Amikor utána akartam nézni a könyvnek és a szerzőnek, legnagyobb meglepetésemre alig találtam valamit is. A moly.hu-n még adatlapja sem volt neki. Ahogyan az antikvarium.hu és a regikonyvek.hu sem ismeri. A Bookline oldalán elő lehetett jegyezni. Aztán úgy nagyjából ennyi. A kötet 2018.ban jelent meg. De sehol egy vélemény, egy megemlítés, egy recenzió, egy vitába szállás. Bár nem vagyok egy jó netes kereső. Ha valaki kiábrándít a kiábrándulásomból, azt megköszönöm! 

Viszont tényleg elképesztő, hogy semmit nem leltem róla sehol, nincs se rövid vélemény, se hosszú tanulmány, semmi. Nem tudom, nem ez jelzi-e, mennyire fontos kérdést tárgyal? 

A könyvet kiadó Rézbong Kiadó oldalát nézegetve két dolog tűnt fel.

• Egyfelől, hogy a jelenlegin kívül még két Lisicki könyvet is kiadtak még. Az egyik a Lutherről szól, az alcíme: A forradalom sötét oldala. A másik az iszlám vallásról szól. A címe árulkodó: A dzsihád és a Nyugat öngyilkossága.

• A másik, ami a weboldalon sétálgatva feltűnik, hogy a kiadó könyveinek a többsége valamilyen szempontból lengyel vonatkozású. 

Van ennek a könyvnek két magyar rokona is. Mindkettőnek nagyon provokatív címe van, és egyikről sem mondható, hogy antiszemita, és egyik sem vonja kétségbe a holokauszt történetiségét, történelmi tényét, és egyáltalán nem revideál, relativizál semmit. Mindkettőnek a lényege ugyanaz, mint a részben a jelen tanulmánynak: azt mutatja be, hogyan lett a történelmi eseményekből kétségbe vonhatatlan, dogmákkal rendelkező vallás. 

• Az egyik magyar szerzős könyv címe így fest: A ​holokauszt-mítosz mint a liberálnáci diktatúra alapja. Amióta egy nagy kulturális oldalon bemutattam a könyvet, azóta már ott sem lehet megtalálni. A szerzője Ladámyi Attila.
• A másik pedig ez: Torkig vagyok a holokauszttal! Érdekes, de ez még ott van a fenti oldalon. Pedig uszkve ugyanazt mondja, állítja, akár az előbbi. A szerzője Rácz András. 

S akkor ugorgyunk is a dolgok közepibe, kérem szépen! 

   Kifelé a zsákbamacskából avagy miről szól a könyv?   

Napjainkban két kimondhatatlan a szégyen érhet valakit:

• ha kiderül róla, hogy homofób (vagyis heteroszexuális, fehér férfi, aki nem támogatja a LMBTQ(stb) dogmáit, marhaságait,

• illetve ha a megfelelő helyen megszületik róla az ítélet, hogy antiszemita. (A szó jelentését most hagyjuk, majd egy kicsit később boncolgathatjuk, most álljunk meg itt.) Ez a súlyosabb szégyen. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az antiszemitizmussal kapcsolatban már cenzúra-törvény is van: gyűlöletbeszédnek hívják. A lényege, hogy bizonyos dolgokról nyilvánosan már beszélni sem szabad. Ilyen téma például, hogy vajon miképpen égettek el másfél millió embert olyan kemencékben, amelyek egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy ilyet tegyenek bennük, hová tették a holttestek után maradt hamut, és miért nem kimutatható a gázosító helyiségekben a gáz, miközben a sima fertőtlenítő helyiségekben meg simán... Ha valaki ilyen kérdéseket feszeget nyilvánosan, akkor dogmákat kérdőjelez meg, és várhatja, mi minden zúdul rá. A történelmi kérdéseket immár paragrafusok döntik el, a kérdéseket ismét a félelem és külső kényszer fojtja azokba, akik kérdezni, másként vélekedni mernek.
  Erről szól e könyv egyik fejezete is: olasz történész nyolc évi kutatómunka után kimutatta, hogy valóság volt, hogy a zsidóság egyik szektája keresztény gyermeket áldozott. Nem a zsidóság egésze, nem a zsidók, hanem csak egy néhány vakbuzgó, szektariánus zsidó. A külső nyomás hatására mindössze napok kérdése volt, hogy visszavonja a nyolc éves munkája eredményét, és a könyve addigi bevételét a holokauszt áldozatai családjának ajánlja fel. Balra igazodj! Vigyázz! 

Az antiszemita szó általános jelentése, zsidóellenesség. Ha valaki antiszemita, akkor az manapság élből, csípőből Auschwitz fenntartóinak a szellemi és gyakorlati köréhez sorolandó. 

Figyelj fel az alcímben található furcsa szóösszetételre: holokausztvallás! Vagyis a holokauszt mára sokkal több mint egy borzasztó történelmi esemény. Sokkal-sokkal több. A holokauszt metafizikai vonatkoztatási ponttá lett. Elképesztő szóbűvészkedésre képesek ennek igazolására e vallás képviselői. Ha a Ladányi könyvről írt véleményemre klattyolsz, találsz néhány magyar szóbűvésztől néhány elképesztő gyöngyszemet. 

Lisicki így foglalja össze e könyvében, hogyan is gondolkodnak a megfelelő helyeken a holokausztról. A szöveget az átláthatóság érdekében kicsit megtörtem, de a hozzányúlásom kizárólag a tipográfiát érinti. 

A nyugati értelmiség nagyobb részét megfertőzte valami, amit holokausztvallásnak nevezhetünk. Ez négy dogmára épül.

1. Először is, a holokauszt a világtörténelem egyetlen más bűnéhez sem hasonlítható, kegyetlenebb, borzalmasabb, ocsmányabb volt, mint bármi, ami valaha is történt. A zsidók ártatlanabb áldozatok voltak, mint az összes többi ember.
2. Másodszor, ebben a bűnben az egész emberiség részt vett: még ha német nácik is szervezték meg a népirtást, egyszerű emberek millióinak titkos vágyát valósították meg, akik tudat alatt, titokban a zsidók eltüntetésére vágytak. 
3. Harmadszor, e vérszomjas, förtelmes vágy forrása a kereszténység volt, mert ez a vallás kezdettől fogva megfertőzte a népeket a zsidóellenességgel. Tehát Adolf Hitler e gyűlölet sok évszázados hagyományát örökölte. Az egyház története az elszabaduló erőszak és az ellenségeskedés története.
4. És végül negyedszer, az első három dogmából következően minden  embernek vér tapad a kezéhez. Azokat is beleértve, akik német megszállást szenvedtek el, mint például a lengyelek. Az utóbbiak kétszeresen is stigmatizáltak. Először is azért, mert katolikusok, másodszor  pedig azért, mert az ő földjükön történt a népirtás. [Annak nincsen jelentősége, hogy hány lengyel pusztult el a náci megszállás miatt. M. Z.]

A nyugati egyetemi, szellemi és politikai elitekben egyre inkább terjed a fenti négy dogmán alapuló vallás. 

Lisicki nem vékony kötete gyakorlatilag ezt a négy tételt vizsgálja meg. A harmadikat nagyon aprólékosan: elsősorban a kereszténység és a zsidóság viszonyára koncentrál. De arra aztán nagyon alaposan. 

Az utólsó fejezete a nácizmus erőre kapásáról, Hitler hatalmának a megerősödéséről szól, s arról, mit tehetett volna, tehetett-e ellene bármit Róma?

Vagyis egyáltalán

• nem revizionista a holokauszt eseményeit, lefolyását, részleteit illetőn,
• egyáltalán nem zsidóellenes, nem antiszemita, 
• a zsidóság és a kereszténység szent iratait vizsgálja, 
• majd a történelmi tényekre koncentrál,
• bár tény, ahogyan ezt teszi, abban nem polkorrekt, hanem reális,
• úgy, ahogyan a fenti két, magyar szerzős könyv is az. 

Mielőtt elmerülnék a keretezett négy pont részletezésében van néhány, a könyvtől független észrevételem. 

   Antiszemitizmus mint olyan, avagy ki az antiszemita?   

Többször írtam már, hogy egy EMIH fenntartású intézményben dolgozom. Körbevéve, főleg felülről zsidó kollégákkal. De néhányuk annyira zsidó, hogy egész nap kipában van. A zsidó ünnepeken kiürül az igazgatóság.

Úgy tudom, mindenkivel jóban vagyok, és pusztán a zsidó mivoltuk miatt nincsen bennem semmi távolságtartás. De tényleg semmi. Őszinte legyek? Pont semmilyen szinten nem érdekel a zsidóságuk. Mármint úgy nem, hogy nem zavar, nem irritál, semmi se nem. Isten látja a lelkemet! (Ezt egy kicsit most túltoltam.)

Viszont csak idén két könyvet is olvastam, amely nem éppen hízelgő a zsidóságra nézve. 

• Az egyik a zsidó felsőbbrendűségről és annak megnyilvánulási formáiról szól  Arról, hogy  a zsidók többnek hiszik magukat más nemzeteknél, fajoknál. Kiindulási pontja az Ószövetség és a Talmud volt, de eljutott egészen XXI. századig. David Duke írta, a címe: A zsidó szupremácizmus.
  Most figyelj: nem éreztem jól magamat az olvasása közben. Azért nem, mert nehéz volt mindazt elhinnem, amit leírt. Viszont annyi végjegyzet, forrásmegjelölés volt a könyvben, hogy csuda! Ráadásul a könyve egy részét egy zsidó szerző is megerősítette. 

• A másik könyv Izrael államról, a cionizmusról szól  Ő az a zsidó, akiről fentebb írtam. A könyve címe: Hogyan alkották meg a zsidó népet?  A szerző bemutatja a zsidó állam gátlástalanságát, az egész világra fittyet hányó pökhendiségét, beszél az államban dúló elképesztő, nyílt rasszizmusról, amely minden nem zsidóval szemben teljes nyíltsággal, egyértelműséggel gyakoroltatik.
  S most mondd: itt is meghajlottam az olvasott érvek előtt, és elképedtem azon, hogy megfelelő szögből nézve még az is elmondható, hogy Izrael irányítja az Egyesült Államokat. 

S van a polcomon nem egy Gede testvérek kiadvány. Amiket általában rendre fenntartással veszek a kezemben, majd jobbára megdöbbenve teszek le. 

Aztán másnap bemegyek dolgozni, és minden képmutatás, fenntartás nélkül kezet fogok és/vagy beszélgetek a kollégáimmal. És eszembe sem jut, amit előző nap vagy éppen a munkába utazva a vonaton vagy a buszon olvastam, hogy a cionozmus, meg a Talmud... Illetve eszembe jut, csak nem kötöm mindezt a kollégáimhoz. Vagy azért, mert hülye naiv vagyok, vagy azért, mert reális. Teljesen elválasztom magamban az ilyen-olyan nézeteket, az izmusokat és az egyéneket. 

Az első könyv szupremácistái a zsidóság vallási és politikai vezetői. Ahogyan a cionizmus képviselői is csak a zsidóság egy részét jelentik. (Meglepő, de Izrael állam megalapításával nem értett egyet minden zsidó vallási vezető.) 

Teszt: ha azt mondom, Wall Street és bankok? Melyik család jut legelőször az eszedbe? Na? Ha azt mondom, pénzvilág, tőzsde, spekulációk, Leonardo Di Caprio übertuti, betépett autós-jelenete után mire asszociálsz elsőként? S ha arra gondolsz, amire én, akkor mi most antiszemiták vagyunk? 

Mit akarok mondani? Egyszerű.

Az antiszemitizmus a második világháború előtt nem ugyanazt jelentette, amit manapság jelent. Manapság ha valaki antiszemita, az, ha lehetősége lenne rá, tuti biztosan lámpaernyőt csinálna a zsidók bőréből. (Ez az auschwitz-i lámpaernyő a meggyilkolt zsidő emberek bőréből egy szovjetek által terjesztett, teljesen alaptalan mítosz volt, amit már az ötvenes években sem vett komolyan egyetlen kutató sem.) Mármint ezt tartja a közvélekedés. Legalábbis a hivatalos, elsősorban baloldali közvélekedés. Bármilyen zsidókat érintő kritika egyenlő a kiirtásukra irányuló kísérlettel. 

Miközben olyan magyar prominenseknek voltak a zsidókat kritizáló mondatai mint Móricz Zsigmond, Márai Sándor vagy Prohászka Ottokár (aki még könyvet is megjelentetett ezzel a címmel: Az én antiszemitizmusom.) Érdekes, hogy sem Móriczot, sem Márait nem tartják ma antiszemitának. Prohászka más kérdés, mert keresztény egyházfő volt. Ennek a lényegességét magyarázza Lisicki könyve is. 

De végül is ki az antiszemita? Elsősorban az, akit az erre leginkább illetékesek, a baloldali megmondók annak tartanak. Ez a dolog legelterjedtebb, de leginkább alaptalan, marhaság-faktorban kiemelkedő, veszélyességében azonban legelső típusa. 

1. Antiszemita lehet, aki a cionista Izrael vallással kevert, de a vallás lényegéhez semmilyen szállal sem kötődő cionizmussal ellentétesen gondolkodik. Ebben az értelemben még zsidók is lehetnek antiszemiták, csak azt nem úgy hívják. Ha nem zsidó beszél Izrael állam terrorizmusáról, az antiszemita. 
2. Antiszemita, aki rámutat arra, hogy a kommunizmus indulásánál gyakorlatilag zsidók voltak az irányítók. Akkor is, ha ezzel nem tett mást, csak meghatározta a kommunista vezetők nemzetiségét. Ugyanez semmi fenntartást nem okozna, ha árki azt mondaná, ebben-abban a csoportban a csehek, indonézek, madagaszkáriak, németek az irányítók.
3. S antiszemita az is, aki azt mondja, hogy a világ tőkéjének a döntő része zsidó üzletemberek kezében van. Ahogy az is antiszemita, aki elismeri, hogy az Egyesült Államok vezetésének a döntő része egy időben szinte kivétel nélkül kettős állampolgár volt, és deklaráltan nem csak az USA felé volt hűséges. (Manapság fogalmam sincsen ez hogyan van. Csak sejteni vélem.) Ezt elismerni: zsidógyűlöölet.  
4. S végül antiszemita az, aki azért gyűlöl valaki mást, mert az körül lett metélve, vagy egy körülmetélt nemzette. Ez a mezei marhaság kategória. De a nagy számok törvénye alapján létezhet, tehát létezik ilyen. 

Nézzük át tehát a szerzőnk négy pontját, amit a holokausztról állít! (Tudod, a kettővel ezelőtti keretes szövegben volt róla szó!)

   1.  „A holokauszt a világtörténelem egyetlen más bűnéhez sem hasonlítható”   

A zsidó faji felsőbbrendűség egyik legjellemzőbb kijelentése, tanítása és elfogadásának a követelménye ez a mondat, illetve a benne foglaltak bármilyen variációban való megfogalmazása. A zsidó faji felsőbbrendűség nem zsidó tulajdonság, hanem egyes ideológusok sajátja. 

Szerintük a holokauszt nem pusztán és nem elsősorban történelmi esemény volt. Sokkal inkább metafizikai történés, amely a zsidó népet és az Istenét egészen más státuszba emelte mint ahol addig voltak. Tartja az emelkedetten, pökhendien misztifikáló nézet.

Ez ügyben ajánlom újra a fent már említett Ladányi-könyvet, legalábbis az értékelését, abban van jó néhány elképesztően lila, gőgösen ködösítő idézet ebben a kérdésben. Például az ebben a Lisicki-kötetben is többször idézett Heller Ágnestől, akiről sem Ladányi, sem Lisicki nincsen fényes véleménnyel. 

Ám bármennyire is átlátszó, bármennyire is kirekesztő, bármennyire is felháborító, nagyon sokan komolyan gondolják, hogy a holokauszt egyedi, felülmúlhatatlan, és rettegtetőn félelmetes, hogy egyre itt lebeg a fejünk felett, hogy megismételhető. Ezért kell folyamatosan ébren tartani az emlékét, és ezért van/volt magyar író, aki a becsomagolt bőröndjét szakadatlanul az ágy alatt tartotta. 

Ez a szemlélet élet és élet, bűn és bűn között éles határvonalat húz. Akár a BLM önmagában rasszista neve is teszi. Amit az egyiknek szigorúan tilos, azt a másik simán megteheti.

Mondanám a közmondást, hogy amit szabad az ökörnek..., de az egyfelől sértővé, anitszemitává válhat a „megfelelő” kontextusba helyezve, másfelől jól magyarázva (a tinó a buta, a kicsi, a tudatlan) azt sugallja, hogy lám, az ökör az, aki tud valamit... Szóval hagyjuk a közmondásokat! 

Nem kizárólag a fekete számít, ahogy a BLM neve állítja. A névben levő kijelentés tömör rasszizmus. Hanem a fekete IS számít. Ahogyan nem csupán és kizárólag a zsidó szenvedés a szenvedés. Ha azt mondja valaki, hogy de, csak ennek van metafizikai jelentősége, akkor az nyíltan semmibe veszi, de legalábbis másodlagossá degradálja minden más nép, népcsoport szisztematikus irtását. Vagyis a holokauszt egyediségének a hangsúlyozása ugyanúgy rasszizmus, miképpen a BLM neve az. 

Mit és kiket vesz semmibe, aki a holokauszt egyediségét hangsúlyozza?

• Például annak a mintegy egy-másfél millió németnek a halálra éheztetését, egészségügyi ellátatlanság miatti halálát, akik a második világháború után a szövetségesek, elsősorban a franciák táboraiban halt meg.
• Legyint a kommunisták által Ukrajnában 1932–1933 között halálra éheztetett 3,5–7,5 millió emberre. 
• Semmibe veszi a szovjet és kommunista rendszerek háromszázmillió áldozatát,
• a vörös khmerek,
• a ruandai népirtás áldozatait,
• Hiroshimát,
• Drezdát,
• a körülbelül negyven-ötvenezer, a Vajdaságban kivégzett, kettéfűrészelt magyart,
• és még mennyi, de mennyi mindent és mindenki mást. 

Mára a gyakorlatban a második világháború minden szenvedése a zsidó áldozatokat érte és jelenti. Tökéletesen fittyet hányva arra a tényre, hogy a háborúnak összesen hatvanegy millió ember esett áldozatul.

• Tizenhat millió katona és negyvenötmillió civil.
• Ebből hat és félmillió volt a német.
• Ha feltételezzük azt a képtelen ostobaságot, hogy kivétel nélkül minden német felelős a háborúért, és potenciális antiszemita volt mindahány, és emiatt kivesszük őket a matekból, akkor is ötvenkilenc millió halott emberről beszélünk.
• Ha ebből még levonjuk a soha nem is volt hatmillió zsidó áldozatot (a hatmilliót már a jeruzsálemi Jad Vássem múzeum sem vallja, a kilencvenes évek közepén az auschwitz-i tábor faláról is lekerült a négymilliós tábla, és 1,2 millió került a helyére), akkor is ötvenhárom milllió halottról van szó. Ötvenhárom  millió, nem zsidó áldozat.
• Akik a mai gondolkodás szerint teljesen mellékesek, említésre sem méltók a zsidó áldozatok mellett. A háború hat éve mára csak a zsidó halottakról szól. 

Az uralkodó nézet szerint ráadásul

Mintegy erre futott ki a kontinens története. Ezért

   2.  „ebben a bűnben az egész emberiség részt vett”.   

Ízleld az alcím kijelentését! A holokausztban az egész emberiség részt vett. Az egész! Azért az egész, mert az európai kultúra végső célja, kicsengése a holokausztban csúcsosodik ki. Erről szól az egész. Lisicki idézi Heller Ágnest, aki leszögezi: 

A zsidók az áldozatok voltak, a németek, magyarok, franciák, stb. pedig a tettesek. A szerepek örökre le vannak osztva. Ábel az Ábel, Káin az Káin – ártatlanság és bűn. 

Aki nem zsidó, az vagy gyakorlatilag tettes volt a holokauszt idején, vagy nem tett semmit, hogy megakadályozza, de az biztos, hogy egyetértett azzal, ami történt. Pont. De mert a szerepek örök időkre le vannak osztva, a zsidók mindörökre áldozatok, a nem zsidók mindörökre tettesek. 

Derék egy logika, nemde? Heller Ágnes faji alapon választja ketté áldozatokra és tettesekre az emberiséget. De ez nem rasszizmus. Azért nem, mert a megfelelő fajt, a nem zsidókat nézi le a filozófus hölgy. 

Heller alaptételéből fakad, hogy a zsidóság mindig, mindenben ártatlan, tulajdonképpen hófehér áldozata Európa évezredeken átívelő gyülöletének. Csak és kizárólag az áldozata. Soha nem lehet semmi más, csak és csakis áldozat.

   3.  Az antiszemitizmus forrása, kiinduló pontja a kereszténység   

No comment! Illetve Lisicki könyve az egyik komment. S a helyzet az, hogy a könyv mondaivalója ez.

Szokásomtól eltérően a számokat azért nem betűkkel írtam, hogy az arány sokkal feltűnőbbé legyen. 

Vagyis Lisicki könyvének, mondom, nem a holokauszt relativizálása, nem antiszemita mondanivaló csomagolása a célja. Azt szándékszik bizonyítani, hogy a holokauszt valóban egyedi esemény volt a történelemben, csak éppen nem úgy, ahogyan a misztifikálói állítják. Egyedisége az egyszeri történelmi helyzetből fakadt. És semmi metafizikai vonzata nincsen. S fittyfenét vezet ide az európai történelem egésze, és lótúrót fakad Jézus személyéből, az Újszövetségből és a kereszténység történetéből, meg az ezeken alapuló európai kultúra egészéből Auschwitz füstje!  

Lisicki alapos. Tulajdonképpen az első 85 oldal is erről szól, csak éppen a folyamat végét mutatja be. Azt, ahogyan az egyház is (értsd: római katolikus) önfeladó módon beadta a derekát, és önmagát, a történelmét megtagadva, beállt a társadalmi kórusba, a történészek csúsztatásaiba (pl. Timothy Snyder) együtt szól a felelősségét taglalókkal.

Ugyanakkor Lisicki számára nem csupán az egyház egészének, hanem a lengyelek össznépi felelősségének a kérdése is több mint felháborító. 

Mind teológiai, mind történelmi szempontból elfogadhatatlannak tartja azt a bűvészkedést, amit a zsidóság kiemelése, elkülönítése érdekében, történik. Emiatt elfogadhatatlan számára a megalázkodás, a sokasodó, ám alaptalan önvád, önfeladás, amelyben már nagyon magas rangú egyházi személyek és intézmények is érintettek. 

A 432 oldal sorra veszi a Jézus személyét érintő, már igen korán megjelenő zsidó vádakat (egy római katona törvénytelen gyereke, csaló, nem támadt fel, stb.). Áttekinti az Újszövetség megbízhatóságát, állítólagos antiszemitizmusát, az apostolok életét és a korai kereszténység ellen fellépő zsidó vallási vezetők vérontásig való kíméletlenségét.

Majd azt, hogy az első három században mindannak az üldöztetésnek, szenvedésnek, ami a kereszténységet érte, nagy részében ott volt a Római Birodalom által egyáltalán nem permanensen zaklatott zsidóság. Szó van a Talmud Jézus-képéről is, ami nem csupán nem hízelgő, hanem gúnyos és pocskondiázó. Egy példatörténet szerint Jézus büntetése, hogy örök időkre fekáliában főzik őt nap mint nap, óráról órára. 

Lisicki annyira, de annyira részletes, hogy az már néha kicsit sok is. A sok tény, adat, logikai következtetés közül néha nem is láttam rá az egészre. De amikor sikerült belevesznem abba, amit írt, akkor érdekfeszítő és informatív gondolatmeneteket, tényeket, információkat kaptam. Belemerülhetnék érdekességekbe, rávilágíthatnék arra, milyen elképesztőn torzan, irányított szemlélet szerint nézzük ma a történelmet, de nem teszem. Csak összefoglalom Lisicki mondanivalóját. 

   4.  „Minden nem zsidónak zsidó vér tapad a kezeihez.”   

Lisicki a könyvével ezt mondja: egyszerűen nem igaz sem az, hogy a zsidók mindig mindenben kizárólag az áldozat szerepét töltötték be, sem az, hogy Európának mindig, mindenhol, minden módon egyetlen célja volt: ezt a népet pusztítani. Az pedig, hogy a kereszténység történetének a teljes egésze az idősebb testvér megsemmisítése: szemenszedett, alávaló hazugság. 

A Heller-féle fertelmes agyszülemény, amely csupán visszhangja egy általános tébolynak, felháborító, igazságtalan és ostoba. Pont. 

Az unokám, Lili, másfél éves. Nem zsidó. Csak általam egy kicsit, de az már nem számít, még az én esetemben sem, mert nem anyai ágon vagyok az. De a fentiek szerint Lili ugyanúgy gyilkosa a második világháború alatt meggyilkolt zsidóknak, miképpen Himmlet a gyilkosuk volt. Nooormááális? 

  Vérvád   

Érdekes, tragikus kérdés. Lisicki elmesél egy történetet. Egy Ariel Toaf nevű, zsidó történészét. Ariel Toaf, egy híres rabbi, Elio Toaf fia.

Aki hét év kutatómunkával egy konkrét esetet dolgozott fel. Az eset egy vérvád története volt. Egy 1475-ben, Tridentben meggyilkolt fiúcska, Simon esetét vizsgálta meg, szedte darabokra, és arra következtetésre jutott, hogy a vérvád nem pusztán antiszemita koholmány, a fiúcskát valóban egy elborult zsidó szekta gyilkolta meg. A vizsgálódása eredményéről egy könyvet is megjelentetett. Hiba volt. 

A vérvád szó zsidók általi emberáldozatra vonatkozik. Rengeteg helyen vádolták meg vele a helyi zsidóságot, de a vád igazságát bizonyítani sehol, semmikor nem tudták. Hogy tudd mihez kapcsolni: ilyen volt Magyarországon a XIX. század végén a tiszaeszláron meggyilkolt Solymosi Eszter esete, amely esetből Krúdy Gyula könyvet is írt. Ő is a vád antiszemita mivoltát bizonyította.  

Mára egyszerűen minden ilyen esetet az antiszemitizmus konkrét megnyilvánulásának tekintenek. Toaf könyve ezzel a szemlélettel, nézettel, alapigazsággal ment szembe: azt mondta, hogy a zsidók is ugyanolyan emberek, mint bármelyik más rassz egyedei. 

A könyve megjelenésekor egy-két, az írását méltató cikk is mellé állt, elismerte a kutatásának az eredményét.

Aztán pár napon belül megindult ellenáradat, Toaf támadások kereszttüzében találta magát. Volt, akinek szakmai érvei voltak, de a többség nem a részleteket esetleges igazságát, hanem az egészet tekintette lényegesnek. S az egész rontotta a zsidókról kötelezőn vallható összképet. hiszen olyan nincsen, hogy zsidók gyilkoljanak. T

oaf ellen elképesztő erejű hadjárat vette kezdetét, amelybe, elképedve fia fajárulásán még rabbi édesapja is beszállt. A nagy erejű támadások hatására Toaf visszavonta az állításait, teljes mellszélességgel kapitulált,  visszahívta a könyve második kiadását, és az első kiadás bevételét a holokauszt áldozatainak ajánlotta fel. Senki nem állt mellé, nem mert mellé állni azok közül, akik kezdetben elismerték történelmi munkájának a szakmaiságát. A zsidó ártatlanság nem függ a történelmi tényektől, eleve elrendelt tény. A holokausztvallás dogmája. 

A fejezet harmadában Lisicki példákat hoz arra, hogy zsidók a történelem során nem egy esetben keresztényeket gyilkoltak, pusztán a hitük miatt. Ezeket a példákat nem vádképpen hozza fel, hanem annak cáfolatául, hogy a permanens zsidó áldozat-mivolt mennyire nem felel meg a valóságnak. 

   Hitler kereszténysége   

Az utolsó fejezet a második világháborúval és a fasizálódó Németországgal foglalkozik. Azt bizonyítja, hogy a kereszténységnek semmi köze nem volt a németek által elkövetett gyilkosságokhoz, fajirtáshoz. Hitler és a vezérkar antiszemitizmusa nem a kereszténységükből fakadt, hiszen nem voltak keresztények. Az Istenre való hivatkozásuknak semmi köze nem volt a zsidó-keresztény Isten-képnek, mitológiai és ezoterikus, spiritiszta gyökerei voltak. Hitler a kereszténységgel is le akart számolni, éppen csak ideje nem volt rá, ez a fontossági sorrendben későbbi etapban történt volna meg. 

Vagyis amit amit a Harmadik Birodalom művelt a zsidósággal, annak semmi, de semmi köze nincsen a kereszténységhez. 

Ugyanebben a fejezetben vizsgálja meg a szerző, hogy a valóságban mennyi alapja van a Róma ellen permanensen felhozott vádnak, miszerint sokkal többet tehetett volna a világháború idején az ártatlanokért. 

   Amit csak nyomokban tartalmaz a könyv   

Két ponton volt hiányérzetem a könyv elolvasása után. Egyfelől feltűnően keveset beszélt az újkori és a legújabb kori viszonyokról, valamint semmit sem arról, hogy a zsidósággal szembeni esetleges fenntartásokban mennyi szerepe van a gazdasági tevékenységüknek, erejüknek és befolyásuknak. Illetve egy szó sem esik Izrael államról, az abban dúló rasszizmusról és az ENSZ-határozatokra teljesen fittyet hányó tetteiről. Ahogyan a nácikkal együttműködő zsidó vezetőkről, szervezetekről sem. Nem a hergelés miatt hiányzott ez a könyvből, csak furcsálltam, hogy míg egyfelől a vérvádnak ekkora tere van, addig ezekről egy sor sem esik.

Rézbong Kiadó, 2018, Göd, puhafedeles, ISBN: 978-615-547535-8; fordította: Pálfalvi Lajos

8/10

Az elmúlt másfél héten két koncerten is voltunk, azokról írogattam (Nádas Barbi, Godfater, Presser). Meg el voltunk foglalva Csemete elköltözésével, ami csak hibrid módon ment eddig végbe, a cuccaiból még nagyon sok minden itt van, a volt szobája, a mi leendő hálónk még csatatér, félig sem kész. De már mentünk ágyért Tatabányára, meg dolgozgattunk a szoba szétszedésén, összerakásán.

Rája adásul ez a könyv sem volt vékony, meg olvasok egy másik nagyon vaskosat is, de még a vékonykákkal is le vagyok maradva. Meg dolgoztam. 

Ezekért nem írtam régen. 

S közben kutakodom magamban, hogy mit érzek Csemete elmenetele miatt. Azt viszont tudom, hogy mit érzek amiatt, hogy a lányomat és az unokámat két hete nem láttam, és most szálldosnak ki anyuka/nagymamához Londonországba, és még két hét kimarad. 

A SOROZAT CÍME

Paper Girls. Újságoslányok. Már a cím sem jó, különben. Az újságos és az újságkihordó nagyon nem ugyanaz. Az újságos az manapság a multikban levő újság és napilap árusító helyek. Két néven (de nem vagyok hajlandó ingyen kimondani a nevüket). Régen az utcán levő kis bodegák voltak az újjságosok. 

Amit a borítón látható lányok csinálnak, az meg az újságkihordás. Nem újságosok, újságkihordók. Egyébként, tudomásom szerint az angol cím ezt is jelenti. Egyébként 2: hogy teljesen igazságos legyek, amikor első alkalommal találkoztam ezzel a képregénnyel, én nem is az bódéban ücsörgő elárusítóra, hanem valamiért az újságírókra asszociáltam. Amihez végképp semmi köze a címnek. Fifti-fifti. 

S persze a cím értelmezési problémájáról nem az eredeti szerzők tehetnek. Minthogy ők ánglisul alkottak. 

Mivel én csak az első kötetet olvastam, és ez nagy eséllyel így is marad, csak erre alapozhatok: a lányok nagyjából a kötet tizentötödik oldaláig foglalkoznak a foglalkozásukkal. Utána el is lehet felejteni, hogy az egész katyvasz az újságkihordásból indult ki. Mondjunk búcsút az újsággal kapcsolatos bármilyen és akármilyen szakmának, ment tökéletesen lényegtelen. Pont. 

AMI TÖRTÉNIK ÉS A SZEREPLŐK

Szóval én arra számítottam, hogy a történet valami mindennapi, amerikai történet lesz, sulis lányokkal a középpontban, akik újságíróskodnak, szeretnek, nyavalyognak, hisztiznek, poénkodnak. Ez a tévhitem addig tartott, amíg meg nem jelent az első rongyokba csavart zombi, majd az őskori sárkánygyíkok az égen. Onnantól több volt mint gyanú, hogy mocskosul félreprojektáltam én itt mindent, amit csak lehet. Erről sem a szerzők tehetnek. 

Ők írtak egy időutazós, Apple-reklámos, sci-fi horrort, aminek szemmel láthatón nem én vagyok a választott célközönsége, de aminek, ha a Moly-t veszem alapul, jócskán van rajtam kívüli rajongótábora. 

Három lány bringával újságot hord a településük házaihoz. Tizenkét évesek, de másodpercig nem tudtam elhinni, hogy csak tizenkét évesek. Tizenötnek már okésak. Képi megfogalmazásukban és minden másban is. 

Egy reggel csatlakozik hozzájuk egy negyedik lány is, s rögtön ezután csuda fura jelenségek jönnek velük szembe. Első körben néhány rongyba csavart zombiszerűség. Meg ősmadarak az égen. Aztán furaruhás, majdnem normális emberkinézetű srácok. És így tovább. Valahogy. 

A második kötetben aztán a lányok, mínusz egy, átesnek valahová, ahol is az egyikük találkozik a huszonévvel nálánál idősebb önmagával. Persze kölcsönösen bizalmatlanok önmaga iránt. Ki-ki a másik önmaga iránt.

Ebben a részben már vannak gigantikus kukacok is, akik hidat rombolva küzdenek egymással, de legalább csuda gusztustalanok. Jönnek-mennek, találkoznak az előbbi lányzó klónjával is, de rövid küzdelem árán, átalkobólintják valahová máshová, ahol nekik nagyon fontos szerep jutott volna a háborúban (amiről még nem tudunk meg semmit). S ne feledkezzünk meg a hosszú hajú, szakállú nagypapáról, aki a lányokra vadászik, a kizárólag archaikusan beszélni hajlandó unokájával egyetemben, s akitől közvetve megtudhatjuk, hogy az újságoslányok újságkihordó lányok csuda fontosak abból a szempontból, hogy... És itt véget ér a második kötet. 

Nem nagyon karakíroztam, amit láttam, olvastam, csak egy kicsit. Nem az az elsődleges problémám, hogy elolvastam, megnézegettem kétszer százhuszonnyolc oldalt, és nem tudom, mit olvastam, mert nem, nem ez a bajom. A Mátrix is csak a végére kerekedik ki, és akkor is csak valamelyest, mégis az egyik kedvenc filmem. S van még egy csomó hasonló alkotás, ami csak menet közben fogható fel, haladni kell vele, hogy nyilvánvalóvá legyen, mifenéről is van szó. Harcosok klubja, 12 majom, stb., stb.,

Aztán van, amelyik ki sem derül. Ilyen volt a Twin Peaks például. (Mondjuk azt hatalmas blöffnek tartottam, nem is szerettem.) De alapvetően nem azzal van bajom, hogy két kötet után sem értem, mi a konfliktus lényege. 

A problémám az, hogy a Paper Girls nem tudta elérni, hogy érdekeljen egyáltalán a konfliktus. 

Na, ha valami, akkor ez baj! A főszereplő lányok nekem érdektelenek voltak, a kalandjaikra csak egy sztoikus „ja, aham”-mal reagáltam. Az egész olyan közömbös számomra, mint amennyire az elmúlt szombati, csillaghegyi Fenyő Miki koncert az volt. (Bezzeg a közelgő Colosseum és The Flower Kings, na, azok...!) 

A TITKOSÍRÁS

Szokásom szerint csak a könyv(ek) elolvasása után néztem meg a Molyos véleményeket. Nem hittem a szememnek: volt, aki megfejtette a könyvben található nyelvet, amelyen a másik idősíkból érkezett mindenkik beszélnek. 

Kimondhatatlanul becsülöm azokat az olvasókat, akik időt szántak a megfejtésre. Nekem eszembe sem jutott, hogy a szövegek egyáltalán bírhatnak bármiféle értelemmel. Erre kiderült, hogy dehogynem, s hogy kishitű vagyok. A Molyos beszélgetésben csak a megfejthetőség ténye volt benne. A második kötetben azonban már ott van a teljes időhurkos ábécé. 

 Nesze nekem! A szellemi lustaság... Bár volt egy kollégám, szia Laci, aki azt mondta, hogy francot a kíváncsiság viszi előre a világot! A lustaság, az! Szerinted férfi vagy nő találta fel a mosogató gépet? És kíváncsiságból vagy lustaságból? Na, ugye, hogy ugye! 

Nem kezdtem el szöveget fejtegetni, erre a második kötet elején mit látok? Hát ami az előző képen van. De elhiszed, hogy mert nem fogott meg szemernyit sem a képregény konfliktusa, eszembe sem volt, de semmilyen szinten ezzel a szemet rontó keleti írásutánzattal szöszmötölni? Persze hogy elhiszed! 

*

Mit mondjak még? Ja, igen, fontos, leglényegi! 

A RAJZOK

Mert hát képregény, vagy mi a fene, nemde? De, de! 

Te, figyelj, az van, hogy velem van baj. De nincsen baj ezekkel a rajzokkal. Semmi. De mégsem fogtak igazán. Ezt onnan tudom, hogy esztétikai okból egyetlen alkalommal sem lapoztam vissza sehová. Hiába van az, hogy minden jó, minden nagyon klassz, minden kifejező, és minden minden.

Az eddigi képek alapján láthattad, nagyjából miről van szó. 

Erre mit olvasok a képregényről írt vélemények tömkelegében? Hogy mennyire hú, meg ha, és oda meg vissza a színezése, csodálatos és utolérhetetlen, és mennyire gyönyörködteti a szemet...!

Isten bizony, újra elővettem mindkét kötetet, és mondom, konstatáltam, hogy baj van velem. A rajzoknak, a színezésnek így kell kinéznie. Vagy még ígyebbül (és erre számtalan példa van). Ha a másfél éves uncsim így színezne ki valamit, fejen állva tapsolnék neki, persze, hogy! Ó, ez félreérthető, nem degradálni akarom a képregényt, dehogy, nem azt mondom, hogy másfél éves szinten van, miért mondaék ilyet? 

Mondjuk az unokám másfél évesen simán elolvassa a nevét, és egy csomó kocka közül kiválogatja azokat, amelyikeken a neve betűi vannak. Az apja fel is háborodott: „Jól van, persze, előbb fogsz olvasni mint beszélni, mi?” Mer' a beszédben ugyancsak visszafogott a kis gyönyörűm. (Tényleg, de tényleg gyönyörű, nem csupán az elfogultságom mondatja!)

De különlegességet semmit nem találtam ebben a képregényben színezésügyileg. Szeniorosodó panelproli vagyok, jóvanna! 

ÖSSZEGZÉSEM

Sokszóval itt van egy képregénysorozat, amivel hihetetlen szinten nem találkoztunk, de amiből két kötetet azért elolvastam. Egyszerűen teljesen érdektelen volt számomra a történet, nem leltem semmi különöset sem a dramaturgiban, sem a titkokban, sem a képi megfogalmazásban. mit nekem harmadik, negyedik kötet! 

De ezt legalább elolvastam: a Batman – Az utolsó lovag a Földön olvasatlanul megy vissza. Talán hat oldalt, ha elolvastam belőle. Pedig a rajzai annak nagyon jók. S mégis, és mégse...

Olyan lett a találkozásunk mint amikor két ismeretlen bármilyen okból, teljesen békésen egymáshoz kell, hogy szóljon a helyközi járaton, el is beszélgetnek az út hátralevő részén, de aztán telefonszám-csere nélkül szállnak le és búcsúznak el egymástól. 

1. kötet 
Ciceró, Budapest, 2021, 144 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321576 · Fordította: Szép Eszter
2. kötet
Ciceró, Budapest, 2022, 128 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321583 · Fordította: Szép Eszter

5/10

2023 szeptemberének a közepét alig elhagyva. Mindenféle belső kavarások folytán ma is, kedd van, szabin kell, hogy legyek. Kell. Bár szabadon választottam, amikor felajánlotta Ildi, a diszpécserünk. 
– Neked holnap csak egy fuvarod lenne, az IT-seknek vizsgázni van a kocsija, elviszik a Kangoo-t, így valamelyikőtök [ketten vagyunk] el tudja vinni a teljes holnapi fuvart, a lakókat is, meg a futárdolgokat is. 
Voltak fenntartásaim, de vagyok már olyan korban, hogy rálegyintsek dolgokra. S vállat rántva itthon maradtam tehát. 

Semmi dolgom nincsen. Az idő is vacak, ősz lett. De azt hiszem, elmegyek a könyvtárba, így rövidebben kell cipelnem a nehéz képregényeket. Rövidebben, mintha előbb bevinném a munkahelyemre. 

Munkahely: tegnap küldözgettem életrajzokat. Pedig nincsen kedvem váltani, szeretek itt dolgozni. De nincsen egy hete, hogy megjött a fizetésem, és van kilencezer forint a számlámon... És a gyógyszereimet még ki sem váltottam. 

Én a könyv második kiadását olvastam. Az első 2015-ben jelent meg. Ez a második tavaly, 2022-ben. Az, hogy valakinek megéri másodszor is kiadni ezen a magyar viszonyok között igencsak gazdag piacon, nem rossz jel. Nagyon nem rossz! 

No, lássuk, mire megyünk ketten! Mármint a fülszöveg megfogalmazójával. Aki ezt írta a kötet hátuljára: 

A harmadik világháború lángförgetege évtizedekkel korábban kipusztította az emberiség háromnegyedét. Az atomhatalmak civilizációja egy barbár korszakba süllyedt vissza, ahol ma már csak az erődítményként újraépített városok jelentenek biztonságot a radioaktív sivatagokban kóborló mutánsoktól, motoros fosztogatóktól és delejes hatalmú szektavezérektől.

Az országút harcosainak kőkemény világában sokszor egy babkonzerv, egy kanna benzin és egy pohár víz is többet ér, mint az emberi élet.

Itt csak kétféle ember létezik: a vesztes, aki elpusztul, és keresztként végzi egy kocsi oldalán, és a győztes, aki a harc végén bevési az újabb győzelem jelét a rozsdás kasztniba. 

De vajon egy marcona zsoldos, egy húszéves sztriptíztáncosnő, két Commodore 64-rajongó testépítő és az egykori béketábor álomautója, egy feltuningolt Skoda Felicia kabrió elég lesz-e, hogy megállítsa a gonosz erőit és az alattomosan mindenhová bekúszó káoszt?

Jó, a képregény ismeretében elmondható, hogy amit itt olvasunk az csak többé-kevésbé igaz, mindenesetre tök jól hangzik. 

Mi nem igaz? Ahogy most figyelmesen újraolvastam, hát, lényegileg ott van benne a képregény cselekménye, de a fülszöveg jócskán túlspilázza, amit láthatunk és olvashatunk. Az írójának a a fantáziája mintegy kiszínezi, amit látott és olvasott. Lényegileg stimmel. Ez meg az tényleg benne van a képregényben mindabból, amit említ. Mindenesetre a hangulatot visszaadja. Vagyis figyelemfelkeltésnek kiváló, elismerem. 

A két szerző két dolgot remekül megragadott: a Mad Max 3. és a folytatásainak nyers, mocskos hangulatát, és a nyolcvanas évek Magyarországának a szimbólumaira épülő nosztalgiát. A megragadás a dolgok lényegét, látszatát jelenti. A kulisszákat és a jellemek kontúrját. Tény, ezek a hangulatot remekül hozzák. S az is tény, hogy itt sajnos meg is állnak. Kicsit előre szaladtam... 

A TÖRTÉNET

Ha akarom, van. Mondjuk akarom. S aki keres, az talál! Johnny a főszereplő neve. WTF! Johnny? Magyarországon, a harmadik világháború után? Tényleg ez volt a legkreatívabb név egy disztópikus magyar főszereplőnek? Hm... Jó, hagyjuk... 

Szóval Johnny ide-oda mászkál kis hazánkban. Olyasfajta stílusú laza csávót képzelj el, örökké a szájában lógó bagóval, amilyeneket a westernek hőskorszakában Clint Eastwood alakított. Megvan? Na, ilyen Johnny. Mondom, laza: ha úgy látja jónak és igazságosnak, valóban gondolkodás és erkölcsi fenntartások nélkül öl. Védteleneket is, nem védteleneket is. A védtelen nem jelent feltétlenül ártatlant, és azt sem, hogy a halál megérdemeletlen a számukra. Csak azt, hogy az adott pillanatban tán nincsen náluk fegyver, amivel ők öljenek. 

Na, megvan, milyen a srác? Megy hát ide-oda, öl, öldögél, nőt ment, város főembert ment szektásoktól, autóversenyez, miegymás... Mondjuk ennél sokkal több nincsen a kötetben. Még csak azt sem tudjuk meg, Johnny miért megy ide-oda. Mert nincsen átfogó történet. Látvány van,ötletek vannak, fazonok vannak, zsáner van, de történet az nincsen. 

S most előrebocsátok: ez baj. Mármint, hogy nincsen történet. Azért baj, mert bár ott van a fene nagy zöld római egyes a köteten, de az első után csak a második jelent meg, igaz, az dupla terjedelemben. Namost: én nem kedvelem a rétestészta sorozatokat, általában idő előtt kiszállok belőlük, nagyjából akkor, amikor a rétestésztaság tudatosodik, de ez az első kötet olyan, mint a bevezetés bevezetése. Előszó az előszóhoz.

Ha második kötet dupla ekkora terjedelmében lezajlik a bevezetés-tárgyalás–befejezés triásza, akkor annak a dramaturgiája több lehet mint elnagyolt. (Egyébként a rossz nyelvek azt rebesgetik, nem lett az. Azért nem, mert még kevesebb van neki mit ennek az első kötetnek. De ezt én nem mondom, mert még nem volt a kezemben a második kötet.)

Szóval cselekmény van jócskán, de történet az egyáltalán nincsen. Akit ez zavar, az menjen máshová nézelődni, nem kell itt elszívni a levegőt! Történet helyett tehát van bőven mindenféle, választékos módszerű durva halál, van fiatal meztelen luvnya, van disztópikus kocsmabunyó, van autóverseny... Vér, brutalitás, halál, szex, meleg, sivatag, primitivség, civilizációs visszazuhanás. 

De ezzel nem mondtam el mindent a első magyar disztópikus képregényről. 

AZOK A NYOLCVANAS ÉVEK...!

Igen sokat operálnak a nosztalgiafaktorral az alkotók. Olyannyira, hogy a képregény végén van egy tematizált szószedet is, amelyben külön-külön listát kapunk a kor járműveiről, a fegyverekről, az kor híres márkáiról, a popkultúráról,  a könnyűzenéről. Nem sorolom, mi mindennel lehet itt nosztalgiázni. Mármint annak, akinek a nyolcvanas évek bármilyen szinten lehet egyáltalán nosztalgia. 

De a szószedet azért kellett, mert a képregényen belül mind a szereplők szavaiban, mind a rajzokon rengeteg mindent megjelenik. A második oldalon máris ott van a Symphonia cigaretta és egy romos Áfor-benzinkút. Ahogy a fentebb látható, első képen láthattad. Meg bogarászd csak át ezt a kocsiplatót!

Harci Trabant! Ezt kapd ki! Érdemes figyelni a részleteket.

Néhány oldal lapozás és a sztriptíz-táncosnő bugyiján, dikk mán, hát nem egy Moncsicsi virít, éppen puna-szinten? Mondjuk premierplánban, hogy el ne tévedjünk a részletekben. (Jó, persze, férfiként az ilyen részletekben a világ legszebb dolga tévelyegni...)

Az udvaron áll a koponyákkal díszített Barkas. Egy kulcstartón ott fityeg a régi, kicsi, kanócos mordály-modell. A földön törökülésben ül egy csávó, a fején valami jelmez maradék, nyuszifülekkel, amiken piros-fehér kockák vannak. A földön mellette a porban egy plüss alak: a Kockásfülű Nyúl. Az egyik képen egy UAZ, a másikon egy IFA a díszlet. (Ha nem tudod, mik ezek, lapozd csak a látod, nagyon hasznos szószedetet!) Van itt minden, videókazetta, szalagos magnó, bekapott szalaggal, lila szódás szifon (nekünk is ilyen volt), az a hihetetlen-kék négyszöges zseblámpa, húsdaráló, amilyen minden háztartásban ott feküdt a konyhaeszközök között, az a kék-piros dobozos Tungsram-izzó, a Balaton helyén levő sártengerben a Szent Jupát (szöveg mellette: „Hát ezt a hajót meg ki a fasz hagyta itt?”)...

Minden, amit akarsz. A felsorolásom messze nem teljes. Hogy stílusos legyek, kurva jó ötlet ez a vissza-visszanyúlkálás! Semmi dramaturgiai jelentősége nincsen, csak komoly kapcsolódási pontot jelentenek ezek az apróságok azoknak, akiknek kapcsolódási pontot jelentenek. (Basszus, hány éves vagyok már!)

A RAJZOK

Én simán, a kezemet feltéve megadtam magamat a láttukon. Úgy ahogy vannak. Minden szempontból, minden fenntartás nélkül. Sőt, simán azt mondom, teljes mértékben azok adják el a tör... a képregényt. (Mert ahogyan mondtam, a sztori, a karakterek biztosan nem.) 

Azt mondom, tesó, minden a helyén van képileg, rajzilag, ábrázolásilag ebben a könyvben. Ennek legbiztosabb jele az volt, hogy nem egyszer lapoztam, újra meg újra megvizsgálni ezt-azt, vagy csak elmerülni a részletekben. 

Ha kérdezel, talán az a titok, hogy a megformálás ügyesen egyensúlyoz a realitás és a karikatúra között. Csak suttogva és lábujjhegyen mondom, mert jó-jó, tudom, de: amúgy Korcsmáros Pál módjára. 

Figyelj, ezzel eszembe sincsen azt mondani, amúgy manapság divatosan, közhelyesen fogalmazva, hogy hibátlannak gondolom, amit látok, de azt igen, hogy simán, gondolkodás és csont nélkül elfogadtam, amit látok. 

S itt meg is állok, még csak össze sem foglalok. Mindössze annyit jegyzek még meg, hogy ha szembe jön, semmiképpen nem kerülöm el a folytatást. 

Ja, és még annyit, hogy legnagyobb meglepetésemre egyik szerzőtől sem leltem semmi mást a Moly-on, csak a Café Postnuclear két kötetét. :-O 

Chameleon Comix, 2022, 72 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158136570

7,5/10

2023 szeptember közepe. Hétvége, vasárnap reggel, zene a német Oomph! Plastic című lemeze. Szerelmetesfeleségtársam az előbb kikóválygott vécére, de még visszanavigált az ágyunkba, jelzésértékűen be is csukta maga mögött az ajtót, hogy ő bizony még alszik. 

Tegnap, szombaton csak a szokásos: összebújás, kávézás, ebédfőzés (borsóleves, rizseshús), csicsika, bringa Csillaghegyre anyóshoz és immár sógorhoz, aki egyelőre visszaköltözött, majd utcabál megtekintés, aztán két sör a Római téri Synthesis-ben, és már este is volt. Vacsi: szőlő és főtt kukorica. 

Nem tudod, hogy a viharba lehet egyszerűen egy Paperwhite 3-as kütyü jegyzeteit, kijelöléseit számítógépre átvinni. Tegnap ennek keresésével múlt el egy óra a Synthesisben, de nem találtam rá módszert. 

A CÍMRŐL

Valahogy furcsa volt a cím betűtípusának a megválasztása. Túl komoly, túl sablonos, túl semmilyen. Ráadásul nagyobb jelentőséget kapott az, hogy ez az első kötet, mint maga a cím. 

Amikor Szerelmetesfeleségtársam rápillantott a címlapra, ezt kérdezte: 
– Manapság ennyire érdekelnek a homokosokról [nem ezt a szót használta] szóló történetek? 
– Miért érdekelnének ennyire? 
– Miért, ez nem olyasféle mint az a múltkori? 
– Múltkori? [tűnődés] Jaaaa...! Nem, nem, ez thriller. 
– Pedig a címe is olyan, mintha...
– Manapság a homocekcualitás mint bűn...? Engedd meg, hogy nevessek! 

Mondjuk az is tény, hogy még nem jutottam el a cím és a történet összekötéséig. Ugyan mitől bűnös egy beszélgetés? Mert bűnökről szól? Mert bűnt tervez? S ha úgy is van, mert tervezett bűnről folyik a szó, akkor már bűnös a beszélgetés? Vagy bűnös a beszélgetés, ha az egyik résztvevő bűnöző? S akkor mondjuk egy kihallgató rendőr vagy egy ügyvéd bűnös beszélgetésben vesz részt, ha bűnöző személlyel beszélget? És így tovább... 

ALAPSZTORI

Tán nem meglepő: a történet arról szól, ami a fülszöveg. Mondjak róla többet? Mondok. Nagyon elspoilerezni nem tudok semmit, mert ez csak az első kötet, tehát lesz folytatás, s ezáltal nyilván ez csak egyfajta felvezetés.

Azt, hogy nem lesz belőle végtelen, lassan kifáradó, érdektelenséget kiváltó rétestészta, mint manapság annyi minden másból, csak remélni lehet. 

A sztori adagolása, a főhős Jonathan bevonódása a történetbe nagyon jó ütemű, a feszültség keltésének a rendszere ugyancsak megfelelő, a behozott csavar (nem, mégsem mondok róla semmit) jó húzás, a sorozatgyilkos Kister személye (a kinézetéről majd később) bár nem újdonság (vö. Hannibal Lecter), de a reakciók hasonlósága simán elfogadható a plágium gyanújának a szájhúzása nélkül.

Vagyis gyakorlatilag minden simán adott, hogy egy pompás thriller olvassunk, nézegessünk. 

HA MÁR NÉZEGETÉS

Elfelejtettem tegnap óta, amikor a bevezetőt írtam, hogy mi is a szakszó... Aham, megvan: manhwa! Szóval nem tudom, vannak-e olyan szabályai, kötelező erejű belső törvényszerűségei a mangáknak, manhwáknak, amiket ismernem kellene, a teljes élvezethez. 

S mert nem tudok ilyenekről, simán belecsapok a lecsóba, s a magam szempontjai szerint nézegetem, és írogatok arról, amit látok. 

Számomra az, hogy színes a képregény, nem jelentett önmagában sokat. Az értékelésem megírása után olvasgattam értékeléseket róla, és ott derült ki számomra, hogy a színesség legalább akkora ritkaság arrafelé, mint az olasz Sergio Bonelli Editore esetében, ami az olasz képregények (tudod: fumetti) legnagyobb kiadója. 

Aztán mert igen nagyvonalú tudok lenni, eltekintek a marha nagy szemektől. Amik gyakorlatilag feminizálják számomra az összes szereplőt. A főszereplő Jonathánról vannak olyan képek, hogy a nemi identitása nekem kétségessé is válik, és nem lepődnék meg, ha a folytatásban kiderülne, hogy az LMBTQXYVZZs valamelyik betűjében érintett. 

A mangákból innen-onnan ismert érzelmi állapotok úgy látszik kötelező megjelenítése többször visszaköszön. Tetszik vagy sem, elfogadtam. (Annyira nem tetszik, de viszont nem annyira nem tetszik, hogy emiatt letegyem a könyvet.) 

A nem ismerés egy ponton lehet, hogy jót tett az olvasmányélményemnek. Nem tudom, hogy az ilyen-olyan nézőpontok, részlet-kiemelések, torzítások mennyire sajátjai a keleti képregényeknek. de ezek itt kimondottan tetszettek.  

Ahogyan az is nagyon tetszett, hogy amikor Jonathan elveszettnek, kisfiúnak, tudatlannak érzi magát, az alakok hirtelen mókásan bumfordivá válnak. 

Amivel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, az a szereplők egy részének az életkora. Az ábrázolás szerinti életkora. Túl fiatalok. Az, hogy a sorozatgyilkos Kister dizájnra egy ránézésre minden szimpátiánkat elnyerő figura, kicsit súlytalanítja Jonathan tőle való félelmét. Ez tulajdonképpen kiváló példája lehetne annak, hogy a látszatok mennyire becsaphatnak. De az, hogy a harminchárom, brutálisan meggyilkolt ember haláláért lecsukott pasas ránézésre éppen csak egyetemista korú, azzal mindvégig nem tudtam mit kezdeni. Kicsit olyan volt érzésem volt, mintha egy óvodások által színre vitt darabot néznék. Mittomén: mintha a Karácsonyi ének vén zsidóját, Scrooge-ot egy angyali arcú tüneményke selypegné végig.  

Ugyanez volt a bajom a világhírű pszichológus (majdnem azt írtam: megformálójával) alakjával is, akivel Jonathan bement a börtönbe interjút készíteni a sorozatgyilkossal. A világhírű pszichológusnak ránézésre még az egyetem elvégzésre nem volt ideje, hogy megkapja a doktorátusát, nem hogy világhírűvé váljon. 

 Jó, Greta Thunberg is hány éves, aztán... Nemde? 

S úgy általában: ennek a képregénynek a világában (vagy összes manga, manhwa világában?) esélyük nincsen a harminc felettieknek. Szinte megkönnyebbülés volt, amikor megjelent két olyan arcú mellékszereplő, aki nem ilyen egyenkorú volt.  

Aztán még: ismét nem tudom, van-e jelenetőse, s ha igen, mi jelentősége van, amikor a szereplőknek nincsen arca, vagy hiányzik valami az arcukból/ról? Iparkodtam valamiféle metaforikus, jelképes magyarázatot lelni erre, de inkább csak zavaró volt számomra. 

Ezzel együtt vagy ezeknek ellenére az alakok simán megismerhetők, jellegzetesek, megkülönböztethetők, azzal nincsen baj. Kivéve, amikor nem látszik, mi van a képen. Nem tudom, az eredeti kiadásban ez hogyan van, de ebben vannak képkockák, amikor annyira sötét a nyomat, hogy egyáltalán nem tudtam kivenni, mit látok, amikor semmit sem látok. A következő kép tényleg így fest a valóságban, nem a fotómat rontottam el.

AMI MINDEZEK UTÁN MEGMARADT

a képregényből bennem: az az érdeklődésem a sztori befejzése iránt. Ami érdeklődés maximum két kötet erejéig tart ki. De addig töretlen. Mert mondom, az ötlet, a bonyolítás, a tempó, a fezsüktség keltése és adagolása fergetegesen jó. Annyira, hogy majdnem simán elfeledtem, hogy mangát nézek Manhwat. 

Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2023, 184 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635950645 · Fordította: Kovács Zoltán

8/10

A héten mindennap voltam valahol, kellett valahová mennem a napi munka után. Elfáradtam. A legjobb ismét az volt az egész hétben, hogy találkoztam az unokámmal és a lányommal. Az utóbbival kicsit szomorkodtunk együtt, volt rá okunk, majd együtt élveztük a másfél éves új életet. 

Hetente egyszer találkozunk, de minden egyes alkalommal meg kell harcolnom Unoka elfogadásáért. Amikor megérkezem, mindig tartózkodó, majd oldódik. Most is a végén már az ülembe fészkelődve lestünk együtt egy mesét. 

Nem tudom, képtelen vagyok betelni vele. Igaz, én eddig csak a nyugodt verziójából kaptam. Lányom azt mondja, tud nagyon lüke is lenni. Rajtam kívül ugyan ki nem? :-D

Szóval mindennap voltam valahol, könyvtár, Ofi barátomék felújítandó lakásában vállalkozókkal egyeztetni, tegnap viszonylag későig a dolgozdában, aztán vásárolni. (A Lidl-t egy ideig ki fogom hagyni: annyian voltak, s annyi bamba, ostoba, logikátlan ember, hogy igen feszült lettem, mire végre kijöttünk a boltból. Basszus: keskeny közlekedőutakon keresztbe tett bevásárlókocsik, az utak közepén álldigáló vásárló, hogy se jobbra, se balra nem lehet elmenni mellette, minden nélkül szembejövő agresszív pöcs, aki ki nem térne, hanem toljam n el a szekeret (nem toltam)... 

Aztán még a könyvtárban sem volt köszönet. Jobbára képregényeket hozam el, de egyik rosszabb mint a másik. Ez volt a legjobb. Kettőt el sem olvastam (Batman – Az utolsó lovag a Földön; Paper Girls 2.) 

Nem tudom, ismét eltelt egy hét: a pesszimista optimizmusom töretlen. Az élet szép, csuda jó dolog élni, már nincsen kánikula, csak meleg, a nők szépek, a könyvek jók, a fiammal is beszéltem a héten... Csak nem szabad túlnézni a pillanaton: ami most van, jó, ami most történik, élvezni kell. Mert messzebb nézve omlik le a kép. 

Ha már itt tartunk, a borító... Na igen. Egyszerre nagyon jó, és nagyon vacak. Azért nagyon jó, mert ügyesen keveri a két zsánert, a Trónok középkori fantasy-ját és a sci-fi űrutazásos szkafanderességét.

S azért rossz, mert tökéletesen indokolatlanul keveri a két zsánert. Ráadásul első blikkre, a címert látva az előbbi teljesen eluralkodik az utóbbin. Különösen, hogy a borító koncepciója egyértelműen a Trónok-at idézi. És egyáltalán nem azért mintha ennek lenne ennek a regényből levezethető indoklása, a pajzsnak, címernek, semmi, de semmi köze sincsen a Tuf utazásaihoz. Ez semmi más, csak egy balul elsült marketing-fogás. 

Azért balul elsült, mert a Trónokkal akarja megvetetni ezt a könyvet. A kettő közötti összefüggés pedig mindössze, Martin személye. Ami egyfelől valahol jogos hivatkozás, hiszen egyáltalán nem elhanyagolható egy író személye egy mű esetében.

Másfelől  azonban teljesen elhibázott a megközelítés: a Trónok befejezése sokak számára kiábrándító volt, ezért azonban egyáltalán nem bizonyos, hogy a lovag-fantasy Martin nevével vonzó a számukra. Például számomra egyáltalán nem az.

Amikor a könyvtárban rápillantottam a borítóra, léptem is tovább, oké, egy újabb GRRM, amit a Trónokkal akarnak eladni, nem érdekel, köszi... Aztán, a második ellépésnél esett le a tantusz, mit is láttam a borítón: egy úrhajós szkafandert. Meg a cím: Tuf utazásai. Tuf: tetszett a név. Visszaléptem a polchoz. Kézbe vettem.

Az én generációm olvasó tagjaiban ugyanazt az asszociációs láncot indítja el a fülszöveg megfogalmazása: 

A Tuf utazásai a bohókás és megnyerő Haviland Tuf, az akaratlan hős története, aki bolygóról bolygóra járva igyekszik helyesen cselekedni.

Stanislaw Lem. Ő az asszociációs lánc vége. Leginkább a Csillagnapló és annak hőse, Ijon ​Tichy. De akár a Kiberiáda is. S nem azt mondom, hogy ugyanaz, hogy egy az egyben, hanem, hogy az, hogy ez jut róla az eszembe. Hogy ez az asszociációk vége. A humor nem olyan fergeteges itt mint Lemnél, de az alakok megformálása részletesebb, a kapcsolatok árnyaltsága mélyebb. Az ötletesség, a konfliktusok remek megoldása nagyon hasonló. S Lem esetében elsősorban a Pirx pilóta kalandjaira, a Kiberiádára a Csillagnapló-ra (A világűr csavargója) gondolok. 

S ez az én generációm tagjainak ez a következtetés-lánc vég ugyancsak figyelemfelkeltő. Ráadásul eddig igaz is a fülszöveg. A folytatásában már nem annyira. De sebaj, ez az első mondat elérte a hatását, és valós is az infója. 

*

Szóval GRRM és sci-fi... Hogy horrort is írt, azt tudtam. Hogy sci-fit is, azt nem. Azt meg pláne nem, hogy egy másik sci-fi-je, az Éjszárnyak már meg is jelent magyarul. Nem tudom, miért, de nem tudtam elképzelni GRRM-t sci-fiben.

Ez részemről fantáziaszegénységről tanúskodik. 

*

Pedig a főszereplő, Haviland Tuf alakja önmagában klasszis! 

Haviland Tuf egy marha magas, nagydarab, nagy pocakú, teljesen szőrtelen, hófehér bőrű, pasas. Úrkereskedő.  Szólóban nyomja az ipart, ha a változó számú macskáját nem vesszük. A macskák szeretetében sem önzetlen: hisz abban, hogy nem véletlen, az ősi időkben a Földön nem véletlenül tisztelték istenként őket: van bennük például telepata képesség. S Tuf macskáiban valóban van.

Tuf hűvösen arisztokratikus. Vegetáriánus. Érzelmei nincsenek. Nem retteg, nem rajong, nem dühöng, nem tér ki a hitéből, nem örvendezik, nem esik kétségbe, nem büszke, nem alázatos, nem sír, nem röhög, nem gúnyol, nem élcelődik... na, jó, azt néha egy kicsit. Semmi sem és minden nem. 

Valahogy úgy él, úgy kommunikál, mint Wodehouse regényeiben a komornyikok. Elegáns, irgalmatlanul modoros körmondatokban fogalmaz, bár nem egy nagy dumás krapek. Tuf távolságtartó mind a megfogalmazásaiban, mind a fizikai kapcsolatokban. Utálja, ha hozzáérnek. 

Mindazonáltal Tuf kínosan becsületes és szavatartó, és képtelen megérteni, hogy miért nem bíznak, amikor nem bíznak benne. Mindezektől függetlenül nem átverhető kereskedő, kemény partnernek is, ellenfélnek is. Persze a keménységét dőreség lenne Cuck Norris vagy Jean-Claude Van Damme akrobatikája és odacsapásai felől megközelíteni. A méreteitől eltekintve inkább könyvelő-típus mintsem ketrecharcos. 

S mindezeken túl okos is. A történet úgy kezdődik, hogy páran, fű alatt egy susmusos vállalkozásba fognak és sikerrel járnak: a cél, hogy a nagy büdös űrben megleljenek egy böszme nagy, harminc kilométer hosszú űrhajót. Hát, meglelik. S az első történet végén egyedül Tuf-é lesz az egész. Úgy értsd, hogy a harminc kilométeres dromedáron egyedül utazgat. 

Irányítani tudja, tehát az űrhajója/i működéséről van szó, akkor sincsen elveszve. Abból él, hogy ezek az idomtalanságok, mint ez a Bárka nevű gigantikusság, valaha, sok-sok-sok évvel azelőtt genetikai harci bárkák voltak. Tuf rákap a genetikára, bolygóról bolygóra utazgat, és amit lehet, megold. Mindent lehet. Tuf azelőtt mit sem konyított a genetikához. De mert érdeklődés támad benne, önmagát képzi ki, ugyancsak sikeresen a génmanipulációk avatott ismerőjévé és felhasználójává.

Van humora, de a humor nem tudatos beköpésekből áll, hanem az is a modoros megfogalmazásiból és a távolságtartásából. 

– A kénköves pokolba, Tuf, ha ellopjuk a hajóját, akkor valami jó, törvényes kifogásra lesz szükségünk, nem igaz? Mi egy istenverte kormány vagyunk. Nekünk szabad lopni, amíg sziporkázó, törvényes  magyarázatunk van rá.
– Be kell vallanom, az utazásaim során ritkán találkoztam olyan politikai személlyel, aki ilyen egyenes lett volna, mint ön. Az élmény egészen üdítő.

*

A kötetben szereplő hét plusz egy történet (a prológus csak olyan, mint egy felvetés) bár különálló sztorik sora, ám emiatt mégsem érdemes lóugrásban olvasni a könyvet, mert van összekötő szál, ami kronológiába és logikai sorrendbe rendezi az egyes fejezeteket. Csak érdekesség, hogy kimaradt a tartalomjegyzék a könyvből. 

*

Ellenállok, és csak azért sem mutatom be, elemzem végig a hét és fél novellát. Teljesen egységes a stílus, érdekesek az alapproblémák, ahogyan furfangosak, mulatságosak, meghökkentők a maguk távolságtartó hűvösségében Tuf megoldásai is. 

*

S nost azon morfondírozok, mit moondhatok még spoiler nélkül a könyvről... Ó, igen, megvan, mit akartam még mondani! 

Három dolgot a kötetben szereplő rajzokkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a kötet illusztrációit egy Janet Aulisio nevű hölgy követte el. Legalábbis a nevéből arra következtetek, hogy hölgy. A Wikipedia szokatlanul szűkszavú vele kapcsolatba: gyakorlatilag egy mondat van róla, az pedig azt mondja, hogy szerepjátékokban kezdett munkálkodni. Slussz! Nem is csoda: a Wikipedia-oldalon ott van egy Blackgate nevű blog linkje, amelyben a szerző elmondja, hogy öt (!) hónapig kereste, hogyan tudna kapcsolatba lépni a hölggyel. Vagyis rejtőzködik a lelkem. Minden bizonnyal ezért nem nincsen róla semmi különösebb adat vagy fotó. A LinkedIn-en három kapcsolata van. A Facsén nincsen fent. Szóval a személyét hagyjuk.

A rajzait ellenben láthattad fentebb. Zseniálisak! S bár a személyéről semmit nem leltem, az alkotásaiból bőven van mit megtekinteni ha rákeresek a nevére. A stílusa nagyjából általában megfelel annak, amit itt látunk. De a hangsúly az általában szón van. Ez fontos! De mert általában ilyen stílusban alkot, elmondható, hogy az ő stílusa és Tuf világának a hangulata nagyon szerencsésen egymásra találtak. Aulisio rajzaiban meg van az a távolságtartás, az a hidegség, ami Tufra is jellemző. Ugyanakkor a részletek gazdagsága is jellemző a rajzokra, ugyebár, ahogyan Tuf jelleme sem egyoldalú, egysíkú. Ritkán szoktam rajzokra visszalapozni, pedig tudok értük lelkesedni, de itt többször megtettem. 

Van azonban baj. Elképzelni nem tudom, mi ütött az Agave Kiadó képszerkesztőjébe vagy a tördelőjébe, amikor esztétikát, tipográfia elveket, láthatóságot és úgy nagyjából mindent semmibe véve, csak úgy random behajigálta valahová a művésznő alkotásait. Eseti méretezésben.

Tény, arra figyelt, hogy a képek a szövegnek megfelelő helyeken legyenek. Aztán semmi másra sem. Mutatok elrettentő példákat. S ezek csak példák a sokból. 

Pedig az alkotások ennél sokkal többet érdemelnének. Darabonként akár egy-egy egész oldalt. Meg is nézem, van-e még befotózottak között, amit még nem használtam fel. Van! A lelkem kisimítása végett mutatom is őket. 

*

Na, akkor mondom, nettóban mi a helyzet: nem vagyok elalélva, nem ugrálok váltot lábon lakás szerte, sem a konfettit, sem a szerpentint nem vettem elő, pezsgős dugó sem pukkant, de Martin ismét megvett kilóra,  a Tuf ment a kedvenceim közé. Pedig ezzel csínján bánok. Mármint a kedvenceléssel. De annyira eltalálta a főszereplő alakját, kommunikációját, a történetek hangnemét, sztoriját, meg minden, hogy nem tudom kihagyni az olcsó poént, és felhasználom Tuf visszatérő szófordulatát. Ha megkérdezed, tetszett-e nekem a könyv, és érdemes-e időt, pénzt beleáldozni, csak azt mondom, de nem olyan fahangon, faarccal, hanem hevesen bólogatva, amit Tuf szokott volt mondani: 

MEGHISZEM AZT!

Agave Könyvek, Budapest, 2021, 420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634198567 · Fordította: Ballai Mária, Kőszeghy Ágnes, Sárpátki Ádám, Benkő Ferenc, Molnár Berta Eleonóra · Illusztrálta: Janet Aulisio

10/10

2023 szeptemberének az eleje, fizetés előtt egy nappal, de csak azért, mert hévégre esik a fizunap, különben még három nappal lennénk előtte. A hét biztosításkötéssel és befektetés-átcsoportosítással telt. Tök jól hangzik, nem? Havi szirszar forintokról van szó. Közben meg ment Szerelmetesfeleségtársam részéről a vegzálás, hogy nagyon kellene már valami plusz bevétel, mert... S hogy miért nem adok el jó párat a könyveimből, úgyis annyi van. 

Ami igaz, az igaz, valóban van. Eladni való annyi nincsen. Mármint ami valamit ér is, nem csak veszettül apró pénzt vagy azt se. De két napra letörtem, és még mindig nem törtem fel. Mert egyfelől abban van igazsága, hogy kellene bevétel. De ami pénzt ér a polcon, az jobbára szívcsücsköm, és nem azért, mert pénzt ér. Például a hetvenes évek Mozaikjai: apai nagypapámtól kaptam az első darabokat, még ő írta rá a nevemet is.

Sírásközelbe kerültem, amikor ezt mondta. A sírásközeliségben benne volt a gazdasági balfaxságom (mondjuk ez egész életemben jellemző volt rám), amit immeg tetéz már az életkorom és az egészségem is. Tudom, értem én, hogy váltanom kell, mert sajnos itt nem lesz túléléshez elég béremelés. Csakhogy szeretek itt dolgozni. És nem tudom, a mást fizikailag bírnám-e? 

Vagyis pragmatikusan nézve SzFT-nek teljesen és tökéletesen igaza van. És minden más szempontból cseppet sincsen igaza. De ahogyan ő mondta, a Maslow-piramis kemény igazság. „Enni vagy olvasni? Ez itt a kérdés!”

Nem végeztem önnö lelkemben mélyrepülést, miért a Joker-es Batman-szimpátiám. Talán a hanhulata. Az a tompa mélabú, amiben minden történik. Nem mintha, a tompa mélabú annyira jellemző lenne rám. Vagy ki tudja...? S persze maga Joker, a zseniálisan megalkotott, lenyűgözően beteg figura, meg a Batmannel való árnyalt kapcsolata...Ezek nyertek meg maguknak. 

Amúgy nem vonzódom semmilyen szinten semmilyen hasonlóhoz. S talán egyetlen ennyire eltalált figurát tudnék kapásból mondani, Hannibal Lectert, de az ő történetei közül kizárólag az elsővel vagyok kibékülve. A folytatásokban már túl beteg, és öncélú.  

Batman és Joker harca valószínűleg a büdös életben nem fog lezárulni. Kár lenne érte, az egyik legnagyobb ász (joker) zuhanna ki a Batman-univerzumból. Ebben a történetben egy pillantra azt hittem, megtörténik a csoda. De ám félreértettem egy jelenetet. 

S mert azért a küzdelmük terhelt az előzményekkel, bizonyos visszutalgatásokkal rendszerint terheltek az újabb Joker-történetek. Bárki is kövesse el őket. 

A szerzőkről szóló utolsó oldalak egyikén helyet kapott bemutatásban olvasom, hogy voltaképpen akár az írót, akár rajzolót, akár a színezőt nézem, mindahányan nagykutyák képregény-berkekben. Valamelyest túlzásba esve azt mondhatom, hogy ami jó és DC, abban benne voltak. 

A RENGETEG JOKER

Nem is értem, miért három van a címben. Igaz, ők hárman a kifejlett, teljesértékű Jokerek. Lehet, ez így nem annyira világos...

Arról van szó, hogy Joker mer nagyot álmodni, nem akar kicsi maradni. (Ebből is látszik, hogy semmiképpen sem lehet magyar baloldali érzelmű!) Ne firtassuk miképpen, mert az nekem nagyon nem lett világos, klóngyártásba fog. Nem kispályázik. Két Joker, aki köpött mása már teljesen készen van. 

Joker legújabb terve, hogy jokeresítse Gotham városát. Joker-zombi tömkeleg készül Gotham ellen. The Walking Dead Joker-módra. 

Ha a vége jó, minden jó. De annyira nem jó a vége. 

A VISZONYOKRÓL

Számomra a legtöbbször tisztázatlanok. Legyen ez az én bajom. Nem lehet mindig mindent újra és újra elismételgetni.

Batman szüleinek a halálát lehetett. Igaz, van is komoly szerepe a történetben. Azt, hogy kicsoda is Batgirl, kitalálható. Hogy kicsoda Vörös Sisak (de hülye egy név) alias Jason, na, az nem. Valamennyire kikövetkeztethető, hogy valami Jokerrel vívott harc során nagyon rossz lett neki, de visszajött, de most is vannak bajai. Viszont mert nem vagyok rendszeres olvasó, itt csak próbálkoztam a fonal felvételével. 

Ahogyan azt is csak sejtegettem, bármennyire is figyeltem, hogy a klónjaival végső soron mifenét is akar kezdeni Joker? Ha Gotham leuralása lenne a távlati, de mindenképpen elérendő cél, akkor minden világos. De mert annyira sérült,amennyire, úgy fest, a csőrét leginkább Batman csípi, az ő... izé, micsodája is a cél? Nem a megölése. Az olyan snassz. Hanem, hogy... izé... ő lehessen Batman legnagyobb fájdalma, kínozhassa, és egy napon együtt halhassnak meg... Bigyó... Fura monomániás cél, de hát legyen neki, hiszen elmebeteg állat. 

Ez szerencsére csak a történet végén hangzik el. Ha előbb beszélget ilyesfélét, minden bizonnyal lekókadt vona a lelkesedésem. Szerencsére a rajzok annyira jók, hogy a marhaság-faktor sem tudta elvenni a kedvemet. Eredetileg nem fotóztam ki ezeket a kockákat, de most megteszem. Nézd csak ezt a két Joker-arcot! Éppen a befejező nagymonológját mondja Batmannek. 

Az első képen még kizárólag a gyűlölet fröcsög belőle. Összehúzott a szemöldöke, résnyi a szeme, alulról néz felfelé. A következő képen már szinte könyörögve mondja a tervét: ugye, milyen jó lesz, Batman, qva jó a terv nem, mindörökre összeköttetünk, na, örülsz, ugye? 

Azt hiszem az leghátborzongatóbb Jokerben, hogy tele van élettel. S hogy kényszerűen röhög. Vele szemben Batman kőszikla-érézkenységű embertelenség. Jokernek ha hátborzongató is, de van humora. Az más kérdés, hogy a humora által még félelmetesebbé válik a fickó. S ahogy a képek is mutatják, a viszonya Batmannel személyes, árnyalt. 

Ügyes megoldás, hogy még az egy oldalon állók kapcsolata sem egyértelmű. A Jokerek sem feltétlen hívei egymásnak, tehát ilyen értelemben nem klónok. De Batman, Batgirl és Vörös Sisak (mondtam már, hogy mennire hülye ez a név?) sem egydimenziósak. Sem a személyek, sem ahogyan viszonyulnak egymáshoz. Ez emeli ki számomra a Batman-sztorikat az átlagból. Legalábbis, amiket ismerek. 

AMI SOK AZ KEVÉS

idáig volt az olvadás a képregénytől. Következik a zorkó morgolódás.

A többedik bőr lehúzás mindig vérfrissítést igényel, különben csak pénzlenyúlós népszerűségi-hullám meglovaglás az egész. A Sötét lovag trilógia ezért sikerült nagyon jól. Minden olyan volt mint egy bármelyik Batman-filmben, csak sokkal jobb, komplexebb. Nolan, a rendező eldobta az addigi csiliviliséget, és a bár maradt akció a filmkategória, mindazonáltal mégis inkább a kapcsolatok kerültek előtérbe. 

Ahogyan a Fehár lovag illetve a Harleen is kiforgatta a Batman-alapállást. Ezért voltak zseniálisak. Túl a rajzok zsenialitásán, de az mára elvárás, a Batman egyszerűen nem mehet egy adott szint alá. 

Ezzel a Három Joker-rel szemben van fenntartásom. Lett fenntartásom. Túl azon, hogy bizonyos előzmények számomra nem evidenciák. Ezt nem rovom fel ennek a történetnek. Messzemenően igazságtalan lenne. 

Az viszont, hogy a Joker figurájában, személyiségében rejlő lehetőségeket a szaporításában leli, nekem túl olcsó megoldás. A zombi Joker-tömeg pedig viszont már kimondottan zavart. Nem olcsó szójáték a The Walkinf Dead citálása, tényleg az jutott az eszembe a megfelelő jelenetről. De ha legalább valahol ki- vagy felhasználta volna ez a képregényt amazt, azon kívül, hogy egy ötletlopással felérő,néhány kockányi másolás szerepel benne. Ahogyan már annyi másban is szerepelt. 

S ez volt a pont, ahol zavarni kezdett az előzmények agyi háttértárbeli hiánya. Például a borzasztó hatású zöld löttyel kapcsolatban. Hogy mi az az? S mi is a hatása? Mit tett Jokerrel anno? S mit s tesz most a zombísított Joker-tömegekkel? Ha s ha a zombi-Jokerek Joker hasonlatosságára alakulnak át, akkor Joker kinek a hasonlatosságára alakult át Jokerré? Volt Joker előtti proto-Joker is? S a proto-Joker átalakult Jokerré, vagy már eleve Joekres volt, s Joker csak hasonult hozzá?. De akkor Joker miért alakult a proto-Joker hasonlatosságára? Végtelen ciklisba léptem... És így tovább... 

S már ki is estem a sztoriból. Teljesen. Ahogyan A fehér lovagokból és a Harleen-ból nem estem ki. 

Lehet, hogy csak az én figyelmetlenségem: folyamatosan zavarban voltam, a három Joker közül akkor melyik is az igazi, az alap-Joker és kik a másolatok? 

Minden bizonnyal a rengeteg bizonytalanság és kérdés tette, de a fantasztikus rajzok ellenére képtelen voltam beleélni magamat a történetbe. S nem csak azért mert sehonnan nem vezetett sehová. S nem is azért, mert tulajdonképpen semmit sem tett hozzá az eddigiekhez. Hacsak az az „én legyek a legnagyobb fájdalmad” sóvárgó vágyát nem tekintjük annak. Én nem tudom annak tekinteni. 

Így amikor végigolvastam a történetet, és becsuktam a könyvet csak annyit nyögtem ki: „Aha, megvolna!” Aztán végiglapoztam az egészet, és konstatáltam, hogy úgy egy hét múlva semmire sem fogok belőle emlékezni, csak a tengeteg zombi-Jokerre. Amiktől nem tetszett a történet. Pedig a rajzok remekek!

Fumax, Budapest, 2021, 160 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634702153 · Fordította: Sepsi László

7/10

2023 szeptember kettedike. Szerelemtesfeleségtársam azt mondta, inkább a hónap végén vegyem ki a szabimat, akkor jobban ráér. Tegnap, péntek este úgy éjfélig dolgozott. Igaz, napközben elment a körmöséhez. De se előtte, se utána nem volt semmi pihenése. Így viszont a szabit bármikor kivehetem, semmi jelentősége nincsen. 

Leltem egy másodállás melót: home office-os, napi egy-két óra, a hónap utolsó napján négy. Elküldtem az életrajzomat. Legalább SzFT is lenyugodott kicsit. 

S tegnap történt, hogy a Lidlben kaptam egy telefont: volt, aki nincsen, öröm helyett remény sincsen. 

Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Corrado Roi

Az előző különszámmal ellentétben ennek a történetnek a különszámságát minden tekintetben értelmezni tudom. Illetve a különszámsága amannak is értelmezhető volt, csak a kiadvány egésze nem: minden erénye mellett a levegőben lógott a sztori, nem volt se eleje, se vége. De legalább a rajzok nagyon szépek voltak.

Szóval itt van ez a második különszám. Ami tényleg különszám. Ha másért nem, mert a hossza a másfélszerese egy átlagos Dylan Dog-történetnek. A két-történetes sorkötetek hatvannyolc oldallal hosszabbak mint ez a rész. Egy magyar kötetben két sztori szokott helyet kapni. Ellenben ebben egy van, ezt egyet olvassuk az egész köteten át. Vagyis ez egy különszám. De hát hiszen ebből indultunk ki... 

*

A fülszöveg beszédes. S majdnem teljesen igazat is mond. Ez a képregény majdnem teljes mértékben arról szól, amit állítanak róla. 

A Loch Ness partján találkozik A Horror Klubjának hat mesemondója, hogy egymást szórakoztassák ijesztőbbnél ijesztőbb történeteikkel. Bizarr lények, szellemek, elképzelt és megélt történetek követik egymást, de egy dolog mindben közös: tisztelgésük a tó szörnye előtt! Az összejövetelen hallgatóként Dylan Dog is jelen van, és érzi az egyre nagyobb, kirobbanni készülő feszültséget…

Egy hatfős társaság összejön a Loch Ness-i tó partján, és történeteket mesél egymásnak. Ez rendszeres tevékenységük. A történetek minden esetben tematizáltak. Minden esetben horror-történetnek kell lenniük, és minden esetben egy adott témakörre épülő horror-történetnek. Meglepő fordulattal ezúttal a tó titokzatos dinója a tematika origója. Horror-Dekameron. 

A hatfős társaság, két nő, négy férfi. Dylant az este bírájának hívták meg: neki kell eldöntenie, melyik történet a legjobb. 

A képregény úgy kezdődik, nem is lehetne jobb kezdete, hogy Dylan egy gyönyörű nővel szeretkezik egy tóparti, romos toronyban. Aztán a nő felpattan és anyaszült meztelenül a tó felé rohan, beleveti magát. Dylan szorosan a nyomában, ő is a vízbe veti magát, hogy kimentse a nőt. Kár lenne érte, olyan csinos... S persze, hogy naná, megjelenik a tó vadállata, titokzatos lénye.

Vagyis nincs itt semmiféle lazaság, egyből feszes, izgalmas a cselekmény. Amiről kiderül, hogy nem is cselekmény. Hehehe! Mindössze elbeszélés. S hogy voltaképpen egy szobában vagyunk, s valaki csak mesélte, hogy Dylan Dog szeretkezik, üldöz és meghal. Phűűű... a mindenit a szerzőinek! 

A hatfős társaságnak neve is, ők A Horror Klubja. Fene a gusztusukat! 

*

Szóval Nessi. Olyan marha lelkes nem lettem tőle, amikor a különszám megjelenésének a híre utolért, s vele, hogy Dylan után ő, Nessi lesz a főszereplő. Mert olyan kis közhelyes. S inkább titokzatos mintsem horrorisztikus. S különben is: Bradbury Ködkürt-je után mit lehet hozzátenni a közeli nagy vízben fürdőző őshüllőhöz?

Gondoltam én. Naivan. Mert az igaz, hogy Nessi eddigi csöndesen úszkálós képéhez a képregény mindössze annyit tesz hozzá, hogy itt néha ocsmányul vérengz. Erre persze számítani lehetett. Ha már Dylan Dog, s ha már A Horror Klubja. 

Aztán jön a csavar. Ha már Dylan Dog. Sőt, csavarok jönnek. Egész barkácsbolt, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam mondaná. 

Na, ezt most hogyan mondjam el? Végy néhány zenei témát, amiket egy refrénszerűen visszatérő összekötő-téma választ el egymástól. De a témák nem térnek el teljes mértékben egymástól, sok mindenben hasonlítanak. Így lesz a végeredmény egyfajta szimfóniává. Ha érted, miről beszélek. 

Mert hát, ugye, itten öt darab horrormesélő, meg egy rémálom-vadász jött össze. S ugye, a mesélők teszik a dolgukat. Csak éppen az olvasó (na, jó, képregény, tehát néző is) nem tudja pontosan, mikor van a mesében, mikor kerül ki belőle, és különben is, mikor merre van a hány méter? 

S ez adja a savát-borsát ennek a képregénynek. A helyzet az, hogy egy Dylan Dog képregény két esetben tud nagyon fárasztó lenni: akkor, amikor egészen lila a történet (például a 10. kötetben), vagy akkor, amikor teljesen lineárisan mesél. Nos, ez A Horror Klubja nem kiábrándító. 

Az is igaz, hogy nem hatalmas durranás, nem fektet két vállra, de roppant ügyesek a csavarjai (a befejező az kimondottan zseniális!), és mindvégig izgalmas marad. S emiatt minden bizonnyal többször elővehetős is. 

Csak Groucho hiányzott belőle piszkosul! 

Frike Comics, 2023, 128 oldal · puhatáblás · ISBN: 978-615-5891-53-3 Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

8/10

2023 augusztusának agóniája. Tegnap végre visszaesett a hőmérséklet emberi fogyasztásra alkalmas szintre. Még mindig szabi van. Mivel SzFT folyton-folyt dolgozik, magam vagyok. Tegnap például könyvtárban jártam, s egy vállhúzós súlynyi hátizsákkal érkeztem haza. 

Telnek a napok, és valahogy úgy érzem, lemaradok valamiről. Miközben semmiről, és pont ilyen semmitmondó napokra vágytam. Amikor írhatok és olvashatok kedvemre. Hát, van mit. Huber Lipót a zsidóság kereszténységről alkotott véleményről írt könyv úgy ezer, nagyalakú oldal. Tegnap hoztam haza. Meg egy R. R. Martin sci-fit. Meg mást is. 

Most meg elmegyek bringázni egyet, mert SzFT-nek online-ja lesz, s ha mászkálok a szobában, benne vagyok a képben. Igaz, a hőmérséklet miatt már nem félmeztelenül. 

Shomo Sand történész. Zsidó történész. Izraelben élő, zsidó történész. Tanított Párizsban, Tel Avivban, és a Berkeley egyetemen. Ezt a könyvét eredetileg 2008-ban jelentette meg. Majd megírta a folytatásait is. 2012-ben a The Invention of the Land of Israel (Hogyan alkották meg Izrael államot?), és 2013-ban a talán még provokatívabb című How I Stopped Being a Jaw (Hogyan hagytam abba a zsidóságomat?) című opuszt. Az utóbbi kettő, érdekes, de nem jelent meg magyarul. 

Természetesen már ezzel az első könyvével kihúzta a gyufát. Nem is csoda. Gyakorlatilag megkérdőjelezte a zsidóság ősiségét, a bibliai korokból való származását, és az egységes genetikáját. Innentől teljesen jogos a könyv címe. 

A KÖNYV SZERKEZETE

A magam részéről a harmadik nekifutásra olvastam végig ezt a tanulmányt. Átlagosan évente próbálkoztam újra és újra. Azért nem ment egy szuszra, mert rendre el- és felakadtam.

Ugyanis Sand elfelejtette felvetni a problémát, amiről a könyvet írta. Nincsen bevezetés. Illetve van: három életút bemutatása. Amit elolvastam (majd negyven oldal), csuda érdekes volt, de nem tudom, mire kellett volna jutnom velük. :-(

A könyv elején beszél a nép és a nemzet fogalmáról, mibenlétéről, de hogy miért teszi ezt, nem árulja el.

Aztán belecsap a lecsóba, azonnal a 18. századba ugrunk, és elsősorban a német nyelvterületen munkálkodó zsidó történészeknek a zsidók történelméről írt munkáival ismerkedhetünk. Josephus Flaviustól egyből hozzájuk kerülünk.

Érdekes a fejtegetés. Csak éppen nem teljesen világos, hogy miért, minek kellene kisülnie belőle, merre tartunk, és egyáltalán miért foglalkozunk a kérdéssel. Éppen ezért nekem az első kétszáz oldal, minden érdekessége ellenére a levegőben lógott. Nem tudtam, merre tartunk. De tényleg, az egyetlen kapaszkodó, de valóban az egyetlen a könyv címe volt. Slussz! 

A történészek munkáinak a bemutatása nem volt érdektelen, csak éppen egy megelőző összefoglalás nélkül a kapott infók tömkelegében nem tudtam, mire kell koncentrálnom, hogyan kellene összefűznöm, mire kellene kihegyeznem ami tolvasok. 

Teljes mértékben a Biblia régészeti kritikájától kezdett érdekelni, amit olvastam. Talán mert itt már volt kapcsolódási pontom.

Azért, hogy neked is világos legyen, amit Sand csak a könyv 355. oldalán mond ki, kísérletet teszek a lényeg összefoglalására. Íme!

AZ ÁLTALÁNOS NÉZET ZSIDÓ ÉS KERESZTÉNY BERKEKBEN

Mármint a zsidók történetéről, történelméről vallott általános nézet. Ami így fest: a ma ismert zsidó nép ősi történelmének ókori része teljesen megegyezik a bibliai Ószövetségben leírtakkal. A zsidók bibliai ősatyja Ábrahám, az ő leszármazottai teszik ki a későbbi zsidóság egészét. 

Ábrahám ígéret szerinti gyermeke volt Izsák. Izsák gyermekei voltak Jákob és Ézsau. Jákobnak tizenkét gyermeke született. Ezek közül volt az egyik az álomfejtő József, aki az egyiptomi fáraó jobbkezévé gazdasági menedzserévé vált. S amikor a családja földjét több éves aszály sújtotta, ő magához vette az egész pereputtyot, hogy éhen ne vesszenek. József népe maradt Egyiptomban. Azám, csakhogy a fáraók sem örökéletűek, s következő fáraó (vagy az álomfejtő Józsefétől számítva a sokadik) annyira nem részesítette előnyben Ábrahám leszármazottait, és onnantól nekik már nem volt jó Egyiptomban. 

Látá Isten az ő sanyarúságukat, s támasztott egy vezetőt, aki kivezette a népet a fogságból. Ő volt Mózes. Mózes vezetésével eljutottak Palesztína területére, ahová Mózes nem, de tanítványa, jobbkeze, Józsué bevitte a népet. (A Biblia szerint, bár természetesen nem így fogalmaz, a zsidók által, isteni ítélet álnéven komoly ókori genocídium következett be ezen a területen: a zsidók Isten parancsára kíméletlenül, brutálisan kiirtottak minden ott élő népet. Igaz, koncentrációs tábort nem építettek, csak a csecsemőket csapdosták a falhoz, és nemre, korra való tekintet nélkül mindent és mindenkit elpusztítottak. Ezt írja Józsué és a Bírák könyve.

Majd Isten akaratával nem éppen egyező módon királyságot alapítottak. Az első király Saul volt, őt követte Dávid, majd Salamon, aki nagy királysággá tette a zsidó népet, s maga is tudott élni, hétszáz ágyas, etc., etc.

Majd Salamon után jött a káosz: az ország két részre szakadt, Izraelre és Júdára, király váltott királyt, egységet senki nem tudott teremteni. S egészen Babilon felemelkedéséig így is maradt. Mikor is Babilon a földig rombolta a jeruzsálemi templomot, és Kr. e. (oppárdon: i. e.) 597-ben fogságba vitte, Babilonba a zsidókat. 

Ahonnan csak i. e. (Kr. e.) 457-ben szabadultak, s kapták vissza az önrendelkezési jogukat. Hurrá! Ez gyakorlatilag i. u. (Kr. u.) 70-ig így maradt, mikor is Róma, Titus hadvezetésével a földig rombolta Jeruzsálemet. Templomostul. Ami azóta sem épült újjá.

Ez a bibilai történelem nagyon dióhéjban. Innentől elszakadunk a Szent Iratoktól, marad a csupasz történelem. 

A zsidóság innentől, tartja az általános nézet, szétszórattatásban élt szerte e nagyvilágon.

A vallását, a kultúráját, az identitását mindenhol megtartotta, és soha, sehol nem asszimilálódott. Mindig külön csoportot képviselt bármilyen nép között élt is, vigyázott a genetikájára, tiltotta a vegyesházasságot, a gének keveredését. (Stop, rossz, aki rosszra gondol, ennek semmi köze a rasszizmushoz, ez a választottságról szól! Arról, hogy a zsidók sokkal jobbak Istennél mint bárki más.

A szórattatásban élés gyakorlatilag a huszadik századig tartott. Mikor is, nem kis mértékben az általános nézet szerint a második világháborúban bekövetkezett holokauszt keltette lelkiismeret-furdalás hatására 1948-ban Palesztina területén megalapították a zsidó államot. Mert hogy az a föld őseik földje, és elég volt a nemzetek közötti bolyongásból. 

E tekintetben gyakorlatilag teljes egyetértés van, világnézettől függetlenül. Ezt mondják a zsidóságról a zsidó rabbik, a keresztény egyházak, mi több, a világi történelem is. 

A ZSIDÓK TÖRTÉNELMÉNEK FORRÁSA: AZ ÓSZÖVETSÉG

Mondom, nincs vita. Legalábbis addig, amíg elfogadjuk a Bibliát hiteles forrásnak és leírásnak.

Amint nem fogadjuk el, komoly gondok keletkeznek. Mert ha nem fogadjuk el, az nem csupán Istennel kapcsolatban vet fel nagyon komoly kérdéseket, hanem a zsidó nép identitásával, és a történelmének az ősiségével szemben is. Ha a Biblia leírása, történelme nem valós, ha az archeológia, a régészet nem támasztja alá, amit a Biblia mond, akkor bukik a zsidóság létezésének a folytonossága. 

Shlomo Sand kritikusan él a Biblia leírásaival, kijelentéseivel szemben. Több esetben nem csupán kritikus, hanem ironikus is. Amikor például az egyiptomi fogságból való szabadulásról ír, megjegyzi, hogy van probléma: az Ígéret Földje, ahová Mózes kivezette a népét, abban az időben szintén Egyiptom fennhatósága alá tartozott. Vagyis Mózes kivezette a népét a fogságból Egyiptomból: Egyiptomba. :-)

A ZSIDÓ FÁJDALOM ALAPJA: A MEG NEM TÖRTÉNT SZÉTSZÓRATTATÁS

Ahogy említettem, i. sz. 70-ben Titus lerombolta Jeruzsálemet, benne a Második Templomot. Általános a nézet, hogy a város eleste után a zsidóságot szétszórta a Birodalomban. Ezt állítja az időszak ugyancsak kétséges jellemű krónikása, Jospehus Flavius is. 

A gond csak az, hogy bár a város és benne a templom lerombolása valóban megtörtént, a zsidóságot nem hurcolták sem akkor, sem később fogságba. Egyszerűen nem volt érdeke Rómának ilyet tenni. Pont elég volt egy adott etnikum vezetőit és hivatalnokait elmozdítani a leigázott területeken és a lázadókat kivégezni. Ugyan miért importálták volna a lázadást a Birodalom más részeibe? 

Ahogy Sand írja, egyfelől semmi írásos nyoma sincsen az akkori deportálásnak. Pedig egy ilyen nagyságú népesség mozgatása mindenképpen nyomokat hagyott volna a könyvelésben. Persze kérdés az is, mekkora az akkora népesség? Sand szerint a rendelkezésre álló zsidó források adataiból rendre egy nullát lehúzatunk, hogy a valós adatok közelébe kerüljünk. 

S bár az elhurcolásáról, szétszórattatásról nincsen adatok, arról vannak, hogy már ekkoriban is sokfelé éltek diaszpórában a zsidók. Például már Cicero is panaszkodik rájuk, pedig ő Második Templom lerombolása előtt százhúsz évvel élt. 

Vagyis van, lett egy nép a szétszórattatásban, akit nem szórtak szét, nem hurcoltak el, nem deportáltak soha. és el sem űzték az otthonából. Bár kétségtelen, hogy az idők során kisebbségbe került a saját, rabolt földjén. 

Nincs valóságtartalma annak a kijelentésnek, amely szerint az »elűzetés«főképp a Templom lerombolásit követően történt, amikor Titus és Hadrianus száműzte a »zsidókat« Palesztinából. E tudatlanságon alapuló gondolat az ellenséges keresztény egyházatyák találmánya, akik bizonyítani akarták, hogy Isten megbüntette a zsidókat Jézus keresztre feszítéséért.

A. G. Horon, East and West: A History of Canaan and the Land of the Hebrews, Tel-Aviv: Dvir, 2000 (héberül), 344. 208 

(A kiemelés tőlem származik.) Vagyis a szétszórattatás és annak oka se nem valóság, se nem zsidó lelemény, hanem a keresztényektől származó okoskodás. Azta! Fú!

Jócskán leegyszerűsítve a kérdést ez az érvelés a zsidóknak kapóra jött. Persze ilyen-olyan részletkérdést eltávolítottak belőle, a tartalmat átalakították, de a metafizikai síkot megtartották. Csak éppen a visszájára fordították a kérdést, s az átok metamorfózison ment át:az áldás teljesedésére való várakozássá lett. Igaz, csak úgy ötszáz évvel később. Tanuljunk meg történelmi léptékben érvelni! 

A lelemény frenetikus, vetekszik a holokauszt metafizikus értelmezésével (vö. ezzel): szétszórattatott az is, aki el sem mozdult az ősi földről, mert a szétszórattatás lelki, szellemi élmény, nem pedig csupasz fizikai valóság! (A holokauszt esetében is magasztos blődségek hangzanak el. Csak egyetlen példa: holokauszt túlélőnek tekinthető minden ma élő zsidó, hiszen ha a felmenők a fasizmus ténykedése során az életüket veszítik, akkor a ma élők nem lennének. Vagyis túlélték a holokausztot. Akkor is, ha most éppen kisdedek. Így holokauszt-tűélők. Stimmt? (S ez csak egy példa a sajátos logikára.)

Sand azt állítja, hogy semmi, de semmi nem utal arra, hogy a zsidókat elűzték, szétszórták volna ősi földjükről. A zsidóság identitását tárgyaló legalapvetőbb művek sem foglalkoznak az elűzés, szétszórás konkrét körülményeivel. Azért nem, mondja Sand, mert nem tudnak mire hivatkozni, nincsenek konkrét körülmények. 

Bizonyítékokat arra találunk csak, hogy Palesztina területét még a mohamedánok általi megszállás után is zsidók lakták. :-O

Az is érdekes, hogy a szegény, elűzött, szétszórt nemzetnek majd' kétezer évig eszébe sem volt visszatérni erre a földre. Sőt, sőt, talmudi tittás is szólt a visszatérésük ellen. Gondolnád?

A ZSIDÓ HITTÉRÍTÉS, AVAGY A NEM ZSIDÓ ZSIDÓK ZAVARÓ TÖMEGEI

A zsidó hittérítés nem volt minden időben tabu. Sand azt állítja, hogy a zsidóság mind az ókorban, mind a középkor elején aktív térítő munkát végzett. S ennek következtében igen nagy lett a vallásukon belül a prozeliták, a más vallásból áttértek száma. S nem jelöltek más néven, őket is zsidóknak nevezték. 

Például a hellén szellemi befolyás alatt álló Hasmoneus-ház uralkodói, akik a makkabeusok korában uralkodtak, kimondottan aktív térítő tevékenységet folytattak. Vagy ott volt két nem zsidó birodalom, a himjarita és a kazár. Az elsőnek a nevét sem hallottam eddig. De gyakorlatilag két, színtisztán zsidó vallású birodalomról volt szó. S akkor még nem ejtettem szót a Dél-Arábiában élő berberekről, akiknek ráadásul királynőjük volt, nem királyuk: Dihja al-Káhina. 

A legnagyobb problémát a Kazár Birodalom veti fel. Amit elhallgatni is művészet, annyi történelmi alapja, forrása van. S amely birodalom szintén zsidó vallású volt. S amelynek népe a birodalom széthullása után megindult Európa keleti része felé... 

Tiszta zsidó vérvonalról beszélni ezek után meglehetősen értelmetlen. Pedig dehogynem beszélnek róla. Az előbb rányitottam a zsido.com-ra, mert éppen ott találtam egy cikket az askenézi és a szafard zsidók közötti különbségről. A cikk alján további ajánlókat helyezte el: az egyik ajánlott cikk arról szólt, mennyire sajátos az askenázi (kelet-európai) zsidók genetikája. 

Sand könyvét leginkább éppen a genetikát tárgyaló része miatt támadják leginkább. De hát, ugye, manapság még az sem egyértelmű, hogy a homoszexualitás genetikus másság vagy szocializációs eltévedés. (Nem, nem bizonyított, és igen, még vitatott.) Egyébként tréfás dolog ez a nagyon bonyolult genetika, mert képes alkalmazkodni adott politikai helyzetekhez! Erre Sand is hoz példát a könyve 412–413. oldalán. Amikor egy pillanatig jó volt az izraeli-palesztin viszony, egy Y-kromoszóma arról beszélt, hogy a zsidók és a palesztínok, nocsak, közös őstől származnak. Aztán romlott a viszony, erre mi derült ki: ez tévedés volt, félreértettek valamit ennek a rakoncátlan kromoszómának a viselkedéséből, nem is a palesztínok az őshaverok, hanem a kurdok. Ugye, miilyen kis hasznos a DNS politikai széljárás-érzékenysége!

S bárhogyan nézzük, a zsidóság genetikai genomjának a puzzlézása egyetlen célt szolgál: a zsidó FAJ egységének és kiemelkedő eredményeinek a tudományos igazolását. Khm! A faj szó a nácik németországi felemelkedéséig és a ténykedéseik megkezdéséig nem volt szitokszó. Bátran használták zsidó berkeken belül is. Nagyjából olyan fogalomkörre, amiképpen a nácik, csak nem arra a nációra. 

VISSZATÉRÉS A BEJEGYZÉS ELSŐ ALCÍMÉHEZ

Vagyis: miről is szól a könyv? Arról bizony, amit a címe mond: a zsidó nép megalkotásáról. Arról, hogy a zsidó alapvetően nem nép, hanem vallás. Hogy nincsen kontinuitás az ókori nép, az események és a mai zsidósság között. Arró hogy voltaképpen a zsidóságot semmi sem köti össze sem kultúra, sem nyelv, sem genetika, egyedül a vallás. Viszont ilyen alapon Izrael államhoz semmi köze nincsen. De tényleg semmilyen. 

Izrael a világ azon kevés országai közé tartozik, ahol elvileg demokrácia van, de vannak első- és másodrendű állampolgárai, ahol a rasszizmus államilag elismerten alkalmazható a másodrendűekkel szemben, s ahol az állam törvényeit gyakorlatilag a vallás határozza meg, de amely állam tagjai gyakorlatilag elenyésző mértékben vallásosak. 

A zsidó kirekesztés elleni tiltakozás egyik korai, kimagasló vezéregyénisége az író és fordító Antun Shammas volt. E tehetséges kétnyelvű értelmiségi, a megosztott nemzeti identitással foglalkozó „Arabesgue”. című regény szerzője javaslattal fordult az izraeli társadalomhoz: legyünk mindannyian multikulturális izraeliek, teremtsük meg közös nemzeti identitásunkat, amely nem törli el származásunkat, ám a zsidó és arab izraeli állampolgárok közötti, jellegzetesen izraeli szimbiózis kialakítására törekszik. A. B. Yehoshua, Izrael egyik legismertebb írója és a cionista baloldal tipikus képviselője magabiztosan utasította vissza ezt a javaslatot: Izraelnek a szétszóratott zsidó nép államának kell maradnia, s nem válhat állampolgárainak tulajdonává.

(417. o. )

Brávó! 

Az utolsó fejezet teljes egészében ezzel foglalkozik. Mármint Izrael állam felépítésével, katasztrofális állam-filozófiájával, súlyos, beteges demokrácia-hiányaival. Példák tömegén át azzal, hogy még a legjobb liberális elméi is milyen hihetetlen módon foglyai a rasszista nacionalizmusnak. 

Ebből a fejezetből válik teljesen nyilvánvalóvá a könyv a célja: leleplezni a cionizmus álságosságát, múltfestését, történelemkreálását, terrorizmusát. Mondanivalója ebből a szempontból teljesen megegyezik Roger Garaudy Az izraeli politikát megalapozó mítoszok című, nagy felháborodást kiváltó könyv mondanivalójával.

Garaudy teljesen világosan kifejti, hogy a cionozmus: politika, a júdaizmus: vallás. Aki politikai hozzáállást kritizál, nem rasszista, hanem logikai és elvi alapon teszi. Aki anticionosta, az nem feltétlenül és azonnal antiszemita. Amiképpen Shlomo Sand sem az. Garaudy könyve volt az utolsó lökés Franciaországban az ott is nagy vitákat kiváltó gyúlöletbeszéd -törvénynek, amely megakadályozza, büntetőjogi tétellé teszi a bizonyos kérdésekről való nyilvános kommunikációt, ha a kommunikáció bármilyen ponton eltér a mainstream tanoktól. Vagyis történelmi kérdésekben a bíróságok döntenek. Mintha a műtrágya megfelelő összetételéről meg a szülész-nőgyógyász határozna. 

*

S aztán váratlanul véget ér Sand könyve. Egyszer csak. Azért váratlanul, mert a közel ötszáz oldal összefoglalása nagyjából két rövid bekezdésben megtörténik. Vagyis inkább nem történik meg. Ahogyan Sand nem foglalta össze a könyve  mondanivalóját, a megírásának a kiváltó okát, nem határozta meg a gondolatmenet logikáját, irányát, úgy nem fárasztja az olvasót azzal sem, hogy csokorba gyűjtse, amit eddig elmondott, levonja a következtetéseit, s netán követendő utat jelöljön ki. Ez azért meghökkentő, hiányérzettel csuktam be a végre elolvasott könyvet. Akkor is, ha uszkve kikövetkeztettem, mi is volt az üzenete. Vagy mik is voltak az üzenetei. 

De valószínűleg az értelmezésének jót tett, hogy nem régen olvastam a már említett David Duke-könyvet. Ami szintén és naná, hogy foglalkozik Izrael államával. Sand az izraeliek által elkövetett terror-akciókat ki is zárta a látóteréből. Ellenben arról ír, hogy bárki, aki megfelelő felmenőkkel rendelkezik, izraeli állampolgár lehet. Akkor is, ha nem él Izraelben. Mint mondjuk Kissinger. S más tömkelegek. Erre idézte Duke az egyik amerikai államvezetőt, hogy hurrá, már ők, az Izrael-barát zsidók töltik be az összes fontos pozíciót az USA kormányában, s hogy ez mennyire megkönnyíti az izraeli célok megvalósítását. A farok csóválja... 

De Sand ennyire messzire nem megy. Ahogyan azt is éppen csak megemlíti, hogy a második világháború mainstream  változatának milyen súlya volt a zsidó állam megalapításában. Azt is csak egy-két mondatban érinti, hogy a Nyugat zsidók miatti lelkiismeret-furdalása akkora azért nem volt, hogy ne valami viszonylag távoli földre gondolja az új államuk helyét. Ahogyan arról sem volt szó, hogy az USA a háború idején visszafordított a kontinens felé, a biztos pusztulásba zsidókkal megrakott hajókat. S ki sem vásárolta őket a németek által szabott fejpénzért. A kelet-európai Kohn bácsi és neje enniyre azért nem volt fontos a tengeren túli hitsorsosoknak. 

Mi meg a Schindler listája óta tudjuk, hajtogatjuk, hogy „Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg.”

Van valami, bármi, ami igaz ezen a világon? 

*

 Kairosz, Budapest, 2010, 468 oldal · ISBN: 9789636623166 · Fordította: Speidl Bianka

7,5/10

2023 augusztusának a vége. Szabi. Szerelmetesfeleségtársam dolgozik. Még mindig pokoli a nyár, de állítólag már csak ma. 

Azt hiszem, túlságosan megértők és béketűrők vagyunk SzFT-vel. Tudod, favágás a hátunkon. Miközben mindketten olyan kis nyíltnak és határozottnak tartjuk magunkat. Fittyfenét. Több nézőpontból is úgy élünk, ahogy mások akarják. S most nem az állami direktívákra, gazdasági szükségszerűségekre gondolok, hanem a körülöttünk élők kényelmére, kénye-kedvére. Nem pedig úgy, ahogyan mi szeretnénk élni. S mindez azért, mert megértők vagyunk. Türelmesek. Birkák. Erélytelenek. Konfliktuskerülők. 

Vagyis sikersztori lett az ötletből. Könnyű belátni, miért. Olvasmányos történetek, történetecskék, fantasztikus, szenzációs témákkal, jól megválasztott képanyaggal, valóban tréfás karikatúrákkal.

Ráadásul, ahogyan a borító is elárulja, a 190 oldalas könyvben összesen 130 érdekesség található. Nem szükséges matematikai doktorátus annak megítéléshez, milyen hosszú egy-egy történet.

Simán elolvasható bármelyik, amíg lefő a kávé, amíg a vécén ülünk, amíg a felhívott szolgáltató ügyfélszolgálatra várunk, a boltban való sorbanállás közben, és minden olyan esetben, amire az Egyperces novellák bevezetőjében Örkény is hivatkozik. (Bár legnagyobb döbbenetemre ez nincsen benne minden kiadásban...)

Az egyes írások hossza, vagyis inkább kurtasága természetesen valamelyest meghatározza a mondanivaló mélységét is. Amikor leírtam ezt a mondatod, azonnal láttam, hogy itt ellentmondást gyártok: az ezt megelőző, Örkény-es bekezdés pont azt mondja, hogy a terjedelem nagysága és a tartalom mélysége nem alapból korrelál egymással. Ha egyáltalán... 

Ezért a doktorátusunknak maximum a kiindulási pontja, de nem tudományos szegletköve lesz ez a könyv. Nem kis lehetőség, ne becsüljük alá az esélyét! 

 A cikkecskéket tizenkét fejezetbe sorolta a szerkesztő, Stöckert Gábor. (Aki manapság már nem az Index-nél, hanem a Telex-nél újságíró.) Van, amelyiknek a címe azonnal mond valamit, valamelyiknek nem. 

• Rosszul tudott dolgok (Eisnstein és a matematika, Napóleon magassága, Buddha kövérsége és kopaszsága, Kell-e vécépapír a nyilvános illemhelyek ülőkéjére?, A csótányok és az atomháború, stb.)
• Dicstelen történelem ('95-ben két percen múlt az atomháború, Háború a madárszarért, Egy milliókat hozó, kitalált ország, A középkori parasztnak több szabadsága volt mint nekünk, stb.)
• Egy világégés margójára (a második világháború apró, megdöbbentő tényei)
• Amiről a reklámok nem mesélnek (az Adidas és a Puma párharca két testvér párharca, A Fanta és a nácik, Ferrari vs. Lamborghini, A McDonalds bebukott és megnyert reklámötletei, A világ mogyorótermelésének negyede egy helyen, stb.)
• Csúcs! Technika... (A nukleáris fegyverek őrei: delfinek, Úrhajósok és a maszturbáció, Kör alakú hadihajó, Tyúkhajtású nukleáris akna, Sztrájk a világűrben, stb.)
• Testünk titkai (Ujjropogtatás és az ízületeink, Nevetséges a csiklandozás?, Egy terhes nő is teherbe eshet, Az ember és a 166 fokos hőmérséklet-változás, Tudnivalók a köldökszöszről, stb.)
• Egészségünkre! (Az alkohol és az agysejtek: remény van!, Mit jelent a 7Up hetese?, A londoni sörcunami, A buborékok és a szénsavas üdítő, Al Capone és a tej lejárati ideje, stb.)
• Azok a csodálatos állatok (Melyik vért kedvelik szúnyogék?, Pókcsípéstől erekció, Miért csíkos a zebra?, Az ijedt oposszum elájul, stb.)
• A popkultúra visszavág (A Monthy Python és a temetések, 2,4 milliárdot érő munkaebéd, A Gyűrűk Urát a Beatles akarta megfilmesíteni, Az ember, aki bűn-rosz filmeket rendezett, pedig nem is létezik, stb.)
• Szokatlan nyaralóhelyek (Hol van Régi-Zéland?, Costa Ricán nincsenek lakcímek, Egy ország, amelyben minden lakóra 18 ezer helyi weboldal jut, stb.)
• Hihetetlen, de igaz (Ausztrália és az emuk háborúja, 69 gyerek egy házaspártól, A fizikus, akit 84 esetben jelölték Nobel díjra, de egyszer sem kapta meg, stb.)
• Mit ránk kentek a századok (A nem létező Dugovics Titusz, Az afrikai magyar, kommunista gyarmat terve, A magyar frankhamisítási botrány, stb.)

Amint látható, a módszer voltaképpen nagyon egyszerű: ha bármi érdekes, különleges, nem mindennapi, téma az utadba akad, rá kell csimpaszkodni,és mindenképpen kipréselni belőle úgy kábé fél  A4-es oldalnyi szöveget. Ha eléggé érdekes dologra bukkantál, jutott az eszedbe, ez némi gyakorlattal korántsem emberpróbáló feladat. 

Az információk megfelelő forrásait fellelni már igen. De a könyv vége kicsit sem fukarkodik ezeknek a megjelölésével: három, nagyon apró betűvel nagyon sűrűn teleírt oldalt tesz ki ezeknek a megjelölése. A legelsőt, az Einstein vs. matekbukás téma linkjét kíváncsiságból bepötyögtem a böngésző címsorába. Konstatálhattam, hogy szó nincsen kontroll-cé, kontroll-vé szerkesztésről. Még akkor sem, ha a két írás terjedelmében és tartalmában gyakorlatilag lefedi egymást. Ahogyan ezzel a kezdetleges kontroll-tevékenységgel azt is konstatáltam, hogy a könyvünk, és az alapjául szolgáló internetes rovat tematikája sem spanyolviasz. Egy másodpercig sem éreztem ezt problémásnak. 

*

Amikor a könyvtárból kivettem ezt a kötetet, bevallom, fel sem merült bennem, hogy végig fogom olvasni. Csak olvasgatni szándékoztam. Ami érdekel belőle. Lapozgatni elölről hátra, középről mindenfelé, s amin a szemem megakad, azt magamévá tenni. Amin meg nem, az mehet a levesbe. Mert ez nem olyan szigorúan előlről hátra olvasandó könyv, hanem az a bárhonnan bármerre olvasható. Ha vannak is benne fejezetek, azok mindössze jelzésértékűek,  kísérleti tematizálások. Amiktől igazából nem függ, és nem is következik belőlük semmi. 

Aztán, nézd már, úgy jártam, hogy elkezdtem az első oldalon, s meg sem álltam az utolsóig. A dolgomat könnyítette, hogy szabadságon vagyok itthon, Szerelmetesfeleségtársamnak meg dolgoznia kell, amíg én például a fürdőkádban ázva, óraszám múlatom az időt. S mert nem ér rám, ezáltal nem tud kizökkenteni az olvasásából. 

 *

Ha megkérdezed (ha nem), elmondom, hogy nekem talán az atomháború és a csótányok viszonya volt az egyik legmaradandóbb információ. Mármint, hogy a csótányok sem sokkal nagyobb eséllyel és csak egy generációval élnének túl egy esetleges atomkonfliktust. Ellenben a muslicák, a lisztbogarak és a Habrabacon darázs, na, az aztán valami. Konkrétan az az emberi szervezet tűrőképességének a négyszázötvenszeresével bírja a sugárzást! Az már valami! Az ember 4-10-es sugárzási értéknél már pusztul. A 10-es értéknél a csótány csak szaporodásképtelenné váik, 64-nél döglik is. Ellenben a muslica csak 640-es, a lisztbogár 1000-es értékné pusztul. Az említett darázs meg 1800-nál. Erről beszélek! E tényállás szerint a csótány meg elmehet a francba! 

Aztán még az sem hagyott hidegen, hogy a középkori, sanyarú sorsú jobbágyoknak több munkaszüneti napja volt mint a mennyivel több joggal rendelkező nekünk. Most mondd, mi meg itt sajnálkozunk felettük. S a cikk meg sem említette, hogy a péppé sanyargatottak az általánosan elterjedt infókkal szemben mennyivel kevesebb adó sújtotta. Tény, ami tény, nekik azonban nem volt internetjük és Ma is tanultam valamit című könyvük. Meg nem olvashatták a blogomat sem. 

Edison meg elmehet a pitlibe! Gyakorlatilag messze nem volt akkora agy, ahogy tudjuk, s még nagy jellemmel sem bírt. Például Teslával is jól elbánt, két marok zsével kecsegtette egy munka elvégzéséért, aztán  meg kiröhögte, hogy coki, te, ez csak a kapitalizmus mézesmadzagja volt, egy fillért sem kapsz! Jó, állítólag a mai napig világit egy Edison-izzó valami eldugott kis zugban, raktárban, vagy állomáson, de az is valami, hogy úgy száz éve nem égett ki az a kis vackeráj? 

Másodlagosak ezek az infók? Hogy a viharba ne lennének azok? Kevesebbek azonban semmiképpen nem leszünk általuk. Mert egy kávészünetes, tízperces Facebook-os szörfözgetés közben mennyi marhaságot nézünk meg? A kétszázadik közlekedési balesetet a barom miatt, aki..., a celebvilág legfrissebb infóhaszontalanságait, hány kommentháborút küszködünk végig tök időpocséklásként? 

S úgy fest, a felelsleges információknak is van értéki rangsora. Mert a könyv címével megegyezőn, a benne szereplő történeteknek, információknak ha nincs is közvetlen haszna, van valódi információ-értéke. Míg annak, hogy Celeb4356 hanyadszor válik, miképpen Celeb4678-tól, hát, tudod...

Index.hu, 2019, 190 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631230123 · Illusztrálta: Hernádi Levente, Merényi Dániel, Szarvas

9/10

2023 agusztusának a vége, szombat hajnal, szabadságidő, Rocket Scientists szól (keress rá a YouTube-on, nagyon finom kis muzsika!). 

Azon tűnődöm, a francba, ötvenhat éves vagyok. Cukros vagyok, keringési zavarom is van, a jobb vállam ízülete úgy másfél éve xarakxik, a jobb könyökömé egy hete, a derekam úgy tizenkét éve, rossz a szemem, van egy enyhe aranyerem, a fogaim sem teljesen épek, a jobb talpam miatt ortopédián kaptam betétet valami csontkinövés miatt. Tegnap ráadásul kiderült, hogy a hemoglobin számom is magas (dohányzás, keringési zavarok, szívelégtelenség). 

És tulajdonképpen komoly bajom nincsen. Csak lassan szétesek. :-D

Tegnap reggel elbringáztam a diabetológiára. Kaptam egy újabb gyógyszert. A nyolcadikat. Bakker! 

S még így sem állok olyan cefet rosszul. Állítólag nem nézek ki ötvenhatnak. Bár a szakállam lassan már nem mákos, hanem simán ősz, oszt' szevasz! 

Mi vár rám...? Voltaképpen nem vagyok még annyira öreg. De valahogy, tudom is miért, úgy érzem, a finisben vagyok, nem vár már rám nagy dolog. Csak akkor várhatna, ha ledöntenék néhány olyan kerítést, amit nem akarok és nem is merek ledönteni. S nem tudom, annak, ami várhat rám, ezeknek a kerítéseknek a ledöntésével lenne-e akkora értéke, mint most gondolom vagy csak más formában jelentkezne az, ami most is fekáliás?

Nem nagyon szoktam könyvet ennyire megkívánni. Érdeklődés az könnyen gyúl bennem, bár van, hogy éppoly könnyen ki is alszik. De ennyire ritkán csigáz fel valami, mint amennyire ez az irodalomtörténeti (eddig) trilógia felcsigázott. 

Úgy pontosan nem is tudom, miért... Holott az értékelésemnek éppen erről kellene szólnia. 

Jó, benne van a külső megjelenése is: jók a borítók, kézbe vehető a könyv, stabilan tart a kötés, remek a tördelés és a stílushoz kitaláltak a karikatúra-szerű grafikák. Taps. 

AMIÉRT PAZARUL JÓ EZ A KÖNYV

Tény, hogy már a címe jópofa. Az irodalom visszavág. Nyilvánvaló a parafrázis. A szerző kihasználva a Star Wars sorozat akkor még második, mára ötödik részének az ismertségét, a Birodalom szóból lecsípte a B-betűt, az általa kitalált egyik alaknak, a rossz tanulónak rajzoltatott egy Darth Vader sityakot, és máris készen állt az olvasó-csalogató borító.

Na, jó, nem ennyi, mert kellett hozzá Baranyai András kreativitása is. Ő a grafikus. A de még milyen ötletes, könnyed, kifejező, humoros grafikus! Csak azt sajnáltam, hogy a könyvön belül nincsen több rajza. 

S aztán ahogy beleolvastam... Jó, értem én, hogy nem feltétlenül a szerény személyem a sorozat célszemélye, hanem a még éppen serdülésnek indult kamaszság, de mivel félművelt panelproli vagyok, akiknek még a memóriája sem az igazi, simán bevállalom, hogy magam is azok közé tartozom, akiknek a szerző írt. 

NÉNYEI PÁL (Budapest, 1974)[ író, drámaíró, középiskolai és egyetemi tanár. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban, majd az ELTE magyar-művészettörténet szakán végzett. Pannonhalmán kezdett tanítani, később a szentendrei Ferences Gimnázium és a Piarista Gimnázium magyartanára lett.[1][4] 2017 óta a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanára, 2022-től pedig a Színház -és Filmművészeti Egyetem óraadója.

Mert a szerző stílusa könnyed, tréfás, humoros, kiszólogatós, szépirodalmas, szereplői vannak az irodalomtörténetének, akik beszélgetnek egymással, a szerzővel, sőt, néha cselekszenek is. S ettől válik könnyeddé az olvasás. 

Olvasgattam a könyvről írt véleményeket a moly.hu-n. Elég végletesek: vagy hallelujáznak az olvasók vagy abszolút értetlenek és mélybe löknek. Én, amikor beleolvastam az első és a második kötetbe, hallelujáztam. Így túl a számomra első, de történetesen a sorozat második kötetének az olvasásán még mindig hallelujázok, csak egy picit tétovábban. De nem ám a könyv stílusa, tartalma és főleg nem a célja miatt lettem tétovább. De erről majd később. 

Szóval azért pazarul jó ez a könyv, mert beszélget. A két általa teremtett szereplő, a jó tanuló és a rossz tanuló szájába ad olyan kérdéseket, meglátásokat, amiket nagy eséllyel Nényei tanítványai fogalmaztak meg.

A rossz tanuló (vedd észre a Darth Vader-sisakra hajazó hajformát!) és a jó tanuló

S mert beszélget velünk a tanár úr, ezért nem az irodalomtörténet az irodalomnál is magasabb Parnasszusáról szól hozzánk, hanem ott, ahol vagyunk. Így kerülhet simán szóba a szexualitás, s ha már, akkor a Szürke ötven árnyalata, meg más egyéb, úgynevezett könnyedségek.

Mondjam, kicsoda ő? Tőle is idéz a szerző.

A magam részéről egyáltalán nem tartottam sem jópofizásnak, sem erőltetettnek, ahogyan írt, és egy percig sem problémásnak, hogy a Szürke ötven és a társai bekerültek egy irodalomtörténetbe, míg annyi minden nem, hogy az csuda. No és, kérdezhetem. Mert Nényei elsődleges célja nem a magas irodalomnak a könnyebb lenyelhetőség érdekében pépesített verzióját iparkodik az olvasó torkán letuszkolni. A célja az irodalom megszerettetése. Egy nanoszekundumig sem állítja, hogy ne lennének minőségi szintek az irodalomban, és eszébe sincsen egy lavórban összerázni Proust-ot Vavyan Fable-el, ám az utóbbit sem akarja kiönteni a lábvízzel együtt az udvar porába. 

Egzisztencialista metafizikai sík: a rossz tanuló megöli a jó tanulót

Ezért az irodalomtörténete szórakoztató. Azon felül, hogy ismeret-gazdag, széles látókörű, és teljesen szimpatikusan mindennapin fogalmaz. 

KINEK SZÓL A SOROZAT?

Na itt kezdődik a hallejujám tétovaságának az indoklása. Mert ugye minden szentnek maga felé hajlik az irodalomtörténete. A hátsó behajtós féloldalán ezt olvastam a könyvnek: 

Nem volt könnyű gyerekkorom. Már zsenge ifjúként Homéroszt olvastam, meg Vergiliust, és egymás után faltam az orosz regényeket. Bizonyos szerzőket szisztematikusan végigolvastam, például az olyanokat, mint Gogol, Bulgakov vagy Ottlik Géza. És olyan szerzőkért lelkesedtem, akiket még az egyetemen, a magyar szakon is csak utálni illett: mint Zrínyi Miklós vagy Kemény Zsigmond.

Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert kiskoromtól kezdve írónak készültem? Magyartanárnak viszont nem. Nem emlékszem arra, hogy a Márpedig magyartanár leszek! — döntést valaha is meghoztam volna.

Ez a könyv pedig mégis kicsit olyan lett, mint egy magyaróra, amit tartani szeretnék. Vagy tartani szoktam. Igaz, annál sokkal hosszabb.

Hát, ez az! Szerintem az, hogy manapságosan, de még énkorúságosan is a legritkább dolog, hogy zsenge ifjúk tömkelege Vergiliust és Homéroszt olvasson. A szisztematikus olvasásra ugyan nem jelölt meg életévet Nényei úr, de ha már zsengeként ókori klasszikusoktól lett literatúrás orgazmusa, vélem, hogy a szisztematikusság sem váratott magára a kamaszkora végéig. Vagyis nem tetszik mindennapi lenni, tanár bácsi! Mai napság, amikor az olvasás gyakorlatilag szitokszó a gyerekek számára.

Na most, kérem szépen! Van, ugye egyfelől az olvasni rühellő, mert jobbára az izgalmasabb, mozgó képernyőkhöz szokott csemeték áradata. Másfelől van egy tanár, aki úgy dönt közelebb hozza az áradathoz az olvasás szeretetét. Mivel mással: az olvasással. S ír egy kétségtelenül könnyed, humoros, hétköznapin fogalmazó, szerteágazó műveltségről fogyaszthatón tanúskodó könyvsorozatot az irodalomról.

Mondom: könyvsorozatot az irodalomról. De nem ám ilyen kis lepke könnyű, szivarzsebben elférő könyvecskéket, hanem egyre növekvő oldalszámmal (426–468–584) bíró vaskosságokat. Amikről ő maga is tudja, hogy vaskosak. Erre van is utalás ebben a valamelyest kurtán-furcsán befejezett második kötetben. A kurta-furcsa befejezés előtt. Ha engem úgy próbálnának szerelembe ejteni mondjuk a szerves kémiával, hogy a saját, jól felfogott érdekemben olvassak már el róla 1478 könnyed, tréfás oldalt (s ez még nem a vége!!!!) csevegő stílusban, azt gondolom, némi heveny zokogás után („Muszááááájjj?”) kivetném az ablakon az ajánlattevőt. A könyveket meg utána. Nem egyesével, hanem egy lendülettel.  

Kifejeztem a kétségemet a célközönséggel és a reakciójával kapcsolatban?

A magam részéről, ötvenhat éves, olvasó, irodalomkedvelő ember vagyok. Tudod, félművelt panelproli. Akinek ez a színvonal és mélység kimondottan szórakoztató, mi több elegendő. 

Ráadásul hiszek Isten létében. Ezt sokszor mondtam már. S ez ennél a kötetnél különösen lényeges szempont. 

MIRŐL VAN SZÓ A SOROZAT MÁSODIK KÖTETÉBEN? 

Azért az, mert a könyv háromnegyede a Bibliáról szól. Vagyis foglaljuk össze: itt van egy mai kamaszoknak szóló, 468 oldalas könyv, ami olyan, amilyen, de Istenről, Jézusról, hitről, kereszténységről beszél a rendelkezésére álló oldalakon. Meg a végén egy kicsit a középkorról és Dante örökbecsűjéről. Kiszámoltam, az utóbbi harmada az egész kötetnek. 

Rögtön és azonnal hozzáteszem, könnyedén, csevegő, tréfás, elgondolkodtató módon beszélget velünk a Bibiáról, zsidóságról, Jézusról, kereszténységről Nényei tanár úr. S korántsem kizárólag irodalmi összefüggésekben, bár való igaz, azokra koncentrál elsősorban. Másodsorban meg másra is. 

Nem tuszmákolja a lelkünkbe a saját nézetét, mi több, iparkodik kívülről vizsgálni az Isten-kérdést, a hitet, a megváltást, a bűnt, a szeretetet, Isten és Jézus személyét. S bár jobbára ez sikerül is neki, valóban elgondolkodtat, kérdéseket tesz fel. S nem ad rájuk Mindent Elsöprő Egyedül Igaz Választ. Ám minden további nélkül átjön a mondanivalóján, ő hogyan vélekedik mindarról, amiről ír. 

Nekem ez nem okozott gondot. Mondom, nekem, az ötvenhat éves, félművelt, panelprolinak, akinek tizenhét év aktív keresztény gyülekezeti élet van a háta mögött. S nem kamasz a kétezres évek húszas idusában. 

El  nem tudom képzelni, hogy egy átlagos mai csimotát mennyire érdekel az Isten-kérdés. Illetve el tudom képzelni. Ezáltal azt is, hogy hanyadik oldalon ejti az ölébe kétségbeesetten ezt a könyvet. Vagy inkább vágja teljes erejéből a sarokba, és visszakézből elő is kapja a Tiktokot. Az nem foglalkozik felesleges marhaságokkal és kevesebb benne a betű. (Jó, ez a kamasz véleménye, mert az, hogy a Tiktok nem foglalkozik felesleges dolgokkal...)

Nényei könyve egyáltalán nem missziós irodalom. Nem is hitvédelmi, hitbuzgalmi irat. De tény, hogy az a kétharmad (bár ez a kifejezés manapság szitokszónak számít), ami nem a középkorról és Dantéról szól, nem csupán a Biblia irodalmi értékével foglalkozik, sokkal inkább a mondanivalójával. Amit mondom, a magam részéről nem bánok. Mert az üzenet nagyon tetszik. A stílusáról meg már beszéltem. De a kétségeim működnek. Miközben veszettül drukkolok önmagam ellen, és vágyom rá, hogy giganagyot tévedjek! 

Szerintem ennyiből világos, az összvéleményem a sorozatról, legalábbis a második kötetéről. De azért összefoglalom: megkapó, megnyerő stílusban megírt, összeszedett, humoros, művelt összefoglalás, ami a terjedelme miatt teljesen elsüvít az eredeti célközönsége mellett. De mindenki más, aki csak kézbe veszi csuda jól jár vele. 

Ja, és drukkoljunk a szerzői válságban levő tanárúrnak: a sorozatának a harmadik kötete öt éve, 2018-ban jelent meg. Azóta a többi néma csend. Bár az első három részt 2022-ben újranyomta a kiadó, a negyedik résznek híre-hamva sincs. 

 S mert maradtak még képeim, ideömlesztem neked, élvezkedj egy kicsit!

Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2016, 470 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634101963 · Illusztrálta: Baranyai András

8,5/10

2023 agusztusának az utolsó hete. Szabin vagyok. Kénytelenségből, de minden rossz érzés nélkül. A jövő hét végéig. Ma csütörtök van. Nagy kaland nem lesz ez a szabi, hiszen Szerelmetesfeleségtársamnak munkája van, de majd megoldom magamnak a programokat. 

S igazából nem történt semmi az elmúlt napokban. S igazából nem is bánom. Ennyire öregszem? Mondjuk lehet, az elmúlt napok forrósága miatt a napok fő eseménye az volt, ha lezuhanyozhattam és beülhettem a légkondi alá. 

 Irta: Tiziano Sclavi  

  Rajzolta: Angelo Stano  

 A Sergio Bonelli Editore minden sorozatának vannak természetesen eredet szerzői, akik kitalálják, megalkotják az adott sorozatot. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy adott sorozat minden darabját mindig ugyanazok a szerzők készítik el. Ahogyan az például az eredeti Asterix- vagy Lucky Luke-füzetekkel történt. 

A Dylan Dog viszonylag régen, 1986-ban látott napvilágot. Ez a két történet 1990-ben és 1996-ban, az olasz sorozat 43. és 100. kötetében. Vagyis eredetileg nem egyszerre kerültek az olvasók kezébe. Mégis egységes, kerek egészet alkot a két történet. Vagy ha nem is egészet, de nincsen semmi stílus- elbeszélőmódbeli eltérés a kettő között. 

Ez önmagában erény. Meglátjuk, valójában mennyire az... 

Kibújik a szög a zsákból, avagy egy félművelt panelproli brutális önvallomása

Úgy gondolom, nem vagyok buta. Persze ki gondolja azt magáról teljes őszinteséggel, hogy az?0 Vagyis ezzel a mondattal nem mondtam semmit.

Viszont észrevettem, hogy nem vagyok valami okos. Nem állnak össze túl gyorsan a dolgok, szinte egyáltalán nincsenek új gondolataim, felismeréseim.

Nem vagyok lusta gondolkodni, de már nem erőlködöm, hogy megértsek olyan dolgokat, amiket úgysem fogok megérteni, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne valami, ami közben egyáltalán nem érdekel. 

Szeretek önmagam előtt azzal tetszelegni, hogy van önálló véleményem, hogy meglátok összefüggéseket, miközben a véleményem jobbára csak összeollózott, montírozott vélemény. Van bennem kreativitás, de csak csínján, visszafogottan. A kreativitás komoly segítség az összeollózásban, a montírozásban.

Egy időben volt bennem komoly adag sznobizmus, de mert befelé sem tudtam érvekkel védeni, amit úgysem értettem, rájöttem, hogy izzadtságszagú véleményeim hangoztatásánál sokkal jobban járok, ha őszintén bevallom, hogy valamiről fogalmam sincsen, hogy képtelen vagyok felfogni, rendszerbe tenni. Mert ha leplezem is, előbb-utóbb úgyis sánta kutya leszek, aki addig jár a kútra... :-)

Éppen ezért olvasni sem vagyok hajlandó olyasmit, nem dafke, hanem tapasztalatból, amiből már az ismerkedés idején az jön le, hogy húdesokrétegű, összetett, utalásgazdag, meg hasonlók. Azért nem, mert nem vagyok elég művelt, hogy ezeket megértsem, felfogjam, és nincsen elég memóriám, hogy a raktárból a hívószavak életre keltsék a megfelelő tetszhalottakat. Ezért meg sem próbálok úgy tenni, mint akit akár egy fél percre is érdekelt volna az Ulysses és bármit is értettem volna belőle a próbálkozásaim során. 

A magam részéről a hasonló alkotásokat, legyen az irodalom, film, képzőművészet, bármi, egy laza mozdulattal a lila kategóriába hajítom.

Ami számomra azt jelenti: öncélú intellektus-maszturbáció, amit jobbára csak az érthet meg, aki alkotta.

Tudom, ez végtelen leegyszerűsítés, de egy saját versem döbbentett erre rá. Mármint, hogy amit magamnak írok, a saját tapasztalataim alapján, a saját impresszióimból, az másnak az én tapasztalataim, átélésem nélkül ugyan hogy a viharba mondhatná el ugyanazt? Egyáltalán: az én történelmi, érzelmi hátterem nélkül egyáltalán hogyan kaphat értelmet? 

 A nyuszika töprengés nélkül elfutott, 
kétszer nézett csak vissza, 
minden megbánás nélkül, 
csak kíváncsian: 
– Volt! De lesz máshogyan is, hidd el!

Az egér csak benézett hozzám. 
Keskeny pofijának titkát
hagyta csak itt: 
borzongást és vágyat.
– Tudod, tavasz volt csak!

A madárkát én nem engedtem leszállni. 
Szürke tolla másnak láttatta ugyan, 
de engem riaszt a szürke: 
olyan átmeneti. 
– Kérlek, röpülj tovább, elfáradsz csupán!

Magától értetődik, gondolom én, hogy itt nem egy privát állatkert leírása, nem a házi fauna bemutatásával próbálkoztam. Ha tudod, hogy a vers címe az, hogy Ők voltak, akkor már van mibe kapaszkodnod. De mégis csak találgathatod, miért nyuszika, egérke és madárka, s hogy mire utalgatok magamnak olyan momentumokkal, mint hogy a nyuszika töprengés nélkül futott el, kétszer nézett vissza, meg miért kellett borzongani az egértől, és mi a fenét mond a tavasszal? Még a madárka a legegyértelműbb. 

Nem akartam titokzatoskodni ezekkel a sorokkal. Magamnak írtam őket. Én tudom, mi van mögöttük. S ezáltal elárulják, miért is nem szeretem igazából a verseket. Meg az egyéb alanyi alkotásokat. 

Ezzel együtt vannak esetek, amikor valami megfog akkor is, ha a valós mondanivalóról fogalmam sincsen. Ilyen volt például, és nem véletlenül éppen ezt citálom ide, bármilyen változatban a 2001 Űrodüsszeia. 

Amit sohasem értettem meg, mégis mindig kedveltem. Szintén minden változatban. Még képregényben is. (A fenti képet nem véletlenül tettem éppen ide, gondolom, egyértelmű.)

No, a helyzet az, hogy a félművelt panelproli ugyancsak zavarban van ezzel a Dylan Dog-kötettel kapcsolatban. Valahogy nem mer semmi egyértelműt kijelenteni róla. Mármint azon kívül, hogy szó sincsen egyértelmű, lineáris történetekről, szigorú logika alapján vitt vonalvezetésről, egyértelmű üzenetről, mondanivalóról, mi több, történetről. 

Senki története

Már a műfajjal is vannak gondok. Mert rendben, horror, mert van benne zombi, meg aztakurva-trancsír. De ha akarom, akkor metafizikai sci-fi, de akár nyögvenyelős fizikai, filozófiai, hm, metafizikai történetről is beszélhetek. 

A baj csak az, hogy nem egyértelmű, miről is van szó. Nem csupán a történet kásás számomra, hanem az üzenet is. Vagy éppen ezért az. 

Simán elismerem, hogy az ilyen-olyan, ide-oda váltások zseniálisak. Akkor is, ha a Dylan Dog melletti főszereplő motivációit meglehetősen zavarossá teszik. Mert hol elképesztőn naturalista szadista gyilkos, hol szerény-szolid, kicsit feminim, balf@sz zombi. 

Nehezen követhetőn ugrálunk a valóság és az álom, álmok között, az univerzumok valóságai között. Dylan Dog hol szaxofonon, hol klarinéton játszva kapcsol ki. Csak azért, hogy kapjunk valami stabil viszonyítási pontot, melyik is a mi valóságunk. Illetve Dylan Dog képregénybeli valósága. Ahol felmerülnek olyan kérdések is, hogy vajon azért gyilkolja-e egy meghalt ember az élőket, mert nem tud mit kezdeni önnön halál utáni életével, s ha már a sajátja nem lehet, hát másnak okoz halált? 

Nagyobb baj, hogy halvány sejtésem sincsen, az alkotók egyáltalán mire akartak kilikadni. De úgy egyáltalán nem tudom. S ezért az egésszel nem tudok mit kezdeni... Ezzel együtt nem mondom, hogy nem voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy na, mos, mintha... Olvasd csak ezt a szöveget! (A második képen az alak agonizál. Ezt tudnod kell. Főleg, hogy értelmet kapjon a szöveg.)

Xabaras

Az alcím egy nevet takar. Még a titokzatos Xabaras feltűnése sem enyhíti a zavaromat. Arról nem is beszélve, hogy Xabaras figurája kezdettől fogva sem tetszett. A kezdettől fogva kifejezést úgy értsd, hogy a Dylan Dog első magyar számától kezdve. 

Már ott az volt róla a véleményem, hogy egy nagyon át nem gondolt alak. Mindenféle szempontból át nem gondolt. Izé: semmiféle szempontból át nem gondolt alak. 

Xabaras azért van, hogy legyen, aki nagyon gonosz. Nekem már külsejében sem volt meggyőző soha. Mintha egy kezdő rajzoló nagyon élethűen akarna egy arcot lerajzolni, de bárhogyan erőlködik, szétesik az egész.

Xabaras minden valóságban pszichiáter, és mindenhol az élőhalottakkal van kapcsolatban valamilyen formában. 

Értem én, hogy nem lehet minden abszolút gonosz figura Joker-összetettségű, de Xabaras semmilyensége szinte bántó. Mindenféle szempontból az. Ebben a 10. kötetben mindkét történetben főszerepet kap. Érthetetlen számomra a szerzők ragaszkodása a figurához. Szintelen, szagtalan, vagyis inkább izzadtságszagú, karakterhiányos alak. 

Dylan Dog története

Mármint abban az értelemben Dylan Dog története, hogy ebben az epizódban feltárul Dylan Dog múltjának a története. 

Hm, feltárul... Feltárul? Vagy jobban jártunk volna, ha nem történik ilyesmi? Mármint feltárulásnak álcázott újabb szívásgyanús agymenés. Mármint hogy az alkotók szívtak valami ihlet-serkentőt, mielőtt munkához láttak. 

Pedig a történet lényegesen lineárisabb mint a Senki története. Itt legalább tényleg van valami összefoglalható történet. Amit nem foglalok össze, mert akkor elspoilerezem a sztorit, az pedig cssúnya dolog. Ám, az, hogy ez érthetőbb mint az első tripp, nem azt jelenti, hogy minden részletében olyan világos mint egy hét napig tartó nappal. Erről szó nincsen. Csak valamivel világosabb. s nagyon lényeges, hogy csak valamivel.

Van, lesz itt identitás-kérdés, van időutazás, van más bolygó, onnan származó,kétes meghatározású lény, aki aztán alakot vált, és érthetetlen módon... na, ezt sem árulom el. Inkább folytatom a sort: van az óceán mélyéről felhozott őshalcsoda, amiből valami univerzális átjáró nyílik... Pedzed már,mi minden vár rád?

S persze, vannak, lesznek zombik, akik ellen lehet kűzdögetni, ismét megjelenik Xarabas, akiről kiderül (vagy sem), hogy ő tulajdonképpen... Hogy aztán Elme Labirintusában, ami a tenger mélyéről felhozott őshal vagy mi, aki/ami egy azonosságú... Á, ezt sem mondom el, pedig olyan tutin érzékeltetné az ad hoc jellegű sztorivezetést, hogy az csuda! 

S akkor most...?

Semmiképpen se higgy nekem! Akaratlanul is úgy átvághatlak mint a csuda! Már csak azért is, mert ha a moly.hu értékeléseit nézem, én vagyok az a csodabogár, vagy az az blogger, akinek a agysejtje elpusztul a végletes magánytól: mindenki másnak tetszett ez a könyvecske. Én vagyok az egyetlen, aki széllel szemben nem tetszekilek és lelkendezek. 

Meg aki továbbra sincsen kibékülve a rajzokkal sem. (Mert az első könyv első történeténél sem tetszettek Stano rajzai. 

Ráadásul itt a színezés sem tetszik. Míg más csuda lelkes ezzel kapcsolatban is. Nekem olyan, mintha a Paint-ben készült volna: ha valami piros, akkor bizony piros, de mindenhol és nagyon, ha valami kék, ha valami lila... 

Szóval ez a félművelt, idősödő panelproli csak mondja a magáét, ne is foglalkozz vele! Csak nyomj egy tetszik gombot. Nem mintha marhára érdekelné, hányan tetszikelik, csak azért, hogy terjedjen a jó híre, mert szokott értelmeset is írni. Amikor szerinte értelmeset olvas... Eh! 

[legyintés]

5/10

Frike Comics, Budapest, 2021. 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891229 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

2023 augusztusának háromnegyede, egy nappal az államalapítás ünnepe előtt. Amit valahogy soha nem tudtam átlni,átérezni. Az „István, a király” óta meg végképp nem. Mintha örülnék, hogy Kádár rendszert alapított. 

Tegnap eljutottunk a könyvtárba, Szerelmetesfeleségtársam is eljött velem. De sajnos úgy jött ki neki a lépés, hogy a büfébe nem tudtunk beülni enni egy melegszenyót. Egy kávé lecsúszott, de az is iparkodva. Viszont mert zárás előtt fél órával lehet utoljára raktári kérést indítani, és én túl későn kaptam észbe, három perccel múlt fél hat, már nem tudtam lekérni egy kétkötetes könyvet. 

Hiányzott már a könyvtárazás. Különösen, hogy a gyulai könyvtárban találtam egy háromkötetes (és ez még nem a vége!), kamaszoknak szóló irodalomtörténetet, és szerencsémre itt is meg van. Igaz, csak a második-harmadik kötet volt bent. 

S közben megy az agyalás Szerelmetesfeleségtársam részéről, mit kellene tenni, merre kellene lépni, hogy tíz éven belül, illetve most már nyolc, meg tudjuk adni a teljes hitelünket. Van A-terv, B-terv, C-terv, és eddig mindegyik bukik valahol. Leginkább rajtam, és a szar béremen. Amiben benne van a lúzerségem. 

Isten bizony, a legszívesebben leülnék valahová egy fa alá, és ott úgy elücsörögnék néhány évtizedet, a könyveimmel, a számítógéppel, a Handelsgold szivarkáimmal, jó néhány üveg kézműves sörrel vagy muskotályos borral, és ott úgy el is lennék, békén hagynám a világot... 

Louis Pergaud (1882–1915) 1912-ben jelentette meg a regényét. Az életműve hét kötetben elfér. Nyilván lehetett volna sokkal bővebb is a termés, ha az első világháborúban el nem tűnik a szerző. De eltűnt. Magyarul a Gombháború-n kívül csak egy kutyás regénye jelent meg, a Miraut kutya nem nem eladó. 

Pergaud fő műve egyértelműen a Gombháború volt. Lett. Gyakorlatilag az összes európai nyelvre lefordították. A helyszín, ahol játszódik, a két francia falucska ma is létezik. A helységnév alatti szöveg azt jelenti: A Gombháború faluja. 

A regény ismertségére és népszerűségére mi sem nagyobb bizonyíték, hogy az 1962-es, francia filmváltozatot követően még 1994-ben, angol-francia koprodukcióban, és 2011-ben is megfilmesítették (ekkor újra a franciák), majd még ugyanebben az évben kijött egy Újabb gombháború című darab, ezt is a franciák készítették. Az első három változat egyértelműen sikert aratott, a második világháború idejére tett újabb változat már lett egyértelműen közkedvelt. ”

A nyelvezet és a környezet

A regény szövege egyáltalán nem archaikus, bár kétségtelen, hogy használ olyan szavakat, amelyek manapság már nem, de legalábbis kevésbé ismertek. Ezért van lábjegyzetes szómagyarázat némely helyeken. De a regény teljesen simán olvasható, követhető, pörgős, tréfás, mosolygós. 

Valóban szókimondó a könyv. Egyfelől, mert valóban tud trágár lenni, ahogyan a szerző erre az előszóban fel is hívja a figyelmet.

Másfelől, mert például a testiséggel kapcsolatban sem szégyellős: simán elolvashatjuk, mit gondoltak a századvég kamaszai arról, hogy mi történik, ha egy női nemi szervbe dugják az ujjukat: pfúj! Másfelől meg arról is olvashatunk, hogy bár a felnőttek óvták az erkölcseiket, a falusi környezet óhatatlanul világossá tette a számukra, mi zajlik a két nem között: hiszen az állatok párosodtak maguktól is, másfelől párosították is őket. 

A könyv szókimondása néha azonban megmosolyogtató. Nem csupán azért, mert a „szar” szót esetenként simán kiírva látjuk, néha meg csak így: „sz...”. Ez még csak következetlenség. De például ha trágár összefüggésben szerepel a neve, akkor az isten szó is így fest: „i...”. Ezen csuda jót mosolyogtam. Isten neve kipontozva, hogy tompítsa a trágárságot! 

Manapság a gyámügy a falu összes házából állami gondozásba venné a gyerekeket családon belüli erőszak, bántalmazás és megfélemlítés miatt. Mert akkoriban az a bizonyos makarenkói pofon, sőt a pálcázás egyáltalán nem számított sem tiltottnak, sem ritkának. Bevett gyakorlat volt, amivel mindennap számolni lehetett a csíntalan utódoknak. 

S bizony a jövedelmi viszonyok is ugyancsak mások voltak: a kölköknek volt két rend ruhájuk, egy hétköznapi és egy vasárnapi. Vasárnap nem is volt verekedés, csak verbálisan ment az egymás elleni hirig: a vasárnapi ruha nem sérülhetett. Tulajdonképpen a hétköznapi sem, de a vasárnapi még inkább szent volt. 

Gyerek gyereknek a farkasa

A regényben a két falu lakói azért harcolnak egymással, mert más-más faluban laknak. Ennyi. Tulajdonképpen nincsen más konfliktusuk egymással. A csatának, csatáknak egyetlen tétje van: meg kell nyerni. Aki nyer, nem nyer mást, kizárólag a győzelmet. Ilyen energiabefektetéssel akár jóban is lehetnének. 

A két falu között van valami történelmi konfliktus, egy fertőzött, döglött tehén eltemetésének apropójából, meg egy legelő tulajdonjoga miatt, ami ki tudja, mióta tart. Azóta a két falu lakói között permanens az ellentét. Ezt örökítették át a gyerekekre. Akik jó tanulók: már miért ne utalnák egymást, ha egyszer így kell azt? 

S egészen őszintén: ezzel piszkosul nem tudtam mit kezdeni, A keretezett részben fogalmazottak miatt nem. Mert soha nem gondolkodtam Longeverne vs. Verlans-ban. Emiatt született meg, amit a következő alcím alatt olvasol. De távolmaradásomat indokolja például a következő idézet is. Lehet, hogy puhány vagyok, de nem tudtam vele mit kezdeni. 

A sebesültek elhagyták a csatateret. Duda facipőtől bevert orral, vérét elmaszatolva tért vissza a Nagycsalitba, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a velrans-iak kaptak: Tatti, Potyka, Vaksi, Bubu és még hét-nyolc társuk fél lábon ugrálva, lógó karral vagy pépesre vert arccal menekült.

Mert újra mondom: a két falu hosszú évekbe elvesző konfliktusán kívül nincsen semmi élő indoka annak, hogy a gyerekek véresre verik egymást. 

A Gombháború és A Pál utcai fiúk

Itt lép életbe, hogy tisztelem, ami másnak fontos. Tisztelem, ha azonosulni nem is tudok vele. S tisztelem, ha nem agyament marhaság. S nem minden agyament marhaság, ami nem fakad a saját gondolkodásomból.

Nem azért mondom, hogy A Pál utcai fiúk jobb regény mint a Gombháború, mert Pergaud francia, Molnár meg magyar volt. Tisztelem, hogy a franciák büszkék a Gombháborúra. Vagy legalábbis, amikor Franciaország még a franciák országa volt, akkor nyilván büszkék voltak  rá. Tisztelem a tényt, de a regénnyel alapjában  nem tudok azonosulni. 

A mi könyvünkben, A Pál utcai fiúk-ban a gyerekek célért harcolnak. Nem csupán a más utca, a más galeri ténye, múltba vesző piszlicsáré ügyek miatt csapnak össze, hanem a grund birtoklásáért.

Jó, persze, tulajdonképpen ők is kezelhetnék másképpen a problémát, megoszthatnák a grundot, amíg még van, akár haverok, pajtik is lehetnének, ahelyett, hogy csatároznak egymással, de ugye, ebben az esetben nem lenne egy ilyen csuda klassz ifjúsági regényünk. 

Azt persze csuklás nélkül elismerem, hogy a Gombháború csintalanjaiban is van erkölcsi stop. (Vesd csak össze mondjuk a Semmi-vel!) De tény, hogy sokkal messzebb, távolabb mint a Molnár regényében. A küzdelemben, bár messzire mennek a franciák, mégis megállnak egy adott határnál, bár sokkal messzebb mint ahol mi, óbudaik skacok megálltunk: ők ütnek, vágnak, az sem baj, ha vér folyik, de legalább nem csonkítanak. Ez is valami, lássuk be! 

Nekem ez a határ túl tág volt... Lehet már én is a mai, túltolt emberjog-rontott szemlélettel bírok...

De például az, hogy tudatosan megrongáljuk, tönkre tegyük egymás dolgait, eszközeit, ruházatát, nekünk gyerekként soha eszünkben nem jutott volna. S ahogy mondtam: a készakarva okozott fizikai sérülés meg teljesen tabu volt közöttünk. (Véletlenül persze történtek balesetek, jó magam például törtem el egy kart, és zúztam össze egy hüvelyujjat. Egyiket sem akarattal. Hülye voltam mindkét esetben, de fájdalmat eszembe sem volt okozni.) 

S most mondd, milyen kiváló anya lenne belőlem, de az, hogy csúzliba tett kaviccsal egymásra lövöldözzünk, hát távol legyen! Egész végig azon izgultam olvasás közben, vajon mikor okoznak a francia skacok valami tartós károsodást egymásnak. Mert ilyen veszett adok-kapok közben óhatatlanul is meg van a baj. 

*

Aztán, bányja kánya, kimondom, nekem a Gombháború szereplői mindvégig kicsit arctalanok, kontúr-nélküliek maradtak. Míg Nemecsek, Boka, Áts Feri, Boka, Geréb és a többiek kicsit sem azok. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincsen emlékezetes szereplő a Gombháborúban. Simán van. Csak valahogy nem úgy emlékezetesek. Hm. Nem emblematikus. Nem egy Nemecsek, Boka, Áts Feri, Boka vagy Geréb. 

*

Mondok jót is: nagyon tetszett viszont, hogy ugyan bődületes baromság érdekében, de milyen klasszul képesek voltak összefogni ezek a longeverne-i skacok, milyen szinten képesek voltak a lemondásra, alárendelni az önérdeküket a közösségi érdeknek. 

*

Egyébként Pergaud is legalább anniyra szereti az alakjait mint Molnár Ferenc. Ez szemmel látható, érzékelhető. Nem példabeszédet ír, csak elmesél valamit, amiben a gyerekek olyan, amilyenek. Koruk csemetéi. Nem tör pálcát felettük, nem ítéli el, és nem is emeli piedesztálra őket. Csak bemutatja: ilyenek voltak. S közben szinte simogatja mindegyiket. 

Összevissza

az a véleményem, hogy a Gombháború egy kiváló ifjúsági akcióregény. Tartok tőle, hogy a részletei teljesen a feledés homályába vesznek majd. Abban meg biztos vagyok, hogy újraolvasásra a maradék életemben már nem fog sor kerülni. Azért nem, mert az akció mögött magamnak nem leltem annyi többletet, ami arra indítana, hogy ismét kézbe vegyem. Se a korrajz nem fogott meg annyira, se annyira tréfás nem volt, se, se, se... 

Ezzel nem mondom azt, hogy ez egy rossz könyv. Csak annyit, hogy a 21. század negyedén élő, félművelt panelprolinak nem adott annyit, hogy többre fussa az ő überszubjektív véleményében... 

Móra, Budapest, 1986, 246 oldal · ISBN: 9631142515 · Fordította: Bognár Róbert

6,5/10

2023 augusztusának a háromnegyede, a hétvégén lesz a minden eddiginél impozánsabb tűzijáték. Amire évek óta nem megyünk, és nincsen is rá indíttatásunk. 

Szerelmetesfeleségtársam megint variál. Most az jutott a csavaros eszébe, hogy ha lemennénk Gyulára lakni, úgy, hogy kiveszünk egy kecót, még a kifizetett lakbérrel is havi majd' százötvenet megtakaríthatnánk, mert csak az, hogy Nagyszalontára járnánk nagybevásárolni és tankolni, az olyan havi ötven-hetvenezer spórolt forintot jelentene. Meg még ez, meg még az. Talált is egy igen pöpec kecót, még jó helyén is van Gyulának. Megnéztem, negyedóra gyalog a könyvtár. :-D

De marha messze lennének a gyerekeim. SzFT-nek meg az anyukája. Aki meglepő fordulat, de amióta ismerem, egy percet sem fiatalodott. Szerintem már nem is fog. 

– Szerinted hülyeség az ötlet, Morzsám? 
Tanácstalan vagyok, annyi a bizonytalansági faktor. Kezdve a munkámmal. Hogy lenne-e, és lenne-e annyi a bér, bármennyire szar is itt Pesten, mint itt. Mert ha nem, bukott a költségvetési tervezet. 

De az, hogy Gyula, az, hogy százas kecó egy százas telekkel, terasszal, erkéllyel, nagy konyhával, az mindenképpen nagyon vonzó lenne. Naná!

A könyv annyira jellegtelen külsővel bír, hogy soha eszembe se jutott volna a kezembe venni. Ráadásul a határon billeg, kinézettre lehetne valami nyálas szerelmes sztori is... Vagy akármi... hétköznap délutáni, brazil szappanopera alapműve, amelynek fércadaptációját valamelyik színvonalas kereskedelmi tévécsatorna vetíti. Nézegettem, Sandford nem járt jobban borítóilag külföldön sem, az amott kiadott könyvei ugyanilyen semmilyenek. 

S a szerzőről tényleg soha nem hallottam eddig. Pedig akár hallhattam volna, krimiberkekben jegyzett név. Ráadásul univerzumot teremtett. Még ráadásulabb: amikor „a” Laux kiadója '91-ben kiadta ezt a könyvet, akkor viszonylag gyorsan reagált, mert a regény akkor még csak két éves volt. 

Aztán 2022-ig még írt hozzá harmincegy folytatást. S tulajdonképpen univerzumot teremtett, mert talán ha négy könyve volt, ami elszakadt az általa teremtett hős világától. Itt tudsz bogarászni, s kiderül, hogy John Sandford nem is az eredeti neve az úriembernek, csak felvett szerzői név. eredetileg John Roswell Camp-nek hívják. S nem csupán író, hanem újságíró is. Aki 1986-ban Pulitzer-díjat kapott. 

A főhős

Az eddig harminckét kötetes fő sorozatnak, amely angolul a Prey (Áldozat) címet kapta, a főhősét úgy hívják: Lucas Davenport. Az eredeti sorozat majd' minden címáben benne van a Prey-szó. 

Davenport enyhén őszülő halántékú, fenemód sármos, nőfaló, öntörvényű, kemény pasas, aki üt és öl ha kell. Nem büszke rá, a kötelességének tekinti, és alkalomadtán a megfelelő módszernek. Mármint, hogy oda is csap. Az ölést nem, az adott esetben, sajnálatosan csak a munkájával jár. Ahogyan Davenport meg egy Porsche-val. Nem a rendőri fizetéséből. Szabadidejében videójátékokat ír. Fura egy zsaru! S akkor azt még nem is mondtam, hogy örvendezik annak, hogy egy antikvárium polcán egy Emily Dickson verseskötetet talál. Erre varrj gombot! 

De nyomozónak annyira jó hogy a munkálkodó team mellett ő függetlenített, vagyis teljesen önállóan dolgozó, ám testületi rendőr. 

S itt is van a két fő jellemzője: imádja a nőket, soha nem veti meg, utasítja el a kínálkozó alkalmakat, Illetve csak akkor, ha az a nyomozást akadályozná. De ha nem, akkor akár megdönti az aktuális sorozatgyilkos támadásának a túlélőjét is. 

 A numeravadászságról egy szót. Davenport nem erkölcstelen, csak lazán kezeli a párkapcsolatait. Hazudni senkinek sem hazudik, senki fejét el nem csavarja. Csavarodik az magától is. S ha úgy alakul összeszedi magát, és képes felelősséget vállalni. Ez érdekes vonása a nunabajnoknak. 

A gyilkos

Laci, tudod, a munkahelyem szakácsa aki a Sandford könyveit ajánlotta azt mondta, a regények nagyjából mind sorozatgyilkososak. Minden bizonnyal azért, mert aki sorozatban gyilkol. az az élvezetért gyilkol. Tehát beteg. Mert ha valaki anyagi érdekből, haragból, bosszúból ki más életét, az még csak-csak érthető valahogy. De aki megkínoz egy másik emberi lényt, és élvezetét leli a kínzásban, a szenvedés okozásában, szemlélésében, az nem emberi lény.

A kép forrása: „The Bad Beatch” című film

Aki beteg, annak az észjárása, ha ad is mintázatot, semmiképpen sem mindennapi. S mert közveszélyes, ezáltal hátborzongató. Itt a másság semmiképpen sem erény, hanem fenyegetés. Ha beírod a keresőbe a sorozatgyilkos szót, elképesztő, mennyi találatot jelez a gép. Lehet válogatni, kellemesen borzongani, elképedni, felháborodni és így tovább. A készlet ugyancsak bőséges, nemben, történelmi korban, módszerben, a kegyetlenség fokában, az áldozatok számában, mindenkii kiválaszthatja a saját ízlésének leginkább megfelelő idiótát. 

Jelen sorozatgyilkosunk, a veszettnek becézett beteg állat a fekete hajú,csinos nőkre bukik. Akikből ha Választott lesz, szerencsétlenek, akkor hamarosan hullává is válnak. A veszett ágyhoz kötözi őket, meztelenre vetkőzteti mindet, ő maga is levetkőzik, a nők szenvedésére erektál, s amikor pontos szúrással szíven szúrja őket, a haláluk pillanatában ejakulál. S bár beteg állat, okos: kokettál a rendőrökkel: minden áldozat mellett otthagyja a névjegyét, egy-egy mondatot arról, miként kell megszervezni a gyilkosságokat. Gondosan takarít maga után, nyomot nem hagy. 

Míg egy napon az egyik nő, meglepő fordulat, túléli a támadását. Sokat segít egy gázspray és egy kis önvédelmi ismeret. A nő elmondása alapján ha nagyon csekély és gyenge is az információ, van kapaszkodó a veszett személyét illetőn. 

Aki körül, bár kezdetben nem tudja, szorulni kezd a hurok. 

S el tudod képzelni, hogy egy ilyen gyilkosos könyvben egyszer sincsen leírva a pszichopata szó? 

A rendőrség és a média

Sandford egyik legjobb húzása a történetben szereplő két hatalom, intézmény összeugrasztása. Nem tesz igazságot, csak felhasználja az ellentétes érdekek bemutatását, és csavarint egyet a dolgon, élve Davenport kisugárzásával: két újságíró hölgyemény a vonzásába kerül, hivatástudattal bíró pillangók az információk gyertyafényében. S van, hogy az okos Davenport rajtuk keresztül tudja csapdába csalni a veszettet. Nem rajta múlik a végeredmény. 

Ha az ember érti is az indítékokat, Sandford könyvétől egészen bizonyosan nem kerül hozzá közelebb a média működése. Mert a szerző meglátása az, hogy a tájékoztatás ugyancsak másodlagos célja a sajtónak. Az elsődlegesen elérendő szempont a példányszám, a nézettség növelése. S ennek érdekében aztán mindent... S mert a könyv '98-as, ebből a szempontból sajnos már idejét múlt is. 

Sandford könyvéből is egyértelművé válik: a sajtót nem az információban rejlő hír- és igazságtartalom foglalkoztatja, tulajdonképpen az másodlagos a számára, hanem a belőle fakadó pénz mennyisége, a hírérték dollárosíthatósága. 

Összerakva

Ezekből a panelekből áll össze a könyv: az öntörvényű, de felettébb eredményes, nőfaló, keménykezű, játékíró rendőr, a betegállat, ritka intelligens veszett, és a sajtó, különös tekintettel a csinos képviselőire. 

Ebből nem is tudom, melyik az érdekesebb, a két fő intelligencia (Davenport, veszett) vagy a sajtó és a rendőri munka összecsapásának a szemléltetése. (Ahogyan Davenport főnöke egy alkalommal felsóhajt, milyen jó, hogy neki a sajtó reakcióit kell mérlegelnie, kordában tartani a médiumokat, dekázgatni a sértődöttségüket, ahelyett hogy nyomozna az után, aki miatt kapja a sajtó-fricskákat a rendőrség.) 

S figyelj, nagyon kis patent megoldás, hogy bár minden E/3-ban van megírva, a szempontok, Davenport-é, és a veszetté váltakoznak. Az író hol az egyikükre, hol a másikukra koncentrál. Így mi, az olvasók idő előtt megtudjuk, kicsodát is üldöz a nőfaló-játékíró zsaru. 

Ezen a ponton volt bennem valamelyest hiányérzet. Mert ha már két szempont... A veszett szempontú elbeszélés csak elbeszélés. Pont. Éppen csak valamelyest avat be a Louis nevű veszett lelkivilágába. Semmi beteg motiváció-feltárás, semmi mélység, csak éppen a rövidtávú célok lefektetése, és a cselekmény ő-oldali megvilágítása. Sandfordot szemmel láthatón teljesen hidegen hagyta, a lehetőség, hogy úgy elmerüljön a veszett lelkében, miképpen, mondjuk Robert Merle elmerült a főhőse lelkében a Mesterségem a halálban. Itt csak megkapjuk a pragmatikusan bemutatott cselekményt, semmi lacafaca a veszett lelkével. 

Külön felhívom a figyelmedet a történet akciódús, de meglepő befejezésére, amit itt természetesen nem fejtek ki, mert hogyan is tehetné ilyet, de a saját lelkem cizelláltságát jócskán megkérdőjelezi, hogy teljesen és tökéletesen egyet tudtam érteni Davenport ilyetén meg- és feloldásával. 

Nem olvasok sűrűn krimiket. De alapvetően semmi bajom velük. Viszont mert nem olvasom sűrűn őket, nem is vagyok nagyon tájékozott a krimivilágban. Ezért volt számomra tökéletesen ismeretlen és újdonság Davenport világa. S lehet, ezért is tetszett. Mert tetszett. Nem mondom, hogy most és azonnal rávetem magam a maradék harmincegy kötetre, meg a sorozaton kívüli, de Davenport világával összefüggő egyebekre, de nem bánom, hogy megtaláltam a sorozat folytatásainak nagy részét is, még ha meg is álltam egyelőre a nyolcadik kötetének a letöltésénél, mert mi van, ha mégsem tetszik... De tetszik. Egek, mennyit kellene még olvasnom, és már ötvenhat éves vagyok! 

Ja, és a könyv magyar címét egyáltalán nem értem. A szavakat igen, csak így köze nincsen a könyv tartalmához. Az eredeti cím: Rules of Prey. Szabad fordításban: Az áldozatok szabályai. A könyv tartalmának az ismeretében ennek lenne értelme. Csókolom a kis kezüket! 

JLX, Budapest, 1991, 490 oldal · ISBN: 963028846x · Fordította: Szentgyörgyi József

8/10

Kicsit sűrűk voltak az elmúlt napok, Szerelmetesfeleségtársam leszavazta, hogy elmenjünk ma a Caligulas's Horse A38-on tartott koncertjére. Ő elment ma úszni, én meg itthon maradtam, jó feleségként, takarítani, ebédet főzni és kicsit berúgni a legutóbb beszerzett málna pálinkától, miközben az Edda első négy lemeze szólt. Bár a harmadikat csak átléptetgettem, mert két dal kivételével soha nem szerettem igazán. (Ezt anno még Attisnak is elmondtam egy budakalászi közönségtalálkozón. De nem hatottam meg vele.) A negyedik, ugye a bakancsos Edda búcsúkoncertjének a felvétele, s azt hallgatva jutott eszembe, a meghalt barátommal, Pipivel mennyi koncertjükön voltunk együtt, s ennek hatására még két kupica lecsúszott. Nem mondom, mire SzFT hazajött, erősen törtem a magyart, de a levest még simán tálaltam, és be is hoztam a szobába a tálcákat.. Aztán ebéd után el is dőltem, és SzFT fél órájával szemben két órát hunytam. 

Ahogy belegondolok, soha nem csináltam még ilyet. Mármint aludtam már délután, de hogy egyedül ennyit igyak. Nem szoktam kívánni. Van, hogy egy sör több hónapig állt felbontatlanul a hűtőben. A pálinkák sem fogynak el pittyputty. Nem vagyok én olyan lány...!

Jiří Marek az Autómesék-kel alaposan átvágja a jónépet. S ebben a kiadó is tökéletes tettestársa. Mert az Autómesék minden ellenkező előjel ellenére sem mesekönyv.

Kicsit sem!

Illetve csak nagyon kicsit...

Illetve... hm... dehogynem...

Mert van benne tündér, manó, öreg varázsló, varázslók, van benne beszélő, gondolkodó, cselekvő, repülő, érzelmekkel bíró autó... Vagyis,látod, teljesen mesés! Eddig, így, világos, hogy az. Arról nem beszélve, hogy van itt répa-mese adaptáció, meg Jancsi és Juliskás is, meg sokkívánságos aranyhalas is. Például. 

De, barátom, eszedbe se jusson a rácsos ágyból éppen csak gyerekheverőre átkerült csemetédet ezzel szórakoztatni elalvás előtt!

Nem, nincsen benne sem vércsöpögős erőszak, sem egyéb csöpögős nemiség, nem, semmi ilyesféle nincsen. benne! Szerencsére még normális korban íródott (soha nem gondoltam volna, hogy a komcsi-érát bármikor is, akármilyen szsempontból normálisnak fogom nevezni, de be kell látnom, ebből a szempontból az volt; aztán slussz!), így nincsen benne semmiféle woke-ság, szivárványos gyöngédség sem. Tehát nem is ilyen szempontból nem való ragyogó szemű, történetleső porontyod szórakoztatására.

*

Hanem egyszerűen azért, mert Marek nem meséket írt, hanem mesés külsőségekbe öltöztetett szatírákat, s szatírába öltöztetett társadalomkritikát. Sőt, olykor még rendszercsipkedőset is. Meg erkölcsi intelmet. A tündérmeséje is kiforgatott. Szóval a poronytykád nagy eséllyel a mesék többségét egyszerűen nem értené, fogalma sem lenne, miről van szó. 

Mondom én, nagy svihák ez a Marek! De amennyire ő az, annyira vette tőle a lapot a kiadó is, hiszen ha megnézed a könyv formátumát, a grafikák tömkelegét, hol fekete-fehérek, hol színesek, minden arra utal, hogy gyerekkönyv van a kezedben. Aztán naná, hogy mocsokul befékezel.

Nézd csak ezt az illusztációt! Ugyan miről szólhat? (Már most mondom,, hogy nem az akkori korszellem antiklerikalizmusát látod, hiába is adja magát a látványból fakadón!)

*

S itt egy pillanatra megállok. A grafikánál. Mert merülj csak el egy kicsit a részleteiben! Meg az előző, fekete-fehérében is! Ha megnézed amott a tűz mellett ülő fiatalember, emitt meg a szerzetes arcát: karikatúrát látsz. De amott az autó, az öregember, emitt a traktor már teljesen realisztikus. Akkor is, ha stílusban nem üt el a karikatúra-arcoktól. Szerintem egyszerűen fenomenális illusztrációk! Lesz még jó néhány, ne aggódj! Úgy hívják az elkövetőjüket, hogy Jaroslav Divíšek. Áldassék a keze munkája!

A helyzet az, hogy a könyvet Marek neve miatt vettem meg. Kíváncsi lettem, milyen meséket ír. Aztán amikor az online antikvárium átvevő helyéről kijöttem és belenéztem, tudtam, már a grafikák, a festmények miatt megtartom. Majd Szerelmetesfeleségtársam megszabadul tőle, ha én már nem leszek... 

Divíšek alkotásai és Marek írásai valahogy úgy vannak egymással ebben a könyvben, ahogyan Forrest Gump fogalmazott: mint a borsó meg a héja. Divíšek őrülten jó érzékkel ragadja meg Marek írásainak mind a hangulatát, mind a mondanivalóját. Mutatok példákat! 

Mosolyog az ember lelke, ahogyan nézegeti ezeket a képeket! 

S még mindig nem szakadok el Divíšek-től. Nézd meg ezt az illusztrációt! Szerinted mit ábrázol? 

Ne is töprengj azon, férfi vagy nő áll-e a zuhogó esőben az autó előtt. A meséből... a novellából... a miafenéből sem derül ki. Pont ez volt a cél, ugyanis. Akit itt látsz, ő a Szerencsétlenség! Nem ám csak úgy átabotában, hanem konkrétan az Autószerencsétlenség!

A történet már-már metafizikus szintre emelkedik, amikor a sofőr, aki felveszi a Szerencsétlenséget, elkezdi megakadályozni annak a tetteit. Ugyanis a Szerencsétlenség sorra kikotyogja a másnapi teendőit. S bár a sofőr életeket ment meg, az emberbaráti tevékenységének nem vár következményei lesznek. 

S a bemutatás végére hagytam egy olyan autómesét, ami tulajdonképpen egyáltalán nem különös, kiszámítható is. mégis a hatása alatt vagyok még mindig. Azért, mert egyszerűen SZÉP a történet. De a velejéig az! Nem is tudom, mit mondjak róla. Azért nem, mert félő, hogy elárulnám, miért is megható, miért is szép. 

Ezért meg kell elégedned azzal, hogy bár egy hete olvastam, még mindig azt mondom, hát igen, valahogy így kellene élni, gondolkodni, szeretni... Ilyen magától értetődő természetességgel, figyelemmel. 

*

Az van, hogy mesénként, történetenként tudnék reagálni valamit, s nem csupán azért, mert van bennem némi grafománia, hanem azért, mert lenne mire. Marek mondanivalója ugyan mára egyes pontokon közhelyessé vált, de erről nem ő tehet. A közhelyeknek azonban meg van az a jó tulajdonsága, hogy azért tudtak közzé válni, mert mindenkinek mondanak valamit. 

Ezáltal Marek történetei, ha túltesszük magunkat a csalódáson, hogy nem bárgyú beszélő autós gyerekbadarságot kaptunk, ha nem is mondanak hatalmasat, sőt néha nem többet mint az általuk felhasznált alapmese (már amennyiben van ilyen) de egytől-egyig szólnak valamiről, szólnak hozzánk. Szellemesek, nem tolakodnak, az ismerős momentumok által otthonosak... Á, nem szaporítom a szót: olvasd el, komolyan jól jársz vele. S nem ritkaság, online antikváriumokban is simán beszerezhető.  

Madách, Pozsony, 1981, 162 oldal · ISBN: 9631131947 · Fordította: Gulay István · Illusztrálta: Jaroslav Divíšek

11/10 (nem írtam el!)

2023 augusztus közepe. Olyan kis büszke vagyok Szerelmetesfeleségtársamra. Tegnap voltunk az egyik megbízó-cége által szervezett családi pikniken, Galgahévizen. Két embert ismertem, voltunk vagy hatvanan. De nem éreztem rosszul magamat, csak néha anyátlanodtam el, a kávéspoharamba kapaszkodva. De aztán leltem társaságot. Szóval SzFT: így-úgy mindenki ismerte őt, legalább hangról. S úgy festett kedvelik is. Én meg, mondom, büszke vagyok rá.

Nézegettem, én a szirszart kereső sofőr a vállalkozókat. Simán a legöregebbek közé tartoztam. A többiek mind a saját cégüket vezetik. Olyan ötletekkel, hogy csak lestem. Mert eszedbe jutna-e például egy felfújható, minden szempontból testformálható, szabósági gumibabát összeeszkábálni, hogy távolról is simán kialakítható,elkészíthető egyen az egyénre szabott hacuka? Vagy arra specializálni magadat, hogy a biztosítások kétszáz oldal feletti apró betűjét elolvasva abszolút személyre szabott biztosításokat ajánlj ki? 

S alig beszélgettem valakivel, igaz, azokkal hosszan.  megint rájöttem, hogy intelligens vagyok ugyan, de valahogy mégis korlátolt. Az érzelmi intelligenciám valószínűleg nagyobb mint a kreatív. Vagy lusta vagyok. Vagy gyáva. Egy biztos: sofőr az vagyok, szirszar fizetésért. 

Füsti (tudod, a kis, szürke, szívünkcsücske Yarisunk) aksija szerencsére nem hagyott cserben vitt és hozott, ahogy kell. Várjuk vissza Csemetééket Görögországból (vagy ahogyan manapság idegborzolón fogalmazzák: görögből), mert a vőlegény-szakasz kedvezményesen tud minőségi akkumulátort szerezni bele. 

Brunella Gasperini jutott róla eszembe. Mármint az Édes rabszolgaság-ról. Gasperininek három könyve (Én és ők, Ő és mi, MI és ők) szintén az Európa Kiadó Vidám könyvek sorozatában jelent meg. A negyediket az Alexandra adta ki, de azt nem olvastam (Egy nő és egyéb állatfajták). Ráadásul az első hármat, ahogyan a jele könyvet is, Brenner György illusztrálta. Még az alakok is hasonlók. Ráadásul itt is,ott három gyerek...

Gasperini könyveit az áldott emlékű Noji néni adta a kezembe. Egy kamaszkori, nem is tudom milyen szerelemnek a velejárója volt Noji néni: a szerelem alanyának az édesanyja. Akihez volt, hogy akkor is felugrottam, ha a szerelem alanya nem volt otthon. Kevés ember arca, mozdulatai, mosolya, komolysága maradt meg bennem az utóbbi ötvenhat évben, de az övé igen. Adtam a véleményére. Noji néni egy kicsit olyan pótanyám volt, habár nem találkoztunk annyit, amennyit kellett volna, amennyit a kapcsolat megérdemelt volna. Kamasz voltam, ő pedig megértő. Mindkettő kár! 

Gasperini sorozatának az első két köteten csuda jól szórakoztam, és megértettem, miért volt Noji néninek is az egyik kedvence. A család, több gyerekkel... aham, humor, nevetés, realizmus, perpatvar, cikizések, kedvesség, báj, klassz, na! A harmadik kötet már nem ütött akkorát. Vagy én fáradtam el, vagy Gasperini mesélnivalója. 

Gasperini 1959-ben jelentette meg a fenti sorozata első kötetét. Bombeck 1987-ben a saját könyvét. Vagyis az elsőbbség joga Gasperinié. 

Erma Bombeck-ről roppant röviden

Erma Louise Bombeck amerikai humorista volt, aki nagy népszerűségre tett szert 1965 és 1996 között a külvárosi életet bemutató újsághumorrovatával. 15 könyve is megjelent, amelyek többsége bestseller lett.

Ennyit most és nem többet, és ebben minden lényeges benne van. Na, jó, még annyit, hogy a nyolcvanas évek közepén, amikortájt ez a könyv is napvilágot látott, kilencszáz amerikai lapban jelentek meg cikkei, és az ebből fakadó jövedelme évi egymillió dollárra ugrott. Ezt nem csak az írásai jogdíjával érte el, hanem előadások tartásával és tévészereplésekkel is. A hölgy akkoriban az amerikai humor egyik nagyágyúja volt, a canterville-i egykori otthona 2015 óta az amerikai történelmi helyek listáján szerepel. Nocsak! 

Még talán annyi, hogy 1927-ben született és a férjével egyazon évben, 1996-ban hunyt el. 

A család

Hű, de veszélyes téma ez manapság! Mert ami évezredekig teljesen természetes volt, az mára odáig torzult, hogy mindegy milyen összetevőkből áll, a család az család. Sem Gasperini, sem Bombeck idején még nem volt így. Akkor még az az egyoldalú, korlátolt nézett dívott, hogy „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet”. 

Ebből indul ki mindkét írónő, és ugyanarról beszél, hasonló stílusban, hasonló humorral és hasonló őszinteséggel. 

Mindkettejük könyvében benne van, hogy a család intézménye siralmasan eltorzult a huszadik század végére. Ezt képtelen vagyok csupán változásnak tartani, mert a lényegéből veszített. S ez a torzulás még nem arról a deformációról szól, ami manapság bekövetkezett, nem a család tudatos szétveréséről, a fogalom teljes kiürítéséről, átalakításáról szólt. Akkor még csak szociológia, gazdasági és kulturális okai voltak a család átalakulásának, amely okok széttépték, szembe fordították a generációkat. Manapság az ideológiai okok léptek előtérbe és le is uralták a pályát. 

Néhány generáció és mintha az eltérő életkorú családtagok nem ugyanott nőttek volna fel, nem egyazon kultúrát szívták volna magukba, s nem ugyanazt a nyelvet beszélnék. Persze az igaz, hogy jobbára már valóban nem ugyanott nőnek fel... 

Bombeck elvileg a család dicséretét akarta megírni. Mert van értéke, hatalmas értéke van a család intézményének. Elsősorban mert gyökereket ad. Van hová visszanyúlni, van kire gondolni -gondolni, visszamenni, számítani. Nem csupán a gyerekeknek a szülőkre, hanem a szülőknek is a gyerekekre. Ha úgy alakul. 

Álmodozom... 

Bombeck családképe

Semmi különleges, semmi betegesen elvszerű vagy betegesen elvszerűtlen, sima középút. De ha figyelmes vagyok, már a könyv címének meg kellene ütnie. Ízlelgesd csak! Rab vagyok, szolga vagyok, bér nélkül dolgozom szakadásig, soha semmit vissza nem kapok, lesnem kell a rabszolgatartóim kívánságait, kiszolgálnom őket a nap bármely szakában, mert ha nem, büntibe kerülök. Onnantól, hogy családom van, kénytelen vagyok zokszó nélkül elviselni, tűrni, hordozni más emberek bajait, nyűgeit, hisztijeit, lustaságát, trehányságát, igénytelenségét, azt, hogy kedvére költse a pénzemet, használja és elhasználja a dolgaimat, hogy ingyen szállónak tekinti a lakást, a házat, amit rohadt hosszú évek alatt raktál össze, akinek az igényei előtt meg kell hajolnom, és igényei, na azok  aztán vannak, de dögivel! 

És mindez ÉDES! 

Na, ne! 

A könyv nem egy fejezete szól arról, hogy a Bombeck család három gyereke versenyben szarik bele a szülők minden kérésébe, követelésébe, elvárásába. A mindenben benne van a szülők pénzének a gondtalan szórása: méregdrága távolsági beszélgetések a telefonon (az internet előtti korban vagyunk),száznyolcvan érettségi fénykép a nyolc barátnak, elzáratlan csapok, lekapcsolatlan villanyok (az egyik nagynak szánt poén arról szól, hogy amikor a szülők valami kettesben törött programról hazamennek NEGYVEN égő izzó fogadja őket, gyerek egyik alatt, mellett sincsen), koppra kifogyasztott benzintank, kizabált hűtő. vizes törölközők az ágyon, szétdobált levetett ruhák, a mosogató kizárólag akkor ürül, ha anyu elmosogat... 

A gyerekekkel beszélgetni nem lehet, lenézőek, alsóbbrendűként kezelik a szüleiket, tőmondatokban válaszolnak, ha válaszolnak egyáltalán. 

De az ember elérzékenyülten szereti a gyerekeit. Mert a gyerekei. Csak azért. Ha nem a gyereke lenne, a háta közepére sem kívánná, szóba sem állna vele, nem is érdekelné az a másik ember. Csak így, hogy a gyereke. 

Miután Bombeck-ék mindhárom csemetéje kirepül végre, meg is fagy a levegő, amikor az egyik vissza akar költözni... 

Ez jön le a könyvből közvetlenül. Közvetve meg az, hogy a család valami misztifikált, mesterségesen összetákolt, kényszerből, üggyel-bajjal összefogott, ragasztgatott, legyintésre sem méltó tákolmány. 

Ezzel szemben a valóság... 

 ...minden boldogtalan család a maga módján az. (Lev Tolsztoj)

Tolsztoj idézetének az eleje a boldog családokról szól. Azt mondja, hogy mind hasonlítanak egymáshoz. Feladat: sorold fel az általad ismert, boldog családokat. Figyelj, fontos, a boldogság egyáltalán nem a konfliktus hiánya! 

Ahogyan járt az agyam egyre nagyobb kutyaszorítóba kerültem. Azért, mert minél közelebb kerültem ehhez az alcímhez, annál inkább beláttam, hogy végső soron a három gyerekem felnevelése során, immár mindhárom nagykorú, felnőtt, s már csak egy lakik félig itthon, gyakorlatilag ugyanezekbe a problémákba ütköztünk. Ha nem is ennyire szélsőséges módon. 

Nekem a célom az lett volna, hogy szociálisan érzékeny, empatikus, segítőkész, együttműködő, ugyanakkor önálló, talpraesett csemetéket kondicionáljak. Annyiszor eszembe jutott az az idilli kép, hogy mindenki megleli a feladatokat, nem kell őket kiosztani, ellenőrizni az elvégzésüket, minduntalan konstatálni, hogy még egy nagyon részletes útmutatással ellátott vizesblokk takarítás sem tud soha maradéktalanul teljesülni. Amikor ennek a miértjén gondolkodtam, egyszerűen nem jutottam el a válaszig. Mert értelmes válasz szerintem nincsen. 

Az egy dolog, hogy az igények eltérők. Rendben, térjen el az igény. De amíg együtt lakunk, hadd ne én takarítsam el senki után a szart a vécéből. Ha nem lakunk együtt, akár le sem kell húzni. Amit soha nem értettem: az empátia teljes hiánya. Mert egy idő után nem kértem, hogy értsék meg, hogy a nyáron elől hagyott kaja hangyákat vonz, vagy csak idő előtti kajaromlást, ergo pénzkidobást eredményez.

Nem ennyire naiv nem voltam: egy idő után már csak a követelmény tiszteletben tartását követeltem meg: evés után kaja vissza a hűtőbe. A csap elzárva. A villany leoltva. S ha már nem nappalin tanulsz, a rezsibe beszállsz, mert miért kellene egy erőteljes, egészséges, fiatalabb egyedet egy másiknak eltartania, miért lenne kötelessége biztosítani számára a meleget, az ételt, a vizet, a szobát, az internetet, telefont, a permanens heverészést, szórakozást?

Hiszed, nem hiszed, mindhárom gyerekemmel e gondolatsor mentén volt konfliktusom. Kétharmaduk azt is megfogalmazta, hogy máshová szívesen ad pénzt (miközben a létezése döntő részét mi finanszíroztuk, tehát nem nekünk adta a pénzt, hanem kifizette a saját fogyasztását), illetve, hogy máshol azért száll be a házi munkába, mert nem elvárás (vissza kellett kérdeznem, hogy amikor nem csesztettük semmivel, de úgy értsd, hogy tényleg semmivel, akkor miért nem nyúlt NYOLC HÓNAPIG egyáltalán semmihez, ami közös? Megakadt a beszélgetés. 

Mindkét érvelés (anyagi segítség másnak, energiabefektetés máshol) arról szólt, hogy ide azért nem, mert elvárás, mert kötelesség, máshová azért igen, mert nem az. Én csak két dolgot nem értettem soha, de egy fikarcnyit sem. Miért kell a felnőttség küszöbén álló embereknek azt bizonygatnom, hogy

• ha együtt élünk, sokkal konfliktusmentesebb megosztani nem csak a jót, a javakat, a nevetést, hanem az energiáinkat is (magamban ezt drasztikusabban fogalmaztam meg: Mi a faszért nem lehet annyira szeretni egymást, hogy könnyebbé tegyük a másik számára az életet? Mondjuk azzal, hogy időközönként beleb@xszuk a mosógépbe a szennyest, ha már árad kifelé a tartóból. Ha már automata és csak teregetni kell utána. Vagyis: ha igénye nincsen is dolgokra, szeressen engem annyira, hogy értem megteszi. 

• tetszik, nem tetszik, a létezésüknek ebben a világban anyagi vonzatai vannak, ha hajlandó ezt valaki tudomásul venni, ha nem hajlandó..

S így nyilván egy idő után nem lesz őszinte a mosolyom. Beleteszem az energiáimat, a fizikai munkámat, a pénzemet, az időmet a kapcsolatba, az együttélésbe, ellenben vissza semmit sem kapok, és ha nem vagyok kedves, együttműködő (értsd: nem kussolok arról, hogy permanensen szívatva vagyok), akkor még lelkiismeret-furdalás furdalásomnak is kell lennie (ezen a ponton soha nem volt egy fikarcnyi sem). 

Vagyis a Bombeck által bemutatott kép általam bemutatott ellentétje egyáltalán nem ellentét. Pedig olyan szép lenne, ha az lehetne... 

A legcudarabb, kényszerű beismerés

Elköltözésük előtt mindhárom csemetémmel nagyon megromlott a viszony. A fentiek miatt. Nem voltam hajlandó belátni, hogy pusztán a létezésük miatt ünnepelnem kellene a folyamatos hülyének nézésemet, kihasználásomat. Azért nem voltam erre hajlandó, mert nem hiszem, hogy ennek a szülőségből fakadó gyári kötelességnek kell lennie. 

Azt azonban be kell ismernem, hogy amikor a két nagy elment, a megkönnyebbülés mellett ott szűkölt bennem az állat. A féltés, az elengedés minden kínja, félelme, rettegése, uramisten, mi lesz vele, én csemetém, gyorsan leuralta a folyamatosan feszülő konfliktusok feloldódásának a megkönnyebbülését. Mert az elmenetelükkel a konfliktusok megszűntek. Ez valóban megkönnyebbülés volt. De a mai napig bennem összeszorul a féltéstől a gyomrom, ha rájuk gondolok, pedig majd tízéves távlatokról beszélek már. 

Néhány év tétovaság után a nagyokkal azóta jóban vagyok. A két fő felével nagyon nyíltan beszélgetünk egymással, Tényleg. Ő belátta, mit cseszett el anno. A kamaszhülyeségekre keni. Talán könnyebb neki, ha egy állapotra foghatja az egykori dolgokat. (Érdekes, ez nekem soha nem jutott eszembe Mármint önmagammal kapcsolatban. Mármint, hogy a nehezen magyarázható dolgaimat egy állapotra, egy életkorra, egy élethelyzetre fogjam. Pedig szélsőségesebb esetekben az utóbbi még elfogadható relativizáló érvnek (háború, két ellenségessé tett katona egymással szemben, csőre töltött fegyverrel: vagy lősz, vagy lelőnek; a humánum vagy az önvédelem győz?)

Vagyis be kell ismernem, hogy miközben rohadtul idegesítettek a könyvben a gyerekek, s egyáltalán nem tudtam nevetni a rohadt nagy önzésükön, trehányságukon, a szülők hülyének nézésén, és legszívesebben ráüvöltöttem volna az anyára meg az apára, hogy tegye már helyre a kis nagypofájú g@ciket, be kellett látnom, hogy valószínűleg azért az indulat bennem, mert rosszmagam is képtelen voltam jól kezelni a helyzeteket. Jól nevelni a gyerekeimet. Valamit nagyon elrontottam én is. Utólag lennének tippjeim, miket kellene egészen másképpen. Csak egyáltalán nem tudom, mennyire jönne be a másképpen... 

S az az igazság, hogy be kell látnom, igaza van az írónőnek. Én mint jó anya ki kell, hogy mondjam: a szülőség kialakít egy minden észszerűség feletti kötődést. Jó, ütődött, önző, energiavámpír, pénzpocsékló, tiszteletlen, lusta, logikátlan, stb., stb., a gyerekem, s ha nem a gyerekem lenne, meg lenne róla a véleményem, de mert az én gyerekem, hát ellágyul alattam még a fotel is, amiben ülök. Ha nem is értek ezzel-azzal egyet az életében. Ha fáj, hogy egy csomó dolgot nem tudtunk még megbeszélni. De az én gyerekeim! S ez ha akarom, ha nem, valahol mélyen, eltéphetetlenül egybe köt. Még akkor is, ha van, hogy egy évig nem beszélünk... 

Mert ha átfogón nézem, madártávlatból, a születésük óta nem volt egyetlen pillanat, amikor megbántam volna, hogy lettek, hogy nekem adta őket az Ég. Voltam b@szott dühös rájuk, értetlen, szomorú miattuk, türelmetlen velük, volt, hogy elfárasztottak, lemerítettek, kikészítettek... És így tovább. De soha nem volt bennem egy szikrányi megbánás sem a létezésük miatt. Mert nagyon jó ember vagyok. S mert a hibáik ellenére, vagy inkább azok felett ők is jó emberek. 

Az én ügyes, jó humorú, életvidám, nagy dumás, kiváló pedagógus, szép lányom, immár az unokámmal az oldalán, és az én viking harcos dizájnú, érzékeny lelkű, elképesztően kreatív, mesterember fiam, a néha követhetetlen gondolatmeneteivel, a csuda jó vicceivel, az alkotásaival, rajzaival, famunkáival. S jó dolog, hogy például a munkáikat nézve fel tudok rájuk nézni. A héten voltam a lányoméknál: addig nem vettek elő új játékot az uncsilányommal, amíg az előzőt el nem pakolták.  A fiam pedig az új albérletüket és a kertjét kezdte rendbe tenni. Lehet, itt kezdődik?

Ja, és egy (nem is) apróság! Nekem két saját gyerekem van, meg egy fél, lízingelt. De egymás között soha nem volt olyan cívódás mint amilyenekről a könyvben olvasok. A két saját és a lízingelt, hiába is éltek együtt, hm, mennyit is, négy-hat évet, és voltak jó viszonyban erre is, arra is, nem tartják a kapcsolatot. Egyik oldalról sem.

A két sajátom, hiába van harminc felett mindkettő, a mai napig összejár. Vannak összezördülések, egyet nem értések, hogyne lennének, de a fiam megszületése óta tart közöttük a szoros tesói viszony. (A két és fél éves lányom két kézzel rátapadt a MÁV-kórház egyik kismama-szobájának a terasz felőli üvegére, meredten bámulta az öccsét, és le sem véve róla a szemét, így rimánkodott: „De cukiiiii! Apci, vigyük haza!” S így maradtak, szerencsére, a mai napig. Nem negédesen, mert vannak bajaik egymással, de alapvetően nagyon szereti mindkettő a másikat. Tök jó tesók. S bár nagyon mások, vannak közös témáik. Mondjuk a Harry Potter-sorozat. Bármilyen formában. 

A könyvről is kellene már szólnom

Hát kérem, csuda jó a humora. Nincsen összefüggő története. Még az egyes fejezetek is inkább jelenségekre világítanak rá, és nem nagyon tréfás családi eseményeket beszélnek el. Ezáltal teljesen simán olvashatók bármilyen sorrendben. Olyan érzésem lett a kötet közepén tartva, hogy ezt nem is könyvként írta meg a hölgy, hanem cikkenként, és utólag gyűjtötte egybe az írásokat, ha már egyazon a tematikájuk. 

A könyvnek nincsen íve, nincsen benne jellemfejlődés, nincsen benne valahonnan valahová, igazából csak sztorizgat, elmélkedik. 

Figyelj, tudod mi van? Még a családtagok nevét sem tudod meg. Férjem, lányom, nagyobbik fiam, kisebbik fiam, bátyja, húga, öccse, anyám... Ezek a nevek. 

Néha túlcsordul. Néha érezhető benne a pattanásig jutott feszültség, a legyen már vége jajkiáltása. S aztán megpróbálja indokolni, hogy ennek ellenére miért is nagyon jó dolog a család. Van amikor szinte sztori nélküli agymenést olvasunk. S van amikor végre egy komplett történetet. 

Valahogy jobban állt volna neki, ha inkább csupa történetből áll. Még ha a történetek összessége nem is ad ki valami egészet, akkor is. Arról nem beszélve, hogy a szerkesztő sem volt a topon, mert van téma amely más szavakkal ugyaan, de ismétlődik. Pedig akkora jelentősége nincsen (fürdőszoba-ajtón keresztüli kommunikácó). 

Simán olyaséle élmményre számítottam, amit Gasperini vagy Méhes adott, de nagyon simán csak megközelítőleg volt olyan. Nem győzöm hangsúlyozni: a hölgy humora kiváló, tényleg jókat röhögtem olvasás közben a részleteken. Csak a komplexitás hiánya vette vissza a lelkesedésemet. Hogyan is kell manapság mondani? Szódával azért egynek elmegy. S mert gyakorlatilag ezen kívül csak egy céltámogatot könyve jelent meg a hölgynek, gondolom, másnak is hasonló lehetett a véleménye, mint ami az enyém, és emiatt ugyan nagy elégedetlenségi hullámot nem váltott ki ez a kötet, ugyanakkor elsöprő sikere sem volt. 

– Hát nem megmondtam világosan, hogy kész baromság megvenned ezt a rakás ócskavasat?!
– De apu, hisz ez kincset érő ritkaság!
– Kibeszélheted ennek a lelkedet is, köp rá – dörgi felém uram és parancsolóm.
– Mi a baj már megint? – tudakolom.
– Az a baj – dühöngi életem párja, továbbra is nekem –, hogy ez a kocsi már akkor is szemétláda
volt, amikor legurult a szalagról. Nem gondolkoztál még el soha, hogy kik veszik meg azokat a
járgányokat, amiket a tévében szoktunk látni a némafilmek sorozatában? A mi kölykeink.
– De apu, ez egy 79-es kocsi és összvissz ezer kilométer volt benne!
– Mert már gyártani is úgy gyártották, hogy el lehessen dobni, mint egy papír zsebkendőt!
– Tudd meg, hogy a bogárhátú klasszikus ritkaság!
– Te gügye, hát nem jöttél rá, hogy ez a pléhdoboz csak azóta bogárhátú, mióta rácsapódott a
garázsajtó? A kipufogócsövét mindössze egy szigetelőszalag tartja, az ablakai mozdíthatatlanok, a
lengéscsillapítói kipurcantak, a motor nem húz.
– De apu – emeli fel az ujját a fiam –, ez a kis aranyos tíz év múlva annyit fog érni aranyban,
amennyit nyom!
– Tíz évedbe fog telni, hogy szerezz hozzá egy ékszíjat, mert legföljebb csak egy magyar
kisvárosban jutsz majd hozzá, valami maszeknál. Jobb, ha felkészülsz rá, úrfi, hogy ez a pléhdoboz
csak úgy nyeli majd a pénzt, mégpedig csőstül! 
– Én igazán rendesen gondozom – védekezik a fiam.
– Amennyiben rendes gondozásnak nevezed, hogy narancslével töltöd fel a hűtőt, ha kiforrt a
vized...
– Ha ez a kocsi tényleg olyan ramaty, amilyennek szidod, akkor mért próbálták mégis ellopni a
múlt hónapban?
– Ha ez a kocsi tényleg olyan príma, amilyennek dicséred, akkor mért csípték el a tolvajokat,
miközben kurblival próbálták beindítani, holott benne felejtetted a slusszkulcsot is?
– Kösz a kukliprédikációt, de nem azt kértem. Hanem csak tetves kétszáz dollárt, hogy
megjavíttathassam.
– Ide hallgass, édes fiam – vesz nagy levegőt az apja. – Mióta befejezted a főiskolát, azon
kísérletezel, hogy megtaláld önmagadat. Én megmondom neked, hol vagy található. Valahol a
pattanásos pubertás és a végleges csőd között. Volt veled kapcsolatban egy dédelgetett álmom, édes fiam. Arról ábrándoztam, hogy egyszer majd a munkavállalás oltára előtt tartasz kézfogót egy
szépséges, állandó melóval, töretlen hűséget fogadsz neki, a nyugdíjig vagy a végkielégítésig, vele élsz jóban-rosszban, fizetésemelésben és bérbefagyasztásban, fellendülésben és inflációban, és csak ásókapa választ el benneteket. De neked ösztönzésre van szükséged? Hiszen azt már beszerezted magadnak, amikor ezzel a „kincset érő ritkaság”-gal házasodtál össze, ami mindörökre, de legalábbis, amíg fel nem púposodnak az ülései, ott fog csücsülni a hátsó udvarban és még a nevét sem tudod kimondani. Elkötelezted magad neki mindhalálig, pontosabban, amíg telik a pénztárcádból benzinre, biztosításra, vizsgáztatásra, javításra. Nyakadon a felelősség. Egy kocsit kell eltartanod! Szerezz magadnak állást!

Az illusztrációk

Ahogy említettem, nagyon szeretem Brenner György rajzait. MOst is nagyon szerettem. Ugyankkor fotózás és a fotók szerkesztgetése közben megállapítottam, hogy ebben a kötetben valahogy nincsen kiemelkedő grafika. Olyan kis tök jó mind, de nagy lelkesdést nem vált ki. 

Rája adásul, ahogy nézegettem őket, valahogy hiányzott minden képről a kompozíció. A helyén van minden csak az egészet nézve nincsen egybefogó erő a rajzoon. Mintha ha random fotókat nézegetnék egy család életéből, amiket Gazsi bácsi a váltóőr, meg Manci néni a háztáji kofa fotózott, ahogy esik, úgy fog puffann alapon. Ha látszik valami hurrá, ha nem, hát istenem, az emberek, tájak, tárgyak egymáshoz viszonííott helyzetével, a látószöggel, meg az egyéb ilyen úri huncutságokkal meg kifene akar molyolgatni..., ugggyan már! 

De a helyzet a következő: ennek ellenére Brenner rajzok ezek a Brenner rajzok is. Nem tudom nem szeretni őket, legyenek ilyenek, amilyenek.  

Európa, Budapest, 1991, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 963075911X · Fordította: Sárközy Elga · Illusztrálta: Brenner György

2023 augusztusának eleje, közeledik a fizetés. A napokban leltem a YouTube-on egy felperc nevű alőadót. A felperc-ről kiderült, hogy Félperc, meg az is, hogy egy egyszemélyes zenekar. Postrock, ha műfajt kérdezel. És magyar. Ha jól nyomoztam, Tirbus Istvánnak hívják, de ez nem bizonyos. És van egy rahedli lemeze, Az egyik legjobb az entropy című lemez. Délutánonként a YouTube-ról húzogattam lefelé a lemezeit, daraboltam számokra a komplett lemezeket.

Tegnap meg arra vártunk, hogy végre találkozunk a külföldre szakadt házaspáros mindkét felével. Erre ők meg összevesztek, nagyon. Nem is lett a találkozásból semmi sem. Így, mivel egész nap esett, főzőcskéztünk, ettünk, aludtunk, olvstunk, írtam, kártyáztunk, filmeztünk, s telt-múlt az idő, volt vagy egy óra, mire az éppen Göröghonban vőlegényező Csemete szobájában eldőltünk. Azért ott, mert a heverőnk kárpitja már nagyon mocskos volt, kisúroltam. De mert hűvösebb volt az idő, nem száradt meg estére. Most meg mindjárt kezdhetem újra, mert nem lett tökéletes. De sokkal jobb.