John Christopher

nevű személy nem létezik. Író van ilyen névvel, de a valóságban őt úgy hívták, hogy Samuel Youd. Ötvenhat regényt és számtalan novellát publikált  Ezekből magyarra négyet fordítottak le. Az egyik ez a regénye. Egy másik, az Egyetlen fűszál se... Galaktika magazin 84–86. számában jelent meg. Két novellája pedig szintén a Galaktikában,  a 19. és a 246. számban.

Vagyis nem csoda, ha hazánkban egyáltalán nem tartozik az ismert sci-fi-nevek közé.

Jó, igen, az is tény, hogy valami olyan átütő erejű regényke lenne ez, hogy falakat lehet vele bontani és csillagokat lehozni, akkor a vékonysága ellenére is lehetne hűdeismert. De nem az. Ez nem kritika. A megjelenő regényeknek csak nagyon-nagyon kis százaléka ilyen alkotás. Még azok közül is, amik a kedvenceim között vannak. Vagyis ez önmagában semmiképpen sem azt jelenti, hogy a Veszélyben a bolygó kukagyanús, felejtős és selejt. 

A kérdés az, hogy ha nem selejt, akkor seföl? :-D

Miről van szó? 

Hát arról, hogy veszélyben a bolygó! A cím azt sugallja, hogy valami olyasmit várhatunk, amikor a dús idomú, szőke bombázót elragadja a zöld, csápos, gonosz űrlény, akit a karakteresen amerikai arcú főhős halált megvető bátorsággal sugárpisztolyoz le, hogy megmentse a nénit. Hát nem? 

Pedig egyáltalán és kicsit sem erről van szó. Sőt! 

 Arról van szó, hogy a Földet nagyvállalatok tartják a kezükben, akik egymás ellen is kűzdögetnek. Jelen esetben egy új energiaforrásért megy a gyepa. A főszereplő,  Charles Grayner új munkahelyre kerül, mert onnan eltűnt a prof, aki addig a kutatást végezte. Hamarosan eltűnik a prof lánya is, aki apuval dolgozott, és akibe Charles veszettül beleszeret. 

Charlest nem hagyja nyugodni a lány sorsa, nyomozni kezd utána. Hamarosan azon kapja magát, hogy az összes nagyvállalat a nyomába szegődött, mindegyik meg akarja szerezni magának. 

A permanens menekülésben Charles segítségére van a barátja, egy okos, tájékozott, médiaszemélyiség, Hiram Dinkuhl, aki sokkal jobban átlátja a dolgokat mint Charles. 

És nagyjából ennyi.A vége persze az, hogy meglesz az elveszett nő, boldogan élnek, amíg meg nem halnak. 

Ezt és a további képeket az MI készítette az Ideogram nevű oldalon
Ennél például mondtam neki, hogy kétszemélyes legyen a hőlégballon. Hát a kétszemélyességet nem bízta véletlenre. :-       

Tényleg ennyi? 

Tényleg. Ennyi. 

A könyv száznyolcvankét oldal. Nem tűnik annyinak se, ha csak úgy ránézek.

Viszont a közepéig nem jöttem rá, mi is a konfliktus lényege, mi a háttér, hogyan is néz ki az a társadalom, amiben Charles és Dinkuhl egyre csak menekülnek és hol itt, hol ott, hol ennél a cégnél, hol annál esnek fogságba, annyi állami cég van mint a rohadás. (Van egy Telecom nevű is.)

Mondjuk az érdekes, hogy a könyv eredetileg '59-ben jelent meg, és John Christopher jó érzékkel tapintott rá arra, hogy a jövőben az országot a vállalatok fogják irányítani. És lám, mi történt legutóbb: Trump elnöki beiktatásán készült az alábbi kép. Ha nem lennének felismerhetők, a képen Priscilla Chan, Mark Zuckerberg, Lauren Sanchez, Jeff Bezos, Sundar Pichai és Elon Musk szerepel. Ezt a képet, a fenti ígéretemmel ellentétben nem az MI generálta. 

 Forrás, ahol a cikket is elolvashatod

De egyébként az van, hogy nem jó ez a könyv. Nagyon nehezen bontakozik ki a téma, és még amikor kibontakozik, akkor sem lesz teljesen egyértelmű, mi is a tét, miért van veszélyben a bolygó. A cím magyar verziója tükörfordítása az angolnak. 

Nagyon nyögvenyelősen haladtam az olvasásával. Azt hiszem most történt első és remélem, utolsó alkalommal, hogy akkor kezdtem el írni az értékelést, amikor még jóformán semennyit sem olvastam el a könyvből. S úgy voltam vele, ne vesszen már kárba a munkám, olyan kis semennyi ez a regény, szülessen meg hát a belőle írt teljes blogbejegyzés. De hatalmas volt a kísértés, hogy félbehagyom. Érdektelenség okából kifolyólag. 

De egyébként az alap elgondolás nem rossz. Lehetett volna belőle akár egy jó regény is. Ha Christopher jobban kifejti a témát, ha az alakokat részletesebben rajzolja meg, ha kifundált volna valami több cselekményt is, mint hogy ki ez, ki az kapja el a két főszereplőt, és ha nem merevedik mindig párbeszéddé a cselekmény. Ha a nagymamámnak áramszedője lett volna, akkor ő lett volna a 4-6-os villamos. De nem volt neki ilyenje. Ennek a regénykének meg a fentijei nem voltak. 

Van még két képem. Aham, MI-s mindkettő, és a regényből indulnak ki. 

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 januárjának a háromnegyede. Tegnap fél egy felé hazaszöktem. Nem éreztem magamat jól. Azóta gyakorlatilag folyamatosan aludtam. A hőm 38,5 volt. Ekkor én már kiütődöm. Ki is ütődtem.

Tegnap még azt terveztem, hogy jól kikúrálom magamat, pálinka, méz, fokhagyma, hárs- és kamillatea, gyömbér, Algozone (Algopiryn csak sokkal olcsóbb) és ma már megyek dolgozni.

Hát este tízkor szembe néztem a realitásokkal, és megírtam a kollégáknak, hogy bocsi, ma maradok itthon, gyógyulni. 

Tegnap négy óta ha rövid megszakításokkal is, ma délelőtt tízig szinte folyamatosan aludtam. Még olvasni, írni sem volt agyam. 

Most péntek, kora délután van, 37 foknál tartok. Van remény a túlélésre! De aztán felment megint 38,3-ra.

A könyv évek óta itt áll a polcomon. Tegnap két lázas állapot közötti vergődés közben, random vettem le a polcról. Pedig egy Nyírő kötetért mentem oda. Levettem ugyan azt is, de mégis ennek veselkedtem neki. S mert a franc tudja milyen betegség folytán vagy alszom, vagy olvasok, vagy írok, hát én most vagy olvastam. 

AZ UCCA TÉNYLEG LÉTEZIK

Ott van Párizsban már elég régen. Látványosság. A maga 1,8 méter szélességével és jóformán átköphető hosszával. És tényleg az a neve franciául is: Rue du Chat qui Pêche. Ha rákeresel, tengernyi fotót lelsz róla. Pedig nem egy nagy durranás. 

Csak egy világsikerű könyv színhelye. 

Ugye, mondom, nem egy nagy szám. Érdekes, de nem szép. Viszont Földes Jolán valóban lakott itt egy szállodában. Na, itt forduljon egy autó a szálloda bejárata elé! Még a magam mellett kézben hurcolt bőrönd sem fér el! 

Földes Jolán azért lakott Párizsban mert Magyarországon a zsidó volta és a numerus claussus miatt nem tanulhatott felsőbb iskolában – mondja a Nők Lapja alábbi cikke. 

A kép forrása egy remek kis cikk a Nők Lapja oldalán

Vagyis Földes Jolán személyes tapasztalatból írta, amit írt, és a figuráinak, a figurái sorsának a többségét az élet kerítette elé.       

SÁRBA DÖNGÖLÉS

Magyarországon nagyon rossz sajtót kapott a tizenhárom, majd plusz négy nyelven megjelent könyv. Az a tény, hogy milliós példányszámban fogyott, joggal vonzotta a bestseller jelzőt. És ami bestseller, az nem lehet más, csak lektűr irodalom. Földes Jolán megnyerte az egész világot, csak éppen a saját hazáját vesztette el. 

Mondjak még neveket? Claire Kenneth és Orczy Emma nevét sokan ismerik. Igaz, ők valóban lektűröket írtak. De Hegedűs Géza a könyvhöz írt utószavából megtudtam, hogy 

Volt néhány esztendő, amikor Körmendi Ferenc mellett Földes Jolán volt  földkerekségszerte a legismertebb és legolvasottabb magyar író.

S ugyan ki hallott Körmendi Ferencről? Mert azért vannak sokan, akikről azért persze, hogy igen (Márai, Wass, Nyírő, Méhes, Gion és a sort folytatni lehetne nagyon sokáig), de az is tény, hogy akkora sikert mint az előzőek egyikük sem ért el. 

S ha van is irodalmi értéki különbség a művek között, ugyan a sikernek miért nem lehet örülni, ha magyar. (Mondom én, aki húztam a számat már egy irodalmi és egy kémiai magyar Nobel-díj esetén is. De ezekben az esetekben magyarázható a szájhúzásom. És nem azért magyarázható, mert én húztam a számat.)

De egyébként igaztalan volt a korabeli sajtó mindkettejükkel, Körmendivel is, Földessel is. Hegedűs Géza mindkettejüknél megtalálja a kifejezési formáikban azt, ami irodalmi szempontból kiemelkedő.

Volt még magyar kiadása a könyvnek, de még jelentéktelenebb mint a harmadik, amit én is olvastam

MI EZ A „HALÁSZÓ MACSKA UCCÁJA”?

Egy hétköznapi, háromgyerekes család története, a harmincas évek Párizsában. Vagyis a magyarok ebben az esetben migránsok. Emigránsok. 

Párizs a magyar művészek számára mindig is inspirációs forrás volt. Ady, József Attila, Szomory Dezső, Vaszary, Illyés Gyula és sokan mások, mind-mind Párizst tartották fókuszban. 

Párizs mint valami nemzetközi eszencia magába gyűjti a saját hazájukból ilyen és ellentétes okokból menekülő nációk tagjai. Van orosz arisztokrata, aki a kommunizmus elől menekült, van, aki jobboldali diktatúra elől, s van, aki valóban csak a dolgok könnyebbik végét akarta volna megfogni a francia fővárosban. 

Földes Jolán alulnézetből tekint Párizsra. A magyar család tagjai kisemberek. Otthontalanok. Nem bohémek, nem a kalandot, hanem a nyugodt életet, a munka általi megélhetést keresik. A három gyerek kötelességtudó, mindhárman családban gondolkodnak. De kisemberek azok is, akikkel kapcsolatba kerülnek, még ha a saját hazájukból nem is kisemberként menekültek el, itt, Párizsban kis emberekké lesznek. Az, hogy valakinek a saját hazájában mi volt a státusza, itt mindegy. Szajnát lehet rekeszteni a máshol egykor miniszterekkel. 

Ami zseniális Földes Jolán könyvében, hogy a mindennapi beszéd fordulataival ír. Természetesen ne a mai beszélt nyelvre gondoljuk, hanem a harmincas évek Magyarországára. Olyan mintha csak egy árnyas lugasban mesélné nekünk a Barabás család történetét. 

Az alakjai élő, hűs-vér figurák, egytől-egyig. Hihetők, hihető motivációkkal, érzésekkel, tettekkel, érzésekkel. 

Ez például annyira szép! S annyira, egyből Szerelmetesfeleségtársam jutott az eszembe róla. 

Mikor az ajtón belép, az asszony forrón öleli magához.
– Gyula, Gyula, de hiányoztál! 
Nem fiatalok már. Barabás megrokkant, domború mellkasa behorpadt, Boris arca ráncos, a haja csupa ősz szál. Most szeretik egymást, mint valaha a mezőtúri fiatal napokban. 
– Gondoltál rám, Boris?
– Reggeltől éjszakáig, Gyula és álmomban is.
Összeölelkezve állnak, egyik se akar mozdulni. Olyan jó most így, egymás szoros ölelésében. A közönyt, huszonnégy év fáradt összeszokását elmosta a távolság. Sokra nem mentek, az életük gond és aggodalom ma is, de együtt vannak együtt mind az öten, és a gyerekeknek már jobb lesz. Barabás karjában tartja az asszonyt, és elnyűtt testét el nem cserélné semmiféle tüzes spanyol szépséggel vagy ívelt szájú, lenge francia dámával. Hogy máskor felvillanó szemmel fordult meg utánuk az utcán? Az ember: ember. De az ó helye itt van, és nem is kívánkozik máshova.

De elvétve tréfás is. 

Barabás sóhajt, kihörpenti a sör utolsó, meglangyosodott kortyát és szalad fel a harmadik emeleti kis szobába, ahol Klári erélyesen öklözi Janit, mert Jani állítólag megrúgta, míg Jani bömbölve tiltakozik a vád ellen, Annus fülét befogva üvölt, hogy csend legyen, Barabásné pedig azon töpreng, hogy lehet két kézzel egyszerre három gyereket pofon vágni.

[...]

Liivvel szegénnyel baj van, Liiv olyan kétbalkezes boldogtalan. Neki azt ajánlja Vaszja, hogy könyvkötőnek menjen, az való az ilyen tudós embernek. Mondja azt, hogy már odahaza, Litvániában is ezt csinálta. Nem baj, ha nem érti a szakmát, legfeljebb estére kihajítják, de ez alatt a nap alatt már tanult valamit, amit a következő munkahelyen hasznosíthat: ott ezért már csak a második napon fogják kidobni. Mire tíz-tizenöt könyvkötészeten végigmegy, kitanulta a szakmát.

S van, amikor reálisan bölcs.

[…] harcolok valamiért, ami a jóságot és igazságot hirdeti, és eddig még csak gyilkolt. Tudja, milyen börtön az eszme?

[...]

– Az én elvbarátaim kergették halálba őket. Ahogy az ő elvtársai raboltak ki engem. És most itt vagyunk, két földönfutó, és néha azon vitatkozunk, melyikünket pusztítottak el igazabb eszme nevében.

[...]

Idegen emberekkel kocsmában elbeszélgetni szerte a világon ősi és tiszteletreméltó szokás.

Néha finoman kritikus a kora szellemi irányzataival. 

– Valószínű. És még sok minden éhen hal, ami eddig szép volt ezen a gödrös világon. A nőmozgalom, Mademoiselle Anne. Erre is jó lesz vigyázni. Maguk elügyetlenkedték, Mademoiselle Anne. Rossz jelszót választottak. „Jogot a nőknek!” kiabálták, mikor pedig az történt, hogy önszántukból és nagylelkűen lemondtak összes előjogaikról. Valóságos nemzeti ajándékot adtak nekünk, munkában, kereseti adóban, felmentettek az alól, hogy eltartsuk magukat, férjhez adjuk, felsegítsük a kabátjukat. Nem mintha én nem segíteném fel… Meghámozhatom a narancsát, Mademoiselle Anne?

Földes Jolán alakjai nem fekete-fehérek, van aki jobban, van aki kevésbé szerethető. De a maguk emigrációs idegenségében, nyomorában mindegyik szerethető. 

Mert tulajdonképpen ebben az egyre elidegenedő világban, kütyük közé zártan, panelházakban élve szerintem nagyon sokan szeretnénk olyan barátokat és annyi barátot, ami Barabásékat körülvette. Ha francia nem is volt közöttük. (A Svájcban élő házaspáros barátunk is azt mondja, rengeteg mindenkivel járnak össze, de svájci egy darab nincsen közöttük. Azon kívül minden náció, mondj egy nemzetet, biztosan van olyan illetőségű barátjuk! 

A könyv vége szomorú. Szomorú, mert azt mondja, amit Tompa Mihály is verselt a barátjának: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél! 

Nem tudom, hogy tényleg így van-e. Több, nagyon kedves ismerősöm él külföldön. Nem ideig-óráig, hanem úgy mentek ki, hogy agyő, Magyarország! Szemmel láthatón nagyon el elvannak. De hogy mi van a szemmel láthatóság mögött, nem tudom. A svájciak, bár az egész család ottani állampolgár már, készülnek a hazaköltözésre. Svájcból! Gondolj bele. Tény, hogy azt a hontalanságot, amit a könyv kvázi főszereplője Annus is megélt, amikor az édesapjával visszajönnek Magyarországra, és már itt sem jó, a svájciak feleségszakasza is mesélte. Sehol sincsen otthon. Csak Svájc még idegesítőbb. 

Tehát a helyzet az, hogy egy nagyon szomorú, nagyon kedves, felettébb olvasmányos, csevegő regény ez a halászó macskás, Barabás családos. Ugyancsak kellemes csalódás volt! 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám, ahol arcot kaphat SzFT!

 2025 január vége felé, a betegség negyedik napja, még mindig ledaráltan, de egy fokkal talán már jobban, kevésbé lázasan. De mazochizmus lenne holnap dolgozni menni, irdatlan megkönnyebbülés, hogy maradhatok itthon. 

Tegnap Szerelmetesfeleségtársam úgy döntött, mégis csak elmegy egyedül is a könyvtárba. De nyávogott, hogy nem is volt jó, nagyon hiányoztam neki. eleve vacak, hogy napok óta külön alszunk, és két szobában élünk, erre most még a könyvtárban is egyedül... 

Gondoltam, egy hagymás májat csak összedobok SzFT-nek ebédre, hogy legyen mit ennie, amikor hazajön.

Kitámolyogtam a konyhába. Soha nem vettem észre, hogy az ötven négyzetméteres lakásban ilyen rohadt nagy távolságokra vannak egymástól a helyiségek!

A szalonna felszel, hagyma feldarabol, egyik izzad, utána a másik pirul. Közben vagdosom a zöldségeket felfelé. Hát a répareszelés LEGYŐZÖTT, egyszerűen nem volt erőm rányomni a reszelőre... Közben hányingerem is lett, a fejem is úgy fájt, hogy szét akart hullani. Föladtam félúton a gondoskodó szerelmet!

Jó, úgy egy óra múlva, lehanyatlás, alvás után befejeztem. De enni már nem tudtam belőle... Felfordult tőle a gyomrom.

SzFT dobott össze egy kis zacsis levest, hogy legalább valami legyen bennem. ÉS MÉG A PÁLINKÁT SEM KÍVÁNOM! Erre írta a drága főnökasszonyom, hogy hűha, akkor nagy lehet a baj. Szóval máskor ilyenkor bőven túl szoktam lenni, ha egyáltalán van bennem valami hasonló. De nem nagyon szokott lenni. Oké, néha szívinfarktusom van, de nem szoktam beteg lenni. Hát most alaposan összejött.

Meg frappáns mondatokat is tudott fogalmazni. Mutatok kettőt. 

Az emberiség nem hiú, például nem szereti, ha tükröt tartanak eléje. 

Vagy ehhez mit mondasz például erre?

A pénznek nincs szaga, legföljebb annak akinek nincs pénze.

Másfelől ki tudja, megjelent-e ezen kívül másik könyve, és ha igen, akkor mennyi? (Ha jól számoltam, tizennyolc! Vagyis nem volt termékenytelen.)

*

Persze mindettől még lehetne rossz, unalmas, ideologikus, poros, érdektelen és minden más efféle, ami a keze alól kikerült. Egyelőre nem tudom, milyen a többi könyve. De ez az Atomkor a fentiek közül egyik se nem. Ellenkezőleg, mi több! 

Regényről van szó, nem fizikakönyvről, nem természettudományos értekezésről. Méghozzá műfajilag eléggé behatárolhatatlan regényről. Mert ha akarom, akkor ez bizony filozófiai sci-fi: sűrű erkölcsi, etikai kérdések boncolgatása időutazás közben. Mi lehetne más? Nem tud nem eszembe jutni róla az általam sokat emlegetett, nagyon jól sikerült Címszereplő című könyv (ha alkalmad lesz elolvasni, el ne szalaszd!)

De ha akarom, akkor tulajdonképpen egy nagyon hosszú humoreszk. Hosszú, mert a humoreszk nem szokott kétszáztizennégy oldal lenni. Ha akarom, groteszk, ironikus példabeszéd. Nem tudom, hogy akarom-e? Egyáltalán, nem akarom besorolni, mit olvasok. Megelégszem azzal, hogy nagyon sajátos a stílus, de a sajátosságában is nagyon okos, nagyon tréfás és közben egyre mélyebb és súlyosabb kérdéseket feszeget. 

Hogy ne a levegőbe beszéljek: szó lesz itt, kérem, egyfajta évezredeket átívelő erkölcsről, erkölcstelenségről, szó lesz arról, hogy lehet-e erőszak nélkül élni, van-e értelme a fegyverek teljes elutasításának, szó lesz a felsőbb hatalmakhoz való viszonyról, a seggnyalásról, megalázkodásról is. 

*

Többször futottam neki az Isten veled, atomkor!-nak. Megfogott az első oldal, de elriasztottak Feleki tréfásan körülményes mondatalkotásai, kiszólásai a szövegből. Aztán el kezdtek cudarul szórakoztatni. 

Most pedig álljunk meg egy pillanatra! Hát szóval ez volt a nagy titok, vagy ahogyan Maeterlinck írta: a Nagy Titok. Ez sötétlett a háttérben, ez borzolta fel a hős idegeit, ez tette majdnem félőrültté, ettől rettegett, s hogy úgy mondjam: amitől rettegett, bekövetkezett.

Ne hibáztass, olvasó, előre figyelmeztettelek, hogy ne várd az ég leszakadását. Mostam kezeimet, de sokkal tisztább lelkiismerettel, mint Poncius Pilátus. Mert valóban nem tehetek róla.

Nem bújhatok bele Kabócza bőrébe, nem követhetek el helyette hőstetteket. Szerepem meglehetősen alárendelt, csak követnem szabad Kabóczát, meg kell figyelnem, mit csinál, fülelnem kell minden szavára, és nagyon fontos, hogy ne tévesszem össze őket a saját szavaimmal. Kabócza önálló ember, nem kényszeríthetem arra, hogy a szócsövem legyen. Már csak azért sem, mert megmondom őszintén gondolkodásmódja idegen tőlem. S ha a szájába adnám saját gondolataimat, az olvasó joggal utasítaná el a hamisítást, mondván: nem, ez nem Kabócza! Ebbe a hibába persze csábító beleesni. Megesett a nagy Hemingway-vel is, amikor a baseball-csillagot istenítő, meghatóan primitív öreg halász szájába egyszer csak ezt a mondatot adta:,»Az embert megölhetik, de le nem győzhetik!« Én ugyan nem voltam ott a Karib-tengeren, amikor Santiago bácsi egymagában viaskodott a cápákkal, de esküdni mernék rá, hogy ilyet nem mondott. Nemcsak azért, mert becsületes ember, és nem mond olyat a forrás megjelölése nélkül, amit Epiktétosz már elmondott (»Megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem!«), hanem azért is, mert jellemétől, egyéniségétől teljesen távol áll az ilyen választékos filozofilgatás. Riasztó érzés, amikor egy szegény kis regényhős egyedül küzd a tenger közepén, és egyszerre csak megszólal az író. Hogy került oda?

18–19.

De mert valamiért nem tudtam végleg elengedni, egyszerre, a többedik nekifutás után, úgy a harmadik-negyedik oldal táján ráhangolódtam Kabócza Lajos, budapesti, békés, konfliktuskerülő, kisember-kishivatalnok sorsára. Akit ráadásul éppen az élhetetlensége, a szenvedélymentessége miatt most dobott a nője is. Legyünk brutálisan realisztikusak: nagyjából azért, mert Kabócza annyira udvarias, elegáns volt, hogy a nő bármennyire is ajánlkozott, nem csinálta meg úgy észvesztett lendületből, spontán felhorgasztott, kemény vágyból. Ilyen is van. Tényleg. Tudom. Mármint, hogy lehet így is. 

Kabócza Lajos számára utálatos az egész huszadik század. És akkor még nem élt a huszonegyedikben. Gyűlöli az agressziót, a hivatalnokok zsarnokoskodását, a mindenféle szempontból semmitmondó főnökök, a Csirjákok és a Somboritsok helyi diktatúráját. Kabócza képtelen megérteni, ugyan miért kell, hogy ember embernek farkasa legyen. és be akarja bizonyítani, hogy van létjogosultsága a megértésnek, a párbeszédnek, a szeretetnek. 

Hát hajrá!

*

Szóval Kabócza Lajos veszettül ki van akadva a világra, amelyben él. és meg van arról győződve, hogy valami más korban sokkal jobb lenne élni. Vannak tippjei, melyikben. Mer' akkor még élt a tisztelet, az udvarias beszédnek volt értéke, meg különben is és egyáltalán. 

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, ha választhatnék, melyik korban élnék a legszívesebben. Elgondolkodtam. Sok minden átfutott az agyamon, a légszennyezéstől kezdve a távolról is pusztító háborúkig, a vízöblítéses vécén át a légkondiig, az internetig, az e-book olvasón át a távfűtésig és csatornázásig. Meg az is, hogy a a huszadik század majdnem háromnegyedénél születtem, ezáltal az elmúlt majd hatvan évben békében élhettem le az életemet. Nem kellett harcolnom, nem kellett az enyéim életét féltenem, nem üldöztek, nem telepítettek ki, soha nem éheztünk, soha nem fáztunk fedél vagy ruha híján. Nem is kellett úgy igazán verekednem sem, pedig huszonöt évig laktam a nyóc-kilenker határán, szemben a Leonardo Da Vinci utcával. . 

El is kényelmesedtem rendesen. Soha nem értettem, miként képes egyik ember a másiknak tartós fizikai sérülést okozni. Még a tartós lelkit sem értettem igazából (bár ott már a fogadó fél lelki nyavalyái is játszanak, és a nyavalygást sem értettem soha). 

Fel nem foghattam a hatalom szeretetét, és alkalom híján soha meg nem kísértett a hatalomból fakadó  lehetőségek, okosságok szemfüles kihasználásra. De még az sem zavar túlságosan, ha valaki tolakszik egy sorban. Vagy pofátlan a vezetés közben. Úgy negyed évszázada vezetek. Szerintem kétszer-háromszor ha megnyomtam a ba...megaqvaanyádat-jelzőt. Ja, igen, a dudát. 

Alapvetőn konfliktuskerülő vagyok. Az is igaz, ha kell, beleállok dolgokba. Volt is bajom abból, hogy nem tudom tartani a számat. De egyáltalán nem gondolom magamat bátornak. S jobbára utólag jövök rá, mi lett volna az igazán karakán megoldás. 

Vagyis Kabócza Lajos töketlenségből fakadó békeszeretetét nem tudom nem a sajátomnak tekinteni. Mohácsi Kabócza Zoltán Lajos a nevem. 

Viszont más korba soha nem vágytam, nem gondoltam azt, hogy bármikor máskor jobb világ volt, több volt a megértés, az udvariasság és kevesebb az érdekérvényesítés. 

Kabócza Lajosnak lehetősége van visszafelé elindulni az időben. 

*

Kabócza Lajos keresi a válaszait az élet, a világmindenség meg mindenre. Igaz, ő kicsit konkrétabban. De bárhová fordul, a lényeg valahol mindig lepattan, eltűnik előle. 

– Jó estét kívánok, professzor úr ! – köszön könnyedén meghajolva. Az udvariasan mosolyogva fogadja a köszönést, láthatóan szívesen veszi, hogy valaki hajlandó megosztani vele a kora esti séta kellemes élményét. Néhány udvarias közhely hangzik el az időjárásról, a nemzetközi eseményekről s a házmesterről, aki részeges és tiszteletlen. 
– Ilyenek az emberek! – legyint Kabócza, s úgy gondolja, hogy ez a mondat bevezetője lehet mondanivalójának.
– Minden ember más és más! – rázza a fejét a professzor. – Nincs két egyforma ember, még az ikrek sem egyformák. Sem kívül, sem belül. A hasonlóság még nem azonosság. Minden dolog csak önmagával azonos, ahogyan azt a nagy Arisztotelész megmondta. Ez, fiatal barátom, hozzátartozik az élet tényeihez.
– De mi az élet célja – teszi fel hirtelen a kérdést Kabócza.
– Az nem tartozik hozzá az élet tényeihez.
Kabócza elégedetlen a válasszal. Üres szócséplés – gondolja. – Ha a tudomány nem tud választ adni az ember életének legegyszerűbb kérdéseire, akkor mi szükség van rá ? Mit tehet a filozófia a somborítsok, a csirjákok, a gitták ellen?
– Nehéz az élet! – sóhajt. – Néha nehezebb a halálnál!
A professzor felderül.
– Örülök, hogy megértett. Higgye el, az életet nehezebb megmagyarázni, mint elviselni. Az élet elviseléséhez csak erős lélekre van szükség, megmagyarázásához azonban éles elmére és nagy képzelőerővel áthatott logikára. Az életet különben is elviselik helyettünk a szerveink. Nekünk csak a sorsunkat kell elviselnünk.
– Muszáj ? – kérdezi Kabócza rosszkedvűen. – Nem tudja az embber elkerülni a sorsát? 
– Minek? – tárja szét karjait a professzor, s botjával majdnem megüti Kabóczát. – Minek? – ismétli. – Inkább ismerje meg az ember a sorsát, mintsem elkerülje. És ha elkerüli, mi haszna belőle? Más sors jobb lenne? Hátha rosszabb lenne. Okos ember a megmaradt lábának örül, és nem az elveszettet siratja. Mit csinálna, ha újra kezdhetné az életét? Én, ha fiatal lennék, egészen más szamárságokat követnék el, csak ennyit tudok. De ennek még elméletben sincs értelme. Minden ember élete előre meghatározott.
– Ön fatalista?
– Determinista vagyok, mint minden komoly tudós. A részecskék mozgása előre meghatározott, mint az égitestek mozgása. A Nap sem teheti meg, hogy egy szép napon zsebre tett kezekkel kisétál a saját rendszeréből. Mindent ki lehet előre számítani, gondoljunk csak a babilóniai csillagászokra. Ha egy isteni matematikus a világegyetem vala- mennyi részecskéjének ismerné az energiáját, irányát, impulzusát, akkor pontosan ki tudná számítani minden ember, minden lény életét a legapróbb mozdulatokig.
Kabóczát nem nyugtatja meg ez a fejtegetés.
– Hogyan? – kérdezi megütődve, miközben arra gondol, hol lehet Gitta, és mit csinál, azaz, mit csinálnak vele. – Az embernek nincs szabad akarata?
– Hihet benne! – válaszol a professzor, szinte cinikusan. – Ha a repülő kő el tudja felejteni a kezet, amely elhajította, akkor örülhet annak, hogy szabad akaratából repül, oda, ahova akar. Láttató hasonlat, nemde: Remélem, meg van vele elégedve.
– Nem vagyok megelégedve! – rázza a fejét Kabócza.
– Sejtettem! – mosolyog a professzor minden sértődöttség nélkül. – Az emberek nem szívesen mondanak le arról, amiről azt hiszik, az ő tulajdonuk. A büszke ember ragaszkodik a szabad  akarathoz, mint bolond az eszéhez, ahogy mondani szokták. Pedig jobban tenné, ha örülne annak, hogy megszabadult a felelősségtől. Telhetetlen az ember, az a baja. Elégedetlen, ezért boldogtalan. Nincs is joga elégedetlennek lenni.

28–29.

Kabócza Lajosnak aztán megadatik, hogy utazzon az időben. Igaz, csak visszafelé. De ez cseppet sem zavarja, hiszen ő pont ezt akarta. Talál Pesten egy, hm... vajákos asszonyt, boszorkányt, szóval misztikus, túlvilági dolgokkal foglalkozó asszonyt, Madame Zazát. Tőle kap egy fiolát, benne az ital, amiből egy utazáshoz egy kortyot kell innia. És Kabócza Lajos, budapesti kishivatalnok, útra kel hát az időben, hogy meglelje az ideális történelmi időt, ahol érdemes élni. 

Az utazás során egyre inkább magára talál, egyre bátrabbá válik, egyre inkább vállalja önmagát. Amihez az kell, hogy rendre lukra fusson a különböző korokban. Jár az első világháború kitörése előtti Pesten, Waterloo-ban, Cezare Borgia udvarában, Kolombusz Santa Maria-ján, Amerika felfedezése előtt, A Néró által felgyújtott Rómában, ott van Julius Ceasar meggyilkolásánál, értekezik Szókratésszel, megfogalmazza a munkaszervezési folyamatok hibáit és a balesetvédelmi előírások be nem tartásának veszélyeit Bábel tornyának az építésénél, ősemberré lesz egy ősasszony mellett... Van még, de egy nagyon viccessége mellett is sokat mondó jelenetet megint kapsz. 

Lám, a nő most félig lehunyja mélytüzű szemét, s ez az apró, finom mozdulat jobban kifejezi a vágyat, mint egy kötetnyi szerelmesvers. A tűz mellett száraz fűnyalábok, falevelek hevernek, nyilván ez az ágyuk. Odamegy a nőhöz, megsimogatja, majd át akarja karolni. De az türelmetlenül eltolja magától, és indulatosan kifakad:
– Éhes vagyok!
Kabócza meglepődik, s nem is kellemesen. Elsősorban nem is az érinti kínosan, hogy félreértette a nő sóvárgását, hanem az, hogy az illető értelmes szavakban fejezte ki magát.
– Te tudsz beszélni? – kérdezi megdöbbenve.
A nő most úgy néz rá, mint egy bolondra.
– Mi bajod van? – kérdezi minden gyengédség nélkül. – Miért ne tudnék beszélni? Nem vagyok állat!
Kabócza megbántottan csóválja a fejét.
– Drágám, ne légy igazságtalan. Miért veszekszel velem ? Nem mondtam, hogy állat vagy, ilyesmit ne fogj rám! Ez nem jóhiszemű dolog! Ahogy mondani szokták, megpatkolod a nyulat, aztán vered, mint a lovat.
– Akkor miért kérdezted, hogy tudok-e beszélni? – szegzi neki élesen a kérdést a nő.
Kabócza zavarba jön, de kivágja magát.
– Arra gondoltam, hogy meg vagy fázva.
A nő szemrehányóan bólogat.
– Szép, hogy észreveszed. Tőled akár föl is fordulhatnék. Csak a falat maszatolod be, aztán takarítsak utánad!

– Maszatolom.. – ismétli a szót megdöbbenve Kabócza, majd a festményre mutat [a híres bölényes barlangrajzra, amit ő festett oda]: – Erre gondolsz?
– Errel – mondja a nő, és egy fűcsomót ragad föl, majd a falhoz lép, láthatóan azzal a szándékkal, hogy letörölje Kabócza alkotását. Kabócza odaugrik, testével védi a képet. A nő megáll, pedig a kettőjük közti erőviszonyok lehetővé tennék, hogy elpenderítse onnan a férfit. Kabócza azonban minden veszélyről megfeledkezik, elszántan, a művész izgatottságával beszél:
– Ne bántsd! Bölény, látod?
A nő közel hajol a képhez, ujjával megérinti, majd rázza a fejét.
– Ez nem bölény. A bölény vastag és mozog.
Kabócza erre a naiv válaszra elmosolyodik. Most már nyugodt és fölényes.
– Kis csacsi! – mondja. – Ez nem igazi bölény, ez több annál.
– Nem lehet megenni! – vágja oda a nő.
Kabócza türelmesen magyaráz:
– Szívecském, ezt te még nem értheted, ez művészet. Én megörökítem a bölényt.
– Ahelyett hogy leterítenéd!
Kabócza mély lélegzetet vesz. Nem lebecsülendők ezek az esztétikai nehézségek. Talán ő az első a világon, aki szorult helyzetben kénytelen megmagyarázni a művészet lényegét. Mi is a művészet lényege?
– Hogyan magyarázzam meg neked.... – kezdi bizonytalanul.
– Persze mert én hülye vagyok! – kiáltja sértődötten a nő. – Csak te tudsz mindent.
– Drágám, ne légy ingerült, jó? – mondja Kabócza, miközben remegni kezd a gyomra. – Ez neked se jó, nekem se. Így nem megyünk semmire sem. Inkább figyelj! Mondom, a művészet valóság is, meg nem is, inkább több, mint kevesebb. A bölény a természetben csak valóság, de ez művészi alkotás, én teremtettem.
– Edd meg! – legyint a nő.
– Szívem, így nem lehet! – mondja kedvét vesztetten Kabócza. – Sokkal komolyabb dolgokról beszélek. Ezt a képet évezredek múlva is csodálni fogják, amikor mi már régen meghaltunk.
– Éhen! – jegyzi meg a nő ingerülten.
– A művészetért áldozatot is kell hozni! – csattan fel Kabócza. – Az ember halandó, a művészet örök.

A nő erre már nem is felel.

183–184

Majd lesz még időutazásai közben majom és egysejtű is. A legnagyobb döbbenet ekkor következik be, de erről, csitt!, már nem beszélek. 

*

Feleki László tehát nem csupán humoros, hanem filozófikus is.  Azon kívül, hogy realista. Nagyon-nagyon realista. 

Annyira, hogy nem egyszer eszembe jutott, de a könyv végén meg is hallgattam egy Omega számot. 

*

ÉN VAGYOK KABÓCZA LAJOS. Ezt a szakaszt majdnem kifelejtettem. Pedig azt hangsúlyozom váltig, hogy szubjektív a blogom, és ebben a bejegyzésben, meglepő fordulat, talán ez a legfontosabb rész. 

Hoppá, már ennyi az idő? Akkor indulnom kell a dolgozdába, majd délután, itthon folytatom. Így viszont ma délelőttre jól lemaradtál egy könyvértékelésemről. 

[...]

Na, hazaértem, kezemben egy forró kávé, bebújtam a jó meleg pokróc alá (a családi szófordulatunk rá, a mélybarna színe miatt: medvebőr), és máris folytatom.

Szóval világéletemben simulékony voltam, könnyen alkalmazkodtam. Csak nagyon szélsőséges helyzetekben, sarokba szorítva álltam ki magamért. Nem voltam soha határozatlan, de mindig feleslegesnek tartottam a konfliktusokat. Emiatt sokszor engedtem akkor, amikor nem kellett volna. Tényleg nem gyávaság volt ez, nem is igazából konfliktuskerülés, hanem a béke szeretete, 

Tény, hogy többször megtapasztaltam, hogy a karakán kiállás lerövidíti a szenvedési időt, és hamarabb hoz megoldást mint a rugalmasság. Döbbenetes volt erre rájönnöm. Kétszer szálltam szembe a második számú nevelőanyámmal (Anyu halála után Apu még kétszer nősült, hibázott, és a kettedik valamiért nagyon utált engem, pedig az elsőnek sokkal több oka lett volna rá.) és mind a két alkalommal győztem, nem tudott mit lépni a határozott kiállásomra.

De még ebből sem tanultam igazán. A pofám viszonylag nagy volt mindig, de kemény csak nagyon ritkán voltam. Szerintem igazából ma sem vagyok az. Még ahhoz is sok kell, hogy a szolgálgatóval szemben felemeljem a hangomat: mindig sajnálom az ügyfeleseket, akik nem tehetnek a cégük barom ügvviteléről. De azért erre is volt kemény példa. Mármint, hogy leszartam az ügyfeles lelkivilágát, mert már annyi volt az idő. 

Soha nem értettem azt sem, hogy okozhat egy ember a másiknak tudatosan fizikai károsodást. Éppen ezért nem is verekedtem még soha komolyan. A családom, Szerelmetesfeleségtársam, a gyerekeim, az unokáim érdekében simán megtenném, ha más út nincsen, de eddig nem volt rá szükség. 

Mondjuk az is tény, és ennyiben különbözünk egymástól Kabóczával, hogy soha nem vágytam más korba, mert a történelmi tanulmányaim nem szóltak másról, csak arról, melyik kor miért volt élhetetlen, és mikkor miért folyt a vér. Vagyis mindegy mikor és hol élek, az ember nem változik. 

Bár állítólag egyre jobbá válunk, legalábbis van egy könyv, ami ezt állítja. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 januárjának és a hétnek a dereka Hétfőn végre felköszöntöttem Lili uokámat. Egyre kommunikatívabb, egyre gyorsabban oldódik. Az ajándék, amit vittem, egy rudacskákból és vasgolyókból álló mágneses építő annyira nem jött be neki, Szami lányom jobban örült mint ő. 

Tegnap pedig fel akartam menni az agyvérzéses Gyulához a kórházba, látogatóba. Meg is vettem mindent, üccsit, édességet, higiéniai cuccokat, Mekis vacsi, beálltam a parkolóba, pakoltam fel magamra a szatyrokat, amikor jött a portás. 
– Maga itt dolgozik? 
– Nem.
– Látogató? 
– Igen.
– És látogató igazolványa van? 
Rossz sejtésem támadt. 
– Nincsen. Az micsoda? 
– Engedély a betegek látogatására azoknak, akik nem szerdán vagy vasárnap jönnek.
– MIért, mi van szerdán és vasárnap? 
– Látogatási idő. 
– Uff! – tegnap, mondom, kedd volt. – Ez mióta van így! 
– Már nagyon régen. 
– Decemberben még simán bejöttem.
– Hát, ha a kollégák nem tartják a szabályokat... 
– Maga volt akkor is a portás.
– Pedig amióta ez az influenzajárvány van, ez így van! 
– Értem. Akkor szerda, vasárnap. 
Ahhoz, hogy időben odaérjek, reggel kocsival kell a dolgozdába mennem, onnan megyek fel Budakeszire, hogy végezve hazajöjjek. Összvissz olyan két óra felesleges kocsikázás... De mert ma sokáig vagyok, és a kórház komolyan veszi a látogatási időt, nagy eséllyel csak a jövő héten jutok majd be Gyulához.                       

Az irodalmi adaptációk se nem spanyol viasz, se nem fából vaskarika, se nem ördögtől való kreatúra. Magyarországon, ahol a kommunista/szocialista kultúrpolitikának csak úgy lehetett eladni a műfajt, hogy belépő a magas irodalom világába, ezért majd két évtizedig csakis és kizárólag ilyen képregények megjelenését engedélyezték. A magyar képregényben rejlő lehetőséget egy kultúros figura, Cs. Horváth Tibor látta meg, kitalpalta a változást, a megjelenést, majd a rendszerváltásig privilégiumként is kezelte a magyar forgatókönyvek írását. Egyébként óriási munkát végzett. Minden emberi és szakmai hibája ellenére. És sajnos mindvégig megelégedett a maga taposta kompromisszummal: alig-alig volt ezekben olyan magyar képregény, amely önálló mű lett volna. Mármint az alapanyagot illetőn. 

Tőlünk nyugatabbra egymás mellett fejlődtek a képregény-művészetben az adaptációk és az önálló művek. Csakhogy amott az utóbbiak voltak többségben. Ennek ellenére az adaptáció sem volt idegen. A tengerentúlon hosszú sorozatok is készültek klasszikus irodalmi művek átdolgozásából. 

Éppen ezért fogalmam sincsen, miért tekintem egyfajta új hullámnak a mostanság születő és magyarul is megjelenő  átdolgozott műveket. Ilyen volt Fido Nessi zseniális 1984-e és ennek méltó párja,  Ryan North és Albert Monteys Az ​ötös számú vágóhíd-ja vagy éppen ezt az Állatfarm-ot is megjelentető Troubadour Books másik kötete, Aimée de Jongh lehengerlő alkotása, A ​Legyek Ura. Mindhárom képregény simán, csont nélkül, a kedvencemmé vált, az első kettő már a polcomon is van. A harmadik csak a friss megjelenése és a borsos ára miatt nincsen még itt. De ami késik, nem jön időben, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokja volt mondani. 

Ezek az adaptációk teljesen méltók voltak, lettek az alapműveikhez, semmit el nem vettek belőle, mi több mg hozzá is tettek, de a hozzátétel olyan szerves része lett az egésznek, hogy semmiféle lóláb ki nem lógott egyiknél sem. Nem átalakítottak, és az értelmezésükkel semmit ki nem heréltek. Mondom: hozzáadtak. De ha nem tették volna, csak hozzák az eredeti művet, bizony az sem kevés. Különösen nem az ilyen sajátos, egyedi hangulatú regények esetében. 

MI AZ, HOGY KÉPREGÉNY? 

A nagy-nagy várakozás, vágyakozás, sóvárgás után ugyancsak meglepődtem, amikor a kezembe vettem Odyr feldolgozását. 

Egyfelől meglepődtem a méretén. Valamiért nem A4-es méretű könyvre számítottam. Másrészt vaskosabb is volt az elvártnál. Egyik sem baj. 

Amikor kinyitottam, akkor az első, rajzos, dupla oldalon visszahőköltem. 

Az Állatfarm borítóján azt látom, hogy ez George Orwell regényének a képregényesített verziója. A képregény műfaja alapvetően  arról szól, hogy az alkotó(k) egy történet képekben mesélnek el, és amit a szereplők mondanak, azt jobbára szóbuborékokban jelzik. 

Ahogy Kertész Sándor remek kis összefoglalójában, a Buborékban beszélők-ben láthattam, olvashattam, igen, kezdetben az újságokban megjelent, egymás mellé tett rajzok jelentették a képregényt. Legalábbis az ősét. A kezdeteit. Most abba nem megyek bele, hogy az ősember barlangrajzai a vadászat vajon képregény volt-e vagy csak más híján való információforrás. 

Scott McCloud A ​képregény felfedezése című könyvében egyértelművé teszi, legalábbis számomra, hogy képek egymás mellé helyezése még nem jelent feltétlenül képregényt. 

De egymás melletti képek vajon mikortól adnak ki egy képregényt? Képregény-e egy rengeteg képpel illusztrált gyerekkönyv. Mondjuk egy Boribon vagy egy Bogyó és babóca? Vitatható. Ahogy feltehető a kérdés, képregény-e egy diafilm, vagy az egészen más tészta? S akkor lehet érvelni, hogy sok magyar képregényből készült diafilm is. 

Scott McCloud egyébként egyáltalán nem lezárt definíciónak tekinti a fenti, a középső képkockában megfogalmazottat. Csak mondjuk kiindulási alapnak. Azt állítja, nyitott bármi újra, többre, pontosabbra. 

Miért ez a hosszú elvieskedés? 

KÉRDÉS, HOGY AZ ÁLLATFARM TÉNYLEG KÉPREGÉNY-E?

Én egy pillanatig sem tudtam képregénynek tekinteni. Nem pusztán a szövegbuborékok hiánya miatt. Nem azért, mert vagy vannak képkockák egymás mellett vagy nincsenek. Hanem azért mert nem tűnik annak. Egy rövid szövegekkel ellátott képeskönyv, egybefüggő történettel. 

És most még csak nem is a képi megfogalmazásról beszélek. Az olyan, amilyen, ízlés kérdése, hogy tetszik-e vagy sem. Nekem speciel nem tetszik. Nem csak azért, mert festett és nem színezett képekről van szó. Még csak nem is azért, mert komorak a színek. Nem is azért, mert a szereplők nagyjából jellegtelenek (egyedül Napóleon megkülönböztethető). Azért már talán igen, hogy nagyon sok kép háttér nélküli, így rengeteg a fehér felület. Mármint, hogy emiatt sem tetszik. Meg amiatt sem tetszik, hogy az embermód kommunikáló, cselekvő állatoknak egy pillanatra sincsen arckifejezése. Meg különben is, úgy általában nem tetszik. Egy pillanata sem volt, amikor bele tudtam volna élni magamat a cselekménybe. 

Azt hiszem, a fő bajom az vele, hogy a jó képregényben a szöveg és a kép egységben van, egymás építi, támogatja, magyarázza, emeli ki, meg mindent csinál a másikkal, hogy erősítse az összhatást. Itt vannak a képek, vannak a vacak, ökörhúgyozás-szerű, részeg betűtípussal szedett, szöveg, de semmi koherencia nincs a kettő között. Csak ellentmondás. A betűtípus olyan kis bulis, vidám (ha inkább címnek való is, nem folyószövegnek, mert fárasztó olvasni), a képek meg, ugye, egyáltalán nem azok. 

És most azonnal mondom, hogy Orwell eredetijébe igen, a regénybe is, meg Rudolf Péter zseniálisan tolmácsolt hangoskönyvébe is nagyon bele tudtam élni magamat. (Egyébként még a hangoskönyvnek is sokat ígérőbb a borítórajza, mint ennek a képregénynek. De mondom, elfogadom, ez ízlés kérdése.)

A fentiek miatt egyáltalán nem értem az olyan véleményt, hogy Odyr, tudod, a rajzoló milyen remekül tágította az Állatfarm horizontját a művészi képeivel. Most ez nem példamondat, tényleg olvastam ilyet. Képtelen voltam értelmezni, ugyan mire gondolhatott a gyakorlatban a mondat megfogalmazója.  

 De ne higgy nekem! Én például képtelen vagyok élvezni  Saramago vagy Esterházy könyveit is. Úgy fest, ha külön meg kell dolgoznom a befogadásért, feladom. A művészetet én élvezni akarom, van annyi feladat az életben, nem kérek újat! 

Egyébként mutattam Szerelmetesfelségtársamnak a kötetet. Belelapoztam neki. Egy pillantást vetett rá, majd jobban odanézett és összegzett: 
– Mindenhol ilyen? Akkor képeskönyv elég szar rajzokkal...

Így az értékelés végére bevallom, SzFT-vel, ő azt állítja nyolcvan-kilencven százalékban megegyezik a gondolkodásunk. Nincsen ez másként most sem.  

2/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 január közepe tája. Vasárnap reggel. A tegnapi nap úgy zajlott, ahogyan szokott: hajnali ébredés, írogatás, olvasás, kávézás, összebújás SzFT-vel, reggeli joghurt, banán, újabb kávé, főzés, kaja, filmezés, alvás, délutáni tespedés, egy kis itthoni munka (jelen esetben SzFT kutyaszarba lépett, és ott száradt a műanyag lábtörlőnkön. Azt httem sitty-sutty meg leszek vele, aztán majd' egy óra elment vele meg az utána való takarítással. 

Aztán vacsi közben, csak én vacsiztam, SZFT valami új diétába fogott, hogy a versenysúlyunk közeledjen egymáshoz, kimondtam a Gyuláról való nem tudom mimet. Ellenérzés, félelmem, intuitív megérzésemet, lustaságom csomagolt ellenérvét. 

SzFT meglepően rugalmasan fogadta. 
– De azért egy évre le lehetne menni, nem? 

Meglepő volt a rugalmassága. 

Vajon hogy a fenébe tudnám magamban helyre tenni, hogy ezek a mittudomén mik micsodák? Mert ha intuitív megézések, ugyancsak hasznos lenne rájuk figyelni. Ha meg a félelmeim, a lustaságom, akkor le kell győzni. 

Arról van szó, hogy kiürülnek a Vadnyugat kocsmái, nincsen verekedés, nincsen részeg zsivaly, eltűnnek a táncosnők, ital nélkül a párbaj sem ér fityfenét sem. A Vadnyugat elveszíti a saját jellegét. Eképpen: 

És mindez azért, mert az amerikai sörök városában, a legnémetebb amerikai városban, Milwaukee-ban, a sörök városában sztrájkba kezdetek a sörgyári munkások. 

Ki másnak, Lucky Luke-nak kell meggyőznie őket, hogy a sztrájk tönkre teszi a Vadnyugatot, fejezzék be, vegyék fel a munkát. Vagyis Lucky Luke sztrájktörővé lesz. :-O

AZ EPIZÓD NÉMET-FRICSKÁZÓ HUMORA

Vagyis elszakadunk a Vadnyugattól, nagyvárosi, ipari, politizáló környezetben kell Luke-nak rendet csinálnia. Igen, politikaiban, hiszen Marx eszméi végigsöpörtek a világon, a képe ott lóg a sörgyárban is. Az egyik legnagyobb poén ebben a füzetben hozzá kötődik. Pedig minden lapra jut egy, s bár a Lucky Luke minden epizódja vicces, azért ekkora sziporka nem jellemző rá. Szóval Marx...

Ezt elspoilerezem: a gyár falán ott lóg az ideológus überszőrös feje. A Daltonok megkérdezik, ki ez az ember, miért a feje a falon, mit követett el, miért kőrözik? A válasz, hogy ő, Marx volt az, aki „elméleteivel kirobbantotta a tőkét”.

Joe bólint, és így interpretálja a többi Daltonnak Marx személyét: „Srácok, ezt a boomert skubizzátok! Állítólag ő követte el az évszázad rablását!” (Jó, igen, a boomer szóval van gond. Nem csak az, hogy anakronisztikus, ez még lehetne vicces is, hanem egyszerűen nem illik ide.Mert felejtsük el, hogy alapvetően a második világháború után született generációra vonatkozik, de akkor is a fő jelentése a generációk gondolkodásmód különbségére utal, különösen a kommunikációs technikák használatára. A fiatalabbak lesajnálón használják a szót. Marx és a Daltonok összefüggésében nincsen se generációs, se kommunikációs különbség. Vagyis erőltetett a poén. Ez az egyetlen egyébként, ami nem jött össze ebben a füzetben.

S ha már itt tartok, akkor elmondom a lényeget. Az epizód humora leginkább a németek sajátos jellemzőire, a nemzeti jellegzetességeire, történelmére, híres személyiségeire épít. Remekül, kacagtatón, ötletesen. Galádság lenne ide pakolgatnom a legremekebb vicceket. De hogy miről van szó, mutatóban mégis csak kapsz belőle. (A harmadikhoz egy kis segítség: Luke embermentésből kifolyólag beleugrik az egyik sörfőző üstbe, azért meztelen, mert a ruhái éppen száradnak, azért meztelen.) 

Jul, a képregény írója úgy használja ki és fel a híres német származású amerikaiakat, a német nép karakteológiai jellemzőit, kultúráját, hogy közben egyáltalán válik sem bántóvá, sem izzadtságszagúvá. Pedig kapnak rendesen! De nagyon rendesen! 

(Luke a gyárigazgatónak, miután rendőröket küldött a sztrájkolókra, akik brutálisan oszlatták el a tömeget.)
– Azért a sztrájkolókra nem kellet volna rárontani!
(A válasz:)
– De megszállták a gyáramat, – és higgyen nekem: – egy német megszállásnak mindig rossz vége van!

(Tegnap, 2025. 01. 17-én a Retró rádió reggeli ébresztőjében a Bochkor-ban azt játszották a műsorvezetők, hogy egy-egy nemzetről egyikük csupa pozitívumot mondott, a másik meg csupa negatívumot, és a betelefonálónak ezekből a konkrétum nélküli jellemzőkből kellett kitalálnia, milyen országokról beszél a két műsorvezető. Simán, általában két jellemző után, vágta is az országneveket. Bizonyítva, hogy létezik a nemzeti karakteológia. Vagy az össznépi projekció és előítélet.)

S egy utolsó vicc-példa: 

Benz seriff börtönbe veti Luke-ot, aki a munkásokat ment rávenni a sztrájk befejezésére. Benz seriff az, aki háromágú csillagot hord a szíve felett. Frederick Maltz a világ legnagyobb sörfőzdéjének a tulajdonosa személyesen megy kiszabadítani. 
– Miszter Luke, kérem nézze el Benzünknek! Hamar bepöccen, de nagyon megbízható típus. 

A szekrényen álló üres whisky-s üvegre pillant. 
– Még ha sokat is fogyaszt! 

 Mit szólsz? :-D

ÚJ GRAFIKA MEGOLDÁSOK

Nem kell megrémülni! Az eddigi képekből is látható, hogy Achdé-nak eszébe sincsen átformálni a Lucky Luke-ot. Csak egy kicsit tágítja az ábrázolás perspektíváját. Nehezen tudom megfogalmazni mire is gondolok. Valahogy tágítja a spektrumot,, bizonyos képek összetettebbé váltak, anélkül, hogy szövetidegenek lennének ennek a képregény-sorozatnak a megszokott stílusában. Nézd csak, ilyenekre gondolok: 

Nem tudom megfogalmazni, mi is az, ami más. Talán a Lucky Luke-énál tágasabb perspektíva, talán a színezés, de valami más.

De újra mondom, egyáltalán nem olyasfajta megújításról van szó, amilyen például a kétezres években a Mozak képi világával történt. Az brutális volt, idő kellett hozzá, hogy megeméssze az ember. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy rosszabbá lett volna általa a sorozat, hanem arról, hogy gyökeresen mássá vált.

Valahogy olyan ez, mintha Szerelmetesfeleségtársam jól megszokott formáit egy varázsló az ideális irányába formálná át. Nem tudom, hogyan fogadnám, miként reagálnék rá, és miként reagálna a változásra a testem.. Azért nem, mert én őt így szeretem, ahogy van, a jelenlegi formai tökéletlenségeivel együtt. „Ne mondd már, hogy nem lenne jobb, ha jobb lenne!” Nem mondom. Egyáltalán nem. De valahogy húzom a számat, csóválom a fejemet, és tartózkodom attól, hogy más legyen. Még ha ő folyamatosan, időn, téren és lehetőségein felül állva törekszik is erre. :-P  

Viszont e Lucky Luke esetében eszemben sem volt ilyet tenni, azonnali volt az elfogadásom. Sőt! Mi több! Talán mert nem brutálisan nyúlt bele a grafikai megjelenésbe, hanem csak nagyon finoman, diszkréten. S tudom én, hogy ha csak lassan melegítjük a vizet a béka alatt, nem veszi észre, és mire észbe kap, megfő, de nem vélem, hogy itt erről lenne szó. 

Szóval nekem tetszik. Mert rugalmas és széles látókörű vagyok, fogékony az újra, a változásokra, jaj, mi is a szakszó... a nyitott az innovatív megoldásokra, meg minden ilyen trendi szöveg...  

Azt gondolom, ez a Cowboy a prés alatt a legjobb epizódok egyike. Semmi izzadtságszag nincsen benne, semmi görcs, hogy valami jót hozzanak össze, koherens a történet, sziporka van a poénokkal, amik ráadásul sokkal árnyaltabbak, többrétűek mint eddig. Mit várunk még el egy Lucky Luke-füzettől, amikor már ez is több mint a sokéves átlag? 

És milyen tréfásan hangzik már, hogy „Cowboy elvtárs”! :-)))))

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 mégmindigjanuárközepéje. Szombat hajnal. 

A francért nem tudok normális hosszat aludni hétvégén? Hét közben meg nem egyszer konkrétan álmomból ébresztett Szerelmetesfeleségtársam telefonja, ami a közös éredésünkért felel. S alig tudtam feltápászkodni, olyan álmos voltam. Ma meg megint már négykor fent voltam. 

Viszont ha már így, akkor írtam és zenét hallgattam. Még mindig el vagyok azzal az ötvenes listával, amit 2024 legjobb progrock lemezeiről leltem, és aminek az első helyén a Solaris „MI vagy az MI” lemeze áll. A lista 21. helyén egy Infringement nevű együttes Black Science and White Lies című lemeze áll. Lehet, hgoy szerencsém van mert nem tudok jól angolul? Olyan polkorrekt címnek hangzik, hogy csuda. Viszont a zene frenetikus. A progrock általában túl komolyan veszi magát, ebben pedig rengeteg játékosság van. Az tűnt fel elsőre. Másodikra meg az, hogy rengeteg zene is. Pazar! 

Hajnalodik. Olyan kis szomorú idő volt tegnap, és állítólag ilyen lesz az egész hétvége. 

Hogy én tegnap hogyan untam mindent, de mindent, elmondani nem tudom... Untam, hogy órára kell kelnem, untam, hogy készülnöm, utaznom, dolgoznom kell, untam, hogy SzFT-vel megint a fizetésemről beszélgettünk (ő beszélt, én hallgattam), untam a vonat tömegét, untam a buszt, untam, hogy megint fel kellett másznom az igazgatóság második emeletére (és még vagy ötször a nap folyamán), untam, hogy megint be kell ülnöm az ételszagú autóba, hogy pakolni kell bele a kaját ki-be, hogy ugyanaz az útvonal, és ha másfelé mentem volna, azt is unom. Untam a szokásos párbeszédeket, untam a Pólust, ahol ügyintéztem, untam az üzemi ebédet, untam hazajönni, nagyon untam bevásárolni, tényleg nagyon untam mindent. De legalább tegnap együtt vacsoráztunk SzFT-vel. Mert az új diétája miatt nem szokott vacsorázni...:-( Gyűlölöm, hogy már akkor sem vagyunk együtt. Mert, ugye, addig is dolgozik. .

Unásig ismert sémákból épül fel az életem. Mindent unok. Még a blogomat is. Igazából csinálom, de nem visz semerre. De a változásokra sem vagyok nyitott. Az egyetlen változás, amire nyitott lennék, hogy leülök valamelyik heverőre, ágyra, fotelbe, és fel sem állok hónapokig. Betakarózom, kávét szürcsölgetek, zenét hallgatok, olvasok, írok... Úgy ennyi. 

A fönöknénim, aki vagy tíz évvel fiatalabb nálam szólt, hogy vegyünk ki arányosan szabit az első negyedévben is. Kérdeztem SzFT-t, hogy szerinte? Írta, hogy húsvét, nem? Mondtam, hogy oké, továbbírtam, hogy akkor húsvét.. Itthon SzFT mondta, hogy nem kellene akkor összehozni a Fertő-tavas bringakört, amit terveztünk, csak nem jött össze? Az is megkönnyebbülés volt, hogy nem jött össze. Erre most megint... Napi negyven kilométer, más-más szállásokon. 

De ugyanez van a már többször megírt gyulai költözéssel is. Majdnem ugyanez. Egy darabig tuti voltam benne, hogy mennünk kell. Két hete hasított belém a kétség, hogy talán mégsem. Csodás város, jó lenne ott lakni, átsétálni a könyvtárba, vagy maximum bringára ülve eltekerni, útközben meginni egy kávét, elnyalni egy fagyit... De két hete, mondom, jött valami elementáris tartózkodás. Csak nem tudtam eldönteni, hogy a költözés nyűge, a berendezkedés dolgos ideje vagy az a fránya intuícióm az ok, ami már nem egyszer működött, csak xartam rá, és rá is baxtunk, hogy xartam rá.

CONAN MINT OLYAN

Ugyan ki az, aki még nem hallott Conanról és semmit sem tud róla? Tegye fel a kezét! [jobb kéz a szem fölé, körülnézés] Senkit sem látok jelentkezni. 

Ha mást nem a Scharzenegger-filmek kapcsán mindenki előtt van egy Conan-kép. Előtted is, ugye? Mondom én, hogy van!

Conan kiagyalója egy Robert E. Howard nevű úriember volt, aki egy regényt és ha jól számoltam a nem tudom, megbízható forrásnak tekinthető oldalon, huszonöt elbeszélést írt Conanról. Az íróról szóló weboldalon huszonhetet számoltam. Szóval huszon-harminc a végső szám. Sok, nem sok? Úgy tűnik, legendateremtésre elég. 

Arra mindenesetre elég volt, hogy idővel Conan-özönt indítson el. Hogy mi minden született a fantáziája nyomán, s hogy milyen műfajban mennyi, nem részletezem. Ha érdekel, első kanyarban itt meg tudod nézni.

Ami most érdekes: az a képregény-sorozat volt a leghosszabb, 236 füzet, amit a Fumax Kiadó 2018 óta, hat kötetben magyarított. Nem tudom, hány oldalas volt az eredeti sorozat egy-egy darabja. Ebben a magyar első kötetben tíz cím van. Összesen hat kötet jelent meg magyarul. Ha nem is tízzel, mert a többi rész vaskosabb, hanem mondjuk tizenöttel történettel számolok kötetenként, feltételezve, hogy egy történet egy újság, akkor az csak kb. hetven epizódra jön ki. De könnyen lehet, hogy valahol hibádzik a gondolatmenetem.  

Ennek a sorozatnak az eredeti címe The Savage Sword of Conan the Barbarian volt és 1975–1995 között jelent meg. A Marvel adta ki. A legendás Stan Lee (akiről képregény is készült, ha érdekel, írtam róla) utódja, Roy Thomas találta ki a figurát. Mint annyi mást. De nagyjából Conan lett a leghíresebb. 

A sorozat címén, ha nem is permanensen, de évek óta gondolkodom. Hogyan lehet egy kard kegyetlen? A gyűjtemény első kötetét olvasva még érthetetlenebb a dolog: a kardnak annyi szerepe van a sztorikban, hogy Conan rendeltetésszerűen használja. De semmi más. És még neve sincsen, Conan Excalibur-je vagy valami. Vagyis teljesen indokolatlan, hogy egy igen hosszú sorozat címébe kerüljön. Egy vasdarab, amivel Conan igen sűrűn öl. Pont. Tehát a cím kínban született, s úgy maradt. 

Viszont minden Conan-sztoriban vannak hiányosan öltözött, szép formájú hölgyek. Vagyis kaland, erőszak, misztika és erotika adják össze a Conan-történeteket. Engem a valós életben csak az utóbbi érdekel. 

CONAN MINT EMBER

Na, jó, ha mégsem tudnád, akkor távirati stílusban: Conan barbár, egy elképzelt, sosem volt világ fia. Marha erős, félelmet és fájdalmat nem ismer. Alapvetőn zsoldos, aki fizeti, annak mindent megtesz. Jobbára földöntúli hatalmakkal és velük kokettáló emberekkel harcolgat.

Erkölcsi aggályai sem az ölést, sem a nők terén nincsenek. Öl, ha kell, és ebből él, és akár napokig kefél, ha lehetősége van rá. Ahoj!

Viszont a nőket minden körülmények között menti, és nem azért, hogy aztán alkalma legyen egy-egy kóbor numerára velük, hanem mert a nőket menteni kell.

De ha fosztogatni kell, hát akkor fosztogatni kell. Ha kakózkodni kell, akkor meg kalózkodik. Szóval nem egy jellembajnok a fickó. De mégis mindig szurkolunk neki, mintha mégis az lenne. Mert közben, minő ellentmondás, tulajdonképpen az is. És miután tesz valami nagyon hősiesen nagyon jót, kijelenti, hogy oké, csapatom, akkor most megyünk fosztogatni! Értsd: védtelenektől elvenni, amijük van, hogy amit elveszünk az a miénk lehessen. Bexarás egy manus! Innen nézve, bármennyire szimpatikus is, marhára nem az. 

Most képzeld azt a szitut, hogy Conan keresztre van feszítve, tenyerében, lábfejében szögek, keselyűk köröznek felette, várva a csócsát. A halála garantálva, a kínjai addig is fergetegesek. Jön egy sivatagi csapat, Conan és a vezetőjük ismerik, de nem kedvelik egymást. Conan már a keresztről beszól neki. A haramiavezér mégis leszedi a főszereplőnket a keresztről, igaz, érdekből. Hogy aztán Conan jó idővel később úgy roppantsa el a csuklóját, mint három éves Lili unokám a ropirudacskát. Minek következtében ki is ebrudalják a bandából a megmentőt. Vagy: a történet végén Conan nem kis elégtétellel hagyja faképnél az őt keresztre szegező ellenét, aki akkor maga is a kereszten lóg, fifti-fifti alapon. Valahogy képtelen voltam a borzadály helyett elégtételt érezni. Nem tudom, te hogy vagy vele?  

Ezért nem tetszett a képregény.

De...!

Conan izmos, erős, bátor, rettenthetetlen harcos, és a történeteiben rendre gazembereket győz le. Meg gaz túlvilági mindenféléket. Miközben úgy kardoz, mint senki más, és annyi ellen ellen diadalmaskodik, hogy az öt másiknak is sok lenne. És pont magasról kakkant arra, hogy túl- és másvilági lényeket ellen vagy húsvaló emberek ellen kell-e harcolnia. Mondtam már, hogy mindig győz? 

Mondanám, hogy tiszta Tarzan, de Tarzan tiszta, erkölcsös és hűséges Jane-hez. Vagyis Tarzan minden szempontból szimpatkus, míg Conan nem. Legyél olyan mint Tarzan. Az izmát én is irigylem, gorillákkal, oroszlánokkal, krokodilokkal meg akar a franc küzdeni, és különben is, este fél kilenc van, tele hassal heverek a heverőnkön, elnyúlva, bennem van két csapató pálinka is, a franc se akar fenevadakkal, démonokkal, félemberekkel, varázslókkal, varázslónőkkel, gigantikus gorilákkal, meg ilyenekkel küzdeni! Most sem! 

A KÖTET RAJZOLÓI ÉS A RAJZAIK

Ők rajzolták ezt az első kötetet:.Barry Windsor-Smith, Gil Kane, Neal Adams, Jim Starlin,  Al Milgrom, John Buscema, Pablo Marcos, Alfredo Alcala, Tony De Zuniga, The Tribe. 

Csak a rend kedvéért. Mert számomra csupa ismeretlen név. Ami nem azt jelenti, hogy csupa no name pasas dolgozott az egyes epizódokon, hanem azt, hogy nem vagyok otthon a Marvel világában, mert nem nagyon érdekelnek a dolgai. Ettől még lehet, hogy nagy nevek a maguk világában. 

Ahogy mondtam, a kötetben tíz történet van, és a tíz történetet minimum tíz rajzoló követte el. Azért minimum, mert az egyiknél van egy „és mások” nevű rajzoló, illetve feltételezem, hogy a The Tribe név nem egy ember neve, hanem munkacsoportot takar. (Aham, megnéztem, két emberből állt a csoport.) 

Vagyis a tíz sztorit minimum tizenegy rajzoló alkotta képpé. A tizenegy ember, az tizenegy stílus. A történetek mégsem ennyit tükröznek, mert van több is, amelyet ketten csináltak. Az első négyet meg egy ember. 

Jelentős eltérés van az egyes történetek rajzzá képzése között. Annyira jelentős, hogy például az első történetek olyan szinten untattak, a rajzai meg annyira nem tetszettek, hogy majdnem félbehagytam az olvasást. 

Aztán jócskán javult a minőség. Először csak a rajzoké. Az utolsó, több részes történet (a csuklótörős, keresztre feszítős) már annyira bejött, hogy emiatt, ha bent lesz a könyvtárban legközelebb jön velem majd haza a második kötet is.

Vagyis hiába a spiritiszta háttér (halott manusok aktív gonoszkodása, démonok, alvilági lények, hiába az unalomig ismert szüzsé, hiába, hogy alapvetően anyagias, erkölcstelen, bosszúálló, lélektelen gyilkológép a főhős, valahol, valami mégis megnyert benne magának. Nem tudom, pontosan mi.  De hogy őszinte legyek, így hatvan felé sokszor már nem is keresem az indokokat, érveket. Egyszerűen csak élvezem, amit lehet és amit tudok. Úgy a kötet közepétől már tudtam élvezni Conant is. Aztán meg egyre jobban és jobban. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 január közepe. Úgy volt, hogy nagyon sűrű lesz ez a hét. Kedden valakinek be kellett állítanom az Ógyfélkapu +-át. Idejött hozzánk. Nagyon kedves volt, hozott is ezt-azt viszonzásul (mondtam is neki, hogy ez volt aza utolsó alkalaom, legközelebb,ha látok nála csomagot, be sem engedem. Aztán, mert nőből van, kivittem a vonathoz, úgy a leggyorsabb innen Újpalotára. Mire hazajöttem, már itt volt Csemete. 

Másnap fel akartam menni Svájci Barátom feleségének az öcséhez budakeszire, ahol tavaly április óta egy agyvérzés miatt vegetál, és negyvenkilenc évesből úgy tíz lett. Ágyban fekszik, ppelenkában és maximum a vécéig tud elmenni. Nem szeretek hozzá feljárni, elmegy vele a délután. Nem is volt a barátom. Csak a Svájci Bartomék miatt megyek. Na, szóval, őgy volt, hogy megyek, de amikor kinéztem az ablakon reggel, vastagon hullott a hó. Belegondoltam, hogy elve már reggel is mennyivel később érek be kocsival, de főleg milyen hosszú lesz az út Újpalotáról Budakeszire, meg még onnan vissza Óbudára... És elég gyorsan lebeszéltem magamat a turnéról.

Erre itthon Szerelmetesfeleségtársam egyik üzletfelétől kaptam feladatot: egy viszonylag rövidke könyvről kellene véleményt mondanom. Utólag kapcsoltam, hogy megint szívességből dolgozom. Valószínűleg. Valakinek, aki meg pénzt csinál majd belőle... 

S hogy minden kafa legyen, vagy egy órát eltööltem azzal a csontegyszerű művelettel, hogy e-book-ká változtassam és feltegyem az olvasómra. Az utóbbi volt a nehézség. Átmásoltam, de nem akart megjelenni a Kindle-m könyvtárában. Nagy nehezen úgy sikerült legyőznöm, hogy a konverter progival küldtem át az olvasóra. De ez vagy egy órámba került. :-| 

Ma meg Szami lányomékhoz mentem volna Lili unokámat felköszönteni a harmadik szülinapján. Ez sem jött össze. Lili öccse Dani tegnap kapott oltást. Olyan oltást, amiitől minden gyerek bealszik. Nem úgy Dani: ő bebizonyította, hogy jellem! Szami megírta, hogy vagy hatszor vont fen taz este. És ráadásul elindult a fogzása is. „Hát nem a legvidámabb a napunk, megint fent volt 6x sírt, kinlódott, Lilit felébresztette hajnalban nem is tudott vissza aludni, úgyh mindenki nyűgös, hisztis, Dani ordít... de remélem du alszanak és jobb lesz ha gondolod és így is van kedved, gyere. kb f4kor kelnek.” – kaptam az üzenetet. Úgy döntöttem, hagyom őket pihenni, nem mentem fel hozzájuk. 

Helyette megnéztem a Svájcinéger-féle „Conan, a barbár”-t. Hááát... Valahogy egy pillanatig sem tudtam komolyan venni. Igaz, kikapcsolni sem, végig néztem a két óra tíz percét. 

 „A LEGYEK URA” ÉS ÉN 

A könyv címével már találkoztam előtte is, de a nagyon felnőtteknek való Európa Zsebkönyvek sorozatban jelent meg. Azzal akkoriban még nem mertem próbálkozni.

A mára ismeretlenné vált srác elmesélése alapján azonban ahogy feljöttünk Pestre, útra keltem a városba, antikvárium-látogatóba, Legyek Ura-beszerzőbe..Akkoriban még messze nem volt annyi antikvárium Budapesten mint manapság. Ezt figyeld: a Múzeum körúton mindössze kettő volt csak. Meg a Népszínház utcában tudtam egyet. Na, és arra már nem emlékszem melyikben, de az egyikben aztán ott várt rám a könyv. Fillérekért. Akkoriban az antikváriumok mindig az eredeti eladási ár alatt adták a könyveket. S ha egy könyv tíz húsz forint felett volt, az már nagyon drága volt. Egy sörösüvegért meg két forintot adott az üvegvisszaváltó. Apu meg alkoholista volt. Én vihettem vissza az üres üvegeket, a pénz az enyém volt. Király! Gondolhatod! 

Szóval jött velem haza A Legyek Ura és neki is estem már útközben. És meglepődtem, hogy a felnőtt irodalom egyáltalán nem nehezebb, komplikáltabb mint a gyerek és az ifjúsági. Sőt, A Legyek Ura gyerekekről szólt. Igaz, a története egyáltalán nem szívvidító. Mitöbb!

Napok alatt felfaltam a szememmel az összes oldalÁt.

A végén döbbenten néztem magam elé. Tökéletesen azonosulni tudtam Raplhal. De mindenben. Nem voltam mentes a hibáktól (tudtam én is csúfolni Röfit), tudtam vezetővé is válni, bár igazából erre csak sokkal később lett szükség, tudtam kétségbeesni, tudtam értetlenkedni, felháborodni a felesleges agresszivitás miatt, tudtam menekülni, ha kell, de végszükségben simán felvettem a küzdelmet, és a legtöbbször győztem is. De egyáltalán nem szívesen verekedtem. S még ez a verekedés sem ütésváltás, hanem birkózás volt, szigorúan vigyázva, hogy ne okozzunk sérülést a másiknak. Az ennél nagyobb agresszióval szemben már teljesen tehetetlen voltam. Szerencsére (vagy nem?) alig kellett szembesülnöm vele. 

Szóval, én voltam Ralph.. Csak kamaszkoromban már nem voltam szőke. (Mert előtte, kisfiú koromban meg igen.)

Bár a világ és benne az embergyerekek korántsem volt olyan mint amilyenné az angol elitsuli nebulói között lett azon az elhagyott szigeten. Soha nem is találtam magam olyan környezetben. Csak úgy tűnik, a világ olyan, ami a burkomat körülveszi. 

 „A LEGYEK URA” MONDANIVALÓJA  

Azóta többször is elolvastam A Legyek Urát. Megnéztem az összes filmváltozatát. Csuda-e, hogy ritka kíváncsi, izgatott lettem, amikor megláttam, hogy a friss Troubadour Kiadó kínálatában ezt a könyvet is. Egy másik, a gondozásukban megjelent képregény, a Csernobil miatt néztem egyáltalán rájuk.

A helyzet az, hogy keveset fogok most a regényről beszélni. Golding nem optimista az ember legbelső késztetéseit illetőn. Egyébként hosszan sorolható azoknak a műveknek a sora, amelyek a zárt közösségek interperszonális drámáiról szólnak. Arról, hogy összezárt emberek miképpen kezdik így-úgy, lelkileg vagy fizikailag is gyilkolgatni egymást. Úgy fest, nem vagyunk képesek elviselni, elfogadni egymást, s óhatatlan, hogy előbb-utóbb kitörjön és eluralkodjon rajtunk az agresszió. Ahogyan a kis szigetre repülőtörött gyerekeken is.  Genetikusan vagyunk elbaltázva. 

Mondjuk hasonlót mond a Biblia is. Az eredendő bűn nem azt jelenti, hogy egy megszületett gyerek személyesen elkövetett bűnnel rendelkezik, mert azt hogyan is, hanem azt, hogy minden megfogant ember kikerülhetetlenül hajlamos az önzésre, s az önzés kikerülhetetlenül személyes bűnhöz vezet. 

A Legyek Urá-ban Ralp és a kórusvezető Jack rivalizálása áll a konfliktus középpontjában. Ralph józan, szabálykövető, higgadt, elméleti ember, Jack pedig szabadságszerető, konfliktusvállaló, karizmatikus akcióhős. Ralph csak Jack miatt válik esélytelen muszáj-Herkulessé. Jack ugyanis vallást talál a közös félelem ellen, a Legyek Urát vérrel, áldozattal lehet kiengesztelni, legyőzni, de a vért csak a kulturális máz levetésével mernek ontani. Ennek legjobb útja a vallásos buzgóság, ami a célt mindenek felett valóvá. teszi. Még a maguk liturgiája is kialakul, hogy belehergelhessék magukat a legvégső cselekedetbe. 

 Golding annyira plasztikusan vezeti a pompásan felépített cselekményt, olyan remekül kapcsolódnak össze az egyes tettek, a cselekmény mozzanatai, hogy ebből a szemszögből vitathatatlannak tűnik a történet logikája. 

Van azonban más szempont is. Ezzel csak az utóbbi években találkoztam. Steven Pinkler a nyolcszáz oldalas Ytong-téglájának már a címe is provokatív: Az erőszak alkonya (Hogyan szelídült meg az emberiség?) Pinkler azt üzeni, van vész, de egyre jobban állunk, ahogy halad felettünk az idő, mind kevésbé akarjuk egymást meggyilkolni. 

Ennek nagyon ellene mond, hogy ha a híreket nézünk, mást se látunk, hallunk, csak katasztrófákat, drámákat, borzalmakat és szörnyűségeket. Nem is áll másból a világ. 

Vitatkoztam is már sokakkal, hogy szerintem Magyarországon semmivel sem rosszabb a helyzet, mint harminc-negyven éve, csak éppen sokkal több rossz hír jut el hozzánk most, mint a kommunista, önvédelemből, a kozmetikázás miatt cenzúrázó hírzárlat idején. Akkor így védték az egyre tökéletesdő kommunista, szocialista társadalmat: amiről nem beszélünk, az nincs. Kék fény havonta egyszer, egy órában, krimi az vagy nyugati, vagy magyar, de nyugati, nyugati kapcsolatos elkövetőkkel. A Kántor-sorozatban már nem is emlékszem,ez  hogyan volt, de úgy rémlik, az nem így dolgozott. Úgy rémlik, Ötvös Csöpi is ennek a szisztémának megfelelően küzdött, de hát a Balaton mellett, ugye... Mi volt? Ja, a Linda! Hm, hm, hm... Egyszerűen egy részének a cselekményére sem emlékszem, csak az egésznek a fílingjére.

Szóval a lényeg: nem xarabb ez a világ, csak sokkal gyorsabban terjednek és terjednek az információk. Ezért tűnik borzalmasnak. Mert olyan katasztrófák, drámák hírei is eljutnak hozzánk, amikről normál esetben (értsd, teljesen felesleges hírdömping nélkül) nem is hallanánk. Mégsem volt olyan borzasztó a szocializmus? Hát ebből a szempontból nem, de minden másból dehogynem! 

Steven Pinkler azt állítja a könyvében, hogy ahogy halad előre a történelmünk, egyre kevesebb a háború, a gyilkosság, az erőszak és az agresszivitás. Meglepő kijelentés, a mindennapi tapasztalat ennek ellentmondani látszik. De ha a mindennapi tapasztalatból kivesszük a híreket, a hírek eseményeit, meglepően kevés, közvetlenül megélt, egymás ellen elkövetett szörnyűséggel találkozunk. Pinkler komoly statisztikákra hivatkozik. 

Innen nézve A Legyek Ura nem más, mint egy sztereotípia (az ember végső soron agresszív állat, és elkerülhetetlenül a másik ember farkasává lesz) művészi szintű, izgalmas megfogalmazása. S mert ilyen, valahol egy önbeteljesítő prófécia nagyon fontos alkatrésze. 

De a kérdés megmarad: ha a körülmények miatt van arra esély, hogy lemáljon rólunk a civilizáció máza, vajon ha nem is csapot-papot, de szükségszerűen magunk hagyjuk-e az erkölcsöt, az etikát és a morált? 

Adja az ég, hogy ne kelljen a gyakorlatban megtudnunk! Se ezért, se azért ne!

 „A LEGYEK URA” MINT KÉPREGÉNY  

Amikor szembesültem a ténnyel, hogy képregény lett a könyvből, próbáltam elképzelni, milyen is lehet a megfogalmazása. Bizalmat szavaztam neki magamban. Jó, ez pozitív diszkrimináció, elfogadom. 

Olyannyira nagy lett a bizalmam, hogy a könyvtárban elő is jegyeztem a kötetet. Az Állatfarm képregény-adaptációjával együtt. Egyszerre kaptam meg a kettőt. (Amarról majd a maga helyén. Előre csak annyit, hogy ég és a föld a kettő, és fölényesen, magabiztosan, minden szempontból A Legyek Ura az ég.)

Már kézbe venni élmény a könyvet. Kemény a borítója, a borítórajzot láthatod e bejegyzés elején, háromszáznegyven oldalas, stílusosan zöld, textilkönyvjelzőt is kapott, A belső előzéklapja zöld karton, a szennycímlapon pedig olyan rajz van, hogy az után azt mondtam, nagyon nagy galádságot kell elkövetnie a rajzolónak, hogy elveszítse a szimpátiámat. 

Mutattam a könyvet Szerelmetesfeleségtársamnak. Nem volt még képregény, amitől ő elragadtatta volna magát. Ettől sem. Nem az a képregényes fajta. Csak ennyit jegyzett meg: 
– Olyan Kis Nicolas-os, nem? 
A Kis Nicolas-t szerette. Úgy emlékszem. Úgy akarok emlékezni. Inkább bólintottam, majd belelapoztam előtte a könyvbe, és mutattam neki már az első oldalakon a dinamikát, amikor Ralph megtudja, hogy a kövér, soha le nem vetkőző fiút, aki később a legnagyobb támogatója lesz, Malackának hívják. Raplh a Malacka név keltette, feszítő jókedvében futni kezd, kézen áll a tengerparton, annyira nevetnie kell. Zseniális, ahogyan Jongh az ő szempontjából is mutatja az eseményeket. mondom, hallani véltem a lába nyomán zizegő homokot, a hullámok csobbanását és a fiú nevetését. Próbáltam a két oldalpárt egymás mellé tenni, nem tudom, mennyire jön ki ilyen kicsiben a jelenet, de hátha igen...

SzFT nem volt elájulva, csak bólogatott. Az is valami, én mondom neked! 

Két megjegyzés. Egyik fontosabb mint a másik. 
EGYIK. Az én emlékeimben a kövér fiút nem Malackának, hanem Röfinek hívták a könyvben, bennem ehhez a névhez rögzült a figurája. S megnéztem, valóban Röfi volt. Azt a verziót Déry Tibor fordította. 2016-tól új fordításban jelent meg a regény. A munkát Gy. Horváth László végezte. Iparkodtam fellelni egy általa fordított verziót, de nem sikerült. Elképzelhető, hogy e képregény-adaptációban az ő fordítását vették alapul De Jongh művéhez. 

MÁSIK. A feltűnő látszatt ellenére az értékítéletem egyáltalán nem függ SzFT ítéleteitől. Simán mások olvasok és hallgatok mint ő. Ráadásul nekem ő nagyon-nagyon tetszik mint nő. Ez nála, mármint hogy tessen önmagának, csak pillanatokra szokott bekövetkezni. A tartós tetszés önmaga felé csak kb. öt-tíz éves távlatokban, visszefelé szokta elárasztani: amikor önmagát viszontlátja valamilyen formában, akkor múltidőben képes csodűlkozva nézni az egykori ő-re: 
– Jé, itt még milyen szép voltam! 
Nagyon merész vagyok, mert rendszeresen nekiveselkedem a lehetetlennek, hátha egyszer valóban sikerül legyőznöm:
– Zsákom [mert Zsák, ez SzFT a Foltját, azaz engem], mi lenne, ha egyszer nem visszamenőlegesen ismernéd el, hogy igazam van, hanem itt és most? Igen, szép voltál akkor is. De szÉp vagy most is!
– Jó, de te elfogult vagy velem. 
– Igen, de amikor öt (tíz, tizenöt) évvel ezelőtt mondtam ugyanezt, ugyanilyen elfogult voltam.
– Sőt, még jobban!
– Akkor meg pláne! Mert azt, hogy akkor szép voltál, amikor elfogultan azt mondtam, az vagy, az imént ismerted el. Akkor megkérdezem: szerinted itt és most szép vagy? 
Eltöpreng, majd kivágja az adu ászt: 
– Hát neked biztosan! 
– Beszarás! Ha a világ legokosabb, legjózanabb nője ilyen ostoba, ha önmagáról van szó, milyen a többi?
– Fallokrata, hímsoviniszta, nemi rasszista! 
Pedig nem is polkorrekt az én kedvesem. Más esetben ő is racionális és tényszerű. Kivéve adott témákat, amikben évek óta nem tudom ezekre rávenni őt. 

S már az első oldalakon szembeszökő, hogy Aiméé De Jongh meg sem próbál realisztikus lenni. Az általa megálmodott, megalkotott figurák valóban simán elmennének egy gyerekeknek szóló képregényben is. Ám ettől mégsem válik ungyulu-pungyulu édibédivé a műve. De egyáltalán nem.

Aztán másodikra az tűnik fel, hogy valami olyan remek tempóérzékkel, dramaturgiával bír az adaptációja, hogy sokszor úgy véltem, nem is képregényt olvasok, hanem filmet nézek. A fiúk által elkövetett első, rituálé közbeni gyilkosság képsoránál, ilyen még nem nagyon volt, a kántálást is hallani véltem („Öld meg a disznót! Vágd el a torkát! Ontsd ki a vérét!”) S ahogy elhatalmasodik a kollektív őrület, annál inkább, és a végén az olvasó-nézőnek behúzott, kíméletlen gyomorszájas: a tengerparton hagyott, hason fekvő gyerek magányos holttestét nyalogatják a hullámok... Most is ökölbe szorult a gyomrom. 

S az egész könyv ilyen! De nagyon ilyen!

Több kulcsjelenet is van a regényben. Jongh az összesre felfigyelt, és tanítani valón, sajátos nézőpontokkal emelve ki, hozta is mindegyiket, és ütnek, hatnak, ahogyan a regényben. Na, ezt még egyszer: ÜTNEK, HATNAK, AHOGYAN A REGÉNYBEN. Igen, tényleg annyira és tényleg úgy. 

Vagy még úgyabbul. Mert például az utolsó öv alattit lehetőségét még felfedezi, és elképesztő lélekjenléttel be is viszi. Mint például:

SPOILERT árulok el, olyat, ami a regényben nincsen benne! 
De úgy üt mint a veszett fene és teljesen összhangban van a regénnyel és a mondanivalójával.

Túl vagyunk az utolsó jeleneten, Ralph megmenekült, találkozott a tiszttel a tengerparton. Itt mondjuk nekem hiányzott a kérdés, ami a könyvben nagyot ütött: „Játszotok?”.

És nos: a képregény úgy fejeződik be, hogy egy rövid párbeszéd után Ralph elsírja magát, mire többen is sírva fakadnak.

Ekkor a tiszt elfordul, hagy nekik időt a sírásra. Az időhagyásban benne van, hogy megértette, mi történhetett a felnőttek nélküli szigeten.

A távolban levő hajót nézi, amivel érkezett. A tiszt áll a tengerparton, a hajó ott van a távolban. Majd közelít a... izé... kamera, és egészen közelről látjuk a hajót, pontosabban egyetlen részletét: az ágyúit. Zseniális! Mondjam? Mondom: a fiúk megmenekültek ugyan önmaguk elől, a felnőttek civilizált társadalma megmentette őket.

De ez az egy közelítés a hajóra megmutatja, hogy a felnőttek civilizált társadalma csak látszólag civilizált, valójában a pusztításuk lényege ugyanaz, csak sokkal fejlettebb technológiával, hatékonyabban öl mint a repülőtörött fiúk fa lándzsái. S vajon jobban járnak afiúk azzal, hogy visszamennek a hatékonyabb gyilkolás földrajzi helyére? S vajon nem mindegy-e helyileg hol vannak, ha a pusztítás az emberbe kódolt hiba?

SPOILER vége.

 MÁR CSAK EGY DOLOG VAN HÁTRA,  

az összegzés. Nagy meglepetés nem lesz. 

A könyv több mint káprázatos. Van bennem lelkesedés, meg szenvedélyesség, de általában visszafogottan élem meg. Sok kell ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet. Ez a hátránya annak, hogy törekszem az önkontrollra. Az előnye meg, hogy soha nem voltam filmszakadásig részeg, és soha nem éltem semmiféle droggal. 

Most sem vagyok öntudatlanságig lelkes. Nem is mondok nagy szavakat. De kimondom a legnagyobbat, pénz- és helyhiány oda meg vissza: ez a könyv kellkellkell a polcra. Csak SzFt meg ne tudja, mert a könyvektől való szabadulást szorgalmazza. De ezt biztos, hogy fogom még olvasni, nézegetni, lapozgatni, gondolkodni felette! (A felkiáltó jel is a lelkesedés része.) 

S tudod, többek között ilyenkor is az van, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy élhetek. Bármennyire patetikusan, meg olyan izésen is hangzik. 

 10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 január, a fizetés után, ami pénteken érkezett, egy hétvégével. És már meg kell gondolnom, mire költhetek még. Semmire. Meggondoltam. 

*

Olyan kis csendeskés hétvége volt, igaz, mocsok hideg is volt. De még moziba se volt kedvem menni SzFT és az édesanyjával. Persze ebben a döntő szempont az volt, hogy a derekam szombaton akkorát nyávogott, hogy négykézláb másztam le az ágyról és vagy három perc kellett, hogy spontán evolúciót átélve ki tudjak egyenesedni. Remek! 

Mondjuk ma mentem dolgozni, mert sok kell ahhoz, hogy legyőzzem a kötelességtudatomat. Egész nap éreztem, mert nem hagyta, hogy elfelejtsem a derekamat, de tudtam dolgozni. Pedig emelgetni is kellett. Túléltem. De nagyon vágytam haza, ide a heverőre, hogy meleg takaró alatt kávét szürcsölgessek, néha rápillantsak SzFT-re, és hálás lehessek, hogy élek. Hálás vagyok. 

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Ezt a könyvet a könyvtárban leltem, SzFT-nek és az édesanyjának hoztam haza. SzFT-nél nem aratott különösebb sikert, tíz perc alatt átlapozta és a szája sarkában szokásos kis fintorával adta vissza, ami azt jelenti, rohadtul érdektelen, de megköszönte szépen. SzFT-Anyu sokkal jobban örült neki, ő is el olvasta. Azt mondja. 

Holnap megyünk könyvtárba, s mivel SZFT-Anyu elolvasta, gondoltam, vissza viszem ezt az ABBA-könyvet is. Szilveszter éjjel, amikor egy óra felé hazaértünk, és SzFT-re vártam az ágyban (neeem úgy; úgy most várok rá, hogy felébredjen), hogy lefeküdjön ő is, és aludjunk, s közben belelapoztam és olvasni kezdtem. Lehet, nem viszem vissza holnap, mert addig nem fogom kiolvasni. Bár ki tudja, ma nem akarunk sehová menni... 

*

Nem mentünk. Kiolvastam. 

*

S most gondolkodom, mi mindent lehetne írnom az ABBA-ról, ami nem közhelyes, amit nem ismételtek el már mindenhol unásig (svédek, első óriási svéd zenei dobás, hetvenes évek, Eurovizio, Waterloo, házaspáros, válások, világsiker, majd főnix-siker a Mamma Mia!-filmekkel, újra világsiker, pénz, csillogás, popzene, új, teljesen professzionálisan semmilyen, nyom nélkül elmúló stúdió-album 2021-ben (de annyira nyom nélkül, hogy nekem most újdonság volt, hogy megjelent, aztán a hallgatása közben kapcsoltam, hogy mégis tudtam róla, mi több végig is hallgattam anno, a megjelenésének az évében), miegyebek. 

De ezen infók egyike sem érdekes annyira, hogy újra elolvasd. De még annyira sem, hogy én leírjam. Olyat írni, aminek még az írását sem élvezem, nem vagyok hajlandó. 

Tehát akkor? Elsőre mutatok fotót az ABBA-ról ami nem éppen szokványos, és már ez is három éves. Nézd meg, aztán megyünk is tovább. 

*

Nem, mégsem megyek tovább. Azért nem, mert itt van a helye egy érdekességnek. A fényképen látszik, hogy minden híresztelés ellenére az idő múlásának megfelelően az ABBA tagjai sem fiatalodtak az elmúlt hetvenegynéhány évben egy napot sem. A Voyager megjelenésének az idején meg valaki azt találta ki, hogy ha ők nem is állnak színpadra a promóturné miatt, akkor „álljanak” oda a számítógépes avatarjaik. De nem úgy avatar, ahogyan az a budapesti ABBA Show alkalmával történt, tudniillik, hogy emberek helyettesítettek ám embereket!

Hogy ez az avataroskodás megtörténhessen, a két férfi tagnak le kellett vágatnia a szakállát, a tökéletesen hasonló arcmimikák lelesése végett, és építeni kellett egy speciális arénát a shownak, ami sehol máshol nem előadható. Vagyis olyan turnét tartottak, ahol senki nem mozdul sehová, a közönség jön a turné egyetlen színhelyére, ahol permanensen tartják a koncertet.

Az előbbi feltételre, a szakállvágásra a tagok húzták a szájukat. Az aréna pedig azóta is áll, szinte naponta tartják benne az ABBA-koncertet, ahol egyetlen ABBA-tag sincsen, a közönség meg önfeledt boldogságban tombol a számítógépes csinálmányoknak. Lenyűgöző egyébként. Nézd csak! 

(Egyébként a KISS 2027-re ígért valami olyat, amit még nem látott a világ. Minden nagyon hasonló, csak a KISS produkciója monumentálisabb lesz. Bár a Lucas Ltd-nek ahhoz, ahogy ehhez is van köze. 

Marad a könyv mint téma. Mármint ez az ABBA-ról szóló könyv. De nem ám akármelyik, hanem ez, amiről beszélünk.  Mert van másik is. Például egy ilyen: ABBA – A legenda. Azt a könyvet (amit egyébként elég jóra értékel a Moly könyvszerető népe) egy Carl Magnus Palm nevű pasas írta. Ezt olvasom róla: 

Carl Magnus Palmot a világ vezető ABBA-historikusaként tartják számon. Nyolc ABBA-könyv fűződik a nevéhez szerzőként vagy társszerzőként, ezek mellett társproducere volt számos, a zenekarral foglalkozó tévéműsornak, hozzájárult a stockholmi ABBA-múzeum megalapításához, és tanácsadóként segítette a Polar Musicot az ABBA muzsikájának újra kiadásakor.

Mintha kicsit monomániás lenne a pasas, nem? Nyolc könyv ugyanarról az együttesről! Hány bőr van egy rókának? De legyen neki, nem a rókának, hanem Carl Magnus Palmnak, nekem meg nem fáj.

Egyébiránt: magyarul is van egy másik könyve az ABBA-ról, az meg, állítólag egy csuda részletes biográfia. Mondom, a pasas nem kicsit monomániás. De az is nyilvánvaló, hogy amit ő nem tud az ABBA-ról, az nem történt meg és a fantázia terméke, hazugság és rágalom. 

*

Palm kronológikusan mutatja az együttes tagjainak az életét, találkozását, az ABBA születését, fantasztikus pályafutását, a Beatlest közelítő, sőt verő sikereit majd a válások általi széthullását (mert ugyebár két házaspár volt egykor az ABBA), aztán a tagok szóló-próbálkozásait, a férfi szakasz kokettálását a musical műfajjal (Chess, a szövegíró a József és színes, szélesvásznú álomkabát, a Jézus Krisztus szupersztár és az Evita című Andrew Lloyd Webber darabok szövegkönyvét is jegyző Tim Rice. Palm elképesztően reális volt a Chess-el. Igen röviden lerendezte: Björn és Benny felszabadult az ABBA kötöttségei alól a zeneírásban: lett is mindenféle stílus a musicalban, amitől aztán szét is hullott az egész. Egyszer ha nagy nehezen végighallgattam...), a női szakasz vérprofi, mégis sorra elvetélt szólóalbumait (Frida két lemezénél valami Phil Collins nevű dobosmanus volt a producer), majd a legutolsó és egyben végleges találkozásukat a Voyager lemez megírásánál és felvételénél.  

Könyvalbumról van szó, tehát ebben az esetben nem a legrészletesebb a szöveg. (Tudod, az a másik hét ABBA-könyv másikában lelhető; isten bizony indíttatásom támadt elolvasni, és ez óriási szó.) Viszont kicsit sem sekélyes, nem bulváros és nem szenzációhajhász. Reális. Pedig egyértelmű, hogy Palm vérelfogult az együttes munkásságával és tagjaival. És ez a vérelfogult pasi közben vérreális is. A muzsikát és a tagok személyét illetőn is. Ezt add össze! 

Szélsőgés szubjektív véleményem: nekem az ABBA tagjaiból csak a szakállas fickó, Benny Andersson volt mindig szimpatikus. Semmi realitáson sem alapuló, ránézésre való véleményem szerint a szőke csajszi mutatós ugyan, de felületes, a barnáról sütött a depihajlam, a csupaszarcú fickó meg egyszerűen irritált. Nem sokat segített a hetvenes évek színpadi megjelenése sem, a punciba vágó nacival és a tököt-golyót kidomborító feszülős csilivili szerkóval. (Aminek egyébként, ezt ebből a könyvből tudom, az lett a következménye, és ezt az irritáló arcú fogalmazta meg roppant találón, hogy az ABBA muzsikáját meleg- és transzcsoportok tekintették a sajátjuknak, miközben, mondja Björn, az ABBA két kökeményen hetero házaspár alkotta.) 

Nos, Mr. Palm ezzel az egy könyvvel elérte, hogy egészen másképpen látom a maradék három ABBA tagot. Benny megítélése nem változott. S úgy gondolom, ez kicsit sem mondható kevésnek. Miközben mondom, nem próbálja egyiket sem hibátlan, tökéletes übermenchsnek beállítani. Sőt! emberként mutatta be az embereket, akik szupersztárrá váltak. 

S ettől válik érdkekessé, informatívvá, letehetetlenné a könyv. S most mondd, két napja ABBA-t hallgatok, és végighallgattam a teljes studió-diszkográfiájukat. Igaz, vissza csak a három utolsó albumot a Super Trouper-t, a The Visitor-t és a Voyager-t tettem. A Two For The Price Of One című számot meg likasra hallgattam. Pedig nem is nagy zenei durranás, csak a refrén alatt az a játékos basszus-dallam, na az, igen...

S aztán szólnom kell a több mint különleges képanyagról is, ami teljesen feldobja a kiadványt. Szóval megéri a pénzét ez a Palm! Ha szembe jön veled az album, félre ne állj. Akkor se, ha nem kedveled az ABBA-t. (Tudod, talán írtam már, hogy én sem szerettem különösebben soha.) 

Érdekelne gy rövid átpörgetés, hogyan is néz belülről a könyv?

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

 2025 kettedik napjának az estéje. Vészesen múlik elfelé az évvégi/eleji szabadság. Pedig ennyit nem is tudom, mikor voltam folyamatosan szabin. Csak nehogy már panaszkodjak! 

De ez alatt a majd három hét alatt érlelődött meg bennem, hogy fiatalos vagyok ugyan, de megöregedtem. A nagyapáim ilyen korukban már régen, de legalább három éve boldog nyugdíjasok voltak. Rám meg vár még hét év. S amikor ebbe belegondoltam, elszörnyedtem. 

– El fog az repülni, Morzsám, meglátod! – mondta Szerelmetesfelségtársam. És tudom, hogy igaza van, de mondjuk a fogorvosi székben töltött idő is olyan, mintha soha nem akarna véget érni. S vajon milyen állapotban leszek hét év múlva. Egyáltalán: leszek milyen állapotban? A szívem, a szemem, a derekam, az aranyerem, meg amiről most nem is tudok... Egyáltalán: leszek még? 

Szóval hétfőn meló, addig még van három nap, holnap a fiamékhoz megyünk végre, már nagyon hiányoznak, szombaton könyvtárba, vár ránk majd itthon egy kenyérlángos sütés, meg palacsintázni is fogunk még. Meg van még pálinkám, borom is. Tényleg, iszom egyet. Egészségedre, Isten, Isten! (Ezt vajon miért szoktuk mondani koccintáskor? Utána kell néznem!) 

Na, nem bírtam ki, utána olvastam. Egy helyen azt találtam: „azt jelenti hogy a bennem levő »isteni lény« megtiszteli a benned lévőt”.

OMEGA. Az együttes. Mindent elmondtam. Hangok, dallamok, ritmusok, hangulatok, koncertek, kamaszkor, fiatal felnőttkor, felnőttkor, életjelenetek, ölelések, tombolások... Ha a zenekart nézem, majd' hat évtized története. A vége botrányos is, majd nagyon szomorú a három halállal, de mégis, sikerekben gazdag, dicsőséges. 

Mondom, OMEGA. 

Az együttes, amelyről több könyv megjelent már. Az egyik rosszabb volt mint a másik. Melyik ezért, melyik azért, s van, amelyiket kedvem sincsen elolvasni. 

Nagyon kellene már egy AZ Omega-könyv!

Csatári Bence interjúkötete majdnem AZ.  De azért sem lehet AZ, mert kizárólag az énekes, Kóbor János szempontjából mutatja be az együttes történetét. Ami az értékéből szemernyit sem von le. 

– Morzsám – nézett rám Szerelmetesfeleségtársam, amikor a fenti gondolatot elmondtam neki –, milyen az AZ Omega-könyv? 
Meghökkentem.
– Ezt el kell mondani? Hát... olyan..., hogy... izé...
Megtorpantam. Mert tényleg, milyen is? Hogy lehet ezt röviden megfogalmazni? 
– Elsősorban belülről ismeri az Omega történetét. Szereti az együttes tagjait, elsősorban a zenéjüket, de nem elfogult rajongó. Mesél érdekes részleteket a hatvan évükről, de semmiképpen nem megy le bulvárba. Az albumok, dalok történetéről, mondanivalójáról, a zenéről is tud valamit mondani. Ilyesmi... És persze az egész pályafutásukat nézi.
– Hát erre egy ember alkalmas: Józsi – szögezte le SzFT. 
Bólintottam. 
– Hát, én is ezt mondtam neki! 
Balogh Józsira gondoltunk mindketten. 

Csatári Bence kétszáz órát beszélgetett Meckyvel (Kóbor beceneve, amelynek az eredete mindörökre homályba veszett). Csatári Bence nem csupán az Omegáról beszélgetett Meckyvel, de a könyvben az Omega története került csak bele. 

Tehát önfegyelem, összeszedettség, összpontosítás, szervezettség!

Az összes, e cikkben citált kép a könyvből származik

KIRŐL, MIRŐL SZÓL A KÖNYV?

Fura kérdés, nem? A címe, a borítója minden bizonnyal egyértelmű. Pedig ez nincs így. 

A könyv óhatatlanul szerkesztett szöveget mutat. Ezt Csatári Bence nem is rejti véka alá. Az utószóban elmondja, minden maradt ki. Bizony sok minden. Olyan témák, amelyeken keresztül talán jobban megismerhető lett volna az interjúalany. 

Mert az van, hogy az Omega története teljesen összeáll ebből a könyvből. Balogh Józsi (tudod, aki a másik Csatári-Kóbor cikk írója a Moha olvasó-NAPLÓJA blogomon) azt mondja, igazából nem, s ő tudja, miről beszél, hiszen hosszú évtizedek óta testközelből figyelte az Omega tevékenységét. De azt is írja, hogy azoknak, akiket nem az Omega tengermély története érdekel, csak van bennük érdeklődés az együttes iránt, azoknak teljesen elég lesz ez a kötet. S lássuk be, nagy valószínűséggel ez a többség. 

Én valahol a mezsgyén vagyok. Értem, érzem, mire gondolt Józsi, még sincsen eget verő hiányérzetem. Azért nincsen, mert az Omega sztorija elég részletesen, korrekten előttem van, 

Csakhogy egész végig azt éreztem, hogy a könyv címe veszettül félrevezető. Nem jó könyv se az együttes basszusgitárosának, MIhály Tamásnak a könyve, se a szólógitárosé, Molnár Györgyé. Meg sem próbál egyik sem teljes képet adni, felületesek, bár kétségtelenül érdekesek, de bulváros mindkettő. S bár meglepő módon Molnár sokkal visszafogottabb, de mégis csak indulatos mindkettő. Ami nem feltétlenül erény. De ha akarom, és a csodáért ne akarnám, az ember sokkal jobban megismerhető ezekből, mint a Kóbor-interjúból. Mert az interjú, mondom, az Omega történetének elmesélésében számomra kiváló, csak éppen Kóbor, az ember marad ki belőle. De teljesen. 

Na, most! Kóbor Jánost nem ismertem személyesen. Vagyis a lemezekről, a színpadról, tévéinterjúkból, koncertfilmekből van róla benyomásom. A benyomásom pedig az volt róla, hogy hideg, távolságtartó, kemény, céltudatos pasas. 

Elolvastam egy vele készült több mint négyszáz oldalas, vele készült interjút, és még mindig nem tudom, mélyebben nem is sejtem mint eddig, hogy milyen ember is volt Kóbor János, aki itt négyszáz oldalon keresztül beszélt?

Ha innen nézem, a könyv címe mocsokul félrevezető. Mert nem Kóbor Jánosról szól, még csak arról sem, Kóbor hogyan élte meg az Omega létezésének hatvan évét, hanem kizárólag az Omegáról. Ami nem feltétlenül baj. Csak személytelen. 

Ha már Omega, akkor Presser kétkötetes valamije. Nem életrajz, mert semmiképpen sem az. Még csak nem is memoár. Történet-pötyögtetése. Ahogy eszébe jutott, mindenféle sorrendiség, szerkesztés nélkül. Azzal meg az volt a baj. Semmiféle teljességre, rendre nem törekedett. Bár végtelenül szórakoztató volt. Vagyis a másik véglet. Viszont azokból a könyvekből simán megismerhető volt Presser Gábor. (Itt írtam arról a két kötetről: Presser könyve és Presser könyve 2.)

Ennek két oka lehet. Mármint a személytelenségnek. Nem tudom, melyik az igaz.

• Lehet, tökéletes volt a saját blikkem a Kóbor János nevű énekesről, és a pasas csakugyan semmit nem volt hajlandó közölni a saját érzéseiről, meglátásairól, személyes megéléseiről (mármint azon kívül, hogy utál repülni)..
• Az is lehet, hogy Mecky beszélt erről, csak Csatári kigyomlálta a szövegből. És ezzel ki is herélte az egészet. Tehette ezt saját lelkesedésből, de Kóbor kérésére is. 

Mondom, fogalmam sincsen melyik verzió az igaz. De a Kóbor című könyvből nekem veszettül hiányzott a Kóbor János nevű ember. Annyira, hogy ha nem olvastam volna Elefánt (Molnár György) és Misi (Mihály Tamás) könyvét, simán gondolhatnám, hogy ugyanezeket ők mondják el. Annyira nem volt benne semmi személyes. 

S erről jut eszembe: az együttes tagjairól sem. Senkiről semmi. De semmi. Csak Omega-bábuk és nem emberek mindnyájan, ahogyan Kóbor tálalja. Vagy ahogyan Csatári.

Balogh Józsi személyes beszélgetésekben mesélt ezt-azt. Nos, azokból a korántsem négyszáz oldalnyi, kétszáz órás beszélgetésekből sokkal többet vélek tudni Meckyről mint ebből az egyébként impozáns könyvből. Mondanám, hogy mi csapódott le bennem, de nem mondom, mert megígértem Józsinak, hogy nem mondom.

Utálom a bulvárt, de azért egy ilyen múltú együttes történetéhez óhatatlanul hozzátartozik a magánélet is. Mert az alkotás elválaszthatatlan az alkotó életétől. Az nem érdekelne, hogy ki mikor kivel, hányszor és milyen pozitúrákban, de azt nem hinném, hogy az Omega-tagjai egytől-egyig aszexuálisak, hogy egyik tagnak sincsen egy darab gyereke sem, és hogy amikor évente kétszáz napot külföldön töltöttek, az nem hatott vissza a pár- és a gyerekekkel való kapcsolatukra. A barátságaikra. 

ARÁNYTALAN ARÁNYOK

Az Omega hatvan éves története három nagy korszakra bontható. A könyv kettőre bontja. A három: 

• 1962–1971: a kezdeti idők, alakulás, Presser és Laux-korszak, az első három lemez 
• 1971–1987: az együttes nagy korszaka, az elképesztő nemzetközi sikerek ideje, hard rock, space korszak
• 2004–2021: a feltámadás és az új sikerek ideje

A második korszak után az együttes nem bomlott fel, létezett, lemezt is jelentett meg, szórványosan koncertezett is (az egyik legnagyobb dobásuk, a '94-es Népstadionban tartott, szakadó esős koncert is erre az időszakra esik), de ez a tizenhét év mégis egyfajta átmeneti időszaknak tekinthető. 

Mecky és Csatári beszélgetése kronológikusan tekinti át az együttes történetét. A könyv 444 oldalas. A '94-es, gigantikus koncert taglalása a 370. oldal tájékára esik, és eltart a 398-ig. A következő, hatalmas sikerekben, projekekben, botrányokban gazdag huszonhét évre marad negyven oldal. Hát, matekból mindig halvány voltam, de ha elosztom a négyszáz oldalt hárommal, az közel százötven, és nem negyven. Mármint ha arányos akart volna lenni Csatári. De annyira nem akart, hogy az már nagyon feltűnő. 

S ha már aránytalanság: Szekeres Tamás huszonöt évet töltött az Omegával. Gömöri Zsolt huszonkettőt. Szöllősy Kati tíz évet. Keresztes Ildikó ötöt. Éppen csak esik szó róluk... A kezdeti idők Omega-tagjairól (Wittek Mariról, Kovacsics Andrásról, Varsányi Istvánról) sokkal-sokkal több. Hm... 

KAPTAM ÚJAT MECKYTŐL?

Mármint ebből a könyvből.

Naná, hogy kaptam! 

Viszonylag sok mindent olvastam a magyar rock történetérő l. Főleg a kezdeti időkről, az indulásról, amiről nem létezésem jogán mit sem tudhattam, illetve a hetvenes-nyolcvanas évekről, amikben már benne volt a saját tapasztalatom is. Tehát amit ezekről az időkről, lemezekről ír, túl sok újdonságot nem mondott. 

• Azon az „apróságon” kívül, hogy az Omega hetvenes években elért nemzetközi sikereinek a nagyságáról csak halvány fogalmam volt. Igen, arról hallottam, hogy volt idő, amikor a Scorpions volt az Omega előzenekara, de a sikerek valós mértékéről nem nagyon tudtam. Ahogyan arról sem, hogy ha az együttes a kint maradás mellett dönt, tuti világsztárrá válhatott volna. De ők maradtak... 
• Érdekes volt, amikor Mecky egy-egy félmegjegyzés erejéig kibújt a személytelenségből és véleményt mondott egy-egy Omega dalról (hű, de utálta a Rózsafák–at!), sőt, akár albumról is. 
• Nem tudom miért, de meglepett, mennyire tudatosan stílus-váltogatott az Omega. S hogy Mecky erről milyen nyíltan beszélt. Most beat, most hard rock,mert Deep Purple, és Uriah Heep, most space rock, mert Pink Floyd, most egy kis komputeresség, mert új hullám van, és most ki tudja merre, mert nincsen meghatározó trend.... Persze, tök természetes, de mégis furcsa volt. 

A KÖNYV MINT KIADVÁNY

Mégis van. Méghozzá komoly gond van vele.

Az egy dolog, hogy teljes terjedelmében talp nélküli, groteszk betűtípussal szedett szövegről van szó. Nem szerencsés, mert a talpas betűk olvasása folyószöveg esetén, könyvben sokkal kényelmesebb a szemnek (monitoron egyébként nem annyira, ezért használok én is talp nélküli, úgynevezett groteszk betűtípust). 

De sokkal nagyobb probléma, hogy Kóbor válaszai nem csupán ezzel a groteszk betűvel szedettek, de valami érthetetlen okból szürke a szöveg. Nem fekete. A helyzet az, hogy vakító napsütésben, erős lámpafényben nincsen vele semmi gond. Amint a fények halványulnak, a talp nélküli, szürke szöveg egyszerűen olvashatatlanná válik. 

Rendben van, hogy a szemem látási minősége ugyancsak hagy maga után kivetnivalót. Nem elég, hogy dioptriás mindktettő, de rája adásul az egyik minuszos, a másik plusszos. („Magának tényleg ilyen szemei vannak? És mit szed fejfájás ellen, amit egyáltalán, hogy a csodába visel el? Nem szokott fájni afeje? Hihetetlen! Legyen büszke magára! Hogy nem maga csinálta, csak hordja? Igazság! Heheheh!” – mondta egyszer nekem egy szemorvos.) Közelre viszont jól látok. Főleg, ha leveszem az okkulárét. Tegnap esett meg: borult idő volt, de annyira nem, hogy a buszon, amivel hazafelé jöttem villanyt gyújtson a pilóta. Álltam. Szemüveg le, az ehhez azért súlyos kötet közel a szemhez, egy kézzel tartva, mert kapaszkodni is kell. De itthon is hasonló volt a helyzet: ha a lámpafény nem közvetlenül a könyvre irányult, vagy kicsit is hajlott a hangulatvilágításra, esélytelen az olvasás. 

Teszteltem Szerelmetesfeleségtársamnak is ugyanez volt a véleménye, és nem azért, mert fölé tornyosultam. 

Érthetetlen. Már csak azért is, mert nem egy új, tipográfiában kezdő, új kiadó gondozta a kötetet. 

5-8/10

A kovetkező kép link, amely a támogatóm oldalára visz

2025 első fizetése után egy nappal, szombat hajnalban, de annyira, hogy fél három óta fent vagyok. De legalább megírtam ezt az értékelést. 

Mi is történt a héten? Igazából semmi. Ébredés, kávé, olvasás, puszi-puszi, utazás, munka, utazás, puszi-puszi, kávé, gyümi joghurt, írás, ez-az itthoni tevékenység, vacsi, pakolgatás, ágyazás, utolsó esti szivar, olvasás, alvás. Mondjuk voltam könyvtárban is, de csak beugrottam két előjegyzett képregényért (A Legyek Ura, Állatfarm). 

Ja, és javítgattuk a MarAssist weboldalának karrier oldalát. 

Matyáš Namairól elég kevés, majdnem semmi dolgot nem leltem a neten. A weboldala egészen csapnivaló, a legtöbb infó még az Insta fiókjában van. Csehül persze, mert Matyásunk cseh. Vagy mert Matyás talán nem is az, már ha a Matyás név megfelel a Mátyásnak. De ezt nem tudom. Nem találtam Matyásokat a neten. Ebből gondolom, hogy igen. De ezt nem azért mondom, mert magyarítani akarom az egész világot. 

Azt add össze, hogy az úriembernek ez volt a legkevésbé egzaltált fotója! A weboldala a fizimiskájának megfelelő, sokat ne várj tőle. Mármint a weboldaltól. Arra nem volt képes, aki készítette, hogy rendszerezze a grafikus munkáit, a megjelenéséküket, hogy odavágjon legalább egy minimális önéletfirkát a hozzá betévedőkhöz.

Sebaj, ne őt magát nézegessük és olvasgassuk, hanem a képregényét! 

Azért az minimális gépnyomkodás után is kiderül, hogy Namai 2021-ben elkészítette az 1984 képregény-változatát. Ami igen merész vállalkozás, lássuk be! Különös tekintettel arra, hogy Fido Nesti több mint remekül sikerült adaptációja egy évvel Namaié előtt került a közönség elé. Nestié nekem az egyik kedvenc könyvem. Namaiét majd meglátom....

Három évvel később Namai kiadta a Csernobil-t. A neve ellenére magyar (legalábbis vélem, hogy az, bár simán lehet, hogy akár a Frike Comics, amit olaszok vezetnek, ez is valami egyéb érdekeltségű kiadó) Troubadour Books pedig meg is jelentette magyarul. S azzal a lendülettel az 1984-et is. 

A kiadóról semmit sem találtam a honlapjukon. Kíváncsi lettem volna egy ars poetica-ra, történetre, ilyesmikre. De még a könyvek adatai sincsenek fent... Mármint a kiadási adatokra gondolok. Tartalom és ár van. Mondjuk az utóbbin meg is hökkentem egy picit. A Csernobil 112 oldala 7499 magyar forint. Hm... Érdekes, hogy a dupla ilyen terjedelmű 1984 csak kilencszáz forinttal drágább. Nem tudom, mekkora lesz rájuk a kereslet. De nem is az én dolgom. Csak azt tudom, hogy ennyiért magamnak biztosan nem tudnám megengedni. Azért sem, mert nem lenne akkor prioritás, hogy megengedjem. 

 VAN, AKI NEM TUDJA,  MI TÖRTÉNT CSERNOBILBAN? 

1986-ban Oroszországot és a hozzákényszerített államokat Szovjetuniónak hívták. A politikai berendezkedés a kegyetlen, ésszerűtlen és életszerűtlen kommunizmus eszméjén alapult. Katonai diktatúra volt. Amelyben a gazdaság működését, teljesen függetlenül annak valós törvényszerűségeitől, az országot vezető egyetlen párt határozta  meg.  

A Szovjetunió pártja az SZKP úgy döntött, Ukrajnában, ha a fene fent eszik is, atomerőművet fognak építeni. Az építkezésnek két fő szempontja volt: a költséghatékonyság és a gyorsaság. Ja, valami, mobilház-építkezésnek gondolták a fejesek az atomerőmű építést. 

Volt ember, aki ki is okoskodta, hogyan lehet az atomot munkára fognak ügyesben. A párt ereje pedig nyomott mindenkit, hogy minél sebesebben életre is keljen az erőmű. 

Ráadásul felelős posztokba nem a legjobb szakembereket, hanem a leghűségesebb pártkádereket helyezték el. Vagyis együtt állt a kapkodás, a külső nyomás és a hozzá nem értés.  Szerinted? S egy atomerőműről beszélünk. 

Az emberiség történetének legszörnyűbb ipari balesete lett a dologból. S mert a Párt nem hibázik, sokoáig el is hallgatták, mekkora a baj. Csak amikor már a svédeknél is mérték a megemelkedett sugárzási szintet, akkor kezdtek valamit plömpögni, hogy ja, igen, volt egy kis gebasz... 

A mai napig nincsen pontos adat a halottak számáról. Amit jócskán növelt az a tény is, hogy pontosan senki nem is tudta, mit lehet egyáltalán kezdeni a sugárfertőzött emberekkel. Mármint azon kívül, hogy elkezdjük összeácsolni az ólomkoporsóját. Az áldozatok számát csak becsülni lehet. A baleset után három hónapon belül  elhunytak, azaz a bizonyíthatón a robbanásnak és a sugárzásnak kitett áldozatok száma: 28 ember. De tragédiát követően a pajzsmirigy-rákos esetek száma vagy húszezerrel megemelkedett. S a környező falvakban semmiféle felmérést, kutatást, vizsgálatot nem végeztek. 

Emlékszem, kamasz voltam akkoriban, amikor kiderült, hogy mi történt Ukrajnában, szomszédos ország volt akkor is, nálunk annyit mondtak, hogy nincsen semmi vész, csak jobban mossuk meg a salátát. 

 DOKUMENTARISTA  STÍLUS 

Mert igen, az. Azzal fűszerezve, hogy már az elején megtudjuk, hogy 

AZ ALÁBBI MŰ SZEMTANÚK TANÚVALLOMÁSAIN, TÖRTÉNELMI DOKUMENTUMOKON ÉS NEMZETKÖZI SZERVEZETEK HIVATALOS STATISZTIKÁIN ALAPUL. A MEGJELENÍTETT SORSOK VAGY EZEKBEN SZEREPELNEK, VAGY TÖBB KORABELI BESZÁMOLÓBÓL VANNAK ÖSSZEGYÚRVA.

Vagyis úgy dokumentum, hogy valójában nem is teljesen az, mert részben kitalált. Nekem ez egyáltalán nem fáj. Ezzel együtt ez a képregény csakugyan olyan, mintha dokumentálná az eseményeket. Nem az egyes emberek, az áldozatok, a felelősök állnak a középpontjában, hanem maga a tragédia, a hozzá vezető út, a lefolyása, a közvetlen és a későbbi, tágabb következményei. 

Az alaphangot tulajdonképpen már az első rajzzal megüti Matyáš barátunk. Mert nem is annyira rajz, bár kétségtelenül rajzolva van, hanem egy képes sugárdózis-táblázat! Tök érdekes. (Mondjuk, nagyon kekec vagyok ma, de az egész kötetből hiányoltam hogy nem voltam tisztában azzal, mekkora sugárdózis mit okoz az emberi szervezetben. Ebben ez az első tájékoztató rajz valamelyest eligazított. Legalábbis abban, mekkora sugárzás van mennyivel afelett, hogy következmények nélkül túl lehessen élni. 

 Ennek megfelelően viszonylag távolságtartással mutatja be, mi is történt 1986-ban az atomerőműben. Még egy gyorstalpaló atomerőmű működést is kapunk, összevetve a raktort egy falusi sparherlt működésével, hogy még olyan egyszerűek is megértsék mint én. (Halva született ötlet nekem fizikát magyarázni...) 

Ahogy mondtam, mivel az események a főszereplők, így nincsen kiemelet ember a képregényben. Sok mindenkit megemlít Namai, aki szerepet játszott az eseményekben, de nem emel ki senkit sem. 

Az eseményeket pedig iparkodik úgy csoportosítani, hogy átláthatók, érthetők, pörgősek és informatívak legyenek. Szerintem ez sikerül is neki. 

Az egy másik kérdés, mennyire működik a képregény dokumentumműfajként. Ebben nem vagyok meggyőzve. Bár nincsen benne ilyesmi, sőt, de mégis valahogyan, valamiképpen az ötvenes évek propaganda megoldásai jutottak róla az eszembe. S nem csupán azért, mert ahogy láthattad, van jó néhány kép a képregényben, amely él az akkori tömegesemények látványvilágával. 

 AZ EMBEREK  ÁBRÁZOLÁSA 

Nos, ezzel gyűlt meg a bajom. Mert egyfelől lehengerlően plasztikus, életszerű, remek. Másfelől meg néha gyerekrajz szintű. De semmiképpen sem egységes. Mintha nem ugyanazt a képregényt olvasnám. Ha vagy ez, vagy az, de nem, ez is, az is. Így viszont rendre kipottyantam a dokumentum képregény átélős olvasásából. 

Nézd csak, ilyesfélékre gondolok. 

 A „CSERNOBIL”  SZÍNEI  

Amiképpen mondtam és amiképpen láthattad a citált képeken, úgy színezett a képregény, hogy bár tulajdonképpen az, de tulajdonképpen nem is az. Mert hogy van kék, sárga,  meg zöld szín. Több se. 

Szerintem lenyűgöző megoldás! Roppantul egyedi. S ha megnézed, a kék és a sárga színek az ukrán zászlót idézik. Jó, akkoriban a SZU zászlaja, ahová Ukrajna is tartozott a vörös alapon, bal sarokban sárga sarló-kalapács plusz csillag volt. De az ukrán zászló az sárga-kék. Ez manapság ugyancsak az agyunkba vésődhetett. 

S nem, nem azért tetszik a képregény megoldása, mert a jelenlegi politikai helyzetből foglalok állást, s most csak azért sem mondom el a véleményemet a háborúról, hanem mert a képregényben piszok jól néz ki. 

VAGYIS,  AKKOR? 

Vagyis akkor az van, hogy Matyáš Namai műfaj-kutyulási kísérlete csuda érdekes végeredményt hozott, amit a vegyes rja technikája gyöngít ugyan, ahogyan egy egységes simán erősíthetne, miközben a színezésének az egyedisége pedig nagyot lendít a fogyasztói élményen. 

A könyv ára viszont mindenképpen visszatart attól, hogy érdekességképpen a polcomon legyen belőle egy állandó példány. De ha utadba kerül, semmiképpen se állj félre, mindenképpen élj az alkalommal, hogy elolvashasd, megnézegethesd! Én mondom, megbánni nem fogod! 

6/10

2025 januárjának a közepe felé araszolva. Ma van Lili unokám születésnapja. Nem tudtam ma elmenni hozzájuk. Hétfőn tudok majd. De Szami lányomék nagy hepajt csaptak neki, lufik, torta, ajándékok, ahogyan kell... Drága, szépséges, tartózkodó Lilim! 

*

Vonszolom át magam a héten, pedig még mindig nem kellett megszakadnom. Csak olyan izés... Meg sem tudom fogalmazni. Az összes nagyapám nyugdíjban volt már az én mostani koromban. De azt hiszem, ezt már írtam, nem is nyávogok ezzel tovább. 

SPIDER JERUSALEM

 A név értelmezéséhez nem kell túl nagy előképzettség. A csávó újságíró. Öntörvényű. Szemben áll a társadalommal, a konvenciókkal, a vallással, a politikával, nagyjából minden élőlényt utál, legyen a fejlettség és az átalakítás bármilyen fokán. Meg úgy mindent is. Van egy majdnem kétfejű macskája, azt nem. Meg a drogokat. Kimondom:, amit Spider Jerusalem személye sugall: a jövőben a sajtó még mindig zsidó kézben lesz. A maga alaptalan, egocentrikus igazságszeretetével: az az igazság, amit ő annak gondol, semmi más nem létezik. 

A pasas azért Spider, mert folyton szövögeti a hálóját, meg azért, mert van egy pók a homlokára tetoválva. Egyébként kivarrt az egész manus. 

Amikor megismerjük, ebből semmit sem tudunk, mert akkor éppen nagyon felöltözött, a derekáig lóg a gubancos haja, a köldökéig a szakálla. Fent él a hegyekben, mert a töke tele lett a várossal: írt két könyvet és roppant népszerű lett. Gyűlölte a népszerűségét: tökéletesen kasztrálta az újságírói vénáját. Ám a jogi szarakodások megszívatását elkerülendő le kell jönnie a hegyekből. 

Egy rosszul sikerült zuhanyzás leégeti róla az összes szőrzetét, onnantól golyófejjel, tetoválásba öltözötten járkál otthon. Ha az utcára megy, van egy rend ruhája: cipő, nadrág, zakó. Csak a meztelen testére. Slusz. 

Spider Jerusalem visszataszító, trágár, polgárpukkasztó, visszataszító, agresszív, másokra tökéletesen fittyet hányó, antiszociális, empátiamentes, pszichopata barom.

Spider Jerusalem lángeszű, fantasztikus tollú újságíró, aki mit sem törődik a veszélyekkel, a megfélemlítésekkel, a következményekkel: egyetlen dolog érdekli: az igazság.  Az igazság annyira érdekli, hogy még a saját céljait is képes megváltoztatni miatta.

Mondjak erre példát?

Mondok, mert lényeges. A jobboldali elnök egy cinikus fasiszta geci. Még a választási összejövetelei is a náci párt összejöveteleire hajaznak. Jobboldali, tehát náci: világos, nagyon jól ismert a képlet.  A jobboldali elnök választási összejövetelén nem is csoda, ha feltűnik a választói között a Hitler-dizájn és a horogkeresztes-zászló rokona. Ahogyan az sem, hogy a jobboldali elnök elnöksége alatt Hitler-darabokat lélegzünk be, ha levegőt veszünk: részünkké, éltetőnkké válik a fasizmus. De amikor a baloldali elnökjelölt Florida megszerzéséért jobboldali politikust enged a stábba, borul a bili. Mert Spider Jerusalem borítja: hiába az volt a cél, hogy jobboldali fasiszta gecit mindenképpen leváltassa, a baloldali elnökjelölt megalkuvása a hatalomért olyan cél, amely nem szentesíti az eszközt, hanem kibaxa a biztit. Cél ide, cél oda, Jerusalem nem hallgatja el a maga által támogatott jelölt simliskedését sem. Feszes, önszabálykövető, elveinek engedelmeskedő személyiség. 

Annyira nem, hogy a jobboldali, fasiszta geci a végén pozitívan jön ki a maga kiszámítható gennyedék alakjával a versenyből, mert a baloldali, elnökké lett szennyember sokkal okosabb, így aljasabb, kiszámíthatatlanabb, leleplezhetetlenebb. 

Az első képsorozat a „Transmetropolitan” első kötetéből való

A VÁROS LEÍRHATATLAN

látványkavalkád. Káosz. Mai, de mégis egészen más. Mindenki mindig kütyüket használ. Félszemen mindig rajta van valami tévéfogó izé. A média ugyanúgy a nép hülyítésének a remek eszköze, ökörebbnél marhább műsorokkal.

Az extravagancia minden téren teljesen természetes, ahogyan a kétfejű macskák, a beszélő rendőrkutyák, a felfajú, félig ember, félig földönkívüli kavarmányok, vagy a test nélküli, de gondolkodásukban teljes értékű porlények, a ködlöncök is. A politika hazugságai, kavarásai, indíttatásai minden oldalról teljesen ugyanazok mint ma: kell a hatalom. 

Ötlet ötlet hátán, minden oldalon bőven van mit nézni. A rajzok fantáziadúsak, pont olyan betegek mint a történet(ek). Visszataszító, hányingerkeltő az egész. Ennél-e, párolt fókaszemeket, innál-e csótányízesített erős  alkoholt? 

A technikai eszközök ugyanazok mint ma, csak betegebbek. Spider Jerusalem kedvenc fegyvere egy pisztolyszerű valami, aminek a hatására az ellen beszarik, befosik, a kis rottyantástól kezdve a mindent beterítő, kirobbanó, halálba vivő, Niagara-fosásig. Bélzaklató a neve. S ennek szellemében minden más. 

Mocsok, kosz, patkányok, utcán heverő drogosok... Minden vonásában torz, beteg, groteszk szürreális. A franc se kívánkozik ide. Oda.

Mondom, hogy beteg az egész 1624 oldal (megelőlegezve, hiszen a harmadik kötet nincsen még nálam). 

AZ IGAZSÁG

Fura szerzet. Mindenkit érdekel, mindenki a birtokosának tekinti magát. Ahogyan a Reggel felkelek és leforrázom magamat című film politikusa mondja a tévében: 

ENYÉM A LEGENYÉMEBB IGAZSÁG!

Vitathatatlan. Spider mániákusan, minden gátlás nélkül ered az igazság nyomába. Hogy kiderítse, mi is az, a felszínre hozza, világgá kürtölje. Oknyomozó újságíró. A dolgok mögé néz, és lát is. 

Miközben az igazság nem nagyon változtat semmin. Sem ott, sem itt. Erről már írtam nem egyszer. Annyi mindent lelepleztek már, annyi minden napvilágra került, annyi mindenről kiderült, miképpen, hogyan is volt, lett, történt, és miért nem igaz, amit addig hinnünk kellett, amit mélytorokig beszoptunk vagy kényszerrel nyeldekeltük. Aztán maradt minden a régiben. Maximum annak lett rossz, aki a kibányászta, a felszínre hozta, világgá kürtölte. 

Vannak persze botrányok, amik felzúdulást keltenek. Nálunk éppen a celebek, hírességek, médium-vezetők pedofíliája veri ki a biztosítékot. Amennyire kiveri. Még ez is attól függ, kinek a kutyája kölyke az, aki kiskorúakat használ ondócsészének. Pedig az igazság jéghegyének a csúcsa felszínen van. 

Pilátus a maga politikai pozíciójából cinikusan kérdezte Jézust: „Igazság? Ugyan, mi az igazság?” Mégis, mindenki az igazságot keresgéli. Más kérdés, hogy rengeteg eset van, amikor igazából meg se akarjuk találni. Sem akkor, amikor rólunk szól, sem akkor, ha valami mi szívünknek kedves ügyről, emberről, térfélről szól.

Jézus egyébként rövidre zárta a kérdést. Azt mondta, hogy az igazság az, no, az bizony ő maga. Mellette meg az élet is ő. Erről ebben a képregényben egy szó sincsen. A vallás itt mindig beteg. A kereszténység egyszer fordul elő, egy posztkeresztény szekta éppen megkövezni készül valakit, aki a barátnőjével elment egy pornómoziba.

Jézus azt is mondta, boldogok, akik benne találják meg az igazságot. Ezek szerint aki boldogtalan, vacak Jézus-követő, mert még nem találta meg őt, még mindig csak keresgél. Más kérdés, hogy a boldogság állapotának az eléréséhez defiiniálni kell a boldogság fogalmát is. Jézusnak volt nyolc boldog-mondása. Általában nem pontosan ezekben keressük a boldogságot. 

Az első képsorozat a „Transmetropolitan” második kötetéből való

Spider sem, naná! Nem is boldog. Örökké elégedetlen, hektikus, morgós pöcs, maximum a kárörömben talál kielégülést. Pszichopata állat, de érdekes módon, több alkalommal kiderül, hogy egyáltalán nem szívtelen. Csak ritkán szíves. De van rá példa. Egy egészen biztosan: egy bizományi kirakata előtt ácsingózó kislánynak megvesz valami plüssvackot, amire az felettébb vágyik. Van tehát szép pillanat is az 1672 oldalon. Egy. Legalább. 

De mert így áll az alaphangulat, nem tudott eszembe nem jutni, mi mindennek tudok én örülni a hétköznapokban. Apró kis semmiségeknek. Amik a nagy-nagy egész szempontjából tök érdektelenek. Szerelmetesfeleségtársam első, ébredéskori megpillantásának, majd bármikori megpillantása a testének. A reggeli kávénak, a munkába menős sétának, át a Mocsáros-dűlőn a vonatig, közben a nap első szivarkájának. Ha esőszag van. Ha hószag van. Ha napszagú SzFT haja, a virágoknak a Mocsáros-dűlőn, a munkahelyem kertjében. Egy jó könyvnek. Két jó könyvnek. A finom pálinkának. A finom bornak. A jól átsült, megpirult oldalasnak. Egy pont harmonikusan kikevert körözöttnek. A hegy tetejéről lenézve a völgynek. Annak, hogy van autónk, és jól működik. Hogy van mosógépünk és jól működik. Hogy nem fázunk itthon. Hogy szép lett az idei karácsonyfánk. Is. Hogy nagyon patent kis laptopok vettünk, használtan, i5-os, meg i7-es, az utóbbi érintőképernyős is. 

Nem folytatom. Ilyesmiknek. Is. A Transmetropolitan-ban nincsenek kis örömök. Maximum kárörömök. Drogörömök. Ilyesfajták. Bár egy volt kollégám, Robi azt állítja, nincsen önzetlenebb öröm a kárörömnél, mert az biztosan nem akarja azt, ami a másé. De szóval ezek nem azok az örömök, amik széppé teszik az életet. 

Mert lehet így is nézni a dolgokat. Tudod, a félpohár víz, hogyan nézed, csak félpohár vagy legalább fél pohár. Hát, itt szó sem lehet legalábbról, az egész élet, létezés , társadalom olyan olyan végtelenül szar, hogy kizárólag csak lehet. 

Nincsen igazam. Mert Spider Jerusalem szeret a hegyekben lenni, távol a várostól. Meg szeret újságíró lenni a városban. Meg szereti az igazságot. Meg szereti a saját farkát dicsőíteni... Jó, ez utóbbi kilóg a többi közül, felejtsük el, mert ha erre haladunk, akkor hamarosan befigyel, hogy szereti a drogokat is...

HANGNEM

Trágár. Nem kicsit. Mondj egy szitokszót! Győztem, az is benne van! Meg a cifrázása is. Meg újabb, cifra összetételek is mint mondjuk faszkabát vagy pöcskalap, vagy a lapos hódfasszal verlek agyon. Meg ilyenek és még ilyenebbek, cifrábbak is. Érdekes, hogy a férfi nemiszerv sokkal több verzióban káromkodás, gyalázkodás mint a női. Hát hallottál már olyant, hogy pinafej, pinakalap, a pinámat, a pinámba...? Na, ugye!

SZERKEZET

Az első kötet kezdetben Spider Jerusalem eseteit mutatja be. Meg őt magát. Kell emészteni rendesen. Vagyis nem egy egybefüggő, rétestészta sztori a rengeteg oldal. Csak majdnem. Mert aztán az első kötet kb. háromnegyedétől arról szól, hogy Spider meg akarja buktatni Amerika elnökét. 

Mire ezzel megbékélnénk, egy elnökválasztás közepén találjuk magunkat. Amivel el is kell lennünk úgy az első kötet kétharmadától a második köteten százsokadik oldaláig.  Így viszont már, folyamatos olvasásban már egy kicsit sok volt. 

Lehet, az volt a szerencsém, hogy a harmadik kötet ekkor még nem volt velem, lett pár nap kihagyásom, mire érte tudtunk menni a könyvtárba. Aztán bedaráltam magamba azt is. Nos, a helyzet az, hogy mindvégig arról szól, hogy Spider rálép és fokozatosan egy keményebben tapos a gyilkosságokra parancsot adó (még a saját felsége és gyereke is az áldozatai között van) elnök golyóira. Aki, hogy elterelje magáról a figyelmet, már egy békés diáktüntetés sorai közé is lövet. Éles lőszerrel. 

Vagyis úgy ezerhatszáz oldal arra meg, hogy mit tud kezdeni egy igazán tökös újságíró az igazsággal, hogy még egy elnököt is képes lemondatni, félretenni, megbüntetni. 

Ha a valóságot nézem, nem tudom, ez milyen esetekben működik? Olyan érzésem van, csak akkor, ha az igazság valakiknek kapóra jön az adott politikus félretételéhez. 

Az első képsorozat a „Transmetropolitan” harmadik kötetéből való

ÜRESJÁRATOK

Nem annyira értettem, csak elfogadtam a rendre, de nem rendszer szerint megjelenő kvázi üresjáratokat. Ezek úgy üresjáratok, hogy nem maga a történet ül le, hanem valamire ráfókuszálunk, ami érintőlegesen, de nagyon érintőlegesen kapcsolódik csak a fősodorhoz.

Mondok példát. A harmadik kötet uszkve azzal kezdődik, hogy x oldalon keresztül egy-egy oldalon egy-egy monológot hallgatunk olvasunk. A monológok eszetlen agyamentségek, paranoiás agyamentségek. Aztán sok oldal után kiderül, hogy ez arra volt példa, hogy a várost azért árasztották el az őrültek, mert az állam nem akarta fenntartani a nagyon drága elmegyógyintézeteket. (Jé, ez de ismerős, innen Budapestről!)

Nem mondok olyan badarságot, hogy ezek semmit nem tesznek hozzá az összképhez, mert de, tesznek hozzá. Csak éppen olyan kis... izé... nem volt ötlet a sztorihoz közvetlenül kapcsolódó oldalakra?-érzése támad tőlük az embernek. 

A SZERZŐK

alapnév a képregény műfajában. Ezzel, a Transmetropolitan-nal írta be a nevét mindörökre a történetébe. Nem ragadt itt le, annyi minden más is  kötődik hozzá, hogy fel sem sorolom. Nézz utána te magad, itt a segítség.

Elhallgatható, de ha már az igazság: Ellis problémás figura, nagyon komoly gondja akadt a szexuális tevékenysége miatt: ha hinni lehet (mert ugye, az igazság relatív) a vádaknak, legalább száz esete volt, amikor nem tiszta úton jutott kielégüléshez. Sorjáztak az áldozatai. 

Ettől függetlenül tény ami való: ha csak ez a Transmetropolitan kötődne a nevéhez, már akkor is örökbecsű lenne a neve. (Éppen Simon & Garfunkelt hallgatok. Volt három igazán jó számuk: a Bridge Over Trubled Water, Sound of Silent, meg a Mrs. Robinson, meg egy csomó hallgatható. De a három alapján is örökéletű a duójuk neve. Így már érted, mire gondolok? 

OKÉ, DE VAN VÉLEMÉNYEM ERRŐL MÁSFÉLEZER OLDALRÓL? 

Hogyne lenne!

Csak nem tudom, pontosan mi is... 

Egyfelől pazar, mestermű, zseniális és kongeniális. Másfelől egy idő után önismétlő, unalmas lesz Spider figurája, és mintha kifújt volna a világteremtésének az ötletzacsija. Onnantól marad Spider extravaanciája és zseniális újságírói húzásai, bátorsága és fenomenális trágársága. Nem követtem nyomon, de egyszerre feltűnt, hogy mindenki olyan mocskos pofájú, hogy azt már tanítani lehetne. Az elején még nem volt ennyi káromkodás. Vagy valamiért nem vettem észre, hogy van. 

Aztán az van még, hogy a második kötet felett valamelyest unatkoztam. Nincsen a gyilkos elnök újságírói kicsinálásában ilyen stephenkinges-eposzság. Nem mondom, hogy szétuntam a fejemet, csak azt, hogy olyan nagyon sok minden nem történt abban a kötetben. Tény, a harmadik aztán beindul, de piszkosul. 

Viszont emiatt az első kötetet olvasgatva, nézegetve arra gondoltam, na, banyek, megint egy képregény, ami kell ide a polcra, ahogy a Watchmen is kellett. De a harmadik kötetet is végigolvasva nem lettem bizonyos abban, hogy ahogy a Watchmen-t többször elolvastam, úgy a Transmetropolitan-nel is ez történne. 

Szóval csttintek, cöccögés nélkül, meg elismerőn bólintok is, meg tapsolok is, felállva, de nincsen olyan érzésem, hogy még nagyon sokszor szeretném átélni az élményt, amit nyújtott. 

Mondjuk azért azon azóta is gondolkodom, amit Ellis írt az előszóban: 

 

»A hazugság a hír, az igazság meg le van szarva!«Bő húsz éve írtam le ezeket a szavakat, aztán valósággá lettek. Nem telt el év úgy, hogy valaki ne idézzen valamit a TRANSMET-ből, ami,,valósággá vált". Pedig semmit sem szántam jóslatnak. Nem gondolom, hogy a science fiction feladata lenne jóslatokba bocsátkozni. A science fiction a spekuláción keresztül szolgál a kultúrának figyelmeztetések- kel, nem jóslatokon át. A spekuláció pedig a saját időnk sci-fi-eszközök általi vizsgálatából fakad. A science fiction - istenem, hányszor mondtam ezt a TRANSMET-ről is, emlékszem, amikor Mike Moorcock mellett ülve említettem egy kerekasztal-beszélgetésen - nem más, mint,»social fiction«. A mai emberiség állapotáról szól, eltúlozva, hogy tisztábban láthassuk.

 Az a baj, hogy olvasás közben pontosan így éreztem... 

7–10

2025 január eleje után, közepe felé. Tegnap volt az első munkanap. Mintha a seregbe kellett volna bevonulnom. S egyébként szeretem a munkahelyemet. De tegnap reggel túl sok pozitívum nem jutott az eszembe. És még hideg is volt a reggel. Szerencsére a munka nem rám szakadt, magamnak tudtam megszervezni.

Nem úgy Szerelmetesfeleségtársam munkája... 
– Teljesen behavazódtam, így, hogy kimaradt két hét... 
És igazat mondott. Hét órakor még a gép előtt ült a Wise-al küszködött. 
– Vacsorázzunk, kedvesM! [M mint a keresztneve, érted?]
– Jó! – válaszolta. Ilyenkor nem mozdulok, tudom, még legalább negyed óra, mire az adott feladatot befejezi. Fél nyolckor még küzdött.  Kimentem a konyhába, nekifogtam a vacsi összerakásának. 
– Kérsz levest? 
– Igen, köszönöm, kérek! 
Bekészítettem a tálcákat, evőeszközt, tányérokat, megmelegítettem magamnak a vasárnapról maradt kenyérlángost, kiszedtem a levest, bevittem.
– Köszönöm! Jövök! – mondta SzFT. Akkor jött, amikor én tányért cseréltem, az üres levesest levesest a kenyérlángosos laposra. De még akkor is felpattant a telefonjára nézve. 

Ezért röhögtem, amikor Csemete kijelentette, azért akar vállalkozó lenni, mert akkor ő oszthatja be a szabadidejét. SzFT tuti, hogy tavaly nem vette ki az életkorának járó szabadnapokat. Ahogy az is tuti, hogy jobbára nem napi nyolc órát dolgozott. 

DICSÉRET A KIADÓNAK AZ ÖTLETÉRT ÉS AZ ALKOTÓKNAK A MEGVALÓSÍTÁSÉRT! 

Az ötlet tulajdonképpen roppant egyszerű. Manapság már simán lehet egyetlen példányban is könyvet kiadni. Nekem is van egy egyedi példányom a Zsomborról, a kertészről írt mesesorozatomból. Szerelmetesfeleségtársam adatta ki, a fiam, Geri rajzai vannak benne. Az egyik fő poén a kötetben, hogy SzFT talált egy kiadót, amelynek a neve megegyezik az ő lánykori vezetéknevével. Kedves adalék, hogy a kiadó tulaja a névegyezés miatt nem kért semmit az egypéldányos megjelenésért. SzFT hálából küldött neki futárral két üveg, márkásabb bort.. 

Szóval arról szól ez a kötet, mármint a Lilis, hogy van egy előre megírt, megrajzolt sablon, külön kisfiúknak és kislányoknak, amelybe beleilleszthető a megrendelő által megadott, tetszőleges név, jelen esetben Lili unokámé, és hozzárendelhetők egyedi, külső tulajdonságok, hajszín, szemszín, szemüveg, szeplő. Aztán megadható, miképpen szólítsa a főszereplő az édesanyját, édesapját, illetve a megszülető kistestvérét. Megadható a belső címlapra egy fotó a megajándékozottról, illetve egy mondat, amit a könyv tulajdonosának a szülei üzennek a tulajdonosnak. Ha piszkosul semmi eredeti sem jut az eszükbe, van egy kis idézetgyűjtemény, amiből tetszőlegesen választható valami.                    

Igen, az ott középen nem egy képzeletbeli, irodalmi alak, hanem a mi privát Lilink!

Egyszerű a folyamat és pár napon belül készen van a teljesen egyedi, névre szóló, 1-6 éveseknek szóló, kemény borítós, negyven oldalas mesekönyv. Az ára relatív, jelenleg 8400 forint. Ami elsőre talán ijesztő. De ha belegondolsz egy átlagos mesekönyv manapság háromezer-négyezer forint között van. A fennmaradó különbség az egyediség ára, minek következtében a megajándékozott kölöknek olyan könyve lesz, amelynek ő maga a főszereplője, és a tesója is olyan néven szerepel benne, ahogyan ő szólítja. Lili, ahogy mondtam, Kicsinek szólította a kistesóját, aki így is szerepel a könyvben. 

Jelenleg tizennégy, különböző könyv rendelhető a honlapon, egy kivételével természetesen mindegyik mindkét nemre vonatkoztathatón és mindegyik testre szabhatón. 

Le a kalappal! Pedig eddig csak a külső megjelenésről és a megjelenés rugalmasságáról beszéltem. 

A TÖRTÉNET

Mivel a könyv adott alkalomra szól, ezért természetesen valamelyest didaktikus.

Én attól tartottam, hogy annyira az lesz, hogy sekélyes, rálegyintős, reggeli kávézás mellett a pékség szalvétájára írt munkadarab lesz, jóleszazígyis-alapon, „én megírom, az ötlet és a nevem elviszi, a megrendelő, a megajándékozott boldog, mert ilyen könyve senki másnak nincsen, a kiadó is boldog, mert lett bevétele és is boldog vagyok, mert nekem is van. 

Persze, mindez benne van a pakliban. Mert rajtam kívül ki a fene szeret ingyen dolgozni? (Jó, van erről egy kis listám...) 

Azt hiszem, e miatt a prekoncepció miatt nem siettem elolvasni a könyvet. Hiába csak negyven, képesen szellős oldal. 

Csakhogy...! 

A szerző, ahogy több helyen felhívtam rá a figyelmedet, Lackfi János. Akinek azért van neve és ismertsége a magyar könyvpiacon. Érdekes, hogy a könyv címlapján nem szerepel a neve. Bár valahol megértem. Ő sohasem írt olyan könyvet, hogy Lili és a kistesó. Ő csak olyat írt, hogy X és a kistesó. Viszont azt ő írta. Minden bizonnyal ezt a tényt ő maga és a kiadó is tudatosítani akarta. Talán ezért van úgy, ahogyan. 

Lackfi ír mindenfélét is. A könyveinek a megítélése eléggé vegyes. Dicsérik is, kritizálják is. Ezzel nem mondtam nagyot, hiszen aki nyilvánosság elé lép, annak számolnia kell azzal, hogy manapság, az össznépi gyűlölködés korszakában (és ezt semmiképpen sem bármelyik politikai oldal áldatlan tevékenységének tulajdonítom) nem fogja mindenki szeretni. De az írásainak a megítélése meglehetősen vegyes. Elég csak a Molyon megnézegetni a kapott értékeléseit. (Egyébként most meglepődtem, mert találtam több könyvét is, amiből az derült ki, amit eddig nem tudtam, hogy Lackfi keresztény lehet. Számomra ez pozitívum.  

Ebben az esetben azonban az a lényeg, hogy van mögötte, ezeken a testreszabhatókon túl tízen túl darabszámú gyerekkönyv, amit ő írt.  Vagyis nem gyakorlattalan a műfajban. 

S mondom, a magam részéről nem vártam túl sokat a szövegtől, éppen, mert nem önálló, hanem ipari, kimondottan kereskedelmi célra készült, rövid fogalmazásról van szó. 

Ehhez képes meglepődtem már a bevezetőn is, a várakozás izgalmáról szóló, egyszerűen, de plasztikusan fogalmazott részen, meg azon is, hogy a nyolcadik oldal remek párbeszédét olvasva felnevettem. 

És a fürdés sem akkor kezdődik, amikor a szülök azt mondják, hogy kezdődjön. Mert akkor még el lehet szaladni, el lehet bújni, lehet kiabálni, hogy neeeem akarok fürödni. Aztán egy idő után viszik a gyereket, leszedegetik a ruháit, és berakják a kádba. De a fürdés vége sem akkor van, amikor vége van. Hanem akkor, amikor már megunják a szülők a vitatkozást.
– Ki kell jönni a vízből!
– Nem akarok!
– Nem kell akarni, csak kijönni.
– Nem jövök!
– De hiszen alig tudtunk betuszkolni a vízbe... Nem is akartál bemenni.
– Kijönni sem akarok.
– Kihűlt a víz!
– Nem hűlt ki! Megfázol!
– Nem fázom meg!
– Ez hideg!
– Akkor eressz bele meleget!
– Nem eresztek!
– Akkor te leszel az oka, ha megfázok!
– El fogsz olvadni.
– Nem is, nem vagyok szappan!
– Akkor is ki kell jönni!
– Akkor sem!
– Örökre ott akarsz maradni?
– Igen!
– Ide hozzunk neked enni, inni?
– Igen!

– Káddal együtt vigyünk majd oviba?

– Igen!
– Na, jó, most már elég!
Szóval Lili megtanulta, hogy a fürdőből kijövés nem akkor kezdődik, amikor a szülők mondják, hogy kezdődik, hanem amikor a szülők azt mondják: elég! Akkor általában hiába kapálózik, egy erős markológép felkapja, kirántja a vízből, törülközőbe csavarja, és ledobja az ágyra. Lehet öltözni.

Nem mondom, hogy az első sortól az utolsóig ilyen meggyőző a szöveg, de majdnem. S egyébként ahogy olvastam, tényleg visszaköszönt a könyvben a valós, húsvér-Lili tesóvárásának majdnem minden momentuma. Innentől Lackfinak nyert ügye van. 

AZ ILLUSZTRÁCIÓK

Na, hát ez a másik fele. Még ha a szövegről nem is lenne az a véleményem, ami, a rajzok átütő erejű, de teljesen csöpögésmentes kedvessége két vállra fektetne. Baracsi Gabriella manapság kedvelt illusztrátor. Ráadásul még a kereskedelmi célú rajzolás sem áll távol tőle: készít ő például párnás falvédőkhöz rajzokat. 

Szóval egyáltalán nem csöpögnek ezek a rajzok, semmi sutaság nincsen bennük, magabiztosak a mozdulatábrázolások, magától értetődik a kompozíció és egyértelmű, hogy Baracsi és a kiadó egyformán, profi módon, oldalpárokban gondolkodott, amikor ezt a könyvet megalkotta.

Úgy jó ez, ahogy van, én mondom. És mondok még valami nagyot. Vannak könyvek, amiket el sem lehet képzelni mással mint az eredeti illusztrátorokkal. Nem azokra a könyvekre gondolok, amelyek eleve adott rajzokra alapozták. Amikor megkérdeztem Szerelmetesfeleségtársamat, mondjon már olyan gyerekkönyveket, amelyek meghatározott a grafikájuk, ő kapásból A sehány éves kislányt és a Mesél az erdő... sorozatot mondta. Tény, ami tény, az eredeti illusztrációk nélkül ezek valóban tökéletesen hallottak. Csakhogy ezek eleve az illusztrációkra alapozódtak. Tony Wolf történetei tökéletesen érdektelen, történet nélküli történetek, még a gyerekeim is unták őket, amikor kiskorukban olvasgattam nekik. Ahogyan ilyen volt mondjuk a Sicc- vagy az eleve a bábfilm-sorozaton, Foky Ottó figuráin alapuló Mirr-Murr-sorozat is. 

Csak hogy értsd, mire gondolok:

• a Vackor Reich Károly nélkül nem Vackor. 
• Nekem Lázár Ervin sem Lázár Ervin Réber László nélkül. Legalábbis azok a könyvek, amik eredetileg Réber rajzaival jelentek meg.
• De egy Mézga-könyv is csak Ternovszky Béla rajzaival Mézga, minden más vállalkozásban suta lett a végeredmény.
• De például a Szikra Ferkó minden kiadása taszított, amiben nem láttam viszont Rusz Líviia könnyed, frenetikusan élő, karikatúrába hajló, bármikor nézegethető rajzait. Úgy negyven év után jutottam hozzá egy ilyen kiadáshoz. Utoljára általános isi közepén, az óbudai Fő tér gyerekkönyvtárában találkoztam vele.

Na, szóval a sor a szöveg és az illusztráció szerves, egyszer és mindenkorra összekapcsolódásáról a végtelenségig folytatható lenne. De minden esetben azt jelzi, hogy a grafikus mintegy szerzőtársa az írónak. Ha a Simon & Garfunkel-ből bármelyiküket kiveszed, akkor az már csak Paul Simon vagy Art Garfunkel. Akkor is, ha önmagukban egyik sem „csak”-kategória. Mindössze a Simon & Garfunkel szempontjából „csak” önmagában bármelyikük is. 

Mit is akarok ezzel az egésszel mondani? Azt, hogy simán el tudom képzelni, hogy szülessen olyan mesekönyv, amely úgy forr össze az ő nevével, ahogyan a fentiek. 

Na, mutatom akkor, miféle rajzai vannak az unokám egyedi könyvének. 

...ÉS A VALÓSÁG

Azt mondtam, a Lili és a kistesó Lilivel és a tesójával gyakorlatilag úgy történt meg, ahogyan azt Lackfi a könyvben leírta. És valóban. Lili az első pillanattól fogva várta a kistesóját, Kicsit. Beszélgetett vele Szami, azaz Anya pocakján keresztül. Már akkor játékot vitt neki. Ami persze butaság, de hát Lili, most, hogy a Kicsi megszületett, és Dani lett a neve, még most sincsen három éves. Majd négy nap múlva lesz annyi. 

De Lili minden rezdülésén látszik, hogy szereti a kistesót, Kicsit, Danit. Dani pedig egy nagyon kiegyensúlyozott, barátságos, bár a hasfájóssága miatt sírós baba. Amikor Szami, Anya már nagyon kiakad a fáradtságtól, volt, hogy két nap alatt aludt úgy öt órát, hát naná, hogy kiakadt, és már türelmetlenül kérdezi Danit: 
– Miért nem alszol már, kicsim, miéééért? 
Akkor Lili szemráhányón néz az anyjára: 
– Anyaaa, azért, mert ő babaaa!
S ezzel a mondattal, ahogyan Szami, a lányom fogalmazott, Lili helyrepofozta őt. 

Éppen tegnap kaptam egy videót Liliről. Tisztába teszi a játékbabáját, bekrémezi, megszoptatja, megbüfizteti, és elaltatja. „Mintha volna édesanyja.” Aztán a kamera arrébb siklik, jó volt az operatőr, gratula, Szami!, és ott fekszik Kicsi, Dani, jár a keze, lába. Szami azt írta a videóhoz, hogy: „Lehet, hogy jó anya lesz!” Nem Danira gondolt. :-) 

Szóval itt van az én két unokám, akikről a Lili és a kistesó című ipari könyv szól. De egy az egyben. Ja, nem. Egy tévedés van benne: Lackfi azt írja, Nagyi az oviba ment Liliért. Lili még nem óvodás. Az anyai Nagyija viszont iderepült Angliából, valahonnan a nyugati tengerpartról, hogy segítsen a családnak. De nem kellett Liliért oviba menni, mert Lili még nem óvodás. Úgy ez az egyetlen különbség. Meg az, hogy valós-Lili még nem ilyen dumagép, mint a könyvbéli-Lill. De mondom, minden más teljesen stimmol. 

És akkor elvihetném teljesen személyes felé ezt a bejegyzés. Írhatnék arról, mit jelentett nekem, amikor Szami megszületett. Hogy a születése után másfél óráig a karjaimban tarthattam, mert annyi nő szült aznap este, hogy elfelejtették elvenni tőle.És másfél óráig nem sírt, mert a hangom megnyugtatta: sokat beszélgettem vele már akkor, amikor az anyja hasában volt. Meg hogy tánclépésben mentem haza a kilencker sötétjében a Baross utcából a Klinikákig abban a tudatban, hogy lányom van, hurrá, hurrá, hurrá! Írhatnék Geriről, akinek a születésénél már profik voltunk, de bármennyire is azok, fiunk még nem volt. :-).

Írhatnék arról, hogy tulajdonképpen a mai napig nem fogtam fel, hogy apa lettem, hogy ez a két harmincas ember az én gyerekem, és hogy mindennek dacára egy pillanatig sem bántam meg, hogy lettek. S megírhatnám, hogy büszke vagyok mindkettőre, mert ha más nem, az átment mindkettőnek, hogy a párkapcsolat csak hosszú távon az igazi. Meg azért is büszke vagyok, mert a szakmájában mindkettő csuda klasszul teljesít. .  

S persze írhatnék arról, hogy nekem mindkét oldalról nagyon jó nagypapáim voltak, s hogy szeretnék olyan nagypapa lenni, amilyenek ők voltak. Ha más és más volt is mindkettő. Én az apai nagypapám vonala vagyok inkább, aki írogatott, festegetett, eszperantóul beszélt, kreatív volt és szívbeteg. Oké, festegetés és eszperantó nincsen, írogatás és szívbetegség van. 

Meg áradozhatnék a képeken látható két unokámról. Hogy mennyire különböznek, hogy melyik miben szerethető, és melyikben mi a feladat. S elsősorban, hogy a maga jellemével, tulajdonságaival mennyire szerethető, imádható mindkettő. Meg leírhatnám, hogy mondom, azt sem fogtam még fel, hogy gyerekeim vannak, nem hogy azt, hogy az egyik gyerekemnek már kettő is van. 

Azt is leírhatnám, hogy nagyapaként mekkora döbbenet, hogy Lilit is, Danit képes vagyok ugyanúgy önmagáért szeretni, ahogyan Szamit és Gerit szerettem, szeretem. Nem tudtam, nem hittem, hogy ez így működik akkor is, amikor nem a saját gyerekemről van szó, 

Meg írhatnék egy csomó mindenről. A végtelenségig. Sőt, bölcselkedhetnék a család fontosságáról, a szeretet erejéről, a konfliktusmegoldásokról, és a szőnyeg alá söpört problémák önsorsrontásáról. S ahogy írnék, ezer meg ezer okot találnék, hogy még ezt, meg azt hozzátegyem, kiszínezzem, élővé fogalmazzam. S így soha, de soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek. S a végén, akárhogy akarnám élővé tenni, úgyis csöpögősnek tűnne. Még akkor is, ha egészen őszintén írnék a komoly, majdnem végzetes konfliktusokról is. 

Ezért most befejezem...

 UTÓIRAT

Töprengtem mit tegyek, mondjam-e vagy sem a cég nevét. Mert ha mondom, az, ugyebár, egyértelműen reklám. A reklám pedig pénzt ér a cégnek, mert bevételt fiadzik. De mert olyan marha vagyok, hogy nem egyeztettem a velük, és mert olyan elégedettséget érzek könyv miatt, úgy fogtam fel ezt a bejegyzést, mintha egy internetes elégedettségi kérdőívet töltöttem volna ki vele, nekik, róluk. 

Szóval itt találod őket:

Meseveled 
A Meseveled Facebook oldala

9/10

2025 január eleje. Már csak egy nap van az itthonságból, vége a hosszú szabinak. Miközben hálás vagyok, zokogok. 

Ma könyvtárba mentünk, Szerelmetesfeleségtársam csomagolt elemózsiát is, készített oda innivalót is. A buszon, a könyvtár felé menet felhívta az édesanyját, aki mondta neki, hogy írt nekem, nem olvastuk? Gyorsan elolvastuk. Meghívott délre, disznótoros ebédre minket. És nekem írta meg. :-) 

megbeszéltük vele, hogy most már akkor könyvtárazunk, bocs, hogy nem voltunk bekapcsolva. A könyvtárból elhoztunk tizenkét könyvet, bebarangoltuk az össze szintet, megettük, ittuk az elemózsiát és az innivalót, vettünk még a kapucsínót a büfében, és iszkiriztünk is disznótorolni. 

*

Csupa látogatás az élet: tegnap a fiamnál és a párjánál voltunk Szigethalmon. Szerelemtesfeleségtársam választott és vett nekik kariajit. Tekintettel arra, hogyan állunk, mindenkinek apróságot. Geri két, névre szóló, fa pengetőt kapott, Vanda pedig egy törhetetlen dobozú gyűrűt, ami pont jó volt az ujjára. Én egy könyvet vittem Gerinek, amit keresett egy ideje. 

Semmi nagy és különös nem történt náluk, egyszerűen csak jó volt ott lenni náluk. Néztem, ahogyan Geri egy vas karkötőt kovácsolgat egy barátjának, pálinkáztunk, whiskyztünk, szivaroztunk, cigarettáztunk (ezt figyeld: kaptam Geritől egy eredeti szál Románc cigarettát!) macskáztunk, Geri ismét próbált gitárolni tanítani, de kész, végleg feladtam, két nyomorult akkordot nem bírtam lefogni, nem hogy jó ütemben váltani közöttük, énekeltünk, pizzáztunk... És Geirvel megint leszögeztük, hogy tök jó együtt lenni, meg tök jó úgy beszélgetni, hogy tudjuk, simán elküldhetjük egymást a francba, és még akkor sem kell közlekedési rendőrt állítani a szavaink mellé. 

Aztán itthon rájöttem arra is, hogy beszélnem kell Gerivel, mert amikor szívem szerint közbeszóltam egy Vandával való kis összevicsorgásnál, mégsem szóltam közbe, nem akartam rontani a helyzeten. Vagyis még van mit javítani a kommunikációnkon. 

Amikor jöttünk elfelé, kikísértek minket a kocsihoz. Átöleltem Vandát és a fülébe súgtam: 
– Ha egyszer teljesen józan leszek, szólj, hogy el akartam neked mondani, mennyire hálás vagyok, hogy szereted a fiamat!
Vanda mosolygott. 
– Hát nem mindig! De azért összességében igen... 
De tényleg hálás vagyok neki. Idén már nagyon sok éve úgy tíz körül jár, együtt vannak. 

A SZEX-KÉPREGÉNYRŐL ÍRT BLOGBEJEGYZÉS

Az történt ma reggel, hogy megint írt nekem a Blogcímlap, hogy egy bejegyzésem kikerült oda. Úgy nagyjából minden bejegyzésem kikerül. Egy darabig azt hittem, a saját jogán, mert, hogy jókat írok. Manapság azt gondolom, hogy egy-két írás valóban így jelent meg az oldalon. Manapság már inkább azt hiszem, valamiféle automatizmus miatt. 

Viszont egy karácsony előtti könyvértékelésem nem jelent meg. Gondoltam, a témája és az illusztrációi miatt. Mert eyy képregényről van szó. Ami a szex történetét meséli el. Hát vannak benne képek.... Például egy festmény, amelyen premier planban tárul elénk egy szemérmetlen puna.

Ha másért nem, ezért érdemes rákattintatnod a szövegre! Mert hát nem igaz-e, amit az Al Pacino által megformált ezredes felettébb érzékletesen megfogalmazott a titkárának az Egy asszony illara című filmben? „Tudod, mi a legszebb szó a világon? [hatásszünet, majd az arcul csapó igazság] PINA!”

Jó, fallokrata megközelítés, belátom. De Al Pacino arcán, a (szinkronizált) hangjában ott van a férfinem minden tisztelete a nők legfőbb nőiessége előtt. S nem, nem a női személyiség elpinásításáról van szó, ne fárassz már, hanem a nők szeretetéről, a testük imádatáról. 

Aztán kiderült, hogy nem, szó sincsen cenzúráról, legalábbis a blog.hu felületén, olyan csak a Facebook-on működik, ami egyből letiltotta a bejegyzésemet, mert az első rajz, amit értelmezni tudott, ez volt: 

ez meg, ugye szeretkezés, és az hűmegha! Szóval arról volt szó, hogy beélesítettem a szex-képregényről írtakat, aztán önmagam számára is suttyomban, valamikor, tévedésből, visszatettem vázlat-állapotba. Erre egyébként tegnap reggel döbbentem rá amikor is Szerelemetesfeleségtársam ébredés után a számára eddig elmaradt blogbejegyzéseimet olvasta, és szóvá tette, hogy nem leli a szex-képregényest. Mire én döbbentem lestem, hogy hiszen az vázlat-állapotban van, kívülről csakugyan nem látható. Élesítettem. És eközben tűnt fel, hogy a blogom átlag számaihoz képest viszonylag sokan látogatták meg a képes szexről írt oldalamat. 

MIT JELENT EGY KÖNYVOLVASÓS BLOGON AZ OLVASOTTSÁG?

Az én átlagos statisztikáimhoz viszonyítva a szex-képregény olvasottsága „felrobbantotta az internetet”, „imádatra kényszerítette az internet népét”, meg egyéb ilyen baromságok. (Annyira úúútálom ezeket a barom szófordulatokat!) 

Hogy, hogy nem, 2024-ben ez a bejegyzésem érte el egyébként a legtöbb kattintást. Amiből nekem semmi hasznom nincsen. Csak a tudat. Meg a következtetések, amiket le tudok vonni. Nem szívderítők. De kétségbe sem esek miattuk. 

A blogom történetének a legolvosattobb bejegyzése egy, a női test dicséretéről szóló könyv értékelése volt: arról szólt, hogy a gömbölyű szép. Volt benne jó néhány hiányos öltözetű hölgy fényképe. Minden bizonnyal ez volt az ok. Semelyik másik bejegyzésemet nem nézték meg annyian mint ezt. Hogy el is olvasták-e ennyien, hát, kétlem. 

Ja, hogy mennyi az annyi? A blog.u statisztikája szerint most olyan százötvenezer körül jár a nézettsége. (Jó lenne, ha az olvasottsága is ennyi lenne!) Ez a szám csak akkor mond valamit, bármit, ha van hozzá valami viszonyítási alap. Soha nem számoltam ki a kattintási átlagomat. Most sem fogom. Pepecs és messzire nem megyek vele. 

Meg különben is, ki nem ismeri azt a híres-hírhedt churchill-i mondást, miszerint ő csak a saját maga által hamisított statisztikáknak hisz? Bár el kell ismernem, volt egy olyan statisztika a személyes életemben is, amikor igenis komoly felismerésekhez vezetett egy házi csoport összetételének, látogatottságának a kielemzése. De nem érzem az analógiát az akkori statisztika és a bloggal való szőrözés között. 

A LEGOLVASOTTABB BEJEGYZÉSEK

a következők voltak idén a Moha olvasó-naplója blogon (zárójelben azt a számot látod, ahányszor rányitottak egy-egy bejegyzésre.

Van-e bármi feltűnő ezen a listán? Talán a következők.

A szex mint téma két könyvvel is helyet kapott rajta. Az első helyezett, a szex-képregény egy nap alatt jutott erre az eredményre. 

Aztán, hogy van négy szépirodalmi témájú kötet, de abból kettő képregény, egy pedig a Vargas Llosa szex-témájú Pantaleon-ja. A negyedik viszont meglepő: Téti István fantasy-filozófiai regénye, az Időtlen rend. 

A Hihetetlen Magazin háttérhatalmas száma iránti érdeklődés manapság teljesen indokolt, hiszen olyan események zajlanak, amelyekhez a józan paraszti nem elég. Mondjuk engem meglepett a bejegyzés sikere, mert naivan azt hittem, egyéb témái miatt a Hihetetlen népszerűsége Pataky Attila népszerűségével konvergál, amióta elvitték az ufók. 

Csernus könyvét nem tudom, hogy a szerző személye vagy a téma vitte a győztesek közé. De örülök, hogy ott van. A témája miatt örülök. 

A LEGOLVASATLANABB BEJEGYZÉSEK

Eszembe sem jutott, hogy erről is listát csináljak. Aztán de. Kíváncsi lettem rá, mi hagyta hidegen a blog olvasóit. Hátha tanulok belőle, vagy le tudok vonni valami hasznos következtetést. 

Nos, ebből a listából van, amit értek, van, ami tök érthetetlen. S van, ami fájdalmas. Az első helyezet a tök érthető-kategória. A könyv 1966-ban jelent meg a szocialista kulturális együttműködés keretében, Pozsonyban (meglepő, hogy Pozsony és nem Bratislava van feltüntetve kiadási helyként. (Elégedett vagyok: beírtam a keresőbe, hogy Bratislava, mert kíváncsi voltam, nem voltam benne biztos, hogy nem kalapos s-el írják-e. Nem azzal, de nem ez a lényeg, hanem, hogy beírtam és az első találat szerint Bratislava: Pozsony, Szlovákia fővárosa. És tényleg!  :-D ) Vagyis egy vacak borítós, régi, szlovák krimi Kit érdekel rajtam kívül? (Egyébként jó kis könyv ez, minden prekoncepció ellenére.)

Na, de a második hely? Robotok, sci-fi, robotlázadás, a borító sem rossz, amiképpen a könyv sem... Nem értem! 

A harmadik-negyedik hely megint érthető. Régi könyvek, a Cortázar valóban vacak is. Az ötödik hely megint érthetetlen: olasz képregény, krimi, halott, nyomozás, friss kiadás... De erre a sorsa jutott a szintén olasz Tex 3. és a Dampír 4. is. Mondjuk az utóbbi szintén nem friss kiadás, csak én maradtam le az értékelésével. 

Az, hogy a Kisvárosi Lady Macbeth és az írója Leszkov számomra az év felfedezése volt Sváb József által O. Henry novellái mellett, az egy dolog. Ami késik, nem jön időben, oké, én voltam a tájékozatlan mindkét szerzőt illetőn, elfogadom. 

Általános tanulságlevonás az olvasatlan bejegyzésekből. Nincs. Tanácstalan vagyok. Még csak azt sem mondhatom, hogy a régi könyvek iránt nincsen érdeklődés, mert például a első Metagalktika 5157 kattintást kapott )2020-ban), ami a blogomon tekintélyes nézettség. Vagyis a csuda tudja... 

No, de ez van. Legalább az idő ment ezzel a statisztikával rendesen! Különösen, hogy a bejegyzés felét valahol elvesztettem tegnap óta. Tegnap ugyanis befejeztem, lezártam mindent megírtam, hogy ma majd csak élesítenem kell. Aztán ma reggel rányitottam és az első lista még éppen meg volt, de az is formázatlanul, a másodiknak nyoma se, a bejegyzést záró, személyes naplónak meg végképp... Gyanítom, hogy én voltam a hunyó, rosszkor kattintottam rosszra, rossz helyen... 

*

2025 januárjának az első péntekje. Még szabadságon. De hétfőn már munka lesz. Munka. Ötvennyolc leszek idén, három hónap múlva. A nagypapáim már nyugdíjban voltak ilyen idős korukban. Jó, még csak három éve, de akkor is nyugdíjban. Rám még hét év munka vár. Hét! Nem vagyok trutty állapotban, azt hiszem, nem is vagyok panaszkodós fajta, de azért de azért... Volt, ugye az infarktusom, amiről nem tudtam, hogy van, de immár tudom, és a zabszem a seggemben miatta (de azért tegnap is vettem az újra kapható Handelsgold szivarkákból). A derekam fájós lett, sűrűn nyávog. Már én is abban az állapotban vagyok, hogy ha lehajolok cipőt kötni, körülnézek, ha már ott vagyok nincs-e valami elintéznivaló. Meg a szemem se jó, igaz, az sosem volt az, van aranyerem, meg a jobb talpam csontkinövése, meg amiről most még nem tudok. 

Meg persze az eltelt rengeteg év. Amiben igen sokat fizikai munkával töltöttem. Nem könnyű fizikaiban. A derekam speciel ettől ment gallyra. Egy rossz mozdulattól. Addig azt sem tudtam, hogy van. s bár sohasem volt rakéta a seggemben, simán tudtam már gyerekkoromban is egy helyben ülni és olvasni, annak ellenére, hogy menni, sétálni, túrázni is nagyon szerettem, most rendre azon kapom magamat, hogy a legkedvesebb tevékenységem, a hétvégi hajnali írogatás a meleg ágyban, takaró alatt, kávét szürcsölgetve, illetve ugyanez, csak ágynemű nélkül, amikor a munkából hazaértem. 

Azt figyeltem, hogy egyre nehezebben kelek útra a közös programok végett. Aztán amikor ott vagyok, tökre élvezem, korcsolyázás, koncertek, családi programok, bármi és akármi. Csak az elindulás... De azt is figyeltem, hogy mindig van egy pont, és ez egyre szűkebb időintervallumra vonatkozik, amikor úgy érzem, nagyon faxa minden, tök jó, élvezem, de akár mehetünk is hazafelé... 

Mondom, fáradok... És innen nézve rettenet a hét év. :-O 
– Morzsám, figyeld meg, hogy el fog repülni!
– Ebben nem kételkedem, veled az utóbbi tizennyolc is ezt tette. A kérdés csak az, hogy közben hogy leszek, illetve a végén milyen állapotban örvendezhetek, hogy eltelt. Ha egyáltalán... A magyar férfi átlagéletkor 74 év, de az egészségben töltött az 63,5. Vagyis másfél évet még betegen dolgozok a nyugdíjig, hogy aztán tíz évet szenvedve túléldegéljek... Remek! 

Bohémia

A szót úgy értettem félre, ahogy van. A bohém kifejezés azt jelenti, hogy valaki, aki szórakozni tud. Aki szereti az ereszdelahajamat-állapotot. Kaja, pia, nők, tánc, dorbéz, szex, szevasz élet! 

S persze azt is jelenti. Csakhogy nem csupán azt. Bohémia, Bohemia Csehország latin neve. A bohém kifejezés alapvetően cigányt jelent. 

A bohém (bohème) eredetileg francia kifejezés, jelentése a 15. századtól: „cigány”. Valószínűleg a Nyugat-Európában vándorló életformát folytató roma (cigány) népcsoportokra utalt, amelyekről helytelenül azt hitték, hogy Csehországból (latinul: Bohemia) származnak.

A bohém kifejezés aztán Henry Murger 1845-ben megjelent Scènes de la vie de bohème (magyarul Komor Gyula fordításában Bohémvilág címmel jelent meg 1913-ban az Athenaeum kiadásában[1]) című műve alapján vált népszerűvé, amelyet Puccini Bohémélet című operájában is felhasznált.

Wikipedia

Ennek megfelelően találtam egy, a bohemia szót egyértelműsítő oldalt. 

Vagyis A bohémiai űrhajós címnek semmi köze nincsen a vidámsághoz, a mulatozáshoz, a tréfákhoz: mindössze azt mondja, hogy A cseh űrhajós. Slussz. Mondjuk ez sem kevés, ha belegondolsz... 

Jaroslav Kalfař meg az ő könyve

Az űrhajós, az űrhajó, az űr és az idegen

A Canis Major törpegalaxisból egy üstökös hatol be a Naprendszerbe, és hatalmas, sajátosan viselkedő kozmikus porfelhőt hoz magával, amely teljesen megváltoztatja a földi fényviszonyokat. A porfelhő első észlelő indiai csillagászok voltak, ők nevezték el Chopra-nak a jelenséget. 

Annak érdekében, hogy közelebbről megvizsgálhassák, miből is áll a porfelhő, a léte mit jelenthet a Földre nézve, űrhajót indítanak, egyetlen tudóssal a fedélzetén. Az űrhajót, mindenkit megelőzve a csehek küldik fel, fedélzetén a tudós Jakub Proházcka-val, aki a legnagyobb cseh tudója a galaktikus porfelhőknek. 

A képek innentől a filmváltozatból valók.

Jakub tehát útra kel a Vénusz felé. A porfelhő a Vénusz és a Föld között terül el. Feladata, hogy mint a legtöbb speciális tudással rendelkező cseh szakember, kielemezze a galaktikus port.

Egy nap Jakubnak olyan érzése lesz, hogy nincsen egyedül a hajóban. Maga sem veszi komolyan az érzést, mert tudja, hogy a magány nagyon meg tudja tréfálni az embert. Még akkor sem veszi komolyan a dolgot, amikor hatalmas, szőrös lábakat lát. De még akkor sem, amikor megjelenik egy, a lábak méretéhez arányos, beszélni tudó, pókszerű lény. Harminckét szemmel. Akit később Hanušnak nevez ez. Bár valójában a lénynek nincsen neve, csak Jakubnak könnyebb őt névvel kezelnie önmagában. 

Fel sem merül Hanuš miképpen közlekedett az űrben, és vajon hogy a viharba jutott be az űrhajóba. Jakub pedig nagyon nem bizonyos abban, hogy Hanuš valóban létezik, ezért a földi irányítóknak természetesen meg sem említi a lényt. 

De tudja, hogy megérinti és testet ér a keze, akkor nem a képzelete babrál ki vele. De Hanuš nem hagyja megérinteni magát. De aztán eljön a pillanat, amikor mégis bekövetkezhet a testi konfliktus. 

Tehát egy elgondolkodtató, izgalmas, kicsit filozófikus sci-fi van a kezünkben.

A szerelem és a házasság

Hosszú, nagyon hosszú az út a a Chopra-ig. S Jakub teljesen egyedül van. Rádión tartja ugyan a kapcsolatot a Földdel, rendszeresen beszélget a feleségével, Lenkával is, de mégis, egyedül van. Mint tök a dinnyeföldön (ahogy Kaleb mondta Campanile tréfás regényében, A lator-ban). 

S Jakub ráeszmél, rá kell döbbennie, hogy komoly baj van a házasságával.

Lenka kezdetben egészen máshogyan reagál a beszélgetésekre mint később. Az első esetekben még kamerán keresztül vetkőzött is Jakubnak. (Mi itthon, SzFT-vel macskázásnak hívjuk az ilyesmit.) Aztán már nem. De akkor még beszélgettek. Aztán Lenka simán meglép egy beszélgetés elől. Kilép Jakub életéből. Tehát egy párkapcsolati, lélektani drámáról van szó. 

Ezt a lélektani vonalat erősíti az űrhajós vissza-visszaemlékezése a gyerekkorára, és benne a besúgó apjára. Aki a komcsi rendszert szolgálta ki, de nem ám félelemből, vagy zsarolás miatt, hanem dalolva és készséggel. 

Vagyis a regény egyrészt az űrhajós magányáról és a legfontosabb kapcsolatáról szól.  Egy szerelemi tragédiájának a remek elmesélése. . 

Lenka szerepében: Carey Mulligan  

A rendszerváltás, az együttműködés és az ember embernek farkasa

Jakub édesapja besúgó volt a kommunista rendszerben. Teljes volt a rendszer iránti lojalitása. S minden erejével, lehetőségével a rendszert szolgálta. A rendszer szolgálata adott esetben azt is jelentette, hogy mondjuk áramot vezetett a kihallgatottak testébe. 

Jakub édesanyja nem működött együtt a kommunistákkal. Jakub apai nagyszülei sem. Természetesen mindnyájan tudtak Jakub édesapjának a tevékenységéről, de ők maguk nem vettek ki a részüket a tevékenységéből. Még csak egyet sem értettek vele. Csak éppen nem tudtak mit csinálni ellene.  

Majd következett a rendszerváltás. A komcsik visszahúzódtak. Majdnem azt írtam, eltakarodtak végre a fenébe, de sajnos nem takarodtak el a fenébe. Csak öltönyt váltottak. Legalábbis a felső kasztokban. Ők lettek a liberális demokraták Kelet-Európa szerte. 

Jakub apjának az egyik volt áldozata (nem halálos, „csak” megkínzott) fondorlattal, az új hatalom közelébe kerülve aztán kiforgatja Jakub nagypapáját a házából. Bosszúból. De mert semmi sem egyértelmű, a bosszuló és Jakub találkozása, jó sokkal a módszerváltás után ugyancsak megkavarja a természetes reakciókat, elvárásokat. 

Vagyis egyfajta, felkavaró történelmi mondanivalójú regényt olvasunk. 

Egyébként ez a vetület a filmből teljesen kimaradt. Ezzel nagyjából i is herélték az egészet.                            

Nem egy erőltetett, fárasztó turmix így, ennyi mindennel ez a regény? 

Hát nem. Ez benne a legérdekesebb. Az elbeszélésmód nem lineáris: Jakubot az űrhajóban ismerjük meg. Onnan megy tönkre a házassága és onnan gondol vissza a családja történetére. Amíg vissza nem megy a Földre, hogy lezárjon dolgokat. 

A három vetület, a sci-fi, a szerelmi tragédia és a történelmi lélektan bár nagyon ellentmondó, és a három, egymás mellett egymást kioltó téma. Aztán az történik, hogy nem az történik, amit várunk, elvárunk. 

Mert az történik, hogy nem csupán egymástól függetlenül él a három téma, hanem egymással homogén egységet alkotva teljesen egészet mutat. S ami a legmeglepőbb: mind a három egyformán érdekes, élvezetes. Ami, nem nehéz belátni, felettébb bravúros. S ami a lényeg, mert a fenét se érdekli az unalmas, kimódolt bravúr, felettébb érdekes, olvasmányos is. 

8/10

2025 első napjainak a másodikája. Csendes szilveszterünk volt. Átugrottunk SzFT édesanyjához, ahová átugrott Csemete és a hites választottja is. Meg hazajött SzFT bátyja is a párjával. Amióta Balaton mellé költöztek, többet vannak otthon mint otthon. Ööö... 

De Csemetéék hamar útnak eredtek, még összeszedték városszerte Csemete barátnőit, és aztán mentek haza, Mogyoródra bulizni. (Fel nem foghatom Csemete Hitese édesanyjának a nyitottságát: van három gyereke, azoknak párjaik, jó viszonyban maradt exeik, a fonódó barátaik, meg boldog, boldogtalan... Csemete imádja, hogy nyüzsgésben él. Én marha fáradt lennék tőle. Hites édesanyja egyfajta élő, nem diktatórikus matriarchaként gubbaszt a zsivaj közepén, mosolyog és átölel mindenkit. 

Hiába, minden előzetes önkép ellenére önző pasas vagyok. És akkor még nem beszéltem SzFT-ről. Csak ő nem pasas. Egyáltalán nem. Csak néha a gondolkodásában. Mert milyen már, hogy néha én kérem őt, hogy ne a megoldásokon ötleteljen, hanem értsen már meg, az érzéseimre figyeljen, szedje elő az empátiáját a teendők sorolása helyett... :-D 

Nem véletlen, hogy néha megkérdezem tőle: 
– Azért jó feleséged vagyok, Zsákom? 
[Zsákom, mert zsák a (F)foltját, tudod.]

  18 ÉVEN ALULIAKNAK BELÉPNI TILOS!   

 DE TÉNYLEG! 

Azt mondják, és bár valamelyest fallokratának hangzik, valójában a nők dicsérete: 

Csak nem ilyen a szóhasználat, amikor mondják.

Engem a hatalom soha nem érdekelt. 

A mondat igazságát pedig bizonyítja,, hogy egy-egy blogbejegyzésem nézettsége öt és ötszáz rákattintás között mozog. Vannak kilengések, amikor felugrik háromezerrel is. Egyetlen bejegyzésem volt, amelyik elérte a 150 000 kattintást: A gömbölyű szép című könyv értékelése. A nézettség oka egyszerű volt: a bejegyzés tele van hiányos öltözetű hölgyekkel. (Lehangoló, nem? Vagy csupán természetes?)

*

A természetes ösztöneimen túl nem vagyok szexfüggő. Csak olyan szokásos módon: férfi vagyok. Tudok lemondani. Azt is tudom, hogy akár hosszú ideig is. (Meg azt is, hogy túl sok értelme nincsen.) A nők testétől független megoldási lehetőségek soha meg nem kísértettek, semmilyen formában. Mármint a természetes, magányos megoldáson túl. Ahogy utólag megtudtam, nem elvekből, hanem belsőmből vezérelve leragadtam a zsidó-keresztény kultúra istenének a megoldásánál. 

Így (és nem ezért), ha nőkről volt szó, akkor mindig csak egy nőben gondolkodtam: mindig az aktuálisban. Volt egy tizenhét éves házasságom: soha nem léptem félre belőle. Szerelmetesfeleségtársammal tizennyolc éve vagyunk együtt. Őt pláne nem csaltam meg, mellette pláne eszembe sem jutott ilyesmit tenni. Okom se volt rá, és tönkre se akartam tenni azt, ami működik közöttünk. 

– Na, jó – mondta erre SzFT –, de azért két nővel el tudnád magadat képzelni, nem igaz? 
Elgondolkodtam. 
– Hm... Mindenképpen. Csak mind a kettő te legyél! 
– Ez jól esik, de már túlzás, Morzsám... Akarnád te azt a hármast! 
– Esetleg, ha így van, akkor... 
– Még mit nem! – csattant fel. – Verd ki a fejedből! 
– Kiverem... – hajtottam fejet engedelmesen. 

*

Azt képzeld el, jó pár hónapja egy ismerős házaspártól kaptunk egy ajánlatot: a hétvégén nem lesz otthon a gyerekük, menjünk át borozni, ott is alhatunk, s ha úgy gondoljuk, összehozhatunk négyesben egy tabuk nélküli szédületes éjjelt...

És képzeld, nem mentünk bele! Bár több ilyen lehetőségünk nem biztos, hogy lesz még ebben az életben.

Tréfából mondtam is SzFT-nek, hogy azért ezt meg kell fontolnunk, ne utasítsuk vissza hübelebalázs-módra a meghívást, mert azért mennyire változatos lehetne az az este: én a másik nővel, ő a másik férjjel, én a másik férjjel, ő másik feleséggel, a két feleség velem, a két férj innen-onnan egy-egy asszonnyal... és még nincsen vége a lehetőségeknek. Hiába küszködtem, nem villanyoztam fel az élénk fantáziámmal ezt a kövület-konzervatív asszonyt... :-D

*

A kamaszkorom, hogyan is mondjam, merev vágyakozásban telet, hogy végre, végre, ha majd lesz egyszer egy hús-vér lány...

A mai napig emlékszem, amikor Anyuval és Apuval Óbudára költöztünk, és első alkalommal el kellett mennünk gyerekorvoshoz a Vörösvári útra, hét-nyolc évesen fenemód kíváncsian szemléltem a furcsa módon a gyerekrendelő elé tett női szoboraktot. Ami egyébként a mai napig ott van. Nagyon tetszett az ábrázolt test. Még a mai szememmel is minden olyan kis megfelelő rajta. Nagyon hasonlít SzFT-re. Aki akkor, amikor a szobrot először láttam, még meg sem született. 

*

S amikor lett élő, hús és vér nő, nem akartam hinni a szememnek, a kezemnek, az orromnak, a megfelelő szervemnek, hogy itt van, simogathatom, foghatom, szagolhatom, csókolhatom, ízlelhetem, simogat, megfog, magába rak, ott tart... A világ legcsodálatosabb dolga volt, minden kamaszos sutasága, ügyetlensége. Mindkettőnk részéről. 

*

Az is kétségtelen, talán szegénységi bizonyítvány, nem tudom, az-e, de olyan igazi, ereszd el a hajamat, soha ne hagyjuk abba együttlétekre negyven évet kellett várnom...

Addig soha nem tapasztaltam, hogy milyen lehet, amikor három napig csak enni, inni, zuhanyozni és az egyéb fiziológiai indokból szállunk ki az ágyból. Meg maximum egy újabb pozíció, hozzáférés lehetősége miatt. Mondhatom frenetikus megélni. És nem is tudtam előtte, hogy képes vagyok ilyesmire. Az addigi tapasztalataim szerint nem gondoltam volna. Az kellett, hogy ennyire szerelmes legyek, s hogy akibe szerelmes vagyok, maga is inspiráljon, kezdeményezzen, és hagyja magát minden szempontból csodálni. 

*

Azt mondom, a világ legszebb, legesztétikusabb látványa a női test, és a világ legjobb dolga egy megfelelő nővel szexuálisan együtt lenni. 

Azt is mondom, hogy nagyon nem mindegy, hogy mi az együttlét késztetése. Voltam nőkkel kizárólag az együttlét akarása miatt. A pillanatnyi gyönyör megkönnyebbülését mindig követte valami feleslegességi érzés. A nők testének az élvezete persze, hogy jó volt, amit az n testem kapott, persze, hogy jó volt, csak az, hogy a lelkem parlagon maradt, az első kettőt valahogy feleslegessé tette. A megfelelő nő = akibe tetőtől-talpig szerelmes vagyok. 

Kurvával soha nem voltam, az lehet, hogy más. 

*

NA, AKKOR A SZEX-KÉPREGÉNYRŐL IS MÁR VALAMIT...

Gondolom, téged is az foglalkoztat a legjobban, mennyire szókimondó... izé... ööö... szómutató a képregény? Nem mintha az ember kangyereke rajzokra izgulna, bár láttunk már karón varnyút. S azért egy szexualitásról szóló könyv meztelenség, némely pozitúra megmutogatása nélkül smafu. Ha viszont túl sok minden lesz láthatóvá, akkor meg pornográfia és nem kultúrtörténet. 

Szerintem ízlésesen oldotta meg a kihívást a rajzoló. A merev péniszek hemzsegnek ugyan képregény-szerte, de a tágra tárt női nemi szervek nem. Mi több, ha jól emlékszem, az utóbbiból mindössze egy van premier plánban, de az is egy festményt idéz.

Gustave Courbet: A világ eredete. A képregény elmondja, hogy a festmény óriási vihart kavart a megszületése idején, 1866-ban. Hogy milyen lassan halad a világ, amiről azt mondjuk, sebesen száguld: 2024 közepén szélsőséges feministák tönkretették a festményt. 

Közösülési pózok vannak a könyvben, de a konkrét kontaktust soha nem ábrázolják. A férfi nemi szerv orális megközelítését sem. Kézben előfordul. De az ejakuláció soha.

Megnéztem: az utolsó mondat nem igaz: van benne fröcskölés. Igaz, egyetlen képen. Rajzon. 

Érdekes, hogy az erekció mennyire szalonképesnek számít, a punci meg mennyire nem... 

A rajzok jópofák. Amikor legelőször kinyitottam a könyvet, azt hittem, Jean Effel rajzait látom. Aztán tudatosult, hogy dehogy. Nem tudom, a stílus-hajazás tiszteletadás vagy egyszerű véletlen. Vagy csak én láttam bele. Bár mivel nem szoktam tévedni, ez utóbbi valószínűtlen. :-D

A rajzok kifejezők, jobbára nem túlságosan karikatúra szerűek, de nem is realisták. Éppen illenek a témához. Nem viszik el semmilyen irányba a mondanivalót. 

*

A könyv végigrohan a történelmen és bemutatja, mikor, hol milyen dugási szokások voltak érvényben. Jó, nem csupán a történelmet nézi, mert szó van a sumér, az egyiptomi, a görög és a római mitológiáról is, melyik isten, mikor hogy, kivel, hányszor. 

A munka hatalmas falat, a szelektálás és az arányok kidekázása nagyon jó érzéket feltételez. Mert ugye az össztörténelmi dugások számának a megbecsülése is lehetetlen. Tehát következtetéseket kell levonni abból, amit tudunk. Mármint azon kívül, hogy dugni jó, egymás nemi szerve, teste, keze, szája, mindene örömöt tud okozni, is örömöt okozni is csuda jó. 

Ezért a szerző arra koncentrált, hogy a szex miképpen illeszkedett bele a mindenkori társadalmi szokásokba, nézetekbe, vallásos hitekbe. Mert nincsen dugás társadalmi következmény nélkül. Illetve van, csak a dugás nem szakítható el teljesen a társadalomtól, ahol nekiveselkedünk egymásnak. 

*

A szerző álláspontja sem független a korától, amiben él. Nem politikai nézetsemleges. Mondjuk nekem nem is követelmény, hogy az legyen. Ebben az esetben nem tolja túl a dolgot (mint a feminsiták kicsit fentebb, akik ahelyett, hogy örülnének a marhák, mekkora imádat van a lábuk köze iránt, egy puna, festményen, összebarmolják a kultúrkincset). De azért a polkorrektség és a liberális szemlélet vastagon ott van a szerkesztésben. 

Például: az egyház kétezer éves léte alatt egy lépéssel mindig le volt maradva a társadalmi szemléletváltozásoktól. Amikor éppen nem ő maga erőszakolta ki az életszerűtlenségeit. 

Aztán itt van az azonos neműek szerelmének a kérdése. Aki nem támogatja, akinek ellenérve lenne, az bigott, homofób, gyülölet-szívű. Aki a melegjogi célokért nem lelkesedik maradéktalanul az a szabadság véresszájú ellensége. Ez adja magát, ellenérv nincsen, nem is lehet. Ahogyan, ugye a fogamzásgátlás / abortusz taglalásakor (értsd: egyházszapulás) is előjön a szokásos feminista érv: ugyan mi jogon szól bele bárki a dolgukba, ez az ő testük, ki másnak lenne joga rendelkezni vele? 

 Az LMBTQ agyamentségeit nem érinti a képregény. Meg persze sok minden mást sem. Ha mindent érintene, parttalanná, unalmassá válna. De hogy az LMBTQ kimaradt, én bizony nem bánom! 

*

Pozitívan akarom zárni a beszámolómat. Prekoncepcióval úgy vettem kézbe a könyvet, hogy nekem újat ugyan nem nagyon tud majd mondani, de olyan kis szódával egyszer elmegy.élménynek talán jó lesz. Kihagytam a számításból mind a történelmi, mind a kultúrtörténeti ismereteimnek irdatlan hiányait. 

Mert bizony nagyon sok mindent nem tudtam. Te talán igen, hogy Viktória királynő a magánéletében egyáltalán nem volt bigott, mi több, ugyancsak szeretett kufircolni. S hogy a férjének pénisz-piercingje volt? 

Na, ugye! 

S ez messze nem minden, ami újdonságot jelentett. Nem tudom, a szerző akarta-e, de remek érve van a patriarchátus logikus kialakulására is: különben kihaltunk volna. De nem tudtam Victor Hugo, se Balzac kielégíthetetlenségéről sem. Meg arról sem, hogy Kleopátrának már volt vibrátora. Áram sem kellett hozzá! 

Meg még egy csomó mindenről. 

Vagyis nagyon is tudott újat mondani a könyv. S mondom, a rajzokat meg felettébb élveztem: jókat derültem rajtuk. Meg volt, hogy minden prüdériamentességemtől függetlenül nagyon meglepődtem a szókimondásukon (lehet, felül kell vizsgálnom az önismeretemet?). 

8/10

2024 karácsonyának szentestéje előtt két nappal. Majdnem egy hete itthon vagyok. Nem tűnik majdnem egy hétnek. Elröppent. Túl gyorsan. D a pofámat befogom, mert majdnem három hét szabira jöttem. Ember nincsen, akinek ennyi jutott így, a téli szünetben.  

Túl sok mindent nem csináltam. Olvastam, írtam, takarítottam, unokáztam, főztem... Voltam. Hajnalonta keltem, akkor a legjobb írni és olvasni.