Clive Staples Lewis Keresztény vagyok című könyve volt talán az első könyv, amit úgy a rendszerváltás környékén olvastam. (Azóta a könyv még plusz négy kiadásban megjelent magyarul.)
A sorrendet nem tudom eldönteni, a másik befutó Josh McDowell Több mint ács című könyve viszi. Szépirodalom akkor már volt mögöttem, leginkább Waltari két könyve, Az emberiség ellenségei és Az ország titka. Filmben pedig a Napfivér, Holdnővér.
A tudatomban ezek vastagon egymásra épültek. Utána másfél évtizedig jobbára keresztény irodalmat olvastam, de egyik sem überelte fontosságban ezeket.
Chestertonról és Thomas Mertonról egész biztosan egy Laci nevű, hívő katolikus eü-katonától hallottam a seregben. Valószínűsíthető, hogy Lewisról is. Vagy csak az előző kettőt keresve bukkantam rá a Szent István Könyvesboltban. Nem tudom már.
De arra emlékszem, hogy Lewis lenyűgözött. Gyorsan megvettem az akkor még kapható, eléggé semmitmondó című és borítójú Viták és vallomások könyvét is. Abban sem csalódtam.
Ő vezetett arra rá, hogy a kereszténység lényege egyáltalán nem az egyházasdi, nem a liturgiák, nem a dogmatika, hanem Jézus Krisztus személye. S rádöbentett arra is, hogy a hit egyáltalán és semennyire sem zárja ki az intellektualitást. Sőt, mi több!
Aztán később a kezembe került még több könyve, szépirodalom is, a Narnia-sorozat. Mindegyiket úgy tettem le (a Narnia második része, utána már nem nyűgöződtem le a sorozattól), hogy na, ez igen! De csak egy további könyve volt, amelyik igazi elevenbe vágott a zsenialitásával, a Csűrcsavar levelei. Amiben egy ördög ad tanácsokat egy ördögfinek, miképpen érdemes megközelítenie az embereket. Ennek már ugye az alapvetése sem szokványos, a tartalma pedig kiüt.
Azóta elfogult vagyok Lewis írásaival. Természetesen pozitívan. Amit az is mutat, hogy kicsivel több mint másfél évtizedes kereszténység után, posztkeresztény állapotomban hasonló irodalmat nem olvastam. De Lewis gondolatmenetei, tiszta intellektusa, mindennapi példái, felekezetek feletti Istenre-mutatása (hívő katolikus konvertita volt, tudod, aki hitetlenből lett kereszténnyé) továbbra sem keltett bennem semmi ellenérzést. Most sem.
(Érdemes volt ránéznem a moly.hu-n az író adatlapjára, mert akadt olyan műve, ami azóta megjelent magyarul, és nem ismerem. Mennem kell majd úgyis könyvtárba.)
*
Nem tudom, ez a vékonyka kis könyve így, ahogyan van, a szándékai szerint önálló kötet-e, azt sem, hogy így az életében megjelent-e. A könyvben található infók szerint nem.
Tényleg vékony a könyv, összesen hetven oldal. Ehhez képest a tárgyalt témái egyesével sem aprócska falatok. Lássuk egyesével, zanzásítva a zanzát!
Mihez kezdjünk Jézus Krisztussal?
– Miért, kezdenünk kell vele valamit? – kérdezné a legtöbb ismerősöm, aztán egy legyintéssel lesöpörné a múzeumba és a történelembe való témát az asztalról- A kereszténységgel elvben is szembeforduló volt hittestvérem pedig elkezdené bizonygatni, mennyi logikai, gondolatmeneti hiba van abban, amit Lewis leírt, és amikor elmondanám, hogy miért nem, akkor bebizonyítaná, hogy nem vagyok elég művelt, nem gondoltam még soha végig a kérdést, s hogy a kereszténység és a vallások az emberiség legnagyobb ellenségei, s ha védem, hát gondoljam már át, az istenit neki!
De a helyzet az, hogy a tények tények maradnak akkor is, ha nem törődünk velük, és a hátunk mögé vetjük őket. Lewis szerint egy egyszerű gondolatkísérlettel, logikával végigfuthatunk a kérdésen. Ha őszinték vagyunk, lesznek következményei. Ha éppen nem foglal le aktuálisan a Black Friday...
S nem, én most nem vezetem le, amit ő levezetett. De hogy sem én vagyok, sem Jézus nem volt buggyantott tojás, az Lewis gondolatmenetéből teljesen világossá válik. Annyit viszont megint aláhúzok: Lewis nem a katolicizmusról, de még csak nem a kereszténységről beszél, hanem Jézus személyéről.
Azért oroszlán, mert a Narnia-sorozatban egy Aslan nevű oroszlán a Megváltó metaforája
Tagság
Nekem ez a fejezetecske fájt a legjobban. Mert éppen a tagság volt az, ami miatt azt mondtam, elég volt a rendszeres gyülekezetbe járásból.
– De a közösségre, Zoli, mindenképpen szükség van! – óvott egy barátom.
Mire ezt feleltem neki:
– A közösségre lenne. De attól mert sokan vagyunk egy közös térben, az még nem közösség, csak tagság. A közösség szerintem kapcsolat, együttmozgás valami cél érdekében, nem pusztán passzív deklaráció valami mellett.
Ezt azóta sem sikerült teljesen feloldanom magamban. Pedig eltelt tizenhat év. S erre most Lewis is bizgetni kezd. Érdekes módon pont akkor, amikor egy másik könyv értékelése alatt egy blogomat olvasó személy is nagyjából pont erről kérdezett, és pont aznap, amikor kivettem ezt a könyvet a könyvtárból.
Hiányzik az egyházasdi? Kielégít-e a „meg van a magam hite”-állapot? Mindkét kérdésre nem a válasz. Vagyis nem kicsit ambivalens a kérdés.
Ember vagy nyúl?
Nem, a kérdés nem a szaporodási kísérlet technikájának a gyorsaságára utal! A kérdést tárgyaló fejezet arról szól, nem elég-e, ha valaki jó ember, feltétlenül kereszténynek is kell-e lennie? Lewis körbejárja a kérdést. Elsősorban azt, ki teszi fel így a kérdést. Arra jut, hogy az, aki érti, látja a kereszténység lényegét, csak éppen nem meri vállalni a döntés felelősségét. Mert nyuszi.
De elmondja azt is, mi a különbség a jó ember és a keresztény ember között. S nem, nem az, hogy a keresztény még jobb!
"Az a baj „X”-szel…"
Mindenkivel van baj. Természetesen engem kivéve. A problémáim döntő többsége abból fakad, hogy elképesztőn hibás emberek vesznek körül. Akikkel beszélni sem lehet, mert úgyis felesleges. Ha ők nem lennének, olyan kis pompás lehetne az életem Csak nem tudom megváltoztatni őket, az a baj.
Van ilyen? Naná, hogy van!
Lewis rámutat, hogy persze, hogy van. S persze, hogy a másik elviselhetetlen. Csakhogy a másik számára valószínűleg éppen mi vagyunk az elviselhetetlenek. Ami természetesen azzal jár, hogy bár belátjuk a magunk hibáit, de mindig megtaláljuk rá a kellő mentségeket. Csak X hibáira nem tudjuk megtalálni, mert annyira egyértelmű, hogy arra nincsen magyarázat, a megoldás csak az lehet, ha változik. Nannná!
A megbocsátásról
Persze, hogy van különbség az elnézés és a megbocsátás között! Elnézni azt lehet, ami magyarázható. Ami nem magyarázható, arra csak a megbocsátás a gyógyszer. Igaz ez másokra nézve is, de igaz önmagunkra tekintve is. Amíg magyarázzuk a bűneinket, addig csak elnézzük magunknak is az önző megnyilvánulásainkat. Elnézzük, mert megértjük. A bűnbocsánat megtapasztalása ott kezdődik, amikor megtapasztaljuk a bűnbocsánatot. Nem az az érthető dolgok elnézését, hanem a magyarázhatatlanok bocsánatát. Nos, ha ez megtörténik, akkor leszünk képesek mi is a bocsánatra. Mármint a másoknak való megbocsátásra.
Az ima hatékonysága
Bizonyos értelemben a legnagyobb kérdés. Valószínűleg azért, mert ezzel bajom van. Mert ugye, mindig az a legfontosabb kérdés, ami nekünk a legfontosabb. De még csak azt se mondom, hogy fontos. Inkább csak azt, hogy mindig voltak kétségeim, kérdéseim az imával kapcsolatban.
Kettőt Lewis is megfogalmaz.
- Ha a hívők imái befolyásolják Istent, akkor ő nem tudja, mi a megoldás vagy nem tenné meg, ha nem imádkoznánk érte? S ha nem tenné meg, akkor miért nem?
- Ha Iste nem válaszol meg egy imát, akkor annak a hitetlenség az oka vagy az, hogy nem lenne hasznos az egész szempontjából a meghallgatás? Lewis itt hozza Jézus példáját, akit a feltámadás előtti földi létének az utolsó napjaiban nem hallgatott meg az Isten. „Múljék el tőlem az a pohár!”, „Atyám, miért hagytál el engem?”
Ebben a fejezeteben Lewis nem akar mindentudó lenni. Illetve sehol nem akar az lenni, de itt világlik ki legjobban, hogy nem. Simán nyitva hagy kérdéseket, lazán kimondja, hogy fogalma sincsen. Meg azt is, hogyha tudná a feleletet, akkor vagy hazudna, vagy ő lenne Isten.
Egy érdekes megfigyelés: az imákat leginkább a hívők hitéletének az elején hallgatja meg leginkább Isten. Ahogy növekszik a hit, nő a tapasztalatok száma, egyre kevesebb lesz az imameghallgatás. Talán azért, mert az erősödő hitnek nincsen már, legalábbis egyre kevésbé van szüksége külső megerősítésre.
Összegzés
Voltaképpen bármelyik részfejezetről szívesen olvastam volna még. Az egyes fejezetek közötti összefüggést csak sejteni véltem, tudni biztosan nem tudtam. Minden sort hevesen bólogatva vagy éppen a magamra ismerés szívszorultságával olvastam, vitatkozva azzal, amivel nem nagyon lehet vitatkozni, csak figyelmen kívül hagyni. De minden intellektuális élvezet, magamra ismerés ellenére azt szerettem volna, ha tovább is van, mondja még! De nem mondta a galád. S ez hiányérzetet okozott.
Amiért nem mondom, hogy a könyvecskét bátran adnám keresők, kezdő keresztények kezébe az éppen ez: az egyes témák felvetése, rövid megtárgyalása bár frappáns, de messze nem teljes körű. Így továbbgondolva mindenképpen marad utánuk hiányérzet. Bármennyire is csodáljuk Lewis szikrázó intellektusát, logikáját, őszinteségét és demagógia mentes tiszta hitét.
Harmat, Budapest, 2014, 70 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632881904 · Fordította: Lukács László
9/10
Backer, megint eltelt egy hét: már péntek van. Már csak két nap a szabadság. Úgy elrepült ez a hét, hogy csuda, pedig azt hittem időmilliomos leszek. Illetve hát az is voltam, de az idő túl gyorsan ment.
A mai nap is olyan kis izés volt. A Svájcban lakó Ofi barátom garázsának a kapuját kellett lecserélni. Nem én végeztem a munkát, csak nyitottam, zártam, de kétszer kellett volna odamennem, ha nem viszek először rossz kulcsot. Így háromszor kellett. Aztán még mentem másoltatni is, meg egy jó ismerősnek beadni belőle egy példányt. Meg bevásárolni a hétvégére. A rohangálások között még megsütöttem a már előkészített ebédet. S vár még rám egy konfliktus, mert mennünk kellene egy születésnapra, de én úgy érzem, nem kell mennem: az alannyal több éve nem találkoztunk, nem is kerestük egymást, még csak üzenetet sem váltottunk. Szóval nem fogok menni, qva hideg is lett közben, sétálni sincsen kedvem, annyira, és olyan a szél, hogy elviszi a fejünket. Szerelmetesfeleségtársam menni fog, már csak azért is, mert tegnap vetetett velem egy márkás pezsgőt.
– Legalább kísérj el! Én is el szoktalak kísérni téged a te programjaidra!
– Nem csak arról van szó, hogy nincsen kedvem, bár egy csepp sincsen, hanem a képmutatás-faktorról. Hogy úgy teszünk, mintha érdekelne, ő meg úgy fog tenni, mintha örülne nekünk, és aztán évekig megint semmi se lesz... Lássuk be, hogy elszakadtunk egymástól, mássá lettek a világaink, és igény sincsen a folytatásra.
*
Tegnap uncsiztam. Egyre simábban, nyitottabban fogad, egyre több a kommunikáció, egyre engedékenyebb felém. És minden találkozással feltöltődöm. Apró édes nyulambulam!
*
Kaptam ma két érdekes üzenetet. Mindkettő azt mondta, szereti az értékeléseimet. Egyfelől mert összeszedettek, másfelől mert alaposak. Én szinte vártam, hogy valami hang elkezdi kiabálni a király meztelent... De csönd volt. S mindkét üzenet elmondta,hogy adnak a véleményemre, s volt mindkettőnek alkalom, amikor miattam olvastak vagy éppen nem olvastak el könyvet.
Valahogy a szerzők, kiadók iránti felelősséget még soha nem éreztem még ennyire. Éreztem már, de nem ekkora súllyal. Hogy én embereket tudok valahová vonzani vagy éppen eltéríteni valamitől... Hm. Ki gondolta volna?
Nem, nem becsülöm alá magamat. Csak fura.
A könyv kétszáznegyven oldalas. Nem egy történetet tartalmaz. Ez a fentiekből egyértelműen kiderül. S mivel a könyv kétszáznegyven oldal, s ennyi oldalon osztozik tehát tizennégy magyar hős így-úgy megfogott története, könnyen kiszámítható, hogy egyre maximum tizenhét oldal juthat.
S mi torokszorítóan izgalmas van abban, hogy bemennek egy erdőközepi, elhagyott, lakatlan házba? Na, jó, ebben még van valami, de aztán ne képzelj utána semmi stephenkingséget, bár beismerem, némi izgalom itt azért akad. Ja, meg persze azért az emberi koponya az erdőben, azért, na, az frászt hozó lehet a valóságban, elismerem. De azért elmesélve, lerajzolva nem lenne baj, ha lenne valami kifutása is... 
