Hát, Szabi, nem is tudom, hány éve már, hogy az egyik Toma-partin, fent, Békás felett minden különösebb magyarázat és kommentár nélkül a kezembe nyomtad ezt a könyvet, hogy akkor mostantól ez az enyém.
Nem értettem a dolgot. Kell nekem mindenben célt és értelmet kutakodnom! De mert nem voltál hajlandó többet beszélni róla, így felszisszentettem neked is, magamnak is még egy sört, rágyújtottam egy szivarra és megköszöntem szépen, amit kaptam. Nagymamám különben is mindig azt mondta: „Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el!” Ebben a szellemben tettem a hátizsákomba a könyvet.
Azóta is kérdéses számomra az akciód. Talán mert se előtte, se utána ilyen nem történt. És akkor is magyarázat nélkül esett meg.
Három lehetséges opció volt/van:
1 .
Fölöspéldány, Mohánakjóleszmindentolvas, ha már találtam a padon a helyi parkban/a buszon/ kuka tetején/a könyvespolcunkon/ajándék duplikátum.
2.
„Egyszerűen marha jó, ezt el kell olvasnod, írjál már róla, hogy aztán minél többen elolvassák!”
3.
„Van benne egy neked elrejtett üzenet, ami a továbblépésedhez, a szellemi fejlődésedhez kihagyhatatlan, különben megrekedsz. Célirányosan nekesd szól.” Szabi, te nagyon nem ilyen vagy.
A lényeg, hogy lassú víz partot mos, avagy lassan olvasó Moha megvénül, de végül olvas.
Roy Jacobsen norvég. Ha norvég, akkor skandináv.
Ingmar Bergman, Ingrid Bergman, Ibsen, Mads Mikkelsen, Jonas Jonasson, Fredrick Backman, Sven Nordqvist, Jo Nesbø... Meg sokan mások, persze, hogy, de a fentiek jutottak legelőször az eszembe.
Ha skandináv, akkor halas, tengeres, ködös, nagy teres, Nap nuku, depressziós, kevés beszédű, morbid humorú. Fekete-fehér. Akkor is, ha színes. Ha zene, akkor barbár: Amon Amarth, Opeth, Bathory, Ghost, Sabaton, Hammerfall na, és a Meshuggah. Az utóbbi: brrrr!
*
A szoba kiadó ilyen szempontból nem norvég és nem skandináv. Semmi különösebb északi depi, semmi skandináv köd, semmi bérci sziklán töprengés, semmi IKEA-s multikulturális egyöntetűség, semmi morbid humor... Most mondd, mit kezdjünk egy regénnyel, ami nem a skandinávokról, hanem az emberről általában szól?
Köszi ChatGPT a képeket!
Akkor is, ha nem mindig stimmolnak a részletek, meg akkor is, ha dafke nem azt tetted és nem úgy a képre, amit elképzeltem.
Azért köszi, mert mindent összevetve hoztad azért a könyv jeleneteit.
*
Adva van egy csonka-mozaik-család. Apu nincsen, de Apu következő kapcsolatából származó, és legyünk teljesen polkorrektek, mindenki által kedvelt, fogyatékos kislány viszont van Anyu és a fia mellett.
Azért van velük a kislány, mert az anyjának drogelvonóra kellett mennie, és Apu következő nője ugyan kire bízhatná a saját gyerekét mint Apu előző nőjére, akinek már úgyis van egy Aputól.
Ha akarom, beteg alapszitu, ha akarom, a humanizmus és az empátia próbája. Ha belegondolok, a magam részéről nem nagyon mozdulnék rá az exem új kapcsolatából származó csemetére, bármennyire is sanyarú sors jutott neki a hülye szüleje miatt. Ööö... Most egyáltalán nem a saját, valós exemet akartam lehülyézni, hanem a könyv narkós anyukáját. Ebből nem fogok jól kijönni...
Ofi barátom szokta mondani, hogy Kurt Vonnegutnak igaza van, amikor Bokonon próféta tanítását fejtegetve azt mondja, mindenki, bárki és akárki, akivel kapcsolatunk lesz ebben az életben, és a kapcsolat valamiért, bármiért tartóssá lesz, azokkal egy karaszba tartozunk.
Mivel már van lehetőség arra, hogy az íróember is élhessen a lustaság előjogával, így én is haveromhoz, a ChatGPT nevű MI-hez fordultam, ugyan foglalja már össze a karasz fogalmát. Megtette.
Kurt Vonnegut a karasz fogalmát a Macskabölcső (Cat’s Cradle, 1963) című regényében találta ki, ahol kitalált vallási rendszert, a bokononizmust mutatta be. Ebben a vallásban a karasz egy nagyon fontos kulcsszó.
A lényege:
-
A karasz olyan emberekből álló csoport, akik együtt alkotnak egy kozmikus egységet, függetlenül attól, hogy ők erről tudnak-e, akarják-e, vagy sem.
-
A tagokat valamilyen nagyobb, sorsszerű cél köti össze, amelyet ők maguk nem látnak át.
-
A karasz nem szervezett, nincsenek központi szabályai vagy struktúrája, mégis összekapcsolja a tagokat valami transzcendens rend.
Vonnegut szavaival: az ember gyakran hiszi, hogy olyan csoporthoz tartozik, amely „különleges” (például család, nemzet, vallási közösség) – de ezek többnyire csak fókarók (hamis közösségek). A valódi összetartozás a karasz, amelyet az univerzum rendelt, nem az ember.
Egy karasz tagjai:
-
lehetnek teljesen különböző emberek, akik sosem találkoznak, vagy akár idegesítik is egymást,
-
mégis mind hozzájárulnak egy közös, „felsőbb” terv beteljesítéséhez.
👉 Röviden: a karasz Vonnegutnál a „sorsközösség” metaforája, egy kozmikus puzzle darabjai, amelynek tagjai akaratlanul is összekapcsolódnak.
Teljesen világos, nem?
Nos tehát, a könyvbéli Anyu, a fia és Apu következő nőjének a kérdésesen fogyatékos kislánya, akit mindenki szeret, nyilvánvalóan egy karasz tagjai. Ahogyan aztán a karaszuk tagjává lesz a kényszerűségből befogadott albérlő is.
Bennünk, Ofi barátomban, a párjában, Szerelmetesfeleségtársamban és bennem felmerült egyszer, jó, némi vaskosabb borozgatás közben, milyen szép lenne a karaszunk tagjait egy valós, fizikai kommunába összeterelni! És amikor sorra vettük, ki mindenki élne a Macskafogó záró képsorai által ábrázolt idillben egy nagy tó partján, kis bungalókban egy rakáson, hát, barátom, visítottunk a röhögéstől. Mert ugye, kezdjük mind a négyünk exeivel, és az ő párjaikkal... Már itt kerekedett a szemünk a lehetőségek tengerétől, és hol voltunk még a végső kigömbölyödéstől! Tágítottuk az exek fogalmát, régebbi szerelmekre, szeretőkre, még élő szülőkre, rokonokra, komolyabb barátokra, az ő párjaikra, és így tovább... „Szeressük egymást gyerekek! / A szív a legszebb kincs!”
Persze, hogy ez nem a ChatGPT, hanem Ternovszky Béla alkotása.
Szóval kábé annyira beteg ez magamhoz veszem a drogos nő lányát, mert ugyanúgy az exem spermájából lett, ahogyan az én fiam is-gondolkodás, mint hogy mi Ofi barátommal egy helyre gyűjtenénk mindazokat, akik valamiért fontosak lettek az életünkben.
*
OFF: MEMOÁR No. 1.
Eddig sem titkoltam, többször elmondtam, én vagyok az, akinek három anyja volt. Ebből több minden fakad. Például egy történet is, ami ide illik. Bár már ezt is többször elmeséltem.
Volt egy édes szülőanyám. Őt igen hamar elveszítettem. Hét éves voltam, amikor meghalt. Ő huszonhét. Mit mondjak, nem élt egy kiteljesedett életet szegény. Én már több mint kétszer többet éltem mint ő.
Apu maga mellett tartott engem. „Az én fiam, én nevelem fel!” – zárt le minden vitát ellentmondást nem tűrőn az összes nagyszűlő-párosommal szemben, akik forszírozták, hogy menjen, éljen szabadon, fiatal még (egy évvel volt idősebb Anyunál).
Való igaz, vele éltem tizennyolc éves koromig. Hogy felnevelésről volt-e szó, abban kételkedem. Együtt éltünk, egymás mellett, és néha bizonytalan volt, hogy ki a felnőtt, ki a gyerek kettőnk közül. Előfordult, hogy tíz évesen én vígasztaltam a kád szélén zokogó édesapámat, hogy meghalt az édesanyám... Remek! Bár ez akkor olyan kis természetes volt, és csak hosszú évek múlva fogtam fel, milyen kifordult szituáció volt ez.
Apu újra nősült. Kétszer is. A harmadik felesége gyakorlatilag kisemmizte mindenéből. Ezáltal persze engem is. Valahol érthető volt a lépése. Anyagi szempontból mindenképpen (a' la Woody Allen). Apu után örököltem egy festékfoltos kombináltfogót és szakadt bőrkabátot... De ha Apu nevén maradnak, ami az övé volt, lehet, akkor sem lenne más a helyzet, mert annyira ivott és annyira kellett a pénz, hogy néha könyvsorozataim tűntek el, mondván, hogy kölcsön-adta őket. Úgy fest, öröklejáratú kölcsönbe mentek a könyveim, mert soha vissza nem kaptam őket. Könnyen lehet, hogy ha Apu nevén marad a kétszoba összkomfortos, óbudai kecó, akkor se lett volna soha részem belőle, mert könnyen lehet, hogy metamorfózison ment volna át a vasbeton, és alkohollá alakul.
(folyt. köv.)
*
A fia meséli a történetet, E1-ben. A történetet, ami történet is, meg nem is. Tulajdonképpen annak a rövid időnek a történetét veti papírra, amíg a kislány velük élt.
A dicsérettel kezdem. Az elbeszélés világos, kronologikus, tiszta, követhető, és nagyjából, kis kilengésekkel, megfelel a skac életkorának. Fogjuk rá, hogy koravén a kölök. (Nekem is mondták utólag, az ahogyan hozzá álltam a saját életemhez, sorsomhoz, azt bizonyítja, hogy ufó vagyok. Például, hogy soha nem zavart, ha Apu más nőt kefélt, és kezdetben tök nyitott voltam a nevelőanyáimhoz.) Szóval érdekes az ő szemével látni a kislányt, az anya és a külvilág viszonyulásait a kissé fogyi kakukktojás-fiókához.
Azt viszont nem tudtam megbocsátani, hogy nem Jacobsen úr nem döntötte el, mire is teszi a hangsúlyt, a kiskamasz skac dolgaira, fejlődésére, lelki gubancaira, vagy a kislányra. A kettő ugyanis meglehetősen kettéválik. A kislány, legyen már neve, Lindának hívják, hol központi alak, mintegy epicentruma, alfája, omegája a történetnek, hol periférikus, mintegy odapottyantott statisztája, díszlete, kelléke.
Van egy hosszú szakasz a könyvben, amikor Anyu és a két gyerek nyaralni mennek egy kemping-szigetre. Már a sziget leírása is csuda érdekes (pl. a sátrak két napnál tovább nem maradhatnak egy helyen felállítva, mert a sziget nem nagy, s hogy mindenkinek jusson jó sátorhely is). Viszonylag hosszú ez a szakasz. S végig Finn, a mozaikcsalád fia áll a középpontjában, Linda periférikus jelenséggé lesz, akinek legfeltűnőbb tette, hogy mintegy magától megtanul úszni. De a sok oldalból ez csak pár sor.
Hasonlóképpen nem tartottam konzekvensnek Finn jellemét sem. Mert oké, hogy egy kamasz napról napra változhat, a világ legjobb barátait perceken belül képes lecserélni, de az a jelenet, amikor Finn és a barátja gyakorlatilag minden különösebb indok nélkül szarrá verik az egyik iskolatársukat, mocsokul kilógott a sztoriból. Ahogy egyébként az elsőre merő szerencsétlenségként, rakás nyomorúságként, hisztis hímkurvaként bemutatott Freddie 1 is, aki aztán hirtelen legjobb baráttá avanzsál.
Szóval valahogy több regény került egy regénybe. Mondom, mintha nem lenne eldönthető, miről, kiről is szól, amit olvasunk.
Cserébe viszont nagyon finom, nagyon árnyalt, ahogyan Finn és az édesanyja Lindához viszonyulnak. Úgy finom, hogy kicsit sincsen túlbeszélve, csak érzékeltetve. Finn egyedüli csemete, akit Anyu egyedül nevelt fel. A kapcsolatuk csuda közvetlen, együttműködő, partneri, szeretetteli. Amikor Linda megjelenik az addigi egyensúly teljesen felborul. Amiképpen Finn lelke is. S aztán ahogy telik-múlik az idő, Finn egyre elszántabban harcol Lindáért, akár kell, akár nem.
*
MEMOÁR-INTERMEZZO No 2.
Nincsen testvérem. Két alkalom is volt, hogy úgy volt, lesz. Az első alkalom rögtön a születésem után esett meg. Anyu és Apu úgy kaptak csak lakást, ha bevállaltak még egy gyereket, és persze hogy bevállalták. Akkor még nem tudták, hogy fél év, és kiderül a leukémia. De különben is akartak volna még egy gyereket. De a tesóm helyett Anyu csak kezeléseket kapott még hét évig.
A második alkalom úgy volt, hogy Apunak lett egy új felesége, Margit. Margit csinos nő volt. Anyu szüleivel dolgozott a MINO Cipőgyárban. Konkrétan a nagyszüleim hozták össze Apuval. Mondjuk ez se semmi, lássuk be! Azért hozták össze őket, mert Margitnak volt egy fiával egy előző kapcsolatából. Tibinek hívták a fiút és velem egyidős volt.
Nagyi és Papa úgy kezdték a kerítést, hogy elküldtek engem nyaralni Margittal és Tibiel. Ők szerezték az agárdi SZOT-beutalót. Nem éreztem magam rosszul velük Agárdon, de az lejött, hogy Tibi nyávogós, árulkodós fajta. Ezzel együtt, mondom, nem éltem meg katasztrófának az a két hetet.
Aztán az os természetes volt, hogy amikor Apu és Margit összejöttek, csuda jókat szeretkeztek. Apu jó pár évvel később mondta is, hogy az összes nője közül vele volt a legjobb az együttlét. De nem csupán ez volt természetes, hanem az is, hogy Margit hozzánk költözött. Ha már Apu felesége lett. Mint ahogy akkor az is természetes volt, s ahogy mára totálisan beteg felállásnak tartom, hogy Tibi viszont nem.
Így éltünk pár évig. Mi hárman Óbudán, Tibi meg az Örs közelében, a nagymamájával, és időnként ott aludt nálunk. Szemmel láthatón ez az egyébként csuda beteg helyzet senkit sem zavart. Mígnem egy napon Apu leültetett magával szemben, és megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha Tibi ideköltözne? Sokat nem gondolkodtam. Hogy megosszam a nyávogós fajtájával a szobámat, ami addig csak az enyém volt, hogy hozza a játékait (mondjuk, lehet, abban lenne jó is), a ruháit meg mindenét, és fele annyi helyem legyen mint eddig? A kétszobás lakás egyik szobája az enyém volt, és viszonylag nagy szoba volt mindkettő. Nemet mondtam, nem akartam, hogy Tibi odaköltözzön. Tehát nem költözött oda.
Apu és Margit nem sokára elváltak. Érdekes, hogy Apuval soha nem beszéltem erről a későbbiekben. Sem Tibiről, sem a válásukról. De Nagyival, Anyu anyujával igen. Ő elmondta, hogy nem, dehogy én voltam az oka a válásnak, ne gondoljam már, hogy azért váltak el, mert én nem engedtem, hogy Tibi odaköltözzön! Azért váltak el, mer tApu addig féltékenykedett, addig kurvázta Margitot, amíg az azt nem mondta, hogy oké, ha nem csinálok semmit, akkor is vagyok, ht csinálok valamit, hogy jogos legyen! Csinált. És annyira bejött neki, akivel csinálta, valami igazgató, balatoni házzal, sok zsével, hogy ment is elfelé a jobb partiba. Ahová Tibit ugyanúgy nem vitte magával, csórikám maradt a nagymamájával az Örs közeli lakásban. Kérdezem én tisztelt bíróság, tisztelt esküdtszék, hát anya az ilyen?
Egyszóval Finn idegen gyerek kettőnk privát terébe-dilemmáját magam is vastagon átéltem, így teljesen empatikus vagyok az idegenkedésével, amikor Linda belepottyant az életébe a közös spermatulajdonos miatt, akiből lettek.
*
Ha már itt tartunk. Jön a történetben, ugye, az albérlő. Aki szépen beeszi magát Anyu és Finn hétköznapjaiba, életébe. Ha már ott lakik. S ha már nagyjából egy korosztály Anyuval. Az, hogy Finn nem igazán volt nyitott felé, nem annyira zavart. Akkor sem, ha az ufóságomból fakadón, mondom, én az összes anyám felé nyitott voltam kezdetben. Csak utólag kefélődtek el a dolgok, mert hol a halál, hol ha a sajátom nincsen tt, bár nem érdekel, de minek foglalkozzak egy idegen pulyával, hol meg soha nem volt gyerekem, most kezdjek anya lenni egy ekkorával és a pénzt úgyis sokkal jobban szeretem (harmadik számú, kisemmiző anyám), szóval valami mindig legyőzte a szimpátiámat.
De az albérlő, reményszinten nevelőapa és a család kapcsolatának a rezdülésszintű ábrázolása csuda jól sikerült, én mondom neked.
Aztán Jacobsen reális és európai: nem törekedett hepiendre. Nem is lett az a könyve. Mivel Finn anyujának az égadta világon semmi köze sem volt jogilag Lindához, hát...
Viszont sutty, itt vége is döbi módon vége is van a történetnek. Azért döbi, mert onnan indultunk, hogy Anyu és Finn kapcsolat de csudásan harmonikus, és oda jutottunk, hogy Linda jöttével megtört valami, és aztán... aztán meg nincsen. Mintha kettejük élete csak Lindáról szólt volna. Miközben, ugye, Finnek is volt Linda nélküli élete. Meg nyilván utána is lett közös életük. De nem lett, mert Jacobsen úgy döntött, nyisssz, az ő történetük már nem érdekes, csak Linda előtt volt az.
Ezen viszont csak ráztam a fejemet mint kutya a vizet a bundájából. S kicsit enerváltan tettem le a könyvet, olyan érzéssel, hogy bammeg Jacobsen, pedig milyen jó lehetett volna, ha jó lett volna... De íy csak majdnem jó, félbehagyott, ezáltal összecsapottnak tűnik az egész.
A könyv címe pedig marhaság: nem erről szól. A kiadó szobát a regény egynegyedénél kiadják, és nem is azon lesz a hangsúly. Mármint nem az albérlőn, meg a pénztelenségen. Mondjuk tény, az eredeti cím nem a kiadó szobáról szól, ez csak a magyar fordítás cseszte el. Az eredeti cím nagyjából az, hogy Csodagyerek. Ami egyébként egy fokkal jobb, de még mindig marhaság.
Szóval az van, Szabi, hogy köszönöm szépen a könyvet, meg hogy rám gondoltál vele. A miértjét még mindig nem tudom, bár már, igaz hosszú évek múlva, de elolvastam. Nem mondom, ha nagyon gondolkodom és szabadjára eresztem az absztrakciós készségemet, találok analógiát a saját életem és a könyv történései között. De azért annyira nem egyértelműek ezek a párhuzamok, és pláne nem adják magukat a következtetések, nem jön át az üzenet. Aminek simán lehetek én magam az oka. Mármint annak, hogy nem jön át, aminek pedig át kellene jönnie.
Ezért inkább azt akarom hinni, hogy fölöspéldány volt a kötet, és ki másnak adhattad volna mint nekem? :-D
6/10
Scolar, Budapest, 2012, 270 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632443942 · Fordította: Földényi Júlia
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 szeptemberének a harmada felé. Olyan kis teleherés volt a hét. A pénztelenség végett, meg azért, mert mostanában minden olyan félig jön össze. Egy nyomorult fürdőszobai csapot képtelen vagyok csöpögésteleníteni, mert a vécé kifolyója is ereszt, mert kivágtam egy benőtt körmöt, erre az egész lábujjam begyulladt, mert rohadt meleg volt egész héten, mert Szerelemetesfeleségtársammal is ingerült voltam, mert tényleg mindig akkor akart valamit tőlem, amikor nem egyazon helyiségben voltunk és valami (mosógép, szárítógép, mikró, szárító tévé zajongott mellettem, és mindig nekem kellett mozdulni, hogy megtudjam, mit is akar, s mert egész héten olyan hullának éreztem magam (persze ma, szombat hajnalban meg fél négy felé kipattant a szemem, de ma meg olyan sűrű lesz a nap, hogy nem fogunk tudni aludni délután.)... Szóval olyan sok valahogy, miközben egyre az jár az eszemben, hogy tulajdonképpen mi bajom is van, amikor van hol laknom, van munkám, van feleségem, egy jó csomó mindenem, s mindent összevetve ugyan csak négyötöd szívem, de alapvetően egy mozgékony, bár egyre lustább majd' hatvanas pasi vagyok, akiről többen nem hitták el, hogy már ennyi éves.
De ezen a héten valahogy megint empatikus lettem Nagyival és Arinénivel (Ofi barátom nejének a nagymamája, aki az élete utolsó éveiben részben rám is volt bízva), akik a végén már vágytak elfelé, és egyáltalán nem bánták volna, hogy véget érjen ez az életnek nevezett cirkusz, mert ugyan mi jöhet még benne?
Voltam unokázni is a héten, de most még az sem dobott fel annyira. Igaz, nem is annyira velük voltam, hanem most sokkal többet beszélgettem a lányommal és az éppen itthon, náluk levő exemmel.
Szóval a helyzet az jó, de reménytelen...
