„
Azt mondták, a második sokkal nehezebb lesz. Az biztos.
De én nem ijedtem meg. Mert ez a könyv nem a második,
hanem az első könyv második fele. Nem is »ugyanolyan«.
Ugyanaz. Csak egy évvel később lett kész.
Van abban valami szívvidító és kétségbeejtő is, amikor szerzők, szerkesztők keresnek meg, hogy lenne-e kedvem írni erről-arról. Szívvidító, mert persze megtisztelő. Kétségbeejtő, mert gyűlik az olvasnivaló, nem érem utol magamat, és nagyon nehéz megtalálni a mezsgyét, hogy ne olvassak kötelességből, csak élvezetből. Az a csalódás, hogy ez vagy az a könyv nem tetszik, természetesen belefér.
Nos, Presser Gábor könyvének a második kötetével kapcsolatban nem volt kérdésem, kétségem, tudtam mire számítsak. Már csak azért is, ugye, mert az első kötetet természetesen olvastam, írtam is róla. Naná!
S az az ellentmondás cseppet sem ejt zavarba, hogy bár nem voltam hurráoptimista tavaly a könyvvel kapcsolatban, mégis idén az egyetlen olyan kötet volt, amit nagyon-nagyon vártam.
Ezért az első reakcióm a kitörő öröm volt, amikor a szerkesztő megkeresett, hogy írnom kellene a második kötetről, mert megjelent. S ha vállalom, csak el kellene menni érte, három napon belül. Másnap ott voltam, ahol kellett. Naná! Azért Presser második könyvéről van szó,
A második reakcióm, amit az első meg az olvasás élménye még mindig elnyom, a kétségbeesés volt. S ezzel bele is vághatok a könyv bemutatásába.
Pár nappal a halála előtt Pipi barátom azt mondta nekem a kórházi ágyán: azt szeretné, ha én mondanám a temetésén a búcsúbeszédét.
Azt hittem, hülyéskedik. De teljesen komolyan gondolta. Néztem rá, nem tudtam röhögjek vagy sírjak. Mi a büdös francról beszélgetünk? De Pipi nem tágított.
Én meg nem győztem töprengeni. Mondjuk kettőnk közül az enyém volt a könnyebb feladat. Én csak töprengtem, Pipi halni ment... (Már nyolc éve ennek, Egek!)
Azért vállaltam el a feladatot, mert Pipi a barátom volt. S mert iszonyatosan méltatlannak éreztem volna, ha valaki olyan mond róla marhaságokat, aki azt sem tudja, ki volt ő. Az egészen más, ha én mondok róla marhaságokat. De igazolva, hogy van értelme az olvasásnak, az alapállásom az volt, hogy én leszek a Holt Szószólója. Mert a mondás nem úgy van ám, hogy a halottakról vagy jót, vagy semmit, hanem úgy, hogy:
A HALOTTAKRÓL VAGY IGAZAT VAGY SEMMIT.
Komoly mondanivaló-különbség, lássuk be! Az utóbbinak van értelme, az első csak vaskos hazugságokhoz, pacsmagoláshoz, elkenéshez, mosdatáshoz vezet. S a magam részéről ezt is méltatlannak éreztem Pipihez. (Mondjuk volt tévedés a beszédemben. Erre Pipi húga, Móni hívta fel a figyelmemet a lakásukban rendezett toron.)
Tehát amikor megtudtam, hogy Pipi meghalt, felhívtam Mónit, elmondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, de az volt a bátyus akarata, hogy én... Aztán meg ültem a klaviatúra felett, s vakargattam az államat, hogy na, akkor mit is mondjak Pipiről?
Utálok papírból beszélni, szinte soha nem tettem ilyet (volt alkalmam bőségesen előadások tartására), de ezúttal nem voltam benne biztos, hogy ez menne papír nélkül. Ha nem is felolvasni akartam, csak kellett a mankó.
Minél tovább töprengtem a Word üres oldala előtt, annál világosabbá lett, hogy a legméltóbb, ám elmondhatatlan beszéd, amiben minden, de minden benne lenne, így szólna: „B@...d meg, Pipi!” Telis-tele szeretettel, kétségbeeséssel, megrovással, dühvel és rengeteg könnyel.
Mert, hogy Pipi igen-igen sokat tett azért, hogy az történhessék, ami történt. Felülmúlhatatlanul aktív volt saját életének a kioltásában.
De persze ennél lényegesen hosszabb részletgazdagabb volt, amit a ravatalozóban és a sírjánál elmondtam.
Mi köze Pipi halálának és temetésének Presser Gábor második könyvéhez? Szerintem sejted.
Fotó: Kaiser Ottó
A mondanivaló zanzásításának a könnyűsége. Ha nagyon röviden akarnám bemutatni a második kötetet, csak ennyit mondanék:
NOS, TELJESEN OLYAN, AKÁR AZ ELSŐ.
S ha valaki ennél hosszabb és teljesebb bemutatásra, véleményre vágyna, mondhatnám azt is (nem kis képzavarral), huszárosan szelve ketté a gordiuszi csomót, hogy nesze, itt egy link, olvass, itt mindent leírtam, amit gondolok róla. Ami ott van, az van itt is, semmi, de semmi különbség,
Egyébként eszembe is jutott, hogy kimásolom azt az értékelést, és egy az egyben elküldöm a szerkesztőnek. Csak az olyan izés lett volna, nagy magánéleti munkában (nem válságban!) van, lehet, kicsit most dekoncentráltabb, nem biztos, hogy venné a poént. Bár még az is lehet, fel se tűnne neki az azonosság. Ugyan miért is kellene emlékeznie arra, mit írtam én egy évvel ezelőtt? Amikor részleteiben még én sem emlékszem rá...
Mondjuk tény, valóban idemásolhatnám az akkori szöveg jó részét, hiszen amit a szerkesztőtől nem várok el, azt nem várhatom el az olvasóktól sem. Ugyan miért kellene bárkinek is emlékeznie arra, mit írt tavaly Mohácsi Zoltán Presser Gábor első könyvéről? Na, erről beszélek! De a ctrl+C–ctrl+V-cseles megoldását mégis méltatlannak gondolom.
Ezáltal viszont kicsit pácban vagyok. Mert valamit mégis illendő lenne mondanom, írnom. Csak hát ugyanazt kell másképpen megfogalmaznom. Bár nem idegen tőlem az önismétlés, azért iparkodom minden írásomba valamit mondani is, nem csupán ezer más alakban ugyanazt ismételgetni .
S így rohantam önként a kutyaszorítóba.
Hjaj, Picibácsi! Neked csak a könyved második kötetét kellett megírnod, de nekem ugyanennek a könyvnek a második kötetéről kellene valami újat írnom.
Elevenítsünk! Röviden!
Mert azért leleményesen felfedeztem az egérutat: magam mondtam ki a megoldást. Ugyan ki emlékszik arra, mit írt Moha bácsi egy évvel ezelőtt Presser Gáborról? S csakugyan...
(1) Elmondtam, a személyes érintettség nem tart vissza attól, hogy Presser könyvéről írjak. A személyes érintettség annyit takar, hogy Szerelmetesfelségtársam után az LGT járt legközelebb ahhoz, hogy rajongó legyen belőlem. Bár elérni ők sem tudták. Mindig iparkodtam független személyiségnek tudni magamat. Ha a gyakorlat kérdéses is volt némely esetben, legalább annak tudtam magamat.
Presser munkássága majdnem minden tekintetben lenyűgözött. Az utóbbi idők produktumai, a Rúzsa Magdinak írt dalok kivételével egyre kevésbé, de ami előtte volt, no az többnyire káprázatos. Annyi szépség, játékosság, energia van a dalaiban, hogy az öt másiknak is elég lenne. Az LGT zenészeivel pedig igen ritka konstellációt alkottak: a négy zenész valami hihetetlenül felerősítette egymás zenei előnyeit.
(2) Elmondtam azt is, hogy számomra meglepő volt, hosszú évek alatt jöttem rá (hol volt még akkor az internet, úgy kellett kutakodni cikkek után, öröm volt bármi, ami megjelent, interjúkat keresgélni, visszanézni meg egyenesen lehetetlen volt egy közember számára), hogy Presser remekül kommunikál, pompásan mesél, tréfásan szóalkot. Akár szóban, akár írásban. Nem elhanyagolható szempont, hogy még dalszövegeket is ír, nem is akármilyeneket. Valamiért én ezt nem gondoltam.
Réges-régen valamiért nem gondoltam, hogy ez így van, aztán szép lassan utolért a felismerés. megértettem, mekkorát tévedtem.
(3) Szó volt arról is, hogy soha nem érdekelnek a sztárpletykák. Nem úgy a sztárok történetei, ha közük volt az alkotásaikhoz, az előadói, szerzői pályájukhoz. S Presser ezt majdnem kiválóan hozza. A magánéletéről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Nincsen egy női név, nincsen megismerkedés, szakítás, gyerekek. Annyi kiderül, hogy az érdeklődés homlokterébe voltak nők, de nagyjából itt stop van.
Aztán ott is, hogy gyakorlatilag senkiről nem pletykál. Van, hogy kritikusan fogalmaz, de ezt elsősorban a hatalom embereivel kapcsolatban teszi. Meg Somlóval, de ott tengernyi szeretettel (vö.: „B@...d meg, Pipi!”).
A könyve tehát nem pletykakönyv.
Utóirat ehhez a ponthoz. Jelentem, tévedtem. Pletyka bármiből is lehet, és a pletyka manapság már nem pletyka, hanem vezető hír. Beütöttem Presser nevét a Google-ba, mert tudni akartam, mikor született. Ez a kép fogadott. A hír forrása egyértelműen ez a könyv, mert benne, és honnan máshonnan? Olyan kis visszataszító, nem, hogy hányni kell tőle? Ez volt a legfontosabb Picibácsi könyvéből és ilyen tálalásban... Ilyenkor kezdem kapisgálni, miért nem a médiában dolgozom...
(4) Ott áll feketén-fehéren az előző Presser-cikkemben: amit olvasunk semmiképpen sem életrajz, sokkal inkább tanulságos, érdekes, tréfás, néha érdektelen életszilánkok. Amiknek szerves köze van a magyar rock történetéhez, így egy csomó híres emberhez és a történelemhez is. Igen, hiszen Magyarországon Presser életének az első negyvenegy éve komcsizmusban (ahogyan ő fogalmaz) telt.
(5) Azt is leírtam, hogy mindeközben a könyv veszettül olvastatja magát, de úgy, hogy mindenhol, mindenkor olvasni kell.
(6) S közben meglehetős feszélyeket okoz a könyv időkezelése. Vagyis inkább a tökéletes hiánya. Presser sztorijai talajtalanul, szertelenül követik egymást. Ami eszébe jut, amit eszébe juttatnak Picibácsinak, azt írja. Úgy, ahogyan jön. Ha kell (ha nem), x oldal után akár vissza is térhetünk egy már lezártnak hitt sztorira. Így olvashatjuk a(z első) könyv harmadánál az LGT Nyugatis búcsúkoncertjéről írtakat, miközben Pressert még be sem vette Laux az Omegába...
Fotó: Kaiser Ottó
(7) Ugyanilyen zavarba ejtő a könyv dramaturgiájának a hiánya és a műfajtalansága. Az, hogy nem csak és nem pusztán sztorikról van szó, hanem gondolatsorokról is. Vagy benyomás-rögzítésekről. Bármiről és akárhogyan, ahogyan, ami Picibácsinak az eszébe jutott. Mert, hogy igazából nincsen egységes besorolási lehetősége a semmire sem felfűzött szösszenetek egybesorolásának. Ez kezdetben nagyon zavaró volt, „aztán megszokjuk már”.
Azért zavaró ez a koncepció (amiben a koncepciónélküliség a koncepció), mert a könyv nem fut ki semmire. Nincs bevezetés, nincsen tárgyalás, nincsen befejezés. Vagyis voltaképpen csak tárgyalás van.
Ám ha ebbe beletörődünk, és megelégszünk a pillanat hedonista élvezetével, akkor egy idő után ellazulva megmarad az édes élvezkedés. S annak a békés, buddhista tudata, hogy nem kell mindig a világot megváltani, elég néha csak jobban megismerni, és élvezni, mindazt, amit ad nekünk. Például Presser könyveit.
(8) Presserről az emberről úgy tudunk meg egy csomó mindent, hogy jóformán semmit nem tudunk meg róla. De tényleg. Még az édesanyjához való viszonya is érzékeltetés szinten van jelen, leginkább az előfordulásának a mennyisége tényezője húzza csak alá az asszony jelentőségét és szerepét . Asszony más nem is szerepel a kötetekben. Nem jól mondom: olyan asszony, akihez a szimpátián, a munkakapcsolaton és a kaland futásán kívül Picibácsi kötődött volna. De Presser a barátságairól sem igen beszél. (Az LGT tagok és Mihály Tamás az Omegából kivétel.) Zenészkapcsolatokról, példaképekről igen.
Elolvasva úgy kilencszáz oldalt, némileg tétova lenne a válasz a kérdésre, tudtam-e meg valami lényegeset Presserről? S persze, hogy igen, de nem heves bólogatással, csak elgondolkodó fejingatással.
(9) Presser rengeteg mindenről nem beszél, ami érdekes lehetne, ám pár dologról mégis, ami viszont teljesen érdektelen. Bizonyára nem tudatosan azért, hogy hiányérzet maradjon az olvasóiban. Engem például érdekelt volna, miért, hogyan választotta ki, kikkel dolgozik együtt. Katona Klári, Kentaur, Hevesi Tamás, alig kerül megemlítésre. Míg mások Zalatnay, Kovács Kati, Rúzsa Magdi de. Oláh Ibolya, Falusi Mariann és Zorán pedig részletesen, Kíváncsi lettem volna A padlás születésének a körülményeire, az egykori vitákra körülötte (vö.: Doctor Herz). Meg egy csomó minden másra. Kár, hogy Presser nem konzultált velem, mielőtt kiadta a könyveit!
(10) A QR-kódok. Esetenként egy-egy QR-kódot lelünk a lapszélen. A kódok tartalmazta linkek a YouTube-ra visznek. Zenei aláfestést kaphatunk általuk az éppen olvasottakkal kapcsolatban. Zseniális ötlet!
*
Úgy nagyjából ez volt a lényege az első kötetről szóló benyomásaimnak. S ugye, tudjuk, mert Presser nem is rejti véka alá, hogy ez a kötet nem a második könyve, hanem az első második része. S itt akár be is fejezhetném a második kötet értékelését, ugyebár. Mert semmiben nem különbözik az elsőtől. Csak persze a sztorik mások.
De mindent tudunk előre, azt is, hogyan nemszerkeszt Picibácsi könyvön átívelő dramaturgiát, hogyan hagyja ezt rá a lektor, és hogyan nem a frankót akarja megmondani (bár a magam részéről a sok frankó között már kételkedem abban, hogy van-e egyetlen és valóban célravezető frankó).
Presser könyve 2. – a hozzáadott értékek
Nincsen. Vegyük már komolyan a mottót! Vajon mit ad hozzá A gyűrű szövetségéhez a második rész, A két torony? Ööö.... Nem jó példa, mert A Gyűrűk Ura regény, klasszikus, lineáris időkezeléssel... Jó, akkor mit ad hozzá például... Bármi jut eszembe, mindig az a vége, hogy az más, mert... Nincsen az ismereteimben olyan első és második kötet, amelyik megfelelne a Presser könyvének. Ha akarom, ez máris hozzáadott érték, csak nem a második adja az elsőhöz, hanem a két kötet minden máshoz.
Azt kellene számításba és tudomásul vennem, hogy miért született meg a Presser könyve. Mi az, amit Picibácsi hozzátesz az emberiségnek a könyve nélküli sorsához?
Vannak ötleteim.
(1) Részletekben lakik az ördög. Meg az angyal is. Egyszer írtam egy verset arról a kis kelletlen szájmozdulatról, amit egy lány arcán láttam, miközben udvaroltam neki. Romba is döntött mindent az a kis mozdulat. Ördög. De sokszor írtam már Szerelmetesfeleségtársam első, általam konstatált mosolyáról, ami megváltoztatta a sorsomat, és ezáltal még minimum tizenkét emberét (de ez nagyon-nagyon alulbecsült szám). Presser apróságai sok mindenre világítanak rá, a sokszor hiányzó háttérinfók, magyarázatok nélkül is.
(2) Árad belőle a medve-derű. Nem a Micimackó-féle bugyuta, hanem az ereje teljében levő, alapjában mégis békés medvéé. Sőt, nem csupán derűről van szó, igen sok esetben a könnyes röhögésig emelkedünk a jókedvben.
Ilyen történet például, amikor Pressert 92%-os alkohollal itatták meg Lengyelországban. Egy slukkra vagy két deci csúszott le. A következmények több oldalas taglalása vetekszik Leonardo Di Caprio pályafutásának egyik, ha nem a legzseniálisabb alakításával, A Wall Street farkasának azon jelenetével, amikor Caprio bedrogozva autóba száll és hazamegy. Ha tudod, miről van szó, értesz, ha nem, már csak emiatt az egy jelenet miatt is érdemes megnézned a filmet. Illetve elolvasnod Presser könyvének a második részét. A könyv- és a filmbeli humor igen közel jár egymáshoz.
De nézd csak az alábbi fotót, és olvasd gyorsan hozzá a képaláírást. Ez volt az első, amit megnéztem a könyvben, és vagy fél óráig spontán kuncogtam utána.
Egy indiai herceg vékony sorompóval hegedül egy trombitán
(Fotó: Kovács Antal, 1974)
De az a másik leírás a Presserék aprócska, jéghideg nyaralójába szervezett születésnapi buliról, na, az is vinnyogósan fergeteges.
(3) Van a könyvben egy leírás az LGT és az SBB közös turnéjának az utolsó koncertjéről. Nos, eddig meg voltam győződve, hogy Picibácsi csak nagyon visszafogottan, mintegy magában befelé tud csak lelkesedni. Hát, ebben sem volt igazam. Ebben a koncert-beszámolóban annyi szenvedély és érzelem, amennyit sokan az egész életük alatt nem élnek át. A zene, a barátság és bizony az alkohol keverékének a szenvedélylángja kicsap az oldalakról. Nagyon komoly élmény volt a beszámolót olvasni.
(4) Presser intézmény a magyar rockzenében. Az egyik oszlop. A könyvekből kiderül, hogy az ikon mégis ember. A szónak bármelyik értelmében. Az esendőségében, a sebezhetőségében, a tanácstalanságában, az eseti ismerethiányában, az útkeresésében, a hedonizmusában és a tökéletességre törekvésében is. Bármiben és mindenben. S, tudjuk, ahogy mondani szokták, a leggyönyörűbb, legcsinosabb nő is büdöset kakál. (Presser ráadásul nagyon csúnya lenne nőnek.) Miközben marhára és egyáltalán nem adja ki magát, tulajdonképpen nagyon őszinte. Meg sem próbálja magát nem esendőnek leírni.
Hadd mondjak egy példát! Nem konkrétat, hanem egy általánosat. Pressernek vannak konfliktusai. Hogyne lennének. Amikor még Istennek is vannak. Ha mással nem, az ördöggel. De szerintem nap mint nap, mindegyikünkkel. Hát akkor kicsoda Picibácsi, hogy neki ne lennének? Van egy csomó ember, akiről nincsen jó véleménye. (Ilyenek nekem is vannak. Neked akadnak?) De soha nem sikerült gyűlölködésen kapnom. Lehet, hogy csak piszok jól kozmetikázik, de kilencszáz oldal alatt csak-csak kicsúszott volna valami, ha lenne. Feszültségek, viták, összetűzések, veszekedések naná, hogy vannak. eltávolodások is. De gyűlöletet nem leltem. Remélem, nem csupán figyelmetlen vagyok!
(5) Ez a második kötet, úgy érzem, szakmaibb lett. Sokkal több bepillantást enged az alkotásfizikai, lelki folyamataiba. S ez jó. Mert Pressert azért, nem nehéz belátni, a zenéiért szeretjük, nem másért. De nekem a könyv alapján az a benyomásom, lehet másért is.
S nem, annyira nem érdekelnek a mára is még megszokhatatlan, gyűlölködő ellenvélemények! Csakazértsem! Nem akarok reálisan látni! Ennyire hadd legyek rajongó! Mert vajon kiről nem lehetne dicstelen történeteket mesélni, vagy kinek a viselt dolgait ne lehetne kiforgatva, gyalázatként előadni? Például a tiédet? Ugyan, menj már!
Fotó: Kaiser Ottó
*
Egyszóval az van, sajnáltam, hogy véget ért a könyv. Még olvastam volna. De biztató, hogy úgy ért véget, ahogyan manapság egy sorozatnak véget kell érnie: akár folytatható is. Főleg a felsorolt érvek és ellenérvek miatt. Azért, mert ebben a felfogásban ez a könyv akárhány részes is lehet. És háromszáz év munkásságában kétségtelenül több ilyen kötetnyi információ van még. S akkor miért ne? Még a lexikonoknak is előfordul kiegészítő kötete.
Hiába olyan kócos, dörmögős a könyv, akár a szerzője, mégis lehet szeretni, élvezni, nevetni rajta, elgondolkodni felette, bosszankodni miatta, örülni neki, legyinteni rá, katarzisba esni. S nem hittem volna, de a második kötet több lelkesedést csalt ki belőlem mint az első. Szóval Pressert olvasni is jó.
A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, 2021. december 5-én.
Köszönet a könyvért a szerkesztőnek!
Helikon, Budapest, 2021, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634796541
8/10
2021 decemberének eleje. Az oltatlan kolleganőm szerencsésen és minden további nélkül, pár nap cefetlét után felgyógyult a covidból. Viszont Szerelmetesfeleségtársam kollégája másfél hét betegség után az otthonában, teljesen váratlanul elhunyt. Nem volt túl jól, de nem volt nagyon rosszul sem. Tizenhat évig dolgoztak együtt. Mindenki le van döbbenve. C. Z., nyugodj békében!
SzFT cégének (martassist.hu) van új mini PC-je, legális Win10-e, nekem meg munkám vele. Használtan vettük, idő volt, mire rájöttem, hogyan indul el a telepítés. A cd-rom meg nem is akar működni...
S ma elmegyünk SzFT új munkaasztaláért is a Mömaxba. Elmentünk, az összerakással és a szobarendezéssel el is ment a vasárnap.
Az első kötet a hegyekben a kis faluban játszódik, a második bent a városban. A délszláv háború kellős közepén vagyunk, szabadcsapatokkal, lakosságot irtó mesterlövészekkel, állattá vált emberekkel (miért szidom az állatokat?), kínzással, lángszóróval, halállal, szenvedéssel, értelmetlen pusztítással és pusztulással. 
Gondolkodom, mi mondanivalóm lehet még Dampyr első két részéről. De azt hiszem, egyelőre ennyi. Hamarosan folytatom a folytatással. 
A kötet értékelése ez esetben két részes. Ez a második rész.
Miután harminc és pár évvel később Asimov megírta a trilógia folytatásait, újabb kettő-nyolc év múlva megírta az előzményeket is. Az Előjáték negyven évvel 
1948-ban Asimov egy fiktív tudományos cikket is írt, „The Endochronic Properties of Resublimated Thiotimoline” („A kétszer szublimált tiotimolin endokrónikus tulajdonságai”) címmel, egy nem létező kémiai anyag tulajdonságairól.
Aztán kiderül, hogy... Nem is megyek bele. De már a könyvcímekből is kiderül, ez nem az én spoilerem, hogy van egy másik Alapítvány is. Nyelvi leleménnyel Második Alapítvány a neve. Lehet csűrni-csavarni, rétestésztázni az alapötletet. (Meg se merném saccolni például, hány kötet tartozhat eddig akár csak hivatalosan is a Star Wars-szférába.) 
Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!
