oda, ahonnan elindultam. (Ahogy Gion fogalmaz a családja történelmével kapcsolatban: „Hosszú utat tettünk meg, hogy eljussunk oda, ahonnan elindultunk.”) S onnan indultam, hogy minden tiszteletem a szerkesztőé és azoké, akik segítették őt az anyag összegyűjtésében. A kiadóról sem feledkezem meg, mert egyfelől köszönöm nekik a kérés nélkül küldött, meglepetés recenziós példányt, másfelől és elsősorban, hogy fel- és bevállalták a Gion életmű megjelentetését. Ráadásul egy olyan stádiumban, amikor az író nagyobb közönségfigyelemre számító szépirodalmi művei már megjelentek a sorozatban. (Nem mellékesen mondom, hogy Gion műveit kötetenként újra megjelentette a kiadó, uzsgyi beszerezni őket, akinek nincsen meg!) 

S a tisztelet azért is van, mert az életmű ezen kötetei olyanok, mint egy népszerű rock banda B-side-os gyűjteménye: csak a fanoknak érdekes. Vagyis akkora durranás biztosan nem lesz sem zenei, sem bevételi szempontból, mint a sorlemezek voltak. A fanok egészen biztosan megtalálják a maguk szájízének, kíváncsiságának megfelelő ínyencségeket az anyagban, s egymás között biztosan nagyon lelkesen meg is beszélik, milyen kincs van a kezükben, de a lelkesedésük zártkörű marad. Ha érted, mire gondolok....

Napkút, Budapest, 2022, 556 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409676

7/10

2022 decemberének vége, a két ünnep között vagyunk. Tegnap, szerdán találkoztunk a fiammal és az élettársával, és itt volt Csemete és a vőlegénye is. Mielőtt partot értünk itt, Kaszáson, sétáltunk egyet a Normafánál. Mocsok egy szél volt, majd lefújt a kilátóról. De jó volt menni egy kicsit. Mi, Kölökkel kicsit nosztalgiáztunk, mert kiskölök korukban elég sokat jártunk arrafelé. 

Nálunk aztán Csemete Vőlegje ránézett Füstire, a mi kis Yarisunkra egy laptoppal meg egy kütyüvel, mert két napja égett benne a check engine. Némi küszködés után lett kapcsolat a kocsi és a számítógép között, aztán mintegy kézrátétellel egyszerre arra figyeltem fel, hogy már nem is ég a lámpa. A Vőleggel megnéztem az autó memóriájában a hibajelek történelmét, elgondolkodtatott, hogy volt-e ilyen-olyan hiba, aztán örültünk. 

Aztán némileg összecsörtéztünk a fiammal, mire a Vőleg, aki még nem találkozott vele, és nem volt tisztában az interperszonális kapcsolatunk milyenségével, megriadt: azt hitte valami komoly balhé van. Pedig nem volt. Csak némi emelt hang. Aztán még arról is kiderült, hogy Kölök részéről a fele színház volt. Szerintem volt benne egy kis pálinka is. De még több órát maradtak, és nagyon átöleltük egymást, amikor elmentek. Csemete és Vőleg jóval a több óra előtt menekülőre fogták. 

Mi még rendet vágtunk, aztán hajnali fél kettő felé eldőltünk. Ami nem akadályozott meg abban, hogy negyed hét felé fel ne kelljek, írni, olvasni. 

Ursula K. Le Guin-ről (vajon hogyan kell ejteni a nevét?) azt a Los Angeles Time egyik 2009-es száma, hogy Arthur C. Clarke halála után ő

vitathatatlanul a legismertebb tudományos fantasztikus író a bolygónkon.

Nem semmi elismerés, lássuk be! Ha beláttuk, lépjünk is tovább! 

A fantasy és én

Miért nem kedvelem a fantasyt? Nem is nem kedvelem, csak nem szeretem. Talán az öntörvényűsége miatt. Meg az unalmas sablonjai miatt. Sárkányok, fehér és fekete varázslók, orkok, ellfek, játkok, hosszú pallósok, bárdok, komor várkastélyok, lézersugárként lecsapó varázslatok, boszorkányok, tündérek, élőhalottak, szellemlények, ésatöbbi. Unos untalan. Unos.

Egyszerűen tökéletesen hidegen hagy az ötvenedik nagyon összetett, alaposan kidolgozott fantáziaföld minden kínja, nyűglődése, nyomora és hosszú vándorlás után a csapdákat, harcokat rejtő, titokzatos földeken át, a csodás Választott által való megmenekülése a Legyőzhetetlennek Tartott Gonosztól.  

Persze ugyanilyen okból nem illene szeretnem a sci-fiket sem. De azokat szeretem. Mi a különbség? Aham... Gondolkodom.

Talán az, hogy a sci-fi terei, keretei tágabbak mind témában, mind stílusban. Sci-fi mittomén, Orson Scott Card is,  Scarzi is, James S. A. Corey is, de Bradbury, Lem és Clarke, Philip K. Dick is az. Sőt, ha akarom, Jókai is az. A fantasyban nincsen annyi árnyalat, stílus. Nem találkoztam még filozófikus vagy éppen lírikus fantasyval. A fantasy az akció. Talán ez az ok...

S miért fantasyzok egy sci-fi író kapcsán? Hát mert A szigetvilág varázslójának csak álruhája, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg. Valójában nem sci-fi, hanem egyértelműen és kizárólagosan fantasy. 

A Szigetvilág varázslója mint prototípus

Szóval ez a regény fantasy. Abból is a kimondottan az ifjúságnak írt típusú. Ezt nem én mondom, olvastam valahol, amikor a kötetecske háromnegyedénél jártam. Megvan! A szerző nevének angol Wikipediás oldalán.

Viszont így vizsgálva, az ember mosolyogni kezd. Le Guin könyve (kérdeztem már, hogyan kell kiejteni a nevét? Így, ahogyan leírom? Vagy így: LöGvín? Vagy hogy?)

SzFT itt kapott a Google-hoz és Messengeren hamarosan küldte is a kiejtést.
Hát így kell kimpndani a szerző nevét: ɜrsələ keɪ ləˈɡwɪn

annyira egyértelműen előképe, mintája, prototípusa a Rowling Harry Potterének, hogy az csuda! Csak aztán az alapötletet Rowling sokkal jobban kidolgozta, és egyedibbé is tette. Az ő alakjai is összetettebbek lettek, meg minden is az ő sorozatában. 

De a varázslóiskola, a különféle tantárgyak és okítóik, a tiltott varázslatok, a fiatal varázslók közötti versengés, a nála nagyobb erőkkel szembeszálló, első alkalommal alul is maradó kisvarázsló, a sötét oldalról elszabadult, a főhős nyomában levő árny, az egyre erősödő hatalmú, öntudatosabb, tanonc, aki teljesjogú varázslóvá érik...

Megannyi teljesen egyértelmű párhuzam, szinkronitás. 

Vagyis Le Giun ihlette Rowlingot, Rowling pedig annyi mindenki mást, mint a csuda. Például a magyar Petőcz Andrást is (Óbudai Mágusképző). 

Aztán milyen ez a Szigetvilágos regény?

Kezdem ott, hogy azt sem tudom, regény-e egyáltalán. Illetve persze, hogy az, de incselkedik velem a műfaji kategóriája. Azzal incselkedik, hogy nem regény, inkább meseregény. De nem egyértelműen. Mivel Le Guin-ügyben ez volt az olvasói szüzességem elvesztése, nem tudom, a tetralógia többi részében (mert ez is, meg a folytatásai is bár önállóan olvasható kötetecskék, mégis egy négy részes sorozatról van szó), mennyire derül ki, minek is nevezzem műfajilag? 

 A második kötet fülszövegében azt olvasom ennek a kötetnek a főszereplőjéről Karvalyról, akinek a kapott, lényegi neve Kóbor, hogy 

halhatatlan figurája itt ismét felbukkan, mint a gonosz elleni harc képviselője.

A halhatatlan figurája kifejezésnél akadtam el. Mert éppen, hogy valahol itt kellett rendeznem a soraimat a könyv műfajának ügyében. A fantasy kétségtelen, itt van, meg van minden kelléke. Elképzelt, térképekkel megtámogatott világ, varázslók, sárkányok, túlvilági lények, bűbájosok, javasasszonyok, varázslatok, varázspálcák (botok, vö. Gandalf), varázskézben tartott időjárás, szelek a megfelelő hajózáshoz, harcok a túl- és/vagy másvilággal, satöbbi. 

Csakhogy az íróhölgy stítusa, hogy is mondjam csak, keresem a megfelelő szót, távolságtartó. Azt hiszem, ez kifejezi, amire gondolok.

Van egy kitalált, fiktív világ, a Szigetvilág. Aminek vannak lakói. Akik, hm, tájegységenként is egyéni össztulajdonságokkal bírnak. (Úgy fest, Le Guin idejében a nemzeti tipizálás még nem volt liberális szitokszó.) De ez a világ, a tájegységeivel együtt elnagyolt, történelem nélküli. Nincsen megismerhető múltja, legendái, nincsen meg az olvasó számára megfelelő sorvezetők, miképpen is képzelje el. A fantáziájában a fantasy klisék teljesen elegendőek a Szigetvilág valamelyest való megelevenedésére. 

Mert persze, rendben van, nem kell minden írónak annyira alaposnak lennie, amilyen Tolkien volt, aki nem csupán (túl)részletes történelmet dolgozott ki a fő műve, A Gyűrűk Ura hátterének, hanem még a tünde-nyelvet is megalkotta. Ha már írt róla. (Nekem ez több mint sok. A Szilmariloknál fonalat és érdeklődést vesztettem. Főleg az utóbbit. Jópofának, de nagyjából teljesen feleslegesnek tartom.)

Azonban A Szigetvilág mindent igen nagyvonalúan kezel: a kitalált világ történetét, összefüggéseit, hátterét, a szereplők jellemét, és az események koherenciáját is. Amikor ez utóbbi tudatosodott, akkor jöttem rá, hogy rosszul olvasom a könyvet. Hogy sokkal jobban járok, ha nem regényként, hanem igen hosszú meseként tekintek rá. Nem, még az sem jó, ha meseregényként fogom fel, mert akkor a fenti hiányosságai ugyanúgy hiányosságok maradnak, hiszen ezek éppen a regény hiányosságai. 

De így sem kerültem sokkal közelebb sem a főszereplőhöz, sem a történethez.

Le Guin történetében sem értem igazából az összefüggéseket. S ennek minden bizonnyal oka a történetkezelés nagyvonalúsága is. Olyan laza a kapocs az egyes jelenetek között, annyira nem éreztem szervesnek az ok okozatot, annyira leegyszerűsítettnek találtam Kóbor figuráját, hogy bár százvalahány oldal a könyv, mégis volt, hogy megkísértett a gondolat, hogy végigolvasatlanul visszarakom a polcra. De aztán mégsem... Ez a kettősség az oka, hogy a folytatást, a tetralógia második részét már levettem a polcról, és bekészítettem a soronkövetkezők közé. 

Ki érti ezt...?

Az árny a nyomunkban (SPOILER-SZAKASZ)

Próbálnék semmit nem ellőni a történetből, de nem megy. Mert akkor éppen csak a lényegről nem tudok beszélni. Írni. Legalábbis arról, amit lényegnek vélek. 

Kóbor varázslótanonc korában egy halott lélek megidézése közben a világra szabadít egy árnyat, amely majdnem megöli őt. A tanulság egy életre szól: Kóbor megtanul rettegni, belátja a saját gyengeségeit, és felfedezi a képessége korlátait. Tudja, az árny a nyomában van, epekedik, fenekedik az életére.

A könyvecske arró szól, hogyan menekül Kóbor az árny elől, miképpen próbálja elkerülni, hogy újra össze kelljen csapniuk. Majd arról, miképpen fordul szembe egy felismerés által az árnnyal, és miképpen ered annak a nyomába. 

Ez volt talán az a pont, ahol valami mélyebb érdeklődést keltett bennem. 

Ellenállt. S az ellenálló lelket nem egykönnyen tudja a gonosz megkaparintani.

*

...azzal, hogy nem menekültem előle tovább, hanem szembefordultam vele, nekiszegezve akaratom s indulatom, formát s alakot kölcsönöztem neki, noha ugyanezzel meg is akadályoztam, hogy az erőmtől megfosszon. Bármit teszek, az őbenne visszhangra lel; ő az én teremtményem.

– mondja Kóbor. A felismerés lényege: az árny voltaképpen a lelkének a sötét oldala. Így aztán igazából soha, sehova nem menekülhet el előle. Csak akkor, ha szembefordul vele. Ha megfogalmazza a nevét és azon szólítja az árnyat, csak abban az esetben győzheti le. Sehogyan máshogyan. 

Vagyis fel kell ismernie önnön hibáit, belső démonjait, s ki kell állnia velük szemben. Nincsen más út. 

Menekülhetünk a lelkünk sötét oldala elől bárhová, bármibe, amíg meg nem történik a tudatos szembefordulás, semmi változás sem következhet be. 

Kóbor felismerte, hogy az árny: önmaga. Csak és kizárólag ezért szólíthatta őt az igazi nevén, Kóbornak. Csak ezért ismerhette a nevét. S az igazi név ismerete: hatalom. 

Kóbor tehát az árny után ered. Úgy dönt, uralkodik a félelmén, a rettegésén, hogy ezáltal legyőzhesse az árnyat. Vagyis, hogy legyőzhesse önmagát. A saját sötét oldalát. Hogy ne kelljen örökké félelemben élnie, rettegve, hogy mikor bukkan fel az általa erre a világra szabadított sötét árny. 

Vagyis szembenézés, szembefordulás nélkül nincsen győzelem. Amíg csak a hátunk látszik, védtelenek vagyunk, mert nem látunk, nem látjuk honnan, hogyan érkezik a támadás. Kard-e vagy pallós, alulról szúr hasra, vagy felülről sújt fejre, hová kell tartani a pajzsunkat, a kardunkat védelemül, hová kell szúrnunk, hogy ne kelljen többet védekeznünk? Menekülve, a hátunkat mutatva az ellenségnek képtelenség a győzelem, mert bármilyen támadás minden lehetőségét az árnyunk hatalmában hagyjuk. 

Elképzelhető, hogy az árnynak már a szembefordulás tényétől elmegy a kedve a harctól, és menekülőre fogja. Vagyis a félelmeink legyőzése, a szembefordulás bevállalása fél győzelem. Az is lehet, hogy teljes. 

Móra, Budapest, 1989, 216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631164209 · Fordította: Mohácsi Enikő

5/10

2022 decemberében karácsony első napja. Éjfélkor feküdtünk, ötkor mégis felriadtam. Vonzott a reggeli egyedüllét, az olvasás, az írás, a zene (jelenleg My Sleeping Karma. Ha mást nem, legalább a „Prema”  című számukat hallgasd meg. A videója is igen jó! Az idén megjelent, „Atma” című albumról való. A szám címe szanszkritul van, szerelmet jelent. 

Tegnap hazafelé jövet Kaszásdűlő rókája ott állt a Kunigunda utca körforgalom szélén. Hogy Csemete is megnézhesse, tettem egy kört a körfogalomban. A róka nyugodtan ott lomposkodott. A múltkor itt a ház alatt találkoztunk vele. Olyan nyugodt és szelíd volt, hogy féltem, nem veszett-e? Tegnap este sem nyugtalankodott túlságosan. Csak állt ott egyenesen tartott hosszú farokkal a körforgalom közepén, az autónk után nézve, a hidegben, a sötétben, a városban. A róka. 

Nyáry Krisztián első könyvei alapvetőn a nagy sikerű Facebook-bejegyzéseiből születtek. Sorra posztolgatta kultúrtörténeti bejegyzéseit, amik akkora olvasottságot értek el, hogy érdemessé vált könyvbe szerkeszteni őket. A Facebook-sorozatát 2006-ban kezdte el írni. Az első könyv 2012-ben jelent meg, és rögtön a könyves sikerlisták élére került. Azóta még hat kiadást ért meg. 

Az Igazi hősök, ahogyan az alcíme is mondja, 33 rövid életrajzot tartalmaz. Olyan emberek életrajzát, akik valami hatalmasat tettek az asztalra, de az életükbe nagyon keményen beleszólt a napi politika, a huszadik század véres, embertelen történelme. Sok esetben nem csupán beleszólt, hanem véget is vetett neki. 

Egy-egy életrajz hat oldalas, két-három képpel, a végükön egy-egy, az adott személytől származó idézettel. 

A kötet keményborítós, szép, ízléses, impozáns, átlátható, olvasható tördelésű, külső megjelenésében hibátlan kiadvány. A külső teljesen méltó a tartalmához. A méretét is tökéletesen eltalálták: nagy alakú, de egy kézben is simán tartható. 

A kiválaszott 33

Úgy vélem, az átlag műveltségű és olvasottsgú olvasónak, ha a tartalomjegyzékre tekint, csak pár név mond egy-egy szónál többet. Mondjuk Papp Lacié, Lakatos Menyhérté, Cziffra Györgyé és Semmelweis Ignácé. 

Az én generációm számára (ötvenöt vagyok) Papp Laci, Cziffra György és Lakatos Menyhért még ismert kortárs volt. Semmelweis története pedig ugyancsak ismert. 

Van néhány olyan név, akiről maximum egy-egy szó ugrik be, el tudjuk helyezni korban és tevékenységben, de részleteiben semmit sem tudunk róluk. Ilyen Ganz Ábrahám (Ganz Művek), Kner Izidor (nyomda), Baumgarten Ferenc Ferdinánd (irodalmi díj), Petschauer Attila (kardvívás), Feinsilber Róbert (Róbert bácsi, szegénykonyha), Gozsdu Manó (Gozsdu-udvar), Horváth Mihály (tér), Angyal István ('56, forradalmár), Slachta Margit és Sztehlo Gábor (rakpart), Pálinkás-Pallavicini Antal (Mindszenty kísérete)

És van sok akinek a neve abszolút ismeretlen: Halassy Olivér, Elek Ilona, Kozma László, Bay Zoltán, Papp Simon, Bányai Júlia, Lenkey János, Széchenyi Ödön, Sina Simon, Bulyovszky Lilla, Simon Jolán, Rátz László, Veres Beniczky Hermin, Madzsar József, Hugonnai Vilma, Sárközi Márta, Haynal Imre, Ocskay László. 

(Remélem senkit nem hagytam ki, aki a könyvben szerepel!)

A kategóriák között természetesen kinek-kinek, ismerete szerint simán lehet átjárás. A lista, ahogy itt van, az én ismereteimet tükrözi, szégyen, nem szégyen. 

A listát végigiböngészve el kell ismerni, hogy Nyáry Krisztián merítése mindenféle szempontból széles, akár származást, akár nációt nézek.

A könyv elején feltűnt, minden mellékzönge nélkül, hogy a vérforraló sorsok mögötti díszlet jobbára a harmincas-negyvenes évek Magyarországa. S a sors kisiklató történelmi erő a származásukból fakadón a zsidó mivoltukkal szembenálló, gyakorlati antiszemitizmus, elsősorban a nyilas hatalomátvétel utáni idő. 

Ez a tény létrehozott bennem némi kognitív disszonanciát.

Mert egyik oldalról felháborító, vérforraló, ami ezekkel az emberekkel történt. Az egyik legfelkavaróbb példa: a világ egyik legjobb kardvívóját Petschauer Attilát a csontegyszerű, bunkó nyilasok télvíz idején meztelenre vetkóztetve hideg vízzel locsolták, kényszerítették, hogy fára másszon és kukorékoljon, miközben a víz ráfagyott. Így halt meg a világ egyik legjobb sportolója. Értelmetlenül, megalázottan ostoba bunkókkal körülvéve. (S igen, a jelenet ismerős lehet Szabó István A napfény íze című filmjéből!) 

Másfelől, s ez a kognitív disszonancia oka, mélyet sóhajtottam, hogy hjaj, már megint a zsidó sors, megint a holokauszt... S ne legyen az embernek rossz érzése, hogy a kognitív disszonancia... 

Ám aztán mégsem erre fut a kötet. Jócskán helyreáll az egyensúly. Mármint ha azt nézem, milyen politikai rendszerekben, társadalmi berendezkedésekben kellett hőssé válniuk a könyvbe válogatott, származásukban és nemzetiségükben ugyancsak eltérő személyeknek.  

S akkor is azt mondom, ha például az emancipáció, a feminizmus több sorson keresztül is szerepet kap. Rendben van, hogy ma már a ló tulsó oldalán vagyunk ebben a kérdésben, de akkor még jócskán az innensőről szemlélődött a világ. S az, hogy SzFT és Csemete ma nőből való nőgyógyászt választhatnak, nem elválaszthatatlan attól, hogy Hugonnai Vilma elsőként a magyar nők tömegéből Svájcban orvosi diplomát szerzett. 

A történelmi időszak és ami belőle fakad

A szerző a tizenkilencedik századra és a huszadik század első felére koncentrált a bemutatott személyek kiválasztásában. Nem csalinkázik más időkben, korokban.

Vagyis a történelmi konfliktusok, amelyek az adott történelmi korok általános társadalmi berendezkedésén, szemléletén, tudományos ismretein, szellemi irányzatain túl (vagy éppen előtt) belenyúltak az igazi hósök bemutatásába a következők:

• a 1848–1849-es forradalom,
• a szabadságharcot követő megtorlások,
• a kiegyezés kora, a Monarchia ideje,
• a két világháború kora, különös tekintettel a zsidóság sorsára,
• a második, nagy háború befejezését követő időszak,
• a kommunista hatalomátvétel kora,
• az '56-os forradalom és az azt követő megtorlások ideje,
• és a Kádár-rendszer ideje. 

S ezzel gyakorlatilag el is mondtam, miképpen tette tönkre, vagy éppen szüntette meg a napi politika az író által bemutatott életeket. 

Nyáry könyve azt mutatja be, miképpen maradtak nehéz vagy sokszor embertelen körülmények között is Emberek egyes emberek. Azt, hogy a csaták kimenetele, amelyekbe az egyén keveredik nem feltétlenül értelmetlenek. Lehet, túl az egyén életén, hosszútávon mégis sokat jelent. Az is lehet, hogy egy egyén erről már semmit sem tud. Isten nyugosztalja, Semmelweis Ignácot! Igaz, ő maga sokra megy vele, hogy a pofonegyszerű módszere nők, családok tömegeit mentette meg a tragédiától, a hajára kenheti (arra a kevésre), hogy a magyarországi orvosképzés legfontosabb intézményének a neve megegyezik az övével... Nem tudhatja, de nem volt értelmetlen a küzdelme. Neki persze ez nem vígasz. De mi itt vagyunk. 

Ahogyan nem tudhatjuk, mi alakult volna merre, ha a magyar Oscar Schindler, Ocskay László nem menti meg a maga másfél ezrét. Ha abból a másfél ezerből valaki nem éli túl, merre dőlt volna a dominó-sor, s az új irány milyen pillangó-effektust indított volna el, s az effektus, ki tudja, miképpen befolyásolta volna az életedet, az életemet? 

„Egy igazi hős...” –

üvöltötte Menyhárt Jenő az Európa Kiadóban. Hogy hős akar lenni, a kurva életbe! Meg hogy kellene már egy igazi hős. Az is a kurva életbe! 

A Honfoglalás-szvit elején Schuster Lóri ezt úgy fogalmazta meg Hobó szavaival, hogy 

...a világon élni csak hősként érdemes...

Mitől hős a hős? Nem olyan komplikált a kérdés. A válasz sem.

Hőst nem a lova, a fegyverzete, a támogatottsága, a nagy szavai teszik hőssé. Nem az, hogy elismerik-e hősnek. 

A hős az, aki szembenéz a veszéllyel, elsősorban nem a saját érdekeit tartja szem előtt, tudja, másokért élni az igazi élet. Nem hátrál meg a fenyegetettségben, mert ragaszkodik a céljaihoz. A meghátrálás céltévesztés lenne. 

A 33 más- és máshogyan volt hős. Az életutjaik jócskán különböznek, mások a céljaik, az eszközeik, és az eredményességük is különbözik. Ami közös: a kiállásuk a rendíthetetlen meggyőződésük mellett. S a meggyőződés nem a napi nehézséget nézi, hanem a célra tekint. (Én ezért nem vagyok, nem leszek soha hős... „A kurva életbe, egy igazi hős...”) 

S persze ne felejtsük el, hogy amikor a hősök életéről beszélünk, jobbára kihagyjuk a számításból, hogy alapvetően mindennapi emberek voltak, akiknek levegőre, ételre, italra, alvásra volt szüksége, a test anyagcsere-folyamatai végett vécére is jártak, voltak testi-lelki nyavalyáik, konfliktusuk a környezettel. És így tovább. Nyáry Krisztián sem erre fut ki. De abból amit és ahogy írja, kidomborodik, hogy a választott hősök alapvetően mindennapi emberek voltak. „Csak” az elhatározásuk, az odaállásuk, a nekifeszülésük nem volt mindennapi, s mindennek következtében a bátorság, amivel az új utakra léptek, na az aztán valami!

A magam részéről ezt egy ideje nagyon tudom értékelni. Ha már jómagam képtelen vagyok rá. De legalább könyvet olvasok róla. Ami ráadásul tetszett. 

Corvina, Budapest, 2022, 248 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631362626

9/10

2022 december, karácsony második napja van („...és a csíz a csupasz körtefán...”). Megint hajnalban keltem, de most nem annyira véres hajnalon. „Aham, nem annyira... Fél hat akkor mi a fene csuda szabadság alatt?” – horkant fel SzFT, amikor válaszoltam neki a mikor keltem ma kérdésére.) 

Minden a szokásos, csak a zene volt ma végig Liquify, annak is jobbára az Illusionary Reality című lemeze. 

Tegnap egyébként „szabad napunk” volt, nem mentünk sehová. Ma korcsolyázni fogunk Csepelen, holnap a fiamék jönnek és előtte elvileg kicsit kirándulgatunk valahol, Aztán megyünk még a szünetben uszodába is, meg még szilveszterelni SzFT édesanyjához. Úgy vagyok a programokkal, talán mert egész héten megyek, autókázok, hogy a magam részéről akár végigücsörgném itt a heverőn az egész téli szünetet. De aztán amikor elmegyünk valahová, jobbára nincsen kedvem kimozdulni, titkolom, és jól teszem, mert aztán nem érzem rosszul magamat. 

Csak teljesen empatikus vagyok a medvékkel. 

Filmet is lehet kuckózva nézni. Tegnap éppen egy könnyed, francia vígjátékot néztünk. „Született hazudozó” volt a címe. SzFT olyan jóízüeket nevett rajta, hogy nekem is elkezdett jobban tetszeni a film, mint amennyire egyébként tetszett. 

Nincsen új a Nap alatt, tudom. De mi új lehetne egy képregény-sorozat hatodik kötetnél, amely simán, lazán hozza, tartja a várt nívót? 

Azért elmondom, hátha vannak itt képregény-szempontból újszülöttek, akiknek a Blacksad új: a sorozat egy beszélő, felöltözött állatszereplőkkel operáló, a mi világunkban úgy az ötvenes éveknek megfelelő környezetben játszódó, noir krimi-sorozat.

Ami egyre kevésbé noir, bár kriminek krimi maradt. Most éppen városvezetési-gazdaságis krimi. 

Összefoglalás

A Blacksad esetében egy dolog bizonyos: a rajzok tetszeni fognak. A történetekkel van baj. Néha szétesnek (Amarillo), néha próbál belekapaszkodni a veszteni soha nem tudó holokauszt-témába de szervesen integrálni képtelen (Vérvörös lélek). Viszont a szemet soha nem ereszti. Most sem, ez tény. De a fél-történet annyira nem fogott meg, nem csigázott fel, hogy az ujjaimmal türelmetlenül dobolva az asztalon várjam a második kötetét. Mert ugye, ez a sztori nem ér véget ebben a könyvben. 

Vagyis ez az értékelés fél-értékelés. Legalábbis, ami a sztorit illeti. S mint ilyen, voltaképpen igazságtalan.

Azonban az első, magyar nyelvű kötete 2016-ban jelent meg a sorozatnak. Most 2022 van, annak is a vége. S egyébként ez leples bitangság tavaly jelent meg, a folytatása meg sehol sincs. Ha ez a tendencia nem törik meg, akkor úgy egy év múlva tudom meg, mi a történet vége.

Addigra azonban ki a fene emlékszik az elejére? Mondjuk a helyzet az, hogy pár napja olvastam, és már most homályos, miről is szólt. Ami vagy a memóriámról vagy az ábrázolt eseményekről mond el nagyon sokat. Vagy mindkettőről. Maradjunk ebben. 

S a helyzet az, hogy tulajdonképpen ezzel mindent el is árultam erről a hatodik részről. Úgy tűnik, sajnos a Blacksad esetében az előző értékelések Ctrl+C–Ctrl+V-s, másodlagos felhasználása a továbbiakban simán működik. Avagy egészen röviden, ugyanígy másolva: 

S ezzel el is mondtam mindent, mindenkorra. Kevesebb áram fogyott, mindketten időt spóroltunk. Ennyi. De a lelkiismeret mégsem hagy békén. Szaporítom még egy kicsit a szót. Fellapozom a könyvet, miről is tudnék beszélni. 

A konfliktus

Adva van a város, aminek van vezetése. Meg vannak fő vállalkozói. Meg mérnökei. S van, hogy a mérnökök nézete nem egyezik a vállakozókéval és a vezetésével. S mert nem egyezik, az utóbbiak kevesebbet kaszálhatnak és/vagy nagyot bukhatnak. 

Blacksad akarva-akaratlan, a mérnök oldaláról sodródik az eseményekbe. Meg egy színjátszótársulattal való szimpátiája okán. 

Aztán meghal a mérnök, Blacksad minden megfeszített vigyázása ellenére.

Aztán lesz még más halott is. 

A Blacksad-re jellemző, hogy hagyja vadul burjánzani az állatokhoz kötődő sztereotípiákat. A mérnök, aki rálát a fű alatti susmusra, mi más lehetne, mint a sötétben is kiválóan tájékozódó denevér.

A fő vállalkozó meg, mi más, mint a karvaly!

A polgi szerinted? Aham, a pulyka. Tudod, aki fel tudja magát fújni, és támad is, ha kell, ha nem. Stimmt! 

Talán már eddig is feltűnt, hogy a rajzolónak semmi sem esik a nehezére, legyen az nagytotál, utcajelenet, tömegábrázolás, városkép vagy bármi is. Egyébként jó, ha tudod, ő maga színezte is a képeket. 

Bár immár az utóbbi két, történetileg annyira nem-gyere-be-Blacksad után volt bennem valamelyes fenntartás, és csökkent a kíváncsiságom is, de úgy jártam ezzel a Blacksad-del akár Szerelmetesfeleségtársam jócskán fogható testével: hiába ismerem mindenhogyan olyan sok-sok éve, egyszerűen képtelen vagyok megunni, bármikor látom is, ugyancsak a kedvemre van, és mindig látni akarom, újra és újra. Mert hiába ugyanolyan, nem tudom a megszokásig látni. Akaratlanul így jártam ennek a félkötetnek a rajzaival is. Nézd csak és nyugodtan vessz el a részletekben!

Olyan ez a Blacksad, mint egyes zenei együttesek: ismeri már őket az ember gyereke, tudja, mire számíthat, mit várhat, hogy annyi lemez után új már csak az adott keretek között jöhet, és az nem lesz már új, csak az eddigiek valamilyen formája, de mégis ellenállhatatlanul letölti, megveszi az új lemezeket. Hallottad például a legutóbbi Deep Purple albumot? Vagy a Jethro Tull-t? Gillan-nek már soha nem lesz olyan hangja mint a Child In Time felvételekor, Ian Anderson fuvolajátéka már senkit sem lep meg a tört ritmusok között, de mégis jó hallani mindkettőt újra és újra, s ha megjelenik valami vadonatúj, akkor azt is! És csitt a fanyalgóknak!

Mert alapvetőn fanyalognék én, jól esne, ha Blacksad ugyanolyan macska-Marlowe lenne, mint az első kötetben, húznám a számat, hogy a sztori olyan lerágott csont, hogy már a hangyák is unott csáppal fordulnak el tőle. De hogyan is énekelte nem sokkal a halála előtt Freddie Mercury? The Show Must Go On!

Pesti Könyv, 2021, 58 oldal · ISBN: 9786155699498; Fordította: Nagy Krisztián

7/10

2022 decembere, aranyvasárnap. Semmi karácsonyi hangulatom nincsen. Mondjuk évek óta nincsen. Tönkreteszi a kereskedelem ősszel kezdődő pumpolása is, meg tönkreteszik az emberek, akiknek csak tartalmatlan, kötelesség-látszat az egész. Kaptunk csomagot a cégtől is karira. Belenéztünk, aztán inkább nem is kommentáltuk. Mert vajon hálátlanság-e fanyalogni a kapott ajándék felett, csak azért mert a bérünk majd annyival marad el a magyar keresetek átlagától, mint amennyit a kezünkhöz kapunk, s bizony ehhez képest ez a kis ajándékszatyor, hogyan is mondjam... Nem is mondom! Csak adom vele a lovat Szerelemtesfeleségtársam alá, aki nagyon rágja a fülemet, hogy menjek már innen, meg kellene élni. (Tényleg, meglepő, de elküldtem két helyre életrajzot, és nem is válaszoltak...) 

Ofi valamiért nagyon hálás volt a tegnapelőtti nálalétünkért. (Lásd: itt: ...) Tudom, hogy mindig értékeli, ha sikerül valamit tennünk érte, de az, hogy ő Messengerben színes szívecskéket küldjön, nos arra még nem volt példa. De tény, ami tény, én is úgy éreztem, hogy kivételesen mi szerveztük meg helyette a péntek estéjét, és így sokkal nyugodtabb volt az egész. S kézrátétellel meggyógyítottam a bérelt autóját, az se semmi! 

Tegnap elugrottunk a Csillag Centeres Lírába két ajándéknak szánt könyvért, aztán lementünk a mínusz egyen levő ruhaboltba. Én hamar felmértem, hogy vannak kedvemre való cuccok, de vagy nincsen rájuk szükségem, vagy drágállottam őket. SzFt vett magának bugyikat, és miközben fizetett, én betévedtem a nagyongyerek részre. S majdnem elsírtam magam, mert persze, hogy naná, eszembe jutott, aki folyamatosan ott van, és hiányzik, s aki éppen ezekbe a ruhákba való. Eszement egy dolog ez... 

Ezek után uzsgyi a Füles-képregény tömkelegemhez, a tévé alatti falipolchoz, Zórád képregényei legfelül, nem kérdés, van vagy húsz darab, úgy vannak kitépkedve az egykori rejtvényújságból, én meg félbehajtott A4-esekkel választottam el őket egymástól. És igen, jól emlékeztem, itt van, megvan a Twist Olivér! 

Érdekes módon, bármennyire Zórád, bármennyire Füles-képregény, egyáltalán nem emlékeztem rá. Pedig az tuti, hogy nem most volt első alkalommal a kezemben. Nagy eséllyel a dickensi nyomor iránti gyerek- és kamaszkori antipátiám a ludas a dologban. Ahogyan azt a regénnyel kapcsolatban is leírtam, annak az értékelésében.  

Szóval nekem ez a kitépett, Füleses verzió van a birtokomban. De most ugrott be, hogy van ám ennek rendes kiadásos verziója is. Annak a borítóját látod a bevezető mellett. Bár az nekem nincs meg. 

Ismétlem, a fenti, bekeretezett bevezető szövegben megfogalmazottak miatt én most kizárólag erről a magyar, képregény-verzióról beszélek, a regényről és Dickensről annyira nem. 

A helyzet az, hogy (persze ez is önismétlés), hogy a magyar képregénytörténet talán nem is létezne Cs. Horváth Tibor nélkül. Meg az is igaz, hogy ha nem olyan lett volna, amilyen, talán ez a képregénytörténet is másképpen alakul. 

Egyfelől Cs. Horváth (továbbiakban: CsHT) lecsapott a képregény műfajára, és gyakorlatilag nélkülözhetetlenné tette magát a forgatókönyvek írásában. Fáradhatatlan volt, száma sincsen, hány történetet adaptált képes formára.

S mert adaptált, a magyar képregény hőskorszakában bárki is volt a rajzoló, irodalmi művek átiratát rajzolta meg. Nagy eséllyel nincsen több nemzet, akinek ennyi irodalmi klasszikus feldolgozása lenne képregényben. 

Ha CsHT nincsen, a magyar képregények nem indulnak hódító útjukra kis hazánkban. Gondolj bele akkor nem ismernénk, Zórádot, Korcsmárost, Sebőköt, Sarlóst vagy Fazekas Attilát! Vagy sokkal később, sokkal kevesebb munkájuk által. CsHT ötlete volt az irodalmi alapanyagok átírása, s így át tudta nyomni az akkori, a képregényt meg- és elvető kultúrpolitikán a képregény műfaját.

Viszont a nagy Csé tevékenységének volt két negatív következménye is. Az egyik, hogy kezdetben CsHT nem ismerte a képregény műfaját, stílusát. Számára a képregény csak az irodalmi művek megrajzosítását jelentette. S ő ennek érdekében átírta, rövidítette a regényeket, novellákat. A szöveg, amit a képregényekbe tett, fizikailag is alig, de kreativitásban sem hagyott teret a rajzolóknak. Mármint, hogy elsősorban a rajzokkal meséljenek.

Zórád ezért is kezdett egy idő után egyedül dolgozni. Vagyis CsHT adaptációiban rengeteg a szöveg. De tényleg rengeteg. Én például, hiába Korcsmáros a rajzoló, az Esőisten siratja Mexikót című Passuth mű képregényének eddig háromszor futottam neki, ám képtelen vagyok végigolvasni. Nézegettem csak.

A másik negatívum, amit CsHT tevékenységével járt, hogy a magyar képregény klasszikus időszakában nincsen önálló történet, nincsen visszatérő, állandó alakja. Talán egyetlen próbálkozás volt, nem is sikerült rosszul, a szintén Zórád és CsHT nevéhez köthető krimisorozat, a Nyomoz a szerelmespár. Örvendetes módon idén a Windom kiadó kötetben is megjelentette a sorozatot Roberto és Julika címmel. Én még akkor írtam róla, amikor a Fülesen kívül az Ifjúsági Lapkiadó adta ki négy füzetben a hét történetet. 

Szóval CsHT személye és tevékenysége ellentmondásos. De az kétségtelen, hogy jóformán minden nagy, irodalmi klasszikusból képregény lett általa. Kiss Ferenc bibliográfiája szerint Dickenstől csak a Twist Olivérből. Készült képregény a Karácsonyi énekből is, de ahhoz CsHT-nek már nem volt köze. 

Nos, akkor térjünk a lényegre, CsHT és Zórád alkotására, a Twist Olivérre! 

A legelső blikkem az volt, a Zórád által teremtett környezet, az alakok, a ruházkodás mennyire megfelel a történet 2007-es, BBC-s feldolgozásában látottaknak.

Zórád tehát teljesen hű maradt Dickens leírásaihoz. Olivér szőke, Fagin vékony, szakállas, Nancy pedig minden porcikájában angol nő, S igen feltűnő, hogy az ábrázolásai, ahogyan egyébként mindig is, ennyire korhűek. Ráadásul, ha már szóba hoztam a BBC-s filmet, mennyire összecseng a két feldolgozásban például Mr. Bumble figurája, öltözködése. 

Egyébként első látásra nem a legmeggyőzőbb Zórád Ernő alkotás a Twist Olivér. A hangsúly az első látásra kifejezésen van.

Ugyanis amikor fotózgattam a rajzokat, akkor konstatáltam, hogy ha nem is a legmegütőbb munkájáról van szó, a részletek, a kompozíció a legkisebb rajzon teljesen a helyén van, a hangsúlyok, az arányok... Eh, de mit beszélek már! Beszéljenek helyettem a rajzok, kapsz jó néhányat, tessék! 

Úgy hiszem, ha CsHT szándéka az volt a képregény-átirataival, mármint azon túl, hogy egyáltalán megjelenhessenek, hogy fokozza a klasszikusok iránti olvasókedvet, akkor a Twist Olivér témája, és grafikusa remek választás volt. 

Érdekességként és mellékesen említem meg, hogy mind a képregény, mind a 2007-es film teljesen figyelmen kívül hagyta Dickens, belátom, nehezen ábrázolható, csak a narrációban megjelenő és a regényben is csupán szórványosan és aránytalanul megjelenő humorát. 

Amit eddig mondtam, az bizony úgy van: a regény magyar képregényváltozata igényes kidolgozású, hű a regényhez, bizony kedvet is csinál az elolvasásához. . 

 Ezek a Fülesben megjelent képregény adatai, Kiss Ferenc bibliográfiájában:

Ez pedig a külön kiadványként megjelent füzet adatsora:

Nero Blanco Comix, Budapest, 2014, 40 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638989390

9,5/10

2022 decembere, a karácsonyi készülődés finise. Mi alig készülődtünk. Vettünk ajándékot persze, de egymást már hosszú ideje nem ajándékozgatjuk, amit ajándékra szánnánk azt inkább közös programba, programokba fektetjük Szerelmetesfeleségtársammal. 

A karácsonnyal én személy szerint elég régen bajban vagyok. Keresztény korszakomban szembesültem azzal, hogy voltaképpen az ünnepnek tuti semmi köze nincsen Jézus Krisztushoz, nem is lehet és történelmileg is bizonyított, hogy eredetileg Mithras-ünnep volt. S decemberben ott is hideg van, a pásztorok tutira nem legeltették akkor az állataikat. 

Próbáltam túllépni a tényeken, de maradt az, hogy a karácsony egy szép, kicsit giccses, nagy mértékben hajszás szokás. A család ünnepli, én részt veszek benne, de csak fékezett habzással. Egyáltalán nincsen túltolva. De a lényegét, mondom, nem értem. Ünnep annak kell, ami ritkán van. A szeretet ünnepe a mindennap. De legyen mindenkinek, ahogyan akarja, s ahogyan érzi. De a pihenés piszok jól fog esni!