Szilvay Gergely nevét akkor tanultam meg, amikor megjelent A melegházasságról című könyve. Illetve nem amikor a könyv megjelent, hanem amikor elolvastam a kötetet.
Azért tanultam meg Szilvay nevét, mert alapossággal, gyűlölet nélküli kritikával, érthetőn fogalmazva járta körbe a melegek házasságának a kérdését. S egy pillanatra sem rejtette véka alá, hogy amiképpen van, úgy tartja csúsztatásnak, tarthatatlannak még a kérdés felvetését is.
Meg sem próbálta a ma kötelező, de a gyakorlatban senkire sem igaz, ezért hazug objektivitás álcáját magára erőltetni.
Aztán megjelent egy vaskosabb kötete a gender-katyvaszról. Amit hónapokig űztem, s aztán nagy nehezen csak sikerült beszereznem. S amit azóta sem olvastam végig. Nem mintha baj lenne vele, csak valahogy így alakult. Meg azóta a téma sokkal többször előkerül máshol is. De nem mondtam le róla, hogy egyszer a végére járjak. .
Ez a kötet tényleg véletlenül került a kezembe. Már amennyiben tényleg vannak véletlenek. (Nincsenek.) A FSZEK újdonság-asztalán figyeltem fel rá Belelapoztam. S aztán ebbe is többször is belekezdtem, nekifogtam, -veselkedtem, majd egyszerre elkapott a hevület, és akkor nem volt megállás.
Kicsoda Szilvay Gergely? A kötet hátsó, belső fülén ezt olvasom a fényképe alatt.
Hát ő.
S hogy miről szól ez a kötet?
Reakciós indulat, ellenforradalmi hevület, konzervatív gondolat – talán így lehetne leginkább összefoglalni e kötet szövegei mögött megbúvó késztetést. Olyan publicisztikák ezek, amelyek túlmutatnak a napi politikai „megmondáson”. Így is érződik némelyiken a közélet heve, de a szerző a napi aktualitások ürügyén távolabbra tekint, és minden esetben valami messzebb hatóról szól. Időnként a düh, máskor a melankolikus derű jellemzi az írásokat. Néha legyintenek, néha megálljt kiáltanak. A tematikus egységekbe rendezett szövegek összességében a (poszt)modern szellemi káoszban a szellemi kozmosz, a rendezett világ és az otthonos állandóság helyreállítását segítik. Egyfajta rendrakást a fejünkben és lelkünkben. Ha tetszik: a restaurációt. (Fülszöveg)
Hát erről. Ezt figyeld, mekkora megfogalmazás!
Amúgy meg az igazság nem mindig középen van,
és főleg nem különféle álláspontok és vélemények átlaga az igazság.
Az igazság ott van, ahol van.
Nagyjából mindent elmondtam, nem? Búcsúzzak?
A LEHETŐSÉGEIM
Nem búcsúzom, mert szeretnék kedvet csinálni a könyvhöz. Hogy azért mégis merre az annyi, és mennyi a rengeteg?
Tizennégy év publicisztikáját kilenc fejezetbe rendezte a szerző. Az egyes fejezetek egy-egy tematikai egységet adnak. A fülszöveg ne tévesszen meg: az, hogy Szilvay a Mandiner (az egyik legkorrektebb lap a piacon) főmunkatársa, az nem jelenti sem azt, hogy mindig az volt, sem pedig azt, hogy kizárólag ebben az orgánumban publikált.
Na most, két lehetőségem van.
- Csokorba fogom az olvasmányélményt (de szép kis képzavar!) és elmondom, hogy Szilvay egy logikus, tiszta gondolkodású, jobboldali, keresztény ember, aki írásban is kiemelkedő készséggel bír a gondolatai közlésére, rövidebb és hosszabb formában is. Olvasd el a könyvét és azonnal felülbírálod a baloldaliságodat, és árnyaltabban fogod megítélni az Orbán-ellenességedet is. Ez egy rövid megoldás. Mármint, ha ezt a módszert alkalmazom. Mert itt s ekkor be is fejezhetem az értékelést. Mert nem ér véget itt a bejegyzésem, sejtheted, hogy nem ezt az utat választottam.
- A könyv kilenc fejezetének a rövid bemutatása a bejegyzésem gerince. Mondom kilenc! Ez máris sugallja, hogy nem nyúlfarknyi bejegyzésről van szó. Vagyis garantálom, hogy a kutya el nem olvassa majd. Különösen, hogy karácsony első napján írom ezeket a sorokat. Most még mindenki ajándékot bontogat és készül a szilveszteri mulatozásra. Mert melankolikusan vagyok optimista, mégis erre indulok el.
Sajnálatos módon a kötet szerkesztője megelégedett az összegző fejezetcímek tartalomjegyzékbe sorolásával, s az egyes fejezetek cikkeinek a felsorolásával már nem bíbelődött. Így utólag megtalálni egy érdekesebb, fontosabb írást, elég bajos. Nem mondom hogy rövid lett volna a korrekt, teljes felsorolással a tartalomjegyzék, de mindenképpen informatívabb lett volna. Már csak azért is, mert a fő fejezetcímek nem sokat érnek, mondanak az alcímek nélkül. Ezt mindjárt meglátod. S éppen ezért nem is tudom, hány egykori cikket idéz összesen a kötet.
Még egy apróság. Az egyes cikkek lábjegyzetei csak annyit közölnek, hogy melyik szerző írta, melyik évben. Ha arra vagy kíváncsi, hogy hol, miben, akkor bizony a kötet végére kell lapoznod az irodalomjegyzékhez. Nyűgös, megszakítja az olvasást, kiesel a ritmusból. Arról nem beszélve, hogy maga a szöveg a legtöbb esetben jelzi a hivatkozott szerző nevét. Vagyis a lábjegyzet tulajdonképpen semmi érdemleges információt nem tartalmaz.
ÖTSZÁZ OLDAL PÁR MONDATBAN
Mivel a bejegyzésem nem lesz rövid,ezért korántsem biztos, hogy eljutsz a végéig. Ennek okából előre kell bocsátanom egy összegzést.
Szilvay könyve publicisztikák sorát tartalmazza. Nem csupán átsejlik, hanem minden írásából átsüt a műveltsége, logikája, határozottsága és az, hogy nem csupán oldalak politikai igazságát akarja szolgálni. Vigyázz, nagy szavak jönnek, de komolyan gondolom. A könyvet olvasva az a határozott benyomásom támadt, hogy bár Szilvay ideológiai szinten határozottan tartozik valahová, a nézeteit, céljait nem az izmusok határozzák meg. Ennél feljebb néz. Sokkal feljebb. Nem csupán a politikai vezetésig. Annál is feljebb. Annál is sokkal feljebb.
Vagyis egy országban, nemzetben gondolkodó katolikus ember. Aki, mondom, remekül ír, pompásan érvel.
„A TÖKÉLETLENSÉG SZERETETE”
Nos, ez volt az egyetlen fejezet, amellyel akadt problémám. Egyfelől, hogy a tematikája eléggé, hm, általános. Ezt tükrözi a címe is. Aminek még az értelmezése sem egyszerű. Mert kinek a tökéletlenségét kell szeretnünk? A magunkét? Másokét? A mieink másokét, vagy az odaáti másokét? Nem is fokozom a kérdéssort. Mert a végtelenségig lehetne folytatni, de a vége csak az lenne, ami így: befejezetlen mondat a fejezetcím.
Egyfelől érthető, hogy a kötet elején van, mert alapvetésnek tekinthető. Elindul a magyar rendszerváltástól (az volt-e egyáltalán), megvizsgálja, hogy milyen egy ideális bal- és jobboldali, mi a szerepe, feladata a hagyománynak, néhány gondolat a környezetvédelemről, az egyenlőségről, a hatalomról...
Nehezen kaptam el a fonalat. S még azt sem értettem, miért kellene, hogy Isten igazából érdekeljen ez a könyv. Még a témák is olyanok voltak, hogy akadt amelyik érdekelt... Mondom: akadt. Szerintem ezért futottam neki többször a könyvnek. Mármint azért, mert ez az első fejezetes válogatás nem annyira fogott meg, kötött le. Ámde mert kíváncsi természet vagyok, belelapoztam a könyvbe, és tudtam, hogy később lesznek hej, de érdekes témák is*. Szóval vannak érdekes írások ebben az etapban, de nem csinálnak igazán kedvet a kötethez, bármennyire is valóban bevezetései a későbbieknek.
„A LEMENŐ NAP VILÁGA”
Nemrégen olvastam Rodney Stark könyvét, a Hamis tanúk-at. A könyv alcíme: Évszázadok katolikusellenes mítoszainak cáfolata. A könyv arról szól, amit az alcím mond. Sorra veszi azokat az állításokat, amelyek manapság bevett tudásnak számítanak a legnagyobb keresztény egyházról. Szóba kerül Róma világi hatalma, az inkvizíció, az egyház áldozatai, a boszorkányüldözések, a tudományellenesség, a keresztes hadjáratok, a sötét középkor, az egyház antiszemitizmusa, a rabszolgatartás és úgy általában az egyház merev konzervativizmusa.
Nos, Szilvay gyakorlatilag minderről ír. Nem mindenről ebben a fejezetben. De itt veszi először elő például a középkor megítélésnek a kérdését. Ami az általánosan tudni véltekkel ellentétben nem volt sötét. Mi több, az egyház egyáltalán nem volt okozója sem a tudomány megakasztásának. Vö. például a középkori filozófiával, a tömérdek katolikus tudóssal, és Galilei vagy Bruno perei sem úgy zajlottak, ahogyan tudni véljük. És személyükben sem voltak emberi, tudós példaképek. S nem, nem a tudományos nézeteik miatt álltak egyházi bíróságok előtt.
Szilvay itt fejti ki mindannak a prekoncepciónak az ellenérveit is, amivel a keresztes hadjáratok a közvélekedés megközelíti. Jelzi is, hogy nem felmenteni kívánja az összes vád alól a hadjáratokat, hanem a valóságig árnyalni a róluk kialakult képet.
„AZ ÜRESSÉG RÉMÜLETE”
Nekem ez a kedvenc fejezetem a könyvben. Talán azért is, mert itt látom a szoros összefüggést a fejezetcím és a tartalom között. Meg azért is, mert ebben a fejezetben van humor is. A szarkazmus, az irónia egyébként nem áll távol Szilvaytól, és nem is viszi túlzásba, de él vele. Az is kétségtelen azonban, hogy ez a legszomorúbb, legidegesítőbb fejezet. Nem azért, ahogyan Szilvay ír, hanem amiről ír.
Hosszabban idézek itt a könyvből. Elkerülhetném, de nem teszem. Azért nem, mert roppant tanulságos. Bár konkrétan aki baloldali, azt úgysem hatja meg, aki meg nem az, az pedig úgyis tudja...
Mondjuk a közöttük levő szűk rétegnek idézek, hátha felismerésre jutnak. (Nem ebben a fejezetben, de egyébként Szilvay is ír a politikai vitákról, azoknak reálisan várható eredményeiről. Amit ír, annak fényében gyakorlatilag majdnem az egész munkássága felesleges, ami a liberális baloldallal és kesze-kusza elveikkel szemben megfogalmaz. Meg az, hogy én ilyen hosszan írok az ő könyvéről.)
A fejezet címe arra a vákuum felé konvergáló, lépten-nyomon önellentmondásokba bonyolódó, de legalább diktatórikus véleményén-maszlagra és kíméletlen alkalmazóira vonatkozik, amit baloldalnak és általában véve liberalizmusnak hívunk.
...az értelmiségi furcsamód demokratának gondolja magát. A politikust pedig lepopulistázza, amiért hallgat a nép szavára. Pedig modern tömegdemokráciában nehéz nem populistának lenni: a demokrácia eleve populista jelenség. De ilyen ellentmondások nem érdeklik az értelmiségit. A szabadon lebegő mindentudókról. Az értelmiségi szerint a szent célok megvalósulásának érdekében a királynak nem a népre kellene hallgatnia, nem is Istenre, hanem őrá. Ezért az értelmiségi cikkeket ír pótolhatatlan, független lapjába. És úgy gondolja,a királynak - legyen az magyar miniszterelnök, amerikai elnök vagy római pápa - az ő újságját kellene olvasnia, és megvalósítania, amit ő ott ír. Ha ez elmarad, akkor az értelmiségi megsértődik, megint csak lepopulistázza a politikust, és a valódi demokráciára éretlennek titulálja a népet. Ez a fajta mellőzöttség frusztrációt okoz, elvégre az értelmiségi szerint a politikust azért fizetjük,hogy az ő nagyszerű, társadalomátalakító ötleteit megvalósítsa.
Vannak persze másfajta értelmiségiek is, akik hétköznapi életet élnek, nem akarják átalakítani a társadalmat, sőt inkább védelmeznék, de ezek nem valódi értelmiségiek, hanem reakciós fasiszták, méltatlanok az értelmiségi ethoszra. (149–150.)
Vagyis a fejezet arról szól, miképpen lesz fasizmussá a liberalizmus, milyen rugalmasan kétosztatú,érvelési rendszerrel gyakorol szellemi diktatúrát. Ezért is a meghökkentő cikkcímek: toleranciadiktatúra, konszenzusdiktatúra,
Ebben a fejezetben van szó a tudomány és a média elképesztő baloldali túlsúlyáról, és a túlsúly kialakulásának, fenntartásának a módszereiről. Hosszú lesz a következő idézet, de annál tanulságosabb.
Hogy néz ki mindez? Van egy liberális álláspont, például az abortuszpártiság, mint a nők jogainak védelme. Megállapítjuk a konszenzust a kérdésben:felesleges róla vitázni, mivel ez a társadalmi konszenzus. Ha nem értesz egyet? Akkor nem értesz egyet a konszenzussal! Kívül rekedsz a közvélemény valamit is számító részén, pária és szélsőséges, retrográd, szexista és hímsovén szalonképtelen leszel. Ugyanakkor kinyilvánítjuk, hogy bizony a magzatról nem lehet tudományosan megállapítani, hogy személy (a filozófiai érvek nem jönnek számításba), az mindig szubjektív nézet marad, így a konszenzus alapján éljen az abortusz! De ha esetleg nem csak a természettudományos érveket vennénk számításba, akkor is mondhatjuk, hogy hiába érvelsz logikusan a magzat ember mivolta mellett, ha a szövetdarab mivolt mellett is logikusan érvelnek mások. Majd akkor lehet szabályozni a kérdést, ha tudományos konszenzus születik róla. Csakhogy a konszenzushoz mi is kellünk, tehát a konszenzus létrejöttét katapultáltuk a végítélet napjára.
Az ám! Liberáliséknál nem mindig kedvelik a társadalmi konszenzusokat. A társadalmi konszenzus csak akkor jó, ha az ő álláspontjukat erősíti. Akárcsak a vitatottság, a konszenzus nemléte. A magzat jogait vitatják, nehogy konszenzus legyen belőlük, kivéve, ha a tagadásról születik konszenzus. Ha azonban olyan, nekik kedves jogokról van szó, amelyekről jelenleg nincs konszenzus (társadalmilag!), akkor egyrészt jogalkotási tendenciákra hivatkoznak, módszeresen kihagyva az ezzel ellentétes jogi állásfoglalásokat.
Másrészt ekkor a csodálatos társadalmi konszenzus diabolikus társadalmi normává (és leküzdendő hagyománnyá) válik, amely ellen harcolni kell. Nem konszenzus a melegek házassága? Hogy ne mondjam, vitatott? Egyrészt engedélyezni kell, míg nem lesz róla konszenzus (igenlő). Másrészt nevelni kell a társadalmat az elfogadásra, hogy a régi, elnyomó (és a liberálisok által amúgy is vitatott) normából felvilágosult-felszabadító konszenzus legyen.
Ha egy kérdésben a széles körben elfogadott álláspont azonos az enyémmel, akkor fel kell mutatni a konszenzust. Aki nem ért egyet, az hülye és antidemokratikus. Ha a konszenzus elnyomó normát jelent, vitatottá kell tenni mint antidemokratikus normát, ami ellene mond a jogi klímának és a törvényhozási irányoknak (vesd össze: haladás, történelmi szükségszerűség). Ha az ENSZ-es, EU-s, satöbbis joganyagok a liberális érvelést támasztják alá, hivatkozni kell rájuk. Ha ellenkeznek vele, vitatni kell, »ellentmondásossá« kell tenni mint kijavítandót.
A liberálisoknak tetsző konszenzusokból így lesz elfogadandó, demokratikus tekintély, a nekik nem tetsző konsz... normákból pedig leküzdendő, antidemokratikus izé, ami ellen lázadni kell, és saját véleményt kialakítani, mert ha egyetértesz, akkor nem vagy autonóm személyiség. Ha viszont
a liberális konszenzussal nem értesz egyet, akkor nem autonóm személyiség vagy, aki a szabadság bajnoka, hanem antidemokrata fundamentalista szélsőséges.
Érdemes megfigyelni, hogy amiről nincs konszenzus, azt mindig csak tágan értelmezve lehet a liberálisok szerint szabályozni. Ez az, amit Roger Scruton az érvelés áthárításának nevez. Nincs konszenzus a magzat ember voltáról? Akkor nem nekik kell bebizonyítani, hogy nem ember, hanem neked, hogy az. Véletlenül sem jutnak arra a következtetésre, hogy a magzat ember mivoltáról szóló konszenzusos döntés mitikus jövőbe repített létrejöttéig embernek tekintsék a magzatot. Vagy hogy azt mondják: amíg nem lesz konszenzus a melegházasságról, addig ne legyen melegházasság.
Feltörekvőben vannak Európában a széljobbos pártok? Merkel, Sarkozy és Cameron a multikulti végéről beszél? Behódoltak a széljobbnak, hogy a populista és feltörekvő széljobbos hangoknak kedvezzenek! Oda az állítólag elért liberális konszenzus a multikultiról!
A liberálisok megpróbálják átírni a nekik nem tetsző (konszenzusos) normákat, rámutatva állítólagos irracionalitásukra, azaz vitatható voltukra. Ők az autonóm személyiség bajnokai, akiknek vélemény- és szólásszabadsága van hangot adni a normával egyet nem értő álláspontjuknak. A norma különben sem demokratikus szerintük, mert régen az egyház és a királyok elfoglaló, demokratikus konszenzust teremteni - kényszerítő erővel. Ha »erőszakolták rá« a társadalomra. Majd megpróbálnak ellenkező álláspontot logikusan, racionálisan lehet érvelni az övékével ellentétes álláspont ellen, akkor viszont megosztó és ellentmondásos az illető, aki beleköp a konszenzusba. 167–169.)
Világos? A módszer az módszer: „az elvet kell formálni az új helyzethez mindig. Így lesz a gondolat végül legyőzhetetlen fegyver.” (Sztárcsinálók; Miklós Tibor)
Az utóbbi időben érdekes eltolódás figyelhető meg a homofóbia, gyűlöletbeszéd és társai balos értelmezésében, mint azt írásom elejének példái is mutatják: már nemcsak a tiszteletteljes beszédet várják el, hanem azt is, hogy ne kritizálj. Nem csupán akkor vagy homofób, ha utálod és gyűlölöd a melegeket, hanem akkor is, ha rossz véleménnyel vagy a homoszexuális életmódról. Magyarán: pofa bel Így működik a toleranciadiktatúra Csak egyetlenegy opciód van, hogy ne bizonyulj intoleráns, kirekesztő, ósdi, pszichológiai defektusokkal és kisebbségi komplexussal küzdő, a változástól rettegő, tudatlan és pökhendi, elnyomó nyárspolgárnak: az egyetértés, a baloldali emberi jogi szabadságharchoz való csatlakozás.
Tehát a szólás- és vallásszabadság határait az egyre terjeszkedés, humortalan, karót nyelt, körülményes politikai korrektség szabja ki. A baloldal egyre inkább olyanná válik, mint amilyennek a jobbot látja, és formális törvényekkel igyekszik védeni újonnan felállított tilalomfáit. Elkészült a sajátos, alternatív erkölcs, amit a régi lerombolása után a helyébe állítanak egykor általuk kritizált módszerekkel.
Megszületnek a baloldal saját blaszfémiatörvényei, amelyek szívük szerint úgy működnének, mint az eredeti pakisztáni: ha kritizálod a törvényt, már a hatálya alá estél. Kritizálod a holokauszttagadás elleni törvényt? Tuti azért, mert alig várod, hogy tagadhasd a holokausztot! A törvényi szankció nem hatékony és felesleges mivoltára való utalás (ami egyébként a baloldal gyakori érve) biztosan csak álca. Elfogadod, hogy az egyházak hirdetheti a házasság hagyományos formájának kizárólagosságát, netán egyet értesz vele? Tuti, hogy gyűlölöd a melegeket (sót talán látens homoszexuals vagy, amit így nyomsz el frusztráltságoddal és sikertelenséged miatti keserűségeddel egyetemben)!
Szó sincs korlátolt, szűk látókörű baloldalról. Ezek nyilván olyan témák amelyekről a baloldal megítélése szerint lezárult a szabad, racionális úgyhogy aki a továbbiakban felnyitja a lezárt aktákat, az kiiratkozik a demokratikus közbeszédből, azt ki kell közösíteni, mert vitára, párbeszédre méltatlan
Nézzük, hogyan működik élőben az azonos neműek házasságáról a szabad, racionális vita a baloldal részéről Hollandiában:
»Van pár érv, amit értelmes ember többet nem használ. Az, aki úgy érvel, hogy a konszenzusos meleg szex lényegileg erkölcstelen és perverz, diszkvalifikálja magát az értelmes vitákból. A társadalom fősodrában ez egy eldöntött kérdés egyetlen LMB-személynek vagy szimpatizánsnak sem szükséges többé az ilyen kérdésekre válaszolnia (kivéve talán feltartott középső ujjal).
Végső soron ez logikus azoktól, akik mindig is a nem formális jogon alapuló szokások és normák lebontásán munkálkodtak. Ugyan igyekeznek ezek helyébe új szokásokat és normákat állítani, de nyilván úgy gondolják, akkor mennek biztosra, ha törvényileg is beszabályozzák mindezt. Eközben
persze ha a jobboldal a saját erkölcsi nézeteit öntené törvénybe például az abortuszról, akkor jajonganának.
Régen a baloldal a formalitások és a karótnyeltség ellen küzdött, ma gyűlöletbeszéd-törvényekkel kényszerít álszentségre mindenkit. Egy véletlenül kiejtett rossz szó, rosszul elsült vagy félreértett poén, suta fogalmazás, egy-két tévesen ismert történelmi adat- és a bíróság előtt, de legalábbis a melegszervezetek és emberi jogok védőinek célkeresztjében találod magad, vagy épp veszélybe kerül a munkahelyed, esetleg el is veszted. (174–176.)
Az előzővel karöltve ez a két idézet kiadja a liberális logika és módszertan teljességét.Egybeállt a kép, teljes a gonosz, az észt, logikát, következetességet kizáró zűrzavar.
Illetve még nem is teljes! Mert vizsgáljuk még meg, vajon a gender-katyvasz ellenzése a társadalom döntő részéről csak a populista, jobboldali kavarásoknak tekinthető-e vagy tényleg zsigeri immunreakció a logika, mindennapi tapasztalat és tudományellenes hülyeségekre?
Vegyél még egy levegőt, hozok egy következő idézetet! Ígérem, több citálás nem lesz már ebben a szövegben. De tanulságos, bosszantó és mulatságos, amit olvasni fogsz, ígérem!
Az egész LMBTQ-mozgalom évtizedek óta arra törekszik, hogy úgy tágítsa ki a »fóbia« és a »gyűlöletbeszéd« értelmezési keretét, hogy abba beletartozzon bármilyen, rájuk vonatkozó kritika. Ha a tudomány olyasmit állít, ami nekik nem tetszik, megdolgozzák a tudósokat, akik ettől kezdve nem
merik kinyitni a szájukat, és mossák kezüket, hogy az addigi tudomány érvénytelen volt, pusztán elnyomásra használták, és csak az a tudomány érvényes, amit engedélyezett az LMBTQ-mozgalom.
Ez a gondolkodás bármilyen kritikát automatikusan a saját állításai igazolásának tekint, a kritika ugyanis mindig az elnyomás és kirekesztés alattomos megnyilvánulásának van kikiáltva, így nem kell vele foglalkozni. Ez tehát a szó legteljesebb értelmében zárt, intoleráns, merev és dogmatikus
gondolkodás, ami emberek egy csoportjából egy kritizálhatatlan, érinthetetlen felső kasztot kreál.
Elvégre ez a mozgalom úgy gondolkodik – kissé hisztériás és paranoiás módon –, hogy a feléjük irányuló kritika (ami egyben máris sértésnek minősül) nem pusztán kritika, hanem egyenesen dehumanizálja őket, azaz kétségbe vonja emberségüket, ezzel könnyebben támadhatóvá téve őket
– mivel a kritika az identitásukba gázol. Ez a manipulatív érvelés effektíve ellehetetleníti a kritikát. (Mindez egyúttal az LMBTQ-mozgalom szellemi munícióját adó- mily ironikus - kritikai elméletek módszertana is, amivel az őket érő kritikákat zárják rövidre.)
S akkor gondolkodjunk el egy pillanatra, hogy mi történne, ha ugyanilyen módon törvényileg érinthetetlenné és kritizálhatatlanná tennénk-persze az emberi jogokra, a tiszteletre és toleranciára hivatkozva – a heteroszexuálisokat, a keresztényeket, az európaiakat, fehéreket – és így tovább. Mi
történne, ha egy keresztény azzal jönne, hogy a kereszténység neki nem „csak" a vallása, hanem egyenesen az identitása (és miért is ne mondhatna ilyet?), így aki kétségbe vonja a kereszténység tanítását és igazságát, az krisztofób, amit büntetni kell? Vagy hogy aki kritizálni meri a nyugati, európai civilizációt, az eurofób vagy okcidentofób, az Amerikát kritizálók amerikanofóbok, a heteroszexuálisokat kritizálók heterofóbok (Daphne Patai professzor asszony írt is ilyen címmel könyvet), a magyarokat kritizálók pedig hungarofóbok? Mindezen embercsoportok sértegetéséről nem is beszélve!
Elmondom, mi történne: az egész nyugati egyetemi bölcsészvilág bíróság előtt találná magát, tekintve, hogy meghatározó szemlélete a nyugatgyűlölet. Ez esetben persze hallgathatnánk az egyetemi autonómiát és szólásszabadságot követelő sirámokat.(213–215.)
Vicces, nem? Vagy tragikus inkább? Netalán kétségbeejtő? Avagy leginkább dühítő? Mellékes ugyan, de alátámasztom, ha nagyon kicsiben is, de tulajdonképpen mindezt sikerült már a saját bőrömön is megtapasztalnom, méghozzá kulturális közegben. Nem prekoncepcionális volt a tapasztalat, mert csak utólag állt össze, mi is történik, miről is van szó.
„MENNYEK KAPUJA”
Persze, hogy az egyház, s mert Szilvay Gergely katolikus, hát elsősorban Róma. Ezért a a fejezetcím leginkább a Péter által testált egyházra vonatkozik (s most felejtsük el ennek a tézisnek a teológiai és történelmi tarthatatlanságát!)
Az első cikk ebben a fejezetben rámutat arra, mennyire tájékozatlanságból fakadó blődség Jézust az első baloldalinak tartani. Jézusnak eszébe sem volt társadalmi, szociális és gazdasági reformot végrehajtani. Ő a megváltás művét teljesítette be a Földön. Amiről a baloldal, ugye, hallani sem akar.
Aztán olvashatunk arról, mennyire képtelenség a magunk módján való, keresztény közösség nélküli hit, s mennyire közel van hozzá az új pogányság. Aminek viszont már semmi köze nincsen a kereszténységhez.
Olvashatunk még arról, hogy szabad-e politizálnia az egyháznak, és egyáltalán, mi is a politizálás?
S ha már egyház, akkor nézzük a történelmét, a katolicizmus legkiemelkedőbb skandalumát, az inkvizíciót! Ami volt, de egyáltalán nem úgy, nem annyi volt az annyi, nem az volt a cél, nem az volt a működés. Ne gondold, hogy szerencsenmosdatásról van szó! Szilvay (és sokan mások): az eltorzított történelmi tényeket akarják visszakalapálni az eredeti állapotukba.
Majd elidőzünk cseppet XVI. Benedek konzervatívizmusánál, és annál a ténynél, hogy vajon van-e jövője a liberális egyháznak, vagy sorsszerű, hogy az egyház konzervatív legyen? Sorsszerű, mert a liberalizmus kiüríti, kiheréli, semmissé teszi a kereszténységét.
„EGY VÉRBŐL”
Persze, hogy magyarság, közösség, nemzet! S persze, hogy az Ismerős Arcok és főleg a daluk! (Amit odafigyelve soha nem tudok könnyek nélkül meghallgatni.) S amivel balról sokan deklaráltan nem tudnak mit kezdeni. A mit kezdeni nem tudásukkal meg Szilvayval együtt én nem tudok mit kezdeni.
Mert fontosabb-e, lehet fontosabb a magyar menekült egy ukrán menekültnél? Vagy egy szomáliainál? Van-e egyáltalán olyan, hogy nemzet, és kell-e, hogy legyen? Mi szükség van rá?
Globálisan és multiszemlélettel nem megoldhatók a problémák. A kérdés a lehetőségek és kötelességek szintjén kezelhető, mondja Szilvay. Apaként nem lehet kötelességem a világ összes éhező gyerekén segíteni. Először a saját gyerekeim szájába kell ételt tennem, mert róluk kötelességem is gondoskodni. A másik család gyerekéről nem kötelességem. Ha megtehetem, dicséretes, de nem kötelesség.
Szilvay nagyon fontos megállapítása, hogy minden társadalom, minden kisebb-nagyobb csoport alulról építkezik: párkapcsolat, szűkebb-tágabb család, lokális, helyi közösség, megye, földrajzi egység, ország, közvetlen szomszédok (például Kelet-Európa), kontinens.
A Föld teljes lakosságában majd akkor gondolkodhatunk, ha a Klingon Birodalom támadást indít ellenünk.
A baloldal a Klingon Birodalomnál kezdi, és meg is áll itt. Számára a nemzet konstruált fogalom, az egy vérből valóságnak nincsen semmi jelentősége: véletlen, jelentés és jelentőség nélküli halmaz csupán.
„A GYARLÓSÁG NÉPEI”
A demokrácia akkor jó, ha a demokráciát gyakorló népek érettek rá.
- Azt, hogy érettek rá onnan lehet tudni, hogy felelősen szavaznak-e.
- Azt, hogy felelősen szavaztak-e onnan lehet megítélni, hogy kire szavaztak. Ha a baloldalra, akkor felelősek, ha Orbánra, akkor éretlen, felelőtlen bandáról van szó, nem kiművelt demokratikus szavazóbázisról.
- Az, hogy Orbánék már mióta hatalmon vannak, két dolognak köszönhető:
- a magyarok ostoba suttyóságának
- és miként manipulálta/ja a rezsim választási törvényt a maga érdekeinek megfelelően.
Annak, hogy az urnákhoz battyogó magyarok többsége valóban inkább az Orbánék-féle politikát akarja mintsem a baloldalit, esélye sincsen. Azt nem akarhatja, mert akkor ostoba, megtévesztett, megvásárolt, szemellenzős, Kádár-birka, megmindenegyéb.
Ugyanitt tárgyal a szerző még két nagyon fontos kérdést.
Az egyik: csak a liberális demokrácia létezik (ahogyan Kis János leszögezte), vagy vannak egyéb alternatívák is? (Vannak. Lásd a könyvben!)
A másik:miért nagyon veszélyes társadalmi, erkölcsi kérdéseket átengedni a jog alkalmazóinak, avagy lehet-e ésszerű oka a bírói kormányzásnak? Rövidre zárom: például a gyűlöletbeszéd-törvények alkalmazásakor a tárgyalótermekben dőlnek el történelmi, erkölcsi, etikai kérdések. Amikhez a jognak köze nincsen. Illetve csak hozzávetőlegesen. Másfelől a bírók csak a jog alkalmazói, nem az alkotói. Tetszik vagy nem tetszik. Az alkotók a politikusok.
„FÉNNYEL TELI VÖDRÖK”
Ez a fejezetcím is olyan, hogy ki nem találnám, miről is szól, ha csak így önmagában áll... Mondjuk jól hangzik. De ennyi.
Kifelé zsákból macsek, avagy a kód felfejtése: az oktatásról van szó!
Elsősorban a szegregáltnak hazudott oktatásról. Meg az esélyegyenlőséginek füllentettről. Meg a rasszizmusról, ha egy szülő nem az integrációt, hanem a gyereke előre haladását tekintve iskolát vált a csimotájának, ha úgy érzi, ott, ahol van, helyben topog. Mert a tanárjának az ideje az oktatás helyett a neveléssel megy el. Meg hogy feladata-e egyáltalán a tanárnak a nevelés? S baj-e, ha különböző színvonalú iskolák léteznek (mint ahogy egyébként különböző színvonalú iskolák léteznek)? S hogy mennyiben okoz problémát, hogy a felzárkóztatás a mindenkori társadalmi középosztályhoz történik, mert hogy különben mi a fenéhez zárkóztatnák fel a gyerekeket?
És ilyesféle izgalmas kérdéseket kaptak szerepet ebben a fejezetben.
„A FÖLD VÁROSA”
Ez a cím adja magát, de míg az előző egy hetvenes évek beli, szörnyen vontatott magyar művészfilm képét derengteti fel a személyes asszociációs hálómban, addig itt elsősorban Asimov Alapítvány-univerzuma sejlik fel. Holott persze semmi köze hozzá.
Arról viszont vastagon szó van, hogy mennyire akarunk mi, magyarok manapság a Nyugathoz tartozni, amikor a Nyugat már régen nem tartozik saját magához? Az egykori határozott, sármos, okos izompacsirtából, egy kocsmakönyöklő, nyuzega, feminim alkoholista lett, aki még a dezinformáció szót sem képes dadogás nélkül kimondani.
A Nyugat ma önmaga leépítésén, elpusztításán munkálkodik elemi erővel (s a könyv megjelenésének az idején még szó sem volt az Oroszországgal szembeni szankciónak hazudott, művészi szinten előadott, gazdasági öntökönszúrás professzionális bűvészmutatványról, amellyel az ostoba Nyugat kizárólag önmagának ártott, de önmagának legalább nagyon-nagyon.
Minden más önfelszámolási hozzájárulás a könyv előzményeiben olvasható. Nem is csoda, ha a baloldal a Nyugatnak való hátat fordítással vádolja az Orbán kormányt. A Nyugat ugyanis hátat fordított önmagának, és elképesztő nyíltsággal, következetességgel számolja fel saját magát. Ennek hátat fordítani,lássuk be: érdem.
A mivel ez a fejezet ismét egy egyfajta vegyes vágott, szó van itt a SZFE üzemeltetésének a kérdéséről, Trianonról (TGM teljesen félre csúszott szempontjából), a szabadkőművesekről, arról, hogy kié egy, az állam által fenntartott egyetem, kicsoda a szélsőjobbos Orbán vendégei közül, és még több mindenről. A fejezet befejező darabja az Orbán kormány húsz évét tekinti át. A címe: Nemzeti restauráció. Tanulságos, elgondolkodtató.
„A TELJESSÉG ÍGÉRETE”
A pandémia mint Isten figyelmeztetése? Néhány gondolat a testről és a lélekről. Vagyis egy kis mindennapi metafizika.
S aztán már vége is a könyvnek. Így, pár oldal híján ötszáz oldal elolvasásával.
MCC Press, Budapest, 2023, 524 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636440237
8/10
2023 karácsonyának első napja. Mármint úgy, hogy tegnap volt Szenteste. Szerelmetesfeleségtársam édesanyjánál voltunk. Mert szeretjük, s hogy ne legyen egyedül. Viszont ezáltal enni és enni, meg enni kellett. Ami egy darabig működött, szétcsapva két kis whiskeyvel, de aztán mindenki eltelt.
Évek óta így megy ez. Részemről minden újabb évben egyre nagyobb kedvvel. Ma pihi volt. Holnap megyünk az én tengernyi két gyerekemmel és az övéikkel találkozni. Igen, persze, az unokámmal is. Hurrá! Immeg az összes gyerekünk és az összes párjuk egy helyen lészen. Nem lesz nagy buli, tekintettel a két évesre, de örülök, hogy találkozom velük.
Tegnap is, ma is rosszul lettem. Mindkét nap ebéd után. Hagymakrém leves, chilis bab. Nem tudom, valamelyik-e az oka. SzFT-nak semmi baja. Tegnap kivert a víz, felfordult a gyomrom, és majdnem összeestem. Ma csak a gyomorforgás volt, mintha én lettem volna Piroska farkasa. Tudod, hasában a patakpart köveivel. Pedig még aludtam is ebéd után. Utána lett xar.
Tegnap megijedtem. A hideg veríték és a gyomorforgás miatt. Az infarktusnál is meg voltak ezek. Igaz, akkor volt légcsőfájás, meg irgalmatlan hányás is.
Idén nyáron kimaradt a kardiológiai kontroll.
Viszont ezt hallgasd meg: Lalu – The Fish Who Wanted To Be King Véletlenül találtam random dobta fel a YouTube. Olyan kis Yes-es. Pazar!
Cikk és videó itt, ahonnan a kép is származik
Nem tudom, csak hihetetlenül párhuzamosan futottak-e az ötletek, vagy az angolok és az olaszok árgus szemekkel figyelték egymás képregény-piacát? Egyébként a Tex is 1949-ben indult. Igaz, a mai napig megjelenik. Ebben tehát ő győzött. 
Lissák György: Ókori szerelmek 
Shlomo Sand: Hogyan alkották meg a zsidó népet? 
David Duke: A zsidó szupremácizmus 
Kiss József László: Talán Pista 
Shalom Auslander: Rabbik és gojok 
Tex – 1. A könyörtelen 
Szabó Tibor Benjámin: EPIC 1. – Az első küldetés 
Az eufória (höhöhö, EU-fória, érted, ugye?) akkor, a gorbacsovi érában, majd a rendszer végső agóniája idején, '89–'90-ben még nem volt egyértelmű, hogy itt tulajdonképpen, ahogyan a köznyelv később megfogalmazta, nem rendszer-, hanem módszerváltás következett csak be. A nomenklatúra maradt, ahol volt, csak kommunistából szocialistává, demokratává, szociáldemokratává lett. Mármint nem 
