Az élet nem élet  könyvek és olvasás  nélkül.  

  2023-ban  sem mondott ennek semmi ellent. 

Pedig a mennyiség és a maradandóság semmiféle értékelhető arányt nem mutat: szinte egyáltalán nem kamatoztatok az olvasásból semmit. Se nem fejlődőm, se nem bóvül a tudásom, se nem tágul a ugrásszerűen a szemléletem. 

Egyszerűen az élvezet kedvéért olvasok. 

Annyira emlékszem Toma arcára és mondatára, hosszú évekkel ezelőttről, ott,Palika sörözőjében ülve: 
– Nem olvasok csak fantasyt és krimit. Az érdekel, leköt, minden más untat: nyavalygás, szenvelgés, küszködés. Egyáltalán nem kötnek már le ezek, és meg sem próbálok úgy tenni, mintha érdekelne. Műveletlen bunkó maradok! – nevetett nagyot, és jókorát húzott a söréből. 

Akkor nem értettem vele egyet, de megértettem őt. 

Mostanság a képregények teszik ki az olvasmányaim legalább felét. Vagyis a nézeteim és a gyakorlatom köszönőviszonyban sincsen egymással. Bort iszok és arról is írok. Mert a képregényeken túl sem éppen az aktuális,minőséginek mondott szépirodalom, tényirodalom, történelmi művek sorakoznak az olvasmánylistámon. 

Nincsen ennek semmi különösebb oka. Keresgélhetném, de nem hogy téged, még engem sem érdekel igazán. Visuont az alábbi válogatás a 2023-ban olvasottakból hangsúlyosan alátámasztja, amit mondok. Vagy inkább fakad belőle. Még inkább visszatükrözi a valóságot. 

Eh, nézzük tehát, mik is voltak 2023-ban, az unokám, Lili életének második évében a legjobb könyvek, amik a kezembe kerültek! A sorrend nem tükröz sorrrendiséget. Pusztán visszafelé menve az időben, kimásoltam a linkeket. S fontos: meg sem próbálok naprakész lenni. Egyáltalán nem dacból, olvasom, ami elém kerül és érdekel, ami szembejön és ami a polcaimon van 

*

  Korcsmáros Pál: Mikrotánia és az űrhajótöröttek  

Igazi kuriózum ez a kötet, amely az ismert és a mai napig nagyon kedvelt grafikus, alkotó sci-fi témájú képregényeit gyűjtötte egy csokorba. Ezek szerint nem volt neki túl sok, de szerencsére egy kötetnyi azért csak összejött. Nem mondható, hogy az összes történet telitalálat, de az igen, hogy különös élmény a nem megszokott Korcsmáros rajzokkal találkozni. Szerencsére Korcsmáros így is, másképpen is teljesen szerethetően Korcsmáros. A könyvvel szembeni tipográfiai fenntartásaimról egyáltalán nem a remek rajzoló tehet. 

  Thierry Baudet: A ​Covid rulett

Nem mondom, hogy örülök, hogy én megmondtam, de megmondtam. Ha nem is ennyire részletesen, nem ennyi háttérinfóval, és nem ezekkel a következtetésekkel. De a második pillanattól fogva gyanús volt az egész. Meg értelmetlen. Meg háttérszagú. Végképp akkor bújt ki a szög a zsákból, amikor közhírré tétetett minden vármegyében, hogy az oltatlanok az okai annak, hogy még nem sikerült teljesen megfékezni a Legnagyobb Gyilkost. Akkor fogtam fel, hogy ez nem más, mint egy főpróbája az eljövendőknek. A könyv remek összefoglalása annak, mi is történt itt, mivel etettek két évig mindenkit, és mi jön még a nyakunkba, erre a világra. Nem vidám, nem reménykeltő, de érdekfeszítő olvasmány. Hogy egyenek patkószöget mind-mind a világ nagyurai! 

  Delia Owens: Ahol ​a folyami rákok énekelnek  

Az év végi komfortzónából-kilépés tanulságos esete. Nem beszélve arról, hogy meg is érte lépkednem. Még akkor is, ha pontosan meg nem tudnám mondani, mi is fogott meg annyira ebben a krimi-szerelmes-fejlődésregényben. Minden bizonnyal az, hogy mindez egyszerre, s ráadásul úgy mindez, hogy semelyik témának, nem lóg ki a lólába. S nagyon nem mellékes, hogy a történet is nagyon jü, érdekes, és izgalmas. Ráadásul remekül sikerültek a karakterek is. És még csattanó is van a végén. 

  Lissák György: Ókori szerelmek  

Leírtam az értékelésemben: Lissák György történelmi regényének mind a témája, mind a stílusa az elevenembe vág: a (még?) kiadatlan novellás kötetemmel mindenben teljesen összecseng. Ahogy leírtam nincs jogom ne szeretni. De amikor dicsérem, szívem a kezemre, nem önmagamat dicsérem: a regény remekül festi le az elfeledett kort, a perzsa birodalom világát, s benne az egykor jóképű, nőfaló, mindvégig gazddag ifjúból lett eunuch sorsát,pályafutását, miképpen lesz a pénzes kereskedőből, kiherélt rabszolgává, majd a világ urává.

  George R. R. Martin: Tuf utazásai  

Ha R. R. Martin, akkor persze, hogy a Trónok harca. Eddig. Nem tudtam, amíg ez a kötet a kezembe nem került, hogy a fantasyszerző sci-fi könyveket is írt. Márpedig a városnyi, több kilóméternyi űrhajót lenyúló, nem jóképű, kopasz, nem akcióhős, de erkölcsös galaktikus kereskedő Lem-stílusú, de nem plágium történetei számomra sok tekintetben überelték a Trónok első három kötetét is. Bár tény, teljesen más világ, más stílus. De engem legalább annyira szórakoztatott. S nem csak azért, mert Lem-et nagyon szeretem. Ja, ha Lem, akkor a Kiberiádára és Ijon Tichy történeteire gondolj. De ismétlem: nem plágium, nem stíluslopás!

  Shlomo Sand: Hogyan ​alkották meg a zsidó népet?  

Zsidó nem fog antiszemita könyvet írni. Aki erre számít azt vaskos csalódás fogja érni. De aki elovassa a könyvet, az sem lehet antiszemita, mert az derül ki belőle, hogy nincsen tárgya az antiszemitizmusnak. Ahogyan írtam, a szerző: „Gyakorlatilag megkérdőjelezte a zsidóság ősiségét, a bibliai korokból való származását, és az egységes genetikáját.” Ha erre sem kapod fel a fejedet, akkor ugyan mire tennél ilyet? Nagyon fonots: sem ennek a könyvnek, sem a kettővel alábbinak nincsen semmi köze a jelenlegi közel-keleti helyzethez. De még az elolvasásuknak sem. 

  Jiří Marek: Autómesék  

A cím csak félig igaz. A rengeteg kép és a könyv formátuma ellenére ez nem mesekönyv. De tény, ami való: a történetek egytőll egyig autókról szólnak. Illetve autósokról. Mert ne is egyfajta Verdáknak képzeld el a tartalmat! Bár az sem vonható kétségbe, hogy vannak mesei elemei is.: van benne tündér, manó, öreg varázsló, varázslók, van benne beszélő, gondolkodó, cselekvő, repülő, érzelmekkel bíró autó... Vagyis,látod, mégis teljesen mesés! Van itt répa-mese adaptáció, meg Jancsi és Juliskás is, meg sokkívánságos aranyhalas is. Marek nem meséket írt, hanem mesés külsőségekbe öltöztetett szatírákat, s szatírába öltöztetett társadalomkritikát. Sőt, olykor még rendszercsipkedőset is. Meg erkölcsi intelmet. A tündérmeséje is kiforgatott. 

  David Duke: A zsidó szupremácizmus  

Máris itt van a fenti zsidó történész ellenkönyve. Vagy kiegészítése. Mert bár Sand szerint a zsidóság nem az, aki vallja magát, aminek általánosan vallják, kétségbe vonhatatlan, hogy a zsidóság létezik. A szerző múltjában vannak megkérdőjelezhető, felháborító elemek, de ebben a könyvben nem az ő múltja a fő kérdés. Amit mond, tengernyi forrásmegjelüléssel támasztja alá. S azt mondja, ami sokak szerint összeesküvés-elmélet: a világot a zsidóság vezető rétege tartja a kezében, értve ez alatt elsősorban az amerikai zsidóságot, amely feltétlenül támogatja  Izrael államot. Nem kicsit azért, mert Duke állítása szerint a zsidóság teljes mértékben átvette Amerika irányítását. 

  Jiří Marek: Boldogkor  

Talán minden elmond erről a könyvről, hogy gondolkodás nélkül odatettem az 1984 és a Szép új világ mellé, és már olvasás közben is tudtam, a kedvenceim közé került. A két viszonyítási alap, Orwell és Huxley regénye az agymosással, a diktatúrákkal foglalkozik. Más-más módon, módszerrel, eszközzel. A kettőből talán Orwell alkotott idézhetőbbet, mélyebbet. S mert ezek a viszonyítási alapok, adja magát, hogy Marek jelen regényének is hasonló a témája. A könyv 1972-ben jelent meg. Cseszlovákiában. Vagyis a kommunisták diktatúrájának egyik országában. S Marek megfejeli a diktatúra-témát egy mára nagyon aktuálissá vált témával, a mesterséges intelligenciában, az androidok létrehozásában rejlő veszélyekkel. 

  Kiss József László: Talán Pista  

Ez a könyv kamaszkorom óta az egyik kedvencem. Kiss József Lászó három könyvet írt csak. Sajnos. Ezt, a Talán Pistát, a kultikus Parancsolsz egy kézigránátot? és a Jó szelet, kapitány! című regényeket. A maga nemében mindegyik más és más, egyvalamiben azonban mind rokon: a beszólós, szójátékos humorban. A Talán Pista című könyvet a gyermekvédelemben dolgozó pedagógus meséli, és egy bentlakásos fiúintézmény mindennapjairól szól.. Az ottlakók csínyeiről, tréfáiról, emberségéről és esendőségéről. Azt hiszem, harmadszor vagy negyedszer olvastam újra. Kell ennél több? 

  Sal Endre: Mi, magyarok  

Az erről a könyvről szóló bejegyzésemet olvasták idén a legtöbben. Nem számítottam erre, de örültem neki. Nem azért, mintha különösebben érdekelne a blogom statisztikája (nyáron állítottam be a Google Analyticg-et, és azóta sem néztem rá), de akarva, akaratlan látom a blog.hu adott címek mellett megjelenő nézettségi mutatóját. S a bejegyzéseim esetében az ezres nagyságrend már kiemelkedőnek számít. Ebből levonhatnék tanulságokat, de eszembe sincsen ilyet tenni, túl messzire vezetne. A könyv címe adja a témáját is: van mire, kikre büszkének lennünk. Ahogyan a mottójául választott idézet is mondja: „„Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: az emberek és a magyarok.”

  Shalom Auslander: Rabbik ​és gojok  

Ismét egy zsidós könyv, ismét zsidótól, mint Sand esetében (csak ennek a szerzőnek nagyon furcsa neve van), de ez egészen más a műfaj. A könyv véletlenül került a kezembe, már ha vannak egyáltalán véletlenek, és rögvest ott kötött ki a kedvenc humoros könyveim sorában. Pedig, ha akarom, a könyv egy merő tépelődés a modern, nyugati társadalomban élő, elvilágiasodott zsidóság identitásáról. Csakhogy ez a tépelődés annyira mulatságos, hogy eszünkbe sincsen megorrolni rá, vagy zsilettpengéhez nyúlni empatikus fájdalmunkban. A könyv egyik mondata remekül meghatározza az egész hangnemét. Figyelj csak! „Az asszimilálódás az, amikor nem vagy többet zsidó, mint például Woody Allen.” 

  Edward ​Hallett Carr: Mi a történelem?  

A címben benne van a téma, sőt, tulajdonképpen a válasz is. A szerző történész, vagyis a mindennapi megélhetésének az alapjáról írta a könyvet. A kis kötet voltaképpen demisztifikáció. Mert Carr tulajdonképpen azt állítja, hogy a történelem mint olyan nem létezik, a történészek állítják elő, s mert a történészek emberek, az általuk előállított történelem a világnézetükből, a prekoncepcióikból és az ezek áltl befolyásolt szerkesztési elveiből fakad. Ha arra gondolok, hogy két ember kommunikációja a mindennapokban is mennyire elképesztően tud alakulni, simán hiszek Carrnak. Tegnapelőtti történet: üzleti beszélgetés, modern kor, monern eszköz, online, egymást látva, hallva. A két fél nem csupán egész másként értelmezett egy cselekevéssort, de egészen másképpen emlékezett mind az elhangzottakra, mind a történtekre. Amiknek nem volt történelmi távlata, csak hónapok áltak az együttműködés mögött. Mit várunk akkor több száz, vagy több ezer éves viszonylatban? 

  Tex – 1. A könyörtelen  

Aham, ahhoz képest, amit a bevezetőben írtam az olvasott képregények tömkelegéről, ez az egyetlen ami bekerült az éves legjobbak közé. A Sergio Bonelli Editore fumettijei közül nem a Tex a kedvencem. A Dylan Dog, a Dampyr és a Dragonero sokkal előrébb jár. Mindháromból olvastam idén, van, amelyikből tbbet is. S lásd, még ez a Tex-kötet került ide. (Volt egy másik is, de attól nem voltam túlságosan lelkes ) Szóval itt van ez az izig-vérig vadnyugati történet, remekebbnél remekebb rajzokkal: S tulajdonképpen mi kell még a jó szórakozáshoz? 

  Douglas Murray: Háború a Nyugat ellen  

A szerzőnek három könyve jelent meg magyarul. Tulajdonképpen mindhárom ugyanarról szól: miknt fog összeomlani a nyugati kultúra, ha nem változtat a szemléletén. Illetve, hogy miképpen akarják összeomlasztani a nyugati kultúrát. Az ember azt mondaná, hogy az ész megáll, de a helyzet az, hogy már megállt. Elég csak a parttalan migráció-támogatásra gondolni (egy ukrán menekült befogadása után 200 eurot kap a befogadó állam. Egy elutasított migráns után 22.000 euro büntetést kell fizetnie.). Vagy arra,hogy van már férfi sépségkirálynőnk. Vagy arra, hogy a férfiak által tervezett utak nőket ölnek meg. Vagy arra, hogy 2+2 már csak a korlátoltak logikája szerint feltétlenül 4! Murray ez esetben is olvasmányos, informatív, jó lényeglátó és kicsit sem polkorrekt. Így írja le a hülyeség minden racionalitásnak, természeti törvénynek, logikának ellene mondó háborúját a józan ész ellen. Amelyben az utóbbi jelenleg vesztésre áll. 

  Szabó Tibor Benjámin: EPIC 1. – Az ​első küldetés   

Nem zseniális, nem forradalmian újító, nem tükéletesen eredeti a téma, a problémafelvetése, mégis azt állítom: számomra az év egyik legmaradóbb olvasmányavá lett. Ezt az alcímet adtam a bejegyzésnek: „Világmegmentős, furcsa-iskolás, kiválasztottas, ősmagyaros akcióregény.” S nosza, ebben minden benne van. De tényleg! Jó, persze, van, amit nem mondok el, de tényleg ez a lényeg. Meg az, hogy emlékszem, amikor olvastam, nem tudtam abbahagyni az olvasását. Csak néha kellett. De elég gyorsan túl lettem rajta. Mármint: elég gyorsan elolvastam. 

Kicsoda Szilvay Gergely? A kötet hátsó, belső fülén ezt olvasom a fényképe alatt. 

Hát ő. 

S hogy miről szól ez a kötet? 

Reakciós indulat, ellenforradalmi hevület, konzervatív gondolat – talán így lehetne leginkább összefoglalni e kötet szövegei mögött megbúvó késztetést. Olyan publicisztikák ezek, amelyek túlmutatnak a napi politikai „megmondáson”. Így is érződik némelyiken a közélet heve, de a szerző a napi aktualitások ürügyén távolabbra tekint, és minden esetben valami messzebb hatóról szól. Időnként a düh, máskor a melankolikus derű jellemzi az írásokat. Néha legyintenek, néha megálljt kiáltanak. A tematikus egységekbe rendezett szövegek összességében a (poszt)modern szellemi káoszban a szellemi kozmosz, a rendezett világ és az otthonos állandóság helyreállítását segítik. Egyfajta rendrakást a fejünkben és lelkünkben. Ha tetszik: a restaurációt. (Fülszöveg)

Hát erről. Ezt figyeld, mekkora megfogalmazás! 

Amúgy meg az igazság nem mindig középen van,
és főleg nem különféle álláspontok és vélemények átlaga az igazság. 
Az igazság ott van, ahol van. 

Nagyjából mindent elmondtam, nem? Búcsúzzak? 

A LEHETŐSÉGEIM

Nem búcsúzom, mert szeretnék kedvet csinálni a könyvhöz. Hogy azért mégis merre az annyi, és mennyi a rengeteg? 

Tizennégy év publicisztikáját kilenc fejezetbe rendezte a szerző. Az egyes fejezetek egy-egy tematikai egységet adnak. A fülszöveg ne tévesszen meg: az, hogy Szilvay a Mandiner (az egyik legkorrektebb lap a piacon) főmunkatársa, az nem jelenti sem azt, hogy mindig az volt, sem pedig azt, hogy kizárólag ebben az orgánumban publikált. 

Na most, két lehetőségem van.

1. Csokorba fogom az olvasmányélményt (de szép kis képzavar!) és elmondom, hogy Szilvay egy logikus, tiszta gondolkodású, jobboldali, keresztény ember, aki írásban is kiemelkedő készséggel bír a gondolatai közlésére, rövidebb és hosszabb formában is. Olvasd el a könyvét és azonnal felülbírálod a baloldaliságodat, és árnyaltabban fogod megítélni az Orbán-ellenességedet is. Ez egy rövid megoldás. Mármint, ha ezt a módszert alkalmazom. Mert itt s ekkor be is fejezhetem az értékelést. Mert nem ér véget itt a bejegyzésem, sejtheted, hogy nem ezt az utat választottam. 
2. A könyv kilenc fejezetének a rövid bemutatása a bejegyzésem gerince. Mondom kilenc! Ez máris sugallja, hogy nem nyúlfarknyi bejegyzésről van szó. Vagyis garantálom, hogy a kutya el nem olvassa majd. Különösen, hogy karácsony első napján írom ezeket a sorokat. Most még mindenki ajándékot bontogat és készül a szilveszteri mulatozásra. Mert melankolikusan vagyok optimista, mégis erre indulok el. 

Sajnálatos módon a kötet szerkesztője megelégedett az összegző fejezetcímek tartalomjegyzékbe sorolásával, s az egyes fejezetek cikkeinek a felsorolásával már nem bíbelődött. Így utólag megtalálni egy érdekesebb, fontosabb írást, elég bajos. Nem mondom hogy rövid lett volna a korrekt, teljes felsorolással a tartalomjegyzék, de mindenképpen informatívabb lett volna. Már csak azért is, mert a fő fejezetcímek nem sokat érnek, mondanak az alcímek nélkül. Ezt mindjárt meglátod. S éppen ezért nem is tudom, hány egykori cikket idéz összesen a kötet. 

Még egy apróság. Az egyes cikkek lábjegyzetei csak annyit közölnek, hogy melyik szerző írta, melyik évben. Ha arra vagy kíváncsi, hogy hol, miben, akkor bizony a kötet végére kell lapoznod az irodalomjegyzékhez. Nyűgös, megszakítja az olvasást, kiesel a ritmusból. Arról nem beszélve, hogy maga a szöveg a legtöbb esetben jelzi a hivatkozott szerző nevét. Vagyis a lábjegyzet tulajdonképpen semmi érdemleges információt nem tartalmaz. 

ÖTSZÁZ OLDAL PÁR MONDATBAN

Mivel a bejegyzésem nem lesz rövid,ezért korántsem biztos, hogy eljutsz a végéig. Ennek okából előre kell bocsátanom egy összegzést. 

Szilvay könyve publicisztikák sorát tartalmazza. Nem csupán átsejlik, hanem minden írásából átsüt a műveltsége, logikája, határozottsága és az, hogy nem csupán oldalak politikai igazságát akarja szolgálni. Vigyázz, nagy szavak jönnek, de komolyan gondolom. A könyvet olvasva az a határozott benyomásom támadt, hogy bár Szilvay ideológiai szinten határozottan tartozik valahová, a nézeteit, céljait nem az izmusok határozzák meg. Ennél feljebb néz. Sokkal feljebb. Nem csupán a politikai vezetésig. Annál is feljebb. Annál is sokkal feljebb. 

Vagyis egy országban, nemzetben gondolkodó katolikus ember. Aki, mondom, remekül ír, pompásan érvel. 

„A TÖKÉLETLENSÉG SZERETETE”

Nos, ez volt az egyetlen fejezet, amellyel akadt problémám. Egyfelől, hogy a tematikája eléggé, hm, általános. Ezt tükrözi a címe is. Aminek még az értelmezése sem egyszerű. Mert kinek a tökéletlenségét kell szeretnünk? A magunkét? Másokét? A mieink másokét, vagy az odaáti másokét? Nem is fokozom a kérdéssort. Mert a végtelenségig lehetne folytatni, de a vége csak az lenne, ami így: befejezetlen mondat a fejezetcím. 

Egyfelől érthető, hogy a kötet elején van, mert alapvetésnek tekinthető. Elindul a magyar rendszerváltástól (az volt-e egyáltalán), megvizsgálja, hogy milyen egy ideális bal- és jobboldali, mi a szerepe, feladata a hagyománynak, néhány gondolat a környezetvédelemről, az egyenlőségről, a hatalomról...

Nehezen kaptam el a fonalat. S még azt sem értettem, miért kellene, hogy Isten igazából érdekeljen ez a könyv. Még a témák is olyanok voltak, hogy akadt amelyik érdekelt... Mondom: akadt. Szerintem ezért futottam neki többször a könyvnek. Mármint azért, mert ez az első fejezetes válogatás nem annyira fogott meg, kötött le. Ámde mert kíváncsi természet vagyok, belelapoztam a könyvbe, és tudtam, hogy később lesznek hej, de érdekes témák is*. Szóval vannak érdekes írások ebben az etapban, de nem csinálnak igazán kedvet a kötethez, bármennyire is valóban bevezetései a későbbieknek. 

„A LEMENŐ NAP VILÁGA”

Nemrégen olvastam Rodney Stark könyvét, a Hamis tanúk-at. A könyv alcíme: Évszázadok katolikusellenes mítoszainak cáfolata. A könyv arról szól, amit az alcím mond. Sorra veszi azokat az állításokat, amelyek manapság bevett tudásnak számítanak a legnagyobb keresztény egyházról. Szóba kerül Róma világi hatalma, az inkvizíció, az egyház áldozatai, a boszorkányüldözések, a tudományellenesség, a keresztes hadjáratok, a sötét középkor, az egyház antiszemitizmusa, a rabszolgatartás és úgy általában az egyház merev konzervativizmusa. 

Nos, Szilvay gyakorlatilag minderről ír. Nem mindenről ebben a fejezetben. De itt veszi először elő például a középkor megítélésnek a kérdését. Ami az általánosan tudni véltekkel ellentétben nem volt sötét. Mi több, az egyház egyáltalán nem volt okozója sem a tudomány megakasztásának. Vö. például a középkori filozófiával, a tömérdek katolikus tudóssal, és Galilei vagy Bruno perei sem úgy zajlottak, ahogyan tudni véljük. És személyükben sem voltak emberi, tudós példaképek. S nem, nem a tudományos nézeteik miatt álltak egyházi bíróságok előtt.

Szilvay itt fejti ki mindannak a prekoncepciónak az ellenérveit is, amivel a keresztes hadjáratok a közvélekedés megközelíti. Jelzi is, hogy nem felmenteni kívánja az összes vád alól a hadjáratokat, hanem a valóságig árnyalni a róluk kialakult képet.

„AZ ÜRESSÉG RÉMÜLETE”

Nekem ez a kedvenc fejezetem a könyvben. Talán azért is, mert itt látom a szoros összefüggést a fejezetcím és a tartalom között. Meg azért is, mert ebben a fejezetben van humor is. A szarkazmus, az irónia egyébként nem áll távol Szilvaytól, és nem is viszi túlzásba, de él vele. Az is kétségtelen azonban, hogy ez a legszomorúbb, legidegesítőbb fejezet. Nem azért, ahogyan Szilvay ír, hanem amiről ír. 

Hosszabban idézek itt a könyvből. Elkerülhetném, de nem teszem. Azért nem, mert roppant tanulságos. Bár konkrétan aki baloldali, azt úgysem hatja meg, aki meg nem az, az pedig úgyis tudja...

Mondjuk a közöttük levő szűk rétegnek idézek, hátha felismerésre jutnak. (Nem ebben a fejezetben, de egyébként Szilvay is ír a politikai vitákról, azoknak reálisan várható eredményeiről. Amit ír, annak fényében gyakorlatilag majdnem az egész munkássága felesleges, ami a liberális baloldallal és kesze-kusza elveikkel szemben megfogalmaz. Meg az, hogy én ilyen hosszan írok az ő könyvéről.)

A fejezet címe arra a vákuum felé konvergáló, lépten-nyomon önellentmondásokba bonyolódó, de legalább diktatórikus véleményén-maszlagra és kíméletlen alkalmazóira vonatkozik, amit baloldalnak és általában véve liberalizmusnak hívunk.

...az értelmiségi furcsamód demokratának gondolja magát. A politikust pedig lepopulistázza, amiért hallgat a nép szavára. Pedig modern tömegdemokráciában nehéz nem populistának lenni: a demokrácia eleve populista jelenség. De ilyen ellentmondások nem érdeklik az értelmiségit. A szabadon lebegő mindentudókról. Az értelmiségi szerint a szent célok megvalósulásának érdekében a királynak nem a népre kellene hallgatnia, nem is Istenre, hanem őrá. Ezért az értelmiségi cikkeket ír pótolhatatlan, független lapjába. És úgy gondolja,a királynak - legyen az magyar miniszterelnök,  amerikai elnök vagy római pápa - az ő újságját kellene olvasnia, és megvalósítania, amit ő ott ír. Ha ez elmarad, akkor az értelmiségi megsértődik, megint csak lepopulistázza a politikust, és a valódi demokráciára éretlennek titulálja a népet. Ez a fajta mellőzöttség frusztrációt okoz, elvégre az értelmiségi szerint a politikust azért fizetjük,hogy az ő nagyszerű, társadalomátalakító ötleteit megvalósítsa. 

Vannak persze másfajta értelmiségiek is, akik hétköznapi életet élnek, nem akarják átalakítani a társadalmat, sőt inkább védelmeznék, de ezek nem valódi értelmiségiek, hanem reakciós fasiszták, méltatlanok az értelmiségi ethoszra. (149–150.)

Vagyis a fejezet arról szól, miképpen lesz fasizmussá a liberalizmus, milyen rugalmasan kétosztatú,érvelési rendszerrel gyakorol szellemi diktatúrát. Ezért is a meghökkentő cikkcímek: toleranciadiktatúra, konszenzusdiktatúra,

Ebben a fejezetben van szó a tudomány és a média elképesztő baloldali túlsúlyáról, és a túlsúly kialakulásának, fenntartásának a módszereiről. Hosszú lesz a következő idézet, de annál tanulságosabb. 

Hogy néz ki mindez? Van egy liberális álláspont, például az abortuszpártiság, mint a nők jogainak védelme. Megállapítjuk a konszenzust a kérdésben:felesleges róla vitázni, mivel ez a társadalmi konszenzus. Ha nem értesz egyet? Akkor nem értesz egyet a konszenzussal! Kívül rekedsz a közvélemény valamit is számító részén, pária és szélsőséges, retrográd, szexista és hímsovén szalonképtelen leszel. Ugyanakkor kinyilvánítjuk, hogy bizony a magzatról nem lehet tudományosan megállapítani, hogy személy (a filozófiai érvek nem jönnek számításba), az mindig szubjektív nézet marad, így a konszenzus alapján éljen az abortusz! De ha esetleg nem csak a természettudományos érveket vennénk számításba, akkor is mondhatjuk, hogy hiába érvelsz logikusan a magzat ember mivolta mellett, ha a szövetdarab mivolt mellett is logikusan érvelnek mások. Majd akkor lehet szabályozni a kérdést, ha tudományos konszenzus születik róla. Csakhogy a konszenzushoz mi is kellünk, tehát a konszenzus létrejöttét katapultáltuk a végítélet napjára. 

Az ám! Liberáliséknál nem mindig kedvelik a társadalmi konszenzusokat. A társadalmi konszenzus  csak akkor jó, ha az ő álláspontjukat erősíti. Akárcsak a vitatottság, a konszenzus nemléte. A magzat jogait vitatják, nehogy konszenzus legyen belőlük, kivéve, ha a tagadásról születik konszenzus. Ha azonban olyan, nekik kedves jogokról van szó, amelyekről jelenleg nincs konszenzus (társadalmilag!), akkor egyrészt jogalkotási tendenciákra hivatkoznak, módszeresen kihagyva az ezzel ellentétes jogi állásfoglalásokat. 

Másrészt ekkor a csodálatos társadalmi konszenzus diabolikus társadalmi normává (és leküzdendő hagyománnyá) válik, amely ellen harcolni kell. Nem konszenzus a melegek házassága? Hogy ne mondjam, vitatott? Egyrészt engedélyezni kell, míg nem lesz róla konszenzus (igenlő). Másrészt nevelni kell a társadalmat az elfogadásra, hogy a régi, elnyomó (és a liberálisok által amúgy is vitatott) normából felvilágosult-felszabadító konszenzus legyen. 

Ha egy kérdésben a széles körben elfogadott álláspont azonos az enyémmel, akkor fel kell mutatni a  konszenzust. Aki nem ért egyet, az hülye és antidemokratikus. Ha a konszenzus elnyomó normát jelent, vitatottá kell tenni mint antidemokratikus normát, ami ellene mond a jogi klímának és a törvényhozási irányoknak (vesd össze: haladás, történelmi szükségszerűség). Ha az ENSZ-es, EU-s, satöbbis joganyagok a liberális érvelést támasztják alá, hivatkozni kell rájuk. Ha ellenkeznek vele,  vitatni kell, »ellentmondásossá« kell tenni mint kijavítandót. 

A liberálisoknak tetsző konszenzusokból így lesz elfogadandó, demokratikus tekintély, a nekik nem tetsző konsz... normákból pedig leküzdendő, antidemokratikus izé, ami ellen lázadni kell, és saját véleményt kialakítani, mert ha egyetértesz, akkor nem vagy autonóm személyiség. Ha viszont 
a liberális konszenzussal nem értesz egyet, akkor nem autonóm személyiség vagy, aki a szabadság bajnoka, hanem antidemokrata fundamentalista szélsőséges. 

Érdemes megfigyelni, hogy amiről nincs konszenzus, azt mindig csak  tágan értelmezve lehet a liberálisok szerint szabályozni. Ez az, amit Roger Scruton az érvelés áthárításának nevez. Nincs  konszenzus a magzat ember voltáról? Akkor nem nekik kell bebizonyítani, hogy nem ember, hanem neked, hogy az. Véletlenül sem jutnak arra a következtetésre, hogy a magzat ember mivoltáról szóló konszenzusos döntés mitikus jövőbe repített létrejöttéig embernek tekintsék a magzatot. Vagy hogy azt mondják: amíg nem lesz konszenzus a melegházasságról, addig ne legyen melegházasság. 

Feltörekvőben vannak Európában a széljobbos pártok? Merkel, Sarkozy és Cameron a multikulti végéről beszél? Behódoltak a széljobbnak, hogy a populista és feltörekvő széljobbos hangoknak kedvezzenek! Oda az állítólag elért liberális konszenzus a multikultiról! 

A liberálisok megpróbálják átírni a nekik nem tetsző (konszenzusos) normákat, rámutatva állítólagos irracionalitásukra, azaz vitatható voltukra. Ők az autonóm személyiség bajnokai, akiknek vélemény- és szólásszabadsága van hangot adni a normával egyet nem értő álláspontjuknak. A norma különben sem demokratikus szerintük, mert régen az egyház és a királyok elfoglaló, demokratikus konszenzust  teremteni - kényszerítő erővel. Ha »erőszakolták rá« a társadalomra. Majd megpróbálnak ellenkező álláspontot logikusan, racionálisan lehet érvelni az övékével ellentétes álláspont ellen, akkor viszont megosztó és ellentmondásos az illető, aki beleköp a konszenzusba. 167–169.)

Világos? A módszer az módszer: „az elvet kell formálni az új helyzethez mindig. Így lesz a gondolat végül legyőzhetetlen fegyver.” (Sztárcsinálók; Miklós Tibor)

Az utóbbi időben érdekes eltolódás figyelhető meg a homofóbia, gyűlöletbeszéd és társai balos értelmezésében, mint azt írásom elejének példái is mutatják: már nemcsak a tiszteletteljes beszédet várják el, hanem azt is, hogy ne kritizálj. Nem csupán akkor vagy homofób, ha utálod és gyűlölöd  a melegeket, hanem akkor is, ha rossz véleménnyel vagy a homoszexuális életmódról. Magyarán: pofa bel Így működik a toleranciadiktatúra Csak egyetlenegy opciód van, hogy ne bizonyulj intoleráns, kirekesztő, ósdi, pszichológiai defektusokkal és kisebbségi komplexussal küzdő, a változástól rettegő, tudatlan és pökhendi, elnyomó nyárspolgárnak: az egyetértés, a baloldali emberi jogi szabadságharchoz való csatlakozás. 

Tehát a szólás- és vallásszabadság határait az egyre terjeszkedés, humortalan, karót nyelt, körülményes politikai korrektség szabja ki. A baloldal egyre inkább olyanná válik, mint amilyennek a jobbot látja, és formális törvényekkel igyekszik védeni újonnan felállított tilalomfáit. Elkészült a sajátos, alternatív erkölcs, amit a régi lerombolása után a helyébe állítanak egykor általuk kritizált módszerekkel. 

Megszületnek a baloldal saját blaszfémiatörvényei, amelyek szívük szerint úgy működnének, mint az eredeti pakisztáni: ha kritizálod a törvényt, már a hatálya alá estél. Kritizálod a holokauszttagadás elleni törvényt? Tuti azért, mert alig várod, hogy tagadhasd a holokausztot! A törvényi szankció nem hatékony és felesleges mivoltára való utalás (ami egyébként a baloldal gyakori érve) biztosan csak álca. Elfogadod, hogy az egyházak hirdetheti a házasság hagyományos formájának kizárólagosságát, netán egyet értesz vele? Tuti, hogy gyűlölöd a melegeket (sót talán látens homoszexuals vagy, amit így nyomsz el frusztráltságoddal és sikertelenséged miatti keserűségeddel egyetemben)!

Szó sincs korlátolt, szűk látókörű baloldalról. Ezek nyilván olyan témák amelyekről a baloldal  megítélése szerint lezárult a szabad, racionális úgyhogy aki a továbbiakban felnyitja a lezárt aktákat, az kiiratkozik a demokratikus közbeszédből, azt ki kell közösíteni, mert vitára, párbeszédre méltatlan  

Nézzük, hogyan működik élőben az azonos neműek házasságáról a szabad, racionális vita a baloldal részéről Hollandiában:

»Van pár érv, amit értelmes ember többet nem használ. Az, aki úgy érvel, hogy a konszenzusos meleg szex lényegileg erkölcstelen és perverz, diszkvalifikálja magát az értelmes vitákból. A társadalom fősodrában ez egy eldöntött kérdés egyetlen LMB-személynek vagy szimpatizánsnak sem szükséges többé az ilyen kérdésekre válaszolnia (kivéve talán feltartott középső ujjal). 

Végső soron ez logikus azoktól, akik mindig is a nem formális jogon alapuló szokások és normák lebontásán munkálkodtak. Ugyan igyekeznek ezek helyébe új szokásokat és normákat állítani, de nyilván úgy gondolják, akkor mennek biztosra, ha törvényileg is beszabályozzák mindezt. Eközben 
persze ha a jobboldal a saját erkölcsi nézeteit öntené törvénybe például az abortuszról, akkor jajonganának.

Régen a baloldal a formalitások és a karótnyeltség ellen küzdött, ma gyűlöletbeszéd-törvényekkel kényszerít álszentségre mindenkit. Egy véletlenül kiejtett rossz szó, rosszul elsült vagy félreértett poén, suta fogalmazás, egy-két tévesen ismert történelmi adat- és a bíróság előtt, de legalábbis a melegszervezetek és emberi jogok védőinek célkeresztjében találod magad, vagy épp veszélybe kerül a munkahelyed, esetleg el is veszted.  (174–176.)

 Az előzővel karöltve ez a két idézet kiadja a liberális logika és módszertan teljességét.Egybeállt a kép, teljes a gonosz, az észt, logikát, következetességet kizáró zűrzavar.

Illetve még nem is teljes! Mert vizsgáljuk még meg, vajon a gender-katyvasz ellenzése a társadalom döntő részéről csak a populista, jobboldali kavarásoknak tekinthető-e vagy tényleg zsigeri immunreakció a logika, mindennapi tapasztalat és tudományellenes hülyeségekre? 

Vegyél még egy levegőt, hozok egy következő idézetet! Ígérem, több citálás nem lesz már ebben a szövegben. De tanulságos, bosszantó és mulatságos, amit olvasni fogsz, ígérem! 

Az egész LMBTQ-mozgalom évtizedek óta arra törekszik, hogy úgy tágítsa ki a »fóbia« és a »gyűlöletbeszéd« értelmezési keretét, hogy abba beletartozzon bármilyen, rájuk vonatkozó kritika. Ha a tudomány olyasmit állít, ami nekik nem tetszik, megdolgozzák a tudósokat, akik ettől kezdve nem
merik kinyitni a szájukat, és mossák kezüket, hogy az addigi tudomány érvénytelen volt, pusztán elnyomásra használták, és csak az a tudomány érvényes, amit engedélyezett az LMBTQ-mozgalom. 

Ez a gondolkodás bármilyen kritikát automatikusan a saját állításai igazolásának tekint, a kritika  ugyanis mindig az elnyomás és kirekesztés alattomos megnyilvánulásának van kikiáltva, így nem kell vele foglalkozni. Ez tehát a szó legteljesebb értelmében zárt, intoleráns, merev és dogmatikus
gondolkodás, ami emberek egy csoportjából egy kritizálhatatlan, érinthetetlen felső kasztot kreál.

Elvégre ez a mozgalom úgy gondolkodik – kissé hisztériás és paranoiás módon –, hogy a feléjük irányuló kritika (ami egyben máris sértésnek minősül) nem pusztán kritika, hanem egyenesen dehumanizálja őket, azaz kétségbe vonja emberségüket, ezzel könnyebben támadhatóvá téve őket
– mivel a kritika az identitásukba gázol. Ez a manipulatív érvelés effektíve ellehetetleníti a kritikát. (Mindez egyúttal az LMBTQ-mozgalom szellemi munícióját adó- mily ironikus - kritikai elméletek módszertana is, amivel az őket érő kritikákat zárják rövidre.)

S akkor gondolkodjunk el egy pillanatra, hogy mi történne, ha ugyanilyen módon törvényileg érinthetetlenné és kritizálhatatlanná tennénk-persze az emberi jogokra, a tiszteletre és toleranciára hivatkozva – a heteroszexuálisokat, a keresztényeket, az európaiakat, fehéreket – és így tovább. Mi
történne, ha egy keresztény azzal jönne, hogy a kereszténység neki nem „csak" a vallása, hanem egyenesen az identitása (és miért is ne mondhatna ilyet?), így aki kétségbe vonja a kereszténység tanítását és igazságát, az krisztofób, amit büntetni kell? Vagy hogy aki kritizálni meri a nyugati, európai civilizációt, az eurofób vagy okcidentofób, az Amerikát kritizálók amerikanofóbok, a heteroszexuálisokat kritizálók heterofóbok (Daphne Patai professzor asszony írt is ilyen címmel könyvet), a magyarokat kritizálók pedig hungarofóbok? Mindezen embercsoportok sértegetéséről nem is beszélve! 

Elmondom, mi történne: az egész nyugati egyetemi bölcsészvilág bíróság előtt találná magát, tekintve, hogy meghatározó szemlélete a nyugatgyűlölet. Ez esetben persze hallgathatnánk az egyetemi autonómiát és szólásszabadságot követelő sirámokat.(213–215.)

Vicces, nem? Vagy tragikus inkább? Netalán kétségbeejtő? Avagy leginkább dühítő? Mellékes ugyan, de alátámasztom, ha nagyon kicsiben is, de tulajdonképpen mindezt sikerült már a saját bőrömön is megtapasztalnom, méghozzá kulturális közegben. Nem prekoncepcionális volt a tapasztalat, mert csak utólag állt össze, mi is történik, miről is van szó. 

„MENNYEK KAPUJA”

Persze, hogy az egyház, s mert Szilvay Gergely katolikus, hát elsősorban Róma. Ezért a a fejezetcím leginkább a Péter által testált egyházra vonatkozik (s most felejtsük el ennek a tézisnek a teológiai és történelmi tarthatatlanságát!)

Az első cikk ebben a fejezetben rámutat arra, mennyire tájékozatlanságból fakadó blődség Jézust az első baloldalinak tartani. Jézusnak eszébe sem volt társadalmi, szociális és gazdasági reformot végrehajtani. Ő a megváltás művét teljesítette be a Földön. Amiről a baloldal, ugye, hallani sem akar. 

Aztán olvashatunk arról, mennyire képtelenség a magunk módján való, keresztény közösség nélküli hit, s mennyire közel van hozzá az új pogányság. Aminek viszont már semmi köze nincsen a kereszténységhez. 

Olvashatunk még arról, hogy szabad-e politizálnia az egyháznak, és egyáltalán, mi is a politizálás? 

S ha már egyház, akkor nézzük a történelmét, a katolicizmus legkiemelkedőbb skandalumát, az inkvizíciót! Ami volt, de egyáltalán nem úgy, nem annyi volt az annyi, nem az volt a cél, nem az volt a működés. Ne gondold, hogy szerencsenmosdatásról van szó! Szilvay (és sokan mások): az eltorzított történelmi tényeket akarják visszakalapálni az eredeti állapotukba. 

Majd elidőzünk cseppet XVI. Benedek konzervatívizmusánál, és annál a ténynél, hogy vajon van-e jövője a liberális egyháznak, vagy sorsszerű, hogy az egyház konzervatív legyen? Sorsszerű, mert a liberalizmus kiüríti, kiheréli, semmissé teszi a kereszténységét. 

„EGY VÉRBŐL”

Persze, hogy magyarság, közösség, nemzet! S persze, hogy az Ismerős Arcok és főleg a daluk! (Amit odafigyelve soha nem tudok könnyek nélkül meghallgatni.) S amivel balról sokan deklaráltan nem tudnak mit kezdeni. A mit kezdeni nem tudásukkal meg Szilvayval együtt én nem tudok mit kezdeni. 

Mert fontosabb-e, lehet fontosabb a magyar menekült egy ukrán menekültnél? Vagy egy szomáliainál? Van-e egyáltalán olyan, hogy nemzet, és kell-e, hogy legyen? Mi szükség van rá? 

Globálisan és multiszemlélettel nem megoldhatók a problémák. A kérdés a lehetőségek és kötelességek szintjén kezelhető, mondja Szilvay. Apaként nem lehet kötelességem a világ összes éhező gyerekén segíteni. Először a saját gyerekeim szájába kell ételt tennem, mert róluk kötelességem is gondoskodni. A másik család gyerekéről nem kötelességem. Ha megtehetem, dicséretes, de nem kötelesség. 

Szilvay nagyon fontos megállapítása, hogy minden társadalom, minden kisebb-nagyobb csoport alulról építkezik: párkapcsolat, szűkebb-tágabb család, lokális, helyi közösség, megye, földrajzi egység, ország, közvetlen szomszédok (például Kelet-Európa), kontinens.

A Föld teljes lakosságában majd akkor gondolkodhatunk, ha a Klingon Birodalom támadást indít ellenünk. 

A baloldal a Klingon Birodalomnál kezdi, és meg is áll itt. Számára a nemzet konstruált fogalom, az egy vérből valóságnak nincsen semmi jelentősége: véletlen, jelentés és jelentőség nélküli halmaz csupán. 

„A GYARLÓSÁG NÉPEI”

A demokrácia akkor jó, ha a demokráciát gyakorló népek érettek rá.

1. Azt, hogy érettek rá onnan lehet tudni, hogy felelősen szavaznak-e.
2. Azt, hogy felelősen szavaztak-e onnan lehet megítélni, hogy kire szavaztak. Ha a baloldalra, akkor felelősek, ha Orbánra, akkor éretlen, felelőtlen bandáról van szó, nem kiművelt demokratikus szavazóbázisról.
3. Az, hogy Orbánék már mióta hatalmon vannak, két dolognak köszönhető:
   1. a magyarok ostoba suttyóságának
   2. és miként manipulálta/ja a rezsim választási törvényt a maga érdekeinek megfelelően. 

Annak, hogy az urnákhoz battyogó magyarok többsége valóban inkább az Orbánék-féle politikát akarja mintsem a baloldalit, esélye sincsen. Azt nem akarhatja, mert akkor ostoba, megtévesztett, megvásárolt, szemellenzős, Kádár-birka, megmindenegyéb. 

Ugyanitt tárgyal a szerző még két nagyon fontos kérdést.

Az egyik: csak a liberális demokrácia létezik (ahogyan Kis János leszögezte), vagy vannak egyéb alternatívák is? (Vannak. Lásd a könyvben!)

A másik:miért nagyon veszélyes társadalmi, erkölcsi kérdéseket átengedni a jog alkalmazóinak, avagy lehet-e ésszerű oka a bírói kormányzásnak? Rövidre zárom: például a gyűlöletbeszéd-törvények alkalmazásakor a tárgyalótermekben dőlnek el történelmi, erkölcsi, etikai kérdések. Amikhez a jognak köze nincsen. Illetve csak hozzávetőlegesen. Másfelől a bírók csak a jog alkalmazói, nem az alkotói. Tetszik vagy nem tetszik. Az alkotók a politikusok. 

„FÉNNYEL TELI VÖDRÖK”

Ez a fejezetcím is olyan, hogy ki nem találnám, miről is szól, ha csak így önmagában áll... Mondjuk jól hangzik. De ennyi. 

Kifelé zsákból macsek, avagy a kód felfejtése: az oktatásról van szó!

Elsősorban a szegregáltnak hazudott oktatásról. Meg az esélyegyenlőséginek füllentettről. Meg a rasszizmusról, ha egy szülő nem az integrációt, hanem a gyereke előre haladását tekintve iskolát vált a csimotájának, ha úgy érzi, ott, ahol van, helyben topog. Mert a tanárjának az ideje az oktatás helyett a neveléssel megy el. Meg hogy feladata-e egyáltalán a tanárnak a nevelés? S baj-e, ha különböző színvonalú iskolák léteznek (mint ahogy egyébként különböző színvonalú iskolák léteznek)? S hogy mennyiben okoz problémát, hogy a felzárkóztatás a mindenkori társadalmi középosztályhoz történik, mert hogy különben mi a fenéhez zárkóztatnák fel a gyerekeket? 

És ilyesféle izgalmas kérdéseket kaptak szerepet ebben a fejezetben. 

„A FÖLD VÁROSA”

Ez a cím adja magát, de míg az előző egy hetvenes évek beli, szörnyen vontatott magyar művészfilm képét derengteti fel a személyes asszociációs hálómban, addig itt elsősorban Asimov Alapítvány-univerzuma sejlik fel. Holott persze semmi köze hozzá. 

Arról viszont vastagon szó van, hogy mennyire akarunk mi, magyarok manapság a Nyugathoz tartozni, amikor a Nyugat már régen nem tartozik saját magához? Az egykori határozott, sármos, okos izompacsirtából, egy kocsmakönyöklő, nyuzega, feminim alkoholista lett, aki még a dezinformáció szót sem képes dadogás nélkül kimondani. 

A Nyugat ma önmaga leépítésén, elpusztításán munkálkodik elemi erővel (s a könyv megjelenésének az idején még szó sem volt az Oroszországgal szembeni szankciónak hazudott, művészi szinten előadott, gazdasági öntökönszúrás professzionális bűvészmutatványról, amellyel az ostoba Nyugat kizárólag önmagának ártott, de önmagának legalább nagyon-nagyon. 

Minden más önfelszámolási hozzájárulás a könyv előzményeiben olvasható. Nem is csoda, ha a baloldal a Nyugatnak való hátat fordítással vádolja az Orbán kormányt. A Nyugat ugyanis hátat fordított önmagának, és elképesztő nyíltsággal, következetességgel számolja fel saját magát. Ennek hátat fordítani,lássuk be: érdem. 

A mivel ez a fejezet ismét egy egyfajta vegyes vágott, szó van itt a SZFE üzemeltetésének a kérdéséről, Trianonról (TGM teljesen félre csúszott szempontjából),  a szabadkőművesekről, arról, hogy kié egy, az állam által fenntartott egyetem, kicsoda a szélsőjobbos Orbán vendégei közül, és még több mindenről. A fejezet befejező darabja az Orbán kormány húsz évét tekinti át. A címe: Nemzeti restauráció. Tanulságos, elgondolkodtató. 

„A TELJESSÉG ÍGÉRETE”

A pandémia mint Isten figyelmeztetése? Néhány gondolat a testről és a lélekről. Vagyis egy kis mindennapi metafizika. 

S aztán már vége is a könyvnek. Így, pár oldal híján ötszáz oldal elolvasásával. 

MCC Press, Budapest, 2023, 524 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636440237

8/10

2023 karácsonyának első napja. Mármint úgy, hogy tegnap volt Szenteste. Szerelmetesfeleségtársam édesanyjánál voltunk. Mert szeretjük, s hogy ne legyen egyedül. Viszont ezáltal enni és enni, meg enni kellett. Ami egy darabig működött, szétcsapva két kis whiskeyvel, de aztán mindenki eltelt. 

Évek óta így megy ez. Részemről minden újabb évben egyre nagyobb kedvvel. Ma pihi volt. Holnap megyünk az én tengernyi két gyerekemmel és az övéikkel találkozni. Igen, persze, az unokámmal is. Hurrá! Immeg az összes gyerekünk és az összes párjuk egy helyen lészen. Nem lesz nagy buli, tekintettel a két évesre, de örülök, hogy találkozom velük. 

Tegnap is, ma is rosszul lettem. Mindkét nap ebéd után. Hagymakrém leves, chilis bab. Nem tudom, valamelyik-e az oka. SzFT-nak semmi baja. Tegnap kivert a víz, felfordult a gyomrom, és majdnem összeestem. Ma csak a gyomorforgás volt, mintha én lettem volna Piroska farkasa. Tudod, hasában a patakpart köveivel. Pedig még aludtam is ebéd után. Utána lett xar. 

Tegnap megijedtem. A hideg veríték és a gyomorforgás miatt. Az infarktusnál is meg voltak ezek. Igaz, akkor volt légcsőfájás, meg irgalmatlan hányás is. 

Idén nyáron kimaradt a kardiológiai kontroll. 

Viszont ezt hallgasd meg: Lalu – The Fish Who Wanted To Be King   Véletlenül találtam random dobta fel a YouTube. Olyan kis Yes-es. Pazar! 

Megszoktam, hogy a Bonelli-kiadványok sorozatos kötetei vaskosak, alsó hangon száz oldal körül vannak. Amikor megérkezett ez a füzet, csudálkoztam is, mert vékonyka, negyvenhat oldalas. Az ára is a dupláját ígérte. Vannak egyedi, átvett Bonelli-füzetek, amelyek ekkorkák. Más kérdés, hogy azok eddig nem is voltak az ínyemre valók. 

Az általam olvasott négy Tex-ből három nagyon tetszett, egy nem annyira. Ez a vékonyka a két kategória között helyezkedik el. 

*

zínes. Ami a Bonelli dolgaiban viszonylag szokatlan, de nem példa nélkül való. Nincs semmi fenntartásom a színesség ellen, de valahogy megszoktam a fekete-fehéret, mert az a Bonelli-hősöknek nagyon jól áll. 

Amikor belelapoztam a füzetbe, első nézésre nem nyertek meg a rajzok. Másodikra már cöccögve helyben hagytam, hogy nem rossz. Aztán ha nem is lettem lelkes, de elismerőn bólogattam, hogy na, csak jó ez. Vagyis nem feltétlenül adja el magát az ábrázolás, ha csak átabotában pislogunk rá. A lényegük a tartósabb kapcsolatban domborodik ki. Szétszórtam néhányat a bejegyzésben, hogy fogalmad lehessen, miről is van szó. Láss, nézz és bólogass te is!

*

A történet bosszútörténet. Az mindig hálás. Aztán vagy sikerül a megvalósítás, vagy nem. S ha bosszú, akkor persze nagyjából bármi az eszünkbe juthat. Nekem például a szép emlékű indián, Charles Bronson vonatkozó filmjei. Vagyis nagyjából bármelyik. 

Tex édesapját metgörik a rosszak. Tex-szel is ez a terv, de nem válik be. Hogyan is lenne akkor hetvenöt éves sikerszériája? S mert Tex az Tex, pisztolya van, kettő is, és a Vadnyugaton vagyunk, a rosszak nyomába ered. Bizonyára figyelmetlen voltam, de első olvasásra nem derült ki a számomra, Tex-apunak miért is kellett a préribe harapnia. Végső soron neki mindegy, nekem meg jó, hogy így történt, mert nézhetem, olvashatom Tex bosszútörténetét. 

A rosszaknak van egy nagyon rossz főnöke is, aki nem általában nagyon rossz. A világ felé a böcsületes gazdag ember képét sugallja, és csak stikában követi, követteti el a nagyon rosszaságokat. Tehát a nagyon rosszaságában benne van a gyalázatos képmutatás is. 

Tevékenységi körébe felvette a marhalopásokat is. S mert ott biztonságosabb túladni a lenyúlt csordákon, átviszi, terelteti őket a határon, ahol már van egy bejáratot orgazdája. Aki valamikor rendes, dolgos vadnyugati polgár volt, de a családja rosszkor volt rossz helyen, és nem is élte túl ezt a szerencsétlen csillagzatot. Apu nem volt jelen, bosszút esküdött, mert a törvénnyel nem sokra ment. A Vadnyugaton vagyunk, kizárólag ott történhetett ilyen. Ezért ő is bosszút esküdött, átállt a sötét oldalra, és gazember lett belőle is. A történetből kiderül, hogy a párduc nem változtatja meg a foltosságát, aki genetikailag böcsületes, az bizony az is marad, ha a fene fenét eszik is. A rosszemberség csak maszk, köpönyeg, álca. Miközben persze követ el rosszemberséget. Ez a történet dramaturgia gyenge pontja, de deus es  machina-nak kiváló. 

A határon inneni rosszembernek vannak ellenségei. Mert az, hogy rosszember, kilóg a maszk, a köpönyeg, az álca mögül. Legalább azok nem kedvelik, akiknek valamikor volt marhájuk, de azok már a határ túloldalán legelnek. Ezek a megkárosítottak összefognak, és mert a törvény vadnyugati, hát a kezükbe veszik a feszültséget, és a saját módszereikkel szándékoznak enyhíteni: a rosszember nyomába erednek. Mintegy Tex természetes szövetségeseként. 

A végeredmény felől kétség sem lehet! 

*

A helyzet az, hogy a történet olyan kis... hm... rendben levő. És pont. Teljesen élvezhető, izgulható, és nagyjából feledhető is. Mint a rágógumi: amíg a szádban van és íze van, addig élvezetes, de sem folyadékot, sem táplálékot nem ad a testednek, maximum a rágóizmokat dolgoztatja. Az is valami, addig sem pihennek. Bár a reggeli tornával nem ér fel ez a mozgás. 

Frike Comics, Dunaharaszti, 2023, 54 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891595 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

7/10

2023 decembere: már csak egyet kell aludni Szentestééig. Nem tudok mit kezdeni a karácsonnyal. Az köztudomású, hogy egészen biztosan nem ekkor született Jézus, tehát az ő születésnapját nem ünnepelhetjük. A vele járó csilivili nekem nagyon sok. Az értelmetlen költekezés, főzőcske-hegyek megint csak. Viszont ekkor vagyok együtt egyszerre a két gyerekemmel. Ami meg nagyon jó. 

Tegnap Szerelmetesfeleségtársam még dolgozott, Reggel, bár szabin voltam, keltem vele. És mentem Ofi barátom garázsához, mert cserélték a kapuját. Ofi, ugye, külföldön él az övéivel, én vagyok eföldi helytartója. Szerencsére gyorsak voltak a kapucserés srácok, nem kellett visszamennem, megvárható volt a munka. De mocsok egy hideg szél fújt. Aztán kicsit írogattam, kitakarítottam a fürdőt, felsepertem a konyhát, lemostam a csempét, a falra szerelt szedőcuccokat, a tartójukat, kimostam a konyhaszőnyeget, leszedtem a száraz ruhákat a fogasokról, majd megsütögettem az ebédhez a krumplit, meg minden mást, mirelitből. Egy pici szunyóka, írogatás, aztán mentünk bevásárolni, hogy elköltessünk ötvenezret. Persze ebben volt négy ajándék is, bár nem nagy értékű. 

*

Ahogy tegnap írtam, a laptopomra visszaállítottam a Windows Hello-problémás oprendszert. Tegnap találtam egy módszert, miképpen lehet kikapcsolni a Vivaldiban. Csak éppen nem lehetett. Bosszantóbb volt, hogy a Win-t sem tudtam Pro verzióra frissíteni: beírtam a tökéletesen legális kódot, „Tovább”, és csak tekert-tekert... Rendszertisztítás CClanerrel, Advanced System Care-rel, annak is a pro változatával, hozzáadva a letölthető rendszerleíró-takarítóját, és láss csodát, frissült a Win. Ma reggel jutott eszembe, hogy hátha a takarítás megoldotta a Vivaldi Hello-s problémáját: és képzeld, igen, megoldotta! Szép az élet! 

Immár csak arra kellene rájönnöm, SzFT telefonja miképpen képes teljesen random, a címjegyzékben nem szereplő számok felhívására. Hallottál már ilyet? 

Mondjuk olyanról hallottál már, hogy egy hívásnak nincsen elindítója, és a vonal mindkét végén kicsöngenek a telefonok? Kétszer is megtörtént ugyanazzal a személlyel és velem. Szerinted? 

Néha gyűlölöm a körülöttünk levő technikát. Meg azt, hogy annyira balfék nem vagyok, hogy ne lenne néhány ötlet-lehetőségem, de közben annyit meg nem tudok, hogy ne kelljen órákat mókolni ilyen szirszar, de nagyon zavaró problémákkal. Brrr! 

Békés Pál sajnos 2010-ben elhunyt. 2013-ban alapították meg a nevét viselő díjat. Ő indította a Nagy Könyv szavazást, ő alkalmazta színpadra A dzsungel könyvét, és a ő írta a fenti két pazar jól sikerült mesekönyvet is, amik igazából nem is mesék, csak de. Ahogy mondani szokás, megkerülhetetlenné tette magát a magyar meseirodalomban.

Persze írt sok minden mást is. A moly.hu.n a könyvei közül többnek is kilencven százalék felett van a tetszési indexe. Ez nagyon nem kis teljesítmény. 

Nem igazán szoktam überlelkes lenni az értékeléseimben, de a Félőlény (12. legjobb meseregény a Molyon) érthetetlenül rövid értékelése a Molyon, a nevem alatt így fest

Kár, hogy nincs hat csillag. :-)
A politika kegyetlensége gyerekeknek, s annak legyőzése a lélek mélyén, s még sincs semmi nyögvenyelősség, semmi erőltetettség, csak derű és kedvesség! Zseniális!

A Félőlény címe beszédes, és sokat elmond Békés Pál nyelvhasználatának a játékosságáról. (Ez a játékosság ezerrel jelentkezik A Bölcs Hiánypótlóban is.) Talán ez a legvaskosabb erőssége, mert a játékosság nem csak azért van,a szövegben, hogy tudatosítsa a szerző virtuozitását, hanem dramaturgiai jelentősége is van. Ahogyan azt a könyv címe ékesen bizonyítja. 

A Félőlény 1991-ben jelent meg. Tehát a rendszerváltás után. Érthető. Mert a Félőlény bár mindentől, de elsősorban a hatalomtól fél. Békés Pált érdekelte, foglalkoztatta a hatalom és a kisember viszonya. A Félőlény a hatalom feletti belső győzelemről szól, A Bölcs Hiánypótló  a külsőről. S mindez mesében. Taps.

TÉMA

Adva van a látszólagos főszereplő, a Bölcs Hiánypótló (a továbbiakban BH). A történetben az előnevére nem nagyon találunk példát, az utóbbira tömegével. Mert a BH minden hiányt pótol. Bárkinek, bárminek hiányzik valamilye, ő pótolja. Nem varázsló, hanem pótló.

S azért „bárkinek és bárminek”, mert például a történet valódi főszereplői egy össze-vissza járó óra (bolond óra, érted!), egy szőrös rém, aki teljesen csupasz, nagyon, kicsi, elálló fülű és egy identitászavaros lyuk.

Az óra normális óra szeretne lenni, a rémtelenség rémes, a lyuk pedig tudni akarja, mire is való valójában. Elsőnek az órát ismerjük meg, aztán szőrtelenséget, végül a lyukat. Az utóbbi kettő kapva kap az óra ötletén, hogy irány a BH.

Váltás: a BH lakhelyén vagyunk. A BH szakmányban hiányt pótol. S megjelennek nála a bödönök. A bödönök valóban bödönök. Nagyon katonásak. Maguk választotta katonák. Még több önbizalomért jöttek. Le is uralják a környéket, elűznek mindenki mást, inzultálják a BH-t és a segédjét, mert azok nem akarnak nekik segíteni. Naná, hogy nem: minek ennyi ostobasághoz, erőszakhoz még több önbizalom? De BH nem enged. Patthelyzet. 

A három hiányos főhős pedig közeledik BH otthonához. Aztán megmutatják, mit lehet kezdeni a kongó fejű, csak erőszakban gondolkodó bödönökkel. Győzelem! 

ÜZENET

S akkor ott állnak a BH előtt. Aki bölcsességében úgy dönt, nem segít nekik. Puff neki! Hogy miért nem, azt a következő idézet mondja el. De vigyázz, mert erősen SPOILERES!

Pontos Idő már-már megszólalt volna, de a Hiánypótló megelőzte.
– Döntöttem.
– Igen... - lépett előre Venyige II. izgatottan. – Igen...
– És...
– És? – ragyogta a Lyuk. – És?
– És hálából...
– Hálából... – ragyogta Pontos Idő várakozón.
– ...nem pótlom a hiányaitokat.
Zavart, csalódott csönd támadt. Azután háborgás.
– De mester!
– Hogy tehetsz ilyet?
– Mi az, hogy hálából?!

[...]

A mester felállt.
– Van, aki veszít a hiánnyal – akkor pótolni kell. És van, aki nyer rajta. Ti a hiányaitokkal győztétek le a bödönöket. Ezért maradtam életben én. Ezért pótolhatom azokat, akik tényleg rászorulnak.
A vándorok tétován ácsorogtak az ajtótlan szobában. Kintről zsivaj hallatszott. Nem akaródzott menniük. Értették a Bölcset, sőt egyetértettek vele, de azért mégis... Hiszen annyit de annyit fáradtak és küzdöttek...
– Akkor belőlem már sose lesz szőrös rém? - bukott ki Venyige II.-ből.
A mester leguggolt hozzá, szelíd volt, rábeszélő:
– Tele a világ szőrös rémekkel. Versengenek egymással, hogy melyik undorítóbb. De te vagy az egyetlen csupasz szőrös rém. Az egyetlen, akin nevetni lehet. Ettől vagy te. 
– És én sose járhatok pontosan? - sóhajtott Pontos Idő.
– Ha másként járnál, jól járnál? – kérdezte a Hiánypótló. – Tele a világ megbízható, unalmas, egyforma órákkal. Ha olyan lennél, mint a többiek, odalenne a sokféle csilingelésed, csörrenésed, oda a rímeid, a költői pillanataid. Ezt akarod?
– Én meg aggályoskodjak, bizonytalankodjak egész életemen, mi? – pattogott a Lyuk.
– Tele a világ olyanokkal, akik halál biztosak a dolgukban. Például a bödönök sem haboznak soha. Te viszont kérdezel. Folytonosan kétkedsz. Ettől lyuk a lyuk. Csak abban biztos, hogy bizonytalan. Ha eltűnne a kételyed... te magad tűnnél el.
A vándorok egy kicsit kihúzták magukat. Könnyebben lélegeztek, és múlt a fáradtság is. (118, 120–121)

Itt megálltam az olvasásban. Értem én, hogyne érteném. „Az légy, aki vagy, érezd jól magad!” Meg hasonlók és még ilyenebbek. Önmegvalósítás. Önazonosság. Persze, hogy!

Mert azt megértem, hogy nincsen mindenre szükségünk, amit szeretnénk. (Hej, de nehezen értettem meg ezt a gyerekeimmel! És nem is minddel sikerült.) 

Csakhogy!

Főleg a szegény lyuknak mondottaknál álltam meg. Aki önmagát kereste. Az önazonosságát. Az identitását. Hogy mire jó ő a világban, hol is van igazán a helye. Erre BH azt mondja neki, sebaj, bizonytalankodj, keresgélj, így vagy igazán és teljesen önmagad! Ezért így neki nem jó. Mert éppen azt nem tudja ki ő. Erre BH annyit válaszol neki, hogy az vagy te, aki nem tudja, kicsoda is és mire jó. Maradj így, öcsém! Mintha BH nem tudná, hogy amíg erre a kérdésre nincsen meg a válasz, az ember nem lehet elégedett, és ha nem elégedett, nem lehet boldog. 

A rém meg örüljön neki, hogy röhejesen, komikusan néz ki. Az óra pedig, hogy nem jó órának, hogy csak külsejében időmérő, de a külsejének megfelelő lényegében egy rakás szemét, tökéletes használhatatlan arra, ami a lényege. 

A plusz érték tehát a röhejesség, a kalimpáló mutatók és a bizonytalanság... Hát, nem tudom... 

Ha olyasféle lett volna a válasz, hogy nem, nem adom meg nektek egy csapásra, amit kértek, tanuljatok, fejlődjetek, így és így. Közben ne feledjétek, mi is az igazi értéketek (ugyan ki szeretne folyamatosan bolondságot mutatni a külvilágnak, ki élvezné, hogy permanensen röhögnek a külsején és ki élne boldogan szakadatlan bizonytalanságban, kételyek között? Más, ha magam választom, hogy komikus leszek, hogy nevessenek rajtam, és hogy az életem egy merő keresés, mert élvezem a kutakodást, s megint más, ha mindez rám szakadt, szenvedek tőle, kínoz, itt a lehetőség, és örülnöm kell annak, ami megöl. 

Arról már nem is beszélve, a küznapokban mennyi lustaság, restség, tunyaság és önzés van abban a kijelentésben, hogy „Én már csak ilyen vagyok, és nem tudok, nem is akarok változni!” A BH pedig ezt erősíti meg: úgy vagy egyedi, ahogyan vagy, örülj neki! 

Értem én, hogy ez a meseregény nem pszichológia szakmunka, de egy nagyon fontos momentum hiányzik az üzenetből: csak azon ne változtass, amin nem tudsz, de ami mások kárára van, ami önzés,azon bizony nosza, munkálkodj, de sűrgősen. S egy óra órának nem jó, de biztassuk csak, hogy ne legyen azonos a lényegével, az vajon a megfelelő üzenet-e? 

Tépelődöm. Eszembe jutott Nick Vujicic, a kezek és lábak nélkül született emberi torzó, aki keresztényként millióknak vitte már el az örömhírt. Csakhogy Vujicic nem azért boldog, mert torzó, hanem azért, meg megváltatott, és torzóként erről tud beszélni, arról, hogy torzsága, a hiányai ELLENÉRE van oka a boldogságra. Van tehát különbség! 

TEHÁT

Elégedetlenül tettem le a könyvet. Nem jött el a katarzis. Sőt, úgy éreztem, át vagyok vágva. Közhelyet kaptam egy áthallásos, de az áthallásban nem igaz problémára.

Próbáltam a hármak bödön-legyőző módszerét aktualizálni, valóságosítani, de csak erőlködtem, belemagyarázott dolgok jutottak csak az eszembe. Ezzel sem mentem semmire. 

S akkor arról még nem is beszéltem, amiről máshol már igen: soha nem kedveltem a megszemélyesített tárgyakat. Nem azért, mert nem kedvelem a meséket, hanem mert ha egy tárgy beszélni, mozogni, cselekedni kezd, azonnal csökken az érdeklődésem. Békés Pál érdeme, hogy ennél a történetnél, bár amikor az első fejezetben megtudtam, hogy egy óra a főhős, majdnem letettem a meseregényt, egyre csak nagyobb és nagyobb lett a kíváncsiságom, hogy mi lesz a megoldás. 

Az más kérdés, hogy aztán amiatt is elégedetlen maradtam. Valahogy becsapottnak éreztem magamat. A Félőlény második verziójának a formája, az üzenete nem adta magát magától értetődőn. Mitöbb! 

ILLSUZTRÁCIÓK

Sajdik. Ezzel mindent elmondtam. De láthattál is párat. Zseniális!

Békés Pál művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán

Móra, Budapest, 2009, 124 oldal · ISBN: 9789631186765 · Illusztrálta: Sajdik Ferenc

7/10

2023, karácsony előtt két nappal. Tegnap volt ebben az évben az utolsó munkanap. Nagyon hosszú volt ez a hét. Miközben az év meg úgy elsuhant, huss, mint a fizetés. Hideg volt, nyűgös voltam, meg minden eh és brrr. De tegnap volt egy kis szűk körű összejövetele a sofőröknek és a titkárságnak. Semmi különös nem volt, de valahogy mégis felmelegítette a szívemet. Azt hiszem, a kollégák és a főnökasszony általános hozzáállása, a másikhoz való viszonya miatt. A közvetlenség, a segítőkészség, a jóindulat.  S fejtől friss a hal.

Amikor búcsúztunk, meg kellett ölelnem a főnökasszonyt. Visszaölelt. Jól esett, valahogy fontos volt, hogy ne tiltakozzon, és valahogy el akartam mondani neki a nem is tudom mit... Hogy szeretem őt mint embert, mint főnököt? Hogy sokat jelent a hozzánkállása? Á, mondom, át kellett ölelnem. S mondom, úgy fest, értette.

Több jó csapatban dolgoztam már, a Humanicban is, a Tegyesznél is, az Iskolabusznál is, de bár még nem mélyedtem el a miértjében, ez eddig a legjobb. Pedig nem járunk össze, nincsen hétköznap kapcsolat. De mégis. 

*

Nem szoktam nagyon ilyet mondani, írni pedig egyáltalán nem, de a ...szom tele van a laptoppal meg a Windows-zal. Mert figyelmetlenségből bekapcsoltam a Windows Hello-t a Vivaldiban, és nem lehet kikapcsolni, újrahúztam a gépet. Minden indok nélkül visszazuhant az internet sebessége, de annyira, hogy a 350Mb-os Libre Office letöltésére azt mondta a gigabites net, hogy oké, két óra. Próbálkoztam ezzel-azzal: semmi. Ismét újrahúztam: semmi, ugyanaz. 

Visszaállítottam a Hellos változatot egy rendszerképből. Találtam valamit a neten, hogyan lehet kikapcsolni: nem működik, sőt, alig tudok kilépni az oldalról... A net most jó. Illetve nem jó, de így használható. 

Egyetlen Poljakov könyvet olvastam, a Gödölye tejben címűt. Az nagyon tetszett, elevenembe talált. Aztán leltem meg az összes magyarul megjelent könyvét (ingyen reklám következik) a Könyvudvarban, és hoztam is mindet. És azóta sem olvastam egyiket sem. Csak ebbe kezdtem bele, eddig kétszer. És soha nem jutottam a végére. De mindig incselkedik velem, most újra belefogtam, hátha a végére jutok... 

Annak ellenére, hogy Poljakov manapság nem lehet divatos szerző. Mert munkatársa, híve (volt?) Putyinnak, de annyira, hogy még az ukrajnai politikáját is támogatja. Ha az ukrajnai háború miatt Dosztojevszkij, Tolsztoj, Puskin, Csehov, Csajkovszkij, Tarkovszkij és még ki mindenki fekete listára került, mert orosz, akkor Poljakovnak minimum forró olajban kell sülnie, a művei pedig még vécépapírnak se, mert még oroszos lesz a végbélkörnyékünk! De a helyzet az, hogy a magam részéről ezt pont magasról. Amíg olyat nem olvasok tőle, hogy a fülem kettéáll. Roger Waters újabb dalait sem azért nem hallgatom, mert Waters véresen baloldali neoliberális (ha érdekel a legutóbbi budapesti koncertjéről írt beszámolóm), hanem azért, mert unalmas lett. A The Dark Side of the Moon meg tönkrevágta a feldolgozásával. 

Ja, igen, és hallottad, hogy az orosz nemzetiségű sportolók a jövő évi, párizsi olimpián csak semlegesként, azaz nem oroszként, egyénileg indulhatnak? Az ész megáll! 

Szóval Poljakov, meg ez a regénye... 

Poljakov regényének alaphelyzetéül az szolgál, hogy hétköznapi hőse, Oleg Trudovics Basmakov a negyvenes évei közepén járva elhatározza: elszökik otthonról, a feleségétől. Miközben titokban a holmiját csomagolja, a kezébe akadó tárgyak mozaikos emlékképekként felidézik egész életét: munkahelyi sikereit és kudarcait, magánélete kacskaringóit, szerelmi kalandjait és barátságait, és nem utolsósorban az 1960-as évek közepétől az 1990-es évek közepéig tartó három évtized orosz világának társadalmi-politikai változásait – alulnézetből.

– mondja a regény fülszövege. S hát ja, ha a lényeget lesem, tömören valóban erről szól a könyv. 

Konsztantyin nagypapa titkát pedig Jelizaveta Pavlovna majdnem magával vitte a sírba. Amikor a Donszkoje temetőben a búcsúztatása zajlott, a koporsó mellett a minisztérium szakszervezeti bizalmija hangsúlyozta, hogy négy évtizedes példaadó munkavégzése alatt az elhunyt egyetlen gépelési hibát sem vétett, és ha neki (itt a szónok a magasba emelte tekintetét) állítottak össze jelentést, kizárólag Jelizaveta Pavlovnára bízták. A kiskorú Basmakoy, aki részt vett a temetésen, egy ideig még meg volt győződve róla, hogy elhunyt nagymamája egyenesen az Úristennek gépelte a papírokat, és ezt az utcabéli kölyköknek is bizonygatta. (Az Isten létezéséről Dunya mamától tudott.) Fiának e furcsa kijelentései eljutottak Trud Valentyinovics fülébe is: a világpolitikai és az udvart érintő újabb információk cseréje általában vasárnap, dominózás közben zajlott — amitől mellesleg rengett az egész ház. Az apa szigorúan elmagyarázta a fiának, hogy a nagymama nem az Istennek, hanem Sztálin. nak gépelt, aki bár generalisszimusz volt, azért, ha hinni lehet a Pravdában megjelent cikknek, akkor egyáltalán nem az Isten, hanem inkább az ördög volt.

– Vagyis ha az Isten meghal, ördög lesz belőle? – kérdezte a kis Basmakov. (121–122.)

*

Negyven felé az ember általában lenyugszik. Általában. Én akkor váltam. S pont negyven voltam, amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem. S vele a csodálatos szerelmet, a szenvedélyes, majdnem gátlástalan testi szerelemet. Így együtt rajta kívül még soha, senkivel nem jött össze. Az egyik erősíti a másikat, a másik meg az egyiket.

Nem is hiszem magam se, hogy másvalakivel ez összejöhetne nekem. Már csak azért sem, mert ha megnézek egy nőt és nagyon tetszik, jobbára rájövök, hogy azért tetszik, mert SzFT-re hasonlít... Vagyis a váltás esztétikában azt jelentené, hogy egy adott kategóriát ugyanarra váltok le. De azt meg minek? Persze, elismerem én, rengeteg nagyon szép nő van rajta kívül is. Ahogy múlnak az évek, fiatalabb meg egyre több. De nekem ő nem nagyon szép, hanem gyönyörű. Úgy, ahogyan van, pedig nem is tökéletes. 

Ha meg nem esztétikában gondolkodom, akkor nála jobb nincsen. Pont. Bezárult a kör. 

*

Oleg Tudorovics Basmakov pont nem így jár. Illetve nem teljesen így. A csajszi, akivel összejön, akivel szökni akar, húsz évvel fiatalabb nála és kőgazdag. De Basmakov nem szerelmes fülig, bár kétségtelenül jól esik neki amit egy friss más testtől kapni tud a sajátja. Nagy úr a fiziológia és az esztétika, el tudja mosni az egyéb hiányérzetet és meg tudja csalni az agyat, az érzéseket. 

Basmakov éppen arra gondolt, elég megfigyelni egy nőt meg egy férfit, amikor kettesben vannak, ahhoz, hogy tudni lehessen: melyikük szereti jobban a másikat. Az, aki jobban szeret, mindig együtt érzőn hajol a fölé, aki a feje alá tett karral fekszik. (9.)

Elgondolkodtató. Van, aki szerint ez szomorú. Szerintem csak tényszerű. Ahogyan Kamaszkorom Nagy Szerelmének az örökérvényű megállapítása is a tiszteleten alapuló kapcsolatokra:

Mindig annak az akarata érvényesül, aki kevesebbet akar.

Bonyolult dolog a szerelem. A házasság még inkább az. De nem tudok szabadulni a gondolatól, hogy Katona Klárinak teljesen igaza volt, amikor azt énekelte Szeretni úgy kell című dalban, hogy: 

Szeretni hogy kell, még nem jött rá senki,
szeretni, szeretni kell, és más semmi. 

(Presser–Sztevanovity Dusán)

Persze, ehhez tisztázni kell, mi is az, hogy szeretet. A tisztázáshoz feltétlenül szükség lenne egy csipetnyi teológiára. Egy ismerősöm szerint az a szeretet, hogy szívesen elfogad mindent, amit kap... (Csipet teológia:) A szeretet pedig azt jelenti: tudok,akarok adni. Kizárólag magáért az adni-tudásért. Nem a viszonzásért, nem célok eléréséért, nem nem jobb pozícióért, könnyebb útért. Kizárólag azért, hogy a másiknak jobb legyen. 

Itt belekavarhatnám a képbe az önfeladást és a megalázkodást (ami nem egyenlő az alázattal), de nem teszem: messzire vinne Basmakov történetétől. 

A lényeg az, hogy Basmakov szereti a feleségét, ami nem túl sűrűn, de adott esetben nem tartja vissza egy kis kalandozástól, félrekufirctól, de tulajdonképpen a végegyenleg a elesége, Kátya javára szól: mindent összevetve Basmakov szereti őt. Nem csupán tehetetlen, balfax lúzer. De egyébként az is.

Na és végső soron arról szól ez a könyv, hogy ez a balfax alsó középkáder miképpen csetli-botolja végig a kommunizmus kimúlásának, átalakulásának az éveit. Hogy jobbára csak megtörténnek vele a dolgok, s ha kézbe akarja venni őket, rendre kiderül, hogy bármi fog, bárhogyan, semmi sem működik úgy, ahogyan azt elképzelte. Még a saját akarata sem. Vagy leginkább az nem. 

– [...] És bármelyik normális pasas, akinek volt egy kis esze, az utóbbi években nyugodtan  megkereshette az új életre a pénzt. Egyszerű volt, mert a hatalmat gazemberek bitorolják, a pénz pedig kötegekben hever az utcán. Csak egy kicsit hamarabb kell érte lehajolni a többieknél, vagy legalább egyszerre velük. Maga pedig egyáltalán le se hajolt! Vagyis maga vagy ostoba, vagy lusta. Mivel foglalkozott? Féltette a birodalmat? Tüntetésekre járt? Vagy a felesége szoknyája alatt kuksolt?(692–693.)

Mert ez a nagy kérdés: a lúzer miért lúzer? Ostobaságból vagy lustaságból? Vagy becsületből?

De tény, ami való: Basmakov pasiból van: fontos neki a női nem, és mindaz, amit általa kaphat. Sajnálom azonban Basmakovot, mert egy dologról, az igazi, szenvedélyes szerelméről nem olvastam a könyvben. Van szenvedélyes várakozás, vágyakozás (a vége évekig tartó ejakulatio praecox), meg van szó egyensúlyban tartott viszonylagos harmóniáról, sőt, van szó a praecox utáni jelentős teljesítményekről is. Nőt azt talál, számosat, és nem is esik nehezére összefeküdnie velük. 

De nincsen szó oldalborda-találásról, beteljesült belefeledkezésről. Szegény, szegény Basmakov! 

De abban egyetértünk, hogy kevés szebb, jobb,élvezetesebb, esztétikusabb, gyönyörűségesebb dolog van ebben az életben mint szemmel, kézzel, stb.kalandozni egy női testen/ben. 

– Egy hűtlen nő miatt főbe lőnöd magad éppolyan értelmetlen,
mint egy rosszul választott görögdinnye miatt...
Menj ki a piacra, és válassz másikat! (71.)

Basmakov életének egyik vörös fonala, hogy a női mellek formája és a viselőik jelleme közötti szoros, eltéphetetlen, magától értetődő kapcsolatot rendszerbe foglalja.

Az ötletét nyilvánvalóan mások is felfedezték, elég csak beprötyögni a gugliba, hogy női mellek + jellem, és lehet válogatni. Akarsz egy keresés nélküli példát? Nesze!

*

Megszökni a mindennapok elől, a rutin elől, az unalomig ismert reakciók elől, a változatlanság elől, a reménytelen küzdelmek elől... Valahol, bárhol valami másba fogni, másképpen élni! 

Csakhogy az ember viszi magával önmagát, bárhová is menjen. 

*

De Basmakov történetében nem is Basmakov ám a főszereplő, hanem a történelem, amelyben Basmakov él. Egy kommunizmus nevű, monumentális emberkísérlet egyik formájának a kontinensnyi végnapjai. Arra, hogy lesz másik forma is, akkor senki sem gondolt.

Az eufória (höhöhö, EU-fória, érted, ugye?) akkor, a gorbacsovi érában, majd a rendszer végső agóniája idején, '89–'90-ben még nem volt egyértelmű, hogy itt tulajdonképpen, ahogyan a köznyelv később megfogalmazta, nem rendszer-, hanem módszerváltás következett csak be. A nomenklatúra maradt, ahol volt, csak kommunistából szocialistává, demokratává, szociáldemokratává lett. Mármint nem lényegileg, dehogy, hanem innentől ez állt az átfestett transzparensen. A kommunista nem vész el, csak átalakul. Ahogyan vele a diktatúrája is. Mert a kommunista csak diktatúrában képes gondolkodni. Manapság főképpen emberjoginak hazudott ideológiai diktatúrában. Ami fából vaskarika, de mikor volt nem az, aminek bármi köze van a kommunistákhoz? Manapság a kisebbségek emberjogi, woke-diktatúrája nyesi el (az egyébként úgysem működő) demokrácia nyakát. A király új ruháját láthatjuk! 

Érdekes dolog volt ez a rendszerváltás Kelet-Európa szerte! Mert volt is, meg nem is. A komcsi elit nagyjából mindenhol simán átmentette magát, és lenyúlta közvagyon, ami felett addig is rendelkezett. És utólag minden pártfunkcióról kiderült, hogy tulajdonképpen álruhás királyfi volt, kényszer vörös ruhába bújt európer szociáldemokrata. A belem fordult ki, amikor Horn Gyulák, Kovács Lászlók, Lendvai Ildikók a demokrácia szót kiejtették a szájukon. Thürmer Gyula legalább maradt elveiben, nézeteiben, aki volt. Ezért lehet őt becsülni. Igaz, el is tűnt a balszélen. 

Nem azokkal van bajom, akinek párttagkönyve volt, hanem azokkal, akik a párttagkönyve birtokában rendelkeztek a hatalom felett. 

A széthulló Szovjetunióban is komcsik maradtak legfelül. S itt nem csupán Jelcinről és Putyinról van szó. 

A basmakovi szinten meg csak kapkodták a fejüket a kispógárok, hogy akkor most mi a fene is van, mi lesz várható és egyáltalán, merre van a hány méter? A lapok természetesen megint úgy osztódtak le hogy az csak egy szűk rétegnek kedvezett. Naná, hiszen az osztó ugyanaz maradt.

Kelet-Európa egy fokkal jobban járt mint Oroszország: a jelenleg „elképesztőn tomboló” magyar diktatúrában például, ahol a hatalom rátiport az országra, ahol a helyi oligarchák lenyúltak már mindent, kezükben a gazdasági hatalom és a komplett média, nos, ebben a diktatúrában simán, bárhol, bármikor leírhatod, elmondhatod, hogy O1G. Semmiféle következménye nem lesz. Vagyis a demokrácia, ha mást nem is, elhozta azt a szabadságot, hogy nyíltan szidhatjuk a politikusokat. Sőt, a viselt dolgaikról is lehet beszélni (mond neked valamit, hogy Brüsszel és ereszcsatorna?). Ez is valami... 

Ezzel szemben Oroszországban véletlenül sorban hullanak ki a kórházak ablakain, akik rosszul fogalmaznak, rossz kérdéseket tesznek fel, vagy nyilvánosságra hozzák, a kérdésekre kapott válaszokat. 

Basmakov is hamarosan azon kapja magát, hogy az űrkutatási központ osztályvezetőjéből Lengyelországban csencselő pasa lett belőle. Miközben a boltok egykor üres polcai megtelnek, a rubel elértéktelenedik, de újra megjelenik az arisztokrácia. Az egykori birodalom meg darabjai hullik. 

Poljakov elképesztő plasztikussággal mutatja be a kispógárok lelkében dűlő kognitív disszonanciát: miközben maguk is pénzt és még több pénzt, jó kocsikat, kényelmes lakásokat szeretnének, gazdag életre vágynak. De közben a jelcini demokrácia ellen tüntetnek, elsősorban a veszélytelen fotelból, a tévé elől. 

– Föl kell kelteni a népet! – javasolta Basmakov.
– És te miért nem kelsz fel?
– Én? Ha a nép felkel, vele együtt én is fel fogok...
– A díványról? Tunyejagyics, téged húsz év múlva az iskolában fognak tanítani!
– Már hogyhogy?
– Mint tipikus képviselőjét a... De nem te vagy a hibás! Mindannyiunkkal történt valami. Tudod, léteznek olyan rovarok, amelyek lefecskendeznek valami kis férget, amelyik ettől ledermed. Élő  konzervvé válik. Aztán ez a rovar egész évben ezt a férget zabálja. Él is, friss is, finom is, mozogni pedig nem tud. Szomorúan csak azt tudja gondolni: „No, már lerágták a negyedrészemet, no, most már felzabálták a fele részemet...” Minket is lefecskendeztek valamivel. Engem is... Csak én hamarabb ocsúdtam. Így adódott. (446.)

Aztán Basmakov beszélgetőpartnerét belehalasztják az ocsúdásába. Egyébként az új demokraták ellen, a régi rendszer mellett küzdött. Amit egész életében vitriolosan kifigurázott. Vagyis van itt káosz, kérem szépen!

De mit csudálkoznék, mikor is lépten-nyomon a Kádár-rendszer visszasírása zajlik, ha csak a háromhatvanas kenyér, a balatoni SZOT-beutalók és az általános foglalkoztatottság szintjén is. 

Poljakov azt a pillanatot ragadja meg, amikor a gyűlölt, kiszámítható, visszataszító, de minden eresztékében jól ismert komcsi diktatúrát felváltja az amúgy ugyanúgy volt komcsik által vezetett, teljesen ismeretlen, nem várt következményekkel, bizonytalansággal, elszegényedéssel járó kapitalista rablógazdaság. Innentől már nyíltan lehet valaki szégyentelenül és szemtelenül gazdag. De az új rendszerben bomlik felfelé a rend, nyílt színen lőnek le, robbantanak fel embereket. 

A vacsorakészítés éppen a tetőfokára hágott, amikor odakint furcsa hangokra lettek figyelmesek, amely a tűzoltószirénára emlékeztetett. 
– Már megint felrobbantottak valakit? – kérdezte Basmakov és kinézett az ablakon. (464–465.)

*

Szóval erről szól ez a könyv. Basmakov csetlés-botlásáról a magánéletében, a nők között, a házasságában és a napi politika generálta hatalmas változások között a világ egyik leghatalmasabb országának a fővárosában. 

A kérdés már csak az, hogyan szól erről, érdemes-e időt fordítani a hétszázhét oldalnyi szövegre? 

Mondtam, én harmadszorra fogtam most bele. De most el is jutottam a végére. Nem tudom, nem értem, hogy az első két alkalommal miért nem sikerült. De hát Basmakov is háromszor akart otthonról megszökni...

A helyzet az, hogy így, harmadszorra olyanná lett a regény, hogy legszívesebben folyton olvastam volna. Ez már sokat jelent. S ezek szerint az, hogy kétszer letettem ezelőtt, nem sokat. 

A szerkezete csuda érdekes. Voltaképpen egy nap, sőt, egy délután történet nélküli történései adják a gerincét. Basmakov szent elhatározással csomagol, várja, hogy a felesége távollétében végre megérkezzen a hozzá képest feleannyi korú szeretője, hogy külföldre szökjenek. S csomagolás közben a múltra gondol. 

A gerinc alatt ezek a múltra gondolások tulajdonképpen egy-egy külön történetet jelentenek. Természetesen visszatérő szereplőkkel, hiszen Basmakov életéről van szó. S kronologikusan mutatják be a főszereplő és az ország sorsát. S ezekből a történetekből kerekedik ki a regény. 

A lényeg: mondom, nekem letehetetlenné lett. Jobbára vagy kényszerből csuktam be, vagy kiesett elalvás előtt a kezemből. (Te voltál már úgy, hogy a fáradságtól olyan szöveget olvastál, ami nem is volt benne a kezedben tartott könyvben? Elképesztő, de én már nagyon sokszor jártam így elalvás előtt eggyel.) 

Basmakov egy teljesen mindennapi figura, ahogy mondtam, lúzer. Teljesen és tökéletesen empatikus tudtam vele lenni. Bár magam tökéletesen monogám alkat vagyok, egyik házasságomban sem léptem félre, pedig az egyik tizenhét évig tartott, a másik most van a tizenhatodik évében, de még a félrelépéseknél is majdnem teljesen meg tudtam őt érteni. A mindennapi életben való téblábolását is. 

S azt hiszem, éppen ez volt Poljakov célja. Egy kisember sorsán, gondolatain át megmutatni, hogyan hatnak a nagy történelmi változások ránk. S hogy mennyire nem is fontos, az, ami körülöttünk történik, mert a belső történések a lényegesek. (Félre ne érts, a brutális diktatúrák brutalitása, élet- és levegő elvevése persze, hogy fontos!) S hogy rétegünknek a legfontosabb a viszonylag kényelmes élet és a mindennapi betevő minden téren, amit egy nő jelent.

Van ennek a regénynek egy párja. Talán önkéntelen párja. Az a kommunizmus véres időszakának a tombolását mutatja be. Akszjonov írta és a címe: Moszkvai történet. Akszjonov teljesen lineáris szöveget alkotott. Az a regény megrázóbb, de hát a kor is drámaibb volt. (Hm... Ez vitatható. Talán annyiban igaz, hogy a kisembert sokkal közvetlenebbül érintette a mindennapi erőszak mint Basmakov korának emberét.) A Moszkvai történet az egyik legkedvesebb olvasmányom. Kétségtelenül Akszjonov fő műve. Nyugodtan tedd mellé, és viszonylag pontos képed lesz a huszadik századi orosz mindennapokról. S egyiknek az elolvasását sem fogod megbánni, garantálom!

Akkor is,h a a végének tragikomikus megoldásával tökéletesen elégedetlen voltam. De az csak másfél oldal. 

P. S.: Nem akartam már ehhez az értékeléshez írni. De lám, még csak nem is a sakát akaratom mozgatja az életemet. Mert bevalottan kerülöm a szerintem nem létező, mert nem létezhető objektivitás látszatát is, ezért elmondom, amit némi szájhúzással felfedeztem. Ha már ennyi minden személyes került ebbe a bejegyzésbe (is).

Basmakov sorsa, és az én eddigi életutam között nagyon sok párhuzamosság van. Tényleg nagyon sok. A fő különbségek: soha nem voltam kiemelkedő szakember, soha nem voltam középvezető, soha nem kerestem jól és soha nem csaltam meg egyik feleségemet sem (amikor az elsőnél félreléptem, akkor két éve gyakorlatilag már nem volt a feleségem, tehát voltaképpen nem léptem semerre, csak éltem egy lehetőséggel). 

De a különbségeken túl sokkal több az egyezőség. A rendszerváltás, az annak következtében megszűnt addigi biztos állásom, az, hogy a állás banki volt, hogy soha nem értettem igazán, vagy mindig csak utólag, hogy mi is zajlik körülöttem, hogy soha nem tudtam, ostoba vagy lusta vagyok... Ameddig lehetett, a nagyon nagy konfliktusok elől iparkodtam elmenekülni, húztam a konfrontációt. 

Szeretem Basmakov történetét. Nem merek tanulságot levonni belőle, mert akkor lehet, ítéletet mondanék önmagam felett is. Amit egyébként ismerek, de „kimondva másképp hat minden”.

Helikon, Budapest, 2015, 732 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632276229 · Fordította: Goretity József

8/10

2023 decembere,egy hét karácsonyig. Végigvonszoltam magamat ezen a héten. Olyan lassan múlt, hogy csuda! De volt, hogy a dolgozdába is csak vonszoltam magamat, meg hazafelé is. S bár elvileg nem volt nagyon sok munka, de rendre olyan kis szívásosak lettek a napok. Tegnap is egyetlen, Szent László kórházas fuvarom volt, reggel nyolcas indulással, de háromnegyed kettőre értünk vissza. 

Szerelmetesfeleségtársam is vágja a centit az évvégi szünetig. S közben fű alatt megjelent négy Terry Pratchett-könyv, amiről nem is tudtam... 

Úgy tudom, hogy a megvadult konzervnyitón kívül King már mindenről írt könyvet, hát akkor pont egy megvadult, kilencven kilós kutya ne lenne a rémrepertoárjában? Ezt nem gondolod komolyan! 

Soha többet nem találom meg, de a Molyon azt írta valaki (mert nem találom, nem szó szerint idézem, csak tartalmilag): 

A könyv elolvasása után azonnal megnéztem három Beethoven-filmet,
hogy visszajöjjön a kutyákba vetett hitem; abban is egy bernáthegyi a főszereplő.

BY MARA BACHMAN, PUBLISHED DEC 17, 2020

Bátran spoilerezek, mert a könyv régi, ahogyan a belőle született film is, és annyiféleképpen, annyi helyen volt már róla szó, hogy szerintem Szerelmetesfeleségtársamon és rajtam kívül ember nincsen, aki ne tudná, miről van szó. 

A történet csontegyszerű:a fenti kép jobboldalán levő kilencven kilós kutyust, ő Cujo, megmarja egy denevér. Ezekkel a dögökkel mindig baj van, pedig egyébként aranyosak, a Cujo után ők tehettek mindenről a vuhani piacon is. 

Hahaha, ha bevetted ezt az orrba-szájba nyomatott marhaságot: Bill Gates előre tudta, hogy járvány lesz, hiszen nem véletlenül fektetett Vuhanba, s most is tudja, hogy ami jön, rosszabb lesz mint az előző. S már veszélyesen közeledik..., hogy nyomnák ide-oda az anyukájukat! Lesz itt cifra helyzet, mert november 30-a volt a WHO egyezmény aláírásának a végső dátuma, és Magyarország nem volt azok között, akik nem írták alá. Innentől járvány esetén a terrorista vezette WHO döntései kötelezők az aláírók országokra nézve. Vö.: kényszeroltás, elkülönítő táborok. De persze ez csak off-olása Cujó-nak. 

A megfelelő lappangási idő után Cujon, aki addig a világ legszelídebb, legjámborabb, legcukibb kilencven kilós ebe volt, ki is tör a betegség. Ahogy kell. Nem a csendes válfaja. Mert olyan is van. A csendes lefolyás, csendesen folyik le, csak a végeredmény ugyanaz, egy idő után, két hét, egy hónap, végül lebénul a légzőrendszer. Sok minden más után. A nyáladzás is emiatt van egyébként. 

Itt még jámbor,békés és barátságos, csak a nyúl nem hisz ebben, akit Cujo éppen stíröl

Most mondom, a filmbéli szörnyeb még csak a nyáladzásig van a bénulási fázisban. Ja, egyébként az írja az internet, hogy a kutyák embert csak zaklatás hatására támadnak meg veszett állapotban. Dönts el, mi a zaklatás! De a hangok és a fény valóban irritálják őket. 

Mielőtt tovább megyek, álljunk már meg a kutyus nevénél. Cujo. A könyvben is „elhangzik”, hogy spanyolos név. Ha az, akkor a „j” az „h”, nem? Juan. Vagyis Kuhó vagy Cuhó. A filmben ezzel szemben Kuzsónak vagy Kudzsónak ejtik a szinkronos verzióban. Eszembe jutott, beütöttem a fordítóba: Kuzsó a megfejtés. Tök fura...! A Gyakori kérdések oldalon is megjelent a kérdés, hogyan kell ejteni, hát a hozzászólók közül csudálkoztak sokan, és volt mindenféle kiejtési-verzió, ahogyan eddig ejtették. Én meg magamban,minden tudásom és tapasztalatom ellenére azon kaptam magam, hogy úgy ejtem a blöki nevét, ahogyan az írva vagyon, Cujo, csak hosszú ó-val, mert a Kudzsó egyszerűen nem állt a számra... agyamra. 

1983.ban, ahogy utaltam is már rá, elkészült a regény filmváltozata is. Itt a trailer-e. (Mi a trailer szó legjobb magyar megfelelője? Bemutató? Nem, meg van: filmelőzetes! 

Cujo tehát veszetté lesz (lám, milyen elkerülhetetlenül fontos a veszettség elleni oltása az ebeknek; Cujo nem volt beoltva), és a világ legjámborabb ebe bevezetésképpen széttépi a gazdija legjobb cimbijének a torkát. Aztán a gazdiét is. Aztán az otthonukban várakozik. Apu széttépve a legjobb cimbi házában. Anyu és Csemete Anyu tesójáéknál a távolban. 

Apu mogorva, durva fickó volt, de a kocsikhoz pazarul értett és fillérekert javította őket. Másik Anyu, akinek a házassága félrekufirc okából romokban, elhatározza, hogy ha már a szintén távolban levő, a félrekufirc miatt a házassághoz hasonlóan romokban levő Másik Apu távol van (nem ott, ahol Első Anyu!), és a távol levés előtt nem vitte el Első Apuhoz a kocsiját, hát akkor magad uram, ha Második Apud nincsen kéznél! S mert van neki is csemetéje, négyéves, Tad a neve, hát viszi magával gyerkőcöt is. 

A mogorva Első Apu egy tanyán lakik. Lakott. Távol mindentől, mindenkitől. Oda viszi Második Anyu Taddel a rakoncátlankodó autót. Ne kérdezd, ha tudja, hogy bármikor megállhat a szekér, mifenéért a rakoncátlankodóban való odautat választja! Illetve a dtamaturgia miatt érthető. Másképpen nem. Mert ugye a pakliban vastagon benne van, hogy az autó a tanya felé mentükben nem csupán rakoncátlankodik, hanem végleg megdöglik valahol útközben. 

Persze nem tesz ilyet. A tanyán döglik meg. Ahol Cujo, Kudzsó ott van. 

Állati sminkje van az ebnek, nem gondolod? (Érted, ugye: állati, hahaha...!)

A filmet nézve végig azon gondolkodtam, miként vették rá a szerepre a címszereplőt alakító Nagy Jámbort, hogy azt csinálja, amit. A filmet nézve nem vettem észre, de találtam olyan képet, ami megmutatja, volt, hogy kutyabőrbe bújt ember játszotta az agresszort. Ami képet találtam, ott éppen levette magáról a kutyafejet. De az alábbin talán látszik, miről is van szó. 

Szóval smink. Csóró címszereplőt rendesen beragacsolták valamivel, és ránézésre tényleg elég ijesztővé vált. Itt már nem olyan jámborcuki mint az első, füves képen. 

S persze végre kialakult a konfliktushelyzet. Mert a gazdi cimbije és a gazdi feltépett torka (a regényben a lágyéka; jujj!) arra kellett, hogy tudjuk, Cujo nem tréfál, tényleg elment a józan esze, tényleg ingerült, tényleg ölni akar. 

S a helyzet a következő: Második Anyu Taddel az üres tanyán beszorul a bedöglött kocsiba. Az ő Apuja is nagyon távol, mindenki is nagyon távol, kívül a véresen lucskos, gennyedző eb, és a nyári rohadt meleg, náluk csak alig valami kaja és termosznyi tej. (Bakker, nyáron bárhová is megyünk, legalább egy másfeles ásványvíz a kötelező gyári tartozék akár kocsiban, akár bringán! Kérdezem én tisztelt bíróság, esküdtszék, hát anya az ilyen?)

S Cujo minden mozdulatukat lesi egy nap, egy éjjel, még egy nap, még egy éjjel a kocsiban. A közbenső idő is meglehetősen mozgalmasan teli. S nem vértelenül. 

A harmadik napon megérezik a Végső Megoldás. 

A kialakított alaphelyzet tipikus. Elszigeteltség, szemben a gonosszal, legyen egy gyerek, hogy még jobban kelljen félteni a kis szaros életüket. Látszólag megoldás nincsen, a túlerő hatalmas, a szenvedők ellen vannak még a természet erői is.

Fenomenális, akkor is, ha sokadik bőr. S akkor is, ha megkapargatni a felszínt nem érdemes, mert kibújik a kutyamezes színész a dramaturgia alól is. Az írásról szóló könyvében King elmondja, hogy végig kell gondolni a logikátlanságokat, és ki kell irtani őket! Hát, nem sikerült, de a fene bánja!

A legnagyobb szájhúzásom efölött volt: a bevezető sorokban említett sorozatgyilkosnak, meg Ted félelmének a gardrobszekrénytől, amitől még Második Anyu is tartott végül, az ég adta egy világon semmi köze sem lesz a történethez, King csak felbaxa vele az agyunkat. Mármint fosatás címszó alatt, hogy aztán feledjük is az egészet a sunyiba. Meg azért tesz még ilyet, hogy legyen egy kis misztikus beütés is. Mert azért nem mindennapi, hogy egy megveszett kutya a csimota szekrényéből küldözgessen jeleket, szagokat, hangulatot... Csak éppen fene nagy baromság. 

De mondom, mindezt simán megbocsátjuk neki. Több okból. 

Például azért, mert a történet fókuszában álló két család, Cujo gazdijáéké és Második Anyuéké annyira jól kidolgozott, hogy voltaképpen Cujo nélkül is érdekessé lesz a sorsuk. Csak akkor már nem King, hanem Updike-regényt olvasnák.

Meg azért is, mert hiába is mondja King, hogy ő csak mesél, azért a Ragyogásból kiindulva (tudod, vesd össze Madarak) az olvasónak az a sunyi érzése támad, hogy az emberiség legnagyobb ellensége egyfelől az önnön félelme minden indokolatlan és indokolt vacakságtól.

Ami mindig ott lapul a háttérben, a sötétben, ugrásara készen, elre röhögve, vagy vérvicsorogva, hogy péppé zúzza, amiről azt gondoljuk, hogy önmagában is elég gyalázatos, vagy most éppen csak elviselhető.

S ami ott lapul, az alapvetően arról szól, hogy mindig lehet még sokkal de nagyon sokkal rosszabb is. Örüljünk, hogy van luk a seggünkön, és jelenleg működik, ami felette van! Mert legalább összevissza tudjuk rondítani magunkat a félelemtől, nem szorul belénk még a xar is. (Hogy kicsit kingesen fejezzem ki magamat.) 

Hét éves voltam, amikor meghalt az anyukám. Ő huszonhét volt. Többször írtam már róla. Akkor belém égett, hogy az élet csak nehezen túlélhető. Meg hogy úgyis mindig lehet rosszabb. Hogy ne várjak nagy dolgokat, csak éljek túl. Hogy az élet hátulról, visszakézből úgy meg tudja csavarni a heréimet, hogy örülök, ha közben a fájdalomtól még be is csinálok. Meg az is, hogy bár nem várok nagy dolgokat, de a kicsik gyönyörűk tudnak lenni, rohadtul értékelni kell őket! A pillanatot, hogy létezem.

Meg hogy pillanatok alatt elveszthetem azt, akit nagyon szeretek és fontos nekem. A gyomrom összeszorul, amikor Szerelmetesfeleségtársam nélkül ül autóba. Tök jól vezet, nem azért. Csak mások nem vezetnek tök jól. Vagy ha bringára ül, és nekiindul a budapesti forgalomnak. Meg van két gyerekem. Jaj, Istenem! És egy gyönyörű unokám is. Meg van körülöttünk egyre őrültebb, szemmel láthatón a pusztulásba tartó világ. 

Azonban az, hogy magam is halandó vagyok, a két évvel ezelőtti infarktusomig annyira nem tudatosult bennem. Azóta bármi szar történik a szervezetemben, a káromkodás utáni második gondolat azonnal az, hogy: közeledik? 

Sokat töprengtem már azon, hogy vajon Anyu halála volt az oka annak, hogy bár nagyon tudok szeretni, de mégsem merek nagyon mélyen kötődni? Hogy csak nagyon keveseket tudtam magamhoz egészen közel engedni? S ha elvesztettem őket valamiért, meghaltak, messzire költöztek, akkor a hiányérzet ellenére is hamar ki tudtak kapcsolni az összekötő karabínert? A csuda tudja. 

De tudom, Cujo, aki valamikor kedves, aranyos, jámbor, békés kutya volt, bármikor az ellenségemmé, tán a gyilkosommá válhat. Mondtam már, hogy a mai naptól legalább az egyik intézményünkben ismét kötelező a covid miatt a maszk? 

Európa, Budapest, 2002, 362 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630770989 · Fordította: Boris János

7/10

2023 második hava esett ma lenne, és másodszorra is nagyjából teljesen el is olvadt itt, Budapesten. Sofőrként annyira nem bántam. Sejtheted! 

Tegnap is, ma is egy kicsit tovább voltam a dolgozdában mint szoktam, nem bírtam a lelkiismeretemmel okból kifolyólag. S amióta hazajöttem a nyomorult CIB asztali alkalmazás, online összemosással küzdök, mert az előbbi januártól megszűnik, de arra nem képesek, hogy bele felvitt adatokat valami pofonegyszerű módszerrel át lehessen vinni. Mondjuk a CIB alkalmazásait, app-jait sehol nem sikerült megszeretnem, nem annyira logikusak, szenvedősek... 

Dohogásom közben a Kopilott 2023-as albumát hallgattam: ugyancsak megjárja! 

Szóval itt van egy könyv arról, hogy, miként lett író, és hogyan miként ír egy olyan író, akit a világ minden országában tömegek olvasnak. És főleg: hogyan jutott el odáig, hogy tömegek olvassák. 

Máris kiakasztalak. King első könyve a Carrie volt. Akkoriban kb. 625 dollárt keresett havonta. A Carriért kétszázezret kapott. Háromszázhúsz havi bért. Az huszonhat év. Ha nagyhirtelen kiszámolom, mintha a vacak keresetemet alapul véve az első könyvemért, ezt figyeld, nyolcvanötmillió forintot kapnék az első könyvemért. 

Soha nem voltam jó matekből. Mutass rá, kérlek, hol tévedek! 

Na, érdemes tanulni Kingtől? 

IRÁSTECHNIKAI SEGÉDANYAG VAGY KING ÍRÁSTECHNIKÁJA?

Mert azárt kérdés, melyikről is szól a könyv? King írni tanít általa, vagy önmagáról, az átélt, szerzett tapasztalatairól beszél?

Ha megkérdezel, miért is érdekelt ez a könyv, melyik volt a fontosabb, az, hogy én merre mehetek általa, vagy az, hogy műhelytitkokat tudok meg, akkor képmutató módon, mégis őszintén azt felelem: persze, hogy King személye érdekelt jobban. 

De a válaszban ott van a „jobban” szó.

Mert amikor fiatal-felnőtt koromban egy antikváriumban rábukkantam a Modern Könyvtár sorozatban megjelent, kétszer kétkötetes Interjú című könyvre. Nem hiszed ek, de csak most tűnt fel, hogy Interjú a címe, és nem az, hogy a Nagy írók műhelyében. Ami egyébként az alcíme. Hatalmas nevek vannak ebben a négy kötetecskében. Amikor a sárga borítósra ráleltem (a másik lila) azonnal rávetődtem. Igen, tanulni akartam. Aztán hamar beláttam, hogy sokkal inkább csak az írókat fogom megismerni az elolvasása által. Miközben a mester művébe azért megy a tanonc, hogy tanuljon. És én írni akartam. Szerettem volna.

Bár King regényeit többnyire nem tartom jó regényeknek, mégis, időről-időre azon kapom magamat, hogy már megint egy King-regény van a kezemben. Amiben valószínűleg megint csalódok majd, de úgy fest, semmiből nem tanulok. De ez azért van, mert miközben King számára a történet mindenekfelett való, nekem jobbára a történetei nem tetszenek, csak ahogyan leírja őket. 

Apropó, elgondolkodtam, ÉN mit is várok a könyvtől? 

A válasz egyszerű: hát legalább négyszázezer dollárt! :-D De legalább azt, hogy kiadják még egy-két könyvemet, ami már szépirodalom, nem teológia. És ne nekem kelljen házalni, meg marketingolni vele. Hát olyan nagy kérés ez? .

(King szerint: aki a pénzért ír, el is veszett a jó regény számára. Írni azért kell, mert írni jó, mert írni kell. Belső kényszerből. Semmi másból.)

S akkor nesze, immeg Kingtől vágyom a Szent Grál titkára! Mikor is, ez adja magát, csontegyszerű belátni, az így ebben a formában a büdös életben senkinek nem adatik meg. Íróvá lenni tanfolyam által nem lehet. Sok minden tanítható és tanulható, de attól még senki sem lesz íróvá. 

Gyakran megkérdeznek, mit gondolok, kezdő íróknak van-e hasznuk a szépírói szemeszterekből vagy szemináriumokból. Azok, akik ilyesmiről faggatnak, túlságosan gyakran keresik a varázsgolyót, a bűvös szert, vagy Dumbo varázstollát, amelyeknek, bármily csábítók legyenek a szóróanyagok, egyike sem található meg az osztálytermekben vagy a világtól elzárt írói kuckókban. Részemről kételkedem az efféle kurzusokban, de nem is ellenzem őket. (281.)

Van ami tanítható és van, ami nem. A karizma nem átadható: vagy van, vagy nincsen. Ha úgy teszek mintha karizmám lenne, akkor pozőrré, manírossá, álságossá válok. Ki fog lógni a lóláb. Ezért nem tanítható az íróság. Vagy csak bizonyos határok között. 

Teszem hozzá, King is csak elvergődik a kérdéssel, de össze nem töri magát. Viszont azt elismeri, hogy rohadtul megszenvedett ezzel a terjedelmileg vacakságos könyvecskének az írásával. 

Egyébként olyan is lett...Mert Király Pistink sem döntötte el igazán, hogy akkor most írástechnikai segédanyagot vagy saját műhelytitkainak a felfedését akarja-e inkább a kezünkbe tenni. 

MI AZ IRODALOM? 

Tudja a fene... Ahogyan azt sem tudom megmondani, mitől jó egy zene, csak érzem, vagy úgy igazából mitől jó egy nő (mert az aztán végképp nem csupán a centikben mérhető), úgy fogalmam sincsen, mitől jó egy szöveg? 

Marhára figyeltem, hátha King elbüffenti a Nagy Titkot, megfogalmazza helyettem, mik is az ismérvek. Persze mond ezt-azt, de a forró kását csak kerülgeti és kerülgeti. 

Nekem a legbosszantóbb az volt, amikor idézett egy általa rettenetesnek tartott elrettentő példának, én meg semmi borzasztót nem voltam képes felfedezni benne. Bosszantó azért volt, mert King nem magyarázta meg, miért elrettenő a mondat. Az még bosszantóbb volt, hogy képtelen voltam összekacsintani vele, hogy csakugyan, milyen bődületes rettenet...! Képtelen voltam, mert nem értettem, miért az? 

King egyébként nem ajnározza magát. Legalábbis mértékkel teszi. Egészséges, de nem túlduzzadó önbizalommal. Ekkora olvasótáborral megteheti, hogy kicsit felnézzen önmagára. Fel is néz. De eszébe sincsen a Parnasszus csúcsúra odaképzelni a trónját. Király, király, nem csupán a nevében az, de nem tartja magát császárnak. Szórakoztató történeteket ír, asszongya. Amiket iparkodik tisztességesen, becsületesen átgondolni, megformázni. 

ÖNÉLETFIRKA & ÍRÁSTECHNIKA

Szóval, mondom, nem eldöntött, mit is akart King kezdeni ezzel a könyvvel. Nem muszáj hinned nekem, de végül az önéletrajzi részek sokkal jobban érdekeltek mint at írástechnikaiak. Talán azért, mert megint be kellett látnom, hogy nincsen királyi út a sikerhez, miindenkire érvényes recept a remek íróvá válásra. 

King vergődését a kötet szerkezete is visszatükrözi. Az eleje egy tulajdonképpeni önéletrajzocska. Valameddig elmesélve Stevie életét. Érdekesen, oldalfalósan. Úgy az első könyvének, a Carrie-nek a kiadásáig jutunk el.

Aztán következik a technológiai rész. Beszélgetünk kicsit a nyelvtanról, a jelzőkről, a párbeszédekről, arról, hogy a jó könyv önmagát írja, meg hogy egy írónak elengedhetetlen, hogy rengeteget olvasson, és persze, hogy írjon. Meg arról, hogy mindenképpen kell valaki, kellenek valakik, akik átolvassák a kéziratot: mindenképpen lesz benne hiba,logikátlanság, következetlenség, valami, amit javítani kell. S különben is, legalább két változatra van szükség. És így tovább. 

Nem mond butaságot, persze, hogy nem, talán nem is felesleges, amivel múlnak az oldalak. De hogy ezáltal közelebb senki nem kerül az írás és a jó regény titkához, az tuti! 

Aztán egyszerre csak vége a technikai résznek, jön egy viszonylag hosszú, utószónak nevezett fejezet. Aminek smmi köze ahhoz, hogy utószó legyen: King a balesetét meséli el, amikor séta közben egy barom furgonos elütötte, és ő majdnem belehalt, a lába hét helyen törött, a csípője kifordult, a feje felszakadt, miegymás..

Érdekes, izgalmas, elképesztő, az íráshoz semmi köze. Mármint azon kívül, hogy mindez Kinggel történt. S aztán egy utolsó fejezet, ami egy példanovellán mutatja be, mit képes kezdeni egy szerkesztő egy novellával. A fejezet első részében a novella eredeti szövege, a második felében a kézírásos belejavításokkal terhelt szöveg. Majdnem érdekes. 

ÉS AKKOR MI VAN? 

Túl sok minden nincsen. Elolvastam. A Szent Grál távol maradt. Majdnem jól szórakoztam, tanulni nem igazán tanultam belőle. Akkor már sokkal jobb lett volna egy bővebb önéletút-firka, ahol, amiből sokkal többet megtudunk King alkotási folyamatairól, a művek születéséről, 9tlettől a kidolgozásig, apróságokig, háttérszínesekig. 

Mert ez olyan kis sehová se menő hibrid valami. Beváltatlan ígéret. Meg nem töltött tartalom. De tény, ami való: Stephen King. 

Európa, Budapest, 2005, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630778238 · Fordította: Bihari György

5/10

2023 december elejének első, reggel kilenckor lámpafényes, vastag ködös reggele, amikor hajnali kettőkor ébredtem. És amikor Szerelmetesfeleségtársam örült, hogy átjöttem a nappaliba, mert úgy forgolódtam az ágyon, hogy már ő is megébredt. Ki is jöttem...

SzFt olyan kis derűsen ébredt, szeretem, amikor ilyen. Bár tulajdonképpen soha nem derűtlen. Nem tudom, hogyan csinálja, de nekem még mindig gyönyörű. Rendezgette az általa kitalált, előszobai fényképfalunkat, mert eléggé szétzilálódott (egy általunk összerakott parafa keretre feltűzdelve mérhetetlen mennyiségű fénykép). Egyszerre csak megjegyzi, miközben én a gulyásleves elkészültével sürgölődöm: 
– Itt még milyen szép voltam!
– És most:..? – kérdezem. 
– Hát néz rám... 
– Akkor ugyanezt mondtad! Te vagy a legokosabb nő, akit ismerek, de te is ostoba vagy, kedvesem! Mi lenne, ha realitásban utolérnéd magadat? Ne csak akkor adj majd igazat nekem, amikor már agonizálok!

Mos éppen tornázik a hálóban. Én letöltöttem egy-két ilyen-olyan filmet, whiskey-zek, főzök és írok. A feleségem pedig gyönyörű és okos asszony, minden hibájával együtt. Jó élni! 

Fia és apja, avagy a Hoyle-ok.

Fred Hoyle eredetileg csillagász volt. Jónevű. Annyira jónevű, hogy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat második kötetének az ő, Osszián küldetése című kémregényét szerkesztette be Kuczka Péter. Kémregényét, mert a kritikus nyelvek azt mondják, kicsit fura is a sorozatban, alig van benne sci-fi elem, és nem is annyira jó regény. Különösen, ha azt nézzük, hogy a sorozat első kötete Asimov regénye, A halhatatlanság halála volt. Na, és az Osszián utószavában is sokkal inkább a tudományos, mintsem az irodalmi munkásságát emeli ki a szerkesztő. 

Talán ez az oka annak, hogy a molyos tetszési indexeiben nyolcvan százalék a legmagasabb, amit Hoyle elért. Egyébként az Andromédával. 

Ezt a könyvét hatvannyolc százalékra értékelte a nagyérdemű. 

VISZONYÍTÁSOK, ROKONSÁG

Az olvasása közben két dolog járt a fejemben.Illetve több, de kettő szakadatlanul. Az egyikről majd később... A másik az volt, hogy ha kamaszkoromban olvasom, akkor ma minden bizonnyal a legkedvesebb olvasmányélményeim közé sorolnám. Közvetlenül Francis Carsac Sehollakók és Luigi Menghini Láncreakció című könyve mellé. (Jé, az elsőről nem írtam értékelést? Nofene!) Ugyanúgy 

A hasonlóság vitathatatlan. Úgy mindenféle szempontból. Egyik regénykét sem vádolom semmivel. Egyszerűen csak élveztem őket. Nagyon. A Göncölt csak visszafogottan. Hiába, elmúlt több évtized a kamaszkorom óta. De valami fílinget visszahozott mégis. 

Olyan sok hasonlóság van a fent említettek és a jelen regényke között, hogy idézem saját magamat a Menghini-könyvekhez írt értékelésemből. 

Ezt az első, magyarul megjelent regényét, a Láncreakció-t, ahogy írtam fentebb, a kedvenc olvasmányaim között tartom számon. Olyan kis elsőre sajátomnak éreztem és többször elolvastam. (A mindenit, erről sem írtam még értékelést!) Valahogy úgy lett kedvencem, mint Francis Carsac nem tudom hányszor olvasott regénye, A sehollakók, (amiről szintén nem írtam még értékelést), kamaszkorom egyik kedvenc könyve, amiről már kamaszkoromban sem értettem, miért vonult be a kedvencek közé, mert sem a stílus, sem a mondanivaló (ha van neki egyáltalán) nem üt, de mégis kedvenc sci-fi mesém lett. (S ahogy látom, a Molyos-olvasók közül sokan vannak ugyanígy ezzel a könyvvel.) Még két könyvet be kell húznom ebbe a sorba. Az egyik Scalzi, szerintem, klasszikusa, a Vének háborúja. A másik az általam pár napja befejezett magyar sci-fi, az Ogg második bolygója. 

• 
• 
• 

Ha valaki olvasta ezeket a könyveket, gondolom egy pillanat alatt megtalálja, mi köti őket össze: igen, mindegyik akció sci-fi, mindegyik katonai sci-fi. S mint ilyenek, arra koncentrálnak, amik. És abban mindegyik nagyon jó. Vagyis nem a gondolatgazdag vagy a társadalmi, politikai sci-fik közül valók. Szó nincs itt a Lem-féle dilemmákról, esélye sincsen a Sztrugackij-tesók politikai megközelítéseinek, nincs szó Asimov erkölcsi felvetéseiről sem. A harcról, a háborúról van szó. De arról jól, ügyesen, élvezetesen, kereken. 

Illetve... Nem kellett sokat kutakodnom a tudattalanomban, miért akartam annyi év után a Felhőbirodalmat levenni a polcról. Ahogy mondtam, a múlt hét végén fejeztem be Lengyel Péter sci-fijét, az Ogg második bolygójá-t. Annak értékelésében leírtam, hogy olyan, mintha valami nagy, vaskos regény részletesebb szinopszisát olvastam volna, ami után nagy ingerenciám támadt elolvasni a teljes regényt is. Ha lenne. De, ugye, sajnos nincsen. 

NA, ÉS AKKOR VÁLASZ AZ EZ MI AZ EZRE?

A könyv mindösszesen százhatvanhat oldalacska. Azért -cska, mert nagyon keskeny kiadvány, alig lapozol és máris az oldal alján tartasz az olvasásban. Nem mondom hát, hogy nehezen olvasható. A stílusa és a tartalma miatt sem. 

A tartalom nagyjából ott van a fülszövegben. Visszajön a Földre egy harminc éve elment űrhajó. Az egykori utasai nélkül. A falra felkarcolva egy üzenet. 

HA EZ AZ ŰRHAJÓ VISSZATÉR A FÖLDRE,
AKKOR AZ EMBERISÉGET HALÁLOS VESZÉLY FENYEGETI!

Arra nem kapunk választ, ezt honnan tudták az egykori utasok, és egyáltalán, mi is lett velük. De az űrhajó visszatár a Földre. S hamarosan jön a halálos veszély is, egy ordenáré nagyságú űrflotta. Aztán megjelenik még egy flotta, ez az ordenáré ellen fordul, és megmenti az űrbe robbantott, földi felderítőket. 

Tehát adva van immeg három különböző létforma. De különbözőség bár adott, mégis, látszólagos: mindhárom faj humanoid, s bár vannak feltűnő különbségek, valójában a hasonlóság sokkal meglepőbb. 

Mert még a rosszfiúkról is kiderül, hogy 

• nem azért háborúznak, mert agresszív állatok, hanem azért, mert félnek. Sőt, lételemük a félelem. Nem azért pusztítanak, mert örömüket lelik benne, vagy területet akarnának hódítani, hanem megelőző csapásként, hogy életben maradjanak
• nem is akarnák bántani a Földet, ha ne nem hinnék azt, hogy a felderítőket megmentők bázisa, akikkel már nagyon régen háborúban állnak, és mindenki pechére nem csak félnek, hanem technikailag is pazarul állnak.

Vagyis lehet tőlük a nacit telepakolni, de nem lehet utálni őket. Persze ettől a Föld még nem menekül meg. Az egészen mástól menekül meg. Ha átmenetileg is, ez a félve támadóknak nem nagyon jó. Nagyon nem jó. 

S most abba gondolj bele, hogy a százhatvanhat oldalacskában benne van a címoldal, a szennycímlap, a kolofon, a bevezetés, a tárgyalás és a befejezés. Amiben meg benne van mindaz, amit az előbb mondtam. Írtam. 

Vagyis enyhén szólva semmi sincsen túlbeszélve. A Hoyle-oknak, úgy fest, nem volt sok idejük erre a regényre a csillagászat mellett. S azt mondom, így ötvenhat évesen, marha nagy kár, hogy nem! 

Mert a sztori alapötlete piszok jó. Nem gondolod? A kibontása, mit nem mondok, kibontás... Az elmondása olyan hevenyészett. Ahogy az önidézetben írtam: mintha a regény önnön vázlata, szinopszisa lenne. Sajnos! 

Mert abba gondolj bele, hogy amikor az egyes szám elsőben elbeszélő, szétlőtt űrhajójú csillagászt összepecázzák a második flottások, se perc alatt élőszóban kommunikálnak egymással. Aztán azt képzeld el, hogy a földiek kilőnek egy felderítő űrhajót, azt, amin ez a csillagász utazott, hogy lessék már meg, jön-e valaki a Föld felé, ők konstatálják, hogy aham, bazi sok űrhajó érkezik, nekünk kakukk, aztán ki is lövik alóluk az űrhajót, mire egy másik életforma megmenti őket (egy nap két idegen faj a Naprendszerben), haza is hozzák a földre egy másik összehalászott födi emberrel együtt, és most figyel! A második létforma űrhajója leszáll a Földre, aztán a csillagászt hazaviszik, pihenjen nyugodtan, vacsizzon meg, alukáljon nyugisan... Ööö... Ő kommunikált elsőnek a másodiknak megjelent flotta lényeivel, embereivel. Az első idegen flotta meg még kint lebeg a Nap túloldalán, hogy pillanatokon belül megsüsse a Földet. Aham, [egyetértő bólogatás] így megy ez... Minden bizonnyal! 

De milyen jól teszik, hogy hagyják csicsikálni a csillagászt, mert az tele rakja a pocakját, alszik egyet, nem is túl nagyot, és nagyjából másnapra, ki is ókumlálja megoldást: a Nap lesz a fegyver a félős agresszorok ellen, akik tévedésből akarják megsütni az emberiséget! Mennek is, hogy fegyverré tegyék a Napot, és lőn! 

Százhatvanhat oldalon. Scalzi ehhez képest ráérős sci-fi-Proust! Mert értem én, hogy csak jóval később vált divattá öt-hatszáz oldalas eposzokat faragni az űroperákból, de ami kevés az kevés. (Majdnem azt írtam ,hogy ami sok, az sok, de hát ebben az esetben, ugye...)

Nagy kár az ötletért! Mert az több mint remek. Ha legalább dupla ennyi terjedelmet és fantáziát szántak volna rá a szerzők, de leginkább triplát, négyszer ennyit! A felvetések például a félelmében agresszív fajról, akik egyébként szintén emberek, mondom, annyira telitalálat, hogy az csuda! 

De megért volna még néhány kifejtést az emberiség kényelmes politikai, gazdasági töketlensége is. Mert szintén fenomenális annak megpiszkálgatása, hogy mit össze nem pöcsölnek, miközben a fejük felett a Démoklész kardja! Ki fizesse a révészt, milyen politikai következménye lesz ennek-annak a lépésnek, vö., mit mondanak majd a választók (semmit, mert a választottak együtt megsülnek, elhamusodnak)? S hogy egyes kutatások azért nem léptek előre a Föld megtámadása előtt, mert nem mutattak közvetlen hasznot, így nem volt, aki finanszírozza őket. 

De kimaradt a két érkező faj részletesebb bemutatása is. Ahogyan a háborújuké is. Meg sehol a kultúrájuk, a történelmük. Semmi sem lesz a második flottával érkezett hölgyemény egyes szám első személyű szerelmének a felébredésével sem... Meg semmivel sem. Mondom, barátom, szinopszis, ezeregy magába halt szikrázón remek ötletcsírával. 

És most abba gondolj bele, hogy még így is élvezetes! Mi lett volna, ha nem így lenne élvezetes, hanem úgy, hogy valóban élvezetes! Hol a fenébe volt egy-két lelkesítő, korbácsos szerkesztő a szerzők mögül?

Ja, igen, azt olvasom, hogy lett második része a könyvnek, de nagyon nagy kár, hogy lett. Az űr legmélyén a címe.

Gondolat, Budapest, 1971, 166 oldal · Fordította: Kuczka Péter

6/10

2023 novemberének a vége. Kezdődik az új járvány. Holnap egy kolléga már megy a maszkokért, tesztekért, egy közvetlen kolleginát ma hazaküldtek, mert pozitív lett a tesztje. De hát Bill Gates fél évvel ezelőtt megprófétálta, hogy a követező járvány súlyosabb lesz mint az előző. 

Ma volt határideje, hogy a WHO-tervezetet aláírják az országok. A tervezet járvány idején gyakorlatilag teljes uralmat adna a WHO-nak. Akit jelenleg egy terrorista vezet. A teljes uralomban benne lenne a kényszeroltás és az elkülönítő táborok létesítése is. Amikor a rossz nyelvek szerint már léteznek, csak lakók kellenének már bele. Nem összkomfortosak, leginkább a német koncentrációs táborokra hajaznak. A FEMA táborokra keress rá! 

Talán most éljük az utolsó szabad napokat, meleg szobában kávét és whiskeyt szürcsölve, blogot írogatva, a hétvégi gulyáslevest tervezgetve, és várva a három üveg pálinkát, hogy legyen ellátmány az ünnepekre, mert ami itthon van, elfogyott, és fogyóban a whiskey is. 

Nemsokára talán nagyobb gondjaink lesznek. Az infarktus utáni keringési problémáimmal nekem egy-két kényszeroltás után meg lehet, nem is lesz problémám. Tekintettel arra, hogy sok kollégámnak az oltás után lett. Ami addig nem volt. 

EGY, KETTŐ, SOK SZERZŐ

Mindig érdekelt, de még nem sikerült kinyomoznom, miképpen is születik egy kétszerzős mű.

Leginkább még a Sztrugackij-tesók vittek legközelebb a megértéshez, de aztán az intellektuális kielégülés előtt a lényeget soha nem bökték ki. Vagyis a többes szám indokolatlan: a szerzőpáros könyveinek sorozatában az utószókat Borisz írta, Arkagyij halála után. 

Vagyis eleddig nem tudtam meg, a gyakorlatban hogyan fest egy közös írás.

A-TIPP
Valaki kiötli a sztorit, a Duna-parton egy korsó sör mellett szivarozgatva elmondja Másvalakinek, aki azonnal továbbgondolja az ötletet? Beszélgetnek, aztán a homlokukra csapnak, hogy annyit tett hozzá mindkettejük, hogy immár a franc tudja, kié legyen a szerzői jog, és a sztori így egyben gömbölyű csak? Nekiveselkednek hát  egyetemben? Aztán Valaki megír húsz oldalt, Másvalaki meg átolvassa, kihúzza a felét, átírja, másképpen meséli el, amit szerinte el kell mesélni? Aztán hozzáírja a maga húsz oldalát, amiből másnap Valaki húz ki tíz oldalt, és újraírja a maga szájíze szerint? Amíg el nem jutnak a regény végéig? Nyűgös... 

B-TIPP
Vagy úgy esnek meg az ilyen regények, hogy a bevezetés ugyanaz (Valaki elmondja Másvalakinek az ötletét, stb.), csak éppen az egészet Valaki írja meg, de nem ám egyvégtében, kutyafuttában, hanem rövid etapokban, aztán folyamatosan egyeztet Másvalakivel, aki véleményezi, mintegy korrektúrázza Valaki írását? Mondjuk ebben az esetben Másvalaki inkább szerkesztője a szövegnek. Aminek aztán úgyis lesz szerkesztője...

Szóval nem tudom.. Ebben az esetben, ennél a regénynél már csak azért is tanácstalan vagyok, mert Zelazny-könyvet még nem olvastam, tehát számomra képtelenség őt kihallanom a regény stílusból, történetéből, történetvezetéséből, gondolatiságából.

Ha a borítón nem lenne ott a neve, én simán benyalnám egyszerzős PKD-regénynek. Nagyon simán. Van annyira beteg. Meg tartalmilag irányult. 

MIT SUGALL A BORÍTÓ?

A borító meg nem tévesszen, szó sincsen itt mandalákról, keleti vallásról, sőt az aztékok meg sem említtetnek ebben a regényben. A keresztek nem véletlenül vannak a borítón: a kereszténységről fontos szerepet kap a regényben.

Ahogy a külső körtől befelé haladunk, kis kihagyással mindent elmondanak a szimbólumok.

AZ ELSŐ KÖR jele az atomsugárzás közelségére figyelmeztet. Ennek jelentősége már a fülszöveg alapján teljesen világos: egy atomháború után sokkal vagyunk, amikor kezdetét veszi a cselekmény. 

A MÁSODIK KÖR jele a kereszt. Ami, ugyebár a kereszténység jelképe, Jézus Krisztus kereszthaláláról beszél. (A kereszténység név egyébként nem a keresztre, hanem a tulajdonnévvé vált Krisztus [Felkent] kifejezésre utal. A keresztény az Krisztus-követő.) Ugyan az evangéliumról sok szó nem esik a regényben, de a kereszténységről igen. A könyv címének semmi köze nincsen sem az Ó-, sem az Újszövetséghez. A Harag Istene nem ez az isten. 

A HARMADIK KÖR jele bizonytalan. Leginkább az a német SS-t juttatja az eszembe. Ennek vonatkoztatása a regényre számomra bajos. A fasizmus, a nácizmus rendszer. Az atomháború után nincsenek rendszerek, csak helyi struktúrák vannak. Még az ideológia is ködös: a kereszténység kifelé hal, mind kevesebb és kevesebb követője van, a Harag Istenében (az a a vadbarom állat, aki miatt és által kirobbant a háború) vaó hit pedig tudja a a franc, hogy ténylegesen vallás-e? 

A NEGYEDIK KÖR a bomba. Nem kell magyaráznom. A bomba az bomba. 

MINDENNEK A KÖZÉPPONTJÁBAN pedig ott van az isteni szem, ami már Egyiptom óta a mindent látó és tudó földöntúli hatalmat jelképezi. 

Na, ugye, hogy itt van a regény komplett cselekménye ezen az azték-mandala borítón?

A REGÉNY CSELEKMÉNYE

Megint csak ott van a borítón. A hátsón. 

A harmadik világháborút követően egy új, erős hit terjed el a felégett, radioaktív Földön, amely a világméretű pusztítás kiváltóját dicsőíti. A Harag Szolgái istenként tisztelik Carleton Lufteufelt, és a Deus Irae nevet adják neki: a Harag Istene. 

A Utah állambeli Charlottesville kis közösségében Tibor McMasterst ihletett festőként tartják számon; noha karok-lábak nélkül született, mechanikus toldalékok segítségével kivívta magának az emberek tiszteletét. 

Amikor az új egyház megbízza, hogy fessen egy nagy, lenyűgöző falfestményt a Harag Istenéről, akit még senki sem látott, Tibor kénytelen elindulni egy veszélyes utazásra, hogy megtalálja azt az embert, aki egyben isten is, és megörökítse a képmását az utókornak.

A dolog úgy áll, hogy tényleg ez a cselekmény. S ööö..., izé... úgy értem, hogy tényleg ez. Csak ez. Nem több. Persze, történik a rendelkezésre álló kéccáhuszonkét oldalon ez meg az, de ennél valóban nem történik lényegileg mégse több. 

Tibor elindul, megy, mendegél, és az atomháború utáni világ, ahol, egyértelmű a genetika a feje tetejére állt, bármi előfordulhat. Van itt, bogárember, gyíkember, a futók, százhúsz centis, szőrös, békés  kis izék, beszélő gigantikus féreg, szintén beszélő szajkó (de a beszédjét Tibor csak azután érti meg, hogy belepte a féreg undorító nyálkája; emlékszel a fehér kígyó meséjére, amiből, aki eszik, érteni fogja az állatok nyelvét?), robot-asszony, gigantikus közterm, azaz javító-gép, ami egyre hibásabban működik, (fej)vadász, aki Tibor nyomába szegődött, 

Azt, hogy az egészben van valami abszurd, logikán, elvárhatóságon, valóságosságon és logikán túl levő elem, az atomháború és annak k9vetkezménye indokolja, alátámasztja. Csak éppen, ahogy ezt máshol már többször említettem, számomra nem szívcsücsök a flash-szerű elbeszélésmód. Nem szeretem az álomleírásokat, a tripp-elmesélést, és soha nem kedveltem Caroll Alice-ének a kalandjait. Nincsen bajom a váratlansággal, a Visszatérés a Földre, főleg a belőle készült képregény az egyik kedvencem. 

Csakhogy a gyíkemberek, a futók, a beszélő állatok, stb. emitt bár indokolhatók, de nem éreztem őket lényegi dramaturgiai elemnek. Kellettek, hogy a világ bizarrságát, abszurditását hangsúlyozzák, de mégsem voltak a cselekmény szempontjából lényegi elemek. Csak hatáskeltők. Mondjuk, arra kiválóan megfeleltek.

Meg PKD stílusának is. Zelaznyt nem tudom, nem ismerem. Így nekem a regény PKD mű marad. Mondjuk a végén van egy megszokott PKD-életrajz. Zelazny nincsen. 

A REGÉNY TEOLÓGIÁJÁRÓL

A teológia az Istenről szóló tudomány. A kereszténység szerint Isten egy bizonyos határig megismerhető. Ami nem ismerhető belőle, az azért nem, mert az emberi agy befogadó képessége véges, nem képes átlátni, megérteni mindent. Magyarázd egy hangyabolynak, mi jelentősége a laptopodban a processzor aktív hűtőjének! Vagy a kutyádnak, hogy miért nem jó a dízel autóba a 95-ös benzin. Na, ugye! 

A keresztény egyház a regényben természetesen a katolikus egyházat jelenti: mise, áldozás, hét szentség, ez Róma terminológiája. 

Ahogyan mondtam, meg ahogyan a fülszveg is rámutat, a Harag Istene nem azonos a kereszténység vagy a zsidók istenével. A Harag Istene egy ember, aki az egész termonukleáris poklot a Földre szabadította. Egy egyébként halandó, esendő f@szkalap, aki a teremtett világunk minden egyes létformájával kibaxott. De mert a háború utáni állapot a harag állapota, ez a barom és mindaz, amit a tevékenysége eredményezett: valóság. A harag következményei kézzel (már ha van) foghatók. A borzalom mindennapisága határoz meg és tart a kezében mindent. S ami mindent a kezében tart az csak isten lehet. Lóóógikus, nemde? 

S emígyen van, ugye, két vallás: a kereszténység és a Harag Istenében való hit. Az eőbbi a kisebbség. S a kettő persze kizárja egymást. De azért nagyjából békésen megvannak. 

Miért lényeges a teológia? Miért ne lenne az? Ami meghatározza az ember létezésének a lényegét, az az istene. Akár annak nevezi, akár bármi másnak. 

A regény végére ez még inkább hangsúlyt kap. Ahogyan az is, voltaképpen az isten-imádat és az azt hirdető egyház szempontjából teljesen mindegy, létezik-e az alanya: S ez az egészen morbid: itt már nem csupán arról van szó, hogy azt is ölelnénk, aki megöl, hanem arról is, hogy mi öljük meg az istent, de mégis imádjuk, és belőle élünk. Ha már a halála után általa nem is lehetséges. 

Ezen a ponton a történet némi töprengésre késztet. Legalább annak az átgondolására, a szerzőpáros akart-e vele valamit mondani, vagy csupán megfelelő befejező-gellernek tűnt-e az isten-gyilkosság? Arról nem beszélve, hogy az isten-halál után egyedül egy bomlott agyú nő találkozik a megölt istennel, mielőtt az végleg szétfoszlik. Ha a bomlott agyat kiveszem a képből, nem-e a kereszténység áll előttünk? 

Apropó, a főgonosz-főisten neve Lufteufel. Luft: levegő. Teufel: ördög. (Egy kutya neve meg, jelentősége nincsen, csak jó poén: Tom Swift És Az Elektromos Varázsszőnyeg-) 

Fogjam fel valláskritikának? Vagy éppen ontológiai istenérvnek? Vagy csak intellektuális blöffként tekintsek rá? 

Nem tudtam eldönteni. Töprengek. Úgy maradtam. A kereszténységből ábrándult, azóta agresszíven ateista, immár a tudományt istenítő ismerősömnek egészen biztosan tetszene ez a fordulat. Hogy nekem tetszik-e, nem tudtam eldönteni. A viszont tény, hogy a regényt, minden Alice-antipátiám ellenére mindvégig élveztem. S azt sem tudom, megérdemli-e? De végső soron nem mindegy, ha egyszer élveztem? Itt lenne érdekes az az általam már többször felvetett verzió, hogy minden könyvet úgy kellene olvasni, hogy mindvégig ne tudjuk, ki írta. Így nem lenne semmilyen prekoncepció, előítélet, elfogultság, csak a puszta szöveg, cselekmény, miegymás. Hogy elfogulatlanul tessék vagy ne tessék, amit olvasunk.

Mert én bizony PKD-vel elfogult vagyok. Ha nem is tekintek rá istenként. 

Agave Könyvek, Budapest, 2023, 222 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635981502 · Fordította: Pék Zoltán

2023 novemberének több mint dereka. Mocsok hideg lett. Kimozdulni sincs kedvem, Szerelmetesfeleségtársam meg nem is tud mert egész héten betegeskedett. Tegnap, bár egy porcikám sem kívánta, de ki kellett mozdulnom: Ofi barátom vadiúj garázskapuja nem záródott be, hiába tekergette a cimbora a kulcsot. S ez hagyján, de elvileg a kulccsal való nyitás után egy kapcsolás, és újra működik a távirányítóval is, de francot tesz ilyet! Eseti volt, hogy a lánc vitte-e a kaput vagy sem, törvényszerűséget nem sikerült felfedeznem benne. De legalább a kulcsos zárás-nyitás trükkjére rájöttem. Mintegy véletlenül. Két órám ment el vele... S már akkor rohadt hideg volt. 

Egyébként tegnap, szombaton semmi különös: takarítgatás, főzés, délutáni csicsika, utána volt a garázskapu, aztán kártyázás, pattogatott kukorica, utána egy kis olajos hal, sütike, másfél szivarka, a másodikat már eldobtam, mert kavargott a gyomrom, aztán egy kád víz, három, növekvő sorrendben egyre vaskosabb hányás, aztán amíg Szerelmetesfeleségtársam a Dancing with the Star-t celeb-vergődését nézte, én áztattam a hányástól elgyengült magamat, és kiolvastam a kádban ezt a köynvet. 

És megtudtam a Messengeren, hogy egy volt általános iskolai osztálytársunk, Zoli három éve meghalt. Fanyar humorú, gyönyörű zöld szemű, nagyon intelligens, nyugodt ember volt. Az utolsók között lett volna, akinél rákot tippelek a buliból való kiszállásra. Nagyon megdöbbentem. 

A halálról megrögzötten egy szó jut eszembe mostanában: tapasztalat. Csak éppen átadhatatlan. S mire mennénk vele, ha átadható lenne. Soha nem féltem a haláltól. Csak a hozzá vezető úttól. S amióta keresztény lettem, még kevésbé félek. Mert rája adásul olyan keresztény lettem/voltam, aki nem hisz a halhatatlan lélekben, és a halál utáni kommunikáció, jutalmazás, büntetés közvetlen bekövetkeztében. Lesz ilyen, majd, egyszer, a dolgok legvégén, de nem rögtön azután, hogy az utolsó levegőt is kifújtuk. 

Szóval tapasztalat... Nyugodj békében, Zoli! Hiába nem tartottuk a kapcsolatot, megrázott, hogy már nem vagy itt. 

Pawel Lisicki nevét pár hónapja ismerem. Amióta elolvastam a mély felháborodottságában írt Vér tapad a kezünkhöz? című könyvét. Ami arról szól, vajon a holokauszt miatt valóban kollektív-e minden lengyel felelőssége? Érdekes, alapos történelmi áttekintés. Kíváncsivá is tett a szerző egyéb könyveire. Így került homloktérbe ez a dzsihádos könyv is. 

Ami önmagában nem érdekelt volna. Nem a téma önmagában nem érdekelt. Ilyet hogyan is mondhatnák, amikor több, ezzel a témával foglalkozó munkát, regényt is olvastam. 

Tehát önmagában nem a téma érdektelen, csak egy sokadik ugyanazt mondó könyvre nem szántam volna időt. De a Vár tapad... miatt revideáltam a hozzáállásomat. 

Jól tettem. 

A KÖNYV CÍME

voltaképpen mindent elmond. 

DZSIHÁD
szó jelentése szent háború. Az iszlam.com oldal vonatkozó oldala szerint ez a jelentés csak nyugaton bevett, valójában a dzsihádnak semmi köze nincsen az erőszakhoz. Az iszlám békés vallás. A dzsihád elsősorban egy belső harcot jelent az ember lelkében. Másodsorban jelenthet fegyveres ellenállást is, ha a hitet támadják. Vagyis a dzsihád épülés, teljesedés és/vagy védekezés. (A fent említett oldal legszebb mondata: „A dzsihád félreértéséből adódnak azok a problémák, amelyek miatt sokan erőszakosságot látnak az iszlámban, ám a történelem során az iszlám toleranciával fordult a „Könyv népei” felé, és a békés együttélés jellemzi a muszlim többség és a más vallású kisebbségek kapcsolatát az iszlám államokban.” I

A valóság ezzel szemben egészen mást mutat. Elég csak beütnöd a keresztényüldözés szót a keresőbe. Itt egy példa.

Lisicki dzsihád-értelmezése nem hasraütéses, Ahogyan a fenti iszlamista oldal, úgy ő is idézeteket hoz a Koránból. A citátumok és az összefüggések nem annyira azt támasztják alá, amit az iszlam.com mond. 

„Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor azután nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket.” (Korán 47, 4)

„És nem ti ölitek meg őket, hanem Allah ölte meg őket. És nem te dobtál, amikor dobtál, hanem Allah dobott.” (Korán 8, 15-17)

„Öljétek meg őket, ahol csak rájuk leltek, és űzzétek ki őket onnan, ahonnan kiűztek benneteket!” (Korán 2, 191)

NYUGAT ÖNGYILKOSSÁGA
Vagyis egyfelől az iszlám harcol a nyugattal. Másfelől a nyugat ráteszi a kezét a torkán levő késre, és segít elnyiszálni a bőrét, a húsát, a légcsövét... Az öngyilkosság a korlátlan, parttalan, elvtelen és minden önvédelem nélküli elfogadásban rejlik. A nyugat ellen gyakorlatilag bármit meg lehet tenni, következmények nélküli marad. Mi több, azok lesznek diszkriminálva, megbélyegezve, akik szóvá teszik, hogy ne már, a torkunkon van a kés, tegyünk már valamit ellene! 

Az el- és befogadás elvtelenségéről nem tud nem eszembe jutni a dalszöveg: „Aki megöl, azt is ölelnéd.” 

Mert egyértelműen a halálba vezet az az elképesztő az az aktív önfeladás, amellyel a main napig viszonyul az Európai Unió a területére érkező tömegekkel szemben. Egyértelmű, hogy ekkora tömeggel semmilyen szinten nem tud mit kezdeni. Az asszimiláció-kísérletek totális kudarca vannak ítélve. A menekültek nem együtt élni akarnak. Nekik jár az élet. S a nyugat politikusai erre csak bamba lelkesedéssel bólogatnak. 

De Lisicki nem áll meg itt. Mert már az is jobb lenne, ha még csak a politika lenne ennyire együttműködő a gyilkossal. De nem csak a politika együttműködő. 

S innentől azért tud újat mondani a kérdésben. 

A KÖNYVBEN VALAMIÉRT NINCSEN TARTALOMJEGYZÉK

Pedig lehetne. Véletlenül tűnt csak fel, hogy nincsen. S kár, hogy nincsen, mert egyből helyre tenné, hogy miről is van szó, milyen szempontból tematizálja a szerző azt, amiről beszél. 

Az első rész címe: 

A DIALÓGUS BUKTATÓI

Szép dolog a dialógus. Amikor dialógus. Ám az nem dialógus, amikor az egyik fél mindent megtesz a párbeszédért, a kompromisszumért, a másik számára pedig a kompromisszum azt jelenti: csak az ő érvei a valóságosak, csak az ő törvénye a jó törvény.

Röviden: egyetlen út létezik az iszlám számára,mégpedig ha a nyugat teljesen feladja önmagát, s közben az anyagi lehetőségeit mindenestül átfocizza a másik térfélre. 

Azonban ennek a fejezetnek a fő mondanivalója nem is annyira a politikai és gazdasági önfeladásra mutat rá, hanem egy sokkal fájdalmasabbra.

A politika gyakorlatilag semmiféle dialógusba nem fogott az iszlámmal. Nem is feladata. A dialógust az egyház kezdeményezte. Mármint a Római Katolikus. A pápák. A hatvanas évek, vagyis a második vatikáni zsinat óta. S gyakorlatilag nincsen kivétel, mindegyikük érintett a kérdésben. A jelenlegi is. Egytől egyig félreértik vagy félre akarják érteni az iszlámot, a lényegét és a céljait, s ezzel kiherélik a kereszténység központi tanítását. 

Nem, nem mondtam igazat, XVI. Benedek (alias Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció volt vezetője) valamelyest kivétel volt. 

A dialógus annyit jelent, hogy pápai enciklikákban (a pápa, aki, ugye hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen) az egyházfők deklarálják, hogy az iszlám és a kereszténység tanítása között semmi lényegi eltérés nincsen, mindkét vallás követői ugyanazt az Istent imádják.  

Miközben az iszlámnak eszébes sincsen ilyesféle badarságokat állítani, a keresztény vezetők rendre ezt nyomják, fejtetőtől a talpukig eltelve a polkorrektség szuicid hajlamának minden változatával.

Az iszlám teológusok erre meg csak csuda elégedetten figyelnek, elismerően cöccint, amikor a pápák liberális sora a dialógus érdekében gyakorlatilag megtagadja a Szentháromságot, és Jézus Krisztus kereszthalálának degradálásán keresztül gyakorlatilag a megváltást. Ezáltal a kereszténység lényegét.

Mert állításuk szerint ugyanazt az Istent imádjuk, mohamedánok és keresztények, csak más-más úton... Mintha a kereszténység szerint létezne más út...

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Ján 14:6) Ezt erősíti meg az első levelében is: „Ki a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs. Aki megvallja a Fiút, azé az Atya.” (1Ján 2:22–23)

Röviden: az út Istenhez csak a Fiún keresztül vezet az Atyához. Bárki, bármilyen formában kisebbíti Jézus személyét, az az ördög eszköze. Jézus szolgálata, áldozata, a megváltás műve mindennek a köze és lényege. Ha bármit eltávolítunk, csökkentünk, kisebbítünk a személyéből, munkájából, áldozatából, kiheréljük a megváltást. Jézus nélkül semmi értelme a kereszténységnek. 

Most figyelj! Mit mond az iszlám arról, Aki Az Egyetlen Út?

Itt hosszabban idézek Lisicki könyvéből, mert úgy érzem, ez a leglényege a könyve első fejezetének. Nem egyszerű a szöveg,de csak egy kicsivel nagyobb figyelemre van szükség mint az eddigiekhez. 

„Ha a tauhid az iszlám alapja, az ellentéte, a sírk a legnagyobb bűn az iszlámban, amelyre egyes muszlimok szerint nem lehet bocsánat” (vö. Korán 2, 116). A sírk úgy definiálható a legegyszerűbben, hogy Istenhez társítanak valamit. „A politeizmus természetesen sirk, de ugyanúgy annak tekinthető az is, ha bármiképpen is leplezik Isten egységét. A muszlimok számára a Szentháromság sirk, mivel Isten
csak és kizárólag egység.” Még érthetőbben fogalmazva, a muszlimok számára a Szentháromság káromlás és gyalázat, aki ezt vallja és tiszteli, az valami olyasmit követ el, amit a keresztények a Szentlélek elleni bűnnek neveznek, amelyet nem lehet levezekelni sem ebben, sem az eljövendő világban. A muszlimok számára a Szentháromság sirk, mivel Isten csak és kizárólag egység.” Még érthetőbben fogalmazva, a muszlimok számára a Szentháromság káromlás és gyalázat, aki ezt vallja és tiszteli, az vala mi olyasmit követ el, amit a keresztények a Szentlélek elleni bűnnek neveznek, amelyet nem lehet levezekelni sem ebben, sem az eljövendő világban. 

Aki megosztja Istent, Atyának vagy Fiúnak nevezi, aki azt meri álítani, hogy ezt az Istent szeretet köti az emberhez, az – megint keresztény nyelven fogalmazva – halálos bűnt követ el. Ilyen értelemben az iszlám Isten egysége radikális tagadása annak az egységnek, amelyről a keresztények beszélnek. Megint kérdem én: hogy a bánatban állíthatjuk azt, hogy a keresztények és a muszlimok ugyanazt az Istent tisztelik? A Korán világosan kimondja, mindig ugyanolyan nyomatékosan, kategorikusan: „Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben, és ne mondjátok azt, hogy »Három!«”. (Korán 4, 171) Aztán a 19. szúrában írva van: „Ez Jézus, Mária fia – az Igazság szavai szerint, amelyben ők [még egyre] kételkednek. Nem illik Allahhoz az, hogy fiat nemzzen.” (Korán 19, 34–35). Igen, a Korán szerint nem való, hogy Istennek fia legyen. Az ilyen gondolat ugyanis csorbítaná, behatárolná istenségét. A Korán szavai szerint fiút tulajdonítani Istennek lényegében a többistenhívők viselkedésére emlékeztet, és rászolgál a legsúlyosabb büntetésre. Az ötödik szúrában ez áll: „Hitetlenek azok, akik azt mondják: »Allah: a Messiás, Mária fia«. A Messiás [maga] azt mondta: »Izráel fiai! Szolgáljátok Allahot, az én Uramat és a ti Uratokat!«. Aki Allah mellé [más isteneket] társít, annak Allah megtiltotta a Paradicsomot. Annak a lakhelye [majdan] a [Pokol] tüze lesz.” (Korán 5, 72) Mulatságos, de e szavakban nyíltan kimondatik – benne van a Korán szövegében! – az istenimádat közösségét hirdető meggyőződés elvetése, amelyet ráadásul Jézus tanít: „Izráel fiai! Szolgáljátok Allahot, az én Uramat és a ti Uratokat!” Nem tisztelhettek úgy engem, mintha valami több lennék, mint ember és próféta. Nem tisztelhetitek úgy Istent, mintha Atyám lenne. Nem, Isten az én Uram, és ilyen Urat kell tisztelni - mondja a Korán Jézusa. Aki pedig nem engedelmeskedik neki, aki, mint a  keresztények, társat rendelt Isten mellé, az a pokol tüzébe kerül. Ez a tanítás állandó és egységes: „Mondd: »Ó, Allah, az egyedülvaló, Allah, az örökkévaló! Nem nemzett és nem nemzetett«”? (Korán 112, 1–3) Amikor ezeket a sorokat olvassa az ember, szinte hallja belőlük a dühös, fölháborodott ordítást. Mintha a sivatag mélyéből tá-madna ez a kiáltás, ahol Mohamed vándorolt. Ez a keresztény hitvallás elleni tiltakozás. Mintha a Korán pontosan káromlást látna a keresztény hitvallásban, mert korlátozza és megnevezi azt, aminek mindig megnevezetlenül kell maradnia. Mintha az a vád lenne benne, hogy a keresztények bevezették Isten fogalmába a nemzést, az apaságot és a fiúságot, bemocskolva és meggyalázva ezzel Isten abszolút megközelíthetetlenségét. Ő egyedülvaló és örökkévaló, tí meg azt akarjátok, hogy összetett legyen és nemzzen? (88–67.)

Fordítom, jó? Allah nem osztható, ő az egyetlen Isten. A Szentháromság: blabla, Jézus csak egy másik ember a sok között, aki ugyan tiszteletre méltó próféta, de itt pont van. Mert semmi több: eszköze Allahnak, de semmiképpen szó sincsen, nem lehet semmiféle homousionságról, homoiusionságról. 

Ha János szavaival vetjük össze a Koránt, akkor mit mond a Biblia az iszlámról? No? A pápák sora, beleértve az egyébként nagyon szimpatikus, karizmatikus Karol Woytilát is, II. János Pált is, sietett hitet tenni az iszlám és a kereszténység egyenrangúsága mellett. Egy az Isten, csak az utak különböznek! – mondták, mondják. 

XXIII. János, a vatikáni zsinat pápája, II. János Pál és Ferenc pápa, a dialógus pápái

Lisicki számtalan példát hoz erre a könyvében. Lisicki nem katolikus. Még csak nem is keresztény. Agnosztikus volt. Mégis felháborodik, amikor a katolikus egyház feje olyan elképesztő botorságot talál mondani mint például II. János Pál 2000-ben. 

Ami viszont korábban tényleg sokkhatást keltett, az II. János Pál imája volt, amelyet 2000. március 21-én mondott Jordániában, a nyilvánosság előtt. Azt mondta akkor a szentatya: ,,Szent János oltalmába ajánlom az iszlámot és Jordánia népét, mindazokat, akik részt vettek ezen az ünnepségen, amely méltó arra, hogy megőrizzük emlékezetünkben". Nem kell teológusnak lenni ahhoz, hogy e szavak hallatán gondolkodóba essen az ember. Hát nem döbbenetes? Hogy kérheti arra a pápa Keresztelő Jánost, hogy óvja az iszlámot? A szentnek, aki megjövendölte Krisztus eljövetelét, és elsőként tanúskodott arról, hogy Isten teljesíti ígéretét, az iszlámot kellene oltalmaznia, vagyis azt a vallást, amely a Krisztus istenségébe vetett hit tagadásán alapul? Keresztelő Jánosnak, aki tanúja volt annak, hogy alászállt Jézusra a Lélek, és azt hallotta Jézusról, hogy Isten szeretett Fia – most az iszlámot kell oltalmaznia, amely szerint keresztény hamisítás az, hogy Jézus Isten Fia? Oltalmazni annyi, mint biztosítani a fennmaradását, növekedést, védelmet nyújtani. Ez az egyik legelképesztőbb imádság, amit csak el lehet képzelni. (80.)

Újra mondom: a pápaság nem volt mindig ennyire toleráns, és nem mentegetett más vallásokat, nem mentegette az iszlámot sem. Ennek legékesebb példája a keresztes háborúk esete. Amelyeknek nem, nem a gyarmatosítás volt a célja (az utolsó keresztes háború az ezerkétszázas évek közepén volt), s nem, nem az erőszakos térítés. A keresztes háborúk eredeti célja a muszlim területeken élő keresztények védelme volt. (Lásd például Rodney Stark: Hamis ​tanúk című könyvét.) 

Pierre Teilhard de Chardin és Karl Rahner a liberáis katolikus teológia fő ideológusai

Akkor a kereszténység még nem a sunnyadó kompromisszumok vallása volt, hanem a bátor, hiteles megvallásé. Mármint Krisztus megvallásáé. 

A mai mentalitása szerint már csak a mártír szerep juthat neki. S nagyjából mártírrá is vált. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” (Batsányi)

Amiben Lisiczki újat mond: a kereszténység és elsősorban a kereszténység felelőssége abban, hogy az iszlám ellen gyakorlatilag védtelenné vált a Nyugat. Ez valóban új. Mert hogy a neoliberalizmus mit okozott azt már tudhatjuk, láthatjuk. 

Még valamire felhívnám a figyelmedet. Lisicki, azt olvastam, nem gyakorló kereszétny, hanem agnosztikus. Mégis az szenvedélyes apologetika, az a tiszta, Bibliára hivatkozó teológia, ahogyan gyakorlatilag a megváltó Krisztust hirdeti, megszégyenítő a hívő kereszténység számára. Jó olvasni! 

MÁSODIK RÉSZ: JÉZUS MOHAMED – TÖRTÉNELEM ÉS EMLÉKEZET

A második rész egy az egyben az iszlám kritikája, benne Mohamed életével és teológiájával. Mivel az értékelésem eddig sem rövid, ezt már rövidre fogom. 

Lisicki levezeti, kifejti, miért képtelenség és üres az iszlám teológiája. Elmondja, hogy az iszlámnak gyakorlatilag nincsen semmilyen üzenete a vak engedelmességen túl. Rengeteg Korán idézetet hoz, hogy a Korán miképpen forgatja ki a Bibliát, miközben hivatkozik rá és jó néhány szereplőjére. Bemutatja, hogy Jézus személyének a Koránban bemutatása miért nem lehet igaz, miért önellentmondás. S azt is, hogy a Bibliára hivatkozása miért nem rokonítja egymással a két vallást. A válasz: mert nem megerősíti annak mondanivaóját, hanem teljes egészében tagadja azt. 

Egy viszonylag hosszabb, de annál gyönyörűbb idézettel mutatom meg a leglényegibb különbséget. 

Nehéz lenne ezzel a nézettel nagyobb ellentétben álló felfogást találni annál, amit Szent János hagyományozott ránk az evangéliumában: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust”. (Jn 17, 3) A muszlimok számára megismerni az örök életet annyi, mint megismerni a Könyvet, a keresztények számára megismerni Jézus Krisztust. 

A muszlimok számára az igazi imádság az embert Istentől elválasztó feneketlen szakadékot és távolságot fejezi ki, a keresztényeket viszont arra emlékezteti az imádság, amikor a gyerek az apjához szól. Ha az ember elfogadta a hitet, a kegyelemnek köszönhetően, Jézus Krisztus jóvoltából úgy szólhat a végtelen Istenhez, mint Atyához. A Korán szerint ez bitorlás és káromlás. Amikor tehát a keresztények és a zsidók Isten szeretett fiainak nevezik magukat, Mohamed azt feleli nekik: „Nem! Ti emberek vagytok – azok közül, akiket teremtett.” (Korán 5, 18) 

Az emberek ebben az esetben azt jelenti, hogy nem szólíthatjátok Istent „Abbának” („Atyám”), nem beszélhettek arról, hogy Isten gyermekei vagytok, nem hihettek abban, hogy Isten köztetek jár. Mindezt el kell vetni, el kell ítélni. Csak teremtmények vagytok, nem gondolhatjátok azt, hogy fontosak vagytok Istennek, és hogy szeretettel kötötte magát hozzátok. Amit Mohamed elvet a kereszténységben, az nem a Háromság vagy Jézus istenfiúsága, hanem Isten és az ember közelsége, amely abban a jogban mutatkozik meg a legteljesebben, hogy „Abbának” szólíthatja Istent. E közelségnek köszönhetően a keresztények Isten gyermekeiként beszélhetnek magukról, és  szólíthatják úgy Istent, hogy „mi Atyánk”. Ez az új tanítás, amely valósággal szárnyakat ad Pál apostolnak. Újra meg újra szinte kikiabálja az újonnan megtért híveknek, hogy Krisztusnak köszönhetően most már nem kell Királynak, Úrnak, Uralkodónak, Mindenható Vezérnek szólítaniuk Istent, hanem Atyaként fordulhatnak hozzá. Mondahatják neki, hogy „Abba”, ahogy egy kisgyerek  „Papának” szólítja az apját. Nemcsak egy titokzatos Úr, a világok megnevezhetetlen Teremtőjének rabszolgái és tisztelői, hanem a Megváltó társai lettek a kegyelemnek és a hitnek köszönhetően. Elvetni Jézus istenfiúságát annyi, mint szakadékkal választani el Istent az embertől, az engedelmes eszköz szerepére kárhoztatni az utóbbit, aki csak végrehajtja a felsőbb szinten hozott önkényes, felfoghatatlan döntéseket. És hogy az emberben ne alakuljon ki semmiféle megalapozatlan igény az istenségre, ne ábrándozzon Isten barátságáról és szeretetéről. A Korán nem említ semmi olyasmit, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett (Korán 32, 7-9).

Ha az ember csak teremtmény, mint minden más, ha az üdvözítése csak Isten akaratától függ, akkor valóban az engedelmesség parancsa lesz a kinyilatkoztatás legfontosabb része. Isten parancsol, az embernek vakon engedelmeskednie kell. Nem számít, hogy erő vagy szó készteti erre. Jézus mind a hegyi beszédben, mind egész tevékenységében ellenszegült az erőszaknak. Ez magából az isteni lényeg felfogásából következett. Ő mint jó Atya, aki irgalommal vesz körül jókat és rosszakat, aki nem pusztítja el a bűnöst, hanem meg akarja váltani. Kilencvenkilenc báránya volt, de elindult megkeresni azt az egyetlen elveszettet. Ő volt az, aki sosem fáradt bele abba, hogy az embert hallgatja.

Pálfalvi László barátom fotója
(Itt még többet láthatsz a munkáiból.)

Mondom, ez a lényeg. Amiből fakad az is, hogy a kereszténység legfőbb üzente, a fentiekből fakadón, Isten szeretetének a bemutatása. És minden, ami ebből fakad. Az iszlámé pedig a harc Istenért.

Ez a lényeg, de Lisicki alaposan körbejárja a témát. 

Egy darabig nem értettem, ez a második rész miképpen kapcsolódik az elsőhöz. Aztán kapcsoltam: nem az a lényeg, hogy az iszlám miért sokkal szikárabb, hidegebb, tartalmatlanabb mint a kereszténység, bár ennek bemutatása sem lényegtelen, hanem az, hogy a keresztény egyház egy ilyen vallással való, dialógusnak vélt, hazudott önfeladás miatt üresítette ki a saját, gyönyörű üzenetét. 

Persze, ha akarom (nem akarom!), ez a második rész mindössze egy kritikai összefoglalás az iszlám történelmének és teológiájának. De mondom, sokkal, sokkal több! 

Ez is Pálfalvi László barátom fotója

Rézbong, Göd, 2017, 280 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155475177 · Fordította: Pálfalvi Lajos

9/10

Szorgos, dolgos hét, mindennapra jut valami. Igaz, volt benne szórakozás is: hétfőn Black Veil Brides–Halestorm koncerten voltunk. Kedden Szerelmetesfeleségtársam bringáját cipeltem szervizbe, és Ofi barátom ilyen-olyan kulcsait rendeztem, ma korán végeztem ugyan, de rohantam haza megírni a hétfői koncert beszámolóját.  S közben SzFT nincsen jól. Vagy én fertőztem meg, vagy ő fázította meg önmagát egy nyitott ablakos, itthoni ugra-bugrával. Szegénykém állandóan aludna. S a holnapi napom a dolgozdában lesz nagyon sűrű. Aztán rohanhatok a kész bringáért. Pénteken meg munka után a bevásárlás. 

Viszont egy videóüzenetben tudtam meg, hogy egy szem uncsim szomorú lett, amiért a héten nem tudok átugrani hozzájuk. S ez csuda jól esett. 

Aztán később a kezembe került még több könyve, szépirodalom is, a Narnia-sorozat. Mindegyiket úgy tettem le (a Narnia második része, utána már nem nyűgöződtem le a sorozattól), hogy na, ez igen! De csak egy további könyve volt, amelyik igazi elevenbe vágott a zsenialitásával, a Csűrcsavar levelei. Amiben egy ördög ad tanácsokat egy ördögfinek, miképpen érdemes megközelítenie az embereket. Ennek már ugye az alapvetése sem szokványos, a tartalma pedig kiüt. 

Azóta elfogult vagyok Lewis írásaival. Természetesen pozitívan. Amit az is mutat, hogy kicsivel több mint másfél évtizedes kereszténység után, posztkeresztény állapotomban hasonló irodalmat nem olvastam. De Lewis gondolatmenetei, tiszta intellektusa, mindennapi példái, felekezetek feletti Istenre-mutatása (hívő katolikus konvertita volt, tudod, aki hitetlenből lett kereszténnyé) továbbra sem keltett bennem semmi ellenérzést. Most sem. 

(Érdemes volt ránéznem a moly.hu-n az író adatlapjára, mert akadt olyan műve, ami azóta megjelent magyarul, és nem ismerem. Mennem kell majd úgyis könyvtárba.)

 *

Nem tudom, ez a vékonyka kis könyve így, ahogyan van, a szándékai szerint önálló kötet-e, azt sem, hogy így az életében megjelent-e. A könyvben található infók szerint nem. 

Tényleg vékony a könyv, összesen hetven oldal. Ehhez képest a tárgyalt témái egyesével sem aprócska falatok. Lássuk egyesével, zanzásítva a zanzát!

Mihez kezdjünk Jézus Krisztussal?

– Miért, kezdenünk kell vele valamit? – kérdezné a legtöbb ismerősöm, aztán egy legyintéssel lesöpörné a múzeumba és a történelembe való témát az asztalról- A kereszténységgel elvben is szembeforduló volt hittestvérem pedig elkezdené bizonygatni, mennyi logikai, gondolatmeneti hiba van abban, amit Lewis leírt, és amikor elmondanám, hogy miért nem, akkor bebizonyítaná, hogy nem vagyok elég művelt, nem gondoltam még soha végig a kérdést, s hogy a kereszténység és a vallások az emberiség legnagyobb ellenségei, s ha védem, hát gondoljam már át, az istenit neki! 

De a helyzet az, hogy a tények tények maradnak akkor is, ha nem törődünk velük, és a hátunk mögé vetjük őket. Lewis szerint egy egyszerű gondolatkísérlettel, logikával végigfuthatunk a kérdésen. Ha őszinték vagyunk, lesznek következményei. Ha éppen nem foglal le aktuálisan a Black Friday... 

S nem, én most nem vezetem le, amit ő levezetett. De hogy sem én vagyok, sem Jézus nem volt buggyantott tojás, az Lewis gondolatmenetéből teljesen világossá válik. Annyit viszont megint aláhúzok: Lewis nem a katolicizmusról, de még csak nem a kereszténységről beszél, hanem Jézus személyéről. 

Azért oroszlán, mert a Narnia-sorozatban egy Aslan nevű oroszlán a Megváltó metaforája

Ahogy mondtam, s ahogyan a borító is sugallja: a történettelen történet három egyetemista lány mindennapjairól szól. Nem mondom, hogy nincsen benne történés, mert csak az van, azt sem mondom, hogy nem halad semmi semerre, mert de, valamelyest tesz ilyet. De átfogó konfliktusra nem leltem. Tényleg az van, hogy három lány mindennapjaiba lapozhatunk bele. 

Mindennapiságukban is tipizálható mindegyik. Van átlagosan normálisnak mondható Susan, a háta mögött egy fékezett habzásúan érdekes, ám annál jobban feltupírozott, őt üldöző kapcsolattal, Deasy, a szemüveges naiva, aki a történettelen történet során a legdurvább bulit nyomja, de azt is naivitásában, és Esther a megjelenésében ugyan extravagáns, jópofa, kicsit dark, de úgy egyébként teljesen normális csajszi. Naná, hogy barátnők. 

*

Ami nincsen: konfliktus. Illetve van. Több is. Csak mindegyik csinált. Éppen ma reggel jött szembe velem egy két rajzból álló üzenet a Facebook-on. 

1. Egy pasi a vízben, a feje és a két karja kint van a vízből. Egyértelmű, hogy fuldoklik, segítségért kiáltozik.
2. Távolodik a kép, a pasi feje és a karjai még mindig a víz fölött, de most rálátunk arra is, mi van a víz alatt. Ott az van, hogy a víz alatt a pasi tök nyugodtan, törökülésben ücsörög a vízfenéken. Vagyis ha feláll, a víz nagyjából a combjáig ér. Ekkora az életveszély. 

A karikatúra szövege nem poénkodásnak fogta fel a manus segítségkérését, hanem a túlsúlyozott, rosszul felmért, értékelt probléma-gyártásnak. Tudod, ha nincsen, hát csinálunk, hogy történjen valami. 

*

Nem mondom, hogy kiégtem, és érdektelen vagyok mások gondjai iránt. Csak kicsit kiégtem és érdektelen lettem mások gondjaira. Mert a gondok többsége, innen nekem úgy fest, olyan mint a fenti karikatúra: a vízfenéken békésen ücsörögve segítségért üvölt az emberek többsége, ahelyett hogy felállna, és vagy kimenne a  partra, vagy élvezné a hűsítő vizet a kánikulában. 

A problémák döntő többsége csak pingelése a másiknak.

PING

Számítógépes hálózati eszköz (illetve a szoftver neve), melynek segítségével ellenőrizhető, hogy az adott távoli számítógép elérhető-e egy IP hálózaton keresztül.

Az eszköz, mely egy számítógépes program, az ICMP protokoll ECHO parancsát küldi az ellenőrizni kívánt számítógépnek, melynek hatására az változtatás nélkül visszaküldi a kapott adatcsomagokat. A parancs elküldése után a program várja a ECHO válaszokat, majd megérkeztük után kiszámolja az oda-vissza út idejét és az adatveszteséget. Ha egy csomag nem érkezik vissza az élettartamán (TTL) belül, elveszettnek minősül.

A visszajelzés adását a távoli gép letilthatja, így a küldő számára „nem létező” lesz.

Wikipedia

Hülyeség lenne azt mondanom, hogy minden probléma ilyen. Azt is elfogadom, hogy amíg nem mentünk néhány mérföldet a másik bakancsában, addig ne mondjunk véleményt annak komfortosságáról. De azért egyértelműen túlzásnak tűnik, hogy valakinek szuicid gondolatai támadjanak, mert megrepedt az iPhone-ja képernyője. 

Az Egyetemre mentem nekem ilyen iPhone-képernyős problémák generálásának a képregénye. Ahogyan Szerelmetesfeleségtársam fogalmazná: a fölösleges nyávogásoké. Ami nyávogások szerintem kizárólag a nyávogókat érdekli igazán, még a szűk környezetüket sem igazán. 

Azt nem vonom viszont kétségbe, hogy maga a feeling képviselte azonosság-tudat fontos lehet az iPhone-képernyősöknek. Hogy lám, más is ugyanolyan vacakul, a mindennapi szirszarokat túldramatizálva létezik, ahogyan ők, tehát nincsen is akkora baj a gondolkodásukkal és a problémamegoldásukkal. 

Mondok példát a képregényből. Susan az egyetem előtt szerelmes volt egy McGraw nevű fickóba, Aki mással kavart, nem vele. S aki aztán egyszerre csak megjelenik az egyetemen, bajuszosan, férfiasan. És szemmel láthatón Susant keresi. Aki erre mit tesz? Na? Lássuk csak mit tehetne? 

• a karjaiba vethetné magát, hogy: „Na, végre, te bamba birka, mire kellett eddig várnom?”
• elküldhetné a francba: „Figyu, eddig tepertem, immeg haggyá' má' lógva, most a tanulás a fontosabb, de tényleg!”
• meghívhatná egy kapucsínóra, hogy megbeszéljék, akkor most mi van, és mi lehet abból, ami van
• összehozhatna egy kis egészségügyi szexet, s aztán majd meglátjuk
• és így tovább...

Susan tudod mit választ? A szobájába rohan, a párnát a fejére teszi, és bámul maga elé mereven. 

Baccki! S ez a történet érdekeljen engem? 

*

De eszembe sincsen azt mondani, hogy nem szórakoztató a könyv. Mert az. Csak éppen feledhető. Vattacukor. Finom, de nem laktat, és annyira meg nem is finom, hogy gasztronómiai élménnyé váljon. 

*

A szórakozásból akkor estem ki, amikor a naprakészség mindenekfölöttiségének érdekében egy pasztellesebb LMBTQ-propaganda azért itt is besurrant az ajtórésben. Ez már a vége felé volt, nem adtam fel, eljutottam odáig is. Csak már piszkosul unom. Főleg azért, mert e helyen is annyira magától értetődő, hogy egy lány egy másikat kíván meg, illetve hogy jól vette le, a másik valóban leszbi, de azt rosszul, hogy őt is kívánná. Mert ha de, akkor huj, huj, hajrá! 

S mindezt magától értetődő természetességgel. Mindennapi jelenségként kezelve. Ami még csak problémát sem okoz a szereplőknek. 

De mondom, az egészet tekintve ez csak kiemelt részlet. Bármennyire unalmas és ingerültség-keltő is már az arcba tolás.  

*

Szóval itt van ez az első rész, amiben megismerkedümk az alapszereplőkkel, és az alapszituval, és az alap eseménytelenséggel. S egyébiránt viszonylag jól szórakozunk, élvezzük a lányok mindennapi nyavalyáit  és a nyavalyák ábrázolását.

(Bakker, hogy valaki azon kezdjen sikoltozni, szó szerint, „Menj ki! Menj ki!”, mert rányitottak, miközben szalvétahajtogatást nézett a neten...)

De az Egyetemre mentem főszereplői legalább egyetemisták, megbocsátható, hogy nem foglalkoznak a családjukkal és nem dolgoznak. 

A baj csak az volt, ami erénye is a képregénynek: néha hallottam ahogy beszélgetnek a szereplőkkel. Tudod, azokkal a filmes műhangsúlyokkal, modorossággal, affektálással, nyavalygással, ahogyan valójában ember nem beszél ezen a Földön, csak ha sokat néz amerikai filmeket, a hozzájuk tartozó szinkronnal. Vagyis a képregény hozott valamit, ami itt él velünk, és azt prímán hozta. De az a baj, hogy ezt hozta, mert amit hozott, azzal beállt egy olyan sorba, ami nem válik dicsőségére... Igaz, a mondanivalót tekintve a kárára sem. 

*

S a lényeg: a rajzok első blikkre kicsit furák voltak, de minél többet néztem őket, annál inkább megbarátkoztam velük, sőt, a végén még tetszettek is. Határozottan. Egyetlen visszatérő problémám volt, bár nem zárom, hogy ilyen lehet az életben is: a E1-es főszereplőről sok esetben, csak a rajz alapján nehéz volt eldönteni, vajon milyen nemű. Simán elment srácnak is a csajszi. 

 Panel Kalandor, Pécs, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155965081 · Fordította: Tóth Mátyás 

7/10

A szabadság harmadik napja. Mocsok gyorsan el fog menni ez az egy hét... Mindig azt hiszem, mennyire időmilliomos leszek a szabikon, aztán mindig azon kapom magamat, hogy rendben, nem szakadtam meg, de már vége is van. 

Mint az életünknek... 

Elmentem ma bringázni. Jó, volt bennem két-három főzésközbeni whiskey is. Éppen vágtam átfelé a Mocsáros-dűlő megfelelő részén. Tudod, ott nincsen beton út, csak fű, bokrok, meg kitaposott ösvény. Aminek a közepén állt a víz, és szemmel láthatón marha nagy volt egy foltban a sár is. Megpróbáltam kikerülni, de elkéstem: a bringa hátsó kereke jobbra, az első balra csúszott el, én meg mentem tovább egyenesen, miközben a kioldódott cipőfűzőm meg beakadt valahová az első keréknél. Hason csúsztam kicsinyt, egyenletesen fékeződve a súrlódástól a fűben. Miután kiszabadítottam magamat, és kiröhögtem a lúzert, aki én vagyok, felálltam, konstatáltam, hogy nagyobb bajom nincsen, a bringa is ép maradt, csak koszosak lettünk itt-ott, mentem tovább és bejártam az óbudai Könyvmegállókat. (Két Hammett-, meg egy lengyel krimi jött velem. Az előbbiek azért, mert egy McCarthy-korszakról szóló filmben jutott egy nyúlfarknyi, tökös szerep az írónak. Illetve az őt alakító színésznek. A film címe: Elhibázott élet (Citizen Cohn), és arról a fószerról szól, aki bíróság elé állította és kivégeztette a Rosenberg-házaspárt.)

A bal lábszáram csak itthon kezdett marhára fájni. Átöltözésnél sem vettem észre, hogy térdalattól foltokban csúful elhagyott a bőröm. Mondom: lúzer.

Ja, poén: az egyik Hammett-könyv címe: Véres aratás. Na, én meg a sáros fűben fekve, szinte beleharapva, lenyúzott bal lábszárral legalább stíusos voltam. 

Van. Nincs. Nem is tudom. Tulajdonképpen ez is sokat elmond... Ellentmondásos a dolog. Mert valóban csak a kötelező munkáknál került ki a kezemből. Meg azoknál, amik nem kötelezők, de rendszeretetből és mert jó háziasszony vagyok megcsináltam. (Például a mosogató alatt nagyon-nagyon érdemes volt rendet tennem az üvegek között: találtam még fél liter pálinkát egy Metaxás üvegbe töltve! Hurrá! Tegnap már kénytelen voltam whiskey-zni... (Nagyon nem kell sajnálni, mert azt is szeretem.)

A Yan illetőn jó jel volt, hogy két napja csak két-három Mandinert lapoztam, olvastam át és el. Tisztelet ezért John Brunnernek! 

Akiről azt írja az utószó, hogy sci-fi klasszikus, aki tizenhét éves korában már könyvet jelentetett meg. S hogy hű, mennyire termékeny. Magyarul a termelékenysége annyira nem nyomon követhető: összesen négy műve fordíttatott le míves nyelvünkre. A négyben benne van, ez a most tárgyalt is. Rája adásul a Moly népe annyira nem nagylelkű egyikkel sem: ez érte el a legmagasabb százalékos értéket, 77-et. Ami a Molyon az éppen csak nem verte le a lécet kategória. A másik kettő ennél rosszabb átlagú, a negyediket egyetlen ember olvasta, de elragadtatva ő sem volt tőle. 

Bármennyire nem került ki a kezemből, egyébként én sem lebegtem a Yan-tól a felhőkön. 

*

Adva van mocsok messze a Földtől egy bolygó: a Yan. Nem lakatlan, nagyon emberszerű lények lakják: két lábuk, két kezük, fejük van, azon két szem, két fül, orr, száj. Bár a belső szerveik nem ugyanott vannak, ahol a földi embernek, de mert nagyon közel állnak a fajunkhoz, óhatatlan, hogy kapcsolat alakuljon ki a két faj eltérő nemű egyedei között. (Az LMBTQ-baromság Brunnert még nem késztette, hogy azonos nemű, de eltérő fajú egyedeket összefektessen, térdeltessen, szexeltessen.) 

A Yan-on csak egy csöpp földi kolónia él: alig háromszáz ember. Akik keverednek is, meg nem is a bolygó bennszülöttjeivel. Vannak vegyes párok, de a két faj alapvetően elkülönülten él. 

A bolygón lassú, megfontolt az élet. A Yan szülöttei nem sietnek, sokáig élnek. De az emberek is visszafogottak. Mindenki türelmes, méltóságteljes. A yanniak felnéznek az emberre, utánozzák az öltözködését, a szokásait, az emberek meg az utánzás végett majomnak csúfolják a helyieket. 

A bolygót valamikor, ködbe vesző időkben érte valami trauma, elpusztult a holdja, azóta az egyik féltekét egy gyűrű veszi körbe, s a gyűrűből azóta is hullanak a meteoritok. Vannak  túlélők a gyűrűn túl, ők a vademberek. Vad-yanbeliek. 

A bolygó múltját titkok övezik. Vannak, akik kutatják ezeket a titkokat. Egyikük elmegy a bolygóról. Ő egy nő. Másikuk a költő itt marad, összebútorozik egy yanbeli nővel, és közben lefordítja a Yan ősi könyvét földi nyelvre. 

Egy nap gigantikus űrhajó érkezik a bolygó fölé. A galaktika legnagyobb, leggazdagabb művésze utazik rajta, aki bolygók sorsát változtatja meg látványos előadásaival. Azért érkezett a Yanra, hogy első legyen, aki nem embereknek rendezi meg a gigantikus előadását. 

Van baj az előadással, vannak titkok, rejtélyek is körülötte. A helyi emberi közösség két részre szakad. Az egyik felük örvendezik, hogy végre a Yan is a figyelem középpontjába kerül, a másik oldal, mint kiderül, joggal tart a gátlástalan média-manustól. Akiről kiderül, hogy nem saját kútfőből jött neki az ötlet, hogy éppen a Yanra jöjjön. Ahogy a költő sem teljesen a Yan iránti lelkesedésből fordította le az ősi iratot földi nyelvre. Magasabb terv eszközei voltak mindketten. 

A Yan bolygó újjá akart születni... 

*

Aztán meg is tette. Onnantól kicsit olyan volt, lett a regény, mintha Arthur C. Clarke-ot olvasnék, a 2001 űrodisszeia végét, a fehér szobával, a monolittal meg a Csillaggyermekkel. 

Viszont addig meg Philip K. Dick szelleme lebegett a yan-i rejtélyek felett. Valahogy az egész dramaturgia, a szereplők jelleme, mozgatása, viszonya olyan volt, mintha őt olvasnám. De ha nem tudom, hogy nem azt teszem, lefogadtam volna, hogy de, mégis. Még kábszer is van a pakliban, mind az emberek, mind a yaniak részéről. Ez egyfelől jó volt, mert bírom PKD agymenéseit, és ahogyan azokat előadja. Másfelől nem volt jó, mert bírom PKD agymenéseit, és ahogyan azokat előadja. Tőle magától bírom. Ha bárki a Pink Floyd stílusában alkot, attól az még nem lesz Pink Floyd. De persze az sincsen kizárva, hogy élvezhető muzsika lesz belőle. De akkor sem Pink Floyd. (Jó, ennek ellene mond, hogy nagyjából bármelyik Keep Floyding koncert jobban tetszett mint Roger Waters legutóbbi, budapesti, tematikailag vállalhatatlan politikai performansza. 

De ettől a stílus áthallástól nem lesz rossz Brunner regénye. Nem Genesist, hanem korai Marillont-t, vagy nem Pink Floydot, hanem Eloy-t hallgatok. Szem előtt tartva, hogy mindkét második banda ma már világhírű. 

Szóval megy a sztori, minden tekintetben PKD-ban nyomva, s az Isten háta mögötti, nyugis kisbolygóból a világ közepe válik, aztán meg semmi se lesz belőle. 

Az minden esetre remekül sikerült, hogy a semmitmondó embere szerepek miképpen értékelődnek fel, kerülnek előtérbe és vezető helyre, illetve a semmi kis tények miképpen lesznek történelemformálóvá. Azon viszont gondolkodnom kell, Brunner mindezzel akart-e mondani valamit vagy csak Stephen Kingesen mesélt valamit, ami menet közben éppen erre bontotta ki magát? Bevallom, fogalmam sincsen. Ha akarom, egyébként több mindennel meg tudom kínálni a mondanivalót. Lehet szó a média gátlástalanságáról, felelőtlenségéről, vakságáról. De ha akarom, kerülhet a középpontba a dicsőítve feltámasztott múlt ma rogyadozó lábaiból következő tragédia is: ami tegnap volt, az bizony nem ma van, a tegnap körülményei nem feltétlenül adoptálhatók, s ha nem stimmel minden, tragédia lehet belőle. De ha akarom, kifuthatunk a másság tiszteletére is, bár ebben az esetben ez píszi szempontból öngól, mert azok, akik mások, ebben az esetben nem feltétlenül jó fiúk. Ahogyan a valóságban sem. Ilyen szempontból Brunner teljesen korszerű ma is. De egész biztosan nem ez volt a szándéka.  

Ami valószínűsíthető mondanivalónak: a kultúrák találkozása és egymás mellett élése. Mert a könyv megírásának idején ennek már volt tétje. S minimum Samuel Huntington óta tudjuk, hogy a civilizációk összecsapása soha nem merül ki kölcsönös simogatásban, babusgatásban. Én például soha nem szerettem más családokkal nyaralni. Valahogy úgy voltam vele, hogy van két hét, az hadd ne már a permanens alkalmazkodásról szóljon! Volt egy család, Placi barátoméké, akikkel nagyon szívesen együtt töltöttünk pár napot, de akkor is vigyáztunk, hogy pár nap legyen, s maradjon mindenkinek saját, személyes, családi énideje. Pedig nagyon szerettük egymást, mindenki mindenki. (Nem, nem úgy, nem tabuk nélkül, és nem, nem azt mondtam, hogy mindenki mindenkivel!) 

Alapvetően nincsen baj, hogy az eltérő kultúráknak szokni kell egymást. Ahány ház, annyi szokás. Ugye... S akkor komolyabb eltérésekről még nem is beszéltünk. 

Ezt a kulturális különbségesdit egyébként nagyon finoman hozza Brunner. Ügyesen találta ki a két faj, az emberek és a yaniak közötti antropológiai különbséget-azonosság arányát, még ügyesebben, hogy az utóbbiak felnéznek az előbbiekre, nem foglalkoznak a múlttal, de tudják, hogy volt aranykora a bolygónak. Tudják, de nem foglalkoznak vele. Aztán akarják, nem akarják, kénytelenek. 

De a nagy helyzet az, hogy nem csináltam magamnak túl nagy problémát belőle, tettem is félre a könyvet, megy majd a Könyvmegállók valamelyikébe. Mert nem valószínű, hogy életemben még egyszer kézbe veszem. Szerelmetesfeleségtársamnak eggyel kevesebb gondja lesz, ha már nem leszek. 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978, 248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632112830 · Fordította: Nemes László

6/10

Szabin vagyok, mert szabin kell lennem, túl sok napom maradt. Időmilliomos vagyok. Természetesen a könyvtárban kezdtem a milliomosságomat, es csuda jó dolgokat találtam. Ma meg kimentem az összes temetőbe, ahol temettek el valakimet: Apu sírja Erzsébeten van, Anyué, a szüleié, az apai nagypapámé és Szerelemetesfeleségtársam tragikusan fiatalon és gyorsan elhunyt barátnőjéé Kispesten, SzFT nagynénje és nagybátyja pedig az Újköztemetőben. Soha nem fogom tudni megmagyarázni magamnak ezt a temetőbe-járást, a mécsest gyújtást még kevésbé. De legalább november táján minden évben kimegyek egyszer. Ja, az óbudaiban már voltunk együtt SzFT-vel. 

Hazafelé jövet még másoltattam SzFT-nek egy szemétledobó kulcsot, és beugrottam a bringaszervízbe időpontot kérni a cangája megreparálásra. 

S a kisközértbe beugorva egy üveg valamilyen savanyűságért az ebédhez legalább két nőt elolvasztottam a kezemben tartott, sárga rózsacsokorral. Az egyik az eladó-tulajdonos volt, a másik egy vásárló. 
– Milye lesz, amire kapja, születésnap, névnap, házassági évforduló? 
– Egyik sem. Kedd van. 
– ???
– Szeretem. Ő meg a sárga rózsát szereti. S jött az alkalom, hogy hozzak neki. 
– Milyen kár, hogy az a szemétláda férjem húsz éve elhagyott engem azért a vén kurváért! Ó, bocsánat Azóta sem kaptam virágot senkitől. 
Utólag sajnálom, hogy nem húztam ki egy szálat a csokorból. Úgyis párban voltak a rózsák. 

Ja, igen, ez volt az hét, amikor SzFT munkagépe, egy kis mini PC kiborított. A múlt hét csütörtökjén nagyon hangos lett a ventije, majd büdös is lett a gép. Nem jó jel, nem voltam itthon, amikor történt. Felhívott, instruáltam, leállíttattam vele a gépet, átküldtem őt a laptopomra. Amikor hazajöttem, szétszedtem a masinát, valóban büdi volt a ventije. Kikaptam belőle az ssd-t és elindítottam a laptopomon a rendszert, hogy dolgozni tudjon. A neten találtunk ventit a kütyübe, igaz, aranyáron. Tegnap meg is jött, miközben én könyvtáraztam. 

Most figyelj! Venti be a helyére, ssd vissza, gép összeszerel, minden kábel be a helyére, Power-gomb és a válasz: CPU fan is failed. Bakker, mi a f@sz? Gép szétszed, hátha valamit nem jól dugtam össze, de minden e helyén van. Csak úgy mittudoménmiért beszerelés nélkül visszatettem a régi venit, áram neki: MŰKÖDÖTT! :-O Új venti ugyanígy bele: MÚKÖDIK! Hurrá, csak a franc egye meg azt az újra elköltött húszezret! Új ventivel összeszerel: NEM MŰKÖDIK! Régi ventivel összeszerel: NEM MŰKÖDIK! Újra mi a f@sz van! Egyszer úgy lazítottam meg a ventit rögzítő csavarjait, hogy áram alatt volt a gép: kerregő hang, de a venti elindul. Még lazítok rajta: simán felpörög, és úgy is marad. Vagyis valami alulról ér a forgó részhez, amikor beszerelem. (Ez a venti nem közvetlenül a proci felett van, azt egy passzív hűtő hűti. Ez a venti egy kisebb chipet hűt, viszont nem szorul rá, van köztük légréteg. Meg egy dióda, vagy mi a franc, tudod az a kis biszbasz az alaplapon, amiből van sok, és úgy néz ki mint egy miniatűr olajtartály. Na, a venti alatt is egy ilyen van, és látszott a tetején, hogy kopott. Amikor kerregett és büdös volt a gép, a venti ehhez ért hozzá. Meg amikor lazítottam a csavarokon, akkor is. 

Amit nem értek: két évig hibátlanul működött a gép. Nem mozgattuk, nem nyúltunk hozzá, ott feküdt az asztallap alatti polcán. SzFT éppen a online-ozott, amikor a kerregés beindult, vagyis nem nyúlt a géphez, nem rúgott bele, nem feküdt rá, semmi se nem. A dióda (vagy micsoda) nem púpos, alatta az alaplap sem domborodott meg, de a venti csavarjait ha behajtom, a dióda (vagy micsoda) megállítja a ventillátort. Tegnap este, ma egész nap teljesen be nem tekert csavarokkal, tök pöpecül működik a gép. De mi a fene okozta a változást? 

  HŐSÖK TEREI  

Egyébként a budapesti szoborcsoport hősei változtak az évek során. Az eredeti kórusban, amelynek felállításáról 1895-ben született meg a döntés, és 1911-re készült el az egész kompozíció,  benne volt néhány Habsburg uralkodó, I. Ferdinánd, III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót és Ferenc József szobra is. Ezeket a szobrokat a Rákosi-korszakban cseréltek le: I. Ferdinándot Bocskai István, III. Károlyt Bethlen Gábor, Mária Teréziát Thököly Imre, II. Lipótot II. Rákóczi Ferenc, Ferenc Józsefet Kossuth Lajos váltotta a talapzaton. 

Na most, a könyv hősei, mondom, nem felelnek meg a tér bármikori hőseinek. De kétségtelen, hogy a tér mai állapotában van a térrel a legnagyobb átfedésben. Ahogyan az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a tér alakjai között vannak szimbolikus alakok (Munka és Jólét, a Háború, a Béke, a Tudás és a Dicsőség szobra) és egy szoborcsoport is a hét vezérről/rel. 

A könyv kétszáznegyven oldalas. Nem egy történetet tartalmaz. Ez a fentiekből egyértelműen kiderül. S mivel a könyv kétszáznegyven oldal, s ennyi oldalon osztozik tehát tizennégy magyar hős így-úgy megfogott története, könnyen kiszámítható, hogy egyre maximum tizenhét oldal juthat.

De ennyi sem jut ám, mert minden képregény előtt van két és fél oldal szöveges, képes történelmi összefoglalás Katona Csaba billentyűzetéből, arról, hogy amiről szó lesz, annak mi a történelmi háttere. Ez egyébként nagyon jó ötlet. Hamarosan mondom, miért. 

Seninimo – Levi: Imre herceg )KIrlyok és keresztek)

Van még minden történet előtt harmad oldal, ami a képregények alkotóit mutatja be. Szóval minden egyes képes-séget megelőz három oldal. Ami a tizennégy történetre vetítve negyvenkét oldal. 

Így egy-egy képregény maximum tizennégy oldalt tesz ki. De annyit sem, mert ugye szennycímlap, címlap, kolofon, miegymás: az is hat oldal.

Sejthető tehát, hogy nem képes elmerülni egyik történet sem a saját témájában, a főszereplőnek választott történelmi személy tetteiben, emberi mivoltában, a történtekben. Ha nem így lenne, a kötet kezelhetetlen méretűvé vált volna. Vagy több kötetessé. (Az előszóban a két szerkesztő többek között azt is elmondja, hogy a maguk részéről nagyon nem zárkóznak el a folytatástól.) De mert nem így dolgoztak a szerkesztők és az alkotók, a Hősök tere egykötetes (eddig). S ennek megfelelően: felületes, szemelvényszerű. 

Kérdés, hogy ezzel veszítünk vagy nyerünk? Fontos a kérdés!

Sinonimo – Pásztor Tibor: Farkasnak foga közt (IV. Béla) 

 TÖRTÉNELEMI ÉS KULTÚRÁLIS ISMERETTERJESZTÉS  

Majdnem egyértelműen megválaszolható a fenti kérdés.

A vállalkozás ötlete és kivitelezése mindenképpen üdvözölendő.

Egyfelől, mert a magyar történelem nagy alakjairól szól. S teszi ezt roppant impozáns és korszerű módon. 

Másfelől, mert a könyv kivitelezése gyönyörű, kemény fedlapos, minőségi papíron, szép tördeléssel, minőségi nyomattal, technikailag minden szempontból kifogásolhatatlanul. 

Örvendetes az is, hogy több magyar képregény-grafikust is megismerhet belőle, aki nem rendelkezik a kulturális szegmens fanjainak a tájékozottságával. Külön öröm az is, hogy nem csupán a rajzok alapján zajlik az ismerkedés: a történetek előtt röviden bemutatja a kötet az alkotók előéletét is. Szembesülhetünk azzal, hogy a Hősök tere nem egy alkotója már nemzetközi ismertséggel rendelkezett, esetleg több kötete is megjelent, mire ebbe a válogatásba bekerült. 

Bíró Szabolcs – Várai Artúr: I. Károly (Károly Róbert)

Vagyis a vállalkozás történelmi ismeretterjesztésre és a kortárs kultúra egy szeletének a népszerűsítésére, bemutatására is alkalmas.

Idáig egyértelmű, hogy nyertünk a megjelenésével.

  A VESZTESÉGEKRŐL  

Mert ilyenünk is van.

Az egyes szerzők rendelkezésére álló oldalak száma némi óvatosságra késztet. Mi fér bele, mennyi cselekmény, mennyi képi, történelmi, dramaturgiai információ átlag tizenhét oldalba?  Az a tény, amit nem hallgat el a könyv sem, hogy bizony egyes történeteknél csak részleteit, szemelvényét látjuk egész alkotásnak, árulkodó.

Ez első alkalommal a Könyves Kálmánról szóló résznél tűnt fel. Amit Zórád Ernő rajzolt. S amit történetesen előzőleg is ismertem már. Ezért vált hamar világossá, hogy jelenleg egy erősen csonkított verziót nézegetek. Az eredeti képregénynek mintegy a harmadát tartalmazza a Hősök tere.

Ilyen a kötet Végvári hősök című darabjai is. Ami egyébként az Egri csillagok képregényesítésének a szabott változata. A zanza zanzája. Ami egyébként magától értetődőn Korcsmáros Pált dicséri.

Aztán kiderül, hogy nem csupán ez a két alkotás szenvedett aktuális helyre-szabást. 

Végső soron olyasféle lett ez a kötet, amilyen az Aranybulla című fél-dokumentumfilm, fél-játékfilm sorozat. (Aminek egyik alkotója alkotója ennek a összeállításnak is.) Nekem egyébként semmi bajom az Aranybullával. Mert ez is félig történelemkönyv, félig egyfajta képregény-szerű film. A Hősök tere csak annyival fejelte meg az Aranybullát, hogy a játékfilm-betétek ott egytől-egyig frissen leforgatott jelenetek voltak. Míg emitt, ugye van bőven hozott anyag is. 

Bán Mór  – Levi: Fehér sziklák (Hunyadi János)

Ám lényeges különbség, hogy az Aranybulla egy sorozat egy témáról. Vagyis egy adott korszakról történelmi helyzetről, királyról részletes képet ad. Míg emitt adott a felületesség, a permanens kiragadottság. Mármint egy-egy történelmi személy életéből való kiragadottságé. S nagyjából egyik történelmi alak esetében sem érthető, miért pont azt a részt ragadták ki, amit kiragadtak? S mert kiragadásról van szó: se eleje, se vége a történeteknek. 

Teljesnek a magam részéről egyik darabot sem éreztem. Egyszerűen nem volt időm beleélni magamat egyik történetbe sem. Ezért ebből a szempontból egyenértékű az összes képes történelemrészlet. 

Arról nem beszélve, hogy voltak olyanok, amiknek a rajzaival is nagyon komoly fenntartásaim vannak, lettek. Esetlegesség, suta mozdulatok, kompozíciónélküliség mind a képkockák, mind az oldal egészét illetőn. Mintha a Klasszikusok képregényben című sorozatot nézegetném. Nem rosszak ezek a darabok sem. Csak semmilyenek.

De ezeket most csak azért sem nevezem meg.

  TAPSOT KAPNAK A KÖVETKEZŐK...  

Viszont kiemelném azokat, amelyekre elismerőn bólogattam. Az elismerés szól az egyes rajzkockáknak, szól az oldalak szerkezetének is. Ezek igazán képregények, igazán tetszettek. Van bennük invenció, eredetiség, csábítanak az újranézegetésre. (Ha már a csonka történetek miatt nem is annyira...)

Ebbe a listába a két említett klasszikust nem veszem bele. Ők alanyi jogon, az egyértelműség jogán szereplői. Ahogyan nem számítom most ide Fazekas Attila illusztrációit sem Arany Rege a csodaszarvasról című verséhez. Azért sem, mert mára Fazekas is vitathatatlan klasszikusa a magyar képregénynek. Meg azért sem, mert ez nem is képregény, hanem versillusztráció. 

Szóval itt a tapost kapottak listája. A sorrendiség nem minőségi, hanem a könyvbeli megjelenést követi. 

• Levi: Imre herceg
• Pásztor Tibor & Várai Artúr: IV. Béla
• Várai Artúr: I. Károly
• Levi: Hunyadi János
• Cserkúti Dávid: I. Mátyás
• Futaki Attila: Kossuth Lajos

Egyértelműen az utolsó kettő lett a kedvencem.

Benkő László – Csekúrti Dávid:  A név árnyékában (Hunyadi Mátyás) 
Somogyi Görgy – Kun Béres Anikó – Futaki Attia: A magyar forgószél (Kossiuth Lajos)

Libub Group, Budapest, 2023, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158152792

7/10

2023 november, eleje, fizetés nap, szombat reggel, délelőtt. Mire feltettem az ebédet (rabló hús tepsiben, borókabogyóval, mustárral, mézzel, szójaszósszal, kakukkfűvel, csirke és marhahúsból (meglátjuk mi lesz belőle), addigra kicsit berúgtam a maradék pálinkámtól és a frissen bontott, anyóstól kapott whiskytől. De még tudok írni.. Azt hiszem...

Semmilyen hét megint, mg unokázni sem jutottam el, egy kolléganőm búcsúbulija miatt. Ég veled, Anikó! Kedveltem őt, bár nem az első pillantásra, de hosszú távon nagyon. Úgy bácsázott el, hogy akkor majd telefonon, Messengeren... De tudom, ebből úgysem lesz semmi. Pedig tényleg kedveltem őt.

Szállnak a napok, a hetek, a hónapok, bakker, már ötvenhat vagyok, kétszer annyit éltem, mint Anyu, tíz évvel többet mint Apu... Qva rövid életük volt... De szomorú! 

Én meg csak nyávogok itt, hogy a pénz, hogy nem történik semmi, hogy így, meg úgy, de bakker, én legalább  élek! 

Csemetét nem láttuk a héten, a fiamat vagy fél éve, de legalább a lányomhoz és az uncsimhoz sem jutottam el. Olvasni meg volt kedvem, de valahogy semmire sem haraptam rá igazán... 

Vagyis szép az élet, a szomszédban  gyilkolják egymást az ukránok és az oroszok, Orbán szidva vagyon minden oldalról, csak a Mandiner dicséri, meg a Megafon által kiképzett, ügyes influenszerek. Toroczkait a parlamentbe...! Ja, már ott van... 

  Rodney Stark, a szerző  

A két legfontosabb tény, amit már az elején le kell szögezni: a szerzőnek, Rodney Stark-nak semmi köze Westeroshoz! :-D

S ami még fontosabb: nem katolikus! Sőt, protestáns gyökerekkel bír. De egyébként sarokba szorítva bevallotta, leginkább agnosztikus. Vagyis ez a kötet egyáltalán nem katolikus hitvédelmi írat. Ha az lenne, az sem lenne baj, a mondanivalón semmin sem csorbítana, de így talán még hangsúlyosabb, amit mond, mert fikarcnyit sem beszél haza. De Stark kijelenti az előszóban: 

Végezetül el kell mondanom, hogy én magam nem vagyok római katolikus,
és nem is az egyház, hanem kifejezetten a történelem védelmében írtam ezt a könyvet.

(16.)

Nem mellékes az sem, hogy Stark vallásszociológus volt. Sajnos 2022-ben elhunyt. 

A kép forrása

Tanulmányait a Berkeley egyetemen végezte, majd a Washingtoni egyetemen volt a szociológia professzora, 2004-ben a Texas állambeli Baylor egyetemen lett a társadalomtudományok professzora. Nevéhez fűződik a racionális döntéselmélet alkalmazása a valláselméletben.

Wikipedia

Rodney Stark tavaly nyáron, 2022-ben elhunyt. Nézeteiért felelősségre vonni már lehetetlen. Csak megkérdőjelezni lehet őket. Ha muszáj, s ha indokolt. 

   A 10 TÉTEL, AMI MIATT A KATOLICIZMUS FELHÁBORÍTÓ ÉS ELFOGADHATATLAN    

1. AZ ANTISZEMITIZMUS BŰNEI
Az egyház, amióta csak létezik: zsidóellenes. A pápaság mindig is üldözte, irtotta a zsidókat. Tevékenysége következménye volt a rengeteg középkori pogrom, és tulajdonképpen az általa ültetett mag hajtott fává a 20. század harmadánál a holokausztban. 

2. AZ ELTITKOLT EVANGÉLIUMOK
Róma az oka annak, hogy az evangéliumok valódi mondanivalója eltorzult, az általánosan elfogadott Jézus-képnek köze sincsen a valódi Jézushoz. Ennek érdekében a legfontosabb eszköz Róma kezében a manapság apokrifnek nevezett evangéliumok elhallgatása, eltitkolása volt. Ilyen evangélium Mária-, Tamás- és Júdás evangéliuma. 

3. A TOLERÁNS POGÁNYSÁG ÜLDÖZÉSE
A katolicizmus hatalomra kerülésétől, onstantin idejétől fogva pusztított minden vallást, ami nem ő volt. Így tűzzel-vassal tüntetett el minden pogány kultuszt, amihez csal hatalma volt. A pogány vallások bezzeg milyen türelmesek, megértők, élettér-hagyók voltak!

4. A SÖTÉT KÖZÉPKOR
A kereszténység hatalomra kerülésével beköszöntött a sötétség kora minden téren. Minden megtorpant, semmi fejlődés nem volt, meghalt a tudomány, a művészetek, a gazdaság, az építészet, minden. A butaság, a mocsok, a fertőzések, betegségek, az erőszak kora volt az mindenestül. 

5. A KERESZTES HÁBORÚK: FÖLD, FOSZTOGATÁS ÉS TÉRÍTÉS
A kelet ellen indított keresztes háborúk a kapzsiság, a vagyon és a hatalom háborúi voltak, korrekten bemutatták a kereszténység igazi, kegyetlen, irgalma nem ismerő arcát. Innentől számítható a gyarmatosítás kora. 

6. AZ INKVIZÍCIÓ SZÖRNYETEGEI
Az inkvizíció áldozata megszámlálhatatlan, minden bizonnyal több száz millióra tehető. A kegyetlensége pedig bestiális: szadista vadember volt minden inkvizítor! Élvezték a kegyetlenkedést, mások jajkiáltásait, halálhörgését, szenvedését, fájdalmát, kínjait. A papság egyeduralomra tört, és mások vagyonára hajtott. 

7. TUDOMÁNYOS ERETNEKSÉGEK
A katolikus egyház üldözte a tudományt, elzárkózott előle, a felvilágosodásnak kellett félreállítania, hogy végre haladhasson a világ. Gondolj csóró Galileire, aki börtönben fejezte be az életét a tudományos nézetei miatt! 

8. ÁLDOTT RABSZOLGASÁG
A katolicizmus mindig és állandóan a rabszolgaság pártján állt, mert soha nem az emberi jogok, a méltóság érdekelte, hanem pusztán a gazdasági és a hatalmi érdekei. 

9. SZENT AUTORITARIANIZMUS
A katolicizmus mint szélkakas, kivétel nélkül mindenhol, minden esetben az elnyomó államformák, rezsimek mellé állt, az ilyen hatalmakat támogatta és tekintette természetes szövetségesének. 

10. PROTESTÁNS MODERNITÁS
A kapitalizmus létezése, térnyerése a protestantizmus megjelenésének köszönhető, a kapitalizmus a katolicizmus semmit sem tett hozzá. 

  FORDÍTSUNK EGYET A NÉZŐPONTON!  

A könyv, ahogyan mondtam, azt fejtegeti, hogy mindez nem igaz. Tételesen cáfolja mind a tíz tétel állítását. Ami nekem, az átlag polgárnak néha teljesen meglepő.

Ráadásul, ugye, én abból a szempontból még csak nem is vagyok átlag, hogy másfél évtizedig adventista voltam. Aki még tanította is, hogy a bibliai próféciák alapján Róma az antikrisztus, akire a Jelenések könyvének 13. fejezete is vonatkozik, aki megtestesítője a félelmetes, rengeteg helyen felhasznált 666-os számnak. 

Persze, ha jobban belegondolok, a kettő nem zárja ki egymást. Mármint, hogy Stark-nak is, az adventistáknak is igaza van. Csak az adventistáknak sokkal könnyebb dolga van/lesz, ha Stark téved. :-D

Gondolkodtam, hogy sorra veszem a Hamis tanúk-ban felhozott, állítás-cáfolatokat, de aztán elvetettem a gondolatot. Nagyon hosszúvá lenne ez a bejegyzés. Viszont így meg kell elégedned azzal, hogy en bloc leírom:

• A katolicizmus soha nem volt antiszemita, sőt!
  
  
• A katolicizmus nem titkolt el semmiféle őkori iratot, evangéliumot, azok egyszeráen sületlenségeket tartalmazna, azért nem kerültek be a kánonba.
  
  
• A katolicizmus nem üldözte a pogány vallásokat, nem irtotta azok követőit, sőt sokkal inkább igyekezett integrálni, amit, akit csak lehetett!
  
  
• A sötét középkor egyáltlalán nem volt sötét, sőt, rengeteg tudományos felfedezés, a művészeti remek, építészeti megoldás (boltív, gótika) kötődik ehhez az időszakhoz! 
  
  
• A keresztes háborúknak vajmi kevés köze van a gyarmatosításhoz, a térdig vérben gázolás vágyakozásához, sőt, gyakorlatilag védekező hadjáratok voltak, amit a bennük részt vevők finanszíroztak. 
  
  
• A jegyzőkönyveket olvasva, azok tényeit rendszerezve a becsületes kutatónak azt a következtetést kell levonnia, hogy az inkcizíció egyáltalán nem szadista, vérgőzös szervezet volt, sőt, spanyol honban neki köszönhető például a boszorkányüldözések megállítása, s ha pusztán a számokat nézzük, s viszonyítunk, akkor például a magasztalt francia forradalom, igen, a nagy, nagyságrendekkel több, ártatlan áldozatot követelt. Ami nem menti ugyan inkvizíció hibáit, tévedéseit, túlkapásait , de tényszerűen vizsgálva a tevékenységét, a mai bíróságok is szabnak ki annyi halálos ítéletet (már ahol van még ilyen), amennyit az inkvizíció kiszabott. 
  
  
• A katolicizmus nem hogy tudományellenes lett volna, sőt, az alapított egyetemek, sok esetben a kolostorok a tudomány, a rendserezett, vizsgálódó gondolkodás fellegvárai voltak. Mondjuk több helyen citáltam már magam is egy weboldalt, amit böngészve nagyon hasonló eredményre juthatunk mint Stark. Ja, és Galilei nagy firma volt, de el ne hidd, hogy akár csak egy napot is börtönben töltött! És egyáltalán nem volt köze a bíróság elé citálásának a tudományos nézetéhez! Ezt add össze!
  
  
• A katolicizmus egyáltalán nem támogatta a rabszolgaság intézményét, sőt, a bibliai tanításból minden politikai hatalmat megelőzve vezette le, hogy Isten színe előtt minden ember egyenlő. 
  
  
• A katolicizmus jobbára nem hasznot húzott az autoriter országvezetésk regnálásából, sőt, jobbára az áldozatukká vált. Amikor együttműködés volt ilyen államvezetések és Róma között, az soha nem a biblikus elvek megsértésével, hanem azokkal összangban történt. Az együttműködés soha nem az adott politikai hatalmak legitimációját jelentette a katolicizmus részéről, csak az egyház fennmaradásának, működésének a biztosítását. 
  
  
• Fittyfenét a protestantizmusnak köszönhető a kapitalizmus megjelenése ahogyan Weber óta mindenki mondja, sőt! A kapitalista elvek szerinti működést, gazdálkodást a monostorok, kolostorok a protestantizmus megjelenése előtt hosszú-hosszú évtizedekkel is gyakorolták. 

Látod, nem fejtettem ki  semmit, mégis hosszú lett a lista! 

Az állítások cáfolatai a könyvben természetesen nem merülnek ki egy-egy mondatban. Nem is tehetik: nem egy esetben olyan zsigerinek vélt tudást állítanak tévedésnek, amiknek a cáfolata semmiképpen nem merülhet ki egy-egy mondatnyi legyintésben. Úgy vélem, hogy manapság legmegdöbbentőbb az inkvizícióról alkotott általános kép, valamint a katolicizmus és a tudomány viszonyának a visszájára fordítása. Jó, igen, persze, az egyáltalán nem létező, sötét középkorról szóló gondolatmenet is megérdemli a figyelmet. Meg amúgy minden más is... 

  MEGGYŐZETTEM-E ARRÓL, HOGY A KATOLICIZMUS MÁS MINT AHOGY TUDTAM?   

Mert azért ez a legnagyobb kérdés. Azért íródott a  könyv, hogy meggyőzzön. Még a szerző nem katolikus volta is ezt erősíti. Nemdebár.

A válaszom: is. Meg is győzettem, meg nem is. Volt fejezet, amit lehengerlőnek találtam (például az antiszemitizmusról, a tudományról és az inkvizícióról szólót), de akadt, amit gyengusznak bizonyult (például a keresztes háborúk és a sötét középkor témája). S természetesen mindegyik túl rövid, túl összefoglalós volt. 

Az értékítéletemet úgy próbálgattam magamban, hogy ha valakivel beszélgetnék a kérdésről, Stark adna-e vagy sem elég muníciót, hogy védjem az álláspontját?

  A JEGYZETEK MAJDNEM ÖRÖK PROBLÉMÁJA   

Lehet, hogy nagyon tudományos, de számomra irritáló a jegyzetek, lábjegyzetek megoldása. Egyfelől mert van belőle mindkettő. Ezt még csak-csak megérteném: jegyzetelt, forrásmegjelölt a szerző is, a lektor is, a fordító is. E kettőt a szerkesztő úgy választotta el egymástól, hogy az utóbbiak a szöveggel egy oldalra kerültek, a jegyzetek számait római számmal jelölve. A szerző jegyzetei meg arab számokkal a kötet végére, a jegyzetek számozását fejezetről fejezetre újra kezdve. Az ész megáll ettől a megoldástól! Mert nem elég, hogy folyton a könyv végére kell az olvasónak lapozni, ha érdekli a jegyzet, ott még keresgélheti is, hogy éppen melyik fejezetnél tart az olvasásbab, és éppen melyiknél lapozgat a jegyzeteknél.

De a megpróbáltatásoknak itt sincsen még vége. Mert a könyv végén nem csupán a jegyzetek kaptak helyet, hanem a felhasznált irodalom felsorolása is. Utána meg egy szószedet.

S még tudnak csavarni egyet a használhatatlanságon. Ha meg is lelem a szövegben a szerző láb- illetve végjegyzetét, ott jobbára csak egy szerző neve van, meg egy oldalszám. Vagyis lehet eggyel odébb is keresgélni az irodalomjegyzék alfabetikus rendjében. 

Ráadásként: a jegyzetek a kötet végén: tizenöt oldal. A bibliográfia és ajánlott iodalom: huszonnégy oldal. 

Vagyis a keresgélésről keresetlenül: meg akinek két anyja van, az lapozgasson, keresgéljen olvasás közben harminckilenc oldalnyi szövegben. Már ha egyáltalán megtalálja ezt a harminckilencet... Még leírni is sok. 

  MÉLYSÉGES A CSEND AKÖRÜL, KINEK ÉRDEKE A RENOMÉ-RONTÁS?   

Stark nem hatol mélyre az indokkeresésben. Jobbára megelégszik azzal a válasszal, hogy az egyház létezésének, működésének a megkérdőjelezése, a permanens karaktergyilkosság, vádaskodás, megbénítási, tönkretételi kísérlet a baloldal, az ateisták tevékenységének a következménye. Mert nem vallásos ember, a metafizikai okokat nem is keres. S mert történész az összeesküvés elméletekkel, világkormánnyal és hasonló egyéb dőreségekkel nem foglalkozik. Nem foglalkozott.

A könyv angolul 2016-ban jelent meg. Akkor már vastagon körvonalazódtak bekövetkező események, alakult ami mára sajnos már egyértelmű: küszöbön a Nagy Újraindítás. A katolicizmus kikezdése ma sem lejárt lemez: miközben szép lassan a pedofília is felsorakozik a támogatandó LMBTQ-marhaságok sorába, aközben az egyházban előforduló esetek transzparenciája kiemelkedő a médiában. S ebben az esetben korántsem támogató szándékú a tényfeltárás. A kétkulacsosság hatalma... S a Katolikus Egyház a közgondolkodásban gyakorlatilag a mai napig egyet jelent a kereszténységgel. S ha egy pap pedofil, akkor a kereszténységgel van alapvető probléma. 

Sajnos sokkal több ez mint pillanatnyi világnézeti csatározás. De mert Stark egy szót sem szól erről a könyvében, hát hallgatok én is. 

MCC Press, Budapest, 2023, 348 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636440039 · Fordította: Beke Ádám

8/10

2023 negyedik napja. Szombat hajnal. 4:11 van. Két órája fent vagyok. Szombat reggel van. Munkanapokon meg alig tudok hatkor felkelni. 

Elalvás előtt Placi barátommal beszélgettünk Messengeren a Covid hátteréről, a Georgia-kövekről, az épülő elkülönítő táborokról, az életben hagyható 500 millióról, Klaus Schwabról, Bill Gates-ről, a WHO-ról, arról, hogy szar világ jön, nagyon szar. 

Lehet, emiatt sem tudtam aludni. 

Mi vár ránk? A gyerekeimre? Az unokámra? Vajon milyen örökséget hagytam a lelkükben? 

Hajnali, ajánlott muzsika: Silhouette - Beyond the Seventh Wave