Ahogyan most utána lestem, ennek a harmadik kötetnek, ami, ugye, a nulladik, maradt még négy kiadatlan kötet a Petersen-féle Egérőrségből. 

Davi Petersen. Van benne valamiféle, hm, kedves infantilizmus, nem?

De a véletlen miatt nekem sikerült az első előttivel kezdenem. Vagyis a bevezetés számomra is bevezetéssé lett, nem pedig visszatekintés volt.

Olyan jól elterveztem, hogy majd arra hivatkozom, hogy belecsöppentem a közepébe, ezért van az, hogy... S erre meg ez történt, hogy nem hivatkozhatok ilyesmire. 

Pedig olyan jó lett volna! Na, sebaj, csak azért is jó lesz érvnek! Mert hátha olyan eredettörténet ez, amely csak a folytatás ismeretében értelmezhető igazán! Ha már nem sikerült mindent értelmeznem. 

AZ EGÉRŐRSÉG KONCEPCIÓJA

Tulajdonképpen nagyon egyszerű: van egy zárt társadalom, az egereké. Akiket a valós életben is megtalálható fauna vesz körül: varjak, rókák, menyétek, görények, teknősök, borzok, stb. Az egerek éppen ezért őrzik a területüket és az övéiket. az őrzésre rendeltek az Egérőrség tagjai.

S persze ezzel az őrzéssel egyből világossá lesz, hogy nem egy Homoki Nagy István-féle természetfilm képregény-verzióját nézegetjük. 

A sorozat első két része konkrét időpontot kapott: 1152 őszén és telén játszódik. Van még egy a következő év tavaszáról szóló kötet is, ami konkrét időpontos.

Az, hogy ez az időszámítás megfelel-e a mi emberi időszámításunknak, nem sikerült megfejtenem.

Ám ebben simán lehet, hogy én vagyok a hunyó. Csak azért érdekes, mert egy egér egyébként 1,5–3 évet él. Mármint a mi, emberi rendes időnkben. Spongyát rá, hogy újra és újra idézzem a halhatatlan Virág elvtársat!

Különösen azért, mert az idővel könnyen lehet, hogy nekem kavarodott be valami. Ami igen könnyen megeshet: az időutazós filmeket csak egy bizonyos határig tudom követni, utána nem tudom eldönteni, velem van-e baj, vagy a forgatókönyv írója sem tudja már, merre hány óra van? 

Ebben a világban vannak

• legendák,
• egymástól messzire szakadt rokonok (mondjuk ez a valóságban is lehet),
• van családfa (mármint rajzolt),
• van ruhájuk az állatoknak,
• fajok között is simán beszélgetnek egymással,
• fegyver van a kezükben, és nem félnek használni,
• történelmük, könyveik, íróeszközük, minden, ami az embereknek.
• aham, úgy van, még kocsmájuk is a kikötőben,
• ahonnan hajóval közlekednek a tengeren, 
• például hátak vannak, fából, kőből, bennük bútorok... S még sok minden más.

Csak éppen állatok a szereplők.  

• 
• 
• 
• 

S közben az jutott eszembe, hogy teljesen ok nélkül és jogalap nélkül hivatkoztam a bevezetőben a fantasyra: az Egérőrségben nincsenek sem varázslók, sem varázsbizbaszok, sem sárkányok, sem orkok, sem törpék, sem tündérek, sem semmi, ami egy tisztességes, remekbe szabott fantasy kikerülhetetlen kelléke. De csalós ám az író-rajzoló bácsi, mert azért olyan, mintha lenne minden. S aztán, figyelj csak, nagyon ügyes, most villant be...

Nem is így írom. Azért nem, mert megírtam hat sort a következő bekezdésből és sorra vilant be, hol vágott át roppant ügyesen finom csúsztatásokkal, elvárt hatásokkal a szerző, és keltette bennem, az ártatlan és felkészületlen olvasóban a fantasy-fílinget, anélkül, hogy egy fia konkrét fantasy-elem lenne a könyvben. 

1. A medvén, a farkasokon, a rókán, akik, illetve amik a történet legnagyobb állatai, semmi ruha, fegyver, dísz nincsen. Úgy pőrék akár te, akár én a zuhany alatt vagy felfűtött intim helyzetben. Mondd csak, van-e valami ruha bármelyik ocsmány sárkényférgen az fantasy történetekben?
2. A címadó Fekete Fejsze ugyan nem tud semmit, nincsen semmi különleges tulajdonsága, inkább csak a legendák miatti eszmei értéke, de mindvégig olyan érzésed van, hogy valami piszok fontos, lényeges, életbevágó dologról van szó. A főszereplő cincoga útnak indul érte, utazik sokat, dacol ezer veszéllyel, harcol a fejszéért, az életéért, megküzd a rókával, szkanderozik a menyétekkel erő és becsület dolgában, s végül persze sikerrel jár. Mi olvasók meg fellélegzünk, hogy megvan a FF, immár nagy baj nem lehet. Ezek után a főszereplő egérke indul hazafelé, hogy megtalálja azt, aki képes vállalni a Fekete Fejszével járó felelősséget és feladatokat. Hogy mik ezek konkrétan, nekem nem derült ki. Itt Petersen vaskosan misztifikál. 
3. Aztán itt van a főszereplő egérke távoli matriarka nagynénije, akiről ki a fene ne azt gondolná, hogy valamiféle varázsnénje, vagy prekog vagy mifene? Ám konkrtéan persze semmit nem csinál, csak olvasgat. 

Szóval nincsen a történetben semmi konkrét fantasy-s, de mégis tömve van fantasy elemekkel. 

A GRAFIKA

Nem mondom, hogy lélegzetállító. De minden oldal csoda. Nincsen képkocka, amin ne lenne valami bámulni való. Részletesek, dinamikusak, bájosak, félelmetesek a rajzok. Semmi megrázón naturalista nincsen bennük, de van halál, van pusztulás, van vér: a főszereplő egyik segítőjének a lábát egy harc nyomán csonkolni kell, falábúvá lesz. 

Tegnap este átlapoztam a könyvet, hogy mutatóba kifotózzak neked néhány képkockát. A helyzet az, hogy szinte bárhonnan bármit fotózhattam volna. Nem azért, mintha jellegtelenek lennének a képek, hanem azért, mert annyira rendben van az egész, hogy válogatni sem kell közülük.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A HANGNEM

Erről a távolságtartó, kívülről szemlélő hangnemről, bár megidokolni nem tudnám, mindig Raymond Chandler Philip Marlowe-ja jut az eszembe. Holott, képregényről lévén szó, sokkal inkább a Cin City-nek kellene az eszembe jutnia. Ha már bekerült Frank Miller neve a szerző kedvencei, példaképei közé. 

Tudod, amikor a főszereplő mesél, s olyan lazán adja elő a sztoriját mintha semmiség lenne, lazán hanyatt dőlve a kereveten, úgy pattintja elénk a róka (vö.: sárkány) legyőzését, mintha csupán egy földi mogyorót kellene felroppantania. Ismered: én vagyok a laza csávó, akinek mindennapi, mellékes tevékenysége a világ megmentése, bár olyan helyzetekbe kerül, amikben bármelyikünk seperc alatt simán összeszarná magát, és a várható következmények elkerülése érdekében inkább spontán kiélné az összes, látens, szuicid hajlamát.

De mert itt a szimpatikus Nagy Csávó beszél, erről persze szó nincsen: megoldás van bármilyen helyzetből. 

A FEKETE LEVES

Nem, a fekete leves nem valamiféle varázslötty a fejsze mellett. A fekete leves kifejezést arra használom, hogy megosszam a bennem támadt ellentmondó gondolatokat, amik az Egérőrséggel kapcsolatban támadtak bennem. 

Nem tudom, hogy ehhez az eredet-történethez tesz-e bármit hozzá az elő két rész. Simán el tudom képzelni, hogy persze hogy. S akkor a véleményem simán kuka, mert kell nekem a harmadik résszel kezdenem, ami a nulladik. Ami, lehetséges, az első két részben megkapott információk birtokában tekint vissza az eseményekre. Ha így van, akkor ennek az alcímnek az első fele: delete.

Két nagy kérdésem támadt olvasás közben. Amikre sem akkor, sem a könyv végére érve nem találtam feleletet.

1. A TARTALOM
Miközben minden tökéletesen érthető, mindössze arra nem derül fény:

• mi a fene az az egérőrség, mik azok a védegerek,
• hogy a viharba tudnak bármit védeni a védegerek mondjuk egy medve, egy róka, egy farkas ellen,
• hogyan helyezzük el az egerek idejét a mi időnkhöz képest, 
• milyen viszonyban vannak egymással a különböző fajok, miért beszélnek a menyétek, de miért nem a nagyobb ragadozók?
• mi a csudáért robog a cselekmény, mi a tehéntőgy az a Fekete Fejsze, mit tud a merre hány méter,
• van-e bármi tétje az egész hajcihőnek, vagy csupán annyi, hogy izgulunk egy cuki kis egérmanusért, hogy túlélje a ki tudja miért vállalt küldetést,
• mirő szól voltaképpen ez az x számú csodálatos rajz?

2. KINEK SZÓL MIRŐL A TÖRTÉNET?
Mert a rajzok alapján elég széles a spektrum. Maguk az egerek cukik, kedvesek, miattuk a célközönség lehetnek akár gyerekek is. A hangnem és a történet céljának, a szereplők motivációinak az ismeretlensége ezt kizárja.

Ám a felnőttek számára meg néha túl cuki az ábrázolás. Arról nem beszélve, hogy a cuki ábrázolás alapvetően inkább női olvasókat feltételez, míg a sztori viszont inkább férfias. 

Vagyis úgy fest, Peteresen iparkodott belőni valamiféle generációs közepet, hogy na, az lesz a célközönség, mindenki elé oda lógatta a maga korának megfelelő csalit: nesze, harapj rá. Hogy sikerült-e neki, azon még töprengenem kell. Mert meg kellene indokolnom, hogy szerintem miért nem. S ezt nem tudom megtenni, csak tapogatózom. Könnyű lenne olyan közhelyeket írnom, hogy ami mindenkinek szól, az voltaképpen senkinek sem mond semmit. De minek mondjak ilyeneket? 

Csak annyit mondok, hogy bármilyen kedvesen csodálatosak is a rajzok, jól szerkesztett a pompás hangnemű történet, nem támadt múlhatatlan vágyam az állandó birtoklásra. Sőt, még csak olthatatlan kíváncsiság sem az előző két kötet iránt, amik ennek a folytatásai. Bár természetesen elkerülni sem fogom őket, mert annyira realista-cukik a rajzok.   

Ciceró, Budapest, 2022, 212 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634321712 · Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla

7,5/10

2023 júniusának a fizetésnapja után. Csemete ágya (magától értetődőn Csemete nélkül), hajnali hat. Két órája fent vagyok. Nem akartam ilyet tenni, de így alakult. 

Gondolkodom, mi is történt a héten. De úgy különösebben semmi. Munka, utazás olvasás, rengeteget esett az eső, munkakeresés, írogatás,Szerelmetesfeleségtársam meg rendszeresen este hétig dolgozott, alig lehetett elszakítani a képernyőtől. Ja, és megtudtam, hogy a kocsikkal kapcsolatos bónusz-rendszerben hiába vagyok a csillagos ég magaslatában, az csak egy kocsira vonatkozik, a második és sokadik már A0-ban kezdi a pályafutását. Így Csemete semmit sem nyert azzal, hogy én lettem a Yarisának az üzembentartója. Viszont veszít egy év bónusz-lehetőséget. 

*
Várok. Erre-arra. Mindig valamire. Rendben van, hogy „mikor az ember semmit se vár, az mindennek a vége már”, de valahogy... S közben elmegy az élet. Várom a változásokat a körülöttem élőktől, nyitott vagyok én is, hogyan lehetne jobb, de a fiamon kívül mindenki csak üldögél a maga igazságának a híg fosában, jóazúgy-alapon. S most azon gondolkodom, vajon én nem ugyanezt teszem-e, csak más értékítéletű hangsúlyokkal? 

De várakozás közben egyre fáradok, egyre reménytelenebbnek látom ezt a gyönyörű életet. Miközben egyre azon tűnődöm, mi bajom is van, amikor semmi bajom sincsen. S megint jön az, hogy persze, az abszolút szarhoz viszonyítva az égvilágon semmi, és ne feledjem, mindig lehet rosszabb, milyen sorsok vannak, te, most gondolj bele... De vissza-visszatér a P. Box dalának az üzenete: „Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz, / akárhogy szétszakadsz: / soha nem elég!” 

S olyan pitinek, kilátástalannak tűnik az összes mindennapi csipcsup, ideggyilkos küzdelem, a hónapok óta kitakarítatlan sütő, amiben ott rohad az akkor kifolyt tököm tudja mi, a szar fizetésem a viszonylag kényelmes, belakott munkahely mellett, az álláskeresés időrablása , a nyüszítés, hogy már nem akarok újat tanulni, nem akarok újba fogni, nem akarok „fiatalos, lendületes csapatban” a „túlóra-lehetőségben” kurva sokat dolgozni, nem akarok nem itt lakni, újra költözni, sehol gyökeret nem ereszteni... Annyira irgylem az anyósomat: ezer éve Csillaghegyen lakik, ugyanabban a környezetben, kimegy az utcára, ismer mindenkit... Tökre megértem, hogy eszébe sincsen elköltözi onnan, ahová annyi év köti. 

Ja, igen, munkakeresés. Egyre jobban felfogom, így hatvan felé már ideje, hogy mennyire elbasztam az életemet azzal, hogy nem tanultam, hogy van, de nincsen szakmám, hogy ahány munkahelyem volt, annyiféle tevékenység. Jó, a sofőrködés talán valamiféle állandó, de azzal el tudok helyezkedni sofőrként, de csak B-s jogsival. 

S közben a legfőbb vágyam a kurva kis ház, a diófával, a kancsó borral és a klaviatúrával. S az a gáz, hogy tényleg a legfőbb. Egyéb vágyaim már teljesen elcsüggednek a kielégülés lehetőségéről való teljes lemondás miatt. 

Megette a fene az egészet... S közben nincsen semmi bajom, de tényleg. 

• 
• 
• 

Jiří Marek alias Josef Jiří Puchwein

Ahogy olvasgatom a wikipediás életrajzát, Marek politikai szempontból nem tűnik folttalan írónak. Bár persze kérdés, ki tűnik folttalannak, aki abban a rendszerben bármit csinált, és az a nyilvánosság elé kerülhetett? S melyik alkotó maradt teljesen mentes az ideológiai botlásoktól. Tehát spongyát Marek rendszer-támogató, -éltető könyveire, akkor is, ha ilyen nem kicsit ciki címe van: Belépés a pártba. 

Oké, koncentráljunk arra, amit meg sem legyintett nála a kötelező ideológia! 

Mielőtt ezt teszem, elmondom, hogy soha nem létezett olyan nevű pasas hogy Jiří Marek. Legalábbis ilyen nevű író nem született erre a Földre. Mert az az ember, az az író, akit így hívtak, azt nem így hívták gyárilag. Hanem Josef Jiří Puchwein-nek. A Marek nevet csak felvette. Viszont használta alaposan. Írt tizenhét könyvet (tíz jelent meg magyarul) és tíz forgatókönyve alapján született film. 

A Panoptikum-trilógia, avagy a századeleji Prága vidám alulnézete

A legsikeresebb könyvének, könyveinek a századeleji cseh fővárosban elkövetett bűntények újsághírei alapján írt trilógia bizonyult. Mindhárom kötete megjelent magyarul. Szerencsére. Évek óta itt vannak a polcomon. Ismét random vettem le az egyiket, s ha már, akkor az elsővel kezdtem.  A régi bűnügyi történetekkel.

A három könyv eredeti címe nem egyezik meg a magyar fordítással. Az eredetiben összeköti őket a panoptikum szó. A lenti képek sorrendjében így festenek az eredeti címek: 

Régi bűnügyi történetek panoptikuma (1968)
Bűnös emberek panoptikuma (1971)
Prága városának panoptikuma (1979)

Vagyis nem eget verő a különbség, magyarul csak az első kötet, a jelen bejegyzés témája lóg ki a sorból. 

Igen, jól sejted, elsőnek az utolsó került a birtokomba, a címében levő Prága tulajdonnév miatt. Mit sem tudva a tartalmáról, látatlanban vásároltam meg.

Viszont tény, hogy a trilógia kötetei közül messze ennek, a prágai címűnek a legjobb a borítója. Nem csupán azért, mert rajta van Prága neve és látképe, hanem mindösszesen. 

Marek valós bűntényeket vett alapul a történeteihez. Már amennyiben egy-egy újságcikk, -hír a valóságot tükrözi. De a híreket, a cikkeket, a belőlük kibontakozó eseményeket szépirodalommá alakította. Nyilvánvalón élve az író szabadságával.

Kisesélyes például, hogy minden akkori bűnügynek ugyanaz az ember legyen a rendőrtanácsosa, Vacátko, a nyomozó rendőrfelügyelői, Mrázek, Brůžek és Boušek felügyelők.

Már csak azért sem, mert Prága emberléptékű ugyan, de ahhoz, hogy négyen, meg mégy egy páran nyomozzanak természetesen túlságosan is nagy. 

Marek érdekes műfajt alkotott a panoptikumával. (Most persze csak erről a kötetről beszélek. Hogy kiterjeszthető-e a véleményem a maradék kettőre is, még a jövő titka.)

1968-ban és az azt követő években filmre vitték a Panoptikum sorozat első két kötetének a novelláit. Nem mindet, de tizenhármat biztosan. Aztán 1988-ban a Prága város panoptikumából is készült egy televíziós sorozat. Azért kíváncsi lennék mindkettőre... 

• 
• 
• 
• 

Mondjak valamit végre erről a könyvről konkrétan is?

Jó. Nagyon jó. Szórakoztató. Is. Meg ha akarom, korrajzos is. Meg el is tud gondolkodtatni. 

Egy-egy történet átlagosan huszonkét oldal hosszú. Vagyis egy újsághírhez képest terjedelmes. Egy-egy bűnügy, bűntett leírásához, kinyomozásához rövid. Vagyis olvasmányos. Már csak azért is, mert könnyedek, tréfásak, mulatságosak a történetek. Akkor is, amikor nem is azok. Ennek megfelelően a szöveg tele van elegáns humorral, erőteljes poénokkal. 

Ahogy így elszórakoztunk, a nagyságos asszony váratlanul azt mondja nekem, hogy szólítsam csak nyugodtan Jennynek, mert hogy az a keresztneve. Éreztem, hogy egészen elvörösödöm, és továbbra is a nagyságos asszonynál maradtam. Futó pillantást vetettem a férjére, aki, úgy látszik, hozzá volt szokva az ilyesmihez, és azt mondtam magamban: vagy hülye ez az ember, vagy neked, kisanyám, egy egész hadseregre volna szükséged! (Az ajándék)

*

– Uraim – mondta Vacátko tanácsos úr tragikus hangon –, én azt olvastam valahol, hogy a daktiloszkópia jóvoltából a világon eddig összesen egymillió év börtönbüntetésre ítéltek embereket. Egymillió évre!
– Van mit leülni, a mindenségit! – jegyezte meg Rous úr, Bouše felügyelő pedig nyomban rátüsszentett, annak jeléül, hogy kollégája igazat mondott. (Az ujjlenyomat)

*

– Jaj de megijedtem megint! – sikoltott fel halkan az ifjú hölgy, s nagy, kerek szemét olyan őszinte meglepettséggel villantotta a fiatalemberre, hogy az gyorsan zsebre dugta a szalámit, és halkan rebegte:
– Kezit csókolom…
A nagyságos asszony körülnézett, nincs-e valaki a lépcsőházban, majd intett a fiatalembernek, hogy kövesse.
– Mindig úgy néz rám… – mondta különös szemrehányással, bezárva a fiatalember után az ajtót. – Olyan telhetetlenül.
Az ifjú határozatlan mozdulatot tett:
– Én ugyanis…
– Semmit se mondjon. Úgyis tudom, mit akar mondani.
Módfelett örült neki, hogy a hölgy tudja. Ő ugyanis nem tudta egész pontosan.
– Egész életemben arra vágyom, hogy lehajtsam a fejem a nyíló aszfodéloszok közé, és behunyt szemmel érezzem, ahogy mindkettőnket átjár az örökkévalóság anyagtalan sejtelme. Ismeri azt az érzést, amikor a lélek kiszakad a testből, és lassan szállni kezd fölfelé?
A fiatalembernek izzadni kezdett a tenyere, és elfúló hangon azt mondta:
– Igen…
Az igazat megvallva, ugyanúgy azt is mondhatta volna: nem.
A nagyságos asszony váratlanul megsimogatta az arcát vékony fekete kesztyűbe bujtatott kezével. Mivel a fiatalember még reggel megborotválkozott, s ráadásul eléggé felületesen, sercegett a szakálla a kesztyű alatt. Elpirult, és meg akarta fogni az ifjú hölgy kezét, ám az visszahúzta:
– Nem, nem… A férjemet szerencsétlenség érte. Este majd fölmegyek, magához! (A megkésett Lady Macbeth)

*

Eszébe jutott, hogy van még egy lehetősége. Szokatlan, borzasztóan furcsa, de mégiscsak lehetőség… A csendőrparancsnokság. Azért, hogy ő Laburda, miért ne találhatna egy aktatáskát, és miért ne adhatná át becsülettel a csendőrségnek? A táskának valószínűleg nagy az értéke, eszerint a jutalom sem lenne csekély! Sosem tudhatja az ember, lehet, hogy majd maga a csendőrparancsnok nyújt át neki borítékban egy egész százkoronást, miközben a csendőröknek haptákban kell állniuk! Ha nem lehetett a dologból lopás, akkor még lehet belőle becsületesség. Ki tudja, talán a becsületesség is hasznos, habár Laburdának e téren nincs tapasztalata.
Így hát elindult oda, ahol önakaratából még sosem járt, csak akkor, ha kihallgatásra vitték. (A kém)

*

Elszántan kinyitotta az ajtót. S amikor maga Vodseďálek őrmester rászegezte átható tekintetét, Laburdából a fennkölt érzelmek menten elszálltak.
– Khm, kérem, ne tessék haragudni, én csak ezt a…
Felmutatta az aktatáskát, és elhallgatott.
Vodseďálek őrmester úr nem esett a feje lágyára, látva a csavargó zavart tekintetét, mindjárt tudta, hányadán áll vele.
– Mit akarsz itt? – mordult rá szigorúan.
– Csak ezt… Találtam… Szóval, ugye, a jutalom…
Az őrmester úr enyhén elmosolyodott: – Megtalálói jutalmat akarsz, mi? És mit gondolsz, mennyit hozhat ez a konyhára?
– Nem tu… tudom, kérem. Egy ezrest… Vagy kevesebbet…
– Vagy kevesebbet – bólogatott az őrmester. És minthogy olyan ember volt, aki – mint azt a bíróságon a védőügyvéd urak mondják – meg tudta ütni a kellő húrt, ököllel az asztalra csapott, és elordította magát: – Hol loptad ezt a táskát, gazember!
– Én… én… – hebegte Laburda, s érezte, hogy elveszett.
– Te azt hiszed, hogy elemelsz valamit, és majd színházat játszol itt nekem, mi? Mert a putikban nem kaptál érte semmit, hát elhoztad ide, és adod a becsületest! Éppen te, Laburda! Majd éppen temiattad fogok én hosszú jegyzőkönyveket írni egy elveszett táskáról! Mész a rács mögé, fiacskám! (A kém)

 

 

Tehát a könyv mindig derűs, és sokszor mulatságos. Van, amikor elgondolkodtató is. Például erről tűnődhetünk: milyen apróságoktól függhet az igazságszolgáltatás által szolgáltatott igazság igazsága? Erről például A fekete ruhás ember című darab beszél. A novella vége úgy üt mint ahogyan hátra rúgó ló patája. Marek nem poénokra hegyezi a novelláit, de azt sikerült nagyon így tennie. Ad vele egy pofont az igazságszolgáltatásnak, az alkalmazott logikának és a látszatok erejének is. Olyasféle mint A tizenkét dühös ember, csak persze nem olyan hosszú, és nem dráma. 

A szereplőkről: a rendre visszatérő tanácsos és a felügyelők eléggé jellem nélküliek. Még Vacátko tanácsos csak-csak bír valami egyediséggel, de a három felügyelő nekem teljesen felcserélhető, behelyettesíthető, egyéniségmentes. 

Ezzel szöges ellentétben a könyv egyes fejezeteinek a szereplői pár hanyagul odavetett jellemzővel, ügyesen megformált mondattal is komplett emberek. A maguk örömeivel, kisebb-nagyobb stiklijeivel, vagy éppen gyilkosságaival, tragédiáival, drámáival. 

Az utolsó,  Az igazság című darab pedig keserű, fájdalmas elmélkedés az igazságszolgáltatás egyéni sorsokra gyakorolt felelőssége felett. Ráadásul az eddigi kisstílű környezethez képest kiterjesztett, világléptékű nézőpontból. A főhőse az ismert bűvész, látnok, akiről Szabó István is forgatot egy filmet, a híres trilógiája egyik darabját: Hanussen. Megrázó történet, megrázó mondaivalóval.  

S ezekkel a kicsit sablon rendőrökkel, és remekül megformált mellékalakokkal olyan csuda kis tablót kapunk a 20-as évek Prágájának bűneiről, hogy csak úgy nyalogatjuk mind a húsz irodalommal felékített ujjunkat közben is, utána is. 

Európa, Budapest, 1971, 378 oldal · keménytáblás · Fordította: Kövesdi János

9/10

2023 júniusának az első harmada. Szerelmetesfeleségtársam egyre tovább dolgozik. Itthon, igaz, de már megint este negyed nyolc van, én úgy fé négy óta itthon vagyok, de még nem szóltunk egymáshoz. 
– Ha jobban fizetnének téged, nem kellene ennyit dolgoznom! 
Hm... Azóta is gondolkodom, akkor vajon melyik ügyfelét dobná el, hogy kevesebbet dolgozzon? 

Tegnap láttunk egy nem túl nagy durranás filmet tarról, hogy egy amerikai iskolát miképpen nyúlt le a gazdasági vezetője és a tanfelügyelője. (Úgy tűnt, az nem ugyanaz mint nálunk, mert a sulinak saját tanfegye volt.) Összesen úgy tíz misit dobbantottak meg, dollárban persze. 

Én meg azon tűnődtem, vajon nekem lenne-e határ, ha valahol, valahogyan, valamikor beindulna a szekér? Tudnám azt mondani, hogy eddig és nem kell több? Hogy nem kell jobb autó, nagyobb medence, nem akarok több lovat, több gyümölcsfát, jobban biztosítani a nyugdíjamat, többet adni a gyerekeimnek, a barátaimnak? Képes lennék-e rá? Most persze azt mondom, hogy persze, alig kellene valamivel több. Az a kis ház, kerttel, diófával, kerti asztallal, borral, meg egy könyvtárszoba a házban. Meg hogy meg tudjam venni a napi betevő joghurtomat és szivarkámat. Meg azt a néhány könyvet. S persze, hogy a gyerekeimet, főleg Geriéket kiszedjem a lakás-fekáliából. Meg mondom, néhány barátnak segíteni. Isten bizony tök jól el vagyok a 2010-es Yarisunkkal. Jó, a nagyfőnök Volvo-ját élmény vezetni, de komolyan nem vágyom rá. 

Szóval nem tudom. De tényleg nem...

Ígértem az első Maigeret-sorozat angol-francia zenéjét. Hát, tessék!

GEORGES SIMENON

A helyzet azonban az, hogy bár olvasok úgy negyvenkilenc éve, Maigret-könyvet eddig mindösszesen, ezzel együtt, kettőt olvastam. Pedig van belőle cirka száztíz darab! Simenon nem aprózta el.

Egyébként nem állt meg Maigret felügyelő eseteinél, mindösszesen állítólag úgy kétszázötven könyvet írt. (S még így is elmarad a mi Nemere Istvánunktól, akiről legutóbb azt olvastam, úgy hétszázötven kötetnél jár.) Egy könyvben azt olvastam, a grafomániát a temporális lebeny sérülése váltja ki. Azt nem olvastam sem Nemeréről, sem Simenonról, hogy ilyen lett volna nekik. 

Simenon, legnagyobb elképedésemre nem is francia, hanem, most mondd, francia anyanyelvű belga író! :-O

Életének a legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a nagyközönség kizárólag a Maigret-regényekkel azonosította a személyét. Holott írt más szépirodalmat, úgynevezett magas irodalmat is. Csakhogy egy kis túlzással arról nagyjából a kutya sem tud. Magyarul is jelent meg nem-Maigret könyve. Ha jól számoltam, összesen tizennégy. Ezeket szerintem kizárólag a beavatottak ismerik. Azt, hogy kedvelik-e, végképp nem tudom. (Itt az utolsó könyveket köll lesni).

Úgy tessen tehát halhatatlan, közkedvelt figurát teremteni, hogy aztán hiába is bármi más törekvés, ezzel a halhatatlan-közkedvelt figurával tetszenek ezek után azonosak lenni. A halhatatlan-közkedveltet maximum egy másik halhatatlan-közkedvelt képes kiütni az íróval való azonosságból. Ahogy mondjuk Burroughs esetében Tarzan és John Carter kis túlzással fej-fej mellett fut. 

Arról nem beszélve, hogy Simenon Maigret-t egyvalamiben tuti magáról mintázta: nincsen róla, mármint Simenonról olyan fotó, ahol ne pipázna. :-P Ez a kép még tréfás is. A többin olyan kis jó állampolgár Simenon úr. De mindenhol pipázik. 

Simenon 1903-ban született és 1989-ben hunyt el. Az utolsó regénye 1976-ban jelent meg. Azt, hogy miképpen került éppen ez a három novella ebbe a kötetbe nem tudom. Már csak azért sem, mert nem vagyok művelt Simenonból, nincsen összehasonlítási alapom. Az egyetlen, ez előtt évekkel olvasott kötetet nem tekintem viszonyítási alapnak. Már csak azért sem, mert kizárólag a hangulatára emlékszem, a történetéből fikarcnyira sem. 

De mivel egy kibicnek semmi sem drága, hátha belepacsálok a lényegbe: nekem úgy tűnik, ennek a kötetnek mindhárom írásban van valami szokatlan: az elsőben és a harmadikban a kezdeti humor, a másodikban, hogy viszonylag egy térben játszódik, aztán a harmadikban, hogy Maigret abban már nem is felügyelő, mert közben elment nyugdíjasnak. 

MAIGRET PIPÁJA (1949)

Mondom: Maigret indítéka e történetben nagyon tréfás. Tulajdonképpen marhára nem érdekli mit is akar tőle az anya és a fia, akik a munkahelyén zaklatják őt. Maigret semmit el nem hisz abból, amit az asszony mond. Csak egy dolog érdekli: hová a búbánatba lett a kedvenc pipája? Mert a tartalék kettő nagyon nem olyan mint az, amelyik eltűnt! A felügyelő tulajdonképpen a pipája után kezd nyomozni, és mintegy bal kézzel fejti meg, hogy az asszony nem véletlenül kereste őt, s hogy amit mondott, annak bizony mégis van alapja. Ha nem is úgy, nem az, és nem azért. 

S még a befejezés is csattanó! Van rossz fiú a történetben, de tulajdonképpen egyáltalán nem őrajta van a hangsúly. Hanem az elveszett pipán. Ami mintegy jelképe a felügyelő és a másik főszereplő kapcsolatának. 

Ruppert Davies mint Maigret

MAIGRET AZ ESKÜDTSZÉKEN (1949)

Ahogy mondtam, ez a darab olyan, akár egy Gardner-féle Perry Mason-darab. De persze mégsem ám. Egy darabig valóban az esküdtszékre koncentrálunk, de aztán mégis elszakadunk onnan. Simenon nem olyan rafkós és nem olyan izgalmas a tárgyalás leírásában mint a kimondottan erre specializálódott Gardner. De nem is ez a fő erénye. Maigret erénye a mindennapiassága. Majdnem semmi sincsen benne, ami miatt olyanná akarnánk válni mint ő. Hacsak a kitartása nem... Meg a logikája... Meg az előre vivő kíváncsisága...  Meg az ebből a történetből is lejövő emberszeretete. Na erről egy pár szót mondanom kell!

Megható, hogy Maigret mennyire színpadi előadásnak tekinti a tárgyalótermet. Adott szereposztás, adott mozgásterek, adott dramaturgia, adott szóhasználat. Semmi sem természetes. S ezáltal igazából jobbára kimarad belőle az ember. A maga árnyalatival, a maga környezetével, a maga teljességével. Csak az ügy szempontjából érdekes oldalai látszanak valamelyest. Ami viszont messze nem a teljes ember. Maigret ezért menekül is onnan, amint erre lehetősége van. 

A történetről nem mondok semmit. Illetve csak nagyon áttételesen: vajon mennyire érthetők meg egy ember cselekedeteinek a mozgatórugói, ha nem látjuk a teljes képet? S mennyire vagyunk felelősek egymásért, mennyi a részünk a másik életében, a mennyire tehetünk arról, hogy mit tesz a másik? 

A kisregény nem válik pszichologizálóvá, nem marcangol, csak kicsit töpreng, mélázik a mesélés hevében. Nagyon jó tempóban és arányban. 

Nem csalás, nem ámítás, Mr. Bean, Rowan Atkinson is volt Maigret felügyelő

MAIGRET MEGHARAGSZIK (1960)

A történet mulatságosan indul. Maigret már nyugdíjban van, vettek egy kis házat a feleségével, és végre bekövetkezik az annyira várt kertészkedés időszaka, meg a nagy kertben heverészéseké. 

De Maigret nem tud magával mit kezdeni. Alig ült még a frissen vásárolt nyugágyban, nem foglalkotatják igazából az ágyások. 

Ezért megváltás, amikor látogatója érkezik. A hölgy előkelő. Maigret-t kertésznek nézi, a feleségét pedig cselédnek. Nem abban a dimenzióban él, ahol a felügyelő és a felesége. De amit mesél, az felkelti Maigret kíváncsiságát. Amire persze nagyban rátesz a semmittevés unalma is. Maigret szinte azonnal útnak indul az öreg hölgy utasításai nyomán, hogy kibogózza: a kiváló úszó unoka valóban baleset következtében fulladt-e bele a folyóba? 

Maigret buldogként akaszkodik az ügyre, amelyben érintett egy régi, általa icipicit sem kedvelt osztálytársa is. Rövid idő elteltével az ex-felügyelőt mindenki haza akarja küldeni. De ő már dafke marad, és nyomoz tovább.

Nem tanulság nélküli a történet vége sem: az önbíráskodás a felvetés. Gyilkos-e, aki a családját védi, bosszulja és további halált akar megakadályozni egy élet megszüntetésével? 

És igen, Gérard Depardieu  is volt Maigret felügyelő. De ő pipa nélkül. S a Maigret-k sora még vele sem teljes.

 

MINDÖSSZESEN

A számos (mert kettő) Maigret-könyv olvasásomból ez a kedvencem.  Valahogy az első talákozás nem sikerült fényesre. Az a történet nem nem tetszett, csak valahogy... hm... szürkére sikeredett. Érdekes egy figura ez a Maigret! Azért érdekes, mert semmi különös nincsen benne. 

A napokban olvasott Sherlock Holmes-történetben felsoroltam néhány nagyon ismert nyomozót a szépirodalomból. Perry Mason, Mrs. Marple, Hercule Poirot, Brown atya, Philip Marlowe, Harry Hole, Simon Brenner szerepeltek a listán. Mindegyik teremtett alakban van valami nagyon sajátos, csak rá jellemző tulajdonság, valami olyan szokás, amely egyedivé, azonnal felismerhetővé teszi. 

Maigret abszolút mindennapi ember. Van felesége, ez a feleség szerepel is a történetek némelyikében. A felügyelőnk nem erős öklű, nem zseniális, nem humoros, nem depis, nem balfék, nem elegáns, nem nő. Semmi se nem és minden nem. Kicsit tétova és nehézkes. Marad tehát a pipa. Meg az, hogy bár már belefáradt a saját társadalmi szerepébe, mégis alapvetőn szereti az embereket, és képes nem pusztán fekete-fehérben látni az életet és annak szereplőit. 

Simenon történeteire egyáltalán nem lehet azt mondani, legalábbis az általam ismert négyre biztosan nem, hogy körömlerágósak lennének. Nem sírunk a röhögéstől, amikor olvassuk őket. Nem sírunk a szomorúságtól sem. Az sem mondható, hogy feltűnően okos, csavaros bűneseteket tálalnának. Nem beszélhetünk arról sem, hogy komoly társadalmi, erkölcsi kérdésekkel feszegetésével szembesülnénk. Miközben mindegyik ott van a történetekben. S ott van az a mozdulat, ahogyan Maigret pipára gyújt a falon végighúzott gyufával. S az valamiért olyan bensőséges. Olyasféle érzést kelt, mint szembesülni, hogy úgy ötven év után is emlékeztem rá. Meg egyébként Maigret állandó kollégájának, Lucas-nak a nevére is. Akiben egyébként szintén semmi különleges nincsen. Még annyi sem mint a felügyelőben.

Nem tudom... Talán ez a feltűnő feltűnésmentesség a vonzerő titka. Hogy Maigret lehetnél te is, lehetnék én is, a szomszéd is, vagy bárki a baráti körünkből. Vagyis ember. Húsból és vérből, miközben csak papírból és tintából. 

 

Európa, Budapest, 1985, 314 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630734524 · Fordította: Raýman Katalin, Somló Vera

7/10

Csütörtökön találkoztam az unokámmal, Lilivel. Elmondani nem tudom, mi van bennem... Nem is értem. Másfél éves a leányzat. Békés, csendes, engedelmes, jószívű. S mai gyerek. Mondom, másfél éves. Egészen feltöltődtem attól, hogy nyitott volt felém, magától hívott játszani, átölelhettem, megpuszilhattam. Az illata... A mosolya... Hjaj, öregszem, meghatódtam, majdnem a könnyem csorog. Drága, kicsi élet. Külön élmény, hogy bár nem néma, de jelel a csöppem. Egyértelműen, világosan. S valami pazar a memóriája. 
– Hát lányom, szerencséje van a gyereknek: a te szépségedet és az apja eszét örökölte! Okosabb mint mi ketten együtt. Mázlista! 

Ami döbbenetes, hogy tökéletes deja vum volt, mert Lili egy az egyben úgy fest, ahogyan Szami festett ilyen idős korában. A mimikája is teljesen olyan. 
– Apa, de hát velem él, engem les, persze, hogy olyan! – nevetett Szami. 
– Jó, de mert nagyon hasonlít rád, még olyanabb! – torkolltam le. 

Soha nem voltam gügyögős, meghatódós fajta. Még a saját gyerekeimmel sem. Most sem gügyögtem, az olyan marhaság. De csontig, mirigyig meghatott vagyok. Akkor is, ha permanensen be vagyok szarva a nagyapai felelősségemtől. 

Szeretem a lányomat, szeretem a lányom lányát. Eget verő marhaság, de tényleg kibuggyant egy könnycseppem... Nesze neked, férfi...

*

Tegnap pedig a fiaméknál voltunk az új bérelt házukban,Szigethalmon. Bográcsoltunk, a fiam élettársa, a menyem főzött egy olyan áfonyás marhapörit, hogy hét nyelven beszélt, inni nagyon visszafogottan ittunk, viszont sokat beszélgettünk. Olyan dolgokról is, amikről évek óta nem. Miközben a meny Csemete hátára varrt egy gerincmenti tetoválást. 

Örültem nagyon a fiaméknak. Kimondottan igény volt bennem a velük való találkozásra. Nem is a nagy beszélgetések miatt, bár a fiam végre elmesélt olyat is, amiről évek óta nem tudott beszélni, s amire hiába utalgatott, nem értettem miről beszél. S az utolsó órákat meg végigröhögtük ilyen-olyan sztorikon. Amiket meglepőn Vanda, a meny osztott meg velünk. Mindig is kedveltem ezt a nőt, de azt hiszem, mostanság kezdek rádöbbenni, mennyire nagyon értékes, jó ember, s hogy a fiam milyen sokat köszönhet neki. 

Emilio Salgari regénye nyomán

    MOMPRACEM TIGRISEI  
írta: David Goy – Gero
Rajzolta: Paolo Antiga

 AZ ÖRDÖG GYOMRÁBAN  
írta: Davide Aicardi
Rajzolta: Mario D. Sciuto

  A TIGRIS SZEMEI  
írta: Davide Morando
Rajzolta: Michael Malatini

 A TIGRIS ÉS A RÓKA  
írta: Alessandro Di Virgilio
Rajzolta: Mchela Cacciatore

Elvileg mindkét filmet, illetve a Sandokan esetében volt sorozat-verzió is, 1976-ban mutatták be. Itthon A Fekete Kalózé volt az elsőbbség. Lehet, mindössze a sorrend az oka, de nekem sokkal jobban tetszett mint a Maláj tigris. Ami, az előző bekezdés szerint ugyanaz a történet, csak jelmezt és földrajzi helyet váltottak a szereplők. 

Sandokan-nak hatalmas kultusza volt hazánkban. A film(sorozat) főszereplői több városunkban is jártak, felléptek, közönségtalálkoztak. Kabir Bedi idén hetvenhét éves.  Carole André hetven.

Találtam egy 2015-ös, közös képet róluk. Egyikünk sem vált aggályosan leharcolttá. A hölgy szerintem karakteresebb mint ifjúkorában. 

Mondjuk az is tény, hogy mindkettejük karrierjében e két film volt a legmeghatározóbb darab. Hommage a Salgari! 

S ha már a filmadaptációnál tartunk, itt említem meg, hogy a Sandokan-sztori megfilmesítése nem Kabir Bedivel és Sollima-val kezdődött és ért véget. A '76-os verzión kívül, beleértve egy animációs sorozatot is, összesen tizenhárom (!) filmváltozata van a Salgari által megálmodott hősnek. 

Tényleg, Salgari!

Emilio Salgari, Sandokan megteremtője

Az eredeti történetet Emilio Salgari írta. A Fekete Kalózét is. Salgari összesen nyolcvan könyvet írt. A fő művei, meglepő fordulat, mondaná Szerelmetesfeleségtársam, a Fekete Kalózról és Sandokan-ról szólnak. Az utóbbiból tizenegy eredeti könyv született. 

Salgari valós helyszínt és személyeket használt fel (Mompracem, Brooke, a fehér rádzsa, Sandokan legfőbb ellensége), de Sandokan figurája teljesen az ő képzeletének a szülötte. 

Bár a könyvei a maga idejében, 1862–1911 között élt, nagyon sikeresek voltak, Salgari munkásságával rajta kívül mindenki jól járt. 

A nyolcvan regényéből magyarra mindössze tízet fordítottak le, és jelentettek meg. A Sandokan-történet vagy nagyon régen, 1896-ban, vagy csak a Robur című magazin 1–2. számában látott napvilágot. Könyv alakot magyarul korunkban nem kapott. Micsoda dolog ez? 

A Sandokan-képregény

Az eredeti képregény 2017-ben jelent meg a Star Comics kiadásában. A kiadó oldalán úgy látom, a sorozat mindössze három kötetnyit ért meg. 

Az alkotók kihangsúlyozzák, hogy nem Salgari műveit kockásítják, hanem a művei nyomán teremtenek képregényt.

Vagyis nem arról van szó, amit Fazekas Attila is előszeretettel művelt egy időben, hogy népszerű filmeket rajzolt képregénnyé (Csillagok háborúja, A Birodalom visszavág, A Beverly Hills-i zsaru, Ben Hur, Kobra, A bolygó neve: halál. Ezeket a képregényeket úgy kell elképzelned, mintha a filmekből kivágott kockákkal mesélnék el neked a történetet. Csak nem fotókról, hanem rajzokról van szó, és nem színesek a képek, hanem fekete-fehérek. De Schwarzenegger és Eddie Murphy ott mászkálnak előtted a rajzokon. 

De még csak nem is arról beszélek, amiről a magyar képregény története szólt úgy a rendszerváltásig, de legalábbis Cs. Horváth Tibor a kádár kori képregény-forgatókönyvek egyedüli készítőjének az idejében: irodalmi eredetik szolgai adaptációjáról. 

Ahhoz áll közelebb, amiről a Bud Spencer-Terence Hill páros filmjének a megrajzolásával szó van. Az ördög jobb és bal keze című opuszról beszélek. Két része is megjelent magyarul. . Mindkét füzet volt a kezemben, lapozgattam ide-oda, de egyszerűen nem lett indíttatásom hozzájuk. Sem a tény, hogy rajzban láthatom őket, sem a rajzok maguk nem vonzottak, sem semmi a prokejtben. Legyen az én bajom!

Amikor a Frike Comics (velük pozitívan elfogult vagyok)  Facebook-os hirdetése a szemem elé került erről a kiadványról, kíváncsi is voltam meg se is. Vannak művek, alakok, akiket közhelyessé tesz a népszerűség és a velük való élés simán csak a konjunktúra lehetőségének a kihasználása. EL nem tudtam képzelni, mit lehet hozzátenni még a maláji tigris történetéhez. S érdemes-e vele egyáltalán időt tölteni? 

Hogy Az ördög jobb és bal kezével szemben Sandokan-nal miért foglalkoztam mégis? Szívemre a kezem és megvallom teljesen őszintén: abszolút fogalmam sincsen. De megvallom azt is, volt is bennem némi, hm, mi is a jó szó... vonakodás, hogy igazán érdekel-e ez engem? Előre szólok: az eredmény felemás lett. 

Az mondjuk már a Sandokan borítója alapján szerencsésen nyilvánvalóvá vált, hogy a szerzők nagyon tudatosan elszakadnak Kabir Bedi arcától. Na, jó, ügyeltek arra, hogy a rajzolt Sandokan csak nagyon halványan hajazzon a színész vonásaira. Vagyis maradt egyfajta tudatalatti hívórajzosság, de ha bárki azzal vádolná őket, hogy nem tesznek semmi mást, csak kihasználják egy figura, egy történet népszerűségét, arra azt mondanám, nem igaz! 

Annak ellenére nem, hogy az első történet gyakorlatilag a Kabir Bedi film és filmsorozat sztorija. S persze miközben néztem, olvastam, szüntelenül Guido és Maurizio De Angelis zenéje járt az eszemben. 

Ugye, ez a dal is nem kicsit lett közhelyessé. Pedig a maga idejében, istenuccse, nem volt ez roszz filmmuzsika. Mondjuk tény, hogy bármennyiszer hallom, egyszerűen nem tudok elszakadni Heller Tamás fergeteges paródiájától: „Sandokan, Sandikan / Szebb vagy mint a Magilla Gorilla...”

Szóval a képregény. A történet képregényesítői iparkodtak elszakadni a film(sorozat) képi világától. Meg nem is. Keresgélték azt a határt, ahol a rajzok még elég asszociatívak ahhoz, hogy felidézzék amit fel kell idézniük, de mégse tűnjék az alkotás újabb bőrlehúzásnak. Annak tűnik-e? 

Mert ez a legnagyobb kérdés a Sandokan-nal kapcsolatban. Ami történet, ugye, mindenestül olasz. Ha egy maláj herceg is a főszerelője. A belőle készült képregény is olasz. De tény, hogy a hájp nálunk legalább akkora volt körülötte, mint a hazájában. Vagyis van mire visszahivatkoznia. 

Na, akkor sikerült-e a jó ízlés határmezsgyéjén maradnia az alkotóknak? 

Simán. Voltaképpen el tudtam szakadni az eredeti emlékeitől. Mármint a filmes eredetiétől, mert az irodalmit nincsen szerencsém ismerni, ugye. Annak ellenére sikerült ezt megtennem, hogy a képtörténet forgatókönyve lényegében nem tér el a filmétől. De képi világában sikerült mégis önálló alkotást létrehoznia a stábnak. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gondolom, te is azt kérdezed, na és a tigrises jelenet? Meg van az, de meg ám. Úgy és mégis másképpen. Kabir Bedi így győzte a vérnegző vadállatot: 

 A kép-Sandokan pedig így: 

• 
• 

Ha átnézed ezeket a példaként kiragadott rajzokat, láthatod, az égvilágon semmi baj nincsen velük. Kifejezők, dinamikusak, fantáziagazdagok, részletesek. Minden a helyén vannak bennük, rajtuk. Csak általuk nem lettem teljesen meggyötör, hogy van valami intimebb közöm az egészhez. Ez a maradék három történetecskében következett be. 

A történetecskék

A könyv száztizenhat oldal. Ebből nyolcvanhat az eredeti sztori adaptációja. A maradék három történetecske tehát harminc oldalon osztozik. A háromból kettő csuda jól sikerült. 

AZ ÖRDÖG GYOMRÁBAN
Sandokan két katonával küzd egy szírt tetején.  A megmenekülését egy nagyon bátor, gyerekkori tette  teszi lehetővé. A történet érdekessége és erénye a jelen és a múlt egyidejű ábrázolásának technikai megoldása: a múlt szürke, homályosabb, gyengébb kontrasztú, a jelen éles és határozott. 

• 
• 
• 
• 

Ha akarom, van még nem hajánál fogva előhúzott tanulsága is a sztorinak: a szeretet erőt ad a bátor tettekhez, az egykori bátor tettek, a tapasztalatok által pedig a jelenben adják meg a szükséges bátorságot. 

A TIGRIS SZEMEI
A történetben Sandokan egyetlen képkocka erejéig szerepel. Amit látunk egyfajta intermezzo az eredeti történetben. Megelőlegezi Sandokan tigrises bravúrját. Mariann egyedül megy ki a birtokról lovagolni. Leesik a lóról, elájul. Egy szolgálólányka téríti magához. Aki elmondja, hogy van baj, mert tigris jár a közelben. Nem téved. Két nő egy hatalmas ragadozóval szemben...

A maga módján Mariann is megküzd a tigrissel. A hogyant a cím elmondja. 

A rajzok ebben az esetben, hogyan is mondjam: kedvesek, kicsit karikaturaszerűek. Az első találkozás alkalmával bizonyos voltam benne, hogy nő követte el őket . De nem így van. (Vagy de...?) Michael az rajzoló keresztneve. Amikor a Misel nő, akkor Michelle az írásforma. Nem tudom, ez kőbe vésett törvény-e, vagy csupán okoskodom? 

De akármi is van a lába között, nekem ugyancsak bejött, amit alkotott ezzel a szösszenettel. A sztori vége pedig ügyesen finom utalás a tigris szó belső összefüggésekből adódó kétértelműségére. Ügyes és megható!

Az pedig külön érdem, miképpen lesz párhuzamossá az gyermekkori játékhősiesség és a jelenben a túlélés lehetősége.

• 
• 
• 
• 
• 

A TIGRIS ÉS A RÓKA
A sztoricska Sandokan és Yanez első találkozását meséli el. Yanez Sandokan európai támogatója. Nem tartozik Sandokan csapatába, mintegy külsőse a malájok szabadságharcának, terrorista tetteinek. Yanez figurája mintegy legitimiálja a gyarmatosítókkal szembeni harcot: ő képviseli az igazságérzettel bíró elnyomót. Aki az elnyomottak oldalára áll. Jelképes tett. 

Az ötlet jó. A kivitelezés kicsit felemás. A rajzokban sincsen semmi plusz ötletesség. Igaz, hiba sem. Hozzák a színvonalat, de itt meg is állnak. 

A szerkesztő helyében az apróságok közül ezt tettem volna elsőnek, hogy a két ütőssel fejeződjön be a kötet. De ezek szerint mások voltak a szempontjai. 

• 
• 

Mi a véleményem összességében a Sandokanról? Az, hogy tulajdonképpen a következő két kötet dönti el, mi legyen a véleményem. Salgari adott alapanyagot. A három kis történetből kettő pedig utat mutatott, hogyan lenne érdemes kezelni az alapanyagot. Vagy új történeteket hogyan kellene alkotni a régi alapján. 

Frike Comics, 2023, 116 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891496 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel

7,5/10

2023 májusának utolsó napjai. Gergő fiamék tegnap költöztek vissza Szigetszentmiklósra. A terük nagyobb lett, de Geri annyira nem kedveli Miklóst. A párja meg imádja. Geri pedig, meglepő fordulat, alkalmazkodik. Tegnap nem akartam a pakolgatásban zaklatni őket, nem tudom, hogy sikerült a napjuk. Persze én is, Szerelmetesfeleségtársam is felajánlottuk kinek-kinek a segítségünket, de mindketten azt mondták, nem lesz nagy akció, köszönik, de ne fáradjunk. Így nem fáradtunk. 

Tegnap, szombaton megfőztünk (én: zöldbableves, milánói nem makaróni; SzFT: kókusztekercs, hogy „ne azt a szar boltit egyed már!”. Ebéd után ledőltünk aludni. Én különösen. Hajnali kettőkor valami autós vadbarom megállt a ház alatt. Zenét hallgatott a kocsiban, de nem akárhogy, és végighallgatta a számot, ami éppen ment, amikor befordult a parkolóba. SzFT felkelt, hogy becsukja az ablakot, zajtompítandó. De csak tompítandó. Aztán a vadbarom szerencsére csak egy számot hallgatott végig csutkahangerőn. De annyira felébredtem, hogy fél három után nem sokkal feladtam, és átjöttem Csemete ágyába olvasni, írni, muzsikát hallgatni. De így ebéd utánra igen kókadt voltam. 

Ébredés után rákérdeztem, hogy akkor átgurulunk-e cangával SzFT anyujához, de ő azt válaszolta, mára inkább Szentendrére gondolt. Négy óra felé járt az idő. Sebaj, menjünk! A múltkor valahogy könnyebben ment az út. Visszafelé SzFT annyira belehúzott, hogy otthagyott a csába. Én meg nem küzdöttem, mentem a magam tempójában. Nem tudom, miért volt a lemaradásom, SzFT kondija javul-e, az enyém romlik, vagy a bringával van valami? Mindenesetre mindketten elfáradtunk, mire hazaértünk. Én a múltkor nem.  Vacsi, film, SzFT a vége után nem lőtte le a tévét, csak átkapcsolt a hordozható vinyóról a tévére. Talált egy magyar filmet, beleragadt. Nekem meg a szemem ragadt le. 

De azért ma ötkor ismét felpattant... Holnap már aludni kellene, rendesen. 

Úgy emlékszem, egyetlen SH-történetet olvastam, azt is azért, mert a Delfin Könyvek-sorozatban jelent meg: A Sátán kutyáját. Tetszett is, meg nem is. Olyan emlékem maradt róla, hogy nagyon sokat beszélgetnek egy tök unalmas birtokon. Aztán a vége az tényleg izgalmassá vált. 

1. Ám függetlenül az gyerekkori véleményemtől, a Conan Doyle által megformált alak, akit egyetemi tanáráról, Joseph Bellről mintázott, az egyik leg-legismertebb detektív-figura

Ha azt mondom, Sherlock Holmes, neked is azonnal egy hórihorgas, skótkockás felöltős alak jut az eszedbe, pipával, nagyítóval a kezében, azzal a felöltőhöz smakkoló, fura kis sapkával. Meg az, hogy a fickó pengeéles logikával remekül tud erről amarra következtetgetni. 

Alakját ezer meg egy helyen felhasználták már. Legutóbb a lord által kitalált alakhoz csak nyomokban hasonlító figurát teremtettek, aki Londonban keleti önvédelmi sportokkal küldi földre az elleneit. Holmes-t Robert Downry Jr. játszotta. 

A birtokomban levő könyvecske a Mesterdetektív kiskönyvtár negyedik köteteként látott napvilágot. Ezen kívül volt még hét másik magyar kiadása is A dilettáns detektív címmel. Amikor éppen nem az eredeti, A négyek jele azonosítóval jelent meg. A Mesterdetektív kiskönyvtár sorozat sajnos csak tíz kötetesre sikerült. 

A dilettáns detektív (A négyek jele) Conan Doyle második regénye volt, harmincegy éves korában jelent meg. 

A történet, hm, kicsit... nem is tudom... mondvagabalyított... túlkomplikált...?

A dilettáns detektív nem követhetetlen, nem érthetetlen: a mondvacsináltsága teszi bonyolulttá. A titokzatos gyilkosság, hulla a szobában, ajtó-ablak belülről becsukva, az áldozatot mérgezett tüskével ölték meg, a végén kalandregénybe torkollik.

Olyasféle érzésem volt, mint Rejtő Jenő légiós cuccainak az olvasásakor: persze, kell, hogy megértsem, mi miért történt, de a magyarázat maga tulajdon- és voltaképpen annyira már nem is érdekel, hogy oldalakat töltsek vele. Hiába szellemes, hiába tragikus, hiába, hiába, kiszámítható, ám nem szerves, mindössze szükségszerű része a regényeknek. 

Valahol egyszer azt olvastam, az a jó krimi, amelyben az olvasó együtt gondolkodik a szerzővel, és az ismert tények, adatok alapján maga is képes kikövetkeztetni a megoldást. S az a krimi, amelyet hajuknál fogva előráncigált csavarokkal old meg a szerző: nem tisztességesek, nem becsületesek. 

Annyira nem jó ómen, hogy már az olvasás majdnem legelejétől azon morfondíroztam, érdekel-e engem egyáltalán a rejtély és hogy miképpen jutunk el a várt (?) megoldásig. Nem tudtam eldönteni. A végére sem. Csak valami minimális kíváncsiság volt bennem a bűntény iránt. 

Nem segítette a dolgot a Holmes s Watson közötti kapcsolat érdekessége sem. Mert nem volt érdekes. 

Conan Doyle hatalmasat alkotott Sherlock Holmes alakjának a megteremtésével. Nagyon jó ötlet, hogy a történeteket a detektív segítője, és elképesztőn laikus barátja meséli el, bennfentesként. Mintegy belülről látunk rá  a nyomozásra, de Holmes-t mégis kívülről nézzük, és a gondolatmenetét csak akkor ismerjük meg, ha Watson is megismeri. Ez ad a történetnek egyfajta bennfentességet, de megmarad a titok érdekessége is. 

Ám újra mondom, A dilettáns detektív-ben (nagyon ótvarul vacak ez a cím!) van ugyan rejtély, van titok, van egzotikum, van némi kaland, de az egyszerűsége, a kiszámíthatatlan műfaji csapongása nem bájt kölcsönöz neki, hanem valami elementárisan nyers ponyvaregényt ízt. Szagot. Érzetet. Ha nem tudnám, hogy Conan Doyle, el sem hinném. 

Az ilyen minőségekre mondja Szerelmetesfeleségtársam, hogy:
– Na, akkor ezt is láttuk/hallottuk/megnéztük/olvastuk... 
De mégsem a miénk, mert nem érintett meg, nem lett a részünk, nem fogott meg. Holnapra már a címére sem emlékszünk, de a történetre biztosan nem. 

Kolonel, Budapest, 1990, 164 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637910077 · Fordította: Mikes Lajos

6/10

2023 pünkösdjének a hétfője. Csemete ágya. Hallgattam zenét is, de semmi érdemleges. Ma megyünk a Mötley Crue–Def Leppard koncertre, de arra sem vágyom igazán. Semmire sem vágyom igazán. Magányra, csöndre. Valahol egy tó partján vagy egy erdő közepén. Leginkább erre.

Miért olyan mocsok nehéz a kommunikáció? Hogyan jutunk el a kimondatlanságig, a kimondhatatlanságig? Miért a csigaház, a másiktól, a félt vagy unt reakcióitól való távoltartási kényszer? Miért, hogy nem beszélünk az érzéseinkről, és miért nem érdekelnek igazán a másik érzései, indokai? Utálom a játszmákat, mégis alkalmazom őket. Pedig tényleg nem akarom. Csak egyoldalúan nem megy a kiszállás. Legalábbis nem jöttem rá, hogyan kell egyoldalúan kiszállni. 

A játszmákban egy dolgot értek: a mérhetetlen belefáradást ugyanazokba a körökbe. Bár maga a játszma is ugyanezzé válik, de mert meg vannak a szabályai, nem igényel annyi energiát mint egy aktív, élő kapcsolat. Akció, reakció mind-mind kiszámított, várható. Éppen ezért kurvára idegesítő. Mert biztos lehet benne az ember, hogy nincs kiút, nincsen megoldás, rendre ugyanazok a körök jönnek, senki, semmit, semerre. Marad minden a régiben. Adok-kapok, csak soha nem azt, amit adnom kellene és amire szükségem van. S nő, nő a hiányérzet, a hiányérzettel meg a kiábrándulás. Az meg végül drasztikus lépésekhez vezet. Mert a kilátástalanság változást követel. Ha a kapcsolaton belül nem megy, akkor azon kívül, anélkül. Bármilyen kapcsolatról is legyen szó. 

Giovanni Battista Belzoni

Ebből világossá válik, hogy e képregény címszereplőjét, Giovanni Battista Belzoni-t nem Walter Venturi ötlötte ki, hanem a valóságban is létező személy volt. Venturi nem tett mást, kicsit a maga képére formálva, Belzoni életének  valóságát némileg feláldozva a dramaturgia oltárán, megírta, megrajzolta az olasz egyiptológus, kalandor életét. Tulajdonképpen nem szépítve rajta semmit sem főhőse sorsában, indítékaiban és jellemében. 

Mert ha utánanézünk Belzoni életének, akkor a mind a fő vonalak, mind jó néhány apró részlet is teljesen smakkol a képregényben. 

Nem írom le részletesen Belzoni életét. Csak a lényegét. 

Az úriember két méter feletti magassággal, és valami eszement fizikai erővel rendelkezett. Az utóbbinak köszönhette, hogy cirkuszban is fellépett, természetesen erőművészként. Tizennégy másik embert emelt fel és tartott meg anélkül, hogy a lábuk a földet érte volna. 

De Benzoni nem pusztán egy lehengerlő méretű izomagy volt. Mérnöki diplomáját ugyan közvetlenül nem, de közvetetten ugyancsak kamatoztatta. A képzeletét hamar megragadta a történelem, és abból is Egyiptom múltja.

Az 1778-ban született „hatalmasság” első ízben 1815-ben, tehát harminchét évesen lépett Afrika földjére. Eredetileg egy öntözőrendszer elkészítése és beüzemelése volt a célja. A megbízást Muhammad Ali egyiptomi pasától kapta. A szerkezetet elkészítette, működött is, de végül élesben nem üzemelték be. 

Belzoni lenyűgözték Egyiptom múltjának a tárgyi emlékei. Nem kispályázott: elvállalta és végre is hajtotta II. Ramszesz hét tonnás mellszobrának az Angliába szállítását. A szobor ma is kiemelt helyen látható a British Múzeumban. Az archeológia az ő korában még gyerekcipőben járt, de az Egyiptom iránti érdeklődés Európában egyre fokozódott. 

Belzoni hajtotta Egyiptomnak és a történelmének a szeretete, de hajtotta a vágy is, hátha valami kincsre bukkan, amely könnyebb életet biztosít neki és szeretett feleségének, Sarah Banne-nek. De nem volt szerencséje.

Ám Belzoni nevéhez kötődik például I. Szeti fáraó a Királyok Völgyében található sírjának a feltárása (e sírt még manapság is Belzoni sírjaként emlegetik) és a második gízai piramis, Hafré piramisába való bejutással szerzett nemzetközi hírnevet. De megtisztította az Abu Szimbel-i templomokat a homoktól és ő volt, aki felkutatta és beazonosította Bereniké városát. 

Visszatérve Londonba kiadott egy könyvet az egyiptológia környékén végzett munkájáról, majd pár áv múlva Timbuktuba indult újabb útra. Onnan már nem tért vissza: eltűntnek nyilvánították, de volt, aki úgy vélte, rablók áldozatává vált. 

Venturi Belzonija

Vajon mennyiben tér el a képregényben megalkotott alak az eredetitől? Mondhatnám, hogy azt csak a jó Isten tudja, mert vajon mennyire ismerhető meg egy ember néhány rövid internetes bejegyzésből? Persze kérdés az is, mennyire ábrázolható jól egy ember élete egy képregényben? 

Nos, a helyzet az, hogy a kettő remekül összecseng. Belzoni életének érdemi része Afrikához kötődik. Pedig tulajdonképpen csak 1816.ban kelt útra, és 1823-ban már nem élt. S közben még Londonban könyvet is írt és jelentetett meg. 

A netes életrajzok és a képregény egyaránt érintőlegesen foglalkozik az erőművészkedésével, az előtte való életével, a hidraulikai tanulmányaival, a kamasz- és gyermekkorával semmit. S nagyjából ugyanazokat a momentumokat, életének ugyanazon emberi szereplőit emelik ki. Magától értetődik, hogy Venturi használta fel az internetet és a rendelkezésére álló irodalmat. S ebben semmi pejoratív nincsen, 

A megalkotott alak egyáltalán nem lett klisés. Mondhatnánk, hogy nehéz lett volna azzá tenni egy két méter feletti, izomkolosszus archeológust, de ne becsüljük alá a kreativitást, láttunk már New York kávéházban zombikkal küszkörésző Nyugatosokat és szuperhőssé metamorfóziálódott Kittenberger Kálmánt is!

Szita agyamban ez a két történet bukkant fel a valós szereplő vs. képregény összefüggésben. S bevallom, az előbbiben simán találtam az elején szellemességet, de a közepétől kezdett öncélúvá és önismétlődővé válni a történettelen történet, s marhára fárasztott már, jó pár oldalt simán átlapoztam, pedig nem nagyon szoktam ilyet tenni. Az utóbbival, KIttenbergerrel azonban egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. A rajzok nem voltak rosszak. A második része már semmit sem mozdított bennem, a legsekélyebb érdeklődést sem. Vagyis csak csínján a valóban élt emberek személyiségének az elrablásával önző forgatókönyv-érdekek miatt!

Venturi ügyelt a részletekre

Venturi nem követett el efféle galádságot. Mi több, eszébe sem jutott talpazatot építeni Belzoni alá: simán meghagyta jellemes, erőteljes személyiségű, bátor, ötletes, de mindenképpen esendő embernek. Belzoni simán üt, sőt öl, ha rákényszerül. Az egyiptomi monomániája majdnem felemészti a házasságát, s csak a feleségének köszönhető, hogy Belzoni haláláig házasok maradtak. De Belzoninak, bármennyire is szerette Sarah-t, tőle sok-sok ezer kilométerre veszett nyoma. S az sem különösebben hatotta meg, mi lesz az asszonnyal, ha már ő nem lesz. Lett is komoly anyagi baj. 

Ahogy Venturi egy másodpercig sem titkolta azt sem, hogy Belzonit egyáltalán nem csak Afrika és az óegyiptomi kultúra iránt szeretet ösztökélte: alapvetően kincset keresett. Nem kicsit Sarah miatt. 

Ahogy azt sem, hogy bár egyáltalán nem volt ostoba, egyszerű ember, de sokkal inkább az ösztönei, az impressziói dirigáltak számára, mintsem a józan esze. 

Vagyis van itt egy valós személyről írt történet, amelynek a forgatókönyve, bár a szerző azt nyilatkozta, hogy egyáltalán nem ragaszkodott aprólékos precizitással a főszereplő valós és képregénybeli életének az összehangolásához, mégis meglehetősen erős a szinkronitás. S nagyon érezni, hogy Venturinak erősen szívügye a nagy Belzoni. S most nem elsősorban a képregényre gondolok, az természetes, hogy az, hanem Belzonira, az emberre. 

S mindez hogyan fest a rajzokon?

Venturi A nagy Belzoni-val egyáltalán nem kísérletezett. A rajzstílusa a legkonzervatívabb realitásban fogant. S ezzel semmit sem mondtam. A fumettik nem szoktak kísérletezni. Alapvetőn vérrealisták, aprólékosak, kifinomultak.

Ám ha összeveted A nagy Belzoni ilyetén erényeit Venturi másik, most megjelent képregényének, a Chanbará-nak (vajon miért okoz szinte legyűrhetetlen nehézséget számomra ennek a címnek a megjegyzése?) a rajzaival: mintha nem is ugyanaz az ember alkotta volna őket. Miközben az égadta világon semmi bajom A nagy Belzonival, a Chanbara hozzám sokkal közelebb áll. Tényleg semmi baj nincsen a Belzoni életszerűségével, aközben nekem a Chanbara mégis dinamikusabb, frissebb, elevenebb. 

Könnyen lehet, hogy a két történet közötti tempó-különbség téveszt meg. A Chanbara kilencvenhat. A Belzoni majd háromszor ilyen hosszú. Mindössze 0,2 hiányzik, hogy ennyiszer legyen testesebb: kétszázhetven oldal. S amíg az előbbi véres, szexes akció-történet, addig emez nem az. Van benne izgalom, van benne kalandos rész, de nem mindenestül izgalmas és kalandos.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ha belegondolok, a Belzoni igen hülyén mutatott volna a Chanbara stílusában, míg az simán el lett volna a Belzoni-éban. 

Az csak egy minimális infótartalom, hogy nekem megrögzötten Fazekas Attila rajzait jutották eszembe a Belzoni képkockáit. S ebben a kijelentésben nincsen semmiféle értékítélet. Nem a kedvenc magyar képregényrajzolóm, de szeretem Fazekas Attila alkotásait is. 

Venturi csodálatosan tud hangulatokat teremteni, legyen szó a sötétbe bekukucskáló kincskeresőről, füstös városról, esőben ázó úriemberről, egyiptomi napfölkeltéről, vagy éppen a házastársak szeretkezésének diszkrét, mégis nagyon plasztikus ábrázolásáig. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Személyes impressziók

Ennek az alcímnek, pontosabban, ami alatta van, nincsen érdemi köze a képregényhez. Csak jár az agyam. 

Azon jár, tudnék-e úgy élni mint a nagy Belzoni. Nem. Gondolkodás nélkül mondom. A franc sem akar Afrikában izzadni, amikor ezt simán megtehetem már itt, Európában is. A fene sem akarna a tűző napon homokot lapátolni, hajók szűk, levegőtlen kabinjában szorongani, minden reggel kirázni a skorpiókat a csizmámból, adott esetben életre-halálra küzdeni ostoba, agresszív emberekkel, birkózni a hivatalokkal, hivatalnokokkal... 

Nem, az ilyesmikhez én nagyon Bilbo Baggins vagyok. Mi lehet jobb, mint a házam kertjében a diófa alatt, a tölgyfa asztal mellett elszívni egy szivart, kortyolni a hűvös sört (vagy vörösbort), és nagyokat beszélgetni az élet érthetetlenségéről, s hogy mégis, mindenek ellenére, mindennel együtt csodálatos élni. S a nap végén (elején, közepán összebújni az asszonnyal, amikor csak lehet, élvezni a teste minden izgalmas hegyét-völgyét, hajlatát, illatát.

Már gyerekkoromban is teljes empátiával voltam Bilbo felé, tökéletesen megértettem a vonakodását, hogy a kányelmes, békés otthonából útnak induljon sárkányölőben, valami fantazmagória kincs miatt. 

Van egy rész a képregényben, amikor Belzoni azon depizik a londoni otthonában, hogy mennyire szar lett a brit főváros, mennyire nem lehet itt élni, mert csupa kő, meg füst, nyomor, meg minden... Izébizé... Ööö... Szerencsétlen, senki nem mondta neki, hogy Anglia nem Londonból áll? Hogy annál sokkal nagyobb? Meg zavarja a nyomor? Még szerencse, hogy olyan Afrikában nincsen! 

S persze utólag könnyű az észt osztogatni, de addig viszketett a két méter feletti termetének nyilván termetes hátsója, hogy felugrott, és a gyárilag odaszerelt rakéta ösztönzésére elment meghalni. Távol Londontól, az asszonytól... Minden cinizmus nélkül: ott most, ott így most jobb? Tényleg? Naaa...

Anagram Comics, 2023, 270 oldal · puhatáblás, fordította: Ferencz Judit

8.5/10

2023 májusának hanyatlása. Péntek reggel van. Olyan kis sűrű hét volt, minden napra jutott valami kis plusz, amitől nem tudtam nyugodtan írni. Nem kellett megszakadnom, csak foglalkoztatva lettem.

Tegnap is mi történt: tudtam a programot, aszerint ebéd után már nem lett volna dolgom. Aztán mi lett: még sem fejeztem az egyiket, már telefonáltak, hogy az egyik vezető kolléga keresett, hívjam már fel, el kellene mennem egy bikakábellel, beindítani egy autót. Hívtam a kollégát. Nem is neki kellett segíteni, hanem az édesapjának. (Mi közöm van nekem vajon a kollégák nem kolléga családtagjaihoz, különösen pénteken délután?)

Fél kettő felé vágtam neki a tizenötödik kerületből Budapestnek, a tizenegyedik kerület felé. A Gellért-téren jártam, amikor hívott a kolléga, hogy misztikus a dolog: az édesapja már ott van az autónál, megpróbálta beindítani, erre pöccröff, mint a kisangyal úgy indult, köszöni szépen a segítséget, de akkor így nem kell, visszafordulhatok. Másfél óra volt az út oda-vissza a kordélutáni péntekben. Jó, nem volt horror a végzési időm, más munkahelyeimen irigyeltem volna a mostani önmagamat, de akkor is bakker!

Arról nem beszélve, hogy az autós és egyéb közlekedőtársaim segghülyék voltak tegnap: az odavissza úton öt olyan esetem volt, amikor a reflexeim mentették a helyzetet. Volt, hogy mamóka autóját törhettem volna össze a baromsága miatt, volt, hogy bringást gázolhattam volna, volt, hogy nyolcvannal rombolhattuk volna egymást az M3-as bevezetőjén. volt, hogy gyaogost csaphattam volna el, mert a Thökölyn nem volt hajlandó elmenni a száz méterre levő zebráig. Nagyon elegem lett. Képzeld, már annyira türelmemet veszítettem, hogy majdnem megnyomtam a dudát is. (Ez éppen a jelzés, kuncsorgás nélkül elém minden további és előbbi nélkül bevágó mamóka esetében volt, akit csak magam elé kiabálva küldtem el az édesanyjába. De aztán nem nyomtam meg a dudát, nem akartam sokkolni mamókát, hátha valakit a végén még ijedtben összetör vagy elgázol. De azért már a f@asz kivolt. 

Az olvasásaimmal is nehezen haladtam: egy kis százegynéhány oldalas Sherlock Holmes-sztorit majdnem egész héten olvastam. 

S közben megjött a nyár. Nincsen még harminc fok, de már nem jó  a napon: éget, fáj. Mi lesz itt később? 

Két helyre küldtem életrajzot az utóbbi időben, az egyik vissza is pöckölte, hogy a választás nem rám esett, a másik cég rám se pippantott. Mindkét esetben volt az életrajzban fizetésigény. Lehet, az a baj? 

A megtört képernyőjű 8T helyett megérkezett a 11S-es Xiaomi. Nagyjából tökugyanaz, csak kicsit jobb a kamerája, dupla annyi a tárhelye, és nem hátul, hanem oldalt van az ujjlenyomat-olvasója. Még csak barátkoznom sem kell vele. S úgy három óra alatt be is laktam. 

Néha blikkek alapján megy a szimpátiám. Ennek a kötetnek már a megjelenése előtt bizalmat szavaztam. Csak így a borító, meg azon kevés információ alapján, hogy a feudális Japánban játszódik. S az olvasható, rövid tartalom alapján úgy tűnt, nincsen benne semmi természetfeletti. Ezt most valahogy egyáltalán nem bántam. A borítórajzban van valami, ami picit eltér a szokásos bonelliségtől. Meg nem mondom mi. S most spongyát a tényre, hogy a borítórajz nem Venturié, hanem egy Andrea Accardi nevű hölgyé/úré (vö.: Bocelli). 

Chanbara

Tűvé tettem a füzetet, kicsoda, micsoda a Chanbara? Tehettem... Semmiképpen sem kicsoda. Annál inkább micsoda! Műfaji megjelölés. Például ennek a képregénynek a műfaji megjelölése. Vagyis világos, hogy a szó értelmére nem a füzetben találtam meg a választ, mert nem találhattam meg ott. 

Bár, jobban belegondolva, akár gondolhatott volna erre valamelyik kiadó. Persze lehet, hogy az olasz eredetiben, a sorozat első kötetében (mert ez a második), ott van a meghatározás. Nem hiszem, hogy a szó az olaszok körében ismertebb mint a kis hazánkban, de minden megtörténhet. 

Szóval a Chalaban... Chanbara azoknak az elsősorban japán filmeknek a képviselője, amelyek a japán múlttal foglalkoznak, és a főszereplőik szamurájok, akik kardot használnak. Mintha azt mondanám, hogy azoknak a filmeknek az összefoglaló neve, amelyekben jobbára fehér férfiak bőrbe öltözve lovagolnak hatalmas amerikai síkságokon és a száguldó bölényekre, hujjogó indiánokra és egymásra lövöldöznek az aranyért: western. S ugye, egy western alkotáson belül maga a western szó a legritkább esetben sem fordul elő. Vagy akkor az már paródia. 

A chanbala legismertebb képviselője: Akira Kurosawa. 

Akkor ezt belőttük! Innentől lehet sejtésünk a témáról, a korról és hozzávetőlegesen a stílusról. A brutalitás nem adja magát, de van dögivel. Szex is van, bár az nem dögivel. De meglepően nyíltan. 

A rajzoló

A nagy Belzoni című, szintén a múlt héten megjelent kötetben ezt olvashatjuk Walter Venturiról:

Walter Venturi (1969- ): Római születésű képregényalkotó (rajzoló, író), illusztrátor, szerkesztő. 1993-tól kedve publikál képregényeket. Számos különböző műfajban dolgozik, többek között western, horror, fantasy, sci-fi albumokat rajzol, elsősorban Olaszország vezető képregénykiadója, a Sergio Bonelli Editore számára. Készített epizódokat a Zagor, Martin Mystére, Tex, Dragonero, Brad Barron, Demian, Chanbara sorozatokhoz. Az Eura Editoriale kiadónál a John Doe és Detective Dante sorozatok kötetein dolgozott. A 2013-ban megjelenő A Nagy Belzoni az első önálló graphic novel albuma, ennek forgatókönyvét is ő írta.

Ennek a képregénynek a hátulján pedig ezt mondja a fülszöveg: 

WALTER VENTURI (Róma, 1969) 1994-ben lépett a képregények világába Capitan Italia című kötetével. Ezután az Eura kiadóval együttműködve a Skorpio és a Lanciostory című képregényes hetilapokba rajzolt, illetve a John Doe és a Detective Dante című sorozatokon dolgozott, melyeket Lorenzo Bartoli és Roberto Recchione írt. A Sergio Bonelli kiadóval az együttműködést a Brad Barron 16. epizódjával kezdte, aztán a Demian alkotói közé került, majd egy színes Zagor-kötetet készített el 2013-ban. Szerzőként az Il grande Belzoni (A nagy Belzoni, 2013) című képregényével debütált.

A történet

Valami biztosan elkerülte a figyelmemet, mert arra nem jöttem rá, miért az a címe a sorozatnak, ami. (S ami címről nekem rendre a Chalaban nevű, arab alapú, világzenét játszó együttes jut az eszembe.) 

Olaszul eddig öt kötete jelent meg a sorozatnak, a remélhetőleg elsőnek megjelent magyar kötet olaszul a második rész volt. 

A kép Sergio Bonelli Editor oldaláról származik

Ez azt feltételezi, hogy az egyes kötetek nincsen szoros kapcsolatban egymással, a megjelenési sorrendtől függetlenül is olvashatók.

Japánban vagyunk, réges-régen. Egy nagybirtokos földjét egy másik nagybirtokos fosztogatja, és öli a parasztjait. A nagybirtokos fia megpróbálja rávenni az apját az ellenállásra, a visszatámadásra, de apu kitér a jogos hergelés elől.

Majd mégsem: egy zsoldoshadsereget bérel fel, amelynek az élén egy a kezén vaskarmokat viselő, szadista hölgyike áll. Aki eddig az ő parasztjait ölte. Nem is akármilyen módszerekkel és következetességgel. 

A hölgyike és a zsoldosai visszacsapnak a fosztogató földesúrnak. A visszacsapás nyomán hullahegyek maradnak a fosztogató birtokos földjén.

A földesúr fiacskájának ez nagyon nem tetszik. Azért nem, mert a hullahegyek, a lefejezett, karóba húzott emberek döntő többsége a fosztogató birtokos parasztjai közül való. S mit tehetnek a parasztok a fosztogatásokról? De a vaskarmű hölgyike befolyása egyre nagyobb és nagyobb a földesúr felett.

Ezen a ponton jelenik meg Icsi mester és három tanítványa a színen. Ne röhögj, tudok számolni: a bal szélső fickó nem tanítvány, hanem a vaskarmos szadistácska fosztogatójának az egyik fia. A balközépen közeledő, SS-frizurás manócska Icsi mester, a vak szamuráj. Vagy mi. De tényleg, ennek a pasinak komolyan nem kell szem: mint amikor Yoda mester beköti a fiatal, tapasztalatlan Erő-birtokos, Égsétáló Lukács szemét, hogy harcoljon az előtte lebegő kis genyó vasgolyóval, aki lézert köpköd rá. 

Szóval balról a második egy hölgy, Tecuo, közepén az a nagy melák, ő Daiszuke, a kicsi a mester, Icsi és a jobbszélső Dzsun. Az ő feladatuk lesz észhez téríteni a fosztogatót közben halálra kínzó földesurat, tudod, aki az orális pornót nyomja a szadistácskával. 

Sejtheted, hogy lesz itt csihipuhi! És lett is! 

A fenti képet egyébként csuda rafkósan helyezték el a könyvben. A baloldalon egy teljes oldalt betölt, csak éppen el kell forgatni balra kilencven fokkal a könyvet, hogy meg tudd rendesen nézni. 

Innentől minden brutális spoiler. 

A rajzokról

Szerintem már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy több mint meggyőzőek. Ugyan kicsit előre futok, de a három most kapott képregényből messze kiemelkedett számomra a megjegyezhetetlen című Chalab...Chanbala. A részletességével, a realitásával, és a humorával. Mert például Icsi mester figurája több mint komikus!

• 
• 
• 

De itt van még egy csokor kép, láss és csodálkozz! Van min. Mert újra mondom, a képregény simán a nagykorúság határa felettieknek ajánlható csak. Engem nehéz meghatni, de volt olyan kétoldalas kép arról, szadistácska mit végzett a parasztok között, hogy a döbbenettől nem kaptam levegőt. Pedig láttam már varjút seprűnyélen. Ne is keresd, ezt a képet a kötet hatáskörében hagyom, mert az egyik legerősebb grafika a rengetegből nagyon jóból.

Ami csuda érdekes, hogy az egyes képkockák stílusa nem feltétlenül felel meg egymásnak, mégis tökéletes egységet alkot egészként a füzet.. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Engem egyébként éppen ez az egységbe foglalt grafikus eklektika győzött meg arról, hogy szeretnem kell a Chanbalát. Mert jók az alakok, szimpatikus Yoda-Icsi is, a sámsoni, europid Daiszuke is, hiába is lógnak ki a japán dizájnból, ha arra van szükség lendületesek, energikusak a mozdulatok, ha pedig arra, akár kedvesek, humorosak az arckifejezések. Vannak bruegel-i tömegjelenetek, szinte élvezkedő kegyetlenség-ábrázolás, csodás tájképek és valóban, itt van velünk Kuroszava szellemisége. 

Ezzel együtt nem kell aprólékos összetettséget, nagy mondanivalót várnunk. Bár a történet vége nem is túl finomn utal arra, hogy a bár a négyes megszüntetett egy problémát, de akaratán kívül azonnal gyártott is vele egy másikat, mert az emberi természetet nem tudják ők sem megváltoztatni. Ez a momentum bár árnyalja a képregény mondanivalóját, de mégsem teszi cizellált intellektuális élménnyé. Marad az, ami: egy csodaszépen megrajzolt, nagyon élvezetes, többször nézhető, olvasható, a feudális Japánról szóló képregény.

 

Frike Comics, 2023, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155991502 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

10/10

2023 májusának háromnegyede. Minden átmenet nélkül kitört a nyár. Tegnap pedig az általam eddig nem ismert, sőt a látókörömet teljesen elkerülő, a Selyemgombolyító udvarán nyitott Mad Gardenben ücsörögtem négy órát egy rockművésszel. Ő keresett meg. Írtam egy beszámolót egy előadásról, amiben megírtam, hogy bár minden a helyén volt, valami mégsem volt a helyén. Annyira szíven ütöttem, hogy szerette volna elmondani a zenekar oldalát is. Nekem, mint közönségnek, mint koncertkritikusnak. Nem értettem ugyan a dolgot, miért érez erre indíttatást, de álltam elébe. A beszélgetés szerintem nagyon jól sikerült, teljesen baráti volt mindvégig, nem vált kibeszélő show-vá, de bármit kérdeztem, kaptam rá választ. Nagyjából tartottuk magunkat a zenekar dolgaihoz, a magyar körülmények megbeszéléséhez, de semmi kínosság nem volt a dologban. Annyira nem, hogy tisztában lettünk egymást családi körülményeivel, problémáival is. Ott is kerülve az intimpistáskodást. S nem mondom, hogy nem fogyott sör... Kimondottan jól esett a beszélgetés! 

Többször említettem már: King győzött meg, hogy írni nem csak akkor lehet, ha az írónak üzenete van, hanem akkor is, mi több és sőt, amikor nem akar semmi mást, csak egy történetet elmesélni. S ő ehhez tartja magát. Vannak is olyan történetei, hogy az ember csak kaparja az arcát. Ezzel még a Kinget nálam sokkal jobban ismerő és kedvelő Geri is egyetértett. De az, hogy King papírra vetett eget verő marhaságokat, és tömegek vették, mert ő írta, nem jelenti azt, hogy King vacak író. King nagyon jó író. Csak néha cudarul blőd sztorik jutnak az eszébe. Nem is sorolom őket. Egyfelől, mert sok van belőlük, másfelől mert semmi kedvem komoly vitát gerjeszteni. És úgy sem vagyok meggyőzhető ebben a kérdésben.

S máris leszögezem: az Újjászületés alapvetőn nem blődség. A borítóján nem véletlenül van ott a kereszt. Hogy mire jutunk vele, mire jut vele King, az egészen más kérdés. Számomra az Újjászületés a hatalmas kihagyott ziccerek regénye. Arról szól majd egy alcím, mi minden felé indulhatott volna el Mr. Király, mi mindenben lett volna érdemes elmerülni még akkor is, ha üzenete nincsen, csak története. 

Előrebocsátom, Király Istvánunknak megint sikerült valami nagyon nagy ökörségre kivezetnie az egyébként nagyon jól induló, csordogáló, alakuló, formálódó cselekményt. 

Erre megy a történet

Az E/1-es főszereplő, Jamie ​Morton egy tipikus amerikai fiatal, keresztény családi háttérrel, szerető szülőkkel, több testvérrel, kamaszkorában gitárral, nagyon szép és kedves barátnővel, szüzesség elvesztéssel. Új tiszteletes érkezik a metodista templomba, akit mindenki kedvel. Meg a tiszteletes fiatal, szép feleségét is. Meg a kettejük apró poronty csemetéjét is. 

A tiszteletest nem csupán a Biblia foglalkoztatja, hanem a elektromos áram is. Aminek az ismert formája, szerinte, csak nagyon kis része annak, ami mögötte van. Nem kerül szóba konkrétan, de gondolj Teslara! A tiszteletest, neve is van, Charlie Jacobs-nak hívják. Később még sok mindenképpen. 

Aztán a tiszteletes családjában hatalmas tragédia történik, és Charlie egészen másképpen kezd látni a dolgokat. Prédikál is az új látásmódjáról. Aminek következtében el is veszíti az állását, elmegy a kisvárosból. 

Jamie és Charlie között kb. húsz év különbség van és hatalmas, kölcsönös szimpátia. Ami végigkíséri őket az egész életükben. Bár a kapcsolatuk eléggé ambivalens. Azért, mert Charlie a titkosnak nevezett elektromosságot, amivel Jamie gyerekkorában meggyógyította a bátyját, nagy volumenben kezdi használni, és látványos hókuszpókusszal vegyíti. S Jamie úgy véli, nem veszélytelen az alkalmazása. 

Jamie rockzenész lesz, ennek következtében drogos. Már ott tart, hogy nem sok van hátra az életéből, amikor ismét összehozza az élet Charlie-val és ennek következtében nem hal meg.

Tudod, úgy találkozik évek elteltével ez a két ember, mint a biliárdgolyók az asztalon. Mert még aztán többször is keresztezik egymás útját. S egyre ambivalensebb a viszonyuk. S Jamie számára Charlie egyre veszélyesebbnek tűnik. Mert az egyre öregebb és lerobbantabb Charlie valamire készül... 

Kihagyott ziccerek

Mondtam, hogy erről beszélni akarok. Bár King minden könyve kiváló példája annak, hogy a szerző akár lehetne jó író is, ha nem ragaszkodna veszettül, foggal-körömmel ahhoz, hogy ő horror-író, de ennek az állításnak kézenfekvő példája az Újjászületés. Aminek egyébként már a címe is elhibázott, mert pont nem az újjászületés benne a lényeg. 

  1.)   Szerintem nem a függőségről szól a történet. Bár azt a zicccert is kihagyta King. Pedig simán meg tudná írni. Az egy dolog, hogy engem mennyire érdekelne. A Transpotting is világsiker lett, akkor is, ha engem annyira nem kötött le. Messze nem az én érdeklődési irányultságom a döntő. De King elborulásai simán kompatibilisek lennének a drogos elborulások leírásával, és még simábban képes lenne bevezetni, levezetni a rászokás, felismerés, leszokás poklát. Ez az Újjászületésben igen nagy léptékben történik, és deus es machina oldódik meg. 

  2.)   Szólhatna a regény a hit elvesztéséről is. Annak gyötrelmeiről, a tépelődésekről, az addigi rendszerből, gondolkodási sémákból való kiszakadásról, a közösség elhagyásának a nehézségeiről, az új gondolati rendszer felismeréséről, kialakulásáról. Szólhatna az Istennel való kapcsolat átalakulásáról, kiüresedéséről, arról, hogy milyen az, amikor kiürül az Ég. Annak a felismerését is bemutathatná, mitől függ egy-egy ember, a főhősök Isten-képe. Megrázó, csuda érdekes metafizikai pszichologizálás lehetne, ha az lenne. De nem az. S hidd el, én már csak tudom, mennyire érdekes, kemény téma ez! Átéltem, megszenvedtem. 

  3.)   Lehetne a fő téma az amerikai, tévés sztárprédikátorok példájából, történetéből, tevékenységéből kiindulva. Tudod, amúgy Genesis módra: Jesus He Knows Me . Érdemes megnézned a videót! Benne van minden. 

  4.)   Aztán szólhatna a Mester és tanítványa kapcsolatának az átalakulásáról. Hogyan szürkül el a Mester képe a Tanítványban, hogyan alakul át a kapcsolat a Mester hibáinak a felismerése által viszolygássá, undorrá. S szólhatna arról is, mekkora hatalma van a Mesternek a Tanítvány felett, hogy mégis el tudja érni, hogy neki dolgozzon, bármennyivel is tisztábban lát, mint amikor egykor hozzá szegődött. (Egyébként, ha már, akkor ebben a témában, misztikával ködösítve a legjobb Robert Nye nem is tudom micsodája, a mocskos, visszataszító, szarkasztikus, mulatságos, profán, trágár, letehetetlen Faust.)

  5.)    Aztán, bár ez már kicsit közhelyesebb, simán szólhatna a showbusiness világáról, egy rocksztár kiégéséről is. Tény, ez az útvonal sem lenne sokkal érdekfeszítőbb mint amerre ténylegesen kilyukad a regény. 

Önmagában, simán, csuklás nélkül egy-egy regénnyi mondanivaló bármelyik irány kiválasztása.

A végső elegy azonban olyan turmixszá lett, amelyik szétfeszíti önnön kereteit, hogy végül egy végtelenül zs-kategóriás,izzadságszagú horrorságban hangolódjunk a középszerűségben való fürdőzés kiszámítható unalmára.

S amire kilikad ez Kingtől egyéb műveihez képest meglepőn sovány terjedelmű munka, nos, azt sem lehet azzal vádolni, hogy veszettül eredeti téma lenne. Bár az kétségtelen, hogy ember nincsen, akit ne foglalkoztatna valamiért, így-vagy úgy, a múlt és a jövő miatt. Ám egy olyan szintű, ismertségű írónak élni vele mint King: szégyenletes irodalmi pornográfia.

Bár az kétségtelen, hogy az erekció garantált, tán még a csüggedt, magányos ejakuláció is, de aztán ott van mögötte a naésakkormostmivan magányos legyintése az egészre. 

A halál

Mert persze erről van szó. Mindnekinek meghalt már valakije, és mindenki a halál felé közelít. Ahogy a poénos, de kétségtelenül igaz mondás tartja: amióta megszülettünk az élet csak egy nagyon hosszú agónia. S persze tulajdonképpen senki sem tudja, miről is van szó. 

A vallások válasza eltérő. A legismertebb képzet, hogy a halála után ki-ki megy az élete által kiérdemelt irányba, a kárhozatba vagy az üdvösségbe. Nem testben, hanem a halál után tovább élő lelke által. 

A halál megszemélyesítése sem ritka. Nem halál, hanem Halál. A Kaszás. Mindenhol hidegrázós, zsigeri, archaikus félelmek központi alakja. A félelmet a nevetéssel legegyszerűbb legyőzni, ezzel próbálkozik például nem egy regényében Terry Pratchett is, kacagunk is jócskán. De félelem megmarad. Mert az elmúlást még a nevetéssel sem lehet semmissé tenni. Mert nevetünk, attól még elment, aki elment, s nekünk is el kell mennünk egyszer. 

Ismered Szakácsi Sándor Haláltánc című dalát? Figyelj csak!

Az ember egyik legkeményebb feladata ebben az életben feldolgozni azt, hogy a létezés nem örök, nem végtelen. Sem a sajátunk, sem azoké. akiket szeretünk. Aki meghal, az többé nincsen, csak az emlékeinkben. Ahol megmarad a hangja, az érintése, az ölelése, a humora, a mozdulatai, a csókja, a közös emlékek, viták, veszekedések emléke. Minden, ami hozzá kötődik bennünk. De ő maga nincsen többé. 

A halállal, sőt, a Halállal, a túlvilággal irodalmi művek sokasága foglalkozik. Magam sem zárkózom el a mainstream Halál-nézeteket tartalmazó alkotásoktól. A Bonelli-képregények sokasága is ide tartozik. A Dylan Dog és a Dampyr történeteire gondolok. Amikből nagyjából minden magyarul megjelent kötetet elolvastam. Annak ellenére, hogy a hitemmel marhára nem egyeznek. 

A halál/Halál adaptációk vagy jók vagy nem. Jobbára a szorongásainkra, a félelmeinkre építenek. Ahogyan azok a filmek is, amiknek a listáját Geri megígérte, átküldi. Mi a halál, mi van odaát, van-e odaát? 

King gondolt egy merészet és írt egy könyvet arról, ami ezer és ezer változatban megjelent már. Biztosra ment. A neve a téma eladta ezt is. 

A regény szerkezete

King szerintem újságot olvasott, tévét nézett, füvet nyírt, lángost sütött, kutyával játszott, úszott, teniszezett és mindeközben írta a könyvet. Nem figyelt oda. Nem kellett odafigyelnie.

A hosszú bevezetés, ami szerintem nagyságrendekkel színvonalasabb mint a tárgyalás és a befejezés King regényeinek a nagy részében ugyanilyen gördülékeny, könnyed, összetett, jól kidolgozott, jól felépített, érdekes, mindennapi. Az alakok olyanok, hogy lehetnél te is, lehetnék én is. Vagyis az empátia adott. 

Aztán az amerikai kisvárosiasságba megjelenik valami oda nem illő momentum. Majd a momentum nő, nőddögél, óriásodik, hogy végül átvegye mindenek felett az irányítást, és leuralja mindazt, ami előtte történt. 

Fentebb felsoroltam, az Újjászületés merre minden felé indulhatott volna. King nem tagadta meg magát. Az évek során mesterien kidolgozott panelekből összedobott egy új regényt. 

Csakhogy a Charlie alakja nem lett ijesztő. Mindössze ijeszteget. Tudjuk, hogy félnünk kell tőle, ahogy a karmait mereszti ránk, de csak unott elnézéssel, lankadt érdeklődéssel, chipset rágicsálva figyelgetjük, vajon miben mesterkedik.

Ahogyan a Jamie-ben növekvő ellenérzés is csak vastüdővel tölthető meg valódi szorongással. Hogy is mondjam, olyan kis mondvacsinált a légkör. Amikor nem kialakul benned egy hangulat, hanem tudod, hogy most kötelező így vagy úgy érezned magadat. 

Nekem ezáltal olyan érzésem volt, hogy a teljesen élő háttérbe, környezetbe King végül ollóval kivágott, színes cekával összefirkálgatott kartonfigurákat mozgat hurkapálcikákon. S a probléma kábé annyi életszagú mint amikor Vitáz László veri palacsintasütővel az ördögöket, pajtikáim. 

S képtelen vagyok elsiklani az teátrálisra tervezett gigabefejezés, csúcsjelenet gagyisága felett. Tényleg ez lehetett volna az a regény, amelyik ha megmarad valami csendes, földközeli drámának, például a fenti felsorolásom valamelyik pontját alapul véve, sokkal jobban jár mindenki. Egyébként úgy a kötet háromnegyedéig, minden drogos-ellenkezésem ellenére is nagyon szívesen olvastam.

Ám amikor King nem tudta megállni, hogy ne vonja be a konkrétan cselekvő másvilágot, elcsüggedtem. Főleg, mert a jelenet majdnem annyira szarul sikerült, mint Bruce Willies Kozmikus bűn című sci-fertelmének bármelyik másodperce. Még ha az almát hasonlítom is a körtéhez. 

Na, és most van az, hogy Geri fiammal beszélnem kellene majd erről a könyvről. Geri szereti megismerni a múltat. A nagy történelmit is, meg a személyes, családit is. Meg mostanában előre is tekint. Lásd az én halálom utáni idő. Arra szeretném rávezetni, hogy tulajdonképpen csak most létezik. Azt kellene kihasználni, értékelni, értékessé tenni, felhasználni és főleg élvezni. Bármit is csinálunk. Na, jó, nagyjából bármit, ami természetes és emberi. Nem tudom, a céljaimnak mennyire megfelelő az Újjászületés... 

 

Európa, Budapest, 2015, 380 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634051107 · Fordította: Dranka Anita

 6/10

2023 május háromnegyede. A héten lettünk tizenhat évesek Szerelmetesfelesgtársammal. A héten törtem el a jó kis Xiaomi telóm kijelzőjét. Bár maga a teló hibátlanul működik. De mert az aksija is szép lassan kezdi feladni, azt szavaztuk meg SzFT-vel, hogy ne javíttassuk, legyen inkább egy új. Találtam egy 11S-s modellt, meg egy helyet, ahol 0% THM mellett adják részletre. Kedd délután aztán elég hosszan eljátszottam az OTP felületén a hitellel. De tegnapig nem történt semmi. Akkor jobban megnéztem az OTP-től kapott emileket, és arra jutottam, hogy bakker, valami nem fejeződött be a hitelkérelemmel. S lőn igazságom. Én is béna voltam, de a rendszer sem pofázott vissza, hogy hé, marha, folytasd már, ha akarsz valamit! Tegnap meglett az onlány videószerződés is, jön az áj masina hamarosan. Remélem...

Aludtam rá egyet. Tegnap a Római téri sörözőben ránéztem a kereskedő oldalára. Az alap böngészőmben  nem volt rendelésem, de a kosárban volt a kiválasztott teló, egy másik böngészőben meg semmi sem volt a profilam alatt. Még beállított szállítási cím sem. Írtam nekik, hogy akkor most mi van, mi lesz? Meglátjuk... Úgy fest, ebben a rendelésben, hitelkonstrukcióban nincs, aki ne hibázna. 

Szerelmetesfeleségtársamnak találtam egy vállalkozóknak szóló pályázatot, a nyertes a cég fejlesztésére költheti a célösszeget. SzFT ráharapott. Tegnap reggel töltötte fel a pályázat anyagát. A weboldal azt mondta, hét perc lesz. Valamikor fél tíz felé kezdett neki. Én megfőztem az ebédet, kitakarítottam a vécét, a konyhában a fűszeres és az evőeszközös fiókot, lesúroltam a héten használt, az esős idő és a napi kétszeri, a Mocsáros-dűlón való átkelés miatt gyalázatossá vált cipőmet. Ja, és keresgéltem filmeket, amiket mostanság tán érdemes lenne megnézni. 

Ebéd és az egyik választott film (Badman: a nagyon sötét lovag: semmitmondó, de igen derűs darab, többször felnevettünk a nézése közben) után ledőltem egy picinyt. SzFT átjött Csemete szobájába, ahol most meg én írogatok, és itt folytatta a hét percet. Négy órára lett készen vele. Rendben, ebből a munkaidőből levonandó a film másfél órája. 

De azért négykor útra keltünk cangázni egyet. Az útvonalban semmi újdonság nem volt: Ebihal, visszafelé Synthesis. Teljesen rövidnadrágos idő lett végre. 

S nap mint nap a gyerekeimen jár az agyam. Ha nem is szüntelenül, de igen sűrűn. Melyiken miért. 

*****

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Bár úgy fog tűnni, ebben a bejegyzésben folyamatosan félrebeszélek, és amit mondok, annak az égvilágon semmi köze a szóban forgó novelláskötethez, de ne tévesszen meg a látszat! Valójában mindvégig ugyanarról beszélek, és minden a lényeghez tartozik. 

Ugyanitt rózsaszínes, 26-os női kerékpár apró hibákkal, de jutányos áron eladó. Érd.: a blogbejegyzés szerzőjénél. 

*****

Shalom Auslander (vajon valóban van ilyen név? Megnéztem: van.) elsősorban a zsidóságról írta a könyvét. A zsidóság hitéről, hitetlenségéről, a rosszul megélt, szerinte teljesen zsákutca vallásos gyakorlatairól, istenképéről és viszonyulásáról.

Ám olyan gyilkos humorral elégedetlenkedik, hogy az ember, az írásban levő minden tiszteletlensége ellenére nem tud nem nevetni rajta, és nevetés közben, ha nem is zsidó, nem tud nem elgondolkodni azon, vajon rá mi lehet érvényes a könyvből? 

Shalom Auslander kiemelkedő amerikai regényíró, memoáríró és esszéíró. A New York állambeli Monsey szigorú, ortodox negyedében nőtt fel, ahol úgy írja le magát, mint akit »borjúként neveltek«, utalva szigorú vallási nevelésére. Íróstílusa egzisztencialista témáiról, harapós szatírájáról és fekete humoráról nevezetes.

Wikipedia

A kép forrása

A Woody Allen-es mondat tehát Auslanderre is teljesen igaz. Ha akarom, a köynve rokona az Unortodox című darabnak, csak sokkal-sokkal jobb. Mármint Auslanderé. Jó, igaz, a humora csíp, mar, fekete, fájdalmas, meg tiszteletlen, de a helyzet az, hogy éppen emiatt jó a könyv. 

Isten-kép, vallás és szabadság

Mivel tizenhét évet egy protestáns közösségben töltöttem, volt lehetőségem és időm azon gondolkodni, ki miért viszonyul úgy Istenhez, ahogyan. (Innen úgy fog tűnni, félrebeszélek. De nem. Tarts ki!)

A kép azután állt teljesen össze, miután elhagytam a közösséget. Azért hagytam el, mert összekuszálódott az Istenképem, és mert a közösségemet  nem tartottam már közösségnek. Megvalósult, amit a hatalmas tudású, jó humorú, tiszta lelkű, megboldogult Szigeti Jenő mondott:

A közösségünk az a közösség, amely nem megmenti, hanem kivégzi a sebesültjeit.

Nem volt egyszerű döntenem. Mondjuk nagyon bonyolult sem. A krízis legalább annyira felborított, ha nem jobban mint az egyház elhagyásával párhuzamosan zajló válásom.

Pedig mindkettő szabadságot hozott, amivel meg kellett tanulnom élni. A válás adta szabadság által váltam boldog emberré. Nem azért, mert az exem az exemmé lett, hanem mert felszabadulva megismerhettem Szerelmetesfeleségtársamat, társamat, a világon legkedvesebb szeretőmet, érzékszerveim gyönyörforrását, oldalbordámat, legjobb barátomat, gondolattársamat. 

A gyülekezetnélküliség szabadságával meg kellett tanulnom élni. Nehezen ment. Voltak olyan életmódbeli kérdések, amelyek felszabadítóak voltak. A volt gyülekezetem tagjainak a többsége, bár nem zsidó közösségről van szó, csak a bibliai szempontból tiszta állatok húsát fogyasztja, vagy még azt sem. Nem isznak alkoholt. Szombaton járnak Isten-tiszteletre, és hitük szerint a szombat péntek naplementével kezdődik. Szombaton nem végeznek hétköznapi tevékenységet (aham, kezdődik!), nem dolgoznak, nem főznek, nem mosnak, nem takarítanak, nem szerelnek autót, nem vágnak füvet, nem mosogatnak. A szombat az ember Istentől kapott pihenőnapja. A közösségé ember és Isten, ember és ember között. 

Nos, ezek alól felszabadultam, amikor nem jártam többé az imaházba. A közösségen belül ilyenkor nagyon sokan fordítva ülnek a lovon. Úgy vélik, aki elmegy, az elvilágiasodott (ez igaz), mert kivitték a vágyai: szabadon akar szexelni, alkoholt akar inni, enni, amit megkíván, dohányozni, és szabadon felhasználni a szombatját arra, amire kedve szottyan. Az elvilágiasodás jeleit ezekben az életmódbeli kérdésekben látják. Talán mert az látszik. Ha valaki nem eszik sertéshúst, nem iszik alkoholt, és nő létére házasságon kívül nem esik teherbe, és szombaton ott van az imaházban, akkor minden rendben van vele. Pedig... 

Aztán nem is tudom mennyi idő múlva megkaptam levélben, a hírt, hogy törölték a gyülekezeti tagságomat. A körülmények és az eljárási mód miatt ez elképesztően megrázott. Mivel egy helyi gyülekezet vezetője voltam, ráláttam, tudtam, hol tértek el az estemben a egyház belső szabályaitól. A szeretet elvéről és gyakorlatáról nem is beszélek. Ez volt az utolsó csepp számomra. 

Miért mondom ezt ilyen hosszan? Azért, mert minden vallásos közösségben előbb-utóbb terítékre kerül a „szabad-e?” gyilkos kérdése. Ami egyfelől természetes. Azért az, mert minden társadalmi kapcsolatot szabályok igazgatnak. Ha nincsen szabály, káosz van. A káosz: pusztulás. Le- és elpusztulás. Mindennek szabályok szerint kellene működnie. Csakhogy a túlszabályozás is pusztuláshoz vezet. Auslander könyve meg erről szól. Nagyjából. Meg arról, megismerhető-e Isten, és érdekel-e bennünket, hogy megismerjük igazán. A válasza: gúnyos nevetés. A vallást csak önmaga érdekli, nem Isten. 

Szép lassan vissztérek ennek az alcímnek az első mondatához, az Isten-kép kérdéséhez. Illetve a bevezetőben említett szovjet sci-fihez. 

A válásom környékén, illetve utána létrehoztam egy levelező-csoportot. Olyan embereket hívtam meg, akikben bíztam, adtam vagy kíváncsi voltam a véleményére. Nem az egyház hivatalosai voltak, hanem a barátaim. A listán rajta volt egy a szívemnek nem nőként, hanem emberként kedves hölgyemény is. Aki ezerrel tiltakozott a többünk által megfogalmazottak ellen.

A beszélgetés jobbára a házasság bibliai és gyakorlati értelmezéséről szólt. Meg a válásról. Mikor házasság a házasság, mi teszi házassá a feleket? S mi indokolja, indokolja-e valami, bármi, akármi a házasság megszüntetését? Jó, ha félrekefél valamelyik fél. De ha nem teszi, akkor egészen bizonyos, hogy házasság van? Ha a testi-lelki-szellemi közösség hármasából a gyakorlatban nem működik semmi, vagy csak kettő, vagy csak egy, akkor van-e házasság? Szeretet nélkül is házasok a házasok? Mármint Isten szemében, ugye. 

A fent említett hölgyemény a válásnak még a gondolatát is elutasította. Két kézzel lökte el magától még a lehetőségét is, hogy egy keresztény ember fejében még csak felmerüljön is a gondolat, hogy az Istentől kapott párját (jó, ez is hatalmas kérdés, most nem megyek bele), gyermeke(i) nemzőtársát kivesse az életéből.

Olyan vehemensen védekezett, hogy gyanússá vált. A csoporton kívüli beszélgetésen kívül megkérdeztem tőle, mi a baj a házasságával. Először hárított. Aztán sírva elmondta: már nem lát más kiutat, csak a válást. Amit született egyháztagként, lelkészcsemeteként csípőből elvetett. Pedig az ő esetében még félrekufirc is volt a férje részéről, az pedig legális alap a házasság érdemi megszüntetésére. 

Itt értettem meg, hogy egy ember Isten-képe teljesen annak a függvénye, mennyi belső szabadsága, lehetősége van valaminek a megtételére.

Ez a beszélgetés kb. tizenöt éve zajlott. Úgy tíz éve nem házasok. De lehet, hogy már több is. 

Aki bizonytalan, annak külső szabályokra van szüksége, annak az Isten szigorú, minden körülmények között követelő felsőbb hatalom. Az Isten iránti szeretet megnyilvánulási formája a külsőségek merev, precíz megtartását jelenti.  A stabilabbak és a lázadó típusúak, megengedőbbnek, liberálisabbnak látják Istent. Vagyis ki-ki ahogyan másokhoz viszonyul, Isten viszonyát ugyanolyannak képzeli az emberhez. Ilyen értelemben igaza van a szkeptikusoknak: megteremtjük Istent a saját képünkre és hasonlatosságukra.  

Az említett szovjet űroperában van egy faj, amelyet a többi nemes egyszerűséggel csak Kegyetlen Isteneknek hív. Mert bolygókat tüntetnek el, függetlenül az azon található élet minőségétől. A főhősöket pedig pusztítják az expedíciós flotta háromnegyede a pusztulásé lesz általuk, ők maguk pedig beszorulnak a Galaktika középpontjába, mert a Kegyetlen Istenek nem engedik ki onnan őket. 

A főszereplő  neve Eli. Beszédes név. A Bibliában Isten egyik neve Elohim, amelynek a becézése az Eli-forma. Jézus is ebben a névváltozatban fohászkodott az Ég felé a kereszten: „Éli, éli, lama sabaktani?” (Nagyon profán verzióban: „Apu, apu, miért hagytál el engem?” 

Eli érti meg, hogy az istenek nem kegyetlenek. Egészen más a viszonyulásuk. Közömbösek. Nem azért, mert szívtelenek. Azért mert a tevékenységük nagyságrendekkel hatalmasabb mint amit az űrhajóval közlekedő, fajok szövetsége lát és elgondol. Az ő létük vagy nem létük teljesen közömbös az Istenek számára. A lényeg számukra, hogy senki meg ne akadályozza a munkát, amit ők végeznek.

Mint amikor az ember kertet ás: nem utálja a vonuló hangyákat, de ahol vonulnak, ott is fel kell ásni a talajt. Vajon egy mezőn sétálva kegyetlenségből, szívtelenségból tiprunk el óhatatlanul életformákat? Dehogy! Csak változtatjuk a helyünket és képtelenség lenne minden egyes lépésnél alaposan átvizsgálni a talajt, a fűszálakat, a virágok szirmait, van-e ott akárcsak egyetlen bogárka is. A kegyetlennek tartott istenek tevékenysége ráadásul éppen arra irányult, hogy megmentsék, életben tartsák az egész mezőt. Vagyis ami a faj-szövetség számára kegyetlenség volt, az éppen az egésznek a túléléséről szólt. Igaz, kisebb pusztulások, pusztítások által. 

A könyv végére a megértés által teljesen megváltozik az „istenekről” alkotott istenkép. Ebben a kötetben ennek a gondolatnak a megfelelője a Joe-ra várva című novella: miként látják az embert a háziállatai. 

Alakul. Közeledünk a könyv konkrétumaihoz. 

A hit és a cselekedetek

Nem tudom megállni, hogy erről ne ejtsek egy szót. Kettőt. Hármat. Sokat. 

A legtöbb zsidó-keresztény vallási irányzat híve ott cseszi el, hogy a tetteire koncentrál. Ami egyfelől érthető. Másfelől meg teljesen felesleges. Nem azért,mert én ezt mondtam, hanem a Biblia lényege miatt. 

A Biblia lényege a megváltás. Az, hogy az ember születésétől fogva hajlamos az önzésre, így az abból fakadó önző tettekre is. Az önzés a bűn, a bűn pedig kiszakít az Isten adni-tudás életrendjéből. A szeretet rendjéből. Aki nem ad, az elvesz. Aki elvesz, az nem az életből van, hanem a halálból. A halál nemlét.

A megváltás azt jelenti, hogy nem kell meghalnia annak, aki önző. Mármint a kárhozat örök, visszafordíthatatlan halálával nem. Az első, Isten által visszafordítható halál lehet, hogy a része lesz. 

A megváltás tette azt jelenti, hogy Isten maga gondoskodik a halálunk helyetteséről, a Megváltóról. Ezt vagy elhisszük, vagy nem. De így az élet hitből van. Nem cselekedetekből. Cselekedetekkel nem lehet megvásárolni a Mennyországot. Semmilyen cselekedettel. Ha árérték arányban gondolkodunk, akkor a megváltással mindent kapunk. Vajon mi tudunk mindent adni? 

Ezért a Biblia megváltástana arról szól, hogy elfoganunk kell. Az már más kérdés, hogy az elfogadás következménye az lesz, hogy általa képessé válunk az adni-tudásra. Nagyon fontos, hogy a következménye és nem a feltétele!

 Ez azt jelenti, hogy 

Na, megérkeztünk! Szusszanjunk, és lássuk, mire jutottunk. A könyv arról szól, hogy emberek cselekszenek, hogy kedvében járjanak a teljesen félreértett, torz istenképükben megjelenő Istennek. Az egy dolog, hogy ebben a könyvben az emberek döntő többsége zsidó vallású, s hogy a szerző azt fricskázza, gúnyolja, alázza, amit ismer. 

A novellák alapállása gúnyos, cinikus és végtelenül frivol

Az írások összességében arról szólnak hogy az Isten létében való hit eleve elementáris marhaság. Már csak azért is, mert ha Isten valóságosan meg is szólalna, úgyis tenne rá mindenki (Próféták dilemmája). Mi történne manapság, ha az Úr egy új Noét választana ki, és megparancsolná, hogy építsen bárkát? 

Van olyan is, amelyik afelett csóválja a novella-fejét, miképpen alakul ki a bamba hívőkben az Isten-kép, és mennyire nem befolyásolható semmivel sem (Isten egy nagy, boldog csirke); a halál utáni mennybeli tapasztalata sem képes rávenni Morgensternt, hogy felülírja az addigi nézeteket).

Ehhez kapcsolódik egy másik novella (Stan elveszett könyve), amelyik azt boncolgatja, hogy egy felnőtt korba ért, kifejlett vallást a tények semmilyen szinten nem képesek befolyásolni: az üdvözültség gőgös felsőbbrendűsége végett a valóságnak esélye sincsen vele szemben. S ez a jobbik eset. A rosszabb,amikor az igazság elutasítása az adott közösség lelki státuszának, társadalmi befolyásának az esetleges elvesztéséből fakad. Netán csupasz anyagi érdekből: ha nincs, vagy nem úgy van egyház, ahogyan eddig mondtuk, akkor nem lesz zsé sem. (Sztori: Stan megtalálja annak a bizonyítékát, hogy a Biblia miért nem lehet igaz. Egy ó-bb iratot, amelyik felülírja azt, amit ma ismerünk. S bár az orat kétségtelenül igazi, a rabbiktól kezdve a héber intézményeken át a Vatikánig mindenki elutasítja. A valódi irat végül Stant szünteti meg.)

Van olyan novella, amelyik a törvények boncolgatásának az életidegen hiábavalóságára mutat rá (ez az egyik legjobb, a címe. A Teremtőnek nincs könnyű dolga) Epstein istenné válik az általa teremtett gólemek szemében, akik nem foglalkoznak mással, csak a teremtőjük akaratának az aprólékos kikutatásával. Észre sem veszikk, hogy a parancsolatok, törvények elemezgetése közben éppen csak a parancsokat és a törvényeket nem teljesítik. Miközben több napig elemezgetik, hogy a mosás során melyik ruha számít színesnek, hány százalékban kell más színnek is lennie rajta. az elemezgetés közben a mosnivaló egyáltalán nem tisztul, a ruhahalom meg csak növekszik.). Ebben nem nehéz felfedezni a mindenkori vallásosok törvényértelmezésének azt a fárasztó aprólékosságát, amiről a menstruációval és a pohár vízzel kapcsolatban említett nagyon kedves kollégám olyan lelkesedéssel beszél, hogy az csuda. De ne csak a zsidókra gondolj, jusson eszedbe, mekkora perpatvar kerekedett a második században egy „i” betűből, még vér is folyt miatta! (Igen a híres homousion–homoiusion vitára gondolok, amit Madách is megemlített Az ember tragédiájában. A felettébb fontos, lényeges, ingerlő kérdés az volt, Jézus vajon azonos vagy csak egylényegű az Atyával? Ha az ariánusok szót hallod, nyugodtan asszociálj erre a kérdésre.)

Találkozhatunk az törvény és a mindennapok összeilleszthetetlenségének életidegen gyakorlatával (Mamusz mindent tud; amikor a kisfiú kutyája fikázza permanensen a gazdit a frissen felfedezett, mindenhol gyakorolt maszturbálása miatt). 

Aztán van olyan írás is, amelyik azt elemezgeti, miképpen teheti tönkre a rosszul gyakorolt vallás a házasságot (Bernsteinék háborúja; ez a darab már csak azért is érdeke volt, mert nagy szerepet kap benne a magyar közbeszédben is elhiresült, álandóan az ágy alatt tartott, telepakolt bőrönd; úgy fest, mondom auslander-i cinizmussal, ez állandó, de többértelmű darabja a zsidó folklórnak).

Aztán itt van a legpesszimistább írás, amely már nem csupán a vallásosok józan eszének a visszatértére képtelen bizalommal tekinteni, hanem az egész emberiségre legyint egyet. A tudós rabbik kiszámítják, hogy hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy az egész Földre elérkezzen a kárhozat. S a kikalkulált szám, napról napra csökken (Még egy halál).

A számomra legkülönösebb, bár nem a legjobb nem is tudom mi, mert novellának túlzás nevezni, inkább humoreszk, a Tippek gyerekeknek holokausztra címet viseli. Azért hökkentem meg tőle, mert még a holokauszt témakörét sem tartja szentnek a szerző, zsidó létére meri ironikusan bizgetni a témát. 

Tulajdonképpen csak egy darabja volt a kötetnek, amivel nem tudtam mit kezdeni, s úgy gondolom, ez egyáltalán nem rossz arány (Aprítsd a barbárokat, Charlie Brown!). 

Rabbi-szett, most csak 9.900 forint. És ez nem vicc!

Összegezzem? Összegzem. Azt hiszem, mindent elmond, hogy nincsen másik könyv, amelyiknek nem csupán megbocsátanék egy ilyen mondatot, hanem még rööhögnék is rajta: 

– Bassza meg! – kiáltott fel Isten. 

Konkrét Könyvek, Budapest, 2007, 242 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789637424236 · Fordította: Dobos Gergely, Polyák Béla, Totth Benedek

8/10

2023 májusának majdnem a közepe. Tegnap a szakadatlanul szakadó eső miatt elmaradt az Aquincumban Múzeum kis arénájában a Keep Floyding ötvenedik évfordulós „The Dark Side Of the Moon” koncertje. De ma megtartják, mindjárt indulunk is! Hurrá! :-)

Viszont a szervezői offolták a mai Ebihalas kertipartit, tehát egy programmal kevesebb lett. Az elmaradt találkozásokat sajnáljuk, a programok fellélegzésének meg örülünk, mert délelőtt meg Fóton jártunk Szerelmetesfeleségtársam kozmetikus barátosnejénél. Ahol is nekem mindig végig kell csinálnom egy mágneságy-programot. Soha rosszabb megpróbáltatást: csak feküdnöm kell, cincog, zizeg alattam a fekhely, én meg olvasok. Ma el is szunyókáltam picit. Talán mert megint hajnalban ébredtem. 

– Minek kelsz olyan korán? – perlekedett velem álmos hangon, még lehunyt szemmel Szerelmetesfeleségtársam, miközben bevackolódott mellém Csemete ágyában, ahol írtam, olvastam, kávéztam. Zsörtölődés közben a mellemre hajtotta a fejét. 
– Nem keltem fel, látod, itt fekszem. Csak felébredtem. 
– Felkeltél. Nem mellettem voltál, amikor ébredtem. Akkor felkeltél, nem? 
– De aztán visszafeküdtem! 
– De felkeltél! – szögezte le SzFT elégedetlenül. Kétségtelenül igaza volt: ahhoz, hogy átmenjek Csemete üres szobájába fel kellett kelnem. Meg a kávé megfőzéséhez is. 

A REGÉNY

A három kötetes regényt (ne tévesszen meg, hogy magyarul csak kettő, három az, csak faramuci megoldással) több mint tíz évig évig írta a szerző. Eredetileg nem is egyszerre jelent meg a három rész, hanem három különböző évben, egymástól függetlenül. A három rész szervesen összefügg, közvetlenül kapcsolódik egymásba, egyik a másik nélkül nem teljes, nem érthető. 

Az első együttes kiadásra csak '82-ben került sor. Magyarul pedig, ugye, 1988-ban. S úgy nagyjából ezzel a kötettel véget is ér Szergej Sznyegov ismert tevékenysége. Ami nem baj. Mármint baj... Eh, szóval úgy gondolom, ha mást nem írt (volna), ezzel a regénnyel akkor is maradandót alkotott. Kapott is rá legnagyobb szovjet, irodalmi, sci-fi díjat. Ahhoz képest, hogy kezdetben meg ki sem akarták adni.

Pedig azzal vádolni, hogy burokba tette volna az aktuális és mindenkori rendszerkritikát, ugyancsak dőreség lenne.

Szergej Sznyegov

Bááár... Van egy jelenet, az E/1-ben mesélő főszereplő, Eli és a pusztítók vezetője párbeszédével. A gonosz bácsi felvázolja, hogy a nihilizmus, a káosz az egyetlen lehetséges filozófiai életcél, mert a szervezettség, a természetesség mindig értelmetlen. Ha akarom, ez akár a kommunista-, szocialista-eszmék űrkrtikája is lehet. Mert Eli pedig az erőszakmentes együttműködés, a türelem és a tolerancia híve. Amíg teheti,s amíg lehet. 

Amikor a regény született, akkor természetesen még nem a logikamentes, paradoxonokra épülő, kétkulacsos, türelmetlen liberalizmus ellen érvelt. A mából olvasva a párbeszéd aktualizálva akár arról is szólhatna. Mert a mai liberális diktatúra éppen olyan pusztító, türelmetlen, erőszakos és természet-ellenes, mint a regénybeli pusztítók tevékenysége. Vagyis van párhuzam, ha akarom. 

– Azt mondtad, alkotó létezés? Ostobaság! A világmindenségben egyetlen reális folyamat létezik: a pusztítás, a kiegyenlítődés, a magaslatok leomlása. Mi pedig átgondolt tevékenységünkkel meggyorsítjuk ezt az elemi erejű folyamatot.

– Az emberek átgondolt tevékenysége egészen más.

– Tehát akkor nem átgondolt. A világmindenség a káosz felé halad. Egyetlen átgondolt és értelmes tevékenység létezhet; a káosz elterjedésének az elősegítése. Csak a káosz jelentheti a szabadulást az egyenlőtlenségtől és a rabságból.

– De hiszen éppen önök, a pusztítók hozták létre a világon ismert legmagasabb fokú szervezettséget. Az önök kegyetlen rendje, a szörnyűséges, mindenkit bilincsben tartó rabság…

– A szervezettséget a szervezetlenség növelésére hoztuk létre, a rend arra szolgál, hogy a rendnélküliséget erősítsük, az általános rabság csak egy rövid szakasza annak az útnak, amely
mindenkinek minden alól való felszabadítása felé vezet… Mi magának a természetnek a lényegéből fakadó törekvéseket segítünk megvalósítani.

[...]

Meglehetősen eredeti módon kezdte a mondókáját. A világmindenség valamikor szörnyűséges különbségek feneketlen mélységeként született. Az egyik oldalon volt az üres tér, a másikon az óriáscsillagok; az egyiken bonyolult biológiai élet és alaktalan plazma a másikon; itt hegycsúcsként kiemelkedő, mindig individuálisan gondolkodó értelem, ott szétforgácsolt, értelem nélküli atomok.

Az egyenlőtlenség és a különbség, mindennek mindenben megnyilvánuló, visszataszító egyedisége, a szervezett közösség barbársága, a rend zsarnoksága, a hierarchikus rendszerek önmagukba zárt rabsága; ilyen volt valaha a világ, és sok vonatkozásban ilyen maradt ma is.

– Mindez azonban csak elkezdődik a bonyolultságnál, de tovább az egyszerűség felé halad – mennydörögte. – Te, amikor feladatokat oldasz meg, talán nem a bonyolultat változtatod egyszerűvé? És a belső egyszerűség megtalálása talán nem a legfontosabb célja a megismerésnek? Milyen nemes dolog is a világot az egyszerűség által gazdaggá tenni! És vajon melyik egyszerűség a  legmagasabb rendű? A primitívség egyszerűsége, nemde? Tehát a világot a primitívség által kell gazdaggá tenni, újra és újra primitívséget kell teremteni. Most pedig azt kérdezem: melyik  fajta primitívség a legegyszerűbb és a legnemesebb? A káosz; remélem, ez te sem tagadod. Tehát
akkor megállapítottuk, hogy az értelmes lényeknek egyetlen lelkesítő feladatuk van: mindenhol káoszt kell teremteni. Ebben a káoszban pedig meg kell szabadítanunk önmagunkat mindenfajta kötöttségtől és alárendeltségi viszonytól. Ebben a káoszban kell elérnünk a tökéletes egyesülést önmagunkkal, mivel csak a káoszban támaszkodhatunk saját magunkra, és minden más közömbös maradhat számunkra. 

[...]

A primitívvé válást mindenki számára kötelezővé kell tenni, szét kell bomlasztani a bonyolult struktúrákat, mert ez a primitívvé válás legjobb formája. A biológiai természetességet mindenhol és mindenkor az automaták műviségével kell helyettesíteni, mivel nincs bonyolultabb, zavarosabb és kötöttségekkel terhesebb a természetességnél, és nincs primitívebb, egyszerűbb és szabadabb, mint egy jó automata. A galaktok a vesztüket érezve, foggal-körömmel kapaszkodnak a saját magukat túlélt különbségekbe, a kihaló egyediségbe. A pusztítók romboló tevékenységének hasznára kell őket is fordítani, vagy pedig végezni kell  mindannyiukkal!

– Ha jól értettem a pusztítók a mesterségesért küzdenek a természetes ellenében?

– Jól értettél. A természetes ellentmond az értelemnek! A természetes az egyenlőség visszataszító megbontásával sérti az esztétikai érzékünket. Minden szervezet a világmindenség központjának  tartja magát: önálló, különleges, csak magában és csak magának való! A biológiai élet kérlelhetetlen, mérhetetlen és felháborító individualizációt szült. Az egyik ezt érzi, a másik mást; az egyik így gondolkodik, a másik másképp; az egyik szeret, a másik gyűlöl, a harmadik közömbös: kérdezem én, hogyan lehet elviselni ezt a sokarcúságot? 

A REGÉNYSOROZAT ÖSSZEFOGLALÓ CÍME

Az eredeti orosz cím sokkal árnyaltabb mint a magyar. A magyar kijelenti, hogy az ember: isten. Az orosz eredeti (Люди как боги) nem azonosítás, hanem összehasonlítás: Az emberek akár az istenek. A tartalomhoz az utóbbi verzió sokkal közelebb áll. A magyar cím kétségtelenül tömörebb. De félrevezetőbb és alig van köze a regényhez.

Áldott, szent ajándéknak tekintjük [a szerelmet].
Mindannak, ami szép az emberben, köze van a szerelemhez.  

OPTIMISTA HUMÁN-FEJLŐDÉS

Sznyegov kitűzött célja volt, hogy ír egy optiimista, a saját faját, az embert pozitív szerepben és minőségben megjelenítő történetet alkosson. Valamelyest ismerve a történetünket, a vállalkozás maga is több mint optimista.

Igaz, a sztori 2600-ból néz vissza a huszadik századra, s így mutat rá a pozitív fejlődésre. Az emberiség testvériséggé válásából nagyon ügyesen kihagyja a marxista-kommunista hablatyot. Annak ellenére, hogy vannak átfedések: az emberek által vezetett galaktikus szövetségben mindenki egyenlő, a pénz nem létezik, mindenki a szükségletei alapján részesül a javakból, de mindenki önmérsékletet tanúsít, és csak a valódi szükségleteit elégíti ki, nem a vágyait. Hajrá! 

Az optimizmus nem a politikán, nem az ideológián keresztül érkezik az eposzi hosszúságú regénybe, hanem az emberi mivolton keresztül. 

Az is jóság, ha valaki képes rossz lenni a rosszal szemben.

Lehet, hogy ez volt Sznyegov rendszerkritikai üzenete? Mármint az, hogy nem az ideológia, hanem a természetes emberi mivolt határozza meg az embert (az értelmes lényeket) és a társadalmat?. 

Az Istenemberekben sem tökéletes a fajunk. De ahogy egy másik értelmes faj képviselője kijelenti: az emberben minden törékenység, tökéletlensége ellenére két nagyon jó dolog van. Az egyik, hogy a gyengeségeit előnnyé képes változtatni, jobbára a technológiája által. A másik, hogy az ember: jó. Mert önzetlenül segíteni akar más fajoknak. Mi több: a jóság a fejlődés egyik foka. Amikor már nincs mit tenni, maradnak a jó tettek. Jelen esetben: összefogni a már ismert fajokat a közös ellenség ellen, vezetni őket, hogy megelőzzük a pusztulást. 

Mondom, Sznyegov gyári hibásan optimista. (Bár mára már könyv született arról, hogy nem is vagyunk gonoszok, önzők, hanem sokkal jobbak mint amit a világban szétnézve látunk egymáson.)

A TÖRTÉNET

Arról van szó, hogy mintegy véletlenül az emberiség tudomására jut, hogy van egy faj, amely külsőre nagyon hasonlít az emberekre. Galaktoknak nevezik el őket. A tudomásra jutott információ tört része, hogy a galaktok léteznek. Az információ másik része, hogy a galaktok nagy bajban vannak: van egy másik faj, amelyik irtja őket. Ők a pusztítók. 

Az emberség előre menekül, nem várja meg, amíg a pusztítók elérik a Naprendszert. Bár az információk régiek, ezer és millió évekről van szó, a feltételezés, hogy ránk is az vár, mint a galaktokra. Tehát egy hideg nyomon útra kelnek, hogy utána nézzenek, létezik-e egyáltalán az ellenség? 

Az emberiség technológiája nagyon fejlett. Fejlettebb mint bármelyik másik ismert fajé. Az űrhajóink a fénysebesség többszázszorosárval száguldanak az űrben, mert képesek a tér megszüntetésére és létrehozására. 

Aztán persze megtalálják, akiket kerestek. Erről szól a regény első része. Vagy az első regény. Az első találkozás, az első csata az emberek győzelmével végződik. De ez csak egy csata, a háború ég hátra van.

A második rész/kötet arról szól, hogy immár egy flotta kel útra a pusztítók felé. A diadal messze nem olyan teljes mint az első alkalommal. De akadnak titkos szövetségesek is, s így elkerülhető a pusztulás, sőt, visszafordítható a háború állása.

Ám szinte semmit sem tud senki róluk, nem megnyugtató, hogy kiderül, akad még egy félelmetes faj a Galaxisban, S ez a faj hatalmasabb bármelyiknél, akikről eddig tudtak. Csak éppen ezzel a tudással van nagy baj: igazából senki nem tud róluk semmit. Azon túl, hogy valahol a Galaktika középpontja felé laknak. De utcanév, házszám, kapucsengő ismeret nincsen. Az ide küldött expedíció történetéről szól a harmadik kötet. 

Aminek a hangneme kicsit más mint az első kettőé. Nem annyira naiv, tudományosabb (vagy tudományoskodóbb, ezt képtelen voltam megítélni, különösen, hogy az idővel való játszódás a fő cselekményének és így több agymenetének a tárgya) és sokkal szomorúbb. Csak a vége, a befejezés, a feloldás olyan optimista mint az első két kötet. 

A STÍLUS

Naiv. Letehetetlen. Cselekményes, akciódús. 

A naivitás nem akkora mint mondjuk erre a témára örök példám, a Tarzan-történetek írója, E. R. Burroughs regényeinek az esetében. De hasonlatos. Ezzel eszemben sincsen semelyik említett írót vagy a műveiket degradálni. Sőt! Sőt! 

Sznyegov leírásai egyébként sokkal plasztikusabbak, életszerűbbek. A két szerző fantáziája nagyon hasonlatos: szárnyaló, parttalan. Lássuk be például, hogy nem sok írónak jutott eszébe, volt bátorsága űrtörténetbe sárkányokat, pegazusokat, szárnyas embereket, angyalokat beleírni! Sznyegovnak eszébe jutott, bátor volt! Ennek ellenére a története technikai sci-fi. Érdekes vegyítés!

A naivitásba simán belefér, hogy az alakok nem túlságosan összetettek. Ahogyan az események sem, cselekedetek sem, amiken átesnek, véghez visznek. Mire gondolok? Figyelj csak, például a regény elején egy baráti társaságot ismerünk meg. Akik aztán hamarosan, egytől-egyig, kivétel nélkül egy überhatalamas galaktikus expedíció tagjai lesznek. Aztán a második kötet elején a főszereplő (akiről vagy nem figyeltem eléggé, vagy valóban nem tudjuk meg, tulajdonképpen mivel is foglalkozik, amikor éppen nem a galaktikus ellenség elpusztításán fáradozik) az emberiség csillagflottájának az admirálisa lesz. Mert erre a posztra senki más nem alkalmas. 

Tudom, ez nem hangzik túl jól. Ahogyan az sem, hogy a fent említett elbeszélő, Eli megismerkedik egy ugyancsak antipatikus, flegma, távolságtartó hölgyeménnyel, akiről mintegy egyszerre megtudjuk, hogy bár a Nagy Számítógép szerint a kapcsolatuk harmadik hónapjában már tutira nem lesznek együtt, mégis egy párrá lesznek, mert mindkettőben az első pillanattól fogva hű, de hatalmas volt a vonzalom. 

André, a művész az ellenség fogságába esik. Tudatosan megőrül. Mondom, tudatosan megőrül. Nem úgy tesz,mintha őrült lenne, hanem valóban megőrül. Majd sitty-sutty, amikor a barátai által kiszabadul, viharos gyorsasággal válik ugyanazzá az alkotó elmévé, egykor volt, s amilyennek mindenki ismerte. 

Sorolhatnám még a hasonló, nagyvonalú „ügyintézéseket”, átgondolatlanságokat (milyen bátran mernéd a kezedet egy idegen bolygón mindenféle elemzés nélkül a folyóba meríteni? Vö.: savak, vírusok, élőlények, hőfok, bármi, akármi!). Nem sorolom. Azért nem, mert tudod mi van, mi lesz? Az van, az lesz, hogy a regény olvasása közben azt veszed észre, hogy nem érdekelnek a hasonló bibik és gikszerek. Azért nem, mert leköt a történet, visz, sodor magával a cselekmény. Meg azt is észreveszed, hogy még a naivitás is vonzó. Mind az alapszitut tekintve (a jóság a Mindenség alapja), mind a cselekményt illetőn (például egyszerre csak kiderül, hogy az android-típusú pusztítók nem előre programozottan gazfickók, vannak, akik lázadnak, s ezáltal potenciális szövetségeseivé válnak a főszereplőknek). 

Most ugrott be, miért nem zavarnak ennek az eposznak az esetében ezek a megalapozatlan, meglepő, váratlan fordulatok! Azért nem, mert van bennük valami gyökereiben meseszerű. Aham! Ez az! A legkisebb fiú útnak indul, s mert jó, mert a segítésre, a kapcsolatépítésre koncentrál, hát lesznek segítői is a küzdelmében, és végül elnyeri a Galaxis feletti fele királyságot. 

S a sorok között néha még jó kis humor is lappang!

– Remekül értesz hozzá, hogy elrontsd az ember hangulatát – mondta André neheztelően. – Nem is értem, hogyan szerethetnek téged a barátaid!
– Nem elég igényesek, André. Tudják, hogy kevés jóra számíthatnak tőlem, és megelégednek a rosszal is.

 S ami még nagyon fontos: a fantáziája szárnyal. Egyáltalán nem mindennapi vagy sablonos, amire a harmadik kötet végül kifut. De itt már elhallgatok. Meséljen Sznyegov, ha a kezedbe akad, utadba kerül a regénye. Nem beszerezhetetlen. 

Móra, Budapest, 1988, 1024 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631163024 +  9631163040; Össz: 9631163032 · Fordította: Bánlaki Viktor

8/10

2023 május közepe felé, a fizetés már megjött. A hétvége meg igen sűrű lesz, holnap Keep Floyding koncert Aquincumban, az ötven éves The Dark Side of the Moon lemez alkalmából. Szombat délelőtt elugrunk Szerelmetesfeleségtársam kozmetikus barátnőjéhez, délután baráti, kihelyezett kerti parti a Duna partján. Szerintem nem marad energia a vasárnapi képregény-fesztiválra.

*
A héten sokat beszélgettem a fiammal. Alapvetően egy a héten vele megesett, nyugtalanító esemény volt a fő témánk. Ami megoldásra vár. De nem is ez a lényeg, mert úgysem írom le, mi volt az. Aminek örültem, a beszélgetés ténye, a hangneme és a végső kicsengése. Miközben a beszélgetésünk témája egyáltalán nem volt felemelő, aközben még a telefonon keresztül is megöleltük egymást. S ez nagyon jó! 

 CAGLIOSTRO 
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Luigi Picatto

 JOHNNY FREAK 
Írta: Mauro Marchaselli
Rajzolta: Andrea Venturi

Ahogyan többször írtam: annyi Dylan Dog-értékelés került már a terítékemre, hogy az alapokat nem ismételgetem. Ugyan nem sorban olvastam a sorozatot de a háttérinfókat így is könnyen megtalálhatod a bejegyzéseimben. 

A fentiekből következik, hogy a bejegyzésem csak az ebben a kötetben megjelent két történettel foglalkozik. Lélegezz fel: valószínűleg veszít is az értékeléseim eddigi hosszából. :-D

 CAGLIOSTRO  

Minden bizonnyal tudod, hogy a címben szereplő szó egy tulajdonnév. Egy a valóságban is létező alakot takar, akinek a nevét a szerzők felhasználták ebben a történetben. Az egykor létező alak teljes neve Alessandro Cagliostro volt. A 18. században élt. Zsidó családból származó kalandor, csaló, alkimista, szabadkőműves figura volt. Dicstelen élete dicstelen befejezést nyert. Annyira nem szimpatikus alak volt. Ha kicsit részletebben érdekel a figura, kattints ide. De túl nagy jelentősége nincsen, tudod-e, ki is volt és mit csinált az eredeti Cagliostro.

Azért nincsen jelentősége, mert ebben a képregényben Cagliostro egy macska. Vagy legalábbis... Ki tudja, talán csak macska képében... Vagy egy Cagliostro nevét viselő, de boszorkányos tulajdonságokkal rendelkező, félelmetes cicus... Szóval vannak értelmezési bajok. Vagy velem nincsen rendben valami...

A történet egyébként csuda klasszul indít. New Yorkban csuda gyomorforgató dolgok történnek. Zombik közlekednek az utcán, a kedves néni teával kínálja a látogatója, majd láncfűrésszel feldarabolja vacsira, a könyvelő-dizájnú pasas megvakarja a szemét, majd kiveszi a helyéről, a kislány és a kisfiú együtt játszik, majd a kislány pitty-putty, egy ablaktáblával nyakból levágja a fiúcska búráját, a texasi láncfűrészes az erdőszélén kergeti az áldozatát, Charles Bronson simán homlokon lövi a parkban a hátának kést szegező balekot. Ilyesmik...

• 
• 
• 
• 
• 

A hátborzongás közepette az a tréfás, hogy a rettenetekről a környezetük egyszerűen nem vesz tudomást. Mintha csak valaki papírzsepizné az orrát, vagy éppen a telefonján pötyögne valamit, vagy újságot olvasna. S ez így, megy rendre a történet során. Mivel visszatérő elem, később tudunk vele mit kezdeni. Amikor Groucho hátrafont kézzel töprengve sétál, és mellette egy rendőr simán mellkason lő egy rossz fiút, de Groucho meg se rezzen, észre sem veszi, mi történt, már röhögünk. (Nekem Mézga Aladár Kriminálián tett utazása jutott eszembe, az volt ennyire, na jó, nem ennyire, morbid. (Ha érdekelne: kattyints ide. Amennyiben könyvben olvasod, akkor csakis a Romhányi-változat játszik!) 

• 
• 
• 

Aztán megismerkedünk egy csuda szép boszorkánykával. Aztán történik az is, hogy Groucho leszáll NY-ban, ahol az újságírók összekeverik Dylan Doggal. Figyeld ezt a szöveget!

Dylan egyébként, mert fél a repüléstől, hajóval érkezik. De számára a hajó sem volt jó döntés. Viszont az út izgalmas: a szomszédját valami ocsmányság megtámadja a kabinjában, de mire Dylan átér hozzá, a szobában rend és nyugalom van, a szomszéd már nem is tud arról, hogy megtámadták. 

Szóval van itt furcsaság, borzalom dögivel. Csigázódunk, rendesen csigázódunk felfelé. Persze meztelen nő is van, csupasz, formás popsival, ebből sem maradunk ki. 

Sőt , egy villanás erejéig kaunk egy olasz Nagy Feró-imitátort is. 

S aztán nem jutunk sehova... Volt egy zseniális ötlet,majd kipukkadt a lufi. Van valamiféle megoldás, feloldás, lekerekítés, de úgy igazából csak egy szájhúzás marad a konklúzió. Azzal együtt, hogy a poénjai nagyon jók. Szeretném tudni, hány megidézett film, könyv, ismert alak felett siklottam el az olvasás közben. 

 JOHNNY FREAK 

Előre szólok, meg utólag is: ez eddig a legjobb Dylan Dog-történet! Valószínűleg az élvezeti-, átélési-faktorát nagyban növeli az a nem apró tény, amit valahol a történet háromnegyedénél, lábjegyzetből tudunk meg: a sztori a valós eseményeken alapszik, hogy a kánya csípje meg! 

Akkora vehemenciával álltam neki, hogy erről az epizódról írjak, annyira vártam, hogy írhassak, s aztán betonfalnak rohantam a vehemenciámmal és a lendületemmel. Mert vagy elmondok mindent, vagy semmit sem mondhatok. S mert jómagam, Szerelmetesfeleségtársammal ellentétben utálom a spoilereket, abból indulok ki, hogy a többség hozzám hasonlít és nem hozzá. Így inkább nem is mondok semmit. Vagy csak alig valamit. 

Johnny, a süketnéma és lábatlan fiú magányosan él egy sötét pincében, ahol csodálatos falfestményeket készít. Szabadulását egy tűzesetnek köszönheti, és amikor egy parkban rátalál Dylan, esély nyílik arra, hogy fény derüljön a múltjára, jobbra forduljon a sorsa.

Ezt mondja a fülszöveg a kötet hátulján. Ahol ott van az epizód eredeti borítója is. Ami nem jó, nézd például Dylan Dog fejének és a kezének az arányait, de fényévekkel jobb mint a Cagllostro-é. 

Cikáznak az agyamban a lehetőségek, miképpen írhatnék Johnnyról... 

Azt már a borító elárulja, hogy Johnny találkozik Dylan Doggal. S olyan érzelem jelenik meg, amely annyira nem általános jellemzője a Dylan Dog képregényeknek. Jó, van, hogy Dylan itt-ott meztelen nők karjaiban találja magát, megértem. Olyan is van, hogy aggódik Groucho-ért, nem figyel oda, és a barátjának nevezi. De ilyen finom mégis intenzív szeretet ábrázolására még nem volt példa Dylan Dog-szerte.

A cselekmény rettenetes, különösen annak tudatában, hogy a valóság ihlette, a befejezés sem dobja fel az ember kedélyét, de mégis, az üzenetében nemesebbé tesz. Nem azért, mert dupla-, triplacsavaros. Attól csak barkácskönyv (érted, csavaros...hehehe). Hanem a két ember egymás iránti vonzalmának a finom, mégis erőteljes, minden kötelező polkorrekttől mentes, ábrázolása az ami lehunyt szemű sóhajtásokra készteti az olvasót. Illetve, hogy rámutat, a szeretet cselekedetekben nyilvánul meg. Pont. Ha nincsen cselekedet, nincsen szeretet. Pont. 

• 
• 

S ezzel együtt a Johnny Freak nem lesz sem nyálas, sem szájbarágós. A Dylan Dog-gal kapcsolatban a profizmus szót már kiejtettem a számon. A művészetet nem.

Tudom, igazságtalan vagyok, mert a horror műfaja nem zárja ki eleve, hogy formailag igényes megfogalmazású lehet. Ahogyan egyébként az sem igaz, hogy ami művészi, annak mindig marha mély mondanivalója van. Gondolj a gyümölcstálas csendéletekre! De bennem valami válaszfal van a két fogalom, a horror és a művészet között. Miközben azért eszembe jut a megrázó film, A légy. Meg a Ragyogás filmváltozata is. S még nyilván lehetne folytatni a sort. Csak az én kis sznob agyamban valahogy mégis az állt eddig össze, hogy az igazi művészet nem csupán forma, hanem tartalom is. Holott ezt a tézis éppen az imént cáfoltam meg. 

Bár a Johnny Freak pengeélen táncol, majdnem giccsé lesz, de aztán, szerencsére megmarad a jó ízlés oldalán. 

• 
• 
• 
• 

Nem is mondok róla többet. Ha ennyi nem elég ahhoz, hogy a kezedbe vedd, nem is tudom, mit kellene még mondanom.

Illetve dehogynem tudom: Andrea Venturi a rajzolója. Aki nem úgy Andrea, ahogy magyarul Andrea lenne, mert ő olasz Andrea: vagyis férfi. És nem azonos a másik, szintén a Bonellinek (is) dolgozó, a Magyarországon is járt Walter Venturival. (Egyébként május 14-én, a Dürer Kertben tartandó képregényfesztiválon ismét itt lesz!) Nem sikerült kiderítenem, a Venturik milyen kapcsolatban vannak egymással.

Ámde nem is itt van az eb elföldelve. Hanem Andrea (tudod, aki férfi) rajzainál. A Dylan Dog továbbra is horror-történetek sora. Ami itt nem horror. Csak majdnem. De inkább thriller. Annak töményen az. Na, most képzelj el egy kedvesen rajzolt thrillert! Ami ezzel együtt sem vált édibédivé. Nos, ez a briliáns megoldás, nem? 

• 
• 

Talán egyetlen fenntartásom volt az ábrázolással szemben, azon túl, hogy mindenben teljesen levett a lábamról: Johnny életkorának a bizonytalansága. Vagy inkább következetlensége. Mert valahol tíz és húsz között ingadozik. Ezt nem sikerült teljesen eltalálnia az alkotónak. De annyira nem zavaró ez a bizonytalanság. Csak azért mondtam, hogy ne tűnjek elfogultnak. :-D

 

Frike Comics, Budapest, 2016, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631267136 · Fordította: Roberto Franzini

Cagliostro: 6/10
Johnny Freak: 10/10

2023 áprilisának utolsó napja. Süt a Nap. Hajnalban a bendőm ébresztett. Tegnap egész nap ment a hasam. Pedig semmi olyasfélét nem ettem. Viszont ekövettem azt a marhaságot, hogy a menő (érted, menő, menci) hasra tejes müzlit vacsoráztam. Hát ne is csodálkozzak!

S ha már egyszer felriadtam, és húsz percig elszakadni sem bírtam a fajansztól, hát vissza már nem aludtam. Mentem írni, olvasni, zenét hallgatni Csemete szobájába. A zene: a nagyon vegyes színvonalú, instrumentális zenét játszó Sky „The Great Balloonn Race” című albuma. 

Ma hétágra süt a Nap, de fúj a szél. Fúj, szél! Pedig el fogunk menni egy kicsit tekerni ma is. Tegnap Pünkösdfürdőn jártunk, mert Szerelmetesfeleségtársam elhatározta, hogy rendszeresen ki fog járni bringázni, s ott meg  h helyi fitness-téren tornál. Na, ez utóbbit mentünk ki megnézni. És konstatáltuk, hogy ez utóbbi, minden előzetes emlékünk ellenére (amit egyébként a múltkor a Kacsa bisztróban belga sörözve Matykó is megerősített) nincsen fitness-tér. Csak játszó-. Meg egy-két fábol ácsolt ilyen-olyanság, amin lehet bohóckodni. 

S mert a pénzünk a végére járt, tegnap nem is söröltünk. Mondjuk nem is hiányzott: amíg egy picit sétáltunk, felmérve a helyi mozgási-lehetőségeket, kapaszkodtam a bringába. Nem voltam rosszul, nem szédültem, nem fájt semmim, de nem voltam jól, kóvályogtam, és olyan kis törtnek éreztem magamat. Tény, hogy végigzongoráztam magamban az egész napi életemet, és rájöttem, hogy botor módon tán egy pohár vizet ha ittam egész nap, miközben már bennem volt négy kávé, és két nagy tányér chilis bab, kenyérrel. 

Szerencsére a töltés mögött nagyon klasszul megcsinált játszótéren már volt víz az ivókutakban. Jobban is lettem. Csak mire hazaértünk, addigra meg megint a gyomrom xarakodott. „Hé, mondd mi lesz velem...?”

Az este filmet lestünk. „Missing” címmel. Magyarul: „Eltűnt” címmel. Egy éppen tizennyolc éves kamaszlány nyomoz a neten az anyja után, aki nem jön haza az új pasijával való nyaralásból. Egyfelől elképesztő volt, hogy mennyi minden kideríthető egy emberről csak azok által az alkalmazások által, amiket mindnyájan használunk. Aztán kiderült az is, hogy miért csak az iPhone a telefon. Valószínűleg az Apple volt a főszponzor. Meg a Google. És az is bebizonyosodott ismét, hogy a fehér férfiak beteg állatok, a családon belüli erőszak egyetlen és kizárólagos letéteménesei. De a film maga nagyon klasszul van megcsinálva. Gyakorlatilag az összes eseményt, cselekményt monitorokon, kamrákon keresztül követjük, osztán mégis rágódik le a körmünk, és fordulatból fordulatba térünk. De tényleg remekül van összerakva a mozi. 

Hunnia, klasszikusok és képregények

A magyar képregények történetéről írt könyvek rendre beszámolnak arról, hogy a hazánkban sajátosan alakult a műfaj sorsa.

Az, hogy egyáltalán létre jöhetett, Cs. Horváth Tibornak köszönhető. CsHT érdekes figura volt.

Amennyire hálásak lehetünk neki, annyira meg is akasztotta a honi képregények fejlődést. Nélküle nem vált volna, ha korlátozottan is, de engedélyezetté a képregények megjelentetése. De azzá vált. CsHT remek alkotókat szervezett be maga alá. Olyan neveket, mint Gugi Sándor, Korcsmáros Pál, Zórád Ernő, Sebők Imre és Sarlós Endre. Majd kicsit később Dargay Attila és Fazekas Attila. 

Ám CsHT nem tudott, képtelen volt elszakadni a kezdeti, a műfajt az akkori kultúrpolitikán átnyomó koncepciótól. Amelynek lényege az volt, hogy megszállott munkával már megjelent írásokból, regényekből, novellákból készített forgatókönyveket.

A forgatókönyvei elindították az irodalmi alapanyagok képes formáit, de meg is akasztották őket a kezdeti szinten: CsHT mereven ragaszkodott az eredeti szövegekhez, és sajnos ebből fakadt, hogy a szövegei agyon nyomták a rajzokat. Számára a regény volt a lényeg, nem a kép. S ez volt az oka annak is, hogy hosszú évtizedekig nem létezett eredeti ötletű magyar képregény. 

Tény azonban, hogy a magyar irodalmi adaptációk rajzainak a színvonala kiemelkedő. A fenti névsor igen impozáns, magas mesterségbeli tudással készült műveket tálalt a közönség elé. Nem véletlenül állják meg ma is a helyüket. és merész a kijelentésem, de talán azóta sem születtek olyan művészi színvonalú képregények mint akkoriban. 

Viszont ezen a hátteren bátorságos olyan sorozatot indítani, amely irodalmi alapművek képregényes változatait tárják a közönség elé. Azért bátorságos, mert nagyon magasan van előttük a léc. Talán ezért is van, hogy ennek a Klasszikusok képregényben sorozatnak a kiadása megtorpant. Az eredeti sorozat kínálata lényegesen bővebb mint a hazánkban megjelentek. Itthon a következő kötetek láttak napvilágot: 

A kínálat még ebben a zárt sorban is nagy választékot mutat. S ugyancsak jó ízléssel merít az ifjúság számára is fogyasztható irodalmi alapanyagokból. 

A helyzet azonban az, hogy a sorozat darabjaiból többnek van magyar megfelelője. A címek után a magyar grafikusok nevét olvashatod, akik au adott történetből itthon képregényt alkottak. 

Igaz persze az is, hogy ezek a magyar változatok jobbára és többségükben manapság nem elérhetők.

A sorozatból ezeknek nincsen magyar változata, előzménye, így összehasonlítási alapja: 

Utazás a Föld középpontja felé
A világ ura
A vadon szava

Tehát azt a történetet, képregényt, amiről most beszélünk, nem tudjuk magyar képregényhez viszonyítani. Emiatt nem fakadunk sírva. 

Jack London és A vadon szava

a 20. század elejének kedvelt írója volt. A vadon szava mellett talán a Martin Eden, Az éneklő kutya és A beszélő kutya című könyvei a legismertebbek. Szerb Antal A világirodalom története című alapművében ugyancsak sommásan intézi el Jack London irodalmi tevékenységét. 

Ő is alacsony sorból származik, kalandos, tengeri csavargó élet után lesz íróvá, mint Masefield, akihez kezdetleges pátosza is hasonlít. Hisz a darwinizmusban, a Survival of the fittest (a legalkalmasabb  fennmaradása) elvében, szereti bemutatni ezeknek a ,,fittest“-eknek nyers és irgalmatlan küzdelmét a világgal, az emberben rejlő ősi, agresszív erők hatalmát. Első sikerei, The Call of the Wild (A vadon szava, 1903) és The Sea-Wolf (A tengerifarkas, 1904) elkényeztették; későbbi írásai giccsesek és irodalmi értékük nem áll arányban óriási elterjedtségükkel.

Vagyis Szerb Antal bár nem lelkes Jack London írásaival kapcsolatban, ezt a legelső regényét, A vadon szavát a későbbi művekhez képest még jó regénynek tartja. 

Bár nem befolyásolt Szerb Antal véleménye, főleg,mert én is most olvastam első alkalommal, de A vadon szaván kívül mást nem olvastam tőle. Sem a hideg, sem az aranyásók, sem a kutyák nem érdekeltek ennyire. Olvastam még hidegben játszódó történetet Verne-től, természettel foglalkozó könyvet az eszkimókról (a címére nem emlékszem, csak egyetlen elképesztő mondatára: „A mínusz tizennégy fokos kánikulában az eszkimó kénytelen volt félmeztelenre vetkőzni”. Meg ott volt még Farley Mowat Ne féljünk a farkastól című nem is tudom, micsodája. 

Az volt az összefoglaló blikkem e könyvekről, hogy alapvetően északon nincsen más, csak k*rva hideg, éhes farkasok, hóviharok, meg rohadt vastag, de az arra tévedők alatt mégis rendre beszakadó jégfelületek. Meg nagyon néha jegesmedvék és eszkimók. Soha fel nem foghattam, mi a bűzös péklapátnak indul el bárki is észak felé, hacsak nem éppen azzal a titkolt szándékkal, hogy közvetlenül a halála előtt még szépek álmodjon?

Én meg utálok fázni. Az infarktusom óta, az egyötöd szívemnek annyi, én meg emiatt fázóssá váltam. Csak úgy lesem a dolgozdám filagória-dohányzó helyén a kollégákat: hogy a ménkűbe nem veszi meg őket az Isten hidege? Egy pólóban meg egy mellényben ugranak ki egy spanglira, miközben rajtam a póló felett még van egy vékony, meg egy vastag pulcsi is van.

Szóval igazából nem érdekelt soha semmiféle északi történet. A vadon szavát mégis kedveltem. Ráadásul azon kevés könyvek között van, amelyik többé-kevésbé meg is maradt bennem valamiért. Különösen a fogadásos szánhúzás epizódja, amikor a főszereplő kutyának, Bucknak ki kell mozdítania a fagyból egy ötszáz font súllyal megrakott szánt a jégből, és el kell vinnie száz lábnyit, hogy nagyon komoly összeget nyerjen imádott gazdijának. 

A vadon szava arról szól, amiről a címe: hogyan lesz egy emberi környezetből, a gazdáitól, a kényelemből elrabolt házi ebből kemény, szabad, vadállat. A könyv üzenetét, úgy sejtem, már meg is leltük. A szabadságot sohasem a kényelem, az ellátottság hozza el a számunkra. Ahhoz, hogy szabadok lehessünk, szenvednünk kell, mert a szenvedés keménnyé tesz, a nyámnyilák soha nem lehetnek szabadok. De nem csak tessék-lássék, hanem úgy Isten igazából meg kell szenvednünk a szabadságért. 

Jack London volt minden, csak költőmadár nem. Csavargott, bejárta Amerikát, ásott aranyat, aztán az élményei nyomán írt meg több könyvet. A legtöbb lényege, hogy aki nem férfi, bár van valami himbilimbije a lábai között, az nem is ember. A férfi pedig kemény, akár a vídia. Pont. 

Nem véletlen, hogy A vadon szava volt London első, megjelent regénye. 

A kutyák és az irodalom

Egyébként sohasem kedveltem különösebben a kutyás történeteket. A kutyákat mindig szerettem.

Jár az agyam, de hirtelen mindössze a Fekete fülű fehér Bim és Gyurkovics Tibor nagyon kedves Kiskutya – nagykutyája jut eszembe, mint konkrétan kutyás sztori. Mármint azok közül, amit hajlandó voltam elolvasni. Pedig annyi van, akár a tengerben a vízcsepp. Ja, meg persze a Lassie hazatér. 

Nem tudom, mi ennek az oka. Pedig kamaszkoromba magam is írtam kutyás történetet. Egy kamaszszerelemét, az egyik gazdi szempontjából. Akkor még nem olvastam ilyesfélét, magamnak találtam ki. Ma már plágiumnak tűnne. 

Kutyás képregények is az eszembe jutottak. Legalább három. Érdekes, de mindet Dargay Attila rajzolta. Az egyik a Bogáncs, a másik a Csehov elbeszélésből született Kastanka, a harmadik az Eric Knight novellájából alkotott Sam segédrendőr és a csúf kuvasz. Ezeket szerettem. Leginkább az utolsót. 

Ám alapvetően nem annyira kedvelem a kutyás történeteket. Talán mert tudom, hol és hogyan akarnak rám hatni.

Az adaptáció

Egy adaptáció sohasem lehet elég jó. Midig van vele baj.

Vagy az, hogy mereven ragaszkodik az erdeti műhöz, vagy az, hogy nem tiszteli, és elszakad tőle. Meg, hogy az alakok sem megfelelők, igazán lehetett volna megfontoltabb a casting. Meg a színek...

Meg az adaptáció készítői miért nem tisztelték az eredeti szellemiséget... ?

Ha tisztelték volna az eredeti szellemiséget, bátran el mertek volna szakadni a remegve szorongatott, eredeti szövegtől..., semmi alkotói véna nincsen ezekben! S ha tisztelték volna az alapmű szellemiségét, nem szakadtak volna el az eredetitől, de ezeknek már semmi sem szent....!

Mit várok én egy adaptációtól? Elsősorban azt, hogy ne szakadjon el az eredeti mű szellemiségétől. Bármit is jelentsen ez. Ez még úgy is lehetséges, ha az adaptáció formanyelve eltér az eredeti műétől. Bár ez így fából vaskarikának tűnik, de máris mondok rá egy példát! 

Az Asterix-játékfilmek másodikja, A Kleopátra-küldetés nem volt szokványos Asterix-hangnemű feldolgozás. Az alkotók, de még a magyar fordítók is annyiszor kikacsintottak a történetből, hogy az csuda. Volt ott minden, filmutalások, rockszövegek, szakadva röhögős kínrímek („Itt van, ez a falafel, / Mit az arabok fele fal.”)... Asterix az alkonyatban maga elé töpreng, és így szól: „»Sosem vagy egymagad, csak túl kicsinyke vagy...« Ezt most miért mondtam?” Aztán az a ki-beszólás arról, hogy van, vagy nincsen térerő...

Nem folytatom. Ezek a kiszólások a környezetből, a történelmi korból, az alapul vett  képregényből mind hiányoznak. Illetve nem hiányoznak belőle, de nincsenek benne. S bár nem részei az eredeti műnek, a filmben mégis megerősítik mindazt, amelyben a jól sikerült Asterix-füzetek amúgy is izmosak. Vagyis voilà, egy adaptáció, amely azáltal lett hű az alapul vett alkotáshoz, hogy elszakadt tőle. Az Asterix-rajzfilmeket, animációkat én, a magam részéről mindig élvezhetetlennek tartottam: bár a történetek ragaszkodtak az eredeti képregényekhez, valami elementáris bárgyúság ömlött e feldolgozásokból. 

Nos, itt van tehát egy adaptációs sorozat. Csupa adaptáció mindegyik füzete. A kérdés, tesz-e hozzá az eredetihez valamit, de legalább hozza-e a hozhatót a sorozat? 

Kemény leszek: nem, nem hozza. A sorozat egyik része sem. De a helyzet úgy fest, hogy nem rossz ez a képregény. Csak nem igazán jó. Van valami egységes... hm... nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg, mire gondolok..., illetve mi is a megfelelő jelző, amit keresgélek... 

Bármelyik füzetet is nyitottam ki a Klasszikusok képregényben sorozatból meg kellett állapítanom, hogy a színvonal egységes. Sajnos egységesen karakter-hiányos. Nem a szereplők karaktere hiányzik. Bár, ha belegondolok, talán még az is. Természetesen a grafikus karakterre gondolok. Amire gondolok: a rajzstílus karaktere hiányzik. A rajzok egyébként nem rosszak. Csak nem igazán jók. S azt nehéz megfogalmaznom, miért nem azok. Ha A vadon szavából eddig idézettekre gondolsz, tulajdonképpen megnyerő, amit láthatsz. Ugye? 

De valami hiányzik belőlük. Mutatok még néhányat, hátha a segítségem nélkül is beugrik neked, mire gondolok. 

• 
• 
• 

Szép lassan kialakul bennem a reflex egy-egy képregény olvasása közben: nem kell mást tennem, csak azt megfigyelnem, van-e olyan rajz, amit csak azért hagyok magam mögött, hogy tovább nézhessem-olvashassam a történetet, egyébként nagyon megfogta a szememet. S akarok-e bárhová visszatérni az utolsó képkocka után? Ha igen, az jó jel. A sorozat ábrázolás miatti mélypontja a Tom Sawyer volt. Abban voltak konkrétan dilettáns rajzok is. Ebben nem. De nagyon mélyen ebben sem fogott meg semmi sem. Viszont tényleg a sorozat egyik legjobbja. azzal együtt, hogy egy-két kivételtő eltekintve a frappáns kompozíciók hiánya most is jelentkezett. 

Azt meg nem tudtam eldönteni, Jack London vagy a képregény hibája, hogy a főszereplő kutya, Buck miért nem tudott olyan közel kerülni hozzám mint Lassie, Kastanka, Sam segédrendőr „Te dög!” nevű csúf kuvasza vagy Bim és Kiskutya, meg Nagykutya? De most, hogy megfogalmaztam az előző mondatot, felfogtam, hogy ez London hibája. Azért, mert Buck régen sem került hozzám közel. Akkor sem, amikor a regényt olvastam. Vagyis a távolságról nem a képregény-változat tehet. Fel ne rójam már neki. De mondjuk közelebb sem hozta hozzám az ebet. 

Azt hiszem, Zórád rajzaival nézegettem volna legszívesebben ezt a történetet. Legjobban Sebők Imrének állt volna, de az ő stílusa távolságtartóbb, s akkor már túl lenne a táv. Mert összeadódna Londoné és az övé. De persze, sajnos, ez már csak gondolat-játék... Mi lett volna, ha...

 

Ventus Libro, Budapest, 2011, 72 oldal · ISBN: 9789639926547 · Fordította: Németh Dorottya, Diószegi Dorottya

6/10

Majális napja. De nem majálisoztunk. A Mi Hazánk majálisát elvitték a Hajógyáriszigetről a Bikás parkba, és most annyira vonzó együttesek sem voltak. Matykó hívott tegnap, kimegyünk-e ma majálisolni a Lupa-szigetre. De mire hívott mi már eldöntöttük, hogy elgurulunk a Naplás tóhoz. Szerelmetesfeleségtársam megfogalmazásában: Maflás-tó. A helyi büfé meg így fordította: Nap-plázs. A döntő érv a Lupa hanyagolása végett nem csak a Naplás iránti kíváncsiságunk volt, hanem a pénztelenségünk is. Füstibe (születési neve: Toyota Yaris, metálszürke) is már csak a hitelkártyáról tudtuk aftát tenni. 

Naplás-tó. Amekkora hájpja van, annyira nem érdemli meg. Annyi kocsi volt, mint a rohadás, és olyan sokan ténferegtek jobbra-balra mint a  hajdermenkű. Viszont egy büfén és egy kilátón kívül igazából semmi nincsen a tó körül, mellett. Körbejárni is csak úgy lehet, hogy a fele út a tó partjától egy kábé százötven méterre futó földúton kell megtenni. Vagyis a tóból és a partjából semmi sem látszik. Viszont volt olyan repceföld a tó emllett, hogy csuda! Kattyintgattunk is. Meg mondom, egyáltalán nem csúnya, egy sétát megér. A kilátó meg mindenképpen. 

Na, hát ott meg micsoda puhány kiscsákók tömegei mászkáltak, öregem, ne tudd meg. De nem ám egy, hanem vagy három rinyált, kapaszkodott, küszködött, fosott. Miközben a kilátó úgy van megcsinálva, hogy ha ki akarnál esni, tudatosan, előre megfontoltan, akkor sem tudod megtenni. De egyáltalán nem. A lépcsőháza is teljesen zárt. Vagyis fel nem foghattam, mi a fütyköstől rinyáltak a kiscsávókáim, fiúk, lányok vegyesen. Félni csak dologtól félhettek: hogy az egész kilátó felborul. De az meg olyan stabil lábakon, szerkezettel huszonhét méterkedig ott, hogy legalább egy Richter-szerinti kilences kellene neki. Hogy a 'csába mennek le ezek hitványak akárhonnan egy emelet magasról is? 

Délelőtt indultunk, fél kettő felé itthon voltunk, chilis bab, fejenként két tányérral, közben egy mulatságosan idióta, francia kémparódia második része (OSS 117; tegnap láttuk az elsőt: elsőre marhaságnak tűnt, aztán felismertük, hogy igen, csakugyan az, úgy kell nézni, és akkor már csuda élvezetes, de tényleg), de nem néztük végig, mert csukódott le a szemünk. Hagytuk ezt tenni. Micsoda nyugalmas is ebéd után alukálni picinyt! 

De ki is ez az angol nevű, magyarul kiválóan beszélő, a magyar nyelv fordulatait is ismerő, szemmel látható a katonai dolgokban otthon levő, szimpatikus, kopasz manus? 

Könyvünk szerzője Robert C. Castel biztonságpolitikai szakértő. 1990-2009 között az izraeli biztonsági erőknél dolgozott különböző beosztásokban. 2009 óta magas rangú civil biztonsági tisztviselő. Tartalékosként az izraeli Terrorelhárítási Központ krízistárgyalója.2012-ben a Haifai Egyetemen doktorált, posztdoktori kutatását az Israel Democracy Institute és a RAND Corporation közös projektjében végezte.Szabadúszóként stratégiai és katonai innovációs tanácsadóként ismert.

Így mutatja be a kötet a szerzőt

*

Robert C. Castel (születési neve: Kohn Róbert, Arad, 1970. február 14.) izraeli biztonságpolitikai szakértő, aki gyerekkorában a családjával Izraelbe vándorolt ki. A Herzl Institute-University of Haifa és az Izraeli Demokrácia Intézet (IDI) volt tudományos munkatársa, a Neokohn.hu főmunkatársa, az Ultrahang podcast, a Tűzvonalban, a Karc FM és a Ma7 állandó szakértője. Kutatási területe: katonai innováció, alkalmazott kreativitás és innováció műveleti körülmények között, aszimmetrikus hadviselés, geopolitika. Nem vallásos családban nőtt fel. Hagyománytisztelő zsidónak vallja magát.

^Wikipedia

Ugyan a könyv mondanivalója szempontjából semmi jelentősége nincsen, csak érdekességképpen említem, hogy a könyvet a Könyv Népe Kiadó adta ki. A hátterében az EMIH, a Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség áll. Ahogyan a munkahelyem mögött is. (Így-úgy tehát a munkaadóm a könyv megjelentetője.) Ezért nem véletlen, hogy az előszót a az EMIH főrabbija, Köves Slomó írta. 

A könyv címének a magyarázata

A függőleges koporsó a fedezék bejárata. Amin közlekedve hamar golyót kaphat az óvatlan ki-be mászkáló. Azért ez a kötet címe, mert Castel úgy véli, szembemegy a háborúról szóló nyugati információkkal, amelyek kizárólag az ukrán álláspont mellett teszik le a voksukat. Castel szerint ennek nem az a feloldása, hogy valaki az orosz álláspontot kezdi ezerrel támogatni. Valószínűleg ember nincsen, aki ne értene egyet, hogy a béke jobb mint a háború. Bármelyik fél bármilyen indokú támogatása a háború meghosszabbításáról szól. Halálról. Még az is, ha az értelmezésekbe, elemzésekbe belevisszük a bármelyik fél iránti elfogultságunkat. Castel azt állítja, a cikkei megjelentetésével kijön a fedezékből, s ott áll a bejáratánl, a függőleges koporsóban. 

Miért hiszünk ennek a kopasz zsidónak? 

Akár vissza is kérdezhetnék: miért, hiszünk? Mert van az a típusú ember, akiről Hofi anno azt mondta: „Elkezdi a nyilatkozatát: »Az az igazság...« Nézd már, megint hazudik!”

Sietek kijelenteni, leszögezni, Castel ennek az ellenkezője. Mindenképpen tud valamit. Én a hitelességét hittem el. Ha mégse lenne, akkor is tud valamit. 

Nem tudom, hogy a pórnépet mi győzte meg Castel hitelességéről, de meggyőződött róla. Mivel a szerző egyre több fórumon előfordul (Karc FM rádió, a Hetek, a Heti Tv, M1 TV, Hír TV és a Ps TV és a bevezetőben említett internetes csatornák) ez talán annak a bizonyítéka, hogy van arra igény, amit mond.

• Talán az átütőnek tűnő katonai-rendőri múltja az, ami hitelt ad a szavainak. Meg talán az is, hogy zsidó, aki Izraelben él, és ott volt katona. Meg mindenféle katonai izémizé. 
• Szimpatikus volt az is, hogy miközben felhívja néhány olyan szempontra a figyelmet, amelyről ritkán hallani, amit ritkán lehet olvasni, mégsem akar mindent tudni. 
• Ha meg paranoiás a megközelítésem, akkor nézhetem onnan is, hogy a könyvet kiadó EMIH jóban van a kormánnyal, a kormány meg, ugye, nem orosz-, hanem háborúellenes. Így Robert C Castel kiváló eszköz arra, hogy a háborúval kapcsolatos kormánypropagandának megfelelően előkészítse és utógondozza talajt. 
• Vagy csak simán igaza van. S annak, hogy a kormány mondanivalója ezzel összecseng, két oka lehet: nekik is igazuk van + az álló óra napi kétszer a pontos időt mutatja. Részemről hajlok az első verzió felé. 

Nincs kinek van igaza

Senkinek sincsen igaza. Ez Castel álláspontja. A történelem nem az igazságról, hanem az erőről és a pragmatikus lehetőségekről szól. Még csak nem is a jóról és az erkölcsről. Kinek van igaza, a a gólyának vagy a békának kettejük egyenlőtlen párharcában? A békának vagy a szúnyognak az övékében? A szúnyognak vagy az embernek, akit a szúnyog megcsíp, az meg agyonüti? 

Castel nem száműzi a morált, az etikát, az erkölcsöt, de reálisan felméri, hogy a napi politika, a harcászat nem ezekről szól. Különösen az utóbbi nem. Annak mindenekelőtt a legyőzés, a halál van a középpontjában. És a túlélés.  

Ebből kifolyólag Castel nem foglal állást az igazság kérdésében. Nem áll sem az oroszok, sem az ukránok mellé. Mindkét félnek van igazsága, és érthető az álláspontja. Önmagában már ez a kijelentés sem divatos manapság. 

A szerző elítéli Oroszország agresszióját, nem tartja elfogadhatónak, de azt mondja, aki huzigálja az oroszlán bajszát, ne csudálkozzék, ha az egyszercsak odakap, és volt-nincs húzigáló kéz.

S Castel megfordítja a kérdést: vajon mi is volt a kubai rakéta-válság oka? Nem ugyanaz-e, mint ami miatt most Oroszországot elítéli a világ? S vajon ma Amerika eltűrné-e, hogy a vele nem szimpatizálók körbevegyék az országot kis- és nagy hatótávolságú rakétákkal? Költői kérdés. 

Az EU-ról is meg van a véleménye. Elkényelmesedett, a realitásoktól teljesen mentes, szájkarate-bajnokoknak tekinti a vezetőiket. Akik simán megelőzhették volna a Medve agresszióját. S pedig azzal, hogy elmondják az ukránoknak, hogy Ukrajna sokkal jobban kell Oroszországnak mint az EU-nak. Annyival jobban, hogy Oroszország harcolni is kész érte. Míg az EU csak jogi, gazdasági eszközöket kész bevetni. Illetve mutatóba ad néhány ilyen-olyan fegyvert. De ténylegesen nem fog beszállni a küzdelembe. Naná, hogy nem. Mert nem éri meg Ukrajna a kockázatot, hogy érte atomot kaphat a gallérja mögé. 

Aztán el kellett volna mondani Ukrajnának, hogy a harc után (ha Ukrajna valami csoda folytán nem kerül a Medve befolyása alá) bemegy az Európa Bárba, nem fogják kiszolgálni, hiszen annyira ágrólszakadt, rongyos, koszos és nincstelen, hogy nemkívánatos arrafelé.

Ehelyett, fittyet hányva arra, milyen gazdasági, kulturális, kisebbségjogi viszonyok voltak az országban, mielőtt a honvédelem lett volna a fő tevékenysége a benne lakóknak, az EU hatalmas mellénnyel posztolgatja a szépet és a jót Ukrajna mellett.

Taktika, stratégia, hadászat, győzelem

Castel azt állítja, a háborúval kapcsolatos kommunikáció ugyanolyan kényszerpályákon mozog, amiképpen a migrációval és a koronavírussal kapcsolatban kényszerpályákon mozgott. Aki nem azt mondja, amit kötelező, az igen hamar a rosszfiú szerepében találja magát. 

A hivatalos szakértők, elemzők munkáját csapnivalónak találja. Azért találja annak, mert mindig a pillanatra reagálnak. A taktika elmossa előttük a stratégia jelentőségét. Ezáltal ha egy kilőtt orosz tankot vontat az ukrán traktor, abba már fölényes ukrán győzelmet vizionálnak. Kötelező jelleggel. 

Éppen ezért a tévésztár elemzőkre Castel csak legyint. Mert úgy érzi, ez a kötelező oroszellenesség és ukránbarátság semmiképpen nem vezet jóra. Sokkal célravezetőbb lenne reálisan, egy lépéssel távolabbról szemlélni az eseményeket. Mert úgy felmérhető lenne, mi is Oroszország baja Ukrajnával és a Nyugattal. S ha ez a mérlegre kerülne, tán közelebb kerülhetne a világ ennek a konfliktusnak a végéhez, a megoldáshoz. 

Castel szerint ami most folyik, ostoba hergelés. Hergelik Ukrajnát is a háborúban való részvételre, és hergelik Oroszországot önmaga védelmére. (Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy védenie kell magát de azt igen, hogy a Nyugat nem méri fel, Moszkva hogyan értelmezi az ő tetteiket.)

A sok okos kis írás között van egy, a befejező, amelyik a 12. századi zsidó rabbi, filozófus, Maimonidész traktátusát mutatja be, és értelmezi a jelen helyzetre. Maimonidész azt írja, hogy az áldozat, az üldöző és a megmentő triójából a legnagyobb felelőssége az utóbbinak van. Azért, mert ő kívülről nézi, értelmezi, ami történik. Ezért például fel kell mérne, hogy a segítség, amit ad, valóban segítségére van-e az áldozatnak? Castel példájában például egy drogosnak nem segítség a korlátlan anyagi lehetőség megnyitása; a halálát jelenti. Ukrajnát segíteni, mondja Castel, egy olyan háborúban, amelyben nem győzhet: korlátlan anyagi lehetőség a drogfüggőnek. 

Róbert bácsi stílusa

Mivel a kötet nem egybefüggő gondolatsorként íródott, hanem napi eseményekre, konkrét dátumokhoz kötve számítógépre vetett reakciók sora, ezért megfelelő önfegyelem nélkül a róla írt értékelés majd' olyan hosszú lehetne mint maga a könyv. Én pedig alapvetőn fegyelmezett embernek tartom magamat. Ezért a tartalomról át is térek a stílusra. 

Castel stílusa remek. Igaz, a teljes zamatának az élvezetéhez nem ért tisztában lenni a napi eseményekkel, alapfogalmakkal, mert az alapokkal nem bíbelődik, feltételezi, hogy az olvasó rendelkezik velük. 

Érthetőn, átláthatón, plasztikusan fogalmaz. Sőt, s a témára való tekintettel ez az igazán meglepő, néha átütőn humorosan. Ha van is a humorban jó adag keserűség. Hiszen hogyne lenne!

Gyakorlatilag két nap alatt elolvastam a könyvet. Idő híján. Különben nem került volna ennyibe. S van olyan érzésem, hogy persze,semmiképpen sem kézikönyv e konfliktus megértéséhez, de közben valahogy mégis az. Hogy még vissza-vissza kellene lapozni. S hogy nagyon sürgősen szükség lenne a folytatására, s ha lehet, egy olyan verzióban, amely már a háború befejezését is elemezgeti! 

S persze nagyon-nagyon hülyén hangzik, de a konfliktus híján ugyancsak hiányozna Robert C. Castel. 

Könyv Népe, Budapest, 2023, 248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156475039

9,5

2023 április vége. Hétfőn már május lesz. Májusban született a lányom. Májusban ismerkedtünk meg Szerelmetesfeleségtársammal, májusban volt az esküvőnk is. De még április van. A hosszú hétvége szombatjának hajnala. Szokás szerint Csemete ágyában kávézgatva írogatok. A zene az ausztrál-brit Sky. Random dobta fel a YouTube. Láttam már a jellegzetes betűkkel írt borítós lemezeiket, de valamiért mindig azt hittem, valami elektronikus szirszar. Nem az. Amit most hallgattam az ez. 

S nagyjából semmi nem történt a héten. Egyfelől sajnos. Másfelől a kutya sem bánja. Van, akit szeretek, van, akinek már a jelenlétére is kaparom az arcomat, van kenyerem, van feleségem, van fedél a fejem felett, vannak könyveim, vannak jó zenék, le tudok mosdani, nem éhezem, nem fázom, s ha igen, feltekerem a fűtést, vagy jobban felöltözöm. Vannak komoly hiányérzeteim, de tulajdonképpen semmi baj nincsen. Miközben megette a fene az egészet! 

Én meg egy hete olvasgatom ezt a vékonyka összefoglalót Putyin Oroszországáról. Nem ennyire összetett olvasmány, de permanensen a kezembe került ez meg az, és a párhuzamosság hátráltatta az egy könyvre vetített olvasási tempót. De Oliver Stone Putyin-interjúja után érdekelt egy más szempontú megfogalmazás is. 

A kisember, mint például egy panelproli blogger soha nem lehet elég tájékozott. Mert mindig csak a fejét kapkodva kullog az események nyomában, s csepegő mozaikokból (képzavar; na, jó, információ-morzsákból) próbálja összetenni a teljes képet.

Az információforrások meg, ugye, sohasem objektívek, mert miért is kellene azoknak lenniük? Vagyis a kisember mielőtt bármit olvas, hallgat, néz, jól teszi, ha miheztartás végett első körben megpróbálja kiszagolni, honnan fúj az infóinak a szele. Nem azért,mintha a bármelyik irányból érkezőt kapásból el kellene utasítani, hanem azért, hogy tudja, a torzítások, csúsztatások merről merre várhatók. 

Az a példány, amit én olvastam a Noran Libro 2019-es kiadása. A könyv elején van egy logo, ami arra mutat rá, hogy a könyv a Progress könyvek sorozatában jelent meg. A sorozat részei: 

A fenti felsorolásba még nem került bele Fleck Zoltán Rendszerhiba (A jogállam halála és újjászületésének lehetőségei Magyarországon) című kötete, valamint e link második és harmadik kötete. Azért ilyen bonyolultan tudom csak bemutatni a sorozatot, mert a Noran Libro oldalán, meghökkentő módon mindössze három kötet szerepel a fentiek közül.

Vagyis kezdeti miheztartás végett belőttük a könyv alapszempontjait. Ha így teszünk, semmi meglepetés nem ér bennünket, hogy egy fejezete,példákkal mutatva arról szól, a Fidesz-kormány mennyire elképesztő, felháborító és botor módon orosz-párti, holott Gyurcsányék idején meg mennyire nem volt az. És tényleg. Gyurcsányék kapta az arcukba az orosz energiahordozókkal való kokettálásért, Fideszék akkor még a soha meg nem épülő, eleve halott ötlet Nabucco-vezetéket támogatták, erre mi van ma, nesze nekünk!

Valahogy ettől a fejezettől olyan lett az egész könyv, hogy lám, madarat tolláról, Orbánt Putyinjáról, s ha ilyen a mester, milyen más lehet a tanítvány. S ne feledkezünk el a két elnök közötti több mint feltűnő párhuzamosságokról sem. Magától értetődőn azért, hogy láthassuk, merre tartunk, hová juthatunk a putyinnyalintó miniszterelnökünkkel. Csak Putyin teste a sport miatt sokkal impozánsabb. Erre nem Sz. Bíró Zoltán (a továbbiakban SzBZ) hivatkozik, csak én cinikuskodom. 

Ezzel együtt nem véresszájúak a szerző megállapításai. Csak ez a fejezet árulkodik arról, hogy Putyin és az ő Oroszországa már csak azért sem lehet jó, mert lám, Orbánék milyen viszonyban vannak vele. Persze ez nem így, nem ebben a formában jelenik meg. Én az Orbán-fejezetet feleslegesnek éreztem a könyvben. Nem azért, mert tocsog a Fidesz-ellenességben, hanem mert a könyv témájához valójában nem tesz hozzá semmit. De ez legyen az én bajom! Sokkal jobban érdekelt volna egy fejezet, ami Putyin Oroszországának és a Nyugat kapcsolatával, kapcsolatváltozásaival foglalkozik. 

*

A könyvet érdemes összevetni a Stone-intejúval. Nagyjából kiderül, mi van amögött, amiket Putyin az amerikai rendezőnek mondott. 

Amit olvasunk, fejlődéstörténet. Azé a fejlődésé, változásé, amin a Putyin vezette orosz kormány a hosszú évek során átment.

A kép forrása

Bemutatja, miképpen lett a Szovjetunió széthullása után a viszonylag demokratikus Oroszországból az az autokratikus diktatúra, aminek vezetője, császára, istene Vlagyimir Putyin. S azt is, hogy a kezdeti, tagadhatatlan gazdasági sikerek ellenére miképpen veszítette el lassacskán a népszerűsége javát a Vezető. S hogy a gazdasági sikerek sincsenek már sehol sem, ezért egyre nő a társadalmi feszültség. Ezért szükségessé vált a választások gátlástalan befolyásolása is. (Mennyivel szebb lenne, ha Oroszország követné a demokrácia hazájának a legutóbbi választását, és példát venne annak átláthatóságáról, tisztaságáról. S persze az az érv, hogy te piszkosabb vagy mint, engem semmiképpen nem tesz tisztává. Legföljebb téged gondolkodtathat el, vajon van-e mit a szemére vetned?)

Természetesen a változások, amiket Putyin végrehajtott, mind-mind a képmutatóságát, szélkakasságát és a hatalom miatti pragmatizmusát mutatják. 

Annak megítélése, hogy Putyin politikai irányvonalai felismerések vagy kizárólag gyakorlati célok megvalósulása érdekében végrehajtott manőverek-e, nem tudom eldönteni. Egy politikus megítélésekor a változásának az erkölcsi előjele jobbára attól függ, ki hogyan tekint rá. 

Ha kizárólag gyakorlati szempontból nézem Putyin vezetési gyakorlatának a változásait, akkor jó politikus. Számomra a populizmus nem feltétlenül szitokszó. 

Amikor Putyin hatalomra került, az orosz gazdaság gatyába rázása volt az elsődleges. A kétezres évek elejéig hatalmas fejlődésen ment át az ország. A 2008-as gazdasági válság a Medvét is alaposan megtépázta. Azóta sem tért teljesen magához. Viszont azóta, írja SzBZ, a társadalom számára is világossá vált, merre tart az ország. 

Az eszmei útváltások a bizalom és a támogatottság megszerzésére irányultak. Ilyen váltás volt, amikor a konzervatív értékek bekerültek, mert „bekerítették” a közbeszédbe. Ezzel párhuzamosan Oroszország tetszelegni kezdett a Nyugat áldozatának a szerepében. 

A következő ideológia lépés a Dugin által kidolgozott eurázsianizmus lett. Ő az eurázsianizmussal kapcsolatban már egyenesen küldetésről beszélt. A huszadik század nagy rendszereit, úgy ahogyan a liberalizmust is halottnak tartotta, ezért egy negyedik politikai eszmét ajánlott helyettük. 

Vagyis a gazdasági teljesítmények helyett ideológiát kapott az egyre alacsonyabb életszínvonalon élni kényszerű plebsz. 

*

A könyvecske legérdekesebb részét nekem az erőszakos, véres politikai megoldások taglalása jelentette. Azért, mert arra a Stone-interjúban Putyin csak nagyvonalúan legyintett. Nyilvánvalón. Mert ha beszél róla, akkor mit tud mondani? Részletes és lelkes beszámolót tart arról, hogy kit hogyan, miért végeztetett ki? Ha meg tagad, akkor hazug. (Jó, persze, a megoldás adott: ha nem ölet embereket, nincs ez a dilemma. De úgy fest, tesz ilyet.) 

Putyinnak volt néhány olyan ellenfele, aki hirtelen és ugyancsak gyanús körülmények között távozott ebből az árnyékvilágból. Talán elég, ha csak a megmérgezett Alexej Navalnijt, a meggyilkolt ellenzéki vezért, Borisz Nyemcovot és a Csecsenföldről tudósító Anna Politkovszkaját említem. Akiknek a félretételével gyakorlatilag megszűnt Oroszországban az ellenzéki tevékenység, és lett nyilvánvaló, hogy az ellenzéki tevékenység nem legális. (Cikk az orosz vezetés módszereiről.)

Eszembe sincsen mentegetni sem Putyint, sem a neki tüsténkedőket, de azért az ördög itt ül a vállamon, és egyre azon morfondírozik a fülemben, vajon ez máshol teljesen máshogyan van? Jó, rendben, Magyarországon gyakorlatilag nincsen politikus, politikai gyilkosság. De ha csak egy ország nyugatabbra nézünk, és azt mondom, Jörg Haider...

Természetesen az, hogy itt is van, nem legalizálja, hogy ott is van. Az is tény, hogy bár Haider azonnal az eszembe jutott, de a közelmúltból más nem nagyon. Hacsak JFK nem. Ő meg már félmúlt. És más kontinens. S persze az sem indokolja ezt... Csak az meg a demokrácia hazájában esett meg, Oroszország pedig soha nem demokratikus ország. S ez sem mentegetés. 

Érdekes azonban, hogy bár SzBZ ezt a fejezetet kőkeményen kihasználhatta volna egy alapos jólmegmondomra, mégsem tette. A beszámolója tulajdonképpen reális és hűvös maradt. Talán azért, mert a könyve alakította összképet nem akarta elbulvarizálni. 

*

A könyv egyik legfontosabb mondanivalója, hogy a Putyin vezette Oroszország gazdasága nagyon jelentősen lemaradt. Úgy mindenről, és mindenkitől. Sehol sincsen semmijük az ipar, a számítástechnika, a fegyverkezés, autógyártás élvonalában. Meg az élvonal közelében sem. 

A könyvből csak az maradt ki, nem kapott jelentőséget, hogy Oroszország a mai napig világhatalom. Igen veszélyes világhatalom. Nem csak és nem elsősorban a rendelkezésére álló emberanyag miatt, hanem azért, mert atom-nagyhatalom. Nagyon nagyhatalom. Igaz, én a könyv 2019-es kiadását olvastam, akkor ennek a szempontoknak messze nem volt akkora jelentősége mint manapság. Ezt persze eszembe sincsen SzBZ szemére vetni. Nem jóskönyvet írt, hanem rövid történelmi összefoglalást. 

*

Szóval azt mondom, aki közérthető, könnyedén olvasható gyorstalpalóra vágyik az utóbbi majd negyedszázad orosz történelméről, és annak fő alakjáról, annak kézenfekvő választás lehet ez a kötetecske a be- illetve kitekintésre. Valamint ajánlható azoknak is, akik bármiben, akármiben és mindenben Orbán Viktort akarják utálni. (Ez utóbbiaknak szerencséjük van, mert SzBZ semelyik másik ország Oroszországhoz való vszonyát nem taglalja, csak Magyarországét. Ezáltal úgy fest, „egy csak egy legény van talpon a vidéken”.)

 

Noran Libro, Budapest, 2019, 174 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155900822

7/10

2023 áprilisának szép lassan vége, előttünk van egy hétvége, aztán hétfőn máris ünnepeljük a munkát. Munka nélkül persze. 

Olyan kis szorgos-dolgos hét van mögöttünk. Annak ellenére, hogy semmi különös nem történt. Hacsak azt nem veszem, hogy vasárnap Roger Waters budapesti koncertjén voltunk. A benyomásaim már a koncerten vegyesek voltak, aztán minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tetszett. Írtam is róla. , az írás a koncert.hu-n is megjelent, igaz valamelyest szerkesztve, hogy ne essünk ugyanabba a hibába, amibe Waters is beleesett, mondta a szerkesztőm. Nem tiltakoztam, mondtam, a blogon teljes verziójában van fent az írás. 

Most meg az új Metallica-lemezt, a „72 Seasons”-t hallgatom, itthon az ágyunkon ülve. Ma hallottam A Rock rádióban, hogy megjelent. Erre lejátszották a „Nothing Else Matters”-t.... Eddig nem volt egy Metallica lemez sem, amit egy az egyben végig tudtam volna hallgatni. Egy-egy szám, az rendben van, a telefonon is a „Suicide & Redemption” egy részlete a csengőhangom. Amikor lelassul a pergés és belép az a gyönyörű gitárszólam... Ennek a lemznek most fogtam neki másodszor, folyamatosan hallgatva.

*

Három napja valami szúr jobb oldalt, a bordáim alatt. Olyan mintha a levegő szorult volna be, csak rosszabb. Nem permanens a fájdalom, de nehezebben tudok tőle mozogni. Tegnap hátba vágott a kis Kangoo rosszul kinyitott ajtaja. Máskor észre sem vettem volna, illetve, de, csak nem vágott volna végig rajtam a villám, hogy még fel is kiáltottam. Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, a tüdőm. De az alsó borda alattról jön a fájdalom. Nesze nekem! Nem vagyok egy hipochonder-alkat, ha nem fáj nagyon les szoktam kakkantani mindent, de ma rákot vizionáltam magamnak. 

*

A helyzet az, hogy manapság többször eszembe jutottak, akik így-úgy hozzám tartoztak és már elmentek. Túl vannak egy tapasztalaton. Amin egyszer majd én is túl leszek. Csak az a baj, hogy ha nem jó a tapasztalat, nincsen már add vissza a babaruhát. De néha olyan kilátástalannak látok küzdelmeket, vergődéseket, s annyira reménytelennek a kitörést a lúzer-létből, hogy néha azt sem bánnám, ha már vége lenne. Semmi szuicid baromság, csak belefáradás ebbe-abba, de k*rvára. Itt is, ott is, amott is... 

*

Kaptam egy kis papírszatyrot a munkahelyem nagy emberétől. Mert öt éve ott dolgozom. Átvettem, illendőn megköszöntem. Csak az irodájából kijőve néztem bele a szatyorba. Három dolog volt benne: egy emléklap, egy üveg bor, meg egy nagyon finom mogyorós étcsoki desszert. S az egész úgy volt megalázó, ahogyan volt. Akkor is, ha nem annak szánta, szánták. Ha nem szólnak, észre sem veszem, hogy novemberben öt éve leszek a cégnél. Ha itt leszek. A csoki tényleg finom, de mégis lehet, hogy jobb lett volna, ha semmit sem kapunk. Ez nem csak az én véleményem.

 ALFA ÉS OMEGA 
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Corrado Roi

 A TÜKRÖN KERESZTÜL 
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Giampiero Casertano

Ismét mondom, az alapokról, a főszereplőről, főszereplőkről, a koncepcióról már nem írok. Megtettem sokszor. Ha még nem találkoztál Dylan Dog-értékelésemmel, itt egy lista, amit kedvedre böngészhetsz.  Ajánlom magamat! :-) 

A fentiekből következik, hogy az alábbiakban a jelen kötet rövid tartalmáról és a történetek minőségéről szólók néhány keresetlen szót. Lássunk is neki!

 ALFA ÉS OMEGA 

A Dylan Dog alapvetően egy jelen időben játszódó, horror-elemekkel variáló sorozat. Olyan sorozat, amelynek vannak kivételei. Ilyen kivétel volt az általam elsők között olvasott hetedik kötet, az Emlékek a félhomályból, aminek a műfaját igen nehéz lenne meghatároznom: talán nosztalgikus elégia. De van olyan sztori is, amely valós történeten alapuló horrorisztikus, majd szívszorító családi dráma (Johnny Freak, a Cagliostro című kötetben). 

Az Alfa és omega sci-fi. A javából. Elmondanám én szívesen, miről szól, csakhogy akkor hatalmas poént lőnék le. Az meg, ugye se nem elegáns, se nem etikus. 

Hogy ne maradj itt felcsigázottan, de kielégítetlenül, megpróbálom körülírni, miről is van szó. 

Egy lány és egy fiú, Amy és Daniel kint ülnek autójukban a szabad ég alatt. Az égen egy hullócsillag-szerű valami húz át, és a közelben lezuhan. Az autó remegni kezd alattuk. Amy és Daniel kiugranak belőle, az autó mindenfajta robbanás nélkül alkatrészeire hullva a levegőbe emelkedik s hull aztán vissza a földre. 

Amyt űzi a kíváncsiság és a lehullt „csillag” gödréhez megy. Daniel óvatosabb. Hogy ki jár jobban vagy rosszabbul, ez maradjon a történet titka. Dylan Doghoz mindenesetre Amy megy el. Dylan ugyancsak szkeptikus a történettel szemben, amit Amy előad neki. De kíváncsiság űzötten vele tart. Mondjam, hogy minél messzebb jutnak, a szkepticizmusa úgy lesz semmivé? 

S mondjam azt is, hogy a Dylan Dogtól megszokottan legalább két alapvető, klasszikus történetbe botlunk az események során? Csigázzalak? Jó, ebbe a kettőbe: A majmok bolygója, 2001 űrodisszeia

S hogy végül miről is szól a cselekmény? Aham. El tudnám mondani, de akkor, mondom, ellőném a poént. Hm, nem jó szó a poén: a csavart. Mindenesetre a végén csak lestem ki a fejemből, meredtem magam elé, vissza-visszalapoztam, és bólogattam elégedetten. Mert a helyzet az, hogy a történeten belüli cselekmény alapján akár bármi is lehetne belőle. Lehetne semmilyen vagy akár rossz is. Horror klisékkel operáló sci-fi, na bumm! De az a vég, barátom, olyan, hogy ölelnéd át a világot, miközben sejtelmes és félelmetes, mi fog egyáltalán következni. 

Na, így felcsigáztalak? A Johnny Freak mellett ez a kedvenc Dylan Dog sztorim. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 A TÜKRÖN KERESZTÜL 

Hogyan is mondjam. A borító árulkodó. A szimbólumok nagyon fontosak az életünkben. Valami, ami egészen mást jelent, mint a valódi jelentése. Színes csíkokból összevarrt szövetdarabok a vár fokán. Karszalagra hímzett, festett csíkok a jobb kézen. Egy fémkarika az autó orrán, az origójából három egyenlő körszeletre osztva.  A kamera felé nyújtott, félkör ívben összeillesztett, a perceknél behajlított ujjak. Végtelenségig sorolhatnám.

Jelen esetben a tükör és a belőle kiugró, csontvázarcú, kaszás alak. A Halál jön a tükörből. Az indiánok állítólag nem engedték lefotóztatni magukat, mert úgy gondolták, a képmásukkal elvész belólük a lélek. A tükör képmást mutat. A Halál a tükörből támad. 

Onnan indul a cselekmény, hogy Dylan Dog részt vesz egy álarcosbálon. Egy barátnője, Rowena hívta őt meg. Dylannak egyáltalán nem fűlik a foga az egészhez, de Rowena kedvéért mégis megjelenik. Viszi magával barátját, titkárját, a Playboy nyuszinak öltözött Grouchót is. 

[Groucho az álarcosbálon egy vadidegen hölgyhöz fordulva:]
– George Washingtont egy domb lábánál temették el. Tudod, miért?
– Hát igazából... Nem tudom. Miért? 
– Mert halott volt Hozzám jössz feleségül?

*

[Dylan Grouchonak a bálon:]
– Gyere Groucho, elmegyünk!
– Tessék? Még csak most jöttünk! Legalább annyi időt hagyjál, hogy bajba juttassak néhány lányt! [Egy lányhoz fordul:] Például magát kisasszony! Szeretem magát!! Gyereket akarok magától! De ha nem, akkor megelégszem egy unokával is! 

S aztán megjelenik a Halál. Ha már álarcosbál. Megérint néhány embert. Akikkel napokon belül történik valami. A rendőrség szerint semmi rendkívüli. De Dylan gyanakszik. Arról enm beszélve, hogy az álarcosbálon a Halálról kiderül, hogy csak Rowena öltözött be Halálnak. De akkor ki sikított az emeleten, mielőtt Rowena lejött onnan? 

A sztori érdekes, izgalmas. Külön pikantéria, hogy csak Dylan sejti, látja az összefüggéseket, rajta kívül senki sem. Halad a cselekmény, fogynak az emberek, s bár a bizonyosság meg lesz, mégis kérdéses, mi a végső megoldás. Van-e egyáltalán végső megoldás, vagy az nem más mint az elfogadás, a beletörődés? 

Nem tudom, pontosan mi a véleményem erről az epizódról. Nem unatkoztam rajta, felette, benne, de mégis olyan kis deja vu fogott el. Megjelenik a Halál... Nem annyira eredeti ötlet. A tükör-szimbólummal vegyítve egy kicsit érdekesebbé vált, plusz egy csipet bizonytalanság, hogy akkor ő volt-e valójában, vagy sem... De olyan igazi lelkesedés nem dobált fel miatta. Egyáltalán nem rossz, mág csak kínban és szükségben születettnek sem mondanám, csak éppen az jutott eszembe, hogy ha már annyi, de annyi megjelent történetből válogathatnak a magyar szerkesztők, nem akadt volna eredetibb? Vagyis máshoz képest nagyon jó, Dylan Dog-ból egynek elmegy. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Frike Comics, 2016, 192 oldal · ISBN: 9789631249583 · Fordította: Roberto Franzini 

8/10

2023 áprilisának még mindig háromnegyede, szombat reggel. Megint hajnalban ébredtem. Töltögettem lefelé az RPWL együttes (német progrock) diszkográfiáját, írogattam, olvastam, és vártam, hogy Szerelmetesfeleségtársam felébredjen. S persze kávé, kávé, kávé... 

Úgy volt, hogy ma nem megyünk sehová, de Matykó tegnap felhívott, mi a tervem mára. Kérdeztem, mi legyen? Mondta, hogy idáig jó... Akkor menjek már ki vele a haciendájára, mert be kellene hozni a kisbuszát, de tolni kellene egyet rajta... Sóhajtottam, egyre jön értem, megyünk. Szerelmetesfeleségtársam nem jön, mondta, inkább dolgozik, bár a tanyára kíváncsi lenne. 

Még mindig azon jár az agyam, amin tegnap. A mindent megkapó, cserébe semmit sem, csak elvárásokat felmutatón. Akinek kisujj-mutatással máris az egész kéz kell, és ennek érdekében persze azonnal emelni tudja a seggét. Egyébként ge*i lusta bárkiért, bármiért is mozdulni.  Kedvenc szavajárása: „Én biztos nem!”