Van abban valami ironikus, hogy aznap kezdem ezt a bejegyzést írni, amikor is a Facebook újólag letiltotta a blogom linkjének a megosztását az ő felületükön. Az meg végképpen hab a tortán, hogy a tiltást kiváltó bejegyzés a Dylan Dog 8. füzetéről írt értékelésem volt, amelynek a második története, a Boszorkányüldözés arról szól, mennyire fasiszta, náci dolog a cenzúra, könyvégetése, s mennyire gyilkosak a konzervatív értékek, a szólásszabadság megvonása... Ahogy mondani szokták: kommentár nélkül...
S erre itt van a nem is létező monomániám újabb alanya.
– Morzsám, ez hányadik ilyen könyv, amit olvasol?
– Hát, várj csak, volt a Murray, volt a Szőnyi, a harmadik.
– Meg tegnap hazahoztad A gender-elmélet kritikáját...
– Ja, igen, az új Szilvay. De azt még nem olvastam. Vagyis ez a harmadik.
– Ennyire érdekel a téma?
– Nem. Ennyire nem érdekel.
– Akkor?
– Nem tudom... Eddig nem foglalkoztam vele. Most szerteágazok.
– Mind ugyanaz, nem? Elmondják, mekkora hülyeség ez az egész...
– Dehogy! Illetve igen, elmondják, de nem ugyanúgy... Murray összefoglal. Szőnyi egyes esetekből indulva cáfol, Kuby meg a szervezetekre, a térnyerésre összpontosít.
– Aham... – szemmel láthatón nem győztem meg. – Ennyi mindent akkor sem olvasnék el ugyanarról a témáról. Pláne erről.
– S akkor a Szilvay még öccá oldal...!
– Mi van?
– De az meg, állítólag filozófiai, antropológiai oldalról...
– Na, jól van, Morzsám, akkor olvass!
Gabriele Kuby
német író, szociológus és hívő, gyakorló katolikus. Keresztény és konzervatív. Problémás személy, ami abból is látszik, ha rákeresek a nevére, akkor a Gugli a keresési találatok alatt jelzi, hogy: „Előfordulhat, hogy egyes találatokat az európai uniós adatvédelmi törvény értelmében eltávolítottunk.” Ami szöveg nincs ott minden keresés alatt.
Ez a könyve eredetileg 2012-ben jelent meg. Nálunk egy évvel később. Eddig összesen tizenhat országban. Mi, illetve a Kairosz Kiadó a leggyorsabbak között voltunk. Viszont a mából nézve a könyv két év híján tíz éves. Nyolc év alatt a moly.hu-n egy ember vallotta a kedvencének, és egy másik olvasó feltett három idézetet a könyvből. Vagyis érzékelhetőn ketten olvasták.
A téma, a könyv vagy ennyire érdektelen, vagy ennyire problémás. Vagy ennyire kényes. Igazából nem tudom eldönteni. A könyv tartalma, stílusa miatt sem.
Foglalkoztasson-e, ami érdekel avagy Magyarország vs. Nyugat-Európa
Egyébként ennyire valóban nem foglalkoztat a kérdés. Csak valahogy így jöttek most össze a dolgok.
Meg az a nagy büdös helyzet, hogy hazánkban ennyire nem is kell, hogy foglalkoztasson. Emiatt nagyon sokan nem is veszik komolyan, nem tartják reális veszélynek.
A Fidesz rettentő plakátjaival – hm, mit is mondjak, hogyan is fogalmazzak, sem a manipulatív sem a dogmatikus, sem didaktikus jelző nem fedi le igazán,milyenek is ezek az „alkotások” – is az a baj v(Illetve nem csak ez, de ez is.), hogy amiről beszél, Magyarországon még alig érzékelhető, így az átlagember számára nehezen komolyan vehető.
Ha erre az lenne a random válaszom, hogy 2017-ben Kanadában már elzárással büntettek egy apát, mert a lányát a lányának merte nevezni, és azt mondta, semmi deformitás nincsen benne, ne akarja őt (she) senki átnevelni, akkor az innen Magyarországról, Kaszásdűlőről (hogy Mucsaröcsögéről ne is beszéljek) hihetetlen. Még.
Mondjuk a hetvenes-nyolcvanas években melyik szülő hitte volna el, hogy harminc-negyven év múlva bajba kerülhet, ha ad egy atyait a pofátlan, szemtelen, ilyen-olyan csemetéjének? Gondolták volna az akkori nevelőszülők, ha csak a gyanúja is felmerül velük szemben akár a fizikai- akár a verbális erőszaknak, egy napon majd azonnal, figyelmeztetés nélkül elvehetik tőlük a gyereket? Vagy hogy egy gyerek, ha benyögi, hogy abúzálva lett, egy mondattal tönkreteheti a nevelőszülőket és elvitetheti a többi ott levő gyereket is?
A kicsit alábbi internetes beszélgetés hozzászólása elmondja, hogy igen, van realitása, már Magyarországon is lehet félteni őket a gyermekeinket. Már akinek félelmetes az ilyesfajta nézetek, őrültségek térnyerése és csimotáinknak a gondolkodásába kényszerítése. Mindenki más örülhet a tolerancia, a humánum és a sokszínűség elementáris térnyerésének.
Olyan ez, mint a migráns-kérdés: mivel itt nincsen jelen olyan mértékben, a többségnek egyáltalán nem érzékelhető a mindennapi életben, ezért bármi, ami erről szól, politika és felfújt marhaság. Miközben Európa kerítést épít, a magyar kerítést a magyarok is cikizik és kiröhögik. A görögöket meg dicsérik érte. Amikor a Keleti pályaudvar környéke tele volt, még akkor is csak az érzékelte a problémát, aki arra járt.
Szeretetre méltó, vidám és nagy szívű munkatársammal, Krisztivel együtt utaztunk Röszke környékén. Sorra húztak el mellettünk a katonai járművek.
– Aki nem itt lakik, nem tudja, mire számíthat még. A nagyszüleim Röszkén laknak. Van egy nagy barackosuk. Abból élnek. Idén nem lesz bevételük. De lehet, hogy többet sem. A migránsok lezabálták majdnem az egész termést, fák tömkelegét törték ki, összeszemetelték, összeszarták az egész barackost. Még ha eltűnnek sem biztos, hogy jövő évre rendbe lehet hozni annyira, hogy pénzt is hozzon. Nem tudom, mi lesz a nagyiékkal. Segítünk nekik, de ennyivel nem tudunk...
Nem tudom, mi lett a nagyiékkal. Az olyan mértékű népvándorlás nem sokkal ezután megszűnt arrafelé, igen komoly katonai erők segítségével, és a kerítés is megépült. Azóta a migráns-kérdés csak a kormány riogatása a legtöbb magyar számára, mert a nyugati helyzettel nem sokan foglalkoznak, messze van az, nem is igaz, csak a Zorbán gyűlöletkeltése az.
Egyfelől mert a személyes ismeretségi körömben két emberről tudom, hogy homoszexuális. Egyéb, ilyen-olyan LMBTQ-ságokról nem tudok. S úgy élethosszamat nézve is nagyjából egy kézen számolhatók azon alkalmak, amikor nem normál, heteroszexuális emberrel beszéltem.
Nem azért, mintha kerültem volna őket, az egyik homo- illetve később kiderült, biszexuálissal kimondottan szociológiai kíváncsiságból elegyedtem szóba a budakalászi bányatavak partján, a nudis részen, ahová az akkor aktuális szerelmemet vártam (hiába). Időtöltésből, kezdetben mit sem sejtve kezdtem beszélgetni. Amikor az alábbi történt, már tudtam, hogy ők négyen, a beszélgető partnerem és barátai két házaspár, akik mindenki mindenkivel. Ekkor jött ki belőlem a kíváncsi szociológus.
Elmentünk úszni is a beszélgetőpartneremmel. Közben az akkor aktuális slágerfilmről, a „Házibuliról” beszélgettünk.
– S hogy tetszik neked Sophie Marceau? – kérdezte tőlem.
– Szép kis csaj – válaszoltam neki két melltempó között –, olyan egzotikus arca van.
– Mint neked! – vágta rá biszexuális úszópartnerem.
Mivel nincs és nem is volt soha egzotikus arcom, de a szociológiai kíváncsiság még mindig ott volt bennem, biztos, ami ziher, észrevétlenül két tempóval távolabb úsztam tőle. Csak verbálisan voltam kíváncsi. S még úgy sem a gyakorlatra, mindössze a miértekre. De amikor kiderült, hogy viszonylag közel lakunk egymáshoz Ferencvárosban, és felajánlották, hogy nagyon szívesen hazavisznek, elfogódottan, némi zavarban, ódzkodva utasítottam el a lehetőséget.
Mivel a gender, úgy gondoljuk, nincsen jelen a mindennapokban, ez is, mint a migráncs-dolog, mindössze a kormány gyűlöletpolitikájának a következménye.
Ahogy egy beszélgetésben érvelt valaki számomra.
A maga szempontjából, a mindennapi gyakorlatot és tapasztalatot tekintve minden bizonnyal úgy van, ahogyan mondja. De egy másik tapasztalat egészen másról beszél. Olyan, mintha az előzőre reagálna. De nem így volt. Csupán valami nagyon hasonlóra.
Ugyanez a hozzászóló következő gondolatában kifejtette, hogy a nyugati nézeteknek kell némi idő, amíg ide beszivárognak, és ugyanolyan teret nyernek, mint odakint. De azért ne feledjük, némi vita, elindulás, felhorkanás, megtorpanás már nálunk is volt egy gender-tanszék indítása kapcsán. Józan paraszti ésszel, ugye azt kérdeznénk, hát az meg mi a ráknak vajon? Egyelőre úgy lett, hogy lett, de aztán nem lett.
Mi ez a könyv avagy milyen ez a könyv?
Az van, hogy Gabriele Kuby azt szedi össze, hogy a csudába öntötte el a világot, illetve Európát úgy húsz év alatt az emberjogi álarc, maszk mögé bújtatott őrület.
Mik voltak a folyamat részei, milyen lépések történtek milyen szervezetek által, hogy mára gyakorlatilag bárki és akárki sakkban tartható, aki nem vallja, hogy
Négy láb jó, két láb rossz!
Kuby a francia forradalomtól indul, megvizsgálja a kezdeti feminista mozgalmat, az ENSZ szerepét a szexuális forradalom globálissá tételében, hogyan feküdt le előtte az Európai Unió, hogyan került be mára már az óvodákba is, miképpen tesz erőszakot a nyelven, a gondolkodáson, s hogyan lehetetleníti el a tudományos kutatást, a párbeszédet. Megtudjuk, hogy a tolerancia és az egyenjogúság igé jenagyon könnyedén hirdethető intoleránsan és diszkriminatív, rasszista módszerekkel. (Gondolj csak a Black Lives Matter akciókra, jelszavakra.) Vethetünk egy pillantást arra is, hogy milyen következményei vannak (voltak tíz éve), ha valaki hangot ad az egyet nem értésének. Aztán vetünk egy pillantást a végső célokra: a totális diktatúrára a szabadság nevében.
Gabriele Kuby elsősorban keresztény, s mint ilyen, konzervatív. Nem is akar elfogulatlan lenni. Miért is akarna? Senki sem elfogulatlan. Aki azt mondja, hogy de, ő az, az vagy téved vagy hazudik.
Például tudom, hogy elfogult vagyok Szerelmetesfeleségtársammal mindenféle szempontból. De közben azt is tudom, hogy teljesen reálisan látom őt. Így tudom, hogy okos, szép és kedves. Türelmes és rugalmas. ...nem folytatom. És azt is tudom, bár ő tagadja, hogy boszorkány és bűvölet alatt állok. Az nem lehet, hogy egy férfi tizensok évig ennyire szerelmes legyen egy nőbe, és amikor megnéz egy másikat valahol, mindig rájön, hogy ugyanaz a típus mint, aki otthon várja. De komolyan!
Kuby a meggyőződését és a hitét írja le ebben a könyvben. Azt a meggyőződését, hogy a gender mainstreaming tönkreteszi Európát, és azt a hitét, hogy zsidó-keresztény erkölcs a földrészünk megtartó ereje, és ezt a megtartó erőt a szemünk láttára herélik ki és csonkolják minden végtagját. Erre még visszatérek.
A könyv jobbára a tényekről szól. Van benne kereszténység is, de csak csekély terjedelemben. A fókusz a '68-ban kitört szexuális forradalom elburjánzásáról, eltorzulásáról és a józan ész elhagyásáról szól. Fókuszában elsősorban Európa, azon belül is Németország áll, de néha vet egy-egy pillantást Amerikára is.
A német-orientáció evidens és tanulságos, de mert ilyen mélységében nyilván kevesen ismerik az ottani eseményeket, szervezeteket, politikai játszmákat, a háttérismeretek hiánya miatt szerintem néha kicsit sok van belőlük.
Mire gondolok? Például a gender-ismereteket az iskolákba kényszerítő, ilyen-olyan szervezetek több oldalnyi névsorát olvasatlanul átlapoztam. Ahogyan a legambiciózusabb gendert-nyomatók bemutatását is. Valamint simán eltévedünk a számtalan, komplikált nevű civil szervezet (NGO) között, amiknek a nevét egy földi halandó két perc alatt felejti e.
Miközben értettem a szerző szándékát a hazájára vonatkozón, magyar olvasóként ezek az oldalak számomra teljesen feleslegesek voltak. Annyi információ-tartalmat akadt, hogy Németországban sem csupán egy-két kósza fecske próbálkozik liberálfasiszta diktatúra építgetésével.
Kuby tényei avagy az állam (a sajátom) a padlón
Kuby tehát a tényekkel foglalkozik. Nem színez, nem sztorizik, nem emel ki egyes eseteket (kivéve egy fejezetet), hanem tényszerűen szikár, szinte lexikonszerű. Emiatt nem is könnyű olvasmány a könyve. Mi több, nem is túlságosan olvasmányos. Viszont ennek ellenére érdekes.
Nem vékony a könyv. Gyakorlatilag végigveszi a gender-dolgokat, ahogy kell. S ahogyan azt az előző két, általam olvasott könyv,
- Douglas Murray: A tömegek tébolya (Ez a könyv annak ismeretében plusz megdöbbentő, hogy a szerző maga is homoszexuális.)
- Szőnyi Szilárd: Föltámadott a gender
is megtette. Nem Kuby hibája, hanem hogy sorban olvasom mostanában ezeket a genderségeket, s evégett Kuby túl sokat nem tett hozzá az előzményekhez. (Amik kronologikusan egyébként utána jöttek.) De tett hozzá.
De volt egy fejezete a könyvének, ahol a padlóra zuttyant az állam. Nagyon. Mert erről nem szólt eddig a fáma. Legalábbis nem ilyen nagyságrendben.
Az oktatás lenyúlásával foglalkozó részre gondolok. Erről eddig nagyon keveset hallottam, olvastam. Persze, itt van a „gyűlöletkeltő” Fidesz óriásplakátja, meg a „fasiszta” Dúró Dóra könyvdarálása, s ez a két jelenség beszél a gyermekek agyának lúgozásáról, de hazánkban annyira még nem nyúlta le az oktatást a gender mainstream. Ezért nem is veszik komolyan a Fidesz próbálkozását és Dúró Dóra visszafelé elsülő performanszát.
Pedig, amit Kuby a németországi helyzetről mond, az félelmetes, felháborító és beteg. És tíz évvel ezelőtti. Szívem szerint ide másolnám az egész fejezetet, de nem fogom ezt tenni. Megpróbálom zanzásítani.
Az oktatás teljes mértéken, brutálisan átszexualizált. A gyerekek és a fiatalok úton-útfélen már az óvodától felvilágosításban részesülnek. Az oviban kis kuckókat építettek ki, hogy szabadon megvizsgálhassák egymás testét. (Jó hír: az aktus szigorúan tilos!) Felvilágosító brossúrákat osztogatnak a szexualitás minden területéről, a pettingről, az orális és anális szexről, a nemi szervek felépítéséről, izgatásáról, kielégítéséről, a szexuális pozitúrákról, a különböző típus kapcsolatok (férfi-nő, nő-nő, férfi-férfi és mindez sokasával) lehetőségeiről. Az általános iskolában műpéniszen gyakorolják az óvszer helyes felhelyezését. Előadásokat kell hallgatniuk, ha akarják, ha nem a szexualitásról. Szerepjátékokban kell részt venniük: ha meleg lennél, egy homoszexuális bárban hogyan szólítanád le a neked tetsző fiút?
Félreértés ne legyen! Magam is a szexuális felvilágosítás híve vagyok. Nem minden gyereknek, nem mindig ugyanúgy. Nekem kettő és fél van.
*
Az elsőszülött lányommal az első tiz éve alatt két ízben kellett mélységében elbeszélgetnem. Első ízben még óvodás volt. Onnan jöttünk hazafelé, amikor a tömött metró-mozgólépcsőn jó hangosan megkérdezte tőlem:
– Apa, mi az, hogy f@sz?
Iparkodtam pókerarcot vágni.
– Kicsim, elmondom majd, de nem itt és nem most.
– De apa, azt kérdeztem, mi az, hogy f@sz!
Nem értette, miért nem válaszolok azonnal. Elmondtam neki. Otthon.
A második alkalommal úgy kilenc éves lehetett, amikor az egri Minaret tövében, tengernyi turista körében szintén fennhangon feltett egy másik kérdést:
– Apa, mit jelent az, hogy szopjál le?
Nem csupán a turista-tömkeleg jelentett problémát, hanem az is, hogy tudtam, kicsit finnyás a gyerek. Amikor magunk mögött hagytuk az idegeneket, a szállásunk felé battyogva elmondtam neki a dolgot. A brutális részeket kihagyva. Gondoltam én. De ő közbekérdezett. Néha zavarbaejtőn:
– És ezt ti is csináljátok anyával?
Jót beszélgettünk, majd a végén megkérdezte:
– Apa, nem baj, hogy én még nem akarom, hogy barátom legyen?
– Kicsim, így kilencévesen még nem csúsztál le semmiről. Nem baj!
A reakcióiból lejött, hogy nem háborítottam fel, nem rettentettem el, megértette, felfogta.
*
A lízingelt csemetémmel tavaly beszélgettem el szex-ügyben. Idén tizennyolc éves. Ő már kicsit sem boomer, kütyükkel nőtt fel (meg is van a hatása), tehát nem volt tudatlan. Mégis, a kétórás beszélgetésünkben olyan figyelemmel volt jelen, ami roppant szokatlan tőle.
Ő is tett fel kérdéseket, nem is xarakodott velük.
– Figyelj, nekem nem okoz gondot válaszolni neked, de azért tudd, a válaszaim nyilván gyakorlatiak lesznek, Megkérdezem, valóban akarsz minden kérdésedre személyes választ, akarod ezeket tudni rólam, és akarsz-e ilyen dolgokat tudni az édesanyádról?
Volt, amire kért választ, volt, amire a helyzetben, újólagos figyelmeztetés miatt inkább mégsem.
Akkor is válaszoltam neki, csak máshogyan, általánosabban.
Annyira jól sikerült a beszélgetésünk (ez nem túl sűrűn elmondható kettőnk kapcsolatában), hogy amikor a barátainknál jártunk egy ottalvós hétvégén, Lujza ezt mondta nekem:
– Moha bácsi, elmondanád Laurának is, amit nekem elmondtál?
Laura a vendéglátó család csemetéje, egy évvel fiatalabb Lujzánál.
– Hogyne, de kérjünk engedélyt a felmenőktől! – válaszoltam, majd az engedély birtokában vagy két órát beszélgettünk. Egyáltalán nem gátlásosan.
Szóval nem vagyok a felvilágosítás ellen. Kicsit sem. De nem mindegy az életkor, a stílus és meggyőződésem, hogy marhára nem mindegy ki világosítja fel a csimotákat. S hogy mennyire csak a szex gyakorlatáról van-e szó.
*
Ahogy nyilván az életemet sem mindegy, hogyan élem. A gyerekeim anyjával tizenhét évig voltam együtt. A srácok utána velem maradtak. Örültem ennek. Nem csak azért, mert szeretem őket. Azért is, mert meg akartam nekik mutatni testközelből, hogy lehet másképpen is párkapcsolat, mint amit addig láttak. A válásom után egy évvel költöztünk össze Szerelmetesfeleségtársammal és a lányával.
Egyszer a lányom ezt mondta nekem:
– Apa, ha nekem valaha pasim lesz, olyan kapcsolatot akarok vele, amilyen a tiétek!
Akkor úgy gondoltam, elértem a célomat. Bingó! A lányom és a párja tizenkét éve vannak együtt. Igaz, sajnos nem házasok. De tizenkét éve együtt vannak. Most készülődik négy hónap múlva megszületni az unokám általuk.
A fiam egyedi jelenség. Igen sokáig nem foglalkozott a lányokkal. Barátnői sem voltak. Majd egyszer csak de. Én háromról tudok összesen. A harmadikkal ő is kilenc éve van együtt, ebből hat éve egy fedél alatt.
A lányom idén harminc, a fiam huszonnyolc.
De a lízingelt csemete sem váltogatja nyakra-főre a pasijait. S meglepő fordulattal nem is kapkodott el semmit. S egy éve ő is együtt van a párjával. Bár ők még nem élnek együtt.
Nem divat mifelénk a promiszkuitás, kérem! Én ennek nagyon örülök. Azt sugallja a gyerekeink idáig való története, hogy valami átment nekik.
Az oktatóanyagok pragmatikusak: a szexualitásra csupán mint örömszerzési forrásra tekintenek, amelyet használjon csak mindenki kedve és szája íze szerint. Szó nincsen a házasságról, hűségről, a gyermekről mint áldásról. Van szó viszont a sokszínűségről, a mára több mint száz nem elfogadásáról és a velük való szexuális kapcsolatokról.
A gyerek különben sem áldás, hanem akadály és önmegvalósítást gátló tényező, gazdasági visszatartó erő: ennek érdekében igen széleskörű a fogamzásgátlás oktatása is, illetve az abortusz lehetőségének vaskos ajánlása.
S döntő többségben szó sincsen a szexualitás testi, lelki veszélyforrásairól. S egyáltalán meg sem említtetik a házasság és a család mint érték.
De a döbbenet nem ér itt véget. Van ennek egy következő lépcsőfoka. Ezeknek az ismereteknek az oktatása államilag finanszírozott és kikényszerített. Ismétlem, az óvodától kezdve. A következő lépcsőfok, hogy ebből senkinek nincsen esélye kimaradni. A szülők sem tehetik meg, hogy ellenállnak a rendszernek, vagy kiemeljék belőle a csimotájukat, mert nagyon komoly pénzbüntetések, elzárások (!) várnak rájuk. Sőt azt kockáztatják, hogy a gyermeküket gyámhatósági eljárással elveszik tőlük (!!!).
Vagyis egyértelmű: ez az egész gusztustalanság (és ez alatt nem a szexualitást értem, sejtheted, mert az a maga helyén a világ legjobb, legszebb dolga), nem a gyerekekről szól, hanem a hihetetlenül vérkomoly ideológiai agymosásról.
Az állam leesését erősítette még a tudományos kutatás ellehetetlenítésének a konkrét példái, valamint a gender mainstream-mel szembeszegülő oktatók, újságírók, szervezetek ellehetetlenítése, egyre rendszeresebbé váló munkahelyvesztése. Ez utóbbi is konkrét példákkal.
S mondom újra, a könyv tíz éve jelent meg a hazájában.
Szép új világ.
(A könyv részletes tartalomjegyzékét itt találod.)
Gabriele Kuby szlovákiai előadó-körútjáról (én simán az oldalfordítóval olvastam)
Kairosz, Budapest, 2013, 460 oldal · ISBN: 9789636626037
7/10
2021, elkezdődött az iskola.
Morgan Lost ezúttal is 
Kár is lenne tagadnom, ezt a könyvet a Netflix 
