A szerzőről, Harry Kemelman-ról meglehetősen szűkszavú információt leltem.

1908-tól 1996-ig élt, a massachusetts-i Bostonban született, s a rabbis sorozaton kívül volt még egy másik, Nicky Welt-ről szóló sorozata is. Docens volt a Benjamin Franklin Technológia Intézetben, majd professzor lett a Bostoni Állami Főiskolán. Meg némi megfilmesítések adatai. Slussz! 

A rabbi-sorozat mindösszesen tizenkét kötetes, de a tizenkettőben nem csupán krimik vannak, hanem például a rabbi beszélgetése a zsidó hitről. Magyarul a hét alapkötet jelent meg. 

Én hallottam, olvastam már valamit erről a sorozatról (mert sorozatról van szó), de a kezembe még nem volt egyik kötet sem. Ez konkrétan a harmadik kötet. Az egyes részek nem összefüggő történetet adnak, csak a főszereplőjük, David Small rabbi ugyanaz. Az első kötet fülszövege a következőt mondja:

Small Rabbi afféle zsidó Columbo. Rosszul szabott zakóban és poros cipőben jár, a pénz értékéről semmi fogalma, nem ért a PR-hoz, és nem löki a sódert. Szóval nem az a trendi menedzser rabbi, amilyen mostanában az amerikai zsidó közösségekben dívik, inkább korszerűtlen figura, aki azt mondja, amit gondol, s annak még értelme is van. Nem csoda, hogy kis híján kirúgják az állásából, csak éppen történik egy gyilkosság, s kiderül, a tudós rabbi csavaros gondolkodásmódja mögött nagyon is használható tudás rejlik.

Zsidó Columbo. Hát nem kecsegtető? Ráadásul azt is sugallja, hogy mindegy, a sorozat melyik darabja kerül a könyvet tartó kezeimbe, az e-book olvasóm kijelzőjére, érteni fogom, mert egy kötet egyetlen, lezárt sztorit jelent.

És úgy is lett! :-D

*

Mivel nekem ez az első A rabbi-s könyvem, nincsen összehasonlítási alapom, milyen a többi. Mondjuk azt lestem, hogy a hét közül ez teljesített a legrosszabbul a Moly felhasználóinak a körében, hetvenhét százalékos tetszési indexszel. A másik hat kötet mind jobban tetszett a Molyolóknak. Volt, aki meg is indokolta, miért. Nagyjából azért nem tetszett, ami miatt nekem meg nagyon: tulajdonképpen a krimi a könyv közepén kezdődik, addig nincsen más, csak elmerülés a zsinagóga tagságának a vihar a biliben-kavarásaiban. 

*

Semmi perverzió nincsen ebben. Ezerszer mondtam már: tizenhét évig egy protestáns kisegyház tagja voltam. Olyan tag, aki aktívan részt vett a helyi gyülekezet életében. Mindenben. Persze, a kavarásokban is. Ott voltam az Isten-tiszteleteken, volt, hogy én tartottam őket, a közösségi alkalmakon, aktív részese voltam a liturgiáknak, ott ültem a végtelen, parttalan bizottsági üléseken, részt vettem a helyi kis- és az valamelyest az országos nagypolitikában is (mármint a kisegyházon belüli nagypolitikában), békítgettem, hergelgettem a gyülekezeten belüli klánokat, miközben én is húztam az egyik helyi nagyhatalomhoz... Volt pezsgés, mondhatom. Meg azt is, hogy tulajdonképpen nem szólt az egész semmi lényegesről. Ezt semmiképpen sem a kereszténységre, a tanításokra, még csak az egyház egészének a fitymálása végett sem mondom. Kizárólag a helyi gyülekezet helyi kavarásaira, hatalmi háborúira, kisgömböc elvi-vitáira mondom.

Ismered a Republic Játszatok, gyerekek, játszatok című zseniális nótáját? Na, akkor valamit talán értesz abból, amiről beszélek!

Viszont mert a közeg nagyon ismerős, ezért érdekelt, hogyan éli meg egy másik közösség a hasonló harcokat. Ráadásul úgy másik, hogy még csak nem is keresztény gyülekezet. Hanem zsidó. Hanem amerikai zsidó.

Mit mondjak? Ugyanúgy! Nem is tudom, mit vártam, mire gondoltam... Az emberek, a fityma meglététől, hiányától, a Jézusban való hit mélységes elfogadásától vagy ugyanilyen mély elutasításától függetlenül teljesen ugyanazok: emberek. S ha gyülekezetben emberkednek egymással, akkor van ugyan némi jelentősége annak, hogy Isten a látókörükbe keveredett, de nem feltétlenül az Ő jelenléte a meghatározó  a célok kitűzésében, a feladatok végrehajtásakor és a a problémák megoldásában. 

*

Nem csupán azért volt számomra érdekes a regénynek ez a vonala, mert jelentős nosztalgiafaktorral bírt. Azért is, persze. Rája adásul Kemelman ugyancsak plasztikusan, mégis könnyedén mutatta be a gyülekezet klikkjeinek a vezetőit, a csoportok kavarásait, akár a rabbi ellenében is. 

De fő érdekesség számomra inkább az volt, hogy a kaptam valamelyes rálátást a zsidó vallási közösség működésére. Ami eddig fel sem merült bennem. Úgy kezeltem a kérdést, mint aki tisztában van mindennel. Magyarországon van ugye a két nagy zsidó szervezet, az EMIH és a Mazsihisz.

Kemelman regényéből úgy fest, a regény megírásának az idején ez nem teljesen így volt. A rabbit például az egyházközség fizette (stimmt, mint ahogyan felénk volt, amikor ott voltam), de a rabbi nem alkalmazottja volt az egyházközségnek (míg nálunk, tudod, ahol ott voltam, ott de, az egyház munkáltatója is volt a lelkészeknek). 

Meg kell kérdeznem a dolgozdámban, hogyan is van ez manapság a világ ezen felén. Mondjuk az egyik kollégám őszinteségi rohamában, meggondolatlanul egyszer kifakadt nekem: „Tudod, elsősorban vállalkozás vagyunk, s csak másodsorban vallási felekezet!” Hát zsidók vagytok!” „Ne tudd meg, mennyire azok!” Meg is döbbentem az őszinteségén. De persze ez lehet, hogy csak az ő valamiért megkeseredett álláspontja. Nem tudom. Nem látom át. Nem is nagyon szeretném, az is igaz. 

A könyvben a rabbi nagyon vigyáz arra, hogy a mindennapi kavarásokban ne álljon senki partjára, s a feladatának az igazságban való megmaradást, a tanítás és a hagyomány tisztántartását tekinti. S ezerrel óvja attól a közösségét, hogy vállalkozássá legyenek mint közösség. 

Kemelman nem magyaráz sokat. A zsinagógai liturgiával kapcsolatban is éppen csak megemlít ezt-azt, ahogyan az ünnepek szükséges lefolyásával is teszi. 

Mégis az volt az érzésem, hogy a regény elsődleges célja a zsidóság be- és megmutatása, a krimi mindössze lakmusz papír, hogy „eladja” a zsidó hátteret. 

*

Tehát a vasárnap otthon maradó rabbi ezen története kétfenekű. Lehet, hogy a többi is, nem tudom. Bár egy, a sorozatot remekül összefoglaló blogon azt olvasom, hogy tulajdonképpen mindegyik kötet ilyesféle, bár ebben merült el leginkább a gyülekezetesdiben.

Egy remek összefoglaló a sorozatról (Katherine's Bookstore)

A kétfenekűség, erény ugyan, de egyben hiba is. A két téma, a zsidó hit- és gyülekezeti élet, meg a krimi szál csak úgy van egymás mellett mint a gesztenyepüré és a tejszínhab. Nem keverednek homogén módon egymással.

S Kemelman krimijében túlságosan elválik egymástól a két összetevő. Vagyis inkább nem találkozik érdemlegesen.

S tudod, mi van? A helyzet az, ahogy mondtam: a könyv mintegy feléig a közösségen belüli harcokról olvasunk. Ismétlem, ez nekem felettébb élvezetes volt. Annyira, hogy szinte zavart is, amikor belépett a gyilkosságos vonal. Ami viszont nem kezdett igazán élni. Olyan kis hónaljszagú lett. Hogy legyen már a könyvben valami izgalom is. Ami egyébként nem lett. S a megoldás is gömbölyű ugyan, de kvégtelenül ad hoc jellegű, ahogyan a rabbi megoldja a gyilkosság rejtélyét. 

Viszont az van. hogy nem tántorodtam el az előzményektől és a folytatásoktól. Már ott is vannak az e-book olvasómon. Kicsit pihenek, aztán újra nekiveselkedek David Small nyomozásainak, de sokkal inkább a gyülekezete életének. 

Konkrét Könyvek, Budapest, 2008, 336 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789637424380 · Fordította: Moldova Júlia

7/10

2024 januárjának a finise, a hét közepén már kezdődik jégbontó hava.. Vagyis Szerelmetesfeleségtársam születésnapjának a hónapja. E hónap utolsó hétvégéje olyan kis sehovámenős volt. SzFT édesanyja szombaton meghívott minket egy disznótoros ebédre, utána vásároltunk, tegnap, vasárnap átjött egy vállalkozó barátnőnk, neki segítettünk ebben-abban. Itt hagyott egy kis pálinkát, torkoskodnivaló édességet, és két nagy csomag, minőségi halkonzervet. Mert hogy segítettünk neki. Miközben barterben vagyunk az ő vállalkozásával. Na, sebaj, legalább egy kis szerény, tócsni ebédre meghívhattuk és el is fogadta. 

Ma hazafelé rosszul lettem. Nem nagyon, nem is igazán, csak olyan hadd üljek már le érzésem volt. Van. És úgy éreztem, mentem elalszom. Leültem. Meleg a takaró. Ittam egy kávét, ettem egy meggyes joghurtot. Még nem az igazi, de sokkal jobb. 

Helen Joyce ír újságíró és a transzneműek mibenlétének, tevékenységének, jogainak, mozgalmának a kritikusa. Matematikusként tanult, és a tudományos életben dolgozott, mielőtt újságíró lett. Eddigi fő műve az, amiről éppen beszélgetünk. 2005-ben a The Economist Nagy-Britannia részlegének oktatási tudósítójaként kezdett dolgozni, és azóta több vezető pozíciót töltött be, köztük pénzügyi- és nemzetközi szerkesztőét is. Majd e könyv témájának a kutatása miatt elhagyta a folyóiratot. (Több mást itt olvashatsz, ha ennyi információ nem elég a hölgyről.)

Egyébként a fotói alapján olyan kis eminensnek tűnik, nem pedig annak a karakán újságírónak, aki ő valójában. Mert a gender-lobbival szembe menni tőlünk nyugatabbra, igen sok karakánságot, bátorságot feltételez: a megélhetés, a jó hír, a becsület múlhat rajta. Aztán lám, Helen Joyce cikksorozatot, publikált, majd a sorozatból könyvet írt, és meg is jelentette. 

TRANSZNEMŰEK MAGYAROSZÁGON

Vannak. Hogyne lennének. Előbb-utóbb minden lesz nálunk is, ami odakint (értsd nyugatra) van.

Mindenhol vastagon politikai kérdés a hozzájuk való viszony. Nálunk is. Miközben a tartalma és a következményei fittyfenét politikaiak. Illetve nem csupán politikaiak.

Az sem evidencia, hanem megáll tőle az ember esze, hogy Magyarország Alaptörvénye nem kis felháborodást keltett, amikor nagyon helyesen leszögezte, ami évezredek óta természetes, hogy a család alapja egy férfi és egy nő. (Nem, nem vagyok sem kormánypárti, sem Fideszes, sem egyházi ember,még gyakorló egyháztag sem, tény, hiszek Istenben.)

A felháborodás mögött a a melegek gyerekekhez való joga áll. Az eleve kizárásuk a magyar családmodellből.  De a melegek jogának a védelme közben teljesen háttérbe szorult, hogy a kérdés lényege nem az ő bármilyen joguk, hanem a gyerekeké. Mert a melegek örökbefogadási joga nem róluk szól, hanem a gyerekekről.

Akárhol, akármikor bármilyen beszélgetésben felmerült a kérdés, a nekem írt, mondott válaszokból mindig az jött le, hogy a heteroszexuális szülőkből álló családok csapnivalók, bizonytalanok, agresszívek, szeretetlenek, míg a melegek mindig stabil, tartós, következetesen szeretetteli kapcsolatban vannak egymással, így mekkora biztonságot jelentenek a gyermekeknek. Erre rendszeresen tárva marad a szemem, leesik az állam. Mert honnan a statisztikai ismeret, honnan a bátorság, hogy a melegeket ne elsősorban emberként, hanem a nemi vonzódásukból alapján ítéljük meg? Avagy, ha meleg lenne az egész világ, csak boldog családok léteznének? A melegek között nincsen soha megcsalás, veszekedés, nincsen agresszió, anyagi természetű perpatvar, eltérés a nevelési elvekben, mint bármelyik hetero családban? Egy meleg soha nem lehet függő, szenvedélybeteg? Uggyan már! 

Az előző gondolatmenet azért is beteg, mert az egyes ember értékét a nemi vonzalmai, önmeghatározása alapján határozza meg: kékszemű, szőke, árja... Ja, nem: saját nemének a szeretete, a nemi szervének ellentétes nemi önazonosság, stb. Vagyis az értéket nem teljesítmény adja, hanem valami egészen más.

A woke-, gender-, LMBTQXYVZZs-mozgalmat jellemző, alapvető szemléletmód szerint az ember nem hihet a józan paraszti észnek, a mindennapi tapasztalatoknak, de még az általánosan elfogadott tudományos alaptényeken alapuló valóságértékelésének sem. A ma modern, polkorrekt embere csak az új ideológiának hihet. 

Amire, ugye, az Alaptörvény egyáltalán nem támaszkodik. Nem azért nem, mert Fideszes, nem is azért, mert jobboldali (illetve dehogyis nem, ha balról alkották volna meg, lenne itthon is még nagyobb ostobaság-térnyerés), hanem azért, mert valóban, Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. Vagy: az evolúció nem hímnősként, hanem dualisztikus nemiségben vélte megtalálni az emberi faj túlélésének a megoldását. A nem a férfin és nőn alapuló társadalom simán kihal, tehát az evolúció szempontjából értéktelen zsákutca. Ha keresztény szemmel nézem, tökéletesen szembe megy Isten akaratával. S egyébként a józan ésszel is. 

De mert hazánkban a kormánypártok úgy állnak ehhez a dologhoz, miképpen hozzá állnak (bár tőle jobbra azt mondják, annyira következetesen nem is teszik ezt), hát súlytalanná válik a téma. Mert nem láthatók annyira azok a jelenségek, amelyek odakint már mindennaposak. 7

„Ugyan, hol vannak Magyarországon transzneműek az óvodákban? Mit kell ezen rugózni? Semmi ilyesmi nincsen itthon” Ezt sem értettem soha, hiszen azért nincsenek a nőnek öltözött bácsik az ovikban, mert nem lehetnek ott, s nem azért, mert a magyar transzok nem akarnak ott lenni! (Ehhez hasonlóan elég megnézni, mit tett Németországgal a szemellenzős migránsimádat. S máris árnyalódik a Fidesz gyűlölet-politikája.)

TRANSZNEMŰEK

Voltak az őskorban, de legalábbis a kilencvenes évek előtt a melegek. Akik a saját nemükkel szerettek/szeretnek orgazmust átélni és fülig szerelmesedni. Meg voltak a transzvesztiták, a férfiak, akik meghökkentő módon női ruhákba szerettek öltözni.

Transzvesztiták ma már nincsenek. A melegek is ki fognak halni. Nem én mondom, a következetlen, átgondolatlan és rendszer nélküli genderideológiából következik. Ugyanis manapság már csak a gender van. Hogy mi a gender? Egyszerű (fenét az, ennél komplikáltabb marhaság talán csak a szcientológia)! A következőről van szó: 

Az embereknek van egy BIOLÓGIAI NEME. Ezt ugye, egyértelműen jelölik az elsődleges nemi szervek: fütyije vagy puncija van-e a megszületett kis drágaságnak? De a gender ideológiája szerint ez semmit sem jelent. De tényleg semmit. Illetve de: társadalmi előítéletet, családi hátrányt, a csöppekre erőszakolt, az elméjükbe szuszakolt magatartásformákat: ha kislány, akkor rózsaszínű babát, fakanalat tesznek a szoknyácskája ölébe, ha kisfiú, akkor kék autót, játékkatonát helyeznek a kantáros nacija zsebébe.

De a valódi lényeg az ember GENDER NEMÉBEN rejtőzik. A gender nem az a nem, aminek született, hanem az aminek valójában érzi magát. Függetlenül a genetikusan szerzett vagy sebészileg alakított nemi szervektől, függetlenül a genetikától és a hormonháztartástól. 

A transzneműség így öli meg a homoszexualitást: ha egy férfi a férfiakat szereti, akkor eszerint a gondolkodás szerint ő valójában már nem is férfi, hanem nő. Transznő. Hm... Akkor egy transzférfi, aki elidegenedett a nemétől (tudod, valójában, biológiailag nő) de mégis egy nővel van együtt, akkor tulajdonképpen leszbikus férfi? :-D Van itt ellentmondás, lesz is, még több... 

Így lehetséges az, hogy például jelenhet újsághírként, címlapot szerezve magának, hogy férfi gyereket szült. Természetesen soha nem egy biológiai férfi szül, hiszen az képtelen a szülésre, hanem mindig transzférfi (tudod, biológiailag nő) szül gyereket. Akinek a vaginájában férfipénisz járt, vagy akinek a méhébe hímivarsejtet ültettek.. (Mert még csak az ösztrogén-kúrájánál tart, a méhe még a helyén van és működik.)

S itt jön a titok: a biológiailag férfinak született emberből soha nem lesz nő, a biológiailag nőnek született emberből soha nem lesz férfi. Az átalakító műtétek csak külsőségeket változtatnak. A biológiai nemünk lényege sokkal mélyebben rejtőzik bennünk. Még az hormonkúrák, a pubertásstoppolók sem képesek ezt a lényeget megváltoztatni. 

Arról nem beszélve, hogy mindehhez egy antropológiai bűvésztrükköt is végre kell hajtani.

Ha van az ember és van a teste, és az utóbbi csak egy kaszni, amit a lélek kapott, akkor ez azt jelenti, amit a mai filmek, könyvek milliója sugall: a test és a lelek szétválasztható. Ezt mondja a gender-ideológiai a transzokról/nak: légy az, ami a lelked szerint vagy, ne törődj a testeddel!

Ez ellen a szétválasztás ellen már sokszor demonstráltam. Ezt teszi Joyce is csak más alapokon.

Abban egyetértünk, hogy az ember biokémiai egység. Egy egészséges ember tudatát a jól működő biokémiája határozza meg. A kettő, a test és a lélek nem választható el egymástól: nincsenek agyhalott zombik (illetve vannak, csak nekik történt valami az agyukkal) és nincsenek test nélkül mászkáló lelkek. 

IGAZSÁGTALAN VAGYOK A KÉPEKKEL

Egyébként. Mert eddig jobbára olyan képeket tettem fel, amelyek ijesztő, visszataszító arcokat mutatnak. Amiket semmilyen esztétika szerint nem lehet szépnek nevezni. (Van valami ösztönös szépérzék bennünk: nincsen élő ember, aki például a felújított, kaszásdűlői Pethe Ferenc teret szépnek nevezné az otromba vascsöveivel.) Papagájok és bohócok. 

De ez nem kell feltétlenül így kinéznie minden transzneműnek. Nem is értem, hogy mit a fene reakciót várnak, azok, akik ilyen förtelmessé teszik magukat? Teljesen véletlenül találtam például Lakatos Levente oldalán két transz fiatalt, akikről így ránézésre, az utcán, a villamoson meg nem mondanánk, hogy transzok. Dizájn szerint szimpatikusak. Mondjuk amikor a transz nő megszólal, az érdekes... 

Cikk és videó itt, ahonnan a kép is származik

A TRANSZGENDER EREJE

Helen Joyce elsősorban Amerikáról, Angliáról és Írországról beszél, onnan hoz példákat, példatörténeteket. Amit leír, elmesél, döbbenetes. Itt, Magyarországon el sem tudjuk hinni, képzelni. O1G gyülöletkeltésének gondoljuk. 

Az említett országok (és még sokan mások) ott tartanak, hogy a transzgender ellen nem lehet szólni. De tényleg nem. Aki megteszi, hamarosan célkeresztben találhatja magát, függetlenül a bármilyen teljesítményétől.

Esete nem egyedi. Professzorok vesztették el a katedrájukat, lapok szűntek meg, alapítványi támogatások apadtak el. Szörnyű hatalma és ereje lett a transzgendernek. Amit a politika is támogat. Helen Joyce szerint a legtöbb esetben a tájékozatlansága miatt. Aki a transzúthenger útjába kerül, az alaposan megjárhatja. 

E példák miatt is érdemes elolvasni a könyvet. 

Egyébként a transzmarhaság ereje egyértelműen megmutatkozik abban is, hogy a szerző levezeti, mennyire semmi tudományos alapja nincsen a transzneműségnek, mennyire minden-ellenes, hozza a példákat, hogy milyen kíméletlen diktatúrát alkalmaznak az érvényesülés és a mindent leuralás érdekében. Majd több esetben is kellő tisztelettel szól a transz emberekről, nehogy megbántsa őket. Mi a félelmetes, ha nem ez? 

A GYERMEKEK NEMI IDENTITÁSA

Helen Joyce is írja: az utóbbi években szignifikánsan megugrott a nemváltó fiatalok száma, és az életkoruk is egyre fiatalabb. Ezen már gondolkodtam. Mert ennek két oka lehet: 

• Végre nem kell titkolózni, nem szégyen, nem jár érte társadalmi megvetés, simán mehet a coming out, hát elő is állnak, akik tudják, hogy a lábuk közötti szerv tévedés, véletlen, félrevezető. S mert előállnak, azok, akik még nem tették meg, ebben bátorítást látnak, s jönnek elő a fényre. 
• A kamaszok már az internet világában élnek: egyre többet, egyre sűrűbben találkoznak a transz-problémával. S mert egyre sűrűbben találkoznak vele, kommenteket olvasnak, podcastokat, beszélgetéseket néznek, s ezt teszik a társaik is. Minden azt sugallja mindez teljesen természetes. Kialakul körülöttük a véleménybuborék. Mintegy divattá lesz a transzság. 

Joyce a második verzió mellett teszi le a voksát. Idéz pszichológusokat, szakértőket, akik azt mondják, nem átnevelni és pláne nem hormonkezelésnek kellene ezeket a kamaszokat alávetni, hanem megerősíteni őket abban, akinek, aminek születtek. Mert mondják, kamaszkor után a legtöbb gyerek egyszerűen túlnő ezen az identitásproblémán. 

S bizony itt van a hormonális és a műtéti kezelések tragédiája. Mert ez már nem csupán pszichés ráhatás, hanem visszafordíthatatlan következményekkel járó beavatkozás. Nincsen visszaút. 

A transzgender nem ismer megbánás-történeteket. Hivatalosan nincsen olyan, aki abbahagyja a kezelést, aki visszatér az eredeti biológiai neméhez. Csak boldog jövő, virágos rét van a kívül-belül roncsolt testekben. 

A NŐK SEMMIBEVÉTELE: A SPORT ÉS A NŐI TEREK

A transzgender tevékenység nyomán szép lassan semmivé foszlanak mindazok az eredmények, amelyeket a feminista mozgalom elért. A nőiség érték-mivolta vész el teljesen. Mert ha bárki nő, aki annak mondja, gondolja magát, ki marad, aki igazából nő? Sőt és egyáltalán mi marad abból, hogy nő? 

A transzgender két területen veszi teljesen semmibe a nőket. Az egyik terület a SPORT. Nyilvánvaló: ha egy férfi átesett a kamaszkoron, az egész testalkata mindenestül férfi. S a férfiak biológiája egészén más mint a nőké. Egy férfi sportolóval szemben egy női sportoló teljesen esélytelen. (A könyvben erre több konkrét példát is olvashatunk.) Ez ellen kampányolt Martina Navratilova is. El is vesztette az állását, a támogatásokat. De ez ellen tiltakozott a nemzetközi úszószövetségnél György Réka, magyar úszónő is, amikor a férfinak született Will Thomas-szal kellett versenyeznie. Elmondta, hogy sokan megköszönték a kiállását, de csak suttogva az árnyékba bújva, nehogy kiderüljön, szóba álltak vele. Esetéről dokumentumfilm is készült.

A másik terület, ahol a transzgender leuralja a nőket, a NŐI TEREK semmibevétele. Micsoda a női tér? Mosdók, öltözők, börtönök. Olyan terek, ahol fontos a nemi elkülönülés. Arról van szó, hogy a transznők (értsd: férfiak) követelik maguknak a jogot, hogy ezeket a tereket használhassák. Függetlenül a meglevő nemi szervüktől, csak mert azt mondják, ők már nők. Vajon nőként szívesen vetkőznél, zuhanyoznál egy transznők szeme láttára? Vagy férfiként rábólintanál, hogy a párod, lénygyereked ezt tegye? 

A női börtönökbe küldött transznők esete sem kis probléma. Joyce részletesen ír erről. A bemondásra nők igazi nők közé kerülnek, zárt térben, összezárva... 

A transznők nősége így söpri félre a biológiai nők jogait. A kisebbség így uralja le a többséget. S a többség ebbe szélesen mosolyogva egyezik bele. KIvéve, aki nem. 

A KÖNYV MAGYAR KIADÁSA

Bár mára itthon is több, a gender-marhaságokkal foglalkozó kötet is napvilágot látott, Helen Joyce könyve mégis hiánypótló. Elsősorban azért, mert összeszedett, széles körben vizsgálja a kérdést, közben mégis olvasmányos, érdekes és érthető. Nekünk magyaroknak, akiknél ez az őrület még nem mindennapos és pláne nem diktatúra-szerű, különösen megdöbbentő és fontos tudni, mi a helyzet „odakint”. 

Nem tudom, milyen lehet a szöveg eredeti nyelvezete. A magyar fordítás minősége hullámzó. Döntő részben nincsen vele baj, de vannak olyan mondatok, amik annyira nyakatekertek, hogy többször nekik kell futni az értelemért. a fordító mintha nem mert volna elszakadni az eredeti szórendtől és írásjelektől. 

De vannak teljesen értelmetlen mondatok is. Tényleg nem sok, de pár akad. 

Mindent összevetve ez nem zavaró, a tartalom messze elmossa a szöveg gyengélkedését, de azért jó lett volna, ha még ez sincsen. Azért az MCC Press van annyira jelentős kiadó, hogy ilyet ne engedhessen meg magának. 

MCC Press, Budapest, 2022, 342 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156351265 · Fordította: Lukács Tibor

8/10

2024, január vége felé, péntek délután. Tegnap láttam egy mémet: annyira hosszú ez a január, pedig már hetvennegyedike van! Hát, ja...

A hét arról szólt, hogy írtam a Moonhead Prog Rock Fesztiválról a beszámolót, meg is jelent, küldtem is egy csomó zenésznek, válaszoltam a reakcióikra, fogadtam a kritikát és a köszöneteket (ebből volt több) és dolgoztam. 

Meg voltam unokázni, de most inkább a lányommal való beszélgetés lett belőle. 

Nagyon lassan ment a hét, hideg is volt, meg olyan kis kedvetlen is vagyok. A pénzünk nagyon fogyott ebben a hónapban, szűkre kellett vonni nagyon a nadrágszíjat, megint volt ebből feszkó, meg másból is, olvastam, de vagy három könyvet félbe hagytam érdeklődés híján. 

Szóval ez olyan kis dejóhogyvége hét lett. 

Ha vígjáték, akkor elsősorban persze Shakespeare, de leginkább Molière. Na, az utóbbinak is bőven jelent meg műve magyarul. Nekem egy kétkötetes kiadás van a polcomon. Utoljára a középiskolában olvastam Molière-t. Meg nem mondom, miért, de nyögvenyelősen ment. Mondom, nem tudom, miért. Akkoriban rengeteg Shakespeare-t olvastam. Szóval nem a nyelvezettel volt bajom. Talán valamifajta sznobizmus, hogy a bár a komédia is drámai műfaj, de az nem mondhat annyit mint egy tragédia, hiszen nem annyira fajsúlyos. Talán ez volt az ok. De tény, Molière-t azóta sem vettem kézbe, pedig a sznobizmus gyermekbetegségéből döntő részben sikerült kigyógyulnom. Azt hiszem. 

Most azért eszembe jutott, hogy talán kevertem a vígjátékot, a komédiát a bohózattal. S az utóbbit, egyébként méltatlanul alacsonyabb rangúnak tartottam eddig mert Shakespearen-en és Mrożek-en szocializálódtam.

Ötvenhét leszek két hónap múlva. Ideje volt ezt már helyre tenni magamban is! 

KÉT ÚR SZOLGÁJA

(Fordította: Magyarósi Gizella)

Talán a legismertebb Goldoni darab. A cím közhellyé is vált. Bár Goldoni is csak felhasználta. A megfogalmazás copyright-ja eredetileg Jézusé

Senki sem szolgálhat két úrnak.
Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti;
vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti.
Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.

(Máté 6:24)

Magyarországon hat bemutatója volt, mindegyik a rendszerváltás után. Egyébként ezzel a hat bemutatóval a darab a második a sorban: a Chioggiai csetepaté című darabot tízszer állították hazánkban színpadra. Ami nyomtatott formában az 1955-ös kiadásban jelent meg. 

Szóval a Két úr szolgája. Dupla komédia.

Van benne férfinak öltözött nő. Akkor még nem azért, mert egy leszbikus pár férfiszerepét bitorolja, s nem is azért, mert transzvesztita, hanem mert álruhába bújik, a saját személyét titkolandó. Beatrice keresi a szerelmét, akit azzal vádolnak, hogy megölte Beatrice bátyját, mert az ellenezte a szerelmüket. Ez a komédia egyik iránya. Mintegy a háttere. 

Mert a cím rámutat arra, hogy a fő csapásirány egy mellékszereplő tevékenysége. Truffaldino a neve. Egy szolga. Aki roppant éhes, és az első emberhez hozzácsapódik, aki hajlandó őt felbérelni. Aztán, mert még mindig éhes, a másodikhoz is. Majd iparkodik mindkét urát kiszolgálni. De mert több esetben is csak „urad”-ként nevezik meg számára aki levelet kapott, akinek üzenet jött, stb. s ő ebből persze nem tudja, melyik urat érinti a megszólítás, a megkeresés: kever-kavar is rendesen. Vannak is belőle mulatságos helyzetek. A legjobb, amikor Truffaldino egyszerre próbálja kiszolgálni a két különböző szobában ebédelő két urát, kivéve a pincérek kezéből az étkeket, hogy mindent megkóstolhasson. S persze közben zsonglőrködik a kajával is, az idővel is. Filmszerű, roppant mulatságos jelenet. 

A darab mondanivalója nem annyira mulatságos. Lecsupaszítva nem mond mást, mint hogy a kétkulacsosság hosszú távon tutira visszaüt, megbosszulja magát.

Jézus megfogalmazásában vagy Isten vagy Sátán van. Valamelyiket, akarja, nem akarja, de szolgálja az ember. S mind a kettőt, akkor tulajdonképpen egyiket sem, de ja egyiket sem, a végeredmény akkor is negatív. A mínuszszor plusz is mínusz. Máshol úgy fogalmaz a Biblia, hogy még az is jobb, ha az ember teljesen hitetlen, abból még lehet hit. De a langyosságból nem lesz semmi pozitívum, csak kárhozat (vö. Jel 3:15–16). 

Az a férfi, aki két nőt szeret, az a nő, aki két férfit szeret, tulajdonképpen nem szeret egyet sem. Elköteleződés nélkül nincsen igazi szeretet, nincsen igazi szolgálat. Aki kétfelé hajlong, annak előbb-utóbb valahová végzetesen beveri a fejét, mert a dereka soha nincsen függőleges állapotban, és nem képes a megfelelő térlátásra. 

S most képzeld el mindezt humorosan, tréfásan, szórakoztatón elmondva! Na, akkor előtted van Goldoni darabja. Amit egyébként simán elő lehet adni úgy, hogy a darab elszakadjon a 18. századtól. Amint majd a cikk végéig citált képek, az egri Gárdonyi Géza és a Győri Nemzeti Színház előadásaiból vett képek is bizonyítják. 

Az egri Gárdonyi Géza Színház „Két úr szolgája” előadásából. 

A HAZUG

(Fordította: Magyarósi Gizella)

Amennyire tőlem telik, tudatosan iparkodom kerülni a hazugságot. A hazug embert is, persze, de elsősorban azt, hogy magam hazudjak. Nem csupán azért, mert vacak memóriám van, és úgyis belekavarodnék abba, kinek mit mondtam, írtam, hanem azért, mert magam is megvetem a hazug embereket. 

Már csak azért is, mert mindenki ismeri a hazugság és a sánta kutya összefüggését. 

Mi a baj a hazugsággal? Félre vezet. Akár tragikus kifejletekhez is. Rabol: elsősorban időt, de akár minden mást is. Előbb vagy utóbb felborítja a lelki egyensúlyt a valótlansággal. Vagy azért mert bedőlnek neki, vagy azért, mert rájönnek, hogy semmi nem igaz belőle. 

Amikor olvastam a darabot, s most amikor írom ezeket a sorokat, egy konkrét személyre gondolok. Mármint a darab főszereplőjén, a megrögzötten hazudozó Lelio-n kívül. Olyan konkrét személyre, akit személyesen ismerek, tehát nem irodalmi, filmművészeti, politikai vagy közéleti alak. 

Neki azt sem hiszem már el, ha kérdez. Minden szava, gondolata mögött hátsó szándékot, más indíttatást sejtek. Az önérdek minden áron érvényesítését. Miatta tanultam meg, hogy nem csupán az a hazugság, ha mást állítok mint ami a valóság, hanem az is, ha a tetteim nem fedik a szavaimat. Sőt, Saul Bellow szavai is miatta lettek teljesen élővé: „ha egyvalamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik.” Magamban csak legyintek már erre az emberre: egy szavát, egy gondolatát sem tudom komolyan venni. Annyira magával van elfoglalva, hogy a valóságot kompletten a maga érzéseihez, látásmódjához hajlítja. Semmi másért, csak azért, hogy az adott pillanatban, szituációban igaza legyen, az ő érdeke érvényesüljön. Még akkor is, ha egészen világos, hogy amit állít semmi más,csak elcseszett önkép-építés. Ami önképet pár óra múlva már egészen másképpen építi. 

Az a baj tehát a hazugsággal, hogy a hazug ember nem megbízható. Akit hazugságon kapok, abban nagyon nehéz újra megbízni, mert nem tudom, mikor mond valótlant. S nem újabb hazugság-e, hogy most az igazat mondja, nem csak a valódit? 

Goldoni egy mániákusan hazudozó emberről ír. Aki olyan mint az ismerősöm: ha kérdez, azt sem szabad elhinni. Még azt sem, ha levegőt vesz. Goldoni hazugjának még a szolgája sem hisz el semmit. Meg egy idő után senki sem. S aki valószínűleg már maga sem tudja, mit hihet el saját magának. 

Lehet, hogy ez az ismerősöm legnagyobb baja is? Hogy nem tud hinni önmagának sem, hogy kénytelen belátni, ami az egyik percben igaz neki, arról a másikban kiderül, hogy á, dehogy az, s voltaképpen és végső soron akkor hol a fenébe van önmaga?

A KÁVÉHÁZ

(Fordította: Barna Imre)

A kávéház a szenvedélybetegség vígjátéka. Hm, vígjáték...? 

Szerintem ember nincsen, akinek ne lenne valakije, aki valamiben szenvedélybeteg. A szenvedélybeteg függ valamitől. Azt mondják, valamiben mindenki szenvedélybeteg. Én Szerelmetesfeleségtársamtól és a könyvektől függök, csak igyekszem magammal is elhitetni, hogy ez egyáltalán nincsen így, ez nem függés, pusztán józan szeretet. Mindenki ezt akarja hinni.

Nem sorolom tovább. Mindenkinek van egy történet a keze ügyében, ami erről szól. Ezek soha nem vidám történetek. Még jó, ha csak anyagi káoszról, szakadékról szólnak. Persze leginkább a kapcsolatok tönkre meneteléről beszélnek. Meg a fizikai halálról. Vagyis a függőség pusztít és öl.

Nem véletlen, hogy bár a megjelölése vígjáték, igazából Goldoninak sem sikerült nagyon víg történetet írnia erről a témáról. 

A darab főszereplője, a játékszenvedélyes Eugenio. Kártyázik. Természetesen csak akkor nyer, ha hagyják. S csak azért hagyják nyerni, nehogy abbahagyja a játékot. Eugenionak fiatal felesége van. Képzelheted, mit érez az a fiatal feleség, akit a kártya miatt hagynak egyedül éjszaka az ágyban! 

A kávéház tulajdonosa Ridolfo segíteni próbál neki. A segítőszándéka azonban beleütközik abba az örök törvényszerűségbe, hogy

• segíteni csak annak lehet, aki hagyja. S csak az hagyja, hogy segítsenek neki,
• aki már belátta, hogy segítségre szorul.
• Meg aki valóban akar változtatni az életén.

Amíg ez nem történik meg, a segíteni akarók csak a körmüket rághatják, dühönghetnek, alkudozhatnak, sírhatnak, zsarolhatnak, csomagolhatnak, miegymás. Ki-ki megtalálja ebben a csúf játszmában a maga szerepét. (Még az a nemes úr is, aki minden kisközösségben megtalálható, férfiként vagy nőként: az örök, minden lében kanál, fekáliakutyuló, aki mindenkinél jobban tud mindent. Tudod, ő az, akit olyan szívesen csapnál pofán néhanap, és kívánsz neki minden jót a Föld túlsó felén. 

Mert nem nevettem önfeledten, ebben a darabban világlik ki leginkább, hogy Goldoni nem dolgozik ugyan nagy történetekkel és a kis történeteiben szívügye a személyazonosságok rejtegetése, és az ebből adódó helyzetkomikumok, de az alakjai nagyon kitalált, egyedi jellemű alakok. Élnek. Nagyon. 

S mert Goldoni azért alapvetően optimista, a darab végére az történik, hogy... De minek spoilerezzem el a hepiendet? 

Azt viszont csont nélkül elmondom, hogy a darab a háromnegyedénél témát vált, és a szenvedélybetegség helyett hirtelen a meggondolatlan beszédre, a pletykálkodásra kezd összpontosítani. Vagyis kettő az egyben mondanivalója lesz, de ez egyáltalán nem tesz jót neki. Mintha Goldoni kicsúszott volna a saját mondanivalójából es egy másik drámát fejezett volna be. 

A FOGADÓSNŐ

(Fordította: Magyarósi Gizella)

A darab más címmel ismert. Mirandolina a másik címe. Ha összefutnál bármelyik verzióval, tudd, hogy a másik ugyanez! 

 Mirandolina egy fogadót vezet. Nincsen férfi a környezetében, aki ne szerelmesedne belé, legyen az a személyzete tagja vagy a vendégei hím egyedei. Szerelmes belé a pincére, a vendégei szolgái, de szerelmes a gróf is, az őrgróf is. Csak a lovag nem akar szerelmesedni. Ejnye! Mirandolina értetlen és elégedetlen, gondol egy nem túl nagyot, és akcióba lép. Szerinted? 

A belészerelmesedés oka Mirandolina külseje, kedvessége, kommunikációja és a tudatos játszmázása.

A darab cselekménye nem egy wasistdas, de a párbeszédek csuda élvezetesek, a minimális cselekmény vezetése pedig kiváló. S mindvégig következetes arról szól, amiről az elején.

Igaz azonban, hogy ténylegesen nem sikerült eldöntenem, miről is? A férfiak maximális hülyeségéről, ha szép és okos nő kerül a közelükbe? A nők sunyi, hiú játszmázásairól, hogy ha kell, ha nem az alany, de az övék legyen? Hogy a cél: póráz kerüljön minden nagymellényű hím nyakába? Mindenáron kikövetelik, hogy imádva legyenek?

Vagy arról, hogy legyen bármennyi bajunk is, nekünk, férfiaknak a nőkkel, mégis ők a legszebb dolog a világon, és nem lehet,nem érdemes nélkülük élni. Bármennyire is fárasztanak néha. De ha nincsenek, rágjuk a kefét, kaparjuk a falat, minden perc hiábavalóság.

De végső soron mindegy is: az első sorától az utolsóig élveztem a szellemességét. 

NÉGY AZ EGYBEN BOHÓZATOK

Összességében élvezetes volt a kis kötet. Goldoni nem mond nagyokat, s nem mondja azokat lehengerlő szépséggel. A mondanivalója kicsit szájbarágós vagy éppen tünékeny mint A kávéház című darabban, de túlzással sem lehet azt mondani, hogy unalmas vagy erőltetett lenne. 

S a hangneme meglepően modern. Annyira, hogy néha feledtem is, hogy a korukat tekintve ódon, legalább kétszázötven éves darabokat olvasok. De csakugyan feledtette. S azért ez egyáltalán nem csekélység. Vagyis szerencsémnek tartom, hogy van még választék a könyvtárban a darabjaiból. 

Európa, Budapest, 1993, 340 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630755386 · Fordította: Barna Imre, Magyarósi Gizella

2024 második vasárnapja. Mivel mindennap útra kelek, és az időm nagy részét úton töltöm, nekem semmi kedvem nem volt kimozdulni, de mert szeretem őt, és Szerelmetesfeleségtársam meg egész nap a gép előtt ül, nem mozdul ki, alig mozog, hát elmentem volna vele korizni a Budapest Parkba. Pedig, mondom, egy porcikám sem kívánta. De semennyire. Elmentem volna, mert végül olyan sűrűn mozdult a pocakja, hogy nem mert elindulni. Sírva nem fakadtam emiatt.

Ma meg a dolgozdámban összeomlott a szállítási rendszer: a kolléganőm kocsija erőteljes halódásba fogott, így mindkét intézményben én szállítottam a lakókat. Nem volt veszélyes, de azért aktívra sikeredett a nap. Követhetőn aktívra. Csak éppen kedvem nem volt dolgozni. 

Olyan kis hangulathoz való most a Genesis Wind and Wuthering című albuma.

Mario Vargas Llosa műveivel bajban vagyok. Azért vagyok bajban, mert Vargas Llosa csudajó író. Másfelől tud nagyon közönségesen pornografikus lenni. De a közönségességében is irodalmat csinál. Tagadhatatlanul dél-amerikai irodalmat. Konkrétan peruit. De emiatt nem kell ám azonnal Márquez-re, meg a közhelyessé vált mágikus realizmusra gondolnod!

De a keretezett szöveg nagyon visszafogott. Ugyanis Llosa angol Wikipedia-oldalán tételesen olvashatjuk a kitüntetéseit és díjait. Az előbbiből tizenhetet, az utóbbiból, ha jól számoltam, képedj el, hatvankilencet számoltam! Plusz a 2010-es irodalmi Nobel... 

Négy filmet leltem, amit az ő műveiből forgattak. Az egyikből, éppen ebből, a Pantaleón-ból kettőt is. Az egyiket, a korábbit, a '76-osat, Vargas Llosa rendezte. 

Eddig írt huszonnéhány regényt, kilenc drámát, meg vagy huszonhárom nem fikciós könyvet. 

Vagyis Llosa mindent vitt, amit csak vinnie lehetett. De még él! Idén, 2024-ben nyolcvannyolc éves. Az alábbi fotója nem idei, nem friss, csak jópofa. 

 A TÉMA

Bajban van a perui hadsereg: az őserdőben állomásozó csapattestek katonáinak a vágyaik csillapítására nem áll a rendelkezésére nő, ezért rámozdulnak mindenre, ami kielégülést nyújthat a számukra. Tehát ezeken a területeken ugyancsak megszaporodott a katonák által elkövetett erőszakos nemi közösülések száma. Még tisztek hozzátartozói is vannak a sértettek sorában. Hát, bizony azok is nők. 

Azonnal cselekedni kell valamit, hogy ezt a problémát orvosolják. A katonai főfejesek kitalálnak valamit, ezért magukhoz hívatják a feddhetetlen, rendezett házasságban elő, remek szervezőt, Pantaleón Pantoja századost, és látszólag testhez álló feladattal bízzák meg: szervezze meg e területen a Helyőrségek, Határ- és Egyéb Állomások Hölgyvendég Szolgálatát, a HHEÁHSZ-t. Az elnevezés már a századostól származik, aki haladéktalanul a helyszínre utazik, és mert jó katona, a feladatra koncentrálva azonnal neki fog a munkának. 

Annak ellenére teszi ezt, hogy minden szempontból ellene mond az erkölcsinek, veszélyezteti a rendezett házasságát és ráadásul semmi tapasztalata sincsen az adott területen.

Állomáshelyére érve a helyi a felettesei utasítására, a hadsereg erkölcsi tisztaságára való tekintettel inkognitóban kell dolgoznia, senki meg nem tudhatja, hogy Pantaleón a kötelékbe tartozik. Evégett nem hordhat egyenruhát, be sem teheti a lábát a hadsereg hivatalos helyeire, és az információ-csere is csak egy összekötőn keresztül történhet. 

A feladatban semmi katonás nincsen. de Pantaleón kiváló katona, módszeres szervező, kiváló logisztikus, és iparkodik kizárólag a feladatra koncentrálni. De Pantaleón életében nem járt bordélyban, éjszakai mulatókban, semmi kapcsolata nem volt soha az alvilággal, kurvákkal, stricikkel. Ráadásul antialkoholista. De mert kapcsolatokat kell építenie a feladat elvégzése érdekében, erőszakot tesz az elvein, az erkölcsein és végső soron a jellemén. 

A dolgát nagyban nehezíti, hogy még a felesége előtt is titkolni a kell a pontos tevékenységét. A feleség már a megérkezés után sérelmezi, hogy a szállásuk nem a megszokott, rendezett, tiszta tisztiház, s hogy nem tarthat kapcsolatot a tisztfeleségekkel. Azt pedig végképp értetlenül, döbbenten konstatálja, hogy az addig pedáns, tiszta életet élő férje többször kimarad éjjelre, sőt, néha olyan részegen jön haza, hogy úgy kell levetkőztetni. S micsoda alakokkal látja egy kerthelyiség teraszán! 

S nem csak a feleségének nem tetszik Pantoja százados új munkaköre: a párhuzamos területeken munkálkodó bajtársak közül is sokan fogcsikorgatva tűrik ezt az elképesztő erkölcstelenséget. Mindamellett Pantaleón parancsba is kapja, hogy a mert a az elérendő célt a nagyvilág előtt leplezni kell, minden, ami azzal összefügg szigorúan titkos. 

Titkos, titkos... De hogyan lehetne egy ilyen nagyszabású, a katonák között roppant népszerű,sok mozgással járó, rengeteg embert érintő intézményt titokban tartani? S ekkor kezdődnek a bajok. Főleg azért, mert Panteleón Pantoja több mint kiválóan hajtja végre a a feladatot.

A MÓDSZER

Nem egy lineáris regény van a kezünkben, hanem egy montázs. A montázs két fő része: 

• a szerző elbeszélése, egyes szám harmadik személyben
• az esettel kapcsolatos ilyen-olyan katonai jelentések, levelek, cikkek, rádióadások

A SZERZŐ ELBESZÉLÉSE sem szokványos. Először azt hittem, nem figyeltem eléggé. Mer' az történik, hogy X mond valamit Y-nak, majd a következő sorban, sorköz nélkül, közvetlen összefüggés nélkül V szól Z-hez, hogy aztán a következő bekezdésben (persze, közvetlen összefüggés nélkül, sorköz nélkül) B szóljon C-hez, hogy aztán sorköz nélkül visszatérjünk X és Y beszélgetéséhez. 

Kusza? Elsőre az is. Viszont isten bizony könnyen szokható, aztán meg már élvezetes is. De komolyan! 

AZ ILYEN-OLYAN, KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK. Na, ez külön megér egy misét! Ezeken csuda jókat nevettem. Nehéz átadni a miértet, de megkísérlem.

Szóval itt azért arról van szó, hogy a századosunknak többek között az alábbiakkal is szembe kell néznie: 

• meg kell szerveznie egy csuda komoly kurvaszolgálatot,
• a kurvák logisztikáját, mindent, ami a logisztikával jár (repülőgépet, hajót szerez, hozzájuk legénységet, üzemanyagot)
• Ki kell számolnia, hány nőre van szükség.
• ezt kiszámolnia akkor lehet, ha tudja, egy férfi átlagosan hányszor akar kettyinteni,
• mennyi ideig tart egy kettyintés,
• hány kettyintést bírnak egy nap a nők.
• Össze kell hoznia a rendszeres orvosi vizsgálat lehetőségét.
• Szervezeti szabályzatot kell írnia mire használhatók a kurvák, na, jó, a hölgyvendégek, mert akármire, bármire nem!
• Meg kell határoznia, mennyibe kerülnek majd a katonáknak a hölgyvendégek,
• mennyi az annyiból az ő részesedésük,
• és milyen jogcímen vonható le a hölgyvendégek szolgálatának az ellenértéke a zsoldból (mert az, ugye, mégsem írhatják be hogy havi x számú aktus!) 

Ez nem minden, de ennyiből is kiviláglik, hogy mennyi mindenre kell gondolnia, hogy a katonák vérének a forróságát valamelyest enyhíthessék. 

Na, és akkor ezeket a szervezési feladatokat képzeld el jelentésekben, beszámolókban! Aztán meg a jelentésekre való mind katonai, mind nagy- és külvilági reakciókat. S persze, komoly dolog a szex (ahogy egy adventista lelkész, Szigeti Jenő mondta egyszer, a házassághoz kevés, de a váláshoz pont elég), de azért vérkomolyan véve egy kurvaszolgálat tényei, hivatali bikkfa-nyelven, nos, az mulatságos. De nagyon. Azért belső, titkos katonai levelezésben úgy megfogalmazni, hogy a „Csöcsös nevű hölgyvendég”... 

Az alábbi levél minden szempontból kivételes a kötetben. Több ilyen helyesírású nincsen, de én, aki Fülig Jimmy levelein szocializálódtam, talán ezen nevettem legjobban. A levél a helyi rádióadó számító, kegyetlen, de könnyen megvesztegethető kommentátorának szól. 

Requena, ezer957, Oktober  husszinkettő

Hőss Lelkü Sinshi! 

Kiálcsd világgá az „Amazonas Rádjóban”, az igasságtalanságot ustorozó adásodban amit mink minnyájan halgatunk és mindég tapsolunk neked, hogy a Szenterzsébet Támasztponton a matrózok odahorgyák iquitosbul a kurváikkat egy Eva nevű nagyúri halyón, és ott maguk közöt lubickónak a fájintos vizben és nem haggyák hogy mások a nőjikhő nyújjanak, és ugy kűdik vissza azokat, hogy mink Requena haladó ifjúsága nem csinálhattunk velük semit. Igasság ez Hőss Lelkü Sinshi? Már vótunk mink a falu férfiajinak kűdőccsége, szeméjesen Teofilo Morey biró mentt elől, panaszttenni a Szenterzsébet Támasztpont parancsnokánál, de az a gyáva fickó mindentt
letagadot, aszt monta, hogyan engedném  a requenaji fijataloknak hogy mekkúrják a Tőgyvendégeket, ha eccer a Tőgyvendégek nemis léteznek, és még megis esküdöt a gyerekmártirra az a zistentagadó. Mindha bizony nekünk nemvóna szemünk meg fülünk, mit szólsz ehhő a pimassághó Sinshi? A matrózok mér igen és mi mér nem? Tán nekünk nincs fütyüllőnk? Aggy enek hangott a te adásodban Hőss Lelkü Sinshi, hogy reszkesenek, és súlydzsd üket a porba!!! 

A te halgatójid 

ARTIDORO SOMA
NEPOMUCENO QUILCA
CAIFÁS SANSHO 

Ezel a levélel eggyüt küggyük neked ajándékba eszt a papagájt akinek pontolyan Aranyszája van mint neked Sinshi.

Vargas Llosa ügyességét bizonyítja, hogy az általa „idézett” dokumentumok nem csupán illusztrálják a történetet, hanem maguk mesélik el és viszik tovább.

MIRŐL SZÓL?

Ha akarod, komédia. Ha akarod tragikomédia. Ha akarod szatíra. Leginkább talán ez. Szatíra a bigottságról, a képmutatásról (lásd a fenti levelet, de ez csak egy példa), a vallási fanatizmusról, a hadseregről. Főleg az utóbbi. 

Ezen a ponton valamelyest rokona A 22-es csapdájának és a Mesterségem a halálnak. Egyfelől a hadsereg parancsuralmi logikátlanságában, másfelől az elvakult parancskövetésben. Merle regényével rokon abban is, a két főszereplő katona nem keresi a feladatát, csak megkapja. S miképpen Rudolf Lang tökélyre fejleszti a koncentrációs tábora működését, fátylat borítva a működésének a tartalmára, aképpen Pantaleón is „kimaxolja” (de utálom ezt a szót!) a hölgyvendég-szolgálatban rejlő lelehetőségeket. Mi több, még továbbiakat is felfedez. S végső soron ő is képes túllépni azon, mit is szervez. 

Vannak persze jelentős különbségek is. Például Pantoja százados szimpatikus ember. Még akkor is, ha esendő. Meg az is különbség, hogy amit Pantaleón szervez, az természetes emberi ösztönök kielégítésé szolgálja. Sőt, a hölgyvendég-szolgálat ötlete ráadásul nők védelmének az érdekében merül fel. S végső soron a működése mindenkinek jó: a szeparált környezetben élő katonák enyhet találnak, ezáltal a környezetükben élő nőket nem fenyegeti veszély, a hölgyvendégek pedig biztonságos környezetben, orvosi ellenőrzés mellett állandó, biztos keresethez jutnak.

Lang tábora és a tábor hatékonysága mellett érveket nem lehet felhozni: ott a hatékonyság azt jelenti, hogy emberek pusztulnak el. 

Pantaleón történetét olvasva nem tudott nem eszembe jutni Dinnyés József már itt-ott, de minimum három esetben már idézett hiperrövid dala:

Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta,
Minden egyes esetben az alkalom hiánya.

Mert Panteleón bukásának a végső oka az irigység, a képmutatás és a bigottság. 

Te mit szólnál egy jól szervezett hölgyvendég-szolgálathoz, az államnak adózó bordélyházakhoz, ahol a prostik minden szempontból biztonságban vannak, tuti, hogy egészségesek? És miért nem támogatnád? 

VARGAS LLOSA KÖNYVE

roppant szórakoztató, mulattató, felettébb ötletes és a éppen a megfelelő hosszúságú. Méltán az egyik legkedveltebb regénye az írónak. 

Magvető, Európa, 1977, 310 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632704436 · Fordította: Huszágh Nándor

2024 nekem első, egyébként második munkahete. Mocsok nehezen múlt el. Ma péntek van, annak is a délutánja. Hideg is volt egész héten, csak ma ment nulla fok fölé a hőmérséklet.

Olyan semmihez nem volt kedvem, csak heverni a meleg takaró alatt, kávét kortyolgatni, és egy másodpercre sem tudtam empatikus lenni sem a sarkkutatókkal, sem az eszkimókkal. Fene a gusztusukat! De persze már nem tehettem meg, hogy csak hevergetek, dolgozni kellett. 

Valahogy olyan csendes konfliktusos volt hét. Nem nagy hirigek, csak apró összezördülések. Valahogy még Lili unokám se dobott fel, pedig ilyen még soha nem volt. Vele nem volt konfliktus, csak olyan kis semmilyen hangulata volt neki is. Vagy a sajátomat vetítettem ki rá. 

A gender őrület, amely  egy csepp józan ésszel követhetetlen és visszataszító, alapjaiban akkora marhaság, hogy ha nem lenne véresen veszélyes, röhögni lehetne rajta. 

Brigit Kelle azt mondja: igen, halálosan veszélyes ez az áradat, de  bármelyik diktatúrán lehet. röhögni a korlátoltságán miatt  Hát írt egy könyvet, amelyet elképedve, undorodva, felháborodva, értetlenül és hitetlenkedve végigröhögsz. (Már csak azért is, mert itt, Magyarországon nem érezzük testközelből ezt az elképesztő blődületet.) 

Az mondjuk már egyáltalán nem vicces, hogy Kelle asszony rendőri védelmet kért a szókimondó, logikát követelő gender-kritikáit követő fenyegetések miatt. (Van más is, ami vérforraló, de arról majd később.) Így megy ez! 

A fenyegetések oka nem csupán a gender-képviselők párbeszéd- és vitaképtelensége, hanem elsősorban az, hogy Brigit Kelle soha nem felejt el rámutatni arra, hogy a gender Európára erőszakolt ideológiája egyfelől hatalmas összegektől fosztja meg az adott társadalmakat. 

Nem túlzás kijelenteni, hogy az önjelölt, és soha, sehol, semelyik társadalomban semmilyen szinten meg nem szavazott kóros marhaság vírusszerű terjedésének az oka nem csupán az osztódással szaporodó elmebaj, hanem a benne levő hihetetlen nagyságú anyagi lehetőségekhez való hozzáférés is. 

A könyvét megjelentető MCC  Kiadó így mutatja be a hölgyet: 

Vagyis magyar a lelkem. Na,jó, magyar származású. Innen nem derül ki, de egyébként Heltai Gáspár születési helyén, Nagydisznódon született ő is, 1975-ben,

E könyv szempontjából azonban ennek semmi jelentősége nincsen. Annak, hogy Birgit Kelle nőnemű és annak is vallja magát, nos, annak bizony hatalmas jelentősége van!

MI A FRANC AZ A GENDER?

Aham, nagyon jó a kérdés... Hát izé... Tulajdonképpen nincsen egyértelmű definíciója. Voltaképpen a fene tudja. (Minden bizonnyal ezért van az osztrák fővárosban tizennyolc [!] gender-tanszék.) Azért nincsen általános definíciója, mert értelmezhető mindenhogyan. Meg azért sem, mert az önellentmondásos értelmetlenséget nagyon nehéz definiálni. 

De azért tegyünk egy kísérletet! Ha nem is a definícióra, de a körülírásra. 

A gender azt állítja, hogy a biológiai nemnek megfelelő viselkedés semmi más, mint ránk kényszerített társadalmi konstrukció. Valójában mindenki olyan nemű, amilyennek érzi magát. S nem kell megállni a két nemnél, mert már önmagában ez is szexizmus.

A választott, egyéni nemének elfogadtatása mindenkinek elemi joga. Egy csoportnak nincsenek, nem lehetnek joga, hiszen a nácikkal azonosíthatók: ők a heteroszexuálisok. Mindegy, hogy férfiak vagy nők. Ha férfiak, elve egy elnyomó, zsigerből szexista nemhez tartoznak, ha nők, akkor meg a szolgalelkűség, a zsigeri alávetettség irányítja őket. 

A gender alapvetően a nők hatalmáért küzd. Akkor is, ha a pakliban benne vannak a homoszexuális és a transznemű férfiak is. Meg az ezer másik ilyen-olyanság. Ez a küzdelem önmagában és alapjaiban ellene mond annak, hogy a konstruált férfi-női mivolton kívüli, valódi férfi-női mivolt jogainak kell érvényesülni, mert a férfiak érvényesülését nagyjából úgy képzeli el, ahogyan az a most hirtelen a könyvben meg nem talált szervezet esetében történt: a negyvenkét női alkalmazottra mintegy tíz férfi esett. Nem fizikailag. Sally Miller Gearhart, leszbikus jogász már 1982-ben arról beszélt, hogy a férfiak számát tíz százalékra kell csökkenteni. 

A reális család című szobor Birmingham-ben. Keresd a képen az apát, a férfit! 

A cél, hogy teljesen genderré váljon a társadalom. Sutba minden eddigi, domináns értékkel, elő minden szexuális aberrációval (igen, a pedofíliával sincsen baj, mindössze a gyermekek szexualitáshoz való joga felől kell megközelíteni!) 

Mi mindennek kell genderré válnia? Mindennek. Például a nyelvnek. Mert felháborító, hogy a német és más egyéb nyelvben mekkora szerepet és hangsúlyt kap a hímnem. Meg kell változtatni! Akkor is, ha a erőszakot tesznek vele az adott nyelv összes szabályán. Németországban így lettek a professzorokból professzorasszonyok, vagy profeszorx-ek. (Mintegy elcseszett Asterix képregény!) 

De genderré kell válnia az öltözőknek, a vécéknek, a leadott vizsga- és diplomadolgozatok nyelvezetének, a filmeknek (vö. a Netflix nagyjából bármelyik alkotását) mindennek, de mindennek. 

A megvalósítás ugyan tengernyi  ellentmondást rejt magában, de erre fittyet kell hányni! Milyen ellentmondásokról van szó? Csak három eklatáns példát hozok.

• A gender tanítása szerint a biológiai nemnek nincsen jelentősége, semmit sem határoz meg, az csak konstruált, vagyis a szocializációtól függ. Ezzel szemben a nők mindenben való kiemelése, előre tolása teljesen egyértelmű.
  • Lásd például a fenti szobrot.
  • A a kétezertízes bécsi Orvosi Egyetemen a nők vizsgaeredményei rendre rosszabbak voltak mint a férfiaké. A megoldás az lett, hogy a nők ponthatárait csökkentették (pozitív diszkrimináció). Azonban a részvételi arányhoz viszonyított teljesítmény még így is rosszabb volt mint a férfiaké. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy az alacsonyabb pontszámmal felvett nők miatt az eredeti pontszámhatárokat elért férfiak ne kerüljenek a felvettek közé. A bécsi bíróság, ahová az egyik fel nem vett férfi keresetet nyújtott be, gyakorlatilag egy legyintéssel elintézte a kérdést, és elhajtotta a kárvallottat. 
• Ha nincsen jelentősége a biológiai nemnek, miért örülünk annak, hogy a férfinő/nőférfi Conchita Wurst , a szakállas nő, de inkább női ruhába öltözött, borotválatlan pasas nyerte az Eurovíziós Dalfesztivált? 
• A megvetendő hete nő, értsd:  heteroszexuális, ugyanúgy a macsó pasast kívánja, mint egy homoszexuális férfi. Az alapgond: hogyan egyáltalán lehet egy férfit kívánni? 

A helyzet az hogy a könyv zúdítja az információk özönét, lapról lapra csudálkozhatunk, hogy a hülyeség, ha nem is xilofonozik, foszforeszkál (hommage a Sándor György). De tényleg töméntelen mennyiségű eszementséggel nézhetünk szembe. Ha nem lenne végtelenül tragikus a tudomány, a vallás, a természet adta biológia kiherélése, végtelenül komikus lenne az egész. 

KOMIKUM

A szerző megközelítése humoros. Úgy tesz, mintha bólogatna az ideológia katyvaszra, önkritikus kérdéseket fel, összefüggésekre, összefüggéseket, logikai hibák tömkelegére mutat rá, miközben nevet és nevettet. 

Remélem, világossá vált, hogy az öltözőkabinokkal a gender aknamezejére léptünk. Ebből nyilván az is következik, hogy Berlinben időközben tárgyalásokba kezdtek a transzszexuálisok extra fürdőidejéért. Az SPD és a zöldek 2014 őszén a berlini Tempelhof kerületben azt követelték, hogy Schöneberg városi fürdőjében minden hónapban foglaljanak le két órát csak az inter- és transzszexuális emberek számára. Csak védett terekben kerülhetik el ezek az emberek a „bizalmatlan tekinteteket és az elítélő megjegyzéseket”. 

A transzszexuális embereknek a definíció szerint biológiai nemük eltér az érzésük szerintitől. Az interszexuális embereket nem lehet genetikailag vagy anatómiailag egyértelműen egy nemhez
rendelni. Fölmerül a kérdés: hogyhogy csak a transzszexuálisok és az interszexuálisok számára legyen extra fürdőidő? A kövér emberek nincsenek kitéve minduntalan hülye megjegyzéseknek? Mi a helyzet a nagy mellű nőkkel? Nem bámulják meg őket állandóan az uszodában? És a kis mellűek? Mi  a helyzet az erős szőrzetű férfiakkal? Most akkor kapjanak saját fürdőidőt? Nincs-e egyes városokban már extra fürdőidejük a muszlim nőknek, hogy védve legyenek a férfiak pillantásaitól? Ne becsüljük alá a vallási hovatartozást mint fürdési tényezőt! 

Egy pap barátom mutatott rá arra a nem elhanyagolható problémára, hogy fürdés közben egy-két óvatlan mozdulattal véletlenül megáldhatná a vizet, és mielőtt bárki észrevenné, az összes fürdőző szenteltvízzel spontán meg lenne keresztelve. Tehát muszáj, hogy a papok is sürgősen extra fürdőidőt kapjanak!

És ha már külön fürdőidő, akkor kérem, legyen mindenkinek: szépeknek, csúnyáknak, kövéreknek, soványaknak, vallásosoknak és még ráadásul az összes Facebook-nemnek is. Így kell ezt csinálni! (104–105.)

Ebben a szellemben íródott az egész könyv. Tréfás! De tényleg az.

AMI AZONBAN CSEPPET SEM TRÉFÁS

A gender alapos és körültekintő. Nem hagy figyelmen kívül egy korosztályt sem. A legfiatalabbakat sem. Négyéves kortól elkerülhetetlennek tartja a szexuális felvilágosítást. A mindent érintő felvilágosítást. Alsós korban tudjanak már a gyerekek fapéniszre sötétben gumit húzni és legyenek tisztában a nyalás mikéntjével. Ez is elképesztő, de legalább része lehet a heteroszexualitásnak. A gender persze nem áll meg itt. A kicsik érzékenyítése az összes gender-nemmel kapcsolatban elindult. (Nem mondtam, eddig kábé negyvenezer nem van! Negyvenezer! Én leragadtam kettőnél.) 

S ha már a gyerekek és a fiatalok: természetesen a végső cél a pedofília árnyalt megítélése. Ahogyan fentebb mondtam: a pedofília csak akkor rossz, ha rossz irányból közelítjük meg. A megfelelő irány a gyerekek örömhöz kapcsolódó joga. Élesedik a helyzet. 

A KÖNYV EGY LÉPÉSSEL TÁVOLABBRÓL

Nem, nem a tartalmára gondolok, hanem magára a kötetre, mint könyvre.

Az MCC Kiadótól megszokottan a kötet külseje megkapó: ezúttal tréfás, részletgazdag rajz került a borítóra: egy udvaribolond a király trónusán. Mindent elmond. A könyv pedig stabil, nem enged a ragasztás, a tördelés átlátható, informatív a lábjegyzetek, van belőlük bőven, megint a kötet végére kerültek (a magam részéről nagyon nem kedvelem ezt a megoldást, de legalább a kötet elejétől kezdve folyamatos a számozás. 

A szöveggel van egy kis baj. Nem tudom, a német eredeti milyen, de a magyar döcög. Nincsen baj a megértéssel, de sajnos elég sűrűn akadt olyan szövegrész, amelynek az értelmén el kellett méláznom. S nem, ez nem a gender újbeszél következménye volt, hanem vagy a szerzőé, vagy a fordítóé. Ez bizony sajnálatos. 

Egészében azonban a hasznos, hogy ez a pillanatnyi látlelet egyáltalán olvasható magyarul. Bár van kétségem, hogy azok olvassák-e majd el, akik amúgy is tudják, látják, mi zajlik tőlünk nyugatabbra, vagy azok, akik tudni szeretnék. Attól tartok, az utóbbiak mindössze az O1G újabb ellenségkép-gyártását ismerik majd fel benne, nem pedig a frontális támadás egészét. 

Mert a gender-dömping bizony frontális támadás a család ellen. Posztkeresztényként nem tudom nem azt látni benne, hogy Isten mentsvárai kerültek össztűz alá: a házasság, az édeni párkapcsolat és a gyermekek legfontosabb közege. 

Apropó, alakul már Isten nőiesítése, genderizélése is. Tudod, hogyan szól a Miatyánk genderül? Ülj le, mert nem fogsz állva maradni! Előre szólok, azt tudnod kell, hogy ideje volt a Bibliát igazságos nyelvre lefordítani. Az igazságos nyelv azt jelenti, hogy a szövegének meg kell szabadulni az igazságtalan patriarchális látásmódtól. 

...legalábbis a Miatyánk-probléma kielégítően megoldottnak látszik. A www.frauensprache.com nevű oldalról, amely a politikailag korrekt nyelvért fáradozik, különös tekintettel a nőkre, már régóta tudjuk, hogy a „patriarchátus ott manipulál, ahol teheti”. A vallás évezredes hazugságait fedezték fel, és helyreigazították őket. A Miatyánk most így hangzik: „Ó, te lélegző Élet, a ragyogó hang forrása. Bennünk és köröttünk ragyogsz, még a sötétség is ragyog, amikor emlékszünk. Kozmosz Atyja-Anyja, avagy mindenben Lélegző Élet, nevek Neve, megoldódik identitásunk általad." Aki inkább összezavarodott, semmint megvilágosodott ennek hallatán, annak dolgoznia kell még  genderkomptenciáján, és meg kell még rezegtetnie néhány hangtálat. Talán az alkohol
is segít túllendülni a sokkon. (133.)

Nem tudom, Kelle asszony azért nevettet, mert az egész tényleg hunoros, vagy azért, hogy addig nevessünk, amíg lehetőségünk van rá. Mert alapvetően a gender-terror ereje, befolyása, kényszere odakint már egyáltalán nem tréfás, s egyre inkább, egyre mélyebben áthatja a mindennapokat. Pedig senki sem hívta, senki sem kérte, senki sem kívánta.

Végezetül három link. Jó, értem, rendben, Origo. De akkor is... Ha más nem, a képek beszédesek. 

Két transznemű kormánytag képviselte Amerikát – egyikük férfiakat szokott pórázon kutyaként sétáltatni 

Egy amerikai transznemű lett az ukrán védelmi erők új szóvivője

Joe Biden transzminisztere dicsérte azt a klinikát, amely eltörölné az „anya” kifejezést

A komcsik tudtak valamit,lássuk be!

Nincs különbség, csak az évek számában: a Heartstopper című képregény minden árnyalás nélkül semmi más, csak melegpropaganda. 

MCC Press, Budapest, 2022, 208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156351296 · Fordította: Drimál István

9/10

2024 első hetének a vége. Holnap már munka. Nem szoktam szájhúzva dolgozni menni. De most valami piszkosul nincsen hozzá kedvem. Húzom a számat. 

Ma leszedtük Szerelmetesfeleségtársammal a karácsonyfát. Mű fa. De annyira élethű, hogy féllapátnyi tűlevelet söpörtem össze, miután nylonzsákba gyömöszöltem. Fel is porszívtam a lakást, amíg SzFT a díszeket finomrendezte. Aztán csináltunk egy felséges hagymás májat, nyers zöldséggel. S ebben a téli szünetben utoljára eldőltünk egy délutáni alvásra. 

Nincsen semmi bajom, csak olyan kis lehangolt vagyok. Miközben tök jó a kedvem. 

Egy Rick Wakeman-koncertet hallgatok. Megunhatatlan. 

Mivel Magyarországon csak a beavatottak számára mond valami a név, a kiadó a fülszövegen túl majdnem két oldalt szánt a könyvben a személy és a képregény történetének a bemutatására. 

Kit Carson és a Kit Carson nagyon zanzásított története

A fülszövegben ezt olvashatjuk: 

Kit Carson létező személy volt, akinek a legendáját már életében számos olcsó ponyvairomány táplálta, 1868-ban bekövetkezett halála után pedig szinte mitikus karakterré vált. A populáris irodalom egyik legnépszerűbb vadnyugati hősének valós és elképzelt kalandjaiból számos képregény készült, főként az 1950-es és 1960-as években. Gyűjteményünkbe ezek közül választottunk ki két angol és egy francia epizódot.

A majdnem két oldalon még nagyon sok mindent. Például, hogy az első ízben 1949-ben találkozhatott vele a nagyérdemű, hogy aztán 1962-ig összesen százötvenhét füzetben láthassa viszont. A képregényes karrierje nem ért itt véget, ez csak az első kiadó teljesítménye. Az angol kiadó leállása után a franciák vették át a sorozatot, és nem csupán fordításokat jelentettek meg, hanem önálló, új történeteket is.

A Kit Carson rajzolóit csak kezdetben nevesítették, később külföldi bérrajzolókkal dolgoztattak a kiadók. Mer' sokkal olcsóbbak voltak. Éppen ezért egy időben divat volt a stílusjegyek alapján összetotózni, melyik lapszámot ki követhette el. Nem volt egyszerű feladat, nem is lehetett száz százalékos a találati arány. 

A sorozat nagyjából a négyszázadik számig közölt új történeteket, azután már csak újraközlések jelentek meg. Egy történet, ennek a kötetnek az alapján hatvan oldal körül volt. 

Az igazi Kit Carsonról itt olvashatsz bővebben

A Tex és a Kit Carson

Mondtam, amikor lekaptam a polcról, azt hittem, egy számomra ismeretlen Tex-kötetről van szó. A tévedésem alapja a hihetetlen hasonlóság volt az angol és a Sergio Bonelli Editore által megjelentetett olasz képregény között. Mert nézd csak a Frike Comics által a legutóbb megjelentetett Tex címlapját! A különbség annyi, hogy Texen nincsen kesztyű és nem piros a nyakába kötött kendő. (Jó, belelapozva ez a Tex-sztori történetesen színes, de egyébként meg jobbára nem az. Ahogyan a Kit Carson sem) Ugye, hogy ugye? Érted már a félreértsem okát 

Nem tudom, csak hihetetlenül párhuzamosan futottak-e az ötletek, vagy az angolok és az olaszok árgus szemekkel figyelték egymás képregény-piacát? Egyébként a Tex is 1949-ben indult. Igaz, a mai napig megjelenik. Ebben tehát ő győzött. 

Hogy ki vette kitől az ötletet, nem tudom. Mondja meg az, aki tudja, hogy kié volt az alapötlet a Doctor Hertz és A padlás szerzői közül! (Én bár Presser fan vagyok, voltam, mégis a Hertz-et szerettem jobban, koherensebbnek érzem a sztorit.A padlásét, hiába láttam többször is, el nem tudnám mondani.)

De közönségként, képregény-szeretőként azt mondom, jól jártunk, hogy két néven, két náció ugyanazt az alakot tette meg képregény-főszereplőnek. Komoly átfedések vannak Kit Carson és Tex között, de bánja a kánya, amíg mindkettő tetszik. Mindkettő tetszik.

Egyébként még a rajzok stílusa is veszélyesen összecseng. Az a szerencse, hogy teszik az a realista stílus, amit képviselnek. Nincs az alakok mozdulataiban, mozgásában semmi darabosság, jellegzetesek és élnek az arcok, viszonylag részletesen kidolgozottak a hátterek, minden él, semmi sem statikus. Én mondom, úgy jók, ahogy vannak!

Az alakot illetőn meg, legyen szó bármelyikről, Tex-ről, Carson-ról, gondolj Karl May Old Shatterhand-jére vagy Cooper Natty Bumppo nevű figurájára (ha így jobban megy: Vadölő, Sólyomszem, Bőrharisnya), és máris előtted lehet Kit Carson alakja is. 

Ebben a Kit Carson-kötetben, ahogyan azt a fülszöveg is elmondta, három történet van.

A komancs herceg

Komancs herceg? Herceg? Az indiánoknál? Mindenesetre jól hangzik. Ha marhaság is. Mert A törzsfőnök fia is lefedte volna a tartalmat. 

A kajovák megtámadják a komancsokat. Ahogyan azt a fiatal Kit Carson a nyomokból kiolvassa. A komancsok tábora üres, egyértelmű a külső rombolás. 

Kit és két társa zajt hall. A bokrok közül egy is indián kisfiú lép elő. Kit nagypapakorú társa Lynx ránézésre megszereti a  gyermeket, és elhatározza, hogy a családja híján majd ő felneveli. Ebből lesz a konfliktus: a fiú apja a komancsok törzsfőnöke, És még nagyon is él. Az öröme határtalan,amikor rádöbben, hogy él a fia. El is viszi magával. 

Na, itt veszi kezdetét a konfliktus akció része. 

A félelem határvidékén

A helyszín az Egyesült Államok részévé lett Kalifornia. Szekérkaraván tart a határ felé. A tulajdonosa egy gazdag amerikai. A vezetője egy másik amerikai. Persze egyébként a karaván minden tagja amerikai. 

A határ közelében egy nagy folyó szeli ketté a Kaliforniába vezető utat. A vezető a széles folyóra mutatva kijelenti, hogy a gázló itt van, és sehol máshol. A karaván tulajdonosa bizonytalan, félti a családját és a szekerek rakományát. De mert nem lát más lehetőséget, hallgat a vezetőre: páran átúsztatnak a lovaikkal, hogy áthúzhassák a tutajra tett szekereket. Amikor a tutaj a folyó közepén jár, a lesben álló soson harcosok akcióba lépnek. A vezető, aki a gázlót ajánlotta, köddé válik. Az a szerencse. hogy éppen arra jár, na, vajon ki? Hát persze, hogy ő: Kit Carson!

A konfliktus persze nem ér itt véget, hiszen az amerikaiak éppen csak beléptek Kaliforniába. 

Az árulás bére

Ez a legegyszerűbb történet. Egy katonaruhás alak merényletet követ el a wahpekute indiánok (ma, ezt a törzsevet sem hallottam még!) főnöke ellen. Egy kisebb csapat indián távolról látja az eseményeket. Kit Carson azonban közelebb van a még élő áldozatoz. Az indián csapat vezetője Minute, a lelőtt főnök rokona. Aki, mert a főnök olyan állapotban van, amilyenben, rokoni jogon iparkodik átvenni a vezetést. Lefogatja Kit Carsont és és a wahpekuték táborába viteti. 

Ahonnan Kit Carson... De ne mondjak már el mindent! 

Ez is galéria, meg ne állj az első képnél.

Mindösszesen

kellemes meglepetés volt ez a képregény. A vadnyugati történeteket mindig kedveltem, különösen a Lex Barker-Pierre Brice alakította Old Shatterhand-Winnetou páros és a jugoszláv indián, Gojko Mitić bármelyik filmjét. A szerelem persze Karl May-jal kezdődött, Az Ezüst-tó kincsével. (Cooper annyira nem jött be. Lehet, újra a kezembe kellene vennem a Nagy indiánkönyvet.)

Szóval önfeledten olvastam egy kádnyi forróvízben csücsülve, újév után két nappal, szabadságon, Szerelmetesfeleségtársam társaságában (nem, sajnos ebben a kádban nem férünk el ketten, ő szobában dolgozgatott, amíg én a forró vízben henyéltem). S tulajdonképpen micsuda mást várhatna az ember egy vadnyugati témájú képregénytől? 

Na, ugye! 

Nero Blanco Comix, Budapest, 2023, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524769 · Fordította: Bayer Antal

9/10

2024 első hete, itthon, szabin. Különösebben nem jártunk semerre sem, csak a könyvtárban. Nekem annyira nem is hiányzott a jövés-menés. Mára terveztünk egy balatonfüredi, Tagore-sétányos korcsollíázást, de ráolvastam a véleményekre, és az jött le, hogy bár az ötlet piszok jó a megvalósítás csapnivaló lett: vacak a jég minősége, marha messze van a nagyon drága toalett, irdatlan hosszú a sorban állás ideje. Lebeszélődtünk. Ezt így nem akartuk bevállalni, ehhez túl hosszú lett volna az utazási idő és túl magas az útköltség-belépő árérték-aránya. 

Nézem Szerelmetesfeleségtársamat: itt ól előttem az íróasztalánál. Dolgozgat. Nézem profilból a zsidó-indián orrát, az ugyancsak fogható termetét, a szép ívű száját, a szemöldökét... Nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Ahogy abba is nehéz belegondolnom, hogy volt idő, amikor nem vele éltem. Miközben tulajdonképpen mindig is őrá vártam. Mondtam már, hogy szeretem ezt a nőt, ezt az embert? 

Paul Geraldy tette fel a vesékbe hatoló kérdést a „Te meg én”-ben: 

„Van örömünk, van régi búnk,
mind a kettőnket egy csók andalít
s tulajdonkép alig-alig
hasonlítunk.
Egy szó elég, csak egy szilaj
és semmi pör,
örvény nyílik és a vihar
kitör!
Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy
és tiszta, lágy,
de hát mihelyt bennünket elhagy
a vágy,
csak félig értjük azt, mi volt már
és ott az átok...
Te, hogyha férfi volnál,
lennénk barátok?”

Jó, SzFT-vel a vers eleje soha nem volt igaz: nagyon-nagyon hasonlítunk. Szerencsére nem külsőre! Rosszul járna, mert így nagyon szép! Mondjuk veszekedni kezdetben azt nagyon tudtunk... Én bajnak ítélem, hogy manapság már nem hajlandó rá. De azt, hogy ha férfiból lenne, és nem szerelem lenne közöttünk, akkor barátok lennénk, abban biztos. vagyok. 

Kondor Vilmos író. Eleddig, ha jó számolom, tizenhét kötete jelent meg. Az első sorozata egy a 20. század eleji Budapesten játszódó noire krimisorozat volt. Nem olvastam. (Úgy egyáltalán nem olvastam még egyik könyvét sem.) Hogy a képregény megítéléshez ez szerencse-e vagy szerencsétlenség, nem tudhatom. Az első Budapestes könyvéből, a Budapest noire-ból készült filmet láttam, de úgy nagyjából semmi sem maradt meg belőle. Az sem, hogy tetszett. Olyan kis egynek elmegy-darabként él bennem. 

Vagyis a filmet leszámítva tegnapig teljesen szűz voltam Kondor Vilmosból. 

Mesélj, apuskám!

Ezt olvasom a fülszövegben: 

Gordon Zsigmond, a sokat látott zsurnaliszta tíz év után, 1956 őszén bukkan fel ismét Budapesten – a forradalom kitörésének éjszakáján. Ugyan nem kereste a lehetőséget, hogy leszámoljon Wayand Tiborral, az emberrel, aki minden rosszat megtestesített ebben az országban, a sors mégis összehozta vele a Köztársaság téren, a forradalom legvéresebb helyszínén. Gordon tudja, hogy a jövőt csak a múlttal elszámolva – egyesek szerint leszámolva – lehet építeni, és amikor lehetősége nyílik a minden rendszerhez tökéletesen idomuló Wayanddal szembenézni, egy percre sem habozik…

Az mondjuk első olvasatra feltűnt, hogy a két fő szereplőnek mennyire tipikusan magyaros neve van: Gordon, Wayand. Jó, hát nem lehet mindenki Kovács, Szabó, Nagy, Kiss vagy Molnár, ez igaz. S Gordon vezetéknevű ismerősöm ténylegesen létezik. Oké sikoljunk el a nevek felett 

A helyzet az, hogy mivel a füzetke mindössze harminckét oldal, mire a fent vázoltakat átlátjuk, a sztori végére is értünk. Vagyis a fülszöveg nem tréfál: nagyjából mindent elmond. Annyira mindent, hogy minden más szinte szinte nincs is benne.  

Nem tudom eldönteni, kevés-e, ami kevésnek tűnik? Önmagában talán nem. Vagy mégúgy is... Mert az, hogy Gordon és Wayand természetes ellenfelek, valahogy nem sikerült átélnem. Azt sem, miért is a zsigeri ellenszenvből fakadó párharc kettejük között. 

Nem vonom kétségbe, hogy léteztek, léteznek politikai metamorfózisokon átesett gerinctelen csúszómászók, akik nem természetes ideológiai fejlődés során, hanem pragmatikus kényszerek által forgatják a köpönyegüket. Az sem kérdéses, mennyire szimpatikus ez az forduló széllel változó elkötelezettség. De önmagában, hogy az ilyen elvtelen emberektől hányni kell valahogy nem tölti ki ezt a képregényt. 

Mondjuk az legalább szerencse,hogy Kondor megkísérelte élő alakokkal megtölteni az '56-os sztorit. Eleddig a részemről még nem találkoztam olyan könyvvel, filmmel, ahol '56 eseményei ne csupán papírmasé díszletet,  jelentettek volna a klisé mondanivalóhoz. Ilyen volt filmen a Szabadság, szerelem, és ilyen képregényben a Budapest angyala. Ami rajzaiban lenyűgöző. Pont. 

Ne is pepecseljünk vele tovább! 

Illetve egy mondat erejéig még de: könnyen lehet, hogy csak az adaptáció nem sikerült igazán jól, mert a regény tetszési indexe a Molyon 89%-os, s az egyáltalán nem rossz arány. 

A rajzokról, papikám, na azok...!

Nem láttam még Kalászi Benjámin más alkotását. A Moly nyilvántartásában mindössze egyetlen másik, valamelyest, de nem miatta vitatott kötet szerepel, amelyet illusztrált. Amikor belelapoztam ebbe a füzetbe, ránézésre nem vett meg kilóra. Csak második, alaposabb megnézésre. Figyeld csak! (Galéria következik ne állj meg az első képnél!)

Láthatod, a képregény fekete-fehér. Nekem ezzel az égvilágon semmi bajom nincsen. Sőt! Az is világos, hogy bár szürkeárnyalatosak a rajzok, Frank Miller Sin Cityi-je azért ihlető forrásnak bizonyult. De csak ihletőnek, nem lett belőle plagizáció. Rendben vannak az arcok, a mozdulatok, felismerhetők az alakok,kidolgozottak az utcaképek, az épületek, jók az oldalkompozíciók. Mi kell még egy jó képregényhez? Mármint a legalább ennyire kidolgozott történeten kívül. 

S akkor, mi van úgy összességében? 

Az van, hogy hiányérzet maradt a Budapest novemberben képregény-változata után. Mintha egy trailert néztem/olvastam volna. Vázlatot. Szinopszist. Két-három sör közben elmesélt történetet, ahol, amikor a részletek finomságait az alkohol már elmosódottá, ezáltal feleslegessé teszi. 

Hiába jó figura a két angol nevű magyar, a motivációk, a jellemek árnyaltabb megmutatása sehol se nincsen. Ahogy egy nem magyar előismeretek nélkül '56 történéseiről se tud úgy nagyjából semmit. Hogy mi volt ez az egész, ki lőtt kire a Szabadság téren, mennyien maradtak ott, meg a pesti srácok, meg a Corvin-köz, meg november 4-e és az azt követő összeomlás tragédiája, illetve az egészet követő véres megtorlás, Kádárostul, Biszku Bélástul, Nagy Imréstül, Mansfeld Péterestül. Akkor is, ha értem én, hogy ez nem történelemkönyv és főleg nem történelmi tabló. Ilyen szempontból a Budapest angyala jobb volt, bár az sem az igazi. 

Mondjuk Kádár neve el sem hangzik, pedig már novemberben vagyunk, vagyis a keleti határunkat átlépték a szovjet csapatok. Horthyé meg, akinek '56-hoz az égvilágon semmi köze nem volt, kétszer is. „Ki érti ezt? Én nem!”

Sokkal többet nem tudok mondani. Ha a füzetke könyv lenne, az én mesém is tovább tartott volna.

Viszont innentől Kalászi Márton neve már sokat mondóvá vált. S ez sem kevés! Mi az, hogy, nagyon is! 

Nero Blanco Comix, Budapest, 2022, 32 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524738

7/10

2024 januárjának az első hete, annak meg a közepe. Nagyon telik ez a szabadság. Túl nagyon. Alig van már három és fél nap. Úgy volt, hogy ma elmegyünk Balatonfüredre a Balaton parton létesített jégpályára korizni egyet, kipróbálni Szerelmetesfeleségtársam múlt héten vásárolt koriját, de Csemete bejelentkezett, hogy a párjával átugranának, koccintsunk már egyet. 

Meg olyan mocsok szél is fúj, meg alattomosan csapkodja a szitáló esőt, hogy még a holnapi nap is kérdésessé vált. Meglátjuk. 

Jó élni. Az unokám meg hétfőn lesz két éves. Milyen gyorsan öregszik a kis angyal! :-D

Ez már a második könyv, amely azt mondja: FITTYFENÉT VAN EZ ÍGY! A Róma megítélését meghatározó össznépi konszenzus sunyi vádakon, tévedéseken, prekoncepciókon alapul. Nem fosztogatnak, hanem osztogatnak, ez ezért, az azért nem állja meg a helyét.

Az első kötetet, amit ebben a témában olvastam Rodney Stark írta. A címe: Hamis ​tanúk (Évszázadok katolikusellenes mítoszainak cáfolata). Ha időd engedi, érdemes átklattyolnod az ő könyvére, ha végeztél ennek az az értékelésnek az olvasásával. 

  A SZERZŐ  

szimpatikus, mosolygós (a legtöbb képén olyan kis derűs, nevetős, mint ezen a fentin), sokrétű ember. Ezt olvasom róla:

Manfred Lütz (1954 március 18., Bonn): német pszichiáter, pszichoterapeuta, római katolikus teológus, tanácsadó a Vatikánban, író. 1997 és 2019 között a kölni Alexian kórház vezetője.

Írt tizenhat könyvet, de nem ám hasonló témájú mind! Én egyből kíváncsi lettem például erre: Az étrend-szadisták – az egészségügyi őrület és a fitnesz kultusz ellen. De ez is érdekes lehet: Az élet olyan egyszerű lehet (Élvezze az örömöt, ahelyett, hogy kényszeresen egészséges). Ez annyira nem érdekelne, de a címe nagyon jó: Hogyan lehet elkerülhetetlenül boldog?

Hát nem jó címek? De a komoly címűek között is van néhány, ami érdekes lehet. Nézz körül a róla szóló bejegyzésben, mi mindent írt még az úriember!

Ha az őt bemutató idézetet nézed, kiderül, hogy Lütz teológus. Vagyis ez a könyve, amiről most beszélünk, apologetika. Hitvédelem. S közben dehogy az! Történelmi helyreigazítás. Mert apologetika akkor lenne, ha a katolikus dogmatikát venné védelmébe. De a könyvben arról van szó, miképpen torzultak, fordultak az ellenkezőjükre Róma elvei és tettei bírálói, ellenfelei kezében. S a kettő, az apologetika és a történelmi helyre tevés bizony nem ugyanaz. Akkor sem, ha Lütz érintett a dologban. Én meg az objektivitásban nem hiszek. Ezt A könyv védelmében, érdekében mondom. Miért és hogyan kellene egy ilyen kötetnek objektívnak lennie? Elég, ha tényszerű!

  FIGYELD CSAK A CÍMET!   

A botrányok botránya avagy A kereszténység titkos története. Nem úgy titkos, ahogyan a Tamás, Júdás vagy Mária Magdolna evangéliumát titkosnak vélik némelyek (holott csak gnosztikus, nem kanonizált evangéliumok), hanem úgy titkos, hogy igaz- Csak az igaz ismeret nincsen a felszínen, eltakarja valami igaznak vélt információ, rosszul tudja majdnem mindenki. Valamelyest még az adventisták is. 

S Lütz ezt a titkosságot, a történelmi tényeket szándékozik a felszínre hozni, történelmi tényekkel, adatokkal, történészektől származó tudással megtámogatni. (Egyébként többször idéz a fentebb, általam említett Rodney Stark-tól is. Vagyis kicsit körkörös, egymást erősítő a hivatkozás. De őszintén, baj ez?) 

  MIKET KELL A FELSZÍNRE HOZNI?   

Ez a nagy kérdés! S most gondolkodom a válaszon. Ugyanúgy, miképpen akkor gondolkodtam, amikor Stark könyvéről írtam. Az van, ha a Lütz által tárgyalt témákat én is mind megmutatom és részletezem, nagyon hosszúkás lesz az értékelés. Meg az is van, hogy mivel erős a szinkronítása Stark könyvével, jó részben önismétlővé is válik a blog. Az együttszólás oka, hogy a könyvük témája ugyanaz, így ugyanazokat a hazugságokat iparkodni leleplezni és helyére ugyanazokat az igazságokat állítják. Ennek ellenére van olyan téma, amit Lütz tárgyal, Stark meg nem. 

A két kötet nem kioltja, sokkal inkább megerősíti egymás mondanivalóját. Legalábbis az én esetemben így működtek. 

Úgy döntöttem, csak felsorolom, Lütz mi mindenre mondja az ellenérveket, hogy a történelmi igazságot felmutassa. Ezeket az ellenérveit nem fogom részletezni, csak a fejezetcímek után egyértelműsíteni. Kérlek, hidd el, hogy Lütz-nek mindenre van gömbölyű, jól jegyzetelt válasza! (És a jegyzetek ebben a könyvben, végre, az adott oldalon, lábjegyzetben kaptak  helyet, nem kell lapozgatni a forrásokhoz semerre, sehova.)

Lássuk tehát, mi mindenről van szó ebben a könyvben! 

1. Pokolba a vallással! Nagyon rövid vallástörténet. Kiderül az is, hogy a kereszténység a legtoleránsabb vallás.
2. Az első ezer év. A szeretet vallás gyakorlati toleranciája.
3. A középkor és a keresztes hadjáratok
4. Bűnbeesések. Az inkvizíció és a Borgia pápák. 
5. Az újkor – régi problémák, új megoldások. Luther és a búcsú, a tudomány és az egyház (Giordano Bruno, Galilei).
6. Minden idők legnagyobb tévedése az igazságszolgáltatásban. A boszorkányperek és az egyház.
7. Legendák az indiánmisszióról. A spanyolok és az indiánok.
8. A felvilágosodás, avagy amit annak mondanak. Az egyház és az emberi jogok, különös tekintettel a rabszolgaság kérdésére. Nem bírom ki, egy adatot idéznem kell: a „nagy” francia forradalom másfél év alatt annyi embert végezett ki (ötvenezret) mint amennyit háromszázötven év alatt boszorkányság miatt kivégeztek.
9. A vérfürdő után. A pápai tévedhetetlenség és a Marx-hoz fűződő viszony.
10. A 20. század. Nemzetszocializmus, antiszemitizmus, áteredő bűn, eutanázia
11. Botrányok futószalagon. Feminizmus, a nők helyzete, papsága. A cölibátus kérdése. Pedofília. 
12. A 21. század

Az egyes fejezetekből kiderül, hogy a taglalt témák egyike sem úgy történt a valóságban, ahogy azt tudni véljük. Sőt, jobbára az ellenkezője az igaz a bevett ismereteknek. 

Tetszett, hogy Lütz az utolsó fejezetben megkísérel választ adni arra, ha a kutatások alapján ennyire egyértelmű, hogy általánosan mennyire torz és hazug a kép a Katolikus Egyházról, akkor vajon miért tartja magát mégis olyan stabilan a hazugság és a félreértés? 

Ahogyan az is, hogy nem mentegetőzésről, szerecsenmosdatásról van szó egyik fejezetben sem: a szerző teljesen simán el- és beismeri az emberi hibákat, szervezeti problémákat és meg sem próbálja tökéletesnek és hibátlannak beállítani a legnagyobb keresztény egyházat. 

A KERESZTÉNYSÉG AZ EURÓPAI KULTÚRA ALAPJA

Amikor 2005-ben aláírták az Európai Unió Alkotmányát, megdöbbentő volt, hogy abban Istenről ár egy szó sem esik. Azért volt megdöbbentő, mert ezzel a szimbolikus hallgatással Európa vezető testülete maga vágta el a gyökereihez vezető utat. 

Nem a köldöknéző múltba révülésre gondolok. Lütz könyvéből kiderül, hogy a legtöbb esetben a kereszténység, történetesen a katolikus egyház rendre előrébb járt társadalmi, jogi kérdésekben mint az őt körülvevő társadalom. Az előrébb járás pedig a Bibliának volt köszönhető.

Mert például az egyéni emberi jogok történetének az áttekintéséből lehetetlen, de mindenképpen hazug kihagyni, hogy a kereszténység kezdettől azt tanította, hogy Isten szeretetében minden ember egyenlő, mert Krisztus mindenkit megváltott, fajra, bőrre, vallásra és mindenre való tekintet nélkül. 

De a kiegyensúlyozott feminizmus sem viszonyul másképpen a nők családi és társadalmi helyzetéhez mint ahogyan Jézus Krisztus vagy Pál apostol viszonyult. (Amikor első alkalommal szembesültem Pál szexualitásra vonatkozó, teljesen modern, kiegyensúlyozott, józan tanácsát a korinthosziaknak írt első levél hetedik fejezetében, teljesen elképedtem. Attól képedtem el, hogy mennyire modern szemléletet tükröz, amit ott leír. Mert vulgárisan leegyszerűsítve azt mondja, a férj és a feleség rendszeresen éljen nemi életet, szolgálják ki egymás vágyait, és kizárólag közös elhatározásból szüntessék be a nemi életet, de a közös elhatározás is csak a böjt időszakára vonatkozhat. 

S ez csak két példa. De ezeken keresztül is helyreállt bennem, hogy amikor Európa keresztény alapjairól hallok, akkor nem csupán arról van szó, hogy a kereszténység történetének jó része Európában zajlott, hanem elsősorban arról, hogy a kereszténységből nőtt ki gyakorlatilag az összes európai érték. Amely értékek máshol nem nőttek értékké. A vallást, a hitet elvetni, ha másért nem, éppen ezért botorság. Körül is nézhetünk, hogy lássuk, eddig mire jutottunk vele...

Vigilia, Budapest, 2019, 300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639920699 · Fordította: Görföl Tibor

9/10

2024 januárjának az első napjai. Úgy rohan ez a szabi, hogy az förtelmes. Körül sem néztünk, és már tizenkét nap el is ment belőle. Persze voltak üres napok is. Tegnap át akartunk menni egy barátos családhoz, akiket évek óta nem láttunk. Malacsült készült náluk, minden gasztronómiát illető tiltakozásunk ellenére. Délutánra voltunk hivatalosak. Délelőtt Szerelmetesfeleségtársam azért dolgozott egy kicsit. Én ücsörögtem itt, a bevett helyemen, a kanapén és írogattam. Amíg egy kiadós hányinger fel nem állított. Négy, vastag sugarú adagban jött ki belőlem, ami bennem volt. Megkönnyebbültem. És elgyöngültem. És nem is nagyon csináltam egész nap mást, mint ücsörögtem, írtam,olvastam. A malacsült természetesen nélkülünk fogyott el. Illetve fogy el ma: a háziasszonyunk a mai vendégeiknek tálalja fel. Ő sem merte bevállalni, hogy valami feneséget vigyek át, vagy vigyen át SzFT. Mert egy mono-látogatás verziója is felmerült. 

*

Van egy visszatérő témájú álmom. Maga az álom mindig más, de van két állandó eleme. Mindig SzFT nélkül vagyok valahol, és mindig hozzá, érte indulok valahová. És röviddel azután, hogy elindulok hozzá/érte valahogy megváltozik, idegenné, képlékennyé válik a tér, elhomályosul, beszűkül a látásom, nem tudom már, hol vagyok, merre kellene mennem, menekülnöm, hogy vele lehessek. S ez megy különféle változatokban. S piszok nyomasztó minden egyes alkalommal. 

SZILVÁSI, AZ ÍRÓ

Szilvási Lajosról a legtöbbször leírt közhely, hogy a szocialista ponyva szerzője volt. Lektür-író. Ez általában nem dicséret. Már azért sem, mert a neve rögtön és azonnal Berkesi Andrásé mellé kerül. Nem csupán a könyveik műfaji besorolása miatt, hanem a világnézetük miatt is. Berkesi erősebben, Szilvási finomabban, de mindketten kiállnak a létező szocializmus mellett. Ez manapság visszaüt Szilvási regényeiben. 

Viszont tény, hogy Berkesivel ellentétben őt a mai napig olvassa a kisérdemű, és a könyvei meg-megjelennek újra. Ahogyan az is tény, hogy azért jelennek meg, mert a mai napig olvastatják magukat. Vagyis Szilvási úgy nem jó író, hogy közben remekül ír.

Talán nem véletlen, hogy a művei összesen mintegy tízmillió példányszámban keltek el. 

Bárki ír róla, ezt ki szokta emelni. Mármint, hogy voltaképpen nem jó író, de mégis, szinte lehetetlen letenni a könyveit. S való igaz, egyfelől egyértelműn, bár nem nyáladzva, de hitet tesz az épülő szocializmus mellett. S a párbeszédei néha elviselhetetlenül művire sikerülnek, a szereplői úgy beszélnek, olyanokat mondanak, amiket élő ember soha a száján ki nem ejtene. Ám ennek ellenére mégis élnek az alakok, mégis leköt a cselekmény, mégis valósnak tűnnek a mozgások, motiváltnak a cselekedetek.  

A párbeszéd képtelenségére figyeld például ezt a szakaszt! Apa és fia beszélget Bajcsyról. Csak csóválom a fejemet... Egyelőre ne a tartalomra, hanem a megfogalmazásra figyelj! 

Bólintottam.
– Ha [Bajcsy-Zsilinszky] eljut Malinovszkijhoz és ezt az utat nem lett volna nehéz megszervezni,
minden eszköz megvolt hozzá, az oroszok úgy fogadták volna, mint a mai kevés magyar politikusok egyikét, akik nemcsak tárgyalóképesek, de kormányképesek is valamennyi szövetséges hatalom szemében. A szabad utat éppen azok a vezérkariak biztosíthatták volna, akik Horthynak is hívei voltak, befolyásuk is volt a hadseregben, és akkor már ők is csak Bandiban látták azt az embert,
aki átmentheti őket az új körülményekbe. Tudok Bandi leveléről, Molotovhoz írta az egyhetes illegalitásából, mint a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnöke. És ebben benne van a magyarázat, miért nem indult el Bandi Malinovszkij marsallhoz. A hangzatos cím ellenére, amivel az ellenállási mozgalom felruházta, ő még mindig csak eszköznek tüntette fel magát,
mégpedig olyan eszköznek, aki csak Horthy felemás látványát akarja realizálni, a jogfolytonosságot  képviseli, nem is gondol arra, hogy a szövetségesek már fikarcnyit sem számolnak Horthyval mint politikai tényezővel. – ez világosan kitűnik abból, amit Molotovnak írt akkor bandi. de ő még mindig  vissza akarta hozni Horthyt a kormányzói székbe, és mindezt akkor, amikor Budapestre már behallatszott az orosz ágyúzás Az út elő volt készítve, persze komótosan, műkedvelő módra. November huszonharmadikán Szent-Györgyi professzor utazott volna Bandi helyett, de már ő
se mehetett, mert Bandiékat huszonkettedikén elfogták a nyilas csendőrök. (136–137.)

Ugyanennyire képtelen, amit az apa monológjára a fiú válaszol. 

– Apu, Bandi bácsi nem mehetett át az oroszokhoz, nem állhatott semmiféle diktatúra mellé, ezt te ugyanúgy tudod, mint én: Engem te tanítottál, és téged ő tanított rá, hogy az ember demokráciára született, és a demokrácia azt jelenti, hogy az embernek joga van véleményt nyilvánítani, az embernek joga van választani jó és rossz között, jó és jobb között. Tőletek tudom, hogy a demokráciák intézményei vannak arra, hogy az embereknek ezeket a jogait senki se vehesse el, és tőletek tudom, hogy a diktatúra elveszi ezeket a jogokat, és nem tűr el semmilyen intézményt, ami az emberek jogát biztosítaná, a diktatúra nem tűr el ellenvéleményt, a diktatúra előírja a polgárok kötelességeit, de a polgárok nem írhatják elő a diktátor kötelességeit, a diktatúrában a védő egy véleményen van az államügyésszel és ti ezt nemcsak Hitlerről mondtátok, hanem a szovjetről is. (137.)

MEGLEPETÉS

Szilvási könyve  1969-ben jelent meg először. Ugyan túl a Rákosi érán, a személyi kultusz terrorjának évein, és túl '56-on, a kádári megtorlásokon, de vastagon benne a konszolidációban. Kádár csak ekkor kezd „apánkká” válni, a legvidámabb barakká válás kicsit még odébb van, bár már alakul...

Ezért lepődtem meg azon, hogy a szereplők mennyire nyíltan polemizálnak azon, hogy mennyire jó lenne elkerülni a szovjet befolyást, az újabb diktatúrát. Nem azon lepődtem meg, hogy a háború után az emberek erről beszélgettek, hanem azon, hogy ez egy, a háború utáni időszakról szóló könyvben ez '69-ben megjelenhetett.

Vagyis a regény nem csupán a felszabadulás eufóriájáról, az ország újjáépítéséről, a munkások és parasztok vörös lobogó alatti heroikus összefogásáról zeng dicséneket, hanem ott van benne az elkövetkezendőktől való félelem is. 

Ha kicsit visszagörgetsz, és vetsz még egy pillantást a második idézetre, akkor feltűnhet, hogy a Kristóf válaszában nem csupán a párbeszédesség képtelensége kelt döbbenetet, hanem az is, hogy ez a szöveg akkor és így megjelenhetett!

Ez a szöveg tartalmilag manapság teljesen természetes. No, de '69-ben és '82-ben? A szovjet rezsim mint elnyomó diktatúra? Mint a demokrácia ellensége? És egy az egyben lefesteni nem csak a bukott személyi kultusz, de az '57-es megtorlásokat végrehajtó Kádár-rendszert is? Azért ez komoly hökkenet! 

Ráadásul az idézett szöveg fő alanya egy egykor a Horthy-restaurációért munkálkodó, némi antiszemitizmussal is vádolható politikus. Akiről a létező szocializmusban ugyan Budapest egyik széles utcáját nevezik el, amely utcanév még a rendszerváltás után sem változik, de aki egyáltalán nem volt a tipikus szocialista előkép. 

Persze a fenti párbeszéd hasonló stílusú, tehát párbeszédnek képtelen szöveg folytatásában ott van a válasz is. Kristóf demokráciában gondolkodó édesapja megindokolja, miért vállalta el a bontakozó szovjet hatalma alatt egy gyár vezetését. Eközben elmondja azt a dialektikus tételt, is, hogy a történelem voltaképpen az osztályharc története, illetve, hogy a tőke mennyire veszélyes a demokráciára nézve, hiszen meg tudja vásárolni kompletten a politikát és a jogérvényesítést. Ami igaz. Csak az a következtetés nem, hogy emiatt a demokráciát népi alapokra kell helyezni. Egyébként apu ezekre a következtetésekre egy ceruzával aláhúzogatott Lenin könyvből jut. 

Ez volt az a pont, amikor piszok nagy volt a kísértés, hogy letegyem a regényt. Az tartott csak vissza, hogy láttam, a '82-es után volt még egy 2009-es kiadása is. Hacsak titokban nem a Munkáspárt üzemelteti ennek a kiadásnak a kiadóját,amit nem hiszek, mert többnyire üzlettel, vállalkozásokkal kapcsolatos könyveket jelentet meg, akkor ez a kiadás azt jelzi, a Kipárnázott kaloda a rendszerváltás után is kelendő maradt. Lehet, érdemes tovább olvasni...

A TÉMA

A regény tehát közvetlenül a második világháború után játszódik. Mikor is az egyik káoszból, diktatúrából kilábalva az ország, nem is túl lassan a másik káosz, diktatúra felé lépdelt. Amely diktatúra aztán sajnos jóval tovább tartott az elsőnél. De legalább ugyanannyira gyilkos volt mint az amaz. 

A történelmi időszak magától értetődőn volt kaotikus. A németek már kimentek az országból, de helyette itt volt az órarabló, nőerőszakoló Vörös Hadsereg, viszont itt voltak még a Szövetségesek is. Az ország, főleg a főváros romokban, magától értetődő szervezetlenség mindenütt, élelmiszer hiány, a hideg, az egészségügy összeomlása, a közművek működésképtelensége, romok, szervezetlenség mindenütt... Az ország kereste önmagát, s benne mindenki kereste a rokonait, barátait, ismerőseit, és reménnyel vegyes félelemmel nézett a jövő elé, miközben iparkodott túlélni a mindennapokat.

A Horthy korszakot elsöpörte a nyilas uralom, a nyilas uralmat az ország megszállással azonos felszabadulása.

Bár egyszerre volt itt a Vörös Hadsereg és a US Army, az utóbbi már kifelé tartott az országból, a jaltai világfelosztás már eldöntötte, hogy Magyarország kinek a fennhatósága alá kerül. Csak még nem nyertek a kommunisták, hogy újra félelembe és szenvedésbe döntsék az országot. Azt az orbitális csalást, amelynek következtében ők lesznek az urak, majd két múlva hajtják végre. 

Ilyen körülmények közé érkezik haza amerikai hadifogságból Molnár Kristóf, egyetemi hallgató. És csak kapkodja a fejét, próbálja megérteni a változások miértjeit, hogyanjait. 

Kristóf nincsen rossz helyzetben: az apja egy nagyvállalat igazgatója. De nem hagyja kiszolgáltatni magát: az egyetemi tanulmányai mellett, helyett munkát keres, vállal. Szerelmes lesz, szerető lesz. Körülötte a nagy káoszból, a második világháborúból, kis káosz lesz, a rend és törvények nélküli ország. Élelmiszer- tüzelő- és minden hiány van. Ügyesnek, ügyeskedőnek kell lenni, hogy valami legyen. Esténként életveszélyt jelent az utcára kilépni, bandák pusztán a ruháért is levetkőztették az embereket. Meg hirdetés útján lányokat toboroznak táncosnőnek, hogy aztán külföldön kurvákat csináljanak belőlük. Bár őket még nem Dubajba viszik. 

Zajlik az élet, alakul a rend, a törvényesség, hogy aztán minden egy másik nagy káosszá, a kommunizmus gyilkos kísérletévé korcsosuljon. 

Szilvási regénye szerint nem gyilkos kísérletről van szó. Egészen másképpen látja a baloldali fordulatot. 

*

A Molnár család barátja volt Bajcsy-Zsilinszky Endre, az azóta többször átértékelt politikus. Bajcsy nem szereplője, mégis állandó hivatkozási alapja a könyv szereplőinek. Ő az abszolút viszonyítási pont, a politikai világítótorony a szereplők számára. 

Érdekes, hogy Bajcsyt a kommunista rezsim is felhasználta transzparensnek, pedig Bajcsy az utolsó pillanatig Horthy visszatérését iparkodott elősegíteni. Ráadásul a harmincas években fajvédelemmel is foglalkozott, és az első zsidó törvényt, ha fenntartásokkal is, de támogatta. Csak az elsőt. Arról nem beszélve, hogy vádlottja volt egy gyilkosságnak is, bár a per során felmentették. Mégis hivatkozási alappá vált, és a kommunizmus bevett ikonjai után talán róla nevezték el a legtöbb közterületet Magyarországon. Nekem sokáig meggyőződésem volt, hogy ő is egy kommunista ikon, ezáltal nem is érdekelt, valójában ki volt, és mit csinált. 

Pedig az állítólag komcsi berkekből származó mondat szerint:

Jó, hogy a nyilasok elintézték, mert egyébként nekünk kellett volna...

*

Még mindig a témánál maradva: tulajdonképpen a Valahol Európában című filmen, és Karinthy Ferenc Budapesti tavasz-án kívül semmi sem jut eszembe, ami ezzel a történelmi idővel foglalkozna. Mondjuk ha a kronológiát nézem, akkor a film volt a legkorábbi, aztán Karinthy és utána Szilvási. 

AZ IDEOLÓGIA

Próbálok empatikus lenni. A mi és ti elkülönültsége az ember sajátja. Mindig tartozik valahová, és ahová tartozik az mindig más mint egyéb csoportok. A párom, a családom, az iskolai osztályom, a kerületem, a városom, az országom, a nemzetem, a kontinensem. Ha majd egyszer megtámadnak minket a földönkívüliek, ahogyan Szilvay Gergely írja a legutóbbi könyvében, akkor majd lesz olyan is, hogy az én fajom. Ez így természetes. 

Mindannyian tartozunk valamiféle társadalmi osztályhoz is. Ha akarunk, ha nem. Ugyan manapság van átjárás az egyes osztályok között, de vélem, hogy bármely munkahelyen szervezett év végi céges bulin a takarítók leginkább egymással és a karbantartókkal állnak egy sarokban, nem a gazdasági vezetővel, a hr-főnökkel, de még csak nem is a titkárság Gizikéivel. 

Próbálom magamban helyre tenni, hogy itt a világháború utáni társadalomról van szó. Az arisztokrácia még a háború alatt is arisztokráciaként létezett. Hogy a tőke áramlása mindig is egyirányú volt, s hogy mindig voltak, és Jézus szerint lesznek is emberek, akik értenek a pénzcsináláshoz, mindig lesznek, akik nem. S akik nem, azok mindig utálni fogják azokat, akik meg igen. (S persze önmagukkal tökre empatikusak lennének a nem értők is, ha egyszer bekerülnének azoknak a körébe, akik igen.) 

Jó persze, a könyv megjelenése idején már tudni lehetett, hogy az arisztokrácia mint olyan, a régi formájában megszűnt, mert megszüntették, de nem maradt elit nélkül a társadalom, hiszen jött a pártarisztokrácia, amely pont olyan kiváltságossá tette magát, amilyen a kutyabőrösök kiváltsága volt. Ugyanúgy egymás között léteztek, le nem ereszkedtek, bennfentesek voltak, és a kezükben tartották a hatalmat. És gyilkolták a népet. Igaz, teljesen igazságosan, mert tizedelték önmagukat is (vö. Rajk László, Sólyom László, Nagy Imre stb.,) 

De ezt a könyv cselekményének az idején nem lehetett tudni. Hacsak valaki vigyázó szemét nem vette Moszkvára  (vö. Lenin, Sztálin, Berija, stb.). De ha vetette is, az az idő még nem az internet ideje volt: a valós információk beszerzése vagy kapcsolatokon keresztül, vagy a napi sajtóból történhetett. 

Mit akarok mondani? Szilvási története rendre, refrénszerűen visszatér oda, hogy nincsen más megoldás, a régi rendszer egyszerűen működésképtelen, magasról tesz a kisemberekre, nem érdekli annak sorsa, élete, halála. Változtatni kell! Osztályharc, na! Mer' a kapitalista kizárólag a maga hasznára dolgozik. A proletár nem a maga hasznára. (Hanem mi a francért, mi? Jó, a megélhetésért. De az nem önérdek?)

Így lehet aktuális bestsellerré egy vállalatvezető kezében Lenin néhány, hű de igaz gondolata. 

Kimondom a lényeget: Szilvási regénye nem túl ügyes, viszont jól megírt propagandaregény, amely kikerülhetetlenné teszi a kommunista változást, a fényességes szocialista utat. Egységes története voltaképpen nincsen, apró mozaikokból áll, és minden mozaik oda vezet, hogy változtatni kell a rendszeren, mert a régi fenntarthatatlan. 

Arról persze, hogy Szergej és Iván, amikor felszabadított, levette az összes csuklóról az össze órát, amit elért, és tette mindenhová a régen használt, keleti farkát, akár akarták, hogy tegye, akár nem, persze egy szó sem esik. Ahogy a tengernyi kiontott vérről, tök felesleges kínról, halálról, tönkre tett, megnyomorított életről sem, amit a kommunizmus okozott. Nincs itt Gulág, nincsen Andrássy út 60, mindössze hurráoptimista remény van, hogy majd a fényességes ösvény, majd az, majd azon, jön Eldorádó, a világ aranykora, bizony! 

KIPÁRNÁZOTT KALODA

A főhős, Kristóf nem tud magával mit kezdeni a felszabadult Budapesten. Úgy érzi csak csapódik ide-oda, mindig más akaratát teljesíti, az élet vezeti őt, nem ő alakítja az életét. Tehetetlen a külső erőkkel szemben. Hiábavalónak látja azt is, ahogy a külvilág értékeli őt: segítőkész, aki bajban van, számíthat rá. De úgy érzi nincsen semmi önálló mozgástere. Az apja révén, az egyik szerelmének az apja révén kényelmesen él, de mégis kalodában ül. Ha kényelmes, kipárnázott kaloda is: nem éhezik, nem kell fáznia, van fedél a feje felett, vannak ruhái, mi több az apja titkára révén még egyfajta cseléd is a rendelkezésére áll, aki mos, vasal, főz, takarít, mindenre gondot visel. 

Kristóf, Kristóf, tuti kell neked kommunizmus, szocializmus? Észnél vagy te egyáltalán? 

Szóval az egész regényen átsüt a rendszer melletti kiállás: nincs más lehetőség, mondja Szilvási. S ez csak azért szomorú, mert, ahogyan mondtam, a regény '69-ben jelent meg. Tizenhárom évvel '56 után. S mégis fittyet hány a Rákosi-érára, az '56-ot követő megtorlásokra. Nyilván nem az az elvárás, hogy a gyilkos Kádár-érában valaki a rendszer leleplezésén és ellenében munkálkodjék. De így olvasva a rendszer seggének az alapos tisztára nyalása értéktelenné degradálja, a regény egészét. Mondom, propagandát olvasunk. 

Az utolsó lapokon megtudhatjuk, hogy Mindszenty szent misén hergelte a tömegeket, így támogatta a megbúvó, általa újra aktivizálódó, gyilkossá váló nyilasokat. Ez viszont már szemérmetlen hazugság, és teljesen lerombolja mindazt, ami a regényben még üzenet lehetne. 

Félmondatokkal a volt kormányzó, Horthy is többször megkapja a magáét. S a regény persze úgy fejeződik be, hogy a főhős a köz szolgálatába, a szocialista haza építésében találja meg az életcélját. Egyenesen a nagy Gerő Ernőtől kapva a megbízást! A több nyelven beszélő, művelt értelmiségi mentő- és tűzoltóautókat hozhat haza Ausztriából. Ez jó cél, mert a hazának ezekre szüksége van. Molnár Kristóf megtalálta a létezése értelmét! Csüggesztő.  

Brrr!

Amit emiatt igazából nem is tudtam élvezni. Pedig továbbra is azt mondom, Szilvási egyébként nem volt rossz írő. Akkor sem, ha bestsellereket írt. Mert azért vegyük észre: a bestsellerei nem a testnedvek bőségén alapszanak. S ez nem kevés. De a rendszer seggének a nyalás viszont ebben az esetben már túl sok. 

Viszont, ha visszafogottan is, mert nem jellemző Szilvásira, van humor is a könyvben. 

– Nem szeretem a vermutot, Kovald úr - jegyeztem meg szelíden.
Rám bámult. Nem szokhatott hozzá, hogy akinek ő fizet, meg is válogassa, mit akar inni.
– Hát akkor rendeljen, amit akar – zöttyent le bosszúsan az asztalhoz.
– Na, mondja csak.
– Hozzon egy konyakot szóltam a pincérnek.
A legényke szeme összevillant az enyémmel.
– Mária Terézia, ha megfelel.
Bólintottam. Leültem Kovalddal szemben.
– Csak ilyen úri italokat szeret? - csóválta rosszalóan a fejét.
– Ezért nem viszi semmire a mai fiatalság.
Élveztem a helyzetet: Megfontoltan bólogattam:
– Így van, Kovald úr. Nem törődünk a jövővel. Carpe diem.
– Nem tudok németül - intett türelmetlenül. – Ez mit jelent?
– Egy Steckénpferd nevű német filozófus mondása, azt jelenti, hogy bízd a dolgokat a felnőttekre.

 Szépirodalmi, Budapest, 1982, 500 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631520536

2023 szilveszterének a napja. Későn keltünk. Tegnap este, éjjel megnéztük a „Nemzet aranyait” a világbajnok magyar vízilabdázókról. Hát, RTL Klub, baszd meg: tízkor kezdődött az egy és háromnegyed órás film, és fél kettőkor lett vége! :-O

Egy hete vagyunk itthon. Túl sok mindent nem csináltunk, én meg rohadtul nem bánom, hogy nem. Továbbra is az egyik legkedvesebb tevékenységem itt a sarkomban a kávécskámmal ücsörögve írogatni, olvasgatni. Ennél kedvesebb csak Szerelmetesfeleségtársamban gyönyörködni, de ez már pornó... 

Pipi barátom tegnapelőtt halt meg tíz éve. Hogy csessze meg. Szarrá itta a máját. A halála előtt voltunk nála a kórházban. Akkor még MÁV volt, ma már Honvéd 2.. Volt, hogy fürdetnem kellett őt, mert már nem volt rá képes. Tudtuk, mi jön. De azért , a rohadt életbe, egy reggel csak elment! A húga, Móni hívott fel. Azóta csak a sírjához járhatunk. Ma hallgattam a HBB „Csavargók könyve” lemezét. Amiről egyszerre csak ezt kellett hallanom: 

„Én csak állok tehetetlen
Barátok sírjai fölött.
Nem sírok már és nem dühöngök
Hitek és álmok romjai mögött.”

De az milyen már, hogy két nappal később tudatosítottam, hogy elmúlt a halála évfordulója? Pedig itthon vagyok, voltam egész héten, szabin. Na, hát, ha így, akkor dobtam fel gyorsan-gyorsan néhány könnyes sort róla a Facsére. A franc tudja, hogy minek? Privát lelki pornó? Extrovertált like-keresés? í

*

Most olvastam Jozé Rockinformos cikkét az elmúlt év legjobb kiadványiról. Az első, amit ajánlott a Djabe négyoldalas albuma, amit egy ülésben rögzítettek a stúdióban. Nagyon érdemes meghalgatnod!

  Az élet nem élet  könyvek és olvasás  nélkül.  

  2023-ban  sem mondott ennek semmi ellent. 

Pedig a mennyiség és a maradandóság semmiféle értékelhető arányt nem mutat: szinte egyáltalán nem kamatoztatok az olvasásból semmit. Se nem fejlődőm, se nem bóvül a tudásom, se nem tágul a ugrásszerűen a szemléletem. 

Egyszerűen az élvezet kedvéért olvasok. 

Annyira emlékszem Toma arcára és mondatára, hosszú évekkel ezelőttről, ott,Palika sörözőjében ülve: 
– Nem olvasok csak fantasyt és krimit. Az érdekel, leköt, minden más untat: nyavalygás, szenvelgés, küszködés. Egyáltalán nem kötnek már le ezek, és meg sem próbálok úgy tenni, mintha érdekelne. Műveletlen bunkó maradok! – nevetett nagyot, és jókorát húzott a söréből. 

Akkor nem értettem vele egyet, de megértettem őt. 

Mostanság a képregények teszik ki az olvasmányaim legalább felét. Vagyis a nézeteim és a gyakorlatom köszönőviszonyban sincsen egymással. Bort iszok és arról is írok. Mert a képregényeken túl sem éppen az aktuális,minőséginek mondott szépirodalom, tényirodalom, történelmi művek sorakoznak az olvasmánylistámon. 

Nincsen ennek semmi különösebb oka. Keresgélhetném, de nem hogy téged, még engem sem érdekel igazán. Visuont az alábbi válogatás a 2023-ban olvasottakból hangsúlyosan alátámasztja, amit mondok. Vagy inkább fakad belőle. Még inkább visszatükrözi a valóságot. 

Eh, nézzük tehát, mik is voltak 2023-ban, az unokám, Lili életének második évében a legjobb könyvek, amik a kezembe kerültek! A sorrend nem tükröz sorrrendiséget. Pusztán visszafelé menve az időben, kimásoltam a linkeket. S fontos: meg sem próbálok naprakész lenni. Egyáltalán nem dacból, olvasom, ami elém kerül és érdekel, ami szembejön és ami a polcaimon van 

*

  Korcsmáros Pál: Mikrotánia és az űrhajótöröttek  

Igazi kuriózum ez a kötet, amely az ismert és a mai napig nagyon kedvelt grafikus, alkotó sci-fi témájú képregényeit gyűjtötte egy csokorba. Ezek szerint nem volt neki túl sok, de szerencsére egy kötetnyi azért csak összejött. Nem mondható, hogy az összes történet telitalálat, de az igen, hogy különös élmény a nem megszokott Korcsmáros rajzokkal találkozni. Szerencsére Korcsmáros így is, másképpen is teljesen szerethetően Korcsmáros. A könyvvel szembeni tipográfiai fenntartásaimról egyáltalán nem a remek rajzoló tehet. 

  Thierry Baudet: A ​Covid rulett

Nem mondom, hogy örülök, hogy én megmondtam, de megmondtam. Ha nem is ennyire részletesen, nem ennyi háttérinfóval, és nem ezekkel a következtetésekkel. De a második pillanattól fogva gyanús volt az egész. Meg értelmetlen. Meg háttérszagú. Végképp akkor bújt ki a szög a zsákból, amikor közhírré tétetett minden vármegyében, hogy az oltatlanok az okai annak, hogy még nem sikerült teljesen megfékezni a Legnagyobb Gyilkost. Akkor fogtam fel, hogy ez nem más, mint egy főpróbája az eljövendőknek. A könyv remek összefoglalása annak, mi is történt itt, mivel etettek két évig mindenkit, és mi jön még a nyakunkba, erre a világra. Nem vidám, nem reménykeltő, de érdekfeszítő olvasmány. Hogy egyenek patkószöget mind-mind a világ nagyurai! 

  Delia Owens: Ahol ​a folyami rákok énekelnek  

Az év végi komfortzónából-kilépés tanulságos esete. Nem beszélve arról, hogy meg is érte lépkednem. Még akkor is, ha pontosan meg nem tudnám mondani, mi is fogott meg annyira ebben a krimi-szerelmes-fejlődésregényben. Minden bizonnyal az, hogy mindez egyszerre, s ráadásul úgy mindez, hogy semelyik témának, nem lóg ki a lólába. S nagyon nem mellékes, hogy a történet is nagyon jü, érdekes, és izgalmas. Ráadásul remekül sikerültek a karakterek is. És még csattanó is van a végén. 

  Lissák György: Ókori szerelmek  

Leírtam az értékelésemben: Lissák György történelmi regényének mind a témája, mind a stílusa az elevenembe vág: a (még?) kiadatlan novellás kötetemmel mindenben teljesen összecseng. Ahogy leírtam nincs jogom ne szeretni. De amikor dicsérem, szívem a kezemre, nem önmagamat dicsérem: a regény remekül festi le az elfeledett kort, a perzsa birodalom világát, s benne az egykor jóképű, nőfaló, mindvégig gazddag ifjúból lett eunuch sorsát,pályafutását, miképpen lesz a pénzes kereskedőből, kiherélt rabszolgává, majd a világ urává.

  George R. R. Martin: Tuf utazásai  

Ha R. R. Martin, akkor persze, hogy a Trónok harca. Eddig. Nem tudtam, amíg ez a kötet a kezembe nem került, hogy a fantasyszerző sci-fi könyveket is írt. Márpedig a városnyi, több kilóméternyi űrhajót lenyúló, nem jóképű, kopasz, nem akcióhős, de erkölcsös galaktikus kereskedő Lem-stílusú, de nem plágium történetei számomra sok tekintetben überelték a Trónok első három kötetét is. Bár tény, teljesen más világ, más stílus. De engem legalább annyira szórakoztatott. S nem csak azért, mert Lem-et nagyon szeretem. Ja, ha Lem, akkor a Kiberiádára és Ijon Tichy történeteire gondolj. De ismétlem: nem plágium, nem stíluslopás!

  Shlomo Sand: Hogyan ​alkották meg a zsidó népet?  

Zsidó nem fog antiszemita könyvet írni. Aki erre számít azt vaskos csalódás fogja érni. De aki elovassa a könyvet, az sem lehet antiszemita, mert az derül ki belőle, hogy nincsen tárgya az antiszemitizmusnak. Ahogyan írtam, a szerző: „Gyakorlatilag megkérdőjelezte a zsidóság ősiségét, a bibliai korokból való származását, és az egységes genetikáját.” Ha erre sem kapod fel a fejedet, akkor ugyan mire tennél ilyet? Nagyon fonots: sem ennek a könyvnek, sem a kettővel alábbinak nincsen semmi köze a jelenlegi közel-keleti helyzethez. De még az elolvasásuknak sem. 

  Jiří Marek: Autómesék  

A cím csak félig igaz. A rengeteg kép és a könyv formátuma ellenére ez nem mesekönyv. De tény, ami való: a történetek egytőll egyig autókról szólnak. Illetve autósokról. Mert ne is egyfajta Verdáknak képzeld el a tartalmat! Bár az sem vonható kétségbe, hogy vannak mesei elemei is.: van benne tündér, manó, öreg varázsló, varázslók, van benne beszélő, gondolkodó, cselekvő, repülő, érzelmekkel bíró autó... Vagyis,látod, mégis teljesen mesés! Van itt répa-mese adaptáció, meg Jancsi és Juliskás is, meg sokkívánságos aranyhalas is. Marek nem meséket írt, hanem mesés külsőségekbe öltöztetett szatírákat, s szatírába öltöztetett társadalomkritikát. Sőt, olykor még rendszercsipkedőset is. Meg erkölcsi intelmet. A tündérmeséje is kiforgatott. 

  David Duke: A zsidó szupremácizmus  

Máris itt van a fenti zsidó történész ellenkönyve. Vagy kiegészítése. Mert bár Sand szerint a zsidóság nem az, aki vallja magát, aminek általánosan vallják, kétségbe vonhatatlan, hogy a zsidóság létezik. A szerző múltjában vannak megkérdőjelezhető, felháborító elemek, de ebben a könyvben nem az ő múltja a fő kérdés. Amit mond, tengernyi forrásmegjelüléssel támasztja alá. S azt mondja, ami sokak szerint összeesküvés-elmélet: a világot a zsidóság vezető rétege tartja a kezében, értve ez alatt elsősorban az amerikai zsidóságot, amely feltétlenül támogatja  Izrael államot. Nem kicsit azért, mert Duke állítása szerint a zsidóság teljes mértékben átvette Amerika irányítását. 

  Jiří Marek: Boldogkor  

Talán minden elmond erről a könyvről, hogy gondolkodás nélkül odatettem az 1984 és a Szép új világ mellé, és már olvasás közben is tudtam, a kedvenceim közé került. A két viszonyítási alap, Orwell és Huxley regénye az agymosással, a diktatúrákkal foglalkozik. Más-más módon, módszerrel, eszközzel. A kettőből talán Orwell alkotott idézhetőbbet, mélyebbet. S mert ezek a viszonyítási alapok, adja magát, hogy Marek jelen regényének is hasonló a témája. A könyv 1972-ben jelent meg. Cseszlovákiában. Vagyis a kommunisták diktatúrájának egyik országában. S Marek megfejeli a diktatúra-témát egy mára nagyon aktuálissá vált témával, a mesterséges intelligenciában, az androidok létrehozásában rejlő veszélyekkel. 

  Kiss József László: Talán Pista  

Ez a könyv kamaszkorom óta az egyik kedvencem. Kiss József Lászó három könyvet írt csak. Sajnos. Ezt, a Talán Pistát, a kultikus Parancsolsz egy kézigránátot? és a Jó szelet, kapitány! című regényeket. A maga nemében mindegyik más és más, egyvalamiben azonban mind rokon: a beszólós, szójátékos humorban. A Talán Pista című könyvet a gyermekvédelemben dolgozó pedagógus meséli, és egy bentlakásos fiúintézmény mindennapjairól szól.. Az ottlakók csínyeiről, tréfáiról, emberségéről és esendőségéről. Azt hiszem, harmadszor vagy negyedszer olvastam újra. Kell ennél több? 

  Sal Endre: Mi, magyarok  

Az erről a könyvről szóló bejegyzésemet olvasták idén a legtöbben. Nem számítottam erre, de örültem neki. Nem azért, mintha különösebben érdekelne a blogom statisztikája (nyáron állítottam be a Google Analyticg-et, és azóta sem néztem rá), de akarva, akaratlan látom a blog.hu adott címek mellett megjelenő nézettségi mutatóját. S a bejegyzéseim esetében az ezres nagyságrend már kiemelkedőnek számít. Ebből levonhatnék tanulságokat, de eszembe sincsen ilyet tenni, túl messzire vezetne. A könyv címe adja a témáját is: van mire, kikre büszkének lennünk. Ahogyan a mottójául választott idézet is mondja: „„Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: az emberek és a magyarok.”

  Shalom Auslander: Rabbik ​és gojok  

Ismét egy zsidós könyv, ismét zsidótól, mint Sand esetében (csak ennek a szerzőnek nagyon furcsa neve van), de ez egészen más a műfaj. A könyv véletlenül került a kezembe, már ha vannak egyáltalán véletlenek, és rögvest ott kötött ki a kedvenc humoros könyveim sorában. Pedig, ha akarom, a könyv egy merő tépelődés a modern, nyugati társadalomban élő, elvilágiasodott zsidóság identitásáról. Csakhogy ez a tépelődés annyira mulatságos, hogy eszünkbe sincsen megorrolni rá, vagy zsilettpengéhez nyúlni empatikus fájdalmunkban. A könyv egyik mondata remekül meghatározza az egész hangnemét. Figyelj csak! „Az asszimilálódás az, amikor nem vagy többet zsidó, mint például Woody Allen.” 

  Edward ​Hallett Carr: Mi a történelem?  

A címben benne van a téma, sőt, tulajdonképpen a válasz is. A szerző történész, vagyis a mindennapi megélhetésének az alapjáról írta a könyvet. A kis kötet voltaképpen demisztifikáció. Mert Carr tulajdonképpen azt állítja, hogy a történelem mint olyan nem létezik, a történészek állítják elő, s mert a történészek emberek, az általuk előállított történelem a világnézetükből, a prekoncepcióikból és az ezek áltl befolyásolt szerkesztési elveiből fakad. Ha arra gondolok, hogy két ember kommunikációja a mindennapokban is mennyire elképesztően tud alakulni, simán hiszek Carrnak. Tegnapelőtti történet: üzleti beszélgetés, modern kor, monern eszköz, online, egymást látva, hallva. A két fél nem csupán egész másként értelmezett egy cselekevéssort, de egészen másképpen emlékezett mind az elhangzottakra, mind a történtekre. Amiknek nem volt történelmi távlata, csak hónapok áltak az együttműködés mögött. Mit várunk akkor több száz, vagy több ezer éves viszonylatban? 

  Tex – 1. A könyörtelen  

Aham, ahhoz képest, amit a bevezetőben írtam az olvasott képregények tömkelegéről, ez az egyetlen ami bekerült az éves legjobbak közé. A Sergio Bonelli Editore fumettijei közül nem a Tex a kedvencem. A Dylan Dog, a Dampyr és a Dragonero sokkal előrébb jár. Mindháromból olvastam idén, van, amelyikből tbbet is. S lásd, még ez a Tex-kötet került ide. (Volt egy másik is, de attól nem voltam túlságosan lelkes ) Szóval itt van ez az izig-vérig vadnyugati történet, remekebbnél remekebb rajzokkal: S tulajdonképpen mi kell még a jó szórakozáshoz? 

  Douglas Murray: Háború a Nyugat ellen  

A szerzőnek három könyve jelent meg magyarul. Tulajdonképpen mindhárom ugyanarról szól: miknt fog összeomlani a nyugati kultúra, ha nem változtat a szemléletén. Illetve, hogy miképpen akarják összeomlasztani a nyugati kultúrát. Az ember azt mondaná, hogy az ész megáll, de a helyzet az, hogy már megállt. Elég csak a parttalan migráció-támogatásra gondolni (egy ukrán menekült befogadása után 200 eurot kap a befogadó állam. Egy elutasított migráns után 22.000 euro büntetést kell fizetnie.). Vagy arra,hogy van már férfi sépségkirálynőnk. Vagy arra, hogy a férfiak által tervezett utak nőket ölnek meg. Vagy arra, hogy 2+2 már csak a korlátoltak logikája szerint feltétlenül 4! Murray ez esetben is olvasmányos, informatív, jó lényeglátó és kicsit sem polkorrekt. Így írja le a hülyeség minden racionalitásnak, természeti törvénynek, logikának ellene mondó háborúját a józan ész ellen. Amelyben az utóbbi jelenleg vesztésre áll. 

  Szabó Tibor Benjámin: EPIC 1. – Az ​első küldetés   

Nem zseniális, nem forradalmian újító, nem tükéletesen eredeti a téma, a problémafelvetése, mégis azt állítom: számomra az év egyik legmaradóbb olvasmányavá lett. Ezt az alcímet adtam a bejegyzésnek: „Világmegmentős, furcsa-iskolás, kiválasztottas, ősmagyaros akcióregény.” S nosza, ebben minden benne van. De tényleg! Jó, persze, van, amit nem mondok el, de tényleg ez a lényeg. Meg az, hogy emlékszem, amikor olvastam, nem tudtam abbahagyni az olvasását. Csak néha kellett. De elég gyorsan túl lettem rajta. Mármint: elég gyorsan elolvastam. 

Kicsoda Szilvay Gergely? A kötet hátsó, belső fülén ezt olvasom a fényképe alatt. 

Hát ő. 

S hogy miről szól ez a kötet? 

Reakciós indulat, ellenforradalmi hevület, konzervatív gondolat – talán így lehetne leginkább összefoglalni e kötet szövegei mögött megbúvó késztetést. Olyan publicisztikák ezek, amelyek túlmutatnak a napi politikai „megmondáson”. Így is érződik némelyiken a közélet heve, de a szerző a napi aktualitások ürügyén távolabbra tekint, és minden esetben valami messzebb hatóról szól. Időnként a düh, máskor a melankolikus derű jellemzi az írásokat. Néha legyintenek, néha megálljt kiáltanak. A tematikus egységekbe rendezett szövegek összességében a (poszt)modern szellemi káoszban a szellemi kozmosz, a rendezett világ és az otthonos állandóság helyreállítását segítik. Egyfajta rendrakást a fejünkben és lelkünkben. Ha tetszik: a restaurációt. (Fülszöveg)

Hát erről. Ezt figyeld, mekkora megfogalmazás! 

Amúgy meg az igazság nem mindig középen van,
és főleg nem különféle álláspontok és vélemények átlaga az igazság. 
Az igazság ott van, ahol van. 

Nagyjából mindent elmondtam, nem? Búcsúzzak? 

A LEHETŐSÉGEIM

Nem búcsúzom, mert szeretnék kedvet csinálni a könyvhöz. Hogy azért mégis merre az annyi, és mennyi a rengeteg? 

Tizennégy év publicisztikáját kilenc fejezetbe rendezte a szerző. Az egyes fejezetek egy-egy tematikai egységet adnak. A fülszöveg ne tévesszen meg: az, hogy Szilvay a Mandiner (az egyik legkorrektebb lap a piacon) főmunkatársa, az nem jelenti sem azt, hogy mindig az volt, sem pedig azt, hogy kizárólag ebben az orgánumban publikált. 

Na most, két lehetőségem van.

1. Csokorba fogom az olvasmányélményt (de szép kis képzavar!) és elmondom, hogy Szilvay egy logikus, tiszta gondolkodású, jobboldali, keresztény ember, aki írásban is kiemelkedő készséggel bír a gondolatai közlésére, rövidebb és hosszabb formában is. Olvasd el a könyvét és azonnal felülbírálod a baloldaliságodat, és árnyaltabban fogod megítélni az Orbán-ellenességedet is. Ez egy rövid megoldás. Mármint, ha ezt a módszert alkalmazom. Mert itt s ekkor be is fejezhetem az értékelést. Mert nem ér véget itt a bejegyzésem, sejtheted, hogy nem ezt az utat választottam. 
2. A könyv kilenc fejezetének a rövid bemutatása a bejegyzésem gerince. Mondom kilenc! Ez máris sugallja, hogy nem nyúlfarknyi bejegyzésről van szó. Vagyis garantálom, hogy a kutya el nem olvassa majd. Különösen, hogy karácsony első napján írom ezeket a sorokat. Most még mindenki ajándékot bontogat és készül a szilveszteri mulatozásra. Mert melankolikusan vagyok optimista, mégis erre indulok el. 

Sajnálatos módon a kötet szerkesztője megelégedett az összegző fejezetcímek tartalomjegyzékbe sorolásával, s az egyes fejezetek cikkeinek a felsorolásával már nem bíbelődött. Így utólag megtalálni egy érdekesebb, fontosabb írást, elég bajos. Nem mondom hogy rövid lett volna a korrekt, teljes felsorolással a tartalomjegyzék, de mindenképpen informatívabb lett volna. Már csak azért is, mert a fő fejezetcímek nem sokat érnek, mondanak az alcímek nélkül. Ezt mindjárt meglátod. S éppen ezért nem is tudom, hány egykori cikket idéz összesen a kötet. 

Még egy apróság. Az egyes cikkek lábjegyzetei csak annyit közölnek, hogy melyik szerző írta, melyik évben. Ha arra vagy kíváncsi, hogy hol, miben, akkor bizony a kötet végére kell lapoznod az irodalomjegyzékhez. Nyűgös, megszakítja az olvasást, kiesel a ritmusból. Arról nem beszélve, hogy maga a szöveg a legtöbb esetben jelzi a hivatkozott szerző nevét. Vagyis a lábjegyzet tulajdonképpen semmi érdemleges információt nem tartalmaz. 

ÖTSZÁZ OLDAL PÁR MONDATBAN

Mivel a bejegyzésem nem lesz rövid,ezért korántsem biztos, hogy eljutsz a végéig. Ennek okából előre kell bocsátanom egy összegzést. 

Szilvay könyve publicisztikák sorát tartalmazza. Nem csupán átsejlik, hanem minden írásából átsüt a műveltsége, logikája, határozottsága és az, hogy nem csupán oldalak politikai igazságát akarja szolgálni. Vigyázz, nagy szavak jönnek, de komolyan gondolom. A könyvet olvasva az a határozott benyomásom támadt, hogy bár Szilvay ideológiai szinten határozottan tartozik valahová, a nézeteit, céljait nem az izmusok határozzák meg. Ennél feljebb néz. Sokkal feljebb. Nem csupán a politikai vezetésig. Annál is feljebb. Annál is sokkal feljebb. 

Vagyis egy országban, nemzetben gondolkodó katolikus ember. Aki, mondom, remekül ír, pompásan érvel. 

„A TÖKÉLETLENSÉG SZERETETE”

Nos, ez volt az egyetlen fejezet, amellyel akadt problémám. Egyfelől, hogy a tematikája eléggé, hm, általános. Ezt tükrözi a címe is. Aminek még az értelmezése sem egyszerű. Mert kinek a tökéletlenségét kell szeretnünk? A magunkét? Másokét? A mieink másokét, vagy az odaáti másokét? Nem is fokozom a kérdéssort. Mert a végtelenségig lehetne folytatni, de a vége csak az lenne, ami így: befejezetlen mondat a fejezetcím. 

Egyfelől érthető, hogy a kötet elején van, mert alapvetésnek tekinthető. Elindul a magyar rendszerváltástól (az volt-e egyáltalán), megvizsgálja, hogy milyen egy ideális bal- és jobboldali, mi a szerepe, feladata a hagyománynak, néhány gondolat a környezetvédelemről, az egyenlőségről, a hatalomról...

Nehezen kaptam el a fonalat. S még azt sem értettem, miért kellene, hogy Isten igazából érdekeljen ez a könyv. Még a témák is olyanok voltak, hogy akadt amelyik érdekelt... Mondom: akadt. Szerintem ezért futottam neki többször a könyvnek. Mármint azért, mert ez az első fejezetes válogatás nem annyira fogott meg, kötött le. Ámde mert kíváncsi természet vagyok, belelapoztam a könyvbe, és tudtam, hogy később lesznek hej, de érdekes témák is*. Szóval vannak érdekes írások ebben az etapban, de nem csinálnak igazán kedvet a kötethez, bármennyire is valóban bevezetései a későbbieknek. 

„A LEMENŐ NAP VILÁGA”

Nemrégen olvastam Rodney Stark könyvét, a Hamis tanúk-at. A könyv alcíme: Évszázadok katolikusellenes mítoszainak cáfolata. A könyv arról szól, amit az alcím mond. Sorra veszi azokat az állításokat, amelyek manapság bevett tudásnak számítanak a legnagyobb keresztény egyházról. Szóba kerül Róma világi hatalma, az inkvizíció, az egyház áldozatai, a boszorkányüldözések, a tudományellenesség, a keresztes hadjáratok, a sötét középkor, az egyház antiszemitizmusa, a rabszolgatartás és úgy általában az egyház merev konzervativizmusa. 

Nos, Szilvay gyakorlatilag minderről ír. Nem mindenről ebben a fejezetben. De itt veszi először elő például a középkor megítélésnek a kérdését. Ami az általánosan tudni véltekkel ellentétben nem volt sötét. Mi több, az egyház egyáltalán nem volt okozója sem a tudomány megakasztásának. Vö. például a középkori filozófiával, a tömérdek katolikus tudóssal, és Galilei vagy Bruno perei sem úgy zajlottak, ahogyan tudni véljük. És személyükben sem voltak emberi, tudós példaképek. S nem, nem a tudományos nézeteik miatt álltak egyházi bíróságok előtt.

Szilvay itt fejti ki mindannak a prekoncepciónak az ellenérveit is, amivel a keresztes hadjáratok a közvélekedés megközelíti. Jelzi is, hogy nem felmenteni kívánja az összes vád alól a hadjáratokat, hanem a valóságig árnyalni a róluk kialakult képet.

„AZ ÜRESSÉG RÉMÜLETE”

Nekem ez a kedvenc fejezetem a könyvben. Talán azért is, mert itt látom a szoros összefüggést a fejezetcím és a tartalom között. Meg azért is, mert ebben a fejezetben van humor is. A szarkazmus, az irónia egyébként nem áll távol Szilvaytól, és nem is viszi túlzásba, de él vele. Az is kétségtelen azonban, hogy ez a legszomorúbb, legidegesítőbb fejezet. Nem azért, ahogyan Szilvay ír, hanem amiről ír. 

Hosszabban idézek itt a könyvből. Elkerülhetném, de nem teszem. Azért nem, mert roppant tanulságos. Bár konkrétan aki baloldali, azt úgysem hatja meg, aki meg nem az, az pedig úgyis tudja...

Mondjuk a közöttük levő szűk rétegnek idézek, hátha felismerésre jutnak. (Nem ebben a fejezetben, de egyébként Szilvay is ír a politikai vitákról, azoknak reálisan várható eredményeiről. Amit ír, annak fényében gyakorlatilag majdnem az egész munkássága felesleges, ami a liberális baloldallal és kesze-kusza elveikkel szemben megfogalmaz. Meg az, hogy én ilyen hosszan írok az ő könyvéről.)

A fejezet címe arra a vákuum felé konvergáló, lépten-nyomon önellentmondásokba bonyolódó, de legalább diktatórikus véleményén-maszlagra és kíméletlen alkalmazóira vonatkozik, amit baloldalnak és általában véve liberalizmusnak hívunk.

...az értelmiségi furcsamód demokratának gondolja magát. A politikust pedig lepopulistázza, amiért hallgat a nép szavára. Pedig modern tömegdemokráciában nehéz nem populistának lenni: a demokrácia eleve populista jelenség. De ilyen ellentmondások nem érdeklik az értelmiségit. A szabadon lebegő mindentudókról. Az értelmiségi szerint a szent célok megvalósulásának érdekében a királynak nem a népre kellene hallgatnia, nem is Istenre, hanem őrá. Ezért az értelmiségi cikkeket ír pótolhatatlan, független lapjába. És úgy gondolja,a királynak - legyen az magyar miniszterelnök,  amerikai elnök vagy római pápa - az ő újságját kellene olvasnia, és megvalósítania, amit ő ott ír. Ha ez elmarad, akkor az értelmiségi megsértődik, megint csak lepopulistázza a politikust, és a valódi demokráciára éretlennek titulálja a népet. Ez a fajta mellőzöttség frusztrációt okoz, elvégre az értelmiségi szerint a politikust azért fizetjük,hogy az ő nagyszerű, társadalomátalakító ötleteit megvalósítsa. 

Vannak persze másfajta értelmiségiek is, akik hétköznapi életet élnek, nem akarják átalakítani a társadalmat, sőt inkább védelmeznék, de ezek nem valódi értelmiségiek, hanem reakciós fasiszták, méltatlanok az értelmiségi ethoszra. (149–150.)

Vagyis a fejezet arról szól, miképpen lesz fasizmussá a liberalizmus, milyen rugalmasan kétosztatú,érvelési rendszerrel gyakorol szellemi diktatúrát. Ezért is a meghökkentő cikkcímek: toleranciadiktatúra, konszenzusdiktatúra,

Ebben a fejezetben van szó a tudomány és a média elképesztő baloldali túlsúlyáról, és a túlsúly kialakulásának, fenntartásának a módszereiről. Hosszú lesz a következő idézet, de annál tanulságosabb. 

Hogy néz ki mindez? Van egy liberális álláspont, például az abortuszpártiság, mint a nők jogainak védelme. Megállapítjuk a konszenzust a kérdésben:felesleges róla vitázni, mivel ez a társadalmi konszenzus. Ha nem értesz egyet? Akkor nem értesz egyet a konszenzussal! Kívül rekedsz a közvélemény valamit is számító részén, pária és szélsőséges, retrográd, szexista és hímsovén szalonképtelen leszel. Ugyanakkor kinyilvánítjuk, hogy bizony a magzatról nem lehet tudományosan megállapítani, hogy személy (a filozófiai érvek nem jönnek számításba), az mindig szubjektív nézet marad, így a konszenzus alapján éljen az abortusz! De ha esetleg nem csak a természettudományos érveket vennénk számításba, akkor is mondhatjuk, hogy hiába érvelsz logikusan a magzat ember mivolta mellett, ha a szövetdarab mivolt mellett is logikusan érvelnek mások. Majd akkor lehet szabályozni a kérdést, ha tudományos konszenzus születik róla. Csakhogy a konszenzushoz mi is kellünk, tehát a konszenzus létrejöttét katapultáltuk a végítélet napjára. 

Az ám! Liberáliséknál nem mindig kedvelik a társadalmi konszenzusokat. A társadalmi konszenzus  csak akkor jó, ha az ő álláspontjukat erősíti. Akárcsak a vitatottság, a konszenzus nemléte. A magzat jogait vitatják, nehogy konszenzus legyen belőlük, kivéve, ha a tagadásról születik konszenzus. Ha azonban olyan, nekik kedves jogokról van szó, amelyekről jelenleg nincs konszenzus (társadalmilag!), akkor egyrészt jogalkotási tendenciákra hivatkoznak, módszeresen kihagyva az ezzel ellentétes jogi állásfoglalásokat. 

Másrészt ekkor a csodálatos társadalmi konszenzus diabolikus társadalmi normává (és leküzdendő hagyománnyá) válik, amely ellen harcolni kell. Nem konszenzus a melegek házassága? Hogy ne mondjam, vitatott? Egyrészt engedélyezni kell, míg nem lesz róla konszenzus (igenlő). Másrészt nevelni kell a társadalmat az elfogadásra, hogy a régi, elnyomó (és a liberálisok által amúgy is vitatott) normából felvilágosult-felszabadító konszenzus legyen. 

Ha egy kérdésben a széles körben elfogadott álláspont azonos az enyémmel, akkor fel kell mutatni a  konszenzust. Aki nem ért egyet, az hülye és antidemokratikus. Ha a konszenzus elnyomó normát jelent, vitatottá kell tenni mint antidemokratikus normát, ami ellene mond a jogi klímának és a törvényhozási irányoknak (vesd össze: haladás, történelmi szükségszerűség). Ha az ENSZ-es, EU-s, satöbbis joganyagok a liberális érvelést támasztják alá, hivatkozni kell rájuk. Ha ellenkeznek vele,  vitatni kell, »ellentmondásossá« kell tenni mint kijavítandót. 

A liberálisoknak tetsző konszenzusokból így lesz elfogadandó, demokratikus tekintély, a nekik nem tetsző konsz... normákból pedig leküzdendő, antidemokratikus izé, ami ellen lázadni kell, és saját véleményt kialakítani, mert ha egyetértesz, akkor nem vagy autonóm személyiség. Ha viszont 
a liberális konszenzussal nem értesz egyet, akkor nem autonóm személyiség vagy, aki a szabadság bajnoka, hanem antidemokrata fundamentalista szélsőséges. 

Érdemes megfigyelni, hogy amiről nincs konszenzus, azt mindig csak  tágan értelmezve lehet a liberálisok szerint szabályozni. Ez az, amit Roger Scruton az érvelés áthárításának nevez. Nincs  konszenzus a magzat ember voltáról? Akkor nem nekik kell bebizonyítani, hogy nem ember, hanem neked, hogy az. Véletlenül sem jutnak arra a következtetésre, hogy a magzat ember mivoltáról szóló konszenzusos döntés mitikus jövőbe repített létrejöttéig embernek tekintsék a magzatot. Vagy hogy azt mondják: amíg nem lesz konszenzus a melegházasságról, addig ne legyen melegházasság. 

Feltörekvőben vannak Európában a széljobbos pártok? Merkel, Sarkozy és Cameron a multikulti végéről beszél? Behódoltak a széljobbnak, hogy a populista és feltörekvő széljobbos hangoknak kedvezzenek! Oda az állítólag elért liberális konszenzus a multikultiról! 

A liberálisok megpróbálják átírni a nekik nem tetsző (konszenzusos) normákat, rámutatva állítólagos irracionalitásukra, azaz vitatható voltukra. Ők az autonóm személyiség bajnokai, akiknek vélemény- és szólásszabadsága van hangot adni a normával egyet nem értő álláspontjuknak. A norma különben sem demokratikus szerintük, mert régen az egyház és a királyok elfoglaló, demokratikus konszenzust  teremteni - kényszerítő erővel. Ha »erőszakolták rá« a társadalomra. Majd megpróbálnak ellenkező álláspontot logikusan, racionálisan lehet érvelni az övékével ellentétes álláspont ellen, akkor viszont megosztó és ellentmondásos az illető, aki beleköp a konszenzusba. 167–169.)

Világos? A módszer az módszer: „az elvet kell formálni az új helyzethez mindig. Így lesz a gondolat végül legyőzhetetlen fegyver.” (Sztárcsinálók; Miklós Tibor)

Az utóbbi időben érdekes eltolódás figyelhető meg a homofóbia, gyűlöletbeszéd és társai balos értelmezésében, mint azt írásom elejének példái is mutatják: már nemcsak a tiszteletteljes beszédet várják el, hanem azt is, hogy ne kritizálj. Nem csupán akkor vagy homofób, ha utálod és gyűlölöd  a melegeket, hanem akkor is, ha rossz véleménnyel vagy a homoszexuális életmódról. Magyarán: pofa bel Így működik a toleranciadiktatúra Csak egyetlenegy opciód van, hogy ne bizonyulj intoleráns, kirekesztő, ósdi, pszichológiai defektusokkal és kisebbségi komplexussal küzdő, a változástól rettegő, tudatlan és pökhendi, elnyomó nyárspolgárnak: az egyetértés, a baloldali emberi jogi szabadságharchoz való csatlakozás. 

Tehát a szólás- és vallásszabadság határait az egyre terjeszkedés, humortalan, karót nyelt, körülményes politikai korrektség szabja ki. A baloldal egyre inkább olyanná válik, mint amilyennek a jobbot látja, és formális törvényekkel igyekszik védeni újonnan felállított tilalomfáit. Elkészült a sajátos, alternatív erkölcs, amit a régi lerombolása után a helyébe állítanak egykor általuk kritizált módszerekkel. 

Megszületnek a baloldal saját blaszfémiatörvényei, amelyek szívük szerint úgy működnének, mint az eredeti pakisztáni: ha kritizálod a törvényt, már a hatálya alá estél. Kritizálod a holokauszttagadás elleni törvényt? Tuti azért, mert alig várod, hogy tagadhasd a holokausztot! A törvényi szankció nem hatékony és felesleges mivoltára való utalás (ami egyébként a baloldal gyakori érve) biztosan csak álca. Elfogadod, hogy az egyházak hirdetheti a házasság hagyományos formájának kizárólagosságát, netán egyet értesz vele? Tuti, hogy gyűlölöd a melegeket (sót talán látens homoszexuals vagy, amit így nyomsz el frusztráltságoddal és sikertelenséged miatti keserűségeddel egyetemben)!

Szó sincs korlátolt, szűk látókörű baloldalról. Ezek nyilván olyan témák amelyekről a baloldal  megítélése szerint lezárult a szabad, racionális úgyhogy aki a továbbiakban felnyitja a lezárt aktákat, az kiiratkozik a demokratikus közbeszédből, azt ki kell közösíteni, mert vitára, párbeszédre méltatlan  

Nézzük, hogyan működik élőben az azonos neműek házasságáról a szabad, racionális vita a baloldal részéről Hollandiában:

»Van pár érv, amit értelmes ember többet nem használ. Az, aki úgy érvel, hogy a konszenzusos meleg szex lényegileg erkölcstelen és perverz, diszkvalifikálja magát az értelmes vitákból. A társadalom fősodrában ez egy eldöntött kérdés egyetlen LMB-személynek vagy szimpatizánsnak sem szükséges többé az ilyen kérdésekre válaszolnia (kivéve talán feltartott középső ujjal). 

Végső soron ez logikus azoktól, akik mindig is a nem formális jogon alapuló szokások és normák lebontásán munkálkodtak. Ugyan igyekeznek ezek helyébe új szokásokat és normákat állítani, de nyilván úgy gondolják, akkor mennek biztosra, ha törvényileg is beszabályozzák mindezt. Eközben 
persze ha a jobboldal a saját erkölcsi nézeteit öntené törvénybe például az abortuszról, akkor jajonganának.

Régen a baloldal a formalitások és a karótnyeltség ellen küzdött, ma gyűlöletbeszéd-törvényekkel kényszerít álszentségre mindenkit. Egy véletlenül kiejtett rossz szó, rosszul elsült vagy félreértett poén, suta fogalmazás, egy-két tévesen ismert történelmi adat- és a bíróság előtt, de legalábbis a melegszervezetek és emberi jogok védőinek célkeresztjében találod magad, vagy épp veszélybe kerül a munkahelyed, esetleg el is veszted.  (174–176.)

 Az előzővel karöltve ez a két idézet kiadja a liberális logika és módszertan teljességét.Egybeállt a kép, teljes a gonosz, az észt, logikát, következetességet kizáró zűrzavar.

Illetve még nem is teljes! Mert vizsgáljuk még meg, vajon a gender-katyvasz ellenzése a társadalom döntő részéről csak a populista, jobboldali kavarásoknak tekinthető-e vagy tényleg zsigeri immunreakció a logika, mindennapi tapasztalat és tudományellenes hülyeségekre? 

Vegyél még egy levegőt, hozok egy következő idézetet! Ígérem, több citálás nem lesz már ebben a szövegben. De tanulságos, bosszantó és mulatságos, amit olvasni fogsz, ígérem! 

Az egész LMBTQ-mozgalom évtizedek óta arra törekszik, hogy úgy tágítsa ki a »fóbia« és a »gyűlöletbeszéd« értelmezési keretét, hogy abba beletartozzon bármilyen, rájuk vonatkozó kritika. Ha a tudomány olyasmit állít, ami nekik nem tetszik, megdolgozzák a tudósokat, akik ettől kezdve nem
merik kinyitni a szájukat, és mossák kezüket, hogy az addigi tudomány érvénytelen volt, pusztán elnyomásra használták, és csak az a tudomány érvényes, amit engedélyezett az LMBTQ-mozgalom. 

Ez a gondolkodás bármilyen kritikát automatikusan a saját állításai igazolásának tekint, a kritika  ugyanis mindig az elnyomás és kirekesztés alattomos megnyilvánulásának van kikiáltva, így nem kell vele foglalkozni. Ez tehát a szó legteljesebb értelmében zárt, intoleráns, merev és dogmatikus
gondolkodás, ami emberek egy csoportjából egy kritizálhatatlan, érinthetetlen felső kasztot kreál.

Elvégre ez a mozgalom úgy gondolkodik – kissé hisztériás és paranoiás módon –, hogy a feléjük irányuló kritika (ami egyben máris sértésnek minősül) nem pusztán kritika, hanem egyenesen dehumanizálja őket, azaz kétségbe vonja emberségüket, ezzel könnyebben támadhatóvá téve őket
– mivel a kritika az identitásukba gázol. Ez a manipulatív érvelés effektíve ellehetetleníti a kritikát. (Mindez egyúttal az LMBTQ-mozgalom szellemi munícióját adó- mily ironikus - kritikai elméletek módszertana is, amivel az őket érő kritikákat zárják rövidre.)

S akkor gondolkodjunk el egy pillanatra, hogy mi történne, ha ugyanilyen módon törvényileg érinthetetlenné és kritizálhatatlanná tennénk-persze az emberi jogokra, a tiszteletre és toleranciára hivatkozva – a heteroszexuálisokat, a keresztényeket, az európaiakat, fehéreket – és így tovább. Mi
történne, ha egy keresztény azzal jönne, hogy a kereszténység neki nem „csak" a vallása, hanem egyenesen az identitása (és miért is ne mondhatna ilyet?), így aki kétségbe vonja a kereszténység tanítását és igazságát, az krisztofób, amit büntetni kell? Vagy hogy aki kritizálni meri a nyugati, európai civilizációt, az eurofób vagy okcidentofób, az Amerikát kritizálók amerikanofóbok, a heteroszexuálisokat kritizálók heterofóbok (Daphne Patai professzor asszony írt is ilyen címmel könyvet), a magyarokat kritizálók pedig hungarofóbok? Mindezen embercsoportok sértegetéséről nem is beszélve! 

Elmondom, mi történne: az egész nyugati egyetemi bölcsészvilág bíróság előtt találná magát, tekintve, hogy meghatározó szemlélete a nyugatgyűlölet. Ez esetben persze hallgathatnánk az egyetemi autonómiát és szólásszabadságot követelő sirámokat.(213–215.)

Vicces, nem? Vagy tragikus inkább? Netalán kétségbeejtő? Avagy leginkább dühítő? Mellékes ugyan, de alátámasztom, ha nagyon kicsiben is, de tulajdonképpen mindezt sikerült már a saját bőrömön is megtapasztalnom, méghozzá kulturális közegben. Nem prekoncepcionális volt a tapasztalat, mert csak utólag állt össze, mi is történik, miről is van szó. 

„MENNYEK KAPUJA”

Persze, hogy az egyház, s mert Szilvay Gergely katolikus, hát elsősorban Róma. Ezért a a fejezetcím leginkább a Péter által testált egyházra vonatkozik (s most felejtsük el ennek a tézisnek a teológiai és történelmi tarthatatlanságát!)

Az első cikk ebben a fejezetben rámutat arra, mennyire tájékozatlanságból fakadó blődség Jézust az első baloldalinak tartani. Jézusnak eszébe sem volt társadalmi, szociális és gazdasági reformot végrehajtani. Ő a megváltás művét teljesítette be a Földön. Amiről a baloldal, ugye, hallani sem akar. 

Aztán olvashatunk arról, mennyire képtelenség a magunk módján való, keresztény közösség nélküli hit, s mennyire közel van hozzá az új pogányság. Aminek viszont már semmi köze nincsen a kereszténységhez. 

Olvashatunk még arról, hogy szabad-e politizálnia az egyháznak, és egyáltalán, mi is a politizálás? 

S ha már egyház, akkor nézzük a történelmét, a katolicizmus legkiemelkedőbb skandalumát, az inkvizíciót! Ami volt, de egyáltalán nem úgy, nem annyi volt az annyi, nem az volt a cél, nem az volt a működés. Ne gondold, hogy szerencsenmosdatásról van szó! Szilvay (és sokan mások): az eltorzított történelmi tényeket akarják visszakalapálni az eredeti állapotukba. 

Majd elidőzünk cseppet XVI. Benedek konzervatívizmusánál, és annál a ténynél, hogy vajon van-e jövője a liberális egyháznak, vagy sorsszerű, hogy az egyház konzervatív legyen? Sorsszerű, mert a liberalizmus kiüríti, kiheréli, semmissé teszi a kereszténységét. 

„EGY VÉRBŐL”

Persze, hogy magyarság, közösség, nemzet! S persze, hogy az Ismerős Arcok és főleg a daluk! (Amit odafigyelve soha nem tudok könnyek nélkül meghallgatni.) S amivel balról sokan deklaráltan nem tudnak mit kezdeni. A mit kezdeni nem tudásukkal meg Szilvayval együtt én nem tudok mit kezdeni. 

Mert fontosabb-e, lehet fontosabb a magyar menekült egy ukrán menekültnél? Vagy egy szomáliainál? Van-e egyáltalán olyan, hogy nemzet, és kell-e, hogy legyen? Mi szükség van rá? 

Globálisan és multiszemlélettel nem megoldhatók a problémák. A kérdés a lehetőségek és kötelességek szintjén kezelhető, mondja Szilvay. Apaként nem lehet kötelességem a világ összes éhező gyerekén segíteni. Először a saját gyerekeim szájába kell ételt tennem, mert róluk kötelességem is gondoskodni. A másik család gyerekéről nem kötelességem. Ha megtehetem, dicséretes, de nem kötelesség. 

Szilvay nagyon fontos megállapítása, hogy minden társadalom, minden kisebb-nagyobb csoport alulról építkezik: párkapcsolat, szűkebb-tágabb család, lokális, helyi közösség, megye, földrajzi egység, ország, közvetlen szomszédok (például Kelet-Európa), kontinens.

A Föld teljes lakosságában majd akkor gondolkodhatunk, ha a Klingon Birodalom támadást indít ellenünk. 

A baloldal a Klingon Birodalomnál kezdi, és meg is áll itt. Számára a nemzet konstruált fogalom, az egy vérből valóságnak nincsen semmi jelentősége: véletlen, jelentés és jelentőség nélküli halmaz csupán. 

„A GYARLÓSÁG NÉPEI”

A demokrácia akkor jó, ha a demokráciát gyakorló népek érettek rá.

1. Azt, hogy érettek rá onnan lehet tudni, hogy felelősen szavaznak-e.
2. Azt, hogy felelősen szavaztak-e onnan lehet megítélni, hogy kire szavaztak. Ha a baloldalra, akkor felelősek, ha Orbánra, akkor éretlen, felelőtlen bandáról van szó, nem kiművelt demokratikus szavazóbázisról.
3. Az, hogy Orbánék már mióta hatalmon vannak, két dolognak köszönhető:
   1. a magyarok ostoba suttyóságának
   2. és miként manipulálta/ja a rezsim választási törvényt a maga érdekeinek megfelelően. 

Annak, hogy az urnákhoz battyogó magyarok többsége valóban inkább az Orbánék-féle politikát akarja mintsem a baloldalit, esélye sincsen. Azt nem akarhatja, mert akkor ostoba, megtévesztett, megvásárolt, szemellenzős, Kádár-birka, megmindenegyéb. 

Ugyanitt tárgyal a szerző még két nagyon fontos kérdést.

Az egyik: csak a liberális demokrácia létezik (ahogyan Kis János leszögezte), vagy vannak egyéb alternatívák is? (Vannak. Lásd a könyvben!)

A másik:miért nagyon veszélyes társadalmi, erkölcsi kérdéseket átengedni a jog alkalmazóinak, avagy lehet-e ésszerű oka a bírói kormányzásnak? Rövidre zárom: például a gyűlöletbeszéd-törvények alkalmazásakor a tárgyalótermekben dőlnek el történelmi, erkölcsi, etikai kérdések. Amikhez a jognak köze nincsen. Illetve csak hozzávetőlegesen. Másfelől a bírók csak a jog alkalmazói, nem az alkotói. Tetszik vagy nem tetszik. Az alkotók a politikusok. 

„FÉNNYEL TELI VÖDRÖK”

Ez a fejezetcím is olyan, hogy ki nem találnám, miről is szól, ha csak így önmagában áll... Mondjuk jól hangzik. De ennyi. 

Kifelé zsákból macsek, avagy a kód felfejtése: az oktatásról van szó!

Elsősorban a szegregáltnak hazudott oktatásról. Meg az esélyegyenlőséginek füllentettről. Meg a rasszizmusról, ha egy szülő nem az integrációt, hanem a gyereke előre haladását tekintve iskolát vált a csimotájának, ha úgy érzi, ott, ahol van, helyben topog. Mert a tanárjának az ideje az oktatás helyett a neveléssel megy el. Meg hogy feladata-e egyáltalán a tanárnak a nevelés? S baj-e, ha különböző színvonalú iskolák léteznek (mint ahogy egyébként különböző színvonalú iskolák léteznek)? S hogy mennyiben okoz problémát, hogy a felzárkóztatás a mindenkori társadalmi középosztályhoz történik, mert hogy különben mi a fenéhez zárkóztatnák fel a gyerekeket? 

És ilyesféle izgalmas kérdéseket kaptak szerepet ebben a fejezetben. 

„A FÖLD VÁROSA”

Ez a cím adja magát, de míg az előző egy hetvenes évek beli, szörnyen vontatott magyar művészfilm képét derengteti fel a személyes asszociációs hálómban, addig itt elsősorban Asimov Alapítvány-univerzuma sejlik fel. Holott persze semmi köze hozzá. 

Arról viszont vastagon szó van, hogy mennyire akarunk mi, magyarok manapság a Nyugathoz tartozni, amikor a Nyugat már régen nem tartozik saját magához? Az egykori határozott, sármos, okos izompacsirtából, egy kocsmakönyöklő, nyuzega, feminim alkoholista lett, aki még a dezinformáció szót sem képes dadogás nélkül kimondani. 

A Nyugat ma önmaga leépítésén, elpusztításán munkálkodik elemi erővel (s a könyv megjelenésének az idején még szó sem volt az Oroszországgal szembeni szankciónak hazudott, művészi szinten előadott, gazdasági öntökönszúrás professzionális bűvészmutatványról, amellyel az ostoba Nyugat kizárólag önmagának ártott, de önmagának legalább nagyon-nagyon. 

Minden más önfelszámolási hozzájárulás a könyv előzményeiben olvasható. Nem is csoda, ha a baloldal a Nyugatnak való hátat fordítással vádolja az Orbán kormányt. A Nyugat ugyanis hátat fordított önmagának, és elképesztő nyíltsággal, következetességgel számolja fel saját magát. Ennek hátat fordítani,lássuk be: érdem. 

A mivel ez a fejezet ismét egy egyfajta vegyes vágott, szó van itt a SZFE üzemeltetésének a kérdéséről, Trianonról (TGM teljesen félre csúszott szempontjából),  a szabadkőművesekről, arról, hogy kié egy, az állam által fenntartott egyetem, kicsoda a szélsőjobbos Orbán vendégei közül, és még több mindenről. A fejezet befejező darabja az Orbán kormány húsz évét tekinti át. A címe: Nemzeti restauráció. Tanulságos, elgondolkodtató. 

„A TELJESSÉG ÍGÉRETE”

A pandémia mint Isten figyelmeztetése? Néhány gondolat a testről és a lélekről. Vagyis egy kis mindennapi metafizika. 

S aztán már vége is a könyvnek. Így, pár oldal híján ötszáz oldal elolvasásával. 

MCC Press, Budapest, 2023, 524 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636440237

8/10

2023 karácsonyának első napja. Mármint úgy, hogy tegnap volt Szenteste. Szerelmetesfeleségtársam édesanyjánál voltunk. Mert szeretjük, s hogy ne legyen egyedül. Viszont ezáltal enni és enni, meg enni kellett. Ami egy darabig működött, szétcsapva két kis whiskeyvel, de aztán mindenki eltelt. 

Évek óta így megy ez. Részemről minden újabb évben egyre nagyobb kedvvel. Ma pihi volt. Holnap megyünk az én tengernyi két gyerekemmel és az övéikkel találkozni. Igen, persze, az unokámmal is. Hurrá! Immeg az összes gyerekünk és az összes párjuk egy helyen lészen. Nem lesz nagy buli, tekintettel a két évesre, de örülök, hogy találkozom velük. 

Tegnap is, ma is rosszul lettem. Mindkét nap ebéd után. Hagymakrém leves, chilis bab. Nem tudom, valamelyik-e az oka. SzFT-nak semmi baja. Tegnap kivert a víz, felfordult a gyomrom, és majdnem összeestem. Ma csak a gyomorforgás volt, mintha én lettem volna Piroska farkasa. Tudod, hasában a patakpart köveivel. Pedig még aludtam is ebéd után. Utána lett xar. 

Tegnap megijedtem. A hideg veríték és a gyomorforgás miatt. Az infarktusnál is meg voltak ezek. Igaz, akkor volt légcsőfájás, meg irgalmatlan hányás is. 

Idén nyáron kimaradt a kardiológiai kontroll. 

Viszont ezt hallgasd meg: Lalu – The Fish Who Wanted To Be King   Véletlenül találtam random dobta fel a YouTube. Olyan kis Yes-es. Pazar! 

Megszoktam, hogy a Bonelli-kiadványok sorozatos kötetei vaskosak, alsó hangon száz oldal körül vannak. Amikor megérkezett ez a füzet, csudálkoztam is, mert vékonyka, negyvenhat oldalas. Az ára is a dupláját ígérte. Vannak egyedi, átvett Bonelli-füzetek, amelyek ekkorkák. Más kérdés, hogy azok eddig nem is voltak az ínyemre valók. 

Az általam olvasott négy Tex-ből három nagyon tetszett, egy nem annyira. Ez a vékonyka a két kategória között helyezkedik el. 

*

zínes. Ami a Bonelli dolgaiban viszonylag szokatlan, de nem példa nélkül való. Nincs semmi fenntartásom a színesség ellen, de valahogy megszoktam a fekete-fehéret, mert az a Bonelli-hősöknek nagyon jól áll. 

Amikor belelapoztam a füzetbe, első nézésre nem nyertek meg a rajzok. Másodikra már cöccögve helyben hagytam, hogy nem rossz. Aztán ha nem is lettem lelkes, de elismerőn bólogattam, hogy na, csak jó ez. Vagyis nem feltétlenül adja el magát az ábrázolás, ha csak átabotában pislogunk rá. A lényegük a tartósabb kapcsolatban domborodik ki. Szétszórtam néhányat a bejegyzésben, hogy fogalmad lehessen, miről is van szó. Láss, nézz és bólogass te is!

*

A történet bosszútörténet. Az mindig hálás. Aztán vagy sikerül a megvalósítás, vagy nem. S ha bosszú, akkor persze nagyjából bármi az eszünkbe juthat. Nekem például a szép emlékű indián, Charles Bronson vonatkozó filmjei. Vagyis nagyjából bármelyik. 

Tex édesapját metgörik a rosszak. Tex-szel is ez a terv, de nem válik be. Hogyan is lenne akkor hetvenöt éves sikerszériája? S mert Tex az Tex, pisztolya van, kettő is, és a Vadnyugaton vagyunk, a rosszak nyomába ered. Bizonyára figyelmetlen voltam, de első olvasásra nem derült ki a számomra, Tex-apunak miért is kellett a préribe harapnia. Végső soron neki mindegy, nekem meg jó, hogy így történt, mert nézhetem, olvashatom Tex bosszútörténetét. 

A rosszaknak van egy nagyon rossz főnöke is, aki nem általában nagyon rossz. A világ felé a böcsületes gazdag ember képét sugallja, és csak stikában követi, követteti el a nagyon rosszaságokat. Tehát a nagyon rosszaságában benne van a gyalázatos képmutatás is. 

Tevékenységi körébe felvette a marhalopásokat is. S mert ott biztonságosabb túladni a lenyúlt csordákon, átviszi, terelteti őket a határon, ahol már van egy bejáratot orgazdája. Aki valamikor rendes, dolgos vadnyugati polgár volt, de a családja rosszkor volt rossz helyen, és nem is élte túl ezt a szerencsétlen csillagzatot. Apu nem volt jelen, bosszút esküdött, mert a törvénnyel nem sokra ment. A Vadnyugaton vagyunk, kizárólag ott történhetett ilyen. Ezért ő is bosszút esküdött, átállt a sötét oldalra, és gazember lett belőle is. A történetből kiderül, hogy a párduc nem változtatja meg a foltosságát, aki genetikailag böcsületes, az bizony az is marad, ha a fene fenét eszik is. A rosszemberség csak maszk, köpönyeg, álca. Miközben persze követ el rosszemberséget. Ez a történet dramaturgia gyenge pontja, de deus es  machina-nak kiváló. 

A határon inneni rosszembernek vannak ellenségei. Mert az, hogy rosszember, kilóg a maszk, a köpönyeg, az álca mögül. Legalább azok nem kedvelik, akiknek valamikor volt marhájuk, de azok már a határ túloldalán legelnek. Ezek a megkárosítottak összefognak, és mert a törvény vadnyugati, hát a kezükbe veszik a feszültséget, és a saját módszereikkel szándékoznak enyhíteni: a rosszember nyomába erednek. Mintegy Tex természetes szövetségeseként. 

A végeredmény felől kétség sem lehet! 

*

A helyzet az, hogy a történet olyan kis... hm... rendben levő. És pont. Teljesen élvezhető, izgulható, és nagyjából feledhető is. Mint a rágógumi: amíg a szádban van és íze van, addig élvezetes, de sem folyadékot, sem táplálékot nem ad a testednek, maximum a rágóizmokat dolgoztatja. Az is valami, addig sem pihennek. Bár a reggeli tornával nem ér fel ez a mozgás. 

Frike Comics, Dunaharaszti, 2023, 54 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891595 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

7/10

2023 decembere: már csak egyet kell aludni Szentestééig. Nem tudok mit kezdeni a karácsonnyal. Az köztudomású, hogy egészen biztosan nem ekkor született Jézus, tehát az ő születésnapját nem ünnepelhetjük. A vele járó csilivili nekem nagyon sok. Az értelmetlen költekezés, főzőcske-hegyek megint csak. Viszont ekkor vagyok együtt egyszerre a két gyerekemmel. Ami meg nagyon jó. 

Tegnap Szerelmetesfeleségtársam még dolgozott, Reggel, bár szabin voltam, keltem vele. És mentem Ofi barátom garázsához, mert cserélték a kapuját. Ofi, ugye, külföldön él az övéivel, én vagyok eföldi helytartója. Szerencsére gyorsak voltak a kapucserés srácok, nem kellett visszamennem, megvárható volt a munka. De mocsok egy hideg szél fújt. Aztán kicsit írogattam, kitakarítottam a fürdőt, felsepertem a konyhát, lemostam a csempét, a falra szerelt szedőcuccokat, a tartójukat, kimostam a konyhaszőnyeget, leszedtem a száraz ruhákat a fogasokról, majd megsütögettem az ebédhez a krumplit, meg minden mást, mirelitből. Egy pici szunyóka, írogatás, aztán mentünk bevásárolni, hogy elköltessünk ötvenezret. Persze ebben volt négy ajándék is, bár nem nagy értékű. 

*

Ahogy tegnap írtam, a laptopomra visszaállítottam a Windows Hello-problémás oprendszert. Tegnap találtam egy módszert, miképpen lehet kikapcsolni a Vivaldiban. Csak éppen nem lehetett. Bosszantóbb volt, hogy a Win-t sem tudtam Pro verzióra frissíteni: beírtam a tökéletesen legális kódot, „Tovább”, és csak tekert-tekert... Rendszertisztítás CClanerrel, Advanced System Care-rel, annak is a pro változatával, hozzáadva a letölthető rendszerleíró-takarítóját, és láss csodát, frissült a Win. Ma reggel jutott eszembe, hogy hátha a takarítás megoldotta a Vivaldi Hello-s problémáját: és képzeld, igen, megoldotta! Szép az élet! 

Immár csak arra kellene rájönnöm, SzFT telefonja miképpen képes teljesen random, a címjegyzékben nem szereplő számok felhívására. Hallottál már ilyet? 

Mondjuk olyanról hallottál már, hogy egy hívásnak nincsen elindítója, és a vonal mindkét végén kicsöngenek a telefonok? Kétszer is megtörtént ugyanazzal a személlyel és velem. Szerinted? 

Néha gyűlölöm a körülöttünk levő technikát. Meg azt, hogy annyira balfék nem vagyok, hogy ne lenne néhány ötlet-lehetőségem, de közben annyit meg nem tudok, hogy ne kelljen órákat mókolni ilyen szirszar, de nagyon zavaró problémákkal. Brrr! 

Békés Pál sajnos 2010-ben elhunyt. 2013-ban alapították meg a nevét viselő díjat. Ő indította a Nagy Könyv szavazást, ő alkalmazta színpadra A dzsungel könyvét, és a ő írta a fenti két pazar jól sikerült mesekönyvet is, amik igazából nem is mesék, csak de. Ahogy mondani szokás, megkerülhetetlenné tette magát a magyar meseirodalomban.

Persze írt sok minden mást is. A moly.hu.n a könyvei közül többnek is kilencven százalék felett van a tetszési indexe. Ez nagyon nem kis teljesítmény. 

Nem igazán szoktam überlelkes lenni az értékeléseimben, de a Félőlény (12. legjobb meseregény a Molyon) érthetetlenül rövid értékelése a Molyon, a nevem alatt így fest

Kár, hogy nincs hat csillag. :-)
A politika kegyetlensége gyerekeknek, s annak legyőzése a lélek mélyén, s még sincs semmi nyögvenyelősség, semmi erőltetettség, csak derű és kedvesség! Zseniális!

A Félőlény címe beszédes, és sokat elmond Békés Pál nyelvhasználatának a játékosságáról. (Ez a játékosság ezerrel jelentkezik A Bölcs Hiánypótlóban is.) Talán ez a legvaskosabb erőssége, mert a játékosság nem csak azért van,a szövegben, hogy tudatosítsa a szerző virtuozitását, hanem dramaturgiai jelentősége is van. Ahogyan azt a könyv címe ékesen bizonyítja. 

A Félőlény 1991-ben jelent meg. Tehát a rendszerváltás után. Érthető. Mert a Félőlény bár mindentől, de elsősorban a hatalomtól fél. Békés Pált érdekelte, foglalkoztatta a hatalom és a kisember viszonya. A Félőlény a hatalom feletti belső győzelemről szól, A Bölcs Hiánypótló  a külsőről. S mindez mesében. Taps.

TÉMA

Adva van a látszólagos főszereplő, a Bölcs Hiánypótló (a továbbiakban BH). A történetben az előnevére nem nagyon találunk példát, az utóbbira tömegével. Mert a BH minden hiányt pótol. Bárkinek, bárminek hiányzik valamilye, ő pótolja. Nem varázsló, hanem pótló.

S azért „bárkinek és bárminek”, mert például a történet valódi főszereplői egy össze-vissza járó óra (bolond óra, érted!), egy szőrös rém, aki teljesen csupasz, nagyon, kicsi, elálló fülű és egy identitászavaros lyuk.

Az óra normális óra szeretne lenni, a rémtelenség rémes, a lyuk pedig tudni akarja, mire is való valójában. Elsőnek az órát ismerjük meg, aztán szőrtelenséget, végül a lyukat. Az utóbbi kettő kapva kap az óra ötletén, hogy irány a BH.

Váltás: a BH lakhelyén vagyunk. A BH szakmányban hiányt pótol. S megjelennek nála a bödönök. A bödönök valóban bödönök. Nagyon katonásak. Maguk választotta katonák. Még több önbizalomért jöttek. Le is uralják a környéket, elűznek mindenki mást, inzultálják a BH-t és a segédjét, mert azok nem akarnak nekik segíteni. Naná, hogy nem: minek ennyi ostobasághoz, erőszakhoz még több önbizalom? De BH nem enged. Patthelyzet. 

A három hiányos főhős pedig közeledik BH otthonához. Aztán megmutatják, mit lehet kezdeni a kongó fejű, csak erőszakban gondolkodó bödönökkel. Győzelem! 

ÜZENET

S akkor ott állnak a BH előtt. Aki bölcsességében úgy dönt, nem segít nekik. Puff neki! Hogy miért nem, azt a következő idézet mondja el. De vigyázz, mert erősen SPOILERES!

Pontos Idő már-már megszólalt volna, de a Hiánypótló megelőzte.
– Döntöttem.
– Igen... - lépett előre Venyige II. izgatottan. – Igen...
– És...
– És? – ragyogta a Lyuk. – És?
– És hálából...
– Hálából... – ragyogta Pontos Idő várakozón.
– ...nem pótlom a hiányaitokat.
Zavart, csalódott csönd támadt. Azután háborgás.
– De mester!
– Hogy tehetsz ilyet?
– Mi az, hogy hálából?!

[...]

A mester felállt.
– Van, aki veszít a hiánnyal – akkor pótolni kell. És van, aki nyer rajta. Ti a hiányaitokkal győztétek le a bödönöket. Ezért maradtam életben én. Ezért pótolhatom azokat, akik tényleg rászorulnak.
A vándorok tétován ácsorogtak az ajtótlan szobában. Kintről zsivaj hallatszott. Nem akaródzott menniük. Értették a Bölcset, sőt egyetértettek vele, de azért mégis... Hiszen annyit de annyit fáradtak és küzdöttek...
– Akkor belőlem már sose lesz szőrös rém? - bukott ki Venyige II.-ből.
A mester leguggolt hozzá, szelíd volt, rábeszélő:
– Tele a világ szőrös rémekkel. Versengenek egymással, hogy melyik undorítóbb. De te vagy az egyetlen csupasz szőrös rém. Az egyetlen, akin nevetni lehet. Ettől vagy te. 
– És én sose járhatok pontosan? - sóhajtott Pontos Idő.
– Ha másként járnál, jól járnál? – kérdezte a Hiánypótló. – Tele a világ megbízható, unalmas, egyforma órákkal. Ha olyan lennél, mint a többiek, odalenne a sokféle csilingelésed, csörrenésed, oda a rímeid, a költői pillanataid. Ezt akarod?
– Én meg aggályoskodjak, bizonytalankodjak egész életemen, mi? – pattogott a Lyuk.
– Tele a világ olyanokkal, akik halál biztosak a dolgukban. Például a bödönök sem haboznak soha. Te viszont kérdezel. Folytonosan kétkedsz. Ettől lyuk a lyuk. Csak abban biztos, hogy bizonytalan. Ha eltűnne a kételyed... te magad tűnnél el.
A vándorok egy kicsit kihúzták magukat. Könnyebben lélegeztek, és múlt a fáradtság is. (118, 120–121)

Itt megálltam az olvasásban. Értem én, hogyne érteném. „Az légy, aki vagy, érezd jól magad!” Meg hasonlók és még ilyenebbek. Önmegvalósítás. Önazonosság. Persze, hogy!

Mert azt megértem, hogy nincsen mindenre szükségünk, amit szeretnénk. (Hej, de nehezen értettem meg ezt a gyerekeimmel! És nem is minddel sikerült.) 

Csakhogy!

Főleg a szegény lyuknak mondottaknál álltam meg. Aki önmagát kereste. Az önazonosságát. Az identitását. Hogy mire jó ő a világban, hol is van igazán a helye. Erre BH azt mondja neki, sebaj, bizonytalankodj, keresgélj, így vagy igazán és teljesen önmagad! Ezért így neki nem jó. Mert éppen azt nem tudja ki ő. Erre BH annyit válaszol neki, hogy az vagy te, aki nem tudja, kicsoda is és mire jó. Maradj így, öcsém! Mintha BH nem tudná, hogy amíg erre a kérdésre nincsen meg a válasz, az ember nem lehet elégedett, és ha nem elégedett, nem lehet boldog. 

A rém meg örüljön neki, hogy röhejesen, komikusan néz ki. Az óra pedig, hogy nem jó órának, hogy csak külsejében időmérő, de a külsejének megfelelő lényegében egy rakás szemét, tökéletes használhatatlan arra, ami a lényege. 

A plusz érték tehát a röhejesség, a kalimpáló mutatók és a bizonytalanság... Hát, nem tudom... 

Ha olyasféle lett volna a válasz, hogy nem, nem adom meg nektek egy csapásra, amit kértek, tanuljatok, fejlődjetek, így és így. Közben ne feledjétek, mi is az igazi értéketek (ugyan ki szeretne folyamatosan bolondságot mutatni a külvilágnak, ki élvezné, hogy permanensen röhögnek a külsején és ki élne boldogan szakadatlan bizonytalanságban, kételyek között? Más, ha magam választom, hogy komikus leszek, hogy nevessenek rajtam, és hogy az életem egy merő keresés, mert élvezem a kutakodást, s megint más, ha mindez rám szakadt, szenvedek tőle, kínoz, itt a lehetőség, és örülnöm kell annak, ami megöl. 

Arról már nem is beszélve, a küznapokban mennyi lustaság, restség, tunyaság és önzés van abban a kijelentésben, hogy „Én már csak ilyen vagyok, és nem tudok, nem is akarok változni!” A BH pedig ezt erősíti meg: úgy vagy egyedi, ahogyan vagy, örülj neki! 

Értem én, hogy ez a meseregény nem pszichológia szakmunka, de egy nagyon fontos momentum hiányzik az üzenetből: csak azon ne változtass, amin nem tudsz, de ami mások kárára van, ami önzés,azon bizony nosza, munkálkodj, de sűrgősen. S egy óra órának nem jó, de biztassuk csak, hogy ne legyen azonos a lényegével, az vajon a megfelelő üzenet-e? 

Tépelődöm. Eszembe jutott Nick Vujicic, a kezek és lábak nélkül született emberi torzó, aki keresztényként millióknak vitte már el az örömhírt. Csakhogy Vujicic nem azért boldog, mert torzó, hanem azért, meg megváltatott, és torzóként erről tud beszélni, arról, hogy torzsága, a hiányai ELLENÉRE van oka a boldogságra. Van tehát különbség! 

TEHÁT

Elégedetlenül tettem le a könyvet. Nem jött el a katarzis. Sőt, úgy éreztem, át vagyok vágva. Közhelyet kaptam egy áthallásos, de az áthallásban nem igaz problémára.

Próbáltam a hármak bödön-legyőző módszerét aktualizálni, valóságosítani, de csak erőlködtem, belemagyarázott dolgok jutottak csak az eszembe. Ezzel sem mentem semmire. 

S akkor arról még nem is beszéltem, amiről máshol már igen: soha nem kedveltem a megszemélyesített tárgyakat. Nem azért, mert nem kedvelem a meséket, hanem mert ha egy tárgy beszélni, mozogni, cselekedni kezd, azonnal csökken az érdeklődésem. Békés Pál érdeme, hogy ennél a történetnél, bár amikor az első fejezetben megtudtam, hogy egy óra a főhős, majdnem letettem a meseregényt, egyre csak nagyobb és nagyobb lett a kíváncsiságom, hogy mi lesz a megoldás. 

Az más kérdés, hogy aztán amiatt is elégedetlen maradtam. Valahogy becsapottnak éreztem magamat. A Félőlény második verziójának a formája, az üzenete nem adta magát magától értetődőn. Mitöbb! 

ILLSUZTRÁCIÓK

Sajdik. Ezzel mindent elmondtam. De láthattál is párat. Zseniális!

Békés Pál művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán

Móra, Budapest, 2009, 124 oldal · ISBN: 9789631186765 · Illusztrálta: Sajdik Ferenc

7/10

2023, karácsony előtt két nappal. Tegnap volt ebben az évben az utolsó munkanap. Nagyon hosszú volt ez a hét. Miközben az év meg úgy elsuhant, huss, mint a fizetés. Hideg volt, nyűgös voltam, meg minden eh és brrr. De tegnap volt egy kis szűk körű összejövetele a sofőröknek és a titkárságnak. Semmi különös nem volt, de valahogy mégis felmelegítette a szívemet. Azt hiszem, a kollégák és a főnökasszony általános hozzáállása, a másikhoz való viszonya miatt. A közvetlenség, a segítőkészség, a jóindulat.  S fejtől friss a hal.

Amikor búcsúztunk, meg kellett ölelnem a főnökasszonyt. Visszaölelt. Jól esett, valahogy fontos volt, hogy ne tiltakozzon, és valahogy el akartam mondani neki a nem is tudom mit... Hogy szeretem őt mint embert, mint főnököt? Hogy sokat jelent a hozzánkállása? Á, mondom, át kellett ölelnem. S mondom, úgy fest, értette.

Több jó csapatban dolgoztam már, a Humanicban is, a Tegyesznél is, az Iskolabusznál is, de bár még nem mélyedtem el a miértjében, ez eddig a legjobb. Pedig nem járunk össze, nincsen hétköznap kapcsolat. De mégis. 

*

Nem szoktam nagyon ilyet mondani, írni pedig egyáltalán nem, de a ...szom tele van a laptoppal meg a Windows-zal. Mert figyelmetlenségből bekapcsoltam a Windows Hello-t a Vivaldiban, és nem lehet kikapcsolni, újrahúztam a gépet. Minden indok nélkül visszazuhant az internet sebessége, de annyira, hogy a 350Mb-os Libre Office letöltésére azt mondta a gigabites net, hogy oké, két óra. Próbálkoztam ezzel-azzal: semmi. Ismét újrahúztam: semmi, ugyanaz. 

Visszaállítottam a Hellos változatot egy rendszerképből. Találtam valamit a neten, hogyan lehet kikapcsolni: nem működik, sőt, alig tudok kilépni az oldalról... A net most jó. Illetve nem jó, de így használható. 

Egyetlen Poljakov könyvet olvastam, a Gödölye tejben címűt. Az nagyon tetszett, elevenembe talált. Aztán leltem meg az összes magyarul megjelent könyvét (ingyen reklám következik) a Könyvudvarban, és hoztam is mindet. És azóta sem olvastam egyiket sem. Csak ebbe kezdtem bele, eddig kétszer. És soha nem jutottam a végére. De mindig incselkedik velem, most újra belefogtam, hátha a végére jutok... 

Annak ellenére, hogy Poljakov manapság nem lehet divatos szerző. Mert munkatársa, híve (volt?) Putyinnak, de annyira, hogy még az ukrajnai politikáját is támogatja. Ha az ukrajnai háború miatt Dosztojevszkij, Tolsztoj, Puskin, Csehov, Csajkovszkij, Tarkovszkij és még ki mindenki fekete listára került, mert orosz, akkor Poljakovnak minimum forró olajban kell sülnie, a művei pedig még vécépapírnak se, mert még oroszos lesz a végbélkörnyékünk! De a helyzet az, hogy a magam részéről ezt pont magasról. Amíg olyat nem olvasok tőle, hogy a fülem kettéáll. Roger Waters újabb dalait sem azért nem hallgatom, mert Waters véresen baloldali neoliberális (ha érdekel a legutóbbi budapesti koncertjéről írt beszámolóm), hanem azért, mert unalmas lett. A The Dark Side of the Moon meg tönkrevágta a feldolgozásával. 

Ja, igen, és hallottad, hogy az orosz nemzetiségű sportolók a jövő évi, párizsi olimpián csak semlegesként, azaz nem oroszként, egyénileg indulhatnak? Az ész megáll! 

Szóval Poljakov, meg ez a regénye... 

Poljakov regényének alaphelyzetéül az szolgál, hogy hétköznapi hőse, Oleg Trudovics Basmakov a negyvenes évei közepén járva elhatározza: elszökik otthonról, a feleségétől. Miközben titokban a holmiját csomagolja, a kezébe akadó tárgyak mozaikos emlékképekként felidézik egész életét: munkahelyi sikereit és kudarcait, magánélete kacskaringóit, szerelmi kalandjait és barátságait, és nem utolsósorban az 1960-as évek közepétől az 1990-es évek közepéig tartó három évtized orosz világának társadalmi-politikai változásait – alulnézetből.

– mondja a regény fülszövege. S hát ja, ha a lényeget lesem, tömören valóban erről szól a könyv. 

Konsztantyin nagypapa titkát pedig Jelizaveta Pavlovna majdnem magával vitte a sírba. Amikor a Donszkoje temetőben a búcsúztatása zajlott, a koporsó mellett a minisztérium szakszervezeti bizalmija hangsúlyozta, hogy négy évtizedes példaadó munkavégzése alatt az elhunyt egyetlen gépelési hibát sem vétett, és ha neki (itt a szónok a magasba emelte tekintetét) állítottak össze jelentést, kizárólag Jelizaveta Pavlovnára bízták. A kiskorú Basmakoy, aki részt vett a temetésen, egy ideig még meg volt győződve róla, hogy elhunyt nagymamája egyenesen az Úristennek gépelte a papírokat, és ezt az utcabéli kölyköknek is bizonygatta. (Az Isten létezéséről Dunya mamától tudott.) Fiának e furcsa kijelentései eljutottak Trud Valentyinovics fülébe is: a világpolitikai és az udvart érintő újabb információk cseréje általában vasárnap, dominózás közben zajlott — amitől mellesleg rengett az egész ház. Az apa szigorúan elmagyarázta a fiának, hogy a nagymama nem az Istennek, hanem Sztálin. nak gépelt, aki bár generalisszimusz volt, azért, ha hinni lehet a Pravdában megjelent cikknek, akkor egyáltalán nem az Isten, hanem inkább az ördög volt.

– Vagyis ha az Isten meghal, ördög lesz belőle? – kérdezte a kis Basmakov. (121–122.)

*

Negyven felé az ember általában lenyugszik. Általában. Én akkor váltam. S pont negyven voltam, amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem. S vele a csodálatos szerelmet, a szenvedélyes, majdnem gátlástalan testi szerelemet. Így együtt rajta kívül még soha, senkivel nem jött össze. Az egyik erősíti a másikat, a másik meg az egyiket.

Nem is hiszem magam se, hogy másvalakivel ez összejöhetne nekem. Már csak azért sem, mert ha megnézek egy nőt és nagyon tetszik, jobbára rájövök, hogy azért tetszik, mert SzFT-re hasonlít... Vagyis a váltás esztétikában azt jelentené, hogy egy adott kategóriát ugyanarra váltok le. De azt meg minek? Persze, elismerem én, rengeteg nagyon szép nő van rajta kívül is. Ahogy múlnak az évek, fiatalabb meg egyre több. De nekem ő nem nagyon szép, hanem gyönyörű. Úgy, ahogyan van, pedig nem is tökéletes. 

Ha meg nem esztétikában gondolkodom, akkor nála jobb nincsen. Pont. Bezárult a kör. 

*

Oleg Tudorovics Basmakov pont nem így jár. Illetve nem teljesen így. A csajszi, akivel összejön, akivel szökni akar, húsz évvel fiatalabb nála és kőgazdag. De Basmakov nem szerelmes fülig, bár kétségtelenül jól esik neki amit egy friss más testtől kapni tud a sajátja. Nagy úr a fiziológia és az esztétika, el tudja mosni az egyéb hiányérzetet és meg tudja csalni az agyat, az érzéseket. 

Basmakov éppen arra gondolt, elég megfigyelni egy nőt meg egy férfit, amikor kettesben vannak, ahhoz, hogy tudni lehessen: melyikük szereti jobban a másikat. Az, aki jobban szeret, mindig együtt érzőn hajol a fölé, aki a feje alá tett karral fekszik. (9.)

Elgondolkodtató. Van, aki szerint ez szomorú. Szerintem csak tényszerű. Ahogyan Kamaszkorom Nagy Szerelmének az örökérvényű megállapítása is a tiszteleten alapuló kapcsolatokra:

Mindig annak az akarata érvényesül, aki kevesebbet akar.

Bonyolult dolog a szerelem. A házasság még inkább az. De nem tudok szabadulni a gondolatól, hogy Katona Klárinak teljesen igaza volt, amikor azt énekelte Szeretni úgy kell című dalban, hogy: 

Szeretni hogy kell, még nem jött rá senki,
szeretni, szeretni kell, és más semmi. 

(Presser–Sztevanovity Dusán)

Persze, ehhez tisztázni kell, mi is az, hogy szeretet. A tisztázáshoz feltétlenül szükség lenne egy csipetnyi teológiára. Egy ismerősöm szerint az a szeretet, hogy szívesen elfogad mindent, amit kap... (Csipet teológia:) A szeretet pedig azt jelenti: tudok,akarok adni. Kizárólag magáért az adni-tudásért. Nem a viszonzásért, nem célok eléréséért, nem nem jobb pozícióért, könnyebb útért. Kizárólag azért, hogy a másiknak jobb legyen. 

Itt belekavarhatnám a képbe az önfeladást és a megalázkodást (ami nem egyenlő az alázattal), de nem teszem: messzire vinne Basmakov történetétől. 

A lényeg az, hogy Basmakov szereti a feleségét, ami nem túl sűrűn, de adott esetben nem tartja vissza egy kis kalandozástól, félrekufirctól, de tulajdonképpen a végegyenleg a elesége, Kátya javára szól: mindent összevetve Basmakov szereti őt. Nem csupán tehetetlen, balfax lúzer. De egyébként az is.

Na és végső soron arról szól ez a könyv, hogy ez a balfax alsó középkáder miképpen csetli-botolja végig a kommunizmus kimúlásának, átalakulásának az éveit. Hogy jobbára csak megtörténnek vele a dolgok, s ha kézbe akarja venni őket, rendre kiderül, hogy bármi fog, bárhogyan, semmi sem működik úgy, ahogyan azt elképzelte. Még a saját akarata sem. Vagy leginkább az nem. 

– [...] És bármelyik normális pasas, akinek volt egy kis esze, az utóbbi években nyugodtan  megkereshette az új életre a pénzt. Egyszerű volt, mert a hatalmat gazemberek bitorolják, a pénz pedig kötegekben hever az utcán. Csak egy kicsit hamarabb kell érte lehajolni a többieknél, vagy legalább egyszerre velük. Maga pedig egyáltalán le se hajolt! Vagyis maga vagy ostoba, vagy lusta. Mivel foglalkozott? Féltette a birodalmat? Tüntetésekre járt? Vagy a felesége szoknyája alatt kuksolt?(692–693.)

Mert ez a nagy kérdés: a lúzer miért lúzer? Ostobaságból vagy lustaságból? Vagy becsületből?

De tény, ami való: Basmakov pasiból van: fontos neki a női nem, és mindaz, amit általa kaphat. Sajnálom azonban Basmakovot, mert egy dologról, az igazi, szenvedélyes szerelméről nem olvastam a könyvben. Van szenvedélyes várakozás, vágyakozás (a vége évekig tartó ejakulatio praecox), meg van szó egyensúlyban tartott viszonylagos harmóniáról, sőt, van szó a praecox utáni jelentős teljesítményekről is. Nőt azt talál, számosat, és nem is esik nehezére összefeküdnie velük. 

De nincsen szó oldalborda-találásról, beteljesült belefeledkezésről. Szegény, szegény Basmakov! 

De abban egyetértünk, hogy kevés szebb, jobb,élvezetesebb, esztétikusabb, gyönyörűségesebb dolog van ebben az életben mint szemmel, kézzel, stb.kalandozni egy női testen/ben. 

– Egy hűtlen nő miatt főbe lőnöd magad éppolyan értelmetlen,
mint egy rosszul választott görögdinnye miatt...
Menj ki a piacra, és válassz másikat! (71.)

Basmakov életének egyik vörös fonala, hogy a női mellek formája és a viselőik jelleme közötti szoros, eltéphetetlen, magától értetődő kapcsolatot rendszerbe foglalja.

Az ötletét nyilvánvalóan mások is felfedezték, elég csak beprötyögni a gugliba, hogy női mellek + jellem, és lehet válogatni. Akarsz egy keresés nélküli példát? Nesze!

*

Megszökni a mindennapok elől, a rutin elől, az unalomig ismert reakciók elől, a változatlanság elől, a reménytelen küzdelmek elől... Valahol, bárhol valami másba fogni, másképpen élni! 

Csakhogy az ember viszi magával önmagát, bárhová is menjen. 

*

De Basmakov történetében nem is Basmakov ám a főszereplő, hanem a történelem, amelyben Basmakov él. Egy kommunizmus nevű, monumentális emberkísérlet egyik formájának a kontinensnyi végnapjai. Arra, hogy lesz másik forma is, akkor senki sem gondolt.

Az eufória (höhöhö, EU-fória, érted, ugye?) akkor, a gorbacsovi érában, majd a rendszer végső agóniája idején, '89–'90-ben még nem volt egyértelmű, hogy itt tulajdonképpen, ahogyan a köznyelv később megfogalmazta, nem rendszer-, hanem módszerváltás következett csak be. A nomenklatúra maradt, ahol volt, csak kommunistából szocialistává, demokratává, szociáldemokratává lett. Mármint nem lényegileg, dehogy, hanem innentől ez állt az átfestett transzparensen. A kommunista nem vész el, csak átalakul. Ahogyan vele a diktatúrája is. Mert a kommunista csak diktatúrában képes gondolkodni. Manapság főképpen emberjoginak hazudott ideológiai diktatúrában. Ami fából vaskarika, de mikor volt nem az, aminek bármi köze van a kommunistákhoz? Manapság a kisebbségek emberjogi, woke-diktatúrája nyesi el (az egyébként úgysem működő) demokrácia nyakát. A király új ruháját láthatjuk! 

Érdekes dolog volt ez a rendszerváltás Kelet-Európa szerte! Mert volt is, meg nem is. A komcsi elit nagyjából mindenhol simán átmentette magát, és lenyúlta közvagyon, ami felett addig is rendelkezett. És utólag minden pártfunkcióról kiderült, hogy tulajdonképpen álruhás királyfi volt, kényszer vörös ruhába bújt európer szociáldemokrata. A belem fordult ki, amikor Horn Gyulák, Kovács Lászlók, Lendvai Ildikók a demokrácia szót kiejtették a szájukon. Thürmer Gyula legalább maradt elveiben, nézeteiben, aki volt. Ezért lehet őt becsülni. Igaz, el is tűnt a balszélen. 

Nem azokkal van bajom, akinek párttagkönyve volt, hanem azokkal, akik a párttagkönyve birtokában rendelkeztek a hatalom felett. 

A széthulló Szovjetunióban is komcsik maradtak legfelül. S itt nem csupán Jelcinről és Putyinról van szó. 

A basmakovi szinten meg csak kapkodták a fejüket a kispógárok, hogy akkor most mi a fene is van, mi lesz várható és egyáltalán, merre van a hány méter? A lapok természetesen megint úgy osztódtak le hogy az csak egy szűk rétegnek kedvezett. Naná, hiszen az osztó ugyanaz maradt.

Kelet-Európa egy fokkal jobban járt mint Oroszország: a jelenleg „elképesztőn tomboló” magyar diktatúrában például, ahol a hatalom rátiport az országra, ahol a helyi oligarchák lenyúltak már mindent, kezükben a gazdasági hatalom és a komplett média, nos, ebben a diktatúrában simán, bárhol, bármikor leírhatod, elmondhatod, hogy O1G. Semmiféle következménye nem lesz. Vagyis a demokrácia, ha mást nem is, elhozta azt a szabadságot, hogy nyíltan szidhatjuk a politikusokat. Sőt, a viselt dolgaikról is lehet beszélni (mond neked valamit, hogy Brüsszel és ereszcsatorna?). Ez is valami... 

Ezzel szemben Oroszországban véletlenül sorban hullanak ki a kórházak ablakain, akik rosszul fogalmaznak, rossz kérdéseket tesznek fel, vagy nyilvánosságra hozzák, a kérdésekre kapott válaszokat. 

Basmakov is hamarosan azon kapja magát, hogy az űrkutatási központ osztályvezetőjéből Lengyelországban csencselő pasa lett belőle. Miközben a boltok egykor üres polcai megtelnek, a rubel elértéktelenedik, de újra megjelenik az arisztokrácia. Az egykori birodalom meg darabjai hullik. 

Poljakov elképesztő plasztikussággal mutatja be a kispógárok lelkében dűlő kognitív disszonanciát: miközben maguk is pénzt és még több pénzt, jó kocsikat, kényelmes lakásokat szeretnének, gazdag életre vágynak. De közben a jelcini demokrácia ellen tüntetnek, elsősorban a veszélytelen fotelból, a tévé elől. 

– Föl kell kelteni a népet! – javasolta Basmakov.
– És te miért nem kelsz fel?
– Én? Ha a nép felkel, vele együtt én is fel fogok...
– A díványról? Tunyejagyics, téged húsz év múlva az iskolában fognak tanítani!
– Már hogyhogy?
– Mint tipikus képviselőjét a... De nem te vagy a hibás! Mindannyiunkkal történt valami. Tudod, léteznek olyan rovarok, amelyek lefecskendeznek valami kis férget, amelyik ettől ledermed. Élő  konzervvé válik. Aztán ez a rovar egész évben ezt a férget zabálja. Él is, friss is, finom is, mozogni pedig nem tud. Szomorúan csak azt tudja gondolni: „No, már lerágták a negyedrészemet, no, most már felzabálták a fele részemet...” Minket is lefecskendeztek valamivel. Engem is... Csak én hamarabb ocsúdtam. Így adódott. (446.)

Aztán Basmakov beszélgetőpartnerét belehalasztják az ocsúdásába. Egyébként az új demokraták ellen, a régi rendszer mellett küzdött. Amit egész életében vitriolosan kifigurázott. Vagyis van itt káosz, kérem szépen!

De mit csudálkoznék, mikor is lépten-nyomon a Kádár-rendszer visszasírása zajlik, ha csak a háromhatvanas kenyér, a balatoni SZOT-beutalók és az általános foglalkoztatottság szintjén is. 

Poljakov azt a pillanatot ragadja meg, amikor a gyűlölt, kiszámítható, visszataszító, de minden eresztékében jól ismert komcsi diktatúrát felváltja az amúgy ugyanúgy volt komcsik által vezetett, teljesen ismeretlen, nem várt következményekkel, bizonytalansággal, elszegényedéssel járó kapitalista rablógazdaság. Innentől már nyíltan lehet valaki szégyentelenül és szemtelenül gazdag. De az új rendszerben bomlik felfelé a rend, nyílt színen lőnek le, robbantanak fel embereket. 

A vacsorakészítés éppen a tetőfokára hágott, amikor odakint furcsa hangokra lettek figyelmesek, amely a tűzoltószirénára emlékeztetett. 
– Már megint felrobbantottak valakit? – kérdezte Basmakov és kinézett az ablakon. (464–465.)

*

Szóval erről szól ez a könyv. Basmakov csetlés-botlásáról a magánéletében, a nők között, a házasságában és a napi politika generálta hatalmas változások között a világ egyik leghatalmasabb országának a fővárosában. 

A kérdés már csak az, hogyan szól erről, érdemes-e időt fordítani a hétszázhét oldalnyi szövegre? 

Mondtam, én harmadszorra fogtam most bele. De most el is jutottam a végére. Nem tudom, nem értem, hogy az első két alkalommal miért nem sikerült. De hát Basmakov is háromszor akart otthonról megszökni...

A helyzet az, hogy így, harmadszorra olyanná lett a regény, hogy legszívesebben folyton olvastam volna. Ez már sokat jelent. S ezek szerint az, hogy kétszer letettem ezelőtt, nem sokat. 

A szerkezete csuda érdekes. Voltaképpen egy nap, sőt, egy délután történet nélküli történései adják a gerincét. Basmakov szent elhatározással csomagol, várja, hogy a felesége távollétében végre megérkezzen a hozzá képest feleannyi korú szeretője, hogy külföldre szökjenek. S csomagolás közben a múltra gondol. 

A gerinc alatt ezek a múltra gondolások tulajdonképpen egy-egy külön történetet jelentenek. Természetesen visszatérő szereplőkkel, hiszen Basmakov életéről van szó. S kronologikusan mutatják be a főszereplő és az ország sorsát. S ezekből a történetekből kerekedik ki a regény. 

A lényeg: mondom, nekem letehetetlenné lett. Jobbára vagy kényszerből csuktam be, vagy kiesett elalvás előtt a kezemből. (Te voltál már úgy, hogy a fáradságtól olyan szöveget olvastál, ami nem is volt benne a kezedben tartott könyvben? Elképesztő, de én már nagyon sokszor jártam így elalvás előtt eggyel.) 

Basmakov egy teljesen mindennapi figura, ahogy mondtam, lúzer. Teljesen és tökéletesen empatikus tudtam vele lenni. Bár magam tökéletesen monogám alkat vagyok, egyik házasságomban sem léptem félre, pedig az egyik tizenhét évig tartott, a másik most van a tizenhatodik évében, de még a félrelépéseknél is majdnem teljesen meg tudtam őt érteni. A mindennapi életben való téblábolását is. 

S azt hiszem, éppen ez volt Poljakov célja. Egy kisember sorsán, gondolatain át megmutatni, hogyan hatnak a nagy történelmi változások ránk. S hogy mennyire nem is fontos, az, ami körülöttünk történik, mert a belső történések a lényegesek. (Félre ne érts, a brutális diktatúrák brutalitása, élet- és levegő elvevése persze, hogy fontos!) S hogy rétegünknek a legfontosabb a viszonylag kényelmes élet és a mindennapi betevő minden téren, amit egy nő jelent.

Van ennek a regénynek egy párja. Talán önkéntelen párja. Az a kommunizmus véres időszakának a tombolását mutatja be. Akszjonov írta és a címe: Moszkvai történet. Akszjonov teljesen lineáris szöveget alkotott. Az a regény megrázóbb, de hát a kor is drámaibb volt. (Hm... Ez vitatható. Talán annyiban igaz, hogy a kisembert sokkal közvetlenebbül érintette a mindennapi erőszak mint Basmakov korának emberét.) A Moszkvai történet az egyik legkedvesebb olvasmányom. Kétségtelenül Akszjonov fő műve. Nyugodtan tedd mellé, és viszonylag pontos képed lesz a huszadik századi orosz mindennapokról. S egyiknek az elolvasását sem fogod megbánni, garantálom!

Akkor is,h a a végének tragikomikus megoldásával tökéletesen elégedetlen voltam. De az csak másfél oldal. 

P. S.: Nem akartam már ehhez az értékeléshez írni. De lám, még csak nem is a sakát akaratom mozgatja az életemet. Mert bevalottan kerülöm a szerintem nem létező, mert nem létezhető objektivitás látszatát is, ezért elmondom, amit némi szájhúzással felfedeztem. Ha már ennyi minden személyes került ebbe a bejegyzésbe (is).

Basmakov sorsa, és az én eddigi életutam között nagyon sok párhuzamosság van. Tényleg nagyon sok. A fő különbségek: soha nem voltam kiemelkedő szakember, soha nem voltam középvezető, soha nem kerestem jól és soha nem csaltam meg egyik feleségemet sem (amikor az elsőnél félreléptem, akkor két éve gyakorlatilag már nem volt a feleségem, tehát voltaképpen nem léptem semerre, csak éltem egy lehetőséggel). 

De a különbségeken túl sokkal több az egyezőség. A rendszerváltás, az annak következtében megszűnt addigi biztos állásom, az, hogy a állás banki volt, hogy soha nem értettem igazán, vagy mindig csak utólag, hogy mi is zajlik körülöttem, hogy soha nem tudtam, ostoba vagy lusta vagyok... Ameddig lehetett, a nagyon nagy konfliktusok elől iparkodtam elmenekülni, húztam a konfrontációt. 

Szeretem Basmakov történetét. Nem merek tanulságot levonni belőle, mert akkor lehet, ítéletet mondanék önmagam felett is. Amit egyébként ismerek, de „kimondva másképp hat minden”.

Helikon, Budapest, 2015, 732 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632276229 · Fordította: Goretity József

8/10

2023 decembere,egy hét karácsonyig. Végigvonszoltam magamat ezen a héten. Olyan lassan múlt, hogy csuda! De volt, hogy a dolgozdába is csak vonszoltam magamat, meg hazafelé is. S bár elvileg nem volt nagyon sok munka, de rendre olyan kis szívásosak lettek a napok. Tegnap is egyetlen, Szent László kórházas fuvarom volt, reggel nyolcas indulással, de háromnegyed kettőre értünk vissza. 

Szerelmetesfeleségtársam is vágja a centit az évvégi szünetig. S közben fű alatt megjelent négy Terry Pratchett-könyv, amiről nem is tudtam... 

Úgy tudom, hogy a megvadult konzervnyitón kívül King már mindenről írt könyvet, hát akkor pont egy megvadult, kilencven kilós kutya ne lenne a rémrepertoárjában? Ezt nem gondolod komolyan! 

Soha többet nem találom meg, de a Molyon azt írta valaki (mert nem találom, nem szó szerint idézem, csak tartalmilag): 

A könyv elolvasása után azonnal megnéztem három Beethoven-filmet,
hogy visszajöjjön a kutyákba vetett hitem; abban is egy bernáthegyi a főszereplő.

BY MARA BACHMAN, PUBLISHED DEC 17, 2020

Bátran spoilerezek, mert a könyv régi, ahogyan a belőle született film is, és annyiféleképpen, annyi helyen volt már róla szó, hogy szerintem Szerelmetesfeleségtársamon és rajtam kívül ember nincsen, aki ne tudná, miről van szó. 

A történet csontegyszerű:a fenti kép jobboldalán levő kilencven kilós kutyust, ő Cujo, megmarja egy denevér. Ezekkel a dögökkel mindig baj van, pedig egyébként aranyosak, a Cujo után ők tehettek mindenről a vuhani piacon is. 

Hahaha, ha bevetted ezt az orrba-szájba nyomatott marhaságot: Bill Gates előre tudta, hogy járvány lesz, hiszen nem véletlenül fektetett Vuhanba, s most is tudja, hogy ami jön, rosszabb lesz mint az előző. S már veszélyesen közeledik..., hogy nyomnák ide-oda az anyukájukat! Lesz itt cifra helyzet, mert november 30-a volt a WHO egyezmény aláírásának a végső dátuma, és Magyarország nem volt azok között, akik nem írták alá. Innentől járvány esetén a terrorista vezette WHO döntései kötelezők az aláírók országokra nézve. Vö.: kényszeroltás, elkülönítő táborok. De persze ez csak off-olása Cujó-nak. 

A megfelelő lappangási idő után Cujon, aki addig a világ legszelídebb, legjámborabb, legcukibb kilencven kilós ebe volt, ki is tör a betegség. Ahogy kell. Nem a csendes válfaja. Mert olyan is van. A csendes lefolyás, csendesen folyik le, csak a végeredmény ugyanaz, egy idő után, két hét, egy hónap, végül lebénul a légzőrendszer. Sok minden más után. A nyáladzás is emiatt van egyébként. 

Itt még jámbor,békés és barátságos, csak a nyúl nem hisz ebben, akit Cujo éppen stíröl

Most mondom, a filmbéli szörnyeb még csak a nyáladzásig van a bénulási fázisban. Ja, egyébként az írja az internet, hogy a kutyák embert csak zaklatás hatására támadnak meg veszett állapotban. Dönts el, mi a zaklatás! De a hangok és a fény valóban irritálják őket. 

Mielőtt tovább megyek, álljunk már meg a kutyus nevénél. Cujo. A könyvben is „elhangzik”, hogy spanyolos név. Ha az, akkor a „j” az „h”, nem? Juan. Vagyis Kuhó vagy Cuhó. A filmben ezzel szemben Kuzsónak vagy Kudzsónak ejtik a szinkronos verzióban. Eszembe jutott, beütöttem a fordítóba: Kuzsó a megfejtés. Tök fura...! A Gyakori kérdések oldalon is megjelent a kérdés, hogyan kell ejteni, hát a hozzászólók közül csudálkoztak sokan, és volt mindenféle kiejtési-verzió, ahogyan eddig ejtették. Én meg magamban,minden tudásom és tapasztalatom ellenére azon kaptam magam, hogy úgy ejtem a blöki nevét, ahogyan az írva vagyon, Cujo, csak hosszú ó-val, mert a Kudzsó egyszerűen nem állt a számra... agyamra. 

1983.ban, ahogy utaltam is már rá, elkészült a regény filmváltozata is. Itt a trailer-e. (Mi a trailer szó legjobb magyar megfelelője? Bemutató? Nem, meg van: filmelőzetes! 

Cujo tehát veszetté lesz (lám, milyen elkerülhetetlenül fontos a veszettség elleni oltása az ebeknek; Cujo nem volt beoltva), és a világ legjámborabb ebe bevezetésképpen széttépi a gazdija legjobb cimbijének a torkát. Aztán a gazdiét is. Aztán az otthonukban várakozik. Apu széttépve a legjobb cimbi házában. Anyu és Csemete Anyu tesójáéknál a távolban. 

Apu mogorva, durva fickó volt, de a kocsikhoz pazarul értett és fillérekert javította őket. Másik Anyu, akinek a házassága félrekufirc okából romokban, elhatározza, hogy ha már a szintén távolban levő, a félrekufirc miatt a házassághoz hasonlóan romokban levő Másik Apu távol van (nem ott, ahol Első Anyu!), és a távol levés előtt nem vitte el Első Apuhoz a kocsiját, hát akkor magad uram, ha Második Apud nincsen kéznél! S mert van neki is csemetéje, négyéves, Tad a neve, hát viszi magával gyerkőcöt is. 

A mogorva Első Apu egy tanyán lakik. Lakott. Távol mindentől, mindenkitől. Oda viszi Második Anyu Taddel a rakoncátlankodó autót. Ne kérdezd, ha tudja, hogy bármikor megállhat a szekér, mifenéért a rakoncátlankodóban való odautat választja! Illetve a dtamaturgia miatt érthető. Másképpen nem. Mert ugye a pakliban vastagon benne van, hogy az autó a tanya felé mentükben nem csupán rakoncátlankodik, hanem végleg megdöglik valahol útközben. 

Persze nem tesz ilyet. A tanyán döglik meg. Ahol Cujo, Kudzsó ott van. 

Állati sminkje van az ebnek, nem gondolod? (Érted, ugye: állati, hahaha...!)

A filmet nézve végig azon gondolkodtam, miként vették rá a szerepre a címszereplőt alakító Nagy Jámbort, hogy azt csinálja, amit. A filmet nézve nem vettem észre, de találtam olyan képet, ami megmutatja, volt, hogy kutyabőrbe bújt ember játszotta az agresszort. Ami képet találtam, ott éppen levette magáról a kutyafejet. De az alábbin talán látszik, miről is van szó. 

Szóval smink. Csóró címszereplőt rendesen beragacsolták valamivel, és ránézésre tényleg elég ijesztővé vált. Itt már nem olyan jámborcuki mint az első, füves képen. 

S persze végre kialakult a konfliktushelyzet. Mert a gazdi cimbije és a gazdi feltépett torka (a regényben a lágyéka; jujj!) arra kellett, hogy tudjuk, Cujo nem tréfál, tényleg elment a józan esze, tényleg ingerült, tényleg ölni akar. 

S a helyzet a következő: Második Anyu Taddel az üres tanyán beszorul a bedöglött kocsiba. Az ő Apuja is nagyon távol, mindenki is nagyon távol, kívül a véresen lucskos, gennyedző eb, és a nyári rohadt meleg, náluk csak alig valami kaja és termosznyi tej. (Bakker, nyáron bárhová is megyünk, legalább egy másfeles ásványvíz a kötelező gyári tartozék akár kocsiban, akár bringán! Kérdezem én tisztelt bíróság, esküdtszék, hát anya az ilyen?)

S Cujo minden mozdulatukat lesi egy nap, egy éjjel, még egy nap, még egy éjjel a kocsiban. A közbenső idő is meglehetősen mozgalmasan teli. S nem vértelenül. 

A harmadik napon megérezik a Végső Megoldás. 

A kialakított alaphelyzet tipikus. Elszigeteltség, szemben a gonosszal, legyen egy gyerek, hogy még jobban kelljen félteni a kis szaros életüket. Látszólag megoldás nincsen, a túlerő hatalmas, a szenvedők ellen vannak még a természet erői is.

Fenomenális, akkor is, ha sokadik bőr. S akkor is, ha megkapargatni a felszínt nem érdemes, mert kibújik a kutyamezes színész a dramaturgia alól is. Az írásról szóló könyvében King elmondja, hogy végig kell gondolni a logikátlanságokat, és ki kell irtani őket! Hát, nem sikerült, de a fene bánja!

A legnagyobb szájhúzásom efölött volt: a bevezető sorokban említett sorozatgyilkosnak, meg Ted félelmének a gardrobszekrénytől, amitől még Második Anyu is tartott végül, az ég adta egy világon semmi köze sem lesz a történethez, King csak felbaxa vele az agyunkat. Mármint fosatás címszó alatt, hogy aztán feledjük is az egészet a sunyiba. Meg azért tesz még ilyet, hogy legyen egy kis misztikus beütés is. Mert azért nem mindennapi, hogy egy megveszett kutya a csimota szekrényéből küldözgessen jeleket, szagokat, hangulatot... Csak éppen fene nagy baromság. 

De mondom, mindezt simán megbocsátjuk neki. Több okból. 

Például azért, mert a történet fókuszában álló két család, Cujo gazdijáéké és Második Anyuéké annyira jól kidolgozott, hogy voltaképpen Cujo nélkül is érdekessé lesz a sorsuk. Csak akkor már nem King, hanem Updike-regényt olvasnák.

Meg azért is, mert hiába is mondja King, hogy ő csak mesél, azért a Ragyogásból kiindulva (tudod, vesd össze Madarak) az olvasónak az a sunyi érzése támad, hogy az emberiség legnagyobb ellensége egyfelől az önnön félelme minden indokolatlan és indokolt vacakságtól.

Ami mindig ott lapul a háttérben, a sötétben, ugrásara készen, elre röhögve, vagy vérvicsorogva, hogy péppé zúzza, amiről azt gondoljuk, hogy önmagában is elég gyalázatos, vagy most éppen csak elviselhető.

S ami ott lapul, az alapvetően arról szól, hogy mindig lehet még sokkal de nagyon sokkal rosszabb is. Örüljünk, hogy van luk a seggünkön, és jelenleg működik, ami felette van! Mert legalább összevissza tudjuk rondítani magunkat a félelemtől, nem szorul belénk még a xar is. (Hogy kicsit kingesen fejezzem ki magamat.) 

Hét éves voltam, amikor meghalt az anyukám. Ő huszonhét volt. Többször írtam már róla. Akkor belém égett, hogy az élet csak nehezen túlélhető. Meg hogy úgyis mindig lehet rosszabb. Hogy ne várjak nagy dolgokat, csak éljek túl. Hogy az élet hátulról, visszakézből úgy meg tudja csavarni a heréimet, hogy örülök, ha közben a fájdalomtól még be is csinálok. Meg az is, hogy bár nem várok nagy dolgokat, de a kicsik gyönyörűk tudnak lenni, rohadtul értékelni kell őket! A pillanatot, hogy létezem.

Meg hogy pillanatok alatt elveszthetem azt, akit nagyon szeretek és fontos nekem. A gyomrom összeszorul, amikor Szerelmetesfeleségtársam nélkül ül autóba. Tök jól vezet, nem azért. Csak mások nem vezetnek tök jól. Vagy ha bringára ül, és nekiindul a budapesti forgalomnak. Meg van két gyerekem. Jaj, Istenem! És egy gyönyörű unokám is. Meg van körülöttünk egyre őrültebb, szemmel láthatón a pusztulásba tartó világ. 

Azonban az, hogy magam is halandó vagyok, a két évvel ezelőtti infarktusomig annyira nem tudatosult bennem. Azóta bármi szar történik a szervezetemben, a káromkodás utáni második gondolat azonnal az, hogy: közeledik? 

Sokat töprengtem már azon, hogy vajon Anyu halála volt az oka annak, hogy bár nagyon tudok szeretni, de mégsem merek nagyon mélyen kötődni? Hogy csak nagyon keveseket tudtam magamhoz egészen közel engedni? S ha elvesztettem őket valamiért, meghaltak, messzire költöztek, akkor a hiányérzet ellenére is hamar ki tudtak kapcsolni az összekötő karabínert? A csuda tudja. 

De tudom, Cujo, aki valamikor kedves, aranyos, jámbor, békés kutya volt, bármikor az ellenségemmé, tán a gyilkosommá válhat. Mondtam már, hogy a mai naptól legalább az egyik intézményünkben ismét kötelező a covid miatt a maszk? 

Európa, Budapest, 2002, 362 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630770989 · Fordította: Boris János

7/10

2023 második hava esett ma lenne, és másodszorra is nagyjából teljesen el is olvadt itt, Budapesten. Sofőrként annyira nem bántam. Sejtheted! 

Tegnap is, ma is egy kicsit tovább voltam a dolgozdában mint szoktam, nem bírtam a lelkiismeretemmel okból kifolyólag. S amióta hazajöttem a nyomorult CIB asztali alkalmazás, online összemosással küzdök, mert az előbbi januártól megszűnik, de arra nem képesek, hogy bele felvitt adatokat valami pofonegyszerű módszerrel át lehessen vinni. Mondjuk a CIB alkalmazásait, app-jait sehol nem sikerült megszeretnem, nem annyira logikusak, szenvedősek... 

Dohogásom közben a Kopilott 2023-as albumát hallgattam: ugyancsak megjárja!