2. JELENTŐSEN JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT KIADÁS!
MÁRMINT AZ ÉRTÉKELÉSEM
JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT.

Egyfelől és főleg a kötet méltán címoldalra is kiemelt grafikusának, Cserkuti Dávidnak, vagy inkább CSERKUTI DÁVIDnak köszönhetőn.

Már a borító megkomponáltsága levett a lábamról. Amikor belelapoztam, és szembesültem a színes grafikákkal, amiknek mindegyike, ha akarom, karikatúra, ha akarom, illusztráció, ha akarom teljesen egyedi műalkotás. De bármelyiknek is nézem, kidolgozott, lendületes, elegáns, lendületes, dinamikus, játékos, tréfás, pazar, egyedi, művészi, profi. s. És ha már, akkor még egy viszonyítási pont: engem utoljára Rusz Lívia rajzai fogtak meg ennyire. De eszembe jutott Zorád Ernő világa is.

Ahogy mondtam, a könyvön belül is a színesek az illusztrációk.

Igaztalan, de úgy voltam vele, hogy a történetet nagyon el kellett baltázni, hogy ne tessen nekem. Pozitív diszkrimináció, belátom. De egyáltalán nincsen bennem miatta szégyenérzet.

*

Évekig össze-össze futottam Lezsák Levente történetével. A könyvtárban nem volt meg, s ha árulta valaki, ismeretlenül túl borsosnak találtam az árát. Míg a múlt héten a kedvenc könyvbögrekocsmás, hihetetlenül kultúrált, kedves és figyelmes cigány antikváriumosomnál, a Puskás Stadion metróállomása előtti nagy téren megleltem a 300 HUF-os oldalon. Jött velem, magától. Igaz, valószínűleg szaunában olvasta valaki, mert hiába a relatíve vastag papír, az egész könyv kicsit hullámos. Sebaj, de birtokon belül van. (Jelenleg, 2025 júliusában több helyen is megvásárolható, teljesen emberi áron, jó állapotban. Csak nézz körül a Molyon4.)

*

Elolvastam. Jelentem: tökéletesen jogos volt a pozitív diszkrimináció! .

A könyv negyedénél tartottam, amikor rájöttem, hogy felidézett bennem valamit a stílus, a történet fílingje és műfaja is: Filamér nyomozására gondolok, Bogdán István roppant sajnálatosan egyedüli könyvére, az Őfelsége magánnyomozója című remeklésre. 

Mert az is mesekrimi. Mert ott is király van, meg nyomozás, meg humor, meg rötyögés, meg mesealakok (ott sárkány, itt tündér, meg varázsló), meg összeesküvő udvarmesterek.

De egyáltalán nem a nagy lelkemnek köszönhető, hogy Lezsák Levente nem került az ügyes plagizátorok sorába. Minden párhuzam (vagy ahogy ő mondja a mesében a párhuzam ellentéteként: egyhuzam), absztrakció, felidéződés ellenére sincs olyan érzésem, hogy lenyúlta volna Bogdán István ötletét. Vagy ha igen, rettentő ügyesen, mondhatnók megbocsáthatón tette.

Jó a történet, szerethető, ungonosz alakokkal, élesen formált karakterekkel, pergős, filmszerű cselekménnyel, jó humorral, kellő adag groteszkkel. Bogdán mesekrimijével ellentétben ez kortalan (hogy az nem: amannak sem hátránya), Az NKA nem nyúlt mellé a támogatással. 

*

Ja, hogy a történet... A fülszöveg (amibe kénytelen voltam picit belenyúlni, mert például fényes égitestünk neve, rendre kis betűvel került a szövegbe, hiába tulajdonnév, az utolsó mondat pedig úgy értelmetlen, ahogyan van) ezt mondja:

Van egy ország, Mordia, ahol sohasem süt ki a Nap, ahol mindig borongós az idő, és ahol az embereknek soha sincsen jókedvük. De még egy árva huncut pillanatra sem. És igy megy ez már emberemlékezet óta.

Egészen addig, amíg valami szörnyű dolog nem történik: IV. Burgum, Mordia királya egy reggel JOBB LÁBBAL kel fel!

No, mit szóltok? Hogy semmit? Hát persze, hiszen nem ismeritek Mordia királyi udvarának tizenöt kötetes „Etikett- és protokollszabályzatát”, amelynek második kötetében feketén-fehéren ez olvasható: Mordia mindenkori királya köteles minden reggel BAL LÁBBAL felkelni az ágyból, hogy ezzel is rossz példát mutasson hűséges alattvalóinak."

Most pedig az amúgy mord király kedvesen viselkedik, vicceket mesél a szolgálóknak, vödör- számra eszi a fagylaltot, és még a Napot is kisütteti az udvari meteorológussal.

Hát csoda, hogy az alattvalók rémülten szaladnak szét a szélrózsa minden irányába? Lássuk be, hogy nem csoda. Fő is Mordia föudvarmesterének, Bikacsöki Balambérnak a feje, hogy mitévő legyen.

Végezetül nem tud mást kisütni, mint azt, hogy csakis bűntény történhetett: valaki előre megfontolt szándékkal ellopta őfelsége rosszkedvét. Ezért felfogad hát egy magándetektívet, hogy az a tettes nyomára jusson akadjon, s visszaszerezze Őfelsége megszokott, régi, jól bevált rosszkedvét. És Emerson, a világhírű magán- és mesterdetektív nyomozni kezd.

Szökésben lévő királylány, száműzött álruhás királyfi, rejtélyes szabószámlák, valamint a világ legpechesebb magándetektivje Lezsák Levente mesekrimijében, ahol természetesen minden jó, ha jó a vége, és persze a sárkányok sem maradnak éhen.

Mondjuk a fülszöveg egy negyed mondat teret sem enged a történet voltaképpeni főszereplőjének, a Emerson segédjének, akit „a Detektív Főfelügyelőség varrt a nyakába”. (A főfelügyelőség neve, hiába tulajdonnév, az első megjelenésekor, ahogyan a fülszövegben életadó égitestük neve, nemecsekesítve lett. A második előfordulásánál már nem. Van ez így.) A fickót Jonesnak hívják. Jones, Emersonnal ellentétben tud gondolkodni és nyomozni is. Ő azzal foglalkozik, Emerson pedig azzal, hogy a nyomozás ürügyén minél kényelmesebben éljen a királyi palotában, és minél több pénz sajtoljon ki a nyomozásból. 

S közben bonyolódnak a dolgok. Például Vidoria hadat üzen Mordiának. 

HADÜZENET!!!!

Reszkessetek!!!!

Én, a győzedelmes IV. Hugó, Vidória királya

ezennel háborút hirdetek Mordia ellen!!!!

Jobb, ha megadjátok magatokat, mert különben...

Reszkessetek!!!!

Hát ki ne sz...ná össze magát egy ilyen üzenet olvastán? Ennyi felkiáltó jel láttán! A hadüzenetnek aztán meg is lesznek a természetes következményei. Például a két ország közötti határ, ami eddig tulajdonképpen jelképes volt, immár tényleges, félelmetes átkelővé vált. 

Megebédelt hát, és csak úgy, gyalogosan nekivágott az útnak, hogy át- keljen a határsorompónál Mordiából Vidóriába. Talán egy félórácskát kutyagolhatott mindössze, amikor megpillantotta az őrbódékat és az utat keresztező sorompót. Egyenest odaballagott hát, és...

... és ebben a pillanatban, rászegezve a dárdáját Jonesra, egy őr ugrott elő az őrbódéból:
– Állj, vagy döfök! – kiáltotta harciasan a határőr.

,,No, ennek már a fele sem tréfa" – gondolta magában Jones, és megállt.

– Kezeket fel!

Jones engedelmesen feltette a kezét.

– Te kém vagy? – kérdezte a határőr.

– Nem válaszolta Jones.

– Nem kém! – kiabált be a kalyibába a határőr, ahonnan egy basszus zengett vissza:

– Azt akárki mondhassa!

– Azt akárki mondhassa – ismételte meg a határőr.

– De én nem vagyok akárki – mondta Jones. – Én Jones vagyok – azzal megmutatta az útlevelét a határőrnek.

– Az más – mondta szigorú hangon az őr. – Ha nem akárki, akkor az már mindjárt más. Mer teccik tudni folytatta egy kissé megenyhült hangon –, itten háború van. És ilyenkor a legfontosabb az éberség. Mer sohasem tudhassa az ember, hogy kifélék-mifélék mászkálnak errefelé.

– Aha - mondta Jones. – Tudja, én csak Vidóriába szeretnék átjutni.

A határőr erre ismét ráfogta a már leeresztett dárdáját, és összeszűkült szemmel mondta:

– Szóval mégiscsak kém!

Nem mondok többet a tartalomról. elsősorban azért nem, mert ez a meseregény tulajdonképpen meseregénymeskete. Olyan vékonyka, olyan karcsú, mint Vidoria királyának a lánya, aki Jonesre néz, az meg őrá és... na, de azt mondtam, nem mondok többet! 

*

Hogy egy kicsit rosszmájú is legyek, és megmutassam, Lezsák Levente is csak emberíró, egyetlen, tökéletesen lényegtelen következetlenséget találtam a könyvben: a királynő külföldön tartózkodik, pedig jó lenne, ha nem ott lenne, hanem emitt. A főudvarmester megállapítja, hogy mire odajut a hír, meg mire vissza a királynő, hű az mennyire hosszú idő, mert lóval, szekérrel, ugye... Aztán a főhős úgy utazik, hogy bebújik egy teherautó ponyvája alá... 

Spongyát rá, mert ez csak felületes kukacoskodás, horpadás keresése a gömb felületén. Hiszen még a Föld sem tökéletesen gömbölyű! Mégis úgy tökéletes, ahogyan van!

*

No, megyek, utánanézek, van-e még valami a két szerzőtől valahun. Akarok még Lezsákot olvasni és Cserkutit nézni. 

Kiss Ferenc Füles bibliográfiá-jában egyetlen egyetlen képregényt találtam (A Tranai), ami Robert Shecley művéből készült, a Molyon pedig egyetlen könyvet szerzőként (Unicum illusztrációk), és tizenöt másikat illusztrátorként. És persze a weboldala, ahol elég sok minden más is van.

Lezsák Leventének pedig ez a két, meseregénye jelent meg, a Mordiáról szólók. 

10/10

(2014 + 2025. július)

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, Gyula városa. Már szinte hazajövünk. Pedig nem az otthonunkban lakunk, hanem máséban. De olyan-pitty-putty, sitty-sutty pakoltunk ki, hogy csuda: mindennek meg van a bejáratott helye, tudjuk, mi hol van, mi merre. 

Egy kicsit éppen ezért tartottammagamban ettől a nyaralástól: a megszokás végett, az újdonság hiánya miatt. 

De tegnap este teljesen elmúlt a félelmem. Tegnapelőtt érkeztünk. A házigazdával vagy két órát beszélgettünk a kertben ülve. A párja Erdélyben van, szülőápolóban. Vele képtelefonáltunk. És közben elég sűrűn kaptam a pálinkákat. 

Ami nem lett volna baj, ha nem kellett volna még elugranunk a Lidlbe. És Szerelmetesfeleségtársam azt mondta, bringázzunk. Kicsit már törtem a magyart, de a térkordinációval nem volt baj. Össze is szedtük, ami kell, a fizetésnél volt csak rövidzárlatom. Odatartottam a OR-olvasóhoz a telefonomat. Szerencsésnen megleltem a Lidl-alkalmazást, meg is tudtam nyitni, ott volt előttem a QR-kód, de az olvasó nem boldogult vele, nem olvasta be. 

A pénztáros sztoikus nyugalommal mondta: 
– Fordítsa meg a telefont, úgy jó lesz! 

Hát ja, összekutyultam az NFC-vel. 

Szóval tegnap este besétáltunk a városközpontba, a Hídfőnél megittunk két sört, megnéztük, nem tették-e odébb a szökőkutat, leltároztunk egyet a vár környékén, meg van-e minden Gyulán? Meg volt, Gyula önazonos maradt. 

Amikor kimondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy lám, tizennyolc éve nem tudom őt megunni, s bár persze, igen van egy csomó minden, ami rutinból történik, vannak bevett párbeszédeink, cselekedeteink, de mégis, minden reggel megcsodálom őt, és boldog vagyok, hogy ő a feleségem. 
– Hát én sem tudom elképzelni, hogy ne legyél. Senki más nem te vagy, és én senki mást nem tudnék elviselni, mindenki idegesítene. 
Valahogy így vagyunk Gyulával is. Minden misztifikáció nélkül. 

*

Ültünk egy padon a Fő utcában, kicsivel a könyvtár után, a vár felé. Előttünk szökött egy kút, meg másik három is a kis tér négy sarkában. 

– Az a baj, hogy a fenntartásaim Gyulával szemben csak olyan sokára nem lesznek igazak, hogy akkor már nincs értelme költözni, mert olyan öregek leszünk, hogy úgysem bírnánk megtenni. 
– Mire gondolsz? 
– Hát a gyerekeinkre, az unokáimra és édesanyásra. Ezek a dolgok, a távolság, a segítségünk hiánya úgy sem változik. És melyik a fontosabb, az, hogy itt itthon érezzük magunkat, vagy az hogy ott jelen legyünk? 
– Én azt gondolom, hogy vagy mi éljük az életünket, vagy nem éljük. Más nem élheti helyettünk? 
– És az nem önzés? 
– Akkor nem mi éljük az életünket. Más nem fogja megvalósítani az álmunkat. 

Bakker, és nem? 

Hogy egyből cáfoljam magamat, mármint, hogy a bejegyzés nem rólam szól, azonnal elmondom, hogy nekem is volt mamikám. Csak én Nagyinak hívtam. A gyerekeim meg Dédinek.

NAGYI

Tizennyolc éves voltam, amikor elmenekültem Apu harmadik házasságának a közeléből. Akkor már veszettül ivott. A harmadik feleségével pedig nagyon nem bírtuk egymást. Akkor sem, ha egyszer én mentettem meg attól, hogy Apu kést mártson belé. Meg akkor sem, ha látogatóba visszamenve vele többet tudtam beszélgetni mint Apuval. Ezt add össze! 

Szóval én nem gyerekként kerültem össze Nagyival. Valamiért mégis úgy emlékezett, hogy ő nevelt fel engem. Pedig nem. Az utca tett ilyet, meg a barátok, barátnők. Az tény, hogy Nagyi már a középiskolám első évében mondta, hogy hozzá bármikor mehetek. Dolgozott a Harmadik Anyámnak, érzékelte a viszonyokat. Aztán Nagyival együtt éltünk nyolc évet. Akkor újra férjhez ment. A második férjével leéltek, hűha mennyit is, tizenhárom évet. Majd Nagyi még pár évet ott élt a bácsi házában, ami az övé lett. Aztán volt egy pillanat, amikor azt mondta, a kicsi ház, a kicsi kerttel is sok már neki, és élne az ajánlatunkkal, hogy hozzánk költözzön. Hozzánk költözött. Úgy három-négy évet éltünk együtt, akkor már Szerelmetesfeleségtársammal, az én két gyerekemmel és SzFT kislányával. Ja, nem is, Szami lányom akkor már nem IS lakott velünk, hiszen Nagyi az ő szobájába költözött. 

Szóval volt nekem is Nagyikám. A másik nagymamámról inkább most egy szót se, jó? Nem érdemli meg.  De Nagyi tényleg különleges asszony volt. (Jó, értem én, vajon kié nem?)

Vidéken, Abádszalókon nőtt fel. Hat elemi iskolája volt. Ott, Szalókon ismerkedett meg a nagypapámmal, akivel '57-ben költöztek fel Budapestre. Papa egy ideig a szakmájában dolgozott, cipész lett, maszekban. Aztán mindketten elhelyezkedtek a Mino-ban, az akkori egyik legnagyobb cipőgyárban. Nagyik szabász lett, Papa felsőrész-készítő. Már itt, a fővárosban született meg a lányuk, Anyu, Etuka. Aki életvidám, mosolygós teremtés volt. Nincsen fotó, ahol teljesen komoly lenne. Még a nagyon kari halála, huszonhét éves volt, előtti fényképen is mosolyog. Pedig tudta, hogy meg fog halni. Leukémiás volt. Én meg hét éves, amikor ez bekövetkezett. 

Nagyi tehát egyedül maradt. Anyu a frissen kapott óbudai lakásból ment utoljára a kórházba, meghalni. Nagyi a Klinikáknál lakott. Úgy nagyjából azóta, hogy Papával Pestre jöttek. Én is oda költöztem az érettségi után, oda születtek a gyerekeim, Eszter és Gergő is. Azt a lakást akkor hagytuk ott, amikor összeköltöztünk Szerelmetesfeleségtársammal, egy nagy óbudai, Flórián téri lakásba. De ez másik történet. 

Nagyi és Papa eredetileg a földszinten laktak, ott az Örökimádó Templom épületében. Egy szobájuk volt. A vécé a folyosóról nyílt, de csak az övék volt. Ahogy a konyha is a folyosóról nyílt, külön bejárattal, semmi köze nem volt a lakáshoz.

Nagyi ezt a lakást cserélte el Bolond Marival, amikor annak meghalt az anyja. Ennek kisebb volt a rezsije. Nagyinak így lett egy szoba, komfortos, ötven négyzetméteres lakása. Ráfizetett Marinak a spórolt pénzéből. Ez a lakás sem volt ideális, különösen amikor oda költöztem. Eredetileg külön volt a konyha és a fürdő a vécével, de aztán az eredeti konyha lett az én szobám, a fürdőt meg ketté választottuk, az előszoba felöli része lett a kis, csányi konyha, az ablakfelöli meg a fürdő a vécével.

Nagyi aztán innen ment férjhez hetven évesen Vecsésre egy nyolcvanegy éves bácsihoz. 

Nagyi nem volt túl művelt. Nem tudta volna megmondani, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. De tudta hogyan kell csirkét vágni, kolbászt tölteni, pacalt főzni és pogácsát meg olyan sós, sima tésztát sütni, azt a hosszút, aminek a receptjét elvitte magával, mert nekem lukas az emlékező részem. Tudott spórolni és tudott dolgozni. De el is tudta engedni magát. Amíg létezett a SZOT, ő bizony kihasználta a majdnem ingyenes nyaralások lehetőségét akkor is, amikor Papa már nem volt. Nem volt kikapós asszony, nem adta könnyen magát, de mindenhonnan úgy jött vissza, hogy egy „legény” ott loholt a nyomában. Akit valamelyest kihasznált, ki ezt  csinált meg a lakásban, ki azt, aztán lekoptatott. Közel magához egyiket sem engedte.

Legutoljára kiderült, hogy még a nyolcvanegy éves bácsit sem. Aki eljött hozzánk, és megkérte tőlünk Nagyi kezét. Akkor még nem SzFT-vel éltem. A vasárnapi ebéd után, tyúkhúsleves, nyammm, sült oldalas, hagymás törtkrumpli, párolt káposzta volt a menü. A desszert után, azt már nem tudom mi volt, de Nagyit ismerve tuti, hogy volt, Anti bácsi előhúzta a virágcsokrot, illendőn megkérte Nagyi kezét, és hozzátette: 
– Higgyétek el, gyerekek, én nem csak a szex miatt akarom elvenni Etuskát! 

Amikor a bácsi meghalt, nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Nagyival a temetését intéztük, amikor kibukott belőlem a kérdés. Pedig ennyire intim témákról soha nem beszéltünk.
– Nagyi, amikor Anti bácsi megkérte tőlünk a kezdett, mondta, hogy nem csak a szex miatt... Csak a szája járt? 
Nagyi somolygott, aztán nemet intett a fejével. Nem mondtam ki, de magamban ujjongtan: tehát van, lehet olyan, hogy még nyolcvan felett is tettre kész a férfiember! Aztán nagyi ugyanúgy somolyogva, hozzátette: 
– De én nem hagytam ám! 
Elképedtem. 
– Egyszer sem? 
Nagyi ismét tagadólag ingatta a fejét. 
– Vénségünkre? Minek az? 
Csóró Anti bácsi! Mondom, tizenhárom évig voltak együtt. És tudom, nagyon szerette Nagyit. Amikor levittem Nagyit Abádszalókra, haza, majd három nap után visszavittem, olyan szeretettel ölelgette és olyan őszintén köszönte meg, hogy hazahoztam neki, hogy az szinte könnyesen megható volt. 

Aztán Nagyit magunkhoz vettük a Flórián téri bérlakás második emeletére. Ami lift nélkül úgy a negyediknek felelt meg. Mert nem volt lift. Azóta sem tudom eldönteni, jó ötlet volt-e, vagy csupán kényszerűség, és mi lett volna ha nem tesszük. A vecsési házból fizettük ki az összeköltözésünkkor felvett hitelt. Ami aztán ment a levesbe a teljes összegében. Ez is másik történet, egy lakás akkori árát adtuk a banknak, aztán lakásunk se lett belőle... 

Volt még egy-két jó év, aztán Nagyi rohamosan leromlott. Először fizikailag, majd szellemileg is. Volt, hogy Gergő fiamat bottal akarta elverni, mert az elvette tőle a Nagyi által zsebre vágott lakáskulcsát és Gerinek indulnia kellett otthonról. Nagyi másnap az egészre nem is emlékezett. 

Egyre több mindent felejtett el. Csak egy dolgot nem, az inzulinját beadni magának. De azt minden körülmények között megtette, a kötelesség az kötelesség. Akkor is, ha semmit nem evett. Az akkoriban hét-nyolc éves Csemete kivételével minden családtag legalább egyszer visszahívta őt a kómából. Még Geri fiam Vandája is, aki egy alkalommal kettesben maradt vele a lakásban. Úgy csörgött rám. 
– Moha, elvitettem a nagymamádat a mentőkkel!
– Backi, nem fértetek el ketten a száz négyzetméteren? Mi történt?
– Éppen készültem a fürdőben, amikor hallottam, hogy Eta néni szobájában valami leesett. Bementem, hát ő volt az. 
– Mire te? 
– Láttam, hogy Márti [ez SzFT böcsületes neve. Legalábbis az egyik, de másikon senki sem szólítja] a múltkor mit csinált vele ilyenkor, cukros vizet itatott, kis kortyokban, aztán amikor magához tért, hívta a mentőket. Ezt tettem. 
– Imádlak, Vanda! Megtartunk! 
(Szerencsére, szerencséjére ezideig a fiam is így gondolta.)

A sok kómaközeli állapot nem tett jót Nagyinak. Egyre gyengébb, passzívabb lett. Aztán egy enyhe infarktussal kórházba került. A belgyőgyásza mondta, hogy állandó felügyeletet igényel, meg tudjuk-e oldani? Nem tudtuk... Elintéztem a Margit kórházban, hogy kerüljön be az elfekvőbe. Az intézés után sírva jöttem ki, hogy oda az én Nagyimat...? A következő hét hétfőjén került volna át. Pénteken hívott a dokija, hogy nagyon sajnálja, de nem kerül át... Leszálltam az 1-es villamosról, valahol a Pongrác út környékén, az Árpád-hídig (képtelen vagyok a mai nevén, Göncz Árpád Városközpontnak nevezni) kibőgtem magamat. Ott úgy szálltam fel a villamosra, hogy hálát adtam az Égnek, hogy így történt: Nagyi az ébrenléteinek úgy a felében teljesen a tudatánál volt. Teljes tudattal az elfekvőben tölteni az időt, tudva, hogy a tuti végállomás... Brrr! 

Szerettem Nagyit. Nem volt pallérozott elme, de a magához való, józan, paraszti esze megvolt. Megmondta a véleményét, de nem akart bántani senkit. Meg elhallgatni sem amit látott. Aztán persze utólag többször kiderült, hogy a tapintat többször hallgatásra bírta. Amikor a kritika, az ellenvélemény már csak sebekben turkálás, lelki rugdosás lett volna. 

Majd tíz éve, hogy meghalt, de ugyanúgy hiányzik most is. Isten veled, drága nagymamám!  Majd azon az új világon, amiben te nem hittél, majd ott... Mert jó ember voltál. Ember voltál. Nagyon hiányzol ám!

MAMIKA

Azt mondod, beszéljünk végre a regénykérő is? Beszéljünk! Tulajdonképpen eddig is arról beszéltünk. Mert részemről komoly hasonlóságokat találtam Nagyi és Mamika között. Például ahogyan kezdődik a történet, az majdnem szó szerint ugyanúgy volt Nagyival is. 

– Zoli, soha ne öregedj meg!
– Jókor szólsz, Nagyi, negyven éves vagyok!
– Akkor most állj meg vele! Vagy úgy jársz mint én: tizennyolcnak érzem magamat, csak aztán amikor belenézek a tükörbe, akkor egy vénasszony néz rám vissza! 

Sokan azt állítják, hogy aki hatvanhét éves, az már öreg. Mamikának nem ez a véleménye. Ő világéletében azt állította – és vele együtt egy csomó öregember –, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Márpedig Mamika meglehetősen fiatalnak érezte magát. Mondogatta is gyakran, hogy kívülről ugyan vénasszony vagyok, de belülről kislány. (5.)

Na, ugye! 

Kallénak meghalnak a szülei. (Jó, nekem „csak” az anyukám halt meg, Apura tizenöt év múlva került sor. Mondjuk ő is csak negyvenhárom éves volt, amikor egy lakótelepi lépcső széle összefogott az alkohollal és kettesben összezúzták a koponyalapját. (Ezt is Nagyitól tudtam meg. Valahol, valakinél voltam, este mentem haza. Nagyi az utcán állt, a ház előtt, a Klinikáknál. Ott mondta el, hogy meghalt az apám is. Nem tudom, miért ott várt rám, ez nem derült ki számomra. Én akkor már huszonkettő voltam, Akkor lettem szülőárva. Tény, hogy Nagyi volt nekem.) 

Kallét Mamika ellentmondást nem tűrőn veszi magához. Úgy dönt, hogy innentől ő neveli a fia fiát. Közben persze fő a feje, hogy persze, igen, naná, nem is adja az unokáját senkinek! De közben szorgosan küzd az árvasági ellátásért, mert igen kevés a nyugdíja, de nem érkezik az a fránya segély, mert komplikált ez az ő Kalléjának az ügye, mert ugye, rokon vette magához a gyereket, egészen más lenne, ha nem lenne rokon... Az ész megáll még Németországban is. 

S akkor itt meg is állok a regényke stílusbeli leglényegénél, a realitásnál. A mindenféle szempontból való realitásnál. Peter Härtling egyáltalán, egyetlen szóval sem gügyög. Nevén nevezi a dolgokat. A halált is, az öregséget is, a magányt, a félelmeket, az alkoholt is. Mi több, egy hetven éves ember belső tépelődéseit is. És teszi mindezt úgy, hogy mégsem teszi nyavalygóssá Kalle és Mamóka történetét. Ráadásul megmarad a története ifjúsági regénynek. Arról nem is szólva, hogy észre sem vesszük, de laza bravúrral megoldja, hogy erőlködés nélkül a tízéves gyerek, és a hetven éves asszony szempontjából is lássuk a dolgokat. Erre az egyik legjobb példa, amikor azt meséli el, mennyire másképpen látta Kalle az édesanyját mint Mamika a menyét. (Mármint Mamika nem menyét, hanem Mamika a fia feleségét. Egyébként milyen jó mesecím már: Mamika, a menyét)

Ráadásul úgy, hogy sem a gyereket, sem az asszonyt nem mutatja hibátlannak. Egyáltalán semmit sem idealizál. De pokolnak sem mutatja az életet. Bizonytalannak, küzdelmesnek igen. A két egészen más generáció szemléletét, stílusát sem ütközteti mindenáron, és nem próbál tanmesét sem rittyenteni a mai huligánok és/vagy a tegnapi ósdi vackok nézetei, cselekedetei köré. 

S nagyon bölcsen nem ad igazat egyik generációnak sem, hanem látja mindkettő értékét és bölcsességét. 

A Mamika nem egybefüggő történet, bevezetéssel, tárgyalással, abban konfliktussal, majd befejezéssel, ami a feloldást adja, sokkal inkább életképek egymás mellé illesztése, egy nagymama és az unokája összeszokásának a történetecskéi. súrlódásokkal, veszekedésekkel, összezördülésekkel. Ahogy az a mindennapokban különben is van. Mert az életünk filmje bár folyamatos cselekmény, de nem a filmművészet vagy az irodalom dramaturgiája szerint alakul. A történeteinket nekünk kell összeállítanunk. S ahogy egy rendező vagy egy író szelektál a részletekben, ahogy a mozaikokat történetsorrá alakítja, úgy alakítjuk mi magunk is, ami szerintünk velünk történt. 

S bár a könyv kicsit váratlanul ér véget, valahogy szerencsére nem a várható módon. Mamika nem hal meg. De az utolsó fejezet arról szól, hogy bizony áll a zászló neki is. Ahogy mindannyiunknak. Éppen most olvastam az ezzel a könyvvel szinkronban fogyasztott A Menny felfedezése című könyvben, az egyik szereplő édesapjának a váratlan infarktusával kapcsolatban olvashatjuk: 

Nyilvánvaló, hogy bármikor bármi megtörténhet; mindenki egyik napról a másikra él valamiféle isteni 
szerencsében bízva, hogy mindig minden úgy marad, ahogy van, aztán egy pillanat alatt minden megváltozik. 

Mondjuk erről az eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egészen másképpen is történhetett volna a saját infarktusom is. Így tulajdonképpen tréfásra sikeredett az egész, fájdalom, félelem, aggódalom nélkülivé. Nem is tudtam, hogy infarktusom van/volt. Igaz, ebbe belepusztult a szívem egyötöde, de még ezt sem érzem különösebben. (Mia francot kezdett a szervezetem a döglött szövetekkel? Ott erjedt bennem semmivé? Jó, legyek nem lepték be, meg kukacok sem zabálták, de akkor hogy, miképpen?)

Ahogy belegondolok, senkim sem halt meg váratlanul.

• Azt, hogy Anyu meg fog halni, mindvégig tudtam, a család nem titkolta előttem, hogy nagyon beteg.
• Apu gyakorlatilag halálra itta magát, várható volt, hogy előbb-utóbb történik valami.
• Anyai nagypapám szintén ivott. A végén szeme fehérje nem volt, csak mint egy tojásnak: sárgája lett.
• Apai nagypapám szívbeteg volt, a háborúban civilként egy téli éjszakát egy vizes árokban töltött, miközben a feje felett jobbról-balról záporoztak a mindenféle kaliberű lövedékek. A szívére ment a több mint alapos megfázás.
• Apai nagymamámmal alig volt kapcsolatom: néha-néha meglátogattam, ő mindig csak pénzért jött, nem hozzám, hanem Nagyihoz. Mohácsi papa összes könyve, de főleg a saját festményei az enyészeté lettek. Vagy tudom is, kié... Az enyém biztosan nem. A nagymamám meg sem kérdezte, akarom-e őket. Minden bizonnyal pia lett belőlük.
• Nagyi pedig szép lassan épült le.
• Ahogy aztán Pipi barátom esetében is várható volt, hogy az alkohol egy ponton átveszi az irányítást a szervezete felett. Ő negyvenhat volt, amikor meghalt. Bakker! S már mennyi ideje az is! Bammeg, Pipikém!
• De nem váratlanul ment el SzFT édesapja
• és a nagybátyja sem. Mindketten betegek voltak.
• Ahogyan SzFT nagynénjében, Nénjében is évek alatt csökkent nullára az aksi szuflája. 

Szóval senkik sem váratlanul tűnt el az életemből. Mindenkinek a halálára rá tudtam készülni. Nem élek permanens halálfélelemben, de az infarktusom óta a saját elmúlásom is jelentősen a látóterembe került. 

C'est la vie.

Ha akarom, szólhat még nekem arról is, hogy magam is nagypapa vagyok. Olvasás közben bevillant, ha ne adja az Ég, hogy a lányommal és a párjával történne valami, mit kezdenék a két unokámmal, Lilivel és Danival?  Szívszorító kérdés. E könyv szerint a jelenlevő gyerek fiatalít. S ők olyan kicsik, hogy ismét nagyon fiatal lennék. :-D 

S van egy anyósom is. Figyelem egy ideje. Soha, egy napot sem fiatalodott még! Nem voltunk kezdettől fogva jóban. Pár éve meg nagyon de. Remélem, ő is így érzi! 

Ápoltam a kertem, hogy nőjön a sok virág!
Szeressük egymást!
Olyan rövid az élet és nagyon hosszú a folytatás!
Jó éjszakát!

Ne vacakolj annyit! Elmúlik az életem!
Ne vacakolj annyit! Mindegyik kell nekem!

Republic: Jó reggelt kívánok!

Szóval ilyesfajta könyvecske ez. Van benne egy csomó gondolat, mindennapi, fájdalmas, szép, gondolatok. Az a fajta, amit semmiképpen sem nevezünk nagy könyvnek, de mindenképpen a legkedvesebb olvasmányok közé soroljuk. Mert szeretjük a szereplőit, szeretjük, ahogyan egymást szeretik és szeretjük az elbeszélő stílusát, ahogyan ő szereti az alakjait. S nem azért mert megmondja a Tuti Nagy Frankót, hanem mert az mondja, nidd' a itt vagyunk mi mindannyian egymásnak, játszunk szépen a magunk játszóterén a magunk pajtásaival és játékaival! 

*

 Van még néhány képem a könyvből. Párat egy kispajtás megkísérelt kiszínezni. Nagyon kicsi pajtás lehetett. :-D

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa (bameg, MÁR július; hát hová rohan az élet ennyire?). Vasárnap hajnal van. Ötkor arra ébredtem, hogy nagyon üres mellettem az ágy. Szerelmetesfelségtársamnak hűlt helye volt csak. Az ágyneműjének is. Úgy látszik, nagyon horkoltam, és nagyon aludtam, mert ilyenkor szólni szokott, hogy forduljak meg hanyattról oldalra, és meg engedelmesen, fel sem ébredve megteszem, és alszunk is tovább. Úgy látszik, most nem reagáltam. Átmentem a nappaliba a laptopomért. SzFT csuda mélyen és békésen aludt a heverőn. Alszik még most is. 

Megint egy olyan hétvége mint ezer másik. Szombat: hajnali írogatás, olvasás, összebújás (hogy van az, hogy majdnem hatvan évesen is fel tud izgatni ugyanaz a nő, aki majdnem húsz évvel ezelőtt is megtette?), kávé, reggeli gyümijoghurt, banán, főzés (most nem csesztük el mint a múlt héten mindent is), film, alvás, közben apróbb házimunkák (mondjuk SzFT kitakarította a vizes blokkot, az nem annyira apró), olvasás, internet bámulás, semmittevés. Szóval teljesen a szokásos. 

A mai nap sem nagyon lesz más. SzFT elmegy úszni, én kiporszívózok, felmosok, bekészítem az ebédet, megebédelünk, film, alvás... Holnap meg munka. 

Bámultam kifelé ma hajnalban a konyhaablakon. Néztem a szemközti, szürke raktárépületet, ami elveszi előlünk a Hármashatárhegy látványát, és azon tűnődtem, mennyire nem kívánok a hétvégeken kimozdulni a kis panel vackunkból. Bezzeg, ha vidéken laknánk, minimum a kertbe ki akarnék ülni, de ott lehet, hogy sétálni is akarnék. Vagy bringázni. Kitolni a cíngát, felülni rá és csak egy kicsit, a semmibe, sehová, csak tekerni egyet. De itt nincsen hozzá semmi kedvem. 

Na, majd szombattól Gyulán! 

*

Nyavalyás lett mindkét unokám, pedig fel sem vittem nekik a privát nyavalyámat, amit hetekkel ezelőtt, szigethalmi gyerekutaztatás alatt a céges kocsi légkondija okozott. 

Nem is tudom, hány hete nem láttam őket. Mi kenne, ha utaznom kellene, hogy felmenjek hozzájuk? Már ezen is többször gondolkodtam. 

REFRÉNJEIM

Van néhány refrén, amit ilyenkor kötelező önismétlésként meg szoktam említeni. (Az ilyenkor azt jelenti, hogy akkor, amikor fantasyt, tehát/és/vagy Pratchett-et olvasok.) 

Például azt, hogy különösebben nem kedvelem a fantasy-ket. Persze, van néhány, amit de, ám úgy összességében a fantasy zsánere számomra nem vonzó. Azért nem, mert nekem jobbára nagyon egykaptafa. Sommás ez az ítélet nem vitatom, és minden bizonnyal vannak, akik legszívesebben egy présgép hengerei között látnának miatta, de minek vitassam a vérvalót? 

De (és ez a másik refrén) bár Pratchett ízig-vérig fantasy, piszkosul nem egykaptafa! De nem ám! Elsősorban azért, mert jobbára önmagát sem veszi komolyan. Meg amit ír, azt sem. Miközben az egyes könyvei többnyire mégis csak bírnak üzenettel. Mert úgy fantáziál fantasyt , hogy valami ismert társadalmi jelenségből, ismert kulturális alapból (értsd: irodalmi mű) indul ki, azt önti nyakon, árasztja el pratchett-i fantáziával, forgatja ki alapjaiban, teszi röhejessé a végeredményt és idézhetővé a fél könyvet. 

Aham, ő Terry Pratchett. Nem, nem a jobboldali! :-P

...elhatározta, hogy ha egy néhány békésen lehörpintett sör nem teszi lehetővé számára, hogy a dolgokat más megvilágításba helyezze,  akkor valószínűleg néhány további sörre lesz ehhez szükség. Mindenesetre érdemes megpróbálni.

(30.)

Meg azt is refrénelni szoktam, hogy bár egyáltalán nem elvont a szövege, Pratchett mégis tud (illetve sajnos csak tudott) olyan tréfás-nyakatekerten fogalmazni, elvonatkoztatgatni, hogy vannak mondatok, amiket nem elég egyszer elolvasni. Legalábbis az ember panelproli gyerekének, aki én vagyok több alkalommal vissza kellett olvasni a nyakatekert mondatokat. Most is. Viszont nagyon simán bele lehet jönni a pratchettizmusba, és utána elképesztő önfeledtséggel lubickolhatunk benne. 

Azt hiszem, nincsen más röfrén... (Ha mégis vanna, utólag majd jól ide írom, hogy olyan legyen, mintha veszettül összeszedett, konzekvens és intelligens lennék, mint aki fejből fel tud sorolni háromnál is több dolgot.) 

MIBEN ÁLL PRATCHETT REGÉNYEINEK A TITKA?

Keresgélhetném, sorolhatnám, listázhatnám, hogy mi mindenben, de nem vagyok egészen biztos abban, hogy érdekelne téged. Még abban sem, hogy engem érdekelne. 

De az tény, hogy valami veszett, fenemód nagy svunggal adagolt cinizmussal kezeli az egész Korongvilágot. Ja, mert, hogy a regényei elsöprő többségének a Korongviilág a helyszíne. Ami azért Korong, mert korong. Tudod, lapos föld. Csak ezt négy elefánt tartja a hátán. Azokat meg egy teknős, a Hatalmas A'Tuin. 

Persze, hogy marhaság, ebben ne is kételkedj! 

A nő előre szökkent, s a kerek bőrdobozt Széltoló kezébe nyomta.
– Gyorsan, velem kell jönnöd! – mondta. – Nagy veszélyben vagy!
– Miért?
– Mert megöllek, ha nem jössz.

(62.)

A szereplői pedig legyenek akár varázslók, akár boszorkányok, akár utazóbőröndök, varázslósüvegek, akármik, minden fantasyságuk ellenére tulajdonképpen mindennapi emberek. Ismered őket: hibáik vannak, meg gyengeségeik, gyávák, akik az első komoly akadályig bátornak hiszik magukat, kényelmesek, hedonisták, beképzeltek, önteltek, lusták... ésígytovábbak. Emberek, mondom, mit nem értesz rajta? Akkor is, ha akármik is. Jó, oké, az utazóbőrönd nem ember... Hjaj, persze, a varázslósüveg sem! De a varázsló, a boszorkány, a képzelt hős, a harcos amazon, na, az az! 

S Pratchett képes arra, hogy miközben kívül állva mutatja a szereplőit, aközben meg belülről nagyon szereti őket. 

S röhögtet mint a fene! 

Ja, és társadalomkritikus is. Jelenségekre bontva a valóságunkat. Egy jelenség: egy könyv. 

Na, hogy képben légy, mutatok egy példát arra, miközben Pratchett kívül állva mutatja a szereplőit, aközben meg belülről nagyon szereti őket. 

SZÉLTOLÓ

A Korongvilág-regényfolyam alsorozatokra osztható. Alapvetően hétre. Ne izálj már, tudom, hogy vannak még más regényei is, de azok nem Korongvilág regények! És különben is sokkal kevesebben vannak. Na, ülj a helyedre! Ott tartottam, hogy alapvetően hét alsorozata van a Korong-pakknak. 

És azt képzeld el, hogy az egyik alsorozat névadója ugyanaz az elba...tt fickó, aki ennek a regénynek is a főhőse. Széltolónak hívják.

Varázsló köntösben mászkál, a fején varázsló sipkával, amire a gyöngébbek kedvéért rá is van írva, hogy Varrázsló. Így. Szó szerint. Nem elírás a felirat. Illetve elírás, de nem a szerző és nem általam, hanem az, aki  a kalapra hímezte a szöveget. Gondolta, ha már varr... 

Széltoló olyan varázsló, aki nem igazán tud varázsolni. Néha ez-az összejön neki, de azért ez nem jellemző rá. Meg gyáva is. Az élet egyik, ha nem leghasznosabb dolga, ez életelve, a futás. Mert Széltoló túlélésre játszik. Azt mondja a halálát senki sem éli túl. Mármint nem Széltolóét, hanem a sajátját. (Egyébként Széltoló fenti mondatát ebben a pillanatban találtam ki, de tök jól hangzik, és egyébként tök autentikus a botcsinálta varázsló teljes jelenségéhez. És ha nem mondom, még a végén elhiszed, hogy ilyet mondott a ficak. 

Széltoló irigyli az egyik szereplőtársát, mert annak az volt élete legizgalmasabb eseménye, hogy petrezselymet darabolhatott. 

Széltoló mégis, valamilyen szinten beavatott. Bejáratos varázslóberkekbe. Amikről nincsen jó véleménye. Egyszóval egy igazi, hamisítatlan, tökéletes lúzer. Még csak nem is túl okos, hanem síkhülye. 

De egyébként meg full szimpatikus a csóka. 

EGYÉBEK FŐBB SZEREPEKBEN

Ott van elsőnek Corina, Cohen a barbár lánya. Aki méltó az apjához: szíve szerint jobbára mindent erőszakkal oldana meg, és sok-sok esetben teljesen helyénvaló szerencsés megoldás. Corina a szíve vágyai szerint sokkal szívesebben lenne inkább fodrász. Ja, úgy bizony. 

Meg ott van mindjárt Corina pasija, Nijel, akivel nagyon-nagyon egymásra néztek. De aztán a fickó megszólalt, meg viselkedett, és Corina kezd kihátrálni az egymásra nézésből. Amikor Nijel belép a történetbe, akkor már három napja szuppperhős. Ezt bátran ki meri jelenteni magáról, hiszen elolvasott egy önfejlesztő könyvet a témában, amit igyekszik minden helyzetben pontosan alkalmazni is. Egyszóval tejbegríz a csávó, de legalább jóindulatú.

Bejön aztán a képbe, és ő jön be elsőnek, Kóin. Ő a bűbájos. Nem, nem varázsló, hanem bűbájos. Mert a bűbájosok  magasabb rangúak. Csak általában nem gonoszságtalanok. Kóin a nyolcadik fiú nyolcadik fia nyolcadik fiának a fia. Biztos befutó arra, hogy bűbájos legyen. És még van hozzá egy varázsbotja is. Ami nagyon varázsteli. A regény vele, Kóinnal kezdődik. 

Meg van egy királyfink, aki már csak serif, a nagy Krözótus, a dúsgazdag  exfelség fia, aki egyszercsak azon veszi észre magát, hogy ott van Széltoló, Corina és Nijel oldalán. Krőzótus legfőbb gondja, hogy vészesen kezd kijózanodni.

A Poggyászt ki ne felejtsem már! Hogy őt Pratvhett valami gombapöri után találta ki, az hótziher! 

Mert egy utazóláda rengeteg foggal és száz lábbal, ami aki kegyetlenük képes bárkit, bármit félresöpörni, ha az útjában van, azért ahhoz már kell valami, ami felpörgeti az unalmas írói szerda délutánt! (De, csakazértis szerda! Lehetne bármilyen nap, de most és itt szerda van, azért szerda a szerda!)

– Figyelj! – mondta.– Van egy hosszú szó, tudod, egy öreg boszorkány tanított meg rá... nem jut eszembe... de ti, varázslók ismertek hosszú szavakat. 
Széltoló hosszú szavakon kezdett gondolkozni. 
– Kelkáposzta-főzelék? – vetette fel. 
Conina ingerülten megrázta a fejét. 
– Azt jelenti, hogy a szüleidre hasonlítasz. 
Széltoló a homlokát ráncolta. A szülők témájában nem mozgott túl otthonosan. 
– Kleptománia? Visszaeső? – találgatott. 
– H-val kezdődik. 
– Hedonizmus? – csapkodott Széltoló vaktában. 
– Hereditás – felelte Conina.

(81–82.)

MIRŐL SZÓL? HA MÁR AZ ÖSSZES PRATCHETT-REGÉNY SZÓL VALAMIRŐL...

Hááát, varázslók esnek egymásnak, a csetepatéban az a négy balfék, a varrázsló, a fodrászboxer, a képzelthős és az alkesz kőgazdag, akinek már semmilye sincsen meg ott ténfereg mindig, ahol történik valami. Vagy azért történik valami, mert ott téblábolnak. S a végén az apokalipszis nem kis részben azért marad el, mert annak a négy lovasa alaposan bebaxva ül egy kocsmában, de annyira, hogy fel sem fogják, hogy az van, hogy nincsen semmi, nélkülük nincsen apokalipszis. Már ami a világvégét jelenti, az nincsen. Mer' amúgy meg városok lesznek semmivé. 

De azt hazudtam, hogy minden Pratchett-regény szól valami ismert társadalmi jelenségről. Vagy irodalmi adaptáció. Ha az utóbbi, akkor csak egyvalaki van, akire gondolni lehet, és az nem a nyomtatógyártó cég, meg nem is az ostoba nő vulgáris rövidítése. De ahhoz kevés az analógia, Pratchett ennél egyértelműbb szok' lenni. A világvégéről egyértelműen szól, csak abban meg sehol a metafora. A világvége az annyira azonos magával, hogy teljesen önmaga. Vagyis az a helyzet, hogy ez a történet arról szól, amit Pratchett elmesél. Vagy én vagyok felettébb figyelmetlen és műveletlen. Nem kizárt. 

Azonban az, hogy nem tudom, miről szól az egész, nem zárja ki azt, hogy részleteiben ne élvezhetném. Így vagyok valahol az egész életemmel is. Kapizsgálom, keresgélem, néha, villanásnyi időkre valamit érteni vélek, aztán a magabiztosságom úgy omlik össze, mint kártyavár a tegnapelőtti, ordenáré viharban, ami a szomszéd máltai játszótéren gyökerestül fordított ki egy átölelésnyi vastag fát. 

Szóval az, hogy nem látom át Bűbájos bajok egészét, ehhez képest fikarcnyit sem frusztrál. 

Nijel kardja elmosódott a levegőben. Egy bonyolult nyolcast írt le előtte, megpördült a karja körül, egyik kezéből a másikba ugrott a háta mögött, mintha kétszer megkerülte volna a mellkasát, majd felugrott, mint egy lazac. 
Egy-két háremhölgy spontán tapsban tört ki. Még az őrök is elismerően néztek. 
– Ez a Tripla Orkdöfés Extra Pörgéssel – jelentette ki Nijel büszkén. – Rengeteg tükröt összetörtem
gyakorlás közben. Nézd, megálltak! 
– Szerintem még soha nem láttak ilyet – jelentette ki Széltoló erőtlenül, miközben a köztük és az ajtó
közötti távolságot méregette. 
– Szerintem sem. 
– Főleg azt a részt a végén, amikor beleállt a mennyezetbe. 
Nijel felpillantott. 
– Érdekes – jegyezte meg –, otthon is mindig ezt csinálta. Vajon mit csinálhatok rosszul? 
– Fogalmam sincs. 
– Te jó ég, bocsi! – mondta Nijel, amikor az őrök láthatóan ráébredtek, hogy a műsornak vége, és
elindultak, hogy leszámoljanak velük. 
– Ne hibáztasd magad... – vigasztalta Széltoló, miközben Nijel felnyúlt, és megkísérelte kiszabadítani
a pengét, bár hasztalan. 
– Köszönöm. 
– Én helyetted is megteszem. 

(211–212.)

Nos, a helyzet az, ha szól is valamiről, nekem igazából fogalmam sincsen, miről is. Mármint a történetét értem, felfogom. (Most még. Adj két hetet és semmire sem fogok emlékezni belőle! Ahogyan nincsen egyetlen általam olvasott Pratchett-sztori sem, aminek a történéseire emlékeznék. Annak ellenére, hogy mindegyik olvasmányélményem azt mondja, hogy Pratchett üdítő marhaság a társadalomkritikák óceánjában.) De fogalmam sincsen, minek megy most neki az írókám. A világvége sem annyira adja magát. 

Maradjunk abban, hogy fenemód szórakoztató volt olvasni. 

Krull asztrofizikusai egyszer minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy minden hely ugyanaz a hely, és a közöttük lévő távolság csak illúzió, és e hír zavarba hozta az összes gondolkozó filozófust, mert sok mindenre nem adott magyarázatot, így a mérföldkövekre sem. Pár évnyi vitatkozás után az
egész átkerült Sü Ke Telhez, a Korong egyhangúan legnagyobbnak kikiáltott filozófusához²¹, aki némi gondolkodás után kijelentette, hogy bár tényleg ugyanaz a hely minden hely, de az egy nagyon nagy hely. 

²¹Ez az egy hang az övé volt.

(285.)

Elmagyarázta – bár a „magyarázat" talán túl nagyvonalú kifejezés, és ebben az esetben azt jelenti,  hogy nem magyarázta el, de azt hosszan tette –, hogy tökéletesen lehetséges átutazni a világon egy olyan lámpában, amit a társaság egyik tagja tart, a) a valóság fraktális természete miatt, ami azt jelenti, hogy mindent fel lehet fogni úgy is, mint ami önmagában van, b) a kreatív PR miatt. Csak arra kell figyelni, hogy a fizika törvényei ne szúrják ki a dolgot, amíg az utazás véget nem ér. 

(289.)

*

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusi fizetésnap. A héten a Paskálon soförködtem, Erika kolléganőm szabija végett. Őt helyettesítem ott.

Mivel Szerelmetesfeleségtársam életmódváltása miatt széthulltak az estéink, megszántek a közös vacsorák, filmnézések, egyedül vacsorázok és nézem a filmjeimet (most is éppen úszni van), valamelyik este egyedül ácsorogtam a konyhában. és eszembe jutott egy dal. Meg is hallgattam azonnal. 

Az a baj, hogy most tökéletesen igaznak érzem. És csak 30%-osan zavar. Ez a másik baj. Vagyis eléggé paralelll vagyok Széltoló komával. Ha nem is petrezselyemdarabolással múlatnám el a hátralévő időt. Akkor sem, ha három perc, bár akkor még belefér, és akkor sem, ha harminc év. 

Nem mondom, hogy értettem a filmet, különösen az utolsó fél óra vágott földhöz, de azt sem mondom, hogy nem tetszett.

Köveket követelek rám: én iszonyatosan untam Tarkovszkij Sztalkerét, de csak azért is végignéztem, hogy megtudjam, miért akkora szenzáció. Nem tudtam meg. Viszont nekem végtelenül unalmas és a mai szemmel nézve néha néha mulatságosan és mindvégig erőltetten művészkedő volt  volt. Semmilyen szinten nem fogott meg. Megkérdeztem haveromat, a Geminit, mitől jó film ez a film. Elmondta. Amit mondott, azt is erőltetettnek találom.

Szóval az Expedíció arról szól, hogy a Vibráláson túl valami manipulálja a géneket. A vér zenéje pedig arról szól, hogy egy zseniális, szólista tudós manipulálja a sejteket: megtanítja őket gondolkodni, és ezáltal egyfajta, hm, társadalomban tevékenykedni. 

Aztán mert mindezt titokban, a saját szakállára bütyköli össze a sejtchipekben gondolkodó melóhelyének a laborjában, hát kivágják mint macskát kulázni. De mert nem akarja, hogy a kutatásai mindenestül az enyészeté legyenek, hát befröcsköl magának egy adagot a tenyészetéből. Majd hazamegy. 

Napokon belül azt veszi észre, hogy 

• megjavul a látása
• megjavul az ízlése az egészséges ételekkel szemben
• fogyni kezd
• nem fáj a dereka

Vagyis tökéletesül a teste. Hurrá! A sejtek beszélni kezdenek hozzá. Ha kezdetleges módon is. Idáid nem lenne baj. De azért cseppnyi kétsége van a tudósnak. Megkeresi egy orvos barátját, ugyan vizsgálja már meg úgy mindenféle szempontból. A vizsgálat megtörténik: semmi sincsen rendben. Például a gerinccsigolyái átalakultak egy logikusabb formába rendeződtek a test tartása érdekében. 

A műszerek szerint tudósunk hótt beteg, miközben csuda ilyen egészséges nem volt. Háromszoros hiphiphip a gondolkodó sejteknek! 

Az orvos barát azonban gyanakodni kezd, hátha nem is annyira jó a, ami történik, s hogy jobb lenne véget vetni neki. Véget is vet! De arra nem gondol, hogy esetleg már benne is ott vannak, az övéi is lettek a gondolkodó sejtek. Pedig de. 

Tudod, a lavina beindulhat egy tüsszentéstől is. 

A képeket ezúttal is az MI készítette, és most is az Ideogram oldalán. Ezúttal meglehetősen simulékony volt. Vagy én voltam rugalmasabb, mert magam sem voltam biztos abban, mit akarok végeredményként látni. 

*

A regény nem egységes. Az első felének egy főszereplője van: az a marhára zseniális marha tudós, aki az egész marhaságot a világra szabadítja, marha nagy tudásvágyában és marhára gigantikus hiúságában.

De mert ő a felénél kiesik a történetből, a regény második fele kicsit olyan lesz mint egy Stephen King regény eleje: ugrálunk a szereplők között, és reménykedünk, hogy majd csak összeáll a történet egésszé. 

S a második rész egy disztópia leírása. Vagy micsodáé. 

Placi barátom azt mondta egyszer régen, hogy amit Holywood sci-finek megfilmesít, az valahol már készen van. (A Halálcsillag is, kérdeztem tőle meghökkenten. Nem, annyira ne szaladjunk előre, válaszolta.

Ez a disztópia annyira nem lineáris. El is vette e a kedvemet. Egy író ne akarja a fantáziámra bízni a történetet, amit ő talált ki! És ne is adjon rejtvényeket, egy olyan szabályok szerint játszódó történetben, ami tőle származik, és ami szabályokat csak részben oszt meg velem! Megkérem szépen, ne bízzák az én fantáziámra a történeteiket, amiket azért olvasok, mert a saját fantáziámat ismerem és máséra vagyok kíváncsi! Ne akarják rám lőcsölni azt a munkát, amit nekik kellene elvégezniük, ha már időt és figyelmet fordítok rájuk! 

Különben olyan érzésem támad, hogy elindultak valamerre a saját útvesztőjükben, aztán jól eltévedtek benne, és tőlem várják, hogy mutassak kiutat. Vagy hogy találjam ki a gondolataikat. Az utóbbi végett már váltam is egyszer, bármennyire élre vasaltan monogám vagyok is: nem, nem akarok gondolatolvasó lenni, amikor nem vagyok rá képes! Hasonló módon repülni sem akarok, és egy-két percnél többet a víz alatt tartózkodni sem.

És nem, mivel hedonista vagyok, nem vagyok kíváncsi a saját határaimra sem! Merüljön a franc jeges vízbe és másszon a kószáli kecske sziklafalat. Még az sem érdekel, mi van a Mount-Everest tetején- (Mi lenne? Kurva hideg, néhány holttest, meg néhány nemzet zászlaja. Amikor Reinhold Meisnert megkérdezték, miért mászott fel rá többször is, azt felelte, mert ott volt.

Hát, barátom, tőlem ott lehet ítéletnapig! Én inkább kikerülöm, és közben eszem ami finom falat akad, iszom itt-ott néhány korsó sört, néhány pohár bort, elszívok néhány szivart és szeretkezem az asszonnyal, ahelyett, hogy rohadtul fáznék minden pillanatban, össze akarnék esni a fáradtságtól és aggódjak az életemért, mindenféle lavinák, viharok, sziklaomlások miatt, hogy aztán a csúcson a vihartól lópikulák se lássak, és boldogan kitűzzem a zászlót, hogy na, itt is jártam, miközben a fagyos testemről letépi a fejemet a szél. Maraggyá' má'! 

Mert tudom, hol kényelmes, minek hagynám el azt a zónát? Amikor még itt vannak komoly kétségek és megválaszolatlan kérdések? 

 *

Szóval a második résznek több szereplője lesz. egy fő- és négy mellékszereplő. Váltakozó nézőpontokkal. Aztán elveszítjük a második rész főszereplőjének emberformáját. Nem hal meg, csak átalakul, és onnantól úgy kommunikál mint drága Ofi barátom, akit néha még a felesége sem tud ofimagyarról magyarra fordítani. Azt hiszem, én vagyok a második ember, aki értek ofimagyarul, de én sem vagyok pörfekt, csak konyítgatok ofiul. 

Vagyis ilyen szempontjából, mármint a szereplők szempontjából nem egységes és konzekvens a regény. Ahogy belegondolok, voltaképpen semmilyen szempontból sem az. 

Ahogy haladtam előre az olvasásban egyre a 2001 Űrodisszeia járt az eszemben. Amiről a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy zseniális regény és film, vagy ordenáré blöff.csupán. Meg azt sem, hogy mi az üzenete. De hogy bármilyen formában maradandó, az hótziher! S ugye, A vér szava, ahogyan a fentebb említett Expedíció című film is, abba a tömbbe sorol ahová a 2001 és a Sztalker tartozik. Jelentsen ez jót vagy rosszat. 

*

Az a bajom, hogy már az alapkoncepcióval szemben is fennakadásaim vannak. Lehet, hogy pusztán a tudatlanságom folytán, és evégett most nagy marhaságokat fogok beszélni innen a sarokgarnitúránk kényelmes részéből, szombat hajnalban. 

Szóval az alapkoncepció az, hogy a deviáns, a következményekkel hangsúlyozottan soha nem számoló tudós gondolkodóvá teszi a limfocitáit.

[Sóhaj]

Nem becsülöm túl sokra embertársaim döntő többségének a gondolkodását. Elég csak kinyitni a Facebook kommentszekcióit (amit a telefonom Facebookja két napja nem is hajlandó megtenni: görgethetek, olvashatok, de a kommenteket nem olvashatom), hogy szertefoszoljon minden bizalmam, amit a saját fajtámba vetettem. És a helyzet az, hogy még ezek az emberek is minimum nyolcvanhat milliárd neuronnal rendelkeznek az agyukban. Amit nyolcszáthatvan milliárd glia, azaz támasztósejt szolgál ki. Ezek a neuronok háttér-, fenntartó- és kulimunkáját végzik. 

És az ember gondolkodása még ezzel a nyolcvanhat plusz nyolcszázhatvan milliárd sejttel is olyan csökevényes, ahogy azt a Facse kommentjei mutatják! 

Mi a fenét várunk hát egy maroknyi limfocitától? Oké, ezek a limfociták összefognak, úgy lesznek erősek, egyfajta társadalmat alakítanak ki, és rohadtul nem ismerik az indiividualizmust, kizárólag mi-ben tudnak gondolkodni. Bár a hierarchiájuk nekik is meg van. De ha az ember közel egy billió sejttel sem képes a normális gondolkodásra, akkor... 

[Széttárt kéz, összevont szemöldök, megcsóvált fej]

És akarja, nem akarja átalakítják a világot. Felülírják a tárgyak, fogalmak jelentését, megszüntetik mindennek a régi formáját, hogy tökéletesítsenek. 

Most mondd, csoda-e , ha a kommunizmus sületlenségei, arroganciája, cinizmusa, iróniája és kíméletlensége jut erről az eszembe? Tessék magatokat jól érezni, rabszolgahad, mert eltöröljük a múltat és holnapra megforgatjuk az egész világot, és hidd már el, hogy nem ártunk senkinek, csak felolvasztjuk a tömegben, megtanítjuk a közösségért végzett személyiségfeloldódás gyönyörének az élvezetére, és a Nagy Sejtcsoporttestvér döntéseinek a kritikátlan elfogadására. Sejtmordor mindent elnyel, de ennek örülnünk kell. Mert csak. 

*

A váltakozó szereplők történeteivel, a velük történtekkel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Önmagukban érdekesek, izgalmasak voltak, de aztán semmit nem tudtam a nagy egészhez csatolni, csak ezer újabb kérdés merült fel általuk. 

Mondjuk az tréfás volt, amikor az első rész Felelőtlen Tudósának az anyja és a két ostobácska kísérője belépnek a Függönyön túlra... Mármint olyan szempontból volt érdekes, hogy az Expedíció is pont ezzel a képpel él. Csak ott a Vibrálásba lépnek be. Tök mindegy. Fal-fal, elválaszt, a túloldal titokzatos és a genetikával történik odaát valami. 

*

Nincs kedvem tovább írni erről a könyvről. Meg nincs is mit. A fentebb említett Ofi barátom kedvenc szavajárása volt, amikor az elmúlt házasságainkról, a volt barátaink kapcsolatairól és a volt közösségünkről beszélgettünk, hogy amikor valamit jobbnak láttatunk, ami egyébként gyehenna rossz, akkor cukrozzuk a taknyot. Hát akkor nem teszek ilyet!

*

Még két dolog van. 

Az első és ez talán a fontosabb: a Molyon a könyv tetszési indexe 86%-os. Simán lehet, hogy bár nem szoktam (Tudod: „Egyszer azt hittem, hogy tévedek. De tévedtem.”). hogy én tévedek a regény megítélésben. Mondtam, Tarkovszkijjal sem tudok mit kezdeni, és ennél nagyobb szégyen talán nincsen is. 

A másik dolog. A könyv a Móra Kiadó 1990–1992 között élő, A sci-fi mesterei című, jól szerkesztett sorozat részeként jelent meg. Az egyes köteteit itt nézheted meg. Tényleg klasszikus darabok. Kár, hogy csak ennyi kötetet és évet ért meg a sorozat! És még a borítók is jók voltak. 

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusának még mindig az eleje. Még mindig nem jutottam el a lányomhoz és az unokáimhoz. A hét elején rohadt meleg volt, aztán mire mentem volna már nekik nem volt jó. 

Olyan kis zsezse hét volt, a tegnapi, a pénteki nap meg feltette az egészre a koronát. 

Úgy hoztam haza ezt a méretes kötetet, hogy végre valami, ami nem szuperhősös, nem horror, és nem fantasy. 

De mondjuk az van, hogy az életrajzok sem igazán érdekelnek...

Jó, nem vagyok híres, meg úgy igazán semmit nem tettem le az asztalra az elmúlt, közel hatvan évben, de ha tegyük fel, felkérnének, hogy írjam meg az életrajzomat, bennem megvannak a fókuszpontok, amiken a hangsúly lenne. Egy csomó embert megsértenék az életrajzommal. És nagy szerepe kapna benne a gyerek- és a kamaszkorom. Ami engem mások életrajzában egyáltalán nem érdekel.

Filmeken végképp nem érdekelnek az életrajzok. Jobbára azért, mert a játékidő végessége miatt az alkotók kénytelenek megtalálni egy élet főbbnek tekintett kulminációs eseményeit, és azokat kiemelni húsz-hatvan–nyolcvan év eseményeiből. Megértem, kénytelenek ezt tenni, és rohamléptekkel haladni. Mert vagy egyetlen eseménysorra koncentrálnak, de akkor nem lesz életrajzi a film, vagy az egészet mutatják, de akkor meg óhatatlanul és kikerülhetetlenül felületes képet nyújt az alanyról az alkotás. Akár játékfilmről, akár dokumentumfilmről van szó. 

Szóval nem szeretem az életrajzokat.

A monográfia azért más, mert ha jól sikerül, akkor nem annyira az alkotó életére, hanem az életműre koncentrál. Egy fokkal könnyebb, egy másikkal meg nehezebb az elkészítése. 

És akkor itt van ez a George Lucas életrajzi-képregény.

Aminek, úgy tűnik, lesz folytatása. Nem tudom, az lesz-e ennyire érdekes, mert azért a csúcspont, ha Lucas, akkor a Csillagok háborúja című film. Ez az első (negyedik) rész, aminek a bemutatásáig, első sikereiig jut ez a kötet. A filmet '76-ban mutatták be. Lucas életében is eltelt azóta, ha picit várunk, ötven év. De bár voltak kiemelkedő események. érdekességek, alkotások, ezek az én panelproli szememben messze nem voltak akkorák, olyan érdekesek mint a Csillagok háborúja. 

Amiért soha nem rajongtam. 

Vagyis egy George Lucasról szóló képregény eleve vesztes pozícióból indult nálam.

EZ A KÉPREGÉNY NEM HIVATALOS KIADVÁNY, VAGYIS NEM REKLÁM, HANEM SZERETET

A kolofon oldala erre ezerrel felhívja a kedves olvasó figyelmét. 

Ez a könyv egy dokumentált elbeszélés, amelynek különböző forrásai a könyv végén találhatók.* A művet a szerzők saját, független kutatásaik alapján készítették. A mű nem hivatalos kiadvány, amelyet sem George Lucas, sem a történetben szereplő más személyek nem hitelesítettek. Hasonlóképpen, sem George Lucas, sem a Lucasfilm, sem a Disney-csoport, sem az említett filmekhez kapcsolódó személyek vagy produkciós cégek nem hagyták jóvá a könyv tartalmát. A könyvben kifejtett nézetek kizárólag a szerzők vélemé nyét tükrözik. Az elbeszélés érdekében a szerzők bizonyos párbeszédeket és jeleneteket kitaláltak. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a „Csillagok háborúja" című film címei, szereplői és univerzuma a Lucasfilm Ltd. tulajdonában lévő bejegyzett védjegyek.

* Két nagyon sűrűn teleírt oldal. Egy oldal nagyjából A4-es méretű, szóval van ott hivatkozás dögivel. 

Vagyis, ha úgy veszem, ez egy független alkotás. Nem azért készült, hogy bármit promotáljon, hanem azért, hogy bemutasson, mert fenemód kedveli azt, akit, amit bemutat. George Lucast és a Csillagok háborúját. 

Lehet, hogy ezért lett piszok jó. Nem kellett külső elvárásoknak, követelményeknek megfelelnie, viszont a az alanyok iránt érzett elfogultság meg jobb minden kényszer-marketingnél. 

A RAJZOK, HOGY EGYSZERŰBB LEGYEN A DOLGOM

Az előbb, az első alcím utolsó mondatában azt írtam, hogy egy George Lucasról szóló képregény eleve vesztes pozícióból indult nálam. Csakhogy belelapoztam ebbe a könyvbe. És a rajzokat azonnal megkedveltem. De rögvest azonnal és rögvest nagyon. Ebben a bejegyzésben szanaszéjjel szórtam egy csomó képkockát, oldalképet, szörfözz egy kicsit, és azonnal megérted, miért lett számomra szimpatikus, amit láttam. 

A rajzok realisztikusak. Mindenki tökre felismerhető, mindenkinek teljesen következetes az ábrázolása. Nincsenek suta mozdulatok, teljesen tudatos és csodálatos a fények ábrázolása, nagyon tetszetős az egyes színek alkalmazása (mert voltaképpen fekete-fehéren színes képregényről van szó). Komolyan bárhová lapoztam, minden oldalon, oldalpáron volt mit nézni, visszanézni és elismerőn bólogatni. 

Másfelől a rajzok karikaturisztikusak. De nem teszik az ábrázolt személyeket nevetségessé, csak összességében vidám dolog nézegetni őket. 

A DRAMATURGIA

Na, ez a másik. Fentebb írtam, miért nem szeretem az életrajzokat. Ez is életrajz. Ha nem is teljes. De amíg eljut Lucas életében,, addig egyszerűen több mint remek. 

 Most azt képzeld el, hogy nem volt olyan, hogy olvasás közben unatkoztam volna! Se Georgi fiú tipródásai miatt, se a film képregényben készülte közben. 

Ráadásul a szerzők bár egyértelműen kedvelik Lucast, de nem olyan szintű rajongói, hogy azt gondolnák, ha szellent abból ózon lesz, s ha szarik is, abból meg aranytojás. Innen a panelból nézve úgy fest, reálisan látják a főhősüket, semmilyen szinten  és vetületében nem keverik össze Supermannel. 

A forgatókönyvre minden szempontból igaz az egyensúlyra törekvés, a harmónia. Ami nem azt jelenti, hogy buddhista semmibe bámulással szórakoztat, hanem azt, hogy az összetevők adagolásának a mértéke, teljesen a végeredményt szolgálja, úgy hogy az összetevők, Georgi személyiségének a bemutatása, a párkapcsolata, a kapcsolatai és a film készítésének a részletei úgy aránylanak egymáshoz mint egy jól készített ételben az egymással tökéletes harmóniában levő ízek vagy egy formás női test arányai: ha valahol túl sok, vagy kevés valami, akkor borul minden. 

Arról nem is beszélve, hogy olvasás közben néha olyan érzésem volt, hogy nem képregényt lapozgatok, hanem filmet nézek. Már csak azért is, mert a szereplőknek egyértelműen volt jelleme. Ami már csak azért is feltánt, mert nem csupán az olyan mellékszereplőknek mit Steven Spielberg, akiről azért tudhat ezt-azt az érdeklődő, és amit tudhat aztán meg belelátja a rajzolt alakba, hanem olyan alakoknak is, mint George Lucas első felesége, Marcia, akinek több szempontból is nagyon komoly szerepe volt a Csillagok háborúja sikerében. (Ő vágta például a Halálcsillag elleni támadás különösen elismert képkockának a filmjelentét.) Feleségasszonyról én azelőtt nem is hallottam, nem volt mit belelátnom az alakjába. 

Megérdemelnek a szerzők egy fotó-idézést! Hát ők azok! [meghajlás, főhajtás, kézfogás]

 Maradt még néhány kifotózott rajz. Megosztom veled, hátha érdekel! Hát nem remek rajzok, most mondd? 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusának az eleje. Ismét túl meleg van. Spanyolországban ötven fok feletti a hőmérséklet. Nálunk csak valamivel harminc felett volt eddig, mától harminchat lesz. 

*

Csütörtök van. A hét eleje úgy elrepült mintha nem is lett volna. Olyan kis egyforma napokkal. „Ugyanaz reggel, ugyanaz délben, ugyanaz este mindennap....” De majdnem csontra ugyanaz. Csak mindennap más-más póló volt/van rajtam. 

Nem tudom, hogy baj-e, de valahogy nem is igénylem a változást. 

– Azért nem akarok alkalmazott lenni, mert akkor nagyon egyforma mindennap! – mondta tegnap este Szerelmetesfeleségtársam.
– Mert így olyan változatos. Aham. Hétkor leülsz a gép elé és este hétkor felállsz. 
– De ezt magamnak osztom be.
– Vagyis önnön főnöködként úgy vagy főnök, ahogyan azt mástól el nem tűrted volna. 

Kezdjük ott, hogy külső megjelenésében máris szimpatikus ez a könyv. Máris utal arra, hogy ifjúsági, meg arra is, hogy sci-fi. A rajz, ami egy Jankovszky Iván nevű úr munkája, hajadzik a Műkincsrablók a kisbolygón című könyv borítójára. Tudod, Nemere István kamasz-sci-fi szextettjének első darabja, amiből aztán Fazekas Attila alkotott képregényt. Aztán kiderült, hogy azért hajadzik egymásra a két borító, mert meglepő fodulat következik, ugyanaz az alkotójuk. Emezt is, amazt is Jankovszky Iván alkotta. Meg még egy sor ifjúsági könyvét. Nem fogok bele, hogy mi mindent, annyi van.

Egyébként nem csupán az illusztrátor adja az asszociációt. Nemere opusza híresebb, ismertebb ugyan, de Mányi története simán mellé tehető. Csak öt kötettel rövidebb. 

Egyszóval minden adott ahhoz, hogy egy jó kis kamasz sci-fit olvassunk. 

S ahogyan előttem és helyettem, Mányi László egy másik könyvénél, a Hová tűnt Dorman professzor agya? címűnél egy Fortunata művésznevű felhasználó megfogalmazta, 

Felnőttként ifjúsági regényt olvasni számomra kétesélyes.
1. kellemes, nosztalgikus élmény nyújt
2. túlságosan kritikusan szemlélem

Amikor a könyvet megvettem, azt hittem, mondom, hogy mindkét veszély leselkedik rám. De azt is mondom, a végén fény gyúlt arra, hogy én ezt nagy eséllyel még sohasem olvastam. Vagyis kérdés, hogy felnőtt szűz-olvasásiszem szerencsét hoz-e Mányi Lászlónak? 

A megelőlegezett válasz: összességében igen. 

A TÖRTÉNET(EK)

Nem akarok titokzatos lenni. A könyv voltaképpen két, nagyon-nagyon szorosan összefüggő történet. Az első rész itt a Földön zajlik, a második valóban a Holdon. 

Adva van egy kőgazdag szülő kisfia, akinek nincsen anyja. Mármint van, anya szülte, csak az anyját még ő sem látta. A könyv végére kiderül, miért.

A kismanus, Bill a neve, a tenger alatt lakik egy gyakorlatilag szuperluxus börtönben. Engedelmességre és folytonos ismeretbővítésre kondícionálva. Percre beosztott idővel, szinte nuku szabadidővel. Az apjával is jobbára csak a technikán keresztül kommunikál. Apuci egy holdi projekt főgóréja. 

Vagyis Billnek nem annyira jó, de mert soha nem volt más élete, erről gyakorlatilag mit sem tud. Tökre agyember, kizárólag az ismeretek mozgatják. Az érzelmek jó részéről azt sem tudja, eszik-e vagy isszák? Xar neki Überszuperluxus börtönben él, szeretet, harag, csodálkozás, öröm nélkül. De tény, rengeteg mindent tud. 

Egy napon a kispasas azt kérdi aputól, hogy mi az a kenyér: Mert, hogy találkozott a „kenyeret és cirkuszt” kifejezéssel. Megtudja, mi az a kenyér. Oké. De mi az a a cirkusz? 

Na, erre történik meg, hogy kap egy privát cirkuszt. Oda, a tenger alá. Apu megteheti, tehát megoldja. Két hónapra szerződteti a stábot. Akikkel Bill hamarosan csuda jóban lesz  Olyannyira, hogy még az is kiderül, hogy érzéke van az artistasághoz. 

Billnek van egy robotja, amelyik kezdetben nem tud beszélni. Kiköpött olyan a műmanus mint a kismanus. Ezért is Billbill a neve. Másodlagos Bill. De mondom, beszélni nem tud. Amíg Bill el nem határozza apu pénzén persze, hogy de tudjon már olyat ez a hasonmás robot! Mármint Billbill. Beszélni. És lőn!  Persze Bill hangján. 

Szóval bonyolódnak, kanyarognak a dolgok már ott, a tenger alatt, hogy aztán a második részben még inkább felpörögjenek. . 

A második részben a cirkuszi stábnak a Holdra kell mennie, oda szólítja őket a szerződésük. S bár Bill velük akar menni, helyette Billbillt kapják a cirkuszművészek. Mert Bill komoly barátságba keveredett a cirkuszosok vezetőjével Jurával. (Naná, abban az időben majd valami nyugati piperkőc lett volna a szórakoztatási szakemberek vezetője, mi? Az egyetlen, akkor nyugatinak számító tag, egy török erőművész. Mondom erő... Vagyis ereje van. Ez minden vonzereje. Na, jó, mondjuk nem is rosszindulatú. De a történetének a döntő részében követ keresgél, amit aztán széttörhetnek a mellkasán. Mindenki más a szocialista táborból érkezett. Hát majd naná, hogy máshonnan! 

Na, a Holdon aztán végképp beindulnak a dolgok. Két közösség létezik odafent. Az egyik egy kísérleti, kutatóállomás. Ezt vezeti Bill apja, innen kommunikál meghatározott időkben a sarjával. A másik egy sokkal nagyobb közösség kupolája. A Holdat a rajta levő, bányászható titánium érdekében lakja ez a másik közösség. 

Na, most! Arra derül fény, de csak titokban, zárt körben, hogy a kisebbik csoport előbb a másik nagyobb, majd a Föld felett is át akarja venni az uralmat. Ennek eszköze egy Ac nevű vírus, amely a titánium átalakítása közben keletkező gáz hatására aktiválódik, és pusztítja el menthetetlenül a hordozóját. 

Bill, aki természetesen fellopakodik a Holdra menő hajóra és az apja utasítása ellenére Bilbillt hagyja a tenger alatt maga helyett, tudomást szerez a szédületesen gonosz tervről. Az eseményekbe Bill révén természetesen belekeveredik a cirkuszos bagázs is.

És az események egyre durvább, vadabb fordulatokat vesznek. Inkább el se mondom. A véső csavarokat pláne nem, mert milyen könyves blogger az, aki kedvcsinálás helyett elveszi a kedvet egy csuda jó szórakozástól? Elégedj meg azzal, hogy lesz itt csavar (tudod, erre mondja Szerelmetesfeleségtársam, akibe tizennyolc éve szerelmes vagyok ugyanúgy, majd' húsz éve, mint kezdetben, pedig soha egy percet sem fiatalodott ez idő alatt ő sem, hogy ha csavar, akkor ez egy barkácskönyv!), fordulat, esemény, cselekmény vastagon. Ami csavarnak, fordulatnak, eseménynek, cselekménynek persze Bill, Billbill és a cirkuszosok állnak a középpontjában. 

Ahogyan meg van írva

az jó! A szereplőknek van jelleme, egyénisége. A fordulatok a kalandregény keretein belül nem képtelenek. A párbeszédek valósak. Persze, ezek is az adott keretek között. Vagyis sehol nem lóg ki a lóláb, és a maga műfajának a kereteinek teljesen megfelel minden. Nincsenek suta mondatok, átgondolatlanságok, felesleges vagy hiányos mondatok, képtelen párbeszédek. A szereplőkhöz való viszonyulásunk sincsen a szánkba rágva. Úgy kedveljök meg Bill, Billbillt, Jurát és a a többieket, hogy nem kötelező megkedvelnünk őket: simán látjuk a hibáikat, a korlátjaikat is. 

Vagyis minden a legnagyobb rendben van az égvilágon. 

Vagyis... Igen... Igen, csak... Nem is tudom.. . Szőrszálhasogatok csak. Komolyan. Komolyan komolyan nev egyél már! De azért, na, tényleg... 

Szóval az van, hogy bár nem egy Rubik-kocka a cselekmény, de volt, hogy mégis belekavarodtam, hogy akkor ki-kicsoda, merre vagyok arccal előre, ha a cselekmény szerint akarok haladni? De aztán mindig utolértem Mányi urat. A végső csavar viszont nekem tényleg egy kicsit már túlcsavart lett. 

Ezzel együtt mindvégig nagyon kellemesen szórakoztam olvasás közben. Nem viszem Könyvmegállóba a könyvet. Ez sokat jelent. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának az utolsó napja. Vagyis holnap már július lesz. Mi történt az idővel? Most volt szilveszter. Most volt az esküvőnk Szerelmetesfeleségtársammal, aztán a napokban a kezembe került egy megismerkedésünk idején készült fotó, amin SzFT a mai énjéhez képest kislány volt... Nekem meg sötét volt a most teljesen ősz szakállam. És nem csak ezek a csoffadt vackok lógtak rólam, hanem mindenféle izmom volt sokfelé. Most meg... 

*

Szombaton volt a betiltott Pride vonulás. Állítólag minimum százezer emberrel. S most keveredik a szezon a fazonnal mindenhol. Ahogyan a felvonuláson is keveredett a LMBTQ és a rendszer elleni tüntetés. Aki nem ért egyet vele, az gyűlölködik. Aki gyűlölködik, az tevőlegesen is hajlamos lesz tenni a mások ellen. És miért a szivárvány elleni tiltakozás lenne most a legfontosabb, amikor annyi más baj van? – kérdezi valaki, aki egyetért a felvonulással. (Imádom ezt a „tényleg ez a legfontosabb kérdés?” kérdést? Mindenre és bármire ráhúzható. Mert tulajdonképpen mi a legfontosabb? Az amit ÉN a legfontosabb tartok, vagyis amit te annak tartasz, az kutyafaxa, bármi is legyen az. 

Azt írta valaki, soha ilyen elfogadást, összetartozást nem tapasztalt tömegben mint szombaton. Nem tudom, hányszor volt tömegben. De tömegben ugyanazt a nagyot érezni nagyon könnyű. Jean-Michel Jarre felkapcsoltatta a telefonok vakuját, lassúszámozott egyet és kimondta, hogy lávendpísz, és a máris a jóleső hideg futkározott a hátamon. De aztán kimondva már elgondolkodik az ember gyereke, mi is adta az érzést. A tömegben mindenki Jézust kiabál, de hogy miképpen lesz aztán a tömeg hangjából Barabás, azt már csak Karinthy tudja. 

Olvasom a kommenteket, amiket egy ismerősünk kapott egy piktogram-kép alá. A képen egy család áll, nemzeti színű esernyővel a feje felett, az esernyő egy vaskos szivárvány-rétegtől védi őket. Az ismerős nem Fideszes, nem propaganda céllal rakta fel a képet. Ha nem Fideszes, jöhet a következtetés, akkor fasiszta. Mert a Fidesztől jobbra csak egy politikai formáció van, de az szélsőjobbos, cigány és zsidógyűlölő. (Anno SzFT is ezt mondta az akkori Jobbikra. Aztán mondtam, hogy mutasson már erre cikkeket, híreket, képeket. Megdöbbenve mondta legközelebb, hogy jé, soha nem bántottak senkit, viszont árvízben a cigánysoron is hordták a homokzsákokat! Jódarabig a Jobbik volt számára a legszimpatikusabb párt. Aztán már nem. Nem SzFT változott.) 

Néha csak nézek kifelé a fejemből, mennyire ostobák az emberek.

Egyébként magamat sem tartom okosnak. 

Szóval teljesen kellemes olvasni ezt a tipikusan kamaszregényt. Ugyan a történetben nincsen semmi konkrét utalás a korra, amiben játszódik, de például a kütyük és az LNBTQ teljes, tökéletes és örvendetes hiánya utal arra, hogy a könyv gyerekszereplői a boomer-generáció tagjai. Vagyis a nyolcvanas évek kiskamaszai. Ergo a manapság ötven-hatvan évesei. Már akik megérték. 

Vagyis a történet nem egy modern sztori. De voltaképpen nem is avit. Bár lehetséges, hogy a csíny, amiról szó van benne, ma már kütyüvel egyszerűbben megoldható lenne. :-)

No, menjünk csak a dolgok elejére! 

*

Adva van néhány helybéli gyerek, ahogyan az lenni szokott, szorosabb, lazább osztálytársi, lakóhelyi kapcsolatokkal. 

 Aztán a fókuszunkban levő osztályba új lány érkezik. Váradalom, összepusmogás, majd meg is jön. Kiderül, hogy teljesen hétköznapi a hölgykezdemény. Két  különleges van rajta, benne: csillagászkodik és Bogáta a neve. És azt is tudja, hogy ilyen-olyan dolgok miatt éppen a napokban lesz látható valami, a Naprendszer megkérdőjelezett tizedik bolygója az égen, ami egyébként csak sokévenként látható. Ha egyáltalán..

Mint menet közben kiderül, Bogáta belevaló, talpraesett csajszi, nem riad meg, ha gilisztát, békát kell boncolni, attól sem, ha nyílt sebet kell ellátni, ráadásul barátságos és nyílt teremtés. 

Aztán adva van egy magának való, horgászni szerető fiú, Dávid. Aki nincsen rosszban senkivel, de a pecázást szereti a legjobban, az meg magányos időtöltés. 

Meg vannak sokan osztálytársak, ismerősök, mindenfélék. Az osztálytársak közül ketten, Professzor (Profra rövidítve ilyen becenevű fickó a mi telepünkön is volt, pár évig szinte mindennap összejártunk, aztán gyerekek, család, és egyre nőtt a fizikai meg a lelki távolság is) és Karesz arra gondolnak, hogy hozzá kellene segíteni Bogátát a tizedik bolygója megpillantásához. Okoskodnak, szervezkednek, végül a törpölésbe Dávidot is beveszik. Majd együtt kiokumlálják, hogyan kellene megoldani a tizedik bolygó mesterséges megjelenését. Nem is ördöngösség. Kellenek hozzá mindhárman. Meg Dávid horgászfelszerelésének egy része is. Meg kell hozzá két ház, egy világító valami, amit a két ház között áthúznak, meg valaki, aki nem hagyja, hogy Bogáta ne vegye észre a két ház között áthúzott, világító valamit. 

Ez a csíny. Ami egyébként sikerül. És ami miatt aztán nagyon szégyellik magukat a fiúk. 

Vagyis műbalhé a köbön. Mint a sorozatokban, amikor nem tudják az alkotók, hogyan tovább és nagyon izzadva a töprengésben kitalálnak valami olyan konfliktust, ami nem is az, csak olyan, mintha az lenne, csak hogy történjen valami. 

*

Petrovácz István hatalmas ziccereket hagyott ki a történetben. A történettel. De mert kihagyta, így az egész semerről semerre nem megy, és voltaképpen semmiről se szól. Csak történik benne ez meg az. 

*

Nagyon finom kis jelenet, amikor a horgászó Dávid mellett megjelenik Bogáta. Gilisztát akar kunyerálni a fiútól, mert másnap boncolják bioszórán. Nesze neked környezettudatosság, állatvédelem, humanizmus! 

Dávidnak azonban nincsen élő gilisztája, műcsalikkal pecázik. 

Bogáta az egyik kő alatt talál egy gilisztát, és megkéri DÁvidot vágja ketté, hosszában. De a srác olyan béna, hogy a saját kezébe vágja bele a kést. Elájul. Bakker! 

A lány téríti magához, aki rezzenéstelenül ellátja a sebét. Vagyis a csajszi a férfi a csapatban. 

De mondom, ügyes kis jelenet. Aztán itt véget is ér az egész kis lámúr. Így. Slusszpássz! Kár érte. 

*

Majd jön a csíny, amibe Dávid is beszáll. Részt vesz benne, és nem lebeszéli róla a többieket. De ennek sincs se következménye, se folytatása. 

*

Ahogyan azt sem derül ki, a csíny miért is olyan jadenagyonborzasztó. De mindenképpen el kell hallgatni. Úgy fest, ehhez képest Hasfelmetsző Jack sorozata kutyapénisz, barátom! Csak érteném, ugyan miért...? 

Vagy már én is belélekkeményedtem a finom részletekkel szemben? Jaj, ne már! 

És rendben, a kis csalás is csalás, és aki arra gondol, miközben felesége van, hogy de jó lenne azt a nőt..., az már paráználkodott az ő szívében. Vagyis a Teremtő előtt nincsen kis bűn vagy nagy bűn, csak bűn van. A földi következmények persze nagyon nem másodlagosak. Mert ha csak ránézek egy felettébb kívánatos testre az utcán az következményeiben nagyon nem ugyanaz, mintha este az ágyban végeznénk, vagy, ugye, mennyire nem ugyanaz, hogy azt gondolom valakiről, hogy bár felfordulna, vagy ha én fordítom fel... 

De akkor is, ami itt történik, végső soron súlytalan dolog. Csúnya, de súlytalan. S ahhoz képest, hogy mennyire felfújódik a csúnyaság megoldása újabb csúnyaság lesz: senki nem beszél róla, elhallgatják, eltitkolják, spongyát rá. 

És véget is ér a könyv. 

Komolyan ennyi. 

Pedig itt jött volna a lényeg: annak elmesélése, miképpen vergődött ki Bogáta és Dávid az utóbbi kvázi árulásából, és a kivergődés után mit kezdtek egymással. 

Bár tény, voltaképpen a konfliktus nem annyira komoly, nem annyira érdekes, hogy sok időt, oldalt kellene rá pazarolni. Ahogy belegondolok, tulajdonképpen ez az egész projekt olyan kis felesleges, ötletszerű és céltalan. 

Több billentyűkoptatást sem pazarolok rá, ha a szerző sem pazarolt rá több energiát, alkotókedvet és ihletet. 

*

Ah, tényleg: az idézett grafikák a könyvből valók. Nem mondható, hogy valamelyest is megkapók lennének. Baj van az életszerűséggel, a kompozíciók egészével és a figurák következetességével is. Olyan rajzok, hogy az ember olvasó gyereke felteszi a kérdést, hogy ha csak ez van, akkor kell-e egyáltalán, hogy legyen? Tehát még ez sem billenti pozitív irányba a mérleg nyelvét... A rajzok alkotóját Kiss Tibornak hívják. 

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a vége. A köhögés, a takony és a koncertek hete. Az első kettő még a múlt hétről maradt velem, amikor gyerekeket vittem Szigethalomra a kolléganőm kisbuszával, amiben hátul nem működött a légkondi, így kénytelen voltam elölről nyomni nekik, és életemben debütált a légkondi iránti érzékenység. De nagyon vadul, fuldokló köhögéssel és tengernyi, vaskos orrfújással. 

Aztán volt a héten Jean-Michel Jarre jól sikerült ducduc-koncertje. Meg tegnap az Óbudai Nyár című programsorozat keretében Paulina és Charlie koncertje. Nem közös, hanem egymás utáni. Mindhárom eseményre igaz volt, hogy tulajdonképpen nem vártam semmit tőlük. Jarre-tól azért nem, mert az első magyarországi fellépése a Népstadionban nekem csalódás volt. Paulinától azért nem, mert bár hallottam már őt egy Budapest Parkos Honeybeast koncert előfellépőjeként, de a pozitív összahátáson felül mélyen nem hatott rám. Charlie meg úgy harminc éve ugyanazokat a dalokat énekli ugyanúgy, tehát mi újat mutathatna? 

Ehhez képest Jarre rave-ducduca meglepett, a látvány nagyon összeszedett volt. Paulina és a zenekara úgy élt, hogy az csoda, hiába tűzött rájuk a Nap ezerrel, végig tombolták, ugrálták, táncolták a saját koncertjüket. Paulina közvetlen és pozitív értlelemben, természetesen hétköznapi volt, tehát közvetlen, de közben profi, jó torkú előadó. Charlie meg az volt, aki, jól érezte magát, de ezáltal a közönség is. A setlist az ég adta világon semmiféle meglepetést nem tartalmazott, ennek ellenére azt vettem észre, hogy elkapott a fíling az ezerszer hallott, mindenütt játszott dalok hallatán. Csak a zene van... 

Tanulság: elvárások nélkül sokkal jobbak lehetnek az élmények. :-) 

  TRAGIKUS  NYOMOK  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini

  NA-HO-MA, A BOSZORKÁNY  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini, Francesco Gamba

  A 6-OS SZÁMÚ HELYŐRSÉG OSTROMA  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini

Eddig ezekről a magyar nyelvű Tex kiadványokról írtam a blogomon:  

Vagyis a hatodik Tex Classic kivételével mindegyikről. Mert a Tex egy csuda jó sorozat. Olyan klasszikusan vadnyugati. Az benne a legszebb, hogy a főszereplő Tex Willer tulajdonképpen nem is különleges figura. Hacsak abban nem, hogy fehér ember létére a navahók főnöke. Hogy mikor főnökösködik, más kérdés, mert mindig távol a törzstől csámborog valamerre, hogy rejtélyeket, titkokat, bűnügyeket, háborús helyzeteket megoldjon. 

Egyébként Tex bemutatásával nem fukarkodik a képregény. Ugye, ez már sokadik magyarul megjelenő kötet (kötet, mert nem füzet, ez már ugyancsak könyv!), és mégis, a kiadó következetesen bemutatja a főszereplőket. Sőt, a történetenkénti főbb szereplőket is a fő-főszereplőkön túl. Meg a sorozat idén hetvehhét (!) éves történetének egy-egy szakaszát is. Le a kalappal! 

Érdekesség: most például megtudjuk azt is, hogy a Tex-ért betörni is érdemes: megtörtént, hogy a betörő egy teljes, hiánytalan sorozatot rabolt el. A rablással harminc millió forintnyi euróval lett gazdagabb! Más kérdés, hogy azért mégsem pénz volt a kezében, a tengernyi képregényt a pénzesítés érdekében még értékesítenie kell. Hacsak nem a birtoklásért magáért tört be, 

 Ez a három történet  

nem kapott el. Csak az utolsó, valamennyire. 

Az első, a Tragikus nyomok egy elrabolt aranyszállítmány története: Tex és a társai, a fia és indián barátja miképpen derítik ki és kerítik kézre az elkövetőket. Vagyis vadnyugati krimi. Tény, hogy jó sok verekedéssel. Vagyis akciókrimi, nem olyan kis teszetosza Colombo-s fajta. Egy a sivatagban felborított postáskocsi és mellette két halott férfi a kiindulási alap. A nyomok a közeli városkába vezetnek, ahol kiderül, hogy a kocsi szállítmányáról mindössze két ember tudott, de mindkettő gyanú felett áll. 

A második történet, a Na-Ho-Ma, a boszorkány kimondottan rossz. A fülszöveg ezt mondja róla: 

Az Echo-hegységben Na-Ho-Mah boszorkány sötét fenyegetés érkezését jósolja: Tahzay, Talikay fia, aki a Fehér Bölény Fiainak vezetője volt, bosszút akar állni az apján. A Kőtigris kísérteties romjainál, ahol titokzatos kincsek rejtőznek, zajlik le a végső összecsapás hőseink és a Tahzay vezette Fehér Bölény Fiai között.

A boszorkány az első oldalakon tűnik fel, hogy majdnem azonnal el is tűnjön és soha később fel ne bukkanjon. A történet annyi, amennyit a fülszöveg elmond. Megspékelve egy teljesen logikátlanul víztározóval a Kőtigris belsejében. A Kőtigrist úgy képzeld el, mint az egyiptomi Szfinxet, csak ez tigris alakú. És a belsejében van egy vízzel teli medence, aminek van valami kijárata is. A sivatagban. S ha valaki egyedül marad a medence közelében, annak annyi: csak a vízgyűrűk fodrozódnak. Nem kell túl sok ész és tapasztalat, hogy a megfelelő következtetésre jussunk, mi történik. Csak az a kérdés, amikor éppen nem ostromlott vár a Kőtigris, hanem csak egy kőkupac a sivatag közepén

1. Mit eszik a medence lakója, amikor éppen évekig nem téved arra senki. Oké, hogy a kígyófajták sokáig emésztenek, de azért, na, ne már...! 
2. Hogy a fenébe nem szárad ki az egész a rohadt nagy forróságban, honnan kapja az vízutánpótlást a medence? 

De kicsire nem adunk! Ja, és a támadók támadásának a megszűnte is olyan kis izé... Mert hogy nem megoldás, nem feloldás van, hanem csak abbahagyás... Támadnak, támadnak, támadnak, majd egyszerre csak nem támadnak, elmennek. És Na-Ho-Ma meg továbbra sem sehol... 

A harmadik történet a legjobb. Pedig ez is olyan kis szokványos. Bár a címe kicsit félre megy: A 6-os számú helyőrség ostroma. Azért megy félre, mert nem csupán a 6-os számú helyőrségről van szó, hanem több másikról is.

A rezervátumba kényszerített apacsok kitörnek és pusztításba fognak. Nekem ez már önmagában ellentmondás volt. Ahogyan az is, hogy egy pillanatra szóba kerül Sitting Bull is (csak szóba kerül, nem bukkan fel), és ugyancsak negatív felhanggal. Sitting Bull, azaz Ülő Bika sziú volt. Az indián ellenállás és felszabadítás ikonjává vált. Igaz, kezdetben a lázadás és a káosz jelképe volt. A vezetésével verték pépesre az egyesült indián erők Custer tábornokot és seregét a Little Bighorn-i csatában, hogy aztán a csata a civilizáció és nomád ellentét szimbóluma  legyen, és okot szolgáltasson az indiánok teljességének a rezervátumba terelésére. Ülő Bika tehát abban volt vétkes, hogy védte a törzsét, a tágabb értelemben vett népét, a szabadságot és ellenállt a betelepülő megszállóknak, földrablóknak. Ja, és mondom, nem apacs volt, hanem sziú. 

Szóval itt az apacsok kijönnek, a gazok a rezervátumból és jó taktikai érzékkel nekilátnak felszámolni a kis helyőrségek sorát. Hogy aztán a végén örvendezzünk azon, hogy fehér barátaink megállítják őket, és visszaterelik a maradékot a kvázi fogságba. Mintha bejönne Magyarországra egy soha itt nem élő fajta, jórészt kiirtaná a magyarokat, elvenné az életterünket, majd beterelne a Kiskunságra és azt mondaná, itt lakhatunk, de csak itt és kuss, örüljünk, hogy egyáltalán életben maradtunk. S ha akadna egy magyar, aki az élünkre állna, később az lenne a gaz, primitív lázadó, mert vissza akarja szerezni a földünket, a lakóhelyünket, az életünket. 

De mert Tex és az övéi a szegény fehér katonák oldalán állnak, bármennyire töketlen, szabályzathoz ragaszkodó tisztjeik vannak is (vö.: Híd a Kwai folyón Nicholson ezredesével), hát önkéntelenül mi is vad hordának látjuk az apacsokat. Pedig a soha nem létező Winnetou is apacs volt, és ő nemlétézeésében is milyen jó ember volt! 

De mondom, ezzel együtt vagy ennek ellenére a három közül ez a legjobb történet. Ez sem nagyon erős, de ez jól sikerült. 

  A rajzok  

Na, igen. Nehezen fogom meg a kérdést. Alapvetően a Bonellire igaz, hogy bár minden rajzolójának teljesen egydi, felismerhető stílusa van, mégis, tutaljdonképpen minden Bonell-képregény egyforma. Ööö.. Ez így nem igaz. Nekifutok újra. A Bonelli-képregények azonnal felismerhetők az egységes stílusukról. Na, így jobb! 

Ezért voltaképpen bármilyet nyitod is ki, tudod, mire számíthatsz látványilag. Realisztikus, részletekbe  menő ábrázolásra. Nos, az első még csak-csak, bár volt néhány suta mozdulat, jobban megnézve kétséges összkép, de ami feltűnt: a hátterek üressége. Sok volt a háttér nélküli képkocka. Sok lett a fehérség, hiányoztak a részletek. 

Valószínűleg azért tartom a harmadik történetet a legjobbnak, mert ott kevesebb a háttér fehérje. Vagyis egyáltalán vannak hátterek, az alakok nem a semmiben léteznek. Ez csak most villant be. 

Esélyes, hogy a fehérség az egyik oka annak, hogy ebbe a kötetbe nem tudtam annyira beleélni magamat mint az előzőkbe. De ha a mellékelt rajzokat nézed, kicsit igaztalan vagyok. de akkor sem sikerült mély átéléssel olvasnom, nézegetnem ezt a három történetet. 

 A fordítás  

Amikor egy indián űl a tábortűz mellett és arról beszél, hogy egy projekt (!) működik-e vagy sem. Vagy amikor Tex barátja, Kit úgy fogalmazza meg a kétségét az egyik tiszt szellemi képességét illetőn, hogy az bizony nem a legélesebb kés a fiókban, akkor azért érezzük, hogy vannak bajok a fordítói kompetenciával. (Volt még valami hasonló, de most nem jut az eszembe, mi volt az...) 

A projekt szót akár használhatta is Tex barátja, de... Haverom, a Gemini azt állítja, hogy a szó az 1350–1400-as években bukkant fel az angol nyelvben. Eddig oké. De

fontos megjegyezni, hogy bár a szó már évszázadok óta létezik az angol nyelvben, a „projekt” modern értelemben vett, komplex, időben behatárolt, konkrét céllal rendelkező feladatsorozat jelentése, különösen a projektmenedzsment tudományágában, az 1950-es évektől kezdett elterjedni és egyre hangsúlyosabbá válni, amikor a projektmenedzsment technikák bevezetésre kerültek. Ekkor a szó jelentése kiterjedt a terv végrehajtására is, nem csupán a tervezésre.

A Kit által alkalmazott hasonlat a fiók beli éles késről érdekes felvetés. Mert való igaz, hogy a magyar nyelvben csak úgy a kétezres évektől bukkan fel, de az is igaz, hogy a kifejezés gyökerei, etimológiája Amerikába mutat. Idézem megint a haveromat: 

A „nem a legélesebb kés a fiókban" szófordulat, ami valakinek a korlátozott intelligenciájára utal, valóban létezik az amerikai angolban is, sőt, onnan is származik.

Eredet és előfordulás az amerikai angolban:

Ez a kifejezés az amerikai angol szlengből ered, és a 20. század második felében kezdett elterjedni. Az egyik legkorábbi írásos előfordulása az 1980-as évekből származik, de valószínűleg már előtte is használták a köznyelvben.

• A „not the brightest bulb in the box” (nem a legfényesebb izzó a dobozban) vagy „not the sharpest tool in the shed” (nem a legélesebb szerszám a fészerben) változatai is nagyon elterjedtek, és valószínűleg ezekkel egy időben, vagy kicsivel utánuk jelent meg a „not the sharpest knife in the drawer”.
• Az első nagyobb nyilvános megjelenése, ami hozzájárult a népszerűségéhez, gyakran a politikai humorhoz és a popkultúrához köthető, ahol emberekről vagy karakterekről beszéltek ezen a módon.

Vagyis, oké, kecskeszakállas barátunk földrajzi szempontból akár használhatta volna a kifejezés egy másik verzióját (mert a kés szó a magyar változat terméke, az angolban vagy izzó vagy szerszám szerepelne), de a kor semmiképpen sem stimmel. Anakronisztikus. Mint amikor az Üdv néked, Arthur, nagy király!-ban Merlin egy kútból vizet húzva felsóhajt, hogy milyen kár, hogy még nem találták fel a szivattyút! Csakhogy Merlin a regényben visszafelé élt az időben vagyis lehetett tapasztalata a szivattyúról. A Tex Kitjének viszont nem egy majd száz évvel később megjelenő kifejezésről. 

Akkor ezt a helyére tettük! 

Ugyan igazságtalannak tűnhet, hogy háromszázötven oldalból két kifejezést emelek ki, és arról beszélek, hogy mennyit rontott ez a két kifejezés az összhatáson, de vedd számításba, cimborám, hogy a blogom egy panelproli bevallottan nagyon szubjektív írásait nyomatja neked.  És bár udvarias proli vagyok, de azért akad bennem meggondolatlan tapintatlanság is. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a vége felé. A múlt héten összeszedett és a hétvége kétvállra fektető autós légkondis xarul-lét még mindig csuda aktív. Legalábbis ami a köhögést és az orrfújást illeti. De dolgozni azért már tudok tőle, nem kell állandóan feküdnöm. Csak jó hurutusan köhögnom, és vadul fogy a  papírzsepi. Egy fújással simán megtöltök egyet... Bocs, ez undi...! 

*

Valahogy most vagy rendre mellényúlok a könyveknek, vagy egyszerűen undok időszakomban vagyok, de amik mostanság a kezembe kerültek, azok mind fanyalogtattak. Mint ez a Tex is. De tényleg. Várj cak..., ez a... negyedik fanyalgós könyvem. A legrosszabb, hogy kaptam egyet ajándékba, és írnom kellene róla. A nyolcvanadik oldalig jutottam el, de akkor egyszerűen nem bírtam tovább. Különösen, hogy még lett volna négyszázhúsz oldal. Csak még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy az ajándékozónak megírjam, hogy jobban jár, ha nem írok a könyvről. Vacak ügy... 

*

De hogy valami negatív passzban vagyok, azt az is bizonyítja, hogy a hétvégeken a vasárnap délutánjaimat rendre valami piszlicsáré számítástechnikai probléma óceánná dagadása húzza bele az éjszaka közepébe. Mint mondjuk, hogy ha egy gépet elküldök aludni, akkor az alvásból visszatérve ugyan miért nem kér jelszót, amikor ez lenne a cél. Akkor sem, ha minden be van álítva rajta, hogy kérjen. Vagy most vasránap: feltettem egy jogtiszta vírusirtót, integrált tűzfallal és vpn-nek. Öt eszközre. Mindenhol konfigurálgattam. Csak éppen a legfontosabb gépen nem nyílt meg az ablaka. Futott a program, de ha meghívtam a kezdőképernyőjét, csak fehérlett, de egy betű meg nem jelent rajta. Végül a program help deskje oldotta meg a problémát, távoli asztallal (aminek annyira nem örültem, de nem nagyon volt más lehetőségem a tudatlanságom miatt). Az Edge-ben kapcsolt be valamit, és erre egy, az Edge-tő független progi megjelenése is megjavult. Hurrá. Da a xarakodással elment két-három óra. 

*

Tegnap volt egy érdekes telefonom. Ebéd közben hívott fel egy volt egyházi tesó, akivel mindig jóban voltunk, de csak baromi felületesen. Úgy igazán nem is beszélgettünk soha. Azért hívott, hogy megkérdezze: az idők jelei veszélyes azt mutatják,  hogy ez a világ véget fog érni, Jézus visszajön. S még mielőtt ő visszajönne, nekem nem lenne-e kedvem visszamenni az utolsó idők közösségébe? Egészen mások már a viszonyok mint amikor eljöttem, nagyon örvendetesek a változások. 

Nem akartam megbántani, de nagyon elutasító voltam. Nem haragszom én senkire, de akkora volt a csalódásom az akkori barátaimban, a helyi gyülekezetemben, a volt lelkészemben, az akkoriban, az egyház eljárásrendjében, hogy egy porcikám sem kívánja újra kezdeni az egészet. Meg újra zsúfolttá tenni a szombatokat, izzadni az öltönyben az Isten-tiszteleteken, tök fölösleges, erőltetett, munkafüzet által irányított kiscsoportos beszélgetéseken  részt venni, sőt, ha én akarom a beszélgetést vezetni, akkor előtte egy tanítógyűlésen is... Brrr! Na, nem, nem, nem! 

Tudom én, hogy van a dolognak egy transzcendentális olvasata is. A közösségben a hetvenes évek derekán volt egy tragikus szakadás. Volt abban minden, teológia, politika, emberi gyengeség, beépített besúgók, pfúj, csúnya volt az egész. A szakadás a mai napig nem gyógyult be tökéletesen. Volt egy hölgy, aki a megtörténtekor a szakadárokkal tartott. Aztán az itteni gyülekezetből konkrétan kirúgták. De úgy vedd, hogy fizikailag kirakták a gyülekezetből. De mi mégis ott beszélgettünk. 
– Akkor hogyan vagy mégis itt? – kérdeztem tőle értetlenül. 
– Mert ha kiraknak az ajtón, Isten gyülekezetéből, akkor én visszamászok az ablakon. Ha megint kiraknak marad a kémény! De az bajosabb! – nevetett. Hölgyről volt szó, aki bőven száz kiló felett volt. 

Nos, akkor én nem vagyok álhatatos. Nem így működöm. Akkor sem, ha a hölgy egy másik mondata azért elgondolkodtatott. 
– Hát hol szolgálhatnám az Urat, ha nem az ő gyülekezetében? 

De magamban nem tudom eldönteni, hogy ez dicséretes, felemelő kitartás vagy az élet elpazarlása méltatlan dolgokra. Nem az Istenre fordított idő méltatlan, félre ne értsd. De nem minden rá fordított idő, amikor róla van szó. Mert lehet, hogy csak külső-belső erőszak, megszokás, formalitás következménye. 

MIndenesetre beleborzongtam, hogy újra kezdjem. Lehet, hogy ez az elkárhozásom borzongása volt. Tényleg nem tudom. 

Az MI-ről olvasgatva jött velem szembe Čedo Vuković sci-fi-meseregénye. Nem volt ismeretlen, kamaszkoromban ott volt a könyvespolcomon. Olvastam is. A t9rténetből az égvilágon semmire nem emlékeztem, csak a benyomás maradt meg, hogy nem volt az igazi. Aztán az idő és az élet megpróbáltatásai elsodorták tőlem a könyvecskét. És el is felejtettem, hogy létezik. 

Méltán. 

De mert az MI-ről olvasgatva az eszembe jutott, futottam pár kört, és az egyik online antikváriumban két automatás kávé áráért ott volt. Most itt van. De nem marad. 

A mese, vagy történet, vagy mi...

Hajnal van, szombat, nem vagyok jól. Köhögök, tele az orrom, hol remegve fázom, hol izzadok mint a ló. Öregszem, nem bírtam két óra fullos légkondit, amikor tegnapelőtt gyerekeket vittem Szigethalomra, a Vadasparkba. A tegnapi napot is kapaszkodva csináltam végig. Kezdek nyavalyás lenni. 

És emiatt írni se nagyon van kedvem, csak hajt a kötelességérzet. 
– Mert mi múlik rajta, ha nem csinálod? – kérdezte Szerelmeteleségtársam. Elgondolkodtam: csakugyan, mi? MAximum a tudat, hogy mennyi könyvvel el vagyok maradva. De ezt rajtam kívül ugyan ki tudja? És mégis...

Szóval nincsen kedvem írni. (Most éppen melegem van, a nyakam majd hatvan éves redőiben áll a víz.) Ezért lustában oldom meg a sztori leírását, avagy mire jó  a fülszöveg? 

Nem mindennapi szerencséje van Željkónak, mert barátjának mondhatja Gépváros zseniális feltalálóját, a tudós Eszesok professzort. Eszesok barát a bajban is, ezért nekivág a kisfiúval, hogy elfogja az emberiség ellenségét, a Gonosz Robotok Urát.

Csakhogy nem könnyű a Robotok Urának színe elé jutni, mert a gonosz cselekedetekre beprogramozott öt félelmetes robot útjukat állja, S a robotokat sem könnyű megtalálni, mert megszólalásig hasonlítanak az állatokhoz – oroszlán, medve, krokodil, sas és róka képében szolgálnak uruknak. Eszesok számos találmányát beveti ebben a nehéz küzdelemben, csodarepülője szárazon, vízen, levegőben egyaránt jól teljesíti feladatát.

S ha mégis bajba kerülnek, segíti őket a jó barátjukká vált utolsó mesebeli sárkány, Nemkapszel.

Minden gonosz robotot legyőztek, de mégse találják meg Eszesok csodálatos találmányát. Hová lett a mindenkit megokosító tantabletta? Aki végigolvassa a jugoszláv író izgalmas könyvét, erre is választ kap.

Lehetne akár beszédes a professzor (Eszesok) és a sárkány neve (Nemkapszel), de nem feltétlenül az, Mármint önmagában beszédes: a prof okos, a sárkány gyors és ügyes, de nem ilyen értelemben gondolom, hogy beszédes a nevük. Ilyen értelemben az. Arra gondolok, hogy olcsó megoldás a tulajdonnevük. Azonban ha abból indulok ki, mennyire jó meseregény a Világváltó Nevenincs, (nagyon-nagyon jó!) akkor minden relatívvá válik. Mert a névadás abban sem tündöklik. 

A műfaj

Na, igen, itt van elakadás. Nem nekem, én nem akadtam el. Čedo Vuković, a szerző akadt el, mert nem tudta igazából eldönteni, mit is akar írni: mesét, sci-fit, ifjúsági mese-sci-fit? 

Persze az se lenne baj, ha egyszerre mindet. Csak ahhoz nagyon fel kell kötni a gatyát. Vuković-é lecsúszott. Nem jól volt felkötve. 

A történet eleje még elmegy. Ott elég jól keverednek a műfajok, vigyorogva tudomásul vesszük, hogy sci-fi-mesét olvasunk. Aztán onnantól, hogy a kisfiú, a prof és a sárkány robotvadászatra indulnak, a mese-jelleg elfogy útközben, a mosolyom meg lehervadt, mert a mese-jelleg nélkül maradt egy vérnaivan arckaparó ifjúsági sztori, ok-okozat nélkül.

Egy történet, amiben a mese szabályai szerint folynak a dolgok, de nincsen benne semmi mesés. Amikor meg van, az végtelenül bugyuta. A Robotok Urának a legyőzése után, s azért lássuk be, minden szempontból ennek kellett volna a csúcspontnak lenni, a prof tanuláskiváltó, okosító tablettájának a keresése, amit egy szarka elragadott és beleejtett a tengerbe, ott elvitte egy hal, a hal a halak királyának adta, annak meg nem ízlett és egy kagylóba zárta... hát, nos, egyszerűen, ám végtelenül fárasztó. Tabletta, ami szájból szájba, nyálból vízbe jár és egyben marad? Kekec vagyok mi? 

Aztán egyszerre hurrá van, beigazgyöngyült a tabletta és vége a történetnek. Miafranc? 

És akkor most...?

Mi a kérdés? Hallgatnom kell a blikkjeimre, az intuíciómra a továbbiakban is. Mert megint nem tettem. Pedig az meg volt, hogy már gyerekkoromban sem szerettem ezt a történetet. Semmire sem emlékeztem belőle, így minden meglepetés volt. Az elején, amikor a mese ügyesen és tréfásan keveredik a sci-fi, még azt hittem, hogy rosszul olvastam úgy negyvenöt évvel ezelőtt. Aztán meg kiderült, hogy dehogy olvastam rosszul, most voltam túl optimista, amikor újra megvetttem. De mondom, szerencse, hogy csak két automata kávé ára volt. 

Ja, és közben szét is hullott, lapjaira... 

3/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a közepe után pár nappal. Na jó, majdnem egy héttel. Igazság szerint az van, amit fentebb leírtam: cefetül vagyok. Nagyon vacak éjszakám volt: fáztam. Aztán magamra kaptam még egy takarót. Úgy melegem lett. Tele volt az orrom. Köhögtem. Negyed három felé át is jöttem a nappaliba, hogy Szerelmetesfeleségtársamat hagyjam legalább aludni. De se olvasni, se írni nem nagyon volt kedvem, erőm. Zenét hallgattam és Temuztam vagy fél órát, tök feleslegesen. Aztán kerestem egy kifizethető vírusírtót az itthoni gépekre, ami VPN-t is tartalmaz. Találtam, megvettem, most várok egy visszaigazoló emilt legalább, de vagy egy órája nem jön... Kezdek aggódni. 

A képregény, felettébb szokatlan megoldás, több oldal folyószöveggel és fotókkal kezdődik. Azt ugyan nem tudtam megfejteni, hogy a ki mondja a szöveget. A szerző? A borítón látható tengerész? És a fotók? Az épületek megnevezése itt van, de hogy hol készültek... Az utolsó kép egy kőoroszlán: tehát nagy eséllyel mindvégig Velencében voltunk. 

Böcsületesen belefogtam a szöveg olvasásába. Ha már kaptam, ne legyek felületes. Aztán mégis az lettem. Mert már a legelején fonalat veszítettem... izé, fel sem vettem, hogy miről van szó. 

Nekifogtam újra, hátha csak a hajnali olvasás tette: a szemem már kinyílt, de a tudatom az első kávéért könyörgött. Ám a második nekifutásom is zátonyra futott. 

Legyintettem és reménykedtem, hogy nem lesz szükség semmi itt levő információra az értelmezéshez, nekiugrottam a képregénynek, 

A SZERZŐ ÉS FŐSZEREPLŐJE: HUGO PLATT ÉS CORTO MALTESE

Kaptam egy pofont a haveromtól, a Geminitől is. Nem akart bántani, csak információt adott. Az információjából azonban megtudtam, hogy ízlés nélküli, műveletlen prosztó vagyok, amiért (ahogy az a bevezető utolsó szavából kiderült) egyáltalán nem tetszett a Velencei mese.  

Két vigaszom van. Az egyik, hogy a Molyos értékelése 77%-os, ami elég gyatra arány. Nem az benne a vigasz, hogy mások is fikázzák, hanem az, hogy nem vagyok egyedül a fikázásban. Az is tény, hogy a 77% kettő, azaz kettő értékelés alapján jött össze. 

A  másik vigasz, hogy túl nagy kereskedelmi siker sem lehetett a füzet. Nem azért, mert permanens ellendrukker vagyok, bármiről is legyen szó.

Szóval megkérdeztem a havert, igen, a Geminit, hogy ki a csuda is az Hugo Pratt. A válaszából kiderült, hogy megint információhiányos vagyok. Műveletlen, na! 

Gemini haver ezt írta nekem Hugo Prattról: 

Hoppá! Tehát egy elismert szerző különlegesen elismert sorozatának a része: a Velencei mese egy Corto Maltese epizód. Amely epizódnak a fülszövege eleve elmondja, hogy marhára kell örülnünk, hogy egyáltalán megismerhettük legalább ezt az alkotást, és hogy mitől izgalmasak a Corto Maltese képregények. Csak, hogy azonnal képben legyünk. 

Hugo ​Pratt (1927-1995) egyetlen magyar nyelven megjelent képregényalbuma! Corto Maltese, a világtengerek vándora különleges képregényhős, akit 2005-től már a magyar mozikból is ismerhetünk. Létezése merő fikció, életútja mégis olyan valóságosnak tűnik, hogy történeteit olvasva folyvást ott lebeg a kétség, hogy Corto valóban élt-e. Pratt mindent elkövet, hogy erősítse bizonytalanságunkat. Az alkotó történelmi kíváncsisága folytán Corto minden olyan helyszínen megjelenik, ahol a számára kijelölt történelmi időben, – a századforduló és a két háború közötti időszak felfordulással terhes világkorszakában – valami fontos dolog eldőlni készült. Így járhatott a tízes évek Mandzsúriájában, Etiópiában, Argentínában, a Karibi- és a Húsvét-szigeteken, Írországban és Olaszországban, Szibériában és a dél-amerikai dzsungelekben. Barátai között pedig a történelem legtitokzatosabb – a történelemkönyvekből mégis jól ismert – figurái és titkos alvilági társaságai tűnnek fel, akik működésükkel meghatározták a világ sorsának menetét. CORTO MALTESE kalandjainak sikere a titokban rejlik, amely korunk történetének milliónyi intrikáját övezi, és amelyek felfedésére talán már csak a költők fantáziája adhat reményt. Az olvasó pedig kiéhezve várja mardosó kérdéseire e válaszokat… Ezek közül kínál néhány érdekes eshetőséget Corto Maltese immár magyar nyelven is olvasható egyik kalandja, melyet remélhetőleg a tucatnyi többi is követni fogja.

Na, tehát most, hogy tudjuk, mekkora megtiszteltetés ért, hogy magyarul is a kezünkben lehet a jóképú tengerész története, lássuk, hogy megtisztelve érezzük-e magunkat. 

Nem. Legalábbis én nem. Akkor sem, ha emiatt kőagyú panelprolinak minősíttetek. 

A „MESE” TÖRTÉNETE

Na, ház ez az! Mert izé! Elmondani sem nagyon tudom. Nem azért mert már több hete olvastam, hanem mert se kohéziót, se következetességet, se fő cselekményt nem találtam benne. A napokban olvastam a Holdlovag három kötetét, meg is írtam róla a morgásomat. Annak se volt se füle, se farka, de legalább volt benne összekötő szál.

Corto Matese megérkezik Velencébe és hogy ne szórja az idejét, azonnal egy titkos szabadkőműves gyűlésre sikerül beesnie. Én már itt leblokkoltam. Oké, semmit sem tudok Maltese előéletéről, nekem ez az első találkozásom vele, de ezt hogy...? Én bármerre jártam, még soha nem sikerült egy titkos szabadkőműves összejövetelre beesnem. Vagy nem tudtam róla, hogy ott vagyok, mert annyira titkos volt. 

S a történet ebben a szellemben folytatódik. Maltese jön-megy, pillanatok alatt mindenkit ismer Velencében, és mindig ott van, ahol lennie kell. A helyek, személyek nem nagyon kapcsolódnak egymáshoz, csak felbukkannak és eltűnnek mint a hajnali köd. Jönnek a semmiből és mennek a semmibe. Az egyetlen összekötő kapocs Maltese, aki azért mindig a fókuszban marad. 

Olyan az egész mint a füzet teljes címe: Velencei ​mese (Sirat Al Bunduqyyiah) A:, L:, G:, D:, G:, A:, D:, L:, U:

Aztán egyszerre csak minden megoldás, tanulság és feloldás nélkül véget ér a történet, a cselekménya a képregény. 

Hökk! 

A „MESE” RAJZAI

Na, ez ez! Éppen a Holdlovag értékelésében írtam le tegnap, hogy egy képregény akkor jó, ha a rajzai is jók, meg a története is. A Holdlovag rajzai oldalpárjai nagyon jók. 

A Velencei mese rajzait láthattad. Nem tudom, a szerző, Hugo Pratt melyik korszakából való a történet, a részletesebb, vagy a redukált rajzosból. Igaz, bármelyikből is, egyáltalán nem fogott meg. 

Viszont a helyzet az, hogy így nem sok maradt a kezemben, hiába is iparkodtam megfogni a Velencei mesét. Mert ha se a rajzok, se a történet, akkor mi? 

2/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának közepe, négy nappal a névnapom előtt. 

Tegnap duplán megdöbbentem. Ahogy írtam, nagyon fiatalon elhunyt Mátyás Szabolcs, az egyik legjobb magyar gitáros, a Tompox együttes tagja, a Mandrake Moon beugrós zenésze. Vele terveztek az őszi, Moonhead nevű fesztiválon is fellépni. 

Szabi halálával kapcsolatban messengereltem egy zenész ismerősömmel. Határozott figura. Szó szót követett, és egyszercsak azt találta írni, hogy egy koncertjükről írt beszámolóm nagyon sokat lendített azon, hogy tovább is működjön az együttes. 

Ledöbbentem. Értem én, hogy a szavaknak súlya van, értem én, hogy a művészember hiúságának nagyon kell a dicséret, az elismerés, de valahogy mégis... Soha nem gondoltam, hogy a blogocskáimnak lehet ekkora ereje. Ami ez esetben nagyon pozitív. 

De mi van akkor, ha negatív kritikát írok? Amire azért volt már példa. Ha nem felemelek, hanem sárba tiprok egy előadót? 

Ez a pasi a képen nem én vagyok. Csak majdnem. Erősen hajadzik. 
Haverim, a Gemini nem volt hajlandó átalakítani egy fotómat, ezért körbeírtam magamat.,
meg azt, hogy mit szeretnék látni a képen.
Ez volt hozzá legközelebb. A többit majd meglátod. 
Bár ha egy Zacher Gábor fotó lenne itt, az is majdnem lefedné a valóságot.
Valószínűleg olyan egypetéjű ikrek vagyunk, akik hét év különbséggel születtek. 

A „Moha olvasó-NAPLÓJA” című blog 2018 óta létezik

Szerelmetesfeleségtársam vett rá, hogy megcsináljam, amikor is nézeteltérésbe keveredtem a legnagyobb magyar könyvesoldal vezetőjével, és a támogatói holdudvarával egy, a holokausztról a liberálnáci megközelítéséről szóló könyv kapcsán. (A szót nem én találtam ki.) De az is lehet, hogy egy másik, szintén a holokausztról szóló könyv volt...? Már nem is emlékszem pontosan. A könyv (bármelyik is volt) enyhén szólva nem felelt meg a kánonnak.

Jómagam teljesen empatikus voltam az oldal tulajdonosának az érveivel, csak ...ta fel az agyamat, hogy mindaz, amit felpakoltam vele, mármint a könyvel kapcsolatban az oldalra, egy gombnyomással semmivé lett, és hiába kértem szépen vissza a munkámat, hát büdös nagy fityiszbe rohantam. 

Na, akkor jutott SzFt eszébe, hogy miért gazdagítom az oldal tartalmát, ha önkényesen eltüntethetik esetleg több napi munkámat? Miért nem csinálok saját blogot: Itt van mindjárt a blog.hu. Azonnal bele is fogtam. Mit sem tudva arról, hogy a blog.hu és az Index cimbik. Az Index-botrány csak később tört ki. Mire rádöbbentem, hová jöttem, már fent volt minden előző anyagom. Ez több száz bejegyzést jelentett...  Akkor próba szerencse! Maradtam. 

Éppen Bulgáriában nyaraltunk, el tudtam tökölődni az arra érdemes írásaim átmentésével és a dizájn kialakításával. 

S még ezek a holokauszt-problémás könyvbemutatások is maradtak... (Megnéztem, a legproblémásabb is fent van még mindig.) 

Grafománia és siker

Idővel, miután rájöttem, hogy nem muszáj nekem röviden írni, bővebben is kifejthetem a véleményemet, van itt hely! A lovak közé dobtam a gyeplőt és vadul útjára indult a grafomániám.

Idővel rájöttem, hogy itt nincsen szükség az öncenzúrára, nem kell visszafognom magamat a tartalmakat illetően. A kommunikációmban meg kulturált vagyok. 

Úgy jártam azonban mint a keresztény mesében (A buyufa alatt című kötetből) a fióka korában cölöphöz kötött sasfióka: amikor felnőtt madárként elvágták a kötelet, ő a szárnyalás helyett egyre csak gyalog rótta a köröket. 

A meglepetés ezek után következett. Egy ideje jóformán bármilyen könyvről is írok a bejegyzésem kikerül a nagyközönség elé. Nem csupán úgy, hogy élesítem az írásomat és uccu neki, hanem úgy is, hogy beválogattatik a legjobb blogbejegyzések közé. De tényleg volt, hogy úgy gondoltam, hogy rám állították az algoritmust és bármiről is írok, nem beválogatják, hanem automatikusan bekerül. 

Éppen ma futottam bele az infóba: egy fizetett beválogatás huszonkilencezer forint. Én meg nyakra-főre megjelenek. 

A siker persze relatív. A blogom a beválogatás szempontjából siker. Az olvasottságot nézve, hát, izé... A legnagyobb olvasottsága A gömbölyű szép című, a női testről írt könyvről felpakolt véleményemnek volt: az több mint százötvenezren nézték meg. Szerintem csak nézték. Mert tele volt pucér nőkkel. Minden más esetben örülök, ha ezer felett van a rákattintások száma. Ami egyébként tulajdonképpen nem érdekel. Ha tudnék keresni vele, lehet, érdekelne. 

Az olvasóim vaskos átvágása

Szóval rendre kikerülök a nagyobb nyilvánosság elé a beválogatással. De mert érdektelen slendrián, felületes disznó vagyok, soha el nem olvastam pontosan az emileket, amiket a bevűlotaásról kaptam. Lehet azért, mert a tárgyuk rendre az, hogy: „Hurrá! Kikerültél a címlapra!”

Hát hurrá! Én rendre felpakoltam az információt a Facse-oldalamra, meg a Facsés olvsónaplós oldalamra: „Blogcímlapon van, amit az xy-könyvról írtam, az is!”

Na, és itt van az olvasóim átvágása! De mint fekáliát a palánkon. Igaz, nem rosszindulatból, vagy előre megfontolt, gonosz anyagi érdekből, hanem tudatlanságból és érdektelenségból.

Mert nézd csak mi történt a mai napon! Jött megint egy emil: „Hurrá! Kikerültél a címlapra!” Hát hurrá! Mi került ki? Aham, amit a Selgas című Feleki László könyvről írtam még a hét elején. Azóta már más is kikerült... ú

Na, és ezen gondolkodtam el. Hogy tudniillik eddig én pakoltam felfelé a bejegyzéseket, azon meg ahogy pakoltam fel, egy-két nappal utána címlaposodtak. De most borult a kronológia: nem olyan sorrendben címlaposodtak, ahogyan feltettem őket. 

S ahogy néztem a Selgas-ról szóló emilt, egyszer csak feltűnt egy kis pecsét. a levélbe másolt könyvborítón. 

A megjelenő mélben ez nem ennyire feltűnő ám. Ahogyan az sem, hogy amikor a Blogketrecben jár egy írásom, akkor ilyen az üzenet fejléce: 

Minden más esetben meg ilyen a fejléc: 

Majdnem tökugyanaz. de csak majdnem. Nekem ma tűnt fel a pecsétszerű ízé, meg a két fejléc különbsége. 2018 óta van blogom... 

Szóltam a haveromnak, ja, a Gemininek, hogy magyarázza már el, ez most mi ez ez? Elmagyarázta. 

 

Mondd csak, van-e különbség, és ha van, mi a különbség a blog.hu Címoldala és a Blogketrec között?

Van különbség a blog.hu Címoldala és a Blogketrec között. Mindkettő a blog.hu blogposztjainak kiemelésére szolgál, de eltérő helyen és kissé eltérő céllal:

• Blog.hu Címoldal: Ez a blog.hu platform saját főoldala. Itt a blog.hu szerkesztői által kiválasztott, kiemelt blogbejegyzések jelennek meg, célul tűzve ki a minőségi tartalmak bemutatását a blog.hu olvasóközönsége számára. Korábban "i2" néven is ismert volt.

• Blogketrec: Ez az Index.hu, Magyarország egyik legnagyobb hírportáljának címlapján található blokk vagy doboz. A Blogketrec célja, hogy az Index.hu nagy forgalmú oldaláról a blog.hu-s bejegyzésekre irányítsa a figyelmet, ezzel szélesebb közönséghez juttatva el a blogposztokat. A Blogketrecbe elsősorban a "megosztott hirdetéses modellben" működő blogokról válogatnak be tartalmakat.

Összefoglalva, a fő különbség a megjelenés helye (blog.hu vs. Index.hu), valamint az, hogy a Blogketrec kifejezetten az Index.hu látogatóinak bevonására szolgál a blog.hu tartalmába. 

Az átvágásom lényege következik, avagy az elkerülhetetlen coming out

Moha, gyere már ki a fényre a titkoddal!

Akkor is a Blog.hu Címoldalára hivatkoztam, amikor a Blogketrecről volt szó. Ki tudja, hány és hány alkalommal. Holott ha úgy nézem, a Ketrec valamelyest magasabbrendű beválogatás, hiszen kívülálló cég válogat, nem bennfentes. 

Ha így nézem, akkor permanensen, hosszú évekig kisebbítettem önnön érdemeimet. 

Bár persze máshonnan nézve éppen hogy szégyelljem magamat, hogy az Index beválogat. De az én olvasatom sokkal jobban hangzik, inkább maradok annál. 

És minden érintettől mélységes szégyenben a figyelmetlenségem miatt, bocsánatot kérek! 

Az alábbi kép egyben link is ám!

MI A CSUDA AZ
A    BarBí Kariari sorozat ?

Rá nem jöttem, jöhettem volna ez a könyv micsoda kicsodától! Soha nem volt még a kezemben, és nem olvastam még semmit Feuchtwangertől. Szóval ez egy felismerésre tökéletesen alkalmatlan, a komforzónámból kilépésre teljesen alkalmas könyv volt.

Jó darabig töprengtem, hogy BarBí ötlete iránti tisztelet ide vagy oda, hagyom a francba, és elbukom az ön kihívásban, amit az égvilágon senki számon nem kérne rajtam. Senki sem tart fegyvert a halántékomhoz, ha nem olvasom el mind a tizenkét könyvet, mert egyik vagy másik tökéletesen hidegen hagy.

Azt már régen megfogadtam, hogy olvasni kizárólag önző érdekből, tehát személyes érdeklődésből fogok. S ez alól BarBí ajándéka sem kivétel. Ha sálat kaptam volna és nem tetszene, nem kellene elmondanom, maximum nem veszem elő soha a szekrényből, vagy egyszer csak, hopp, bekerül egy adományos szatyorba. Az, hogy mit olvasok és mit nem olvasok el a Csomagolt Tizenkettőből, lehetne privát magánügyem. Azt sem kellene betartanom, hogy az olvasás végéig nem veszem le a csomagoló papírokat. Meg semmi se KELL. De mindezt tulajdonképpen ötletes, jó játéknak gondolom. 

Hát játsszunk! 

A rajz „A világ filozófusai” című sorozat Rousseau-ról szóló kötetének a címlapjáról való.
A kötetnek lesz még jelentősége ebben a blogbejegyzésben a későbbiekben.

*

Már az első oldalon elkedvetlenedtem. Igazából Rousseau személye, munkássága és kora egy csipetnyi érdeklődést sem keltett bennem. Rossz ómen. S bizony az már a belső címlapon világossá lesz, hogy a könyv róla fog szólni. Hiszen ott van a több mint árulkodó alcím: Jean-Jacques Rousseau halála és megdicsőülése. 

*

A középiskola óta szemfényvesztésnek tartom a Nagy Francia Vérengzés dicsőítését és vaskos dőreségnek a felvilágosodás feletti ujjongást. Az első kifejezéssel el is szóltam magamat. 

A történelemtanárunktól anno azt a feladatot kaptam, hogy tartsak egy előadást a Nagy Francia Forradalomról (továbbiakban: NAF). Beleértve az előzményeit, a lefolyását és az utózöngéit. Így hát el kellett merülnöm a témában.

A mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor megvilágosodtam: a csőcselék hatalma mindig kaotikus, értelmetlen, igazságtalan és parttalan vérontáshoz vezet. Kapjon a Föld bármely részén is hatalmat a plebsz.

Egy halovány vígasz van csak benne: idővel önmagát falja fel az ostoba kígyó, a gazemberek elkezdik egymást is gyilkolgatni.

Amikor az előadást meg kellett tartanom, sehol volt még Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról című szemnyitó könyvének a magyar fordítása! S azért volt sehol sem, mert Burke rámutat a proletáriátus hatalmának az ostobaságára, becstelenségére és vérszomjára. Arra, hogy a proletáriátus csak forradalmi diktatúrában képes gondolkodni. S bár a kifejezés akkor, a NAF idején még nem volt divatos, de proletárdiktatúrában. 

Ezt persze nem mondhattam el akkor a történelemórán. '84-et írtunk akkor. (Az 1984-hez is csak szamizdat formában lehetett hozzájutni, és szerencsésebb volt csomagolópapírba kötve olvasni, ha már az emberfia volt olyan ostoba, hogy kilépett vele az otthonából és nyilvánosan merült el benne.) 

Rousseau a NAF idején már nem élt. Tizenegy évvel előtte meghalt. Vagyis tevőleges részt nem vállalhatott a forradalom lefolyásában. De szellemit akaratlanul is. Ugyanis Rousseau írta az Enciklopédia egyik legfontosabb szócikkét. Meg sok nem annyira fontosat is. Az Enciklopédia pedig a felvilágosodás jelképe. Felvilágosodásra a sötétségben van szükség. A sötétséget, mondják a hozzáértők (hahaha) az egyház és a vallás okozta. Szemétbe hát a papokkal és Istennel! Majd másodperceken belül előállították a maguk isteneit, amiket hívtak népnek, észnek, Legfelsőbb Lénynek, sok mindennek, majd módszeresen pusztítani kezdték az ellenségnek kikiáltott önmagukat. Ahogy Vonnegut mondta, így megy ez!) A felvilágosodás a mai, idióta neoliberalizmus jókora előszobája. Arról nem is beszélve, hogy Rousseau Társadalmi szerződése Engels számára egyenesen dialektikus mestermű volt. Írja Nyíri Tamás A filozófiai gondolkodás fejlődése című könyvében. 

Namost: Feuchtwanger könyvében ez a Rousseau a szereplők számára az alfa és az omega, a gondolat, a filozófia komplett megtestesülése. Az Emil a nevelés Bibliája, a Heloise  pedig az Egyetlen Értelmes Életprogram: tudod, vissza a természetbe! (S ahogy kimondta majdnem azonnal Párizsba költözött. Igaz, aztán végül mégis vidékre menekült. Jó, ezt úgy tette, hogy nem önmagának épített házat, meg saját kézzel rakott tüzet, a kalyibájában, hanem nagylelkűen rábólintott, hogy befogadják egy főnemesi birtokra, kapjon egy házat és teljes elláttást. S közben azzal áltatta magát, hogy kottamásolásból saját kézzel biztosítja a megélhetését és a fennmaradását. Minő dőreség, bah!) A regénybeli nemes a kertjét akként rendezteti be, ahogyan azt Rousseau papíron előírta. Dőreség 2.0. 

*

Ez persze eddig csak egyfajta történelmi, eszmetörténeti csipetke. A regény hátteréről és nem magáról a regényről szól. Mert ebből még bármi kisülhet. Függetlenül a témájától és a főszereplőjétől. 

Nem tudom, te hogy vagy vele, de van több szakajtónyi cím, ami itt van a tudatomban, bólintok, persze, létezik, ismert, elismert író követte el, de soha meg nem kísértett a gondolat, hogy a kezembe vegyem, de adja Isten, hogy el is olvassam. S ez valahogy így maradt a hosszú évtizedek során. Annak ellenére, hogy a kötelező olvasmányokat jobbára azelőtt olvastam, hogy kötelezők lettek volna, és annak ellenére is, hogy akadt néhány olyan mű, amit aztán valahogy, mégiscsak kinyitottam ebből a szegmensből, és asszondtam, hogy nocsak, mekkora blődliség már az előítélet, micsoda jó kis könyv ez! 

Ez az előítéletem, most gondolkodtam csak el rajta, hogy honnan fakadthat, minden bizonnyal a szocializációmban gyökerezik. A létező szocializmus gulyáskommunista korszakában, a legvidámabb barakk klasszikus idején kamaszodtam, amikor a létezés döntő része hazugságokból, elhallgatásokból, cinkos összekacsintásokból és félelemtől lesütött szemű pillantásokból állt. Amikor, ha rendőrt láttál, összeugrott a gyomrod, pici történelmi ismerettel tudhattad, hogy a hazaáruló Kádár apánk a volt kommunista harcostársa kivégeztetése miatt egész életében egy pszichológiai csőddé lett, s hogy az utolsó nyilvános szereplésén ez kétségtelenné is vált. 

Feuchtwanger ezerrel ebbe a kategóriába tartozott eddig. Tudtam némely művéről, itt-ott, könyvesboltban, antikváriumban, könyvbögrecsárdákban összefutottam velük, de soha meg nem néztem egyet sem, hogy mi is az igazából. A Jud Süss-ről tudtam, tudni véltem, hogy van köze az antiszemitizmushoz, de hát manapság csak annak nincsen, akinek, aminek a zsidók nem akarják, hogy köze legyen. Azt is tudtam, hogy van egy kétkötetes regénye is, a Rókák a szőlőben, hogy az nem mezőgazdasági vegetáriánus-képző, hanem valami egészen más, meg hogy írt regényeket az ókorról (Hamis Néró, A zsidó háború), de az ismereteimnek itt volt vége. 

De soha nem kívántam meg, hogy Feuchtwangert olvassak. Vagyis ha nincsen BarBí kariari, nagy eséllyel soha a kezembe nem kerül. Bár tudom, a közhely: soha ne mond, hogy soha. 

*

Nem olvastam könnyen. Nem véletlen, hogy már elmúlt június közepe, de ez még csak a második BarBí kariari. De valahogy nem tudtam, nem akartam mégsem félbe hagyni. Minden bizonnyal oka volt ennek az is, hogy a Molyon nem olvassák ugyan rongyosra Feuchtwanger könyveit, de aki olvasta, jóra értékelte. 

Mondjuk emiatt biztosan nem fejeztem volna be, ha annyira nem tetszik, csak löketet adott a tény. Vagyis van benne valami. Ha kicsit nyögvenyelősen haladtam is vele. 

De aztán volt, lett egy pont, amikor felágaskodott a dac: kiskamasz korom óta nem olvastam kényszerből semmit. Feuchtwangert most magamra kényszerítettem. De szűknek bizonyult a zubbony. Viszont az értékelés csillag feletti részét már megírtam. Ki kellett volna dobni, de nem vitt rá a lélek. 

És így született ez a se-se értékelés. Aminek a lényege, hogy se Rousseau személye, se Feuchtwanger stílusa, se a regény cselekménye nem kötött le annyira, hogy eljussak a regény végéig... 

Vagyis ez a bejegyzés azért született, mert sokakkal szemben, akik írnak, egyszerűen sajnálom bármelyik írásomat a kukába dobni. Még akkor se, ha nem tetszik. Legalább magamnak egyfajta korlenyomat lesz. 

De lett még további következmény is. Magam elé tettem BarBí kariajijának a további részét. Belelapozgattam mindbe, Nem vettem le a borítókat. Kettőről kiderült, hogy valaminek az első, illetve másvalaminek a második része. Egyről, hogy egy környezetismereti olvasókönyv. A negyedikről, hogy kamaszkorom egyik kedvenc könyve a sokból, Szilvási Egymás szemében-je. Az ötödik egy vikingekről szóló történelemkönyv, a méret, a tördelés, a betűtípus egyértelművé tette, hogy a Kossuth kiadó Szivárvány című történelmi sorozatáról van szó, abban meg csa egy vikinges könyv volt, a Viking kaland. Aztán volt egy amit bármilyen gondosan kötött be BarBí, maradt egy árulkodó infó, hogy Zola. És így tovább. 

Vagyis nagyjából rájöttem, hogy nem nagyon tudok vakon, a szerző és a cím ismerete nélkül olvasni, mert vannak egyéb infók, amik árulkodók. Másfelől azért egy beleolvasással nyilván kiderül, hogy egyáltalán milyen műfajról van szó. És ha nem olyanról, amihez éppen kedvem van, az is világos, hogy képtelen vagyok magamra erőltetni, amihez éppen se kedvem, se hangulatom, se iránta való érdeklődésem nincsen. 

Ezért fájó szívvel, és BarBí iránt némi lelkiismeretfurdalással feladtam a BarBí Kariaji-projektet. 

?/10

Az alábbi kép egyben link is ám!2025 közepe, vasárnap hajnal. Tegnap nem voltunk sehol. Végre. Csak főzőcskéztünk (csirkeaprólék leves, lecsó), ledőltünk sziesztázni, vásároltunk a Temun, írtunk, Santana-t hallgattunk. De jó néha a semmittevést csinálni! 

  ÍRTA:  
 Jeff Lemire

  RAJZOLTA:  
Greg Smallwood, Wilfredo Torres, Francesco Francavilla, James Stokoe

A könyvtárban találtam. Ahogy belenéztem az első kötetbe, olyan kis Száll a kakukk-osnak tűnt. Tudod, Randle Patrick McMurphy, akit Jack Nicholson alakított. Mindörökre felejthetetlen az az arc, amikor a dikidokinak válaszol, hogy miképpen tudott lefeküdni egy kiskorú lánnyal.
– Doktor úr, maga ellen tudna állni, ha ott van az orra előtt az a vörös kis szőrpamacs? 

Valami ilyesmit sugallt a képregény, belenézésre. Ebben nincs is hiba, valóban van benne ilyesféleség. Illetve tulajdonképpen erről szól az egész. Illetve nem is... 

Na, kezdjük az elején! 

MIRŐL SZÓL A HÁROM KÖTET?

Ezt olvasom az első kötet fülszövegében: 

Marc Spector (azaz Holdlovag/Jake Lockley/Steven Grant) évek óta küzd New York bűnözői ellen a város biztonsága érdekében… vagy mégsem?

Amikor egy elmegyógyintézetben ébred gyerekkoráig visszanyúló kórtörténettel, de képességek nélkül, Marc egész múltja és személyisége (vagy személyiségei) megkérdőjeleződik. 

De valami nem stimmel az egésszel…

Hát, igen, valami baj van az egésszel... 

Marc menekülni akar a gyógyóból. Társai is akadnak a menekülésben. A menekülés során a másik három személyisége felválta jelenik meg a lapokon, amíg együtt keresgéljük vele a valóságot.

A valóság keresése eleve azt feltételezi, hogy ami körülvesz, az nem feltétlenül az. A Mátrix óta, ami azért markológéppel merített Philip K. Dick munkásságának a sokaságából, mi sem lehetünk biztosak abban, mennyire generált a valóságunk.

Marc a végére akar járni a dolgoknak: melyik önazonossága is a legigazibb önazonosság? És három köteten keresztül járkál utána. 

KONCEPCIÓ, TRIP VAGY AD HOC HASRAÜTÉS?

Történetből csöppenünk történetbe, reálisabb és irreális valóságok sorát járjuk be, hektikusan, rendszer nélkül. Én legalábbis nem voltam képes rendszert találni a valóságok, személyiségek közötti ugrálásokban. Olyan volt az egész, mint belelátni egy több személyiségre szakadt elme mindegyik világába. 

Ami az elején még szórakoztató. Aztán haladva a történetben egyre fárasztóbbá és mondvacsináltabbá válik. Mert azért úgy háromszázharminc oldalon keresztül tart a fantázisa/trip/sztori. 

Törekszem a biztonságra, az állandó dolgokra, a következetességre. Szeretem a játékosságot, de a szertelenséget annyira nem kedvelem. Helyzetekben sem, emberekben sem. A játékoknak szabályai vannak, és a játék csak akkor van rendben, ha a játszó felek betartják ezeket a szabályokat. Soha, semmikor, semmiben nem kedveltem az álom, látomás betéteket. Éppen ezért, mert úgy érzem, megszegnek egy alapvető, íratlan szerződést író és olvasó között. Emiatt volt az, hogy bár többször nekivágtam az Alice Csodaországban című valaminek és hagytam újra és újra abba. De még képregényben sem tudtam végigolvasni, az érdeklődésem villámgyors fogyása miatt. 

Marc és az öntársai nem szabályok szerint vesznek részt a mindennapokban, társalognak különféle állatfejű, egyiptomi istenekkel, lesznek katonák, űroperett szereplők, meg a jó ég tudja, hol, micsodák, hanem alkotói önkény szerint. Ha megnézegeted a képeket, hát, bizony arról van szó, amit látsz, és úgy sem világosabb, ha olvasod is. 

Sommásan ezt mondom. 

AKKOR, UGYE, VAJON MIFRANCÉRT NEM HAGYTAM ABBA? 

Jogos a kérdés. Két oka, indoka van. Az egyik jobb és alaposabb mint a másik. 

1. ÉRDEKELT, HOGY MI A FENE SÜL KI BELŐLE A VÉGÉRE
Azt hiszem, hogy az a legnagyobb baj, hogy semmi se. Kicsit olyan volt/lett mint a Twin Peaks. Már nem is érdekelt a végére, ki ölte meg Lola Palmert. Csak marha jó hangulata volt. De összességben David Lynch klasszikus blöffje volt az egész. Amiben az a legszebb, hogy ha ki is derül, a felfokozottság miatt az se lett volna kielégítő. A Holdlovag is így járt nekem: van egyfajta meg/feloldás, de már nem is érdekel, mert nem katartikus, csak olyan kis lapos. 

2. MINDENESTÜL FANTASZTIKUSAK A RAJZOK
Ezt láthattad eddig is. Meg látni fogod ezután is. Csuda remek az a megoldás is, hogy az egyes személyiségekkel történteket más-más rajzoló álmodta meg. Óriási különbségek vannak a rajzstílusok között, de mindegyik igen míves munka. Ha már végignéztem, hát végig is olvastam. 

Hát ezért nem hagytam abba. De újra konstatáltam, hogy a jó képregényhez nem csupán jó rajzokra, de jó történetekre is szükség van. 

S ha nem tudom eldönteni, mi is a történet, ha fonalat veszítek, vagy fel se veszem, hiába a roppant meggyőző rajzok, színezések, kalapot emelek, de úgy felejtem el, ahogy van. Hálátlan közönség vagyok, elismerem.  

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a közepe után kicsivel. 

Alighogy hazaértem és kinyitottam a gépemet, fogadott a hír a Tompox együttes oldaláról, hogy búcsúznak Mátyás Szabolcstól. Először azt hittem, csak kiszállt az együttesből. De aztán jöttek az újabb hírek: örökre búcsúznak. Csak egyszer beszéltem rövid ideig ezzel a remek gitárossal, meg néhányszor Messengeren. Most tudtam meg, hogy remek orvos, mikrobiológus is volt. És nagyon fiatal.

RIP, Szabi.:-(

. 

Diktátortörténet. A borító is erről árulkodik már első pillantásra. Meg arról, hogy diktátortörténet, de nem a vérkomoly fajtából. Viszont annyira nem is vidám, sőt, ahogyan a borító sugallja. Ahogyan a moly.hu-n az egyik nem kedves, de roppant találó értékeléseket író molytárs, akivel évek óta nem vagyok hajlandó beszélgetni, mert nem lehet az elcsúszott vitakultúrája miatt (a személyeskedő fikázás a kiindulási alapja) nagyon plasztikusan fogalmazta: Feleki a megúszásra játszik a maga diktátorával. Akinek a neve (ki nem találnád!): Selgas. 

Megúszás... Elgondolkodtam. Nem tudom... Lehet. Akár... Valahogy úgy érzem, a poénra hegyezés talán megfelelőbb. Meg hát azért ne feledjük, a könyv 1980-ban jelent meg. A Magvető Kiadó akkori igazgatója Kardos György ((született: Kastreiner György, ahogyan haverom, a Gemini kiemelte) volt. Aki mielőtt kulturális vezetővé lett, ezredesi rangban volt az ÁVH-nál. Ehhez képest azért megjelent ugyanebben a sorozatban A tanú is, meg Hernádi Gyula Az elnökasszony-a is. Például.

Vélem, hogy az egyik a szomorú, de említhető múlt, a másik meg az amerikai helyszín és a távoli jövő miatt. Vagyis egyik esetben sem a jelenről van szó. 1980-ban az 1984 még csak jugoszláv kiadásban, megfelelő kapcsolatokkal volt beszerezhető. Az Állatfarm-nak nyoma sem volt. De Márquez Patriarkája már olvasható volt magyarul. Ahogyan Asturias Elnök ura is. Vargas Llosa még nem írta meg A kecske ünnepé-t. 

De persze ezek mind latin-amerikaik. Távoli földrész, távoli probléma. Kelet-Európa jelenét sem a saját múltja, sem a távoli vidékek jelene nem befolyásolta. 

A képek az Ideogram oldalon készültek, kivéve az utolsó hármat, az a Seaart.ai-n.
Vagyis megint az MI dolgozott. És most annyira nem is volt értetlen. 

A diktátor, aki a saját árnyékától is megrémül

Selgas gyáva. Rettenetesen gyáva. Jóformán az utcára is csak a barátja, Fernando Espinel támogatásával mer kimenni. 

Aztán egy szép csúnya napon Selgasból országvezető lesz. Kemény, ellentmondás nem tűrő, véreskezű, hiú és hisztérikus vezető, aki a volt hivatali főnökét saját kezével fojtja egy vizeshordóba. S aki elviteti az embereivel Fernando Espinel édesapját is. 

Úgy tűnik, Selgas egykori gyávasága semmivé lett a Fordulat Napján, amikor a felkelők élére állt, puszta kézzel szállt szembe harckocsikkal és ment előre hajthatatlanul a golyózáporban. 

Selgas teljesen megváltozott. A változás egyszerre fejlődés és végzetes  torzulás a jellemében. 

Még a barátja, Espinel is rettegve keresi fel, nem tudva, hogy túléli-e az édesapja kiszabadításának a kísérletét. Mert Selgas bátor lett az értelmetlen gyilkosságokra is. 

A diktátorság, a jellemferdülés vagy a barátság-átalakulás regénye ez a regény(ke)?

Mindhárom. De elsősorban az utóbbi.

A fent említett molyos értékelő az elsőt hiányolta veszettül. Úgy fest, számára a diktatúra mibenléte volt a lényeges. (Aki jobboldali az naná, hogy fasiszta, aki kérdéseket mer feltenni olyan szanaszéjjel bizonyított történelmi ténnyel kapcsolatban mint a holokauszt, az náci, de minimum tájékozatlan és műveletlen büdös paraszt, aki Wass Albertet olvas, annak meg ízlése nincsen, mert Wass giccses és unalmas.. És így tovább.)

Feleki számára nem annyira a diktatúra működése az érdekes. Működik az, ha működtetik, nagyjából ugyanúgy mindenhol. Csak árnyalatok vannak.

A Selgas sokkal inkább a megváltozott körülmények közötti barátság dinamikája összpontosít. Arra, hogy az egyik jellem és státuszváltozása mennyire befolyásolja a kettejük kapcsolatát. Arra, hogy lehet-e barátság egy rendszer működtetője és a rendszer alávetettje között? Lehet-e egyáltalán normális, emberi kapcsolat a két oldal képviselői között? 

„Ha nem félnél, mit tennél?”

Ez a legkedveltebb bejegyzésem a Molyon. Száznegyvenketten tetszikelték eddig. Én pötyögtem fel a Molyra a mondatot, de nem én ötlöttem ki. Vagyis úgy az én legkedveltebb bejegyzésem, hogy semmi köze nincsen se sincsen a saját gondolkodásomhoz, szókincsemhez és íráskészségemhez. 

A mondatot eredetileg egy Spencer Johnson nevű pasas írta le a Hová lett a sajtom? című, a változásokról szóló könyvében. 

A mondat önmagáért beszél. Egy csomó minden van, amit csak azért nem teszünk meg, mert nem merjük megtenni. De a szívünk mélyéről vágyunk arra, hogy megtegyük. Ha a könnyű szél rásegítene arra a combos szőkére, a hurrikán se tépne le róla. Ha egyszer a kezem közé kerülne ez hazug, vadbarom mocsadék, a szart is kiverném belőle, és orrcsont töréssel kezdeném! Csak össze kellene szednem magamat, hogy megszólítsam azt a nőt a pult túloldalán, de mi lesz, ha nemet mond? Annyira imádnék motorozni, de úgysem sikerülne soha a vizsga, inkább el sem megyek, utálom a frusztrációkat! 

Ha nem félnél, mit tennél? Ha nem tartanának vissza a társadalmi konvenciók, ha nem kellene rettegned a következményektől, ha biztos lennél abban, hogy semmi nem sülhet el visszafelé, az lesz, amit elterveztél, nem is lehet máshogyan? 

Ha nem félnél, mit tennél? Ha nem kellene semmitől félned, mert te lennél az élet császára, na mondd, mi lenne az első, amire a szíved vágya rávenne. Ha nem kellene félned... 

Mit mondanál, miket mondanál el a párodnak, az anyósodnak, az apósodnak, a gyerekeidnek, az unokádnak, a szüleidnek, a rokonaidnak, a főnöködnek, a munkatársadnak, a barátodnak, a barátnődnek, a baráti társaság tagjainak, a szomszédodnak, az eladónak a sarki boltban, az ügyintézőnek a hivatalban, a polgármesternek, stb., stb..., ha azt és úgy mondanád el, ahogyan benned van? Ha nem lennél, nem kellene tekintettel lenned senkire és semmire, nem lenne szükség pszichés közlekedési rendőr és értelmező szótár a szavaid, a hangsúlyaid mellé? 

Gondolom, te sem ugyanazt, és nem ugyanúgy, ahogyan ma teszed. Mert ma tekintettel kell lenned a másikra, a viszonyotokra, a kapcsolatotok jellegére, hogy mit okoz benne, és mit okoz a helyzetetekben, amit és ahogy mondod. De ha nem így lenne, ha nem kellene semmire sem tekintettel lenned, de úgy igazán semmire... Na, akkor mi lenne, hogyan lenne? 

El kellett gondolkodnod neked is, mi? 

Selgassal pedig, lásd, ez történik. Egy szép (vagy, ööö... a fene tudja... szép...) arra eszmél, hogy egy forradalom vezetőjévé lett. Előző nap még nem volt az. Részt se mert volna venni utcai zavargásokban: azokba egy peches napon simán bele is lehet halni. Erre most meg, tessék, a golyózáporban a sűrű tömeg élén, egyedül szemben egy harckocsival... S aztán egyre inkább az történik mindenkivel, minde

Nos, ha nem félnél, te mit tennél? 

A regény vége csavar. Nem olcsó poén, hanem elgondolkodtató. Az utolsó mondat pedig olyan kegyetlen mint egy hasfalba mártott és megforgatott konyhakés.(Bár felettébb élveztem az olvasását, nem állt szándékomban megtartani a könyvet. Az utolsó oldalak véget mégis dehogynem!)

Na, mondd csak, eléggé kíváncsi vagy már? Ha nem, reménytelen vagy... 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a felén túl. Csak két nap telet el a hétből, de már elég volt. Kicsit sűrű volt a munka. Hétfőn meg kirogyott alólam az utolsó fuvar alatt a gépem: a szíjtárcsa gumbeétje szétszakadt, kopogott mint a franc, elmúlt a szervóm is az Uzsoki kórház udvarának a közepén. A lakóm visszament az otthonba villamossal, én meg még egy órát telefonálgattam, szerveztem és kulcsátadtam egy kollégának, aki vitte a szervízbe. A gép pénteken jött ki a szervízből. 

Meg úgy különben is és egyáltalán. Ma egy kicsit lazább nap lesz, holnap meg gyerekeket kirándultatok, szerencsére csak Szigethalomig, meg vissza. 

És akkor egy könyvmegállóban szembe jött velem a VII. Olivér. Önmagáért nem vettem volna a kezembe, de a borítót Réber László rajzolta. És belül is Réber-illusztrációk vannak. Na, mondtam magamban, ha másért nem, de ezért biztosan! És hoztam is magammal. 

Szerb Antal vs. Rejtő Jenő, avagy ha hagyom magamat félrevezetni...

Lelkesedést, pozitív elfogultságot csepegtetett belém, amikor a moly.hu-n elolvastam a regény értékeléseit. Alapvetően nem szoktam ilyet tenni. Mármint, hogy a saját olvasásom előtt másokét olvasom. De mert Szerb Antal regényeiben eddig csalódtam, mondtam, hátha időt spórolok.

Az értékelések közül több is említette, hogy a regény humoros. Mégpedig rejtői humorral humoros. Ugyan Rejtőt csak Rejtő tud plagizálni, de erre is legyintettem, hogy hátha, na mégis... Voltaképpen ezért is fogtam neki. Hogy olvasok egy kis nem Rejtőtől származó Rejtőt.

Szóval kíváncsi lettem, milyen az, ha Szerb Antal Rejtőt ír. 

Hát nem Rejtő. De Szerb Antal nem is írt Rejtőt. Meg sem próbálta. Szerb Antal egy könnyed bohózatot vetett papírra a VII. Olivérrel. 

MI vs. blogger, avagy gondolatok Szerb Antal irodalmi értékéről

Töprengtem, mi a csudát tudnék írni erről a regényről. Azért kellett töprengenem, mert olyasfajta olvasmány ez, amiről a hetvenes-nyolcvanas évek Charlie nénjje típusú tévéjáték-bohózatai jutottak az eszembe. Amik szórakoztatók voltak, de nagyjából egytől-egyig, az egyetlen, magasan kiemelkedő, örök kedvenc Illatszertár kivételével (amit, ugye, még egy Tom Hanks, Meg Ryan [hogy az a nő milyen bájos volt, és milyen csúffá tetette magát a kés alatt!] közös film is feldolgozott), mind feldhetők. Úgy egy órán belül. 

Szóval nekem a VII. Olivér is ez a kategória. 

S mint ilyen, nem túl sok mondanivalóm van róla. Lesz valamennyi, de még mielőtt, azelőtt játszottam egy kicsit. Kifaggattam az MI-t, Gemini nevű haveromat. 

Megkérdeztem tőle, mi adja Szerb Antal regényeinek az irodalmi értékét. A válasz korrekt. Figyeld csak! 

Ki vagyok én, hogy vitatkozzak egy a saját elmémhez viszonyítva Gőtés-tó–Atlanti-óceán arányú (és még ez az arány is, túlzott) lexikális ismeretek felett rendelkező robottal? 

Ezért hangosan ki nem mondanám, hogy a fenét! Csak önmagamat járatnám le. Ezért csak halkan suttogom: fenét! Az MI irodalomtörténeti kánont visszhangzó, simulékony véleménye nem személyes olvasmányélményen alapszik, és különösen nem az olvasmány kiváltotta érzelmeken. Nekem meg vannak ilyenek. Tehát ha összehasonlíthatatlanul alul is maradok a lexikalitásban, összehasonlíthatatlanul felülemelkedem az érzések tekintetében. Nekem van valamennyi lexikális ismeretem, Gemini havernak fikarcnyi érzelme sincsen. Hahaha.... 

Röhögés vs. mosoly, avagy van-e általános mondanivalója egy bohózatnak?

Azt hiszem, mélyen megalázott vagyok. Ha itt helyben feszítenek meg, akkor sem tudtam volna egynél több érvet felsorakoztatni Szerb Antal regényének mának szóló üzeneteként. 

Persze meglehetősen tisztességtelen egy bohózaton mának szóló cselekvéstervezetet számonkérni. Rejtővel kapcsolatban ez soha fel nem merülne. Ő szemérmetlenül szórakoztató regényeket írt, amiknek valószínűleg soha eszébe sem jutott magas irodalmi értéket tulajdonítani. Mondjuk nem tudom, Szerb Antalban felmerült-e ilyesmi a VII. Olivérrel kapcsolatban. Vagyis megint igazságtalan vagyok. 

De a haver, tudod, a Gemini, az megmondja a frankót ebből a szemszögből is. Megkértem, hogy foglalja össze a  szóban forgó regény mának szóló üzenetét.

Azért nagyon vissza kell rántanom az elmém istrángját, hogy ne jussanak az eszembe a borszkértők több mint mulatságos marhaságai, amit a borok ízéről képesek összehadoválni! 

Basszus, elkapott a gépszíj! Tegnap is vettem magamnak (ez itt a reklám helye) egy üveg muskotályos bort. Immár többedszer ugyanazt. Megkértem a havert, hogy írjon már róla a borszakértők stílusában. Megtette. 

Na, ilyennek vélem a Szerb Antal értékelését is! Kisujjból kirázott, kánonhoz simuló, professzionális semmitmondásnak. Ahogy Szerb Antal is művelte a VII. Olivérben. 

Király vs. polgár, avagy kifehérülhet-e a szerecsen, és lehet-e folttalan a párduc?

Segítség: az alcím lopás a Bibliából, Jeremiás könyvében a 13. fejezet 23. verse szól így: 
„Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párducz az ő foltosságát? Úgy ti is cselekedhettek jót, a kik megszoktátok a gonoszt.”
De a regényt illetően nem a bűnökről van szó, hanem a társadalmi pozícióról.

A darab, ugye arról szól hogy VII. Olivér nem akar király lenni, mert úgy érzi, a királyi teendők nem engedik, hogy önmaga legyen. Annyi mindennek meg kell felelnie, annyi mindent kell tennie, amihez semmi kedve nincsen, annyi feleslegesnek érzett szabályhoz kell alkalmazkodnia, hogy azt sem tudja, milyen lehet csak úgy élni a vakvilágba. Ezért lepattan. Megszökik. Fügét mutat az uralkodásnak. Xarik az egészre. És egyszerű polgárként külföldön éldegél békésen, csendeskén. 

Míg egy napon bele nem kavarodik egy ordenáré csalásba. A körülötte levők azt találják ki, hogy mivel Olivér mocsokul hasonlít az az egykori VII. Olivér királyra, azaz önmagára, mi lenne, ha ezt a hasonlatosságot felhasználnák egy világra szóló átveréshez? 

Olivér akkor hagyta ott a trónt, amikor alá kellet volna írnia egy megállapodást országa királysága nevébe egy dúsgazdag üzletemberrel. A megállapodás teljesen az üzletember érdekeinek rendelte volna alá az országot. A tőke jelentette volna a kormányzó erőt. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Hökk! Nocsak! Most meg kellett állnom... Mert azért ez, lássam be, nem kicsit valóságszagú manapság is. Nem vagyok orbánista, de azért nem tudott nem eszembe jutni Soros György, illetve az ukrajnai balhé legkezdete, mikor is a CIA egy EU-ellenes, legitim kormány helyett egy illegitim, EU-barát kormányt ültetett a vezetői székbe. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A csalás lényege, hogy Olivérnek úgy kellene tennie, mintha azonos lenne VII. Olivérrel, azaz saját magával, és mintegy exkiráy minőségben pénzt kellene kicsikarni az éppen abban a városban járó tőkéstől. Át kellene verni őt, hogy azt higgye, VII. Olivérrel beszél, miközben valójában VII. Olivérrel beszél. De ezt meg az Olivér körül sürgölődő bagázs nem tudja.

Az átverést egy jelentős létszámú banda iparkodik végrehajtani. Kiosztják a szerepeket, ki kicsoda lesz a királyi udvarból, díszletet rendeznek be, kellékeket szereznek. Olivér belemegy a játékba, bár maga sem tudja, miért is. 

Aztán valaki véletlenül beszól Olivérnek, miközben nem tudja, hogy Olivérnek szól be, hogy a királyság lényege végső soron az, hogy az uralkodás a nép javára történjék. S akkor Olivér elgondolkodik, hogy jé, tényleg, ezt eddig senki sem mondta neki, erre nem is gondolt. 

Nagyjából így és nagyjából ennyi. De persze ennél részletesebben. 

Egyébként ahogyan belegondolok, van a történetben egy-két emlékezetes figura. Például Olivér szárnysegédje, aki nagyon nehezen tudja elfogadni, hogy ő most bár katona, mégsem katona, és Olivér nem őfelsége, hanem haver. Vagy a folyton elalvó nemes, aki felébredve rendre bölcs közmondásokat vág a világ szemébe, amiknek soha nincsen semmi köze a status quo-hoz. 

Szóval szórakoztató, de nem több. 

Mondjuk egyetlen emlékezetes jelenet azért minimum volt benne. Olivér kapcsolatban van egy nővel, aki nem tudván, hogy az exkirályról van szó, rendre fikázza őt. De mellette van. Aztán amikor kiderül, hogy Olivér nem azonos polgári, de nagyon is azonos királyi önmagával, szembesülnek azzal, hogy a kapcsolat nem fog működni tovább. Nem működhet tovább. Na, és ahogy ezek ketten ezzel a nem működhetéssel szembesülnek, az nagyon szép és nagyon megható! Ott tényleg lejön, hogy Szerb Antal tud írni. 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a közepe. Fizetés után nagyon kicsivel, a következő fizetésre várva.

Rövid volt ez a hét, pünkösd hétfővel kezdődött, de mégis marha hosszú volt. Ennél hosszabb csak a jövő hét lesz, mert hol ez, hol az a kollégám lesz szabin. 

Se a lányoméknál, se Gyuszinál, Budakeszin nem voltam. Kicsit hosszúak voltak a napok ezek nélkül is. Ráadásul tegnap, pénteken egyedül mentem bevásárolni, Szerelmetesfeleségtársam egyéb úszásbeli elfoglaltsága miatt. El kellett mennem gyógyszertárba is, meg voltak cuccok, amiket csak az Auchanból tudtam beszerezni. Hát akkor ott vettem meg mindent. Hiba volt. Négykor indultam el, és hét óra után értem csak haza. 

A hét eseménye viszont kétségtelenül a nagyon megfontolt mozgásúvá vált Santana koncertje volt, ahová a koncert.hu-s szerkesztőmmel és élettársával, a volt osztálytársammal mentünk. S aztán hazavittük őket. A volt osztálytárs ismét megerősítette, hogy egyszer igazán átjöhetnénk. Ez a második hely, ahová átjöhetnénk. Pár éve már átjöhettünk volna egy másik lakásba is. Akkor is éjjel, egy koncertről hazatérve kapacitált a volt osztálytársam. Csak aztán konkrétum nem lett soha a meghívásból. Most ezt szóvá is tettem. A volt osztálytársam felröhögött, és biztosított, hogy nem, nem, nagyon komolyan gondolja. Meglátjuk.