Ahogyan a nemrég általam olvasott, másik Gladwell-könyv értékelésében elmondtam, Gladwellt Szerelmetesfeleségtársamnak köszönhetem. Ő írta fel néhány könyvének a címét. Hármat meg is találtam, a negyediket azért hoztam el, mert nekem tetszett meg a témája. Itthon kiderült, hogy túlzásba estem. SzFT nem úgy gondolta, hogy Galdwell-dömpinget szeretne, hogy ha bent van valamelyik, hozzam el. Egyenként. Nem négyesével. De ha már itt vannak, s ha egyszer Gladwell olyan olvasmányos...

Gladewellről most nem mondok semmit, az előző értékelésben néhány napja megtettem. Újat nem tudok hozzátenni. 

AMIKOR AZ INFÓK TUDAT ALATT ÖSSZEÁLLNAK
ÉS A TUDAT MÉG AZ ELŐSZOBÁBAN SINCSEN

A döntési folyamatok csuda érdekesek. Bárhogyan is zajlanak. A szabadság azt is jelenti, hogy bővülnek lehetőségek, több minden közül választhatunk. Az elmúlt rendszerben Nagy Feró még azt énekelhette, hogy „egy út van előttem, melyiket válasszam?”. Hofi pedig egy hentesboltot alapul véve viccelődött a kisember úttalanságáról, amikor nincs mi mellett dönteni.

Dönteni nem könnyű. Illetve de. Vagy a csuda tudja? Melyik telefonnal járok jobban? Melyik autóval? Melyik az a nő, akivel boldog leszek, nem fut zátonyra a közös hajónk? Melyik az a munkahely, ami nem időpocséklás, nem használnak ki, meg is fizetnek? Melyik mosóporral, biztosítással, számítógépes programmal, lakással, webáruházzal, bankkal járok jobban? Milyen elvek mentén neveljem a gyerekemet, a kutyámat? Mit tekintsek történelmi igazságnak, s mit fantazmagóriának? Melyik vallás az igazi? Melyik egyéb irányzatot érdemes követni? Melyik orvost válasszam? 

Naponta számtalan döntést kell meghoznunk. Van amelyik lényeges, van amelyik kevésbé az. Szerelmetesfeleségtársammal órákig el tudtunk tökölni egy telefon, telefonelőfizetés, számítógép kiválasztásával. Ilyenkor összegyűjtjük a rendelkezésre álló információkat, volt, hogy táblázatba szedtük, mérlegeltünk, töprengtünk. Aztán rájöttünk, hogy sokkal előrébb nem vagyunk, a kizárásos alapon maradt három készülék, előfizetés, masina közül uszkve rábökéssel tudunk választani. Mert a tulajdonságok kizárták egymást, ebben ez volt a jó, abban az, mindkettő csak a harmadikban volt meg, de abból meg emez hiányzott. Amiben minden megvolt, az meg csillagos ég, annyit nem is ér az egész. Végül ráböktünk valamelyikre. 

Ismerős? 

NYOMTATÓ
Legutóbb nyomtatót kerestünk SzFT vállalkozásának (www.martassist.hu és a TikTok-csatornája). Annyit tudtunk, hogy lézer kellene, mert olyan sokat nem nyomtat, ne száradjon hát be a festék. Jó, jobb lenne, ha színeset is tudna nyomtatni, előfordul, hogy az célravezetőbb. Beindult a keresgélés, árak, opcionális lehetőségek összevetése, itt drágább, itt olcsóbb, de messze van, nagy a szállítási költség...

Tudod mi lett belőle? Bementünk valami egészen másért az Auchanba, elmentem a nyomtatók előtt, az egyiknél egy kis reklámtábla bentragadt a periférikus látásomban, visszaléptem, elolvastam, mentem az eladóhoz, hogy ez tényleg így, ahogyan olvasom, és valóban ennyiért? És mennyibe kerül hozzá a patron? Tényleg csak ennyi? És valóban ennyi oldalt bír nyomtatni? Nem vettük meg, SzFT otthon körülnézett kicsit a neten, lényegesen olcsóbban megtalálta máshol, megrendelte és három-négy nap múlva itt volt az asztalán a nyomtató. Házhoz is hozták. 

SZERELMETESFELESÉGTÁRSAM
A neten találkoztunk. Egy párkereső oldalon. Ahová egyikünk sem akart felmenni, de ahová mindkettőnket felrugdosott a megfelelő barát. SzFT lelt rám.

Először megijedt: ez a pasi olyan mint én, csak férfiból van; jó ez? De azért küldött nekem egy virtuális puszit. Én akkor már olvasatlanul töröltem ki a rendre csak a szerelmeskedésre hívó leveleket, amiket a társkereső oldal továbbított nekem. Nem azért, mintha nem lett volna hozzá affinitásom, de csak arra nem akartam nőt. Akkor sem, ha akkoriban már egy női bicikli látványa is erotikus élménynek számított.

A virtuális puszi akkora baromság volt, hogy arra a levélre rányitottam. Válaszoltam. Ő meg nekem válaszolt. Nem volt meggyőző, de nem volt riasztó sem. Telefonszámot cseréltünk.

Hamarosan felhívtam. Ő belesusogta a nevét a telefonba, én meg az s-betűje hallatán elvesztem. Még ma is imádom, ahogyan az s-betűket kiejteni!) Még néhány telefoncsevej, majd eljöve az első randevú.

Hát, mondhatom, az sem volt mindennapi! Vártam rá, ő hozzám lépett, megcsókolt, de úgy rendesen. Menekülhetnékem lett, mert akkor megint csak a testek találkoznak, battya meg az élet, de volt valami a nőben, ami mégis marasztalt. Jóval a tényen túl, hogy nőből van.

A dolgozdája közel volt, oda mentünk fel egy teára. (Ebből lehetett volna baj is, hallottam ilyen történetet, a pasas valahol egészen máshol ocsúdott, mint ahol leütötték, és már semmije nem volt meg abból, ami előtte nála volt.)

Újabb csók, ő hangosan, mosolyogva, és finoman fogalmazva konstatálta a csók nálam bekövetkezett fizikai következményeit. Te jó ég, ilyen gátlásmentes?

Elkészült a tea, leültünk meginni, alattunk a társalgó ablakán túl Óbuda, mögötte a Duna, amögött Pest. SzFT (aki akkor persze még nem volt SzFT) egyszercsak levette a döglégy színű szemüvegét. Így én megláthattam életem legszebb zöld szemeit. Egyszerűen nem tudtam nem nézni. Zavartan elmosolyodott.
– Igen?
– Gyönyörű a szemed! Gyönyörű a mosolyod!
Erre még jobban zavarba jött. Ez tetszett. Akkor mégsem annyira gátlástalan!

S már akkor tudtam, hogy elvesztem egy életre. Vagyis inkább megtaláltattam. De megfogalmazódni csak tizenkét óra beszélgetés után tudott a felismerés.

Aznap nem feküdtünk le egymással. Nem a vágy hiánya miatt, mondom, az ugyancsak a rendelkezésünkre állt, hanem, mert, ahogyan utólag kiderült, mindketten úgy mentünk a randira, hogy elsőre ha fene fenét eszik, akkor sem...

Úgy féléjfél felé a HÉV-re már úgy ültem fel Csillaghegyen, hogy ugyan nem hittem el, de szerelmes voltam belé. 

Negyvenévesen, két gyerekkel, három hónappal a válásom kimondása előtt, kopaszon, a csirke lábaimmal, már akkor is megfizetetlen munkával. Fülig szerelmes. S közben és azóta is teljesen reálisan, mégis beleveszbe. 

A HÉV-re ülve nem akartam hinni az érzésnek. Az évek óta tartó cirókaminuszomnak tulajdonítottam.

A csillaghegyi Gőtés-tó filagóriájában este tizenegy óra felé úgy feküdt az ölemben, mintha mindig is ott lett volna a helye. Én erre gondoltam. Ő meg arra, hogy neki innentől már mindörökre itt lesz a helye. Szóval úgy maradtunk mindketten. Azóta is. S úgy nagyjából az első pillanatban tudtuk mindezt. Na, jó, a másodikban. Ha abban a másodikban azt mondod nekem, hogy már tudom, életem nője áll előttem, elhajtalak, lehülyézlek simán. Este tíz felé már nem tettem volna ilyet. Tudod, a filagóriában... 

*

Lehet a puszta véletlen vezette mindkét eset. De nem hiszek a véletlenekben. Istenben inkább. Meg abban is, hogy vannak az embernek megérzései. Amikor tudat alatt összeáll a kép, de a tudata még nem tudatos. 

Nyomtatót akarunk, Auchanba megyünk, véletlenül szembejön az információ, amire szükségem van. Nőt szeretnék, de nem csak vízszintesen, hanem egy életre, mindenhogyan, aki igazán a Társam, a Másik Felem. A róla kapott első benyomások semlegesek, a második (a hangja) lehengerlőn pozitív, a harmadik (csók a Kolosy téren) riasztó, a negyediknél, a tekintete, a szeme színe, a mosolya: elvesztem. Negyven évesen tudtam, hogy ez nem csupán a külseje. Az is. De igazából, hogy sugárzott belőle a Nő. És egyértelmű volt benne az Ember. De honnan tudtam ezt a második pillanatban. Olyan volt az egész, ahogy Michelangelo mondta a Dávid szoborról: nem volt nehéz megalkotni, annyi volt az egész, hogy le kellett faragni a szoborról a felesleges követ. És nem? 

*

A TŰZOLTÓ SZAKASZPARANCSNOK ÉS AZ ESP
(ESP: érzékeke kívüli érzékelés)
Ezt már nem én mesélem, hanem Galdwell. Konyhatűz. Tűzoltók mennek kifelé a helyszínre, oltani próbálják, de legnagyobb döbijükre a tűz éppen csak reagál a ráirányított vízre, majd újra tombolni kezd. Több próbálkozás után sem. A szakasz parancsoka egyszercsak felkiált, erélyesen kiparancsolja az embereit a helyiségből. A következő pillanatban leomlik a padló, amin addig álltak. A tűz igazából nem a konyhában égett, hanem alattuk, a pincében.

Vajon hogyan érezte meg a parancsnok, hogy másodperceken belül be fog omlani a padozat? Mert szerinte erről volt szó, hogy megérezte. Pedig, á, dehogy! Az agya, tudatosítás nélkül összerakta az infókat. Milyen infókat? A tűz méretéhez képest és a tűzoltók tűztől való távolságához képest túl meleg volt a helyiségben. A túl meleghez képest viszont szokatlanul halk és kicsi volt a tűz. A tudatalattija összerakta, amit a tudata még nem. Mitöbb, az még később sem eszmélt. Hinnéd, hogy van ilyen? De a tűzoltók életét mindenesetre ez mentette meg. 

*

A NYOMTATÓ ÉS SZFT ESP-K VOLTAK?
Talán láttam már egy korábbi alkalommal az Auchanban azt a nyomtatót, de mert nem voltak pontosak a tudatalatti infók, így el kellett mennünk újra megnézni, „hátha van ott is valami”, hogy tudatosuljanak. 

Az akkor még működő weboldalamat olvasgatva SzFT-ben (tudod, aki akkor még nem volt SzFT) tudatosodott, hogy meglehetősen hasonlítunk egymásra. Számára nagyon sok minden lejött, ami nekem nem jöhetett le.

Az első találkozásunk estéjén, tíz óra felé bennem is tudatosult, hogy ebben a nőben külsőre, belsőre meg van mindaz, amire hosszú évtizedek óta vágyok.

A sablon ott volt bennem, neki csak bele kellett lépni, hogy lássam, ő az, pontosan odaillik. Az életkedve, a gribedlije, a széles állkapcsa, a cselló-szerű arányú testalkata (made in Bereményi Géza), a feneke impozáns mérete, a stabil combjai, a karcsú dereka... Még a válla és a hónalja is erotikusan hat rám... Az, ahogyan élvezni tudja a jót, bármi is legyen az, a lelkesedése, a vehemenciája, a pompás lustasága, a kirobbanó energiája, a kitartása, az ötletei és a bátorság a megvalósításukhoz, a türelmes szeretete, a megbocsátása, az, hogy teljes a bizonyosságom, vakon megbízhatok benne. 

Félre ne érts: nem mondom, hogy SzFT hibátlan. Nem az. Az általam imádott teste sem az. Vannak nők, akik hol itt, hol ott formásabbak, mint az adott helyein SzFT. Csakhogy már többször tudatosodott, amilyen ő, nekem úgy kell, bruttó. Őt szeretem, s úgy ahogyan van. Az itt-ott szebbek azért nem érdekelnek, mert nekem SzFT kell, kompletten, komplexen. Hiába a helyi esztétikában megnyilvánuló előnyök, ha összefüggéseikben képtelenek olyanok lenni, mint ő. 

SzFT mond, tesz dolgokat, amiknek nem örülök, amik érthetetlenek, következetlenek, vagy kimondottan sértők, akár megalázók. De mindeközben azt is tudom, hogy abban bizonyos lehetek, hogy nem ellenem dolgozik. Nem akar ellenemre tenni, csak van, hogy nem tud nem tenni. Akkor sem, ha az nekem szarul esik. Olyan is van, hogy nem gondolja át az én oldalamat, nem is gondol arra, hogy nálam másképpen csapódik le valami reakciója, döntése. Nem leszar, csak nem számol azzal, hogy én máshogyan is értékelhetem a helyzetet. 

Szóval SzFT nem tökéletes, nem hibátlan. Ám minden hibájával, tökéletlenségével a kiegészítésem, a másik felem, az oldalam bordája. Hús a húsomból, csont a csontomból, test a testemből.. Mert az ellentétek lehet, hogy vonzzák egymást, de hosszú távon hótt szentség, hogy kibékíthetetlen a tűz a vízzel, az éjszaka a nappallal, a macska az egérrel, a betegség az egészséggel, a fekete a fehérrel.  Mert az alaptermészetük egészen más. Rövid távon lehet színes, érdekes, izgalmas a kapcsolat, hosszú távon tutira borítékolt a bukás. Már az fájdalmas, ha a szeretetnyelv más. Megoldható, de sokkal harmonikusabb, ha senkinek nem kell erőszakot tennie magán. Mert ugye, a kompromisszum az, ami senkinek sem jó. Kompromisszum nélkül viszont nincsen társkapcsolat. De a kompromisszumok sokkal kevésbé fájnak, ha a felek hasonlítanak egymáshoz. 

Az első találkozáson mindez nem tudatosodott. Tapasztalat híján nem is tudatosodhatott. De nyilvánvalóan a tudatalattim levette az infókat. Már abból, ahogy SzFT csókkal köszönt, és gátlás nélkül szóban konstatálta a második csók utáni fizikai változásomat. Ahogy aztán zavarba jött. Ahogy rugalmasan állt a közös programhoz, és simán végigbeszélgette a tizenkét órát. Sorolhatnám. 

Vagyis amíg a tudatom elképedve hitetlenkedett, addig a tudatalattim már pontosan tudta, hogy rendben, erről van szó, a Társ kipipálva. 

A TÚL SOK INFORMÁCIÓ LASSÍT, MITÖBB, LEFAGYASZTJA A RENDSZERT

Galdwell több esetet is felhoz annak illusztrálására, hogy bár az általános vélekedés szerint egy döntéshez elengedhetetlen a lehető legtöbb információ összegyűjtése. Legyen szó bármiről. 

Galdwell több eklatáns példát is felhoz ennek cáfolatára. Az egyik megdöbbentő.

A KÓRHÁZ
Adva van egy kórház, képzeld, nem Magyarországon, hanem Amerikában, ahol még a legszükségesebbekre is alig van pénz. Viszont, mert a kórház azon kevesek egyike, akik nem a biztosításuk szerint kezelik a betegeket, sejtheted, mekkora tömeg van náluk. Egyágyas szoba, ágyankénti világítás? Miről beszélsz? Orvosonként úgy napi száz beteg, na! 

A legkényesebb a mellkasfájdalmasok kiszűrése, rangsorolása. Ki akkut, ki van életveszélyben, ki az aki simán várhat, jöjjön vissza ekkor és ekkor? Ha ezt benézi az orvos, az könnyen a beteg életébe kerülhet. Az orvosok hatékonysága azonban jó, ha a hetven százalékos szintet elérte, és ez is rengeteg időbe, vizsgálatba, így pénzbe is került. Vagyis valami, ami lassú, drága és meglehetősen eredménytelen. 

A kórház új orvosigazgatót kapott. Aki hamar felfogta, hogy mindenképpen szükség van változásra, változtatásra, mert ez a rendszer, így, ahogyan van, halálra ítéltetett. Hosszú, hogyan történt, nem írom le, mert végtelenné válik a bejegyzésem, de egy pofonegyszerű módszerrel a doki három adatból megmondta, hogy egy beteg mennyire van közel az infarktushoz. A többi doki a fejét csóválta, azt mondta, ez nem lehetséges, kellenek még információk, hogy bizton dönteni lehessen. 

A baj csak az volt, hogy minél több információ állt a rendelkezésükre a betegekről, annál pontatlanabb lett a diagnózisuk. Ráadásul ugyanazt a beteget ugyanazon információk alapján egyikük hazaküldte, a másik azonnal az intenzívre, megfigyelésre. 

Amikor elkezdték alkalmazni az orvosigazgató által javasolt módszert (a kísérleteit a Pentagon támogatta, jogos önérdekből), a diagnózisok pontossága tizenöt százalékkal megemelkedett, és kitört a találgatások kategóriából. A kevesebb, de biztos és összefüggő adat alapján a dokik biztosra mehettek. Hiszed vagy sem, nem volt szükség például a beteg nemére, bőrszínére, de még kórisméjére sem. Csak három egymással szervesen összefüggő, beszédes adatra: a vérnyomására, egy EKG-ra és a tüdeje vizenyősségének állapotára. Pont. 

Szerinted mennyire gyorsan csökkent a sor a kórházban, és menyivel kevesebb kiadása, ezáltal mennyivel több megtakarítása támadt a gazdasági osztálynak? 

VIRTUÁLIS HADGYAKORLAT
A főkatonák úgy döntöttek, rendeznek egy virtuális hadgyakorlatot. Két csapat volt, a Kékek és a Vörösek. A Kékek létszáma többszöröse volt a Vörösökének. A rendelkezésükre álló hadi eszközök is lényegesen számosabbak voltak. 

A Vörösök parancsnokának egy olyan katonát választottak, aki addigra már éles helyzetekben is bizonyította, a szokásostól eltérő gondolkodásmódja, taktikája és stratégiája adott esetben roppant célravezető lehet. 

Ez esetben az történt, hogy a minden szempontból fölényben levő Kék csapatot a Vörös csapat, mindenki óriási meglepetésére, záros időn belül szarrá verte. Az ok roppant egyszerű volt. A Vörös csapat parancsnoka például önállóságot adott a beosztottjainak. Nem kellett mindig, minden szirszarnak oda-vissza minden szintet befutnia. Ezáltal a Vörös parancsnok nem volt ugyan a legapróbb mértékig tisztában azzal, mi történik a csapat egyes egységeivel, de azt mondta, ez nem is lényeges: bachatja, ha nem bízhat meg a beosztottjaiban. Ez az ütőképességet növelte. 

Aztán: a Kék csapat mindig mindent haditanácson vitatott meg. Begyűjtötték, feldolgozták, majd rendszerbe foglalták az adatokat, majd meghányták-vetették, mit kezdjenek velük. Amíg ezzel tökölődtek, a Vörös csapat viszonylag gyenge fegyverekkel kiment a tengerpartra, és szarrá lőtte a Kék flottát. Arra, hogy odavonulnak és ilyen fegyverekkel támadnak, senki sem gondolt. A kommunikációjukból sem derült ki a terv, mert a Vörös parancsnok megtiltotta a telekommunikációs eszközök használatát: az feltörhető, lehallgatható, kikerülhet az információ. Papír alapú, tollal írt futárok által küldött levelezés folyt. A Kékek nem is gyanítottak semmit, ők adatgyűjtöttek, elemeztek, összevetettek, szétszedtek, stratégiát, taktikát keresgéltek, költségvetést készítettek. A Vörösök mindezen közben megnyerték a háborút, lazán kétvállra fektették a Kékeket. 

A Pentagon aztán a Vörös tábornok nélkül újra lefuttatta a virtuális háborút. De már nem folyamatában, hanem meg-megállítva, ki-kikajítva a Kékek hibáit. Akik így már meg is nyerték a háborút. Aztán a főkatonák elégedetten hátradőltek, és elindították a Szaddam Husszein vezette Irak ellen a háborút, a Sivatagi Vihart. „Menni fog ez!” – felkiáltással. 

 AMIKOR MEGCSALNAK AZ ÖSZTÖNÖK

Persze a blikk nem működik minden esetben. Gladwell több tragikus példát hoz arra, a stressz miképpen zár ki információkat. Amerikai rendőrök példáit kapjuk, olyan esetekét, amikor az intézkedés vége sajnálatos és indokolatlan halál lett. Amelynek az áldozatai jobbára nem fehérbőrűek. 

Gladwell bizony igen komolyan relativizálja a rasszizmus vádját. Azt mondja, az intézkedő rendőrök normál esetben egyáltalán nem voltak rasszisták. Lényeges, hogy normál esetben. Ám ez még mindig nem azt jelenti, hogy a halállal végződő intézkedések esetében azért lőttek, mert utálják a színesbőrűeket. 

Gladwell azt mondja, stresszhelyzetben, az élet védelmében egyfajta autizmus áll be a szervezetben. Az agy lekapcsol funkciókat, másokat felerősít, az idő lassabban folyik, mozzanatok megdermednek. Például sokkal élesebbé válik a mozdulat, ahogyan a felszólításra menekülésbe kezdő fiatalember az ajtaja előtt a bal felét mutatja a rendőrök felé, a jobbjával a zsebébe nyúl, és egy fekete tárgyat vesz elő. Előtte semmiféle felszólításra nem reagált. Az utána siető két rendőr közül az egyik hanyattesik, a társa azt hiszi, a fekete fiú meglőtte. Lövés hangját ugyan nem hallotta, de látja a társa kezében az előkapott fegyvert. Miért nem hallotta a lövést? Két okból. Az egyik tök természetes: mert nem volt lövés. A másik ok: ha lett volna, akkor is esélyes, hogy nem hallja. Ebben a szituációban a hallásra nincsen nagy szükség, a látásra és a reflexre van. Lőni kezdi a fiút. 

Az épületbe rohanó másik két rendőr már a fegyverek zajára rohan be, a társaikat védeni. A fekete fiút másodpercek alatt negyven lövés érte. Esélye sem volt.

A takarásban levő kezében nem fegyver, hanem pénztárca volt. Vajon mit akart vele? Nem azért áll éjjel fél egykor a házuk előtt, mert valami aljasságon törte a fejét, hanem azért, hogy kiszellőztesse a fejét a napi munka után. Amikor elment mellette a rendőrautó, nem ijedt meg. Nem volt mitől. Maradt is a helyén. Csak akkor fogta el a rémület, amikor az autó visszatolatott és kiszállt belőle két gardróbszekrény. Akiket a lámpák fényében a biztonsági mellény még nagyobbnak mutatott. A fiú nem régen volt az államokban. Angolul sem tudott tökéletesen. 

Hogyan lép a képbe a rasszizmus? Alaphelyzetben egyik rendőr sem volt rasszista. Kicsit sem. De ismerték a statisztikákat. Amik valószínűvé tették, hogy az éjszakában ácsorgó fiatalember valami rosszban sántikál. Miért nézelődne jobbra-balra? Aztán még menekülőre is fogja. Nem hallgat a felszólításokra. A zsebébe nyúl, fekete tárgyat vesz elő... 

Az információk szerencsétlen összekapcsolása, s az azokból leszűrt következtetések okozták a szitává lyuggatott srác halálát. 

Gladwell azt állítja, ha a rendőrök nem négyen vannak, nem történik meg a tragédia. Ha csak egyetlen rendőr megy oda, igazoltatni senki sem esik pánikba, a stressz nem tolja túl a reakciókat. Mert a rendőrök reakciói egymást erősítették. Amelyik hanyattesett, azt nem meglőtték, csak elbotlott. A berohanó társak nem mérlegelték a helyzetet, nem várták, nem nézték, hogy érkezik-e egy árva lövés is a fiú felől. A társaik lőttek, nyilvánvaló volt, hogy meg kell védeni őket, ártalmatlanítani kell az ellenséget. 

Az ösztönös reakció, a test felkészülése az elkövetkezőkre, teljesen félrevitte és tragédiába sodorta ennek a szituációnak a szereplőit. 

VAN-E VÉGSŐ SZÓ?

Hogyne lenne! A végső szó az, hogy az ösztönösnek gondolt döntések tanulhatók. Van, akinek már sikerült is ilyet tennie. Ki is dolgozták a tanulási folyamatot. Hurrá!

A probléma csak az, hogy nem tudjuk meg, miben, miből áll a tanulás. Gladwell ezt kábé egy bekezdésben elrendezi. Hökk! Nagy kár, ez lett volna a lényeg. Mert itt állok, én az egyszeri, egyszerű olvasó, és nagyon szeretnék ebben az értelemben ösztönösebb lenni, ám a könyv semmit nem mond arról, merre is induljak. 

Vagy arról van szó, hogy Gladwell könyvét egyfajta figyelemfelhívásnak kellene felfognom, és kezdjem el keresni körülöttem a lehetőségeket a változtatásra, tanulásra? 

A végső szóhoz tartozik, hogy az ösztönös döntések meghozatalához kötődik minden egyes apró információ, aminek alapján a döntést meghozzuk. Ilyen információmorzsa lehet a velünk kontaktba került ember arcmimikája, a mikro-izommozgások tömkelege. Amiket normál esetben jobbára nem is tudatosítunk. De léteznek, és bár nem is tudjuk, mégis reagálunk rájuk. (Mondjuk az Ismerős ismeretlenekben Gladwell éppen azzal érvelt, hogy a testbeszéd nem független a kultúrától, amiben az egyén él. Nesze neked multikulti, együttélés! Immeg azt bizonygatja, hogy kutatások lehengerlően arra jutottak, hogy földszerte, mindenhol ugyanúgy vagyunk arcmimikailag emberek. „Ki érti ezt? Én nem,”)

Ergo a könyv végső konklúziója az, hogy nézd csak, van ilyen, mi több, meghatározza az életünket. Pont. A szerzőnek eszébe sincsen a megoldásra koncentrálni. Ő csupán a jelenséget tárja fel és a jelenséggel kapcsolatban rámutat összefüggésekre. Kétségtelen, hogy ezt ismét érdekesen, izgalmasan, roppant olvasmányosan teszi. A könyvét nem lehet letenni. Csak a végére érve megint olyan érzésem volt, hogy oké, és akkor most az jön, hogy...

HVG Könyvek, Budapest, 2020, 296 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633049198

8/10

A hosszú hétvége negyedik napja. Ismét kettesben vagyunk Szerelmetesfeleségtársammal. Csemete eddig itthon volt, tegnap mentek el a párjával. Aki kivételesen nálunk aludt. Vasárnap este fondüztünk egyet az Ofi barátoméktól kapott, svájci sajttal, némi tokaji furminttal, a fondübe és a pohárba is, a Csemete-pár által hozott tokaji szamorodnival és egy kis szilvapálinkával. Meg némi szalonnával, sonkával. 

Másnap (tegnap) reggel beült ide a mi szobánkba, és megköszönte az előző estét, és azt mondta, nagyon jól érezte magát. Én meg azóta töprengek, mit jelentett ez, mi történt, amitől nagyon jól érezte magát, avagy mit jelent a kijelentése? Jó, nem lesznek emiatt álmatlan éjszakáim, de úgy mégis foglalkoztat. 

Az eddigi, a szcióval foglalkozó könyveknél gyakorlatilag mindent leírtam, amit tudok (nem sok), érzek (több) és ami véleményem van. Szerencsére annyi nincsen mint azoknak, akik a saját tapasztalataik alapján írják, amit írnak. Margery Wakefield könyve is ilyen könyv. Előre bocsátom, szerintem a leggyengébben sikerült az általam eddig megismertek közül. 

A szcientológiáról mint olyanról most keveset fogok írni. Megtettem ezt az eddigi, erről szóló értkelésekben, elsősorban Dudás Diána és Bónyai Péter könyveinél. Ezt gondoltam, amikor belefogtam az értékelés megírásába. Aztán rájöttem, hogy a könyv címe miatt kicsit alá kell merülnöm, és néhány badarságra magyarázat-kísérletet kell adnom. El fogsz fáradni. 

Margery Wakefield könyvének az a sanyarú sors jutott, hogy nem a tartalmára, hanem az írástechnikára, a szerkezetésre fogok koncentrálni. Nem jár jól a koncentrációm irányával senki. 

Ki a fene az a Xenu, aki felé az út vezet?

Tulajdonképpen teljesen mellékes. Katyvasz az egész. Nem is aprócska. Viszont a szcientológusok világszerte hisznek benne. Mármint akik egyáltalán tudnak róla.

Mert Xenu hivatalos, az alapító L. Ron Hubbard által kiagyalt, oppárdon, megtapasztalt sztorija egy végtelenül gagyi, sci-fi-bugyutaság, amit csak a már végbevitt, meglehetős hatékonyságú agymosás után lehet beadni bárkinek is. Az információ átadásának az ideje az OT3 szinten történik. Margery számára ez tíz-tizenegy év utáni szciózás után történt meg. 

Aham, ezzel az utóbbi kifejezéssel, az OT3-mal kiváló szciós lennék. Mondtam is valamit, meg nem is. Nem is. 

A szcientológia a gondolkodás álvallása. A gyakorlatban éppen a gondolkodást iktatja ki. Ennek a Xenu-sztori az egyik legékesebb példája.

A hivatalos verzió szerint a Föld annyira gondolkodás-szennyezett, hogy a szcientológia nélkül teljesen reménytelen a helyzete. A süket duma-hátteret, miképpen szennyezett, és miképpen tisztítható, most nem venném végig. Annyira fárasztó. De dióhéjban meg kell tennem, hogy kapisgálhasd ennek a Xenu-dolognak a lényegét. 

Szóval végtelenül leegyszerűsítve a következőről van szó. A Föld gyakorlatilag egy börtönbolygó, ahová egy galaktikus zsarnok, Xenu, követőit zárták. Büntiből. Ezek a követők szellemi lények, thetánnak hívják őket, és bennünk, emberekben laknak. Akár többen is. Ezektől kell megszabadulnunk, és a szabadulás technikája természetesen a szció kezében van. 

A szciós rendszerben szintek vannak. Minél feljebb jut valaki, annál inkább tisztává, beavatottá és hatékonyabbá válik. Aki kívül van a szción, tehát te meg én, meg a világ döntő része, mi vagyunk a wog-ok. Akik affinitást mutatnak a szció marhaságai iránt, ők a preclearek. Még a tisztulás előtt vannak. Ha a preclear leperkálja a megtisztulásához szükséges összegeket, clearré válhat. Mi a clear? 

A Clear annak az állapotnak a neve, amelyet auditáláson keresztül lehet elérni, valamint egy olyan lény megnevezése, akinek nincs többé saját reaktív elméje, az ésszerűtlen viselkedés, az indokolatlan félelmek, zaklatottságok és bizonytalanságok rejtett forrása. A reaktív elme nélkül az egyén visszanyeri alapszemélyiségét, öndeterminizmusát, és lényegében sokkal, sokkal inkább önmagává válik.

Forrás

De ez még nem a csúcs. Pedig idáig is képzések hosszú sora kell. A csúcs, ó, az még nagyon messze van! Addig még igen sok pénznek ki kell kerülnie a pénztárcánkból, és lényegesen teljeskörűbb önfeladásra van szükség. A következő nyolc szint az OT-k szintje. OT vagyis operatív thetán. Mi a thetán? 

Az Operatív Thetán (OT) egy szellemi állapot a Clear felett. Operatív alatt azt értjük, hogy „képes cselekedni és kezelni dolgokat”. Thetán alatt a következőt értjük: „a szellemi lény, ami nem más, mint alapvető önmagunk”. Az Operatív Thetán tehát olyan valaki, aki képes kezelni dolgokat anélkül, hogy fizikai dolgokból álló testet kellene használnia. 

Alapjában véve az ember önmaga képes fizikai támogatás vagy segítség nélkül dolgokat kezelni, valamint létezni. Nem azt jelenti, hogy valaki Istenné válik. Azt jelenti, hogy teljesen önmagává válik.

A Szcientológia alapszintjei segítenek a személynek megbirkózni a személyes kapcsolataival és a napi problémáival, hogy felszabaduljon a figyelme a létezés magasabb síkjainak kezelésére. Az Operatív Thetán szintjén az egyén a saját szellemi lényként való halhatatlanságával foglalkozik.

Forrás

OT-szintből nyolc van. A harmadikon kerül elő Xenu. Tulajdonképpen a róla szóló történet a harmadik szint. Margery ettől teljesen kiakadt. Csalódottnak, átvágottnak érezte magát. De mert Hubbard, az Isten és az ő szervezete nem tévedhet, túlságosan mélységes volt számára a kognitív disszonancia. 

Róla az alsóbb szintű szciósok semmit sem tudnak. Nem véletlenül. Ez már akkora marhaság, mint ide Lacháza. Komplett sci-fi, de annak is a rosszabbik, zs-kategóriás változatából. Nem is merülök bele, annyira fáraszt, olvasd el a linkeken, kicsoda Xenu. Ha utána kipihented amit olvastál, várlak vissza!

Xenu 1.
Xenu 2.

 Nem semmi, igaz? 

Mondjuk azon töprengenem kellett, vajon micsudáért az a szóban forgó könyv címe, ami: Út Xenu felé? (A magyar cím egyébként megfelel az angol eredetinek.) Mert szciósként nem Xenu, hanem a megtisztulás felé halad egy szciós. Sőt, Xenu spanjaitól, a szciós lelkére tapadt thetánoktól kell megszabadulnia. Rejtély!

Hacsak nem arról van szó, hogy a szerző, Margery szciós gondolkodása, bármennyire is agymosott lett addigra, ugyancsak megbicsaklott, amikor szembenézett azzal, hogy ezért a Xenu marhaság információért adott ki 800 dollárt (a hetvenes évek végéről, a nyolcvanas évek elejéről beszélünk).

Na, számoljunk csak! A 800 dollár összeg ma 330 000 forintot ér (plusz/mínusz valamennyi). Csakhogy Margery története a hetvenes-nyolcvanas években zajlott. Gondolj bele, akkor mit jelenthetett nyolcszáz dollár!

Kíváncsiságból utána néztem, és itt találtam adatot. Ha az akkori árfolyamot 35 forintnak veszem, a mait pedig 411-nek, akkor a szorzó, amennyit azóta emelkedett a dollár: 11,7. Vagyis az OT3 Xenu-információs tanfolyás mai reálértéke forintban: 3 875 142. A hülyének is megéri, nem? Vagy már hülyének kell lenni, hogy megérje? 

És nem ez volt az utolsó összeg, amit Margery a szciónak fizetett. S persze nem is az első.

Az OT3 kiperkálása és a szint megszerzése után támadtak bajok a szerzővel: depis lett, rémálmai voltak, sikítozva ébredt. S a gyógyulás érdekében a nagymamája után örökölt húszezer dolcsi maradékának, vagyis inkább döntő részének, tizenhatezer dollárnak is a seggére vert. Ez a húszezer dolcsi manapság kb. tízmilla forintban. Persze ezt a maradékot is a Szientológiai Egyháznak fizette ki: tovább akart lépni, volt előtte öt szint az OT-ből, de depisen, a rémálmokkal ez lehetetlen volt. 

Vagyis a könyvcím lehet arra utal, hogy a Xenu-információ kibillentette az addigi kerékvágásból Margeryt. De a könyvet olvasva ez sem igaz. Meghökkent, de eszébe sem volt emiatt elhagyni a szciót. Lettek bajai a megbillenésből, sőt, végül emiatt hajtották ki a berkekből. Ám még ez sem vezette el ahhoz, hogy önként intsen pát az egész baromságnak. 

Vagyis baj van a könyvcímmel. De Margery legalább ő is elmondja, kicsoda Xenu. Igaz, csak a könyve utolsó lapjain. S a címet nem magyarázza meg.

A kötet, mint könyv és mint irodalom

Talán túl nagyok az elvárásaim. Mert hát hiszen memoárról, vészkiáltásról van szó. Ki a fene vár el operaária minőséget egy Titanicról sikoltott segítségkéréstől?

Csakhogy itt arról van szó, hogy mindaz, amit leírt figyelmeztetés is. Azon kívül, persze, hogy lélekkönnyítés is. Kibeszélés. Mármint a saját lelkéből való kibeszélés, és nem a szció kibeszélése. Ám semmiképpen sem másodlagos szempont, hogy nem állt meg ott, hogy magából kiírja mindezt hanem nyilvánosságra is hozta. Ezáltal fel kellett vállalnia, azt, hogy nem lehet bármilyen minőségű, amit mások elé tár. Mert a családnak, a barátoknak, ismerősöknek, oké, elküldi a stencilezve sokszorosított kéziratot, hogy megérthessék, hová tűnt tizenkét évre. S oda jó az a bármilyen minőség, ahogy Margery a lelke romjainak építőkövét ismét egymásra rakogatva kiplönytyögi az otthoni Remington írógépen, mi esett meg vele a szcióban.

De egy könyv az más tészta. Ebben a formában a szövegnek egy más minőségre van szükség. Meg szerkesztőre, aki sok mindenre figyel. A stilisztikára például, az arányokra, a dramaturgiára (bizony, hiába memoár!), arra, hogy a hangsúlyok hangsúlyosak legyenek, az információk pedig egyértelműek. Hogy üssön, ami ütött, fájjon, ami fájt, süssön a megaláztatás, és valamelyest átélhető legyen a remény és az öröm is. 

Namost az van, hogy több dolgot kell egyszerre letudnom.

A MAGYAR KIADÁSRÓL
Kezdjük az egyszerűbbel, a magyar fordítással. Elfogadom, hogy a kiadó részéről nem az esztétika és a szöveg irodalmi igénye az elsődleges szempont, de azért ne feledjék, hogy mindazok akiknek a kezébe kerül a könyv, nincsenek arról feltétlenül meggyőződve, hogy a szcientológia az, ami, és egy esztétikai, nyelvi szempontból több mint pongyola kinézet és megfogalmazás komolytalanná teszi a vészjelzést. 

Nincsen például kolofonja a kötetnek. Legalábbis hiányos. A fordítónak nincsen neve. Amit megértek, hiszen a szciós bürökrácia bosszúálló fajta, de ennek feltüntetése is jelentős információ lehetett volna. Aztán az, hogy előszó a belső címlap hátoldalán, a kolofon helyén van, micsoda megoldás már? Az elírásokból és a mellé gépelésekből igen sok van. Az árva- és fattyúsorok tömkelegéről nem is beszélek.

A fordításról már igen. Nem tudom, milyen az eredeti, angol szöveg. Vélem, az sem irodalmi. Ez még nem lenne baj. A magyar fordítás azonban nagyon sok helyen értelemzavaró, van ahol egyszerűen értelmetlen. Nézd csak meg kapásból az alcímet! 

A szciós anyagokat idézve különösen igaz az értelmetlenség.. Néha csak lestem, és még kikövetkeztetnem sem sikerült, vajon mit akar mondani a szöveg? Mintha a Guglival fordítottam volna le. De könyörgöm, ez egy könyv! Felmerült bennem, hogy szó szerinti ezeknek a szövegeknek az idézése, s akkor nem baj, hogy értelmetlen: az már a szciót minősíti. Csakhogy ennek feltüntetése igencsak tanulságos lett volna. Legalább egy (sic!) jelzéssel. De a forrás jelölésével mindenképpen. Ilyen azonban egy sincsen a könyvben. 

Vagyis a magyar szöveg sajnos nemes egyszerűséggel igénytelen. S a legzomorúbb, hogy ez valamelyest semlegesíti is a mondanivalóját. 

A KÖTET DRAMATURGIÁJA, SZERKEZETE
Ilyen nincsen neki. S ordít mindkettőnek a hiánya. Például semmi jelzés arra, hol járunk az időben. Éppen tegnap este, egy rövidke sétánk által meséltem a könyvről Szerelmetesfeleségtársamnak, és azt mondtam neki, hogy egy-másfél éve szciós a könyvben az író, viszont már a könyv kétharmadán is túl vagyok, vajon hogy az ördögbe fog beleférni a szakítás és a szakítás feldolgozása a maradék egyharmadba? (Nem is fért bele, csak a vázlata.) De kiderült, hogy amit én egy-mésfél évnek gondoltam, az már a tizedik volt... S nem mindegy. Vagyis az idő múlása teljesen hiányzik a szövegből. 

A könyv végén kiderül, hogy Margerynek voltak szerelmi kapcsolatai is a szción belül. Erről korábban egy szó sincsen. Illetve egy auditálás (kb.: gyónás) során kiderül, miféle konkrét személyekhez köthető konfliktusai voltak a hosszú évek során. Amikről addig egy szó sincsen, sehol. 

A könyv százkilencven oldal. A felénél gyakorlatilag még csak az elején járunk. Legalábbis úgy érezzük. 

Azán nem kap magyarázatot, Margery miképpen oldott fel magában nagyon komoly ellentmondásokat, elképesztő embertelenségek megtapasztalását akár a saját bőrén, akár másokén.

Például amikor büntibe kerül, alsóbbrendű munkák végzésére osztják be egy minősíthetetlen szálláshelyen, ahol csak kétnaponta tisztálkodhat, a falon csótányhadak vonulnak, az ágy egy puszta földre vetett, hullámos, más által már kifeküdt matrac cafat, gyakorlatilag moslékot kap enni, a csomagban olyan kenyér van, amibe már beleharaptak. Furcsállja, természetesen gyalázatosan érzi magát, de nem mondja, hogy elmentek ti a jó édes, büdös édesanyátokba, aztán csá, hanem végigcsinálja a büntit, és a végén örül annak, amikor végre fürödhet. Ennyi. 

Ugyanígy csak les ki a fejéből, amikor egy esetben a szciós oviba küldik kisegítő munkára. Az oviban nincsenek játékok, nincsenek könyvek, nincsenek bútorok, az udvaron nincsen mászóka, nincsen hinta, csak kitaposott föld egy fa körül, ahol a ruhátlan, pelenkások ülnek a porban. A magyarázat: a kisgyerekek nulla haszonnal bírnak a szció számára, mit jutalmazzanak az ő esetükben? Margery ezen is érthetetlen módon túllép. Legalábbis én, az olvasó nem kaptam magyarázatot miképpen tette meg. Szerintem ez már a hetvenes-nyolcvanas években is simán rendőrségi ügy lehetett volna Amerikában. Legalább utólag. 

Sorolhatnám még a szerkesztési hibákat, mert igen sok van belőlük. Minden témába csak bele-belekapunk, nem visszük végig. Minden magyarázat nélküli marad. Aztán van amikor két oldalon keresztül egy eszement auditálási eljárás részleteit olvassuk, betűvel kiírt, milliárdos nagyságrendű számokat. Valóban érzékelteti az eljárás agyamentségét, és egy ötszáz oldalas könyvben, ahol mindennek jutna legalább ennyi hely, simán el is férne. De itt, ezen a százkilencven oldalon indokolatlan. 

Ahogyan azt sem értem, hogy miután Margeryt kidobja az egyház, van még hátra három-négy oldal a könyvből! Pontosan nem tudjuk meg a kidobás okát sem. Meg azt is csak rettentő átabotában, mifenét kezdett magával a kidobott szciós, hogyan fogadta a család, hogyan illeszkedett vissza a normális társadalomba (mármint amennyire a társadalom valaha is normális volt; de szcióhoz képest minden bizonnyal az), tanult-e tovább, mit dolgozott, mit tett a szció ellen, tett-e valamit, tudott-e tenni valami? És így tovább, és így tovább... Mert ez legalább annyira érdekes lehetett volna, amennyire a bekerülés metodikája érdekes (és számomra értelmezhetetlen). 

Vagyis amire ki akarok likadni: a könyv hihetetlenül, zavarón és megmagyarázhatatlanul felületes. 

A hangsúlyok, magyarázatok helyretevéséhez mindenképpen kellett volna egy szerkesztő, ha már a szerzőnek nincsen érzéke hozzá. Mert nem baj, hogy nincsen, nem író, s amit ír, memoár. De a könyv az meg könyv, legyen minősége! Egyébként komolytalannak tetszhet a tartalma is. Holott egyáltalán nem az! 

A helyzet az, hogy bár korántsem hibátlan sem Dudás Diána, sem Bonyai Péter könyve (így, minőség szerint ebben a sorrendben), de Margery Wakefield könyve mindkettő mellett elbújhat. Ez persze mindazt a borzalmat, amit átélt, leírt nem semmisíti meg és nem relativizálja. Csak valamelyest súlytalanítja a hangsúlytalanság miatt.  

Magánkiadás, Budapest, 2009, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630660884

6/10

2022 október vége, még mindig hosszú hétvége. A héten volt egy nagyon furcsa álmom. Ami azért is volt furcsa, mert mostanában nem nagyon történet meg, hogy álmodtam. Meg önmagában és mondanivalójában is furcsa volt. A következő történt benne.  

Érdekes módon a mostani és nem gyerektudatom volt, mégis nevelőszülőknél voltam. Mindketten olyan nyolcvanas éveknek megfelelő külsővel bírtak. Vö. „Dallas”.

A nevelőanyámmal volt valami konfliktusom volt. Szemét volt velem. Hogy miben és hogyan, nem tudom. De odavetettem neki: 
– G..ci vagy!

A nevelőapám rámmozdult, hogy üssön, de a nevelőanyám, bár tudtam, nem szeret, visszafogta. 
– Mi bajod van velem? – kérdeztem tőle. Kimondhatatlan gyűlölettel válaszolt:
– Képtelen vagy a szeretetre!
Rettenetesen megdöbbentem. 

Itt lett vége az álomnak. Felébredtem. Visszajátszottam az álmot. A döbbenet maradt. 

Ma este egy ház alatti szivarka elszívása közben elmeséltem az álmot Szerelmetesfeleségtársamnak. Ő nevetett. 
– Ugyan!
– Mit ugyan? 
– Már hogy lennél képtelen a szeretetre? Én vagyok a példa, hogy ez baromság!
– Te?
– Érzem, tudom, hogy tudsz szeretni. Minden erről szól! Az elfojtásaid játszanak veled. 
– Az elfojtásaim?
– Hát hogy nem szerettek a nevelőanyáid, hogy kirekesztett voltál. 
– Ezt soha nem fojtottam el. Tudtam, tudatos volt mindig, mindkettőnél. 
– Akkor az emlékeid... 
De vajon miért jöttek most fel így, fájdalmasan esszenciálisan? S miért a szeretetlenséggel? Egyébként kezdetben Apám mindkét, Anyum utáni feleségét iparkodtam szeretni, ha másért nem, hogy Apunak jó legyen. S vagy harminc éve nem foglalkoztatott egyáltalán a kérdés. 

„Bízom önben, doktor úr. Maga az első orvos,
akivel szót lehet érteni. Bizony, nehéz eset vagyok.
Többen megpróbáltak segíteni, de hiába.
Inkább csak felidegesítettek. Én is őket.
Két pszichiáterem is öngyilkos lett.”

Ez a kötet nagy eséllyel az életben nem került volna a kezembe, hacsak J. I. Mindenható meg nem keres e-mailben. Azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem elolvasni a könyvét. Küldött két linket róla. Azokat elolvasva az volt a benyomásom, hogy ez vagy irdatlan nagy baromság vagy marha jó lesz. S nagy kár lenne, ha középúton lenne elbaltázva az egész. Előre mondom: nem lett elbaltázva. Ezzel együtt mégis igaz mindkettő zseniálisan nagy marhaság ez a könyv. A zseniálisan szót úgy értsd, hogy zseniálisan, ne gondolj bele semmiféle felhangot. 

J. I. Mindenhatóval váltottunk pár levelet egymással. Most éppen én vagyok az adós a soros válasszal. Szimpatikusnak tűnt az ember. Akiről tudom, hogy kicsoda, hány éves, mivel foglalkozik, hol él, volt-e már irodalmi előélete. De [fityisz] nem szólok róla egy megátalkodott szót sem. Nem azért, mert jó dolog információfukarnak lenni, hanem mert a Mindenható megkért, hogy ha lehet, akkor inkább ne, bár én teremtem a saját értékelésemet, s ha úgy hozza a szükség... Mivel alapvetően tisztelem az embereket, természetesen nincsen az az értékelői szükség, ami úgy hozhatná. Tehát marad az oldalfurdid, nem tudod meg, kicsoda a Mindenható. De nem mondok titkot: létezik a Teremtő! Van I.! És I magyar. (Vagyis innen nézve igazuk van, akik azt állítják, hogy Jézus végső soron pártus herceg volt.) 

Most gondolok bele: gondolj bele, az aki neked ezt az könyvérétkelést írja, közvetlenül beszélget I-vel! Én közvetítem I gondolatait. Bakker, apostol vagyok! 

INDULJUNK KI TEHÁT A KIINDULÁSI ALAPBÓL!

A regénynek sokkal inkább hangulata van, meg szellemisége, meg gondolatai mintsem története. Van neki az is valamelyest, de nem annyira jellemző. Engem egy ilyen értékelői mondat úgy kapásból le tudna beszélni bármilyen könyvről. Ugyanis dög unalmat ígérne, valamiféle fárasztó lilaságot. I-i szerencse, hogy én írom ezt az értékelői világot, és tudom, mi rejlik a mondatai mögött! 

S azonnal hozzáteszem azt is, hogy I a regény egy pontján ki is fejti, hogy az irodalom azért jobb műfaj számára mint a zene, mert az író simán figyelmen kívül hagyhat bármiféle kötelező törvényszerűséget. Amit egy zeneszerző nem tehet meg, mert értelmetlen kakofónia hull ki a kezéből a padlóra. Ember nem lesz, aki hallgassa. De az író simán elengedheti a fantáziáját, megteremtheti a maga törvényeit. Vagy éppen figyelmen kívül hagyhat bármiféle irodalmi, betűvetési alapot.

Csak egyetlen törvényt nem: értelmes szavakkal kell mondatokat fogalmaznia. Különben a következő mondat így is festhet:

Amit nyilván még ilyen rövid példamondatban sem olvastál végig te sem. Én sem. Csak odafigyelés nélkül ütögettem a billentyűket. Kettőnk között az a különbség, hogy én már a mondat írása előtt tudtam, hogy tök felesleges elolvasni, te meg csak azután, hogy az első, második szón kibicsaklott a szemmel estél túl. 

S egyébként az értelmes szavak, mondatok sem garantálják, hogy maga a szöveg értelmes lesz. Beee! [nyelv a lehetőség végső határáig ki a szájból].

Én a magam részéről egyébként ki nem állhatom az öntörvényű szövegeket. Én vagyok AZ olvasó. Rugalmas vagyok, tessenek írók tehát az én stílusomban írni! Mármint olyanban, amit szeretek!

Erre jön J. I. és olyan öntörvényű szöveget rittyent, mint ide Lacháza. Ami úgy önmagában megérdemelné, hogy úgy húsz oldal után a sarokba vágva landoljon, hogy elmész te Mindenhatókám a francba! Csak jelzem, hogy nem landolt a sarokban a könyv...

Pedig olyan elképesztőn öntörvényű minden belső összefüggéstelensége, mint a legfrappánsabb trip, álom, részeg vízió leírásának. Amiket, ahogy mondtam, szívemből kerülök. Az öntörvényűségük miatt. Márpedig itt szó  sincsen öntörvénytelenségről. 

A Lepény laposföld: a geológiai fúrások felhozott anyaga szaru tartalmú volt. 

MIRŐL VAN SZÓ TEHÁT? 

A könyv fülszövege a következő. 

„Lehet, ​hogy a te teljes éned csak néhány fekete betű a fehér papiron,
én ennél biztosan több vagyok."

A valaha irt egyik legkülönösebb könyvet tartja kezében az olvasó. Még a műfaja sem világos. Esetleg gasztroerotikus thriller, hiszen a történet középpontjában egy gyilkos utáni hajsza és az evés állnak. És a létfilozófia alapkérdései. A regényben akadnak szereplők, akik még saját írójuk létét is konokul tagadják, és alternatív magyarázatokat keresve elvetik az intelligens tervezést, sőt, hogy egyáltalán egy regény szereplői lennének. Egyikük egy vita során a fenti idézettel vág vissza egy kreacionistának. A többség mégis tudja, hogy itt az író a világmindenség teremtője, aki felette áll minden szabálynak, kötöttségnek, akinek hatalma korlátlan, minden irányú és végtelen. Gondolata a fizikai törvények, matematikai axiómák feletti abszolútum. Az általa álmodott univerzum annyira eltér a miénktől, hogy éppen ezáltal tudjuk hirtelen kívülről szemlélni és talán jobban meg is érteni saját világunkat.

Reménylem, az ötletkavalkádból nem árulok el semmi véresen spoilereset! Adva van a Lepény, a szereplők élőhelye. A szövegből lassan bontakozik ki, hogy hol is vagyunk, kik is, mik is a szereplők. (Nem tudom, figyelmetlen voltam-e vagy valóban csak az oldalak kétharmada után van utalás arra, hogy a lepény emberei szőrös farokkal bíró egyedek, és átlagosan három-négy tonnásak,) Nos, igen, emberek a szereplők, társadalomban élnek, van történelme a Lepénynek. Ahogyan kultúrája, technikája, tudománya is. Ismerik például a számítógépet is. 

De egy ponton rájönnek arra is, hogy ha megfelelő magasságból ugranak le, repülni is tudnak. 

A Lepény lakói önfeledten filozofálnak, vitatkoznak I létéről, működéséről. Innen indulunk ki. Persze nem mindannyian, van néhány kiemelt lakója a Lepénynek, aztán egy kiemelődik közülük. Megtudjuk róla, hogy pszichiáter egy kiemelt, jól dotált intézményben. 

A Lepényen igen sok minden pont fordítva van, mint ahogyan az a mi világunkban van. Például a regény is visszafelé íródik. De ettől ne rémülj meg, erről inkább csak beszélnek, az írástechnikában ez annyira nem jelentkezik, csupán megemlítésre kerül az egyik szereplő által. Ami zajlik, szerencsére lineárisnak tűnik. 

Példák a fordítottságra. I létezik, ezzel majdnem mindenki tisztában van. Tudja. Vagyis hinni nem kell I-ben, tény a létezése. A nem létében kell hinni. Mert azt kellene bizonyítani, ami nincsen. Vagyis a hívők azok, akik hisznek I nem létében. Ezért panganak is a templomok. Hiszen csak az jár oda, aki hiszi, hogy nincsen I, és ők kevesen vannak. 

Aztán. A Lepényen osztódnak az ott élők. Az osztódás a megszűnésüket jelenti, két külön lény lesz belőlük. Elképesztő ökörség számukra, hogy a férfi és a nő egyesüléséből legyenek utódok, ezt hallva elképedve nevetnek. 

A történet röviden arról szól, hogy a Lepény ideje halad a világvége (értsd: a világvége a könyv vége, mert akkor vége a szereplők világának, nincs tovább történés, jön a Semmi) felé. Történik gyilkosság is, ez teremt némi feszültséget, izgalmat. Kapunk betekintést mind a történelem idejének viszonylagosságáról, mind a párhuzamos világok létéről. 

J. I. Mindenható, az író

elképesztően jól ír! Nyoma sincsen semmiféle sutaságnak, esetlegességnek. Élvezetesen, gördülékenyen, szabatosan fogalmaz. S ezt nem csupán azért mondom, mert kapcsolatban vagyunk egymással. Vagyok annyira elvetemült, hogy azoknak a munkájáról is őszintén megmondom a magam szubjektívjét, akiket legalább levélváltások alapján ismerek valamelyest. (Eddig csak egy ember nem állt velem szóba utána. Pedig fogalmazni ő is nagyon tudott, csak amit megfogalmazott, az nem volt koherens.)

Azt nem mondom, hogy JIM átgondolta, mert ennek a kötetnek az írási filozófiáját ő maga fogalmazza meg. 

 – I tulajdonképpen lustaságból találta ki ezt az explicit formát. Csak az ötleteit akarta leírni a lehető legkevesebb megkötéssel. Semmilyen más formátumban nem tudná a gondolatait csak úgy leírni szabadon. A Címszereplő, itt nem magamra, hanem a regényre gondolok, az első igazán szabad regény. Miért csak a vers lehet szabad? I felszabadult minden gátlás alól! Ledobhatta minden korlátját! Szabad kezet írt magának. De ez sajnos ránk, szereplőkre nézve azt jelenti, hogy mi viszont a legkevésbé sem vagyunk szabadok. I-nek minél kevésbé van megkötve a keze, annál nagyobb a hatalma felettünk. I nagy szabadsága a mi nagy kiszolgáltatottságunk.

– De az előbb mondta, hogy ebben a regényben, ha jól értem, ellentétben más regényekkel, mi  valóban létezünk, nem pusztán utalások, szimbólumok vagyunk – jegyezte meg Ruszlán. – Ez így nekem nem konzekvens. Nekem úgy tűnik, némi szabadság a létezés alapvető követelménye.
A regény nem konzekvens, hanem igaz. Mint mondtam, pusztán azt dokumentálja, ami I fejében megtörtént. Ott pedig miért történnének csak konzekvens dolgok? I tudata nem egy algoritmus. Legalábbis nem egy egyszerű algoritmus. Mind a két gondolat megszületett I fejében, és nem pusztán szimbólumok vagyunk, illetve jobban ki vagyunk szolgáltatva neki, mint más regények szereplői. Egy kevésbe szabad, klasszikus regényben I-t is kötnék bizonyos szabályok. Ha más nem, legalább az úgynevezett irodalmi törvények. Az életünket ezek a törvények is befolyásolnák, nem csak I puszta akarata. Ott, annak a falon lógó puskának például egy hagyományosabb műben előbb-utóbb el kellene sülnie.

– Az ott bajosan sülne el, csak dísz. 

– Erről van szó. Ebben a műben I-nek nem kell foglalkoznia holmi irodalmi törvényekkel, hiszen a hatalma végtelen. A puska, ha I akarja, elsül. Még akkor is, ha csak dísz. De ha I nem akarja, soha nem sül el. Lehet, hogy pont azért van itt a puska, hogy I rajtam keresztül mondja el, rá még egy falon lógó puska sem hathat. Hogy nemcsak a fizika vagy a matematikai és logikai törvények felett van  teljhatalma...

Ruszlán unalmában egy előtte fekvő régi zárójelentésre firkálgatott. Előbb egy kis háromszöget majd  abba egy, a háromszögnél jóval nagyobb, kétszöget rajzolt. 

– ...de még az irodalmi törvényeknek is fittyet hányhat! A regény nemcsak szabad, de abszolút is. Abban az értelemben, hogy a szerzőnek abszolút hatalma van a regénye felett. Mit neki bármilyen törvény? Azt csinál a törvényekkel, amit csak akar. Ha akarja, egyáltalán nincsenek törvények. Ha akarja, az egyik fejezetben ilyenek, a másik fejezetben olyanok, egy harmadikban ismét teljesen mások a törvények. A szereplők maguk is változhatnak. Ön az egyik pillanatban jól borotvált, a következőben végigsimítja kezét hosszú szakállán. A lap tetején még erős, széles vállú, az alján már nyeszlett. Mindezt úgy is megteheti, hogy mi észre sem vesszük, hogy bármi megváltozott volna. Ki tudja például, hogy tegnap fekete volt-e a hó? Ha más színű is volt, akkor pont ez volt a természetes számunkra. 

(198–200.)

Segítek egy kicsit, hogy mire gondolj, ha A Címszereplőre gondolsz! Érveléstechnikájában, amikor a szereplők eszmecserélnek nekem teljesen C. S. Lewisra hajaz. Ez komoly dicséret, mindenféle plágiumgyanú felett állva. 

Maga az alapötlet is Lewis-os. Ő írja (ha jól rémlik, a Keresztény vagyok! [Mere Christianity] című könyvében) Isten örökkévalóságáról és a próféciákról, hogy Isten nem az időben él. Számára minden emberi idő jelenvalót,  mostot jelent.

Egyébként ez az írásabbahagyásos hasonlat a könyv vége felé egyértelműen így kerül elénk, ahogy Lewis leírta. Csak A Címszereplőben Vilmos mester és Rómeó nélkül. Ha JIM nem olvasta Lewist, akkor egyszerűen nagy szellemek, ha találkoznak...

Szerintem egy másik ötlet is Lewistől származik, csuda ügyesen továbbfejlesztve Lewis a világunk szexuális erkölcsének érzékeltetésére a következő hasonlattal él.

A Lepényen ugyanilyen erkölcstelennek számít a nyílvános evés, az étterembe járás egyfajta perverzió, a gyerek előtt nem mutogatjuk az ételek képét, és nem beszélünk az étkezésről, mert hiszen még kiskorúak! S a korlát nélküli zabálás vezet az osztódáshoz. És az indulatszavak, káromkodások az étkezéshez kötődnek: „Zabáld meg!”, „A nyelőcsövemet!”. 

A könyv a fülszöveg szerint gasztroerotikus. Magyarázat fentebb. 

A másik, aki magától értetődőn jutott eszembe, minden oktatási szempontból kiötlött példavilágok gunyoros mestere, Jonathan Swift. Csak itt nincsen Gulliverje. 

Tudva, hogy minden hasonlítgatás lényege, hogy hasonlítgatás, tehát nem a valami nem azonos a mási valamivel, csak olyasfajta, citrusféle a citrom, a narancs és a mandarin is, még valaki és valami eszembe jutott: Boris Vian Tajtékos napok (már a címe is!) című gyönyörű, abszurd szerelmi története. 

S minden erőlködés nélkül ugrott még be az egyik kedvenc könyvem, Jostein Gardeer regény-filozófiatörténete, a Sofie világa. Amiről meg MIchael Ende Végtelen története. Ami művekben, ugye, a regény valósága keveredik a valóság valóságával.

De itt be is fejeztem a hasonlítgatást. Mert félrevisz. A Címszereplő mindez és egyik sem. Böcsületére legyen mondva. 

Olvasói élmény

Az van dögivel. :-D 

Az úgy volt, hogy minden előzetes félelmem ellenére. az elején nagyon lelkes lettem, már a felütéstől.

Aztán, mert az emilezésünkben nem a Mindenható, hanem a saját nevén jelentkezett be hozzám a szerző, rákerestem a neten, ki is ő. Leltem is információt, egyértelműn beazonosíthatót. Meg is írtam Szerelmetesfeleségtársamnak, mire jutottam a szerző kicsodaságával. Az ő reakcióját meg így írtam le a szerzőnek (az önidézetből kihagyom a személyes infókat.)

A  reggeli két kávé között, a személyedről szóló információt megírtam a szakmájában elvetélt Szerelmetesfeleségtársamnak. Aki csuda lelkes tud lenni. „De menő! – lazázott vissza – És miről szól a könyve? Lehet tudni? A szakmámbeli a téma?” Aztán délután könyvbirtokosként lefotóztam neki a hátlap fülszövegét. Ezt írta nekem: 

„Jesszus!  Hát, ez tuti nem nekem való, de mondjuk azt sem tudom, téged majd meddig fog lekötni. Ez fülszöveg számomra kissé fárasztó... ”

 

Érdekes, engem felcsigázott. Köszönöm szépen a könyvet! Egyetlen hiányossága azonban máris van. Szerelmetesfeleségtársam fogalmazta meg: „Írt bele neked valamit?” :-D

Nos, nem lett igaza SzFT-nek. Holott magam is azt hittem, lesz neki olyanja. Igaza, SzFT-nek.

Szóval a felütéstől lelkes lettem. Ami lelkesedés meg is maradt úgy a százötvenedik oldalig. Akkor egy kicsit elfáradtam tőle. Szerencsém volt, hogy permanens levelezésben vagyok a szerzővel, ez adott egy löketet, hogy túllendüljek. És utána nem volt megállás, véges-végig olvasni akartam, és nagyon sajnáltam, hogy végetért. Volt, ahol jókat röhögtem, volt, ahol elgondolodtam, volt ahol értetlenkedtem, volt ahol tapsoltam, volt, ahol fejet csóváltam. Minden napra egy mese. 

A berkenye szörp és teveszőr kombónak különleges hatása van, de nem mondom meg, micsoda, túl nagy poént lőnék le vele. 

S amikor teljesen beláttam, hogy a könyv olyan öntörvényű regény, amely még saját magához sem konzekvens, és a konzekvenciát elvárni is dőreség, nos, akkor kezdett igazán tetszeni, amit olvastam. Ami azért óriási szó, mert ahogy más helyenm helyeken már többször megvallottam, egyszerűen nem bírom az olyan jelenteket sem könyvben, sem filmen, amelyekben álmokat, trippeket, részeg kábulatokat, stb. mutatnak be. Kivétel nélkül minden esetbren egyszerű időhúzásnak tartom őket.

JIM még azt is elérte, hogy megbocsássam neki, hogy az egész könyv ilyen. S ne csak megbocsássam, hanem sőt, élvezzem is. Mitöbb, A Címszereplő nagyon esélyes az egyre fogyó időmben egy további, kötelezettség nélküli, akkor már csakis élvezeti újraolvasásra.  

Hungarovox, Budapest, 2021, 456 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635341054

9/10

2022 vége, négynapos hosszú hétvége a Mindenszentek miatt. A tegnapi, heti, utolsó munkanap gyalázatosan hosszú lett, este lefekvéskor mindenekfeletti örömujjongás volt a testemnek, amikor elnyúltam a megvetett ágyban, külön kín, amikor rájöttem, hogy a hajnali íráshoz zenét biztosító telefonomat nem dugtam fel töltőre, és ehhez még fel kell tápászkodnom. 

Hajnali kettőkor felriadtam, hogy megyek írni, de ránéztem az órára és revideáltam az elszántságomat, hogy azért ez erőteljes túlzás, még aludni kell. De ötkor már nem tettem ilyet. 
– Minek kelsz hétvégén ilyen korán, Morzsám? Érthetetlen! – nézett rám fejcsóválva Szerekmetesfeleségtársam, amikor válaszoltam a kérdésére, hogy mikor keltem. – Hétközben persze meg fél hétkor alig térsz magadhoz. 
S csakugyan. 

A héten megtaláltak, hogy nem akarok-e munkát váltani. Heti négy munkanapra majdnem kétszer ennyi lenne a bér. Csak a négy munkanapon korábban kellene kelni, és sokkal többet pakolgatni. De tárgyalási alap. Visszatérünk rá. Bár a vállam és a derekam végett kicsit tartok tőle. Viszont a bér és a négynapos munkahét kecsegtető. Az meg érdekes, hogy aligismeret alapján is megbízhatónak tartanak. 

Jut eszembe, nem kell ingyenbútor? Én adnám oda neked. Csak kattints ide, hogy meg tudd nézni, miről van szó!

Illetve egy másik hír: megjelent SzFT egyik ügyfelének, Nádas Barbinak a vadi új videóklipje, aminek az elkészítésében, a háttérmunkákban SzFT is részt vett. A klipet itt nézheted ,hallgathatod meg.

SzFT honlapja pedig a szokásos: www.martassist.hu
Ja, és van TikTok csatornája is! 

Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Walter Venturi
Színezte: Luca Dell'Annunziata

Ez a füzet többrendbeli hátránnyal indult nálam. Az előítéletem miatt. Nem vagyok polkorrekt a Bonellit illetően: fenntartásaim vannak a színesekkel és a különböző kultúrák összakavarásával kapcsolatban. Persze, ha azt nézem, ebben a kötetben a főgonosz fekete bőrű... Úgy látszik a Bonelli nem tudja, hogy a művészeti termékekben a feketék ma már csak pozitív vezetők lehetnek. Vagy ábrázolásukban elnyomottak a gonosz fehérek által. BLM, tudod. Itt meg a főgonoszt legyőzik! Piha! De kezdjük az elején!

A Sergio Bonelli Editor képregényei

ALÍG VALAMIKOR SZÍNESEK.

A kívétel erősíti a szabályt. Ez a füzet is ezen kívételek közé tartozik. Ha jól rémlik személyesen eddig csak egy színes kiadvánnyal, egy Dylan Doggal találkoztam. Az semmilyen szempontból sem tetszett. Történetesen a sztorija sem. Ezen felül egy frissen megjelent Tex-ről tudok még, ami színes, de azza még nem szerencsém összefutni, birtokba venni. 

Az a helyzet, hogy a Bonellik nem kívánják a színeket. Ezért fekete-fehérek. Majdnem mániákusan. De legalábbis jól megfontoltan. Ugyancsak jól is áll nekik, soha eszembe sem jutott, nem hiányzott, hogy színek legyenek.

Eddig azt hittem, csupán azért, mert a hetvenes-nyolcvanas években cseperedtem fel, amikor is a Fülesben voltak csak magyar nyelvű képregnyek, persze fekete-fehérek. Mostanság, értsd, egy-másfél éve, olvasgatva a Bonellis képregények moly.hu-s értékeléseit, szembesültem azzal, hogy másoknak sincs szín-hiányérzetük. Sőt! 

Hát ezért volt előítéletem a színesekkel szemben. 

A MÁS KULTÚRÁK TALÁLKOZÁSÁRÓL

van véleményem. Multikultiként is, a filmeket, képregényeket illetőn is. Mocsokul untatott például a Batman Superman ellen című filmopusz. Meg úgy általában: még egy bőrt a rókáról-érzésem van, amikor két bejáratott karaktert engednek össze, akár így, akár úgy, egymás ellen vagy egymás mellett harcolva. 

Ez a füzet a Dragonero-sorozatban jelent meg. Ami érthető, az alapkonfliktus az ő világában zajlik. Dragonero, vagyis Ian Aranill fantasy hős. A világában mindenféle fantasy lények mászkálnak, orkok, tündérek, sárkányok, varázslók, egyebek. A cselekmény is ennek megfelelő. 

Zagor, a másik hős a Vadnyugatról jött. Jobbára. Az az identitása. Az ő esete sajátos, mert néha mászkál más korokban is. Az első általam ovasott Zagor-történet, A mélység istene hihetetlenül semmitmondó, katyvasztikus volt. Nem is kívántam meg a folytatásait. A könyvtárban viszont ott várt rám a Darkwood-i történetek, elhoztam, és arra azt mondtam nos, igen, ez teljesen rendben van! A másik két, magyarul olvasható történetet, a Menekülés az ősvilágbólt és a Fishleg kapitány szellemeit még nem ismerem. 

Osztán az is van, hogy ez a vadnyugati manus, hiába a mellyén a szimbólum, nem szuperhős, csak amennyire Old Shatterhand az, most mondd, kőbaltával küzdöget. Amikor éppen nem coltol. Ezzel a kőbaltával nem tudtam/tudok mit kezdeni. Nem csupán azért, mert antagonisztikus, hanem azért, mert tök logikátlan is. Vadnyugat. Kőbalta. Hö? 

És akkor, szóval itt van ez a fantasy manus, meg a kőbaltás ipse, és akkor egyszerre csak egy sztoriban szerepelnek. Mondom, Zagor néha csavarog a saját világán kívül, van benne tehát tapsztalata, milyen az, amikor vadnyugati hősként valahol egészen máshol/máskor van, de ez akkor is olyan kis izés volt.

AZ ESIK MEG EBBEN A TÖRTÉNETBEN, 

hogy Erondar birodalmában az úgynevezett techokraták, a varázslattal szemben a szerkezeteket, gépeket előnyben részesítők között akad egy gonosz figura, aki átjárót nyit két világ, Erondár és Darkwood között. S hopp, meg is van, miképpen talizhat Dragonero és Zagor. Az átjáró jelentősége most nem jut eszembe, de nagyon gonosz dolog, és egyik világnak sem tesz jót. Vagyis a két hős összekapaszkodása törvényszerű, ahogyan ennek következtében a képtörténet végső kimenetele is. Mert persze, hogy naná. Ahogyan az is, hogy mindenki visszakerül az alkotók által eredetileg kirendelt helyére, világába, körülményei közé. 

S most, ahogy belegondoltam, a cselekményt ezzel valóban el is mondtam. Persze, lebontódik kisebb egységekre, izgalmas ütöm-vágomokra, versenyfutásra az idővel, szembesülés a főgonosszal, miegymás, hiszen mégiscsak fantasyról van szó, de a lényeg itt van. Mármint a fenti bekezdésben.

MONDD CSAK, ÉRDEKEL, HOGY MILYEN EZ A KÖTET?

Mert szívesen megosztom ám veled a véleményemet! Tudod, mit mondok? Azt, hogy a rókabőr-érzet ugyan végig ott settenkedett a történet mögött, és meg-meglegyintett a cselekmény művisége, de önmagam meghökkentve azt vettem észre, hogy mindennek ellenére élvezem, amit látok és olvasok. 

Kezdve ott, hogy ez a külnkiadás tartja magát a többi Dragonerohoz: már a borítója is jó. Ez egyébként Boneli-szerte jobbára sajnos nem igaz. Ha csak a borítókat nézem, nem kívánom meg őket. Ezt még úgy is. 

Aztán már az első oldalon feltánt, hogy nem zavarnak a színek. Egyáltalán nem. Azért nem, mert nem csak úgy Paintesen telibetöltve jöttek, hanem úgyan, ahogyan azt az ember mai napság elvárja, szépen, aprólékosan, helyén mindegyik, árnyalatosan, szemgyönyörködtetőn. 

Aztán nem volt rossz a dramturgia sem. Akkor sem, ha kiszámítható volt. Igaz, egy helyen nyeklett egyet, de spongyát rá. Dragonero és Zagor elsőre egymásnak esik. Csihipuhi a javából, erős emberes adok-kapok. Aztán egyszerre csak abbahagyják, és minden fenntartás nélkül cimbivé válnak. Csak úgy ukkmukkfukk. Paccs, és már cimbik is. Itt kizökkentem, de aztán legyintettem, és hamar átlendültem rajta. 

De ettől függetlenül, minden előítéletem ellenére élveztem a történetet és a megfogalmazást. Nem tartozik a legjobbak közé, már ami a Bonelliket illeti, de teljesen hozza a megszokott és elvárt színvonalat. 

GooBo, Hosszúvölgy, 2020, 128 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127691 · Fordította: Mogyorósi Zoltán8

8/10

2022 októbere, a forradalom utáni napokon. Azon gondolkodom, jó-e az, hogy könnyen elégedett tudok lenni, hogy könnyen megbocsátok, könnyen váltok, ha a másik fél részéről is van igény, és a gyakorlatban is érzem a változtatás jobbítás szándékát? Hogy viszonylag könnyen túl tudok lépni a fehér ember nem felejt alapelven? 

Annak ellenére, hogy tudom, minden kapcsolatomban van egy pont, ahonnan már nem lehet tovább hátrálni, ami után már nem vagyok hajlandó tovább próbálkozni, és nem érdekelnek az ígéretek, fogadkozások, s ha harag nincs is, kösz szépen, kalap, kabát, ennyi volt, csácsumi. 

Igazából egyikről sem tudom, hogy célravezető-e? Néha úgy érzem, túl megbocsátó vagyok, aztán amikor a saját bőrömön tapasztalom a megbocsátás erejét, akkor meg röstellkedem. Van, amit nekem bocsátottak meg, és újraéledő kapcsolat lett belőle. Látom a példát, de olyat bocsátotak meg, ami után én képtelen lennék nyitni.

Sajnos nem találom, pedig annyira találó volt a jellemzése a Bonelli dolgainak. Valahol valaki azt írta, szerintem leginkább a moly.hu-n, hogy a recept:

Remekül és garantáltan működik. Különös tekintettel arra, ha a rajzok is megfelelőek. A Bonelli rajzai nem megfelelőek, hanem több mint remekek. 

A vadnyugati történetek hangulata adott. Préri, szélkergette ördögszekér, hosszú, poros kabátban, csizmában az összeszűkült szemű revolverhős, lova kikötve a kocsma elé, nyereg a vállán, keménykalapos bárzongorista, bugyros bugyis örömlányok, whisky, a hegytetőn lesben álló rézbőrűek, öreg indián varázsló, hosszú tolldíszes törzsfőnök, tomahawk, részeges indián-áruló, feketébe öltözött fehér rosszfiú, a messzeségbe futó vonatsínek, az indiánok földjére áhítozó gonosz fehér gazemberek, pénzemberek, rezervátum... Nem is mondom tovább. 

Szerintem mesélnem sem kell róla, példákat sem nagyon kell említenem, sem az irodalomból, sem a filmek, sem a képregények világából. Mindenki tudna idézni jó párat,

• Karl Maytól kezdve Cooperig, Stephen Kingig, Adam Bahdajig,
• a Volt egyszer egy Vadnyugattól a Billy, a kölykön át a Djangoig és persze a korai Bud Spencer, Terence Hill filmekig, meg a csehszlovák Limonádé Joe-ig.
• Képregényben naná, hogy Luky Luke, de említhető a jól sikerült Setét Torony adaptáció is. S ha már olasz és fumetti, akkor a Tex. A Füles rejtvényújságban volt egy Történetek a Vadnyugat meghódításának korából című sorozat, amit „olasz eredeti nyomán” megjelöléssel közöltek. Én tizennégy történetről tudok (pl.: A Mississippi kalózai, Törvényen kívül, Mentsétek meg Jimet!, Texas elrablása). De ott van kapásból a Digedagos Mozaik Vadnyugatos sorozata is. 
• S utoljára, de nem utolsósorban, nem feledkezve el a remekül sikerült magyar adaptációkról sem, főleg Zorád Ernő fantáziája által életre keltve (Winnetou, Az utolsó mohikán, Néma Revolverek Városa, Tigrisvér). De például Fazekas Attila (A fekete sombrero) és Sebők Imre (A Nagy Medve fiai) is alkotott western történeteket. A sor ha nem is végtelen, tengernyi hosszú. 

Vagyis a zsáneren gondolkodni sem kell nagyon, annyira adja magát. Az, hogy a Suttogó Szélből zombi-sztori lesz, már egyáltalán nem egyértelmű. 

Lássuk röviden a történetet!

A cselekmény kiötlője Gianfranco Manfredi. Nem egy névtelen arc. Magyar nyelven a Muzsik című orosz James Bond akció és a Coney Islandben játszódó misztikus gengsztertörténet kötődik a nevéhez. Mármint a következő Suttogó Szélen kívül. Ha jól számoltam, olyan kétszázhuszonnégy történetet írt a Bonellinek. Azon a huszonkettőn kívül, amit nem nekik írt. S ha nem képregényforgatókönyvet készít, akkor hanglemezeket (na, jó, manapság... szóval zenei albumokat) és novellákat ír. 

Valahol a Vadnyugaton felrobban egy vonat. Egy öreg indián a robbanás után arra jár, talál egy túlélőt, és a törzs legnagyobb meglepetésre, hazaviszi.

Ő lesz aztán a fehér indián. Aki alig emlékszik valamire is a múltjából. S akit nagyon izgat, ki is ő, mi történt vele. Utána is jár. 

Mindezen közben a városból útnak indul egy újságíró, becenevén Poe (ki nem találod miért: igen, az elképesztő hasonlatosság miatt), hogy megtudja, a gonosz vállalkozó miképpen jutott a hatalmas vagyonához, Illetve tudja hogyan, de bizonyítékot akar találni arra, amit tud. 

A fehér indián találkozik Poe-val, és együtt nyomoznak tovább. Az útjuk a kihalt Fort Gost erődbe vezet. A nyomukban pedig ott van a gonosz mágnás bérgyilkos embere, akit Poe után küldött a mágnás. 

A többi valószínűleg nem titok előtted sem, de részleteiben érdekes lehet. Persze fény derül a titokra, kicsoda a fehér indián, és győz a jó. Ahogy az a westernben kell. 

Lássuk, amit néznünk kell!

A rajzok bonellisen megszokottak. Amiket nem lehet megszokni, olyan jók. S bár Bonelliről Bonellire egyformák, mégis mindig egyediek. Mert realisztikusak, részletesek, csuda érdekesek a nézőpontok, felismerhetők az alakok, következetesek és egyediek. 

Ahogy fotózgattam a Suttogó Szél képkockáit, majd szerkesztgettem őket, feltűnt, hogy a részletesség mennyire relatív. Ha például jobban megnézed ezt a képet, kiderül, hogy voltaképpen részleteiben ugyancsak elnagyolt. Ám az összhatása mégis az, hogy csuda aprólékos. 

A bal oldalt egymásnak támaszkodó cölöpök például nem állnak másból, mint néhány, vastag fekete és egyetlen fehér vonalból. A fehér hivatott jelezni, hogy nincsen vaksötét, világít a Hold, vagy már pirkad. De nézd csak meg a lovat és a lovasát! Semmi részlet, fekete tömb az egész. Mégis ott van benne a ló minden kecsessége, s azon az egyetlen, kengyelnek feszülő emberi lábon át látni véljük a lovas minden figyelmét, ahogyan az elhagyott, romos erődöt szemléli. Aminek a romosságát is csupán néhány oldalra dőlt cölöp, néhány fehér folt jelzi. Avagy a fűcsomók: látszólag aprólékosak, de ha ránagyítasz a képre, néhány hevenyészve  odavetett vonalat látsz. S a grafikus, José Ortiz rafinériáját, ügyességét ebben látom: a hevenyészettség tökéletes összhatásában. Mert ennek a képnek a jellemzői tulajdonképpen minden másikra is vonatkoznak. 

Ehhez már nem is fűzök semmit. Az első pillantás azt sugallja, mennyi minden van a képen, milyen aprólékos, amit látunk. Aztán rá kell jönnünk, ahogy fentebb is, hogy be vagyunk csapva, és ezért roppant hálásak vagyunk. 

Nem csak a nagytotálokra igaz, amit mondok, hanem a premier plánokra is. Amikor belevesznénk a részletekbe, szembesülnünk kell a lenyűgöző hiányukkal. De mégsem hisszük el, hogy nincsenek finomságok. 

Ha még mindig nem hiszel nekem, van még néhány fotóm, nézegesd csak őket! 

GooBo, 2019, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072557, Fordította: Koszoru Péter

8/10

2022 októberének 23. napja. Tegnap, szombaton, amíg Szerelmetesfeleségtársam, számomra érthetetlen módon, nézte a Dancing With the Stars éppen aktuális csilivilijét, én cafatokra szedtem a laptopját. SSD-vel is üvöltve indult, mintha ki sem cseréltem volna benne a régi HDD-t. PC-kel nincsenek gátlásaim, de a laptopokkal, gyakorlat híján, mindig elfogódott vagyok. Magam elé vettem a saját gépemet, kerestem egy megfelelő YouTube-videót, mert bár volt már cafatokban előttem SzFT masinája, a csuda sem emlékezett rá, mit mi után kell tönkre tenni benne. Szerencsével jártam, bár valóban fohászkodtam egyet, mielőtt nekifogtam. Egy vastag koszréteg volt a ventillátor mellett. Szinte cuppant, amikor leszedtem. Tényleg úgy festett, akár valami szivacs lett volna. SzFT felszisszent:
– Az nem valami szigetelés, ami kell oda? 
– A hűtőbordákon? Nehogy hűtsön? Nem, kedvesem, ez az ok, amiért beterítette a laptopod az ágyat. 

Összeszereltem a gépet. Abszolút hang nélkül indult. Aztán a következő indításnál beszélgetett is velem: „Mondd csak, nem akarnál áramot adni a ventillátornak? Mert így nincsen neki.” Adtam. Megkönnyebbülésemre még utána is hang nélkül indult a gép. Mindösszesen a csilivili teljes ideje alatt elpepecseltem vele. Mondjuk ebben benne volt az is, hogy háromszor szedtem szét, mert a középső etapban a legvégén az egyik kis csányi csavar becsúszott az alaplap alá, és rázogatással csak azért sem akart kijönni. Sóhajtottam és a zárlatot megelőzendő szétszedtem. Akkor nem csatlakoztattam elég erőteljesen a venti kábelét. 

Gianfranco Manfredi → ő írta
Bruno Ramella & Gisueppe Barbati → ők rajzolták

Coney Island egy félszigeten elterülő lakónegyed, szórakozónegyed New York Brooklyn városrészének délnyugati részén.

Itt található New York legnépszerűbb, a nyílt óceánra néző tengerparti strandja, tömegeket vonzó vidámparkjai, majd az 1950-es évektől az itt kiépült lakónegyedek is.

A 19. század közepére vált tengerparti üdülőhellyé, a 19. század végére pedig már New York neves szórakoztató központja volt, attrakciói a 20. század első felében értek el történetük csúcsára.

Wikipedia

A Coney Island című képregény itt játszódik. Legalábbis a cselekmény nagyon szorosan kötődik a szórakozónegyedhez. A központi figurája bűvész. A főszereplője pedig rendőr. Tudod, az a tipikus, húszas évekbeli középkorú figura, kalap, öltöny, magány, sebezhetőség, ám magabiztosság, mégis ténfergés az életben és a helyi mocsokban. 

Húszas évek, Amerika: naná, hogy gengszterek. Persze, természetes, hogy neked is elsősorban a Keresztapa ugrik be. Nekem is. Pedig a felhozatal több mint gazdag. 

Az olasz és a zsidó maffia, persze. Meg a maffiaháborúk, dobtáras géppisztolyok, utcai lövöldözések, zsebben tartott közigazgatás, korrupt zsaruk, kalapban haló öltönyös hegyek, füstölgő autógumik, felgyújtott üzlethelyiségek. Úgy-úgy... 

Itt is megvan mindez. Mert egy Sergio Bonelli felett soha nem unatkozol. S hogy plusz zamata legyen, a sztorit megfejelték az amerikai gengsztertörténetek vonatkozásában abszolút szokatlan misztikával is. 

A TÖRTÉNET ARRÓL SZÓL,

hogy adva van, ugye egy, elsősorban a vidámparkjáról híres szórakozónegyed. Ahol is, rengeteg minden más mellett adva van egy bűvész pasas. Csuda jó képű, ügyeletes szépfiú. S itt máris van egy csavar a felállásban. Mert a képregény abszolút nem él vissza a bűvész jóképűségével, Frolic, így hívják a pasas érdekességét sokkal inkább az adja, hogy valamelyest belelát a jövőbe. De csak személyes és/vagy lokális jövőt lát. Nem akar ilyet tenni, terhére van a képessége, és nem is használja ki, hogy ilyet tud. Ő bűvész, trükkökkel, látványos szórakoztatással, egy csinos ikerpár segítővel, és egy törpe tulajjal. 

S Frolic egyre sűrűbben lát rosszat Coney Islandra nézve. Nem ismeri a részleteket, csak azt érzi, látja, hogy: közeledik egy nagy, gonosz, fekete felhő. 

Ahogyan mondtam, a képtörténet igazi hőse egy helyi rendőr. A neve Jack Sloane. Nem egy kesztyűs kezű fazon. Ha kell, az őrsön is az öklével kérdez. De egyébként nem rossz ember. Amolyan Philip Marlowe-Colombo keverék. Jobb híján, hogy tudd valahová tenni. Jó ötvenes fazon, de esélyes, hogy kóstolgatja a hatvanas éveit is. Vén kecske, a só meg ott van a helyi bárban, ahol vacsorázni szokott. Brendának hívják a sót. Fiatal felszolgálólány. Aki pozitívan reagál a hitetlenkedő zsaru közeledésére. Másnap együtt mennek el Coney Islandre. Jól érzik magukat, de nem történik közöttük semmi intimség. 

Még aznap este kapja a fülest, hogy a csinos pincérnő aktív kapcsolatban van egy gengszterrel. Odarohan, és amikor belép a nyitott ajtón, az ágyon fekvő nő rákiált: „Vigyázz!” A gengszter áll az ajtó mögött, s Sloane-nak annyi lenne, ha a tűzlétra felől egy maszkos alak le nem lőné a gengsztert. 

A nyomok Coney Islandra vezetnek. A bűvész és a mögötte álló csapat körül valami nincsen rendben. Közben az események hatására mozgolódni kezdenek a különböző maffiacsoportok. Még maga Al Capone is megjelenik a színen. 

Ennél többet elmondani udvariatlanság. 

AZ ALAKOK MINT RAJZOK ÉS MINT EMBEREK

Igen sok minőségi képregény jelent már meg, ami a tartalmukat, ember- és kapcsolatábrázolásukat illeti. Talán elég ha mondjuk a populárisabbak közül a Watchmen-t vagy a Fehér lovag-ot említenem.

Ezekben a történetekben, mármint nem csupán ebben a kettőben, hanem a jobbakban a szereplők nem csupán rajzolt figurák, hanem ceruzával, tussal a pillanatba merevített élő, hús-vér emberek. Mert jellemük van, mert összetettek, kicsit sem fekete-fehérek. Mert szenvednek, tétováznak, töprengenek, döntenek, cselekszenek. S a rajzok nem csupán azt a célt szolgálják, hogy illusztrációi legyenek a szövegnek, aláfestői a történetnek, hanem maguk mondják, mesélik, suttogják, üvöltik el a történetet és a szereplők dilemmáit, hősiességét, esendőségét, bukását. 

A Sergio Bonelli kiadványaiban, bármennyire is a popularitás a cél a témákat illetőn, több olyan alak is van, amelyik, khm, nem csupán képregény-figura. A Dampyr-sorozat három főhősét, Harlan Drakát, Kurjakot és Teslát olyan erőteljesen rajzolja meg a bevezető kötet, hogyha kicsit meg is merevednek a későbbiekben, mindent megbocsátunk nekik. Ugyanígy van ez Morgan Lost-tal vagy Dylan Dog-gal, vagy a kriminológus hölggyel Juliá-val is.

(Ha érdeklődés támadt benned, nyugodtan használd a blog keresőjét, mindegyikről több értékelést írtam.)

Egyszóval nem lehetetlen a képregény-hősöknek, a képregény-gonoszoknak élő alakot teremteni. De azért úgy fest, nem is annyira könnyű. Legalábbis a kínálatban előforduló arányukat tekintve. Amiben persze benne van, hogy a csuda se tudja már velejéig követni a kínálatot. 

Könnyen lehet, hogy a Coney Island-nek is jót tett, hogy nem sorozat Sloane megtett dolgairól szól, hanem egy egyedi történet. Egyfelől, mert így egyben olvasható, nézegethető az egész. Másfelől, mert nem tud kiürülni, ellaposodni az alak. Bár teszem hozzá, pár hete olvastam Manfredi egy másik, magyarul megjelent munkáját, a Muzsikot, s az nem nyűgözött le. Holott a szovjet kém, Muzsik is egyedi, egyszeri alak.

Egyébként a Coney Island sem egy torkon ragadó, herén vágó, fulladozásig gyomrosozó történet. Tökéletesen hozza a húszas évek amerikai hangulatát, tényleg élnek a szereplők is, de ebben a rajzolóknak ugyanakkora szerepe van mint a történet írójának.

Akkor is, ha maguk a rajzok önmagukban, a kiadó minden egyéb kiadványának a fényében nem különösek, nem egyediek. Ugyanazok a világos, tiszta, realista, aprólékos, cizellált rajzok, amik a Bonelli minden egyes füzetét, könyvét jellemzik. Ám, ha nem a Bonellihez viszonyítok, akkor egészen más a gyerek fekvése. 

Azt akarom mondani, hogy hosszú percekig elszemlélődtem egy-egy képkocka felett, csodáltam ezt vagy azt a részletet, ahogy a tömeg hömpölyög Coney Island-en, ahogy rendőrkanyart véve a kocsijával Sloane visszahajt Brendához: a képen a forduló autó van. De újra mondom: a kötet varázsa a története írója és a rajzolók összjátékában van. A kettő együtt adja ki és meg a hangulatot, a feszültséget. 

S hozzáteszem, nagyot dob az egészen Manfredi ötlete, hogy Frolic által behoz a sztoriba némi misztikát. Amit, ugye a húszas évek gengsztereivel nem igen párhuzamosított tudtommal még senki. Össze nem illő dolgok, akár a körömpörköltes vaníliapuding, de Manfredi eléri, hogy evidenciának vegyünk: igen, Frolic látja az eljövőt, s voltaképpen ez a motorja az egész történetnek. S ez az a pont, amikor elismerőn csettintek. 

A KÖTET, MINT KÖTET

Külsőre valamelyest nagyobb, mint a Bonellik általában megszokott formátuma. Megszokott: az az A5-ös nagyságú, százhatvan oldalas kiadványok. (Ahogy belegondolok, a gigantománia is jellemző rájuk: a Tex és a Zagor számomra kezelhetetlenül és indokolatlanul hatalmas.) 

A Coney Island tehát valahol a kettő között van. Kisebb mintha A4-es lenne, de nagyobb mint A5-ös. S ahogyan mondtam, kettő híján háromszáz oldal. Van súlya. Ez nem lenne baj. Puha fedeles. Gyanakszol? 

Igen, egy kézben nem tartható. Ezzel még nem lenne baj. De még két kézzel is folyamatosan feszegetni kell, hogy olvashatók legyenek a gerinc menti szövegek és láthatók a képek. Szerencse, hogy strapabíró a kötet, semennyire nem sínylette meg az olvasást. De tényleg volt, hogy le kellett tennem a könyvet olvasás közben, hogy megmozgassam, masszírozzam az ujjaimat. Közvetlenül előtte olvastam a Miután című, történetileg förtelmet. Rendben van, hogy az nincsen ennyire vastag, százhat oldallal karcsúbb és minden irányban pár centivel nagyobb, de az a könyv magától nyílik, nem akar visszacsukódni. Így nem okoz ínhüvely-gyulladást az olvasása, nézegetése. Nekem úgy tűnik, a lapjai is vékonyabbak. Tehát lehet így is, kár a Coney-ért. 

A nyomat viszont teljesen rendben van, a legrészletesebb vonalak is élesek, minden a helyén van. 

Ezzel együtt ez nem fog visszatartani,, hogy előbb-utóbb a polcomon legyen a kötet. (Csak Szerelmetesfelségtársam meg ne tudja. „Nem baj, ha jönnek könyvek, de menjen is ugyanannyi. Nem férünk el. Vagy adjak túl a mesekönyveimen?” Kell ennél komolyabb zsarolás?  

Anagram Comics, Budapest, 2021, 302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947162 · Fordította: Ferencz Judit

8,5/10

2022 októberének a fele. Tegnap a Svájcból ideiglenesen hazatért Ofi barátoméknál voltunk. Szokás szerint a koradélutánból kora estébe csúszott a randink. Kicsit beültünk a Kórház utcában levő Árkád sörözőbe, aztán náluk sajtoztunk, roséfröccsöztünk, némi Perudo nevű kockajátékkal kikapcsolva. Szokásunktól eltérőn most nem beszélgettünk annyit, mint szoktunk, fáradt volt a banda, de valahogy nem is hiányzott, jó volt játszani. Talán mert fáradt volt a banda. 

Én meg három napja küzdöttem Szerelmetesfeleségtársam laptopjával. Úgy indult, hogy a Win7-et lecserélem egy Win10-re, nem nagy művelet akkor sem, ha tiszta telepítést akartam. De már a telepítésnél elakadtam, a partíció kiosztása nem tetszett a telepítőnek, de infót nem adott mit tegyek vele. Particionáló progikkal sem sikerült megoldanom. Vagy két órámba telt, amíg megtaláltam a megoldást. De a megoldással le kellett mente a 40 Gb adatát is, sok kicsi fájllal. Fél kettőig fent voltam, akkor a Win már fent volt, elindítottam a visszamásolást és otthagytam a gépet. Hajnal ötkor folytattam. De azt, hogy itthon három gép kölcsönösen lássa a megosztott partíciókat, csak ma délutánra sikerült megoldanom. Besz@arás, de hiába állítom be a munkacsoport nevét és azt, hogy otthoni csoport, újraindulás után marad a beégetett csoportnév és hogy vállalati hálózat. Tudom, hogy a Win10-ből érthetetlen módon kivették az otthoni csoport lehetőségét, de a beállítás lehetősége még mindig ott van benne. Csak nem használható. Végül csak megoldottam, gyorsan meg is csináltam mindhárom gép rendszerképét, hogy ha bármelyiket újra kellene húzni, csak pár negyedóra legyen a művelet, ne három napos küszködés. De a saját gépemen a Win Update problémát (települ, majd közli, hogy a sikertelen telepítést visszavonja, húsz perc) hónapok óta nem tudom megoldani. Ezer tippet kipróbáltam. A Microsoft állítólag tud a problémáról, de olyan keveseket érint, hogy magasról tesz rá. KIkapcsolni a Win10 alatt nem lehet az Update-et. Jó, hogy kopasz vagyok, mert ha nem az lennék, már kopasz lennék a kitépett hajam miatt. 

Ennek az okos úriembernek a fizimiskája kicsit tréfás. Én csak két fotóját emeltem ki a tengerből. Mindjárt látni fogod őket. Ám ha beütöd a netes keresődbe a nevét, ezer más képet is találsz róla. S ha meglátod őket, rájössz, hogy én mennyire konszolidált portrékat választottam. Minden bizonnyal szégyenkeznem kellene, nem hencegni vele, de amikor megláttam őt, bizony felröttyentem. S nem voltam benne biztos, hogy akit látok, az a pasas, akit látni akarok, amikor a Malcolm Gladwell (a továbbiakban MG) nevet bepötyögöm a gépemen. Ilyen fejjel... A 100 között? Meg vezető gondolkodó? Ez a kép volt az első, amit megláttam róla. A 100-ak tagjáról, a legbefolyásosabbról. 

Aztán eszembe jutott Stephen Hawking... 

Nagyon nem mellékes: ezt nem azért mondom el, mintha nagyon sűrűn rötyögnék másokon. S nem is csupán azért, mert szeretek marha transzparans lenni (nem, a szexemről nem mondok semmit: azzal kiadnám Szerelmetesfeleségtársamat, és igen csak őt, ő pedig szemérmes), hanem azért is, mert a röttyenetem valamelyest illusztrálja Gladwell tesó írását. Csuda érdekes írását. Csuda okos írását. 

Egyébként a fotók között találtam nem egy karikatúrát is. Vagyis a fizimiskája nem csak engem ütött szemen. Ó és messze nem teljes ez a gyűjtemény, lássuk be MG külseje hálás téma!

Tudod mire gondoltam, amikor megláttam őt? Arra, hogy egy ilyen könyvet, ilyen névvel megíró pasasnak öltöny-nyakkendősnek, de legalábbis visszafogott eleganciával bíró, George Clooney-típusnak kellene lennie. Nem egy ilyen boglyahajú, komolytalan fejű ürgének, akire ha ránézek erőlködnöm kell, hogy össze tudjam kötni a 100-zal és a legbefolyásosabbakkal. (Bí becenevű sógorom azt mondaná: „Menj már, ilyen hajszerkezettel!”)

MG ismeretlen ismerős volt a könyvét elolvasva. Amit is ismerős ismeretlenekről írt.

S nos, igen, az első (téves)benyomás is része valahol annak, amit mond. 

Adatok:

MG 1963-ban született. Vagyis idén ötvenkilenc éves. Egy híján hatvan. Négy évvel idősebb nálam. Csak én nem vagyok ott a 100-ban, és a legbefolyásosabbak között. Sok dologban még Szerelmetesfeleségtársamat sem tudom befolyásolni. Mást meg végképp nem. 

Minden mást ismét az Ösztönösen utolsó oldaláról idézek. Lustaságból. 

Malcolm Gladwell kanadai író-újságíró munkáiban a társadalomtudományi kutatások váratlan következményeivel foglalkozik.

A Torontói Egyetemen, a Trinity College-ban szerzett diplomát, történelem szakon. A The Washington Post riportereként kezdte pályafutását, ahol üzleti és tudományos témákkal foglalkozott, később pedig
a lap New York-i szerkesztőségének vezetője lett. Egy évtized után a The New Yorker újságíró  munkatársa lett, ahol cikkeivel megalapozta öt The New York Times bestseller könyvét: Fordulópont, Ösztönösen, Kivételesek, A kutya szemszögéből, Dávid és Góliát. Új könyve, az Ismerős ismeretlenek 2020 tavaszán jelent meg magyarul.

Podcastjában, a Revisionist Historyban hétről hétre újraértelmez egy eseményt, személyt vagy ötletet a múltból, amelyet félreértettek vagy figyelmen kívül hagytak. [...]

Angliában született, de Kanadában, Ontarióban nőtt fel. Jelenleg New Yorkban él.

MG stílusa

Ne lepődj meg, hogy úgy bármi előtt MG stílusával kezdem. Azért kezdem azzal, mert ha még nem olvastál semmit tőle, tudnod kell, úgy ír a pasas, hogy sok szépíró megirigyelhetné. Úgy két nap alatt olvastam el a könyvét. Pedig a hétvégém elsősorban Szerelmetesfeleségtársam laptopjának a masszírozásával telt, amikor éppen nem a Svájcból ideiglenes itthon állomásozó Ofi barátomékkal kockajátékoztunk a söröző után. 

Szóval MG érthetőn ír, egyszerűen fogalmaz. Még én is megértettem. És amit mond, az meghökkentő, vitára késztető, izgalmas, elképesztő és bizonyos területeit a biztosnak tartott ismereteimnek újra kell bootolnom. Aztán vagy marad, ahogyan most van, vagy nem. (Olyan, mint a Win10 hálózati kapcsolatainak a beállítása: azt ha átállítom, az újraindítás után az átállítás előtti állapot jelenik meg újra. Három gépen is.) 

Ami meghökkentő: az egyik legbefolyásosabbként eszébe sincsen lecsattintani a frankót az asztalra. Elővesz tényeket, összefüggéseket, megforgatja a problémát, aztán azt mondja, hogy amit eddig tud, abból ez meg az fakad, de hogy miért, arra bezony, nem tudja a választ. Mondja a 100-ak egyike. Szerintem, ha őszinte lenne, a másika is így tenne. 

Mit akarok mondani? MG-t olvasni nem nagy feladat, viszont élvezetes, könnyed olvasmány. Nem annyira könnyed mondanivalóval.

Amit MG mond

Hát ez az! Két okból is. Mert ha jól értem, akkor nagyjából borul minden, amit eddig magamról és az emberekről tudtam. Gondoltam. S mert fogalmam sincsen, mit is kellene jól értenem. 

Tegnap meséltem SzFT-nek a könyvről. Mármint erről. Sorjáztam neki MG sztorijait, amiket idéz benne. Mindennapi, valós történetek. Arról, hogy miként lehet tragédia abból, hogy azt hisszük, meg tudjuk ítélni egymást. S ahogy mesélgettem SZFT-nek azon gondolkodtam, miképpen tudnám két mondatba összefoglalni az üzenetét. Mert két nappal ezelőtt azt mondtam neki, hogy voltaképpen ennek a négyszáz oldalnak a lényege két mondatban összefoglalható. A próbálkozásomra SzFT így reagált:

– Vagyis akkor polkorrekt könyv, az előítéletekről szól? 
Töprengtem csöppet.
– Nem. Vagyis igen, de nem úgy. Nem megy rá a bőrszínre meg az ilyenekre. Egy sztori van, amire ráhúzható. Inkább arról van szó, hogy úgy gondoljuk, a másik viselkedése egyértelmű, el is tesszük a megfelelő fiókba, annak megfelelően reagálunk rá. S közben meg vagyunk arról győződve, hogy mi nem vagyunk ilyen egyszerűen megítélhetők, sokkal komplikáltabbak vagyunk, összetettebb indítékokkal. 

Hosszú évek mondom, hogy dömdödöm... Meg hogy a kutyáknak mennyivel egyszerűbb: vagy csóválja a farkát, vagy morog. Slussz! 

Lazítsunk, s közben kapsz egy újabb MG-fotót. 

Példasztorik

   1.   
Adva van egy kém. Nőből van. Hosszú évek óta a CIA-nál dolgozik. De nem a CIA-nak. Utólag vizsgálva: a jelek annyira egyértelműek, nagyon nem is kellett kapirgálni, hogy kivilágoljon: a nő nem a CIA érdekében serénykedik. Nem is túl ügyesen dolgozott, nem volt egyáltalán egy James Bond. Csak senki nem feltételezte róla, hogy nem hazafelé munkálkodik. Egy ennyire szem előtt levő, általuk ennyire ismert személy nem lehet ilyen súlyos információk kiadója – nyílván ezt gondolták. 

   2.  
Vagy: három amerikai fiatal Olaszországban nyaral. Két lány, egy fiú. Az egyik lány pár a fiúval. A másik lányt meg egy ocsmány napon átvágott torokkal találják a szállásukon. A pár találja meg. Kihívják a rendőrséget, és estére már ők a gyanúsítottak. Álljon itt a lány, mára nő neve, mert híressé vált: Amanda Knox. Hét évre lecsukják, majd szabadon engedik. A nyomozás, a bírósági ítélkezés elképesztőn amatőr volt, tele teljesen egyértelmű hibákkal, ellentmondásokkal. A tények alapján Amanda akar ártatlan is lehet. Az is egy tény, hogy Amanda reakciói egyáltalán nem mindennaposak, teljesen eltérnek az átlagtól. S ez gyanús. De vajon miért kellene annak lennie? Ma sem világos, mi is történt valójában, tett-e bármit a barátnője haláláért Amanda, vagy csak az extravagáns viselkedése keverte a börtönig gyanúba? 

   3.   
Aztán baj van a mindenki által kedvelt, kicsit infantilis, de a tanítványai érdekében mindent megtevő edzővel is. Egy esti órán valaki látni véli, hogy egy nagyon kiskorú tanítványával a zuhanyzóban szexuális aktust végez, amit olyan csattogó hangok kísérnek, amik a szexuális aktust szokták. Undorító! Akció indul! Aztán le is zárul: böri Sanduskynak, az edzőnek. De azért vannak kérdések. A szemtanú miért nem mentette ki a kiskorút a szörny kezéből, miért fordult sarkon, és miért csak öt hét múlva szólt bárkinek? A bántalmazott gyerek miért tagadta kezdetben, ami történt, és miért fordult aztán az edző ellen? Hogyan lehet, hogy kezdetben mindenki kézzel-lábbal tiltakozott az edző bűnössége ellen, aztán egyre többen mondták, hogy igen-igen, őket is, velük is... A történet plusz szokatlansága, hogy még az sportintézmény vezetői is börtönbe kerültek, mert nem intézkedtek azonnal, nem távolították el a posztjáról azonnal az edzőt. Ma sem világos, mi is történt valójában, tett-e bármit a tanítványai ellen Sandusky, vagy csak az infantilizmusa és a teljesen normális határokon belüli testi kontaktus iránti igénye keverte a börtönig gyanúba? 

   4.   
Az Al-Káida második embere rabságban! Ez már valami! Na, most majd...! Aztán mégsem, mert képtelenség bármit kiszedni a hapsiból. Évekig próbálkoztak vele. Aztán egyszerre csak átszakad a gát: a fickó irdatlan hosszú listát ad, mi minden volt kiszemelt, szervezés alatt levő célpont. Ott van a listán a Big Ben, a Panama-csatorna, meg ami csak eszedbe jut. S ez kicsit gyanússá válik. 

Mivel az amerikai hadsereg természetesen nem végez testi sérüléssel járó kínzásokat (Guantánamo-t meg hagyjuk, naná!), a kihallgatási módszereket, mintegy tesztként kipróbálják amerikai katonákon is. Akik tudják, hogy egy teszt részesei. Elképesztő az eredmény! Az alanyok valami egészen furcsa tudatállapotba kerülnek, nem ismerik meg a tisztet, aki fél órával azelőtt üvöltött velük, nem tudják, és nem tudják, mi is történt velük voltaképpen. Idő kell, hogy visszatérjenek a realitások közé. Miközben tudták, hogy nem ellenséges vallatás zajlik.

Vagyis amit az Al-Káida főmanus vallott, minimum megkérdőjelezhető. Meg minden kínzással kikényszerített vallomás. 

   5.   
Sandra Bland amerikai fekete nő volt. Egy otthonától távoli államba ment állásinterjúra. Az élete romokban volt. A célállomáshoz közel egy rendőrautó szirénázva a nyomába eredt. Sandra lehúzódott, hogy helyet adjon neki, nem gondolta, hogy ő a benne ülő rendőr célpontja. Csak akkor kapcsolt, amikor a lehúzódó autóját követte a rendőrségi jármű. 

A beszélgetésük úgy indult, ahogy szokott közlekedési rendőr és autós között: jogosítvány, forgalmi. Aztán kiderült, hogy Sandra vétett a KRESZ szabályai ellen, mert amikor sávot váltott, nem jelzett. Az amúgy is ideges nő szóváltásba keveredett a tekintélyéből mit sem engedő rendőrrel. Annyira, hogy a végén azon kapta magát, hogy a betonon hever, hátrabilincselt kézzel, és több éjszakát a fogdában töltött. Pár nap múlva egy összetekert nylonzacskóval felkötötte magát. 

   6.   
Gondolnád, hogy a legtöbb városban utcákra lokalizálhatók a bűnözés gócpontjai? S ebből következik, hogy a rendőröket nem érdemes szanaszéjjel küldeni a városban, hanem érdemes ezekbe az utcákba kivezényelni őket. 

Hogy miért itt összpontosul a legtöbb bűntény? Tudja a fene! De az odavezérelt rendőrök állandó jelenléte a város bűnözési rátáját 50%-kal csökkentette. 

Jó, de miről szól a könyv?

Van még szó másról is, de ezek a legfőbb történetek ebben a kötetben. Mert MG elsősorban történeteken át, azokat elemezve mesél. Ezért is könnyű olvasmány a könyve. 

S persze most azt kérdezed, vajon mi a csuda köti össze ezeket a sztorikat? Mármint azon kívül, hogy érdekesek, elgondolkodtatók. Erre alapvetőn a könyv címe válaszol: teljesen ismeretlen emberekről is azt gondoljuk, hogy ismerjük őket, pedig á, dehogy! S mert így van, képtelenség számukra kitörni a mi abszolút tudásunk okozta igazságbuborékunkból, ezért determinált a konfliktus. 

Ráadásul a pakliban benne van, hogy a manapság ismert és MG szerint túlértékelt testbeszéd is nagyban felelős a konfliktusokért. MG azt mondja, hogy miközben tudni, ismerni véljük a testünk beszédes jeleit, és értékeljük, értelmezzük is általuk a másikat, ezek a jelek korántsem felelnek meg az értékelésünknek, értelmezésünknek olyan magabiztonsággal, ahogyan azt gondoljuk. 

(Ennek az állításnak ugyan nagyban ellene mond, amit a hozzám közelebb álló tartalmú Ösztönösen című könyvében mond. Bár ott nem a testbeszédről van szó, hanem az összbenyomásból levett, tudat alatti értelmezésről.) 

S az a helyzet, hogy amikor Szerelmetesfelségtársam kérdezett, miről is szól a könyv, nagyjából, ezt mondtam neki,

• erről.
• Meg a kommunikáció fontosságáról. Hogy nem mindegy mit akarunk és mit üzenünk a viselkedésünkkel.
• Meg hogy az előítéletek menyire befolyásolják a kommunikációt, és mennyire determinálják annak eredményét. Szóval csupa olyan dolog, amiről tudtunk eddig is.
• Meg arról, hogy mennyire egy adott rendszerben tudunk csak gondolkodni, s hogy adott esetben ez mennyire energia- és pénzpazarló, és mennyire nem vezet semmiféle eredményre. (Egek, miért gondoltam most nagy hirtelen az egész életemre?)

Akkor néztem szembe a ténnyel: amennyire élvezetes olvasni, amennyire haladós, amennyire érdekes, élvezetes, annak reverzeként vékonyka a mondanivalója. Ami mondanivalóval ráadásul a szerző is vitatkozik valamelyest egy másik könyvében. 

Ami nekem hiányzott a könyvből, mert ha már én grafomán vagyok, más ne legyen az, legyen már olyan bátyám, és fogalmazza csak bele nyugodtan a világsikerű irományába, hogy ez van, így van, de így akkor ezt meg ezt tehetjük.

Nem kézikönyvet várnék önmagamhoz, de egy-két jellemző általános megoldási lehetőséget igen. Ha már ilyen tragikus végű történetek lettek a mondanivaló illusztrációi. Hogy te és én ne fussunk bele valami hasonlóba. S ilyet nem találtam a könyvben. 

Ennek két oka lehet. Az egyik nyilvánvaló. MG tisztában van vele, hogy mindig mindenre kiterjedő tanáccsal nem szolgálhat.

A másik verzió, hogy nem csupán a mindig mindenre érvényes tanács nem létezik, hanem egyszerűen nem létezik tanács. Emberek vagyunk, akik szükségszerűen emberek, ilyenek, olyanok, tévednek, előítéletesek, korlátoltak, ítélkezők, igazságtalanok. S természetesen ezzel jobbára nincsenek is tisztában. (Még természetesebb, hogy én egyik sem vagyok.) S a könyv arról szól, hogy bár nincsen tanács, de a tudat, annak ismerete, hogy ilyenek vagyunk (vagytok), adott esetben segíthet, figyelmeztethet, hogy mégse legyünk ilyenek. 

Soványka? Bocs, varázspálca nincsen. Illetve van, de csak a szemfényvesztés része. S MG szemmel láthatón nem akar megmondó ember lenni. Csak mesél, rámutat bizonyos összefüggésekre. Ez itt a drót, ebben lehet az áram, ez a kapcsoló, ez a szigetelés, ez itt az izzó. Ha sikerül összelegóznod a megfelelő elemeket, megfelelő sorrendben, és ha sikerül csak az összerelés végén áram alá helyezned a cuccost, túléled, és fény is lesz a kívánt helyen. Ha nem így, akkor nem lesz fény. S még az is lehet, hogy belehalsz. 

HVG Könyvek, Budapest, 2020, 432 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633049303, Fordította: Garamvölgyi Andrea

8/10

2022 októberének második harmada. Úgy a Win10 és a rápakolt programok konfliktusairól szólt a hetem. S hogy legyőzzem a konfliktusokat. Kezdve egy beakadt frissítési problémával. Amire kakkantottam volna, ha ki lehetne kapcsolni a Win Update-t, de nem lehet. Viszont egy óvatlan újraindítás és várhattam húsz perceket, hogy visszavonja a sikertelen frissítést. Próbálkoztam ezzel-azzal, sokkal, rengeteggel, de a probléma maradt. Vállrántás, középső ujj felfelé, boot-usb készítése, újratelepítés indul, start! Nagyon simán fel is ment minden. Csak éppen a saját írásaim mentésére való Google Drive asztali alkalmazása nem indult el, mert „már fut ez a példány”. De ez hazugság, nem fut. Letakarítom, regisztri tisztítás, maradványok pucolása, újraindít, Drive újrahúz. Ha lehetne. De nem lehet, mert amikor elindítom a telepítőt, jöve a csoda: „már fut ez a példány”. Ami rajta sincsen a gépen. Nem találja egyik uninstall progi sem. Ki lett dobva, ki lett takarítva utána. Rend van és tisztaság, vége a bulinak. Erre azt mondja a vendég, hogy ő bizony nincs ugyan itt, de nem ment haza, és mégis  a konyhában van. Fél nap tökölődés, majd Win újra lesikál, basszus gyorsabb lett volna ezzel kezdeni! Folytatni. Új telepítés. Minden fent van, csont nélkül. Utolsó lépés a hálózati nyomtatónk. Soha nem volt vele gond, sem pc-n, sem laptopon, sem telefonon, dicsérjük az Epsont! Azonban most nem leli a gépem a hálózati nyomtatók között. Laptop újraindít. Nincs nyomtató. Nyomtató  újraindít. Telepítés újraindít. Nincs nyomtató. Nyomtató kihúz, bedug. Nincs nyomtató. Driver leszed, gép takarít, újraindít, telepít. Nincs nyomtató. Nyomtatón újraválasztom a hálózatot, jelszót adok, stimmt. Nincs nyomtató. Átülés Szerelmetesfelségtársam egyszemélyes vállalatának a masinájához (www.martassist.hu) egy próbanyomatásra, vajon nem a nyomtatóval van-e baj? A nyomtató szól, hogy figyu, dolgoznék, add már meg melyik kapcsolatra menjek, hogy megtehessem. Ezt adtam meg az előbb, cseszd meg! Jó megadom, nesze! Megadom. MartAssist gépe simán nyomtat. Tehát nem nyomtató-gond van. Vissza a laptophoz, Epson progik, driverek fel: ezt a nyomtatót akarod, kisgazdám? Igen bameg, több órája! S lőn! El sem hiszem!

Viszont ezáltal szinte egész héten nem írtam semmit. Most de. 

Nos... Onnan kell kezdenem, hogy bár nem vallom magamat egy szemellenzős pasinak, rajongásra sem vagyok hajlamos. Egyedül a női test, azon belül is Szerelmetesfeleségtársamé tud belőlem ilyesmit kiváltani. Minden más csupán szerfelett tetszhet. Éppen ezért bár gyerekkorom óta szeretem az Asterix-történeteket, tök simán nem tetszettek rajzfilmváltozatban, és a fiam véleménye miatt évek óta simán ellenálltam, hogy megnézzem az utolsó élőszereplős filmet. Semmiféle hiányérzet nem volt bennem. Az első úgy-ahogy tetszett, a második zseniális volt. 

Ha Asterix-képregény jelenik meg, rohanok megvenni, bár az utolsó kettő, hogyan is mondjam csak... Szóval nem kihagyhatatlan. Aztán jött a hír, hogy érkezik ez az Ideafix. Volt bennem fenntartás. 

Sorozatfogyasztó stratégia

• Azért volt bennem fenntartás, mert az eleve nem folytatásosnak készült filmek folytatásaival szemben is van.
• Mert a végtelen évadú, általában unalomba fulladó rétestészta-sorozatok iránt is van. (Figyelem! Az epizódonként önálló történetekből álló sorozatok új évadaival általában nincsen baj.)
• Ha van az egyedi részek önálló történetén felül is összekötő cselekmény, az biztosan műbalhés, rétestészta cselekménnyé válik, és tuti, hogy előbb-utóbb degradálja az addigi színvonalat.
• Azért volt fenntartásom, mert ha elkészül valami komplett dolog, és annak elkezdik az előzményét húzni-vonni, akkor is van. Meg akkor is, ha egy sikeres valami mellékszereplőnek csinálnak külön valamiket. 

Azért van fenntartásom, mert ezekben az esetekben, meggyőződésem, semmi másról nincsen szó, csak újabb bevételbőr lehúzásról. Ha bejött az eleje, egyék a népek továbbra is, generálják csak a pénztárgépek csörgését! Nagyon ritka, hogy ilyen esetekben az eredeti mű színvonalát eléri az utózmány. Nem példa nélküli, csak fehér holló ritka. 

Az Asterix olyan sorozat, amelyik önálló részekből áll. Egy-egy füzet egy-egy komplett történet. Természetesen és logikusan vannak benne visszatérő momentumok, szlogenek, az egyes szereplők jellemző reakciói, vagy a többiek jellemző reakciói az egyes szereplők viselkedésére. De a visszatérő momentumok csak az ismétlődésükben függnek össze, nem ívelnek át az egyes történetek felett, nem kötik össze folyamatos cselekménnyé őket. Az, hogy Obelix mindig vadkant akar enni, az a figura sajátosága. A momentum gyakorlatilag az összes történetben felbukkan, de csak ezért. Hangianix a bárd elviselhetetlenül énekel, gyakorlatilag az összes történet végén betömött szájjal kötözik fel egy fára. Ez sem összekötő, hanem ismétlődő cselekmény. Reakció egy szereplő sajátos viselkedésére, tulajdonságára. És így tovább. Ezzel nincsen is baj. 

Ahogyan azzal sem, amikor az epizódonként önálló történettel bíró sorozatok egyes epizódjait más és más készíti el. De az Asterix nem ilyen.  

Az Asterix alkotói

Az Asterix, ugye Goscinny és Uderzo sorozata volt. Goscinny sajnos 1977-ben elhunyt, Uderzo egyedül folytatta a sorozatot.  A képregény1961-es indulásától ő volt a rajzoló. Sajnos 2020-ban ő is elhunyt. Igaz, az utolsó Asterix, amely az ő keze munkája az elég gyengére sikerült, meghökkentő Fejére szakad az ég volt.

Azonban még az ő életében, 2013–2019 között a Jean-Yves Ferri és Didier Conrad duó megjelentetett négy Asterix történetet. Amely füzeteket a szerzőváltás ellenére ma szervesen az Asterix-kánonhoz kapcsolnak. Annak nem bukkantam a nyomára, hogy Uderzo milyen kapcsolatban áll e füzetek szerzőivel. 

Az Asterix hivatalos oldalán azt olvasom az Ideafixről, hogy az eredetileg epizódonként 12 perces rajzfilmsorozat első évadjából 52 rész készült! Rossz jel! Sok! Nehezen hihető, hogy egyszerre ennyi részre szállta meg az alkotókat az ihlet. Annak ellenére ijesztő ez a szám, hogy az idős Uderzo a sorozat készítésének első lépéseit óvó szemeivel kísérte, támogatta. A célközönség: kicsi gyerekek. 

Ebben a füzetben, amely valamivel kisebb az A5-ös méretnél és 72 oldal, oldalanként van hat-nyolc képkocka.  Három a történet, összesen öt szerzővel, három íróval és két rajzolóval. Elég egyértelműnek tűnik, minden azt sugallja, hogy a folyamat úgy zajlott, hogy nesztek, itt a konc, az alakok kitalálva, nyomjátok hozzá ezerrel a sztorikat, de azért közben nézzetek bele az eredeti füzetekbe, hogy ez meg az visszaköszönjön az ottani zsargonból, alakokból! 

És így történt, hogy a hetvenkét oldalas füzet három történetének összesen öt szerzője van. Franchise. 

Az Ideafix-sorozat könyvsorozat a 2021-es rajzfilmsorozaton alapszik. Még valami, amire nem vagyok kíváncsi. 

De persze igazságtalan vagyok. Ha a füzet megvásárlása előtt nézek utána, miről is van szó, vagy ha engedek az intuíciómnak (ó, ezt hányszor elhatároztam már!), akkor most nem kellene dohognom. 

A történetekről, avagy Asterix-történeti problémák és avagy Disney gall bőrben

Igazán azon vagyok, nagyon iparkodom, hogy ne legyek se szőrősszívű, se negatívan elfogult. Különös tekintettel arra, hogy nem én vagyok a kiadvány célközönsége. De van, ami már sok. Sokk. 

A fenti borzadállyal csak azt akarom mondani, változnak az idők. Ami az én gyerekkoromban jó volt esti mesének, az negyed évszázad múlva még jó volt az én gyerekeimnek is. De ami engem kamaszkoromban lekötött, az a tizenév elmúltával a gyerekeimet már kevésbé érdekelte. (Na, jó, Geri ugyanolyan elfogult, ha nem jobban, az Asterix-sorozattal, mint én. Ennek ellenére nem esik hanyatt mindentől és bármitől, ami Asterix.) 

Miért ne szólhatna egészen másképpen egy mai kisgyereknek készített történet? Amikor még a nagyobbaknak készített TikTok-videók is maximum három percesek lehetnek, különben agyi kikapcs van? 

Na, lényegre! Kezdjük a fő gonddal: a történetek írói nem tisztelik az eredeti, „nagy” Asterix-sorozatot. Vagy nem ismerik. Vagy csak kinyitották, ráböktek egy-egy alakra, és felhasználták. Függetlenül attól, milyen szerepet töltött be amott. 

Avagy ezt figyeld: a gall falu főnöke és a felesége Lutetiában (Párizsban) él. Az asszony azt mondja apjukomnak, aki az eredeti füzetek szerint az utolsó, rómaiaknak ellenálló gall falu főnöke, hogy: „Hallottad, Malacka, befelé gyorsan [a házba]!” Mire a főnök így válaszol: „De Finike, nem azért jöttünk el a faluból, hogy bezárkózzunk Lutetiában!” Az abszolút mivaaan?-kategória. Ezekben a történetekben Ideafix, a kiskutya és Asterix még nem találkoztak.

Hasonló a probléma Kishippix alakjának a felhasználásával. Kishippix az Asterix és a normannok című füzet alakja. Tipikus városi, lutetiai gall tini, aki fikáz mindent, ami vidéki, és alig van bármiféle gall-tudata. Nos, az Ideafix-ben felhasználják az alakját. Kishippix itt egy énekes, aki lázító dalaival tör borsot a rómaiak orra alá, és lelkesíti a falu lakóit. Asterix és Obelix, aki megnevelte a normannos részben a városi suttyót, sehol. Tehát Kishippix a megnevelése előtt már galltudatos lázadó volt. Aztán Asterixék megnevelték, mert közben visszasuttyult. Vagy mi van...?

Érted a problémát? 

És basszus: „Kutyutatiszra...!” – fakad ki az egyik eb, vagy „Dilisek ezek a blökik!” – mondja a római légionárius! 

Számomra három történet mindegyike mondvacsinált, nyögvenyelős. Mire a harmadikhoz elértem, már unatkoztam. Úgy tűnt, Asterixbe oltott Walt Disneyt olvasok. De nem ám az egész estések valamelyikét, hanem a rövidebbek közül valamit. Tudod, amik nem szólnak semmiről, csak erőltetetten úgy csinálnak, mintha  mégis. (Fú, hogy utálom ezeket a kiszámítható, felfújt, harsány, rajzfilm-hangokat, hangsúlyokat! A hideg ráz tőlük.) 

Gondolkodom, elmondjam-e egy-egy mondatban a sztorik lényegét. Nem érdemes. Egy fokkal Disney felett vannak, de a képeket nézegetve hallani véltem a megfelelő szinkronhangokat a történethez. S olyan kis bugyuta az egész. Kezdve ott, hogy az állatok beszélnek. Nem, ez nem önmagában baj. Abban az értelemben az, hogy Asterix-füzetről van szó. „Akinek van füle a hallásra...”

Egyébként a rajzok nem rosszak. A főszereplő ebek nekem szintén disneysek, de úgy egyébként az egyéb figurák, terek, hátterek teljesen Asterixesek. Még nézegettem is ezt-azt tetszéssel. Miközben próbáltam a disneység felett átlépni. Nem sikerült. 

Egyetlen új karakter volt, akit megkedveltem. Mert annyira hülye. Jenő. Hülye nő. Hüje nő. Ostoba szuka. Turbó, az acélkék kutyalány. Aki ADHD-s. Figyelemzavaros. Két percnyi koncentrálásra is képtelen. Csak a saját gondolatai érdeklik. De azok sem sokáig. Nem vadonatúj figura ő sem, gondolj csak a rövidtáv-memós kék halra, Doryra a Nemo-ból, nem is mondhatom tipikus Asterixesnek, de mégis van benne valami ötlet. 

A kiadvány, mint kiadvány

De szemüveg nélkül is olyan érzésem volt, hogy a párbeszédek nyomata halvány. Nem olvashatatlan, de valahogy nem is kényelmes olvasni. Talán a betűtípus betűmérete is adja ezt. Mert egyébként megegyezik az Asterixekben használt betűtípussal. 

S igen, van baj a képek méretével is, mert egyes utcarajzok részletei egyszerűen elvesztek, mert aprók a képek. Kétségem sincsen, hogy nem a Móra kiadó találta ki a formátumot, hanem az eredeti kiadó adta át a kötelező formát. De tök mindegy, ha egyszer nem az igazi a megoldás. 

Igaz, gyerekeknek készült, nekik meg még jó a szemük. Majd ettől nem lesz az! :-) 

Nagyon kíváncsi vagyok Geri fiam véleményére, talán meggyőzhető is leszek, de most azt mondom, köszönöm szépen, részemről ennyi volt az Ideafix és a rebellisek kalandjai. Tiszteltem!

Móra, Budapest, 2022, 72 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636031312 · Fordította: Bayer Antal

4/10

Úgy elfáradtam ma, mint a kutya. Kicsit sok volt a fizikai meló, és egész nap nem volt pihi, mennem, pakolnom, cipekednem kellett. Igaz, csak majdnem tízórai időben kezdtem. Ülök itt, írogatok, és írás közben beszunyókáltam. Öt óra sincsen még. 

Ma betértem a belső postával a könyvelésre. A lányok teljes létszámban ott voltak. Ilyen is csak c. e. (covid előtt) volt. Egyikük megkérdezte: 
– Jól vagy, Zoli?
Vigyorogtam. 
– Attól eltekintve, hogy most másztam meg húsz emeletet húsz kilóval a kezemben, s mindezt közvetlenül ebéd után, remekül. 
– De sokat fogytál! 
Ezt már sokan mondták. Valóban kezdek csenevész lenni. Viszonylag kevés cukrosat és liszteset eszem, délelőtt nem nagyon tudok enni, és az egyik cukorgyógyszerem is fogyaszt. Közben meg múlnak az évek is. 
– Ennyire szarul nézek ki? 
Túl sok nemleges válasz nem érkezett. Ha valaha is megcsalnám Szerelmetesfeleségtársamat, úgy fest, annak alanya nem a könyvelésről fog érkezni. 

Maurizio Colombo – Stefano Andreucci:
A BOSZORKÁNYOK SZIGETE

Mauro Boselli – Stefano Casini:
A LÁZADÓK

Úgy döntöttem, teljesen leszokom arról, hogy bemutassam a Dampyrt. Megtettem már jó pár alkalommal. Ha érdekel, kérlek, írd be a blogom keresőjébe a Dampyr szót, és látsz csodát! Ha a legelsővel kezded, szerintem teljesen képben leszel. Stimmt?  

A boszorkányok szigete

Ez is azon ritka történetek közé tartozik, amelyben a főszereplő, Harlan Draka (a dampyr, aki emberanya, éjúr apa szülötte, a vére halálos a vámpírokra és egyéb borzalmakra) elválasztatik a két elválaszthatatlan barátjától, a bosnyák Kurjaktól és a vámpírok ellen fordult vámpírlánytól, Teslától. 

Ennek ellenére nem magányosan küzd itt sem. Akad társa. Egy középkorú, de még az egykori szépségét mindig őrző nő, Ann Jurging személyében. Aki, bár középkorú, nem különleges képesség nélküli. Például megérzi a gonosz jelenlétét. S kicsit lát a jövőbe. Ez a képessége, amelyet ő átokként él meg, gyermekkora óta vele van. 

A fő ellenség Helena Morkov, a boszorkánykirálynő. Aki időközönként felbukkan a történelemben. Ő volt az alapítója a híres, hírhedt bacchánsnők csoportjának is. Vagyis nem fiatal, de legalább végtelenül gonosz. Ann egykor, kislányként Helena foglya volt, de megszökött tőle. (Mondjuk ezzel a momentummal, megismerve Helena képességeit, nem tudtam mit kezdeni, de nem szőrözök, haladjunk!)

Athénban a vámpírvadász Harlan és a látó Ann szükségszerűen találkoznak, és együtt indulnak a kis Égei-tengeri szigetre. Ahol már a halál uralkodik. 

A történetet a szerzők remekül felépítették, két bevezető is van, pár oldalasak, de a figyelmet garantáltan felkeltik. Onnantól, hogy Harlan és Ann a szigetre lépnek, az események meg nem állnak, peregnek a végső, kétségtelen befejezésig. 

A rajzok is pazarok, ahogyan az a Segio Bonelli Editore kiadványaiban lenni szokott.  

De hiányérzetem volt mégis. Miközben a történet leköt, érdekel, hogy mi a befejezése, mégis volt bennem valami elégedetlenség. Amikor a kötet második képregényébe kezdtem, pár oldal után tudtam, mi a probléma A boszorkányok szigetével: leköt, érdekel, de nem nyűgöz le. Nem találkozom igazából a történettel, mert a történet nem találkozik sehol, semmiben a mindennapokkal, és nem is vet fel semmi olyan kérdést, amin legalább egy picit tűnődni lehetne. Arról szól, hogy Harlan és Ann a legyőzött boszorkánykirálynőt hagyják maguk után a szigeten. Közben persze, történik ez meg az, van juj, de csúnya rabszörny is, de a látványos perpatvar olyan kis érdektelen, és nem is teljesen logikus. (Moha, ez egy horror-történet, kapj már észbe!)

A lázadók

Na, ez már teljesen igen! Bár némi polkorrektséget érzek a történetben, de csak annyit, amennyi voltaképpen belefér. S ami benne van, az manapság is aktuális polkorrekten.

A szövegíró erénye, hogy nem viszi túlzásba a polkorrektséget. De az is lehet, hogy csupán nem húzogatja az oroszlán bajuszát. A csecsenek (nem az indiánok!) lázadnak, a szabadságukért küzdenek, de szó nincsen arról, ki az elnyomó, ki ellen lázadnak, ki nyomja el őket. Sem a nemzet, az oroszok, sem az országuk vezetője, Putyin nincsen a nevén nevezve. De a történetben szereplő oroszok mind pszichopaták, a vezetőjük pedig abszolút pszichopata. A csecsenek pedig áldozatok. Akik közül még a gyerekek is kénytelenek a szabadságért harcolni. Pont. A történet ilyen szempontból fekete-fehér. 

A középpontjában a baráti trión (Harlan, Kurjak, Tesla) kívül egy nemzetközi orvoscsapat áll. S az orvoscsapat nehézségei, túllépve a polkorrektségen, kezelhető közelségbe hozzák a háborús övezetek problémáit, a háborúk értelmetlenségét, tarthatatlanságát és főleg a borzalmait. Szembe nézhetünk azzal, hogy a hadurak számára még a segítségadás sem egyértelmű, és mindennemű állásfoglalás, ami szemben áll az érdekeikkel, háborús bűn. 

Vagyis a történet több szempontból nagyon okos.

• Okos azért, mert a csecsenföldi eseményeken keresztül földközelbe hozza a történetének az eseményeit. Mert nincsen, aki ne hallott volna erről. Az sem baj, ha semmit sem értett belőle, de a történetnek nem is célja bármi történelmit bemutatni, csak az, hogy a csecsen szóval aha-élményt teremtsen. Amivel azonnal készen is van a kapcsolat az olvasó és a sztori között. 
• Okos azért is, mert az orvoscsapat nehézségein át megteremti a második kapcsolódási pontot a békében és kényelemben élő olvasóval. Mert ahogyan az orvoscsapat, úgy ő is kívül van az eseményeken, a helyi politikán és nem kénytelen állást foglalni az összecsapó felek közül, valamelyik mellett vagy ellen. Csak bevonódik abba, ami történik. 
• S végképp okos, amiatt, hogy a történet kulcspontjába gyerekeket helyez. Mert egyfelől újabb kapcsolódási pontot hoz létre az olvasóval: szenvedő gyerekek. Másfelől, mert a szenvedő gyerekek kik miatt szenvednek? S bár a szenvedésre borzalmasan, brutálisan, bestiálisan és okosan vágnak vissza, de az ő szenvedésük felmenti minden tettüket. Az indokuk pedig tökéletesen méltányolható. Hölgyeim és uraim: tapsot kérünk a képregénynek!

Ez utóbbi volt az a pont, ahol nem tudtam eldönteni, rászedtek-e vagy sem, sima sztorit olvasok-e vagy manipulálva vagyok? Aztán legyintettem: nem is akartam eldönteni. Azzal, hogy felmerült a kérdés, már mentesültem a negatív hatás alól. Ha van. Így döntöttem. 

Egyébként a vámpírvadász, a vámpír és a balkáni volt szabadcsapat-vezető e történetében a személyükön kívül nincsen semmi természetfeletti. S az a nagy büdös helyzet, hogy egyáltalán nem is hiányzik belőle. Ezt kapd ki! 

Ami történik izgalmas, átélhető és remek tempóval felépített. Ami egyáltalán nem jelenti azt, mint az fent elemezgetett boszorkányos történet esetében, hogy permanensen akciózni kell, hogy fennmaradjon az érdeklődés.

A szimpátiát A lázadók nem kis részben a rajzokkal nyeri el. Amik részben olyanok, amilyeneket mind a Dampyrok esetében, mind úgy általában a Bonelli-képregények esetében megszokhattunk: realisztikusak, részletgazdagok, tiszták, nem lógnak ki az oldalból, a képkockákból.

Valami mégis más rajtuk és bennük. Talán az, hogy a rajzok ugyan részletgazdagok, de jobban megnézve nem is mindig azok. Az alkotójuk a nappali jelenteknél, hoppá, igen sokszor nem is rajzolt hátteret. Vagy csupán érzékelteti, mi van az emberi alakok mögött, mellett, fölött, előtt.

S ami a legelképesztőbb, és még egyik Bonellis képregényben sem jött velem ilyen szembe, egynémely alak karikatúraszerű. Az orvoscsoport főnöke, Michel a lóarcával és a felturcsizott hajával, meg a fekete munkatársa például teljesen olyan. Mégis remekül „együttműködik” a szokásos alakokkal. Még akkor is, ha bizonyos helyeken Kurjakba és Teslában is van valami karikatúrásság. 

S most figyelj: mindezek ellenére az egész mégis hamisítatlan Dampyr. Méghozzá, én mondom neked, a legjobbak közül való!  

Frike Comics, 2020, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891199 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

8/10

2022 október közepe. Tegnap nagyon idegesítőn kezdődött a munkanapom a kollégák szervezése miatt, majd jócskán ki is tolódott a befejezése, ugyancsak miattuk. Egy sofőr kolléganőmet helyettesítettem egy másik telephelyen, s ott kavartak a nem tisztelt kartársak. Reggel kapkodhattam, délután túldolgozhattam miattuk. Meg a fránya lelkiismeret: megtehettem volna, hogy otthagyom a francba az egészet, de akkor megszivattam volna egy pár napja nálunk dolgozó új kollégát, aki még mit sem tud az itteni dörgésről... S akit úgy küldtek ki lakóval vizsgálatra, hogy nagyjából semmiről nem tudott semmit. 

Munka után elmentem könyvtárba. Hoztam két képregényt, meg Szerelmetesfelségtársamnak három kívánságkönyvet. Hazafelé a Pethe téren elvégeztem a kisbevásárlást, és máris szakadtam megfelé hazáig. Itt, a téren leültem még egy szivarkára. S aztán egyedül töltöttem az estét. SzFT üzleti reggeli-gálára ment (jelen esetben üzleti vacsora), s csak valamikor sokára érkezett. Nem tudom hánykor, csak a csókjára riadtam fel. Majd megkönnyebbülten aludtam is tovább: itthon van, rendben van. 

Csemete meg a vőlegényéhez ment át. 

Eresztettem egy kád vizet, áztattam magamat egy kicsit, aztán melegítettem vacsorát és egy francia sci-fi rajzfilm mellett el is költöttem. Néztem még egy Colombo-t, aztán lehanyatlottam. Édes semmittevés, avagy a munka megérdemelt jutalma.

Van történet (?)

Amerikában vagyunk, valamikor majdnem napjainkban. A főszereplő egy tizenkilenc éves hölgyemény, Theresa a böcsületes neve, amit Tessa formában kedvel. Tessa, a vidéki jó kislány egyetemre megy. Van egy gyerekkori barátja, Noah, akivel együtt nőttek fel, s jó ideje járnak egymással. Még egy éjszakát sem töltöttek együtt, illedelmes, jó gyerekek. Tessa nem bulizós típus, minden idejében az egyetemre gyúrt, tanult mint az állat, nem volt ideje másodlagosságokra. Még szűz, a szó petting-értelmében is. 

Az egyetemen már az első pillanatban szembesül azzal, hogy ő eddig egy egészen más világban élt. Elszakad anyucitól, tesótól, Noahtól. 

A második pillanatban megismerkedik a már megjelenésében meghökkentő Hardinnal: tetkó hegyek, ajakpiercing, agresszivitás, zárkózottság. 

S ahogyan kell, Tessa és Hardin között vonzalom alakul ki. A saját szavaim helyett lássuk, mit mond a fülszöveg!

Tessa ​igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább. Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott. Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt.

Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné, amikor azonban Tessa eltaszítaná magától, közelebb vonja magához. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt.

Immár majdnem mindent tudsz, ami lényeges. Ami lényegtelen, az történik a képregényben. Tessa Hardinon át felfedezi a szexualitást. S mert ez Hardinhoz kötődik, a fiútól sem tud elszakadni. Meg a saját régi életétől sem. Megy a csiki-csuki ezerrel. Hardin rendre morcos, kiszámíthatatlan, hol kőbunkó, hol teljesen kedves. Tessa hol vele kefél, hol Noah-hoz ragaszkodik, de vele, mellette semmit nem tapasztal abból a tűzből, amit Hardin kihoz belőle. S mert egyetem, akad némi kavarás, kavarodás a baráti, ismerettségi körben/rel is. Hogyne lenne, amikor még szülői berkekben is van némelységes furaság.

Vagyis egy amerikai kamasztörténetet olvasunk, látunk.  Szokásos klisékkel, szenvedésekkel, szenvelgésekkel, nagyjából motiválatlan szereplőkkel. (Azt vettem észre, hogy a motivációkat olvasás közben én költöm a történethez, mert abból nem adódnak. Legalábbis nem feltétlenül és nem egyértelműen.) 

S ezzel tényleg mindent tudsz. A többi már csak cizella. 

De ebből még lehetne bármi és akármi. 

A rajongók és a fanyalgók, avagy a célközönségesség hatalma

Persze, hogy minden művészeti produktumnak van célközönsége, bármilyen is legyen a minősége. Vannak metszetek, átjárók, de mert mindnyájan mások vagyunk, minden és bármi találhat magának fogyasztót. Aztán van, amit önnön minősége ad el, s van a körülötte levő felhajtás. Divatos szóval: a hipe. 

Egy-egy produktum megítélésben a rajongók és a fanyalgók soha nem fog egyetérteni. Főleg azért, mert a fanyalgók inkább az eszükre, míg a rajongók sokkal inkább az érzéseikre hagyatkoznak. S persze lehet zsigerből és nem észből fanyalogni. Az az igazi sznobság, amikor valaki az észből érvel, de zsigerből fanyalog. Nehezen tettenérhető, hogy pusztán esztétikai problémái vannak-e az adott produktummal kapcsolatban, vagy zsigeri az érzelmi ellenállása. 

A rajongók és a fanyalgók tábora antagonisztikus kapcsolatban áll egymással. Nem egy nyelvet beszélnek. A párbeszédük ugyanúgy vakok és süketek párbeszéde, ahogyan a politikai táboroké vagy a vallásosaké és a hitetleneké. Jobbára hitkérdés. Mindkettő be akarja bizonyítani a másiknak, hogy téved, s hogy a világ akkor zökkenne vissza a helyes kerékvágásba, ha a másik oldal belátná, hogy téved. S persze egyiket sem érdeklik a másik érvei.

Ahogy igazából engem sem érdekel a rajongóké. Nem tudnak olyan érvet mondani, amivel meggyőzhetnének. Nincsen baj, rajongjon nyugodtan, tessék neki a Miután-galaxis. Nekem nem fog. Ritkán vagyok ennyire ellenséges. (Talán utoljára a Semmi végett keltem ki ennyire magamból.)

Annak ellenére, hogy állítólag kétmilliárd (hitetlenkedem: ez igaz lehet?) fogyott Anna Todd regényeiből, mégsem mondom azt, hogy szebb lenne ez a bolygó, ha ennyi emberben helyrebillenne a Miután egyedül helyes, logikus és üdvözítő, általam való megítélése. Nem billenne helyre, mert lenne a Miután helyett más. Nekem nem fáj, ki mire költi a pénzét, és mi okoz neki eksztázist. Mindössze hitetlen- és értetlenkedek. Mármint azon, hogy ez valóban ennyi embernek kell. 

De azt el kell ismernem, hogy a sztori egyáltalán nem képtelen. Azért mondom ezt az elképesztőséget, mert a valóságban is tudok nagyon hasonlóról. Éveken keresztül szurkoltunk a párnak, hogy szakadjanak már el végre egymástól, hogy elszakadhassanak a problémától, amit egymásnak jelentenek. 

Célközönség

Azt a tényt, hogy ennek a történetknek nem én vagyok a célközönsége nem tagadom Mert az kétségtelen. Ez a képregény, ahogyan a regényeredetije is, YA-irodalom. Young Adult. Az a tizenéves korosztály, aki iskolába jár, a szüleivel/ből él, keresi az önazonosságát, már dolgoznak benne a hormonok, de „élménye még nem volt senkivel” és jobbára csak reménykedik abban, hogy őt is utoléri a szerelem. Nos ez valóban nem én vagyok. 

Nem firtatom a célközönséggel bíró irodalmi alkotások szükségszerűségét.

Vannak gyerekversek, van ifjúsági irodalom, vannak aztán versek és felnőtteknek való irodalom (s most nem a pornóra gondolok). Bár érdekes ez. Ami manapság felnőtt irodalom, régebben az volt az alap. Dickens és Mark Twain könyvei nem olvasói réteghez szóltak, hanem az olvasókhoz. A gyerek elől elzárandó szexet, pornót pedig Tiziano és Raffaelo (ahogyan azt Bókay János olyan kedvesen leírja Az idegen című regényében), nem pedig a Csöcsike magazin vagy mára leginkább az xx-es internetoldalak. 

Ahogyan régen a mesék nem ifjúsági, hanem közösségi műfaj voltak. 

Vagyis nem a szintek mentek le a gyerekhez, hanem a gyereket iparkodtak felhozni a szintre. 

De eszembe se jutna megkérdőjelezni Weöres Sándor gyerekverseinek, Csukás István meséinek a létjogosultságát. 

A YA-é mégis kérdéses bennem. Azzal nincsen bajom, hogy egy piszokul telített piacon nem lehet mindenkihez szólni, mert akkor senkihez sem szólok. Csak gondolj bele és vedd szó szerint a piac szót. Ha ott, az óbudain, újpalotain, a szombati MDF-en mindenkinek mondani akarnál valamit meddig jutna az üzeneted? Igen, a körülötted állókhoz. Nem tovább. De ez a YA mintha konzerválni akarna egy életkori sajátosságot, megerősíteni és abszolutizálni, ami még kérdéses, csak hogy érezhesse ez a korosztály, hogy nincsen egyedül a problémáival. Amit aztán a YA maga is fakaszt, kialakít, konzervál, mert tipizál. 

Az esztétikai és a mondanivaló

Nos, igen, egy irodalmi mű megítélhető többféle, de alapvetőn kétféle módon: az esztétikai szempontok és a mondanivaló szerint. Halmazok, metszetek.

• Van, aminek rendben van az esztétikája és a mondanivalója is.
• Van, ami vacakul fogalmazott, szerkesztett, de amit mond, amit üzen, az rendben van.
• Van, ami remekül fogalmazott, szerkesztett, de baromság az üzenete.
• S van amelyik vacakul van megírva, szerkesztve és még hülyeséget is beszél. 

Anélkül, hogy túlragoznám, mert már így is hosszú vagyok, két olvasói véleményt idézek, hogy lásd, jelen esetben miről van szó. 

Önző, érzelmileg éretlen emberek toxikus kapcsolatának romantizálása egy fél könyvben.

Anita_Nánási

 Nos, Anna Toddtól egy olyan „élményben” részesített, amiről bár rengeteg mondanivalóm lenne, nem vagyok hajlandó egy teljes, jól megszerkesztett értékelést adni. Eddig erre még nem volt példa.Az indok egyszerű: Mert. Nem. Érdemli. Meg.
A szereplők teljesen hiteltelenek. Kitépem a hajam Tessától és Hardintól egyaránt, de még a mellékszereplők is idegesítenek, Noah-val az élen. De főként ez a nőnemű prototípus az, ami a legjobban idegesít…. Tessa…

Olyan érzés, mintha a Szürke ötven árnyalata szindrómában szenvedne ez a csaj. Végig játssza a tudatlan, megbotránkozott, patyolat lelkű angyalkát, de közben meg…. kéjléc a szájba, aztán akkorát szól, mint még sosem. OK. Gyerekek, el nem tudjátok képzelni, mennyire irritált ez a csaj…. ha ez egy élő ember lenne szerencsére nincs ilyen a földön tuti megütném. Csak kedvelésből.

A történet… beszélhetünk itt erről egyáltalán? Sztoriról? Láncolt eseménysorról? Ha felütöd a könyvet három random helyen, ugyanazt fogod benne végig olvasni. Ez semmi.

Klisék? Na ebben a témában is újat mutatott: nem hittem volna, hogy egy tipikus elemet is el lehet rontani. A szerző még ezeket sem tudja használni. Ez a regény sehogy sem áll össze.

Niitaa

Vagyis az esztétika az ablakban, a mondanivaló pedig vállalhatatlan. Merre megy tehát a kerék nélküli szekér, amely előtt két döglött ló fekszik? 

Segítek a mondanivaló értelmezésében, mert talán az a leglényegesebb. Van benne álnokság. Mármint a mondanivalóban:

• Ciki, ha jó kislány/kisfiú vagy, ha céljaid vannak, és következetesen törekszel is arra, hogy elérd őket.
• A visszafogott, csinos öltözködés semmiképpen sem helyénvaló, csöcs ki, puna villant! 
• Gáz, ha nem jársz elhajlós bulikba, ha egy kortyot sem iszol
• Überpirulás, ha a pároddal még nem neminedveztétek szarrá az ágyat két év után sem.
• Felejtsd el, de qva gyorsan, hogy a legfontosabb nemiszerved az agyad! 
• Abszolút természetes, ha te is, a párod is képtelen vagytok tartani magatokat ahhoz, amit kimondtatok. Szakítsatok akár naponta ötször, majd turkáljatok bátran egymás alsóneműjében a végső szakítás után. 
• Ugyanilyen alap, hogy légy rapszodikus, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan és következetlen. 
• Felejtsd el, hogy nem az vagy, amit mondasz, hanem az, amit teszel. (Csak zárójelben: ennek alapján Tessa ócska ribanc, buta liba. A kivarrt, piercinges csávó pedig egy hektikus, aberrált, bántalmazó, szexmániás, önző, öntörvényű gennyedék. Emlékeztető: ők a főhősök, akiktől meg kell hatódni...)
• Az alkalmazkodás kivétel nélkül minden környezetben és társaságban elsőfokú követelmény. Erkölcsi gátlások és kivétel nélkül mindenhez!

Ha nagyon összeszedném magamat, lehetne még folytatni a sort, mit üzen a Miután. Legalábbis a belőle készült képregény. Aminek a borítóján, gondolom a franchise része, nagybetűkkel ott virít az eredeti szerző neve. Vagyis alma és a fája. 

S most megállok egy pillanatra. Adva van egy regény/regény-sorozat, amiből csináltak filmet/filmsorozatot. Olvastam olvasói, nézői véleményeket erről a világsikerről. A Miután című regény a moly.hu oldalán 1129 csillagozás után 78%-os tetszési indexen áll. Ez bizony egy világsikerhez képest elég silány helyezés. Az olvasók 20%-ának egyáltalán nem tetszett a könyv. Ez meg nem mutat olyan rosszul, mert ha megfordítod a mondatot, egészen másképpen fest: az olvasók 80%-ának tetszett a könyv. „Nem szerethet mindenki.”

A képregény ábrázolásmódja

Mert azért ez a legfontosabb szempont egy képregény esetében. A könyvet olvasók jó része azt mondta, a képregény hozza a könyvet. A filmmel nem olvastam összehasonlítást. Nekem a filmbeli Hardin elképesztőn nyálas, a képregény figurája sokkal jobban tetszik. 

A könyv végén a grafikus, Pablo Andrés elmondja, hogy ez volt az első olyan munkája, amit teljes mértékben digitálisan készített el. Egyébként tollal, ceruzával szokott dolgozni. 

Amikor a kádban ülve belefogtam az olvasásba, a kötet feléig jutottam el. S akkor végtelenül unni kezdtem. Az első pillanatban nem tudtam eldönteni, a tartalom vagy a külső miatt. Az első miatt mindenképpen, akkor már túl voltam a csajszi és a csávó ikszedik szakításán, békülésén, szexén, bunkóságán, meghódolásán, verbális bántalmazásán. De nem ez volt a fő indok mégsem. 

Éppen tegnap meséltem Szerelmetesfeleségtársamnak egy kis éjszakai sétánk közben, hogy a legutóbb kiolvasott Dampyr egyik története annyira töményen semmi más csak egy bugyuta horror-sztori, hogy az nem igaz. De, igaz. S bár a sztorit nem élveztem csak nagyon kicsit, az elején, a képi megfogalmazás miatt a képregényről mégsem született lesújtó véleményem. 

Nos, a Miután grafikusa azt is elmondja, mennyire figyelni kellett a részletekre. S én éppen ezen akadtam fent. Mert az alakok konzekvensek, felismerhetők, a mozgások a döntő többségében rendben vannak, de nekem mégis, valahogy üresek a rajzok. Nem azért mert nincsenek hátterek, meg mittudomén, virágváza az ablakpárkányon, hanem az összhatás részlettelen. A Miutánt követőn azonnal a Bonellis minisorozatát, a Coney Island-et nyitottam ki. Hát, apám, annak az első képe fogalmazta meg bennem ezt a részlettelenség dolgot. 

Aztán a totálokról. Vonalzóval rajzolt utca, fűszálak nélküli erdő, árnyalatok nélküli kocsidukkó. Merevség, egyszínűség. Majdnem telibe töltött színek mindenhol. Legyen szó akár emberről, akár tárgyakról, tájelemekről, bármiről. 

Aztán fotózni nyitottam ki a könyvet. S nem volt olyan kocka, amelyhez kapásból vissza akartam térni. Átlapoztam az egész kötetet, hátha csak nem emlékszem, de mégis volt valami, ami megragadott. Nem volt. Tök mindegy volt honnan fotózok kit, micsodát. De ezt így hidd el nekem! Se egy lehengerlő arc, egy elképesztő látószög, egy megkapó mozdulat, semmi. 

Vagyis az unalmam egyaránt szólt a történetnek is és a képi megfogalmazásnak is. 

* 

Ennyi. Mi többet mondjak egy történetről, aminek sem a mondanivalójával, sem a dramaturgiájával, sem a szerkezetével, sem az erkölcsével, sem az üzenetével, sem a képi megfogalmazásával nem tudok mit kezdeni. S nem azért nem, mert nem én vagyok a célközönsége, hanem azért, mert a színvonala nem engedi, hogy kezdjek vele valamit.

Egy mondatot mégis! A kiadót a kiadvány színvonaláért nagyon komoly dicséret illeti. A könyv, a képregény mint könyv: minden szempontból hibátlan. De tényleg! Ennek ellenére hihetetlenül nem érdekel a folytatása. Úgyis csak tovább nyűglődnek benne. 

 A hivatalos trailer-t nem tudtam beágyazni, mert a tulajdonosa tiltja más weboldalakon való megjelenést. 

Klisés romantikus tinifilm rossz színészekkel, szar karakterekkel és kínos jelenetekkel. A sztori egy mondatban összefoglalható: egy ártatlannak tűnő lányka bekerül a kollégiumba, ott találkozik a helyi ribancokkal, akik így vagy úgy, de kurvát csinálnak belőle, közben persze összejön az alfának kikiáltott ficsúrral.

The Cortez sommás véleménye a filmről 

GABO, Budapest, 2022, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635662944 · Fordította: Kaul Éva

3/10

2022 októberének közepe felé, vasárnap hajnalban. Magic Pie összest hallgatok két napja, és nem tudom megunni, annyira pazar muzsika. 

Egyébként semmi, csak a szokásos. Főleg, hogy jó Szerelmetesfeleségtársammal lenni. Csak úgy, hogy semmi különöset nem csinálunk. Bár ma reggel jó sokáig aludt, most ébredt (9:08) csak. Én meg muzsikáltattam magamnak a Magic Pie-jal. És írtam. És olvastam. És gondolkodtam, éppen a fenti képregény miatt, mennyire öregedtem meg, és mennyit változott a világ? 

Az ide másolt két borító ugyanannak az egy kiadásnak a védőpapíros és a csupasz változata. Egyik sem meggyőző.

Az arc kimondottan rémisztő. Valami hátborzongást, kísértethistóriát idéz, holott  ilyesféléről szó sincsen.

Aztán a könyv kötése. Csuda érdekes. Ha a baloldali képet nézed, a borító nélkülit, akkor elmondom, a gerinc kék kötése és az első-hátsó tábla között szintkülönbség van. A kék gerinc egy vékony vászon, amire a cím- és a hátlapot ráragasztották. Nem is bírja a kötet a megpróbáltatásokat. 

Érdekes módon, előre bocsátom, méltatlan ugyan, de több kiadása nem is volt a regénynek, csupán ez az egy. Ahogyan a szerzőről sem igen találtam fényképet, ezért ugyanazt teszem be ide, mint amit az előző, általa írt könyv értékelésénél is betettem. 

Mitől idegen a kicsoda?

A regény főszereplőjével tíz éves korában ismerkedünk meg. Pintér Mártonnak hívják. Marcinak. Mi is így hívjuk őt, regényszerte, legyen majd bárhány éves. 

Marci az, aki idegen. Jónevű építészmérnök az édesapja, gyönyörű az édesanyja, nagy lakásban élnek, szolgálóval. És testvérével, Tiborral.

Tibor szabálykövető, tervező típus, céljai vannak, a rend és fegyelem híve, tiszteli a társadalmi elvárásokat és könnyedén alkalmazkodik is hozzájuk. Hivatalnoknak készül, amire céltudatosan készül és törekszik. A józan eszére hallgat, következetes, fegyelmezett.

Marci a tűz. Ő az érzések, az intuíciók, a kapcsolatok, a szeretet embere. Nehezen tűri a nem maga választotta korlátokat, imádja a természetet, tiszteli az életet. Két fő barátja van, Zoltán, a karmester, aki egyre többet iszik és Judit, a nála tizenkét évvel idősebb, gyönyörű, kedves nő. Vannak magakorabeli pajtásai is, de barátja ez a két ember. Törekszik a békességre, de ha már nagyon szükséges felvállalja a konfliktusokat. Alapból azonban igyekszik kerülni, feloldani őket. Ő a szív embere. 

Marci elsősorban attól idegen, hogy nem értik ugyan őt, de szeretik az emberek. Igen könnyen képes megkedveltetni magát bárkivel. Hadd mondom el: Bókay úgy teremt egy jó alakot, hogy az nem lesz nyálas, nem lesz klisés, nem lesz fekete-fehér. Marci nem hibátlan, de törekvéseiben mindenképpen pozitív. S ez még az Istennek is elég, ha őszinte szívvel, valóban a jóra törekedve teszi ezt az ember. Ez a tökéletesség, a szentség útja. Aki a jó célokra teljesen odaszánja a szívét, lelkét, az Isten szemében már tökéletes. Anélkül, hogy valóban teljesen önzésmentes lenne.  

Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. 

Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. 

Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk...

(Pál apostol levele a filippibeliekhez 3:12–15)

Bókay Marcija azért nem válik papírmasévá, mert a törekvés megvan benne, szép a lelke, jót akar, de nem lesz mégsem hibátlan ember: tesz, gondol, meglép helytelen dolgokat is. Van amikor szeretetlen, van, amikor hűtlen baráthoz, szerelemhez. De Bókay virtuozitása, hogy még ezekben az esetekben is képes Marci tisztaságát megőrizni, megőriztetni. Marci soha nem akar rosszat másoknak. Még akkor sem, amikor ő maga okoz valami rosszat. Soha nem akar bánat, fájdalom oka, okozója lenni. 

Marci szereti a szüleit. De hamarosan be kell látnia, hogy az anyja felületes, rapszodikus, nincsen olyan véleménye, amihez ragaszkodna, a látszatok érdeklik. Ez leginkább a testvérével, Tiborral kapcsolatban érvényesül. Az anyja számára Tibor átláthatóbb, a céljai követhetőbbek, a viselkedése kiszámíthatóbb. Emiatt nem képes meglátni, hogy Tibor ugyanolyan hideg, számító akár ő maga. Anyaként minden gyerekének kedvezni akar, ezért minden esetben annak a gyerekének van igaza, akivel éppen beszél. Marci ezért hamarost apás gyerekké válik. Az orvos-apa ugyanis nagyon sokban hasonlít őhozzá. Célja nem a karrier, nem a pénz, hanem a gyógyítás, a segítségadás. Mert orvos, nem élnek rosszul, de élhetnének sokkal jobban is, ha az apa pragmatikusabb lenne, és kevésbé élne a filantrópiája szerint. 

Az apa világosan látja a két gyerek közötti különbséget. Ahogyan az emberek megítélésben is világos, tiszta véleményekre képes. Átlát mindenkin. Ezért húz a kisebbik gyerek felé. 

Kívülről szép, jó, irigylésre méltó a család. De kívülről nem látszik sem a két gyerek hideg, konfliktusos kapcsolata, és nem látszik a szülők közötti egyre feszültebb kapcsolat sem. 

Marci bejárja a kamaszok útját a barátság, a szerelmi vágy, a női test előbb vizuális, majd a beteljesült fizikai vágy tekintetében. Közben keresi a helyét az első, majd a második világégés felé rohanó világban. Ahol a maga emberszerető, békességre törekvő, szépség centrikus nézetei tökéletesen szembe mennek az akkori mainstream nézetekkel, korszellemmel. S felismeri, hogy idegen ebben a világban. 

Marci idősödik, de az alapvető világhoz állása semmit sem változik. S az élet nehézségei őt sem kímélik, ugyanolyan megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, mint akárki másnak. S ebből fakad, hogy a konfliktusai is nagyon hasonlók lesznek másokéhoz. A szépség szeretete, a békesség keresése, a szeretethez való ragaszkodás ebben a világban őt sem nagyon segíti. De tény, ami tény: a kevés meglevő kapcsolata valódi kapcsolat. 

Egy szép regény

Bókay nyelvezete nem bonyolult. Az egész regényt átjárja valami költői naivitás. Miközben mégis teljesen reális marad. Marci személyét sem idealizálja. A hőse ember marad mindvégig. Aki téved, hibázik, néha megcsal barátot, szerelmet. Ám soha nem érdekből, mindig az ösztöneire hallgatva. Ami nem minden esetben jó tanácsadó. 

Nem árulnék el részleteket, de irigylésre méltó az a finomság, ahogyan bemutatja, hogyan távolodik el például a főszereplő a gyerekkori baráttól. S még ebben az eltávolodásban sem látjuk Marcit hibásnak. Azt érzékeljük, hogy vannak kapcsolatok, amik kinövik magukat, természetesen változnak meg. 

Bókay szereti a maga teremtett figurát. Nagyon szereti. Esendőségében szereti. Teljes szívvel együtt tud érezni vele, és azzal a naiv, tiszta nyelvezettel is képes ennek a léleknek a rezdüléseit, vágyait, kétségeit kifejezni. Gyönyörű, ahogyan például Marci és a lánya kapcsolatát leírja. (Itt sem tudtam nem gondolni a saját lányommal való kapcsolatomra. Igen sok minden hasonlóságot találtam, és ez igen jó érzésekkel töltött el. Tudnék mesélni, de könnyebbülj meg, már nem teszem.)

A fentiek mellett ugyancsak figyelemre méltó, Bókay milyen finomsággal mond véleményt a két nagy háborúról, azoknak tökéletes feleslegességéről, embertelenségéről, Hitlerről és a vele szimpatizálók ma már érthetetlen elfogultságáról. Ha akkoriban voltak is indokaik. Olyan finoman teszi ezt, hogy semmi ágálás nem volt bennem, pedig mára a téma odáig jutott, hogy... De ebbe most nem megyek bele.

*

Bókay regénye méltatlanul eltűnt a köztudatból. Vagy én ítélek roppant tévesen, és olyat méltatok, ami a méltatásra méltatlan. De ebben az esetben akkor azt vedd figyelembe, hogy van itt egy regény egy szép lelkű (és nem széplélek) emberről, ami egy ötvenöt éves férfinak nagyon tetszik. Aki olvas mindenfélét, bár mostanában túl sok lett a képregény, mégis azt mondja, számára 2022 egyik legnagyobb felfedezése ez a kötet. 

Révai, Budapest, 1946, 308 oldal

9,5/10

2022 októberének első harmadában, hétvége. Olyan kis itthon ülős, olvasós, írogatós, tarhonyás húsos, alvós, zenehallgatós szombat. 

A héten többször furán éreztem magamat. Nem voltam rosszul, csak nem voltam jól. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam... Szédülés-közeli állapot a legjobb. De nem szédültem, akkor nem vezettem volna. Meg gyengének éreztem magamat. Lehet, hogy csak nem ettem eleget. Mert például tegnap hazacipeltem a dolgozdából a kocsiból a személyes cuccaimt, mert hétfőn másik kocsira ülök, aztán még a könyvtárból hozott köteteket és még kisbevásároltam is. És nem volt gondom a súllyal, azon kívül, hogy nehéz volt. Ez a mittudoménmi inkább reggelente kapott, fogott el. S ahogy mondtam már, a két évvel ezelőtti infarktusom óta tudatosult bennem, hogy halandó vagyok, és bármikor érhet meglepetés. Nem félek, csak ilyen esetekben felmerül. 

Szeretek sehová nem menni, semmit sem csinálni, csak magamnak dolgozgatni. S néha ér dicséret a blogom miatt. Megint megtalált egy szerző, hogy írjak a könyvéről. Bevállalja azt is, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok. És köszöni szépen. Két-két levelet váltottunk egymással. 

S azon tűnődtem, vajon bloggerként mekkora a felelősségem, amikor egy-egy könyvet lehúzok? Azzal nyugtatom magamat, hogy az olvasottságom miatt talán nem akkora. Nem vagyok véleményvezér. Talán szerencsére. 

Ő Astrid Lindgren. 
(Én régebben azt hittem, az Astrid férfinév. Hát, lám, nem az.)

Aminek bajom van a címével. Nekem hiányzik belőle egy határozott névelő. Britta a szívét önti ki. 

Vékonyka a könyvecske. Kis alakú. Nagyon kicsi. 11x16-os méretű. Száznegyvennégy oldal. Vagyis tulajdonképpen, már bocs', de egy erőteljesebb hasmenés ideje alatt kiolvasható a mellékhelyiségben.

Kezdjük ott, hogy miről is van szó. Britta tizenöt éves. Természetesen iskolába jár. És természetesen lány. Svéd. Valamikor 1944 táján. (Legalábbis a könyv akkor jelent meg. Astrid Lindgren első könyve volt. Aztán 1981-ig írt még harmincat. Amik gyakorlatilag mind megjelentek magyarul.)

Azt, hogy 1944, a könyvben fikarcnyit, de tényleg egyáltalán, semmiben sem érezhető, hogy a környező világban milyen mértékű pusztulás zajlott éppen. Mintha nem is akkor íródott volna, amikor. Annyira nem, hogy én meg is döbbentem, hogy nem a hatvanas-hetvenes években látott napvilágot. A könyv szereplőinek gondjait távolról sem érinti a második világháború. (Mai napság ez pont fordítva van: minden tele van a második világháborúval, a nácizmus szörnyűségével, a holokauszt borzalmával. Szép lassan nyolcvan éve véget ért az a háború, de annyira jelen van, mintha tegnap történt volna.) Ez a nem hiányzó hiány felettébb üdítő. 

Természetesen Réber László rajzai

*

Szóval Britta kamaszleány egy átlagos, de mégis átlag feletti családban: papa, mama, nővér, öccsök, húg. Irigylésre méltón harmonikus kapcsolatokkal. Lindgren azonban miközben ideális családot rajzol, csak cseppet idealizál. Kétségtelen, hogy a szokásos, mindennapi konfliktusok feltűnően nem hemzsegnek a történetben. Mindenkinek van valami hibája, vagyis az alakok nem teljesen fekete-fehérek, bőven vannak árnyalatok, de a kapcsolataik, a viszonyok rózsaszínek kissé. De ezt tudjuk be Britta idealizmusának. 

Tudniillik a regényke levélregény. A valahol svéd vidéken élő leányzónak ajánlanak egy stockholmi, vele egyidős levelezőpartnert. Britta kapva kap a lehetőségen, már mindenkinek van ilyen, neki is kell, és azonnal ír Kajsának. Akinek a válaszait nem ismerjük meg. Csak Britta neki írt leveleit olvassuk. 

Britta ír a családi kapcsolatokról, ír a barátairól és persze ír a jóravaló fiatalemberről, akivel szemet vetnek egymásra. S ír a regényke egyetlen, egyértelműen unszimpatikus alakjáról, a gazdag, beképzelt osztálytársról, Stigről. 

Voltaképpen a könyvnek nincsen összefogó története. Olyan mint egy napló. Vagy mint levelek sora, amiket akár hónapok választanak el egymástól. Nincsen központi konfliktus, nincsen -tól-ig, csupán a hétköznapok leírása van. Teszem hozzá, élvezetes leírása. 

Azonban a végére érve mégis hiányérzetem támadt. Éppen azért, mert nincsen összefogó, központ cselekményszál, mondanivaló, a regényke (majdnem történetet mondtam, de éppen az nincsen) egyszerre csak véget ér. Mert befejeződni nincsen minek, ugye. S ez hiányérzetet okoz. Olyan kis, oké, de akkor most mi van? - érzés. Elindultunk valahová, mentünk, tök érdekes, kedves, derűs, helyenként izgalmas is volt az út, de aztán nem érkeztünk meg sehová, csak az utazás ért véget. Azelőtt, hogy megtudtuk volna, miért megyünk, hová. 

*

A könyv a moly.hu-n 91%-os tetszési indexszel bír. Az arrafelé sem kevés. Bevallom őszintén, annyira nem értem a magas százalékot. Mert nem rossz az írás, de ennyire nem nem rossz. Nekem a koncepció, az összefogó cselekmény hiánya, a konfliktus-mentesség inkább csak ígéretnek láttatja, mintsem egy igazi ifjúsági műnek. 

*

Nincsen túl nagy jelentősége, de megemlítem: olvasás közben majdnem végig Szilvási Egymás szemében című feleselő naplóregénye járt az eszemben. Ami egy majdnem Britta korú lány és egy fiú naplóinak az ütköztetéséről szól. S amiben szintén van egy olyasfajta jelenet, ami ebben is, egy félreértés, ami majdnem szétviszi a kapcsolatot. Csak mindent összevetve Szilvási regénye: regény, sokkal jobb mint Lindgren-é. Talán azért, mert az nem csupán könyvecske, hanem könyv. Mert a magyar szerző hagyott kifutást a cselekménynek. S mert a könyve tart valahonnan valahová. Nem csupán olyan mintha egy nagyon ígéretes mű szinopszisa lenne, mint a Britta, hanem egy komplett regény.  

Móra, Budapest, 1992, 144 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631168441 · Fordította: Lontay László · Illusztrálta: Réber László

6/10

2022 október kettedik napja, vasárnap reggel. Olyan kis békés, a héten talán az első napsütéses reggel. Ébredtem, írogattam, zene szólt a fülemben, persze Csemete szobájában, hogy Szerelmetesfeleségtársam még hagy aludjon. Aztán ébredt, átjött, hozzám bújt, úgy ébredezett. Aztán a mi szobánkban is összebújtunk, de már ébren. Kávé szortyogott a főzőben, natúr joghurt gyümölccsel, banán, most éppen Bryan Adams, SzFT még csinál néhány TikTok-videót a vállalkozásának (www.martassist.hu), aztán indulunk a Wekerlére a fiamhoz és a párjához. A Gyuláról hozott tömény-különlegességet, a sörpárlatot, amit csak a VIP-vendégeinknek vagyok hajlandó kinyitni, már odacsomagoltam. 

P. S.: Nem ez volt tervben, de meg is ittuk. A lányok csak egy-egy pohárral, mi a többit. Törtem is a magyart, de a fiam párja megmentett egy igen finom és bőséges ebéddel. 

Maurizio Colombo – Giuliano Piccininno:
NEMESIS 

Mauro Boselli – Luca Rossi:
ELVESZETT LÉLEK

A kötetben, ahogy az lenni szokott, két történet kapott helyet. Ahogy azt a bevezető felett láthatod. Számomra rejtély, hogy a borítón miért mindig csak az egyiknek a címét tünteti fel a kiadó? Mikor is a történetek egyenrangúak. A borítón meg lenne hely két címnek is. De spongyát rá! 

Mivel írtam már x számú Dampyrról most nem a kályhától indulok el, ha nem haragszol. Ha haragszol, akkor se. Így jártál, látod! Azonban, ha érdeklődés van benned az iránt, miről is van szó, kik is a szereplők, a jobb oldali keresőbe írd be a képregény címét, keresd meg a legkisebb számot a cím mögött, ott lesz, ha nem is minden, de rengeteg infó. Ha még nem olvastál Dampyrt, vagy az én oldalamon Dampyr-értékelést, akkor, úgy gondolom, érdemes egy gyorstalpalót elvégezned, hogy képbe lehess. Tehát ebben a szellemben olvass tovább!

De olvass ám tovább! :-)

Nemesis

Nemesis a bosszú istennője. (A nevének írásvariácója igen gazdag. A Nemesis forma egyértelműen angolos. Olaszos. Magyarul írják Nemezisnek, Nemeszisznek is.) De eredetileg nem csupán az volt, hanem a sors bizonytalanságát is jelképezte. A Dampyr-vonatkozásában mindkét értelmezés helytálló. 

Harlan és Tesla visszakísérik Kurjakot Boszniába, aki a családját készül meglátogatni. Jugoszlávia véres széthullása után vagyunk, mikor is az egy országgá összekényszerített nációk egymásnak estek és elképzelhetetlen, brutális pusztítást hajtottak végre.*

* Ajánlott olvasmány: Laura Silber – Allan Little: Jugoszlávia ​halála 

 Kurjak faluja még a széthullás előtt is harcban állt, a másik falu vezető családjával, a gonosz Kovatsh-ékkal (naaaa!). Amikor Harlanék éppen arra járnak, látják, hogy a falu határában, a földeken áll egy autó, öt ember körbevesz egy másikat, és szemmel láthatón éppen ki akarják végezni. Odamennek, Kurjak a földijét ismeri fel az áldozatnak készülő férfiban. Aki pár mondat után végül meghal, de addigra már az az öt sem zavarog, aki őt a halálba küldte. 

Vagyis belecsöppenünk két falu párharcába. Amit súlyosbít, hogy sorra tűnnek el emberek a falvakból. A közelben van egy titokzatos üzem. Egy férfi azt állítja, onnan szökött meg: kegyetlen bánásmód mellett embereken végeznek kísérleteket. S ott van Kurjak szerelme is, Nadjia. 

Vajon milyen motivációra van még szükség, hogy Kurjak és két barátja rámozduljanak a megoldásra? És kétséges-e a kimenetel? 

A rajzok a szokásos realisták, részletesek, konzekvensek, mindenki és minden egyértelműen felismerhető, részletek ugyancsak vannak. Jó nézni őket!

A befejezés, ahogyan majd látod, mint a következő történeté is, valahogy olyan felemás. Persze, hogy az, ami. Csak túl gyors, elkészítetlen, elkapkodott, nincs eksztázis, nincs megkönnyebbülés, mert mire felfogtam, hogy elindultak a cimborák, addigra helyre is tették az egész történetet. 

Elveszett lélek

A másik történet Prágában játszódik. Hurrá! Szeressük mink Prágát, de nagyon! Voltunk már itt a dampyrral és a barátaival és gólemeztünk egy cseppet. 

Prágában összefutnak a szálak, a föld, a Menny és a Pokol. Legalábbis a képviselőik. A földet Harlanék képviselik. A Menny részéről egy Caleb Lost nevű angyal jelentkezik. A Poklot a csudálatosan mindennapira alkotott démon (semmi, de semmi ijesztő nincsen benne, a főnöke szerint ijesztően emberies kezd lenni): Nikolaus. 

A történet középpontjában egy elveszett lélek áll. Azért elveszett, mert nem találja az utat se a Mennybe, se a Pokolba. Megrekedt félúton. 

S most gondolkodom, hogyan foglaljam össze, mi is a történet? S úgy döntöttem, nem is teszek ilyet. Kicsit komplikált elmondani. Olvasni nem. De miközben magyaráznám, szerintem egy csomó mindent elspoilereznék. Ha meg elhallgatok ezt-azt, akkor nem lesz érthető, hogy hány éves a merre hány méter...? Vagyis ugyanott lennél, ahol most vagy? Csak az a benyomásod alakulna ki, hogy hülyeség az egész Dampyr (erről kicsit bővebben alább) vagy az, hogy vacakul írok. És egyik sem igaz. Ezért meghagylak a boldog tudatlanságban.

Legyen annyi elég, hogy az esti Prága minden neonfény nélküli misztikája, hátborzongása és gyönyörű mivolta ott van a képregényben. Annyira, hogy olvasva ismét elkezdtem visszavágyódni oda. Egyrészt, mert annyira tetszett élőben. 

(Bár Szerelmetesfeleségtársammal majdnem minden hely jó. Prága, Gyula és Debrecen kiemelkedik. A Balaton esélytelen, azt még SzFT jelenléte sem volt képes feldobni. Brrr, alig vártam, hogy véget érjen a nyaralásunk!)

Másrészt azért kezdtem visszavágyódni, mert olyan fantasztikus hangulata van a képregény rajzainak. Az egyik kedvenc Dampyr-történetem, és emiatt az. 

A történet egy darabig felcsigázósan érdekes a szellemi világ szintjeinek a lényeivel, aztán csavarodik egy flash-seset a sztori, ott csóváltam a fejemet, hogy aztán kurtán-furcsán megoldást nyerjen a kaland. Szóval a sztorira nem érdemes sok szót vesztegetni. Viszont a hangulata mindent visz. 

A Dampyr hülyeség-faktoráról

Ofi barátom meggyőzött, hogy van olyan horror, aminek van értelme.

Messze nem vagyok naprakész belőle, tizenegy évadnyit nem érdekelt a filmsorozat, de huszonvalahány kötetet elolvastam a képregényből. Úgy addig, amíg Rick a főszereplő. Aztán valahogy kikopott az életemből a The Walking Dead. 

Szóval Ofi meggyőzött, hogy még az ijesztgetős horrornak is lehet mondanivalója. S hogy amikor mondanivalója van, akkor a csúf ellen, az ijesztgetős, trancsir-részek a metafora kifejtésének, megerősítésének az eszközei. A The Walking Dead-ben ezek, adja magát, a zombik.

Kell a trancsír, hogy néha fröcsköljön a vér, hulljanak a végtagok, forduljon a bél, és hogy visszataszítók legyenek az egykori hozzátartozók, különben nem lenne valóságos a kétségbeesés, a határozottság, a bizonytalanság, és mindaz a konfliktus, ami felmerül ember és ember között.

S mi a helyzet a Dampyr-ral? 

Harlan Draka, a dampyr kalandozik a bosnyák szabadságharcossal és a vámpírcsajjal mindenfelé, hogy gyérítse az éjurak számát. Azon kívül, hogy Harlan és a társai jók, a sötétség, a félelem, a halál lényei azért vannak, hogy legyen ki ellen harcolni. Hogy szóljanak valamiről a történetek. Kétség ne legyen: a történetek nagyjából a történetekről szólnak. De többről nem nagyon. Talán még a barátság erejéről, és a barátságon keresztül az emberek kategorizálása ellen beszélnek a sztorik.

S most figyelj! Bármikor, amikor a halál utáni életről, halhatatlan lelkekről hallok, kiesik a számon az adventista, aki nem hisz ezekben. Akkor sem, ha már nem adventista.

Fejtegettem ezt máshol hosszan is. Érveket is mondtam, nem csupán nemeket, mint most. A z elvi, teológiai távolságtartásommal csak azt akarom e helyen érzékeltetni, hogy a hitem, a meggyőződésem élesen ellene mond a Dampyr általános üzenetének.

A mélységes szimpátiámat azonban még azzal sem tudom magyarázni, mint a The Walking Dead esetében (lásd fent). Vagyis a helyzet az, hogy a Dampyr-nak nincsen különösebb mondanivalója, a vége általában amerikaiul nagy csinnadratta. Vagyis nagyjából odáig szokott érdekelni a történet. 

Kezd összeállni a kép? Semmi okom nincsen szeretni a Dampyrt, és mégis az egyik legkedvencebb képregényem. Ezt add össze! Én is kutakodom, hogy rájöjjek, mi ennek az oka. A rajzok plasztikussága, életszerűsége, az alakok élethűsége, a tájak, városok ábrázolásának a részletessége minden bizonnyal indok. Az összkép által sugallt hangulat is. De a profi színvonal nem szokott visszatartani attól, hogy valami mocsokul ne érdekeljen. A Dampyr-ra  pedig még pénzt is hajlandó vagyok kiadni. Ezt tedd hozzá az összeadáshoz! 

Frike Comics, 2019, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891137 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

8/10

2022 októberének a közepe felé. Valahogy úgy kedvetlen vagyok. De tényleg. Nem azért, mert történt valami. Bármi történt is, de nem az az indok. Meg még az sem, hogy nem történt meg, aminek történni kellene. De úgy valahogy elegem van a dolgokból. A munkámból, pedig az eddigi legjobb munkahelyem, a fizetetlenségből, abból, hogy váltani kellene, de a hátam közepére sem, a családi konfliktusokból, a megoldatlan, megoldhatatlan problémákból, abból, hogy sokadszorra kellene ragasztanom a slozi tartályának egy alkatrészét, és egyre rövidebb ideig bírja.

A héten tudatosodott bennem, hogy fáradt vagyok. Nem a munkámtól, hanem valószínűleg a koromtól. És kétségbe ejt, hogy még minimum tíz évet dolgoznom kell. De lehet, hogy többet. S ehhez a mostani munkahely azért nem rossz. A nagyszüleim ilyen idős korukban már nyugdíjban voltak. 

De ezt add össze, közben mégis békesség van bennem. Jó olvasni. Zenét hallgatni. Átölelni Szerelmetesfeleségtársamat, összebújni vele. Nagyon jó volt két napja látni a fiamat, a párját, átölelni őket, és örülni annak, hogy van hol lakniuk, és teljesen élhetőnek tűnik a kecó. 

A fene tudja, mi a franc ez... Én vagyok a világ első teljesen harmonikus depressziósa? :-)

AMI ÚJ AZ ROSSZ

Pozsonyi Ádám világlátása

Nem csalás, nem ámítás, a szerző máshol is kifejti: ami új az rossz. Nem viccel, nem csak figyelemfelkelt, komolyan így is gondolja. A balos ideológia, a belőle fakadó liberalizmus is új, ezért életképtelen. A liberalizmus az eltörlésből, a kipróbálatlan, át nem gondolt új ötletek gyakorlati kierőszakolásából élt mindig, élt ma is. Legyen szó akár a női egyenjogúságról, akár a kommunizmus vérgőzős, gyilkos marhaságáról, akár a működésképtelen  demokrácia mindenkire erőltetéséről, akár a szexualitás szabadosságáról, akár az egyén közösség feletti jogairól, a gyermekjogi furcsaságokról, az LMBTQ-kisebbség mindenkire erőszakolásáról, a BLM egyértelmű fajgyűlöletéről, a migráció öngyilkos erőltetéséről, bármiről, akármiről. 

A liberális demokráciát Pozsonyi Ádám diktatúrának tartja. Csak éppen leplezett diktatúrának. Ma olvastam valahol tőle egy gondolatot, de képtelen vagyok megtalálni, hogy pontosan idézhessem. A lényege az volt, hogy minden esetben az jelenti a diktatúrát, amiről nem szabad beszélni. Ebből adódik, hogy azok a diktátorok, akik ennek érvényt szereznek. 

Úgy gondolom, innentől elég pontosan helyben vagyunk. Mert, hogy O1G, ezt orrba-szájba lehet hangoztatni. Azt is, bátran ki szabad mondani, hogy ezek úgy lopnak, akár a szarka. Ám Pozsonyinak még a könyveit is eltüntették egy könyvesboltból, amikor azt találta mondani, hogy Esterházy Péter nem volt jó író. Volt, aki ekkor kimondta, hogy Esterházy Péter írásait márpedig mindenkinek szeretni kell, mert aki nem szereti, nem magyar. Nesze neked! 

Aztán amikor Dúró Dóra ledarálta a gyalázatos célú Meseország mindenkié című könyvet, olyat is talált mondani Pozsonyi Ádám, hogy ugyan, nincsen ezzel semmi baj. Az írása után egy villáminterjúban megkérdezte egy riporter tőle, mit szólna hozzá, ha az ő könyveit égetnék el? Pozsonyi úr ránézett, és bólintott. 
– Égesse!
– Tényleg?
– Hány példányt kér? Nagyobb tételre kedvezményt tudok adni! 

Szóval könyvégetés. 

Az eset felborzolta a kedélyeket. Dúró Dóra bedarált egy példányt, Fluor Tomi pedig nyilatkozott a HVG-nek egy rettegőt: „Most könyvet égetünk, jövő héten akasztani fogunk? Mi a terv?”

(Ez kb. akkora baromság, mint hogy ha ma meggyújtjuk a tűzhelyen a gázt, holnap falvakat fogunk égetni, holnapután embereket.)

Az átlagpolgár azért zömmel normális, így vagy utálkozik, vagy elfordítja az arcát, de van, aki tétova.

„Én nem tartom helyesnek, hogy megjelent, nem örülök, hogy létezik, de ilyet nem csinálunk” – olvasom egy kommentben.

Miért?

Nem tartja helyesnek, hogy az a tárgy van, de helytelennek tartja, hogy most már nincs?

Ez az elmúlt évszázad kondicionálása, ami a könyvből mint tárgyból egyfajta szentséget csinált.

„Könyvet nem semmisítünk meg.” Sokan ezt úgy ismételgetik, mint valami bibliai parancsot vagy a szorzótáblát.

Holott nem a kéziratot és nem az írót semmisítik meg. Ahogy ha bezúznak egy roncsautót, nem a porlasztó feltalálóját és nem a Ford T-modell eredeti tervrajzát semmisítik meg.

Megkérdezném: az, hogy valaki könyvet semmisít meg, mitől más, mint az, hogy a könyvet nem engedjük megjelenni? A széljobb meg az egyház bizonyos korszakokban tett ilyet, a kommunisták meg nem engedték, hogy megjelenjen. Ma pedig a nemzetközi libertáriánus diktatúra átírja a könyvek tartalmát – tehát megsemmisíti.

Mert az egyenlő a megsemmisítéssel.

Idézet innen

A leglényeg: Pozsonyi Ádám szerint a világ ott van elrontva, hogy halad az idő, és az idő haladását, a világ változását a legtöbben összekeverik a fejlődéssel. Pedig ami változás, az nem biztos, hogy fejlődés. Sőt! 

A könyv tartalomjegyzéke világosan és pontosan megmondja, mi mindenről van szó benne. 

Haladó eszmék, utópiák és világmegváltás
A tudomány hiábavalóságáról
Az emancipáció tébolyáról
A modern oktatásról
Ne utazzunk. Minek?
A faji kérdés
Tömeg, egyenlőség, demokrácia
A modern kultúra

Miközben rengeteg mindenre teljesen hevesen bólogattam olvasás és mosolygás közben, azért magával a kiindulási alappal komoly problémám támadt. Mert Pozsonyi Ádám sem gondolhatja komolyan, amit gondol. 

Ám a haladó ember az ilyen. Meglát valamit – legyen szó akár egy közönséges használati tárgyról, mint amilyen például egy nadrágtartó, egy irodalmi formáról vagy gazdasági berendezkedésről –, s valami beteges belső sugallat hatásárára nem képes azt úgy hagyni ahogy van – ahogy azt az Úristen megteremtette –, hanem neki mindenképp meg kell azt változtatnia. Bele kell piszkálnia a szerkezetébe. (25. oldal)

Namost a kérdés, ugye, melyik az az állapota a dolgoknak, amelyeket meg kell őrizni, hozzá nem szabad nyúlni, amelyik abban az állapotban van, ahogyan az Úristen megteremtette? Mert ugye, akkor az a tökéletes fundametuma mindennek, ami csak van e sárgolyón. Annál jobb semmi sem lehet. 

A könyvecske kiabáló problémája ez: nem derül ki a fenti kérdésre a válasz. Mert rendben, viszolyogva utáljuk együtt a baloldali liberalizmus összes beteges, gyilkos, emberellenes elképzelését és megvalósítási formáját, a liberálnácizmust annak minden politikai és gazdasági vonatkozásával. De melyik az a történelmi idő, ahol megtorpanjunk, amit viszonyítási pontnak használhatunk? Ahonnan és amitől eltérni nem szabad, mert jön a szakadék.

Máshol, egy interjúban egyébként Pozsonyi Ádám elmondja, hogy az édenközeli állapotot valahol a középkorban lelte meg magának. A miértre nincsen válasz. Így jelen tudásom szerint a válasz: csak. Bennem azért erőteljes a kétség, hogy az Úristen a középkori társadalmi és gazdasági állapotokat gondolta volna édeninek a teremtéskor.

Nem véletlen, hogy a lényegi problémák gyakorlatilag évezredek óta ugyanazok, s már csak abból is látszik, hogy a tudomány, mint olyan, felesleges dolog, hogy a négyezer éves színdarabok ma is aktuálisak, ellentétben az akkori találmányokkal. (30- oldal)

Értem én, mire gondol, Ádám úr, csakhogy úgy, ahogyan itt megfogalmazza, az bizony nem igaz. Nem vagyok veszett tudománypárti, igaz, -ellenes sem,  de azért annak igazságát vitatni, hogy a társadalmi változásokkal ellentétben a tudomány eredményei egymásra épülnének, dőreség. Az, hogy az ember jelleme, a gyakorlati erkölcse, etikája képtelen a lényegi változásra, nem jelenti azt, hogy a lézeres szemműtét tökéletesen felesleges dolog lenne. Ugyebár. A tudomány mai problémái lényegesen magasabb szintűek mint a négyezer évvel ezelőttié. Szemben az erkölccsel, az etikával és társaikkal. Mert azzal ugyanott nyűglődünk, ahol négyezer évvel ezelőtt próbálkoztunk. Ma már nem a kerék alkalmazásának a technikai kivitelezése, a tökéletesen köralak létrehozása, a kopó fafelületek védelme, a lőcs megfaragása és rögzítése a fő probléma. Jól is néznénk ki!

Arról nem beszélve, hogy az egyház, a vallás, a kereszténység a régi rend alapja volt. Viszont az egyház, a közkeletű vélekedéssel szemben nem volt tudományellenes. A Galilei-ügy, Girodano Bruno esete sokkal inkább fiaskó, mintsem törvényszerűség. Bizonyítja ezt, hogy a legtöbb régi tudós egyházfi volt. 

Mindezzel együtt a könyv olvasása közben alapvetően végig tapsoltam. Mert bár meghökkentő Pozsonyi úr néhány sarokkő-állítása, utána gondolva, ha kicsit világosabban, jobban kifejtett állapotban állna előttünk, vita helyett kezet fognánk vele. 

A jobb megértés végett, mert azért érzem én, hogy nem pusztán világnézeti gegről van itten szó, már fel is írtam a könyvtári listámra Pozsonyi úr nevét, fogom keresni a könyveit, mert mit lehet tenni, ha egyszer szimpatikus, amit művel és állít. S a közös ellenfél(ség) összehoz, ugyebár. 

Persze a modern ember már gyakran a férfi és női szerep különbözőségét sem ismeri el. E  tekintetben is a nagybetűs egyenlőséget hirdeti. 

A ,»haladás« tudniillik mindig a kiegyenlítődésre, a szintek kiiktatására, a különbségek (és különbözőségek) eltörlésére törekszik. (Ez maga a baloldaliság lényege.) 

A jogok hangoztatásával – a kötelesség, a teljesítmény és a minőség fogalmának elhallgatása mellett  mindig az alsóbb, primitívebb, szakrális szempontból alacsonyabb szinteket hozza nyerőbb helyzetbe. Így voltaképp az egyenlőség sátáni jelszavára hivatkozva, a darabszám uralmát hirdeti, s a minőség helyett a mennyiséget részesíti előnyben. (Ez legfőbb hibája a demokrácia nevezetű fejlődési zsákutcának is.)

[...]

A bomlasztás érdekében – a szintek kiiktatása,lenullázása – érdekében felhasznált aktuális áldozat (értsd: felszabadított) persze azt hiszi, mindez az ő érdekében történik, roppantul boldog, s nem látja meg, hogy diadala bizony rövid életű. Őrá mármint hivatkozási alapra – mindössze addig volt  csak szükség, míg a felette álló szintet kiiktatták, ledöntötték trónjáról, aztán már igen hamar ő következik, s minden frissen megszerzett kiváltsága (szabadsága) megy a süllyesztőbe az őalatta  álló, következő szint „haladása", felszabadulása érdekében. (A folyamat remekül végigkövethető az  un. »nagy francia forradalom«, vagy az 1917-es oroszországi világmegváltó elmebaj történetének  tanulmányozásakor, úgyhogy jelen sorok írója arra figyelmezteti kedves női olvasóit, ne örüljenek túlságosan annak, hogy férjük többé már nem uruk és parancsolójuk, nem felettük álló kaszt s hatalmi szint, ugyanis már elkezdődött az ő (mármint a nő), saját gyermeke feletti »uralmának« a megkérdőjelezése is.

A baj csak az, hogy a világ - bárhogy is erőltetik »bizonyos« erők nem tud részt venni a ,»haladás« vitustáncában. Képtelen úgy ropni a keringőt, ahogy azt beteg elmék megálmodták. Nem úgy van megalkotva. (46–48. oldal)

Göre Gábor bíró uram

Gárdonyi Géza alakja, ahogyan azt említettem. Állítólag Gárdonyi a későbbi éveiben már röstellte ezeket az írásait. Pedig igen tréfásak, ahogyan a Pozsonyi Ádám által idézett, hosszabb részekből is kiderül. 

Ám éppen az idézetek keltették bennem azt a gyanút, hogy Gárdonyi nem úgy gondolta az általa megteremtett alakot, ahogyan azt Pozsonyi Ádám értelmezi. Az idézetekből ugyanis nekem annak éppen az ellenkezője jött le. Mondom úgy, hogy az eredeti művet, annak teljességében még nem olvastam. 

Milyen ember Göre Gábor? A benyomásom szerint haladásellenes, az újhoz alkalmazkodni, a régitől akár gondolatban is elszakadni  képtelen, vidéki értelmiségi. Aki kerékkötője mindannak, ami más, mint amit ő megszokott. Vagyis a bevett keréknyomokról még gondolati szinten is képtelen letérni. Begyöpösödött. Fafejű, gondolkodni képtelen. Aki elveti a kombájnt is, mert a kaszát szokta meg. Akinek nem kell a csépélőgép, mert van cséphadaró. 

Vagyis Gárdonyi mintha a vidéki elmaradottság ellenében és nem a haladás ellen alkotta volna meg Göre alakját. Ez megmagyarázza Gárdonyi későbbi röstelkedését is. 

Ha igazam van, akkor Pozsonyi Gárdonyi-értelmezése sokkal inkább parafrázis, szellemi játék, mintsem helyretétel. Ami azonban a mondanivalója értékét cseppet sem csorbítja vagy hitelteleníti. 

Mühlbeck Károly rajza, aki Gárdonyi kérésére elkészítette a Göre-könyvek illusztrációit

Magánkiadás, Budapest, 2008, 144 oldal · ISBN: 9789638803801 · Illusztrálta: Mühlbek Károly

8/10

2022 októberének első napja, szombat. Megint aktív semmittevéssel, összebújással, írogatással, rövid főzőcskével, bőrkeményedés eltávolítással, kicsi takarítgatással, evéssel, alvással, névjegykártya rendeléssel, képregény-letöltögetéssel eltelt, békés, nyugis, esős nap. Persze mindez Szerelmetesfeleségtársammal édeskettesben. 

Az elején érdemes tisztázni: ifj. Bókay János nem azonos a híres orvosprofesszorral, akiről Budapesten klinikát is elneveztek. Mert az orvosprof az édesapja volt. Ezáltal viszont e könyv szerzője még kevésbé azonos a kortársunk gyermekorvossal, akit a Google kidob a Bókay János név beírása után. Már csak azért sem azonos, mert az író Bókay János 1961-ben elhunyt. Szóval a Bókay Jánosok kétharmada orvos, egyharmada író. 

Az internet viszonylag szűkszavú az író Bókay Jánossal kapcsolatban. Még a Wikipédián is három bekezdés szól az életéről. Alig valami. Jogász diplomája volt, de nem használta. Fordított, írt, irodalmi társaságok tagja, elnöke volt. A Budapesti Hírlap felelős szerkesztője és a Magyar PEN Club főtitkára volt. És a korának kedvelt írója. 

Bókay könyveit a coclizmusban annyira nem adták ki. Kivéve a két zenei témájú regényét, a Puccini életéről szóló Bohémek és pillangók és a Kacsóh Pongrácról szóló Egy rózsaszál szebben beszél címűt. Tehát azt, hogy sikeres író volt, részemről nem tudom, mit jelent. Illetve, hogy a háború előtti, alatti vagy felszabadulás utáni rabság idejében alkotott műveire vonatkozik. 

A helyzet az, hogy ismerve a szóban forgó, Megvédtem egy asszonyt című könyvét, édesmindegy is, melyik politikai rendszerben volt sikeres. Azért mindegy, mert ezt a könyvét szimplán jó olvasni! Ahogy mondtam, random leemeltem a polcról, beleolvastam, és ahogyan a Sam Small-ba, úgy ebbe is beleragadtam.  

A történet egyszerű

A könyv hangulata olyan (biztos láttál már Kabos-filmet), akár a harmincas-negyvenes évek magyar filmjeié. Könnyed, vidám, mulatságos és kedves. Mélységet ne várj tőle, nem azért írta Bókay, hogy mélyedj, hanem azért, hogy derűsen szórakozz! 

De az, hogy könnyed és szórakoztató, nem jelenti azt, hogy lepkeszárny vagy selyempapír könnyű. Fogyasztani az, könnyű, de jól tudjuk, hogy minőségi szórakoztató művet csinálni sem egyszerű. Kell hozzá ez meg az. 

Bókayt olvasni elsősorban a stílusa miatt érdemes. (Legalábbis ezt a könyvet, a többit majd idővel, ha megismertem, mondom.) A történet végső megoldása már az elején nyilvánvaló, legalábbis a fő csapást illetőn. Bár a részletek tartalmaznak apró meglepiket. De az állunkat persze nem kell a pincében keresgélnünk. 

Varga Péter mérnök. Agglegény. Megrögzötten. Szállodában lakik. Rengeteg barátja van. Egy este az Apostolok nevű helyre tér be vacsorázni. Alig van üres asztal. Egy pár közelében foglal helyet, odaköszön nekik és rendel. Akaratlanul figyel fel a pár mind hevesebb szóváltására. Nem akar odafigyelni, de annyira feltűnő, amit művelnek, hogy nem tudja nem hallani a mérgesedő szóváltásukat. Addig-addig, hogy a férfi agresszivitása olyan erőteljessé válik, hogy az asszony odakiált Péternek: „Védjen meg!”

Péter feláll és az incidens vége az lesz, hogy lekever egy határozott sallert az ismeretlen férfinak. Aki aztán otthagyja a feleségét az étteremben. Akinek Péter, nem lévén az asszonynál pénz, kifizeti a vacsoráját. Majd elbúcsúznak egymástól, s ki-ki megy a maga útjára. 

Másnap megjelenik egy újságcikk Péter és az asszony képével, részletesen elbeszélve, mi történt az étteremben. Csak éppen nem úgy elbeszélve, ahogyan valójában történt. Hanem egészen máshogyan. A cikkből kiderül, hogy az asszony (Macának hívják), Péter szeretője, az éttermi jelenet ennek nyilvánvalóságát bizonyítja. 

És Péter minél inkább bizonygatja fűnek-fának, barátoknak, édesanyának, hogy semmi köze sincsen az asszonyhoz, nem látta azelőtt soha, két szót sem váltottak egymással az életben, mindenki csak mindenttudón bólogat és cinkos pillantással felel neki: „Persze, persze, naná, hogy elhiszem...!” 

Igen, a történet vége, az amire természetesen te is gondolsz. 

Mire jó ez a regény?

Bármire, akármire. Ha degradálni akarod: asztalláb-hosszabbítónak, gyújtósnak, MÉH-alapanyagnak, toalett-papírnak, stb. Én semmiképpen nem tennék vele ilyen marhaságokat! Azért nem, mert Bókay könyve remek, szórakoztató olvasmány. Természetesen a műfajából adódón nem szabad tőle hatalmas mélységeket, igazságokat várni. De arra számíthatsz, hogy unatkozni nem fogsz. 

Ám két dologról mindenképpen üzen valamit a történet. 

A LÁTSZATOK ÜZENETE
Mai napság már közhely: ne higgy a látszatoknak! Miközben alig vannak már valóságos dolgok körülöttünk. Olyanok, amik azt jelentik, amik a valóságban. Tévé, internet, reklámok, politika, média, tömegkommunikáció, stb. Túllátni a látszatokon kicsit azt is jelenti, hogy szkeptikussá válik az ember. Mert ha túllát a látszatokon, alig marad valami, ami nem látszat. 

S na jó, persze, az is teljesen igaz, hogy nem minden az a valóságban, aminek látszik. Vagyis, hogy valaminek van valami egyértelműnek tűnő látszata, holott a dolognak magának köze nincsen ahhoz, ami egyértelműen lejön belőle. 

A fenti két bekezdés látszólag ugyanazt mondja. De nem. Az első arról beszél, amikor valamit másnak akarnak eladni nekünk. A második arról, amikor egy helyzet látszata mást mutat, mint ami a helyzet valós tartalma. Az első ellen meg kell tanulnunk védekezni, hogy át ne vágjanak. A második bármikor előfordulhat velünk. Varga Péter mérnök úr, megrögzött agglegény története arra figyelmeztet, hogy nem is olyan egyszerű a látszatvalóságot az igazival felcserélni. 

A NŐK EREJE
Bókay könyvét tegnap olvastam ki. Ma reggel beleolvastam majd bele is ragadtam Pozsonyi Ádám Göre Gábor mint filozófus című könyvébe. Mivel nem folyamatosan írtam ezt a bejegyzést, s az előző mondat meg e között telt az idő, azóta el is olvastam. Pozsonyi könyvéről a megfelelő helyen majd hosszabban is, e helyen csupán egyetlen momentumát emelem ki. A könyve a konzervativizmus dicsérete, ezért alaposan leveszi a keresztvizet a egyenjogúság mozgalmakról, a női egyenjogúságról. Amiben nem a jog, hanem az egyén a probléma. 

Bókay könyve egy átmeneti korban született. Alig valamivel azután, hogy a „szüfrazsettek a jogaikért tüntettek,  s egy norvég nő miniszter lett”. (Ahogyan a Fonográf énekelte egykoron.) Az emancipáció és az azt követő mozgalmak még nem végezte el az európai társadalmakban azt az elemi pusztítást, aminek a gyümölcsei manapság már egyértelműek. A férfi akkoriban még férfi volt, a nő pedig nő. Voltak nemi szerepek és érvényesültek a nemek természeti determinizmusai. (Amik egyébként mai is érvényesülnek, csak már nem ildomos beszélni róla, mert az egyenlőséget mára össze kell mosni az egyformasággal.) 

A nő Isten ajándéka a férfinak. A legszebb dolog a világon. Minden hibájával együtt. Amitől és ami nélkül mi férfiak a falat kaparjuk, a falat kaparnánk. S a gyengébb nem úgy gyengébb, hogy sokkal erősebb nálunk. Tetszik nem tetszik. Tetszik. S nem hiába mondja a francia mondás, hogy „cherchez la femme” („keresd a nőt”): nagyjából minden miattuk ás általuk történik. Vagy ahogyan a tapintatlan és vulgáris mondás fogalmazza : „A világot a hatalom és a pina kívánása mozgatja.”

Bókay történetének ugyanis ez az egyik, nem is nehezen kikövetkeztethető tanulsága. Amikor mi férfiak a kezünkbe vesszük a dolgokat, hogy pragmatikusan a végükre járjunk, a végén mindig két dolognak van esélye: vagy az derül ki, hogy fészkes fenét volt a mi kezünkben a gyeplő, vagy az, hogy jó alaposan elqurtunk (hogy élő klasszikust idézzek) mindent. De jobbára az a végső tanulság, hogy alapvetően a nők irányítottak minket. 

Édes rabszolgaság! Csak nem szabad bevallani, mert teljesen oda lesz az önbecsülésünk. S még nagyobb baj, hogy tökéletesen elkapatjuk a teremtés igazi csodáját. S mi jöhet azután, drága vargapéter-feleim? 

Talán az, hogy vidáman szembesülve vagy éppen a sorstársasságon csúfolkodva olvasunk egy kis, majdnem elfeledett magyar írót. Valami Bókay Jánost. Hogy enyhítsük a gyönyörűség kínjait. Jertek, feleim!

Singer és Wolfner, Budapest, 1934, 228 oldal · keménytáblás

9/10

2022 október első napja. Holnap megyünk a fiamékhoz, Már hiányzik a kölyök. Huszonkilenc éves kölyök. S hétfőn lesz a születésnapja. Mennyi év, s hogy elrohant! A kis szőke csodálkozógépből lett ez a langaléta, tetovált, raszta-viking, hatalmas fantáziával, ügyes férfikezekkel, kicsit zavaros, de egészséges világlátással. Akitől mostanság, soha nem gondoltam volna, én kérek lelki tanácsot. Még ha nem is fogadom meg.

Tegnap SzFT-vel voltunk a Budapesti Levéltárban egy előadáson. A családfa kutatásról szólt. El is keserített (a személyiségjogi, adatvédelmi törvények miatt éppen olyan évek nem kutathatók, amik az általam ismert felmenőkre vonatkoznak), de reményt is adott (lehetnek olyan egyéb kapaszkodási pontok, amelyek segíthetik az elindulást: ilyen például a szakma, az egyházi nyilvántartások, megyei levéltárak, stb.).

– Tulajdonképpen ha meg is tudom, ki volt kicsoda a múltamban mennyivel vagyok előrébb? – kérdeztem SzFT-t, ahogyan a 106-osra vártunk az Árpád-hídnál. 
– Mindenki kíváncsi a gyökereire! – válaszolta gondolkodás nélkül. 
– Manapság? – hökkentem meg.
– Igaz...
Aztán a buszon láttam, hogy Csemete hívott, csak le volt halkítva a telefonom. Visszahívtam. 
– Már anyuval megbeszéltem, de köszönöm, hogy visszahívtál!
– Hát naná! Van mit! Akkor cső!
Tudod, miért hívta az anyját? Mert megtudta, milyen előadásra mentünk, és kíváncsi az apja vonalára. Tizenkilenc éves. Van remény!