Van ami stabil, kiszámítható. Úgy jó, ha a szerelem és a barátság is az. S úgy jó, ha egy sorozat is ilyen.
Az Asterix nagyjából ilyen.
Eddig három szám volt, amivel nem tudtam mit kezdeni, a 37. füzettel, ami valami förtelmes, ufós bárgyúság volt, a 28. repülőszőnyeges is megakasztott és a születésnapi kiadvánnyal sem tudtam nagyon mit kezdeni. Az utóbbit valahol megértettem, de tényleg és kizárólag csak a teljes sorozat végett van itt a polcomon, semmi másért.
De e három fiaskótól eltekintve tulajdonképpen nincsen kivétel, úgy szeretem Asterixet, ahogyan van.
Gergő fiam nálam is jobban: ő veszi az Ideafix-sorozatot is. A megítélésében teljesen eltér a véleményünk. Ő lát benne értéket és fantáziát. Számomra kidobott pénz volt/lett.
Namost és szóval ez sem eredeti Asterix-füzet. Mármint eredeti Asterix-füzet, csak nem az eredeti alkotók műve. Galliában 2019-ben jelent meg. Mikor is ugye, Rene Goscinny már nem élt, Uderzo pedig csak az erkölcsi támogatásával volt az új kötetek mögött.
Szép lassan a sorozat végére ér a Móra Kiadó. Illetve utoléri a sorozatot. Ha jól szálaztam az infókat, már csak két magyarul meg nem jelent füzet van hátra és a magyar kiadások valósidőbenjelenhetnek meg.
A jelen szerzőpáros eddigi három kötete (Asterix és a piktek, Az eltűnt papirusz, Asterix és az itáliai futam) már megjelent magyarul. Egyáltalán nem volt rájuk panasz. Sőt. Fenntartással kezeltem a frencsájz felhasználókat, de el kellett ismernem, hogy bár kötelezőn szolgain másoltak, a történetek és a poénok teljesen megfelelők lettek. Nem, nem jó szó a megfelelő. Méltók lettek. Ez a jó szó. Méltók lettek az eredeti szerzők színvonalához.
Didier Conrad és Jean-Yves Ferri
Így ennél a negyedik Ferri–Conrad füzetnél már semmi fenntartás nem volt bennem. Gátlástalanul rendeltem meg azonnal, mihelyst a tudomásomra jutott, hogy megjelent. (A Kiadóval volt némi gubanc, pontosabban az infó nem jutott el hozzám, hogy már réges-régen az átvevőhelyen, a mintaboltjukban vár az új sztori, de aztán úgy két hét elmúltával eszembe jutott, hogy na, azért már ejnye! A szállítás rendben ment, csak drótlevél nem érkezett róla. Ma volt lehetőségem elmenni érte.)
*
A címbeli Vercingetorixvalós történelmi személy volt, aki valóban ellenállt Julius Ceasarnak, és kezdetben győzelmet is aratott felette. Éppen az e történetben is említett gergoviai csatában. Aztán fordult a kocka, és megsemmisítő vereséget szenvedett. Öt év börtön után, vitatott módon ki is végezték.
Aimé Millett Vercingetorix-emlékműve (1865) Mount Auxois-ban.
Ez a történet valahol itt kapcsolódik be a történelembe. Vagyis inkább innentől tesz hozzá kitalált dolgokat a történelemhez. Mert Vercingetorix lányáról a valóságban nagyjából semmit sem tudunk.
De mert a kezdeti győzelmei végett a legnagyobb gall vezérnek számít, és éppen abban az időszakban élt, amikor a képregény játszódik... vagyis ez inkább fordítva van: a képregény történéseinek idejét a Római Birodalom felemelkedésének az idejére tették az eredeti szerzők, amikor is a legnagyobb gall hadvezér is élt, óhatatlan, hogy meg is jelenjen a történetekben. Igaz, csak epizódista szerepet kap. Két füzetben van közvetlen szerepe: az Asterix, a gall és az Asterix és a hősök pajzsa címűekben.
*
A sztori alaphelyzete tréfás és tragikus, lehet felületesen is olvasni, meg lehet egészen máshogyan is. Ilyen szempontból számomra az egyik legösszetettebb Asterix-történet.
Nagyon tréfás, hogy Vercingetorix nevét füzetszerte csak suttogva szabad kiejteni. A suttogást úgy jelzik a szerzők, hogy ha mégis elhangzik a neve, azt jó pár ponttal kisebb betűkkel szedik. Vagyis valahol úgy fest a szövegkép, hogy ha egy mondatban megjelenik a Vercingetorix tulajdonnév, akkor így fest a mondat.
A vereség után Vercingetorix lányát a gall király két vezére a szárnyai alá veszi, és menekíti országszerte. Mert jelképnektekintik a lányt, Adrenalinát, különösen, hogy a nyakában ott van az apjától kapott nyakék. Vagyis a király lánya, nem elég, hogy attól származik, akitől, még van is rajta valami, ami azé volt akitől származik. Tehát kiváló jelkép-készlet a lázadás újbóli felizzítására. Csak ki kell hozzá várni a megfelelő időt. Addig is külföldre akarják menekíteni a lányt.
A két fővezér a hajóút megszervezésének az idejére hová máshová, az utolsó ellenálló gall faluba viszi a kamaszlányt. Aki nincsen elájulva önsorsától, a jelkép-mivoltától.
S van egy nagy baj vele: folyton szökik. Azért szökik, mert nem akar jelkép lenni. Az őrzését Asterixre és Obeliszkre bízza a falu főnöke. Nem egyszerű a dolog.
Adrenalina hamar összebarátkozik a falu kamaszaival, akik nagy odaadással segítik a teveit. Lesz is ebből galiba!
Az eseményeket komplikálja, hogy Vercingoterix egyik embere nem lát fantáziát a gall függetlenségben, és árulójává válik a saját népének. Az árulásának a fő megnyilvánulása, hogy Adrenalina nyomába ered, le akarja szállítani Ceasarnak, hogy a gallokat megfossza a Vercingetorixra mutató jelképtől.
Adrenailan szökik, az áruló a nyomában van, belépnek a képbe a kalózok is, rája adásul érkezik egy római gálya is. Vagyis lesznek sokan, különböző érdekekkel, célokkal. S főleg: bőven van kit vernie a két főhősnek.
*
Az a plusz, amit említettem Adrenalina függetlenségi és szabadság vágyában jelentkezik. Lehet-e valaki önnön akarata és céljai ellen jelkép, s ha nem, mit tehet ellene? Rá lehet-e kényszeríteni bárkit arra, hogy szembe menjen önmagával, bármilyen nemes és magas rendű legyen a cél, amire fel akarják használni?
Nem mondom el a képregény megoldását. A szerzők szerencsére nem tolják túl ezt a vonalat, könnyedén kezelik, ahogyan mindent Asterix-szerte, de azért ott van a sorok között, nem kell árgus szem a kiolvasásához.
Igen, jól látod, Adrenalina jobbján, tehát a képen tőle balra a kalóz modellje: Charles Aznavour
*
Mindent összevetve azt mondom, nagy kár azt eredeti alkotókért, de a két új ember mindenféle szempontból több mint remekül veszi az akadályokat, Ezáltal a füzet ugyanolyan színvonalas szórakozást ad, mint bármelyik másik. Azt említett hármat most felejtsük el!
Móra, Budapest, 2023, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636033071 · Fordította: Bayer Antal
9,5/10
2023 áprilisának háromnegyede. Szép lassan visszazökkenek a hétköznapokba a szabadság után.
Ma azon kellett tűnődnöm, közhely lesz, vigyázz, mennyire igazságtalan az élet. Amikor valaki olyannak zuhannak az ölébe a dolgok, aki a minimálisat sem teszi bele, amit bele tehetne, együttműködésre képtelen, egoista, antiszociális, és mégis, úgy jönnek neki a dolgok, hogy a kisujját sem kell mozdítania.
S amikor kap, amikor adnak, akkor még több kell, és amit kap, az tök természetes, elvárható, de mindig fokozni kell. Vissza pedig soha semmit nem senkinek, semmilyen formában.
Nem értem, miért nem tudok ezen túllépni, miért bosszant, idegesít, miért fáj, ha ránézek, ha hallgatom. Mert nem kell, hogy közöm legyen hozzá. Nem kellene vele foglalkoznom. Mégis, úgy érzem, szétrobbanok. Irígy lennék? Mert nekem nem hullottak így az ölembe a dolgok? Mert nekem rengeteg mindenre kellett nagyon hosszú időt várnom? S közben azért, ha Nagyikámra gondolok, rengeteg-rengeteg mindent nagyon hasonlóan kaptam, kaptunk tőle. S amit vissza tudtam neki adni, más formában, szerintem neki nem volt elég. S van aki szerint kihasználtam őt...
Már megint arról van szó, hogy mindenkiben az zavar a legjobban, ami bennünk is ott lappang, ott tombol? Mondd, én Istenem, ugye nem így van?
Éppen most olvasom egy totalitarizmusról szóló könyvben, hogy a felvilágosodás óta a nyugati ember szinte vakon hisz a rációban, az észben, a tudományban és a számokban, holott erre valójában semmi oka. Igen, még a számok is félrevezetők lehetnek.
A koronavírus-balhéval kapcsolatban írja a szerző, hogy elképesztő öngerjesztő folyamatok indultak be a járvány (?) kitörésekor (?). Akik hinni akartak a járvány elementáris erejében, azok a megfelelő számokat értelmezték megfelelően, ezáltal igazolva látták a saját véleményüket, a korlátozások, védelmi módszerek alkalmazását, s mindez úgy hatott vissza, hogy a stressz végett az immunrendszerük védtelenebbé vált... Ördögi kör.
Nos, a Dragonero-val hasonlóan vagyok: az elfogultságom olyan mértékű lett, hogy nem tudom, mit kellene elkövetnie az alkotóknak, hogy súlyos ejnye-bejnye érje őket a részemről. Miközben azt mondtam, nem vagyok elvakult, az értékelésem reális, s mert reális, ez azt jelenti, hogy csuda jó ez a képregény. Úgy általában csuda jó, nem csupán ez a magyarul hetedik kötet. Ami olaszul 2014-ben jelent meg, az eredeti számozás szerint a 15–17. részben.
Az előző kötetről, az ...és eljő a fenevadról szóló bejegyzésemben egyértelművé tettem: a bevezető tiszteletköröket nincs értelme többet lefutnom, megtettem már nem egy alkalommal. az előző kötetek értékelése során.
Vagyis innentől tök unalmasak esznek a Dragonero-ról szóló írásaim. Mármint nem. Mert megismerkedhetsz az adott kötet tartalmával felületesen, és bejegyzésről bejegyzésre tapsolhatsz a tündökletes ábrázolásnak. Ez meg, ugye, nem unalmas. Nekem biztosan nem lesz az.
Eriggyünk neki ennek a hetedik kötetnek!
Meglepő fordulattal, s ez most valóbanmeglepő, a könyv összes története szervesen összefügg. Na, jó, A farkas története kicsit kilóg a sorból, de annyira mégsem. Ugyan nem a főszereplők sorsát viszi tovább, de egy, az előzőekben megismert házaspárét igen. Röviden. Minden más összefügg a többi minden mással. Akkor is, ha az első két cím ugyanazon cselekmény taglalása, míg az utolsó csak egy ügyes átkötéssel lesz szervessé az előzménnyel.
INTRIKÁK A PALOTÁBAN – ALÁSZÁLLÁS AZ ALVILÁGBA
Ian, Gmor és Sera Erondár fővárosába, Váhlendartba utazik.Az utat hajón teszik meg, Gmor legkisebb örömére. Azért kell Váhlendartba menniük, hogy Ian beszámolhasson a Nagy Sáncon túli eseményekről, arról, hogy a szipolyok új vezetőjükkel az emberek leigázására készülnek.
A főváros közelében legnagyobb örömükre csatlakozik hozzájuk Myrva, Ian technokrata húga is. Fantasyt olvasunk, de Myrva gőzhajóvalérkezik. (Például ezért is szeretem a Dragonerot.)
Még be sem lépett a palotába, sőt, még a hajóból sem szállt ki, de Ian és Gmor egy frappáns akcióval máris megmentiErondár hercegénék az életét. Ian számára ez nem kívánt következményekkel jár: meghívják a császár asztalához, s a palotában minden kötelező protokollnak, etikettnek meg kell felelnie. Ami számára majdnem elviselhetetlen teher. MInden empátiám az övé!
(Myrva:) – Gyerünk tesókám! Csak nem lehet olyan mint a vérfiak hordájával szembenézni! (Ian:) – Nem tudom, Myrva... A vérfiaknál tudom, ki az ellenség.
Gmor és Sera megússzák ezt a kötelező megfelelést: mert nem emberek, be sem léphetnek a palotába, külső szálláson kell megvárniuk, amíg Ian végez odabent.
A történet innentől arról szól, ami a címe: az udvari intrikákról. S hogy Iannek is legyen szerepe, a bérgyilkosok nem nyughatnak, a herceg továbbra is veszélyben van. Vagyis Ian és a varázsló Alben számára van feladat. Így válik akcióvá a palotában való tartózkodásuk.
S hullani kezdenek az emberek, mielőtt felfedhetnék a bérgyilkos(ok) titkát. Van tehát tennivaló jócskán. Ellenség van a kapukon belül. Is. Meg odaát is.
Mondanám, hogy keresd a nőt, de nem lenne igaz. Annak ellenére sem, hogy komoly szerep jut Myrva asszisztensének, Femnekés Ian egykori szeretőjének, a gyönyörű és a vérével nem bíró Zhabélének, Vetwadárt Farkasának. Zajlik tehát az élet.
Van tehát több új szereplő is, mind remek, nem egysíkú karakter. Idegesítő, ám igen jól sikerült karakter a császár fia, a herceg. Nagypofájú, kérkedő, de valójában pipogya, semmirekellő, elkényeztetett kéjenc figura.
Bár az olvasó számára kiderül, hogy ki a palotában a főgonosz, nyilvánosságra nem kerül a személye, Ian is csak gyanakszik. S arról még ő sem tud, hogy fő-főgonosz is létezik. Aki igen élénk érdeklődést mutat a személye iránt. Függő véggel érünk az epizód befejezéséhez.
A FARKAS TÖRTÉNETE
Vagyis a már említett hölggyé, Zhabélének, Vetwadárt Farkasának a története.
A hölgy szemre és egyéb férfiszervre való, ezt tudja magáról, és él is a külsőségeivel. Amiket használva és kihasználva került a császári udvarba, és emelkedett a semmiből viszonylag magas rangra. Egy igazi érdekkurva, aki a teste szépségét nem csupán pénz, hanem a hatalom megszerzésére is hasznosítja.
A rövidke epizód az udvari bukásáról szól, s arról, miképpen használja a külső adottságait az újboli felemelkedéshez. Új helyzetben is azonnal felismeri, hogyan kell mit tennie, hogy észrevegyék benne a nőt, s hogy a nő miképpen érheti el a kitűzött céljait. Káprázatos nő (az én ízlésemnek túl sovány, ha már fantasy és erotika, akkor a Trónok harca filmváltozatának nőalakjai, ha engem kérdezel.)
A történetet nem ugyanaz rajzolta, mint az első kettőt, ez azonnal fel is tűnik. Nem jobb, nem rosszabb (rossz ábrázolás meg Dragonero-szerte nem létezik.), más, de szintúgy szemgyönyörködtető amit láthatunk.
A RABSZOLGAKERESKEDŐ
Ismét grafikust váltunk. Akinek a stílusa az első két történet megformálójáéra (de fura így ez a szó!) hasonlít.
Amíg Ianre várnak, Gmor és Sera a palotán kívül, egy fogadóbeli szálláson tartózkodik. Unják magukat. De mert Gmor ismeri a fővárost, és ismeri a piacát, ráveszi Serát egy sétára. Sera nincsen tisztában a város működésével: ha megkíván egy almát, elveszi a kofa pultjáról, hiszen az alma csak őgy terem, mindenkié. :-)
Addig bóklásznak, csavarognak, míg egy külvárosi fogadóba tévednek. Ahol hamarosan mindketten feltűnést keltenek. Egy tagbaszakadt ork, és feltűnően csinos, ezáltal értékes elf-lány.
Gmornak hamarosan verekednie kell, mert provokálják. Amíg ő kűzd, Sera eltűnik. Megható Gmor fájdalma és dühe, amikor rájön, hogy Serát elrabolták mellőle. A kapcsolatuk érdekes, valamelyest ellentmondásos, de az összes froclijuk ellenére mindketten nagyon szeretik a másikat.
A cselekmény innentől természetesen arról szól, sikerül-e az értesített Iannek és Gmornak, a varázsló Albennel kiegészülve a nyomára bukkannia Serának, és meg tudják-e menteni a lányt eljövendő, kurtizán-sorsától? Akarsz fogadni?
Nem kell sok víznek lefolynia a főváros folyóján, a Fluhrefindhén, és már nyomon is vannak. Van itt is minden, de nagy szerepet kap a mágiaa keresésben és a végső összecsapásban is.
VÉGÖSSZEG
Mi más lehetne: ismét és újra és újra elnyeri az olvasó, nézegető minden szimpátiáját a történet. Tény, hogy nem baj, ha van némi előismeret, mert a Dragonro rendre visszanyúl az előzményeket illetőn ide-oda, de a sztori mégis kerek egész, a függővég ellenére is. A grafika ugyanúgy lenyűgöző, mint bármelyik másik kötetben. Szó sincsen semmiféle kísérletezésről, újításról, változtatásról: amit látunk reális, részletes, fantáziadús, bőven van mit nézegetni, miben gyönyörködni.
Írtam már, nem tudom, mennyire kellene elrontani a Dragonero-t, hogy elbizonytalanodjon, halványodjon bennem az érdeklődés. Bár állítólag kivétel nélkül minden változik, elmúlik. De úgy érzem, nagyon-nagyon sokat kellene tennie az alkotóknak, hogy hűljön bennem az intellektuális szerelem.
S tudd, bár fülig bele vagyok habarodva Szerelmetesfeleségtársamba, még őt is az összes hibájával szeretem. Nem azok ellenére, hanem azokkal együtt. De vannak határok, mindig is voltak.
GooBo, Hosszúvölgy, 2019, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127684 · Fordította: Koszoru Péter
10/10
2023 áprilisának a közepe. Szabi. De ma végigdolgoztam a hét órámat. Tegnap Szerelmetesfeleségtásam édesanyjáál jártam, némi gumicsere utáni felnis elpakolásra. Előtte meg utána az Auchanban, ezt-azt vásárolgatni. Többek között egy nyírt-fejű csavar-kihajtó készletet, meg kulacstartót SzFT új, pár hete vett cíngájára.
A kulacstartót még tegnap fel akartam szerelni. Fém cucc, műanyag rögzítő-alátéttel, fém csavarral. Nos, az alsó műanyag, akármilyen finoma tekertem is befelé a csavart, azon nyomban el is pattant. Majd felrobbantam miatta.
Matykó barátunk éppen akkor hívott, hogy felugrana, hozza a múlt heti fényképeket mutagotni a három napos szlovén-olasz bringatúrájukról. Mondtam, gyere.
Jó, hogy jött. Tudott tippet adni a kulacstartóhoz, amivel első kanyarban pillanatragasztóval próbálkoztam. Megfogta. Matyi azt mondta: Hilti-szalag. A megszáradt ragasztó tartott, egészen másnapig, amikor újra felcsavaroztam a helyére a tartót. Akkor tudatosodott, hogy a vázon a fogadó likak nem elvágólag vannak, a műanyag felcavarozva megfeszült,és feszült ameddig bírt.
Mutattam Matykónak az újj canga állítható kormányát illetve annak kivehetetlen, titokzatos csavarját. Mondta, nem ismeri ezt a megoldást, utána kell pislogni a neten. Ebben maradtunk. Volna, ha a sloziban levő polc nem szakad a fejemre, amikor a nagy csomag slozi-papírt fel akartam tuszkolni a magasba. Nem örültem, de nekiálltam leszedni. Szeerencsére. Mert Matykó adott tippet itt is, mit vegyek az addig bent levő dübelek helyett. Másfajta gipszkarton dübelt. S mert már késő volt vásárolni menni, itt van a bolt ötven méterre a házunktól, de már zárva volt, maradt a minden életérzéshez alkalmas pálinkázás.
S végre figyelni tudtam Matyi beszámolójára is. Meg nem is. Mert a nagy figyelem és az intenzív beszámoló közben jócskán fogyott a pálinkám.
Ma meg irány a kisbolt, jött velem onnan haza a duplakartonos, szárnyas dübel, meg Hilti-szalag. Meg fel a canga a lakásba, mert a csavarkihúzó szára vastagabb volt, mint az aksis csavarbehajtó maximális tokmány-nyílása. A vezetékes fúróba befért a kihajtó. De meg sem mozdult a csavar. Amikor megpróbáltam megfúrni, az első Bosch fémfúrószár úgy tört bele mintha ropi lett volna. A többire pedig meg sem mozdult semmi.
A polccal, dübelekkel, a felcsavarozandó fém tartószerkezettel, csempével, fugával, fúrógépekkel eljátszódtam: a polc a helyén van, remélem, marad is. Közben meg befestettem kékre a tegnap vett festékkel egy fakult-kék sapimat. Szerintem nem kék lett, hanem fekete, de legalább mindenhol lett festék a konyhában, a főzőlapon, a fehér szőnyegen, a mosogató környékén, a konyhakszerkényen...
Nyolckor indultam neki, úgy kettőkor ültem le ebédelni, de aztán még pakolásztam, takarítottam valamelyest.
SzFT-nek meg annyi munkája van, hogy egymáshoz szólni sem tudtunk. Két órára még ki is zárt a szobából, mert onlány üzleti reggelije volt délután egykor.
Jó ez a szabi! De persze még mindig jobb mint dolgozni menni. Naná. Csak valahogy...
Beragadtam a zöldbe. Mert rádiót hallgattam. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke éppen akkor nyilatkoztatta ki a rádióban, hogy még mindig túl nagy az oltatlanok száma. S amíg ezt a számot nem sikerül csökkenteni, nem számíthatunk a járvány csillapodására.
Soha nem voltam mindmeghalunk-hívő, de itt felsejlik előttem az elkülönítő táborok rémképe. Meg előtte a gazdasági ellehetetlenítés zsarolás. Manapság nem lenne nehezen megoldható, hogy ne adjon-vegyen, aki nem méltó rá.
Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor a kormányzó párt teljesen elveszített mint lehetséges szavazót.
Valamikor 2022 elején.
*
– Nem is értem, vannak emberek, akik nem oltatják be magukat! – háborog mögöttem az egyik lakó. Valamilyen vizsgálatra tartunk, az otthon kocsijával viszem őt. – Nem gondolnak arra, hogy hordozzák körbe-körbe a vírust, és átadják másoknak, akik belehalnak? Hallgatom egy darabig, de aztán nem bírom megállni, és minden előzetes tervem ellenére megszólalok. Pedig komolyan nem mentem bele soha vitákba. Se politikaiba, se koronavírusosba. – Mondja csak, be van oltva? – Persze, hogy be! Mind a hármat beadattam! – És volt már covidos? – Két hete. – Szóval három oltással két hete jött ki a korona-betegségből... Engem hetente tesztelnek, de még soha nem voltam covidos. – És akkor most erre büszke? – Dehogy! Nem tehetek róla. Csak azt akarom mondani vele, hogy nincsen oltásom, de eddig még nem találtak bennem covid-vírust. Pedig volt olyan hét, hogy minimum tizenöt covidos lakót hoztam-vittem, és lélegeztük ki-be ugyanazt a levegőt az autóban. Maga pedig oltottan még két hete is cipelte magában a vírust körbe-körbe. Tehát miért is az oltatlanok tehetnek mindenről, amikor az oltottak ugyanúgy fertőzhetnek? – De ha elkapja, Zolikám, ki tudja, túléli-e? – Így van. De akkor ne azért legyek fekete bárány, mert hű, de fertőzök másokat, hanem azért, mert önveszélyes vagyok! Valamikor 2022 késő tavaszán.
*
– Most képzeljétek! Ezt mondja nekem, akit annyi éve ismer! Ha felmegyek hozzá, vigyek maszkot, az ajtóban letesztel, s ha negatív vagyok, csak akkor mehetek be a lakásába! Ezt mondja nekem! Ő mondja ezt! 2023 áprilisa van.
Mattias Desmet könyve nem a koronavírus-járványról szól. Illetve úgy de, hogy felhasználja a járvány körüli eseményeket, rendelkezéseket, statisztikákat, mindeneket, hogy bemutassa a totalitarizmus működési mechanizmusát.
Kezdjük az elején! Nem a könyvén, hanem a gondolatmenetén.
TOTALITARIZMUS VS. DIKTATÚRA
A kettő nem azonos. Csak rokonszakma. A diktatúra mindig egy adott személyköré szerveződik. Ő a diktátor. Aki diktál. A totalitarista rendszer működtetői a hivatalnokok, a bürokraták.
Abban mindkét rendszer, módszer struktúrája megegyezik, hogy a működési elvei egy adott ideológiára épülnek. Ebből következik, hogy mindkettő megtalálja a központi ellenségét.
A diktatúra emberei kényszerből cselekszenek. A totalitarizmuséi meggyőződésből. A diktatúra rákényszeríti az akaratát a tömegekre. A totalitarizmust a tömegek éltetik. A tömeg, amely akarja az irányítást, akarja az összetartó erőt, akarja a közös célt, ezért akarja a közös ellenséget is.
(S aztán ez az egész mégis egybefolyik a könyv végére, s váltófogalommá válik a két kifejezés, a diktatúra és a totalitarizmus.)
Na, most mondom, gondolj csak a covidra!
MIKÉPPEN VAGYUNK OTT, AHOL VAGYUNK?
A bigott vallásosság nem jó dolog. Mert ölni is képes. De nem kell kereszténynek lennie, bármilyen vallás megteszi. Ennél talán csak vallástalanság rosszabb. Mert a felvilágosodás óta az ráció diktál. Kellett ez nekünk? Az ész kultusza kezdetben reményt adott. De közben kiölte az összefogó válaszok lehetőségét, az élet emberen túli célját. Az élet önmagában lett céllá, ahoj hedonizmus!
Csakhogy a hedonista ember jobbára magányos. Mert amikor múlik az eksztázis, az eufória, jobbára egyedül marad. Az ész kultusza széttördelte a társadalmakat, megölte Istent, ékeket vert a család intézményébe, hogy aztán a híradástechnika és az informatika által képernyőzombikká silányítsa az egyedeket.
Akiknek már csak adagolni kell a megfelelő Üzenetet a csatornák valamelyikén. Aztán meg ellenőrizni kell a csatornákat, nehogy nyulambulamék észrevétlen kiszökelljenek a közös bokorból. Legyen retorzió is, ha nem megfelelő mennyiségű és minőségű a maszlag-fogyasztása! Tudod, mi a legjobb módszer? Hát persze, hogy az: a svájciak sem fegyelmezettek, meg rendszeretők, lófüttyköst, rettegnek egymástól, mert olyan lelkes vehemenciával jelentgetik fel egymást a helyi önkorminál, a tartományi hivataloknál, a rendőrségnél, hogy az csuda. Az meg nem csuda, hogy ezek után vigyázzban feszít a beleikben a fekália is! Vagyis nyulambulamék jelentgessék csak egymást lelkesen. Vegyünk példát Svájcról, a független mintaállamról!
Tudod, mikor dobáltam el az agyamat? Amikor a Facebook-tól kaptam egy figyelmeztetést egy megosztásomért, na akkor. A megosztás arról szólt, hogy a számok csalnak, nem halunk meg mindnyájan, szó sincsen arról, hogy hullatömegeken át kellene lebukdácsolni az aluljárókba, és fosztogató bandákkal küzdeni az utolsó kenyérdarabért, korty tejért az élelmiszerboltban. Erről szólt a megosztás. Hogy túléljük. S tudod mi volt? Mi lett?
RÉMHÍRTERJESZTÉS miatt letiltották a cikket! Pár napra engem is függesztettek, mert azt a visszataszító hírt akartam osztogatni az emberekkel, hogy szép az élet, és lesz még belőle, nem halunk még meg. Ebben voltam, lettem bűnös. Mea maxima culpa!
Értsd jól, az lett volna a megfelelő hír, ha a fenti volt a rém-, akkor a jó hír, hogy keserves kínok pusztulunk el mindnyájan, úgy fertőzzük egymást, ahogyan a szuperszonikus bombázók haladnak az égen, senki nem lesz kivétel, kihal a város, leáll a vízszolgáltatás, az áram,, a gáz, minden, megdöglünk egytől-egyig. Ha ezt a jó hírt akartam volna megosztani, akkor annak semmi akadálya nem lett volna, csak hozzá kellett tenni, hogy koronavírus.
Így azt sem lehetett nyilvánosságra hozni, hogy az utolsó covidtalan év tavaszán többen haltak meg mint az első, hűdejárványos év ugyanazon időszakában. Írta, mondta a KSH megfelelő oldala. Szerelmetesfeleségtársam álla meg zuhant lefelé, ahogy nézte a képernyőt. – Morzsám, terjeszteni kellene a covidot, mert amióta van, nem halnak annyira az emberek, mint amikor még nem volt! Lehet, hogy ez tulajdonképpen életelixír?
Jó, itt még nem tartottunk, de nem tudott nem eszembe jutni a Doktor Herz című musical megfelelő dala, amit a Cseke Péter megformálta Strasser ezredes énekelt: „Nyúlcipő és tartsd a szád / Vagy szétverjük a nagy pofád [...] Nálunk van a fegyver, miénk a világ! / Szétverjük az egész rohadt demokráciát!”
Mit képvisel Strasser? Az elnyomást, a fizikai erőszakot, a fegyver hatalmát. S mi kell ahhoz, hogy a tömegek ezt a hatalmat önként akarják maguk fölé? Ó, semmi más, csak az, hogy legyen valami, amitől még jobban félnek! Az, hogy megalapozott-e a félelem, más kérdés. De lehet félni a terroristáktól (v. ö.: 9/11), lehet félni a migránsoktól, lehet félni a vírustól, lehet rettegni egy agresszív diktátortól is nagy a kínálat. S ki tudja, mi van még a puttonyban.
Nem mondom, hogy mindegyik félelem megalapozatlan. Csak azt mondom hogy kihasználható. Hogy vissza lehet élni vele. S a visszaélés egyik legnagyobb eszköze, hogy a tömegek maguk akarják, hogy irányítva legyenek, utat mutassanak nekik. Akár azon az áron is, hogy közben a saját jogaik is vaskosan sérülnek. De meg lesz az szilárd vélekedésük, hogy biztonságban S a biztonság érdekében akár a szabadságról is lemondanak, és követelik az önmaguk feletti teljes uralmat. A jelszó tehát: félelem.
A TUDOMÁNY, A SZÁMOK ÉS AZ ÁJULT TISZTELET IRÁNTUK
Szóval tudomány, meg számok. Mindkettőt tiszteljük. Mert a tudomány tud, a számok meg nem hazudnak. Nem látod, de ahogy leírtam a fenti mondatot, fogom a hasam a röhögéstől. Persze lehet, hogy inkább sírnom kellene.
Nem vagyok tudományellenes. Matematika-ellenes sem. A könyv szerzője sem az. Csak iparkodik a helyén kezelni a dolgokat. Szókimondón.
A tudomány dogmatikussá vált, a képviselői meg csalhatatlanná. Miközben ezer meg egy példát lehetne hozni arra, hogy a tudomány tévedett. S nem a sötétnek nevezett középkorból, hanem manapságból hozott példákat. Desmet konkrétan, ha már egészségügy, akkor legyen egészségügy, négy gyógyszer bevezetését, forgalmazását említi meg. Mondom: gyógyszerét!
Az egyiket, a Softenonnevűt 1968-ban vezették be, és kezdték meg az árusítását. '61-ben kiderült, hogy legalább tízezer magzatnál súlyos rendellenességet okozott. De csak '69-ben vonták ki teljesen a forgalomból, „mert meg akartak győződni a gyógyszer és a magzati rendellenességek közötti összefüggésről.” (77. o..) Magyarországon Contergan-tragédiaként híresült el ugyanennek a hatóanyagnak a gyilkos hatása.
A másik példa a vetélések ellen bevetett DES nevű mesterséges hormon. '47-ben kezdték alkalmazni, és tették is ezt '76-ig. A mellékhatásai: mellrák megnövekedett kockázata, a női utódok első generációjában méhnyálkahártya- rendellenességek, terhességi problémák, nemi szervek rendellenességei, mell- és hüvelyrák fokozott kockázata. A fiú utódok első genereációjában mellékhere-duzzanatokat találtak, a második generációban húgyutak elváltozásait figyelték meg. Ja, és nem tudják, hogy a mellékhatások meg fognak-e szűnni, és melyik generációban tennék ezt.
Mondom: a tudományról beszélünk!
Mondjak még példát a könyvből? 2019-ben több gyógyszergyártó ellen indult per az ópiátok mellékhatásai miatt. Legalább négyszázezer ember halálát okozták ezek a szerek. A paracetamolról (a bögöly csípésen kívül az egyetlen dolog, amire allergiás vagyok) 2021-ben derült ki, hogy rákkeltő. Úgy hetven éve árusítják.
Stop! Nem vagyok gyószerellenes! Az infarktusom óta, várj csak, naponta hétféle gyógyszert kell bevennem a szinten tartáshoz. S be is veszem. Ebben benne vannak a cukorbetegség gyógyszerei is. A hétből egy azért van, hogy ne váljon a másik hattól teaszűrővé a gyomrom. Patent, nem?
Egyébként, apropó, ha már infarktus meg cukorbetegség! Az infarktusom (tréfás volt, de most nem mesélem el, messzire vinne) után az addig is meglevő cukorproblémám nagyon xarakodni kezdett a kórházban. Amikor kijöttem, végre egy jó adag, magam csinálta töltött káposzta, oldalassal, naná, helyreállt minden. Ez '21-ben volt. [„Ugye, Szerelmetesfeleségtársam?” Megerősítette.]) '21 karácsonyán. Vagyis a legvadabb covid-időszakban.
Két hétig, na jó, tizenegy napig nem is láttuk egymást. („Még sírtam is, amikor este lefeküdtem, annyira hiányoztál!” Pedig SzFT nagyon nem szokott sírni. Tizenöt éve ismerem, azóta talán háromszor-ötször ha láttam a könnyeit. Ebből kettő haláleset volt, egy pedig fizikai fájdalom.) Teszteltek, amikor bekerültem az intenzívre, teszteltek, amikor felkerültem az osztályra. Soha, sehol semmi. (A dolgozdában átlag hetente kellett mennünk tesztre az egész covid-balhé alatt. Én vagyok az, aki az orrtúrkálást jobban bírja, mint a torok-tapit, attól hányi akarok.)
– Zoltán – kérdezte a munkahelyi doktornéni – ezek után sem oltatod be magad? Infarktus, cukor-probléma... Veszélyeztetett vagy! – Ezek után pláne nem! Doktornéni, hallottad, a kollégáknak milyen problémáik lettek az oltás után? Van nekem olyanom oltás nélkül is! – Te tudod... – Tudja a franc! Semmit sem tudok. Csak ez a genetika-turkálós, übergyorsan összepakolt kutyvalék... Nem tudom... Inkább nem. Eszek sok vitamint, hátha igaza van Lenkeinek... – Vitamint mondott covidra? – Ja, nem arra. Minden másra. Még korábban mondta.
Lássuk a számokat! Mert azok nem hazudnak. Kvéve, ha statisztikáról van szó. Kétszer kettő soha nem öt, nem mondom senki után, ez vitathatatlan. De ha a számok nem csupán önmagukban állnak, hanem értelmezés is mellettük, felettük, alattuk, akkor úgy füllentenek mint (majdnem egy élő ember nevét mondtam, de nem akarok senkit sértegetni) Háry János.
Desmet is idézi Chorchillt (bár ha minden igaz, a mondásnak semmi köze Churchill-hez)
Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok.
Amikor az első számadatokat nyilvánosságra hozták Magyarországon a korona-járvány elhunytjairól, én csak lestem, mint Rozi a moziban. Mert magas volt a szám valóban. De egy emberrel is meghal egy egész világ, tartja a zsidó mondás. Ám a magas halálozási rátához semmiféle viszonyszámotnem közöltek, így nem tudtam elképedni. – És mekkora lenne ez a szám, ha nem lenne covid? – Nem mindegy? – förmedt rám egy kollégám. – Már hogyan lenne mindegy? Ha csak kettővel több, akkor mifrancért rinyáljunk? Ha százezerrel, akkor rendben, aggódjunk! De csak akkor, ha az egyéb influenzás időkhöz képest ennyivel magasabb. S persze nem ártana tudni, hogy mindenféle járványmentes időben mekkora az egyhavi halálozási szám az országban. Így ez a szám elképesztő csakugyan, de valójában semmit sem mond semmiről, ha nem tudom mihez viszonyítani.
Erre mondtam a fentebb, amit feltételezni sem mertem, hogy a covid-mentes évben többen haltak meg mint a járvány kitörése után két hónappal. Kár, hogy nem mentettem akkor képernyőképet!)
Nem vagyok ennyire okos. Nem vagyok okos. Csak néha azért megmozdul az agyam. (A lakáshitelünk körüli matematikát például SzFT fordította a számomra. [Az annuitás szó jelentését nem tudom hányszor tanultam meg, de még most sem tudom, mit jelent.] A fordítás alapján aztán én kommunikáltam az ügyvédünkkel, mi mindent hagyott ki/ írt rosszul az adásvételibe.)
Az ám, de az emberek döntő többsége elernyed egy mutatós statisztika láttán. (Engem meg még a blogomé sem érdekel igazán.) Akkor is, ha jobban belegondolva, értelmezgetve, a statisztikának semmi értelme nincsen. Vagy ha igazat is mond, akkor sem tudjuk, hogy az ide-oda, fel s alá futkorászó vonalak, impozáns oszlopok, körszeletek mögött mi is áll valójában. Mert a nem tudom minek a tíz százaléka nagyon nem mindegy, mit jelent!
Ha a Riska tíz százalékkal kevesebb tejet ad, mint az elmúlt hónapban, akkor mittomén, napi két liter mínusszal számolhatok. Kérdés, hogy én ittam volna meg, vagy el akarom adni. Mert ez sem mindegy. Aztán kérdés, hogy a tejből élek, vagy vann mellette más forrásom is? A fő kérdés meg az, miért ad a Riska tíz százalékkal kevesebb tejet? Öreg már? Nem az istállóban kellene etetni, hanem kihajtani a mezőre? Beteg? Szerelmes és a merengéstől elfelejt enni? És így tovább.
Összefogom, amit Desmet állít: mára a tudomány szent tehén lett, bármit mond, az kétségbevonhatatlan, maximum utólag derül ki, hogy eget vető marhaság volt. De ha valami tudományos, akkor tuti biztosan igaz is. A számok pedig önmagukban nem biztos, hogy mondanak valamit, elengedhetetlen a történet, amit képviselnek.
A covid esetében a számháború igen látványos. Mondanám, hogy volt, de a parázs még izzik: a rádióban azért hébe-hoba még be-beugrik egy kis aktuális covid-statisztika. Még az áldozatok száma is igen kétséges. Azért az, mert bárki, aki ebben az időszakban halt meg, és találtak benne akár egy fél covid-sejtet is, az koronavírus-áldozat volt. Akkor is, ha közlekedési balesetben vagy perforált vakbélgyulladásban halt meg.
Ó, igen, mondani akartam már: nagyon érdekes, hogy bármi, amit Desmet a koronavírus-járványról, az intézkedésekről, az értelmezésekről, a számokról, eljárásokról, a viszonyulásokról mond, olyan, mintha szóról-szóra, pillanatról-pillanatra ismerné a magyar történéseket. Pedig egyáltalán nem azokról ír. Ebből az sejlik fel, hogy a valahogyan, valamiért a hülyeség, a logikátlanság ugyanúgy xilofonozott világszerte.
Leírtam más a sztorit, de újra itt a helye.
A korona-időszak legtréfásabb esete volt, s akárhányszor elmesélem valakinek, mindig röhögnöm kell. Szerintem remekül példázza a nevetséges szabálykövetést.
Abban az időszakban történt, amikor csak kijárási korlátozás volt. Vagyis egy csomó indokból ki lehetett menni bármikor a lakásból. (Arról most ne is beszéljünk, hogy mi értelme volt a kijárási tilalomnak!) Egy este, úgy tizenegy óra felé lementünk rágyújtani a tízemeletes házunk előtti nagy parkba. Hárman voltunk, Szerelmetesfeleségtársam, Csemete és én.
Nem mondom, hogy a kutya sem volt ott, mert tőlünk úgy kétszáz méterre sétáltattak egy ebet. A park olyan harmincezer négyzetméteres lehet. Van nagyobb is, de azért nem kicsi.
Ültünk, füstöltünk békésen, egyszerre csak előttünk termett a Szerv két egyenruhása. Udvariasan köszöntek, és kérték a személyinket. Mondtam, hogy nincsen,. Vagyis van, csak fent hagytuk a lakásban, mutattam a házra. Felajánlottam, hogy náluk hagyom túsznak a lányokat, és felugrom a kártyákért, de a rendőrök leintettek. – Milyen kapcsolat van önök között? Mondtuk, bevallottuk. – Szóval egy háztartásban élnek? Mi tagadás. – Mondják az adataikat! Mondtuk. Kiderült, hogy teljesen bizonyosan és tökéletesen azonosak voltunk önmagunkkal. Amikor ez kiderült, bár sejtettem, de bizonyos akartam lenni, miért is igazoltattunk. – Mert itt ülnek a padon! –Nincsen kijárási tilalom, csak korlátozás van – jegyzetem meg szelíden. Mire megtudtam, hogy igazam van, de a korlátozás kivételei igen konkrétan megfogalmazottak. A padon dohányzás nincsen közöttük. Az egészségügyi séta igen. – Csak hogy jól értsem, mit követtünk el: ha itt a pad előtt fel-alá sétálva szívtuk volna a cigit, akkor nincsen semmi baj? Jó értem? – Úgy van! – kaptam meg azonnal a feleletet. S azonnal mellé az infót, vegyük úgy, hogy szóban figyelmeztetve lettünk, legközelebb egy ilyen pados ücsörgés az éjszakai parkban, az egy háztartásban lélegzőkkel együtt, személyenként ötvenezer forintunkba fog kerülni!
Nos, azóta tudom, hogy a koronavírus sötétben ülve sokkal jobban támad, mintha állnánk, s pláne, ha sétálunk! Fontos ismeret, különös részlet! Akit csak lehetett figyelmeztettünk erre a ritkán hallott tudományos részletre!
S félreértés ne essék: semmi bajom nem volt az intézkedő rendőrökkel. Nem voltak bunkók, tirpákok, agresszívek. Bár határozottak voltak, udvariasan viselkedtek, semmi irritáló nem volt a személyes kommunikációjukban. Végezték a maguk ostoba kötelességét. Remélem, kényszerből!
Ahogyan a számok tömkelegéből teljesen és tökéletesen kimaradt az intézkedések közvetett hatására elhunytak sora is. Azok, akiket a stressz, a magány okozta stressz kialakította pszichoszomatikus betegségek vittek el. Azok az otthonokba bezárt idős emberek, akiket hónapokig a szobájuk börtönébe kényszerítettek, akik nem tudtak érintkezni a külvilággal, és megfosztattak minden emberi kapcsolatuktól. S nincsenek adatok arról sem, hányan hunytak el a sebtében összedobott vakcina okozta következmények hatására. Erről itthon végképpen nem hallani semmit. Holott...
A TOTALITARIZMUS ALULNÉZETBŐL
A jó vezető aranyat ér. Utat mutat, mehetünk utána, bízhatunk benne, kivezet a xarból, biztos ösvényre vezet, ő tudja a frankót, a megingathatatlant és az egészen biztosat.
Jó, O1G (nem jó, de gusztustalan divat), meg nagyokat röhögünk a nyunyókán, a naponta változó érveléseken, szabályokon, de azért néma volt a csönd a rendelkezések minden ésszerűtlenségével kapcsolatban. Gondolj csak bele: 2023 áprilisában az eü-intézményekben még mindig kötelező a maszk. Sehol máshol. Ööö... Ülünk maszkban egymás mellett a rendelőben, nehogy megfertőzzük a másikat, majd a rendelés után kiugrunk a közértbe, majd be egy korsó sörre a sarki krimóba. De jövő héten újra vigyázunk egymásra a rendelőben, mert visszarendelt a dokibácsi. Az ész megáll!
De ennél sokkal súlyosabb az a zsarolás, amivel az embereket az oltás beadatására akarták kényszeríteni. (Csak azért sem használom a felvétel szót!) A legelképesztőbb az egészségügyi személyzet elbocsátása volt: aki nem volt hajlandó beoltatni magát, megkapta a felmondását. Az öntökönszúrás-művészete. De akár a védettséginek hazudott oltási igazolvánnyal látogatható kulturális rendezvényekkel látogatható elképesztő megkülönböztetés rendszere is. (Ne feledd: az oltottak lehetnek simán vírushordozók. Sőt, covid-betegek is. Mi több: halottá is válhatnak.)
Vagyis múlhatatlanul szükség van az utat mutató ujjra. Akkor is, ha az útmutatás következménye, hogy nagyon demokratikus, emberi jogainkat hajíthatjuk a fenébe. A birkáknak kell a kolomp, és az sem baj, ha a terelő puli néha belénk-belénk mar! De legalább tudjuk, merre megyünk. Ennek érdekében még azt is megbocsátjuk, ha a ma érvényes narratíva, megjelenő rendelkezés teljesen mást mond, állít, mint amit tegnap kellett elhinni.
A társadalmi összefogáshoz feltétlenül szükséges a megfelelő ellenségkép. Mert a pozitív cél nem fog össze annyira, mint a közös ellenség léte.Hogy a fene megette ezt a nyavalyás emberi mivoltot!
A TOTALITARIZMUS FELÜLNÉZETE
Itt egy kicsit zavaros a kép. Azért az, mert Desmet egyfelől azt állítja, hogy a diktatúra és a totalitarizmus nem ugyanaz. A leglényegesebb különbség, hogy az utóbbinak nincsen karizmatikus vezére. A bürokraták szürke masszája vezeti. Nem hangzatos szövegeléssel, hanem a jogszabályok, rendelkezések, utasítások szövevényes rendszerével.
Aztán elmondja, miképpen követte a birkanyáj Sztálint és Hitlert... Spongyát rá!
A totalitarizmusnak viszont ugyanolyan elemi érdeke az ellenőrzés, a kézben tartás szigorú rendszere, miképpen a diktatúrának. S ez napjainkban egyre egyszerűbbé és egyszerűbbé válik. A kutyákban már kötelezően ott van az azonosító chip. Már csak egy lépés... S ha József Attila a harmincas években az ellen tiltakozott, hogy az élete csupán kartoték adat, vajon mit mondana manapság? Mi lenne a véleménye arról a rendszerről, amelyikben pár gombnyomással bárkiről bármit meg lehet tudni, és el lehet lehetetleníteni?
Mert a totalitarizmus elsődleges célja a kézben tartás, a részletekbe menő irányítás és parasztvakítás. S naná, a nem együtt bégető hangok elhallgattatása. Ahogyan ez például a koronavírus-mizéria esetében is történt.
MIT TUDUNK MEG ÉS MIT NEM?
Több szempontból érdekesnek és különösnek találtam a könyvet. Egyfelől kicsit olyan mintha nem is annyira a totalitarizmusról szólna, hanem a koronavírus-járvány képtelenségeiről. Kicsit meg olyan, mintha a korona-marhaságokat használná fel a totalitarizmus bemutatására. De valahogy nem dől, melyikről is van szó igazából.
Aztán gyakorlatilag nem derül ki semmi a védekezési lehetőségekről. Illetve annyi mégis, hogy a totalitarista törekvések kikerülhetetlenül összeomlanak egy idő után: vagyis csak KIVÁRÁSRA játszhat,aki nem hajlandó sodródni és meghajolni. Felettébb halovány üzenet...
Aztán még: néha volt olyan érzésem, hogy Desmet írása mindössze LÁBJEGYZET két másik műhöz.Hannah Arendt A totalitarizmus gyökereicímű összefoglalásához és Szolzsenyicin A Gulag szigetvilágcímű hatalmas terjedelmű művéhez.
Apróság, de csak nevetve csóváltam a fejemet miatta: a lábjegyzetekben szereplő Solzhenitsyn írásformával először nem tudtam mit kezdeni, csak nagyon lassan esett le a tantusz.
Ennél tréfásabb volt, amikor egy konkrét témával kapcsolatban azt találta írni a szerző, hogy érdemes elolvasni ezzel kapcsolatban Szolzsenyicin gondolatait, amiket a fenti könyvben fogalmazott meg. Majd a lábjegyzet rámutatott, hogy ezeket a gondolatokat Solzhenitsyn említett művében találjuk meg. Így segített. Konkrét oldalszám vagy fejezetcím nélkül. A teljes mű kétezer oldal. A kivonata minimum hatszáznegyven. Lapozgass kedvedre, kedves olvasó, hátha megtalálod! Jó szórakozást!
Tényleg feltűnően sok utalás történik mindkét szerzőre és műre. Arendt esetében szóba kerül még az Eichmann Jeruzsálemben című beszámolója is. (Na, erre lettem először nagyon kíváncsi. Aztán a másik, említett könyvére is. Azért lettem kíváncsi, mert Arendt maga is az antiszemitizmus gyanujába keveredett miatta. Holott csak beszámolt az egykori náci vezető peréről.)
Aztán ugyancsak feltűnő Desmet törekvése, hogy meggyőzzön arról, semminek a hátterében NINCSEN SEMMIFÉLE HÁTTÉRHATALMI ÖSSZEESKÜVÉS. Annyira iparkodik, annyira törekszik, hogy amikor a szabadkőművesek szóba kerülnek, és őket is ezerrel mentegeti felfelé az összeesküvés gyanúja alól, a magyar szerkesztők azért lassítanak és egy lábjegyzetben felhívják a figyelmet arra, hogy nana, azért például Raffay Ernő levéltári anyagok alapján bizonyította ennek az ellenkezőjét.
Egyébként Desmet elképzelése csuda érdekes a totalitarizmus működéséről. Azt mondja, nem kell karizmatikus vezető, csak az, hogy a bürokratikus vezetés azonos módon gondolkodjon. S nem kell a vezetésnek elnyomásban gondolkodnia, akkor is simán kialakulhat a totalitarizmus mintázata. Hogyan?
Hallottál már a Sierpinski-háromszögről? Fraktál. Jelentsen a szó bármit is. Én most olvastam róla első alkalommal. A lényege és a kapcsolata Desmet könyvével, hogy dott rendszerben az azonos szabályok mellett gondolkodó tagok által kiadott végső mintázat szabályos lesz, akkor is, ha a végső, teljes mintával az egyes összetevők egyáltalán nincsenek tisztában.
Vagyis nincsen szükség egy háttérből irányító szuperhatalomra. Nem megyek bele, de ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok. Legyen nekem!
Ámde minden hökkenés és fenntartás ellenére a könyv összességében érdekes és izgalmas. Annak ellenére, hogy hibrid. Mert se nem a koronavírus-cécóról, se nem a totalitarizmusról nem szól teljes mértékben. S annak ellenére, hogy a kettő közötti koherenciát sem éreztem erőteljesnek. Többek között azért, mert a végén mégis csak Hitlerről meg Sztálinról beszélgettünk, miközben a totalitarizmusnak nincsen arca, bürokraták vannak, meg fraktál háromszög.
De ismétlem: ennek ellenére érdekes és olvasmányos ami a kezünkben van. Elfogadom, ami a borítón van, hogy Mattias Desmet a világ egyik legokosabb embere (ahogyan a borító reklámszövege leteríti az imaszőnyegét), de hogy nem a legjobb szerkesztője, az biztos. Viszont nem is a legrosszabb írója. Sőt!
Kárpátia Stúdió, Köröstárkány - Balatonfőkajár, 2022, 368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155374876, Fordította: ifj. Szabó János
7/10
2023 április közepe. Az utolsó nap a tíznapos szabiból. Mintha ma kezdődött volna, és máris véget is ért. Olyan kis bilifül lettem. Hogy feldobódjak, elmentem ma ortopédiára: rendszeresen van egy nagyon fájó bőrkeményedés a jobb talpamon. A dokbácsi megnyugtatott: van rá betét, de ha nem segít, akkor műtét, kifűrészelnek egy darabot a lábujj-csontból, aztán betéttel majd összeforr. Mert csak az egyik lábujjam csontja deformálódott. Vidám!
* Hallgatom a felső iskolába járó hölgyeményt. – Biztos nem maradok ebben a szar országban! Utálom ezt a nyelvet is, a franc se akarja egész életében beszélni. S a pasim ne egy feltuningolt Ladával jöjjön értem, hanem legalább Mercedes-szel! – G. B. Shaw szerint a legtökéletesebb nyelv a magyar... – próbálkozom. A hölgy jól érvel: – Hát elég hülye volt, ha így gondolta. De beszélte is?
Hiszed vagy sem, egy egészen különlegesen jó agyú hölgyeményről van szó. Aki egész életében nagyjából mindent megkapott, amire csak rápillantott, utoljára egy háromszázezres telefont, meg egy félmillcsis, tényleg pöpec laptopot.
A jövő értelmisége. Hogy a csudába csúszhatnak ennyire félre a dolgok?
FENYEGETÉS A MÉLYBŐL Írta: Luca Enoch Rajzolta: Cristiano Cucina
A LÁNGOK SZÜLÖTTE Írta: Luca Enoch Rajzolta: Alfio Buscaglia
...ÉS ELJŐ A FENEVAD Írta: Luca Enoch Rajzolta: Alfio Buscaglia
A VADÁSZ TÖRTÉNETE Írta: Luca Enoch Rajzolta: Walter Trono
Remek ez a borító, nemde? Ez a Dragonero hatodik magyar nyelű kötete.
Ez a Sergio Bonelli Editore-sorozat azok közé tartozott, aminek kezdetben, a fantasy mivolta miatt kezdetben ellenálltam, mert annyira nem kedvelem a fantasykat. Többször elmondtam már, soha nem is kedveltem. Az egyetlen, amit elsőre is igencsak szerettem A babó volt. Aztán itt meg is akadtam. Nem mondom, hogy soha semmit nem olvastam ebben a műfajban, de sokat nem. És semmi mást nem került annyira közel hozzám, mint Bilbo Baggins kincskereső kalandja A nagy regényt, A gyűrűk ura sem. Elolvastam, de csak második nekifutásra sikerült a végére jutnom.
Nos, a Dragonero elsőre teljesen levett a lábamról. Nem annyira a téma fogott meg, az olyan kis... izé... fantasy. A szokásos, orkos, sárkányos, varázslós, miegymásos, ami ilyen. Viszont a szereplők annyira nagyon kitaláltak, de annyira, hogy az csuda! De hiszen erről is nem egy alkalommal írtam már. Itt vannak a linkek, amelyeken meg tudod nézni hol mindenhol.
Az ebbe a kötetbe felvett történetek eredetileg a Dragonero 12–14. számában jelentek meg, 2014-ben. A négy cím két és fél történetet jelent. A Fenyegetés a mélybőlönálló történet. A Lángok szülötte valamint az ...és eljő a fenevadegy összefüggő történet, két részben. A vadász történeteaz előző, két részű történet kiegészítése, érdekessége, valamilye.
A Dragonero-ra kivétel nélkül jellemző a részletes ábrázolás. (Mondjuk ez a Sergio Bonelli kiadványaira általában igaz, de ebben az esetben az utolsó történetecskére különösen az.) A szereplők kiváló karakterén túl ez volt az indoka, hogy feladtam a fantasyval szembeni fenntartásaimat, ha Dragonero-ról van szó.
FENYEGETÉS A MÉLYBŐL
Ian Aranill, azaz Dragonero, a sárkányölő és barátai, Gmor, az ork és Sera, az elf-lány (na, jó, százhúsz éves, de úgy néz ki mintha tizenkettő lenne) Solian város közelében lakik, fent a dombon.
Egy nap, éppen ebédidőben, a városka főterén hatalmas lyuk keletkezik, amiből hamarosan előmászik egy furcsa alak. Sera-val ellentétben ő fiatal, de igen öregnek tűnik. Ő a földalatti világ megbízott felderítője, Radah 'El.
A lyuk nem miatta tátong a város főterén. Ám ha már ott van a lyuk, hát a barátaink naná, hogy aláereszkednek megnézni, mi okozhatta a föld beszakadását. Radah 'El velük tart.
S mik élnek a föld alatti bányákban? Na, mik? Úgy van, törpék. Hát itt is van belőlük néhány. Akik ismernek egy komplett föld alatti várost. Meg tudnak egy hatalmas féregrőlis, ami a föld alatti városban a semmiből jelent meg nekik, hogy azátn úgy egye át magát a sziklákon, ahogy a macska a vajat eszi.
Ezen a porolós képen nagyon jót rötyögtem
S innentől beindul a kaland. A város tényleg hatalmas, a féreg megjelenik, ő több mint gigantikus, a kalandot mindenki túléli, csak... De többet elmondani több lenne, mint tapintatlanság.
Amikor az epizód végére értem, hiányérzetemtámadt. Ugyan a kaland befejeződött, de nem záródott le teljesen. Nem tudtam meg, hová lett, visszatérhetett-e valaha, aki eltűnt, honnan jött miért a féreg, ki építette a nagy várost a föld alá, hová lettek a lakói... És így tovább.
De a vége nem volt semmi hiányérzetem, ellenkezésem. Jó a felvezetés, jó a konfliktus kibontása, remek figura Radah 'El, jó ötlet, a folytonos morgása... a majd' elszóltam mi miatt. Bírtam a törpefigurákat és az akciójeleneteket is. Úgy bruttó.
S tény, ami tény, bár nem kételkedtem benne, hogy így lesz, de Ian és barátai épségben visszatértek az otthonukba.
Tudod mire lennék még kíváncsi? Solian lakói hogy a viharba temették be a város főterén tátongó marha nagy és mély lyukat?
A LÁNGOK SZÜLÖTTE – ...ÉS ELJŐ A FENEVAD
Ahogy mondtam már, e két cím egyetlen sztorit takar.
Ian, ugye, sárkányölő. Nem sok sárkányt ölt meg eddig, csak egyet, de az nagykutya volt a sárkányok között. Ráadásul a csatázásuk közben a sárkány véréből került Ian vérébe is valamennyi. Ezáltal némely tulajdonságai fokozatosan megváltoztak, kialakultak. Ian ettől nem éppen a legnyugodtabb. Ennek az átalakulásnak a része az is, hogy amikor megjelenik egy sárkány Ian megérzi a jelenlétét. Álmodik vele, spontán rosszullét fogja el és valamiféle telepatikus úton aztán kommunikálni tud vele.
Közben megjelenik egy sárkányvadász csapat is. Ian és Gmor legnagyobb meglepetésére két szipolyis tartozik hozzájuk. A szipolyok Dragonero-szerte amolyan helyi zombiszerűségek. Egyencsúnyák és nagyon nem jellemző, hogy együttműködjenek bármi más lénnyel.
A sárkány közben tevékenykedik, a nyomában csak üszkös romok... Ian, Gmor és a kis sárkányvadász-bagázs meg a nyomába ered.
Nem részletezem a cselekményt. Azt viszont igen, hogy a kapcsolatok ellentmondásaitfelettébb remekül kezeli a történet. Úgy Ian és a sárkányvadász-bagázsét, különös tekintettel a vezetőjükre, a roppant csúnya, a fél fején lesavazódott Raykartra, mint a sárkányra. Akit Ian nem enged legyilkolni, s aztán meg... De mondom, nem részletezem. A történet izgalmas, érdekes.
A VADÁSZ TÖRTÉNETE
Ez a kis szösszenet Raykart (tudod, a sárkányvadász-bagázs vezetője) egy nem sárkányra, hanem egyéb fenevadra vadászását mondja el. Középpontjában egy, az előző történetből származó gyilok-szerszámmal. Nem rossz a történet sem, de messze nem az az erőssége.
De barátom, a rajzok, ezek a rajzok! Megszoktam a kiadó történeteiben a részletességet, aprólékosságot, de rendre meg tudnak lepni. Ezúttal le is nyűgöztek. Mert nézd csak például ezt a képkockát!
Gondolom, neked is elakadt a lélegzeted. Én hosszú percekig méláztam e rajzok felett. A történet megarövid, és valóban arról szól, amit a címe ígér, egy apró kapcsolódással az előző történethez.
MINDÖSSZESEN
Nem tudom megállni, azért csak összefoglalom... Miközben nem változik semmi, és a kötet pont olyan mint az eddigiek, koncepciózus, izgalmas, érdekes, remekül felépített világgal és karakterekkel, mindez lenyűgöző képi megfogalmazásában, amely simám és tökéletesen feledteti a közepes, átlagos történeteket. Szóval mindez ebben az esetben is pont így működik. Pompásan és hibátlanul. Én meg egyre azon törpölődöm, vajon hol van és mi a titka annak, hogy egyszerűen képtelenség megunni a Dragonero-t?
ooBo, Hosszúvölgy, 2019, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127622
10/10
2023-ban a megfeszítés és a feltámadás közötti napon. Olyan kis mocskos idő van, hogy csak örvendezni tudtunk, hogy nem mentünk Fertő tavat körbecangázni. A s*günk is befagyott volna. Így hétfőn nem megyünk a szokásos tavaszi Duna-kanyaros körünkre sem. Szobról szoktunk Verőcéig leereszkedni, Nagymaroson sült halazva, sörözve egyet. Most megvárjuk, hogy legyen végre a tél helyett tavasz.
Így tegnap csendes napot töltöttünk egyet, megcsodálva az „Avatar” természetfilmességének remekségét, olvastunk, írtunk, összebújtunk, és főztünk egy giga adak füstölt sonkás bablevest. Ma elugrottunk ugyan a Pennybe ezért-azért, Szerelmetesfelségtársam most éppen dolgozik, én meg írok. Ma meg a „Babilon” című piszok hosszú opusszal múlattuk még az időt. Két részre bontva a három óráját.
Közben meg a Rhapsody „Down of Victory” lemezének nagyívű operaisága döngöl a fülünkbe. „Hooooly Thunder Force.” Ezen túl két napja megint a felettébb pompás, lengyel Millenium nevű együttest hallgattam folyamatosan. Különös tekintettel a „44 minutes” albumra.
S közben állásokat nézegettem. Volt is, ahová küldtem életrajzot. S küzdöttem az életrajzom aktualizálsával vagy egy órát. Mert azt mondják a bölcsek, hogy érdemes a volt munkahelyeket nem kronologikusan felsorolni, hanem előtérbe hozni azokat, amelyek a megcélzott pozíció szempontjából lényegesek. Csak ki kellene próbálnom a Canva asztali alkalmazásának a lehetőségeit, hátha egyszerűbb vele küzdeni mint a Word-del.
AZ ALKONYATZÓNA LAKÓI Írta: Tiziano Sclavi Rajzolta: Giuseppe Montanari – Ernesto Grassani
A SZÖRNYETEG VISSZATÉR Írta: Tiziano Sclavi Rajzolta: Luigi Piccatto
Megértem én, ha unod... Sokadik Dylan Dog, tömérdekedik Sergio Bonelli Editore kötet, milliószor elmondtam már, hogy Dylan Dog rémálomnyomozó, aki alapvetőn nem hisz a transzcendensben, de rendre misztikus horror-körülmények között találja magát. Nem hallgattam el azt sem, hogy a kiadó magyarul is megszólaló hősei közül ő volt az utolsó, akit megkedveltem, de most meg nagyon sikerült ilyet tennem.
Szóval mifenét mondhatnék el egy sorozatról a sokadik rész esetében, ami még érdekes lehet? Mondj valami újat az epizódonként is kerek történetű sorozatodról a második évad végén! Na, ugye!
Ezért legalább a képeket nézegesd meg. De szerintem van annyira jó mindkét sztori is, ami a könyvben van, hogy rájuk pillants! S ha nem szereted a horrort, akkor a második neked való! Az csak thriller.
A két történet eredetileg a Dylan Dog-sorozat 7–8. részében jelent meg 1987-ben.
Tartom magamat a fentiekhez, a képregény-sorozat egészéről most nem mondok már semmit. Amit arról mondani tudok, mondani akartam, már elmondtam,laírtam az előző Dylan Dog-kötetek értékelésében.
Elindult a Dylan Dog-szekér, húznak a lovak, s bár rendre más ül a bakon, szinte már robotpilóta-rendszerben sem tévesztenek vele célt az alkotók. S ha egyszer rákattanunk, mi sem hibázunk, ha ezzel a lovasszekérrel utazunk. Erről biztosítalak!
Szóval, akkor a két történetről egy bejegyzésnyi szó. Mindkettő szerzője Tiziano Sclavi, a Dylen Dog szülőatyja. A két történet nem azonos fajsúlyú, nekem a második jobban tetszett, de figylemere méltó az első is.
AZ ALKONYATZÓNA LAKÓI
A cím nem árul zsákbacicát, a történet arról szól, ami a címe: élőhalottakról. Természetesen ők az alkonyatzóna lakói. Alkonyat: nem nappal és nem éjszaka. Ilyenek a zombik: nem halottak, mert közlekednek, cselekszenek, ám mégsem élők.
Signore Sclavi csavar egyet a szokásos alaphelyzeten, a bevett zombi-léten. Az ő alkonyatzónájának a lakói nem úgy zombik, ahogyan megszoktuk: rothadó test, lassú mozgás és akit megharapnak, maga is ilyenné lesz. Signore Sclavi ennél sokkalta furfangosabb.
Dylan Dog kap egy telefonhívást. Egy fiatal lány hívja, és kér őt, jöjjön el abba a kisvárosba, ahol lakik. A lány neve Mabel Carpenter, a kisvárost pedig Inverary-nak hívják.
A történet azonban nem így indít. Ez csak a 15. oldalon következik be. Előtte nagyjából képben leszünk, mi készteti majd pár oldallal odább Mabel-t arra, hogy telefonáljon Dylannak. Jó oka van rá. Hacsak nem ő maga őrült meg, akkor valami nagyon őrült dolog veszi őt körbe. Abban, hogy melyik verzió az igaz, Mabel sem teljesen bizonyos. S mert melyik bolond tartja magát bolondnak, Mabel is arra tippel, hogy a kisvárossal, annak lakóival történt valami őrült dolog.
A képregény nem lacafacázik, már az első rajzon megtudjuk, mi a baj. Már ha nem csupán a lány elméjében létezik a baj...
Mabel egyre több helyen szembesül hasonló szörnyűséggel. Aztán rendre magához tér valahol máshol, és akiket így látott, jobbára hiánytalanul, hibátlanul tűnnek fel előtte.
Dylan és örök barátja, Gorucho úton van Inverarybe. Már a kisváros határában kezdenek felborulni a dolgok, messze nem zökkenőmentes az útjuk. S csak fokozódnak a gondok. Nem kicsit. A hatalmas köd miatt vízbe hajtanak, a tavon meglátnak egy működő háromárbócos hajót. Az a komp.
A Dylan Dog szeme láttára vízbefúlt lány később békésen alszik otthon...
Aztán persze fény derül mindenre. Dylan Dog ez esetben nem old meg semmit, csak kiderít. S amit kiderít szörnyű, de nem darabolós, nem gyilkolászós, nem életelvevős, csak szomorú. Szomorúságában szörnyű. Vagy szörnyűségében szomorú. Olyasféle mint A légy című film első része.
A SZÖRNYETEG VISSZATÉR
Ez a történet meg nagyon gyilkosságos. A felvezetése annyira döbbenetes, hogy nem lehet nem tovább olvasni.
A kép jobb oldalán közeledő hölgyet Leonora Steele-nek hívják. 1971 májusában Leonora felkelt, és senkit nem talált életben a házukban. Meghalt az apja, az anyja, a komornyik, a szakácsnő, az inasuk és a lovászuk. Mind a hat embert különös kegyetlenséggel mészárolták le. Két ember maradt életben a házban, Leonora és a félkegyelmű lovászsegéd, Damien. Akit a vérengzés elkövetése miatt elítéltek, de a korlátozott értelmi képességei miatt elmegyógyintézetbe zártak.
Leonora tizenhat éves volt, amikor a szörnyűség történt. Amikor jelen időbe kerülünk a történetben, harminckettő. Van egy tizenhat éves lánya. Damien pedig megszökött az elmegyógyintézetből. Leonora retteg, fél, hogy Damien újra megjelenik, és ezért fordul Dylan Doghoz.
Aki nem érti, neki milyen szerepe lehet ebben az egészben. De Leonora több mint határozott, és annak ellenére, hogy rendőri védelmet is kap a férjével, egykori pszichológusával és lányával egyetemben, ragaszkodik ahhoz, hogy Dylan Dog is jelen legyen a házukban.
Nem mondom tovább. A történet természetesen nem simán csak azt mondja el, mi történik, megjelenik-e Damian, és ha igen, annak milyen következményei lesznek. Annyit elmondok, hogy vannak benne döbbenetes meglepetések, és Dylan Dognak természetesen fontos szerep jut a végső lenyugvásban. S aztán mégsem nyugszunk le...
ÉRDEMES
elolvasni ezt a kötetet? Jótól kérdezed! Mondom, hogy a magyarul megjelent sorozathősök után, Dampyr, Tex, Dragonero, Julia utolsóként intellektuálisan belehabarodtam ebbe a Sergio Bonelli hősbe is. Vagyis az elfogultságom immár adott. De talán mert nem így kezdődött, adhatsz a véleményemre.
A rajzokr minőségéről kaptál ízelítőt. Azokkal az van mint mindig: fekete-fehérek, realisták, klasszak. A történetek pedig messze nem szokványosak, akár horror, akár thriller témáról van szó.
Az első sztori mélabúja elgondolkodtatóbb, minden izgalma mellett, a másodiknak a meglepetés-faktora a nagyon erős. Más és más, de mindkettő roppant meggyőző, szórakoztató és színvonalas.
AZ ÁLTALALM OLVASOTT DYLAN DOG-KÖNYVEKRŐL ÍRT ÉRTÉKELÉSEIM:
Fumax, Budapest, 2015, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155514388 · Fordította: Bayer Antal
9/10
2023 nagypéntekje. Kaptunk drága anyósomtól egy sonkát, elmondta, hogyan érdemes megfőzni. Gondolatolvasott, mert bablevest terveztünk a hétvégére. Azt meg mindig ipari mennyiségben készítjük, mindketten képesek vagyunk napokig enni. És úgy is lett! Vettem lóbabot, kilónyit, tegnap megfőztem a sonkát, lassú tűzön, sok fokhagymával, majorannával, egész vöröshagymával, vagy öt órán keresztül, zsírkirálytotálbrutállecsókaraj íze lett, olvadósan omlós... Nyammm! Fehérrépa, sárgarépa, zeller, csipetke (szigorúan házi, teljes örlésű lisztből, kis főszerpaprikás rántás, zaba! Közben ment az „Avatar” második része. Amit félig néztünk csak meg, mert annyira tele lett a hasunk, hogy elkókadtunk egy délutáni alvásra.
Fontos! Főzés közben végre tudtunk erről-arról beszélni. Többek között, hogy miért nem beszélünk bizonyos dolgokról, s hogy mennyire elviszi a hangsúlyokat a hallgatás és a kinyilatkoztatás. Ez még nem a megoldás, de nagyon remélem, hogy vissza tudunk térni a totális játszmanélküliséghez, ahogyan azt a megismerkedésünk utáni években gyakoroltuk. Veszekedtünk is rendesen, de legalább nem botlottunk el a szőnyeg alá söpört szarkupacokban. Mert ami gennyesedik, azt ki kell tisztítani, el kell távolítani, amit lehet, hogy tisztulhasson a seb. Tény, hogy ez meg rohadtul tud fájni. Enélkül viszont simán csak az amputáció marad.
Abban alapból megegyeztünk, hogy szeretjük egymást, képtelenség a másik nélkül az élet. Én azt mondom, hogy így van, naná, hogy, hiszen minden szempontból életem nője, de szőnyegalatti kutya-papucsságra nem vagyok hajlandó. Meg arra sem, hogy több területen ki legyek zárva az életemből.
Bár minden okom meg van rá, mégsem esem kétségbe! Csakazértsem! Ha már egyszer ez történt, ami történt, Iparkodom a dolgot a pozitív oldaláról megragadni!
Mert olyan már volt, hogy egy olvasott könyv címét elfelejtettem. Olyan is, hogy kézbe vettem, mert elfelejtettem, hogy már olvastam. De olyan még nem esett meg velem, hogy a második kézbevétele után, elmerülve az olvasásba se esett volna le a tantusz, hogy ezen már túl vagyok!
Tudod, honnan jöttem rá, hogy már olvastam ezt a könyvet? Én szégyellem magam miatta. Rányitottam az adatlapjára a moly.hu-n. Ott szembesültem azzal, hogy nem csupán olvastam már, de még értékelést is írtam róla! Hogy az a bakker!
Lehet, itt kezdődnek a korral járó, nagyon komoly bajok?
Az egyik este az ágyunk szélén ülve a jobb talpamon levő bőrkeményedést kenegettem a mogyoróolajos krémmel, amikor is felpillantottam a könyvespolcra. A tekintetem fókuszába ez a Bank-sorozat került. Nap mint nap néztem eddig is, ám most láttam is. Azonnal rákerestem, a könyvek sorrendjére, melyik is az első Kultúra-kötet. Hát ez!
Olvasni kezdtem, belemerültem, tetszett, s már úgy az ötvenedik oldal környékén jártam, amikor rányitottam a Molyon, másoknak vajon mennyire tetszik?
S akkor az alábbi kép fogadott:
Nem akartam hinni a szememnek! Egek, máris itt tartok? Pedig éppen a héten mondta, egymástól függetlenül két ember is, hogy egyáltalán nem látszom ötvenhat évesnek. Persze ahogyan mondták, abban azért benne volt, hogy „olyan öreg vagy már?”, de én inkább a dicséretet akartam kihallani belőle. Dafke!
S erre az élet lám, rácáfol a fiatalosságomra: jobban nézek ki, mint a korom, ám a külső csalóka, belülről már kóstolgat a demencia...
De ha már, akkor azonnal újra is olvastam magamat. Mondanom sem kell, nem csupán az olvasmányélmény merült teljes mértékben feledésbe, hanem önnön magam véleménye.
– Aham, csuda jó könyv lehet... Van még sok ilyen a polcaidon? – kérdezte rezignáltan Szerelmetesfeleségtársam. Mintha ugyan emlékezhetnék rá! Az én koromban és állapotomban!
Ám ha már így alakult, és a könyvet most másodszor igen nagy élvezettel olvasom (innentől valóban tökéletesen felesleges újabb könyvet vennem, mert minek?), arra gondoltam, felülírom az első róla szóló bejegyzésemet. De mert állítólag überfontos, hogy az ember ne tagadja meg saját magát, nem írok vadonatúj bejegyzést, inkább csak kommentálom a régit. Ahogyan egy régi kollégám szellemesen megjegyezte: fenét a kíváncsiság sokkal inkább a lustaság viszi előre a világot; szerinted miért találták fel a mosogatógépet?
Alább
behúzott bekezdéssel kék színnel és dőlt betűvel jelzem,
hol idézem a mára klasszikussá érett Moha olvasó-naplója blogot.
Ezzel együtt nem idézem teljes hosszában önmagam régmúlt korokból maradt meglátásait, hátha érdekel a véleményfejlődésem. Ha igen, kattints ide!
A múlt héten költöztünk egy feleakkora lakásba, mint az előző, s ez másodpercek alatt beláttatta velem azt a fájdalmas tényt, hogy voltaképpen a temérdek könyvem döntő többsége, bármennyire is szívem csücskei, voltaképpen tök felesleges, mert ha eddig nem olvastam, immár nem fogom, s ha meg olvastam, marha kicsi az esélye, hogy újra el fogom olvasni. Az album- és lexikonszerű könyveket pedig akkor nyitom ki, amikor megveszem/megkapom, és soha többet.
Na, most: Iain M. Banks könyvei külsőre valahogy nagyon megkapóak. Biztos ez az oka annak, hogy úgy döntöttem, csak el kellene már olvasni a Kultúra-sorozatot!
Vagyis öt és fél éve olvastam a könyvet. Ennyi idő alatt lett az elmémben az enyészeté még az emléke is. Félelmetes. S a Kultúra-sorozattal azóta sem jutottam előrébb.
Na, kezdjük akkor az elején!
IAIN M. BANKS ÉS A KULTÚRA
Van két író, aki egy. Iain Banks és Iain M. Banks a két író. Skót író.
Mondjuk az annyira nem volt „korhű” ebben a regényben... Kezdem máshonnan. Az Emlékezz Phlebasra valahol a távoli jövőben játszódik, amikor már az ember fogalmát is külön meg kell határozni, mert annyi különböző, értelmes faj találkozott már a végtelenné tágult, megismert Galaxisban. Nincs kor meghatározva, de azért az nyilvánvaló, hogy a mához képest beláthatatlan időről beszélünk. A Föld mint olyan szóba sem kerül.
Erre az egyik elpusztított szereplő hagyatékában ott van két skót szoknya.„Amikor felkelt, összecsomagolta Zallin kevéske cuccát. Megrendítő volt.”
Hogy a viharba ne lenne megrendít, hogy amikor azt sem tudják az emberek, hogy egykor létezett egy anyabolygójuk, SKÓTOK MÉG AKKOR IS LESZNEK MAJD!
Több mint ügyes, nem? :-D
Az M-betű a szerző középső nevét takarja: Menzies. Ami egy családi hiba miatt az anyakönyvéből kimaradt. Ez az M-betű különíti el a sci-fi regényeit a „normális” szépirodalmi könyveitől. Amiből tizenhármat írt. Magyarul ezekből mindössze egyet olvashatunk, a címe: A darázsgyár. Nekem az nem tetszett. Mások esküsznek rá.
Sci-fi könyvet tizenhármat írt, ebből tizenkettő jelent meg magyarul. Ami kimaradt, a The State of Art című novellás-kötet. A tizenkét, többnyire vaskos kötetből kilenc tartozik a Kultúra-regények közé. A sorozat nem összefüggő, mindössze a gigantikus szövetség léte tartja össze őket. A maradék három regény független egymástól is, a Kultúrától is.
A képre kattintva megnyílik a Moly oldala, lehet kutakodni a sorozat kötetei között!
Iain M Banks 2013-ban, ötvenkilenc éves korában elhunyt. Rákos volt. A csudába is! :-(
A TEREMBURÁJÁT, BESZÉLJÜNK MÁR ERRŐL A REGÉNYRŐL!
Jó' van már! Beszéljünk!
Eddig tulajdonképpen csak „A játékmester”-t olvastam, de mély nyomot nem hagyott bennem, csak valamiféle pángalaktikus kaszinó-feeling maradt az agyam zugaiban az egészről. De mégis itt van egy csomó Banks-kötet a rettenetesen zsúfolt polcok egyikén. Nos, a Phlebas nincs közöttük. S jó hír Szerelemetesfeleségtársamnak, nem is lesz. Ez az a könyv, amit tuti biztos, hogy soha nem fogok újra elolvasni.
Ezen nagyon jót röhögtem. Önkritikusan. Öt és fél hónap alatt két lábbal tiprok a saját véleményemen. Duplán. Egyfelől, mert mondtam, hogy a saját könyvemet vettem le a polcról. Azt a könyvet, amit szentül megfogadva többet nem fogok elolvasni. Aztán, de, mert elfelejtettem, hogy már olvastam. Ennyit a megbízhatóságomról... :-D
Csemetével, a lízingelt lányommal az a legnagyobb problémám, hogy hihetetlen meggyőződéssel tudja az egyik pillanatban ezt vagy azt képviselni, hogy aztán, igen rövid idő elteltével homlokegyenest az ellenkezőjét képviselje ugyanakkora vehemenciával.
Emiatt a következetlenség miatt igen nehezen tudok komolyan venni bármit, amit állít.
Azt mondják a bölcsek, hogy mindenkinek az a tulajdonsága a legzavaróbb a számunkra, amelyiket legkevésbé tudjuk elviselni magunkban.
Hátborzongató, de ha nagyon őszinte vagyok, rengeteg közös vonást lelek a neveletlenem és önmagam között... Ezért inkább, hogyan is szokta mondai Szerelmetesfeleségtársam, amikor fogalma sincsen valamiről, ja igen: „Mindent tagadok!”
De azt elvárom, hogy mint bloggert, komolyan vegyél. Viszont amióta felnőttnek tartom magamat, nem megvetendőnek, hanem erénynek tartottam, ha valaki képes a véleményét megváltoztatni. Egyszer írnom kell a belátó, rugalmas gondolkodás, és az elvtelen köpönyegforgatás közötti óriási különbségről!
Viszont a „soha ne mondd, hogy soha”-elv tökéletes alátámasztását olvashatod a fentiekben. :-D
A könyv fordulatos, cselekményes, érdekes, fantáziadús, komplex és olvastatja magát. Mondjuk a feléig zavart, hogy miközben peregnek rendesen az események, fogalmam sincsen, voltaképpen mi a fenéért küzd a főhős Horza, amikor éppen nem az életéért teszi, mert azt értettem. (Előleg: a baj ott van, hogy voltaképpen a végére sem tudtam meg, hogy miért.)
Fáradt lehettem a költözéstől, vagy mi... Már az állítás sem igaz, hogy nem derül ki miért küzd egymással, bolygókat is megsemmisítve a Kultúra és az idiriek. Ennek ellenére a szerző a függelékben tesz egy bágyadt kísérletet a háború összefoglalására. Szerintem ideáig el sem jutottam az első olvasás alkalmával. Illetve biztos, hogy eljutottam, csak az információk nem jutottak el az agyamig.
A fenti sommás figyelmetlenség azonban még két dologra nem hederít.
Banks többször, aláhúzottan hangsúlyozza, hogy voltaképpen senki nem tudja az igazi okát a háborúnak. Mindkét fél védi és hajtja a magáét, de hogy miképpen kezdődött, hogy valaki visszaütött, azt már senki sem tudja. Vagyis számonkérek olyat a könyvön, amit bevallottan nem tud.
A legmeglepőbb, hogy még valami nem tűnt fel az első olvasás alkalmával. A vaskos áthallás a nyugati demokráciákat feszítő, állandóvá vált ellentétpárjával. Figyelj csak!
A Kultúra technikailag több mint fejlett, és veszettül bízik is a gépeiben. Ezenkívül rendkívül megengedő, a másságot mindenek felett valónak, a birodalom összetartóerejének állítja. A racionalitás, és a belőle fakadó materializmusa miatt Isten létét teljesen és tökéletesen elveti, s minden olyan társadalmat megvet, maradinak,ostobának tart, amelyik nem így gondolkodik. A maga nézeteit tűzzel-vassal terjeszti Galaxis-szerte, és képtelen elfogadni, hogy létezhet más, az övétől eltérő gondolkodási forma is. Ami más, az ellenség. (Nem tudom, érzékeled-e az ellentmondást? Legfőbb érték a másság, de a más ellenség...)
Az idiriek három lábbal állnak a földön. Ténylegesen is. Ezzel együtt hisznek Istenben (bármit jelentsen is ez a név). S mert hisznek, ez azt is jelenti a számukra, hogy van célja a létezésnek, s van ami mindent efelé a cél felé vezérel. Ahogyan a főhős megfogalmazza: a háromlábúak az életben hisznek, nem elvont fogalmakban és nem a technológiában. Ezzel együtt vagy éppen ezért technológiai tekintetben elmaradottabbak mint a Kultúra. Ez is a könyv köponti cselekményének az indítéka: meg kell találni egy csudafejlett szuperszámítógépet, amivel a Kultúra hajóji rendre felszereltek: egy önvédelemere, önjárásra berendezkedett űrhajó központ agyat, egy Elmét.
Gondolom nem kell szájbarágnom, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus kibékíthetetlenségére gondolok. Egyébként beszédes, hogy a könyv főhőse, az alakváltó Horza a háromlábúak mellett tette le a voksot és a Kultúra ellen küzd.
Vagyis az összes ellenvetésemre simán benne van a válasz a regényben! Csak a figyelmes olvasás hiányzott!
A megsemmisítés esztétikai élvezetté vált. A dolog arrogáns bája, ez a végtelen távolságtartással végrehajtott, kifinomult gonoszság... csaknem annyira lenyűgözte, mint amennyire elborzasztotta. Vonakodva bár, de még Horza is bevallotta volna, hogy bizonyos szempontból lenyűgözte, amit látott.
A Kultúra nem pazarolta az idejét arra, hogy levonja a tanulságot az idirieknek, vagy a galaktikus közösség többi népének. Az erő és a szakértelem pazarlásának eme hátborzongató formáját is képesek voltak csodálatossá varázsolni... Ez azonban egy olyan lecke volt, amit egy napon még nagyon megbánnak, gondolta Horza, miközben a hiperfény végigszáguldott, a hagyományos fény pedig átvánszorgott a galaxison.
Nem is várt mást az ember a Kultúrától. Így adtak jelet, így hirdették magukat, ez volt a hagyatékuk: rendből káosz, fejlődésből pusztulás, életből halál.
A Vavatch több lesz önmaga emlékművénél, emlékeztetni fog ugyanis a Kultúra végzetes idealizmusának utolsó, félelmetes megnyilvánulására is, annak a későn jött felismerésnek lesz a bizonyítéka, hogy a Kultúra nem jobb, hanem sokkal, de sokkal rosszabb a többi társadalomnál.
Szerették volna kiiktatni a létezésből az igazságtalanságot, szerették volna eltávolítani a hibákat az élet átörökített üzenetéből, amely valamiféle értelmet vagy fejlődést biztosított (a sötétség emléke söpört végig rajta, és megborzongott)... az ő tévedésük az utolsó, a végső tévedés. És ebbe belepusztulnak.
(321–322; kiemelés: Moha)
A Kultúra válassz-magadnak-nemet felfogásához képest az idiriek nemi fejlődése egyenes vonalú és szimmetrikus volt.
(332.)
Állj! Az első problémám itt volt: a könyv függelékéig nem jön össze, annak megértése, miért is zajlik a csihipuhi. Illetve voltaképpen még akkor sem állt össze teljesen a kép, de akkor már nem is erőlködtem túlságosan a megértéssel. Vagyis nagyon zajlik a cselekmény, de voltaképpen nem értettem a hátteret és a miérteket. Ezáltal még azt sem igazán, kinek drukkoljak, és miért. Mert rendben van, hogy Horza voltaképpen szimpatikus (bár sokszor nem is annyira, mert például ((SPOILER: az űrhajó kapitányának likvidálása a cél érdekében)) érthető, de semmiképpen sem védhető morális szempontból. Pragmatikus, de kegyetlen.
Hm, mondom, piszok fáradt lehettem, de a számat mégsem tudtam befogni. Egyfelől, önismétlés: a galaktikus csihipuhi miértjét a könyv sem tudja. Értelmetlennek, céltalannak tartja a háborút, de egyértelművé teszi, hogy a Kultúra mindenáron való terjeszkedése és az életmódjának az erőszakos terjesztése áll a háttérben. A stabil háromlábúak csak ennek állnak ellen.
Az önidézetben említett gyilkosság valóban megkérdőjelezhető, de
a kinek drukkolás kérdése a fentiekben egyértelművé lett. Ki másnak, mint az idirieknek? Ezért Horza céljaival nem lehet nem egyetérteni. (Más kérdés, hogy a köynv végére meg másfél idirri válik fő ellenséggé.)
A meggyilkolt alany, a Felhő Nélküli Turbulencia [zseniális nevű] űrhajó kapitánya több szempontból beteg barom volt, aki gondolkodás nélkül, sőt, meggondolatlanul, mindössze az anyagi haszon reményében vitte vásárra az emberei bőrét. Ez a gyilkosságot magát nem menti fel, de jelentősen árnyalja a képet.
De azért csak-csak megbarátkoztam vele, még drukkoltam is neki, hogy sikerüljön elérnie a célját (amit reméltem, majd akkor megmagyarázódik). Szóval jól megírt alak ez a skac...
Na, igen, kicsoda is Bora Horza Gobuchul? Ahogy említettem: alakváltó. Bárki bőrébe be tud bújni. Mert sejtszinten képes szabályozni, átalakítani a belső folyamatait. Ez a teste regenerálódás is segíti. A körme alatt méregmirigyei vannak, elég csak megkarmolnia valakit, a nyála kiégeti a szemet, a fogai méregfogak, ha harap, a harapottnak annyi. Horza használj is a képességeit. De nem sebezhetetlen, nem halhatatlan, nagyon is érzi a fájdalmat.
Egyértelműen, kétséget kizárón Horza a könyv főszereplője. Rövid idő elteltével izgulunk érte és miatta, akarjuk, hogy sikerüljön, amit eltervez, és amit akar.
S valahol itt van ebben a könyvben a legnagyobb baj: a motiválatlanság. A cselekedetek motivációi vagy érthetetlenek vagy súlytalanok. Csakhogy ezáltal az egész veszíti el a súlyát. S ez még a kötet legvégén sem kerül helyre.
Ha nem figyelsz oda kedves blogger, meg még költözködés közben is olvasol, ahelyett, hogy pihennél, naná! Egyébként meg bruttó hülyeség, amit írsz! Van motiváció. Csak elsiklottál felette. Tévedni emberi dolog [mondta a sündisznó, és lemászott a súrolókeféről].
S arról már ne is beszéljünk, hogy miközben térgörbítésekkel utaznak a csillagok között, az utolsó bolygón, ahol a végső, nagy összecsapás zajlik, sínen közlekedő vonatokkal variálnak.
Hm. Ismét a figyelmetlenség. Már a legelső alkalommal, amikor a figyelem homlokterébe kerül a menekülő, bújdokló Elme, akkor megtudjuk, hogy a bolygó, ahová elmenekült a hajója xarrálövése előtt, viszonylag fejletlen, a civilizációja a számítástechnikát hírből sem ismeri, valahol az áram felhasználásának a közepén tart. Hát naná, hogy vonatok...
Viszont az űrhajók nevei, no, talán azok a legjobbak a könyvben, mert bekakkantás egytől-egyig. Csak a legfontosabb, amit Horza lenyúl: Felhő Nélküli Turbulencia. S ebben a szellemben a továbbiak. Majdhogynem ezek miatt érdemes elolvasni a könyvet. De voltaképpen nem érdemes.
A fenét nem! Úgy jó, ahogy van. S azt mondják ez a legrosszabb Kultúra-könyv. Most gondolj bele! S lám, így kell blogot írni: kedvet csináltam önmagamnak a folytatás elolvasásához. A játékmester esetében legalább arra emlékszem, hogy már olvastam. A maradék hét Kultúra-könyvet, [óvatosan, óvatosan, csak óvatosan!, hajjaj] még nem tettem a magamévá.
S AKKOR MOST?
S akkor most az van, hogy revideálom az egész előző bejegyzést. Banks Kultúra-sorozatának ez az első része. Nem fejt ki mindent részletesen, de felvázol egy alap-szituációt. Ami információt ad, ahhoz elég, hogy értve legyen. S teszi ezt úgy, hogy öt és félszáz oldalon nem ül le sehol a történet, bár egy főszereplőre koncentrál, s közben rámutat a mai, földi politikai csatározások lényegére, állást is foglal, úgy, hogy közben nem lesz szájbarágós. Mindvégig olvasmányos és izgalmas.
Önkritikát gyakorolva be kell látnom, hogy az értékei állandóak, szemben a véleményem tartósságával. Bizonyítva, hogy a kritika támadhatóbb, sérülékenyebb és ez esetben (remélem, csak ebben) a pillanat befolyásolta, de nem eléggé átgondolt, napi műfaj.
Vagyis: feleim, nyugodt szívvel ajánlom ezt a sokak által leggyengébbnek ajánlott sorozat-alapozást, amit, ahogy említettem, sokan a leggyengébb láncszemnek tartanak a történetfolyamban, aztán mégsem lehet letenni, annyira érdekes, meg izgalmas, meg fantáziadús, meg minden szuperlatívusz, hogy nézzetek csak oda!
2023 április, nagypéntek. Másfél hét szabi juhhé! Tegnap azzal kezdtem, hogy a szrogos-dolgos nap után becsüccsentem egy kávéval, egy meggyes gyümljoghurttal, egy almával, meg egy tálka sajtos tallérral egy kádnyi forró vízbe a napi munka, meg a bevásárlás után (a hátam szakadt le). Csemete nem volt itthon, ezért az ajtó tárva-nyitva. A lakás másik végén Szerelmetesfeleségtársam még mindig tüsténkedett. Én meg áztam, izzadtam, élvezkedtem az ízekben és az irodalmi élményben. Aztán a forróság győzött. Kijöttem, mert túlzásba vittem a melegségét a víznek. Qva hideg volt ma, de itt ültem a heverőn félmeztelenül, meztélláb.
Este pedig megnéztünk egy ki tudja milyen nációjú kis filmet, „Messzeség” a címe. A főszereplője eredetileg német-svájci-izraeli (Naomi Krauss), a filmben meg volt minden cáió. török, horvát, német... A nénit megcsalja a férje, betelik a pohár, hirtelen megtudja, hogy az éppen most temetett anyuja a szülővároskájában vett egy házat, és az az övé. Anyu a betelt pohárral nekiindul felfedezni az anyai örökségét. Lenyúlja a családi kocsit, leszarja az őt megcsaló aput, meg a nagypofájú, depis kamaszlányát, és uccu neki Horvátországba, háznézőbe. A házban már (még) lakik egy pasi, az is anyai örökség. Innentől a szokásos: kezdetben hirig, majd szimpátia, aztán szerelem. Jópofa filmecske. Szerelmetesfelségtársammal megegyeztünk a főszereplő hölggyel, Naomi Krauss-szal kapcsolatban valamiben. Bár már nem is fiatal (khm, khm, az életkora valahol az enyém és SzFT-é között van; az internet nem tudod biztosat,, '67 és '71 között vacillált), törékenynek egyáltalán nem mondható (nagyobb a feneke mint SzFT-é, és az övé a Legideálisabb Határeset a gyönyörű, nagy fenék és a valag között,mert ugyancsak fogható, de mégis van formája és tartása is), mégis nagyon szép nő. Kisugárzása van. Komolyan mondom, törékeny és fiatal korában nem volt ilyen szép.
Ez is olyan kiadványa a Frike Comicsnak, amit eredetileg nem a Segio Bonelli Editore adott ki.
Aztán ez olyan kiadványa a Frike Comics-nak, amelynek vannak irodalmi és filmes előzményei. Például az Abraham Lincoln, a vámpírvadász vagy a Büszkeség és balítélet meg a zombik. Ami könyveknek egyugyanazon szerzője van: Seth Grahame-Smith. A címek adják magukat: valami ismert történet vagy személy belekutyulása valamelyik horror-zsánerbe.
Persze, adódik, ha nem Austen-asszociáció meg Lincoln neve lenne a borítókon, hanem valami fantázia-szülte címszereplőé, az érdeklődés sokkal fékezett habzásúbb lenne a mű (?) iránt. Mennyivel jobban hangzik az új művem szinopszisában, hogy Jack Nicholson és a Gólem mint az, hogy Kovács József, öntőmunkás és az ő nagynénje!
Ez a Garibaldis-sztori, úgy fest, ezt az irányzatot (?) használja ki. Alapul vesz egy olasz nemzeti hőst, mellé pakolja a zombikat, és uccu neki!
Vagyis azt gondolhatjuk, egy laza intellektuális mozdulattal helyre is tettünk mindent ezzel az olasz hasonmánnyal kapcsolatban. A kérdés, vajon igazunk van-e?
A történet úgy indul, hogy azonnal belecsapkod a szószba: csata van, nagy, Garibaldi harcol, majd egyszerre azon kapja magát a hazafiak tömkelege, hogy hű, de sokan van az ellenfél, és nesze, mind zombi! Mennek is harcolni a hazafiak rögvest, mit nekik, hogy akik már nem élnek, azzal harcolnak.
Azonban a csata egyszerre csodálatosan félbe szakad, és zombival gyakorlatilag a füzet legvégéig nem találkozunk. A legvégén meg kiderül, hogy azért nincs ok a csüggedésre, lesz itt még folytatás, lesz újabb tér az élőhalottaknak.
Aztán van itt Garibaldinak egy nagy ellensége. Manuel Duarte de Aguiar.Ő az, aki olasz honba importálta a csoszogó hullákat. Mindenféle csúf szerkezete van a gaznak, és nem tétovázik használni olyik csúnyaságot. Ja, és kiderül, hogy a gonoszt Garibaldi vakította meg a fél szemére, miután megdugta a nőjét. Mármint Garibaldi Aguiar-ét. Vagyis szigorú volt, de legalább mocsok igazságtalan a hazafi.
A nő annyira Aguiar nője, hogy a felesége. Ami sem az olasz nemzeti hőst, sem a csinos spinét nem akadályozza meg abban, hogy egybe ne kelljenek. Nesze neked!
Aguiar, a legnagyobb szerencséjére ekkor ufókfogságába kerül (komolyan!), akik feladattal akarják megbízni. Aztán kiderül, hogy nem is őt, hanem Garibaldit. Érzed már a marhasági szintveszett ívű emelkedését?
Tudod mit, a történet elmesélését nem is folytatom. Nem érdemes. Ilyen az is. Van több bevezető a füzet elején, mielőtt belekezdenénk a nézegetős olvasásba. Az egyik az írótól, Andrea Guglielmino származik, aki elmondja, hogy a benne tíz évig érlelődő történetet (egek ura!) a kiadó így kommentálta:
...micsoda bődületes baromság! [...] Alig várjuk, hogy kiadhassuk!
Szóval a történet sehonnan sehová, mintegy ad hoc geg-parádé, olyan zs-betű utáni. Figyelj, van olyan jelenet, ahol a lánglelkű olasz hazafi rojtos, vadnyugati göncben ölelgeti a kedvesét, mögötte cowboy-kalapban háttérlik valami cimborája. Csak úgy random.
Egyetlen veszett jó húzása van a szerzőknek. A képregényt végig vitatkozza a Fekete és a Fehér Hang. A Fekete fekete alapon fehér betűkkel, a Fehér meg inverze a Feketének.
A vitájuk csuda poénos, adott képkockákat kommentálnak. A Fekete kritizálja, a Fehér védi az alkotást. Alakja nincsen a vitatkozó feleknek, mindössze a „hangjuk” hallatszik. A vitájukból viszont kiderül, az, hogy a marhaság-mérő kritikus szintet mutat, teljesen tudatos. Mármint a szerzők tökéletesen tudatában vannak annak, hogy mekkora marhaságot alkottak. A Hangok beszólásain csuda jókat derültem.
Vagyis van itt egy nem kínban született, hanem tíz évi megfeszített munka tudatosságával megalkotott, tudatosan értelmetlen zagyvaság, zombikkal, ufókkal, Olaszországgal, Hűdegonosz Megcsalva Átvágott főellenséggel, Talpigbecsületes Barátjafeleségét Feleségülvevő nemzeti hőssel, feltámadó beosztottal... Se füle, se farka, röhögni sem tudtam önfeledten, izgulni sem. (Mostanában ez jut, tegnapelőtt néztünk bele a Jabberwocky című '77-es alkotásba, félbehagytuk, mert mentünk iLAND koncertre, aztán lopva le is töröltem a hordozható vinyóról, amit a tévéhez szoktunk csatizni. Szerelmetesfeleségtársam nem hiányolta tegnap. Monthy Python vonatkozás ide-oda. Nos, azzal a filmmel ugyanígy jártunk, mint most én ezzel a képregénnyel.
Zombitörténetnek sovány, poénnak vékonyka, izgalomnak túl geges, gegnek nagyon eltúlzott, sci-finek, na hagyjuk, szóval olyan semminek se mondható, de ettől meg nem egyedi lesz, csak elképesztő katyvasszá válik.
Amin lehet jókat kuncogni, és a rajzai azért jók. Ennek ellenére a folytatásra nem csigázott fel, az első blikkem volt az igazi („Hű, mekkora ökörség lehet!”), amikor nem haraptam rá a csalira.
Azon gondolkodom, tudok, akarok-e még valamit mondani róla. De semmi nem jut az eszembe. Mellényúltam, de azért írtam róla, teljesítettem a senki által el nem várt, le nem ellenőrzött kötelességemet.
Frike Comics, Budapest, 2021, 68 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891281
És még csak fél tizenhat óra. Ma is megyünk koncertre, de Szerelmetesfeleségtársam zenéje lesz, az egyik ügyfele, Nádas Barbi lép fel, de sajna nem élő zenével. Valahol a Belvárosban, a Dob utcában.
S végre egy szombat, hogy nem rohantunk, az ebéddel se kapkodtunk, mert csontegyszerűt főztünk, sütőtök leves, mindenféle hagymás, tejfölös, sajtos, sütőben sütött bundikenyérrel (megszavaztuk, hogy legközelebb maradunk a simánál, az sokkal jobb). S közben néztük a Gergő fiam ajánlotta „Hátrahagyottak” első évad első részét. De a telt hasunk, meg a főzés közben elfogyasztott alkohol hatására a háromnegyedénél bealudtunk, jó kis óvodások módjára, délutáni csicsikára.
Ez a képregény tavaly jelent meg. A Frike Comics adta ki, és ez a kiadó kivételei közé tartozik, mert nem Bonelli-istállós alkotás. Rögtön mondom, sajnos nem az előnyére, meg is látszik rajta!
Éppen mert nem Bonelli, nem is kattantam rá a megjelenésekor. Mostanság akcióssá vált, írtam hát a Frike-nak, hogy így már kérem. Egy másik akcióssal, a Garibaldi vs. zombikkal egyetemben.
Amikor megérkezett a csomag, legelőször a vékonysága lepett meg. Nem is figyeltem a megrendeléskor, milyen terjedelmekről van szó. Mert ugye a „normál” Frike-képregények átlagosan 196 oldalasak. Vagy még több. Nos, ez a két képregény ugyancsak slank (ezt a szót teljesen átvettem Szerelmetesfeleségtársamtól). A szóban forgó nyolcvan oldal, míg a Garibaldis hatvannyolc. Nem csuda, hogy egy boritékocskában elfértek. Ja, és mindkettő nagyjából A5-ös méretű.
A második meglepetés a nagyszerű borító mögötti képi világ volt. Elmondhatnám nagyjából három szóban is mi volt a meglepetés oka, de a Frike ennél sokkal többet érdemel. Ezzel együtt ez az értékelésem nem lesz hosszú. Sőt, talán ez lesz az eddigi legrövidebb.
Ha megnézed a füzetecske küllemét, ugyancsak figyelemfelkeltő. A hideg ráz tőle, mégis zseniális. A vértől csöpögő villáskulcs, az azt tartó, fentről lelógó kéz több mint vészjósló. A színhasználat redukált, a betűtípus antikva, csupa nagybetűs, a betűk kopottak, felsejlik mögöttük a háttérszín. Amikor megláttam, elismerőn bólintottam: ez igen!
Amikor kinyitottam a füzetet, legalább ekkora volt a meglepetésem. Mert a borítórajz úgy nagyjából köszönőviszonyban sincsen a képregény belső grafikáival. Festményeivel. Pacáival. Elfolyt foltjaival. Szinte nonfiguratív alakjaival.
Soha nem állítottam, hogy végtelenül rugalmas vagyok. Türelmes az igen. De rugalmas csak nagyon szűk keretek között. S ahogy öregszem, battyogok a hatvan felé, az ötvenes éveim számát immár felfelé kell kerekíteni, úgy válok egyre rugalmatlanabbá. Lehet, ez is oka az elutasításomnak.
Ez a nyitóoldala a történetnek.
Sóhajtottam egyet. A borító után egyáltalán nem erre számítottam. S egyébként számíthattam volna valami egész másra, ha utánanézek a rajzoló munkáinak. Akit Stefano Cardosellinek hívnak.
Cardoselli úr a legcsekélyebb mértékben sem vádolható azzal, hogy ne tudna aprólékosan kidolgozott rajzokat kiadni a kezéből. Az más kérdés, hogy nála az aprólékos kidolgozás egyáltalán nem azt jelenti, amit a Bonelli képregényeknek. Azok realistán aprólékosak. Cardoselli pedig csöppet sem realista. Abszurd, groteszk, tréfás, de mindig félelmetes. És aprólékos. Csak egészen máshogyan.
Egészen elképedtem, amikor beírtam a keresőbe a nevét, és beállítottam, hogy képeket akarok látni. Azon képedtem el, hogy a teljesen random találati lista rajzain azt láttam, hogy egyik jobb mint a másik. Tényleg csak rá akartam pillantani, aztán úgy egy óráig pislogtam a képei felett. Nézd csak például ezeket! S tényleg nem válogattam különösebben. Egyetlen szempontom volt, hogy ne nagyon hasonlítson egyik a másikra.
Fantasztikusak, ugye? Annyira egyedi, felismerhető a stílusa, hogy aki nem tud úszni, ne másszon fára, mert elüti a villamos! (Semmi értelme ennek a mondatnak, de ezt hozta ki belőlem a művész stílusa.)
Na, most, a helyzet az, hogy A holtakból is hasra ütve fotózhatnék. Egyfelől mert nincsen kiemelkedő oldala. Másfelől, hogy következetesen olyan foltos, pacás, gyerekrajzos, majdnem nonfiguratív mint az első rajz, amit mutattam. Nem mondom, van egy-két rajz, amin átsejlik Cardoselli jellegzetes, sajátos önstílusa, de csak úgy, mintha a halászcsónakból látnád az alattad ötven méterre elúszó bálnát.
Vagyis szívás: ha úgy nagyjából bármelyik másik Cardoselli jegyezte képregény lett volna az első magyar Cardoselli képregény, akkor jól járunk. Mondom úgy, hogy nem láttam még másik Cardoselli-képregényt, csak ezekből az egyéb bármi más rajzaiból indulok ki.
Most akkor nézd csak A holtak oldalait!
Egyszerűen ezeknek a rajzoknak semmiféle esztétikáját, hangulatát nem sikerült elcsípnem.Akadt egy-kettő, hogy majdnem, de aztán a következők rendre tönkre vágták. Ezek a rajzok egyszrűen csúnyák. Nem amit ábrázolnak (az sem szép), hanem maguk a rajzok azok.
Az elutasítás félretételében nem segített a történet sem. A voltaképpen roppant egyszerű történet. Annyira, egyszerű, hogy valóban csak egy egyedi ábrázolásmód, hangulat tehetné emlékezetessé.
*
A témaválasztás és a képregény szövegbeli elbeszélői stílusa roppant merész. Nem tudott róla más az eszembe jutni, az egyszerűsége, a brutalitása, a tömör szófukarsága miatt mint a Sin Citynagyjából bármelyik része. Amit azért több mint bátorságos kiindulási alapnak venni, ha alkotásba fog az ember kreatív gyereke. Azért bátorságos, mert a léc nagyon magasan van. S ebben az esetben az ábrázolás, bár kétségtelenül egyedi, de, ugye, el is bukott. Viszont egy bukott ábrázolással esélye sem lehet győzni egy hasonmás-sztorinak.
Akkor sem, ha egyébként önmagában a csont egyszerűség mellett sem lenne rossz, és még akkor sem, ha a befejezése azért kellemesen meglepő (bár nem mulatságos).
Az már csak hab a ventillátorban, hogy a kötet eredeti címe, legalábbis a Google Fordító szerint: Nincs megbocsátás az élők számára.Ami, ugyebár, kicsit más, mint amit mi a magyar kiadáson olvashatunk. Viszont ez a Google-fordítás sokkal jobban fedi a történetet, mint a füzet hivatalosan magyarított címe.
Ellenben a magyar borító betűválasztása, szövegelhelyezése és színezése sokkal ügyesebb, szebb és megkapóbb, mint az eredetié.
Vagyis mindösszesen: az ördög tudja, miért így, eképpen készítették el ezt a képregényt, s hogy a magyar kiadó vajon miért éppen ezt a Cardosellit választotta... S ezek után a másik, magyarul megjelenttel, Az összetört szív balladájával is óvatos lettem. Pedig a borítója annak is nagyon megkapó.
2023, bolondok napja. Egy dolgos hét után, egy több mint jó, MÜPÁ-s iLAND-koncerttel a hátunk mögött. Hajnal, Csemete ágya, négy óra óta nem tudok aludni, hát befejeztem az iLAND koncertbeszámolót a blogomra és a koncert.hu-nak. Vagy fordítva.
Ez a hét volt az, amikor felmerült bennem, hogy fenekestül felborítom az egész életemet, és hagyok mindent csapot-papot magam mögött. De aztán persze nagyjából úgy jártam, mint Poljakov hőse a „Szökni szeretnék” című könyvben: még csomagolás előtt átgondoltam pro és kontra a dolgokat, ha nem is mindenestül, de nagy vonalaiban, és rájöttem, amire rá kellett jönnöm. Viszont ismét tudatosítottam, hogy az összes ember, akit a barátomnak nevezek, nevezhetnék, túl messze van. Mert most kellett volna valakivel szemben leülni egy sörözőben, és két sör után elsírni a nyűgömet.
Aztán valahogy felegyenesedett bennem az élet, és rájöttem, hogy elsősorban a szeretet miatt nincsen más lehetőségem, és minden más pro és kontra érv csak ezután következik. Annak ellenére, hogy vannak dolgok, amiket már halálosan unok, fárasztanak és kétségbe ejtenek.
Vajon a magam dolgai is ilyen kétségbeejtően fárasztók és unalmasak mások számára? Ha arra gondolok, hány emberrel nem vagyok beszélő viszonyban, minden bizonnyal így van. Pedig akkora lelkem van, mint három szélesre tárt ablak, annyi megbocsátás van bennem, mint ide Lacháza, olyan türelmes vagyok, mint három bárgyú bárány. Aztán úgy fest, valamit, valamiket mégis rendre elbatyok, de alaposan. Hatalmas lendülettel csapódva töröm össze szilánkosra az orromat a kristálytisztára mosott, tisztított üvegfalakon. Baró!
Ez a könyv is azok közé tartozik, amit magamtól igen kis eséllyel vettem volna a kezembe. De egy Nagyon Kedves Ismerősöm (NKI) ajánlotta, másik két könyvvel egyetemben. Azt a kettőt már olvastam, írtam is róluk.
Az ismerősöm motivációját nem értettem igazán. Tizenhat éve ismerjük egymást, de könyvet még nem ajánlott nekem. A blogom is vagy öt éve létezik.
Az a helyzet az, hogy NKI-t úgy kell elfogadni, ahogyan van. Hogyan is mondjam, mintha lóugrásokban élné az életét. Roppan szeretetreméltó, segítőkész, kedves, ügyes fickó, aki minden kétséget kizáró hektikussággal hozza meg a döntéseit. Legalábbis innen nézve úgy fest.
Mivel NKI bár nem hirdeti úton-útfélen, de nem is titkolja, hogy szcientológus, hát én is el merem róla mondani a nyilvánosság előtt. Ugyan jómagam komoly fenntartásokkal vagyok a szcientológia szervezetével szemben (a tanításukat még nem sikerült megértenem, illetve amit értek belőle, azt meg katyvasznak tartom), de ez NKI-mel szemben semmiféle terheltséget nem jelent bennem.
De vajon mi köze NKI-nek Silver Scott sci-fi, krimi, horror regényéhez? (Mármint azon kívül, hogy ő adta a kezembe?) A másik két könyv ajánlása érthető: bár nem kimondottan szcientológus kiadvány egyik sem, de szciós hátterű író tollából származott. Az egyik egy regény-trilógia (Az elme gyilkosai)volt, a másik egy ehhez kötődő nem tudom mi: A világ a színfalak mögött. Nem értettem Az utolsó fejvadász miképpen illeszkedik a sorba. S azt sem, miért kellene bármelyiket elolvasnom.
De engedelmes típus vagyok.
Silver Scott két alias-szal, illetve nem is így....
Silver Scott két könyvet írt. Ezt és A sötétség hercege címűt. Eugene Nordern néven meg még kilencet. Illetve találtam egy olyan borítót, amely ezt, Az utolsó fejvadászt is Eugene Nordern-nek tulajdonítja. Vagyis ez az a könyv, amit két különböző szerző szóról-szóra ugyanúgy írt meg. :-D
Eugen Nordern pedig Északi Jenőre mutat, mint eredeti forrásra. Nekem az Északi Jenő név sem tűnik autentikusnak, de a tévedés jogát fenntartom.
Északi Jenő bármilyen álnéven régen adott ki könyvet, az utolsó, ha jól turkáltam a neten, 2002-ben jelent meg. A moly.hu-n a szerző könyvei vegyes fogadtatásúak. De alaposan vegyes! Viszont egy videó-interjúból kiderül, hogy akkoriban, amikor aktív író volt, csuda jól megélt az irodalomból.. Ahogyan néztem a kiadási éveket, 1996–2002-ről beszélek. Vagyis a magyar könyvkiadás vadnyugati időszakának a vége felé.
Az utolsó fejvadász külső megjelenése, tördelése is erről az időszakról árulkodik. Pedig a könyvet az Alexandra adta ki. Ennek ellenére a látványosnak szánt, élethű alakokat mutató, mégis gagyiborító, az újrapapírra nyomott szöveg, a fejezetcímek betűtípusa, elhelyezése, a teljesen felesleges élőfej (bal oldal: a könyv címe, jobb oldal: a könyv címe) mind-mind a számítógép elé szabadult, de sem ízléssel, sem tipográfiai ismerettel nem rendelkező újdonsült tördelőről árulkodik, aki örül, hogy mi mindent lehet csinálni a tördelőprogrammal, és csinálja is.
Vagyis külalakjában ez az a kötet, amelyik elvész a másik ezer hasonló között.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a könyvtengerben ebben az időszakban rengeteg kincs is akadt. Mert nem szabad elfelejteni, hogy ha csak a hasonló tematikát nézem, például Terry Pratchett könyveit is ekkor kezdték magyarul megjelentetni. Ráadásul olyan birodalmak is ekkoriban születtek, mint Cherubion, Nemes István fantáziájának a gyermeke.
A kétezres évek óta csak arról leltem információt, hogy Északi Ferenc, az egykori regényíró MLM-hálózatot épít. Igen komoly hálózatokat. Egy helyen azt írja, volt húszezer fős csapata is. Az utolsó információ, amit róla böngésztem, egy életerő-kapszula netes árusítása. (A képen a termék nevét én tettem olvashatatlanná.)
(Egyébként a cucc mögötti egyik weboldal szerint többen is élnek az Északi névvel, minden bizonnyal a szerző családtagjai mondanak véleményt a kapszula hatásosságáról. Valamint szembejött velem egy videóinterjú, amelyben ott is ezen a néven mutatták be az úriembert. Vagyis fura vagy nem fura vezetéknév az Északi, úgy tűnik, mégis valós.)
MLM: multi level marketing. Van, aki nem ismeri?
Többszöri nekifutásra, visszahőkölésre sem sikerült megkedvelnem a szisztémát. Sőt! Azóta is lúzer alkalmazott vagyok, elég csökött havibérért. Mivel soha nem is végeztem ezt a munkaszisztémát, nem is érzem hívatottnak magamat az érdemi kritizálására.
De a legelejétől kezdve fenntartás volt bennem ezzel kapcsolatban. Nem mondok cégneveket, kikkel is kezdődött ez Magyarországon, úgyis mindenki tudja.
A fenntartásom oka, nagyon röviden: eddig kivétel nélkül mindegyik rendszer pilótajátéknak tűnt. Egyfelől. Másfelől pedig, és ez a fontosabb, attól tartottam, hogy az összes személyes kapcsolatomat megmérgezi, hogy a belépésemtől fogva mindenki potenciális üzletféllé válik: bárkire nézek, dollárjelet fogok látni, és nem az embert. Minden személyes kapcsolatomban ott lesz egy mögöttes tartalom, ami a pénzről, a lehetséges haszonról szól.
*
Hosszú évek szünete után több régi ismerősöm felhívott. Olyanok, akik valamikor fontosak voltak a számomra. Én naiv pedig többször beugrottam: azt hittem, fontos vagyok. Pedig csak a hálózat vélhető, következő láncszemének kellettem. Aki lehet bárki, csak legyen.
A legszomorúbb eset kamaszkorom nagy szerelme (KNSz) volt. Lángolva szerettem őt, egymáson tanultuk, tapasztaltuk meg a másik nem létezésének az áldásait. A szakításunk után, bár teljesen békésen történt, évekig nem találkoztunk. Bennem az a szerelem a mai napig szép emlék, ha a befejezés utáni ismereteimet és az itt is elmondott utóéletét leszámítom.
Szóval évekkel a szakítást követőn KNSz megkerestt, hogy lenne-e kedvem beszélgetni vele, felugorhatna-e hozzám? Nem tudtam mire vélni a megkeresését, de örültem neki. Tudod, én úgy vagyok a fontos kapcsolatokkal, hogy nagyon sok kell a megszakításukhoz, de ha egyszer megszakítottam, akkor bennem tényleg vége van, nem kezdem újra, nem csikicsukizom. S ezt ki is szoktam mondani. KNSz esetében is én vetettem véget az egésznek, nagyon komoly haldoklás után.
Így amikor KNSz megkeresett, emberként örültem neki, eszembe se jutott sem egy kóbor dugás lehetősége, sem az újrakezdés reménye. Főleg az utóbbi nem.
KNSz évek múlva is szép volt, kedves és csinos. A stoppok ott voltak bennem, de férfiként ezt mindenképpen elismertem. Neki is. De semmilyen szinten nem közeledtem. Ő sem. Mármint a nő a férfihoz.
A nagyobb baj az volt, hogy az ember az emberhez sem. Csak az üzlet közeledett a lehetőséghez. KNSz azért jött, mert éppen hálózatot épített. Már nem is emlékszem akkor éppen mit. A csalódás a szikár tényeket kimosta belőlem. Csak az maradt meg, hogy leforrázódtam: az egykori hatalmas szerelemből mindössze egy lehetséges pénzforrássá redukálódtam. KNSz-t nem a személyem érdekelte, nem Mohához jött, hanem a remélhető pénzforráshoz.
Azt hiszem a MLM-rendszerétől akkor undorodtam meg egy életre. Persze nem KNSz volt sem az első, sem az utolsó, aki hasonlóval megkeresett, de az ő megkeresése volt a legfájdalmasabb, legvisszataszítóbb, legméltatlanabb mindkettőnkre nézve.
Bár egyáltalán nincsen szerves, feltétlenül összefüggő kapcsolat az MLM és a szció között, az egyik neuronpályám ekkor vészvillogni kezdett. Azóta sem dolgoztam fel, valós-e, vagy téves a riasztás.
A könyvben két mondat árulkodhat arról, hogy a kapcsolat valós. Mindkettő a szciósok egyik legfőbb tanítására épül: a pszichiátria ördögtől való. E tétel, szciós vagy nem szciós forrásból származik, a könyvben megerősítést nyer.
NKI-m ajánlása is valószínűsíti, hogy nem zörög a haraszt.
S közben lehet, hogy az egész szció-ügy tökéletesen fals túlgondolás Északi Jenővel és az eszmerendszerével kapcsolatban. S ha ez így van, akkor amit most művelek, kimeríti a rágalom vádját. Meg a rossz hír keltését. Meg még az üzleti hitelrontást is.
Ezért túl is lépek a kérdésen. Elsősorban mert egy regény esetén, végső sorban teljes indifferens a szerző világnézete. Miután megpihent a mester a lényeg maga a mű. Hogy az milyen lett? Mert ha mindennel együtt vagy mindennek ellenére frappáns, szórakoztató, gyönyörködtető, elgondolkodtató irodalom, akkor kifenét érdekel a mögötte levő világnézet? Simán nézem a Tom Cruise-filmeket is. Túllépve Cruise világnézeti kötődésén, és még azon is, hogy a szció miatt hány éve nem tartja a kapcsolatot a lányával. Vagyis nem zavar egy szerző, alkotó vallási, politikai hovatartozása. Legalábbis, amíg nem bök lágyékon a nézeteinek kilógó lólába. De még úgyis kérdés, hogyan, mivel, miképpen bök lágyékon. Mert tudod, mondtam már, én vagyok az, akit nem feltétlenül zavar a didaktika.
Na, tehát a kérdés többek között az, van-e rosszul bökdöső lólábaAz utolsó fejvadásznak? De ennél is fontosabb, hogy milyen, mint regény?
Az első kérdésre máris válaszolok. Tömör lesz. Nincsen.
Műfaji körülhatárolás
Árulkodó a könyv borítója. Ha úgy nézem. Spongyát arra a tényre, hogy a montázsnak vajmi kevés köze van a borító alatt zajló cselekményhez! Ha másképpen szemlélem, akkor meg lehet teljesen félrevezető is a külcsin. Mindenesetre a borító szikrányit sem tesz azért, hogy a kezembe vegyem a könyvet. Sőt!
Ugyanennyire ügyetlen a hátlapon a fülszöveg. Nyomokban van csak köze a regény tartalmához. Egy monumentális, nagyívű űroperát ígér. (Ami a valóságban ha nem is zárt térben játszódó kamaradarab, de igencsak fékezett ívű sztori.) Az első mondata így fest, csupa nagy betűvel:
MÁR MEGISMERTED A GALAXIS LEGVESZÉLYESEBB ÉLETFORMÁIT. ISMERD MEG A LEGPUSZTÍTÓBBAT!
Megismertem? Mikor? Hol? Miből? Ez valaminek a második része, aminek az elsőjéről mit sem tudok? A szöveg folytatása meg teljesen félrevisz...
S ezzel annyi ki is derült, hogy nem dél-amerikai kokainbárók háborújáról van szó, hanem egy SCI-FI TÖRTÉNETRŐL.
S máris mondom azt is, hogy szerintem a FEJVADÁSZ szó puszta marketing. Asszociációs hívószó. Mert, ugye: Szárnyas fejvadász.
Az UTOLSÓ jelző is csak olvasói hatákonyságserkentő. Mert ami utolsó abban mindig ott van a visszavonhatatlanság szomorúsága, az elmúlás visszavonhatatlansága.
Rob Riguez, az egyes szám elsőben mesélő főszereplő a fejvadász. Rob Riguez az megszokott öntörvényű, laza, nagyszájú, nagymellényű, egyébként nem buta, viszonylag okos, erős figura, amivel tele vannak a bármilyen akció művek. Szóval Rob fejvadász, aki ebben az esetben nem fejvadászik, hanem nyomoz. Miközben permanensen dugni akar. Nem csak úgy általában, hanem a világ legszebb nőjével, a filmszínész Lavna Falva-val. Akivel sorsoláson nyer egy együtt töltött estét. Vagyis nem a habokra álmodozik, lesz is személyes ismeretsége a hölggyel. De Rob-ot utoléri a világ egyik legszörnyűbb problémája, a túlhajszolt nemi élet tartós hiánya (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta volt fogalmazni). Mert folyton csak majdnemjön össze a numera.
Ez a történet BOHÓKÁS, TRÉFÁS, VICCES része. S a regénynek ez a vetülete határozottan tetszett is. Különösen az elején, Rob és Lavna első összecsapásában, amikor... De ezt nem mesélem el. Pedig nagyon jó poén, itt hangosan felröhögtem. (Csak annyit mondok, hogy egy férfi anyagi helyzete ugyancsak komolyan befolyásolja a gyakorlati potenciáját, a jelszó: csirkecomb. Amit persze így úgysem értesz... De nem azért hallgatok, hogy jólesőn eltölthessen a jól értesültek beavatottságának a gőgje, hanem lelőnék egy nagyon jó poént, ha elmesélném.
A bohókát, tréfát és viccet hivatott segíteni Rob rendőr munkatársának, mert Rob csak titokban fejvadász, nem titokban rendőr, Dartynak a szerepeltetése. Ugyanez a szerepe a fizetett besúgónak, Fülesnek is. Ők ketten azok, akik rendre megakadályozzák a Lavnával összehozott féktelen dugást, s akik betöltik a piaci légy szerepét Rob életében.
Szóval amit eddig tudsz: egy SCI-FI-ről van szó, amit EGYES SZÁM ELSŐ SZEMÉLYBEN mesél, VICCESEN egy FEJVADÁSZ, aki NYOMOZ és nem fejvadászik. Aztán mindez a kötet közepe felé kap egy kis HORROR-beütést is. Mert kiderül, hogy VÁMPÍROK jelentik a fekáliát az űrpalacsintában. Összeállt a barkácskészlet minden eleme. Ó, amit nem mondtam: Rob egyébként egy jóképű, magas, sármos, erős és ügyes harcigép. Az ügyessége jobbára csak Lavna Falva közelében hagyja tökéletesen cserben. A potenciája ekkor sem vész el, csak ilyen-olyan okok miatt hektikussá válik.
A sci-fi vetületnél ne vessük a szerző szemére, hogy évezredekkel későbbi korban vagyunk, és az Információt CD-n szerzi meg a fejvadász és a Mindenképpen Megdugandó Nő.
Ettől még lehetne jó a regény.
No, és jó-e a regény?
Nem. Vagyis, ahogy mondani szokják, szódával elmegy. Kategorikus vagyok?
Úgy két napja olvastam ki, de most, hogy írok róla, gondolkodnom kellett, miért és hogyan kezd el nyomozni a fejvadász.
A könyv eleje roppant ígéretes, nagyon jól indít a soknevű író, fergeteges Rob és Lavna második jelenete (amire a csirkecomb felfejtetlen kulcsszóval utaltam), aztán a lendület jó darabig viszi tovább a történetet.
Ami nem ül le ugyan, de nekem a felénél mégis fogyni kezdett az érdeklődésem. Két okból.
Egyfelől úgy éreztem, fejvesztés terhe mellett kötelező magamat jól éreznem olvasás közben. Mert csuda lazák vagyunk, minden nagyon vicces, hahaha, Rob-nak állandóan áll a farka, de mindig parlagon marad, Darty meg Füles mindig a legrosszabb pillanatban bukkannak fel, s közben meg is kell döbbennünk, meg rémüldöznünk, hogy vámpírok, miacsuda, meg galaktikus terv, miegymás...
Nem tudom, ki tanult kitől, tanult-e bárki, bárkitől, de ezt a kötelező lazaságot, röhögtetni akarást Vavyan Fable könyveinél éreztem utoljára. S ez engem egy idő után fárasztott. Azért, mert bármilyen ötletes, tréfás is egy-egy jelenet, valahogy kicsap mögüle a hónalj-szag.
Nekem olyan, mint Louis de Funès filmjei. Amik tulajdonképpen jók, de vigasztalhatatlanul fárasztók. S éppen amiatt fárasztók, amire elsődlegesen építenek, Funès komédiás tehetségének a megnyilvánulásai miatt. Ami nekem ugyancsak módjával jön be. Vagy úgy sem.
Pedig módjával Fable humora, nyelvi leleményei is roppant szellemesek, Funès gesztusai, arcai, mozgása, a horkantásai, mind-mind felettébb mulatságos. Csak egy kis idő múlva aztán egyben lesz sok.
Ami nagyon fontos: Északi Scott Nordern gördülékenyen fogalmaz, a szereplők sablonosak ugyan, de jól választott sablonok szerint azok, és pontosan illeszkednek a helyükre, a cselekmény halad, nem nyögvenyelős.
A regénye részleteivel nincsen baj, a teljes szerkezetet tekintve lazul a koherencia. Mire gondolok? A végső megoldás, bár ötletszinten valamelyest helyre állítja a regény renoméját, csuda ügyes csavar, ugyanakkor deus es machina, dramaturgiailag előkészítetlen megoldás. Mondom, pompás lehetett volna meglepetésnek, ha van valami, bármi, akármi előélete a sztoriban. De mert nincsen, ezért az egész jelenet és galaktikus mondanivaló esetlegessé válik.
Nem tisztem esztétizálni. Különösen, mert nem is értek hozzá. De azt mondom, innen a panelből, hogy persze, fogyasztok lektűrt (bár manapság már nem annyira divatos ez az aczéli kultúpolitikai meghatározás), de tessen nekem minőségi lektűrt a kezembe adni. A mostanság sokat olvasott Dylan Dog képregényekben például vannak vámpírok (akiket ki nem állhatok), mégis, abban az esetben bólintok rájuk. Mert jó a dramaturgia, építkezik, s nem pusztán rögtönöz, felépítettek a jellemek, s mindig van valami olyan momentum, általában csak kis részlet, ami kiemeli a cselekményt a szimpla horrorok közül. Mert nem csupán a kliséket sorolja fel.
S miközben jár az agyam, azon tűnődöm, miért tartom a maga koordinációs értékeivel együtt művészetnek Rejtő vagy Woodhouse (a sor folytatható lenne) regényeit, és miért nem tartottam annak Fable írásait. Vagy éppen Scott-Nordern-ét. (S a művészet alatt most egyáltalán nem a magas irodalom elvárásairól beszélek. Ezért fontos a koordinációs érték kifejezés.) De rendre ugyanoda jutok vissza: Rejtő és Woodhouse (és a többiek) regényeiben belső rend van. Következetesség. A dolgok egymásból fakadnak, tudod, ok, okozat. Erre jutok mindig vissza. Itt pedig nem érzem ezt a koherenciát.
Alexandra, Budapest, 1999, 384 oldal · ISBN: 9633675782
5/10
2023 március vége, még egy hét van a születési hónapomból. Tegnap Szerelmetesfeleségtársammal és Matykóval Várpalotán jártunk. Nem csak úgy random, hanem SzFT ott talált magának egy kerékpárt a mostani helyett. Matykó szerint jó a bringa, de azért jött velünk megnézni. Élőben is jónak találta. Az adás-vétel után sétáltunk egy kicsit a városban, megnéztük a várat, s pont akkor szakadt ránk az eső. Mire a kiállítások végére jutottunk, szerencsénkre elállt. A vár mögötti kis kajáldába, a Várfalóba ültünk be enni valamit. Mi SzFT-vel jól jártunk a kebabunkkal, de Matykó a rántott csirkemellel megszívta: kétezerötért mirelitből készült mellet kapott: tudod, az a darált borzalom, amikor egy mell féltenyérnyi sincsen. S ebből kapott kettőt. :-(
De a nap úgy mindenestül jól sikerült. Még józanok is maradtunk. SzFT a déliből, mert vonattal mentünk, hazatekert. Ma azért teszünk egy kis kört a Római part felé. Mindjárt indulunk.
A GYILKOSOK Írta: Tiziano Sclavi Rajzolta: Luca Dell'Uomo
A DÉMON SZÉPSÉGE Írta: Tiziano Sclavi Rajzolta: Gustavo Trigo
AKÁRKI, SENKI, MINDENKI Írta: Giovanni Di Gregorio Rajzolta: Fabio Celoni
A Dylan Dog a Sergio Bonelli Editore egyik legkedveltebb képregénye. Én ezt kedveltem meg legutoljára. Bizonyos elemei kezdettől fogva nagyon tetszettek (pl. a címszereplő barátjának, segítőjének Groucho-nak a figurája, humora), de valahogy egészen lassan kaptam rá az ízére. Ugyanígy voltam az olívabogyóval is: csak felnőttként szerettem meg, azóta az édességeken kívül majdnem mindenhez tudom enni.
A címszereplő a rémálmok nyomozója. Egykor a Scotland Yard-nál munkálkodott, onnan ment át a magánszférába. S ki gondolná, valahogy mindig akad ügyfele. Pedig, bármilyen fura, Dylan Dog maga nem hisz a természetfelettiben. Ezt a hozzáállást a tapasztalata egyáltalán nem indokolja.
Miért nem tetszett eddig a Dylan Dog? Nem azt mondtam, hogy nem tetszett. Csak azt, hogy nem sorolt be azonnal a kedvencek mellé. Ha a kérdést megfordítom, azonnal meg tudom mondani ennek az okát. A megfordított kérdés így fest: miért lett azonnal kedvenc például a Dampyr vagy a Morgan Lost? A válasz gondolkodás nélküli és egyértelmű: az ábrázolás miatt. Amikor a Morgan Lost első kötetének az első rajzát megláttam, annyira belefeledkeztem, hogy jó darabig nem is lapoztam tovább. A Dampyr esetében nem az első rajz, hanem az összhatás fogott meg.
Nem rosszak a történetek sem. Pedig akár lehetnének vacakok is. Vámpírok, zombik, sorozatgyilkosok, miegymások. Nem a kedvenceim. Egyáltalán. Ám az a plusz, amit a Bonelli hozzájuk tett, meg a remek karakterek a már említett frenetikus rajzokkal, két vállra fektette az esztétikai érzékemet. Függetlenül a továbbra sem kedvenc témáiktól. De miután ismerem ezt a két képregényt, úgy nagyjából az összes magyar Bonellis kiadvány itt landolt a polcomon.
De a Dylan Dog nem. Azt csak mostanság kezdtem el igazán élvezni. Pedig a karakterek itt is jók. A történetek és a rajzok viszont nem fogtak meg annyira. Azt hiszem a tizenegyedik magyarul megjelent kötet volt, ami szemléletváltoztatott, a Játszma a halállal című.
De ez a mostani kötet hanyatt lökött, rám taposott, kiverte belőlem az utolsó ellenállást is Dampyr-ügyben. S nos, igen, mi mással: az ábrázolássaltette ezt. De nem az első történetnél esett ez meg. Az első sztori egyszerűen csak mocsok jól sikerült! Ha a rajzai a szokásosakis. Azt tényleg amiatt faltam, ami és ahogyan történik benne.
Mielőtt összevissza ugrálnék, összeszedem magamat.
A GYILKOSOK
Megőrül a világ. (Nem mintha jelenleg nem lenne őrült, csak itt még egy lépéssel tovább megy.) Teljesen normális emberek egyik pillanatról a másikra brutális gyilkosokkáválnak. Járványszerűen. Mindenki mindenkinek az ellensége lesz. Nem csupán verbálisan, mint manapság, amikor minden frinc-franc semmiségért elképesztő módon szapulják egymást vadidegenek is, csak mert ebben-abban nincsenek azonos véleményen. Ebben a megőrült világban nem is kell vélemény-különbség, nem kell indok sem az ölésre. Bármi és akármi gyilkos eszközzé válik, ami éppen a gyilkosok kezében van.
A hentes a bárdjával sarabolja az üzletébe betévedteket, a családapa agyonlövi a feleségét, a gyerekeit, a munkanélküli kamasz egy kötőtűvel leszúrja a testvérét, a park őre a levélszurkáló botját vágja egy pihenő pár fiú részlegének a torkába, férjuram egy működő elektromos fúrót nyom élete párja arcába, Dylan Dogot a rendőrségen az egyik tiszt kezdi fojtogatni egy sállal... Mindenki, mindenhol, mindennel gyilkol.
A történetben fontos szerepet kap egy atlétatrikós arisztokrata, aki feltalálta a hátra akasztható rosszdetektort, ami kimutatja a rosszaságot. S a rosszdetektor a rosszaság exponenciális emelkedését mutatja Londonban. A lord bízza meg Dylan Dogot, de maga sem tétlenkedik.
Dylan Dog nyomozni kezd, és feltűnik neki, hogy a titok nyitja a gyilkos tárgyakban van: mindegyik vadonat új, s egyetlen cégtől rendelték őket...
Pörgős, véres, üldözős, izgalmas történet. S jó lenne, ha csak annyi lenne a megoldás, mint ebben a történetben, s nem a lelkünkben lenne a titok nyitja!
Dylan végső megoldása ötletes, döbbenetes, letaglózó.
A DÉMON SZÉPSÉGE
Nos, igen! A rajzok! Nem Dylan Dog-osak. Nem Bonellisek. De már a Prológusban szinte arcon csap a belőlük áradó élet, energia, plasztikusság. Messze nem olyan részletekbe menőn kidolgozott, mint a Bonelli-rajzok általában. De a zaklatott nagyvonalúság, a dinamizmus, az elnagyolt, de vasmarkú részletek, mozdulatok, arcok, ha csak az előző történet ábrázolásával hasonlítom össze, sokkal többet elmond, sejtet mint a megszokottak. Megkockáztatom, hogy bár a történet nem művészi, csak remek, de a képkockák bizony azok.
Valami olyasmit képzelj el, ha hasonlítanom kell, mint amilyenek a Watchmen rajzai voltak. Csak nem annyira amerikai.
Dylan Dogot megkeresi egy egykori bérgyilkos, akit gyilkosságért felkötöttek. Meg akarja találni az egykori megbízóját, aki csőbe húzta, mert nem ő, a bérgyilkos ölte meg a gyönyörű nőt, akinek a meggyilkolásáért fellógatták. Újra mondom, a felkötött bérgyilkos keresi meg Dylan Dogot.
A történet többszörösen barkács. Tudod, csavaros, csak Szerelmetesfeleségtársam az ilyen sztorikat barkácsnak hívja. A végére már kapkodtam a fejemet, hogy akkor ki kicsoda és micsoda. De maga a történet nagyon bejövős. Próbáltam eldönteni, a sztori tetszési indexét mennyire befolyásolta az ábrázolási mód, de nem jutottam magammal dűlőre. Ezért azt mondom, úgy tetszik ez az epizód, ahogyan van.
Egy apró (vagy nem is apró fenntartással. Lásd az alábbi keretes szöveget!
Az ábrázolás és a sztori ügyessége miatt fittyet hánytam a szokásos teológiai fenntartásaimra is. Mert ismét a lélek halhatatlanságára épít a történet.
Amiről már több esetben elmondtam, hogy nem létezik. Nincsen test nélkül csámborgó lélek, az ember a test, lélek és szellem egysége. Ha bármelyik elvész, vele vész az ember mindenestül.
S nem, a Biblia sem tanítja, hogy lenne halhatatlan lelkünk. Sőt inkább az ellenkezőjéről beszél mindvégig.
Itt és most én nem részletezem újra, amit máshol már többször elmondtam. Ha az alábbi linkre kattintasz,A halál természetealcím alatt ott van az összefoglalása annak, amit erről magam is gondolok.
Szerintem érdemes egyszer időt szánni rá, nem kell belőle túl sok, mert nagyon elgondolkodtató. Különösen a mai spiritiszta (és nem spirituális) dömpingben. Amibe, innen nézve, biza' a Bonelli nem egy alkotása is beszállt a buliba.
AKÁRKI, SENKI, MINDENKI
Csak egy szösszenet. Huszonhárom oldalas, zavarba ejtő történet. Amikor a zavar okával első alkalommal találkoztam, azt hittem, az alkotók elrontottak valamit. Amikor másodszor szembesültem vele, gyanakodni kezdtem. És hülyeségnek tartani a történetet. Mint egy kábszeres trip. De a végére kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó.
Ebben az esetben is arról van szó, mint az előző történet esetében: annyira jók a rajzok, hogy önmagukban már azok megnyertek maguknak. Akkor is, ha a fentivel ellentétben itt maga a sztori nem olyan ütős. De elmondani semmit sem fogok róla, csúnya spoiler lenne, azért nem. Az utolsó két történet ábrázolásmódjáról nem tudott nem eszembe jutni két klasszikus, magyar alkotó: Zórád Ernő és Sebők Imre.
Fumax, Budapest, 2015, 216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155514241 · Fordította: Bayer Antal
9/10
2023 márciusának háromnegyede. Szorgos-dolgos, fizikai melós, épkézlábtalan nap volt a dolgozdában. Alig vártam, hogy leüljek. És sikerült a kedvenc kekizöld sapimat is elhagynom, bár holnapra még van két tippem a keresésre. Reménykedem... (Nem lett meg. :-/ )
Viszont megérkezett az új Xiaomi fülesem(sünk), amire sikerült rábeszélnem a dolgozdát, mondván, hogy munkaeszköz a vezetéshez. Köszi, Nóri! Itt is marad a remény, hogy a céljaimra megfelelő lesz. (Az lett, bár elsőre megriadtam, olyan vacakul szólt a letöltött lejátszóval. De a lejátszó cseréje megoldotta a dolgot. Plusz hozzátettem egy equalizer-progit, azzal meg csodás. Különösen ennyi pénzért. Legalább
Juli valahány éves. Nem tudom mennyi. De szemtelenül fiatal. Ennek ellenére már feleség. Ha a külsejét és ezt a tényt összevetem, feltűnő, hogy itt valami nem stimmel, szinte bizonyos, hogy az írónő időlátó.
Immár három megjelent könyv van a háta mögött. Én csak az elsőt olvastam, amit Juli csak ACSHM-nek hív. Az anyacsalogató hadműveleta könyv tényleges címe. Az olvasás után a könyvről szóló értékelés megírásakor nagyon lelkes voltam. (Erről a lelkesedésről szól a link a könyve címe alatt.)
Bár az Időlátók balladája mára nem friss megjelenés, én csak most jutottam hozzá. Hiába volt lelkes a könyvéről tett bejegyzésem, ebben az esetben már nem kérte a véleményemet. (Juli, ez nem szemrehányás, felejtsd is el azonnal!) Így hosszabb lett a reakcióidőm. Viszont az érdeklődésem az első pillanattól fogva létezett.
Elolvastam. Milyen? Lássunk neki!
Először is, köszönöm, Juli, hogy nekem írtad ezt a könyvet! Bár furcsállom, hogy eddig nem szóltál, és ez a hihetetlenül fontos, megtisztelő információ csak a könyv utolsó előtti oldalán derült ki. Mintegy mellékesen. Szerintem csak teszteltél, észreveszem-e, ugye?
Köszönetnyilvánítás A köszönetnyilvánítást általában csak azok olvassák, akik szerepelnek benne - ha te, kedves Olvasó, mégis olyan típus vagy, mint én, és szereted a könyveket az utolsó betűig végigolvasni, a köszönet elsősorban neked szól. Nélküled ez a történet sosem kelt volna igazán életre.
Hát, nagyon szívesen, kedves írónő! Máskor is! S ez a máskor lényeges! Hogy miért az, mondom is azonnal. De előtte én is elárulok valamit. Arra, hogy nekem írtad a könyvet akkor jöttem rá, amikor a főszereplő hölgyike az első lapokon, a családi botrány után kinyitott szülinapi csomagban egy Gion Nándor kötetet talál, s felujjong a lelke, mert Gion a kedvenc írója, a kötet pedig Gion egyik ifjúsági regényének az első kiadása. Na, innen már tudtam, hogy igazat szólsz a nekem írásról! :-D
Elgondolkodtam. Úgy érzem, el kell mondanom, mielőtt bárki túlgondolná a dolgot és hírbe hoznám Kemendy Júlia Csengét, s ezzel családi botrányt kavarnék Pápán: Julival többször, hosszan beszélgettem már. Mindahányszor internetes felületen. Soha személyesen nem találkoztunk. Remélem, ez múló állapot! Vagyis a fentiek, Gion kivételével, a fantázia termékei: Gion a főszereplőnek is kedvence, meg nekem is. És minden könyvének van első kiadása, ez is valóságos.
A KÖNYV MINT KÖTET
Haladjuk rendben! A könyv vaskos. Legalábbis annak tűnik, mert igazából nem is annyira az, csak becsap. Viszonylag vastagok a lapok. Meg elég nagyok a betűk. Vagyis ha bárkit a vastagsága riasztana vissza, legyintsen rá! Lesznek egyéb, komolyabb érveim is az olvasásra. De már ezt is jó fejben tartani!
A kötés egyben van, nem hullik szét, jók a margók, olvasható a szöveg. A borítószemrevaló, bár a tartalmat ismerve számomra értelmezhetetlen. Pedig próbálkoztam vele. Mármint az értelmezéssel. Igaz, nem tépelődtem nagyon sokat felette, sokkal jobban érdekelt a szöveg tartalma. A képen egy fiú és egy lány (ideáig stimmel) arctalan (vajon miért?) mellalakja látható a város felett (nem tudom, miért felette). A háttérzölddel elégedett vagyok, mindent szeretek, ami zöld és keki (mehetünk a szürke felé is). A két alak valamiért háttal van egymásnak. Amikor a könyvben egyáltalán nincsenek is háttal egymásnak. Mitöbb!
Egyébként szemrevalóa borító. Annak ellenére hogy a templomtornyokon kívül egyáltalán nem utal a cselekmény tartalmára. Legalábbis egy átlagos, Pápából és Bakonyjákóból laikus olvasó számára nem. Merthogy a sztori e két földrajzi helységben zajol.
Csapjunk a lecsóba, hogy mire nem utal a borító: időutazós, kamasztörténet és szerelmes történet bonyolódik a lapokon. Ebből tán a kamasz ott van a borítón...
De legalább a fülszöveg beszédes. A kötet, ha valaki eljut odáig, hogy a fülszöveget olvassa, esélyessé válik az olvasó számára. Addig kicsit semmitmondó, a napi könyvkavalkádba mimikrivel simán beolvadó. Akkor is, ha, mondom, egyáltalán nem bír rossz külsővel.
Képek nincsenek a könyvben.
A KÖNYV MINT TÖRTÉNET
Megint bajban vagyok, mert nem akarom péppé spoilrezni a cselekményt. A lényege ott van a fülszövegben: Amália, a regényben Ami, illetve Amy, szinte azonnal belezúg az új fiúba, aki az osztályba érkezik. A srác is hajt rá. Aztán kiderül, hogy a zöld szemű új fiú, Miksa nem csupán és nem elsősorban Ami női lénye miatt teper. Aztán persze éppen ez lesz a konfliktusforrás, mert aztán mégiscsak észreveszi, hogy Ami nőből van. Ez a tény azonban megzavarja a céljait. S mi a cél? Ott van a fülszövegben, visszamenni a saját idejébe, az ezernyolcszázas évek közepére. Ami, azaz Amália az, aki képes megnyitni számára az időkaput.
Tovább is van, mondjam még? Nem mondom. Illetve mondom, de más csapáson, nem a tartalmat részletezve.
A történetben voltaképpen nincsen semmi új. Nem Kemendy Juli találta fel az időutazást, nem ő alkalmazza első ízben a főszereplők közötti csipkelődést, amely persze, hogy a közöttük szikrázó vonzalmat, később olthatatlanná váló szerelmet igyekszik palástolni. Nem ez az a történet, amelyből más írók megtanulják, hogy az iskola, a kollégium lehet csodás események helyszíne is. Ahogy mondtam, voltaképpen semmiféle spanyol viasz nincsen benne. Akit kizárólag az újdonságok érdekelnek, rossz helyen keresgél.
A KÖNYV ÉS A FÖLDRAJZ
Az írónő pápai. Pápa városa teljesen magától értetődőn szerepel a könyvben. Bakonyjákó nem ennyire magától értetődőn. S mert Pápa is, Bakonyjákó is szereplője a könyvnek, így e helységek valós terein is járnak, bóklásznak, menekülnek, keresgélnek a főszereplők. Kezdve ott, hogy a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában ismerkednek meg egymással.
Juli egyik nagy húzása, hogy a valóságos terekben létező valóságos tárgyaknak is szerepet ad. Nem is kicsit. Gondolnád, hogy egy angyal fenekét megérinteni lehet nagyon izgalmas élmény forrásává? Az angyal, akinek a fenekére kell koncentrálni a könyvben a valóságban is létezik. Juli azt mondja, hogy az eredeti angyal fenekét bárhogy lehet illetni, nem válik különössé az élmény. Ha akarom, elhiszem neki...
Nem tudom, a valóságban Bakonyjákóhoz mi köti őt, de ez a falucska is nagyon fontos tere lesz a cselekménynek. Tehát valami kötődés bizonyosan létezik. Már csak azért is, mert Pápa körül van még jó néhány helység, eshetett volna bármelyikre a választása.
Egyébként a földrajzozás egyáltalán nincsen túltolva, megmarad a mindenképpen szükséges diszkrét szintjén. Sem Pápából, sem Bakonyjákóból nem leszünk túlképzett idegenvezetők. Egyszerűen mindkét település megmarad bennünk, úgy, hogy egyszer el kellene menni oda. Ha másért nem, hogy meglessük az Időlátók helyszíneit, és kipróbáljuk, hátha mégis működik az angyal feneke.
A KÖNYV MINT ÉLMÉNY
Ez az alcím először így festett: A könyv mint teljesítmény. Aztán ízlelgettem a megfogalmazásomat, és nem ízlett. A teljesítmény szó versengést, kötelességet, külső elvárásokat, mércéket sugall. S bár természetesen mindezek létezhetnek az irodalomban is, motiválhatják az írót, sőt, ha tetszik, ha nem, bármilyen irodalmi művet meg lehet vizsgálni ebből a szempontból is, mégis, az irodalom elsősorban interakció a szerző és az olvasó között. Ezáltal nem csupán a szöveg és a szerző, hanem a szöveg és az olvasó kapcsolata is. Egyik sem elhanyagolható. De innen már nem a teljesítményen, hanem a kapcsolaton van a hangsúly.
Megváltoztattam tehát az alcímet, így már kevesebb benne az elvárás-faktor. De meg kell jegyeznem, az élmény előjeleegyáltalán nem garantált.
De ez az az ifjúsági regény, amelyen ugyancsak jókat mosolyog az olvasó. Nem azért, mert kiröhögi az írói teljesítményt, hanem azért, mert tele van nagyon jó beszólásokkal.
Aztán ez az a regény, ami mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését, s nagyon ügyesen visz a (végül nyitva hagyott) végkifejlet felé.
Meg ez az a regény is, amelyben úgy lesznek teljesen egyedi egyéniséggé a főszereplők, hogy közben teljesen hétköznapiak. Hétköznapiul is beszélnek, de ahogy beszélnek, beszélgetnek, vitáznak az annyira magától értetődő, annyira természetes, hogy tudatosítanom kellett magamban: nem a fülem hallatára beszélgetnek. Úgy emlékszem, egyetlen jelenet volt, ahol a lányok beszélgetésében, Ami és barátnői, éreztem egy fél adag mesterkéltséget, erőltetettséget. Hogy az a beszélgetés semmiképpen nem pereghetett volna le úgy, ahogy megesett. Mondom, egy ilyen volt a könyvben. Jó arány.
S ha már a párbeszédeknél tartunk, volt valami, ami nagyon meglepett. A szerző, Juli, na, teljesen magától értetődőn használja a mai kamasz szlenget. Amit csak az éppen húsz éves lízingelt csemetém miatt vágok valamelyest. Ezt hogyan is fogalmazzam...? Amikor éppen aktuálisan divatos fordulatokkal él egy szerző, igen sok esetben egyáltalán nem az az érzésem, hogy mai természetes, hanem az, hogy véres izzadtsággal is trendi akar lenni. Ha a fene fenét eszik is. Ebben az esetben egyáltalán nem volt ilyen érzésem. Egyszer sem. Vágod? Adod?
A Juli által használt nyelv természetes, tréfás, választékos. S az utóbbi szóról jut eszembe, mindenképpen le akartam írni, hogy Juli leíró részei meghökkentőn szépek, mégsem ütnek el a szövegtől, tökéletesen integrálni tudta őket egy sci-fi kamaszszerelmes regénybe. Úgy vélem, önmagában már ez nagy dolog.
Ó, igen, még egy nagyon fontos szempont: kérem szépen, nincsen túlnyávogva a szerelemszál sem. S ez megint csak nagy dolog. Olyan kis kedves, érzelmes marad, egyáltalán nem kell a kijáratnál azonnal vízért könyörögni a töméntelen mennyiségű szirup leöblítése végett. Amiről általában lesüt, hogy mire vágyik az írónő, aki ilyesfélét ír. Úgy fest, a szerzőnk kiegyensúlyozott házasságban él. :-)
MOST MIT MONDJAK?
Nem tartom zseniálisnak a regényt. Nem tartom úttörőnek sem. Beszéltem már a felhasznált paneleiről, arról, hogy tulajdonképpen minden összetevőjében összehordott műről van szó. Ennek ellenére nem valami másnak a másolata, nem éreztem olyat, hogy más mű sikerét kihasználva akarna kitűnni.
Jómagam nem tartom kárhozatosnak a hasonlóságot. Ha a képzőművészetet nézzük, akkor az egy-egy korban született művek kétségtelenül hasonlítanak egymásra. Persze mindig voltak újítók. De nem csupán az ő művészetüket tartjuk művészetnek. Ugyanígy van ez a zenével vagy az építészettel is.
A kalap mindenképpen lekerül a mélyre hajlás közben a fejünkről, amikor hódolattal adózunk az elsőknek. De ettől még nem lesz semmivé a követők iránti megbecsülésünk, ha nem csupán stílustolvajok.
Éppen tegnapelőtt írtam aMark Clarke-kal fellépő Heep Freedom-mal kapcsolatban: a tribute-zenekarok értékéről, akiknek a fő célja, hogy hangról hangra úgy szólaljanak meg, ahogy az eredeti zenekar megszólalt. És még ennek is van értéke. Ha sikerül. Meg értelme is.
De mindenképpen egy remekül megírt sci-fi kamaszregénynek tartom, ami magyar és a miénk, és nem narancsnak keresztelt citrom, hanem valóban narancs.
Hozzá teszem, hogy nagy gyorsan ez már a második, hasonló tematikájú és témájú regény, ami a kezembe került. A másik is nagyon tetszett, Szabó Tibor Benjámin Epic-jének az első része volt. Hasonlít a két mű, de csak távoli rokonok, nem ikrek.
Mondjak még valamit? Nem mondok. De, mondok: vegyétek, vigyétek, komolyan mondom, jól fogtok szórakozni!
S még valami: kicsit féltem a regényt. A nyitott vég, illetve a moly.hu-n a cím elé odabiggyesztett sorozatcím és az egyes szám folytatást ígér. Ez volt talán az egyetlen, aminek nem örültem. A legritkább esetben szokta hozni egy nagyon jól sikerült darab második része az első színvonalát. Juli, nagyon kérlek, ha megírod a folytatást, azt is ugyanígy nekem írd meg!
Kalliopé, 2022, 360 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155378423
8/10
2023 márciusában már mellkasig járunk. Kedd délután van, Greta Van Fleet zenél nekünk, a Live At the Garden's Gate album. Semmi különös, hétköznap van. Mindketten dolgoztunk, Szerelmetesfeleségtársam még mindig azt teszi. Miközben én már hobbizom. Nem is tudom, mit írjak, tényleg olyan kis dolgos, nyugis két nap volt. Ami történt, az meg a következő olvasmányom alá tartozik.
Amit 2022-ig mindenki „tudott” róla: KGB-s, az orosz maffia főnöke, aki ellene van, jobbára rendre lelövik, vagy óvatlanul kizuhan a sokadik emeleti ablakból, a világ leggazdagabb embere, az orosz oligarchák felett ő az úr, birodalmi törekvései vannak, nosztalgia él benne a Szovjetunió iránt, agresszor, álnok, diktátor, despota, és ami ezzel együtt jár, hazug, képmutató ember.
S persze Orbán diktatúráját is minősíti, hogy jóban van Putyinnal.
Amit 2022 februárja óta még megtudtunk róla: az ukrajnai háború megkezdése végett Vlagyimir Putyin a világ főördöge, aki miatt soha ennyire közel nem került még az emberiség a nukleáris háborúhoz.
Mindenki tisztán lát és kristálytisztán látja Putyint és az ő átkozott rendszerét.
Olyannyira, hogy amikor az orosz-ukrán háború kitörésének a napján megnéztem meghallgattam Putyin bejelentését, majd megosztottam a Facebook-on, hangsúlyosan előjel és kommentár nélkül, döbbenetesek voltak a reakciók. Volt, aki csalódottan közölte, hogy azért ezt nem gondolta volna rólam. Nem derült ki, hogy mit nem gondolt volna, de a kommentből sütött, hogy ássam már el magamat, a kutya is ezt teszi a szarával maga után. Más kulturáltan elküldött a francba, hogy tegyem már tisztába a világlátásomat. Nem is tudom, ott van-e még az idővonalamon a Putyin-beszéd, illetve alatta a hozzászólások...
Én csak csóváltam a fejemet, és csak lestem kifelé belőle. Mert mondom, semmit nem fűztem Putyin szavaihoz. Talán csak valami olyasmit, hogy, íme, az indok. Vagy valami hasonlót.
A népszerűségem kicsorbultságának javítása végett mégsem tettem ukrán zászlót a profilképemre sem akkor, sem később. S nem, egyáltalán nem az orosz-szimpátiám volt ennek az oka.
Erre kiderül számomra, hogy egy neves amerikai filmrendező többnapos interjút készített Oroszország főördög vezetőjével.
Az interjú-sorozat bevallott célja, hogy helyre tegye a nyugati oldalon Putyin személyét, politikáját és –Oroszország helyzetét a geopolitikában. Hogy mire lyukad ki, már a könyv borítója elárulja. Ami mondanivaló, ha forgatom egy kicsit, nem is célt tévesztett, nem is propagandisztikus.
Szóval Putyin ma már a főördög. Mindig van valaki, akinek ez a szerep jut. S az a valaki jobbára, természetesen nem is ártatlan. (A fő-főördög egyszer és mindenkorra változatlan, változhatatlan. Nem, nem Sátánra gondolok, van, aki nála is rosszabb.)
A 20–21. századi történelme miatt a Szovjetunió és Oroszország nyilván nem tartozik a legszimpatikusabb országok közé. Meg azok közé sem, ahová az ember olyan marhára vágyna. (Bár Moszkvát azért megnézném egyszer. Legalábbis a belvárosát. Egy kedves barátosnénk jó pár éve járt ott, hát apám, a moszkvai metró, mintha egy gyönyörű, klasszicista vagy barokk múzeumban császkálnál!) Az élő sztereotípiák szerint orosz mentalitás sem az, amivel napi szintű kapcsolatra vágyik az ember. (A szerb vagy az ukrán még rosszabb, de legalábbis amolyan rokonszakma.)
A rendszerváltás előtt dívott egy nagyon rosszindulatú vicc. Arról szólt, hogy a nyelv mennyire kifejezi használóinak a mentalitását.
Vegyük alapul a magyar PAPÍR szót! Hogyan mondják más népek? (Fonetikusan fogok írni.)
Ezzel szemben kétségtelen, hogy az orosz kultúra szerves része az európainak. Írók, zeneszerzők neveit sorolom: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Bulgakov, Pelevin, Glukhovsky, Szorokin, Poljakov, Ulickaja, Csajkovszkij, Prokofjev, Sztravinszkij, Sosztakovics... S hol van még a sor vége...? S még csak az irodalmat és a zenét említettem.
AZ INTERJÚ RENDSZERE
Oliver Stone 2015–2017 között összesen kilenc napon át kérdezgette Vlagyimir Putyint. Ez a könyv elvileg a beszélgetéseik teljes anyagát közli. Vágatlanul. S azt is állítja a borító, hogy tabuk nélkül teszi ezt.
Az, hogy mit jelent: tabuk nélkül, más kérdés. Mert jelentheti azt, hogy mindketten az államtitkokig teljesen nyíltak, nyitottak, nincsen téma, ami ne kerülhetne szóba, s nincsen kérdés amire ne lenne teljesen nyitott és igaz felelet. Meg jelentheti azt is, hogy Stone tabuk nélkül kérdezhet bármit, Putyin meg válaszol, amire és ahogy akar.
Ha cinikus lennék, azt kérdezném: „Szerinted?”
A CÉLOK
Mármint, hogy ki, mit akart elérni az interjú elkészítésével? Tulajdonképpen Putyin célja egyáltalán nem kérdéses. Ha igaz, mindaz, amit mondott, ha nem, a cél ugyanaz marad: másfajta képet sugallni, kialakítani önmagáról, az orosz rendszerről, Oroszország egészéről, mint ami egy átlagos nyugati polgárban él.
Mert tőlünk nyugatra, elsősorban nagyon-nagyon nyugatra egyértelműen Oroszország a világ top réme, a béke és egyensúly kibillentője, aláásója. Putyin neki, nekik akarta elmondani a maga oldalát. Hogy az igaz-e vagy sem, valóban egy másik oldali értelmezés felvázolása vagy marok homok a szembe, az már egy másik kérdés. (Előrebocsátom, nekem úgy fest, fele-fele.)
Oliver Stone motivációja nehezebben meghatározható. Stone baloldali. Ezzel együtt amerikai. Hazafi. S ezzel együtt nagyon kritikus a saját kormánya tevékenységével szemben. Úgy fest, nagyon felnyomta az agyát az Oroszországról, Putyinról nyomott hivatalos amcsi propaganda. S mert nagyon szerette volna gatyába rázni a félrevezetett közvélemény korccsá torzított nézeteit, átugrott hát Vlagyimirhez dumcsizni... Vagy mi...
Mert elképzelni nem tudom, mire gondolt, amikor kigondolta, eltervezte, megszervezte, végigcsinálta az interjút. Mármint túl azon, hogy az elkészült interjú hatásával kapcsolatban mindketten nagyon pesszimisták voltak.
V(lagyimir).P(utyin).: [Meleg kézfogás.] Ha nagyon megverik majd ezért, jöjjön vissza Oroszországba gyógyulni.
O(liver). S(tone).: Majd meglátjuk. Büszke vagyok a filmre. El kellett, hogy mondja a történetet az ön szempontjából, ennyit tudtam tenni.
V. P.: Nem tudom, bárkit is érdekelni fog-e ez.
O. S.: Lehetséges, hogy nem. Jó estét, elnök úr!
Vegyük az alapkérdést! Ha az is akarna lenni, lehet-e teljesen őszinte egy állam vezetője? Különösen, ha a világ egyik meghatározó országáról van szó.
Aztán még: lehet-e őszinte, igaz egy politikus? De komolyan!
S ha Putyin olyan, mint ami vádak alól Stone felmenteni igyekszik őt és az országát, akkor pláne őszinte lesz-e, igazak lesznek-e a szavai? Ugyan, menj már! Most elképzeltem, hogyan zajolna egy ilyen őszinte párbeszéd:
– S mondja, elnök úr, mi a helyzet az országában az oligarchákkal? Azt állítják önről, hogy simán kinyírja, aki nem az ön kottájából játszik, véletlenül sorra zuhannak ki az ellenfelei mindenféle kontrollálatlan ablakokon, ütik el őket nagy, fekete autók, és találnak a szívük közepében géppisztoly-sorozatot.
– Igen, ez így van. Nem tudnám másképpen finanszírozni sem Oroszország birodalmi terveinek a gigantikus költségeit, sem a családom monumentális igényeit. S azért itt vagyok én is, magam is vágyok erre-arra.
– De kivégezni embereket, elnök úr...
– Igen? Mi baja van vele? Nem ezt csinálja-e minden állam? Miért pont én lennék a kivétel? Most komolyan várjam meg, amíg ténylegesen baleset éri őket, vagy elviszi valami betegség? Egyszer mindenki meghal, előbb vagy utóbb. Legyen előbb, ha láb alatt van. Ez az élet rendje, én meg kicsit besegítek neki.
– S valóban teljhatalomra tör, elnök úr?
– Már miért tennék ilyet egy demokratikus országban. Egyáltalán nem törekszem rá: már nálam van minden hatalom, ennél feljebb nincsen semmi. S ez olyan megnyugtató, olyan kis megnyugtató kuss van az országomban, hogy csuda. Ha valami sutyorgás támad, hát... úgy kell a sutyorgónak, hogy nem tudja befogni a sutyorgóját!
– Szokott ön lopni, elnök úr?
– Már a kérdés is abszurd! Nincs szükségem lopásra: én alakítom a törvényeket. S hozzá nem nyúlnék máséhoz: elveszik nekem az embereim, ami kell!
Stb., stb., stb.
Vajon Stone valami ilyesmi válaszokra számított?
Még egy dolgot tudok elképzelni. Stone olyannyira kiábrándult a saját országának a politikájából, céljaiból és módszereiből, hogy kétségbeesetten iparkodik bebizonyítani azoknak fehérségét, akiket az USA kormánya szerecsenesít. Hogy a fehérségük rámutasson Amerika feketeségére. S mert hazafi, jobbítási szándékkal.
Az utolsó tipp: Putyin simán megvásárolta vagy kikényszerítette az interjút.
Így elsőre több tippem nincsen.
A TARTALOM
szerteágazó. Van szó Putyin múltjáról, a KGB-ről, Jelcinről, Gorbacsovról, a Szovjetunió széthullásáról, a hatalomba kerülésről, a gazdaság megszilárdításáról, a széthulláskor megvastagodott oligarchák megrendszabályozásáról, az orosz gazdaság stabilitásáról, a közel-keleti terrorizmusról, Grúziáról, Ukrajnáról, a nyugati kapcsolatokról, a NATO bővítéséről, a kelet-európai országokról, Törökországról, és nagyon sokszor Amerika érthetetlen lépéseiről, amelyekkel destabilizálja a világot. S van szó egy kicsit a belviszonyokról is.
Nem veszek sorra mindent. Putyin elmondja a maga álláspontját, a kötelezőt. Amit mond, kerek egész. Mondja is, amikor nem emlékszik valamire, ha valaminek utána kellene néznie. Azt is szóvá teszi, ha valamire nem felelhet, mert nem teheti meg, hogy feleljen.
S van, amikor teljesen egyértelműen félre beszél.
A könyv háromnegyedénél jöttem rá, hogy majdnem felesleges végig olvasnom. Azért az, vagy legalábbis majdnem az, mert alapvetőn egy politikusnak sem hiszek teljes mértékben. Meg azért, mert rengeteg mindenről nincsenek pontos információim, s gyakorlatilag mindennek utána kellene néznem, amit Putyin állít. Csakhogy a politikusoknál csak a sajtónak hiszek kevésbé. Majdnem patthelyzet.
Tegnap egyébként rádöbbentem, hogy nem tudom, tavaly februárban mi volt az a konkrét indok amiért az oroszok bevonultak Ukrajnába. Kicsit lapozgattam, klattyolgattam, de nem leltem semmi konkrétumot. Amit leltem az a jelenlegi helyzet ellentmondásos értelmezése volt. Egyfelől a kötelező, kincstári szegény Ukrajna, Putyin dögöljön meg, másfelől meg a tök érthető, hülye ukránok, nyugatiak mégis, mit vártak? Miért, ugyan, mi volt a kubai válság idején? Nem-e összefosta-e magát-e Amerika, tök jogosan, hogy orosz, oppárdon, szovjet atomrakéták lesznek a szomszédban? S vajh' tetszett-e nekik a lehetőség? Na, ugye! Aggya magát az analógia!
De ahogyan mondtam, Putyin félrebeszélése az orosz belviszonyok minimális taglalásakor is egyértelművé válik. Oroszország demokratikus ország, nem, a bíróságok nincsenek állami befolyás alatt, van ellenzék, de mit tud csinálni a kormány, ha az emberek rendre őket választják meg, hetven százalék körüli arányokkal, önként, dalolva, s ennyire jók, na!
Stone egy szót sem kérdez sem a politikai gyilkosságokról, sem a csecsenföldi kegyetlenkedésekről, sem az oligarchák hatalmáról, sem a gigantikus gazdasági umbuldákról. Szó alig esik Hodorkovszkijról, a meggyilkolt Politkovszkajáról, egyáltalán, az ellenzékről és a sajtó szabadságáról sem.
Stone olyan fehér kesztyűs, hogy az csuda! Elég egy határozott félmondat Például: „A mostani oligarchák megtartják a törvényeket, tudomásul vették, hogy vannak gazdasági, társadalmi kötelezettségeik.” és Stone máris csöndben van.
EZZEL EGYÜTT
volt olyan érzésem, hogy több mindenben igaza van az orosz elnöknek. Mindenben nem hazudhat, nem tévedhet, nem csúsztathat. (ugyan, miért nem?)
Tény például, hogy a szovjet birodalom széthullása után az orosz gazdaság a béka feneke alatt volt, s ma már nincsen ott. Nem az életszínvonalról beszélek. Az is tény, hogy Amerika külpolitikája hihetetlenül agresszív, céljaiban pedig idealisztikus és jobbára megvalósítási alap nélküli. Legalábbis, ha a demokrácia exportálási kényszerítésére gondolok. Meg tényleg, vajon Amerika nem nyávogna, dehogynem, ha mondjuk orosz szövetségesek pakolnák tele a határait nehézfegyverekkel? S így tovább.
Voltak olyan témák is, amelyek esetében azt mondtam, logikus.
Például Snowdenesete, aki felhívta az amerikaiak és a világ figyelmét arra, hogy a CIA mintegy háromszor annyi lehallgatást, adatgyűjtés, megfigyelés végez amerikaiakkal kapcsolatban, mint bármely más országgal kapcsolatban. A kérdésre, hogy az oroszok miért nem adták ki ezt a gazembert az USÁ-nak, Putyin így felelt: semmi köztörvényeset nem csinált, még csak nem is kémkedett. Ha azt tette volna, még nanább, hogy nem adják ki. De Snowden mindössze azt hozta nyilvánosságra, hogy a CIA megfigyeli a saját országuk polgárainak a többségét. Mintegy preventív célokkal. S ugyan a nyilvánosságra hozással Putyin nem értett egyet, de nem tudta belátni, miért kellene a manust visszacsomagolni az Államokba? Különös tekintettel arra, hogy nincsen kölcsönös kiadatási egyezmény Amerika és Oroszország között.
Nyílván, ha tájékozottabb és műveltebb lennék, csípőből sorolnám Putyin mondandójára az ellenérveket, tényeket, cáfolatokat. Üvöltve tiltakoznék az ordas hazugságai ellen.
De bevallok valamit: valahogy úgy álltam neki a könyv olvasásának, ahogyan Stone az interjúnak: emerről már annyi galádságot, csalárdságot, hazugságot hallottam, hogy úgy gondoltam, most talán megismerem a másik oldal véleményét is. Megismertem, persze. A nyilvános, hivatalos, kozmetikázott véleményét. És olvasás közben persze meg rájöttem, hogy naiv vagyok: nem csupán az emerről véleményét ismerem, hiszen tulajdonképpen az amarrolét is, hiszen huszonkét évig éltem a rendszerükben és olvastam is róla eleget. Igazat csak véletlenül mondtak, akkor, ha nem figyeltek oda.
S még mindig volt, ezen túl is volt érdekesség-faktora a könyvnek. Hiába a kincstárit olvastam, de volt valami megnyugtató abban, hogy olvasom a másik oldal véleményét is, legalább ezt, a hivatalost megismerem. Mert eminnen persze, hallom, amit hallanom szabad, de a helyzet az, hogy én nem hogy másnak, néha már magamnak se hiszek.
Viszont a Putyin-interjú felbiztatott arra, hogy keresgéljek olyan könyveket, amelyek az orosz ellenzéktől származnak. Olyasféléket, amilyen Kaszparov könyve is volt. Találtam. Kettőbe bele is fogtam, de ki is estek a rostán. Ha a harmadik marad, arról majd írok.
EGY APRÓSÁG, DE JÓSÁG
A könyv végén találhatók a végjegyzetek. Hazafelé jöttem, de már a második buszmegállóban a végére értem a könyvnek, és volt még sok. Mármint megálló. Akkor kezdtem olvasni a végjegyzeteket.
Alapvetőn nem szeretem, ha egy könyvben végjegyzetek vannak. Lábjegyzetek legyenek, ne kelljen lapozgatnom, keresgélnem, kizökkennem! De itt ügyes és okos megoldással éltek, akik végjegyzeteltek: minden végjegyzethez tartozik egy QR-kód, amely a megfelelő cikkekhez vezet. S ügyesen, az adatok alátámasztására nem orosz forrásokat használtak, hanem nyugatiakat.
S onnan is olyasféléket mint ez a pár név: New York Times, Encyclopedia Britannica, Forbes, CNN, Washington Post, Guardian, Newsweek, LA Times, Fox News, The Economist, The Telegram, Financial Times, BBC, The New Yorker, Time, Reuters, Indipendent, stb.. S hogy a kiadó/fordító is beleturkált a végjegyzetekbe az egyértelmű, hiszen vannak magyar oldalakra mutató források is.
2023 márciusa, egy nappal a hónapközepi nemzeti után. Vannak, akik egyébként már ezt is vitatják. Mármint, hogy a '48-as forradalmak azok voltak amiknek tudjuk őket.
Úgy festett, hogy ma nagyon zilált napom lesz, s úgy is indult. Aztán lassan kisimult az egész, simán összejött a logisztika, elmaradtak fuvarok, volt, amit kiszerveztem a kollégámnak. Kicsit aggódtam, hogy az ELMÜ-vel (utólag kiderült, hogy az E-on-nal) megbeszélt randevú Ofi barátom garázsánál (óracsere) hogyan fog összejönni. Hát simán és csont nélkül összejött és megtörtént az akció. Ráadásul ugyancsak gyorsan is. Kettő óra környékén már hazafelé ballagtam. Igaz, a diszpécserünk felhívott, hogy visszamegyek-e még, de mondtam, hogy ilyen galádságra, azért nem lennék képes. Mire ő: de lehet, hogy lesz még valami, amit el kell intézni... Beletörődtem, jó, szólj, ha lesz, csak kalkuláld bele, hogy oda is kell érnem. Végül nem kellett mennem, drága jó kollégám azt mondta, ha menni kell, elintézi. Így negyed három felé már itthon voltam.
KISS ENDRE alias PIPI emlékére (1966–2013), akinek éppen ma, e bejegyzés közzétételének a napján van, volt, lett volna a születésnapja.
TARI JÁNOS
(1913. 02. 02.–1998. 04. 20.)
Általános iskolai tanár, tanügyi vezető
Lengyeltótiban született. Tanítói, majd általános iskolai tanári diplomát szerzett. Pusztaberényben, később Lengyeltótiban tanított. 1959-ben került a megyei tanács művelődésügyi osztályára, ahol 1973-ig, nyugdíjazásáig dolgozott. Utolsó beosztása osztályvezető-helyettes volt.
Nevéhez fűződik az iskolák televízióval ellátására indított mozgalom megszervezése. Nyaranta Balatoni beszélgetések címmel országos pedagógiai továbbképzéseket rendezett. Egyik alapító szerkesztője volt az Iskolai Szemle c. megyei folyóiratnak. Több pedagógiai tárgyú cikke jelent meg. Hivatása mellett szépirodalmi tevékenységet is folytatott.
Sikert aratott a Pettyes labda a világkupában című ifjúsági regénye. Számos elbeszélése jelent meg megyei napilapokban és folyóiratokban. A Somogy Megyei Pedagógiai Díj tulajdonosa. Lengyeltóti város Pro Urbe díjjal tüntette ki. Sírja a kaposvári Keleti temetőben található.(Forrás)
Tari Jánosról alig van információ a neten. Vagy ahogyan egy kedves ismerősöm mondja: a csövön. Nem jön csőstül az információ róla.
A moly.hu szerint még két könyvön áll a Tari János név, de erős a gyanúm, hogy csak névrokonságról van szó: az a két könyv nagyon speciális, az antropológiai és néprajzi filmkészítéssel foglalkozik. Ebben, a fenti életrajzban pedig ilyesféléről szó sincsen Tari János tevékenységei között. De még ha azonos is a szerző személye, akkor is beszédes, hogy szépirodalmi műve csupán ez az egy jelent meg. Az egy fecske egyáltalán nem csinált nyarat.
Meg nem mondom, miért, de azt hittem, csak az én számomra legendás ez a könyv. Aztán ahogy próbáltam róla és a szerzőről információkat keresgélni, kiderült, hogy másnak is ugyanazt az élményt adta, mint amit nekem.
Azon, hogy mennyi a nosztalgia faktora most, a középkoromban történt újraolvasáskor, nem tudom eldönteni. De simán szembe tudok azzal nézni, ha manapság valami nem tetszik annyira, mint egykor. S ez tetszett most is.
Ráadásul a regény mára ritkaságnakszámít: a Bookline-on közel tizenkétezer forintért árulják. (Nekem meg volt egy másik példányom is, úgy egy éve levittem a Pethe téri Könyvmegállóba. Ha tudtam volna...)
Kamaszkoromban nem az én példányom volt, amit olvastam, hanem a könyvtárból vettem ki.
Pipi (akkor még Sunyó néven futott nálam, mások simán csak Endrének hívták) is azt olvasta. Közös kedvencünk volt. Pipinek érthető módon: mániákus Honvéd-szurkoló, és minden alkalmat kihasznált, hogy focizhasson.
Hosszú évtizedekig életben tartott egy kispályás bajnokságokra összehozott, bár változó felállású csapatot. Nyerni ugyan nem nyertek soha semmit, de Pipi mint csapatkapitány egyszer kapott egy fair play díjat, amit a San Marco utcai Óbudai Kulturális Központ nagy termében adtak át neki.
Akkoriban nekem már a polcomon volt Tari regénye. Aztán valahol találtam belőle egy másik példányt is. Amit roppant örömmel szinte azonnal vittem is Pipinek, és úgy tettem elé, mintha a legyőzött hétfejű sárkány trófeáját vettem volna ki a hátizsákomból.
– Na, pancser, ehhez mit szólsz, mi?
Arra számítottam, hogy felderül a képe, ragyogó szemekkel néz majd rám, aztán felüvölt az örömtől, a nyakamba ugrik, és hangos „bamegMokiköszönömmm!” üvöltéssel örvendezik, hogy összecsődül az egész Erdőkerülő utca.
Ezzel szemben Pipi közömbösen nézte a könyvet, felvette, belelapozott, letette, majd megkérdezte: – Aha... Mi ez?
A „bammeget” ezúttal nem ő mondta, hanem én: – Bammeg, Pipikém, a közös gyerekkori kedvencünk! Nem mondod, hogy nem emlékszel rá! – Tényleg a kedvencünk volt? – kérdezte Pipi a lelkesedés és felismerés legkisebb jele nélkül. – Hát ja! Egyáltalán semmi nem ugrik be? Akkor még csodálkoztál is, hogy nekem egy focis könyv tetszik. – Hááát... Mokikám, nagyon köszönöm, de qvára semmi nem ugrik be! – Hülye alkoholista, elittad azt a maradék egy agysejtedet is, amire olyan büszke vagy! Erre legalább elvigyorodott. – Még tudok beszélni, az még meg van!
A történet legfontosabb része, mármint drága Pipi személyének a vákuum-hiányán túl, hogy soha nem szerettem a focit. Valami hihetetlen szinten nem érdekelnek a meccsek, a bajnokságok (még a világ- sem), a rangadók, a táblázatok, és alig tudtam focisták neveit. Az Aranycsapat, főleg Puskás, meg Nyilasi és Törőcsik, aztán kb. itt van vége. Bár Puskásról olvastam egy képregényt.
S láss csodát: ez a focis könyv mégis a kedvenceim közé került!
Ahogyan, s azért ez innentől kuriózum, egy másik focis könyv is. Amiből mára semmire sem emlékszem, csak a borítójára, meg arra, hogy legalább annyira tetszett, mint a Pettyes labda.
S ha már itt tartunk, még volt egy focis-cucc, amit nagyon szerettem.
S ha már, akkor még valami: Minarik Ede, „Kell egy csapat!”
Ezek voltak azok a focis dolgok, amiket szerettem. Focizni meg soha.
S a Pettyes labda évek óta itt van a polcomon, elhatároztam az újraolvasását, de rendre halogattam, mert féltem, hogy csak a múló idő szépíti az emlékét. Aztán egyszer csak, felnyúltam a polcra, lekaptam, belekezdtem, és le se tettem, amíg végig nem olvastam!
Meg fogsz lepődni, miről szól a Pettyes labda!
Hát, soha nem találnád ki, esküszöm neked! Na, megleplek: egy vidéki csodafiú, Bokányi Feri futball-karrierjéről. Arról, hogyan fedezi fel őt a Hungária SE főedzője Csala Misi bácsi, aki aztán gyakorlatilag apja helyett apja lesz Ferinek. Akinek van ugyan édesapja is, csak az meg nem tud elszakadni a pohártól: kőalkoholista a lelkem.
Misi bácsi kezei között Feri útja egyenesen vezet bajnokságok megnyeréséhez, a felnőtt válogatottba való bekerüléshez, majd természetesen a világkupa megnyeréséhez.
Közben persze eltelik pár év. De tényleg csak pár, most nem túlzok és nagyítok. A pár év alatt persze történik ez meg az. Barátságok alakulnak, csapaton belüli küzdelmek alakulnak ki, szűnnek meg, jön a szerelem, jönnek kísértők, akik Ferit első alkalommal másik magyar csapatba próbálják édesgetni, majd nemzetközi szinten akarják a hazája megcsalására késztetni, több pénz, luxus, jólét a szüleinek. Van izgalom is, fegyver, emberrablás is.
De a könyv Ferkó sorsán, pályafutásán keresztül a futballról és annak szeretetéről szól. Meg arról, hogy a magyarok a legnagyobbak benne. Mondom, fantasztikus sportregény. S ha már, akkor erről is pár szót...
Fantasztikus sportregény
– ez áll a belső címlapon a cím alatt, műfaji meghatározásként.
– Ennyi minden egyszerre? Fantasztikus is, sport is, regény is? Ezt persze ki más kérdezte, mint Szerelmetesfeleségtársam. S bár nem úgy gondolta, de hogy hogyan értelmezem az az én dolgom: valóban merész egy vállalás az írótól egyszerre ennyi mindennek megfelelni.
Az a helyzet, hogy nem is sikerül. Csakhogy ezzel a kutya sem törődik a regény bája és pörgése miatt. De azért lessünk rá, mit is jelent ez a szóösszetétel a gyakorlatban!
Úgy gondolom, a sportregénykifejezés értelmezésével nincsen baj. Mármint a szó értelmezésével. Egy regény, ami a sportról szól. Vagyis olyan fiktív történet, amelynek a főszereplője voltaképpen maga a sport. Ez esetben a futball. Tari János ezt a vállalást minden tekintetben teljesíti is: a regény főszereplője voltaképpen sokkal inkább a futball maga, mintsem művelője, a főszereplő Bokányi Feri. Nem is annyira Feri futballal kapcsolatos sorsáról olvasunk (miközben dehogynem), sokkal inkább a futballról, ami itt-ott érinti Feri sorsát is.
S most mondd, ezzel sincsen baj! Engem, akit hangyafütyinyit sem érdekel a futball, simán lekötött, hogy átlagosan tíz oldalanként egy-egy meccs izgalmas leírását olvastam! Gondolom, erre te sem tippeltél volna. Én sem. Kamaszkoromban sem, most meg pláne nem.
De a regény fantasztikusregény. Nem csupán azért, mert fergeteges magyar futballsikerekről szól. Bár már emiatt is simán megérdemelné a jelzőt. De fantasztikus azért is, mert a megjelenés évéhez képest, 1971, a jövőbenjátszódik. 1990-ben és az azt követő években. De nincsen benne űrhajó, nincsenek benne asztronauták, nincsenek benne földönkívüliek, időugrások, prekogok, semmi ilyesmi. A fantasztikum tartalmát csak az adja, hogy a megjelenéshez képest a jövőben vagyunk. Ami nekünk, ugyebár, már a múlt.
A helyzet az, hogy egy pillanatig sem jutott eszembe számon kérnia szerzőn, mi az, ami a képzeletének megfelelően alakult, és mi az, ami nem. Javára írandó, hogy bár eszébe sem jutott rendszert váltani (ha megteszi, akkor nem is ismerhetnék a könyvét, 1971-ben ez az elképzelés elképzelhetetlen lett volna), de ennek ellenére semmi, de akkor aktuális semmi propaganda sincsen a történetében. Hacsak az nem, hogy a főszereplő vadonatúj, luxusautója egy hiper-szuper Škoda. Egyébként a fantasztikumot nagyjából a közlekedési eszközök sebességének a megnövekedése jelenti, de még ebben sem rugaszkodunk túl messzire: a übertechnológiát képviselő vonat kétszázzal megy.
A Sinkanszen egy nagy sebességű vasúthálózat Japánban, amelyet a Japan Railways Group, az ország legnagyobb vasúttársasága üzemeltet. Mióta 1964. október 18-án megnyitották az első vonalat, a Tókaidó Sinkanszent (Tokió és Oszaka között), a hálózatot a legtöbb honsúi és kjúsúi nagyvárosra kiterjesztették, maximum 300 kilométer/órás sebességgel, valamint földrengés- és tájfunbiztos vonatokkal.
A tesztek során a vonatok sebessége a hagyományos vasúti kocsiknál 443 kilométer/óra, a mágnesvasút vasúti kocsijainál pedig 580 kilométer/óra volt. (Forrás)
Meg a stadionok elképesztő mérete és mennyisége. Ami viszont mára kétségtelenül megvalósult. Stadionunk az van dögivel! Bár a Népstadionma sem képes hetvenezer ember befogadására: mindössze 68 976-an férnek el benne. A fantasztikus jövőben még mindig Népstadionnak hívják. Ahogy 2002-ig a valóságban is. Csakhogy az elképzelt, jövőbeli Népstadion százhúszezer főt fogadhat be. Tari mert nagyot álmodni!
Hamarosan napvilágot látott az a nagyszabású terv is, amelyben az állam jelentős segítséget biztosított a sportegyesületeknek, hogy létesítményeiket korszerűsítsék és téliesítsék.
A következő évben megindult a kormány és a fővárosi tanács segítségével a budai hegyekben az az óriási pályaépítési munka, amelynek tervei már a XXI. század jegyében születtek meg. Legjelentősebb fővárosi sportegyesületeink, a Vasas, az MTK, az Újpesti Dózsa, FTC, Hungária, Csepel és a Honvéd minden igényt kielégítő, modern, teljesen portalanított sporttelepet és fedett labdarúgópályát tudott magának építeni. (284.)
És az író fantáziája szerint 1990-ben persze, hogy létezik az iránymutató Népszabadságújság is. Ahogy 2016-ig a valóságban is létezett.
A nagy sportegyesületek a Tari-féle jövőben megegyeznek a '71-esekkel: FTC, Honvéd, Dózsa. MTK, Vasas, Csepel, Győri ETO
Tehát van, amit Tari úr pontosan jósolt meg. Le a kalappal előtte!
Egyébként az afrikai, fegyveres politikai puccsok is mindennaposak az általa vizionált jövőben. S ebben sem tévedett.
Egyébként, hidd el, a fantasztikus jelzőnek Isten igazából semmi jelentősége nincsen. Tari János szerette a futballt, szerette volna a futballban győztesnek látni a magyarokat, és írt erről egy csuda jó könyvet.
Naiv.hu
Egyébként a könyv irodalomként nem szuper. Naiv. Az egész az, nem csupán a története íve, aminek az a vége, hogy Magyarország egyik egyesülete nemzetközi bajnokságot nyer futballban.
Bár az alakok nem fekete-fehérek, még a főszereplő is képes gyarlóságokra, de a konfliktusok és azoknak megoldása, mi is erre a jó szó: idealista. Jobbára az alakok jelleme miatt: gyakorlatilag nincsen a regényben ellenszenves figura. Ha valaki botlik, előbb-utóbb belátja, hogy tévedett, hibázott, rosszul döntött, és helyre hozza, amit elrontott. Erre az alapállásra mondtam fentebb, hogy a könyv bájos.
Mert az a helyzet, hogy minden utópisztikus idealizmusa ellenére egyetlen ponton sem válik bárgyúvá a történet. Annak ellenére sem, hogy tudjuk, a valóságot csak karcolgatja az, amit olvasunk. Ahogy a jellemek is, akikről olvasunk. Az egymáshoz való viszonyuk pedig pláne.
Ám a helyzet a következő: mindennek ellenére a könyv valóban letehetetlen. Nem csak azért, mert nagyon jó érzés magyar sportsikerekről olvasni. Hanem azért is, mert minden naivitása, idealizmusa, rózsaszínűsége ellenére olvasás közben izgatottan drukkolunk Ferinek és a magyaroknak. Ferinek a sport miatt is, a magánélete miatt is, a magyaroknak meg persze, hogy naná!
A képtelenségeket meg úgy kezeljük, mint örök példámban az irodalmi naivitásra, a Tarzan-könyvekben: teszünk a képtelenségre, tudjuk, hogy Tarzannak a haja szála sem görbül, minden kalandból épen, egészségesen és győztesen kerül ki, s még azt is elhisszük, amit már gyerekkoromban sem hittem el, hogy a dzsungelben, majmok között nevelkedett fiúcska egy angol nyelvkönyvet találva a sűrűben megtanul angolul beszélni és olvasni. Na, jó, Tari János ennyire messzire nem megy. Ő csak azt állítja, hogy magyarországi Hungária SE válogatottja a '90-es években világelső lesz a Bajnokok Kupájában.
Vagy mégis messzire megy az író?
Végül
annyit mondok, hogy a könyv marad a polcomon. Nem tudom, miért. Szerelmetesfeleségtársam Nagymamám kegyetlenségével áll hozzám. Nagyi a második férjével, Anti bácsival arcba közölte, hogy a halála után, mármint Anti bácsié után úgyis kiirtja a kert növényeinek a döntő többségét.
Zsebkendőnyi kertecske volt, a telek házzal együtt volt négyszáz négyzetméter. De Anti bácsi mindent, de mindent beültetett. Zöldségekkel, gyümölcsökkel, virágokkal. A fák, nem hiszed el, oldalra kitárt ágakkal termettek, hogy minél több elférjen belőlük. Mindene volt a kertészkedés. S Nagyi mégsem lacafacázott. Anti bácsi sztoikus, materialista nyugalommal konstatálta: – Akkor már úgysem leszek...
Nos, SzFT a könyveimről nyilatkozott hasonlóan: ha nem leszek, a döntő részétől megszabadul. Nagyot sóhajtottam, de mondtam, hogy ésszel csinálja, mert van, ami ha nem is rengeteget ér, olyanjaim nincsenek, de azért van, ami vaskos ezreket hozhat. Úgy maximum öt számjegyig.
De a Pettyes labdát nem emiatt tartom meg. Ha emiatt tartanám meg, akkor nem tartanám meg. Hanem az egykori, Pipihez is köthető nosztalgia, illetve a mostani olvasmányélmény miatt. Nem tudom, csak sejtem, el fogom-e még olvasni. De olyan megnyugtató, hogy itt van a polcon.
A rajzok a könyvből valók, a feledhetetlen HEGEDŰS ISTVÁN alkotásai
2023 márciusának közepén, két nappal a nemzeti ünnep, és két héttel az óraálligatás előtt. Ismét egy csendes, álmos hétfő, amin fikarcnyi kedvem sem volt dolgozni, de szerencsére nem is kellett rengeteget.
Megy a kavarás, hogy akkor mégis menjünk a Fertő tóhoz. Legyen kevesebb szálláshely, ne legyen több szoba, aludjunk együtt, hogy olcsóbb legyen. Nem tudom... A napi bringázás így már nem sétabringázás, legalábbis az állóképességünk miatt nem, olyan napi negyven kilométer, de négy napig folyamatosan. Rája adásul a harmadik társunk legendásan horkol... Egyébként ő hívott fel ma, hogy legyen így, SzFT még nem tud róla.
P. S.: már igen. A véleményünk, egyáltalán nem meglepő fordulat, teljesen megegyezett.
Köszönöm a könyv elolvasásának a lehetőségét elsősorban a szerzőnek, aki bízott bennem (szerintem megbánja) és a Napkút Kiadónak!
Dobó Dorottya könyvének az első része 2020-ban jelent meg. Az volt a címe, hogy A zapumai kóbor villamos.
Igen, a címben árulkodó Zapuma összeköti a két könyvet. Szervesen. Olyannyira szervesen, hogy emez onnan folytatódik, ahol amaz abbahagyta.
Nem is magyaráz semmit a szerző, amit az első kötetből ismernünk kell. Ha nem olvastad az első részt, itt és most fittyfenét sem fogsz érteni, magadra vess, olvasd el előbb azt! Iszkiri.
Magamra nézve meg azt mondhatnám, hogy következik blogéletem legrövidebb bejegyzése: elintézhetném azzal ennek a könyvnek a kritikus bemutatását, hogy menj, olvasd el a könyv első részének az értékelését.
S ezzel a szerző meg én meg is oldottuk számodra a hétvégi program szervezésének a gondját. Ahogy hallom (szombat hajnal van), kint úgyis ocsmányul fúj a szél, lehet szobás programot csinálni.
De nem intézem, nem intézhetem el ennyivel a dolgot. Leginkább azért nem, mert a szerző maga kért, hogy olvassak Dobó Dorottyát, és persze írjak róla. Miközben tudja, hogy kíméletlen vagyok.
Azt nem tudja, hogy utálok az lenni. De azt talán sejti, hogy igazságos meg szeretek lenni. Ezért nem voltam soha az ungyulupungyuluig elfogult a gyerekeimmel: úgy gondolom, mindig reálisan szerettem őket. Ahogyan nem vagyok ungyulupungyulu a szerzőkkel sem. Azért nem, mert aki exhibicionista, az ne sértődjék meg, ha értékelik a nyilvánosság elé állását. „Nem szerethet mindenki.” És nem tetszhet mindenkinek, amire képesek vagyunk. Még a Beatlest, a Rolling Stones-t sem szereti mindenki...
De azért sem intézhetem el ennek a könyvnek a bemutatását annyival, hogy visszamutatok az első részére, mert szokásom szerint nem méltatásra, csak bemutatásra vagyok rávehető. Ha mégis méltatás születik a bemutatásból, volt már ilyen, az a könyv önértékét mutatja.
S azért sem mutathatok vissza simán egy linkkel az első kötetre, mert van pár különbség a Zapuma-sorozat két része között.
Essünk is neki, mire gondolok!
Bár a látens grafomániám tiltakozik ellene, hogy megismételjem, amit az előző zapumai történet bemutatásakor már elmondtam, de ellenállok. Éppen ezért nem fogom elmondani, hogy némi tétovaságra késztet, hogy van valamennyi személyes kapcsolatom a lányomnyi, nekem nagyon szimpatikus szerzővel.
Azt sem mondom el újra, mert egyszer már leírtam, hogy a könyv első részét nagyon ötletesnek, tréfásnak, könnyednek tartottam, s bár a történet, meg a kötet külseje sokat tett azért, hogy ne tessen a kóbor villamos története, Dorka azonban ravasz és cseles volt, megvett kilóra, úgy, hogy én meg észre sem vettem, hogy bepalizott a regénykéjével.
Nem is tudom, honnan kezdjem most... Talán ott, ami ránézésre feltűnik: ez könyv, van borítója.
A MEGJELENÉS ÉS A GRAFIKÁK
A grafikus személyét illetőn nem árul zsákbamacskát a könyv: rögtön a cím alatt olvasható, hogy a művészt Buzási Viktóriának hívják. Rövid u-val. Eddig hét könyvet illusztrált, ezek egyike a sajátja.
A második zapumai könyv borítójánegy színes, uralkodó tónus nélküli, vidám városrészletet látunk. Madártávlatból. Két utca fut össze a lap alja felé, mintegy nyílként mutatva a kiadó logójára. Központi alakja, eseménye nincsen a képnek. Az, hogy emberi alakok is vannak a képen, csak odafigyeléssel tűnik fel. Az üzenet: Zapuma a centrum. Az egy városnyi köztársaság van a középpontban. Nem a főszereplők, nem a villamos, nem a cselekmény, hanem Zapuma.
A város felett hegyek és a kék ég. Az égen pedig a szerző neve és a könyv címe. Meg ahogyan mondtam, a grafikus neve is. A szöveg olvasható, világosan (és akkor tévesen) kikövetkeztethető: a könyvben egy varázsló lesz a középpontban, az ő legendáját ismerjük meg. A sínek nélkül kóborló villamos után ez szinte már nem is meglepetés.
Vakarom az államat. Az előző kötet borítójáról azt mondtam, hogy mindent megtett, hogy engem elriasszon. Az előző zapumai értékelésben elmondtam, miért, azt most tényleg nem ismétlem meg.
Ez a borító pedig arra törekszik, hogy véletlenül se keltsen kíváncsiságot, ódzkodik attól, hogy bármilyen utalás legyen rajta a könyv tartalmára nézve, sehol egy villamos, pedig szerepel a könyvben, sehol a már jól ismert két szereplő, sehol a mostani történet egyetlen új szereplője sem, sehol semmi arra mutató jel, hogy ebben a történetben voltaképpen alig töltünk időt Zapumában.
Nem tudom, a borítótervezés mennyire volt team-munka, mennyire függött Buzási Viktóriától, mennyire a kiadó diktátuma volt, avagy kinek a szava lett mérvadó, de az összhatást és a kötet tartalmát illetőn sajnos sikerült semmitmondót alkotni. Nem sikerülhet minden.
De ha már itt tartunk: nem mellékes, hogy az első kötethez viszonyítva az illusztrációk nekem itt sokkal jobban tetszettek. A mostani technika követte az első kötetét: kétféle illusztrációt láthatunk, vonalas, kis alakú rajzokat és egészoldalas, szürketónusosokat. Említettem az első kötetnél, hogy komoly színvonal-különbség van a vonalas és a tónusos rajzok között. Azzal együtt, hogy e kötet illusztrációi, bármelyik rajztípusról legyen is szó, sokkal jobban tetszettek mint az előzők, a két típus közötti különbség még élesebbé vált. Mutatom, mire gondolok! Nézd csak ezt a vonalrajzot!
S most nézd csak ezt a szemgyönyörködtető, Bonellisen részletes, megkomponált, velencei utcarészletet!
Így már érthető, mire gondolok, ugye?
Az illusztrációkkal mindössze egyetlen hökkenetem volt. Megjelenik egy új szereplő. Zsigmond bácsi. Aki, legalábbis nekem nagyon így jött le, tényleg bácsi. Nem csupán azért az, mert egy tizenéves számára mindenki öreg, aki elmúlt húsz, hanem azért is bácsi ez a Zsigmond, mert az évei száma ténylegesen bácsivá teszi. Erre nézd csak ezt a bácsit!
De mondom, ez apróság. És simán megengedett, hogy én voltam figyelmetlen olvasás közben.
A folytatásban: „Dorka, van jó hírem meg rossz. Melyiket mondjam?”
FEKETE LEVES
Úgy döntöttem, a rossz hírrel kezdem. Azért, hogy a jó maradjon a végére, és mindenki azzal menjen haza.
Ahogyan mondtam, az első kötettel szemben voltak negatív előítéleteim. Amíg el nem olvastam. Utána meg már nem voltak. Viszont az, hogy az a bemutatkozó rész eloszlatta az előítéleteimet, elvárásokat is támasztott. Meseregényességében is voltak kellemesen felnőtt poénjai (a zapumai köztársaság megalakulása), összeszedett a történet, A-ból C-be B-n át jutunk, remekek a szereplők, olyan kis helyre minden. S miközben irreális minden, (maraggyá' má', egy villamos magától megy, sínek nélkül?) mégis koherensnek éreztem az egész sztorit.
Ebben a varázslós (?) cselekményben nem éreztem ezt az összeszedettséget. S elszóltam magamat: kezdjük a címmel: A zapumai varázs legendája. Az előző kötet arról szólt, ami a címe: A zapumai kóbor villamos. Ez a kötet szól arról is, ami a címe. De elsősorban nem egy zapumai varázsló áll a történések középpontjában. S még csak különösebb legendája sincsen. Amit ugye, tekintettel Zapuma nagyságára, mindenkinek ismerni illene. De egyébként piszok jól hangzik a cím.
A központi cselekmény sokkal földhözragadtabb: védett állatot rabolókat üldözünk. Mert félő, hogy az állatból ékszer lesz.
Pedig nem is ékszer teki. A srácok köre bővül kettővel, s a már említett Zsigmond bácsival. Ők erednek a teki-rabolók nyomába.
Vagyis a varázs, ami az első kötetet teljesen áthatotta, itt mindössze mellékes kísérőjelenség, persze, megy magától a vellanyos, meg itt van/volt ez a varázsló/bűvész vagy mi, de egyébként a lényeg, hogy megbuktassuk a nemzetközi állattolvajlókat. Vagyis a mese a háttérbe szorul a krimi mögött.
Jó, alább pont hozom majd a Keménykalap és krumpliorrot, ami, ugye, éppen az állatrabolásban totál szinkron. Csakhogy a Keménykalap egy másodpercig nem szándékozott varázslatos lenni. Az A varázslómeg a Hahó, Öcsi!, meg a Hahó a tenger volt. A Keménykalap ezen része inkább a Vakáció a halott utcában-nal szinkron.
Tekintettel a kóborló tujára, egy pillanatig sem felejtem el, hogy meseregényt, ifjúsági regényt olvasok. De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, hogy miközben Zsigmond bácsi a srácokkal Grazban, Velencében tekereg a teki-rabolók nyomában, hogy a viharba nem hiányoznak a gyerekek a Zapumában maradt szüleiknek? Mer', ugyi, nem egy délután alatt zavarják le a teki-mentés esetét.
Értem én, hogy egy meseregényben más a realitással való viszony, de mert valóságosak a helyszínek, ebből adódik, hogy sem Grazban, sem Velencében nem zapumaiul beszélnek. (Tényleg, milyen nyelven beszélnek Zapumában?) De mindenki mindenhol simán kommunikál mindenkivel. Pedig Ausztriában osztrákiaiul, Velencében meg velenceiül beszélnek. :-D
Van baj, ha egy meseregény valóságosan létező színhelyeken, terekben játszódik: egyeztetni kell az eseményeket, a cselekménnyel, és meg kell szabni a történet szabályait. Ha a valóságban nem létező színhelyekkel, terekkel operálunk, ilyen gond nincsen. Ez esetben a szabályokat mi szabjuk meg. A következetesség ebben a helyzetben is követelmény.
Apropó állatmentés. Erről két dolog jut eszembe. Az egyik a Keménykalap és krumpliorr, tudod, a majomteve! Ami regényben egyébként szintén tekit lopnak. A teknősökből a filmben lettek majmok.
De nincsen baj ezzel állatrabolással. Csak nincsen sok köze sem a varázslóhoz, sem Zapumához. Mert ez a könyv sokkal inkább A nagy zapumai állatrablásrólszól, mintsem a címéről.
S végül (ígérem, Dorka, tényleg ez a rossz hírek vége!) a cselekmény, a fordulatokat, csúcspontok előkészítése. Egyfelől a regénynek magának is kell egy ív. Az egyes apró részeknek, részleteknek ezt az ívet kell felépíteniük. Nekem úgy tűnt, sokkal inkább, egyébként remek ötletekről volt szó, mintsem felépítésről. Hogyan is mondjam csak...? Nekem úgy tűnik, hogy ami történik nem egy belső logikából fakad, hanem ad hoc ötletekből. Talán ezért tűntek jelenetek előkészítetlennek, a semmiből jövőnek.
A SZÍNES LEVES
De hallod, mondok valamit! Több mindent is. Figyelj, rendben, vékony kis könyvecske ez, elismerem, de nem csak ezért olvastam el nagyjából együltőben. Hanem mert lekötött. Ugyancsak!
S mert a párbeszédei jól sikerültek. S mert alapvetően Dorka, olyan könnyeden veszi mosolygós izgalmasra a történetet, hogy nem véletlen az, amit egy apuka, Miki Lőrinc felhasználónévvel a moly.hu-ra írt az értékelésében: a fia, akinek esti meseként olvasta, minden alkalommal könyörgött még egy fejezet elolvasásáért. S úgy vélem, egy ifjúsági regénynek talán ez lehet a legnagyobb dicsérete, és nem elaggot, szakállas, szemüveges, panelproli manusok vérszubjektív véleménye. Mert olyan sejtésem van, hogy az írónő elsősorban az előbbieknek és nem az utóbbiaknak írta a könyveit. Amit, s ezt szeretném újra hangsúlyozni, én is élveztem. S várom a folytatást!
S legvégül egy csuda aranyos megoldás: a könyvbeli főszereplő fiúnak van egy kutyája, Guszti. Az írónőnek is van egy. Az is Guszti. Itt a két Guszti:
Napkút, Budapest, 2023.,160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156555144
Köszönet a a szerzőnek Napkút Kiadónak a recenziós példányért és az utóbbinak a folyamatos együttműködésért!
Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim
2023 március közepe felé. Szombat hajnal. Szeles. Derült eges. Peter Gabrieles. Az Up című lemez. Itt táncolok fekve az ágyban az I Grieve-re. Nem az egész táncos, csak a 4:55 utáni rész. Csuda jó! De az egész lemez remek, ahogy van.
Tegnap este elhajlás volt. Szerelmetesfeleségtársam már hét közben, egy „Brown atya”-epizód kocsmajeleneténél felnyávogott: – De várom már, hogy péntek legyen!
Ugyanis tegnapra beszéltük meg az országos Mohapapa születésnap megünneplését a Római téri Synthesisbe. (Ez itt a reklám helye!)
Hát, lettek bajok. Amikor éreztük, hogy kezdjük kóstolgatni a krízist, rendeltünk egy pizzát. A rendelés végén derült ki, hogy nyolcvan percet kell rá várni. S lettek bajok. Bár természetesen SzFT bírta legjobban, mert ő viszonylag mértékletes. Mi lesz itt, amikor a Fertő-tavat bringázzuk körbe április elején? :-) (Lehet lenyugodni: nem bringázzuk körbe, olyan szállásdíjak vannak.)
Más: a héten kétszer is nagyon jót beszélgettem telefonon a fiammal. És jól esett vele beszélgetni. Kellene már személyesen is találkozni!
Csak elő kellene venni a kézzel írt naplómat, mert minden nyitottságom ellenére vannak dolgok, amik egyszerűen nem férnek a nyilvánosság elé. Úgy múlt nyár óta nem írtam bele.
S még mindig volt, ezen túl is volt érdekesség-faktora a könyvnek. Hiába a kincstárit olvastam, de volt valami megnyugtató abban, hogy olvasom a másik oldal véleményét is, legalább ezt, a hivatalost megismerem. Mert eminnen persze, hallom, amit hallanom szabad, de a helyzet az, hogy én nem hogy másnak, néha már magamnak se hiszek. 
Dobó Dorottya könyvének az első része 2020-ban jelent meg. Az volt a címe, hogy 
