Kutatás III. Richárd holtteste, csontváza után

Igen, úgy döntöttem, mégis és azonnal a filmmel folytatom, nem Shakespeare-rel.

Szóval a filmben a tök amatőr, meglehetősen monomániás hölgyemény lepipálja (és nem lepippantja) a profi, egekig támogatott, magasztalt történész társadalmat, és jó sok kutatás, meg legalább annyi intuitív rámutatás után (a filmben többször megjelenik neki III. Richárd, csakhogy... na , jó, mindent azért nem mesélek el, fogadd el, hogy jó  a megoldás! Aztán ha megnézted, simán felülbírálhatsz!), meg is leli, amit keresgél. 

Philippa „eredetije”

Úgy tudom, bár tudományosan bizonyították, hogy Philippa azt találta meg, amit keresett. Sokan mégis kétségbe vonják, hogy csakugyan a régészeti lelet azonos saját magával. Vagyis megy a tudományos vita. (S akkor a talált csontváz kora mindössze ötszáz év körül jár. Az ősemberé meg úgy két és fél millió éves, oszt' nesze! Nem kommentálom...)

A filmbeli Philippa, alias Sally Hawkins

Erről, meg a film egyes jeleneteiről nekem meg azt jutott az eszembe, hogy vajon mennyire tudomány a történelem? Anélkül, hogy kétségbe akarnám vonna, hogy az lenne. De itt van egy király. A legrészletesebb és legbefolyásolóbb leírást egy hozzá képest száz évvel később élt drámaíró, bizonyos Shakespeare Vilmos írta róla, hosszú évszázadokra bebetonozva a királyról kialakult képét.

Holott ő nem betonozni akart, csupán keresett egy nagyjából megfelelő metafora-kort a saját kora történelmi helyzetéhez. 

A darab akkori aktualitását az adhatta, hogy nyilvánvalóvá vált: Erzsébet királynő nem fog férjhez menni, így a Tudor-ház egyenes ági leszármazottai kihalásával fennáll egy újabb trónviszály, egy újabb polgárháború lehetősége. A VI. Henrik és a III. Richárd épp mint elrettentő példát akarta a néző elé tárni a rózsák háborújának, a polgárháborúnak a borzalmait.

Wikipedia

A filmben az amatőr történész hölgyet kezdetben simán elhessentik, majd kimosolyogják, de mindvégig éreztetik vele, hogy történészberkekben ő csak kibic. Labdaszedegető. Akkor is, ha a tippjei, meglátásai rendre bejönnek. Vagyis a film egy rettentően zárt szakmát mutat be, amely csak egymás vállát veregeti. S csak azt tekinti szakembernek, aki a hivatalos kánont fújja. Aki egy kicsit is eltár attól, az már nem tekinthető szakembernek. 

A csontváz, amit Philippa megtalált

Nekem elsősorban erről szólt a film. Talán azért, mert erősen összecsengett a történelemről vallott, vélt, nézeteimmel és egy olvasmányélményemmel, amelynek a címe: Mi a történelem?

S a film egésze is ugyancsak nézhető, jól megkomponált, jók a színészek is, szóval ott van a szeren. 

A dráma III. Richárd-ja

Shakespeare majdnem mindent megtesz, hogy Gloster, a későbbi III. Richárd még véletlenül se legyen szimpatikus, de elképesztő ód ügyel arra, hogy ne váljon unszimpatikussá se.

Gloster személyiségének, motivációinak a bemutatásával nem sokat vacillál. A darab leginkább ismert, bevezető monológja hatalmasat szól. Csak akkoriban nem „nem robbant fel tőle az internet”. Ahogyan manapság az idióta, cikkeknek csúfolt förmefvények fogalmaznak. Figyelj csak! 

GLOSTER:
York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk, 
Vad riadónkból víg vacsora lett ,
És édes dallam szörnyű indulónkból. 
Szelíden mosolyog a háború, 
Nem lovagol páncélos paripán, 
Hogy félénk ellenség szívét ijessze, 
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.
De én, aki nem játszani születtem 
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni, 
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzul, félig kész, s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük –
Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom: 
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest
Hogy eltöltsem e csevegő időt
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét
Álommal, váddal, részeg jóslatokkal
Cselt szőttem és veszélyes logikát,...

Vagyis arról van szó, hogy Gloster hercege, a későbbi III. Richárd, a csúf, púpos, alacsony férfi, rájön, hogy a külseje végett esélye nincsen az élet normál pályáján győztes játékra, ezért döntésre jut: hát más úton, más módszerrel győzedelmeskedik. Ha az élet, a sors, Isten megtréfálta, megcsúfolta, esélytelenítette, hát akkor teremt ő magának új esélyt, keres más utat. És ebben a szellemben, vérben gázolva jut el a trónig. Mindegy kinek a vérében. Az eszköz mindegy, bármi lehet, a cél a fontos. A cél pedig a hatalom: a királyság megszerzése!

Gloster szellemes, cinikus, udvarias, szenvtelen nyalógép, aki egy pillanattal azután öl meg, hogy a szemtől szembe az egekig dicsért. Tekintet nélkül az addigi bármilyen, hangsúlyozom, bármilyen kapcsolatokra. Vagyis Gloster a végtelenségig pragmatikus. Machiavellista. Célirányos. Kegyetlen, szívtelen. Tartja magát az elhatározásához. 

Csuda izgalmas téma! Egy lélek tudatos elferdülése, s egészen a haláláig nem talál ki a szerepéből. Vagy kitalál? Hiszen a végső csatában vitézül harcol. Hősies.

Innentől adja magát a cselekmény: Richard Gloster veszett gyilkolásba kezd. Ugye, a királyi udvar cselszövései, borzalmai, ahogyan az lenni szokott. 

Nem véletlen, hogy a darab öröké letű: bármikor, bármilyen diktatúrának pompás metaforája, hasonlata, példája lehet. Hiszen Gloster célja az abszolút hatalom. 

Előre bocsátom, amit már előre bocsátottam ez alatt az alcím alatt, az első mondatban: a darab számomra legfőbb értéke, érdeme, csodája, hogy azt a visszataszító, undorító gyilkost, aki fittyet hány a családi kapcsolatokra is, egyszerűen nem lehet utálni! Most mondd! Valahogy úgy jártam vele, ahogyan a Mesterségem a halál főszereplőjével: észre sem vettem, de drukkoltam neki. Bakker! 

Shakespeare zsenialitása ellenére van kétségem, hogy a gyakorlatban működik-e így a dolog. Mármint az, hogy a gonoszság elhatározás kérdése lehetne. Próbálom elképzelni azt a pillanatot, amikor valaki így dönt: innentől levetem az erkölcsi, morális, társadalmi gátlásaimat, eldobom a humánumot, az empátiát, szembefordulok mindennel, ami emberré tesz, és gátlás nélkül gyilkolok, gyilkoltatok meg akár gyerekeket is...

Nem megy, nem tudom elképzelni. Igaz, csúf púpos sem vagyok, nem ugatnak meg még a kutyák is a külsőm miatt. Ha így élnék le éveket, talán menne az empátia Glosterrel. 

A dráma mint olyan

Egyébként annyira nem tetszett. A szövegben gyönyörködtem, azzal nem volt baj. Az máshol volt. Sőt, kettő is volt belőle. Pedig nem rendeztem bajgyűjtést.

AZ EGYIK BAJOM az volt, hogy rengeteg a szereplő, s ezt a rengeteg szereplőt borzasztó nehéz hová tenni, a családi, udvari kapcsolatokban elhelyezni.

Szerencsére több könyvjelző van gyárilag beépítve a saját könyvpéldányomba, mert egyet rögtön és azonnal a szereplők listájánál tartottam. De tényleg annyi a szereplő, hogy nem volt elég egyszer megnéznem, hogy ki kicsoda, rendszeresen vissza kellett térnem ide. Hiába, ha nem olvasom, hanem nézem ezt a drámát, a fizimiskák különbözősége legalább valami támpontot adhat. Bár persze, ott meg nem tudom elolvasni, hogy ki kinek a kije, ahogyan azt itt megtehetem... Patthelyzet. 

Valószínűleg az sokat segítene, ha az előzmény-drámát, a cselekményben emezt közvetlenül megelőző VI. Henrik-et ismerném. Meg az is, ha legalább ha utánanéztem volna a történelmi előzményeknek. Nem tudom, hogy Vilmos mester mennyire alapozott az előzményre, de tény mi tény, a VI. Henrik című dráma előbb született mint a III. Richárd.

Szóval mondom, a lényeg a lényeg: előismeretek nélkül a története fő csapása, az, hogy Gloster herceg egy szimpatikus vonásokkal megrajzolt féreg, fogható, de hogy rajta kívül permanens bizonytalanság ot okoz a szereplők kiléte, kapcsolata és indítéka. Ez volt az egyik bajom, és ez jócskán csökkentette az élvezetei értéket. 

A MÁSIK BAJOM meg az volt, hogy a cselekményes részek soha nem a szemünk előtt zajlanak. Shakespeare fő mondanivalója nyilván nem a trancsír realista szemléltetése, az elvágott nyakak, vízbe fojtások precíz bemutatása, mert ugyan ez is trónok harca, de nem a Trónok harca. De lehangoló volt, hogy bármi történt, arról mindig csak beszéltek a szereplők. Egyetlen jelenet volt, amikor nem így történt. Így hiába cselekményes a dráma, mégis lehangolóan unalmas egy idő után. Legalábbis így olvasva. 

Valahogy az ötlet kifejtése nem lett annyira zseniális, mint amennyire maga az ötlet az volt. S ez számomra jócskán csökkentette a szöveg szépségének az élvezetét is. 

Az 1995-ös, Ian McKellen-féle filmverzió

Dafke nem néztem utána hány filmverziója született a III. Richárd-nak. Kettőt minden bizonnyal számon tart a nagyközönség. Az egyik az 1955-ben készült,Laurence Olivier-féle feldolgozás. A másik az alcímben citált, 1995-ös darab. Nem fitymálva Olivier  érdemeit, én most csak a másodikról ejtek pár szót. Főleg azért, mert friss az élmény, tegnap este néztük meg. 

A film főszereplő gárdája ugyancsak impozáns. 

Szerelmetesfeleségtársamak jobb a megfigyelőkészsége, legalábbis ami az arcokat illeti. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy neki nagyon ismerős III. Richárd. Mármint az őt alakító színész, hogy már látta valahol, valamiben. Aztán kapcsolt: 
– A Harry Potterben ő volt a varázsló... Akkor nekem is derengeni kezdett, de valami nem smkakkolt. Még járt az agyam, amikor SzFT már kapcsolt: – Nem, nem abban, hanem A Gyűrűk Urában. Ő volt az a varázsló...
– Gandalf! – kapcsoltam én is. Ő meg már mutatta is a telefonján Gandalfot.
– Az! Az! – büszkélkedett önnön magára. Volt mire. Én Robert Downey Jr-sem ismertem meg elsőre. Másodikra sem. De legalább Kristin Scott Thomas-t igen. Ő nőből van... 

A feldolgozás sem mindennapi. Enyhén szólva sem korhű, de mindenképpen szöveghű, így ragaszkodik Shakespeare szövegéhez is. A történést, a neveket, viszonyokat pedánsan megtartva, a húszas-harmincas évek Angliájába helyezi, de feledve annak akkori valós történetét és személyeit, sőt a nemzetközi helyzetet is. 

A filmben III. Richárd egy külsődlegesen is fasisztoid rendszert működtet. Nehéz elmondani a látványvilágot... A III. Richárd cselekménye,szürreális viktoriánus díszletek között és helyszíneken (felbukkan például a Pink Floyd Animals című albumának borítóján szereplő, négy óriási kéményű gyár is), tankokkal, modern fegyverekkel, a kornak,mármint a húszas-harmincas éveknek megfelelő jelmezekkel. 

 A náci párhuzam is frappáns, ezt, ugye, Allen Parker is felhasználta a Pink Floyd The Wall című albumának adaptációjában. Hálás és hatásos összehasonlítási alap. Akkor is, ha a második világháború orrba-szájba nyomatása már több mit unalmas: mintha a történelem csak akkor a tíz évről szólt volna, amikor a nácik felemelkedtek és háborúztak. De tulajdonképpen hálás dolog alkalmazni bizonyos külsőségeket, egy egyenruha, vörös zászlók, benne valami fekete embléma (itt egy vadkan, aminek van kapcsolata a darabbal) és máris felkeltettük a szükséges asszociációkat, máris borzongunk, félünk és tudjuk, hogy itt egy érzéketlen, hideg, kegyetlen, zsarnok, képmutató, demagóg rendszer vette át az uralmat, a nyomában jön majd a patakvér... És nem? 

A film tele van apró kis jelekkel, figyelmeztetésekkel, utalásokkal. Például überaktív gyilkolászásának kezdetén, amikor megleli a külön bejáratú gyilkológépét, az éppen egy vadkant etet. Gloster hozzávág egy almát a vadkanhoz, amely felvisít. Később III. Richárdként már őt hívják Vadkannak az ellenfelei. Vagy: a náci... izé, az általa tartott nagygyűlésen Richárd mosolyog és ép kezével integet a tömegnek. A film utolsó képkockáján háttal, arccal felénk zuhan a lángtengerbe, s ugyanaz a mosoly, ugyanaz a mozdulat... Mint aki a lelkiismerete hívta lázálmok után ismét megtalálta a maga helyét: a tűzpokolban. 

Szóval jó ez a film, ajánlható, tényleg prímák az alakítások is. Bár SzFT a végére becsicsikált. De ez nem a film hibája: vagy tizenkét órát dolgozott tegnap is, és én csak kilenc óra felé indítottam el a filmet. Tudtam elindítani a filmet. 

Európa, Budapest, 1964, 3036 oldal · Fordította:Vas István

2023 augusztusának az első hete, szorgos, dolgos hét. Szerelmetesfeleségtársam egész héten tizenórákat dolgozott, hogy a két hét szabit behozza. Nagyon sajnáltam őt, de egyben kicsit feszültté is tett, hogy két szót alig tudtunk váltani. Bánatomban elmentem Matykóval sörözni egyet a Synthesis-be, fejenként négy korsó, meg egy rövid, volt is baj, meg elmentem lányom-unokám-nézőbe, nagyon hiányoztak már. Jó volt újra látni őket, játszani velük, s megcsodálni, mennyire szép és okos lányom és unokám van! De tényleg szépek és okosak. A lányom azért is okos, mert csuda jól kondicionálja a saját lányát. A csöpp meg olyan feladatokat old meg, ha könnyítve is, amiket a lányom a középsős ovisaival oldatott meg. 

Munka: van egy hely, ahová Szerelmetesfeleségtársam kapcsolata révén jelentkeztem. Nem tudom mi lesz. De az, hogy ma SzFT nélkül, de az ő bankkártyájával mentem vásárolni, amíg ő  a délutánban is munkálkodott, annyira nem jó. Érzésnek és ténynek sem. 

TUDOM, MANAPSÁG MERÉSZ DOLOG ezekről a könyvekről írni. Mert közhelyes róluk írni. Azért közhelyes, mert újat mondani már nem nagyon lehet. De a félművelt panelproli nem nyugszik, és a nincsen erő, ami a grafomániájának gátat ne szabna, a közösségi oldalak elképesztő belső cenzúráján túl.

*

Huxley 1932-ben jelentette meg a Szép új világot. Orwell 1949-ben az 1984-et. Vagyis Huxley látomásáé az elsőbbség, De mindketten alapul vehették az egykori Oroszországban, az 1922-ben létrehozott Szovjetunióban már a „működő” (értsd: elnyomó, gyilkoló) kommunizmust. Csak Orwell idejére több információ állt már rendelkezésre a tényleges működéséről. (Koestler 1930-ban járt ott, és akkoriban ábrándult ki teljesen a kommunizmusból. Pedig nem így kezdte.) Szóval volt alap, amikre a szerzők építkezhettek. De meg kell adni, előre bosátva, hogy Orwell-é a jobb, frappánsabb megfogalmazású regény, de Huxley több olyan dolgot előrevetített, ami akkor még messze nem volt annyira egyértelmű.

A két könyv gyakorlatilag ugyanarról szól, mennyire élhetetlen, érthetetlen egy agymosó diktatúra, de különböző alapállásokból indulnak ki.

Az 1984 a diktatúra keltette félelemre, múltfestésre, a kívülről irányított társadalomra, a megfigyelésre, feljelentgetésekre, kínzásokra alapoz.

A Szép új világ szintén az agymosásra, ami már a fogantatástól kezdve a kondicionáláson alapszik, amiből a külső egyformaság is fakad, miáltal mintegy klón-ikrek egyenarcú tömege a társadalom. Az egyének fő motiváló ereje itt nem a félelem és a külső megfigyeléstől, az ellenőrzéstől, a büntetéstől való rettegés, nem kötelező elfogadniuk a társadalmukat, annak erkölcseit, élet-diktátumát, hanem egyszerűen szeretik azt amiben élnek: a kasztokra alapozott felépítettséget, a munkájukat, a permanens fogyasztást, a promiszkuitás magától értetődőségét, a sterilitást és a technológiát. A szereplőknek szinte nincsen konfliktusa a külső hatalommal, amely meg sem jelenik a könyvben, ők maguk önnön börtönőrei. Még csak nem is annyira egymáséi. A Szép új világ társadalma ugyancsak hajadzik a mai, fogyasztáson alapuló, neoliberális társadalom értékeket, alapvető emberi mivoltot, biológiai rendet kiforgató, fű alatti, de elemi erővel ható diktatúrájára.

Forrás

Ahogyan ezt leírtam, összeállt a kép: jelenleg a szép új világban élünk. 

• Például vannak az érinthetetlenek,
• a fogyasztás istenítése,
• a parttalan, elvtelen, összetartozás nélküli szexualitás természetessége, propagálása
• az itt-ott már legalizált és a legalizálásra váró drogok,
• a szórakozás, a kikapcsolódás mindenekfelettisége,
• az olvasás elértéktelenedése, a könyvek használatának az elsorvadása, stb.

S mindezt hamarosan belefolyik majd az 1984 külső elnyomásába. Az elsőt magyarázni sem kell a másodikra nagyon egyértelmű jelek vannak. Vagyis ilyen értelemben az 1984 kvázi folytatása a Szép új világ-nak. Tudod, említettem például, hogy az 1984-ben a technológia által teljességre jut az agymosás és a polgárok megfigyelése (volt már úgy, hogy beszélgettél valamiről, majd utána váratlanul a beszélgetésben említett fogyasztási eszközről jelentek meg hirdetések a telefonodon?) S van már külső ellenség, akit, amit egységesen gyűlölni kötelező.

Vagyis a két angol írót úgyszólván simán tekinthetjük prófétának. Képeket keresgélve jöttem rá, úgy fest,most sem találtam fel a spanyolviaszt, itt egy frappáns összefoglalása a két szerző művei közötti azonosságnak és különbségeknek. Nagyon érdemes rákattintanod!

*

MINDKÉT KÖNYV FŐSZEREPLŐJE egy-egy olyan egyed, amely rendelkezik egy, az adott társadalmon belül egyáltalán nem jellemző tulajdonsággal, a másság nem ma közkeletűen értelmezett vonásával: az egyéniséggel.

Az 1984-ben Winston Smith egy teljesen hétöznapi munkás, akiben kétségek támadnak, és a kétségei a maga szintjén bátorrá teszik, hogy újabb kérdéseket tegyen fel, kutasson a kutathatatlan után és veszélyes kapcsolatot ápoljon, tiltott könyveket olvasson.

A Szép új világban gyakorlatilag másfél hasonló személy van. Az egyik egy kondicionálás-hibás, a legfelső Alfa-kaszthoz tartozó, a saját kasztjából külső megjelenésében is kirívó férfi, Bernard Marx. Ő a fél-más. Azért fél, mert amint egy társadalmi siker által elnyeri a többiek teljes elfogadását, azonnal, teljes erőbedobással visszazökken a saját, eredeti helyére.

A másik kívülálló John, az indián rezervátumban megszületett, felnevelkedett vadember. A vademberek a kondicionált társadalmon kívül élők csoportja. Náluk nem szitokszó a tartós párkapcsolat, ahogyan amott, a nők megszülik az utódaikat, nem létrehozzák, programozzák azokat, így van értelme, tartalma az amott ténylegesen pirulásra késztető, trágár anya-szónak.

John véletlenül talál egy Shakespeare-összest, és a kedvenc olvasmánya lesz. A klón-társadalomban már nincsen jelentősége és értelme az érzelmeknek, az irodalomnak, így nem tudnak mit kezdeni a John által idézett sorokkal sem. Sőt, John-nal magával sem. Igaz, John sem ezzel a társadalommal. 

Winston Smith és John között van egy hatalmas különbség. Illetve több, de egy nagyon lényeges. Az általam olvasott kötethez Nagy Péter írt utószót. Bárki is legyen ő, rámutat arra, hogy John bár ellenpólusa a kondicionált, élvhajhász társadalomnak, de igazából semmit nem tud szembeállítani azzal, amivel szembefordult. Csak a Shakespeare-kötetét, a romanticizmusát. S ez bizony meglehetősen kevés. Hiszen a jó irodalom csak problémaforrás. Ahogyan a tartós párkapcsolat, a család és a gyermekvállalás is. 

Winston minden tétova mozdulata, vágya, cselekedete a terrorral szemben maga a megfogalmazás: a kontroll nélküli szabadság. A szép új világ működtetőinek a célja maga a működés. Az 1984 urainak a célja a hatalom. Ezáltal, úgy fest, Orwell volt a reálisabb. 

*

TALÁN A VALÓS KONFLIKTUS, ILLETVE A KONFLIKTUS FELOLDÁSÁNAK A HIÁNYA az, ami Huxley múvében olvasóként  elbizonytalanított. Erre már utaltam: nemcsak hőse, de főszereplője sincs a könyvnek. A fókusz először megkeresi Bernardot, majd átsompolyog John-ra, s Bernardot magára is hagyja. Így teljesen feledésbe is merül Bernard problémája a saját társadalmával. Talán az az üzenet, hogy belülről ez már változtathatatlan? Az új fókusz-személy, John ugyanilyen érv- és valós cél nélküli. 

Ezáltal egyikükhöz sem jutottam igazán közel. Nem csupán eszmeileg nem, hanem emberileg sem. Mert annak ellenére, hogy az eszméik zavarosak, talajtalanok, semerre sem vezetők, az ember még lehetne szimpatikus. Legalább a vergődésük váltson ki empátiát. De megfelelő cél nélkül a szembenállásuk csak hiábavaló vergődés, nem hősiesség. 

Egyikük fókuszba kerülő szereplő sem tudja, igazából mit is szeretne elérni, s ahhoz merre is akarna elindulni.

Ahogy kiderül, Bernard-ban a kondicionálási hiba, a mássága egyetlen tiszta célt generált csak: lássák hibátlannak, ugyanolyannak a többiek.

John, a Vadember (tréfás, amikor a tömegek, az újságírók „Vadember úr!”-nak szólítják.) pedig kizárólag a konzervativizmust képes maga elé tartani, de azt is annyira érvek nélkül, annyira csak a saját megszokása erejével, hogy nem lesz ellenpólussá. 

Nem tudom, ezt Huxley nem volt képes, vagy nem is akarta elérni? Lehet, a élja semmi más nem volt, csak felvetni a fogyasztói társadalom kondicionáltságának, arctalanságának, jelszavakban gondolodásának, élvhajhászatának a szörnyűségét? 

Orwell Winston-alakjának nincsenek ilyen problémái. Ő sem hőstípus, de mert a felette levő rend alapja az uralom, ahogy mondtam, sokkal tisztább az is, hogy a vágyaival, a tetteivel mi ellen lázad. Még ha nem is lázadó akar lenni, csak a kíváncsiságának az érzéseinek enged. 

Huxley története pacsmagoltabb, elkentebb, részlethiányosabb, kontraszttalanabb. Orwell-é mindezekben sokkal gazdagabb. Ahogyan a végső konfliktus is, bár ugyanolyan tragikus mint Huxley-nál (a kis ember esélytelen a rendszerrel szemben), mégis sokkal megrázóbb, döbbenetesebb. Mert egyenes ívben, a belső logika szerint, felépítve vezet ide az út. Nincsen más lehetőség. Míg Huxley-nál a példabeszédek nagyívűsége, részlettelensége, elnagyoltsága több kérdést is felvet, amelyek John végső tettének, okát, értelmét megkérdőjelezik. 

Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő kifejezést: a Szép új világ sokkal inkább példabeszéd mintsem regény. Míg az 1984 egyértelműen az. A Szép új világ felvetései pompásak, elgondolkodtatók, profetikusak, de van baj a szerkezettel, a nézőpontokkal. 

Azt hiszem, teljesen vilá

gossá vált, miért is nem maradt meg kamaszkori olvasásom után semmi sem bennem az elolvasása után, csak egyfajta impresszió. 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1982, 214 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632115260 · Fordította: Szentmihályi Szabó Péter

7,5/10

2023 júliusának a vége. Újra itthon Óbudán. Tegnap jöttünk haza. Önmagában már ez sem volt boldogító. De Szerelmetesfeleségtársam dereka pár nappal az utazás előtt bedurrant. Elég vaskosan. S annyira, hogy nagyjából semmit sem tudott csinálni. Még ülni és feküdni sem nagyon. Ugyancsak kérdéses volt, hogyan viseli majd a hazafeléig tartó kocsiutat. 

Úgy terveztem az útvonalat, hogy ne kelljen autópályadíjat fizetnünk. Pest megyei matricánk van, az M5-ösön Lajosmizséig le tudunk menni, az odáig jó, Kecskeméten amúgy is meg akartunk állni ebédezni, onnan meg nem kell matrica, mert az M44-es autóút matricamentes. És ugyanez visszafelé. Gondoltam én. 

Éppen Kecskemétről kódorogtunk Lajosmizse felé, amikor a gyulai házigazdánk felhívott, hogy ott felejtettük SzFT e-cigijét, hogyan juttassa el. SzFT kihangosította a hívást, én intettem, hogy nem kellene, mert éppen ott jártunk, ami miatt bekapcsoltuk a GPS-t. Amit persze fél szemmel folyamatosan figyeltem. Csak éppen a táblákat nem, az már sok lett volna az én férfiagyamnak. 

Így csak későn kapcsoltam, hogy a GPS csak felvitt az autópályára, még Lajosmizse előtt, Bács-Kiskunban. Ahová nem volt matricánk... Utólag megnéztem, be volt állítva a „Fizetős utak elkerülése” és az „Autópályák elkerülése” is. A jelenlegi szabályok szerint, ha valaki béna, mint most én, nem figyeli a táblát, és felkóvályog a pályára, bár a tervei szerint nem akart ilyet tenni, olyan nincsen, hogy az első, adandó alkalommal le is jön róla, hanem ha feltévedt, egy órája van a vonatkozó matricát megvenni, és ebben az esetben a büntit megússza. Így is fizet, de csak hatezer körül, nem tizenhetet Vagyis kb. tíz kilométer miatt vennünk kellett egy Bács-Kiskun éves  megyeit. Grrr! Amit valószínűleg nem fogunk használni. Bár SzFT azt mondta, ezek szerint érdemes lenne egy kecskeméti hosszú hétvégét összehoznunk. 

De legalább Füsti, a kis Yarisunk hazavitt bennünket. Mert az utolsó napokban vacakolt, nem akart indulni. Nem vettünk Gyulán aksit, mert rá akartam itthon mérni, hogy valóban az xaraxik-e? 

Hazaértünk, SzFT a cumó felcuccolásának az első fázisában vett részt a dereka miatt, a többit én vittem fel. Gondolj bele, hat kört kellett tennem! Még szerencse, hogy van lift. Aztán mentem bevásárolni. Csak a Pennybe akartam menni, de át kellett mennem az ALDI-ba. Aztán meg a Lidl-be. Már rohadtul untam. Volt vagy kilenc óra, mire leltünk vacsorázni. 

Igaz ebben benne volt az is, hogy SzFT még eszembe juttatta, hogy le akartam menni rámérni Füsti aksijára. Próbálkoztam, de meg se mozdult a digitális kijelző. Férfiemberként végül elővettem a mérő leírását. Mindent jól csináltam... Tök véletlenül vettem észre a leírásban, hogy a képernyő csak a bal alsó sarokban az a kis akkumulátor jel azt jelenti, kezd megfeküdni a műszerben levő elem. Megnéztem, volt itthon másik olyan, ez az a 9V-os, tégla alakú kis elemke, de azt betéve is ott a kis akksi-jel. :-| Vagyis mehetünk az Auchanba elemért...

Mindegy, virágért is menni kell úgyis, mert anyós-pajtás ebédre vár, neki meg névnapközelében vagyunk, és megérdemli... 

Johannes Mario Simmel kihúzta a gyufát. Mert bestseller író. Huszonhat regényt, négy novelláskötetet, egy drámát, öt ifjúsági és gyerekkönyvet és tizenhét forgatókönyvet írt. A műveiből húsz filmfeldogozás született. Az egyik magyar vonatkozású. Éppen a Kaviárt dolgozta fel Radványi Géza, aki Valahol Európábant is rendezte.

Simmelnek magyarul hét kötete jelent meg. 

Ahogyan olvasom, az íróra sokáig csak mellékesen, lefelé tekintettek az irodalom Parnasszusáról. De mert a témaválasztásai „megfelelők” voltak, lettek (csupa fontos társadalmi kérdés: kábítószer-függőség, fegyverkezési verseny, sztárkultusz, fogyatékkal élők mindennapjai, idegengyűlölet, génmanipuláció, környezetszennyezés stb.), idővel változott a megítélése is. A Parnasszust addig ugyan cseppet sem érdekelte, hogy Simmel a hetvenes években a legolvasottabb német írók egyike volt. Ami érdektelenség vagy jogos vagy nem az. Ha Simmel a jól választott témák előtt nem tudott írni akkor jogos. De vaószínább, hogy a polkorretkt témaválasztásai miatt került egyre beljebb és beljebb a választottak körén. Valószínűbbnek tűnik, hogy előtte sem írt rosszul, csak a témaválasztásai nem voltak megfelelők, vagy nem jó szempontból közelítette meg őket. 

Mára azonban egyértelmű:bármit is írt előtte és utána, a neve teljesen egybeforrt a Nem kell mindig kaviár-ral. Ha egyáltalán tudja még valaki, melyik író írta a Kaviárt. Mertí. „Miért, az nem egy tévésorozat?” Hát nem csak az.

Így valahogy. 

*

Megtehetném a tiszteletköröket a Kaviár körül. Értem ezalatt, hogy beszélhetnék arról, hogy megért egy mozifilm feldolgozás, meg azt is, hogy lett belőle hatalamas sikerű tévésorozat is. Ami előtt keddenként, este nyolckor ott ült az egész Magyarország.

Elmondhatnám, hogy az eredeti sorozat tizenhárom részes volt, ami nálunk tíz részre kurtult, egy olyan vezércsellel, hogy a tizedik rész végéhez hozzabaccarintották a német eredeti tizenharmadikjának a végét, a közte levő anyag pedig ment a kukába. Okot tőlem ugyan ne kérdezz! Bizonnyal vagy ideológiai gebasz volt abban a három részben, vagy egyszerűen nem volt pénz megvenni az egész sorozat vetítési jogát. Aczél György tudja. Meg az is sejtheti, aki a könyvet elovassa: Lieven nem csupán a németeket, az angolokat, a franciákat vágja át, de az oroszokat is, és annak ellenére, hogy az amerikaikkal sem bánik kesztyűs kézzel, s végül (1958-ban ér véget a történet) az Egyesült Államokban telepedik le. Nem tudom, mindez hogyan jelent meg a filmben, de az oroszok átvágása, meg az a tény, hogy egy orosz hölgy kétes szerepet kap a történetben, sejteti a honunkban levetített sorozat cenzúrázásának az okát.

Ha jól kutakodtam, a legnagyobb magyar torrent-oldalon fent vannak a magyarul hiányzó részek, mikhez egy lelkes rajongója elkészítette a magyar feliratot. A szinkronizált részek mind megtalálhatók a YouTube-on.

Beszélhetnék arról, hogy hány nyelven jelent meg a könyv (22), hogy hány országban forgalmazták a belőle készült sorozatot (a német nyelvterületen kívül Lengyelországban és Magyarországon), és kis színesként megemlíthetném, hogy a '61.es mozifilm-változatot Radványi Géza rendezte, akinek a neve nem véletlenül lehet ismerős neked (Valahol Európában). Megemlíthetném, hogy Simmel utálta a sorozatot, amelynek elkészítéséhez semmi köze nem volt, mert meg sem hívták. (Forrás: itt.)

Érdekes, hogy egy üzleti tárgyalásokkal fogallkozó blog összegyűjtötte Lieven értékesnek és felhasználandónak talált tárgyalás-technikai módszereit.

De a körítéssel ítt meg is állok, mert most az olvasott könyvre koncentrálnék.

*

A sztori voltaképpen nagyon ötletes és nem is bonyolult. Thomas Lievensármos úriember, jól menő bankár, és nagyon, szeret és tud is főzni. És ugyancsak buknak rá a nők: amerre jár, mindenhol valakinek az ágyában találja magát. Ő ezt felettébb élvezi. 

Főhősünk nem egy alkalommal éppen a szakácsművészetével nyeri meg a terveinek az ellenségeit is, a barátait is. Ilyen értelemben a könyv bizonyos értelemben szakácskönyv is, ugyanis tartalmazza ezeknek a Lieven által főzött menüknek a részletes elkészítési módját is. 

Lieven aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy minden kapálózása ellenére beszervezte őt egy kémelhárítás, akiknek kénytelenelvégezni egy szakmájából fakadó munkát. Aztán azon, hogy egy másik is megtalálta, és ott is kényszerűségből kénytelen együttmáködni. Aztán gyűlnek a különféle nációk kémelháító szervei, és Lievennek nincsen lehetősége nemet mondani. 

Ám dörzsölt,okos pasas, mindig úgy végzi el a munkát, hogy ő se járjon rosszul, és meg is tudja magyarázni, hogy miért nem volt maradéktalan a teljesítés. 

Egészen addig, amíg mindenét el nem veszíti. Na, akkor gabalyodnak teljesen össze a dolgai, és akkor kénytelen egy kicsit komolyabban venni, hogy a második világháború idején él.  Szóval tulajdonképpen simán egy kalndkönyvet olvasunk, jól kitalált főszereplővel, aki elmés, el nem köteleződő típus, szoknyapecér, sármos, humoros, frappáns, de egyáltalán nem sebezhetetlen alak. 

*

Külön tetszik, hogy bár a második világháború idején játszódik a cselekmény, Simmel egyáltalán nem él a kötelező sabonokkal. Nincsen a sztoriban vérkegyetlen vagy abszolút balfék náci alakok, ahogyan nincsenek emberfelettien hősies, elvi szinten mindenben tökéletesen rendben levő szövetségesek-alakok sem.

Vagyis sikerüt kikerülnie a második világháborúval kapcsolatban kötelező, ábrázolási kliséket. Túllép azon, hogy nem szabad szeretni, sőt, gyülölni kell a nácikat mint embereket (bár nem szereti őket), szeretni kötelező a szövetségeseket, és azon is, mennyire vitathatatlanul tragikus volt akkortájt zsidónak lenni. Gondolkodom, van-e bármi súlya a könyvben a zsidóságnak? Ennek ellenére Lieven és a mondanivaló náciellenes, fellehet lélegezni,

*

A Lieven életébe belépő titkosszolgálatok tömege sokkal inkább azt jelképezi, mennyire rátelepszik az enni, inni, kefélni vágyó kis emberre a történelem, mennyire nem függetlenítheti magát tőle, mennyire beeszi magát az élet minden apró porcikájába, s mennyire kikerülhetetlen, hogy foglalkozzon vele, ha akarja, ha nem. 

Eszembe jutott Magas szőke férfi, felemás cipőben című film befejező képsora, szövege, amivel igen sokáig nem tudtam mit kezdeni. Mert rohadtul nem illik  a filmhez. Csak éppen megmagyarázza az elkészítésének az okát. Mert a Pierre Richard formálta alak, a kétbalkezes, kétballábas zenekari hegedűs, Francois Perrin mulatságos, hulákkal övezett története megtörtént eseményeken alapul. S a befejező szöveg éppen erre hívja fel a figyelmet: kémszervezetek kifelé a kisember életéből, az ne legyen már a ti játszóteretek! Nem csupán azért nem illett a filmhez ez a befejezés, mert a jókedvű permanens bolondozást nagyon komoly gondolatokkal zárta le, hanem azért sem, mert az általam ismert mindennapi életben sem nekem, sem senkinek nem akadtak hasonló problémái a titkosszolgálatok pofátlan működésével kapcsolatban.

Pierre Richard és Mireille Darc a „Magas szőke férfi..”.-ben

2023 júliusa. Veszélyes múlik a nyaralásunk. Ma Szerelmetesfeleségtársam ki akart menni a városerdei szabadstrandra, de az Időlép vihart ígért egy órára, így beültünk Füstibe, és a fürdés helyett bementünk Békéscsabára egy kis Hada-zásra meg bakos ügyintézésre (a nagyszalontaiu, ATM-es próbálkozésainkra, hogy minimális lejhez jussunk, kártyaletiltással reagált a bankunk,). 

A mai szövegkörnyezet olyan, hogy ha nincs is cenzúra, mégis van, és a kényes témákról író emberfia ismét rákényszerül az öncenzúrára. Magyarországon is. Lettek tiltott szavak (pl. cigány, zsidó, buzi és szép lassan felsorakozik a férfi és a nő szó is), amiket tilos kimondani. Illetve nem mindegy, ki mondja ki ezeket. Lettek törvényileg vitathatatlan témák (holokauszt) , és vannak olyanok, amiket nem illendő vitatni (az LMBTQ-mozgalom összes fogalma). S vannak szavak, amelyeknek a használata, meghatározása és alkalmazása privilegizálttá vált (fasiszta, náci, antiszemita, homofób, fallokrata). Ennek megfelelően adott témákat is csak a bevett mainstream értelmezésben szabad bemutatni, feldolgozni, dramatizálni. Így áll ma a közbeszéd: a polkorrekt újbeszél határozza meg. 

hátterén kérdés, miért vesződöm vele, miért írok  mégis erről a könyvről, miért nem tartom meg magamnak a véleményemet, amikor csak a bajt hozza, ha közzéteszem?

Talán azért, mert úgy érzem, beszélni kell arról, amit Duke írt. Ha igaza van, azért, ha nincsen igaza azért. Ha igaza van, nagy a baj, ha nincsen igaza, cáfolni kell sürgősen. Duke múltjára hivatkozni, és azáltal tagadni a mondanivalója igazságát nem cáfolat, hanem érvelési hiba. Mert a karaktergyilkosság nem érv, hanem elterelés. 

Ennyit hosszú bevezetőnek. Ha még nem rettentél el, lássuk a könyvet! Aminek értékelése bizony nem lesz rövid. 

FOGALMI SZÓTÁR

Röpke, random kísérletet tettem a jelen bejegyzés értelmezésének a megkönnyítése érdekében egy apró fogalmi szótár összeállítására. A meghatározásokat az egyszerűség kedvéért az Idegen szavak szótárából és a Wikipedia-ról vettem. 

A SZERZŐRŐL 

Dr. David Duke életrajza nem szeplőtlen. Vannak olyan elemei, amelyek nehezen magyarázhatók. Azonban a fenntartásokat megértve, méltányolva azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy végső soron nem a ki mondja-kérdés a lényeges, hanem az, hogy mit mond, aki megszólal.

A teljesebb kép érdekében érdemes még ezt az interjút is elolvasni.

David Duke, miképpen az Ébredésem című könyve esetében, úgy most s egyfajta szellemi, kulturális, egyéni fejlődés keretébe ágyazva osztja meg a felismeréseit, a kutatásai eredményéit. Ezzel nincsen baj. Az, hogy a múltjának bizonyos tényeit nem tartja a fejlődés állomásainak, még ha zsákutcások is, az viszont aggályos. Nem mindennapi ugyanis, hogy valaki fiatalemberként német egyenruhában karlengetéssel parádézzon,, megünnepelje Hitler születésnapját, s az sem, hogy egy Klu-Klux-Klan csoport vezetőjévé váljon. 

Amit a könyvből megtudunk Duke-ról, az sokkal lineárisabb, hétköznapibb: rácsodálkozik, megdöbben, beszélget, könyvtárba, levéltárba jár, dokumentumokat kér le, mérlegel, bemutat, tézis, antitézis, szintézis, mesél a saját tapasztalatival a cenzúráról, és összegez, tanulságot von le, összefoglal, s közben nem vall tesz semmi elborultat, csak olvasgatja az édesapjával a napi sajtót, amit apu összezsíroz, a kamasz Duke meg összelekvároz a képregény olvasgatása közben. . . 

A múlt  ilyen mélységű elhallgatása miatt felvontam a szemöldökömet. Nem tetszett, nem tartom korrektnek. Azért nem, mert véleményem szerint a világon semmi szégyellni való nincsen abban, ha az ember nézetei változnak. Akár pozitív üzenete is lehet annak, hogy bár fiatal felnőttként benne volt. Az is igaz, ha vall a múltjáról, a mondanivalója jócskán veszít a fajsúlyából. De az, hogy nem beszél róla, még inkább. 

No, innentől tényleg Duke könyvét ismertetem. A kötet közel négyszáz oldalas, tengernyi adattal, ténnyel, számokkal, emberek, szervezetek, cégek nevével. A részletes ismertetése végtelenné tenné, amit róla írok. (Így sem lesz rövid.) Ezért összefoglalok. Naná! S mert összefoglalok, eléggé sommás és súlytalan lesz, amit írok. A súlyhoz kellenének a nevek, a tények, a számok. Benne vannak a könyvben. 

Ahogyan mondtam, 668 jegyzettel, forrásmegjelöléssel alátámasztva. Ha valaki akar, utána tud nézni, bűvészkedik-e Duke, vagy igazat mond. A múltjától függetlenül. Mert azt, hogy kétszer kettő négy nem teszi kétségessé, ha egy diszkalkulációs hoz rá bizonyítékokat. .  

És most hatalmas a dilemmám. Ha részletesen ismertetem a témaköröket, amikből aztán összeállhat az összkép, irdatlan hosszúvá válik a bejegyzésem. Ha nem részletesen ismertetem ezeket, akkor meg kimaradnak a tények, az adatok, és habkönnyűvé, légből kapottá válnak Duke végkövetkeztetései. Szóval mi legyen?

... [Töprengés]...

Döntöttem! A könyv nem beszerezhetetlen. Ha valakit mélyebben érdekel a témája, a tényei, az összefüggései, simán meg tudja venni. Ha meg nem érdekli mélyebben, talán az összefoglalása is elég lesz a mondanivalója megértéséhez. S így még talán olvasható hosszúságú lesz az én bejegyzésem is. 

Szóval Duke az alább következő kérdéseket vizsgálja. Röviden. Ó, mondom, sokkal hosszabban írja, és a kijelentéseit nem maga írja, forrásokat ad hozzájuk..

A NAGY OKTÓBERI FORRADALOM VEZETŐINEK NÁCIÓJA

Duke beszámolója úgy szól, hogy a legelső impulzus, ami kutatásra serkentett a 20. század elejének nagy változásához, a szörnyű oroszországi eseményekhez köthető. Egy társaságban kapott egy infót: az orosz hatalomátvétel, az új rendszer kialakítása nem orosz esemény volt, a forradalomnak hazudott események mozgatórugói majd' egytől-egyig zsidó származásúak voltak. Duke ezt nem akarta elhinni. Ahogyan azt sem, hogy a forradalom utáni 384 legfelsőbb országvezetőből csak 13 volt orosz. 

Utána nézett. S magyarázatot talált arra is, miért kellet félretenni a cári családot, és a cári rendszert. II. Miklós rendeletekkel iparkodott megvédeni a népét az azt kizsigerelő zsidó pénzemberektől. A forradalmárok is ezáltal juthattak nagyon komoly, külföldi tőke-segítséghez.

Állítólag Trockij (született Lev Bronstein) állítólag a forradalom előtt „Rothschild bankárcsalád egyik tagjával, Rothschild báróval szokott sakkozni”. 

A kapcsolat a nyugati tőke és az orosz forradalom között, bármennyire is ellentmondásos a jelenség, sokáig fennállt. Ahogyan a dolgokat megkapargatva az is nyilvánvalóvá lett Duke számára, hogy a kommunizmus és a nyugati liberalizmus mögött mindig a baloldal áll, a baloldal permanensei pedig mindenhol döntő többségben zsidó származásúak. Ahogy például a magyarországi Tanácsköztársaság idején is. 

Megtudjuk azt is, hogy a második világháború előtt a vezető zsidóság egyes országok beli szerepe ma már elfogadhatatlan kijelentésekre késztette az országok prominenseit is. 

Nem szükséges túlhangsúlyozni a bolsevizmus létrehozásában és az orosz forradalom végrehajtásában az internacionalista és javarészt ateista zsidók szerepét... Winston Churchill

*

Mindegyik nemzet kölcsönösen utálja egymást, de mindegyik utálja a zsidót. Mark Twain

 Duke felteszi a kérdést: miért? 

A ZSIDÓ SZUPREMÁCIZMUS GYÖKEREI

Duke úgy találja, hogy a felsőbbrendűségi tudat a zsidóság történelmében, az isteni választottságban és a szentnek tartott irataiban gyökerezik, amelyek a választottságot kijelentik és megerősítik. Igen, az Ószövetségről és a Talmudról van szó. Az utóbbi, ha esetleg nem tudod, az előbbi nagyon-nagyon részletes magyarázata, kiegészítve annak mindennapi elvi és gyakorlati következményeivel. Ahogy Duke fogalmaz, a zsidó hitéletben az utóbbinak hangsúlyosabb szerep jut. 

Az Ószövetség leírása valóban problematikus. Gyakorló keresztény koromban sem tudtam mit kezdeni a Tízparancsolatot megkapó zsidó népnek adott következő utasításokkal, majd Józsué könyvével és az ószövetségi próféták sok-sok kijelentésével. Mert miután Mózes lehozta a két kőtáblát a Sínai hegyről, amelyen feketén-fehéren ott állt, hogy „Ne ölj!”, a zsidó nép ezt követően utasítást kapott Istentől, hogy vonuljon be Kánaánba, övé a föld, de az ott élő népeket, kíméletet, kegyelmet nem ismerőn irtsa ki. Nem csak a harcosokat, a férfiakat, hanem a nőket, gyerekeket, korra való tekintet nélkül, sőt, még az ott élő népek állatait is. Ez valóban ott bármelyik Bibliában. Csak egy-két verset idézek. 

Azokban a városokban, amelyeket birtokul nyersz, egyáltalában senkit se hagyj életben. (MTörv 20, 16)

Bevette azt, és kardélre hányta királyával és vidékének minden városával együtt, felkoncolt minden élőt, amely ott tartózkodott. Nem hagyott ott senkit sem életben. (Józs 10, 37)

Aztán: a zsidók számára isteni parancs volt az elzárkózás más népek elől. Nem asszimilálhattak semelyik nemzet fiát, lányát, és maguk sem asszimilálódhattak. 

Ne adjátok tehát leányaitokat fiaiknak feleségül, de az ő leányaikat se vegyétek fiaitok számára. Sohase keressétek velük a békét és általuk a jólétet, hogy megerősödhessetek és élvezhessétek a Föld teremtéseit, fiaitok pedig örököseitek lehessenek minden időben. (Ezd 9, 12)

Kell ehhez kommentár? Én bármit is olvastam, nem adott erre ma is elfogadható magyarázatot. Keresztény gyülekezetemben többször kérdeztem az ilyen tartalmú kijelentésekről, de rendre megtorpant ott a válasz, hogy amikor Isten ezeket az utasításokat adta, akkor ezeknek a népeknek lejárt a kegyelmi ideje, és az ítéletet a zsidók hajtották végre rajtuk. A magyarázat elvben akár igaz is lehet, de el nem tudom képzelni magamat, amikor tudva, hogy a kőtáblák mit tartalmaznak, bemegyek egy városba, kivágom a gyermekeket a terhes nők hasából, a megszülteket meg a lábuknál fogva csapom a sziklafalakhoz... 

A Talmud messze nem ennyire szemérmes és gátlásos. Az eredeti Talmud hatezer oldalas. Figyelemre méltó, hogy magyarul mindössze két olyan kiadása van, amelyik vaskosabb, az egyik ez, a másik pedig emez. Az első ezer oldalas, a második 516 (vagy 536, attól függően, melyik kiadásáról beszélünk). Vagyis forgalomban nincs és nem is volt soha teljes fordítása. (Az elsőt a munkahelyem fenntartója adta ki.)

Létezik még néhány szemelvényes kiadás, de azok még ilyen terjedelemmel sem bírnak. Egyet kiemelnék közülük, egy problémásat. A címe: A Talmud magyarul. Alátámasztja Duke mondanivalóját, a Talmud problémás helyeit szedte össze. Problémás könyv, de nem húzom az időt, már a fülszövegéből kiderül, miért. 

Duke is kiemeli, hogy sem könyvtárakban, sem a kereskedelemben nem találkozott komplett kiadással. Pedig ő Amerikában él. Az idézetek, amiket hoz döbbenetesek. Nem tisztem eldönteni valósak-e. Ő ezeket is végjegyzeteli. Ha igazat mond, ha jól értelmez, abból nagyon sok minden fakad. Ha nem, a könyve alapjai kérdőjeleződnek meg. 

Amiket idéz, azoknak a szövege arról szól, hogy a zsidók mindenki másnál magasabb rendűek, gyakorlatilag csak ők az emberek, mindenki más, a gojok csak állatok, s velük szemben minden, de tényleg minden megengedett. Ezt ízlelhesd egy kicsit. Pro és kontra. Ha zsidó részről csak ezt a fejezetét érdemben megcáfolnák, a többi, ha nem is kártyavárként omlana össze, de egy nagyon fontos tartóelem esne ki belőle. 

ZSIDÓK, KOMMUNIZMUS ÉS POLGÁRJOGOK

Duke a következőt állítja: a liberalizmus egyik alappillére az egalitarizmus. Tudod, a liberalizmus baloldali találmány, a baloldal pedig többségében zsidó. De fejtegetésében azt mondja: 

Útban a csúcsra fontos volt felrakni a szemellenzőket a nem-zsidókra a „zsidó fajjal" és a „multikulturalizmusnak" a zsidók számára nyújtott előnyeivel kapcsolatban. Amint uralmuk alapjait megvetették, elképesztő módon kezdték az ellentétét mondani annak, amit korábban vallottak. Majdnem ugyanabban a pillanatban, amikor azt állították, hogy a fajnak és az etnikumnak nincsen valóságos jelentősége, és elkezdtek a zsidó etnográfia fontosságáról beszélni, elmenve egészen annak fejtegetéséig, hogy az antropológiát a zsidók uralják!

Az 1990-es évek végére a zsidó írók bátran kezdtek írni arról, hogy ők uralják az amerikai antropológiát. Egy 1977-es kiadású American Antropologistban, amelyet az Amerikai Antropológiai Szövetség jelentett meg, Geyla Frank zsidó tudós azt írja, hogy az egalitárius amerikai antropológia olyannyira teljesen zsidó, hogy a „zsidó történelem részének" kellene azt nyilvánítani. Frank a továbbiakban azt mondja, hogy az antropológia egy bizonyos szociális program szolgálatában áll, és tanulmánya olyan zsidó antropológusokkal foglalkozik, akik „egyes multikulturális elméleteket szeretnének mozgalmi célkitűzéssé változtatni". Az antropológusoknak ugyanez a fajtája, akik azt mondják, „nem létezik semmi olyasmi, hogy faj", ha feketékről és fehérekről van szó, akkor rögtön képmutató módon, a zsidók egyedülálló genetikai homogenitásáról kezdenek beszélni. Továbbá egyre több zsidó antropológus lépett a nagy nyilvánosság elé, az ő sajátos genetikai és kulturális örökségüket ünnepelve. (107.)

Ebben a fejezetben kap helyet néhány kiemelkedő, támogatott, máig példaképnek tekinthető polgárjogi mozgalmár, például Martin Luther King személyiségének a boncolgatása és főleg a nőkről, a teremtésben betöltött szerepükről vallott vallásos zsidó szemlélet. Ismét a Talmudból (is) hoz idézetet, amelyben egy férfiak által elmondott ima arról szól, hogy köszönet istennek, hogy nem gojnak és nem nőnek teremtette. Van itt cifrább idézet is, de a billentyűzetemre nem merem venni, itt már életbe lép a szkepticizmusom és a főleg az öncenzúrám. Képzelheted, menyire cifra! A helye állítólag: Kethuboth 11b ; Jebamoth 55b és 69a-69b; Sanhedrin 57b 58a, 60b) 

A ZSIDÓ MÉDIA-SZUPREMÁCIA

Nem is tudom, ezen a helyen kell-e erre szót vesztegetnem, ez annyira nyilvánvaló. Égre-földre kerestem, de nem leltem autentikus forrás a Woody Allen idézetnek, miszerint „a hanuka után az Oscar- és a Nobel-díj átadása a legnagyobb zsidó ünnep”. :-)

De Duke komolyan beszél (bár tulajdonképpen Woody Allan is), amikor kifejti, hogy a média Amerikában, de tulajdonképpen mindenhol nyugaton a zsidóság kezében van. Nem csupán a filmipar, de a televíziók, a sajtó, a lemezkiadás, minden. A sajtóba beleértendő az összes hírügynökség, akiktől a fehér holló független lapok a híreket kapják. S ez, ugye, máris és azonnal tematizál. Azt állítja, hogy nincsen olyan orgánum Amerikában, amelyik ne állna befolyás alatt. 

Ha arra gondolok, hogy milyen szinten kell működnie az öncenzúrának az egyébként sok szempontból deviáns Magyarországon is, ebben a tételben nehéz kételkednem. Meg persze elég nagyjából bármilyen filmet megnézni, ezerrel mindegyikben és bármelyikben megy az érzékenyítés hosszú évek óta.

Egy éppen tegnap megnézettben (Várandósok), meglepően a helyén volt az üzenet: a párkapcsolat, a gyerekvállalás, az együtt szülés, a házasság jó dolog, De azért az egyik pár Etiópiába ment fekete gyereket örökbefogadni, és megesküdtek, hogy vigyáznak a gyerek etióp identitására. Ennek ellenére ez a film a ritka pozitív példa. Ha nem is egy életalakító alkotás. 

A médiát egyértelműen a hatalmas média-konglomerátunok tartják a kezükben. Nehéz vitatni. Mondj olyan neveket, amiket ismersz a média bármelyik részterületéről, biztos lehetsz benne, hogy zsidó kézben van, zsidók a vezetői. Time, Newsweek, US Reports, New York Tines, The Wall Street Journal, The Washington Post, CBS, ABC, NBC, AOL-Time Warner. Disney, Warner Brothers, Paramount, Universal, Dreamworks, Random House, Simon & Schuster, Time Warner Trade Groups, stb. Mondj nagyjából bármilyen céget...

De például az óriásokat megközelítő, valamelyest független Rupert Murdoch cégei (Fox Televison Network, 20th Century Fox Films, Fox 2000) mentes valamelyest a befolyástól. De csak hangsúlyozottan valamelyest. 

S akkor még nem említettem olyan szervezeteket, mint a B'nai B1rith Rágalmazásellenes Liga (ADL), amely gyakorlatilag szigorú tartalmi ellenőrzést, cenzúrát működtett az összes média-tartalom felett. 

A zsidók médiabeli túlsúlya egyértelműen tematizálja, szűri a nyilvánosság elé kerülő információkat. 

A ZSIDÓ POLITIKAI SZUPREMÁCIA

Ha ez eddigiek nem  is (de), ez már egyértelműen mély víz. Duke ebben a fejezetben kínosan vigyáz arra, hogy zsidó forrásokat idézzen. Meglepően nyíltan fogalmazó idézetekkel. Amely idézetek nem kertelnek, teljesen világosan kimondják, hogy az USA kormánya teljes mértékben zsidó befolyás alatt áll, zsidó érdekeket szolgál. Kemény szavak, döbbenetes kijelentések. Ismételten forrásokkal megjelölve. 

Az USA-nak nincs többé goj [nem-zsidó] kormánya, hanem egy olyan kormánya van, amelyben a zsidók a döntéshozatal minden szintjén egyenrangú partnerek a kormányzásban. Talán a zsidó vallási törvény „gojok kormánya" kifejezéssel kapcsolatos részeit felül kellene bírálni, mivel ez a kifejezés idejétmúlttá vált az USA-ban. (Az egyik főbb izraeli újságból, a Maarivból)

Mellékesen megjegyezve, habár a zsidó hatalom a jelenlegi demokrata kormányban ennyire nagy, sok lelkes zsidó pályázza meg a legfelsőbb helyeket a republikánus pártban is. (uo.)

A zsidó vezetők amúgy nem lettek volna annyira merészek, hogy megünnepeljék a zsidó politikai részvételt... Régebben attól tartottak, ha elismerik a zsidó sikereket, akkor az csak megnöveli az  antiszemiták számát... de most a zsidók eléggé magabiztosan gyakorolják a befolyásukat... Politikai szempontból előbújtunk a rejtekünkből... elég biztosnak érezve az eddigi eredményeinket ahhoz, hogy nyíltan ünnepelni merjük azokat. ... a zsidó közösség elért valamiféle kritikus tömeget a politikában, ami biztosíték arra, hogy a Clinton-korabeli óriások közül sokan majd pozíciójukban maradhatnak, attól fiiggetlenül, hogy ki foglalja el a Fehér Házat. (Jewis Week, 1997.január 24.)

...Nem mintha az aránytalan politikai erőnk (a legnagyobb, Amerika bármelyik etnikai/kulturális csoportja között) egyszer csak véget érne... Hacsak nem, és ameddig nem reformálják meg a kampányfinanszírozási politikát, ami szinte teljességgel lehetetlen, addig a hatalmas zsidó vagyon előszeretettel fog részt venni benne. Körül fogjuk udvarolni őket, és minket is körül fognak udvarolni a kulcsbeosztásban lévő kongresszusi tagok. Ezt a hatalmat a politikai rendszeren belül, mind helyi,  mind országos szinten, láthatatlan pénzeken keresztül gyakoroljuk, és főleg államon kívülről befolyó pénzek által, amelyeket olyan jelölteknek adunk, akik kedvesek Izraelnek... (Steinlight: A zsidóság súlya Merika változó népességében)

Az is igaz, hogy az aránytalanul nagy zsidó gazdasági befolyás Hollywoodra és a televíziózásra, a tájékoztatásra koncentrálódik, ami nagyon áldásos dolog a közvélemény Izraelről alkotott képének, és az amerikaiak zsidó kérdésekre való érzékenységének kialakításában... (uo.)

Az USA-nak nincs többé goj [nem-zsidó] kormánya, hanem egy olyan kormánya van, amelyben a zsidók a döntéshozatal minden szintjén egyenrangú partnerek a kormányzásban. Talán a zsidó vallási törvény „nem-zsidó kormány" kifejezéssel kapcsolatos részeit felül kellene bírálni, mivel ez a kifejezés idejétmúlttá vált az USA-ban. (Maariv újság, Izrael)

A cél az utolsó mondatban olvasható. Duke természetesen nem áll meg itt, részletezi mindennek a hátterét is, névsort hoz a kormányhivatalokban tisztséget betöltő zsidókról (nagyon sűrűn szedett egy oldal, ahol csak a legfőbb tiszségeket említi). Ha Duke fals forrásokat használt, akkor a következtetései is falsok. Ha nem, abból nagyon sok minden következik. 

AZ ANTISZEMITiZMUS GYÖKEREI (KÉT FEJEZET)

Duke itt azt fejtegeti, hogy az antiszemitizmus nem akció, hanem reakció. A három fejezet három nagy területet vizsgál. Olyan terüleeket, amelyek Duke szerint jogosan váltották, váltják ki a reakciót a tevékenységük ellen.

Nem vagyok antiszemita. Egyszerűen a népem életéért és szabadságáért küzdök, mint minden más nép és nemzet szerte a világban. Tiszteletben tartva a becsületes zsidókat, szembe kell szállnom a zsidó szupremácizmussal, amely annyi nemzetet sebez meg. Ilyen egyszerű: amiért szeretem a saját népemet, nincs más választásom, mint szembeszállni azokkal, akik ártani akarnak nekünk, vagy túlélésünket fenyegetik. Az ilyen gondolkodás olyan természetes életfeltétel, mint a lélegzetvétel minden pillanatban. Amíg élek, lélegzem. Amíg élek, megvédem a népem életét. (217.)

Szerinte mi váltja az önvédelmi reflexet? Ezt tárgyalja ez a két fejezet.

Az első fejezet
A ZSIDÓSÁG PÉNZÜGYI TEVÉKENYSÉGÉRŐL, FELEMELKEDÉSÉRŐL ÉS AZ EZZEL KAPCSOLATOS HATALOMRÓL szól. Ami Duke szerint szorosan összekapcsolható a Talmud goj-szemléletével, azzal a tanítással, hogy a gojokkal bármi megtehető. A bármiben a pénzügyi machinációk, a tisztességtelen kamatok, az uzsora, a hazugság (amivel például a Rothschild-ok felemelkedtek Waterloo-t közvetlenül követően), emberek, területek,országok tönkretétele és minden, ami ezzel jár belefér. 

A második éppen erről szól: a mindenkori zsidóság ELLENI ELLENÉRZÉSEK, ÜLDÖZÉSEK AMIATT VOLTAK, MERT KIFOSZTOTTÁK AZ ŐKET BEFOGADÓ ORSZÁGOKAT. A lojalitás részükről mindig kizárólagosan a saját népüket, fajtájukat illette, a befogadó népeket rengeteg alkalommal elárulták, s napraforgóként fordultak mindig az erőseb, a várható győztes felé.

Persze, ez így sommás, de tudod, Duke, részletesen ír, jegyzetekkel. 

IZRAEL ÁLLAMA ÉS AMI VELE JÁR

Három fejezet szól erről. Duke ezekben kifejti, hogy a zsidóság távlati céljainak egyike a saját államuk megteremtése volt. Mindaz, ami a második világháborúban történt és amit alkottak a történésből, kiváló eszközzé, fegyverré vált a kezükben. 

Az első fejezet
IZRAEL MEGALAPÍTÁSÁRÓL SZÓL. Arról miképpen irtotta ki, üldözte el a saját földjéről az ott lakó palesztínokat a kezdetben alig tíz százaléknyi zsidóság. Az izraeli palesztínok jogait Izrael állam elképesztően rasszista elvek alapján nyírbálta meg. Vannak például körzetek, épületek Izraelben, ahová nem zsidónak tilos a belépés, a személyi igazolványok tartalmazzák a faj megjelölését. Az állam megalapítása óta palesztin származású ember nem volt tagja az izraeli parlamentnek, a Knesszetnek.

Több, mint 800 000 arabból, akik az izraeli megszállás alatt lévő területeken éltek 1948 előtt, csak 170 000 maradt. A többiek menekültként kerültek a környező arab országokba. (Encarta Encyclopedia, 1996, )

A cionista kolonizálást vagy le kell állítani, vagy a bennszülött népesség ellenében végre kell hajtani... egy vasfal... szükségeltetik, hogy a bennszülöttekre gyakorolt nyomásunk következményeinek ellent tudjunk állni... az arabokkal történő önkéntes kiegyezés nem jöhet szóba... hiszen fegyveres erő nélkül... lehetetlen a kolonizáció... a cionizmus kolonizációs kaland... fontos héberül tudni, de... fontosabb lőni tudni. (Jabotinsky, V., 1923,  The Iron Wall: We  And The Arabs)

A második fejezet A SZUPREMÁCISTA ÁLLAMI TERRORIZMUST tárgyalja. Duke azt állítja, hogy a zsidó állam következetesen alkalmzta a terrort az arab őslakosok ellen: kitelepítések, tömeggyilkosságok formájában. Emberiség elleni tettek elkövetésével vádolja

• az Izraelt megalapító Ben-Guriont, aki például simán elsüllyesztetett egy brit hajót, amin az angol személyzeten kívül kétszázötven zsidó is tartózkodott. 
• Menahem Begint, aki később Izrael miniszterelnöke lett Begin vezette például, mondja Duke a Deir Jasszin-i brutális, horror-mészárlást. 
• Ariel Saront (szintén miniszterelnökké lett), aki a bejruti, Hatila-i és a szabrai menekülttáborok ellen elkövetett támadásokért, a libanoni szőnyegbombázásokért

Azt is állítja, hogy Izrael létrejötte után a zsidó állam

• békeidőben likvidálta a palesztin értelmiség döntő részét
• kitelepítette a palesztin őslakosság döntő részét, majd a házaikat, a földjeiket a betelepülő zsidók kapták meg
• legalább 150.000 embert kínoztak meg brutális módon vizsgálati fogságban, börtönökben, kihallgatások alkalmával

A harmadik fejezet IZRAEL AMERIKA-ELLENES ÁRULÁSAIRÓL SZÓL.
Duke itt beszél arról, hogy Izrael a legfontosabb szövetségesét, anyagi és erkölcsi támadóját sem kíméli, ha az az érdekeivel megegyezik

• 1967-ben az izraeliek megtámadták és megpróbálták elsüllyeszteni az amerikai U. S. S. Libeerty nevű haditengerészeti hírszerző hajót. A támadás során életét veszítette 31 amerikai tengerész és 171 megsebesült. A Libertynek módjában állt segítséget kérni a több hullámban érkező támadás során, a közelben tartózkodó anyahajókról fel is szálltak a segítségükre siető gépek, de Johnson elnök személyes parancsa visszarendelte őket. Izrael ne állt hadban az USÁ-val, a támadásnak csak egyetlen oka lehetett: rá akarták ugrasztani Amerikát Egyiptomra. Ha gyorsan sikerül elsüllyeszteni a Libertyt, még mielőtt az leadja, kik a támadói, akkor a támadást már gyerekjáték az arabokra fogni. 

• 1950-ben az izraeli titkosszolgákat egy titkos terv megvalósításába fogott. A tervnek az Operaton Suzannah nevet adták. A terv arról szólt, hogy egyiptomi területen levő amerikaiakat gyilkolnak meg, amerikai létesítményeket támadnak meg, de arra utaló jeleket hagynak a helyszínen, hogy egyiptomiak követték el a támadásokat. A terv nem sikerült, és meglehetősen kínos helyzetbe hozta a miniszterelnököt, Ben-Guriont és a védelmi miniszterét, akinek nevéről a terv elhíresült, Pinkasz Lavont.

• Az amerikai titkosszolgálat egyik legnagyobb krízisét az izraeliek által beszervezett kém, Jonathan Pollard okozta. Pollard titkos amerikai adatokat adott át közel-keleti és szovjet kapcsolatainak. Például az idegen területeken tartózkodó amerikai titkos ügynökökről és amerikai atomtitkokról. Tevékenysége miatt az amerikai titkosszolgálat a történelmének legsúlyosabb krízisét élte át: rengeteg ügynöküket letartoztatták, kivégezték, de a minimum az volt, hogy mivel kilétükre fény derült, nagyon sürgősen távozniuk kellett a célországokból. 

• Duke szerint egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy az izraeli titkosszolgálat előre tudott a WTC tornyai elleni 2001-es támadásról. Csak éppen nem szóltak az amerikainak. Mert a tornyok megtámadása a ő érdekeiket szolgálta. 

Az esetek nem csupán arról szólnak, hogy Izrael mennyire elvtelenül pragmatikus még a legnagyobb támogatójávál szemben is, hanem sokkal inkább arról, az USA kormánya mennyire tehetetlen  vele szemben. Semmiféle diplomáciai, gazdasági, katonai következménye nem lett egyik esetnek sem. Mintha mi sem történt volna... És mi sem történt, csak amerikaiak haltak meg zsidó érdekek miatt. Mondja Duke. 

NYOMOZÁS A HOLOKAUSZT UTÁN 

Ugyan miért kellene a holokauszt után nyomozni? Ismert minden pillanata, könyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, szemtanuk tengere bizonyította, hogy úgy volt, ahogyan tudjuk, hogy volt. Duke azt mondja azért érdemes vele foglalkozni, mert az általános együttszólás ellenére a holokauszt bizonyos tényei mégis változnak.

Azt állítja például, hogy az Auschwitz-ban létrehozott emlékmúzeum falán nagyon sokáig négymillió helyi áldozatról beszélt a falon levő tábla. Manapság 1,7 millióról.  A kutatások nyomán tarthatatlanná vált a kezdeti négymilliós becslés. A szám változása természetesen csökkenti a köztudatban általánosan beivódott hatmilliós végeredményt is. Hasonló módon komoly kutatók ma már nem beszélnek a dachau-i gázkamrákról, és jócskán csökkent az ott elhunytak kezdetben szentírásnak tekintett száma is. Ahogyan az emberből főzött szappan és az emberbőrből készült lámpaernyők mítosza is valótlannak bizonyult. S Duke szerint jó néhány mozzanat van még, ami jócskán árnyalná az általánosan elfogadott képet. 

Azok, akik a kutatásaik alapján megkérdőjeleztek több, bizonyított képet, igen őket hívják manapság revizionistáknak, több per indult, üldöztetésnek, zaklatásnak és fizikai erőszaknak, börtönbüntetésnek voltak/vannak kitéve (Paul Rassinier, Robert, Faurison, David Irving, David Cole, Ernst Zündel, Fred Leuchter, stb.) Nyilvánosság előtt kétségbe vonni az általánosan elfogadott tényeket manapság önmagában antiszemitizmus, és gyakorlatilag az összes európai államban büntetőjogi kategória! Gyűlöletbeszéd. (Magyarországon is.) Frappáns,nem igaz?

Vö.: Paul B. Coleman: Cenzúrázva című kötetét. 

Duke miközben bevezet a holokauszt alternatív kutatóinak a felismeréseibe, sorsába, többek között Norman G. Finkelsteinre is hivatkozik, akinek nagyon ismert könyve, A holokauszt-ipar levezeti, hogy miért volt és hatalmas üzlet manapság is a holokauszt. Duke elmomdja azt is, milyen összefüggés a háború utáni és a jelenleg is domináns holokauszt-kép és Izrael államának a megalapítása, fennmaradása között.

(A holokauszt kérdéseiről lásd pl. A felboncolt holokauszt című könyvet. A módszertanról, ami a holokausztot életben tartja, Finkelstein könyvén túl ajánlott még a következő két kötet: A holokauszt mint a liberálnáci diktatúra alapja és a Torkig vagyok a holokauszttal című köteteket.)

Ebben a fejezetben van szó arról is, hogy a háború utáni, a náci vezetők ellen lefolytatott nürnbergi per miért volt az igazságszolgáltatás megcsúfolás, és miért nem tekinthető a legkisebb mértékben sem legitimnek, ami ott lefolyt. Kezdve a prekoncepcióból fakadón az igazság kiderítésének teljes hiányával, és végezve a foglyok fizikai kínzásával... S közte nagyon széles még a placc, miért volt teljesen képtelenség az egész per. 

Minden zsidónak, valahol lényének mélyén, el kell kerítenie egy helyet a gyűlölet számára — egy egészséges, éltető gyűlölet számára — az ellen, amit a német testesít meg, és ami a németben lakozik. Ha másképp tenne, halottait árulná el. (Elie Wiesel: Legends of Our Time. (chapter 12: Appointment with Hate.) New York: Shocken Books. 142. o., 1982)

Gondolatkísérlet: ha Wiesel idézetében a „zsidó” és a „német” szavakat felcseréled, (az utóbbi helyére bármit beírhatsz), mit kapsz? S mit kapna, aki ilyet le merne írni? Nobel-díjat, ahogyan Wiesel kapott, biztosan nem... 

A ZSIDÓK VEZETTE INVÁZIÓ

Mármint Amerikába és Európába. Igen, a migráció. Amit e két kontinensen teljes mellszélességgel támogat a balos értelmiség és politikai vezetés. A másság tiszteltének és a humánum alapelve mentém. Miközben Izrael bevándorláspolitikája a világ egyik legszigorúbb, legnagyobb nehézségeket támasztó feltételrendszerrel rendelkezik. 

A liberális bevándorlás-politika Duke szerint Amerika és Európa elgyengítésének a célját szolgálja. Ha ezt, akkor bizony ez maradéktalanul bejött. Mondjuk egy logikai láncszem nekem itt kimaradt: ha összeomlik ez a két társadalom, mi által valósulnak meg a tervek, s honnan lesz rájuk pénz? S vajon mi történik a nem Izraelben lakó zsidósággal? S vajon ki védi meg az izraeli zsidókat, ha nem lesz Izrael mögött gigantikus katonai támogatottság? 

A ZSIDÓ EVOLÚCIÓS STRATÉGIA ÉS A ZSIDÓ FELSŐBBRENDŰSÉG HIRDETÉSE

Az antropológia az emberi fajt fizikai és kultúrális értelemben vizsgálja. Genetikaiszempontbólm teszkülönbséget, nem ostja a fajt fajtákra, ahogyan például a kutyák fajtái esetében. Ahol is szabad a fajta-jelleget hangsúlyozni. A rottweiler agresszív, a golden retriever barátságos. Az emberi faj esetében a különbségek minden esetben csak az eltérő kultúrából és a szocializációból származhatnak. Ezért bármiféle fajelméleten alapuló megkülönböztetés teljesen kizárt. A fajelmélet az alapja a rasszizmusnak (lásd a bejegyzés elején a fogalmi meghatározást).

A rasszok genetikai elfogadása tehát önmagában rasszizmus. (Ennek kapásból ellene mond, hogy Izrael állítólag sikereket felmutatva kísérletezett olyan genetikán alapuló biológia fegyver létrehozásán, amely csak az arabokra nézve lenne halálos. Vagyis találtak olyan genetikai sajátosságokat, amely csak az arabokra jellemző.) 

Mindez addig igaz, állítja Duke, amíg nem a zsidókról van szó. Az izraeli bevándorlási törvény, a szupremácista szemlélet ugyanis nem tekinti teljes értékűnek zsidónak azokat, akik csak felvették a zsidó vallást. Zsidó az, aki genealógia tényekkel tudja igazolni, anyai ágon a zsidóságát. (Én ezért nem vagyok zsidó, apai ágon van bennem szemita vér, ráadásul még az is minimum duplán kevert. 

Ebből egyértelműen fakad, hogy bár az emberi rasszok nem léteznek (csak kulturális és szocializációs alapokon), de ez alól kivételt jelent a zsidóság. Vagyis Izrael léte, az Izraelt támogató zsidóság egésze rasszista, hiszen az emberiséget minimum két részre osztja,  a zsidókra és mindenki másra (gojokra). 

ÖSSZEGZÉS

Mondhatod: na, végre! David Duke személye, egyéni történelme hagy kivetnivalókat maga után. De ez nem befolyásolja, hogy jó stílusban, logikailag tisztán, követhetőn ír. A tetemes mennyiségű forrásanyag megjelölése önmagában alátámasztja a mondanivalóját. 

Tény azonban, hogy az állításai mellé nem tesz ellentényeket, amit kijelent, az megcáfolhatatlannak gondolja. (Lásd a Deir Jasszen-ről szóló rész alatti keretes szöveget. Ahogyan ellenben az is tny, hogy az idézeteinek a döntő része zsidó forrásból származik, a „ha ők mondják, minek vitatkozzunk vele?”-elv alapján. Az is igaz, hogy érdemes lenne megvizsgálni a források megbízhatóságát. Ha van rá jó sok időnk. 

Ahogyan az is kétségtelennek látszik, hogy az állításaiból rengeteg megvizsgálható a mindennapi tapasztalatok, beszerezhető ismeretek útján is. Például:

Az egységes világkormányra való törekvések ma már nehezen vitathatók.  

S ahogy írtam, a mindennapi tapasztalataimban benne van a zsidó emberekkel való, mindennapi kontaktus is, amiben mindennek a nyomát sem találtam. Lehet, figyelmetlen és naiv vagyok. 

Ahogy Jiří Menzel könyvcímnek felhasználva többször is mondta: hát, nem tudom... Ahogyan azt sem, ha én, a panelproli igaznak is gondolnám, mindazt, amit leírt, milyen módszerekkel, eredménnyel küzdhetnék ellene? Mert ha igazat olvasok, esélyem sincsen, semmilyen szinten. 

Gede Testvérek, Budapest, 2006, 404 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639298689 · Fordította: Tudós-Takács János, Varga Péter

8/10
FIGYELMEZTETÉS, amit félelemből fakadó védekezés miatt írok: az értékelés pontszáma nem a tartalom valóságának szól, félművelt panelproliként abban nem vagyok illetékes dönteni, hanem a könyv stílusának, összeszedettségének, a gondolatmenet felépítettségének, az adatok összeszedésének!

2023 július háromnegyede, még mindig Gyulán. Ma megint strandoltunk, Persze nem a saját ötletem volt, Szerelmetesfeleségtársam igénye szerint mentünk. De mert annyira meleg volt, magam sem tiltakoztam. Igaz, a medence-igényem kétszáz méter leúszása után el is fogyott. Főleg, mert a jobb vállam azt mondta, elég is volt. Viszont vittem ki magammal egy Shakespeare összest, és elmerültem a III. Richárd-ban. És nagyon jól esett.

Tartalmi áttekintés

A lapban hetvenkét írás található. Százkilencvenhat oldalon. Nyilvánvaló, hogy még csak áttekinteni sem fogom mindet. Ugyan szabadság alatt időm még csak lenne rá, de kedvem és olvasói érdeklődés egy majdnem laphosszúságú értékelésre egészen biztosan nincsen. 

Ezért hangsúlyozottan nagy vonalakban ez a különszám a következő kérdésekkel foglalkozik az agymosás témáján belül:

• a szólásszabadság ma határai
• a politikailag korrekt nyelvezet és látásmód diktatúrája
• a reklámok színeváltozása
• a média egyértelmű agymosása
• Holywood a globális agymosás szolgálatában
• a közösségi platformok diktatúrája
• a közvetlen elmemanipulációs kísérletek és módszerek
• a kísérletek és módszerek gyakorlati alkalmazása a közelmúltban
• a tudatmódosító szerek és eszközök

Összefoglalva nagyjából erről, ezekről van szó ebben a számban. De mondom, ha jól számoltam,.hetvenkét cikkben.  

A cikkek, vagy ahogyan a magazin fogalmaz, a tanulmányok egyetlen dologban biztosan megegyeznek: a gondolatok, az elme befolyásolása egy következetesen munkálkodó háttérhatalom machinációi. 

Az alkalmazott módszer

Minden a szokásos. A tördelés, az írógárda, az egyes írások mélysége, az ebből fakadó megbízhatóság és ellenőrizhetőség. Illetve egy komoly szerkesztői akarat az ismétlődések, átfedések elkerülésére,illetve az egyes cikkek egymásnak ellentmondó kijelentéseinek a kiküszöbölésére, összehangolására. 

Ennek ellenére kétségtelen, hogy a cikkek témaválasztásai, sorrendisége jobbára átgondolt. De az átgondoltságnak vannak bizonyos hibái.

• egy olyan volt, ami minden érdekessége és a témájának a kapcsolódása mellet csak színesített, de voltaképpen a fő sodorhoz semmi köze nem volt, és nem is adott hozzá semmit (Az NXIVM szekta hálójában). A szektát szerintem a kutya sem ismeri, és mára nem is létezik. Az agymosáshoz volt ugyan közük, de ez a lapszám nem általában az agymosásról szól, hanem a háttérhatalom színfalak mögötti mesterkedéseiről. Az erről a szektáról írt cikk helyett sokkal többet mondóbb lett volna a valóban magas szinteket is befolyásoló, mindenhol jelen levő szcientológiáról írni. 
• és több olyan, amelyek konkrétan csak ismételték a mondanivalót egyfelől a filmek megrendelt, megkövetelt tartalmáról (A Walt Disney-kód, A CIA Holywoodban, A világ vezetőinek titkos tervei [A 20. század médiakísérletei])-
• duplikált volt a kötelező politikailag korrekt bolondságokról szóló cikkek mondanivalója is (Liberális őrültségek, Polkorrekt terror).
• valamint két majdnem egyforma cikk a Facebook-ról (Gondolatrabszolgává tett felhasználók, 
• ahogyan, ráadásul egymásnak ellentmondó módon (volt itt tézis, antitézis, szintézis) több cikkben is megemlítésre kerül a hírhedt Vicary-kísérlet, mikor is moziban vágtak be egyél popkornt és igyál Coca-Colát  üzenetet a filmbe, és a fogyasztás drasztikusan megugrott. Az egyik cikkben tényként közlik, hogy így volt, a másikban azt mondják, hülyeség az egész, a harmadikban megtudjuk, hogy a kísérletvezető valóban mondott ilyet, csak éppen a kísérletet nem végezte el soha, humbugolt.

Szóval vannak bajok, de szerintem azért az nem olyan rossz. De gondosabb szerkesztéssel simán elkerülhetők lettek volna ezek a hibák is.

A Hihetetlen! egy magazin. Nem tudományos folyóirat, Viszont a témái, mint jelen esetben is, nagyon komolyak. (Na,jó, amikor éppen nem teljesen komolytalanok.) Nekem ezért az nincsen rendben, hogy soha, sehol nincsen semmiféle forrás-megjelölés. Ez némileg komolytalanná teszi az üzenetet. Azért teszi azzá, mert légből kapottságot sugall.

Az pedig a non plus ultra, hogy eleve olyan témáról szóljon egy-egy cikk, aminek a bevezetése úgy szól, hogy „bár nem bizonyítható, de sokan úgy gondolják...”. Ez nekem kapásból azt mondja, most valami olyan irdatlan marhaság következik, mint ide Lacháza, így kár erre az időmet pazarolni. Hát még, hogy arra tanít a magazin, hogy olvassak a sorok között (Ne higgyünk el mindent [A sorok között olvasás tudománya]).

Ezért tökéletesen feleslegesnek találtam olyan cikkek megjelentetését is,

• amelynek a végére a szerző odabiggyesztette, hogy amit ismertetett, szerinte orbitális ökörség: „Lehet, hogy most sok olvasónknak csalódást okozok, de ezúttal a szkeptikusokkal értek egyet,”.(Zavaczki János: Tudatmanipuláció az űrből; 134,)
• vagy amelyik így fejeződik be: „Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az MK-Search valaha is végzett kutatást a »felhasználható anyagokkal« [elpusztítható emberekkel] kapcsolatban, ugyanis az iratok nagy részét a CIA igazgatójának utasítására szintén megsemmisítették.” (Sáránszky Miklós: A CIA titkos elmekontroll-kísérletei; 109.) Na, bravó! Az utolsó mondat tökéletesen agyoncsapja a három oldalas cikket, és teljesen ellene mond a címének is. 
• nem tudtam röhögjek vagy sírjak Bácsi Boglárka A Mohamed-projekt című írását olvasva. A cikk arról szól, két oldalon keresztül, hogy Nyugat egy hatalmas Allah-alakot szándékozott kivetíteni arab komák felé, hogy azon keresztül isteni utasításokkal késztessék őket a megfelelő tettek végrehajtására. Ennek a cikknek az utolsó mondata így fest: „Mert azt viszont továbbra sem tudja senki, hogy néz ki Allah, milyen a hangja, és hogy lehet elképzelni az elképzelhetetlent.” (111.). Mintha erre a projekt kiagyalói abszolút dilettáns módon csak utólag jöttek volna rá. 

Nos, ilyen alapon valóban tényleg bármiről és akármiről lehet oldalakat írni... Csak tökéltesen felesleges is. A szúnyogok szerda délelőtti násztánca a kék színű napernyő redői között, és ennek közvetlen, delejes hatása hatása egy ötven körüli magyar házaspár pillanatnyi nemi életére. Most például ez a több mint ínycsiklandó téma jutott az eszembe, ahogy kipillantottam az ablakon. (A kék napernyőt látom, a szúnyogok tobzódtak tegnap éjjel körülötte, mert ott ültünk, most pedig nagyon várom, hogy Szerelmetesfeleségtársam felébredjen. Ilyen egyszerű.) Írjak róla „egyedülálló tanulmányt”? (Ezt a szöveget a borítóról vettem.)

 Ja, kő' a francnak, totális időpocsékolás lenne.

A személyes érintettségem

Az, hogy a sajtó egyoldalú, hogy bizonyos kérdésekben óriási a cenzúra, firtatlanhatatlan. Legalábbis, ha valaki nem a kincstárit vallja, hiszi. A legutóbbi amerikai elnökválasztás kétségtelenné tette, hogy a legnagyobb közösségi oldalaknak eszébe si.1ncsen nem befolyásolni, sőt irányítani a társadalmi döntéseket.

Azt hiszem, a különszám iránti érdeklődésem szintjét jócskán megemelte a tény, hogy két oldalon is rossz fiú vagyok, nagyon kell vigyáznom magamra. 

S akkor még csak a szólásszabadságról, a hiányáról, és a cenzúráról beszéltem. Aminél a Hihetetlen! Magazin sokkal tovább megy.  

Érdemes-e akkor bármilyen szinten foglalkozni a lappal?

Persze, mert hátha utolérem Ofi barátom műveltségét, tájékozottságát és logikáját. Érvelhetnék szélsőségesen hazabeszélve. :-D

De mondom komolyan is. Minden hibája ellenére csuda érdekes témákat (is) felvet a lap. S ne feledd, Placi barátom megmondta már évekkel ezelőtt, hogy ami a filmeken megjelenik, valahol már készen van. 

Komolyra véve az érvelésemet: úgy gondolom,gondolatkísérletnek, némi tájékozottság-bővítésnek, sőt bizonyos érdemi információ mazsolázásnak, na, meg szórakozásnak kiváló olvasmány. Minden fenntartás ellenére. Mert ne feledjük, a háttérhatalom létét nagyon sokáig teljes szkepticizmussal kellett kezelni. Manapság viszont annyira kilóg már a lóláb, hogy tényként kezelhetjük a létét. Amiből persze nem fakad, hogy a Hihetetlen!-nek mindenben igaza van, de sok mindent valószínűsít. 

7/10

2023 júliusának a közepe. Még mindig Gyulán vagyunk. Az elmúlt napok perzselő forrósága visszafogottá tette a jövés-menésünket, de azért nem voltunk teljesen itthonülők. S simán lehetővé tette, hogy például tegnap a házi lecsó befalása után két órára simán beszunyáljunk a délutánba, mint jól nevelt napközisek. 

Este a városban sétáltunk egyet, megálltunk sörözni a Hídfő kocsmában, ahol majdnem verekedésig fajult, hogy az egyik kétajtós szekrény véletlenül rálépett a másik lábára, de aztán röhögésbe fult az egész, mert a rálépő haverja már mulatságosan kiabálósan introvertálttá itta magát, a lábralépő pedig überalázatosra. Utána kiültünk a nagy körforgalom szökőkútjához, ami szökött ugyan, de most nem volt színes, mint tavaly, de olyan kis szép és megnyugtató volt. 

Az este nagy eseménye volt, hogy Szerelmetesfelségtársamat kétszer is „megtámadta” egy jó ujjnyi, hőscincér-szerű bogár. A második „támadás” után, a cincér-szerű tényleg követte SzFT földrajzi mozgását, SzFT fel is adta, bemenekült a házba. Szerintem gyönyörű volt az ellensége, szerinte felettébb visszataszító.

Mondjuk éjjeli dél felé járt, elszívtam a maradék szivarkámat, és mentem utána én is. 

A kiadás igénytelen, úgy majdnem minden szempontból, de a rendszerváltás utáni időknek ezt elnézzük, ha nem is örülünk neki. Akkoriban dömping volt a hasonló minőségű könyvekből. Tudod, azokra a könyvekre gondolok, amiknek sem a borítója, sem a tördelése, sem a papírminősége nem csábított olvasásra, mert gagyi irodalmit sugallt. A kötet kinézete a hozzá nem értést propagálja. Talán a formátuma az egyetlen, amit jól találtak el. Ja, nem: az is tény, hogy harminc éve egyben van, tehát legalább a kötése príma lett, csak direktben tönkretehető.

A fenti bekezdésről nem Harry Harrison tehet. Arról a kiadó, meg én. Harrison nem tehet arról, amit a könyvével műveltek könyvkiadás álnéven. De ha jóindulatú vagyok, és naná, hogy az vagyok, akkor azt mondom, jó, ilyen-olyan, dilettáns, olcsójános, de legalább VAN, így a semminél sokkal több, mintha még így se lenne. Lehet ezt firtatni? 

Mondjuk tény, ha ránézek az angol borítókra, sokkal több jó azokról sem mondható el. Csak valamennyivel. 

Egyébként meglepődtem, hogy Harrisonnak mennyi mindene jelent meg magyarul. Tény ugyan, hogy ahhoz viszonyítva, mennyi mindene jelent meg angolul, a magyar kötetszám smafu, de azért olyan nagyon rosszul nem állunk.

Még valami a magyar kiadásról- A fülszöveg annyira jól sikerült. hogy a cselekményről mindent elmond. Teljesen feleslegesen el is spoilerez mindent. Ha akarod, itt elolvashatod. Csak arról nem beszél, mitől is jó ez a könyv. Ha nem, hát nem, majd beszélek én!

Előtte még egy tény: Bill története nem fejeződik be ezzel a kötettel, Harrison írt még hozzá néhány részt. Nem ment neki egyedül, csak az első kettő folytatás, aztán társírókkal próbálkozott. Állítólag még ő sem volt felhőtlenül elégedett az eredménnyel. De a tény, hogy Bill sorozattá lett, ettől tény marad. Meg az is, hogy a sorozatból mi, magyarok eddig csak ezzel az első résszel ismerkedhettünk meg.  

A HUMOR

Alapvetően humoros könyv. Ha mindenáron hasonlítanom kellene, talán a Galaxis útikalauzhoz áll a legközelebb. Az első két részéhez. De csak ha bármi áron vágysz arra, hogy viszonyíts. De ennyiből is kiderül, hogy egy merő paródia az egész. Sci-fi paródia. Katonai sci-fi paródia. Ezáltal, újabb viszonyítási pontként talán még Joseph Heller örökéletűjét, A 22-es csapdájá-t is felemlíthetem. Több nem is kell, mindent tudsz, de legalábbis mindent sejthetsz! Jó, csak sejthetsz...

S bár Bill tenyere-talpas parasztfiú, aki azt sem tudja, merre van hány méter, legnagyobb álma ez:

...az a célom, hogy legjobb tudásom szerint helyt álljak választott hivatásomban, trágyázástechnikai kezelő, és már majdnem befejeztem a levelező tagozatot…

A regény paródia, de nem a Heri Kókler típusból, vagyis a meglehetősen öncélú vagy sokkal inkább célnélküli kiforgatásból, hanem (újabb viszonyítási pont) a Terry Pratchett-féle tökéletes átiratokból. De Harrison egyik említett szerzőt sem plagizálja, teljesen újat alkot. Dicsérjük őt ezért!

Meg azért is, mert miközben röhögtet, akozben vérkomoly dolgokról beszél. Miközben egy rettenetektől sem mentes katonai sci-fit olvasunk, amúgy Vének háborúja tempóban. Hm, ez még egy viszonyítási pont. 

A SZEREPLŐK ÉS A VISZONYAIK

Miközben vaskos hazugság lenne roppant árnyalt lélektani regénynek beállítani a Bill-t, aközben teljesen igaz, hogy az egyszerű, de fantáziadús cselekmény szereplői, bár egyáltalán nem hús-vér figurák, aközben teljesen egysíkú, papírmasé alakok lennének. Ahogyan azt sem, hogy az egymáshoz való viszonyuk meg inkább iszony, annyira kiszámítható és sablonos. Mert nem az. 

Bill esete például: tenyeres-talpas parasztfiú, aki nem tudja, merre a hány méter, meg igen, naiv is, de egyáltalán nem ostoba, adott helyzetben a helyénvaló szíve által vezérelve teljesen ésszerű, logikus és bátor dolgokat művel. Józan paraszti ésszel, nem kiművelt kútfőből. 

S amennyire egy ennyire vékonyka, paródia katonai sci-fiben a főszereplő árnyalt lehet, legalább annyira összetettek a szereplők viszonyai. Itt azért Heller és Pratchettet felejtsük el, de Douglas Adams maradjon még. 

Harrison két dologról beszél mélyebben, árnyaltan, úgy, hogy röhögve sírunk.

A HÁBORÚRÓL

Teljesen természetesen nem találja fel a spanyol viaszt. A háborúk soha nem azoknak az érdekében törnek ki és folynak le, akik megvívják azt. Sem maguk a harcok, sem azoknak következményei kihatásai nem szolgálják a levelező szakon iparkodó trágyázteschnikai kezelők érdekeit. Még a trágyázteschnikai kezelők társadalmaiét sem. A trágyázteschnikai kezelők jobbára holtan maradnak valahol. S mert a trágyázteschnikai kezelők jobbára holtan maradnak valahol, ez tönkre teszi a családjukat, a feleségeiket, a gyermekeik, a szüleik életét. És nem lesz, aki a trágáyázás technikáit kezelje. 

S mindezt  olyan emberek érdekeiért harcolva történik, akiket nem is ismernek, akikhez semmi közük, és amely érdekeknek semmi, de semmi köze nincsen a saját életükhöz. De persze propaganda az van, dögivel, hogy a trágyázástechnikai kezelő ideológiai szinten tudjja a merre hány métert. 

(Bill) A mosdóban összevissza forgatta a fejét, hogy megpróbáljon tiszta felületet találni a tükörben. Ugyanis a tükröt teleragasztgatták olyan serkentő üzenetekkel, mint:TARTSD A POFÁD – A CHINGEREK FIGYELNEK! és HA JÁR A SZÁD, EZ A FICKÓ MEGDÖGLIK! Végül sikerült úgy helyezkednie, hogy megpillanthatta magát a SZERETNÉD, HA HÚGODAT EGY CHINGER VENNÉ NŐÜL? A felirat."HÚGODAT" O-betűjében. Fekete karimás, véraláfutásos szempár bámult vissza rá, miközben a zümmögő borotvát végigfuttatta lesoványodott állán. Több mint egy percbe telt, mire
a kérdés jelentése eljutott fáradtságtól tompult agyába.

– Nincs is nővérem – makogta jámboran. – És ha lenne, miért akarna feleségül menni egy gyíkhoz? –

Ezt persze csak költői kérdésnek szánta, mégis választ kapott rá a második sorban lévő utolsó retyóból.
– Ez nem egészen azt jelenti… Azért írták oda, hogy még jobban gyűlöljük a mocskos ellenséget!

[---]

– Hát, ha azt jelenti, akkor miért nem azt írták ki, hogy "gyűlöld még jobban az ellenséget"? – panaszkodott Bill. Ujjával a túlsó fal felé bökött, ahol egy hatalmas poszter volt, rajta a
felirat: ISMERD MEG AZ ELLENSÉGET! Egy életnagyságú – Hát, ha azt jelenti, akkor miért nem azt írták ki, hogy "gyűlöld még jobban az ellenséget"? – panaszkodott Bill. Ujjával a túlsó fal felé bökött, ahol egy hatalmas poszter volt, rajta a felirat: ISMERD MEG AZ ELLENSÉGET! Egy életnagyságú
chingert ábrázolt, egy két és fél méter magas hüllőt, ami pont úgy nézett ki, mint egy pikkelyes, négykezű, krokodilfejű, zöld kenguru.

– Kinek a húga akarna feleségül menni egy ilyenhez? És mit tudna csinálni egy ilyen egy húggal, attól eltekintve, hogy megeszi?

[---]

– Hát, tudod, izé… ezt nem úgy gondolják, hogy megizéli a húgodat. Ez csak a pszichológiai hadviselés része. Meg kell nyernünk a háborút. Ahhoz, hogy megnyerhessük, keményen
kell harcolnunk. A kemény harchoz pedig jó katonákra van szükség. És a jó katonáknak gyűlölniük kell az ellenséget. Ennyi az egész. A chingerek az egyetlen értelmes idegen faj a galaxisban, akiket felfedeztünk, hát természetes, hogy ki kell irtanunk őket.

– Hogy a francba érted azt, hogy természetes? Én nem akarok kiirtani senkit. Haza akarok menni, és trágyázástechnikai kezelő akarok lenni. 

– Nos, én nem személyesen rád értettem… izé… – Buzgó Muki piros kenőcsös kezével kinyitott egy újabb doboz cipőkrémet, és belevájta ujjait. – Az emberi fajra gondolok, az emberiség akarja kiirtani a chingereket. Ha nem pusztítjuk el őket, ők végeznek velünk. Persze a chingerek azt hangoztatják, hogy a háborút tiltja a vallásuk, legfeljebb védekezve harcolnak, és való igaz, hogy eddig még egyetlenegyszer sem támadtak meg minket. De egy napon megváltozhat a vallásuk, és akkor mi lenne velünk? A legjobb megelőzés, ha már most kiirtjuk őket.

Persze mindez vaskos közhely, nem tagadom. De mert a szerelem és a háború szerves része az emberiség életének, és talán a két legkedveltebb téma, soha nem válik unalmassá, állandó az aktualitása. Ahogyan az előbbinek a gyönyörűsége, úgy az utóbbinak az értelmetlensége miatt. 

Harrison egy hatalmas fricskát ad a propaganda valóságtartalmának is. Ne is kérd, nem fogom elárulni ezt a hatalmas poént. Amely hatalmas poén, ha mélyebben belegondolok, nem is poén. A propaganda szerint az ellenség ilyen, meg olyan, és az ilyen-olyanságáért irtani kell, mint a szúnyogokat, a poloskát vagy a tetveket. 

A propaganda szerint azért, mert más, azért, mert esetleg veszélyes ránk nézve. S a harci kedv buzdítása végett a propaganda úgy hazudik mint a vízfolyás. De a mindkét oldali trágyázteschnikai kezelők közben pusztítják egymást a fronton. 

A háborúknak mindig van oka. Van látszólagos és valóságos oka. A látszólagos ok általában racionális, belátható, logikai szempontból méltányolható. Ahogyan a megtámadott fél harcba szállása is: ő védekezik, nem akarja, hogy mindene azé legyen, aki megtámadta. Ez a felszín, az első vonal. a trágyázteschnikai kezelők szintje. 

De efelett mindig van valami más, valami több,valami magasabb érdek, aminek jobbára semmi köze a felszínhez, az első vonalhoz, ami egészen más érdekeket szolgál, ami teljesen másról szól. 

S a háborúk utólagos értelmezéséről már nem is ejtek inkább szót... Mert vagy káromkodni vagy legyinteni kell rá. Mert általában torz, egyoldalú, hazug a kincstári magyarázat. 

Hát csoda-e, hogy a trágyázáskezelő technikusok döntő része nem háborúzni akar, tök idegen érdekekért megcsonkolódni, meghalni, hanem a trágyázástechnikai eszközöket kezelni? Békében, biztonságban, aztán hazamenni a családhoz, megölelni a gyerekeket, megvacsorázni, meginni egy-két pohárkával, összebújni a gömbölyű asszonkával, jól kézbe venni a gömbölyeit, aztán aludni egy nagyot, hogy másnap is hibátlan legyen a trágyázásstechnika kezelése. 

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSRÓL

Na, ez is óriási téma. Manapság mi, trágyázástechnikai kezelők egyre szkeptikusabbak vagyunk a vezetőinkkel szemben. Nem csupán itt, Magyarországon, hanem a világon mindenütt. Vagyunk mi és vannak ők. Valahol odafent, mi meg idelent. Az odafentnek mindent szabad, mert minden mindennel összefügg, kéz kezet mos, ezért minden látszat és porhintés. A törvényhozás és az igazságszolgáltatás is. Gazembernek lenni csak gigantikus mértékben érdemes, akkor a hajad szála sem görbül. De ha egy Vadász szelet lopsz a sarki boltból, eljárás indulhat ellened. 

S különben is az a bűnös, akit az igazságszolgáltatás annak tart. Függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy sem. A független, elfogulatlan bírósági döntésekben már ember nincsen, aki hinne. De mert más út nincsen, ezért, jobb híján, a bíróságok kikerülhetetlenek. 

Alább egy hosszú szakaszt idézek a könyvből. Tényleg hosszú, nem tagadom. De annyira elmond mindent, hogy nem tudtam ellenállni. És rémülj meg, utána, hogy alátámasszam, mindez egyáltalán nem csupán Harrison beteg agyában létezik, még mesélni is fogok! Az sem lesz rövid, de annál érdekesebb, tanulságosabb! 

Felálltak, amikor a törvényszéki tisztviselők besorakoztak. Bill és O'Brien [Bill ügyvédje] a hosszú, fekete, műanyag asztal végén ültek, a másik végén pedig a büntetőbírósági ügyvéd, egy ősz hajú, zord külsejű, olcsó láncot viselő őrnagy. A tíz törvényszéki tisztviselő az asztal hosszú oldalán foglalt helyet, ahonnan szigorú pofát vághattak a hallgatóság és a tanúk felé egyaránt. 

– Kezdjük! – mondta odaülő ünnepélyességgel a Törvényszéki Elnök, egy kopasz és köpcös admirális. – Kezdődjön a tárgyalás, szolgáltassanak igazságot a lehető leggyorsabban, találjuk bűnösnek a rabot, és ítéljük golyó általi halálra.

– Tiltakozom! – mondta O'Brien talpra ugorva. – Ezek a megjegyzések sérelmesek a vádlottra nézve, aki mindaddig ártatlan, amíg nem bizonyul bűnösnek. 

– A tiltakozást elutasítom! Csattant az Elnök kalapácsa. – A védelem ügyvédje harminc dollár bírságot fizet indokolatlan közbeszólásért. A vádlott bűnös, a tények ezt bizonyítani fogják, és a kivégzés foganatosításra fog kerülni. Igazságot szolgáltatunk.

[---]

A főügyész monoton hangon megkezdte a nyitóbeszédét.

– …ezért be fogjuk bizonyítani, hogy Bill biztosítékfelügyelő szándékosan kilenc nappal tovább maradt a hivatalosan megengedett szabadságnál, ezután megtagadta az őrizetbevételt, elmenekült a letartóztató tisztektől, sikeresen egérutat nyert, aztán távol maradt egy teljes évig, ezért szökés miatt bűnös… 

– De még mennyire, hogy bűnös! – kiabálta az egyik törvényszéki tisztviselő, egy vörös képű őrnagy fekete monoklival, talpra ugorva és feldöntve székét. – Én azt mondom, bűnös…lőjék le a gazembert! 

– Egyetértek, Sam – mondta vontatottan az Elnök, gyengén kopogott kalapácsával, – de törvényesen kell kivégeztetnünk, várj még egy kicsit. 

– Mindez nem igaz! – sziszegte Bill az ügyvédjének. – Valójában az történt… 

– Ne foglalkozz vele, mi történt valójában, Bill, itt senkit sem érdekel. A tények semmit sem  változtathatnak az ügyön! 

– …és ezért a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérjük, a golyó általi halált – fejezte be a főügyész a vádbeszédét.

[---]

A törvényszéki tisztviselők már tolták be a széküket, de O'Brien hangja megállította őket. 

– Természetesen a bíróság hatáskörébe tartozik, hogy az előbb megjelölt módszer szerint járjon el, de ugyanakkor szükséges idézni az odaülő cikkelyt vagy precedenst az ítélet végrehajtása előtt. 

Az Elnök sóhajtott, és visszaült. 

– Most mit szívóskodik, kapitány, maga is ismeri az előírásokat ugyanúgy, mint én. Maga mégis szívóskodik. Pablo, olvasd fel! 

Az ügyész átlapozott egy vastag kötetet, megtalálta a bejelölt részt, és hangosan olvasta. 

– Háborús Cikkely, Katonai Rendszabályok, paragrafus, oldal, stb. stb… igen, itt van, a 298-B paragrafus… Ha bármely közkatona szolgálati helyéről több mint egy teljes éven át hiányzik, szökés miatt elítélendő, még ha a tárgyalásról hiányzik is, szökésért pedig a büntetés fájdalmas halál. 

– Ez elég egyértelműnek tűnik. Egyéb kérdés? – kérdezte az Elnök. 

– Nincs kérdés, csak idézni szeretnék egy precedenst. O'Brien egy nagy halom vaskos könyvet  helyezett maga elé, és a legfelsőből olvasott.

– Itt van, Lövening Pénzeszsák közlegény kontra az Egyesült Államok Légiereje, Texas, 1944. Itt azt állítják, hogy Lövening katonaszökevény volt tizennégy hónapig, miután felfedezték egy bújóhelyen az étkező fölött, ahonnan csak néhány rövid órára jött le éjszaka, hogy egyen és igyon a bent levő készletből, és hogy kiürítse a bilijét. Mivel nem hagyta el a bázist, nem ítélhették el szökés miatt, csak egy kisebb fajta büntetést kapott. 

– Ez mind pontos, kapitány; azzal a különbséggel, hogy itt a vádlott igenis hiányzott a kijelölt  állomáshelyéről, a Kitüntetettek Tranzitjából, és hosszasan időzött a Helior bolygón. 

– És ez pontosan így van, uram – mondta O'Brien, hirtelen előrántott egy másik kötetet, és meglengette a feje fölött. – De a Dragsted kontra Császári Flotta Elhelyezési Hadtest, Helior, 8832 ügyben egyetértettek, hogy a hivatalos meghatározás céljából a Helior bolygót úgy határozzuk meg, mint Helior városát és Helior városát úgy határozzuk meg, mint a Helior bolygót. 

– Ez mind kétségkívül igaz – vágott közbe az Elnök –, de teljességgel mellékes. Semmi köze a jelen esethez, és megkérem, kapitány, hogy gyorsan fejezze be, mert golfozni megyek. 

– Tíz percen belül mehet, uram, ha megengedi, hogy mindkét precedenst felvázoljam. Akkor felmutatom majd az utolsó részletet, egy dokumentumot, amelyet Marmoset admirális fogalmazott meg… 

– Hiszen az én vagyok! – tátotta el a száját az Elnök. 

– …mikor a chingerekkel való háború kitörésekor Helior városát önálló katonai létesítménynek  nyilvánították. Tehát kijelentem, hogy a vádlott szökés vádjában ártatlan, mivel soha nem hagyta el ezt a bolygót, tehát soha nem hagyta el a várost, így szolgálati őrhelyét sem hagyta el. 

Súlyos csend állt be, melyet végül az Elnök ideges hangja tört meg, amint a főügyészhez fordult.

– Igaz, amit ez a köcsög mond, Pablo? Nem végeztethetjük ki  a fickót? 

A főügyész beleizzadt, ahogy lázasan keresgélt a törvénykönyvei között, végül eltolta őket magától, és keserű hangon válaszolt.

– Meglehetősen igaz, nincs belőle kiút. Ez az arab-zsidó-ír pasas alaposan elkapta a tökünket. A vádlott ártatlan a vád elkövetésében. 

– Nem lesz kivégzés…? – kérdezte az egyik törvényszéki tisztviselő magas, nyafogó hangon; egy másik idősebb pedig fejét a karjára ejtve zokogni kezdett. 

– Azért ilyen könnyen nem ússza meg – mondta az Elnök fenyegetően Billre nézve. – Ha a vádlott ezen az őrhelyen volt az elmúlt évben, akkor a szolgálati helyén tartózkodott. És az alatt az év alatt nyilván többször is aludt. Ami azt jelenti, hogy szolgálatban aludt. Ezért egy évi és egy napi kényszermunkára ítélem valamelyik katonai munkatáborban, és elrendelem, hogy fokozzák le al-biztosítékellátó-helyettessé. Tépjék le a rangjelzéseit, és vigyék el; a golfpályára kell mennem!

Tartok tőle, hogy az igazságszolgáltatásról, a bíróságokról mindenkinek van egy saját története. De legalább a közéletből tud olyat mondani, amitől égnek áll az összes hajszála.

Ami történetek hiteltelenné, hazuggá, képmutatóvá és egyértelműen felsőbb érdekek szolgálójajént mutatják be a bíróságokat. Az ember szomorú és dühös lesz ezektől a történetektől, mert miattuk kiúttalannak és parttalannak tűnik, válik az igazság keresése. Mert az, hogy az nem létezik jogi  biztonság, hogy az elfogult, befolyásolt  bíróságok felett csak újabb elfogult és befolyásolt bíróságok vannak, s ez bizony sok reményt nem ad az igazságszolgáltatást illetőn.

Egy bíró barátom mondta, hogy Magyarországon alapvetően nincsen igazságszolgáltatás, nagyon rossz ez a szó: csak jogszolgáltatás van. Teszem hozzá, ha egyáltalán...

Ha még emlékszel, azt mondtam a hosszú idézet után még mesélni is fogok. Íme a mesém!

Tudom, hosszú volt a könyvből vett idézet is, a történet is. De talán megbocsátod a szószátyárságomat, és érted, miért engedtem a látens grafomániámnak. Egy szó mint száz: a jog gyakorlásában mind itt, mind ott, mind mindenhol valami nagyon félrecsúszott. S védekezek azonnal: eszembe sincsen azt mondani, hogy minden jogi szereplő, bíró, ügyvéd korrupt vagy megzsarolt bábú. Azért sem mondom, mert hat év után felmentették a Céget. De hogy miért van bizalmatlanság a rendszerrel egészével szemben, talán érthető. És a történet csupán egy a nemzetközi rengetegből. 

CREDO

Szóval miközben a Bill röhögős paródia, akár a fentebb háromszor is citált, A tanú című film, a mélyében mégis kétségbeesett tragédia. Galaktikus legyintés, hogy ez a világ alapjaiban elszabott, hogy a kisember mindig, minden esetben csak eszköz valami olyan olyan játszmában, amihez valójában semmi köze nincsen, aminek győztese soha, folyton-folyt csak áldozata lehet. S valahol, valakik kézben tartják a dolgokat, a maguk ismeretlen céljai érdekében irányítják az eseményeket. 

Mi meg a könyvet olvasva csuda jól szórakozunk, röhögünk, zokogunk. Az egészen, minden miatt és felett, magunkon, a sorson, és nem értjük, hogyan lehetséges ez az egész, és várjuk, hogy hátha mégsem, vagy hátha mégis... 

Most éppen háború folyik a szomszédos Ukrajnában. A múlt héten egy Rikkie Valerie Kollé nevű, transz férfi lett Miss Universe szépségverseny holland nemzeti döntőjének a győztese. Így a verseny zsűrije porig alázta a döntésével az összes holland nőt, fittyet hányva a biológiára és bármiféle észszerűségre. (Vajon hol vannak ilyenkor a duzzadó izmú, emberjogi feministák?) Az elmúlt hetekben az amerikai BLM mintájára lángokba borult Franciaország egy tragikus végű rendőrségi intézkedés hatására, de Magyarország még mindig rossz fiú az Unió szempontjából, mert ellenáll a kötelező migráns-kvótáknak. 

Nem kellett semminek utánanéznem, csak a holland pasasnő nevének, ezek a Galaktikus Észszerűtlenségek maguktól adódtak, jelen vannak és nagyon nem merítik ki a példák teljességét. A példákét arra, hogy háborúba kell mennie önmagunkért a chingerek ellen. Akikről úgy tudjuk, két és fél méter magas, erőszakos, félelmetes lények. Egyetlen vígaszunk az lehet, hogy vannak olyan könyvek mint a Bill, amelyek kimondják a valóságot, és emiatt azt hihetjük, van még remény a normalitásra. De felejtsd el, már nincsen. Csak kapálódzás van. Meg sarokba szorított, kétségbeesett röhögés. 

Phoenix Könyvek, Debrecen, 1992, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637457321 · Fordította: Nemes István

9/10

2023 júliusa, Gyula. A privát utazásszervezőm, Szerelmetesfeleségtársam is megelégelte a napot, a perzselő kánikulát és ma fedett programot javasolt: Szabadkígyós, Wenckheim-kastély. Nincsen messze, beültünk Füstibe, a Yarisunkba és uzsgyi. Megérte. Nagyon szépen felújították az épületet, bár még csak a földszint van készen. Nagyon ötletes minden, itt-ott bevonják a látogatókat is a nagyobb élmény érdekében: kaptunk egy mágneskártyát, amivel szekrénykéket lehetett infóért nyitogatni, tárhatású fénykép készíthető, sőt egy szemüveggel drónszemszögből nézegethetünk falvakat,épületeket (csak ne nézz le, mert tutira megrémülsz, elszédülsz, azt hiszed leesel úgy kétszáz méterről, nem hiába kellett egy korlátkeretbe állva szemüvegelni. 

Utána egy kis bevásárlás a helyi Tuskóban, és egy streetfood ebéd a remek gyulai hamburgerezdében, ahol konstatáltuk, hogy ugyanolyan finom mint tavaly, meg három éve, simán veri a legnagyobb hamburgeres láncokat, de az árak emelkedése nagyon nem hagyta őket sem érintetlenül. 

Hazaértünk, és mint a jól nevelt óvodások, négykor úgy elcsicsikáltunk másfél órára mintha mormota ágból érkeztünk volna az evolúcióval. Most a kertben ülünk a napernyő alatt a még mindig perzselő napfényben és semmit teszünk. Illetve én írok, SzFT meg várja, hogy olvashassa, amit írtam. 

Nagyon jó itt, Gyulán!

De annak az időnek semmi, de semmi köze ehhez a regényhez! Naná, hogy nincsen! Majd persze, hogy lenne... Aham... 

Olyasmihez, hogy 1984  vagy a SZÉP ÚJ VILÁG  viszont ugyancsak és nagyon is van.  Akkor is, ha az elsőbbség természetesen nem Mareké.

Sem Orwellnek, sem Huxley-nak nem kellett félnie amiatt, amit leírtak. Mareknek viszont kellett hozzá bátorság. Mert akkoriban errefelé, Kelet-Európában Boldogkor volt. Amott meg nem. Ez az oka annak, hogy a regény természetesen nem Kelet-Európáról szól.

Mert ha arról szólna, akkor tutira meg sem jelenhetett volna sem 1972-ben, amikor megjelent, sem utána még vagy tizenhét évig. De mert megjelent, ez a bizonyítéka annak, hogy a rothadó kapitalizmus valószínű jövője került benne terítékre. Hiába is vannak áthallások.

Mér' szerinted különben Gustáv Husák elvtárs hagyta volna a kiadását? Nálunk meg Kádár elvtárs és Aczél elvtárs engedte volna, hogy a közös könyvkiadási és könyvcsere-programok keretében ez a kultúrszemét mérgezze a magyar elvtársak patyolat lelkét, szellemét és aljasul gyöngíthesse a rendszer melletti elköteleződöttségüket? Na, apafej, látod, erről beszélek! Persze, hogy nem! Vagyis az a tény, hogy a könyv megjelent, ott is, itt is, egyértelműen bizonyítja, hogy a könyv nem a coclista diktatúrákról mesél! :-)

Egyébként túl a fenti élcelődésen, az a legviccesebb, hogy nekem tényleg nem a szocialista-tábor országai jutottak az eszembe olvasás közben, hanem a mostani napok, 2023, meg az elmúlt és az eljövendő idők. 

Meg az, hogy mekkora unikum ez a regény. Nem csak egyéb regények között, hanem még Jan Marek munkásságban is. Ugyanis őt leginkább a huszadik század elején megesett bűnügyek interpretátoraként ismerjük, egyáltalán nem sci-fi–íróként. Maximum egy ifjúsági krimi szerzőjeként. 

 A BOLDOGKOR IRÁNYAI  

Mert a diktatúra csak az egyik irány. A másik meg az, hogy a regény előképe a Terminator-ságoknak, meg a katonai, androidos sci-fiknek.

Vagyis két lovat egy fenékkel csücccsent meg. Méghozzá szerencsésen és ügyesen.

Tehát sci-fi, disztópia, politikai pamflet, rendszerkritika, sok az egyben regény ez. Aztán mindezek ellenére a kutya sem ismeri. Legalábbis én eddig még csak nem is hallottam róla. Szerintem te sem. 

 A DIKTATÚRA ÚGY ÁLTALÁBAN 

Bár természetesen minden, amit Marek ír a diktatúráról az érvényes a volt komcsi országok politikai berendezkedésére is. Sőt, gondolom, arra elsősorban.

Ahogyan érvényes bármelyik, mindenkori diktatúrára is.

A diktatúrákról nem kevés könyv született eddig. Mert mindig izgalmas témát ad egy totalitárius rendszer működése, bárhol is legyen időben és térben. Izgalmas, hogy milyen eszközökkel él a hatalom megszerzésének az érdekében, izgalmas hogyan tartja fent a hatalmát, izgalmas, a benne élők tudnak-e arról, hogy diktatúrában élnek, ha igen, ha nem, miképpen viszonyulnak hozzá?

És izgalmas az is, hogy akik felismerik, hogy diktatúra van, mert ha nem ismeri fel senki, akkor nincsen konfliktus, miképpen reagálnak, mit tesznek.

Nem kevésbé izgalmas, hogy arra, amit tesznek, miképpen reagál a hatalom? Hogyan roppan vagy éppen hogyan nem roppan meg a történet végére?

Mondom, egy diktatúra mindig izgalmas. Azért is, mert nyomasztó. Mert egy diktatúra megmondta, mit kell hinni, vallani, hogyan kell élni, beszélni, kivel tarthatsz kapcsolatot, és kivel nem, mit nézhetsz, mit olvashatsz és mit nem. Kizárólag adott keretek között mozoghatsz, csak a diktatúra nyelvé használhatod, csak az ő játékszabályai szerint élhetsz. 

A diktatúra szürke, irányítható masszát akar csinálni az általa irányított emberekből. Nem jó neki, aki gondolkodik, akiben van bátorság megkérdőjelezni dolgokat, aki önállóan cselekedni mer, aki élő, emberi kapcsolatokat épít. Mert aki ilyen, azt a diktatúra nem tudja irányítani, magába olvasztani. Veszélyes rá nézve. Ezért jobbára kiiktatja vagy valamilyen módszerrel, erőszakkal, zsarolással betöri. S annak érdekében, hogy ilyesmi meg ne történhessen egyfelől megfélemlít, másfelől elképesztő szorgossággal agymos. Az agymosás része, hogy a múltat a maga képére formálja, a maga üzenetének megfelelő összefüggések közé helyezi, a maga terminológiája szerint. A tényektől, a racionalitástól nem hagyja magát zavartatni. 

Ahogyan Marek könyvét olvastam, mondtam már, valahogy nem a visszataszító kommunista diktatúrák jutottak az eszembe. De még csak nem is a fasiszta, náci rezsimek. Nem is a dél-amerikai, vagy akárholi borzalmak. Hanem mai Európa. Bármelyik része.

És most egyszerre nagyon sok mindent kellene mondanom.

 AKKOR A REGÉNYRŐL IS EGY KICSIT 

Hetven évvel vagyunk egy atomháború után. Mint kiderül, természetesen Amerikában. A főváros neve City. 

Az ország permanens háborúban áll az Afrikai Egyesült Államokkal. A hivatalos hírközlő szervek szerint az AEÁ rendszeresen provokálja a Cityt.

Az országot a beavatottak kis közössége irányítja, élén a fő beavatottal. Az utcán fény- és filmreklámok nyomják a rendszer dicséretét. Az emberek permanens megfigyelés, ellenőrzés alatt állnak. Aki kilóg, azt azonnal retorziók érik. Például a bolondok háza. (Vö. például: A Mester és Margarita.) A bűnözőket űrhajóra ültetik, amely hosszú évekre kikapcsolja őket a város, az ország életéből. Az űrhajókat azonban az AEÁ rendszeresen kilövi. Marek finoman érzékelteti, hogy ez persze csak a propaganda tálalása, a pusztító rakéták nem onnan indulnak, a rabok a „baráti tűz” áldozatai. 

Maximus professzor mérnök. Kitalál egy eszközt, ami energiát biztosít mindenhez. Amolyan Tesla-féle eszköz: energia a semmiből. A találmány lehetőséget biztosít az androidok gyártása is, de a sorozatgyártást hivatalosan mégsem kezdik el, mert felismerik az androidokban levő veszélyt. 

Maximus öreg ember a regény valós idejében. A találmánya révén része a beavatott vezetőknek. Ám kétség támad benne, hogy a találmánya révén bekövetkezett általános automatizálás mennyire szolgálja az emberek jólétét. Tanulmányt is erről, megpróbál beszélni a fő beavatottal. Eredménytelenül.

A cenzúrázott, átmosott hírekből is összeáll neki a kép, valami nagyon nem stimmel: a jelek szerint androidok vannak az emberek között. Az elütött ember után nem marad sem test, sem vér az aszfalton. Leszakad egy nő keze, de semmi sikoltozás, semmi vér, semmi következmény, tovább megy. Viszont a férfi, aki leszakította a kezét, az őrültek házába kerül, mert mi az, hogy leszakadt valaki keze, és nem lesz tőle semmi baja...? Aki ilyet állít, kétséget kizáróan őrült. 

Maximus akkor döbben rá, mekkora a baj, amikor kiderül, hogy egy volt kollégáját, szintén nyugdíjban levő, visszavonult tudóst segítő fiatal nő: android. 

Szép lassan a professzor felnőtt, színésznő lánya is hasonló következtetésekre jut. A munkája megszűnik, mert pragmatikus okokból, mint gyakorlati szempontból teljesen értéktelent, bezárják a színházat, ahol addig játszott. Mintegy véletlenül összetalálkozik egy fiatalemberrel, aki egy kis lázadó sejtecske tagja. Fittyet hányva az egy távoli bolygón moszattenyésztéssel küszkörésző férjére, kapcsolatba kezd a fiatalemberrel, és maga is csatlakozik a lázadókhoz. 

Maximus megtudja azt is, hogy... De erről már hallgatok. Meg arról is, mi lesz, lesz-e egyáltalán feloldás, megoldás. 

Jó kis történet,akkori újsághírekkel tarkítva. Az újsághírek szedése egyértelműen újságszerű. A benne foglaltak szerves kapcsolatban vannak a történésekkel..

 MEG ARRÓL IS, MIÉRT ÉRDEMES ELOLVASNI 

A kérdés csak az, ez az újabb könyv ad-e valami újat, tesz-e hozzá valami többet az említett két alapműhöz, Orwell és Huxley klasszikusaihoz? Ami a diktatúrák működését illeti, a válasz egyértelműen nem. Élvezetes, rengeteg aha-élményt okoz, de ebben a témában újat mondani nem tud. Nincsenek benne olyan lelemények, rámutatások, az agymosásról szóló frappáns megoldások mint a másik kettőben, és egyéb sokban. Egy alapművet még hozzáteszek, kiragadok a rengetegből a másik kettőhöz: Erich Kästner könyvecskéjét, A diktátorok iskoláját. 

Vagyis Marek a diktatúrák természetrajzát csak ismétli, bármennyire is frappánsan teszi. Azonban tény, ami tény, ahogyan a szerelem is örök téma az irodalomban, úgy a totális hatalom is az: megunhatatlan, több változatban is újra olvasható, és mindig tanulságos. 

Amiben Marek új, 1972-ben pedig mindenképpen az volt: a sci-fi vonal erős hangsúlya, az androidok bevonása, összehozása a diktatúrával. Mert az androidok ráerősítenek a bólogató, a rendszerrel inkább saját akaratukból, mintsem kényszerrel egyetértő, együttműködő tömegek hátborzongató egyéniségnélküliségére, egyöntetű együtt-bólogatására.

Az elmúlt hetekben jelent meg a Hihetetlen Magazin legújabb tematikus száma, Itt vagyunk az elmédben címmel. Most olvasom, fogok róla írni. A különszám egyik fő mondanivalója, hogy a technológia az egyik legjobb módszer az agymosásra, az egyéniség kiiktatására. 1972-ben ennek még természetesen nem volt annyi valós alapja mint napjainkban. Hol volt még akkor az internet, a mesterséges intelligencia! Az utóbbi csak napjainkban vált velünk elő valósággá. 

Placi barátom mondta hosszú évekkel ezelőtt, hogy ami a játékfilmekben megjelenik az valahol már valóság, figyeljem csak meg, néhány év múlva mindennapi, élő valósággá válik. Érdekes, hogy a magazin egyik cikke is erről szól: annyit tesz hozzá Placi meglátásához, hogy az amerikai filmes birodalom tippeket, utasításokat kap a megjelenítendő tartalmakhoz. Mert a szerkesztőség alapállása az, hogy a háttérhatalom létezik. Nem vagyok konteo-fan, de valóban úgy fest, egyre több esetben kilóg már a lóláb az eseményekből, lásd Bilderberg-csoport, Klaus Schwab, miegymás. Ahogy arra is rámutat, amit mindnyájan tapasztalhattunk az úgynevezett Covid-járvánnyal, hogy az áradó propaganda miképpen teszi önkéntes együttműködövé, a diktatúrát maga felett követelő droidokká a tömegeket.

A teszt sikeresen lefutott, állítják sokan, a módszer a vérvalóságban is tökéletesen működött: a döntő többség azt mondta, gondolta, tette, ami az elvárás volt, amit mondani, gondolni, tenni kellett. Világszinten. Nem volt kivétel, az összes kormány együttműködött. Talán csak a svédek voltak kivételek.

Aztán, ahogy a pesti keserű vicc mondta, Putyin egészségügyi Nobel-díjat kaphat, mert Ukrajna megtámadásával szinte egy csapásra elmulasztotta a járványt... Most a háborúval kapcsolatban kötelező ugyanazt mondani, gondolni és tenni. Mondjuk az utóbbiban Magyarország renitens. 

De egy kicsit messzire kalandoztam. Marek csak addig megy, hogy lefest egy diktatúrát, rámutat a működésének a jellemzőire, az erőszakosságra, az emberek eltüntetésére, lehetetlenné tevésére, az agymosás mesteri művelésére és arra, hogy a technika fejlődése milyen mesterien szolgája a rendszerszintű elnyomást. S ahogy mondtam, az androidok bevonása zseniális húzás. 

Én mondom, méltatlanul elfeledett, elkallódott regény ez, sokkal, de sokkal többet érdemelne! Csodálom, hogy nem voltak, lettek újabb kiadásai, legalább az úgynevezett rendszerváltás után. Az egyetlen vígasz, hogy egyáltalán nem beszerezhetetlen, gyakorlatilag bármelyik online antikváriumban ezer forint alatt megvehető. Hurrá van! 

 Utóirat 

Ezeket a sorokat Gyulán írom. Nyaralunk. Este kilenc van. Ülünk a kertben, én az asztalnál, Szerelmetesfeleségtársam az l-alakú, párnázott kerti heverőn. Fagylaltot eszünk, vacsi után, előttem egy felszisszentett Argos sör, SzFT mellett házi limonádé. Csapkodjuk a szúnyogokat. Ma strandoltunk, fáradtak vagyunk, dög meleg volt, a Várfürdőben meg tömegnyomor. Mégis jó volt. Béke van, nyugalom, szerelem. 

De ahogy felnézek, a diktatúra, a megfigyeltség egyértelmű jele néz velem szembe. Nézd csak, lefotóztam neked!

S most merd azt mondani, hogy nem valós dolgókról énekelt, zenélt az East együttes!

Madách, Pozsony, 1972, 242 oldal · Fordította: Moyzes Ilona

9/10

2023 júliusának a közepe, Gyula. Ahogy befelé jövet elhagytuk a helységnév-táblát Szerelmetesfeleségtársamból kibukott:
– Hazaértünk. Mintha csak hosszú időn keresztül távol lettünk volna, de újra itthon vagyunk. 

MIndkettőnket megfogott Gyula. Szerencsére minden évben eljutottunk valahová, amióta együtt vagyunk, de Gyula az egyetlen hely, ahová visszatértünk. Pedig SzFT, a családi programfelelős csuda jó helyeket talált mindig. Most harmadszor vagyunk itt. A nagyon távlati tervekben az is benne van, hogy egyszer végleg idejövünk, ha az Ég is úgy akarja. 

A házigazdáinkkal is úgy találkoztunk tegnap mint barátainkkal, baráti csókkal köszönve. Lehűtött pálinkával vártak, s vagy öt órán keresztül beszélgettünk, mielőtt a hűtős cuccok bepakolásán kívül bármihez is hozzányúltunk volna. Még Füstit, a kis Yarisunkat sem pakoltuk ki. Valahogy, valamiért tényleg itthon vagyunk. 

Jiří Marek

Nem mintha valami csuda érdekességket tudnék róla. De az egyik legfontosabb, amit tudok: Marek hosszú évek alatt írt egy trilógiát a századelő Prágájáról, pontosabban a Prágában megesett bűnügyi gazemberségekről. A trilógia első részéről írtam már értékelést. Az a címe, hogy Régi bűnügyi történetek. Ott írtam egy s mást a szerzőről. De nem sokat. Nem találtam róla túl sok érdekességet. Amit találtam, a fenti értékelésnél ott van.

A lényeg, nekem Karel Čapek jut a stílusáról az eszembe. Meg Jaroslav Hašek. S nem csupán azért, mert mindegyikük cseh és író, bár ez kétségtelenül már két közös pont. S nem is azért e két cseh klasszikus ugrott be, mert mindegyikük nevében van valamelyik különleges cseh ékezetből. :-)

Marek szívéhez közel állnak a bűnügyek. Van, ugye, a trilógiája, amit a Régi bűnügyi... értékelésében be is mutattam. S akkor ebben az ifjúsági darabban meg ugyancsak bűnüggyel, csak most ifjúsági regénynek álcázva.. Kettőt lapozva a könyvben a következő kép fogadja a kisérdeműt, hogy tegye már helyre, merre van arccal előre. (Hogy írjak már valami kötelezőn, divatosan közhelyet is.)

Szóval nem csipkés-romantikus lányregény következik, fiaim, lányaim, bizony nem! A képen azt látjátok, amit a képen láttok, s amit a képen láttok, s amit láttok, az szerves része a kezetekben tartott regénynek is. De az a tény, hogy képek vannak benne, eleve arról árulkodik, hogy ez valami gyerek, legalábbis ifjúsági darab. 

Az illusztrációkról, amiket nagyon kedvelek, bár nem értem, miért

S tényleg, ha már a képek... Az elkövetőjük Stanislav Duda. (Nem ismert ember, mert nincsen a nevében különleges cseh ékezet... :-D ) Túl sok mindent nem találtam az úriemberről. Szinte csak a lényeget: megszületett, alkotott majdnem kilencven évet, meghalt.

Mit alkotott? Hát, ja, könyvillusztrációkat, persze. Meg filmplakátokat. Amik közül néhány még nyugaton is komoly sikert aratott. Duda három alkalommal is komoly díjakkal jött el filmplakát kiállításokról, 1964-ben, 1965-ben, és 1985-ben. Akkor éppen Chicago-ból. Itt megnézheted néhány plakátját. De nem volt sikertelen animátor sem. 

Nem simulékonyak a rajzai. A mozdulatoknak nincsen feltétlenül közük az emberi anatómiához, az arányokkal meg nagyon tudatosan bánik felettébb könnyedén. A geometriát viszont nagy becsben tartja, a látószögei sok esetben igen sajátosak, hogy azt ne mondjam, sarkosak. Érted, geometria, sarkos...

MOTTÓ 

– Tudja, hányszor nősültem már életemben?
– Meg nem mondanám.
– Ötször.
– Elég szép teljesítmény.
– Figyelemre méltó teljesítmény. Van az a szerencsétlen szokásom, hogy megkérem a kezüket. Mindig eljön a pillanat, amikor már nem tudok mit mondani, és hogy meg ne akadjon a beszélgetés,  feleségül kérem őket.
– S e kérést kétségtelenül boldogan teljesítik.
– Természetesen.
– Látom, mi a nehézség.
– Az a kérdés, hogyan lehet engem meggátolni a leánykérésben.

(72.)

A fenti beszélgetés egyik résztvevője a hollywoodi filmmágnás, Ivor Llewellyn. Akiről azt mondja a fülszöveg, hogy az olvasó előtt már jól ismert.

Emiatt egy kicsit aggódtam. Azért tettem ilyet, mert én úgy vagyok vele, hogy ha elolvasok egy PGW-könyvet, nagyjából öt perc múlva felejtem el a neveket és az alakokat. Na, jó, nem csak PGW esetében van ez így. Leginkább azért aggódtam, mert tartottam attól, hogy valamire nem ártana emlékezni az előzményekből, ami nélkül ez a történet nem lesz érthető. S persze azt nem árulta el a fülszöveg, hogy honnan, melyik regényből kellene ismernem Mr. Llewellyn. (Akinek a nevét hol az itt szereplő, az elején két l-lel, hol hárommal írták a könyvben. Egyébként a fülszövegben is. Nincsen jelentősége, csak úgy mondom.)

A beszélgetés másik résztvevője egy viszonylag jó állásban levő fiatalember, Joe Pickering, Az utóbbi az idézetbeli sajnálatos események újra megtörténtének a megakadályozása végett az előbbi mintegy titkára lesz. Miközben maga is az agyi kóma állapotáig szerelmes. 

Llewellyn tagja a számos, de maximum öt főt számláló Anonim Agglegények Klubjának. A klub tagjai szent küldetésüknek tekintik, hogy akit csak lehet, visszatartsanak a házasság rút, visszataszító, nyomorba döntő, személyiséggyilkos intézményétől. Teszik ezt kérésre, de kérés nélkül is. Ha látják, hogy egy férfiember végveszélybe kerül, nem tétováznak,lépnek, cselekszenek. 

Az AAK tagjai amerikaiak. Csakhogy Llovellyn-nek Angliába kell utaznia. Vagyis kikerül a klub tagságának a védőernyője alól. S még amikor fölé is borult ez az ernyő, akkor is sikerült óvatlanul ötször megnősülnie!

• Mr. Llowellyn házasságelhárítási szakembere, Joe elvetélt drámaíró is. Egy drámáját mutatta be a Regal Színház. A darab mindössze tizenhat előadást ért meg. Az új, Mr. Llowellyn melletti titkársági állás miatt reménysugár vetül a jövőre,mert ne feledjük, a munkaadó filmmágnás Amerikában. 
• Van még a történetben egy fiatal és szép örökösnő, akinek két évig nem szabad rágyújtania, hogy hozzájusson az örökségéhez. Az, hogy örökösnő, nem főfoglalkozása a hölgynek. Újságíró. Neve is van: Sally Fitch-nek hívják. Sally első látásra lenyűgözi Joe-t. 
• Nem csekély részben annak köszönhetőn, hogy a darab sztárja, Vera Dalrymple önkényesen lenyúlja a darab szereplőinek a szövegét, ezáltal teljesen felborítja az előadás szerkezetét, harmóniáját. A hölgy veszélyes lesz Mr. Llowellyn-re nézve.
• Van egy detektív-hölgyünk, aki az örökösnőt ellenőrzi és felügyeli rágyújtás ügyéből kifolyólag: Daphne Dolby. 
• Van egy állandó financiális gondokkal küszködő, a menyasszonyán, a menyasszonyain kívül mindenkinek ellenszenves életművész, Sir Jaklyn Warner baronett. Aki látja, bátran vágja szájon, rajta kvül a kutya sem fog neheztelni ezért az emberbarát cselekedetért!
• Van az egyik AAK-tag, aki Mr. LLowellyn után érkezik Albionba. Őt Ephraim Trout-nak nevezik. Trout nem rest az aktivitásra. Fene nagy jóindulatában és előrelátásában mindent megtesz, hogy a Mr. Llowellyn keresztül megismert Joe össze ne jöhessen Sallyvel. Akiket pedig még a mennyei Isten is jókedvében teremtett egymásnak. 
• Van még kutya, amelyik házat véd, ezáltal szerelemszerzővé válik. Ezáltal viszont egyötödével csökken az AAK tagságának a létszáma. 
• Meg van tehát minden, hogy egy pompásan szóraköztató szösszenetet olvashass, jókat rötyöghess, nevethess, röhöghess!

[Sir Jaklyn Warnerről]
Azok között, akik mindkettőjüket ismerték, folyamatos vita tárgyát képezte, vajon ő vagy néhai édesapja volt a megbízhatatlanabb jellem. Néhányan feléje hajlottak, néhányan apját találták győztesnek, abban azonban egyetértettek, hogy akár holtverseny is kihirdethető, és mindenki, aki már megszenvedte társaságukat,  egybehangzóan kijelentette, hogy gerincük hajlékonyságát tekintve mindketten gond nélkül el tudnának rejtőzni egy csigalépcső mögött.

(59.)

Többször gondolkodtam már azon, hogy a túróba lehetnek valaki agyában annyi marhaság, hogy ilyen könyvrengeteget megtölthessen vele, és még csak unalmassá se váljon közben? Mitöbb!

P. G. WODEHOUSE-T EGY KICSIVEL SHAKESPEARE ALÁ SOROLOM,
ÉS TETSZÉS SZERINTI TÁVOLSÁGRA MINDENKI MÁS FÖLÉ.

J. Agate, kritikus

Soha el nem gondolkodtam rajta, akart-e bármikor is valamit mondani PGW, vagy csupán a Stephen King-féle cél lebegett a szeme előtt: elmesélni valamit, egy történetet, ami neki tetszik, nevettetni, röhögni az életen, amely annyira tragikus, hogy az ember belebolondul, s mielőtt ezt megtenné, torpanjon már meg, és vegye észre, hogy van minek örülni. Vagy örülni nem is, de legalább mosolyogni. 

A második világháború második évében PGW német fogságba került. (A történet nagyon érdekes, a kollaboráció vádja is érte őt, de itt most nem mesélem el. Itt a link, ahol el tudsz méyedni a kérdésben.) Akkor hagyta el a száját egy nagyon jellemző mondat: „Lehet, hogy most egy komoly könyvet fogok írni.” 

Vagyis voltaképpen eszébe sem volt semmi különöset mondani, mindössze szórakoztatni akart. S meg kell hagyni, bár egyáltalán nem nevezhető a megújulás mesterének, ezt remekül csinálta. Nyilván enm véletlen, hogy hazánkban is rendre jelennek meg a művei. (Köszönet, Ciceró Kiadó!) 

A költő szavaira emlékezteti az embert,
s bár momentán nem jutnak eszembe, bizonnyal gyönyörűek.

Hej, ifjúság, fiatalság, szerelem, táborok, meg a fránya, fene nagy nosztalgiafaktor!

Mert ez a könyv nekem arról szól, hogy égett a tábortűz „a” Barta Laci (akkor még) bácsi gitárolt sok mindent, például a Ballada a fegyverkovács fiáról-t, meg szintén az Omegától a Naplementét, s mi hallgattuk tátott szájjal, mert akkoriban nem lehetett csak úgy ukkmukkfukk lehúzni a netről, amire kíváncsiak lettünk, mert nem is volt még net, s ezek az Omega dalok olyan lemezeken jelentek meg, amik már nagyon nem voltak a boltokban kaphatók. Ezekben még a Presser, meg a Laux zenélt, de amikor mi a táborban a Bartától (magunk között csak így, a Barta volt) hallottuk, akkor az Omega a Kóbor-Benkő-Mihály-Molnár-Debreczeni ötös volt már régen, mert amikor mi a Bartától hallottuk a dalaikat, akkor az olyan '79–'81 körül lehetett. 

A mi táborunk nem Ágasvár közelében, hanem a Cuha patak mellett volt, Zirc örül, Porva-Csesznek közelében, a Bakonyban. De mi is patakban fürödtünk nem tudom hány napig, sátorban laktunk, de arra nem emlékszem, hogy őrséget állítottunk volna. S nem számháborúztunk, az tuti. 

De az is egészen bizonyos, hogy mi, a Harrerosok a Váradi suli természetjáróival közösön táboroltunk, mert a Barta felesége Balogh Éva néni volt, aki a mi föci-biosz tancinénink volt. A Barta a Váradi suliban űzte ugyanezt az ipart. S szóval ennek a közös táborozásnak volt a szédületes hozadéka, hogy a Váradi suliba is jártak lányok, akik szintén szerették a táborozást. Már a sátorverés idején kinéztem magamnak az egyiket. Nem voltam rest a sátrunk mellett levő kút mellől átsétálni a tábor másik felére, megkérdezni Vikitől, nem tudja-e, hol lehet vizet szerezni? Nézett rám előszőr bután, mert látta, merről jövök, aztán mosolygott, aztán másnap a sátrukban, ahol akkor csak ketten voltunk, életemben első alkalommal csókolóztam. Vele. Szerettem az illatát, a nagy, bodros loboncát.

A csók meg annyira jó volt, hogy sűrűn kellett gyakorolnunk, nehogy elfelejtsük. Olyan sűrűn, hogy Éva néni félre is hívott, hogy megért minket, meg mindent, sem őt, sem a Bartát nem is zavarja a dolog, de másokat lehet, hogy igen, ezért néha, az ő kedvükért, mármint a Barta és Éva néni kedvééért, néha másszunk már ki egymás szájából, legyünk szívesek! Vonakodva bár, de az ő kedvükért balhé, a személyiségi- az ifjúsági- és gyermekjogokra való hivatkozás nélkül megtettük, amit kértek, kést sem rántottam, hogy mit képzel a büdös pedagógus, hogy korlátozni akar? Vikivel rugalmasan gyérítettük az egymást szájában való kalandozást. Mindenki elégedetté vált. 

Amikor az első csókolózásom részteibe, persze aznap este, amikor megtörtént, a saját sátrunkban beavattam az enyéimet, Lókát, aki később Pipi, még később pedig halott, Paszulyt, Csabit, Vobit (micsoda egyezés, a könyvben is van egy Vobi, csak a miénk nem raccsolt!), Tomát, meg Blacit, akiknek akkoriban még nem adatott meg ez a frenetikus élmény. Amit addig-addig részleteztem, amig a többiek meg nem pokrócoztak. Minek következtében éjnek évadján ránk szakadt a sátor, kezdhettük elölről a felhúzását. Persze nagy röhögések közepette. 

Meg itt történt, hogy az a lökött cigánysrác bejött a táborba amíg mi kirándultunk (nem is emlékszem, volt-e ott valaki, illetve ha nem, hogyan mertük otthagyni a sátrakat cuccokat?), és simán eltüzelte az összegyűjtött fakészketünket, amit az esti tábortűzhöz raktunk halomba. Amikor visszaértünk a napi túránkról, a löki még ott volt a táborban. Fiatal srác volt, jóiindulatú, ám nem túl okos, de legalább föd buta. Ennek egyértelmű jele volt, hogy amikor mondtuk, hogy rendben, elégette a fánkat, nincsen baj, de nekünk kell tüzelő estére, iszkiri tehát, és szedje össze az elégetett mennyiségnek megfelelő adagot. Ő ment, és hozta is a patakban heverő, kidőlt fácskát. Tüzelőnek... A patakból... Mondom, nem volt nagyon okos. De legalább agresszív és rosszindulatú sem. Ha jól rémlik, ott volt velünk este a tűz mellett, enni is kapott. A tűz persze nem az általa hozott fácska által lángolt. 

Az ágasvári csata a birtokomban

Ó mennyi minden jut most az eszembe! De abbahagyom, mert nem vagyok Bogáti Péter és amit mesélek, az mondom, nem Az ágasvári csata. Apropó, Ágasvári csata. A Barta mesélt nevetve erről a könyvről az egyik esti tűz mellett, és csudálkozott, hogy Éva nénin kívül, akivel, ugye, családon belüli volt az információ, senki még csak nem is hallott róla. Mondjuk ez nagy csoda nem volt, hiszen a könyv első kiadásán az 1961-es dátum állt. A második meg a jó pár évvel a táborozásunk után jelent meg. Vagyis mi ágasváriilag a köztes létben leledztünk. De a Barta olyan plasztikusan mesélt a regényről, olyan ízesen jókat röhögött közben, hogy naná, hogy kedvet csinált hozzá!

Csode-e, hogy miután visszamentünk Budapestre, rávettem magam az általam ismert antikváriumokra, és addig mentem, amíg szembe nem jött velem ez a még most is a birtokomban levő, mára meglehetősen viharvert példány? Egek mindene, úgy negyvennéhány éve nálam van?:-O

Drága kincs, drága emlék, jó kis röhögős, okulós regény. Amire, gondolom, már kíváncsibb lennél, mint az én úttörő-valóságomra. Pedig nagyon hasonló a kettő. Csak én nem írtam belőle regényt. S még a Viki-kapcsolat is elég dicstelenül ért véget, pár jellemtelen megmozdulásom után szép csöndesen kivágott az életéből, intelligensen elküldött a fenébe. Azóta sem láttam őt. Nem volt nagy szerelem, de mégis csak az első csók... Viki illata még most is itt van az orromban. 

Bogáti Péter könyvei közül volt, amit nagyon szerettem. A linkostowni csapda például az egyik kedvencem volt, de Az ágasvári első részét, A Hóvirág másodkormányosa jelenti című regényt is meglehetősen kedveltem. Az utolsó ember-ről nem is beszélve. De nem volt maradéktalanul kedvenc szerzőm, volt több könyve, ami tökéletesen hidegen hagyott. Ha szóba kerül a neve, mégis a kellemes olvasmányélmények, emlékek jutnak az eszembe. Mint most is. 

Na, jó, Térjünk a lényegre! 

Az ágasvári csata arról szól, hogy... 

gyerekek a tanáraikkal nyaralnak a Mátrában és számháborúznak.

De tényleg erről és nem többről. Jó pikánsítva van egy kis tudományos ismeretterjesztéssel (geológia, termodinamika, történelem, de csak annyira, nehogy sok legyen, és többé-kevésbé (kevésbé, de engem csak a töri megoldása zavart) plasztikusan beépítve a történetbe. 

Nem elhanayagolható, hogy Bogáti ügyelt a földrajzi beazonosíthatóságra is. Amit igazol az is, hogy a kötetet kinyitva egy kézzel rajzolt, hevenyészett térképet látunk, ami viszont hiába is a hevenyszés, teljesen megfelel a valóságnak. 

A történetet a srácokat nyaralni vivő tanár meséli el, egyes szám egyes személyben. Az íráshoz felhasználja a Gömböc bevenevű kölök naplóját (Tábori jegyzetek úgy is mint naplő) is, pár fejezetet onnan kölcsönöz. Több mint tréfás, amikor a két elbeszélő egymással beszélgetve viszi előrébb a történetet. Gömböc néha nyakatekerten fogalmaz és bizony nem nagyon szerény, ha önmagáról van szó. 

Fülöp Józsefnek, a korán klasszikussá lett remekírónak életművében külön díszhelyet foglal el e kis gyöngyszem. A szerzőt egyesek Gömböcnek is nevezik.Tegyük hozzá: világító Gömb (-öc), aki beragyogja az irodalom egét. Követi a nagyszerű elődök – Mark Twain, Karinthy Frigyes és mások – legnemesebb hagyományait, de mégis mást, többet nyújt, mint ök. Elég, ha csak arra utalunk,
hogy a fent nevezettek hősei nem tudták a nyelvtant és a helyesírást, és állandóan öklömnyi pacákat ejtettek a papírra. Ez Gömböcnél már nem fordulhat elő. Pacákat sem ejt, mert golyóstollal ír, ami akkor még nem volt feitalálva, és aminél a paca, más néven tintafolt kizárt dolog (tessék figyelni a nemes irályt, e magyaros stílust!). A golyóstoll olyan íróeszköz, ami vagy egyáltalában nem fog, vagy egyszerre elfolyik az egész festék belőle, és akkor el lehet ajándékozni valakinek, akit nagyon szeretünk, mondjuk Dobosnak. E Napló azért is jobb, mint, mondjuk, az ,,Egy komisz kölyök naplója", mert manapság már nincsenek komisz kölykök, vagy ha vannak, nem valók az irodalomba, mert rossz példát mutatnak az ifjúságnak. Jobb, mint a Huckleberry Finn, mert ez a Búvár Kundokról szól, és végül jobb mindennél, mert én írtam, Gömböc.

Olyan áhítattal olvasd tehát, Olvasó, hogy ez a Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Napló száz év múlva Haladó Hagyomány lesz és Kötelező Iskolai Olvasmány, amiből felelni kell és dolgozatot írni azzal a címmel, hogy ,,Realizmus és természetmegfigyelés, valamint az emberábrázolás mélysége Gömböc ifjúkori műveiben és viszont". 

Ennyit Bevezetőnek úgy is mint Előszónak. Áldásom rám.

De mondom, a könyv voltaképpen nem más, mint két iskola nyaraló diákjai számháborújának az ecsetelése. Csukás Istvánnak volt honnan vennie az ötletet a Nyár a szigeten-hez. S aztán az ötletből olyat írt, ami tele van mára közhellyé vált poénokkal, alakokkal („Gazsi bácsi lótetú!”, „Nem kell azt a nagydobot úgy ütni!”, „Enyém nevem Pólika Pál, enyim kulup!”, stb.).

A két könyv között sok a hasonlóság, de sok a különbség is. Csukás alakjai sokkal kidolgozottabbak, maradandóbbak (Csepcsányi, Bádogos, Palánk Géza, Szinyák, Kece, Gazsi bácsi, Pólika Pál, Kenderice Ákos, stb.). Csukásnak eszébe sem jut népnevelni, ezért a regénye sokkal egységesebb, egyöntetűbb mint Bogátié. Valószínűleg az utóbbira ezért nem csaptak le a filmkészítők, míg az előbbiből elkészítették az egyik magyar ifjúsági film alapművet. 

De eszembe sincsen versenyeztetni a két könyvet. Simán elférnek egy könyvespolcon, egy tudatban, s ennek a tudatnak a Kedvencek kategóriájában. Mert néhány nagyon jelentős dologban egyek: igenlik az életet, a közösséget, a humort, a felelősségvállalást, a barátságot, és elvetik a fizikai erőszakot mint megoldást. S mindkettőn jókat lehet mosolyogni, sőt, megfelelő helyeken röhogni is.

Az ágasvári csata műfaja

Mint a eddigiekből egyértelműen kiderült: ifjúsági irodalom. Még a coclista rendszerből, az úttörő időkból. Abból a korból, amikor ha valamelyest didaktikusan is, de a dolgok belső logikájából fakadón is létezett az egészséges erkölcsiség, úttörő úttörőnek nem volt a farkasa, számított az összetartás, a becsület, az adott szó, és a fizikai erőszak nem tartozott a megoldási módszerek közé. 

Ezt pontosan így éltük meg mi is, a hetvenes-nyolcvanas évek gyerekeiként. De nemrégen olvastam Kss József László remek nevelőotthoni kollázsá, a Talán Pistát, és abban szembesültem mindezzel. S ez még akkor is igaz, ha mind Bogáti, mind KJL valamelyest idealizálnak is. De mondom, ha visszagondolok, nem idealizálnak. Óbudán nőttem fel, és soha nem volt komoly verekedés köztünk. Meg úgy általában, nem halottam komoly ökölváltásokról sem. Ha bunyó volt, az megállt a maximum birkózásnál. Még ha komoly afférből indult is ki. 

Illusztrálta: Kassovitz Félix

Ami, ugyebár, garancia. Számomra biztosan az. Eddig is láthattad, hogy az. Karikaturista, grafikus volt, Macskássy Gyula mellett az elsők között volt, akik animációs- és reklámfilmeket készítettek. A karikaturák rajzolás mellett kereskedelmi és filmplakátokat is készített. 

Nem sikerült olyan oldalra lelnem, amely felsorolná az általa illusztrált összes könyvet. A Wikipedia rá vonatkozó szócikke bizonyosan hiányos, a moly.hu pedig ezt a szöveget vette át. 

Az ágasvári csata két későbbi kiadását is tetszetős rajzok díszítik, Krenner István és Dudás Győző rajzai. Tetszenek. De vannak könyvek, amelyeknek egy adott kiadása „a” könyv. Például Méhes György Szikra Ferkója csak és kizárólag Rónay Emmi rajzaival Szikra Ferkó. Az ágasvári csata pedig Kassovitzéivel. Ne kérdezz semmit, a kijelentésem ex chatedra. Mert csak. Egyszerűen oda vagyok ezekért a rajzokért. Pont. 

S ezel után már csak egy utosó grafika követezhet. Ez: 

Móra, Budapest, 1961, 326 oldal · keménytáblás 

9/10

2023 júliusának a negyede. Két napja egyetlen dolgon jár az agyam: ha értelmét látnám (nem látom) és minden gátlás, következménytől való tartás nélkül fogalmaznám meg néhány emberről a véleményemet, akik fontossá vagy kikerülhetetlenné lettek az életemben, mit mondanék nekik? A listáról önmagamat sem hagytam ki... Méláztam, hogy le is kellene írnom. De persze értelme az égvilágon semmi nincsen, csak magamat szórakoztatnám vele. 

Leginkább azért, mert egyre kevésbé látom értelmét a kommunikációnak. S bár régen is teljesen empatikus voltam Dömdödömmel, néha már akkor sincsen kedvem megszólalni, ha kérdeznek. Nem félek  a konfrontációtól, nem is emiatt vannak gátlásaim, s nem a visszaható következmények miatt nem vagyok teljesen őszinte, csak tökéletesen elpocsékolt időnek érzem a konfrontálódást. S az alanyokat féltem. Meg nincs kedvem kidobni az időt a csatornába. Így sem töltöm hasznosan, most is csak firkálok, de legalább senkit nem zaklatok fel vele. (S még ez sem igaz, ha belegondolok...)

Mégis csak igaza van Tóth Árpádnak a csillag-csillag, ember-ember távolságának az azonosságáról. De régen még érdekelt, hogyan csökkenthető a táv. Ma már csak szeretném, ha csökkene, csak éppen nem hiszek benne. Dömdödöm. Nagyon sokszor dömdödöm. 

 A SZIPOLYOK FÖLDJÉN 
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani

 NINCS KEGYELEM 
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani & Manolo Morrone

 CSONTPOFA 
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Giuseppe De Luca

A SZIPOLYOK FÖLDJÉN – NINCS KEGYELEM

Azért együtt, egymás mellett, mert ez a kettő egy történet.

Nem szeretjük a szipolyokat. Nagyon nem. Nem csupán azért, mert csúnyák. 

Ez önmagában nem lenne elég ott a nemszeretésükre. Minimum Quasimodo, a Szépség szörnyetege, Csubakka és Athos Miladyje óta tudjuk, hogy mekkora butaság, ha mindössze a külső megjelenés után ítélünk. Mert oda-vissza sem biztos, hogy működik a külső szépség egyenlő belső értékesség dolog.  

Emlékszem, egy alkalommal egy, a gyámok szerint nagyon agresszív cigány lánykát kellett az Alföldi utcai gyűjtőből az esztergomi zárt nevelőbe szállítanunk. A gyermekvédelemben dolgoztam akkor, én voltam a sofőr.

Mondtam, ha veszélyes, akkor ne mellém, semmiképpem se mögém, hanem hátulra, két gyám közé ültessek, hogy túléljük az utat. Kihozták a nagyon veszélyes cigány lányt, beültették a kocsiba. Én meg vártam, hogy mikor hozzák a nagyon veszélyes kis cigány prostit.

Mert a lánynak, akit már beültettek a kocsiba, teljesen fehér bőre volt, és olyan gyönyörű arca, hogy (még kimondani is szörnyű), volt annyira szép mint Szerelmetesfeleségtársam!

Annyit soha nem néztem a visszapillantó tükörbe mint ezen az úton. S úgy sajnáltam ezt a tizenöt éves gyereket mint eladdig egyiket sem. Csak mert nagyon szép volt. Soha nem tudtam meg, miből állt a veszélyessége. A kocsiban nyugodt volt, sírdogált, az esztergomi zárt intézetről kérdezősködött. És  az egész utazás közben nagyon szép volt. 

Utólag gondolkodtam el, miért háborított fel annyira, hogy a lány a testéből élt. Azon túl, hogy a ránézésre kisebbségi nagymama kényszerítette erre a bevételi tevékenységre. Aztán rájöttem, azért ment fel a felháborodástól a vérnyomásom, mert annyira szép volt a lány.

S ez persze teljesen igazságtalan és észszerűtlen. Ismertem több, a rendszerben levő lányt, aki árulta magát. Egyiknél sem volt bennem ekkora felháborodás, sajnálat, és lerombolomavilágot-érzés. Az esztergomi utasom esetében csak azért volt ilyenem, mert a nagyon szép arcú volt a lány. 

De a szipolyok nem csupán csúnyák, gonoszok is. De mert csúnyák, sokkal gonoszabbnak tűnnek. 

Kis napi színes. A napokban a keresztény Szikora Róbert odanyilatkozott, hogy be kellene tiltani Alice Cooper idei, budapesti koncertjét, mert micsoda dolog, hogy egy sátánista koncertezik Budapesten.

Szikora ezzel mocsok nagy öngólt rúgott. Nem nézett utána Alice Cooper mostani életének. Állítólag hívő keresztény lett, aktívan, tettekben is jótékonykodik. Aztán a színpadon felveszi a szerepet. Ugyan nem tudom, hogyan illeszti össze a hívő kereszténységet és a színpadi szerepét, de azt sem tudom, látványban, kommunikációban mennyire sátánkodik a szerepben. Mindenesetre úgy fest, csúnyább mint amennyire valóban az. 

Mondjuk róla kapásból eszembe jutott Gene Simmons, a magyarul is valamelyest beszélő basszeros, akinek akkora nyelve van, hogy kanál nélkül kitisztítja a 850 mg-os joghurtos ibriket, és vért köp, meg vámpírkodik. Akinek a színpadi ocsmánysága szintén szerep. Aztán a manus az első alkalommal Budapesten járva, simán becsöngetett a nagy Kiss-rajongó, tolószékbe kényszerült Zemlényi Zoltánhoz, akit egy autó elcsapott kamaszként az Oktogonnál, teljesen ki- és felforgatva az addigi normális életét. Simmons hallott a sztoriról, és ment. Lehet persze, hogy marketing-fogás volt az egész, de reménykedem benne, hogy nem. Olyan szép lenne, ha igaz lenne, hogy az ember mozdult, nem az imidzs-építés marketing-ötlete!

Ja, mindketten, Alice Cooper is, Gene Simmons is arra sánta példák (mert hogy a színpadi lét esetükben színház is, így a színpadi ocsmányságuk nem a belső lényegük, hanem szerep), hogy ami csúnya, nem feltétlenül rossz, gonosz is. 

Szipolyföldön a szipolyok egy kis csoportja éppen önszervez. Az önszervezés eszköze, hogy túszt ejtenek, váltságdíjért cserébe. A túszt Sophia Devin-nek hívják. Mose Devin a birodalom egyik hatalmasságának a lánya. Akit egy kisebb csapat kísér, hogy elfoglalja helyét a Tudós Nővérek között. A csapat vezetője, Myrva, a sárkönyölő (Dragonero) Ian Aranill technokrata húga. 

No, a szipolyok az ő csapatukon ütnek rajta. Egy túlélő katona marad, aki visszajut az övéihez. Nem Myrva az... Ez a túlélő elmondja, hogy a szipolyok elrabolták a nagyúr lányát. A nagyúr naná, hogy csapatot szervez. 

Közben Ian is a testvére keresésére indul, oldalán a hűséges baráttal, Gmorral, az orkkal. S innentől a történet egy túsz-szabadítós történet fantasyban. Elrabolva sokadik rész, csak a főszerepben nem Lian Neesont látjuk, hanem egy rajzolt, kicsit skandináv, germanoid sárkányölőt. A főszipolyt meg Rhoogának hívják. 

Rhooga ragaszkodik a céljaihoz, Ian és a barátai pedig ahhoz, hogy megakadályozzák a céljai elérésében. Így százkilencvenkét oldalon folyik a huzavona, amelynek következtében veszélyesen fogynak a mellékszereplők mindkét oldalon.

Viszont mert fogynak, ugyancsak biztosított a nézdegélő olvasó számára, hogy izgulva jót szórakozik. Még akkor is, ha tudja, a Dragonero és Gmor soha nem veszthet. Tudod, ahogyan Winnetou-ért és Old Shatterhand-ért is mindig lehetett izgulni akárhány filmben, könyvben is. (Jó, Winnetou egyszer rajtavesztett: a négyrészes regény befejező részében.)

S azért a leges-legvégére akadt egy kis közhelyes, de sok mindent helyretevő, elgondolkodtató csattanó az emberi élet értékével kapcsolatban. 

Na, jó, ha nem is az élet értékével felérő, de azért lazán ehhez a Dragonero-sztorihoz kapcsolódik, ami az eszembe jutott. Csontpofa csak és kizárólag kidekázottan hálás. Ennek következtében nem hajítja vissza, vagy nem hagyja a tengeren elpusztulni Ian-t. De a hálája itt véget is ér. Az üzlet az üzlet, mindenki megtette a magáét senki többet, harmadszor! 

Van ismerősöm, aki olyan verbális kungfu-művész, hogy az tanítani kellene. Tud nagy szavakat mondani, hatalmas fogadkozásokat tenni, s úgy bocsánatot kérni, hogy három utca visszhangzik tőle. Azonban amikor rajta lenne a sor, csak értetlenül néz, nem érti mit várnak tőle, és miért. Ő maga fogadkozik, hogy majd legközelebb igazán, de tényleg, és istenbizony, de amikor eljön a legközelebb, mintha nem is ő fogadkozott volna, kért volna bocsánatot. 

Azonban azt minden további nélkül elvárja, hogy a környezete azonnal ugorjon, ha neki szüksége van valamire. Mondjuk a vicces az, hogy a környezete ezt meg is teszi. Sokáig még én is megtettem: hátha felismeri, milyen jó az, hogy valakire lehet számítani. Mondjuk... Ezt felismeri. Ki is használja mindazokat, akikre lehet számítani. Rá garantáltan nem lehet. Nem kell bizonytalannak lenni abban, hogy ami munkát rábíz valaki, rendesen, maradéktalanul elvégzi-e? Amióta ismerem, ilyen még nem történt, pedig ugyancsak sorjáznak az évek. Neki jár az élet, és szarik bele, hogy mással mi van. Mondjuk az is tény, hogy témája is csak egy van: önmaga. 

Nem, nem tértem el. Még mindig a „Szipolyok földjén – Nincs kegyelem” befejezéséről beszélek. Mert ott is van egy ilyen, de legalábbis nagyon hasonló ember. Akinek elvárásai, érdekei vágyai vannak, de hogy ne csak kivegyem a kalapból, hanem valamivel ő is hozzájáruljon valamivel azok felé, akik neki tettek valamit, na, kisapám, hát laza lófityiszt!

CSONTPOFA

A Csontpofa különálló, önálló történet. A Csontpofa tulajdonnév, egy kalózé. Aki azért Csontpofa, mert egy koponya arcoldalát használja maszknak. Az emberei imádják és rettegne tőle.

Keménykezű, de jó vezető. Pechére ő menti ki Ian-t a tengerből, aki a szomjhalál küszöbén egy tákolt tutajkán hánykolódik hosszú napok óta. 

Ian fogoly lesz Csontpofa hajóján, és az sem segít rajta hogy egykor ő mentette meg a kalózt. Kalóznőt. Fifti-fifti, tartja Csontpofa, akkor így már senki nem tartozik senkinek. Pedig sejtheted, jobban tenné, ha nem ennyire üzleti alapon, hidegen közelítené meg a dolgot. Mert minden keménykezű rendszerben vannak, akiknek nem fekszik az ökölbe szorított vezetés. 

Csitt, többet egy szót se, mert a végén még kikotyogom, hogy Némó... Jaj! Nem, nincsen benne Némó kaitány, de tényleg nincsen, nem csak úgy mondom! A lényeg, hogy lesz konfliktus, mert Ian természetesen nem tervez tartós maradást a kalózhajón. 

S magától értetődő, hogy ezt a kalandot is túléli. De nem akárhogyan. Igaz, mikor történt vele olyan, hogy akárhogyan? 

Szerencsre nincsen Csontpofa-szerű ismerősöm, aki szimplán üzletnek tekinti az életet, és csak annyit ad, amennyit kap. Ahogy fentebb mondtam, olyan van, aki csak kapni akar, s ennek érdekében valami elképesztően gátlás nélküli. Szerintem észre sem veszi, mennyire. De olyan, aki kidekázni az adok-kapokat, olyan nincsen. Magam soha nem dekázgattam. Simán adok, ha úgy gondolom, adnom kell, és simán meg sem mozdulok, ha úgy gondolom, nem kell mozdulnom. Ahogy öregszem, egyre lazábban mondok nemet. Nem azért, mert keményebb szívű lettem (vagy igen?), hanem mert beláttam amit Szabó Lőrinc mondott, kérdezett. S ami mondanivalót én a seregeben, katonaként olvastam első alkalommal. Ott még aktuálisabb volt, de mondom, ahogyan múlnak az évek, egyre inkább mai érzem. A nem teljes egészében idézett vers címe: „Az Egy álmai”.

„Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna már megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál...”

Mondom, soha nem mérlegeltem, adjak-e? Mindig jött magától, és az esetek döntő többségében adtam. Jobbára az időmet, a figyelmemet, a szűkös tudásomat, a fizikai erőmet. Tény, hogy a tapasztalat szerint a P. Box-szal együtt üvölthettem: „Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz, akárhogy szétszakadsz: soha nem elég!” 

Ezzel együtt kevés alkalom volt, amikor megbántam, hogy adtam. De volt olyan. Van olyan. Ezért egyre inkább nézem a saját érdekeimet is, meg azt is, előrébb van-e az adásommal, az akinek adni akarok, vagy csak szimplán visszaél a kapott lehetőségeivel, meg a még mindig meglevő naivitásommal. Ami még az elmúlt hónapban is arra késztetett, hogy segítsek valaki teljesen méltatlannak, nem is egy alkalommal. Mint kiderült, a kölcsönösség, a hála leghalványabb megnyilvánulása nélkül. S bár nem a viszonzásért segít a normális ember, de a hülyének nézésnek is vannak határai. Még akkor is, ha szemel láthatón tényleg hülye vagyok, nem csupán annak nézett az illető. 

Olvasgatom ezt a Csonpofát, és egyre inkább azon tűnődöm, amin Dysart professzor, a pszichológus is tűnődött az Equus végén: vajon mitől függ, hogy kiben hogyan áll össze az élet, ki hogyan fordul a környezete felé, kinek mi lesz az élete hajtó- vagy éppen visszatartó motorja? 

Olyan kérdéseket tesz föl, amelyeket egész szakmai pályafutásom során messze elkerültem. (Csönd)  A gyerek a jelenségek világába születik, s ezek bármelyike rabul ejtheti. Szaglászik… szopik… s a  szeme ide-oda jár ebben a szorongató térben. És egyszerre megragadja valami. Miért? A mozzanatok úgy állnak össze, mint a mágnes, lánccá, bilinccsé kovácsolódnak. Miért? Kinyomozhatom. Idővel  még szét is szedhetem, láncszemekké. De miért hogy épp ezek álltak össze – ezek, s nem mások –, erre bizony nem tudom a választ. És nem tudja más sem. S ha egyszer nem tudom – ha nem is fogom megtudni soha akkor mit akarok?

Mert persze a Csontpofa-történet, izgalmas, nagyon is az, de túlmutat az izgalmakon, a menekülésen. S bár Csontpofa kegyetlen, aberrált lélekké lett (vagy az is volt?), mégis valahogyan megsajnáltam. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen mindenkinek jobb, hogy úgy fejeződött be a történet, ahogyan. Mármint a Dragonero világában jobb mindenkinek. Emitt megtapsolunk, és a részemről  meg örülök, hogy van még egy-két olvasatlan kötet a polcon. Aztán meg várható  az évi egy új megjelenését, ahogyan a kiadó ígérte. 

GooBo, 2020, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156074041 · Fordította: Mogyorósi Zoltán

10/10

2023 júniusának az utolsó napja. Meló nyelvkilógásig, ráadásul egy apró rosszullétig, de az valószínűleg csak azért, mert reggel ettem egy banánt, aztán fél kettőig semmit. Egy felé kezdtem érezni, hogy valami nem oké. Akkor gyorsan benyomtam egy cukros kávét, még mielőtt. Utána már csak a meleg kínzott, de az nagyon. 

Ha az ember nem alkot valami nagyot, de nagyon nagyot, egy-két generáció múlva a kutya sem emlékszik rá. Amikor Nagyi meghalt, nem tudtunk mit csinálni a bútoraival, a ruháival. Aztán nemsokára költöznünk kellett. S amikor a kezembe került egy tál, ami az övé volt, rájöttem, hogy szinte csak néhány pragmatikus tárgy maradt utána. Meg a fájó hiánya. 

Ez akkor tudatosodott, amikor Szerelmetesfeleségtársam mondta nekem, hogy a jövő évi költözésünkre jó lenne egy csomó könyvemtől megszabadulni, hogy elférjünk odaát, ahová megyünk. A lelkemet szaggatta szét. Pont úgy, mint amikor mondta, hogy ha történne velem valami végzetes, nem tudna mit kezdeni a könyveimmel, szabadulna tőlük. Ahogyan Nagyi arcba mondta Anti bácsinak, a kertimádó babusgató második férjének, hogy ha elmegy, ő úgyis kiirtja a kerti növények nagy részét, mert lépni sem lehet tőlük. Vagyis Anti bácsi is, én is szembenéztünk azzal hogy ami a számunkra a legértékesebb, az életünk társának mindössze zavaró tényező az életében. 

Persze nem mintha nem lenne tökéletesen mindegy, mi történik a dolgainkkal, ha már nem leszünk... Csak olyan fájdalmas. Egy ideig hajtottam a könyveim megjelenésére, de a sorozatos kudarcok miatt feladtam. Aztán eszembe jutott, hogy ugyan mi változna, ha megjelennének. Persze, büszke lennék rájuk, örülnék nekik, de aztán...? Hacsak nem annyira nagy alkotások, menne a kukába az emlékük. Azzal a pár kis frincfranccal együtt, ami az életem része: a bőr ékszereim, a naplóim, a bringám, az irományaim kinyomtatott kéziratai, a kevés megjelent dolgaim, a ruháim, a szemüvegeim. Talán a képregényeim és néhány könyvem kellhet a fiamnak... 

Aztán akik legközelebb állnak hozzám, tán emlékeznek rám, aztán már senki sem. Ez most fájdalmas. De akkor már nem fog fájni. 

 A KÜLCSIN (kezdem a szájhúzással, avagy egy kis tipográfa) 

A könyv tervezője szemmel láthatón nem tudott mit kezdeni a tartalommal. Vagy nem is olvasta a könyvet, csak nagy vonalakban elmondták neki. A borító legalábbis erről sutyorog. Valószínűleg megzavarta a fülszöveg fellengzős odabiggyesztése, aminek feltétel nélkül hitt: „az ezredforduló nagy eposza”. 

Hitt neki, mert a borító valóban az ezredforduló stílusában készült. A probléma csak az, hogy nem annak az ezredfordulónak a stílusában, amelynek idején e regény cselekménye zajlik, hanem az eggyel korábbiéban. Nem 1999-et, sokkal inkább 1899-et idézi. A borító minden eleme erről üvölt. Rája adásul van valami cirkuszos abban az összbenyomásban, amit sugall. Ahogy ránézek rögtön és azonnal a tornadresszes (tudod, rövid naci, mellközépig kivágott egybe-tornaruci) erőművész, Houdini, keménykalap, sétapálca, élő zongorajátékkal aláfestett némafilmek, Chaplin, Minarik Ede, a mosodás, Stan és Pan, a burleszk jut róla az eszembe. Amikről a kötetben szó nincsen, semmiféle szempontból. 

A borító háromféle betűtípust használ. A XX. század végéhez egyiknek sincsen köze.

• A főcím (ami a moly.hu-n érthetetlen módon alcímmé züllött) csicsás, piros a fehér körvonallal tovább erősíti a cirkusz-jelleget.
• Alatta a courier-típusú betűvel szedett szerzőnév a huszadik század első felének írógépeit idézi. (A bevezetőmet és a kiemeléseimet ezzel szedtem.) A második világháborút és a kommunista belbiztonságokat, KGB, Cseka, Secu, ÁVH, Kádár-rezsim, Honecker, krumplileves, gumibot, úttörőtábor, kocka Lada, III/III-as csoportfőnökség, ilyesmik.
• A többi szöveg betűtípusa legalább hajaz a díszítőelemekre, a XX. század elejére.

A két képi elem, a híd és a pestis maszk majdnem jó.

• Az elsőnek annyi, hogy Paradisoba egy hídon lehet bemenni a szárazföldről. De a hídnak semmi szerepe nincsen a történetben. Így gyakorlatilag bármelyik a könyvben előforduló tárgy a borítóra kerülhetett volna. A hídra mindössze a fülszöveg koncentrál. 
• A maszknak van köze a történethez. Az egyik szereplő viseli. Ám a kiemelése a többi közül több mint random, mert ilyen alapon bármelyik főszereplőre lehetett volna utalgatni. Mert mint majd meglátod, több is van belőle. 

Lapozzuk fel a könyvet! A szennycímlapon egy újabb betűtípus fogad. Ez már a negyedik. És ez már semmihez sem passzol, semmit nem idéz fel. Ráadásul mindössze egy szó áll ezen az oldalon, a könyv címe: Requiem. Nem szép, de legalább semmitmondó oldal. Mondjuk így bőven maradt hely arra, hogy kedves druszám dedikálja nekem a könyvét. Legalább...

Lapozzunk egyet a címoldalra. Jön velünk a szennycímlap lendületes, írott szöveget idéző betűtípusa, a könyv címe és alcíme. Az oldal közepén, egyforma ugyanakkora betűmérettel szedve. Alatta a III/III-as, gépeltnek ható betűtípussal a szerző neve. Ez megfelel a borítónak. Több mint eklektikus az összhatás. Mint amikor valaki első ízben rászabadul a Word betűkészletének a gazdagságára, és legalább kétszer látott már könyvet az életében. 

Lapozzunk, s közben legyünk nagyvonalúak, ne fecséreljünk több szót erre az esztétikai kavalkádra! 

Az egyes gondolati szakaszokat piktogramok választják el egymástól. Három van belőlük. 

Mindhárom nagyon találó utalás egyes főszereplőkre. Akikből egyébként van még néhány. A piktogramok alkalmazása már nem annyira következetes. Nem mondom, hogy soha, van amikor egymásra találnak a vonatkozó szereplővel, de ebben egyáltalán nincsen semmiféle konzekvencia. Ööö... Az utóbbi mondatomat nem értheted... Arról van szó, hogy a regény felépítése a következő: több főszereplő van. Az egyes főszereplőkkel történtek nem feltétlenül és többnyire egyáltalán nem kapcsolódnak össze. Vagyis egy-egy fejezet egy-egy szereplőről szól. Amikor azt mondom, a piktogramok és a szereplők nem találnak egymásra, azon azt értem, hogy a piktogram nem az adott szereplőről szóló fejezet fölé kerül, hanem ahogy esik, úgy puffan alapon valahová. 

Végül mindössze egy dolgot említek még: van élőfej a könyvben. A III/III-as betúvel szedve. Baloldalt Benyák Zoltán neve, jobb oldalt a könyv címe, Requiem. Üzenete, értelme semmi nincsen az élőfejnek, mindössze örülünk, hogy a kötet tipográfusa meglelte az alkalmazott tördelőprogramban a lehetőséget, hogy ilyet is lehet vele csinálni. 

A könyv stabil, a gerinc észre sem vette az olvasást, a belső tükör mérete remekül választott, a törzsszöveg tökéletesen olvasható, tiszta és világos. 

Tényleg lényegtelen apróság: sajnos maradt a szövegben kábé öt elütés, betűhiányos szó. 

Egyszóval a kiadónak sikerült egy jócskán kortévesztett, meglehetősen semmitmondó, félrevezető, eklektikus borítót és belső címlapokat kreálnia a regényhez. Teszem hozzá, méltatlanul a nevéhez és az eddigi kiadványai minőségeihez. Ezt rendesen és kíméletlenül összecsapták, na! Sajna...

 A REGÉNY SZERKEZETE 

Elmondhatatlan. Elsősorban azért, mert nincsen. Vagyis van, rengeteg minden történik, csak nem kerül egységes keretbe, megfelelő összefüggésbe. Nem, nincs ellentmondás! Arról van szó, hogy a regény mozaikszerűen építkezik, van legalább négy főszereplő. és több nagyon fontos mellékszereplő, és a váltakozó fejezetek az egyes szereplőkkel történteket mesélik el. Nem látjuk át az egészet, csak folyamatában bontakozgat ki,miről is van szó.

De mert a regény háromkötetes lesz, ha nagy lesz, ebben az első részben csak valameddig jutunk konfliktus mibenlétének a felfogásában is. Már a regény közepén lestem, hogy mi lesz már, mert az egészet tekintve annyira nem lett semmi... 

Ahogy fentebb mondtam, nem olvastam még nem kamasz regényét a szerzőnek. Így fogalmam sincsen, kedves druszám miképpen szerkezetiskedte össze az ez előtti tíz regényét. Illetve a Képtelent és a Féktelent leszámítva nyolcat. 

A patchwork-technika ebben az esetben remekül működik. Olyannyira remekül, hogy a könyv felénél fogtam fel, hogy olvasom szakadatlan, egyáltalán nincsen kedvem letenni, holott fogalmam sincsen, miről szól a kötet...

Ez így, belátom, nem hangzik túl jól. Pedig hatalmas dicséret, hidd el!

S most mondok valamit, de nem szívesen. Csak annyira itt van a billentyűzetem hegyén, és annyiszor eszembe jutott olvasás közben, hogy talán fontos lehet, hogy közelebb léphess az új Benyák-kötethez. Próbálom nem fellengzősen, nem reklámszerűen megfogalmazni. S nem is azért fogalmazom meg a követezőt, mert erre ösztönöz a kapott recenziós példány,

Többször elmondtam, zord lelkemet nem hatja meg a tény, hogy ingyen olvashatok valamit: emiatt még soha nem vállaltam, hogy ajánlót írjak szubjektív értékelés helyett. Most is szigorúan erről van szó!

Benyák könyve miközben egy porcikája sem stílus-plagizál, nekem folyamatosan és rendületlenül Stephen King írásmódszerét juttatta az eszembe. S mindenféle szerzőnyalogatás nélkül írom: méltó módon. Nem lenyúlva, elcsenve, szolgain másolva a stílust és a módszert, hanem felhasználva a benne rejlő lehetőségeket. Annyira jól sikerült az integráció, hogy több esetben elismerőn csettintettem olvasás közben. 

Mire gondolok, amikor King-et emlegetem? 

A cselekmény és a szereplők jellemének, indítékai, a körülmények lassan állnak össze a mozaikokból, de az egészet összetartja egy nagyon határozott, az olvasót fogva tartó hangulat. Aminek fő eleme, hogy nyomasztóan baljós, minden zugában azt suttogja, hebegi, jósolja, hogy itt valami nagyon végzetes, szörnyű dolgok fognak történülni, meglássuk! S a hangulat az olvasás előrehaladtával egyre baljósabb fenyegetőbb, nyomasztóbb. S a tényekből mindig csak akkora adagot kapunk, hogy mindenképpen a kezünkben maradjon a könyv, semiképpen se tegyük félre. 

A vicces az, hogy tulajdonképpen még a kötet végére sem értettem meg igazán, mi is a központi konfliktus, merre halad a hány méter, ki is küzd ki ellen és vajon miért tesz ilyet?

Ez lehetne pocsék ómen is. Ám Benyák-druszám elérte, hogy ne legyen az. Fel sem merült bennem, hogy nem tudja merre is haladjon majd a folytatás.

Mindenesetre nem veszélytelen de merész húzás úgy megjelentetni egy sorozat első kötetét, hogy semmi le nem zárul, ki nem derül, és voltaképpen alig valamit tud meg a kisérdemű. Aztán egyszerre csak véget ér az epizód. Snitt. Úgy, hogy még arról sincsen fogalmunk sem, kicsoda is az ellenség, akitől féltenünk kell a micsodát is, és ki lesz az ellenség ellensége, akit mi meg nagyon szeretünk, és drukkolunk neki, hogy megakadályozza a nem is tudjuk mit, de amit nagyon-nagyon meg kell akadályozni.

Végső soron azt sem tudjuk meg, hogy melyik szereplő miért is szereplő a történetben. Mert a szálak egyszerűen nem érnek még össze. Az egyes szereplők körüli események csak egymás mellett zajlanak.

De az egész mindenség azt sugallja, hogy persze, lesz majd összefogó értelme az egésznek, csak ki kell várni a következő kötetek megjelenését. 

Na, és itt van a veszély! Mert mikor jelenik meg a folytatás? S addig hány kézbe jut el ez a kötet? S hányan fogják repesve várni a következő részt? (Jó, én igen...) Lesz két, majd három  önmagában semmiképpen sem teljes értékű, egymástól teljesen függésben levő csonka kötet... Mintha A Gyűrűk Ura három, a Háború és béke négy vagy a Bragelonne vicomte öt kötete nem együtt, hanem részenként három-négy-öt különböző időpontban jelenne meg. 

A játékban az a veszélyes, hogy az egyes kötetek között ki tudja mennyi idő fog eltelni, s addig megmarad-e az olvasókban a felkeltett érdeklődés? Ami, bármekkora is az izgalom, újabb stimuláció nélkül lankadhat, sőt, el is múlhat.

Kezdem érteni King grafomániás rohamokban született könyveinek a terjedelmét. 

 A TÖRTÉNET 

Paradiso kis sziget, egyetlen várossal, Franciaország és Anglia között, a La Manche-csatorna közelében. Önálló városállam. Van benne valami különleges. Ugyan nem derül ki, hogy micsoda, de egyértelműen érezzük: bár teljesen mindennapi város, mégis egészen rendkívüli. 

Itt lakik a sok-sok év után a szerelméhez visszatért, hatalmas termetű, egykori vadmotoros: Sandor. Akit meglátogat három régi motoros cimborája, Carmen, Eli és Sam. Sandor hívta őket a városba. A kötet elején úgy tűnik, Sam főszereplő lesz. Aztán a lelkesedés kicsit csillapul, többen bejelentkeznek a helyére. 

Paradiso különleges lakója egy titokzatos, pestis-maszkos alak, Pestis Doktor. Akinek a tényleges kilétét senki sem ismeri. A doktor gyógyít is, de elsősorban a helyi, egyre fogyó számú gazembereket üldözi, az egyre ritkábban előforduló bűnügyeket deríti ki. S a motorosok érkezése után nem sokkal ellopnak egy képet a városban. Aztán meggyilkolnak valakit, aki tudott valamit a képről. 

A Doktor nyomozni kezd. Kapcsolatba kerül egy titokzatos, szárnyas lénnyel. Akinek a kilétére csak a regény első kötetének a végére sem derül teljes fény.  Csak annyi, hogy... De miért is árulnék el többet róla? 

Aztán itt van még a tizenhat éves Valéria és a minősíthetetlenné váló édesapja, Leon. Hogyan is mondjam, a kapcsolatuk több mint nem felhőtlen. Valéria kénytelen szökőre venni a figurát. Így találkozik a szimpatikus, nem teljesen egyértelműen boszorkány Lukréciával és hófehér macskájával, Belphegorral. Lukrécia és a macskája a párfogásukba veszik Valériát. Nem véletlenül, amint az kiderül. S szükség is lesz a mindenféle képességükre. 

A négy motoros, Pestis Doktor, a szárnyas lény, Valéria, Lukrécia sorsa ebben az első kötetben nem keresztezi egymást, csak párhuzamosan fut. Minden szereplőnek meg lesz a maga baja a történetben, többen kokettálnak a halállal is, s kinek kinek meg van a maga ellenfele. Van, aki sikertelenül, van, aki sikeresen, kerülgeti a kokettálást. De egymás köreit egyelőre nem érintik. Hiába kisváros Paradiso, Annál azért nagyobb, hogy elkerülhetetlenné legyen a találkozás. 

A helyzet az, hogy miközben rengeteg minden történik a regényben, aközben megkönnyebbültem, hogy legalább a műfaja majdnem egyértelművé vált a végére. Nem mintha nem viselném el a műfajtalanságot, de azért ha nem vagyok rendmániás, szeretem, ha a dolgok besorolhatók. A Requiem leginkább urban fantasy. Vagy mi a szösz... 

 MI TARTOTT A KÖNYV MELLETT? 

Nagyon egyértelmű: Benyák íráskészsége, a stílusa, a részletekben rejtőzködő profizmus, a gördülékeny, bizony irodalmi megfogalmazás. Tökéletesen random kinyitom a könyvet, és kimásolom, amit ott lelek, figyelj csak! 

McKay bukkant fel a fogda bejáratánál, két kis pléhtálcával a kezében.
A reggeli főtt tojásból, egy szelet kenyérből és egy kis kocka vajból állt. Az utóbbi egy gyufásdoboz derekáig sem ért volna fel. A rendőrbiztos a rács alatt csúsztatta be a tálcákat.
– Az iskola menzájáról szereztem. Ott pár napos szünet várható, ezért jobb, ha ti ketten éhezésre készültök, vagy arra, hogy a saját szarotokat kell megenni. Érthető vagyok?
Egyikük sem kapott az étel után.
– McKay őrmester – szólította meg Sandor. – Kaphatnánk egy rádiót?
– Természetesen – vágta rá McKay – Meg egy óriástévét, esetleg pár táncosnőt. Már intézkedem is.
Otthagyta őket.
A kenyér szárazan ropogott, de a vaj segítségével és radírozásra, vagy még inkább biliárddákó-krétázásra emlékeztető mozdulatok alkalmazásával közel ehetővé lehetett tenni a falatokat.
Sandor úgy döntött, nem szól McKaynek az előző nap történtekről. Jobb, ha megtartja magának Carter fenyegetését. A rendőrbiztost bizonyára úgysem érdekelné a dolog, Panaszkodással csak örömet szerezne a rendőrnek, az pedig nem állt szándékában.
A gyilkos és a kóbor lovag némán ettek. A cellában kellemes meleg áradt szét, és poloskák meneteltek a falon a tégla fugáiban. Kivándorlás a tavasz beköszöntével.
Reggeledett. Ilyenkor mások a beszélgetések. A száj hajnalban könnyebben mozog, mint a délutáni napfényben. Sandor úgy vélte, hogy Randall Carter hajnali beszéde alapjaiban más, mint az átlagé.
– Rosszul néz ki – közölte Randall. Úgy a hajnali beszéd nemcsak a filozofálás ideje, hanem a nyers odavágásoké is.
– A börtön sosem állt jól nekem. Nem is szerettem viselni.
– Látott valamit odakint?
Sandor az utolsó falatot csak vízzel tudta lenyelni.
– Semmit. Csak pár rossz emléket.
Az utca felől hot dog és főtt kukorica illata szállt be a rácson, ami csak még rosszabb színben tüntette fel a börtönreggelit. A Millennium téren a hot dog árus bizonyára meg akarta lovagolni a szép reggelt.

(151.)

S most nehezen fogalmazom meg, ami bennem van. Manapság már mindenki író. (Csak én nem.) Mindenkinek van már megjelent könyve, akit a jelentkező legkisebb affinitás is arra buzdít, hogy írjon, és ha van benne annyi exhibicionizmus, hogy mások elé is tárja, amit írt. (Könyvem még nekem is jelent meg. Hm...) 

De azért ne legyünk naivak: nem mindenki író, aki írni tud és könyve jelenik meg. Ugyancsak bajban lennék, ha esztétikai, stiláris érvekkel kellene megindokolnom, hol van a határ a műkedvelő és a profi között. Még csak azt sem mondom, hogy az utóbbi mindig élvezhető, szemben az előbbivel, ami meg mindig kínszenvedés. Nem mondok ilyet, mert az irodalom furcsa jószág, a logikus érvek, szabályok nem feltétlenül működnek benne. Minden és az ellenkezője is igaz lehet.

Mert ha már szóba került (mert szóba hoztam), vajon Stephen King jó író vagy sem? Nehéz kérdés! Azzal együtt, hogy jómagam nem kedvelem a parttalanságát, néha arckaparón bugyuták, ostobák a történetei, a cselekmény sem káprázatos, mégis, a regények felépítettsége, a részletek precizitása, a hangulat lefestése annyira káprázatos, hogy tanítani lehetne. De vajon ettől már jó író King? Az irodalomesztéta tudja... 

De azért annyi leszögezhető, hogy ha valaki író, ne döcögjenek már a mondatai, s ne csapjon ki a mondatvégi pont, az elcsúszott jelzők hóna alól a savanyú izzadtságszag. S elvárom, hogy igenis legyen szerkezet, felépítettség, hogy legyen jellemük a szereplőknek, ne papírból kivágott sémák legyenek, akiknél csak olyan, mintha beszélgetnének, cselekednének... Ilyen kis alapvető elvárásaim vannak. 

De hogy bezavarjalak, egyébként még azt sem mondom, hogy ha valaki nem jó író, ne lehetne több mint élvezetes a könyvének az olvasása. Mondjak példa-neveket? Mondok: Vavyan Fable, Edgar R. Burroughs, Kiss József László. Így elsőre. 

S hogy teljessé váljon a káosz, a fenti bekezdés mondanivalóját akár meg is fordíthatom: vannak vérprofi írók, akik számomra teljesen és a visszavonhatatlanul az olvashatatlan kategóriába kerültek az értékrendemben. Tudod, ebben a félművelt, 21. századnegyedi panelprolisban. Náluk minden hangsúly, hasonlat, metafora, jelző, pontosvessző a helyén van, a mondatrészek úgy illenek egymáshoz mint a hagyma egyes rétegei, a szöveg olyan zamatos mint a saját kertből szedett alapanyagokból készült lecsó, de az egész mégis fárasztó, unalomgerjesztő, mesterkélt, lila és haggyámábékén, puffasarokba! 

Benyák Zoltán könyve nem csupán több mint élvezetes, hangulatos, profi, hanem átsüt rajta, hogy őt a jó Isten is arra teremtette, hogy írjon. Mondom ezt úgy, hogy fogalmam sincsen, mi fog kisülni a Requiem egészéből. Még az is lehet, hogy valami nagy-nagy marhaság lesz. De hogy részleteiben csuda az élvezetes marad, az tuti biztos! 

Fumax, Budapest, 2023, 264 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634703068

8,5/10

2023 júliusának a második napja, vasárnap reggel, Lift-et és Pendragont hallgattam ma reggel. Hajnalban. Az előbbi volt a nagyobb meglepetés. Ez egy '71-es lemez, teljesen maiul szól, s valami nagyon remek kis muzsika. Magától jött, semmit nem tudok róluk. Csak azt, hogy jóóó!

Tegnap volt egy kis kerti meló Csillaghegyen. Tényleg kicsi: fűnyírás, kerttakarítás. De mert meleg volt, s mert nem szokta a panelproli a kertet, estére hulla lettem. Igaz, nagyon korán ébredtem, nem tudtam visszaaludni, s a délutáni alvás is nyúlfaroknyi volt. Este tízkor már csukódott le a szemem. 

Viszont fűnyírás közben volt alkalmam azon tűnődni, hogy egy kert mellett mennyivel többet szükséges mozognia az embernek. Ha akar, ha nem. S hogy ez nagyon rossz, de közben csuda klassz. Lesz. Ha költözünk jövőre. Már nézegettem, mennyi mindent rendbe kell majd tenni a kertben, a házon. Nem tudom, várom-e. 

Mert közben éppen a napokban tudatosítottam, hogy meglehetősen elgyengültem. Izomilag, fizikailag. Satnyulok, puhulok, lustulok. Öregszem. De annyira azért még nem vagyok öreg. Azt hiszem. Remélem. 

A Talán Pistát a Kézigránát után leltem a Fő téri gyermekkönyvtárban, tudatos kereséssel. Örültem, hogy Kiss József László írt más könyvet is. A Jó szelet, kapitány!-on akkor már túl voltam, az nem jelentett akkora élményt. Pedig a háromból az az a könyv, aminek több kiadása is volt. S bár egyáltalán nem rossz, bár lett volna még sok-sok ilyen, a háromból számomra mégis a harmadikhelyezet. Szóval a Talán Pista volt a személyes történelmemben a harmadik Kiss Józse László regény. A megírás, illetve a megjelenés idejét tekintve a második. 

ALAPADATOK

Kiss József László (a továbbiakban KJL) pedagógus volt. Amint hírlik, nem akármilyen. Bár igen szűkös a róla fellelhető netes információ, de ennyi bizonyosan kiderül: pedagógus és kiváló pedagógus. No, meg író, persze. 

Kiss József László (1922–1989)

,,Nagyon régen születtem. Már nem is emlékszem rá. Azóta jóformán állandóan gyerekek között vagyok, igy rettenetesen fiatal maradtam. Az iskolát nem túlságosan szerettem, de a srácokat igen. Ezért sok iskola elvégzése után tanár lettem. Dédapám révész, nagyapám mesemondó ember volt.
Talán tölük örököltem a mesemondás és a víz szeretetét. Barátaim biztattak, írjam le, amiket mesélni szoktam. Leírtam. Itt van."

Ezt olvasom a Jó szelet, kapitány! 1971-es, a Sirály könyvsorozatban megjelent kötetének a hátoldalán. 

Tehát adja magát, hogy ennek a könyvnek, a Talán Pistának a hátterében is a szerző pedagógus tapasztalata áll. Jelen esetben állami nevelői pedagógus múltja. A könyvet az elbeszélő egyes szám elsőszemélyben írja, és akit Józsi bátyámnak hívnak a tanítványai.

MIRŐL SZÓL A REGÉNY?

Még az is kétséges, hogy regény-e?

A címszereplő István, aki „talán”, egy anyátlan-apátlan árvaság, akit a rendőrök visznek be a nevelőbe.

– Hogy hívnak?
– Talán Zorák Istvánnak.
– Mi az, hogy „talán”?
– A fene se tudja biztosan. Papír nincs rólam.
– Édesapád?
– Az sincs, nem is volt.
– Édesanyád?
– Azt hiszem, Zorák Lídia. Sose láttam. 

Pista éppen egy új tanév elején kerül be az intézetbe és a fiatal nevelő csoportjába. A csoporttagok és a nevelő éppen összeszokóban vannak. 

Az alaphangulatot már a bevezető oldalak arcba tolják. Pistát egy rendőrszázados, aki történetesen nő, viszi be a műintézetbe. Pistán egy szál klottgatya van, minden testrésze mocskos, az egész gyerek egy merő bizalmatlanság. Eddig egy piacon élt, dolgozott, de főleg lopott. Szabad volt, de pofonokban gazdag életet élt. A korlátokat, korlátozásokat nem tűri. 

– Innen nem lehet megszökni – szögezte le szárazon az igazgató.
– Miért? – villant rá hirtelen az ördögfióka. – Magas a kerítés! Mi? És rács van az ablakon! Mi? A kaput meg őrzik! Ugye? – Pattogott a szava, és elnéző gúny volt a hangjában.
– Nem, komám! – És most az igazgató hangja a krampuszéhoz hasonlóan gunyoros lett. – Nem magas a kerítés, nincs rács az ablakon, és a kaput nem őrzik. A kapu nyitva van. Aki nem érzi jól magát nálunk, az elmegy! Tekintve, hogy a nyitott kapun ki lehet sétálni, és el lehet menni, így szökésre nincs lehetőség. Igazam van?

Egy másodpercre megkísértett a gondolat, hogy netán nem egyfajta rendszer-propagandát olvasok-e, de ilyen rossz tapasztalatom nincsen a szerzővel, propagandisztikusnak nem találtam eddig. S ha eddig nem, akkor már nem ios fogom. Akkor sem, ha korbéli sajátosságok persze óhatatlanul voltak az írásaiban.

Másfelől micsoda pedagógus lenne az, aki ekkorát hazudna, ekkora szemérmetlenséggel, rája adásul egy ifjúságnak szátnt könyvben? Mármint arra gondolok, ha az idézet mondanivalóját metaforaként kezelem. itt ez a hetvenes évek Magyarországa, ami ölyan jó, hogy nem akar senki megszökni belőle, s mert szabad ország (hehehe) nem is lehet belőle megszökni. De szó nincsen erről, ilyesmi biztosan nincsen a könyvben

Innen indulunk. 

Tisztázzuk: a Talán Pista alapvetőn nem regény, hanem a nevelőotthon srácok csínyeinek, kalandjainak, emberré válásnak a szereplőkön keresztül lazán összekapcsolódó sztorik kollázsa. 

Kollázs arról, hogyan találja meg egymásal a hangot az intézmény, annak pedagógusa a rendszerben levő gyerekekkel, s azok meg egymással. Valamint: hogyan lesz képessé a sok kis vadóc indivídum a szocializációra, az együttműködésre, a munkára. Vagyis hogyan válhatnak a társadalom hasznos tagjaivá, hogyan lehet erre rávezetni őket?

A kollázs történetei annyiban függnek össze, hogy a szereplőik ugyanazok. A nevelő és az ő zseniálisan összetartü rosszcsontjai. Igazából ennyi a kohézió. Nincsen köteten átívelő történet, nincsen mindent összefogó konfliktus, amit meg kell oldani.

MOND-E VALAMIT A KÖNYV, VAGY CSUPÁN SZTORIZGAT?

Mond. A közösség erejéről, a kölcsönös segítségnyújtás fontosságáról, a felelősség vállalásáról szól. Arról, hogy mennyivel könnyebb úgy élni, ha nem elszigetelt kis egoként, mindenáron-indivídiumnak kezeljük magunkat, hanem egy egész részének.Vagy több egész részének. 

Nem tudott itt nem eszembe jutni Lázár Ervin csodálatos Szegény Dzsoni és Árniká-nak hetedik fejezete a tizenkét nagyon testvérről. Akik annyira nagyon testvérek voltak, hogy ha az egyikre ráeesett a fa, akkor azt mindnyájan érezték. Vagy ha az egyik elrontotta a gyomrát, akkor az mindnyéjuknak csikart. Vagy ha az egyik nehéz terhet emelt, akkor a súly mindnyájuknak nyomta a vállát. 

A nagyon tesók átoknak élik meg a „nagyonságukat”. Árnika döbbenti rá őket, menniyre balgák ebben a megítélésben: a nagyon testvérség hatalams áldássá válhat mindannyiuk számára, ha hajlandók lemondani a lustaságról. Ha nem hajlandók, akkor nem a nagyon tesvérség, hanem az élet egésze válik átokká. 

S úgy veszem észre, megint a kereszténység lényegénél tartunk. Tudod, amit már ezerszer mondtam: a szeretet nem érzés, hanem életelv, az adni-tudás rendje. A bűn pedig az elvevésé, a megtartásé. 

KJL idealizál. Jócskán. Vagy a hetvenes években egészen mások voltak a kamaszok. Még annál is másokabbak mint ahogyan azt manapság gondoljuk. 

A nevelő csapatának a tagjai pitt-putty, sitty-sutty felfogják a feniteket, egymást nevelik a közösség érdekében, segítőkészek, belátók, készek jóvá tenni, ha marhaságot csinálnak, s mindenkor nyitottak arra, hogy megmozduljanak mások érdekében. Nem csupán kivenni akarnak a sorsuk alakulásából, hanem beletenni is, hogy mások is kivehessenek általuk valamit. Így az életük szereplői sem csupán a saját jólétük érdekében ki- és felhasznált statiszták, ahogyan az manapság dívik. 

S ha a könyvszereplő srácok szivatnak is valakit, az mindig érte van és nem ellene. Mert leeht így is. Lám! 

Bevallom, valahogy nagyon jól esett a lelkemnek ez a KJL-féle idealizmus. De nagyon-nagyon jól. Milyen szép lenne, milyen jó lenne, ha így lenne, lehetne! 

*

KJL a srácok csínyeit nem szépíti. Csak két momentum a könyv harmadáról:

• lopnak villanyoszlopot, hogy legyen focikapu alapanyag,
• Pista dinnyét csór a piacról, de nem egyedül magának, hanem a társainak is. Több kört kell fordulnia.

Mindkét esetben köztörvényes a cselekedet: fizetés, engedély nélkül elveszik a másét.

Ám az első esetben a nevelőtanár kérvényt irat velük, amit nekik kell elvinniük a posta igazgatóságára (a postáé volt az oszlop, amit meglovasítottak). A dinnyelopás pedig figyelmeztetés az intézmény élelmezésének, hogy kevés a gyümölcs a srácoknak. Minden jó valamire... 

*

KJL annyiban mindenképpen idealizál hogy minden köztörvényesség, engedetlenség, verekedés, kinfliktus ellenére a történetfüzér szigorúan véve konfliktusmentes. Ami konfliktus akad, mindig elsímul, mintha nem is lett volna, minden megoldódik, s mindig minden a közösség érdekében oldódik meg. Ez nagyon szép, és nagyon nem reális. Legalábbis a mából nem tűnik reálisnak. De nagyon jól esik róla olvasni, és elképzelni, hogy akár lehetne valóságos is. 

A szereplők között ha van is konfliktus ( igazából mélységes nincsen), az kimerül némi tréfás élcelődésben. 

A HUMOR

Egy ilyen könyv humor nélkül fittyfenét sem érne. Naná! Ahogy íz előbb írtam, a poénok jó része verbális, és csak kis részük helyzetkomikum. De a kötetet tutira végigmosolygod, egy részén meg biztosan, már bocsánat a kifejezésért, röhögni fogsz. 

– Halászok! – rikkantotta Cirkli.
– Nem látom rajtad – állapította meg Bohóc.
– Ott… ott… – mutogatott a távolba.
– Hogy a fenébe halászhatnál ott, mikor itt tipródsz előttem?
– Nem én halászok! Ők! – mutogatott nem csökkenő izgalommal.
– Tudom, te tök. De te remekül ugrasz.
– Meg rúgok is, ha abba nem hagyod!
A vita nem fajult tettlegessé.

*

— Én egy kicsit tényleg hülye voltam – bírálta meg Paróka saját magát.
— Ez azért túlzás – vigasztalta őt sandán Bohóc. Majd mikor látta, hogy Paróka kezd megnyugodni, hozzátette: – A „kicsit" a túlzás. Akkora hülye vagy, mint a bazilika!

*

— Puha? – mutat a Benyó alatt ékeskedő éles kövekre Volán.
— Hülye!
— Hülye lehet, de ahogy én nézem, kemény.
— Nem a kő, hanem te – mordul vissza Benyó.
— Igen, én kemény vagyok – értetlenkedik Volán.

Az ehhez hasonló párbeszédek hemzsegnek a szövegben. KJL humora az ilyen szófacsaráspkból áll. Én mindvégig kedveltem, pedig átlagosan kétoldalanként előfordult. 

MIT MONDJAK MÉG?

Mit mondhatnék? Tudom már. Azt, hogy olvasás közben többször meghatódtam. Nem könnyekig, elvégre férfi vagyok, de azért de. 

Mert a szeretet megható. Akkor is, ha következetes, akkor is, ha keménynek kell lennie, akkor is, ha mindenkor is.  Ha más nem is, az ezerrel lejön, hogy KJL nagyon szerette a keze alá kerülő csemetéket. Általa azok meg egymást, és az életet. 

*

Ó, tudom már, miről akartam még beszélni! De az nem vidám. Írtam már róla, egyebek kapcsán.

Dolgoztam a gyermekvédelemben, labdaszedegetőként. Nem a sűrűjében, csak a partvonalon, soförként. A felszínt karcolgatva volt rálátásom a dolgokra. Annak alapján, ahogy srácokkal,a nevelőszülőkkel és főleg a gyámokkal volt alkalmam beszélgetni. Tény, hogy ennek már hat-hét éve. 

KJL a könyv befejező részében elmondja, hogy az ördögfiókái (ő nevezi így a srácokat) közül kiből mi lett. Hát mindenkiből rendes ember. 

Emlékszem egy beszélgetésre amit az egyik kedvenc gyámommal, Krisztivel folytattam. Imádta a keze alá adott gyerekeket. Ennek ellenére az a típus volt, aki nem volt sem túl liberális, sem idealista. Tőle kérdeztem egy alkalommal, hogy jól látom-e a rendszerben levő gyerekek útját, ha azt mondom, hogy a srácok döntő részéből valamiféle köztörvényes foglalkozású, a lányokből meg prosti lesz? Kriszta töprengett valamennyit, majd nagyot bólintott. 
– Hát, ja! 
– A praxisod során, tekintetbe véve az összes, bárhogyan a kezed alatt megfodult gyereket, mennyi a sikertörténeted? 
– Mi az, hogy sikertörténet? 
– Hát amelyik tanult, esetleg továbbtanult, szakmája lett, dolgozott, családot alapított...
– Ja,, hogy így... – töprengés. – Olyan húsz százalék. Maximum. 
– Mennyinek a húsz százaléka?
– Kábé ezernek. 
– És a nyolcvan százalék? 
Kriszta legyintett és megkérdezte: 
– Rágyújtunk? 
Mert éppen egy közös ebéd után voltunk,ha jól emlékszem, Szegeden. Rágyújtottunk. Hazafelé meg egy kicsit eltévedtünk, de kizárólag földrajzilag. 

Nem hiszem, hogy a gyermekvédelem romlott le ennyire a kétezres évek első évtizedének a közepére KJL ideje óta. Azt sem hiszem, hogy a nevelők emberanyaga lett ennyire hitvány. Valami mégis történt. Már amennyiben bármennyire is alapul veszem, amit KJL leírt ebben az idealista regényszerűségben. Az is tény, hogy az emberi jogok liberális túltolásának elképesztő marhasága sem tett jót a felnövekvő generációknak. Meg a külvilág velük való kapcsolatának. 

De amit a lakásotthonokban láttam, az valami gyalázat volt. (Lakásotthon: családi házak, bentlakásos gyermekeknek, állandó felügyelet mellett, állami, gyermekvédelmi tulajdonban és igazgatáás alatt. Nem ugyanaz mint a nevelőszülői rendszer.) 

Elsősorban azért, mert a nevelőknek nem volt eszköz a kezükben a gyerekek fegyelmezésére. 
– Most mondd meg, mit csinálhatok velük? – nézett rám reménytelenül Abonyban egy nevelő, amikor szóvá tettem, hogy micsoda rajcsur van délelött tizkor az otthonban. Holott normál tanítási nap volt, mikor is csak a nevelőnek és az esetleg beteg gyerekeknek kellett volna bent lenniük. 
– Fel nem pofozhatom. Ennem kell neki adni. Be nem zárhatom. Pénzbüntire nem ítélhetem. Mondjuk azt nem írják sehol, hogy lelőni nem szabad őket... Csak akkor meg nem lesz alanya a munkámnak – tette hozzá nem kis fekete humorral, elkeseredve, természetesen nem komolyan beszélve. 
– De akkor miért nem fogjátok be őket legalább az ebéd elkészítésébe? 
A nevelő keserűen nevetve legyintett:
– Ezeket? Leszarják. Tudják, hogy enni kell nekik adnunk, ha a fene fenét eszik is. Vagyis semmit mit tudunk csinálni, ha nem segítenek... Volt amelyik a takarításra is azt mondta, jogtalan gyermekdolgoztatás! 

Dabason a gyermekvédelem pénzén teljesen felújították a lakásotthont. Egy hónap múlva a neveleőszoba ajtaj félig leszakadt, nem lehetett bezárni, több ablaktábla hiányzott, illetve eltúntek a csaptelepek a fürdőből. 
– Hová lettek? – kérdeztem. 
– Tudod mennyit ér egy ilyen, és mennyibe kerülnek a biodrogok? 
– S mit tudtok velük tenni? 
– A biodroggal? Már nekem is eszembe jutott a személyes felhasználás. A gyerekekkel semmit. 

Abony, másik lakásotthon. A srácok mesélik nekem, melyik bioszar mennyire fasza. Elképedve hallgatom őket, a legidősebb sincs tizenhat. 
– S honnan a francból szerzitek be itt Abonyban? – kérdezem hitetlenkedve. 
Kiröhögnek.
– Zoli bá', hát idehozza a díler! 
Mondom a nevelőnek, mit hallottam. Rábólint, hogy úgy van az. Kérdem, hogy akkor és...?
– Szerinted mit tudunk csináni? Nem vagyunk hatóság. S ne gondold, hogy a rendőrök nem tudják. Persze, hogy tudják. 
Nagyjából ennyiben maradunk. A srácok meg szedték a sok szart, aminek a hatásaival senki nem volt tisztában, mert hetente új, követhetetlen összetételben bukkantak fel verzióik. 

KJL ördögfiókái még csak be sem rúgnak tisztességesen. Vagy KJL volt túlzásba vitt módon szemérmes. 

Amikor bekerültem erre a munkahelyre a gyámok döntő része vérliberális volt. Amikor eljöttem öt év múlva, már alig akadt közöttük aki a gyakorlatban is az lett volna. Remélem, azóta valahogy az ésszerűség irányába alakult a rendszer.

KJL még leírhatta és nem indult ellene gyámügyi, rendőrségi eljárás, hogy egy nevelő, olyan pofont ígéretét lebegteti meg a rá bízott csimotának bizonyos feltételek nem teljesülése esetén, hogy a gyerek egy hétig előre fut tőle. Manapság csak ezért a kijelentéséért két hét akasztás járna. Legalábbis amikor a gyermkevédelemben dolgoztam, akkor az járt volna. Jogok voltak, vasszigorral betartva, betartatva, kötelesség nuku. 

A gyereknevelés, gyermekjogok kérdésében ajánlom a Molyon legkfeveltebb bejegyzésemet, amit Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című könyvéhez írtam. 

Na, ez jutott még az eszembe a Talán Pistáról. Amit a regény képvisel, szívderítőbb. 

 Egy remek, nem saját blogbejegyzás a szerzőről és a könyveiről

Móra, Budapest, 1974, 264 oldal · ISBN: 9631100782 · Illusztrálta: Várnai György

10/10

A konfliktusok hete, pedig akár nyugodtan is telhetett volna. Az egyik előző bejegyzésem miatt konfliktusba kerültem két emberrel meg egy szolgáltatóval. Az első kettő a nagy nyílvánosság előtt nem vállalja saját magát. A második azért volt tréfás, mert semmiből fel nem ismerhető, ki is ő. De az ismerősei tudják, volt a felelet. Igaz, nem nekem mondta. Ezt végképp nem értettem: ha az ismerősei felismerik amit mondott, akkor azt már nekik is mondta. Vagyis... Ööö... Vagy az volt a baj, hogy marhaságnak tartottam, amit mondott? 

Az első tiltakozó, ugyanúgy ahogyan szolgáltató, aki elérhetetlenné tette a soraimat, súlyos szövegértési problémákkal küszködik. Ezáltal én vagyok a kakifütykösű. A kettő közül a szolgáltató a tréfásabb, mert megtudtam, hogy az alapszabályzatában benne van, hogy a moderálási elvei következtében megesett konkrét esetekről szigorúan tilos nyilvánosan beszélni, ők pedig nem nem tartják publikusnak, mit miért csinálnak. Vagyis: ha nem tetszik, amit mondasz, jogodban áll kussolni, a pofádat befogni és nem kérdezni, mert úgyis leszarunk, nem válaszolunk, ez benne van az alapszabályzatban. Elképesztő. Azért a Facebook remek példával szolgál a totális cenzúra működtetésére, azt meg kell hagyni. 

S ettől, ezektől olyan elkeseredett lettem, hogy csak na. Pedig meg kellene már szoknom. 

Több zene szólt közben. Egyfelől, meglepő fodulattal Kispál és a Borz. Ez tényleg meglepő, mert soha nem kívántam meg igazán a muzsikájukat. Másfelől, és ez lényegesebb: Ahmad Jamal. Jazz billentyűs. Sajnos már nem él. De sokat alkotott. Én ebbe a lemezébe futottam bele, és vagy háromszor, sűrű egymásutánban meghallgattam

Szinetár Miklós nevét nincs, aki ne ismerné. A kérdés már csak az, honnan? Vélem, a fiatalabbak közül sokan a lánya, Szinetár Dóra miatt. Az idősebbek pedig a réges-régi Ki mit tud?-os zsűritagsága miatt. 

Csakhogy Ki mit tud?-ot utoljára 1996-ban tartottak (jé, még akkor is volt?). Szégyen, nem szégyen (szégyen!), de kapásból és csípőből semmi mást nem tudtam a nevéhez rendelni. Pedig volt itthon száz színpadi, tizenhét tévéfilmes, négy mozifilmes rendezése, és az ő nevéhez köthető három tévés sorozat is. És van huszonkét neves díja a világ sok tájáról. Meg írt tizenegy könyvet.

Amikor utánanéztem, én mit köthetnék hozzá, két esetben döbbentem meg nagyon. Mert azon kívül, hogy kapásból semmi nem jutott az eszembe, legalább kettőnek illett volna.

Ebből az egyik ugyancsak klasszikussá vált, még Hofi által is kiparodizálta sorozata a Rózsa Sándor. A másik Hernádi Gyula regényéből született: Az erőd.

Ezt a filmet úgy láttam kamaszkoromban, hogy semmit sem tudtam róla, csak éppen ez ment a bekapcsolt tévében. Akkoriban még mindösszesen csak két csatorna volt. Belenéztem, benne ragadtam, megszereztem a könyvet, aztán jó sok évvel később mindkettőt újrafogyasztottam, közben meg lett a képregény-változat is, azt is elolvastam, megnézegettem, és csuda elégedett maradtam. 

Ahogy átnéztem Szinetár Miklós színpadi rendezéseit, úgy azoknak a fele operett vagy opera. Amely műfajokkal soha, de soha nem sikerült megbarátkoznom, kibékülnöm. Vagyis jogos, hogy ez ügyben semmit sem mondott Szinetár neve. 

Régen volt egy barátnőnk,aki az Operaház kórusában énekelt. Be tudott vinni minket előadásokra. Az egyedüli, amin nem akartam elaludni, ami végig lekötött , az a Carmen volt. Aztán slussz. Operet csak egy volt ilyen, egy fehér holló: a Bob herceg. De szerintem azt is csak a széles állkapcsú Szerencsi Éva szép arca miatt kedveltem. 

Ja, és Sinetár könyvéről még: annyira nem nagyon kedvelem az életrajzokat...

Kérdés, mi a fenét keresett  akkor a kezemben ez a könyv? 

A GYEREKKOR ÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IDEJE

A kötet egésze, ahogy mondtam, Szinetár Miklós önéletrajzának az egyharmada. A három kötetesre tervezett visszaemlékezésének az első része. Kronologikusan nem is jut el csak az életének az egyharmadáig. S mivel 1932-ben született, ennek az egyharmadnak szerves része a második világháború, s annak személyre vetített tragédiái. Szinetár Miklós ugyanis zsidó. 

Amikor gondolkodtam, érdekel-e könyv, a döntésben ott volt, hogy bár szinte semmit sem tudok róla és a munkásságáról, mindig szimpatikus volt a derűjével és a visszafogott intelligenciájával a pasas. Vagyis nem zárkóztam el a személyétől. 

Arra, hogy Szinetár Miklós zsidó származású, Isten bizony nem figyeltem, nem is tudtam. Mert ez alapból jobbára senki esetében sem érdekel. Nincsen okom, hogy érdekeljen.

Az, hogy Szinetár a személyében és a családjában érintve volt a szomorú, szörnyű eseményekben, sajnos természetellenességében is természetes. S mert érintve volt, az is természetes, hogy az érintettség következményeinek a visszaemlékezéseiben is helye van. 

A zsidósága töredéke a könyv mondanivalójának. Nem hangsúlyozza túl. Csak tényszerű. S ha zsidó, és a negyvenes évek elején élt, sajnos annak voltak, lettek nagyon szomorú következményei. Tény, ami tény. 

Szinetárnak semmi köze a permanens baloldali holokauszt-kultuszépítéshez. Az, hogy zsidó, s az, hogy visszaemlékszik, mi történt akkoriban, nem az építés része, hanem a személyes történelméé.

S nagyon becsületesen elmondja, hogy a maga részéről eszébe sincsen a magyarokat en bloc antiszemitának tartani.

De persze, teszi hozzá, vannak antiszemiták a magyarok között is. Ő hatvan-hetvenezerre saccolja a számukat. (Ugyan vajon mi alapján?) De azt mondja, ilyen arányban minden országban vannak, akik képtelenek elviselni valamely másik rasszt, és hajlandók tettleg is fellépni ellenük.

De ettől egy ország sem lesz en bloc antiszemita/rasszista. Sőt, teszi hozzá Szinetár, a saját tapasztalata éppen az ellenkezőjéről tanúskodik.

A baj az, teszi hozzá, hogy háborús helyzetben, ami soha nem tekinthető normálisnak, adott esetben ez a hatvan-hetvenezer kerül vezető helyzetbe, s na, akkor van a tragédia!

Szinetár Miklós oda-oda mondogat minden, őt bármikor érintő politikai ideológiának. Nagyon nagyjából igazságosan. S miért lenne követelmény, hogy egy életrajzon számonkérhető legyen az írójának bármilyen ideológiai elfogultsága.

A könyvben egész végig az kap hangsúlyt, úgy telt az élete, hogy mindenhonnan kilógott. Nem szégyelli bevallani, hogy az ország második világháború utáni reszetálásakor alapvetően baloldali érzelmekkel közelítette meg a világot. De azt is mondja, ezek a vonzalmak nem az Egyedül Üdvözítő pártnak szóltak. És semmiképpen sem a párt vezetőinek.

Sőt, bevallja, hogy él benne egy szemantikai szempontból elképesztően igaztalan, bár nem rációmentes a megkülönböztetés. Az agyában egyszerűen így állt össze a kép: a proletár és a proli nem ugyanaz. A proletár az, aki igazságos társadalmat akart. Ebben a felfogásban akár egy akadémikus, akár egy orvosprofesszor vagy egy mérnök is lehetett proletár. Ám a prolik ostobaságát, szűklátókörűségét, műveletlenségét, ordenáréságát soha nem tudta elviselni. 

Ha egyáltalán és mégis keresek valami hibát a könyvében, akkor a kor két meghatározó diktatúrájának a tálalásában, ezek megítélésnek kibillent egyensúlyú ábrázolásával szemben van fenntartásom. Amíg a fasisztáknak nem jár megbocsátás, írja Szinetár (és nehéz vele vitatkozni), mert megölték az egyik osztálytársát és rokonai is füstbe mentek, addig a Rákosi-korban élt éveinek a leírását nem színezi véres eseményekkel. Az '56-ot követő megtorlásokat megemlíti. 

Ezzel együtt mégsem éreztem azt, hogy relativizálna. Az már egy más kérdés, mit mondanak erre a Rajk-rokonok. Azt tudjuk, mit gondolt Sólyom Ildikó. Érdekes lehet Mansfeld Péter rokonainak az összegzése is. Meg azok a sok-sok ezreké is, akiket kitelepítettek, megfosztottak mindenétől, tönkretették a családját, a jövőjét, vagy éppen akiket ÁVH börtöneiben megkínoztak, megöltek. 

HUMOR

Mindenesetre szemmel láthatón megkönnyebbül a szerzőnk, amikor végre eljut a világháború végéig a leírásában. Rákosi korának a leírása korántsemgannyira nyomasztó nála mint a nyilas korszaké. Sőt, szinte derűs.

[Fiktív sírversek]

Itt se nyugszik Major Tamás.

Itt nyugszik Várkonyi Zoltán, nem esett becsület a foltján. 

*

[Major tönkretette Várkonyi színházát, aztán maga mellé vette a színháztalan rendezőt.
Várkonyi ezt így kommentálta:]

Majornak köszönhetem az életemet.
A hátamba döfte a tőrt, de nem húzta ki, így nem véreztem el.

*

Viperaház = Operaház

A humor által még inkább relativizálódik a két rendszer, a fasizmus és a kommunizmus megítélése. Megértem én, hogy az utóbbinak sokkal több ideje volt/lett, így megérhette a konszolidációt is, sőt, azt is, hogy Kádár, aki '56 után több magyart végeztetett ki mint Haynau '48–'49 után, néhány év elteltével Kádár „apánkká” vált. Vagyis mintegy megbocsáttatott neki a magyar társadalom. (Más kérdés, amiképpen azt az utolsó beszédéről készült film és könyv is bizonyítja, önmagának képtelen volt megbocsátani.) 

A konszolidáció azonban nem teszi semmissé az azt megelőző bűnöket. S a rendszere később sem lett humánussá, mindössze a diktatúra nyomása vált kisebbé. Az ország lakossága már nem volt a falhoz láncolva, onnantól szabadon sétálhatott a cellájában. 

A Kádár-rendszer érdemi részéig nem jutunk el ebben a kötetben. Az '56-ot követő megtorlásoknál ér véget a könyv. 

Az életrajzába foglaltak szerint Szinetár nem volt a rendszer szolgája. Mindössze meg kellett tanulnia élni benne. Ahogy mindenkinek.

S talán azért a visszafogottan megítélés. s ez nem nüansznyi különbség, hogy amíg Szinetár és a családja a nyilasok uralma alatt közvetlen életveszélyben volt, addig a kommunista uralomban pillanatok alatt nagyívű pályát futott be, komoly karriert csinált. Illetve ahogy leírja, komoly karrier történt vele.  

S nyilvánvaló, hogy ebben a közegben már van helye a nevetésnek. 

ÖSSZHATÁS

A könyv kétszáznyolcvan oldalt tartalmaz. Szinetár 1932-ben született, Ahogy mondtam, a történelemben Nagy Imréék '57-es kivégzésig jutunk el. Vagyis harmincöt év elmesélésre van hely. Egyértelmű, hogy kimerítőn részletes nem lehet ezt megtenni. Semmilyen szempontból. 

Ezért Szinetár egy kronológikusan lineáris, de elbeszélés szempontjából hektikus csapongást hajt végre. Amely csapongásban néha homályban maradnak összefüggések.

Nekem például az titok maradt, hogyan is lett egy csapásra a névtelen fiatalemberből rendezősegéd, majd főrendező? Pedig nem részletkérdés!

Írja, ahogy jön, néha kommentálja, értékeli, ami az eszébe jutott, néha kiszól a mának, a máról, majd a következő bekezdésben már halad is tovább. Volt, hogy nem értettem, miképpen került éppen oda egy bekezdés, ahová. 

A tördelés sem segít a szöveg értelmezésében. A teljesen új gondolatmeneteknél egy üres sor beszúrása nagyban könnyíthette volna az értelmezést. Így többször megtörtént, hogy vissza kellett olvasnom, hogyan is függ össze az jelenleg olvasott gondolat az előzőekkel. És sehogyan. Kizárólag azáltal, hogy mindkettőt Szinetár írta. Úgy képzeld el, valami olyasmi történik, hogy írom ezt a mondatot, és azonnal hozzáteszem, hogy a tegnap vásárolt csirke májkonzerv összetétele a dobozán feltüntettek szerint a következő... 

Ne értsd félre, a fentiek ellenére összességében egyáltalán nem összefüggéstelen a könyv! Csak a nagy lépték kényszere miatt kollázsszerű. S ezzel együtt meg kell hagyni, ahová lép, ott csak néhány elenyésző kivételtől eltekintve nem támasztja alá, amit mondani akar.

Szinetár az élete szereplőivel jobbára tökéletesen humánus. A könyv vége felé aztán ez-az megkapja az ítéletet. Az első alkalommal meg is lepődtem, hogy nocsak, ilyet is tud ez a Szinetár? Aztán egyre több konkrétan megnevezett ember konkrét minősítése következik be. De a jó ízlés határain belül, és messze nem a kifröcsögés kényszerének túlzó arányaiban. 

Még valami: az életrajz sokkal inkább korrajz, mintsem alanyi tépelődés egy adott korba helyezve. Így tulajdonképpen sok ki aprósággal színesíthetjük a korról alkotott képünket. Amiről vagy azért, mert benne éltünk, vagy azért, mert széles látókörű, érdeklődő emberek vagyunk, már viszonylag sokat tudunk.

Viszont mert kor- és nem életrajz, emiatt Szinetár Miklósról nem tudunk meg túl sokat. 

A fentiek ellenére faltam a sorokat, élveztem, amit olvastam. Elképzelhető, hogy sokkal részletesebben nem is érdekelt volna a téma... De így nem vált kidobott idővé a vele töltött idő.

Az is természetes, hogy akadt, amire sokkal részletesebben is kíváncsi lettem volna. Például, hogy mit jelentett számára a munkája, egy-egy opera, operett, mit jelent neki a zene, s hogyan teszi helyre magában az operett általában való megítélését, stb., stb.

Ha megjelenik és MártAnyu megveszi a második részt, nem fogok félre állni az olvasás lehetősége elől. Az ráadásul egy olyan korszakról szól majd, amelyben már léteztem jómagam is. 

Spirit Publishing, 2023, 280 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158219365

7,5/10

2023 júniusának a dereka. Olyan kis nyugodt, semmilyen hét van mögöttem. Nem volt túlhajszolt a munka, nem volt semmi különösebb elintézni valóm. Nem is jártam semerre sem. Csak a lányomnál és az unokámnál. Most nem töltött fel annyira mint a múlt héten, de annak a találkozásnak a katarzisát nem szabad követelménnyé tennem. Mondjuk a hét látványa volt, ahogy Uncsi cipelte a verő napfényben maga fölött a sokszínű esernyőt, amihez jobban ragaszkodott mint a motorozás lehetőségéhez. Olyan volt a látványa, mintha az ernyő magától sétálgatna Újpalota utcáján, gyerek nem is lenne alatta. Nagyon muris volt. 

Uncsit megint meg kellett nyernem magamnak. De most könnyebben ment mint a múlt héten. A játszótéren már volt, hogy magától értetődőn nekem nyújtotta a kezét, nem az anyjának, amikor túl magas volt a homokozó pereme. 

A fene sem rti ezt a gyerek-dolgot. Annyi baj van velük, hogy csuda, komplikáltak, kiszámíthatatlanok, nyávognak, marhaságokat akarnak, beszélnek, nyűgösek, költségesek, hálátlanok... Sorolhatnám tovább. Aztán mégis,mi történik: amint az egyik sajáttá válik, mindez máris mellékessé válik, de legalábbis egészen más helyi értékét kap. Ez történt abban az órában,amikor Szamóca lányomat a karomban felejtették a születése után. Öleltem az opálos szemű csöppséget, aki a hangom hallatán egy órán keresztül nem sírt, mert az egyetlen ismerős volt számára ebben a túl világos,hideg, zajos világban: nagyon sokat beszélgettem vele az anyja pocakján keresztül. S abban az órában apává lettem, csak mert a hangom hallatán nem sírt az apró kis élet a karomban. De nagyon hasonló történt a fiam születésekor is. Igaz, ő felsírt, ahogy megszületett és kilenc hónapig el sem hallgatott, és az is igaz, akkor mát tudtam, mit jelent apának lenni. De a csoda, hogy itt van új, kis ember, akkor csodának tűnt. 

Ahogyan most, a másfél éves Uncsi esetében is. Kiköpött Lányom az Uncsi. De ezt már mondtam. S ugyanúgy elszorul a torkom, ha arra gondolok, vajon milyen sorsa lesz, milyen sorsot választ magának. De még a gyerekeim miatt is elszorul néha a torkom. 

Különösen, ha arra gondolok, gazdasági, érvényesülési szempontból milyen balfasz apjuk van. Ötvenegy vagyok és semmi, semerre. Mindennapi túlélés, célok nélkül. Szerelmetesfeleségtársam a napokban a szememre is vetette: 
– Telnek a napjaid, nem törekszel semmire, feladtad a könyveidet is, nem tanulsz semmi újat, elvagy... A kiadványszerkesztés érdekelt, nem? Azt hittem, rávetődsz arra az Index-es szövegírói munkalehetőségre is, teljesen testhezálló neked. 
– Elküldtem az életrajzomat...
– De nem voltál lelkes! 
És így tovább...

Nem mondom, hogy nincsen igaza. Tényleg van bennem csüggedtség, lemondás, rálegyintés. Mert nem változnak dolgok. Az sem, amire van ráhatásom, az sem, amire nincsen. Csupa megértő ember vesz körül. Akik, ha kérek valamit, ha változtatni szeretnék vagy hevesen bólogatnak, és végrehajtják a negyedét annak, amire hevesen bólintottak, vagy meghallgatnak és semmi sem történik a gyakorlatban. S ez megy kibaszott hosszú évek óta. 

Fáradt vagyok. Fizikailag is. Pedig nem szakadok bele a munkába, nem kell beleszakadnom. Tényleg, az égvilágon semmi bajom nincsen, élek mint hal a pocsolyában, de összességében minden kilátástalannak tűnik. S tavasszal, nyáron még ez a költözés is... Amit aggyal megértek, szükségszerű, különösen, hogy a fizetésem lópénisz, a hitelt meg kell adni, amíg még van munkám, és tudom is csinálni, s enélkül nem tudnánk megtenni, de ha belegondolok... Brrr! Megint kisebb, kényelmetlenebb helyre menni, lépcsőzgetni egy pohár vízért, átmenni egy másik házba, még ha tíz méterre van is, ha főzni, mosni kell, lelkifurdalást érezni a könyveim mennyisége miatt, a ruháimat szelektálni, mert nem fog elférni ennyi, s ha korábban kelek, és lejövök a galériáról, szégyenkezni, hogy zajok nélkül nem lehet létezni... Ehhh! 

S nem csak ez, ez csupán egy dolog. SzFT tegnap azt felelte, amikor azt mondtam neki, büszke vagyok arra, amit a vállalkozásával elért, hogy tulajdonképpen nem is csinál semmit, viszi őt az út. Nos, úgy érzem, engem is. Highway to Hell. S mondom, semmi bajom nincsen.

A szerzőről szóló infókkal akartam bevezetni ezt a bejegyzést. Aztán rájöttem, hogy a könyv témájához méltatlan lenne ez a sorrend. Erre akkor döbbentem rá amikor a legelejére beillesztettem a kötet hátoldaláról való, Asimov-idézetet. 

Ne ízetlenkedj! Asimov nem nem azért jelentette ki amit kijelentett, mert a magyarok, akik híresek lettek nyugaton, ugyanúgy zsidók voltak, ahogyan ő. Ha Asimov a zsidóságról akart volna ilyen súlyos kijelentést tenni, akkor a zsidóságot tette volna a mondatában, nem a magyarokat. Akkor azt mondta volna, hogy a két faj az emberek és a zsidók. De nem azt mondta. Hanem ezt. 

Azzal együtt, hogy a könyv tartalmának a tükrében azért észre kell venniük, hogy a szereplői magyar zsidók. Akik jobbára azáltal váltak híressé, világhírűvé, mert menekülniük kellett Kelet-Európából. S többnyire azért kellett menekülniük, mert zsidók voltak. 

Woody Allen elhíresült mondata, szerint az „Oscar a második legnagyobb zsidó ünnep a hanuka után”. Holywood pedig dugig volt magyarokkal, magyar származású művészekkel. 

S e könyvben messze nem csak a filmművészetről van szó. 51 sors,életút. 51 világhírű magyar, akinek nevét odakint (bármit is jelentsen ez) sokkal jobban ismerték, mint idehaza. 51 magyar, akik valami olyat tettek le az asztalra, amire fel kellett, fel kell figyelni a mai napig. 51 magyar, aki maga is részese, kiváltója volt annnak, hogy Asimov leírta a fenti mondatot. 

* * * 

Magyarok a nagyvilágban

Csemete, Szerelmetesfeleségtrásam lánya, az én lízingelt hozzámtartozóm kapott egy könyvet az oskolájától az érettségije környékén. A könvy szerzője Nyári Krisztián, a címe: Igazi hősök. Írtam róla. 

Gyakorlatilag ugyanarról szól mint ez a könyv. Miközben egészen másról. De mégis nagyon sok szinkronitás van a két kötet között. Emlékeim szerint a „szereplőket” illetőn nincsen átfedés a két kötet tartalmában.

A célja végső soron mindkettőnek ugyanaz: fedezze már fel ez a birka nemzet, hogy ugyancsak van kikre, van mire büszkének lennie! Mert a nagyságunkhoz és jelentőségünkhöz képest annyi, de annyi kreatív embert adtunk a világnak mint semelyik másik ország. Vö. ezt az utóbbi mondatot Asimov meglátásával.

S felejtsük el egy pillanatra, hogy a világnak adás a legtöbb esetben elüldözést jelentett. S persze erre jogosan húzhatja bárki a száját, hogy na, ez az! De jogosan csak akkor teheti, ha közben aktívan ápolja az elüldözöttek emlékét, és méltatja mindazt, amit elértek. Minden egyéb esetben pofa súlyba. A nácizás és a holokauszt emlegetése nem azonos a például ebben a könyvben említett személyek emlékének az ápolásával!

Nyáry könyve kétségtelenül arra koncentrál, miképpen teszi az ostoba, kegyetlen történelem tönkre vagy muszáj-Herkulessé az embereket, Sal-é pedig arra, mennyien és kik voltak a nemzetközi hírűvé lett magyarok.

Mindkettőnek van üzenete. S egyáltalán nem gondolom, hogy az lenne az üzenet, hogy innen feltétlenül menni kell, meg ez az utolsó csatlós nemzet, meg hasonló marhaságok... Nem, egyáltalán nem itt van a súlypont! Nem tagadom, hogy benne van ez is a pakliban, ezzel nem vitatkozom, kár is lenne. De az üzenet Nyári könyvében az erkölcsi szilárdságról, annak értékéről, Salnál pedig a kreativitás, a kitartás értékéről szól.

Ami által minimum 84 magyar (emlékeim szerint nincsen átfedés a könyvek között) híressé, ismertté, elismertté, keresetté vált a nagyvilágban. Vagy éppen példát mutatott neki. 

Magyarok a nagyvilágban és az önbecsülésünk

Egy rövid matematikai művelet, amely még az én képességeimet sem haladja meg, elmondja, hogy ha egy 208 oldalas könyvben 51 sorsról van szó, akkor egy-egy történet átlagosan négy oldalt tehet ki. Képekkel, kis színes, kapcsolódó információkkal együtt. szép, laza tördeléssel. Vagyis egy-egy sors leírása nem válhat túlságosan részletessé.

De nem is ez volt a cél. Ezt a szerző el is mondja az előszóban, ahol elmeséli, miképpen született a könyv ötlete. S ott írja, hogy a cél: az olvasók kutatásra ösztönzése.

Ám mert én én ebben nagyon nem vagyok jó (amit én fél óráig keresgélek, az Szerelmetesfeleségtársamnak három perc), meg lusta is vagyok, meg felületes is, bevallom, simán megelégszem a kapott információkkal. S még azoknak a nagy részét is hamarosan el fogom felejteni. De a tény, hogy a világ tele van a nemzetünk lányainak és fiainak az alkotókészségével, művészetével, nagyságával, az biztosan megmarad bennem. 

Úgy gondolom, azért nagyon fontos tudni, kik vagyunk, hogy ne vezethessenek félre olyan ökörségekkel aljas politikusok, nemzetárulók hogy „merjünk kicsik lenni”.

Mert ez a kötet nagy segítség lehet abban, hogy önbecsüléshez jussunk. Hogy ne csak az legyen az agyunkban, ha az ország eszünkbe jut, hogy itt mindig mindent elbaltázunk, elbaltáznak, hogy soha semmi, hogy itt mindig csak minden mindenki ellen, hogy légypinányit sem számítunk a nemzetek  között.

Mert akkor jöhetnek az olyan fájdalmasan buta mondat egy fiatal felnőtt szájából, aki több mint jó agyú, hogy:

Csak el ebből az országból, s még ezt a szar nyelvet is elfelejteni!

Nem általánosítok, az eset, szomorú, de teljesen valós. A mondat valóban elhangzott. Szerencsére csupán három másik ember előtt. 

Nem vonom kétségbe, hogy van amikor nincsen más kiút csak a kifelé vezető. De egy történelmi helyzet, a helyzet vezetői soha sem azonosak a nemzet, az ország egészével. S egy történelmi helyzet, még ha tele is van utóbb röstellkedésre, szégyenre okot adó döntésekkel, tettekkel, semmiképpen sem azonosítható az egész országgal. Mert az ország egészében mindig ott vannak a minimum nyolcvannégyek (a valóságban sokkal többek), akik ugyanúgy ide tartoznak mint a sajnálatosa megszületett, gyalázatos szarjankók, akik miatt lehet szégyenkezni.

Ám ha mindig mindent csak és kizárólag a szarjankónkon  keresztül nézünk és látunk, akkor züllhetünk le a fent idézett, félrevezetett gondolatok szintjére. 

A kötetben szereplők és a szarjankók magyarok. Az előbbiek nagyon sok esetben az utóbbiak miatt kellett elhagyniuk az országot. De az ország nem csak az utóbbiakból áll. Nagyon nem. 

Ismertek-e az ötvenegyek, és miért nem, ha igen?

Összeszámoltam: a kötetben szereplő 51 névből 9 (!) mondott nekem valamit. S a kilencből három esetében fogalmam sem volt arról, hogy a magyar emberről van szó.

Ez nem az ő hibájuk, hanem az én műveletlenségem, tájékozatlanságom következménye. Meg egy kicsit annak az általánosan elterjedt, szinte elvárt szemléletnek, hogy: „ebben a szarfaszú Kárpát-medencében ugyan mire lehetnék büszkék, amikor egy komplett, merő csőd és kudarc az egész az egész történelmünk. És különben is, O1G, dugja fel az egész NER-rendszert. Gyurcsány meg... (Legyintés.) Vagyis úgy elkúrt itt minden, ahogyan van, csüccs bele a sloziba mindannyian, és húzzuk le magunkat...”

Miközben... 

Az 51 szereplő között elég sokan akadnak, akik a filmiparban lelték meg a hivatásukat, a kamerának hol ezen, hol azon az oldalán állva. De találkozunk írónővel, feltalálóval, autótervező mérnökkel, festmény-hamisítóval, kozmetikussal, zeneszerzővel, bonbon-gyárossal, kávé-nagyhatalommal, komikussal, forgatókönyv-íróval, díszlettervezővel, grafikussal. bútortervezővel, és még mennyi mindenki mással! 

Annak, hogy ezek az emberek többnyire ismeretlenek voltak, lettek, maradtak itthon, az egykori politika az oka. Ahogyan annak is, hogy elhagyták az országot. A kinti sikerük, az ismertségük, a világhírük azonban dehonesztáló lett volna a szocialista vívmányainkra nézve. Aki elhagyta a kommunista csecseket, az nem lehet nyugaton nagy művész. Az áruló. Az nem magyar. Még akkor sem, ha nem a kommunizmus áldásai elől menekült külföldre. Ezért semmiféle nyugati magyar sikerről egy szó nem esett itthon.

Aztán az évek múlásával meg már kit érdekel a huszadik század első felének disszidens magyarsága. 

Sal Endre tehát egy kultúrális fehér foltot kezdett kitöltögetni. Mi meg csudálkozhatunk, hogy jé, ez is, meg az is, meg emez is, meg amaz is magyar volt! S hogy valóban ezt meg ezt érte el? És nagyon jól esik csodálkozni! 

Nekem a legnagyobb döbbenetet 

• a későbbi 20th Century Fox elődjének az alapítója, Wiiliam Fox
• Emery Roth, New-York építésze
• Barényi Béla a VW Bogár eredeti tervezője
• John Halas, rajzfilmkészítő
• Leslie Howard és
• Illy Ferenc 

személye, élete és magyarsága jelentette. Mondom a legnagyobbat. De nagyon nehéz bárkit kiemelni a sorból. Azért nehéz, mert mindegyik történet roppant érdekes.

Vannak azonban ketten, akiket mégis megemlítek. Azért, mert kilógnak a sorból.

Az egyik Kabos Gyula. Az övé sajnos a többiek reciprok története. (Még akkor is, ha többen voltak, akik a nagy, odakint elért népszerűség után szegényen, elfeledve haltak meg.) Miután elhagyta az országot már alig volt lehetősége alkotni, és az itthoni népszerűségét soha többet nem érte el. 

A másik fehér holló Elmyr de Hory, az évszázad képhamisítója. Aki nem csupán lemásolt képeket, hanem adott festők stílusában új műveket alkotott, és el tudta adni őket eredetinek. A fáma szerint egy gyűjtő egyszer megvizsgáltatta a gyűjteményét, vannak-e közöttük hamis képek. Hory ismerte a kollekciót. A vizsgálat kiderítette, hogy (ajjaj, nincsen most nálam a könyv, és számokat kellene írnom: lehet, tévedni fogok, de nagyságrendileg biztosan stimmelek) a ötvennégy darabból álló gyűjteményből kilenc kép hamis. iIre Hory megnyugodott, mert tudta, hogy van még ott bőven, ami az. Na, ez a nem semmi! Ami miatt kilóg a sorból, az a tevékenységének az erkölcsi megítélése. Bár igaz, a hamisított képeket alá soha nem hamisította oda az eredeti festő nevét. :-)

Sorolhatnám a sztorikat a könyvből. Nem teszem. Csak ajánlom az egészet, úgy, ahogyan van. Már elmondtam, miért. 

A külcsín és a műfaj

A könyv megjelenése impozáns. Az alábbi fotón a szerző kezében láthatod, így fogalmat kaphatsz a méretéről, Kemény fedlapos, szépen, ízlésesen tördelt kötetről beszélünk, viszonylag sok képpel. Jól esik kézbe venni, lapozgatni. 

A műfajával kicsit bajban vagyok, de végső soron legyintettem rá. A stílusában, az egyes fejezetek rövidségében van valami bulváros. Amit jelentősen árnyal, tompít a téma és az írások célja. Vagyis vékony a határ, de Sal Endre és a kötet tipográfusa megtalálták, hogyan lehet az egészet, az összképet a minőség és a valódi mondanivaló felé eltolni. 

Bár néha rövidnek éreztem egy-egy életrajzkát, szívesen olvastam volna még erről-arról, de ha a szívemre teszem a kezemet, a többlet információ személyenként maximum még egyszer ennyi oldalszámot jelentene. Életrajzokat nagyon ritkán olvasok, akiét olvasom, annak valamiért nagyon fontosnak kell lennie a számomra. Tehát ez a pozitívba billent bulváros hossz tulajdonképpen teljesen ideális ahhoz, hogy egy mindennapi honpolgár rácsudálkozhasson és ne unja meg a csudálkozást afelett, hogy ez a Kárpát-medencei ufó-nemzetnek (nem, nem Pataky Attilára gondolok) milyen képviselői éltek a nagyvilágban. S meggyőződésem, hogy meg lehetne írni a kötet mai változatát is. 

Sal Endre weboldala, az Újságmúzeum

Libri, Budapest, 2019, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634330240

9,5/10

2023 június, fizetés után két nappal, lecsoppadt bankszámlával, kilenc állásajánlatra küldött pályázattal, fénye vesztett glóriával, ősz szakállal, négyötödében működő szívvel, még kilenc év hitellel. 

Tegnap itt volt nálunk egy kedves ismerősünk. Egy negyedikről beszélgettünk, aki meglehetősen, hm, bohókásan él. Csapong, ad hoc létezik, úgy nagyjából senki sem érti, hogyan képes felszínen maradni, átláthatatalnok, követhetetlenek az útjai, a döntései, a beruházásai. Már középkorú ember. Képtelen volt megállapodni, s amennyire tudjuk, nincsen semmilye, de él mint hal a vízben. 

A hozzánk felugrott ismerős csóválta a fejét, hogy a Negyediknek milyen pompás lehetőségei voltak, és mégsem volt képes élni velük jó meló itthon, külföldi teszek-veszekek, és semmit nem tud felmutatni. 

Elgondolkodtam. Mert én sem. Soha nem volt saját lakásom, soha nem vettem egyedül, önállóan még egy autót sem. Most van a nevemen lakás, meg két autó is. De a nevemen levő lakást semmiképpen nem tudtam volna egyedül megvenni. A saját autónkat sem. Csemete autójához pedig végképp semmi közöm, csak az üzembentartója vagyok. 

A Negyedik mégis csak a szóban forgó ismerőssel kapcsolatban csóválta a fejét. Lehet, jobban ismeri a körülményeit mint az enyémet. 

Anyagi szempontból az egész életemben életképtelen voltam. Mindig valami külső segítséggel jöttek össze a dolgok. A napi túlélési elvergődés mindig összejött, de semmiféle nagyobb, költségesebb célt nem tudtam elérni. A vállalkozásnak a szele sem érintett meg soha: még csak ötletem sem volt, miből lehetne pénzt csinálni. Ahogy arról sem, mi lenne az a munka, ami én vagyok. Persze, az írás... De magamat sem voltam képes soha eladni. 

Vagyis beszélgethetünk a Negyedikről, de jómagam meg a deákné vászna...