Most reggel kaptam az értesítést a moly.hu-tól, hogy képben legyek az aktuális statisztikámmal.

Továbbra is azt mondom, semmi jelentősége, egyszerűen csak jól mutat. Igaznak pedig nem igaz, mert idén lényegesen több képregényt olvastam.

Vagyis jelen esetben is igaz az egyre ismertebb, Churchill-nek tulajdonított, de állítólag Goebbels által a szájába adott mondás: „Csak azt a statisztikát hiszem el, amit én magam hamisítottam." 

S akkor az érdemi részbe bele sem gondoltam: ugyan mennyi a tényleges haszna ennek a rengeteg oldalnak.... Mennyi belőle a hasznos gondolat, és mennyi hasznos gondolat maradt bennem? 

Viszont piszok jól mutat, nem? 

Gyorsan hozzáteszem, az általános iskolai volt oszitársakkal éppen az ellenkezője volt minden. Hat óra felé találkoztunk a Mókusban, és amikor tízkor kirúgtak minket a zárás miatt, a csapat döntő része átvonult az óbudai Fő térre, és úgy minden pia, kaja nélkül, körbeülve a valami rendezvényről otthagyott székeken még vagy két órát beszélgettünk. Pedig köztünk volt a helyi kultúrális főfejes, több sikerkönyves szerző, cégcsoportos gazdasági vezető, aerobic-klub tulajdonos.

A rajtam kívüli egyetlen, a munkájáról szégyenkezve beszélő, kétkezi mesterembert versenyben dicsérte a csapat. Mindenki igyekezett oldani a munkájából fakadó, egyébként valóban teljesen indokolatlan kisebbségi érzését.

Mondom, szuper egy társaság, kivétel nélkül mindenki csuda jól érezte magát, jó volt együtt lenni. Ebben a történetben, az előzővel ellentétben nincsen semmi slusszpoén. Csak jó emberek vannak benne. Isten áldja őket!

A szerző nem író

Nem én vagyok szőrősszívű, ő mondja ezt magáról, bárhol, akárhol, akármikor nyilatkozik. Ezt olvasom róla: 

Rényi Ádám újságíró és kommunikációs szakember. Dolgozott a Tv2-nél, az RTL Klubnál és a Viasatnál, volt a Playboy főszerkesztő-helyettese, jelenleg pedig a Fővárosi Önkormányzat kommunikációs főtanácsadója.

Ami a fenti felsorolásban nincsen benne: a 21. Század Kiadó társtulajdonosa. Aki nem készült írónak, kikapcsolódásképpen írogatott a blogjára. Ismerősök, rokonok hívták fel a figyelmét arra, hogy érdemes lenne a blog írásait kötetben megjelentetni. S lőn. Bár ahogy mondja, az írások nem azonosak egy az egyben a blogon megjelentekkel, a kötet jelentős része végül nem is onnan származik, s ami onnan, az ott már nincsen, mert nem akart különféle változatokkal ékeskedni. 

Rényi Ádámnak idén megjelent a második kötete, A ​bezzeggyerek és más felnőttmesék címmel. Vagyis Rényi jelenleg két és fél könyves szerző, ha tekintetbe vesszük, hogy társzerzője egy a Madách Színházról írt könyvnek (A ​Fantomtól a Mamma Miáig). 

Ezt a könyvét a moly.hu-n hetvenhatan értékelték (ez igen szép szám, nehogy fikázni kezd! (Viszonyítási segítségül vedd figyelembe, hogy Vámos Miklós Apák könyve című köteténél ez a szám 168. A Trónok harca első köteténél 1068.)

Ötlet ötlet hátán

A kötetben szereplő harminc történet mindegyike egy-egy ötletre épül. A fülszöveg nem véletlenül említi Roald Dahl és Örkény István nevét. Azzal együtt, hogy ez jócskán marketing, ha van is áthallás. Egyébként pont én vagyok az, akit nem zavarnak sem irodalomban, sem zenében, sem semmiben. 

Volt amikor a rokonítás teljesen egyértelmű volt (Jelentéktelen eset – Örkény; Barna lötty – Dahl), volt, amikor nem. De ennek voltaképpen nincsen jelentősége. Illetve az a baj, hogy van. Mert a viszonyításból Rényi semelyik irányban nem jön ki jól. Mert nem jöhet ki jól. Akkor sem lenne képes ezt megtenni, ha a történetei képesek lennének felvenni a versenyt Örkény és Dahl műveivel. Kell mondanom, hogy nem tudják? 

Újra: nincsen ezzel semmi baj. Mármint azzal, hogy eszünkbe jutnak ezek a nevek Rényi olvasása közben, s azzal sem a léc túl magas. Mással van a baj. De erről majd később. 

Egy interjúban a szerző elmondja, hogy a kis novellák úgy születnek, hogy van előbb a csattanó (mert kivétel nélkül minden sztori csattan valahogyan), aztán írja meg a hozzá vezető utat. Van itt minden, mint a vurstliban: repülő ember, halálból visszajött férj, mészárlást végző rendőrtiszt, lánykérőbe menő férj, miközben az asszony magára nyitja a gázcsapot, a drogdíler halálfélelme, mert a 76-os trolin észreveszi, hogy figyelik... És így tovább. 

Az önkényszer visszavág

A kötet felénél jártam, amikor megfogalmazódott bennem, miért nem vagyok képes önfeledten elmerülni a sztoricskákban. Ahogyan ez a viszonyítási pontoknál nem szokott felmerülni. Elfogadom a koncepciót, hogy minden írás szerkezete gyakorlatilag ugyanaz, nincsen is vele bajom. Csak a tényt szögezem le: a kötet felénél, az Összeesküvés című írás esetében, a körülmények felvázolása után előre tudtam, mi fog történni. Ez megtörtént előbb is, a tizedik,a Hálátlanok című írás esetében is, amelyben egy idős férfi monologizál a nyugdíjasotthonban, de ott még azt hittem, pusztán arról van szó, hogy én is egy hasonló otthonban dolgozom. De nem arról volt szó. 

Tudnod kell, hogy én vagyok az, aki nem csupán képtelen előre megfejteni egy-egy könyv vagy filmbeli csavart, hanem aki sokszor még utólag is morfondírozik azon, mi is történt, és ki kicsoda a megfejtésben. Büszke nem vagyok rá, ezt dobta a gép, ahogy mondani kell. S most mégis, legalább két esetben már előre látó voltam. Lettem. Vagy csak... Szerintem vagy csak.

S itt ragadható meg a kötet írástechnikai lényege.

A történeteknek nem annyira a mondanivalója, nem az üzenete a lényeges a szerző számára, hanem a poénokra való kiélezése, kihegyezése. Hogy üljenek, üssenek, nagyot csapjanak a befejezések. 

Emiatt azonban az lesz, hogy némely valóság adta ötlet a kocsmaasztalnál frenetikusat szól ugyan, de így, kötetben kiadva olcsójánosos. Elmondom, mi a problémám Rényi megoldásával.

Nagyon kamaszkoromban írtam egy kis novellácskát. Sci-fi történet volt. Legalábbis úgy hihette a gyanútlan olvasó. A főszereplő egy, az életét meghatározó, talán jelentő ugrásra készül. Az ugrás elkerülhetetlenségének, előkészületeinek, az ugró félelmének, a bátorsága összeszedésének leírása a hosszabb első rész. A rövid, csattanóra kiélezett második elmondja, hogyan szedte ki Anyu a kisgyerekből a ráugró kullancsot. 

A kis novellácska a poénra épült. A félreérthető, mert csak tudatosan hiányosan kifejtett nézőpontokra. Arra, hogy az első részben nem tudja még az olvasó, kicsoda, micsoda a tépelődő, ugrásra készülő alany. Valami nagy dolgot vár, aztán kiderül, hogy a nagy dolog mindössze egy étkezés. Ami a kullancs számára valóban életbevágó dolog, ám amint az emberi szempont következik, kiderül, hogy az ugrásra való készülés mindössze egy pitiáner, mindennapi esemény előkészülete volt. Ami ráadásul, Anyu tevékenysége következtében kudarcba is fulladt, mert hiába sikerült, halál lesz a vége. 

Mondanivalót belemagyarázva akár jó is lehetne a novella, megírva még mai ízlésem szerint sincsen rosszul, de összességében mégsem jó. Mert a poén csupán az olvasó ismerethiányára épül, arra, amit az első rész nem mond el. A másik baja az írásomnak, hogy tulajdonképpen nem mond semmit. A célja semmi más, csak a poén előkészítése. 

S ez a két bajom Rényi jó néhány írásocskájával is az Osztálytalálkozó kötetből. Egyfelől a pusztán poénra, csattanóra, váratlan fordulatra épülés, másfelől, hogy sokszor nem szól másról, csak a poénról. A belemagyarázat lehetősége természetesen él és virul. Különös tekintettel arra, hogy a témák valóban mai, mindennapi, élő témák. 

A továbbiakban...

Ha nem válna szinte foghatóvá a poénok görcsös csattanás-kényszere, sokkal jobb lenne ez a kötet. Eszembe sincsen azt mondani, hogy így rossz. Habzsolva faltam. Rényinek van néhány olyan írása, amely toronymagasan emelkedik a többi fölé.

Azon gondolkodtam, hogyan ragadható meg ez a minőségi különbség? Itt kellene elmerülnöm az Örkény István és Tabi László írásai közötti különbség bemutatásába. Elsősorban az egypercesek és a humoreszkek közötti különbséget kellene a fókuszba tennem. (Mármint amikor Tabi nem drámákat ír.) A két név és a két műfaj említésével már fogalmad lehet, miről beszélek. Rényinek sokkal jobban áll az örkénység, de többnyire megmarad a tabiságnál. Tabi is jó író. Örkény meg világhírű, de elsősorban maradandón hatásos. 

Rényi remekül sikerült darabjainak a titka, hogy semmi görcs nincsen bennük, s van mondanivalójuk. Szép vagy fájdalmas mondanivaló, de van. Még akkor is, ha napi társadalmi jelenségről beszél. De leginkább akkor, amikor az általános emberin van a fókusz. Erre a legjellemzőbb (s talán legörkényibb) példa a Jelentéktelen eset. A másik, amit kiemelnék, ezt meg dahlsága miatt, a Mosoly. A harmadik pedig szívszorítón fájdalmas idősotthoni történet, a Hálátlanok. Mindenképpen említést érdemel a kötet záródarabja, A két Lotti Budapesten. A maga fájdalmas, finom fatalizmusával ez az írás mutatja meg leginkább, merre lenne az az út, amelyik a szerző írásait a standupból az irodalomba emelné. Gyönyörű, szívszorító a történet, igazán remek a címválasztás, pompás az előkészítés, a befejezés, nos, méltó lezárása a kötetnek. 

Egyébként a könyv végére sorolt utolsó négy történet számomra a többi fölé emelkedett  A láthatatlan tanárnő sci-fis alaptörténete, amely aztán az adminisztrációba és egy teljesen hétköznapi, patetikus megoldásba fullad, sok mindent elmond a pedagógusok helyzetéről. A Fellobbanó lángban a már korban levő nő magányosságában felbukkanó régi, nagy szerelem arculcsapása talán azért találó, mert mindennapos tapasztalatra épül. 

Eddig csak olyan izésnek tartottam az ilyen megkereséseket, most megfogalmazódott, hogy aljas, álnok visszaélések egy kapcsolat egykori tartalmával és jelentőségével. Ezáltal lealacsonyítják a múltat, és ellehetetlenítik a jövőt. 

Szóval ezek az írások tökéletes példák arra, hogy bár csattanóval érnek véget, mégis jóval többek mint csupán annak előkészítői. Rámutatnak, hogy bőven van remény, csak nem a jelenlegi úton kellene tartani a szekeret, hanem rá kellene térni erre a másikat útra. 

Szerintem éppen a görcsösség annak magyarázata, miért nem tűnik egységesen irodalminak a szöveg. Itt meg persze azt kellene kifejtenem, mitől irodalmi egy szöveg. Nem fogom ezt tenni, mert képtelen lennék megfogalmazni. Még azt sem mondom, hogy szépirodalmi igényű megfogalmazással feltétlenül jó egy könyv, anélkül meg feltétlenül rossz. Sokszor említettem, az egyáltalán nem irodalmi szövegekkel dolgozó Burroughs (vö. Tarzan), a kalandokon túl semmit sem mondó könyvei remek olvasmányok. A nála a szavakkal, szójátékokkal, képekkel, hasonlatokkal, miegymással remekül bánó, a stílust kisujjból rázó, mittomén, Esterházy pedig számomra olvashatatlan. (Ne felejtsd el, ez egy kiemelten, hangsúlyozottan szubjektív blog!) Vagyis még az irodalmi minőség sem feltétlenül mérvadója annak, mennyire jó egy könyv. Tehát nem fogok a spanyol viasszal üzérkedni.

Rényi szövegei jelentősen jobbak mint Burroughs-é, s messze elmaradnak Esterházytól. Olvastatják magukat. Letehetetlenek. Mégis úgy éreztem, ha nem lennének a poénjaik nem lennének jók ezek a szövegek. Így, ebben a formában a poénok viszik el a hátukon a kötetet. Ha ez nem ellentmondás a fentiekkel szemben, akkor mi az? 

Vagyis ha Rényi hajlandó lenne a poénok kárára engedményt tenni, és elindulni a mondanivaló felé, remek író lenne belőle, nem csupán valaki, aki írt egy (illetve immár két) remek könyvet, de aztán a munkássága a teljes önismétlésbe fulladt. 

Itt mondom el azonnal, hogy a második könyvét, a Bezzeggyereket, amiről azt olvastam, csontugyanilyen, mint az Osztálytalálkozó, mindenképpen el fogom olvasni! Csak azért, hogy tökéletes legyen e bejegyzés ambivalenciája. 

Befejező gonoszkodás

Amint azt említettem, a könyv szerzője a 21. Század Kiadó társtulajdonosa. Egy interjúban elondta, hogy ezáltal a könyvének a kiadása, ugye, nem ütközött különösebb nehézségbe. Sőt, azt is elmondta, hogy ugyan melyik szerkesztő, melyik munkatárs húzta volna le a szöveget. Erről mint negatívumról beszélt. 

Bennem meg az merült fel, hogy elég töketlen munkatársi gárdája van (értsd: nincs egyetlen tökös kolléga sem, aki őszinte véleményt, kritikát merne mondani). S ha ez így van, akkor vajon milyen tulaj-főnök-beo kapcsolat van abban a kiadóban? 

Mert mondom, azt csiripelik a verebek, hogy a Bezzeggyerek egy az egyben Osztálytalálkozó. Annak minden erényével, de minden hátrányával is. 

Kiadós kollégái a szerzőnek! Persze, pénzért dolgoztok, etetni kell az ottthoni éhes szájakat, az autót is, fizetni a növekvő energiaárakat, de azért a munkátok elsődleges célja a kultúra terjesztése! Szóljatok már a górénak, és mondjátok el neki, hogy jó-jó, de van baj is! Magasabb színvonalú lesz a munka, amit a kezetekből kiadtok, a főnök is büszkébb lehet magára, az olvasók meg, ugye, sokkal boldogabb leszek... :-)  

XXI. Század, Budapest, 2021, 204 oldal · ISBN: 9789635680924

7/10

2022 júliusának utolsó hete. Még mindig Gyulán. Pontosan nem tudnám megfogalmazni miért szeretem annyira ezt a várost, de nagyon a szívem csücske. Attól fogva, hogy legelőszőr, még gyermekvédelmis koromban jártam erre egy szívemcsücske gyámmal, a Virtuális Szeretőmmel. (Szerintem ezt már elmeséltem valahol, ha nem szólj!) Amikor Szerelmetesfelségtársammal tavalyelőtt itt nyaraltunk, összebólintottunk: itt lenne jó élni. 

Tegnap elmentünk Aradra. Kivételesen eltérő volt a véleményünk, SzFT forszírozta az utazást, aztán ő volt az, akinek annyira nem tetszett a város. Nekem igen. Legalábbis a belvárosi része. Természetesen a tizenhárom emlékművét megkerestük. 

Csemete tegnap este hazaért Máltáról, a szakmai gyakorlatáról. Egyedül van most otthon, az óbudai lakásunkban. Ilyen sem volt még. Tegnap az anyjával való beszélgetésben ezt meg is fogalmazta. Végül is tizenkilenc éves.

Én úgy két hete nem beszélgetek valakivel, aki nagyon fontos számomra. Nem azért, mert nem akarok beszélgetni vele,,hanem mert ő nem akar. S fel nem foghatom, miért nem. Komolyan nem tudom. 

Mostanság két történet volt, ami miatt fizetésre készítettem a bankkártyámat: a Frnk és a Blueberry. Ebbe a körbe tartozik még az Okada, a Rahan, és a Dr. Justice. Ezeket régről ismerem. A Thorgalt nemrégen ismertem meg a Kockásból. Most csatlakozott ehhez a sorhoz a Valerian is, amivel eddig nem találkoztam. S ez a két képregény az, ami miatt most billentyűzetet ragadtam. S ebben az értékelésben a reszlivel, nem foglalkozom. Mivel nem én vagyok a célközönségük, minden bizonnyal méltatlan lenne, amit írnék róluk. Talán a fenti „bugyuta” jelző is ez a kategória. De mert ez szubjektív vélemény-blog, ezt még megengedem magamnak. 

A 105. lapszám tartalma 

A fentiek végett van két javaslatom a kiadó, a Vitanum felé. Hátha eljut hozzájuk. Az ötletet a lustaságom adta és az a tény, hogy a kiadó oldalán a magazin rengeteg száma megvásárolható még. 

VALERIAN – Isten hozott az Alflolol bolygón 1. 

(Jean-Claude Meziéres – Pierre Christin)

Valerian űrhajós. Tehát a történet sci-fi. Már jó. Legalábbis a számomra. De biztosan nem csak nekem, mert a sci-fi kedvelt műfaj. A rajzok stílusa valahol a Dr. Justice és a kultikus '82-es rajzfilm, Az idő urai között van, némi karikatúra beütéssel. Ha mindenképpen hasonlítgatni akarok. Nem feltétlenül akarok, mert félrevezető lehet. Csak azért teszem, hogy legyen valami viszonyítási alapod, ha nem ismered ezt a képregényt. Mindjárt mutatok képeket is, nyugodj meg! ”

A Valerian a Kockás 105. számában huszonhárom oldalt foglal el. Szerencsére, teszem hozzá biztatásul. 

A történet nagyon röviden. A Technorog ipari bolygó, A földiek Galaktikus Birodalmának legfontosabb planétája. A bolygón a földiekkel békésen együtt élő gigantikus állatokon kívül nincsen élet, lakatlan.

A cselekmény kezdetén a Tecnorogról éppen távozik a Tér-idő Ügynökség egyik űrhajója, a fedélzetén Valeriannal és Laureline-nel, a két fiatal temporális ügynökkel, akik éppen kivizsgáltak egy ügyet a bolygón. A Föld felé, hazafelé tartanak.

Laureline furcsa módon, nem a műszereken keresztül segélyhívást érzékel, valahonnan a közelből. Meg is találják a sodródó, nagyon furcsa űrhajót. Van élet a fedélzetén, több is, és az egyik élet haldoklik. Nélküle pedig nem irányítható az űrhajó. A furcsa űrhajó utasai a Technorog, az ő nyelvükön Alflolol több évezredik élő őslakosai, akik első visszatérők a bolygóra. Máris adott a konfliktus egy része!

A két fiatal ügynök pozitív hozzájuk állása már nem annyira igaz a Technorog adminisztrációs vezetésére. Bonyolódik. S közeledik az őslakosok sokasága hazafelé. Itt az első rész vége. Roppant biztató minden szempontból. Melegen ajánlom!

THORGAL – Utazás QÁ birodalmába 1.

(Jean Van Hamme – Grzegorz Rosinski)

Thorgallal már találkoztam. Mivel nagyon messze, két és fél száz kilométerre van az otthoni polcom, a kiadó weboldalán meg nincsen katalógus (vö. a keretes írással), meg nem mondom melyik szám(okban) találkoztam vele.( Így vagy klattyolgatsz a kiadó webshopjában, vagy simán nem vásárolsz. Pedig egy csuda jó történetről maradsz le!) Annyira tetszett, hogy azonnal ajánlottam drága kancsemetémnek is. 

A történet első része  huszonhat oldalt tesz ki.

A Thorgal személynév. Egy keresett, ismert északi, nomád harcos neve. Az előző, általam ismert történet egy rafinált, időutazós (!) sztori volt. Szinte azonnal beleszerettem. Már csak az össze nem illő dolgok összeillesztése miatt is. Meg úgy általában is, mindenféle szempontból. 

Ez a történet is csalafinta. Mert onnan indul, hogy Thorgal a feleségével és a fiával éldegél elvonulva a világtól. A történet kezdetekor velük van még egy fiatalember, aki (talán) Thorgal tanítványa, és egy Télapó szakállas öregember. Akiket settenkedő idegenek elfognak. és egy hajóra hurcolnak. De nem bántják őket. Ugyanis így válnak megfelelő zsarolási alappá. Este a házi tűzhelynél váratlanul megjelenik egy csinos, szép nő. Az elraboltakkal zsarolja meg Thorgalt: vagy elvállal egy feladatot, vagy nem látja többet az öreget és a fiát. Nincsen választás. A feladat elvégzése érdekében csatlakozik Thorgalhoz a felesége, Aaricia és a tanítványa, Jolan is.

Itt kap érdekes, anakronisztikus beütést a történet: a tengerparton egy szürreális léghajó veszi fel hármójukat a fedélzetére. A fedélzeten egy hologrammal (?) társalognak. Mindenesetre a fickó nincsen fizikailag jelen.

Megtudják a küldetés célját: el kell takarítani egy földre szállt istent, aki a maga szolgálatába állított több törzset (valahol Dél-Amerikában leszünk), hódító háborúkba kezdett és kegyetlen rítusokat gyakorol, amelyek során patakzik a vér a templomból. A képek alapján a majákról lehet szó. Na, ezt az istent kell Thorgalnak és a társainak félreállítania. Ami első pillantásra lehetetlennek tűnik. Másodikra sem egyszerű. A történet egyelőre itt ér véget. 

Ha megnézed a Thorgal rajzait, látni fogod, hogy milyen valósághűek, és részleteikben mennyire kidolgozottak. Az Okada, Rahan, Blueberry-vonal stílusában gondolkodj. Vagyis inkább tessék, nézelődj!

KID LUCKY

(Achdé)

A cím adja magát és a tartalmat: Lucky Luke gyerekkori történetéről van szó. Nem egyedi eset, de én most találkoztam vele első alkalommal. A szerzője a 2003–2015 között tíz Lucky Luke albumot produkáló Achdé. Aki, ahogy találtam, négy Kid Lucky albumot készített. Amiből egyébként, ha jól csalódom, összesen hat jelent meg. Minden helyreigazítást kapásból elfogadok. 

Ez a történet keretes. A keretet a felnőtt Lucky Luke adja, akivel egy párbaj közepén találkozunk. A másik oldalon egy gyermekkori ellenfél áll aki végre le akar számolni Luke-kal. A párbaj közben, ahogy Luke és Bruce Bad a coltjuk felett tartott kézzel, klasszikus párbajpózban állnak egymással szemben a szakadó esőben elevenedik fel, mi is történt a múltban. 

A helyzet az, hogy szeretem a Lucky Luke-ot. Bár nem vagyok elvakult és mértéktelen fogyasztó. Például sem a rajzfilmeket, sem a normál filmeket nem néztem meg. Belenéztem, amibe tudtam, de semennyire sem kötött le egyik sem. A képregényen túl mindegyik, hm, túl egyszerű volt. Olyan félrebillentett fejjel, kicsit értetlen arccal, félrehúzott szájjal nézős. Amikor valami van, de mocskosul nem az igazi. Miközben minden teljesen Lucky Luke, de az egész nem áll össze mégsem Lucky Luke-ká. 

Ezt a Kid Lucky-t amolyan rókabőr-előtörténetnek látom. Lucky Luke, de mégsem, csak majdnem ugyanúgy. Van benne valami, de lesz bennem hiányérzet is. Elolvasom, mert Lucky Luke, de ahogy elérek a végére és továbblapozok, már el is feledtem, mit láttam és olvastam eddig. Gurul az autó, de a motor nem jár, a lejtő dőlésszöge és a gravitáció csak az oka, hogy mind nagyobb sebességgel fut el mellettünk a táj. Van benne annyi Lucky Luke, hogy a fanok ne érezzék elszakadásnak, műfaj- és kedvenc-idegennek, de eltávolodik annyira, hogy valami újat is (hogyan is van a kötelező kifejezés?) villantson. 

A történetecske végén mosolytalanul leszögeztem: „Oké, akkor ilyet is olvastam már.” Mondjak valami vígasztalót? Tudok ilyet tenni! Nézd, az egész csak hat oldal. És messze nem olyan vacak mint például a gyalázatosan xar, az asterixileg alulmúlhatatlan Fejére szakad az ég. 

*

Vitanum, 2022, július; ISSN: 0230-4600

*

2022 júliusa, még egy hét van hátra ebből a hónapból, és a nyaralásunkból. 

Tegnap este a közös Facebook-csoportban kérte a sofőrkollégám, hogy cseréljünk munkakört, végezzük innentől egymás eddigi munkáját. Besokallt, megunta. Inkább csere, minthogy elmenjen, de előre látom, nekem ehhez nem lesz türelmem. Pedig az eddigi legjobb munkahelyem ez a mostani. Nem tudom, hogyan függnek össze a dolgok, de Szerelmetesfeleségtársam mostanában egyre több állásajánlatot küld át. Eddig egyik sem volt ideális, de az már kiderült, hogy úgy hetvenezerrel vagyunk lemaradva más sofőröktől. 

Nem kellene ezzel a nyaraláson foglalkoznom... 

Előrebocsátok

Ha mond valamit Calvino Eleink című könyve, illetve a Cristoforo című magyar plasztik-animációs (ugye, már  ez a szóösszetétel is!) sorozat, akkor tudsz valamit erről a képregényről. Meg valamit akkor is, ha a Kiberiáda cím is derengtet benned valamit. Ha nem ugrik be: Stanislaw Lem. 

Egyfelől a humorra gondolok (ami mondjuk nem annyira a Metabárók jellemzője, mindössze a narrációt jelentő robot-csevejben érint meg messziről a fuvallata), a lovagságra, a korok keveredésére (űrhajó, arisztokrácia, lovagok, kardok, antigravitáció, ló), de főleg a hangulat zusammen.

Utaltam rá, hogy nem figyeltem a szerzőket sem. Csak akkor hullott le a hályog, amikor otthon megnéztem a hátlapot. Ahol is a fülszöveg alatt kis, színes képeket láttam. Csak lassan esett le a tantusz, hogy ja, persze, Jodorowsky (tudod, Üvegtigris 1., befejezés, Gabó: „Vas? MIlyen vas? Jaaaa... vas... Azt nem tudom!”). Mert ha Jodorovsky, akkor Incal. Az is képregény, az is sci-fi, az is egyértelműen szatirikus. Az első kötete lenyűgözött. A második irgalmatlanul untatott, végig sem olvastam. Nem azért, mert olyan lassú, hanem ellenkezőleg, a követhetetlenül hipergyors tempója miatt, s mert egyre nagyobb marhaságok történtek benne. Nem jó értelemben vett marhaságok. 

Szóval, ha kapcsolok, hogy Jodorowsky, a Metabárók nem bizonyos cipelődik haza. Mi lett volna, ha... Persze valószínűleg de, mert ha kinyitom, és belenézek... Hagyjuk! Jött velem, és slussz!. S úgy is elolvastam, hogy tudtam, újabb próbálkozásom lesz a (ahogyan a fülszöveg fogalmaz) Jodoverzummal. Azért ez a fogalmazás, mert a metabárók is az Incal világa. 

A könyv mint könyv

Már ne is haragudj a fogalmazásért, de qva nagy! Most a méretéről beszélek. De úgy értsd, amit mondok, hogy eltúlzottan qva nagy. Nyaralok éppen, nincsen nálam mérőszalag, csak a kinyomtatott színházjegyekhez tudok viszonyítani (Bess Wohl: Válaszfalak; Hernádi, Kern). Ahogy saccolom, öt-öt centivel nyúlik túl minden irányban az A4-es méreten. 

Ami több okból baj. Elsősorban azért, mert rohadtul nem ergonomikus. A könyv, mondom, rohadt nehéz. De ezt úgy értsd, hogy hanyattfekve például olvashatatlan. Az elmúlt este, elalvás előtt két oldal után mondtam azt, hogy oké, csessze meg, könyvet váltok, mert mocsokul elfáradt a kezem.

Ez a kisebb baj. A nagyobb, hogy a könyvméret-szemfókusz távolság sehol sem ideális. Ha asztalra teszem, akkor sem smakkol, mert a nagyságához képest túl közel van a szememhez. Vagyis a gigakönyvet uszkve nyújtott kézzel kellemes olvasni. Ezt erősíti a betűméret választása is. Viszont olvass már egy több mint egykilós könyvet (kemény fedlap, vastag, fényes oldalak) nyújtott kézzel...!

Az a tipográfus, könyvtervező, aki ezt kitalálta, azzal szakmányba olvastatnám a maga tervezte könyveit...

Miután kidühöngtem magamat, le kell szögeznem, ha ettől a két dologtól, a súlytól és a mérettől eltekintek, a könyv hibátlan. Masszív, gyönyörű, remek a margózása (mostanság több olyan tervezéssel találkoztam, amely nem számolt a belső margók megadásánál a kötés végetti olvashatósággal), teljesen egyben van minden szempontból, na! 

Muris kerettörténet

A kettő az egyben sztori mindkettejének van kerettörténete. Két robot beszélget. Az egyik a nagyon, kisgyerekesen lelkes hallhatóság, a másik, aki mesél, mintegy anyu, aki figyelmeztet arra, hogy van kötelesség is, nem lehet naphosszat, szakmányban csak a metabárók mindenféle eseteivel foglalkozni. 

Nem mondom, hogy szakadok a röhögéstől, mert annyira nem vicces, különösen a Kiberiáda hangvétele és történetei után nem, de remekül oldja az egyébként eléggé komor egyebeket. 

A két robot szabadidős sztorizása adja ki a kötet. A kicsi mesél a nagynak a közös urukról, illetve arról, mi történt a közös uruk családjával, mielőtt a közös uruk urrá lett.   

A történetek

Igazából nem is annyira érdekes, hogy mik a történetek. A történetek maguk érdekesek, mondom, mielőtt félreértenél, de az összhatás szempontjából nem érdekes, hogy érdekesek-e. Csak sokkal jobb, hogy érdekesek. 

A metabáró nagy úr. Magányosan él az űrben lebegő űrhajóján (műholdján? mesterséges kisbolygóján?). Mogorva, magának való, agresszív pasas. Az első történetben kap egy gyereket. Amit persze annyira akart, mint púpot a hátára. S ez a kapott gyerek, illetve a metabárók kasztjának azon kötelező öröksége, hogy az apáknak meg kell csonkítaniuk a fiaikat válik a történetfolyam kiindulópontjává. Mondjuk ebből is látszik, hogy Jodorowsky pszichéjében van valami furcsaság... 

Tonto, a kisebbik robot a jelenlegi metabáró ükapjánál kezdi a mesét. Aki egy márványlapokat kitermelő bolygón élt egykoron. Antigravitációs olaj, a galaxist átfogó technikai robbanás, a technikai robbanást kísérő káosz, harc az antigravi cuccért, veszélyben a császárság, de Othonnak az antigravi cucc bolygójáról van egy ötlete, amivel megmenti a birodalmat. S persze ő lesz az első metabáró. 

Aztán kezd betegedni a történet. Az még csak a történet adta tragédia, hogy egy félreértés következtében... Ööö... ezt inkább nem mondom el, mi történik Othon egyetlen fiúgyermekével. Ahogy azt sem, miképpen csonkul meg és válik ez a hatalmas harcos, mármint Othon nemzésképtelenné. Arról pedig végképp ízléstelenség lenne beszélni, mi az a fortély, ami aztán mégis a vér a véréből gyermekhez juttatja. S hogy a szent cél érdekében az apjának és az anyjának való megfelelésből miképpen csonkítja meg önmagát ez a vér a vérből való gyermek. Mondom, nem kicsit beteg a történet.

Azt nem mondom, hogy semmi szépség nincsen benne. Van. Persze, ezúttal is a szerelem az, ami szép. A történet háttere és nagyívűségén túl az Othonhoz küldött Honorata, a gyönyőrűszép, macskatestű boszorkány, akitől a rendje azt várja, hogy kihordja a nemzésképtelen Othon gyermekét. Meg azt, hogy a gyermeknek ne legyen neme. Szóval ott van a háttérben ez a kizárólag a Birodalom érdekeit néző, és a saját eszközeikkel az érdekek érvényesítésére törekvő boszorkányrend. 

Ha nem tudnánk, hogy Jodorowsky terveiben valaha ott szerepelt a Dűne saját szájízű megfilmesítése (bár még a nagyon aktív tervezés fázisában dugába dőlt a terv), akkor is eszünkbe jutna ezen a ponton a Bene Gesserit, a Dűne jéghideg boszorkányrendje. Így legalább nem kell plágiumra gyanakodnunk, beérhetjük bizonyos ötletek újrahasznosításával. Nem fáj. 

Ja, igen a szépség... Othon, a metabáró és a hozzá küldött Honorata szerelme a szép. Bár azért nem csipkés-romantikus... Ne feledd, Othonnak lukká lőtték a lágyékát, de szerencsére a sokadik században vagyunk, megoldható minden. Ezúttal nem valami bioprotézissel vagy hasonlóval, ennél sokkal csalafintább a megoldás, De van egyfajta egyesülés, van kéj, és meglepő fordulattal van teljesen emberi érzelem is. 

A metabárók történetének ez az első része. Ám mivel kis történetekről van szó, voltaképpen kerek egész. Akkor is, ha nem az még (?) nem derül ki, miről is szól a teljes kép. Vagyis az utolsó oldal után úgy marad hiányérzetünk, hogy tulajdonképpen nem marad. Csak kíváncsiság, hogy mi várhat még ránk a folytatásban. Ezt nem tartom bajnak. 

A rajzok

számomra nagyon jók. Megkapóak, részletesek, nagyon tetszik a színezés is. Részletes az ábrázolás, dinamikus, hihető a mozgás. 

Nézd csak ezeket az űrhajókat, űrcsatákat!

De megnézheted ezeket az arckifejezéseket, emberi mozgásokat, élőlény-ábrázolásokat is!

Az alkotójuk neve Juan Gimenez. Argentin grafikus, képregény-rajzoló. A leghíresebb, legismertebb munkája ez, a Metabárók. Az általa álmodott, alkotott világ tökéletesen illik a történethez. Ha úgy alakul, képes brutális lenni, de ha kell, akár bájos is. Egyedül a gyerekábrázolásával akadtak fenntartásaim, de az egyéb körítéssel, szódával az sem vállalhatatlan, csak valahogy koravén majdnem az összes gyerekrajza, De a körítés és minden egyéb mellett kizökkenteni még ez sem volt képes. 

„Jöhet egy új felvonás!”

Ahogy írtam, az Incal második kötete elvette a kedvemet a folytatásoktól, simán elmentem már mellettük a könyvtárban. Őszintén remélem, hogy a Metabárókkal nem ez fog történni. Ha nem is vált a kedvencemmé, méltán a legjobbak között van a helye mind a történet(ek), mind az ábrázolás tekintetében.

 *

Magnum Opus, Budapest, 2021, 136 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150131771 · Fordította: Nagy Krisztián

7,5/10

2022, július utolsó harmada. A kertben ülök, Szerelmetesfeleségtársam online tanulja, mi a fene legyen a katás vállalkozásával.

Még mindig Gyulán vagyunk. Momentán, még a mai napon a hozzánk leugrott, meghívott Márta nénivel, Szerelmetesfeleségtársam édesanyjával. Tegnap strand volt és színház ,ahonnan majdnem elkéstünk, mert kiderült, hogy a művház is a Várszínházhoz tartozik. Mi pedig oda indultunk. Valamiért abban voltunk, hogy kilenckor kezdődik az előadás, mintegy véletlenül derült ki a számunkra, hogy hétkor. Még szerencse, hogy SzFT-anyu már haza akart jönni a strandról, meg az is, hogy kocsival indultunk el a forróság miatt, különben nem értünk volna oda. 

Esténként két süni látogat minket, egy kicsi és egy nagy. A kicsi félős, a nagy vérsün: bátran , gömbölyödés nélkül morog ránk. Az almát mindkettő megveti. 

Úgy döntöttem, nem lacafacázok: nem kapunk. Csak majdnem. De az etetésben a szerző is szerves részt vállal.

Mondanám, de nem lenne teljesen igaz, hogy a fülszövegben említett Borges nevének önmagában is óvatosságra kellene sarkallnia. Ahogy az elkoptatott, méltatlanul túlhasznált mágikus realizmusnak is. Ugyan hol van ebben a kötetben Márquez sárga pillangóihoz fogható, megkapó földöntúliság? Eh [vaskos, lemondó legyintés], ilyesmit ne is keress, ez a könyv csak igen felületesen Márquez, fátyolkönnyű, súlytalan, csak hívószó-szerű mágikus realizmussal  A szóösszetétel a marketing eléggé vaskos beetetése.  

(Egyébként, ha már, akkor a fülszövegen sokkal inkább találó lett volna Umberto Eco nevét citálni. Ha már mindenáron kellett valami, valaki, aki megveteti a kötetet. Sokkal találóbb lett volna. Még Murakami Haruki neve is eszembe jutott. De Ecoé passzentosabb viszonyítási alapnak.)

Mondom is miért állítom ezt.

Fő vonal: a Karaván Bestiárium kutatása

A főszereplő, az egzotikus nevű Xeno Atlas, a görög-olasz származású, amerikai fiúcska, egy kicsit sem kiemelkedő, bár nem mindennapi család tehetséges sarja. Akinek az édesanyja a születésénél meghal, az apja viszont mindenhol van, csak otthon nem. Hajózik. Xeno-t nagyi, majd egy nevelőnő neveli fel. Akik viszont nagyon szeretik őt. Nagyi az egyik mágikus realizmus vonal. Állatcentrikusan.

Xeno tőle hall arról első alkalommal, hogy van valami normál kapcsolatokon túli kapcsolat az állatok és az ember között. A második ilyen vonal egy távoli rokonnő lesz. Általa különösen szórványosan  egy így-úgy megjelenő, fehér szőrgalléros, üzengető róka lesz a fő mágikus realizmus vonal. Néhány pillanatig.

A főszereplő még gyerekkorában hall egy elveszett könyvről, a Karaván Bestiáriumról. Amit többen kerestek már, de senki sem találta, mindenki elveszettnek gondolja. Az 1300-as években veszett nyoma. 

A bestiárium a legendák állatvilágával foglalkozik. Talán sosemvolt, csak képzeletben, a különböző népek mitológiáiban előforduló lényekkel. 

A könyvet azért keresték, kutatták az évszázadokon át, mert állítólag a Bibliával együtt adják ki a teljes tudást. Nem kicsi állítás, nem semmibe vehető e célt elérni. Xeno életének az iránya innentől mintegy meghatároztatott. S az olvasót hogy a fenébe ne érdekelné, mi lesz ebből? 

Xeno türelmes és alapos ember, felnőve az élete innentől javarészt utazgatással, kutatással, könyvtárazással, jegyzeteléssel telik. A könyv nyomába ered, és rájön, hogy a történelme korántsem ért véget az 1300-as években. Ó, dehogy! 

Nem fogom elárulni, mi a és van-e egyáltalán slusszpoén. 

Kétrétegű történet

Az egyik réteg a nyomozás a Karaván Bestiárium (a továbbiakban:KB) után. Ez egyfelől izgalmasra sikerült, másfelől meg kicsit sem az. Sőt, egy idő után egyszerűen hidegen hagyott, Xeno éppen hová utazott valami apró nyomot követve, és hogy az éppen aktuális KB-tulajdonos ilyen-olyan ténykedései nyomán lépésről lépésre közelebb kerül (?) a KB fizikai megleléséhez.  

 Ez a vonal az Eco-s vonal. Csak nem annyira informatív. Különös tekintettel arra, hogy Christopher a könyv sorsának a hátterét pompásan megteremti ugyan, de magának a fiktív könyvnek nem teremt, még csak nem is sejtet komplex tartalmat. 

Meg kell elégednünk azzal, hogy a kódex mindazoknak a lényeknek a leírását tartalmazza, amelyek nem fértek fel Noé bárkájára. Azt, hogy miért nem fértek fel, miért nem csinált Noé nagyobb bárkát, hogy felférhessenek, vagy isteni parancsra kellett ezeket a lényeket fel nem férhetővé tenni, és ha igen, miért, nos erről semmit sem tudunk meg. Ahogyan azzal sem vesződik a szerzőnk, hogy az emberiség történelmének a teljes megértését miképpen segítené elő a könyv tartalmának a megismerése, miként egészítené ki a Biblia által elmondottakat, mi az a titkos, elhallgattatott tudás, ami miatt az egyház üldözte a könyvet. 

Teljes homályban marad a legizgalmasabb kérdés, miért páriák ezek a lények, s mi az összefüggés köztük és az emberi történelem alakulása között. Valamit elkövettek, valami rossz szövetséghez tartoztak, valamilyen módon Sátán kreálmányai? Vagy leleplezné, hogy Isten nem az, akinek gondoljuk? Netán rámutatnának arra, hogy a Biblia nem is úgy igaz, ahogyan gondoljuk (vö. Jakab evangéliuma, Mária Magdolna személye, stb.). Erről, a legizgalmasabb kérdésekről fél gondolatot sem tudunk meg.

Bizonyítani természetesen képtelenség, de Eco ehhez egészen biztosan komplett. komplex hátteret teremtett volna. Nicholas Christopher teljesen veszni hagyja ezt a lehetőséget. Ezáltal a KB kb. érdektelenségbe fullad. A befejezést tekintve a szerzőébe is, mert nekem úgy tűnt, egyszerűen nem tudott mit kezdeni a saját maga által felvetett lehetőséggel. 

És itt kap szerepet a könyv másik rétege. Ami nem csupán cselekményes kalandokat, nem csupán szellemi ínyencségeket vagy gnosztikus alternatívákat teremt, hanem sokkal inkább a szépirodalomról szól. Mert amennyire központi szerepet játszik a KB, annyira központi szerepe van Xeno választott és kapott sorsának, illetve ennek megfogalmazásának. Mert a szöveg egyébként nagyon jó. Mondhatnók, semmi köze a választott témához. Ebben viszont nagyon Eco-s. Ha el is marad tőle. 

Mert ebben a rétegben teljesen emberi kérdések kerülnek az előtérbe. Például az, hogy kell valami, ami irányt, célt ad az emberi életnek, de sem a művészet, sem a tudás, sem a műveltség, sem a múlt ismerete, sem a tudomány, sem a titkos tanok, sem a misztika, sem a mágia, sem semmi nem helyettesítheti az emberi kapcsolatokat. Mert a könyv végére az válik egyértelművé, hogy a Xeno egész életét meghatározó cél végül, ha nem is lesz semmivé, de tökéletesen eltörpül a megtalált társ jelentősége mellett. Ezzel a magam részéről nem vitatkozom. 

Ezt a réteget erősíti Xeno minden kapcsolatának a bemutatása, ábrázolása és jelentősége. A hiányzó, csak az anyagiakban jelenlevő apa, a szerető nagyanya, az anyapótló dadus, a barátja, a mozgássérült Bruno, Bruno változása Xeno-t gyakorlatilag családtagként kezelő családja, mind mind efelé mutat. Vannak konfliktusok, de a konfliktusokat nem a rossz emberek okozzák, hanem az emberi döntések és az embertől független körülmények. 

Az apa személye például pompásan árnyalt. De a magam részéről nem tudtam rossz embernek tartani akkor sem, ha a döntéseivel képtelenség volt egyetértenem. Távol volt, nem volt kapcsolata a gyermekével, őszintétlen volt, a saját útját járta, de egy pillanatra sem volt érthetetlen a lassan kibontakozó motivációja.

Szóval az a helyzet, hogy egy idő után elveszett belőlem az érdeklődés a KB után, és sokkal jobban érdekelt Xeno személyes sorsa, és annak megformálása. Innentől viszont a helyzet az, hogy a regény és a tálalása teljesen célt tévesztett. Mindenki sokkal jobban járt volna Borges, a mágikus realizmus, a KB izzadtságszagú, sehová sem vezető erőltetése nélkül, ha Chrstopher Xeno sorsának valami egészen más összefogó kapcsot talál. Valami mindennapit, misztérium és mágia nélkülit. Mert ezekkel szemmel láthatón nem igazán tud mit kezdeni. Ellenben szépírónak kiváló. 

Az előző bekezdésben leírtakból viszont az következik, hogy a könyv két rétege élesen elválik egymástól. És igen, csakugyan. Van egyrészt a regény tálalásával és a szerző által is beígért kaland, izgalom, misztikum, nagyon ügyesen, fel-felvillantva cselekményszálakat, lehetőségeket, izgalmas rejtélyeket. Amiket aztán el is feledhetünk, végül megmaradnak magyarázat nélküli lehetőségeknek, nem térünk vissza rájuk. (Például a távoli rokonlány rókasága, az eltett rókabajusz megnézetlen eltűnése, Xeno apja hátán a tetoválás, ami a harcok közben felbukkan egy vietkong hátán is a dzsungelben, hogy aztán ne mondjon semmit, ne vezessen sehová. 

Vagyis e szál véget teljesen felesleges elolvasni a könyvet. Úgyis csalódás lesz a vége. Se misztikum, se kaland, se magyarázat, semmi semerre. Ha így közelíted meg ellenszenv lesz a vége. 

Ha a szöveget a szépirodalmi oldaláról közelíted meg, jobban jársz. Sőt, úgy jól jársz. De mindenki jobban járt volna, ha Christopher is eldönti, végső soron mi a csudát szeretne írni. Mert így minden erénye mellett egy megfelelő csiszolás után mesterművé nemesedhető szöveg félrevezető torzója van csak a kezünkben, aminek az eladásához, a kiadók is egyértelműen így vélték, komoly manipulációra van szükség. Ezért a pr-munkánál természetes, a színes-szagos szálra tették a hangsúlyt, garantálva, hogy aki amiatt veszi meg a könyvet, vagy félbe hagyja, vagy megutálja. A szépirodalmi rétegen viszont még dolgozni kellett volna. 

 A könyv nagyon jól sikerült trailere szintén nagyon messze visz a valós tartalomtól. 

*

Metropolis Media, Budapest, 2010, 306 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639828582 · Fordította: Radnóti Alice

5/10

Itthon-töltős nap. Mármint a nyaraldában, Gyulán itthon. Délelőtt bezsúfoltuk a tegnap defektes lett helyi kerékpárt a kicsi, Füsti nevű Yarisunkba, és elvittük egy bringaszerelőhöz. Meg tudtam volna szerelni magam is, ennyire nem vagyok kétkezietlen, de mert nem a miénk, úgy döntöttem, menjen inkább profihoz. Aztán Füsti hazahozott minket, mi pedig elmentünk ebédelni. Egy menüs, helyi éttermet választottunk. Hiba volt. 

– Egy étlapot legyen szíves! – mondom a nem túl gyorsan kiérkező pincérnek. 
– Nincs étlapunk, ilyenkor csak menü van! – kelletlenkedik. 
– Értem. És mi a mai menü?
Elsorolja. Megfelelő. Szerelmeteleségtársamra nézek, hogy ő mit kérne, de a pincér már nekünk is támad.
– De nagyon sokat kell várni!
– Mi a nagyon sok? Pár sörrel addig...
A pincér robban, sértetten, dühösen, folytottan emelt hangon, mert azért nyílt placcon, utcafronton vagyunk vágja az arcunkba:
– Tudom én... Három órát! Bent tele van a ház. Egy csoport fél órával később, egy másik fél órával korábban érkezett. Döntsék el, várnak-e? 
Ezzel otthagy minket. 

Én meg azon tűnődöm, miközben megértem az ingerültségét, hogy nekem, a vendégnek mi közöm ehhez? Nem a tényekhez, ahhoz van, hanem a személyes érzéseinek az ilyen stílusú tálalásához. A stílus szó a lényeg. Mert aki kurvának áll, ne sértődjön ha meg akarják ...szni. Ezt választotta. 

Nézve a közelben levő éttermek árfekvését sétáltunk egyet, kerestünk egy boltot. Találtunk. Magánbolt volt. Tiszta retro-fíling, a konzervek maximumra széthúzva a polcon, azt imitálva, hogy van választék, a tojásnak nincsen doboz, csak tálca van. Viszont a két eladó készséges volt. a tétovázásunkra a tojásos tálcából lett doboz és még körbe is tekerték fóliával. Jutalmul vettünk még három sört is. A Borsodi meggyest messzire kerüljétek, cefet!.

A tojásból meg finom, hagymás-kolbis rántotta lett, mélyhűtőből mentett bagettel. Aztán megérdemelt nyaralásos kajakóma a hűvös ház kényelmes ágyában. Ébredés után SzFT sűrű, telefonos magánéletet élt (lánya, anyja, bátyója), én meg mit tehettem, olvastam a kerti sarokülőn. „Az élet szép... tenéked magyarázzam?” * 

* Heltai Jenő: A néma levente

Éppen ma reggel olvastam G. K. Chestertont. Aki, ugye, katolikus konvertita volt. A konvertita azt jelenti, hogy hitetlenből lett hívővé, nem beleszületett, hanem felfedezte magának a kereszténységet. Többek között a következő gondolatot olvastam ma reggel tőle: 

MIDEN FONTOS – CSAK A MINDENSÉG NEM FONTOS.

Vagyis a huszadik század embere (merthogy Chesterton, ugyebár akkor írta a könyvét) elvész a részletekben, de az egész már nem érdekli. Mert nem hisz már benne. 

Számomra döbbenetes az az elképesztő, mert eszementen nagyvonalú, ahogyan egyes irodalomi és filmes alkotások átlépnek Isten valóságán, miközben a démonokkal, Sátánnal, sőt, még a jó angyalokkal is simán számolnak. De az sem semmi, ahogyan totálisan kiforgatják a metafizikai igazságokat. Amiképpen teszi ezt Neil Gaiman könyve is. 

Induljunk picit távolabbról! El fogom mondani, miért. Ígérem!

Gondolatok a Lucifer című sorozatról

Magamtól biztosan nem kapok rá ingerenciát. Nem a bennem élő dogmatizmus miatt, hanem mert némely tapasztalatok után volt sejtésem, merre haladunk majd. Sajnos alaposan alábecsültem a sorozat készítőit!

Azt kellett látnom a filmben, hogy Sátán feljön a Földre a pokolból. Most felejtsük el a Biblia tanítását a halálról (öntudatlan állapot, amelyben az ember sehol sincsen), arról, hogy halhatatlan-e az ember lelke (nem), hogy van-e pokol, mint büntetési hely (nincsen), de az tény, hogy a filmben előforduló permanens blaszfémiának ezek a bibliátlan marhaságok pompás alapot adnak Isten szakadatlan szapulására. 

Szóval Lucifer megunja, hogy pokolkodnia kell, feljön a földre és marhára élvezi, hogy itt lehet: pia, nők, punák, mellek, fenekek, drog, zaba...

Vele jön egy démonjai is, Mazikeen, a pokolbéli főkínzó démon, aki a földön mintegy testőrködik Lucifer mellett. Mazikeent egy fekete nő (mi más?) játssza. Mazikeen meglehetősen egyszerű és pragmatikus lény, s ahogyan Lucifer, úgy ő sem válogatós a földi örömöket illetőn. Ja, az evidencia, hogy mindketten akár a saját nembelijükkel is, mert az jó buli, meg ma már lassan kötelező is. ...

Sátán földi neve Lucifer Morningstar. Vicces. Ki nem tud angolul? S ki nem tudja, hogy a Bibliában Sátán neve Fényhordozó, és Fényes Csillag, Hajnal Fia? 

Lucifer után leereszkedik a Földre Isten egyik angyala, Lucifer testvére, Amenadiel. Aki jó angyal. Természetesen őt is fekete bőrű színész játssza. Amenadiel itt marad a Földön. Mert szerelmes lesz. S mert ráérez ő is arra, amire Lucifer ráharapott: Isten egy logikai szempontból követhetetlen despota.

Ideáig még csak-csak. Ám az, de hogy Lucifer legfőbb tulajdonsága, hogy mindig igazat mond, soha nem hazudik, ezen nem tudtam, hogy dühöngjek vagy sírva röhögjek. 

Sármos, jóképű, alapvetőn jószándékú lény, aki több monológban kifejti, hogy Apuci mekkora despota, kitalálhatatlan az akarata, soha nem válaszol semmire (ebben Amenadiel is megerősíti), igazságtalan és következetlen. Igen, az Apuci szó Istenre vonatkozik. S bár Lucifer soha nem hazudik, ebben van egy hatalmas csavar. A héber Abba [nem az együttes!] szó valóban fordítható így, mintegy érzékeltetve, hogy mennyire lehetséges a Teremtővel a személyes kapcsolat. Ámde az a gúny, amellyel Lucifer kiejti az apuci szót, félreérthetetlen, egyáltalán nem nehéz értelmezni. Nagyjából a qva anyád mellé kalibrálható. 

Ezen felül Lucifer kizárólag a gonoszoknak, mármint a gonosz embereknek mutatja csak meg valómagát. De leginkább csak a barna szemét izzítja fel izzó vörösre. Elég az, besz@rnak attól is. 

Hab a tortán: Lucifer persze jóképű, fergetegesen pompás a humora, a negyvenes éveinek az elején jár, a legszebb férfikorban, ugye, van még libidó, okos, intelligens, mit mondjak még róla? Olyan sármos a pasi, hogy a Hair Woofja, aki nem biszexuális, de Mick Jaggert nem hajítaná ki az ágyából, erre a Luciferre tigrisugrással rávetődne és mindent megtenne neki és vele. Szóval az még csak hagyján, hogy blaszfémia az egész sorozat, ám ráadásul megnyerően tréfásan, roppant szórakoztatón az. 

A filmben Isten jóságáról természetesen egy szó sem esik, Mármint de: kritikusai értelemben. Jézus neve el nem hangzik semmilyen formában, a megváltásban nyilvánvalóvá levő szeretet..., ugyan már, mit nem képzelsz, Apuci balga teremtménye?

Egyébként figyeld csak meg, az Isten-gyalázó filmek/könyvek Jézust, a megváltást többnyire kihagyják a pakliból. Istennel elszöszmötölnek egy kicsit, megcsipkedik, belerúgnak, kiforgatják, mint a kesztyűbábot, de Isten Fiával inkább semmilyen szinten nem állnak szóba. 

A Death világnézete

Ha játszani akarnék a szavakkal, azt mondanám, a Death világnézete: halál-nézeti. Vagy még olcsóbban: a Death világnézete haláli. 

A könyvben, ahogy mondtam, a halál egy élő személy. Egy bájos, kedves, megértő, tündéri leányzó. Semmi félelmetes nincsen benne, beszélgetni lehet vele, senkit sem bánt. Csak éppen vasszigorú következetességgel elveszi az emberek életét.

A valóságban nem így gondolunk a halálra. A halál az ellenségünk. Ha valakinek nem, azzal valami baj van. Az életet védjük, óvjuk, nem sietünk a halál felé. (Most nem az extrém esetekről beszélek. Persze, elképzelhető, lehet olyan, hogy valaki egészséges gondolkodással is várja a saját halálát.) S nem siettetünk másokat sem a halálba. Mert közös tapasztalatot fogalmaz meg a Biblia, amikor azt mondja, hogy a halál az ellenségünk. Nem a barátunk. Nem a filozófiai partnerünk. Az ellenségünk. 

Vagyis a Death alapképletében ellene mond a normál, mindennapi, emberi tapasztalatoknak. Vagyis inkább érzéseknek és félelmeknek. 

A Death hangulata

Zseniális!. Próbáltam megfejteni, mitől. Persze, a rajzoktól is, bár ez nem kielégítő válasz, hiszen a könyvnek xxx rajzolója van. Akik egyetlen dologban voltak viszonylag következetesek: a Halál ábrázolásával. De az valószínűleg a franchise része. 

Az is tény, hogy hiba a rengeteg, egymástól, történetről történetre eltérő stílusú rajzoló, mert a kötet nem egy, hanem hét rövidebb-hosszabb történet, álom, trip, ötlet, miegymás. Nem egységes színvonalon. Van amelyik elgondolkodtató, van amelyik izgalmas, volt amelyikkel nem tudtam mit kezdeni. Az összhatás azonban meglepően és konzekvensen egységes.  

Az üzenet egyértelmű: a halál nem ellenség, hanem a feladatát végző, jóindulatú entitás, aki maga nem gonosz, csak a feladata több mint kellemetlen a halandók számára. Ő maga is azt magyarázza, hogy vele nem lehet alkudni, de nem azért, mert önmagában hajthatatlan, hanem azért, mert az ember halandó, ez a rend. 

De az egész úgy egyben mégis roppant vonzó, és megkapó. Ezt ezerrel elősegíti a rajzok egyértelműen művészi megfogalmazása is. 

Kikerülhetetlen metafizikai konzekvencia

Tökéletesen hiányzik a rendszer egészének a bemutatása. Ez a félrevezetés a könyvben. Nem annyira átlátszó a hazugsága, mint a Lucifer sorozatnak, s ezáltal jelentősen tettenérhetetlenebbül álnokabb a mondanivalója. Mert az átlátható, egyértelmű hazugság kevésbé képes ártani, mint az elfedett félrevezetés. 

Ugyanis pár kérdést teljesen figyelmen kívül hagynak ezek a történetek (is). A legizgalmasabbakat. Ha a halál személy, ha adott feladata, munkája van, akkor magától adódik néhány súlyos kérdés.

• Vannak-e más, hozzá hasonló lények is, akiknek az ilyen-olyan, bármiyen feldata jóval túl van a mindennapi emberi tapasztalatokon? S ha vannak, kik ők, milyen feladattal?
• Kitől kapta, ki adta, a feladatot a halálnak?
• Milyen következményei lennének, ha egyszercsak azt mondaná, nem csinálja tovább, nem végzi el többet a feladatát, felháborítja, hogy hajthatatlanul kegyetlennek kell lennie? 
• Van-e a Death világában bármi szerepe Istennek? 
• Van-e a Death világában bármi szerepe Sátánnak? 
• Honnan jött az ember, és miért kell meghalnia?
• Honnan jött a Halál?
• Van-e átfogó rendszere a Death világnézetének?
• Miért természetes, hogy a halál után létezik öntudat az ember számára, s ha létezik öntudat, mi a test és mi a Halál szerepe? 
• Van-e szerepe a Death világában az erkölcsnek? 

Nem is folytatom a sort. Ezek azok a kérdések, amiken gondolkodnom sem kellett. Mondom, Gaiman következetes: azt a lehetőséget, miszerint Isten egy jó entitás teljesen kihagyja a számításból. Mert vagy nem jó, vagy nincs is. Csak egy adott rend van. Ez a rend azért olyan, amilyen, mert csak. Az ember számára mindössze két út létezik: vagy lázad (ki ellen, milyen céllal?), vagy beletörődik abba, hogy végső soron az élet csupán permanens haldoklás. 

S akkor most mi van a könyvvel?

Semmi. A szokásos. Esztétikai szempontból tökéletesen, élvezetesen, szemgyönyörködtetőn megfogalmazott, szokásos világnézeti marhaság. A szemen keresztül tévutak az agynak. Két csepp cián a tejbegrízbe. Még jól is esik a mandulaíz... 

S miközben ezt írom, azon tépelődöm, miért vagyok ilyen kérlelhetetlen? Talán mert öregszem, és nincsen kedvem tiszteletköröket futni külső kényszerre. S talán mert úgysem visznek sehová a tiszteletkörök. Emiatt egyszerűbb kimondani dolgokat akkor is, ha a kimondás értelme vajmi kevés. 

Fumax, Budapest, 2019, 304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700296 · Fordította: Totth Benedek, Sepsi László, Bayer Antal, Benes Attila, Holló-Vaskó Péter · Illusztrálta: Chris Bachalo, Mark Buckingham, Michael Dringenberg, P. Craig Russell, Malcolm Jones III, Colleen Doran, Dave McKean, Mark Pennington, Jeffrey Jones

5/10

2022 júliusának a közepe, Gyula, kettesben Szerelmetesfeleségtársammal. Másodszor vagyunk itt, a Ti és Mi szálláson. Ti(bi) és Mi(rtil) úgy fogadtak mint barátokat, érkezés után lecsüccsentünk a kertben, és vagy három órát beszélgettünk. Nagyon szimpatikusak számunkra mindketten. Ahogyan az általuk kiadott ház, kert is. S idén már bringa is van a szálláson. 

Idén nagyon vártam már a szökést Budapestről. Nem tudom miért, mibe fáradtam el- és bele, vagy ha tudom is, nem volt több, mint bármikor máskor, csak többnek éreztem. 

De most csak kinézek (nagyon reggel van) a kertre, nemsokára kiülünk kávézni (bár én már ittam egyet), azt csinálunk, amit akarunk, szerethetjük egymást, ülhetünk egész nap a fenekünkön, elmerülve a semmittevésben, bringázhatunk, autókázhatunk, leülhetünk, fekhetünk, állhatunk, mehetünk, rajtunk áll. S ez nagyon jó! 

Tegnap elmentünk a Körösök összefolyásához. Ebédeltünk, fürödtünk, semmit tettünk. Bringával voltunk. Szerelmetesfeleségtásam akkor vette észre, hogy a hátsó kereke teljesen leengedett, amikor elindultunk hazafelé. Szerencsénkre negyedórán belül indult haza a Gyula–Szanazug között gumikerekeken közlekedő kisvonat. Megkérdeztük, feltehetjük-e cíngákat, mert így jártunk. Rendes volt a vezető, emg szerencsénkre nem is volt sok utas. Gyula központjából már nem volt akkora megpróbltatás hazatolni a lerokkant eszközt, mint kilenc kilométer távolságból.
SzFT itthon nem találta a jeggyűrűjét. Járt az agya piszkosul, de nem állt össze neki a kép. Meg volt győződve, a bringástayó kis zsebébe tette. De ott nem volt.
– Kirántottam?
– Akkor nem megyünk Police-koncertre [Police Tribute Band], irány Füsti [a kis Yarisunk]!
Visszasöpörtünk Szanazugba. Fél óráig néztük a füvet. Aztán elmentünk a büféhez, ahol a kisvonatra szálltunk. Betont vizsgáltunk, érdeklődtünk. Majd megtettük a strand kerítésén kívül levő étteremnél is, ahol ettünk a fürdés előtt. Sehol semmi.
Bánatunkban hazafelé a Tescoban jól beakcióscipőztünk és tisztára mostuk a még mindig útporos kicsi kocsinkat, hogy neki is jó legyen.
Hazaérve SzFT pakolgatott a táskájában, és egyszerre szkeptikusan megjegyezte:
– Itt van a gyűrű! Összefogtam a maszkkal, amikor ipakoltam a bringás tatyót.
Persze, értem, hogy a tárgyaknak nincs lelke, meg minden, de amikor Szanazugból ellőször hazaértünk, és még elveszettnek hittük a párját, levettem a saját gyűrűmet, és betettem a csicsika-helyére (SzFT kifejezése egy kis zöld, bársony gyűrűtartóra), annyira, de annyira magányos volt... És rögtön arra gondoltam, mennyire magányos lehet a kis elveszett, női párja, valahol a nagyvilágban, taán egy idegen zsebben...

Ráadásul sikerült még a KISS-koncertről is megírnom a cikket a koncert.hu-nak és magamnak is. 

* (Egy atomarcú felhasználónevű olvasótárs figyelmzetetett a Molyon, hogy a blogbejegyzés eredeti szövegétől eltérőn a két könyv nem lehet azonos.)

„Bölcseleti-misztikus. lélektani próza.” Ami lehet akármi és bármi. Ha egyáltalán igaz a megfelelése a kötetre nézve. Mert, ugye, a fülszövegek elsődleges célja mára nem annyira a tájékoztatás, mintsem a promóció. A fülszöveg a marketing része. És a reklám hazudik. De ha igazat is mond, még akkor is vannak kérdőjelek. 

Tovább keresgélve, azt is olvastam, Agócs Károly a magyar Borges. Tájolásnak jó a hasonlítgatás. Ha meg van a megfelelő fiók, nagyjából elhelyezhető, mire számíthatok. Hogy Borges kinek vonzó alap, kinek nem, más kérdés. Én nem lettem tőle túl lelkes. A kíváncsiságom azonban mégis növekedett az információtól. Annak ellenére, hogy tapasztaltam már a hasonlítgatás káros következményeit, pro és kontra. (Abba, hogy jó-e pusztán attól valami, hogy új, illetve legyintésre méltó, ha a stílus mindössze [már ez a szó is degradál] megfelel egy más által kitaláltnak. Annak vitatása pedig végképp messzire vezet, hogy a felhasznált stílus konjunktúralovaglás vagy a méltó tisztelet kifejezése-e. 

Amíg a misztikus szó nem kelt óvatosságra késztető képzeteket, addig az intellektuális, lélektani, bölcseleti-próza kifejezések már igen. Nekem kapásból Coelho ugrott be. Akinek a neve mára egyet jelent a felületes, bombasztikus bölcseleti közhely-irodalommal. Tele misztikával, intellektualitásnak álcázott ezoteriáskodással, lélektannak csúfolt giccsel.

Erről a intellektuális, misztikus, lélektani , bölcseleti-próza kifejezésről nekem, anélkül, hogy töprengtem volna, kapásból A sirály és a Szárnyak titka (Skellig) című könyvek jutottak eszembe. Csak, hogy valamelyest tájolódni tudj. S máris mondom: a skatulyáim tökéletesen félrevezetők. Mert Agócs semennyire sem Coelho. De nem is sirályos vagy szárnyasságos. 

Kicsoda Agócs Károly?

Ki az, aki ismeri a nevét? Egyfelől sokan, akik a francia vagy a spanyol nyelvvel foglalkoznak. Mert Agócs Károly mindkét nyelvvel kapcsolatban adott ki köteteket. Mert Agócs Károly fordító, tolmács és tanár. Annyira, hogy a saját könyvét is ő fordította franciára. S éppen az egyik francia kritikusa, Bruno Chiron mutatott rá, hogy Agócs a magyar Borges. S ezzel ki is emelte a lelkinek mondott irodalomból. Úgy ki, hogy fölé. 

A fotó a Könyvkultúra Magazin interjújából származik

A kifejezés azért is megtisztelő, túl a marketingen, mert Borges elismert író. S nem a mainstream irodalom része. Vagyis a hasonlat többet mond, mint ha egy könyv szerzőjét mondjuk Stephen Kinghez hasonlítják. Ott az sejthető, hogy King hírnevével akarják eladni a még névtelen szerzőt. Persze, mozdul bennem a kisördög, a módszer seholsem hatástalan, mindössze más a célközönség. A metódus meg ugyanaz. 

Szakadjunk el Borgestól! 

Agócs Károlynak eddig tíz könyve jelent meg. Ebből három szépirodalom. A háromból kettő ugyanaz, csak más-más címen. Vagyis az irodalmi tevékenységének a döntő része nem a magyar nyelvvel foglalkozik. 

Vagyis lehetnek, akik a szépirodalmat tekintve is ismerik a nevét. 

A másik könyve A lélekmadár, regény.  A moly.hu Norafrill nevű felhasználója a következő értékelést írta róla: 

Rendkívül nehéz, komoly olvasmány volt számomra. Filozófikus, gondolatébresztő, az a típusú könyv, amit ahhoz, hogy megértsük, nem elég egyszer elolvasni. Életről, halálról, érzésekről, elidegenedésről.

Ő a könyv egyetlen értékelője. Egy másik olvasó nem értékelte, csak idézeteket írt ki belőle. Tizenegyet. 

Ennek a könyvnek, bármelyik kiadását nézem is, én vagyok az első értékelője a Molyon. Ami elképesztő a számomra. Mindjárt mondom, miért is az!

A könyv mint könyv

Kemény fedlapos, masszív, jól olvasható, jól kézben tartható. A borító egyszerű, majdnem jól sikerült. Még az alapnak használt első kiadás borítójánál is egyszerűbb. A szerző nevének és a címnek választott betűtípus nekem, ha nem is zavarón, de elüt a háttér pergamen-képétől. A szöveg tipográfiája nem válik szerves egységgé a mondanivalóval és a választott képpel. A betűk nem ott vannak a képen, csak rátették őket. Nem illenek, pláne nem tartoznak össze. Ugyanez igaz a hátlapra is.

Az már más kérdés, hogy a magam részéről simán nem olvasom el az olyan fülszövegeket, amelyek idézetek a könyvből. Azért nem, mert nem mondanak semmit. Tessék engem az olvasót tájékoztatni, mire számíthatok, mit kapok, ha elolvasom a könyvet! Mi ez a lustázás? Oké, folyó, csónakos, labirintus, ima, de akkor a könyv mitológiai parafrázisok gyűjteménye? Vagy vallásos témájú történeteké? S minden történetnek ugyanaz a főszereplője, mintegy poszt-Szindbád? S mert felmerül a labirintus, nekem azonnal kötelező Borgesra asszociálnom? S biztosan jól teszem, ha erről indulok el? S merre van a hány méter, kezitcsókdosom? 

Bizonytalanságot érzek a belső címlap kinézetének esetében is. Nem én vagyok bizonytalan, hanem a könyv tipográfusa volt az. Én nagyon bizonyos vagyok, hogy itt bizonytalanság és tétovaság van.

A címlapon mind a szerző neve, mind a cím csupa nagybetűvel szedett. Ugyanezek a belső címlapon már másképpen vannak. A szerző neve kiskapitális, a könyv címe normál, nagy betűvel kezdődik és kisbetűkkel folytatódik. Ráadásul a tördelő nem nagyon tudott mit kezdeni azzal sem, hogy két alcíme van a kötetnek. Az alcímek elhelyezése és a szerző-cím betűméret választása kölcsönösen elnyomja egymást. 

Amivel még nem tudtam mit kezdeni: a tartalomjegyzék formátuma. Megértem én, hogy az egyes írások rövidsége miatt, ugye, rengeteg kis történet kapott helyet a kötetben, ezáltal nagyon sok cím van. (Ha jól számoltam, százegy. De gyanús, hogy elszámoltam valamit.) Fogynak az esőerdők, megy föl a papír ára, rendben van, de mégsem érzem indoknak, hogy a százegy (?) történet címét bezsufizzák egy oldalra, és a tartalomjegyzék mintegy folyószövegű legyen! Mindenesetre népmeseivé lett a megoldás: van is tartalomjegyzék meg nincsen is. Mert ebben megtalálni, ha keresek valamit, majdnem annyi, mintha átlapoznám érte a kötet egészét. 

Mi hát ez a könyv? 

Rövid és még rövidebb történetek kötetbe foglalása. A második alcíme, a Bölcseleti-misztikus próza után ez: Példázatok és miniatúrák. 

A kötet első felében, a Példázatokban két-négy oldalas történeteket olvashatunk. A Miniatúrákban még ez a hossz is rövidül, maximum másfél oldalra. 

Most jutottam el az értékelésem azon részéhez, amit leginkább szerettem volna kimondani. Miközben Agócs Károly könyvét olvastam, rendületlenül Edgar Allan Poe, Maupassant neve járt az eszembe. Ami elárulja, hogy Agócs formailag és stílusában teljesen hagyományos elbeszélő stílust használ. Nem hasonlítom az írásait a fenti két szerző írásaihoz, csak ők jutottak az eszembe A remekmű olvastán. Maupassant az írások célratörő tömörsége végett (bár Maupassant nem két-három oldalakban gondolkodott), Poe pedig a történetek végének a poénra futtatása miatt. De nem akarlak félrevezetni: nem Maupassant-t és nem Poe-t fogsz olvasni. 

A történetek poénra, csattanóra vezetése nem kényszeres, de rendszeres. Én szeretem, ha valami így végződik. Vagyis számomra ez növelte az élvezeti értéket. Azzal együtt, hogy a miniatúrák esetében lassítottam az olvasással: egy idő után picit fárasztóvá lett az oldalankénti csattanó. A lassítással visszatért a kezdeti élvezeti érték. Végül is Rómát sem egy nap alatt építették, vélhetőn a szerző sem egy nap alatt írta a könyvét, miért akarnám hát én egy nap alatt a magamévá tenni? 

S még egy nevet ki kell mondanom! De mielőtt megtenném, játsszunk! Kinek a neve villan be, ha például ezt olvasod? 

A világ elkárhozása

Az utolsó száz, aki még a Parancsolatok szerint él. Aki mindig ellenáll a bűnre csábításnak, és  gondolatban sem vétkezik. Aki örvend mások szerencséjén, és osztozik fájdalmában; aki adakozik a szűkölködőknek, gyámolítja az elesetteket, és sose mulaszt el jót cselekedni. Aki csak okkal szól, bölcsen és ékesen, tudván tudva, hogy minden kimondott szót Isten hall először, s kinek beszéde fáklyaláng, gyógyír, elhintett mag, táplálék a szellemnek és léleknek. Aki, elfordulva a világi  hívságoktól, a kegyelmi állapot szakrális folytonosságában, a Teremtőnek hálával eltelve éli  küzdelmes hétköznapjait is. Aki rendületlenül hisz a szeretet hatalmában, megtartó s építő erejében,  amiként hisz a jó végső diadalában is a gonosz felett.
Az utolsó tíz, aki még a Parancsolatok szerint él...
Az utolsó három...
Az utolsó...

Nos? Igen, nekem is, Örkény jutott eszembe. Ki más? De Agócs mégsem Örkény-plágium, de nem ám! Csak vannak ilyenek is a könyvben. S ezekre igaz, amit Örkény az egyperceseihez adott használati utasításban írt: nem felzabálni, lassítani, félretenni, emésztgetni, visszatérni. 

Szeretni. Az életet, egymást, Agócs könyvét. Elsősorban azért, mert bár bölcseleti misztikumnak hívja, de hála Istennek eszébe sem jut mindent tudni. Csak mesél, és a meséi vannak túl a mindennapi szinten, és emelkednek adott esetben misztikummá és bölcseletté. De akkor sem felülről néznek ránk. Valahogy úgy leszünk velük, mint amikor egy valóban megesett történetben Szerelmetesfeleségtársam elszólta magát és metafizikává tett egy banális, mulatságos eseménysort. 

*

A Könyvkultúra Magazin interjúja

A Cultura interjúja a szerzővel

*

Napkút, Budapest, 2022, 206 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409393

8/10

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júliusának az eleje. Vasárnap reggel, ötkor keltem írni egy kicsit. Szerelmetesfeleségtársam ki lesz megint akadva, hogy miért nem alszom inkább. Ő az evolúciós lánc mormota-ágán érkezett az emberlétbe. 

Most éppen úgy nincsen semmi. Jövünk-megyünk, ahogy írtam más helyen, tegnap árusodtunk a Csobánka téren, ma SzFT egyik ügyfelének a koncertjére megyünk, kedden a Pearl Jamre, csütörtökön KISS-re, szombaton pedig Gyulára, nyaralni. Mindketten nagyon várjuk. Kettesben leszünk. Így még nem voltunk hosszút nyaralni. Ébredés után SzFT átjött hozzám, mellémbújt Csemete ágyába, és még lecsukott szemekkel ezt mondta: 
– Olyan jó, rájöttem, azt csinálok Gyulán, amit akarok! 
– A mindenedet, kedvesem! És halljam, ki az a Gyula?

Valamelyest zavarban vagyok a kötet miatt. Több okom is van rá. Leginkább az, hogy hová tegyem az olvasói életkor szempontjából.

Első blikkre azt gondoltam, hogy a kamaszközönségé a történet. De rendben van, hogy mára egészen mások a kamaszok, meg a szexualitás is ömlik mindenhonnan, meg az is oké, hogy a Tom Sawyer is konkrétan gyilkosságos történet, vagyis felnőtt téma, aztán mégis inkább a kamaszoknak tetszik. (Én mondjuk soha nem értettem, miért a Huckleberry Finn-t tartják irodalmilag többre, az engem valamelyest untatott, s össze kellene szednem magamat, ha el kellene mondanom, miről szól.)

Másodikra meg azt, hogy az olvasótáborát a nők közül várhatja. (Egyébként a moly.hu-n az olvasók elsöprő többsége valóban nőnemű; már ha manapság van még ilyen és ki is szabad mondani. Szerintem igenis van, és éljenek a nők!)

A harmadik blikk és lefagyásos válság a könyv irodalmi értékelését illetőn alakult ki bennem. Mert a Tom, kicsi Tom egyszerre megkapó, szórakoztató, megható, olvasmányos, ugyanakkor dramaturgiailag csapnivaló, szerkesztetlen, a valósághoz az égvilágon semmi köze nincsen.

Akkor is így van, ha a szerző nem egy-, hanem tízkönyves író (a Goodreads szerint) és ez a könyve a kilencedik a megjelenésük sorrendjét illetőn. 

Na jó, most elmondom róla SzFT véleményét, így arcba bele, keresetlenül. 

– Olyan, akár egy Kabos [Gyula]-film: mindvégig hihetetlenül szórakoztató, lehet rajta nevetni, meghat, leköt, aztán ha vége, öt perc múlva el kell gondolkodnod afelett, miről is szólt. Érted, mire gondolok, Morzsám?

Értettem. Te is érted? Ha igen, ha nem, egy kicsit most elmélyedek benne. 

Kicsi Tom története

Tom, aki egyébként nem is olyan kicsi, hiszen tízen túli, együtt él az édesanyjával, Joss-szal. Joss rendkívül fiatalon szülte a fiát, tizenhárom volt, amikor Tom megfogant. Vagyis maga is gyerek volt. S mert gyereke lett a gyereknek, hát nagyjából gyerek is maradt, hiába telt el közben tizen év. 

A könyv története idején egy lakókocsiban élnek, Joss alkalmi munkáiból és Tom beszerző-körútjaiból, amit a szomszédék kertjeiben tesz. 

 Az egyik ilyen besurranás alkalmával az idős, kilencven feletti szomszédasszonyt a kertben fekve találja. Némi dilemmázás után segít rajta. Majd rendszeresen gondoskodik róla és a két kivénhedt állatáról, egy kutyáról és egy macskáról, Tohonyáról és Koszlottról. Már ahogyan Tom hívja őket. 

Amikor az idős asszony, Madeline kórházba kerül, Tom akkor is átjár az állatokat etetni. Sőt, egy másik szomszédtól lopott palántákkal kertművelésbe is kezd Madeline kertjében, amit  aztán hazajövetele után az asszony útmutatásai alapján folytat. 

Közben felbukkan egy fiatal pasas, Samy. Nagyjából Tom anyjával egy idős. A kölök egy alkalommal megmenti tőle az édesanyját. Aztán a későbbi kezdetben persze mereven visszautasított találkozások során megkedvelik egymást. Joss is kibékül a ficakkal. 

Aztán, ahogyan azt sejteni lehet, kiderül, hogy a ficakhoz Tomnak is köze van, nem csupán Jossnak. Sőt, az is, hogy a ficakhoz Madelinenek is köze van. Ilyen formán központi figura. 

Mindent összevetve ennyi a történet. 

A Kicsi Tom-könyv írástechnikája

A szerző igen egyszerű nyelvezetet használ. Szó sincsen nála többszörösen összetett mondatokról. Sőt, még összetettekről se nagyon. Úgy tűnik, a szereplők viszonylagos egyszerűségét a róluk beszélő nyelvezettel is igyekszik aláhúzni. Ahogyan a rövid, váltogatott, de nem E1-es nézőpontú fejezetekkel is. 

Ezekkel van baj. Nem az összessel, de a koncepció miatt egyikkel-másikkal. Üresjáratos zsákutca némelyik. Például amelyik a kutyaálmokkal foglalkozik. Semmi köze semmihez, csak úgy ott van, tök feleslegesen. 

De az alakok egyébként élnek. S az a fura, hogy bár a történet maga egydimenziós, a szereplőknek mégis van személyisége. Mitöbb, miközben teljesen egysíkúak a kapcsolatok, aközben mégsem unalmasak. Ha például Tom és Joss egymáshoz viszonyulását nézem, meg kell állapítanom, hogy remekül érződik, hogy az anyaszerepben csetlő-botló nő, az őt szerető, de nem mindig komolyan vevő fia messze nem szokványosan viszonyul egymáshoz. Vagy a szomszéd, mulatságos akcentussal beszélő, egymást magázó házaspáros, akik teljesen tisztában vannak azzal, hogy valami kisméretű tornacipőt viselő vad jár rendszeresen a kertjükben, és ők csuda jókat mulatnak rajta. 

De akár Tom és Samy viszonya is nagyjából finoman árnyalt. Bár nem kerül túlságos agymelóba kitalálni, kifene is a hétköznap egy halottaskocsi vezetéséből élő férfi, de a kapcsolatuk fejlődése mégis érdekes. 

Ahogyan Madeline is: alapvetőn szimpatikus, de az öregségből fakadó kiszolgáltatottság miatt néha követelőzőnek és önzőnek tűnő alakja meglepően élő.

Az egyetlen, ami haladva a lapozgatásban hiteltelenül túlzott: nincsen egy darab rossz ember sem a könyvben. Samy az egyetlen, aki erkölcsileg vállalhatatlant tesz, de még az ő magyarázata is teljesen két lábon áll, ha nem is menthető, de érthető. S az övé az egyetlen (tudod, nem menthető, de érthető) negatív gondolat a könyvben. Mindenki más tök jóindulatú, segítőkész, megértő, türelmes, stb.

Ettől biza', valamelyest rózsaszínecske a történet. De az a fura, hogy tényleg csak valamelyest. Vagy csak jólesik elhinni, hogy az egy szó miatt is egymás torkátvérvicsorogva kitépő internetnépe, nem is olyan türelmetlen, rugalmatlan vérparaszt karaktergyilkos, ahogyan nap mint nap olvasom, hanem már a Macskafogó teremtette hímes réten szedjük együtt a virágokat, egymás vállát átölelve, mosolyogva szemmel, szájjal, jobb és baloldaliak, ateisták és hívők, konzervatívok és liberálisok, férfiak és nők, ilyenek és olyanok, izék és bizék és minden egyéb ellentétpárok. Béke, harmónia, megértés. Ahogyan ebben a könyvben. 

Vagyis konfliktus egymással nincsen, mindenről az élet tehet. Senki sem dolgozik sehogyan sem a másik ellen. Ha valami balul sül el, az csak a múltban történhetett, és aki elkövette, az maga is csak áldozat. Ha másé nem a körülményeké, az embermivolté, az érzéseié, a vágyaié. S ha valaki felelős is valamiért, akkor vagy jóindulatból tette, amit tett, vagy már megbűnhődött érte, jelen időben már vetekszik a ma született báránnyal. Szép egy világ! 

De tudod, mi a vicc? Az hogy ennek ellenére nem olvashatatlan a könyv. Sőt, mitöbb! Ha ezt így elmondanád nekem, tuti, bele nem fognék. SzFT gyakorlatilag elmondta, hogy ő milyennek találta, és az a helyzet, hogy fején találta a szöget. (Mernék is mást írni, én, a rettegésben tartott férjecske?) Mármint azzal a Kabos-hasonlattal. 

Habkönnyű, képtelen, alaptalan, de mégis jó olvasni, mégis tetszik az egész. Mindenek ellenére. Nem annyira nagyon, nem fog életet átalakítani, nézetet formálni, de mégis olyan kis kellemes. Nem tudom, láttad a Nem beszélek zöldségeket? című Gérard Depardieu-film. Egészen másról szól, talán a fiatal-öreg kapcsolatról jutott eszembe, meg azért, mert mindkettő francia... De csuda kedves az a film! Jobb film, mint amilyen jó ez a könyv, de egy tőről fakadnak. S mindketten arról beszélnek, hogy jó élni, és jó egymással kedvesnek lenni. (Egyébként nem kerül többe, mint morogni, zsörtölődni, kígyót-békát kihányni a másikra. Ha fárasztott már más morgása, negativizmusa, kritikussága, tudod, miről beszélek.)

Szóval nem kell sok Tom történetének a megemésztéshez, nem kell különösebben megrágni sem, és némi elnézéssel az ember mégis rábólint, hogy amiképpen mondani szokják, nyári olvasmánynak a medence partján igazán elmegy. 

Könyvmolyképző, Szeged, 2012, 198 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632455686 · Fordította: Burján Monika

6/10

Árulni voltunk ma a Csobánka téri zsibvásáron. Könyvet, számítástechnikai kütyüt, sportszert, gyerekeztazt. Nem volt nagy a forgalom, sőt, semmi különös nem történt, cipekedtünk sokat, zacsiból ettük az egyre aranyárabb pékdolgokat, meg a dobozos kávét, találkoztunk félrokonnal és barátnővel, akik szintén árultak (ők sem nagy sikerrel), de jól éreztük magunkat. Csak elfáradtunk. Ahogy hazaértünk SzFT mondta is: 
– Hiányzik nagyon egy jó kávé, aztán aludjunk egy nagyot, Morzsám!

És így is lett. De kb. fél óra csendespihenő után veszett kutyaugatás, szűnni nem akaró vonyítás ébresztett. Erről meg azonnal a réges-régi KFT-dal, az „Ugatnak a kutyák” jutott eszembe. Merthogy két szólamban vonyított. 

„Ha meghallják a többi kutya
hangját messziről,
azt sem tudják, miről van szó,
de ugatnak a kutyák.”

Bogyó unokám meg két napja volt/lett hathónapos. Tegnapelőtt felmentem az anyját névnapon köszönteni egy általa régen keresett könyvvel (egész héten előrerohantam egy napot, nekem kedden már szerda volt, így a névnapja is csak másnap lett) de leginkább azért, hogy találkozzak velük. Pár hete nem jött össze a randi, uncsival gyakorlatilag újraismerkedtünk. Szerencsére elég hamar véget ért a kétségbeesése, hogy ki a fene is vagyok én, és haverok lettünk. Mutatok már egy fotót, na. 

Goscinny és Morris negyvenhat Lucky Luke történetet jelentetett meg együtt. A Lucky Luke szellemi atyja egyértelműen Morris volt. Eredeti nevén, ha már belga, Maurice de Bevere-nek hívták az úriembert. Sajnos 2001 óta nincsen már velünk. Goscinny-el ez volt a hetedik közös Lucky Luke-munkájuk.

Igen jól is sikerült! A Mississippin a legkedveltebb Lucky Luke-füzetek közé tartozik. Az én kezemben első ízben még az újvidéki kiadása volt, kiskamaszként. Természetesen csak kölcsönben, egy parádfürdői kamu egészségügyi rehabilitáció alkalmával. Az volt az egyik első találkozásom Lucky/Talpraesett Luke/Tommal. (Azért egyik első, mert a szintén kamun rehabilitálódó csemetének, aki kölcsönadta olvasni, volt még négy másik füzete is. Mocsokul irigykedtem ám!)

Miről szól „A Mississippin”?

Hát Lucky Luke-ról. :-) A történet voltaképpen pofon egyszerű. Adva van két hajóskapitány, akik egy-egy hajóval fuvaroznak a Mississippin. Ádáz ellenfelei, sőt, ellenségei egymásnak. Ki nem állhatják a másikat. 

Az egyik kapitány szimpatikus, a másik simán gazember. Hogy melyik-melyik, az azonnal lejön Lucky Luke-nak, amikor első alkalommal találkozik velük. A kapitányok éppen egy kocsmát vernek szét egymáson.

Kicsit csillapodva egy fogadást kötnek Luke füle hallatára.Úgy döntenek, egy versennyel döntik el, kié legyen a Mississippin való fuvarozás teljessége. A vesztes, mindketten megfogadják, mindörökre eltűnik a folyóról. 

A pozitív kapitány rövid töprengés után meghívja a gőzösére a cowboyt. Az meg, lévén, hogy az útvonal éppen megfelel neki, igent mond. 

A verseny roppant egyszerű: a két gőzhajó egyszerre indul New Orleansból, és amelyik előbb ér Minneapolisba, annak a kapitánya a győztes.

Nem aprózzák el, mondhatom! New Orleans lent van nagyon délen, nagyjából az Egyesült Államok közepén, Minneapolis pedig fent, egyenes vonalban felette, északon, A táv cirka kétezer kilométer (Google szerint, autóval, mérföldben 1260). A neve is erre utal: az odzsibvé indiánok nyelvén nagy folyót jelent. Vagyis, ha jól kutakodtam és számoltam (bár annak idején örültem, hogy a matek érettségin egyáltalán átvergődtem valahogy), Luke körülbelül két hétig hajózott együtt a maga kapitányával, és ugyaneddig küzdött a galád kapitány és az emberei ellen. 

Mert tulajdonképpen ez a történet: nem csupán verseny van, hanem galádságok is, bevetett, akadályozó tényező figurák. Természetesen Luke mindegyiken kifog valahogyan, valamiképpen. 

Meg aztán ott van a hektikus, szeszélyes Mississippi is. Igaz, persze, az nem csupán a jó kapitány ellen dolgozik: az általa támasztott nehézségek, apadás, áradás a rossz kapitányt is sújtják. De Luke még ezek esetében is hathatós segítség. 

A végkimenetelben aztán nehogy kétséged legyen ám! :-D

Miért jó a Mississippis Lucky Luke?

Miért, mondtam én, hogy jó? :-D Persze, egyébként nagyon jó! Keresgélem is a saját kérdésemre a megfelelő választ. De csak a szokásos feleleteket találom.

Tudod, tréfásak a rajzok. A gőzhajókat nagyon szerettem nézegetni, pedig nem vagyok technikabuzi. (Ööö... Ez a szó már nem szalonképes. Tehát: nem vagyok technikameleg.) Egyszerűen csak piszok jól rajzolta meg őket Morris. Valamikor a kezembe kerülő Mozaikok egyikében volt egy léghajó építéses sztori. Órákig nézegettem azt a Mozaikot. Pedig gyerekként sem érdekelt a technika. Nem vagyok kétbalkezes, volt már a kezemben mindenféle szerszám, dolgoztam még horonymaróval is, de soha nem éreztem azt, hogy szerszámmal a kezemben megleltem életem tevékenységét. Meg hogy érdekelne, mitől megy a villamos.  

*

Apropó Mozaik. Utána kutattam. Úgy rémlett, a hetvenes években, még a Digedag-érában abban is volt egy gőzhajó-versenyes történet. Majdnem jól emlékeztem. Nem verseny volt, de üldözés. 

S miután megjelent a bejegyzésem, egy különös nevű olvasó, Ford Prefect, a Betelgeuse rendszerből figyelmeztetett, hogy dehogynem, volt a Mozaikban gőzhajó-verseny, mégpedig a a legelső és sajnos folytatás nélküli könyvben, amit magyarul kiadtak!

A könyv hat Mozaik-füzetet tartalmaz, és abból négy a verseny lefolyását meséli el. A felállás eléggé hasonlít a Lucky Luké-hoz. Adott két kapitány. Itt voltaképpen mindkettő szimpatikus, csak akik mellettük állnak azok nem. Az egyik mellett küzdenek a főhösök, a három manó, Dig, Dag és Digedag, a másik mellett pedig az ellenlábasaik, Mrs. Victoria Jefferson és Springfield ezredes. 

*

Szóval, ami miatt jó ez a Lucky Luke-os Mississippis történet az egyfelől az ábrázolás. Amivel soha nem is volt baj, de itt a gőzhajók dobnak még a dolgon. Másfelől viccesek az ötletek, amivel a rossz kapitány meg akarja akadályozni a jó gőzhajójának a haladását. Meg tréfás az is, ahogyan Luke megakadályozza a rossz kapitány gazembereit. Tréfás az is, amikor a folyó babrál ki velük az apadással, áradással. Nem lövöm el a poénokat. 

S az egész Mississippi-dolognak van valami különös zamata, még itt, Közép-Európában is. Talán Mark Twain teszi, Tom Sawyerrel, meg Huckleberry Finn-nel. Nem tudom... Vagy a gőzhajók. Meg a Vadnyugat. Ami itt Vaddéltől Vadészakig tart, Amerika közepén át. 

Meg az is ok lehet, hogy itt, ebben a füzetben teljesen lezárul egy történet, és kerül mindenki, ahová való, ahogyan kell és ahogyan elvárjuk. 

S persze Luke az utolsó képkockán énekelve lovagol el a naplementében...

*

Pesti Könyv, 2022, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699542

10/10

Unom a munkámat, unom Budapestet, nagyon mennék már Szerelmetesfeleségtársammal kettesben nyaralódni. Pedig még vár ránk a jövő héten egy Pearl Jam és egy KISS koncert is. De a mostani hétvégén még ócskapiacos árusok is leszünk Békásmegyeren, meg este lenne egy kis sörözés az Ebihalban. Vagyis mozgás összeomlásig. Én meg már ülni akarok, mozgás nélkül gyulázni, ott Mirtill és Tibi kertjében, a panziójukban. 

Ma meg azon tűnődtem, hogy SZFT tényleg különleges nő: egy csomó mindennel kapcsolatban nem is ismerem az érzéseit. Hogy mit gondol, azt tudom. De hogy mit érez, azt nem is szokta megfogalmazni... 

A regényt sokkal-sokkal később olvastam el. Tetszett, bár képtelen voltam szabadulni a film egykori hatása alól. A regényben legalább nem az történt, hogy ide-oda megy egy szereplő és folyamatosan motyogja maga elé, hogy mi történik. Az is igaz, hogy a könyvet már nagykamaszként vettem a kezembe. 

Arról, hogy készült belőle képregény is, mindössze néhány hónapja van tudomásom. Ez volt az egyik olyan Sebők-képregény, amire a legkíváncsibb lettem, csak jó darabig nem leltem a Képregénymarketen. Most de. 

A képregény első közlésére 1971-ben került sor a Népszava című napilapban. Akkor mindössze négyéves voltam, nem volt még bennem érdeklődés sem a sci-fi téma, sem a képregények iránt. Naná, hogy egészen pontosan nem tudom, mi is érdekelt akkoriban. 

Mi a feladat? 

A feladat az, hogy a meghibásodott űrhajót vissza kell juttatni a Földre. S mert a reaktor környékén volt a hiba, egy robbanás, az űrhajón levő emberek különböző gyorsasággal halnak bele a robbanásba és az azt követő sugárbetegségbe. Az egyikük viszonylag messze és elszeparáltan volt a robbanás időpontjában. De mert egy társát kimenti, maga is kikerülhetetlenül lépdel a halál felé. 

Ám mielőtt az bekövetkezne, kitalálja, hogy lementi a saját tudatát, és meghagyja az űrhajónak és az azon levő robotnak, hogy a sugárzás elmúltával a bolygó ősemberi szinten levő lakói közül hozzon egyet az űrhajóra, majd töltse át az ő, az utolsó túlélő tudatát az ősemberbe. Hogy aztán az áttöltött tudatú ősember a többi űrhajós reprogramját további ősemberekbe töltse át. Annak érdekében, hogy az űrhajót, a Galateat közösen hazavihessék a Földre. Mert az űrhajóban ott van az összes kutatási anyag, ami nem mehet veszendőbe. 

Az újtudatú ősemberek azonban valamelyest megőrzik eredeti, ősemberi tudatukat is. Mindannyiuk tudatában ott van az ősemberek és az űrhajósok egymás iránti feszültsége is. 

Nem is részletezem. Az első új tudatú ősemberek elfogynak. Nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy újtudatúvá tesznek egy náluk valamelyest fejlettebb emberi fajt. (Ahogy, ugye, kiderült, hogy a neandervölgyiek és a cromagnoni emberek is átfedésben éltek egymással.)

A Galateat végül egy „cromagnoni” pár viszi vissza a Földre. Ahol újabb meglepetés éri őket. De csitt, erről már nem beszélek!

A feladat jelentősége

Zsoldos Péter története két dologról szól. Elsősorban arról, vajon lehet-e bármi olyan fontos, hogy emberéletek menjenek veszendőbe miatta?

Az utolsónak életben maradó űrhajósnak, Gillnek annyira fontos a feladat, hogy mindent ennek rendel alá. A saját, maradék idejére szóló tevékenységét, a bolygó lakói közül kiszemeltek életét, mindent. A Galateának mindenképpen vissza kell jutnia a Földre. (Egyébként tényleg vissza kell jutnia, de egészen más okból, amire Gill még csak nem is gondolhatott, és aminek az égvilágon semmi köze nincsen a kutatásra kiszemelt bolygón végzett munkához.) 

Ismered a Kőműves Kelemen című, fantasztikusan sikerült rockballadát? A dalt Kelemen énekli, aki nem hisz a babonában, de enged a társainak, hogy hitet és kitartást adjon nekik Déva várának a felépítéséhez: megfogadják, hogy akinek asszonya elsőnek érkezik az épülő várhoz, azt megölik, és a gyönge hamvát keverik a kötőanyagba. Kelemen beleegyezik ebbe a botorságba. S tréfás az Ég, mert az első asszony, aki megérkezik, éppen az ő felesége. 

„Ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?”

Lehet-e olyan politikai, gazdasági, művészeti, tudományos cél, amelynek érdekben feláldozhatjuk mások életét?

A másik kérdés az identitásé. Ahogy egy könyv címe mondta: Ki vagyok én? És ha igen, akkor hány? Persze az a könyv nem az áttöltött tudatokról beszél. Mert a Galatea űrhajó tele lesz hibridtudatú lényekkel. Van/lesz/volt, akiben négy tudat is munkált/munkál/munkálni fog egyszerre. Nekem néha még a saját egy darabom is sok... 

„A feladat” és Sebők Imre

Mert ez itt a fő kérdés. Mert remélhetőleg nem feledtük, hogy továbbra is egy képregényről beszélgetünk. Ami első ízben a Népszava című napilapban jelent meg, 1971-ben. 

Ez a sci-fi képregény igen fegyelmezett. Még az alakok is meglehetősen konzekvensek. Ez nem szokott  feltétlenül igaz lenni Sebők figuráira. Éppen tegnap töprengtem azon, hogy Sebőknek nincsen olyan emlékezetes alakja, mint Korcsmárosnak mondjuk Piszkos Fred, vagy Zórádnak, mi tudom én, Jascsék Béla mesteredző, A verhetetlen tizenegyből. 

Több mint igaztalan lenne azt állítani, hogy Sebők alakjai teljesen egyformák, mert egyáltalán nem azok. Mindazonáltal minden realitásuk ellenére, vagy éppen azért, nem jellegzetesek. Mitöbb, vannak történetei, ahol simán felcserélhetők egymással. Számomra abszolút ilyen volt A trójai háború, fogalmam sem volt, hogy ki kicsoda. De ez végletes alkotás volt, ezért a végletes vélemény. Majdnem egyszeri eset. A feladat nem ilyen. Annak ellenére nem, hogy a történet elején azért némileg zavarba ejtő a túlélő Gill azonosítása. De később az ősmanusok megkülönböztetése sem gyerekjáték. Mégsem volt olyan érzésem, hogy Sebők rajzolt, amit akart, én meg osszam szét, ahogyan akarom. Azzal együtt, hogy most sem vesződik sokat a karakterek önazonosságával, sokkal inkább az ábrázolt helyzetek hangulata érdekli. Viszont ez a hangulatot igencsak jól elkapta. 

Egy képregény értékelése esetén sokszor igen nehéz elválasztani egymástól a történetet és az ábrázolásmódot. Különösen abban az esetben, amikor, mint most is, ismert alapmű adaptációjáról van szó. A képregény minőségét pro és kontra befolyásolja az alapműhöz való viszony. Ami a képregény értékét nagyban befolyásolhatja pro és kontra. A feladatot mindig kedveltem. S ez a több évtizedes pozitív hozzáállás előnyt ad  neki. Igaz, Sebők esetében a verseny kiegyenlítődik, mert nem is emlékszem, hogy olvastam, néztem volna tőle eredeti történetet. Vagyis Sebők adaptációt vetem össze Sebők adaptációval. Így megnyugodva mondhatom, hogy A feladat, eltekintve a fent említett pozitív diszkriminációmtól, kiemelkedő darabja az életműnek. 

 *

Gar-Wind, Ócsa, 2015, 104 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201196

8/10

Két remek napom volt egymás után. Tegnap előtt egy a Mandrake Moon nevű prog rock együttes vezetőjével beszélgettem Messengeren. Péntek este volt egy zártkörű koncertjük a Garay téren, kérdeztem tőle, hogy oké, zártkörű, de írhatok-e róla a koncert.hu-ra? Innen indultunk. A vége az lett, hogy interjút készítettem vele. A lényeg: soha nem találkoztunk, soha nem beszéltünk, eddig semmiféle kapcsolatunk nem volt egymással.

Pár órával később legnagyobb meglepetésemre Zórád Ernő lányával váltottam pár szót. Dicsérte az írásaimat és elmondta, hogy a munkahelyén a munkatársakkal egymásnak mutogatják, ha posztolok valamit.

A következő nap ismeretlenül megkeresett egy nagypapa. Nagyon kedveli a Mozaik című képregényújságot. Németül megvett egy könyv formátumú kiadást, mert a magyar kiadás ára több mint borsos. Kérdezte, de roppant  udvariasan, nem tenném-e meg, hogy lefotózgatom a magyar kiadás oldalait az unokának? Mondtam, nálam is kölcsön volt a könyv, amikor olvastam, de vannak ötleteim, csak legyen türelemmel. Még itt volt a gépemen egy valahonnan letöltött Mozaik-pakk, benne huszonkét könyvvel. Feltöltöttem, letöltötte, majd ezt írta: „A vártnál többet kaptunk öntől . Nagyon hálás vagyok azért amit lehetőségként adott nekünk ajándékba. Ennek a gyereknek ma bearanyozta a napját. Boldogabb arcot vágott és a szeme jobban csillogott, mint Karácsony Szentestéjén. Szerintem ma ott fog aludni Amerikában azon a gőzhajón amit korábban megismert még a saját Mozaik gyűjteményemből.”

Magunk között vagyunk, kicsit csöpög, amit mondok, de érteni fogod: nem tudom, melyiknek örvendjek jobban, de valami azt súgja, a boldog unoka fontosabb mint a másik kettő. 

A könyv címe összefoglaló. Mert nem csupán A fekete lovag című képregény szerepel benne. Bár kétségtelen, hogy az a legtestesebb alkotás az öt másik mellett. És ideológiai szempontból a legtisztább. 

A könyv címe felett nem véletlenül szerepel Hunyady József neve: ő az összes történet szerzője. Nem tudom, a maga részéről büszke lenne-e erre a kötetre? 

TARTALOM

Hunyady József: A bátrak csapata
(Megjelent a Tábortűz 1961/18. - 1962/6. számaiban)
Hunyady József: Hét vércsepp
(Megjelent a Tábortűz 1962/22. - 1963/4. számaiban)
Hunyady József: A fekete lovag
(Megjelent a Pajtás 1968/24-43. számaiban)
Hunyady József: Ördögfióka
(Megjelent a Pajtás 1970/1-13. számaiban)
Hunyady József: A vörös barikád
(Megjelent a Pajtás 1970/39-50. számaiban)
Hunyady József: Vörös szegfű
(Megjelent a Pajtás 1971/36-48. számaiban)

Hunyady Józsefről van adat az interneten. De a szűk életrajzi tényeken túl, nem túl sok mindent tudunk meg róla. Író, újságíró, fotós volt. Fotós örökségét mintegy véletlenül találták meg egy budaörsi ház padlásán. Jobbára a kortárs művészeket fotózta, művészetükre való tekintet nélkül. Készített portrét (messze a teljesség kísérlete nélkül) Koncz Zsuzsáról, a Metró együttesről, Latinovits Zoltánról, Sinkovits Imréről, Foky Ottóról, Gross Arnoldról, Jancsó Miklósról Zelk Zoltánról, Páger Antalról, Fábri Zoltánról, Máthé Erzsiről, Örsi Ferencről, Sztankay Istvánról és Töröcsik Mariról. Jó képeket alkotott. Néhányat itt megnézhetsz. 

Újságíróként dolgozott Várkonyi Nándorral a Sorsunk folyóiratnál, hét évig a Magyar Nemzetnél, a Pajtás újságnál, a Képes Újságnál. Volt dramaturg az Állami Déry Színháznál. Megjelentek elbeszélései és nagyon sikeres, jobbára több kiadást megérő ifjúsági történelmi regényei (A fekete lovag, Hét tenger vándora, Hollós vitéz, Pepito, Az égig érő vár, Aranyhorda, A napisten fiai, A király árnyéka, stb.).

Az e kötetben az ő műveiből megjelent képregények alapján nem gondoltam volna, hogy jezsuita nevelést kapott, hogy dolgozott kántortanítóként és a Várkonyi Nándoros újságkészítése is meglepő. (Várkonyi nevét Hamvas Béláéval szokták együtt emlegetni, ha ez segít valamit.) 

Nekem két könyvem volt tőle kamaszkoromban. Az itteni, címadó fekete lovagos és a Pepito. Mindkettőbe csak bele-belefogtam, de egyiknek sem jutottam a végére. Az utóbbinál csak halvány gyanú volt, hogy egyfajta helyes irányba terelendő gondolatok a célja, de biztosat nem tudtam volna róla mondani, mert mondom, el sem olvastam. A fekete lovag meg egyszerűen nem kötött le. Ahogyan nézegettem most Hunyady egyébként egykor sikeres könyveinek a sorát, rájöttem, hogy én tulajdonképpen semmit sem olvastam tőle. Ez nem feltétlenül őt minősíti. 

A képregények tartalmi része

Mondom is a meglepetés okát. A bátrak csapata egy fehérek által elnyomott, rabszolgasorban tartott és irtott néger népfelszabadítási történet. A hét vércsepp: partizántörténet. A vörös barikád Frankel Leóról szól, a Vörös szegfű Hámán Katóról. A fekete lovag a törökellenes harcokról és a nándorfehérvári diadalról. Az Örödögfióka kuruc-labanc történet.

Vagyis a hatból kettő munkásmozgalmi történet, egy népfelszabadítási, egy meg partizán. A képregények megjelenésének az idején ezek nem csupán történelmi visszapillantások voltak, hanem kőkeményen propagandának számítottak. S ez az ízük bizony ma is nagyon érződik. Akkor is, ha Frankel Leó és Hámán Kató tevékenységét nem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből. De ezek az összefüggések oda-vissza igazak. Mert ezeket sem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből, s mára világossá váltak a szocializmus tarthatatlanságai, Marx és Engels, majd Lenin tanainak gyökereiben való erőszakossága (proletárdiktatúra) is. Majd az ezekből fakadó körübelül háromszázmillió halott ténye is (vö. A kommunizmus fekete könyve). 

Hunyady jezsuita tanulmányai, kántortanító volta és a Várkonyi Nándorral való együtt munkálkodása vet fel kérdéseket e három történettel, interpretációval kapcsolatban. Az első sztori, a néger, oppárdon, fekete felszabadításos-történet sem önmagában árulkodó, hanem ismerve az akkori szocialista-kapitalista kétpólusosságot. Nem számonkérhető rajta a felszabadítási ideológia mára a BLM-ben elszabaduló, térdelés-kényszeres őrülete, de a gyökerei ott vannak. Akkor is, ha a fehér faj akkori rasszizmusa nem menthető. Ahogy manapság a feketéé is magyarázható ugyan, de nem indokolható. Mert a rasszizmus, ezt nap mint nap a fejünkbe verik, soha, sehol nem indokolható. (Más kérdés, hogy a gyakorlatban ez manapság kizárólag a fehérekre vonatkozik.) 

A történetek képi megfogalmazása

Zórád Ernő későbbi munkásságát ismerve meglepő. Mert miközben tipikus, mégsem teljesen rímel a későbbi, klasszikussá vált Zórád-stílusra. Tetten érhető rajtuk, bennük Zórád útkeresése. Nem csupán tusrajzok, hanem néha (azt hiszem) szénceruza-munkák és festmények is. Sokkal több a szürketónus alkalmazás és az elmaszatolt sejtettetés is. Sőt, a későbbi képregényeit ismerve itt mintha több lenne a történések merész perspektívákból szemléltetett ábrázolása is. 

De Zórád művészete, kiváló ábrázolóképessége már ezekből a képkockákból is teljes fegyverzetükben állnak előttünk. S ez jócskán feledteti velünk a tartalmi rész mondanivalójára életre kelt fanyalgást. Mert simán gyönyörködni lehet a rajzokban. 

Az ötből A fekete lovag felel meg leginkább a később tipikusan zórádosnak tekintett stílusnak. 

Ezek miatt a kötet nem csupán kultúrtörténeti érdekesség, hanem kimondottan esztétikai élmény is. Mert Zórád nem az ideológiára koncentrál, hanem az adott kor visszásságait emeli ki a rajzaiban. Erre mondtam azt, hogy a két munkásmozgalmi személy tevékenységét nem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből. 

Beszéljenek tehát most történetként a képek!

A bátrak csapata

A realitás, a finom kidolgozottság annyira erőteljes, amilyet talán még nem is láttam Zórádtól. Ellenben, ha megnézed a két fekete férfi alakját, az is tény, hogy a finom kidolgozottság mögött éppen Zórád vész el. Ami csak ezért érdekes, mert ha volt már a kezedben valamelyik Tabán-albumja, akkor tudhatod, hogy azokban a képekben a részletesség, a kidolgozottság nem ment a saját stílusának a rovására, sőt, inkább kiemelte, erősítette azt. Ugyanez igaz az első, kikötős képre. A rajz nagyon szép, nagyon él, az aprólékosság itt éppen nem a fő jellemző: skicc-szerű, elnagyolt vonalak érzékeltetik a kikötő mozgását, sőt, a lármáját.

A történet egészére szerencsére ez a Zórád-mentesség nem igaz, Mitöbb, az, hogy nem egységes a rajzok stílusa, még az sem zavaró. 

Hét vércsepp

Ha értenék a festészethez, megmondanám, milyen technikával készültek a képek. Az adja magát, hogy nem tusrajzokról van szó. Leginkább szénceruzára tippelek. 

A fekete lovag

Ennek a történetnek a képi megfogalmazása már egyértelműen a megszokott Zórád-stílusban történt. Ami ezeket a képkockákat mássá teszi: a szürke tónusok használata. S itt érzékelhető, amit fentebb mondtam: a részletgazdagság egyáltalán nem dolgozik a zórádi stílus ellen. 

Ördögfióka

Nem keresem szántszándékkal, de nekem feltűnt, hogy ebben a történetben Zórád többet játszott a mélységgel-magassággal a megszokottnál. S jól állt neki. Itt nyoma sincsen a kísérletezésnek (bár a később született, két munkásmozgalmi történetben még lesznek rá példák), a kompozíciók, a vonalvezetés magabiztos, nincsen semmiféle kilengés.

A vörös barikád

Zórád érdeme, hogy a történetből nem a korai szocializmus süt át, hanem az egykori események árnyalt bemutatása. Még akkor is, ha a cél egy munkásmozgalmi figura bemutatása volt. Ha másképpen olvassuk, s főleg nézegetjük a képregényt, önfeledt merülhetünk el Zórád gazdag képzeletének és ábrázolástechnikájának fergeteges bravúrjaiban. 

Vörös szegfű

Magyarországon 2011 óta létezik törvény arról, hogy olyan kikről nem nevezhető el közterület hazánkban: akik „a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Az MTA e törvényhez kötődő állásfoglalásában azt olvashatjuk Hámán Kató neve alatt, hogy róla közterületet elnevezni nem ajánlatos, mert a neve szervesen kötődik a 20. századi munkásmozgalom történetéhez. 

Már a történet címe is árulkodó. A rendszerváltás után az MSZMP-ből megalakult, majd azóta semmivé morzsolódó MSZP jelképe is ez volt: vörös szegfű. 

Ha nem tudnám, mikor jelent meg a képregény, a rajzok, az ábrázolásmód miatt hétszentség, hogy ezt neveztem volna meg a legkorábban elkészült munkának. Nézd csak az első rajzon egyértelműen átsütő, plakátolt szocialista realizmust! Van még ilyen később is a történetben.

Mi több, szavakban is előfordul a gyomorforgató propaganda: fiúk fociznak a placcon. Az egyiket azért nem veszik be maguk közé, panaszolja keserves arccal, mert az édesapja börtönben ül szervezkedésért.

Egyszerűen nem értem, miért nem húztam fel a szemöldököm Zórád miatt, hogy ehhez a nevét adta, és miért tettem ezt mégis Hunyady József miatt. Nincsen rá észszerű indokom, csak az elfogultság. 

* 

Egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem ezt a kötetet (A4-es nagyságú, kemény fedlapos, szépen nyomott, csak a kolofon-tartalomjegyzék oldal elrendezése furcsa egy kicsit). Természetesen Zórád miatt nem. Az Ördögfióka kivételével az összes szereplő távol maradt tőlem, a munkásmozgalmi lelkesedés kicsit sem érintett meg, de Zórád rajzai, festményei ismét és újra lenyűgöztek. És mert írtam is róla, kutatgatás közben megtudtam, hogy Frankel Leó nem esik az említett törvény hatálya alá, mert 1896-ban meghalt, és a törvény a 20. századról beszél csak. 

Gar-Wind, Ócsa, 2020, 128 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155201325

Történet: 3/10
Ábrázolás: 8/10

2022 júniusának utolsó hétvégéje. Azt hiszem, a tegnapi nap volt az, amikor a szimpátiám Dömdödömmel azonosulássá vált. Pedig a szavak embere lennék, vagy mi? Apatikus lettem, kétségbeesett, s közben mégis valami érthetetlen és értelmezhetetlen derűvel nézek ki a fejemből. Mi gondom van nekem, még a srácok is bevennének focizni, hiszen az apám nem ül szervezkedésért a börtönben. Különös tekintettel arra, hogy harminchárom éve nincs is már apám. Se.  

De ne rohanjunk már ennyire! 

Völgyi Annának ez a második könyve

Az első, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám! bevallotan LMBT-regény. Ennek a ténynek nem voltam a birtokában, mielőtt a karamelles regényt olvastam volna. Nem bánom, hogy így alakult. Előítéletes vagyok. Egy csomó szabadidőm lesz evégett, és egy rahedli bosszúságot megtakarítok. Mert a témáról nekem a konjunktúra és az agymosás jut az eszembe, bár az utóbbi nem tisztázott irányokkal, csak úgy átabotában. Volt bennem érdeklődés ez iránt az első könyv iránt, de tökéletesen elmúlt. Amit egy, a szerzővel készített, meleg-blogos (már a blognevében ő hangsúlyozza, ne nézz így rám!) interjú sem élesztett újra: maga a szerző beszélte le róla, a förtelmes gyermekbetegségeit emlegetve. Az első könyv 2019-ben jelent meg.

Teszem hozzá, a moly.hu-n sokat jelent a kilencven százalék és afeletti tetszési index. S Völgyi Anna eddigi mindkét könyve felette van. 

S most azonnal kiderül, hogy nem csupán homofób, hanem hímsoviniszta is vagyok. E könyv közepén jártam az olvasással, amikor gyanús kezdett lenni a dolog. Megnéztem az értékelését. Mivel viszonylag friss könyv, nem olvasták még sokan, tizennégy értékelés született róla, ebből egy volt férfiolvasó. Nem hinném, hogy a téma miatt. 

A Laurás regényt hetvenhárman értékelték. Nem pörgettem végig az értékeléseket, csak egy jódarabig. Volt köztük hímnemű értékelő is. Amíg pörgettem, egyet leltem. 

Hogy ennek van-e jelentősége, nem tudom. Hajlok rá, hogy igen, de nem merem levonni a végső következtetést, mert nem vagyok bizonyos önmagamban. 

Völgyi Anna egyidős a lánycsemtémmel, csinos, szép nő, s ami a lényeg, az olvasott interjúból kiderült, hogy kellemes beszégetőpartner. 

A lényegről, hogy milyen író, alább lészen szó. 

Lélegzetakasztó azonosságok

No, akkor én már a legelején megtorpanok. Meg kell torpannom, mert szó szerint kiesett a könyv a kezemből attól, amit olvastam. 

Azért történt ez meg, mert a főszereplő hölgy neve és az, amit róla a regény elején olvasok bemutatásként, teljesen és tökéletesen megegyezik egy ismerősöm megfelelőivel. Még a barátnőjének a neve is stimmel, bár az ismerősöm részéről ez már csupán egy régi barátság.

Innentől nem tudtam, hogy jobban érdekel a történet avagy kevésbé, hogy akarok-e többet tudni, vagy bőven elég, amivel már eddig  tisztában vagyok?

Ezért a fő-főszereplőre koncentráltam. 

Az írói nézőpont és a főszereplő neme

A fő-főszereplő fiú. Férfi. Csongornak hívják. Szép magyar név. Aki Csongort megírta, az pedig nő. Ugyan manapság már egy férfi nemiszervvel rendelkező egyed is mehet a női mosdóba, ha nőnek tartja önnön magát, de tetszik, nem teszik, az elsődleges és másodlagos nemiszerveken, az életben genetikailag előirányzott szerepek a két nem közötti gondolkodásmód különbséget is belénk égetik. (A fene sem fog most bizonygatni, mert fárasztó a vitatkozás, vitázni pedig manapság, nekem úgy tetszik, lehetetlenné vált.) Nem sztereotípiákról van szó: tényekről.  

A kézenfekvő Bovarynén kívül nekem most nem ugrik be másik könyv, amelyben az író nem a saját nemének megfelelő identitásból indult volna ki. Flaubert indokolt is: „Bovaryné én vagyok!” 

Minden bizonnyal két bekezdéssel fentebb említett gondolkodásmód-különbség miatt nem sűrű ez az írói módszer. Mert a két nem egyszerűen nem felcserélhető. Jelentősen különböznek egymástól. Csak az agyament polkorrektség igyekszik elszántan összemosni őket. 

Szóval a szerző, Anna regényének a hőse magától értetődőn mutatkozik be a regényben Csongorként. Ugyan az első regény témájának a megismerése után ebben már érzek valami koncepciót is, de az az igazság, hogy az információ hiányában nem volt semmi rossz érzésem a Karamella olvasásakor. A koncepció nem üt át a szövegen, csak az előismeret birtokában. ez dicséret. A mértékletesség dicsérete. 

Nem tudom, mi volt a célja szerzőnek az azonosulással, de azt mondom, jól sikerült. Voltam olyan gonosz, hogy karvalyszemekkel lestem, mikor szólja el magát a nő Csongorban, de nem tett ilyet. Vagy csupán a férfiban rejlő nő fedte el bennem az elszólásokat. De mondom, Anna simán elhitette velem, hogy ő Csongor. 

Egy szerelem (vagy micsoda) története (vagy micsodája)

Ahogyan az első pár oldal elolvasása után azt is, hogy itten, kérem szépen egy jó kis szerelmes regényecskét fogunk kapni, laza stílusban, jó megfogalmazással. Nos, az utóbbi kettő mindvégig tartotta magát. Völgyi Anna stílusa élvezetes, követhetők a mondatok, világosan, tisztán fogalmaz, a mai szleng egy helyen, ha erőltetettnek tűnt, egyébként szervesen ült a szövegben. Ilyen szempontból jó Völgyi-könyvet olvasni.

De sajnos se nem szerelmetes a regényecske, se nem igazán jó. Menjünk sorban. Szerelemről csak Csongor részéről van szó a könyvben. Bori szenved, és szenvedett mindig is. Ezt a barátosnejétől, Grétitől tudjuk meg, aki közli Csongorral,hogy fogalma sincsen, mibe nyúlt, amikor Borival kezdett. Fenyegető mondat, csehovi puska a falon. De aztán nem sül el. (Ahogyan a semmibe vész Bori előző kapcsolatának, a brutálcsávós-szálnak a jelentősége is. Annyit emlegettük, akár Godot-t, s bár ő megjött, de kérdés, vajon mifrancnak, amikor semmi sem lett a jelenlétéből, meg Csongor hozzá kapcsolódó jelenetéből sem.)

Azt mondják, egy történet akkor jó, ha indul valahonnan, tart valamerre és meg is érkezik oda. Meg azt, hogy kell lennie jellemfejlődésnek. Nem csupán az íróénak, aki megszenvedett a könyvvel és a kiadókkal, hanem elsősorban a főszereplőjének, főszereplőinek. 

Nos, itt ígéretesen útnak indul egy kapcsolat, s vele egy feltupírozott gigaszenvedés. A kapcsolat aztán sehová nem jut, majd egyszercsak pukk, kiszenved. Közben történik ugyan ez meg az, de voltaképpen nincsen központi szál, ami összetartsa a különböző jelenteket. S azok meg annyira nem érdekesek, hogy könyvvé álljanak össze. Vagyis ami történik, valójában az sem történik. Maximum megesik.

Az egyetlen, ami menti az egészet az író stílusa. 

Az olvasó becsukja a könyvet és felteszi a kérdést, hogy akkor most...? Rendben, van egy egzaltált csaj, akiről az elején tudjuk, hogy hozzá szólni se lenne érdemes, mert úgyis baj lesz belőle, akit nem nagyon lehet megdugni sem, tehát ebből a szempontból sem jó partner, aki nem hagyja magát szeretni, aki menekül és eltűnik. Hogy előbukkanva egyszerre csak érthetetlenül konstruktívvá váljon. De akkor meg az addig utána nyávogó főszereplő muksó látja be, hogy kell ez az egész a francnak. Hurrá, született egy verseskötete a csajról, az be is sértődött, hogy a csávó így, név szerint kiadta őt. 

Eszembe sincsen azt mondani, hogy ne lenne létjogosultsága elmesélni egy alap- és értelemnélküli szerelem történetét. Dőre kísérlet is lenne, hiszem volt már erre nem egy példa az irodalom történetében. Mindkét nemben van hajlam arra, hogy méltatlanra pazarolja amit csak a legnemesebb érdemelne meg. Elsősorban azért, mert kétségbeesésében  elveszti a realitásérzékét, és nem azt látja, ami a szeme előtt van, hanem amit látni akar. Van ilyen. Vajon ki nem élt még át hasonlót? Van ismerősöm, aki több éve szenved egy kapcsolattól, ami már régen meg is szűnt, soha nem is volt létjogosultsága, ahol soha nem kapta meg azt, amire vágyott, ahol nem volt igazi szexuális kielégülése sem, ahol soha nem érezte magát biztonságban. De képtelen magában lezárni a dolgot, hajtogatja a sérelmeit, italba folytja a bánatát. Nagyjából már mindenki unja körülötte ezt a hajtogatást, és bőszen biztatja, lépjen tovább, ne törődjön bánata, haragja alanyával, vegye észre, hogy ő az, aki megalázott helyzetbe kormányozta önmagát... 

Meg lehetne írni a történetet. Akár árnyaltan is. Kicsit a másik oldaláról is. Lennének ott is szempontok, hidd el! S persze az is csak a történetek szerkesztett változata lenne, az események mazsolázgatásával. De fel kellene építeni legalább azt, hogy az ismerősöm mi a francért lett szerelmes? Mit látott a másikban? A külsejét? Az anyagi biztonságot? Az intelligenciáját? A humorát? 

Netán lehetne arról mesélni, a másik miért nem mert önfeledten elmerülni az ismerősömmel való kapcsolatban? Hogy bizonyos esetekben miért nem vállalta őt fel mások előtt? Hogy több év együttlét, együtt élés után is, miért nem volt mégsem közös életük, miért csak egymás mellett éltek? 

Nem szaporítom a szót. Csongor szereti a hektikus Borit mert csak. Nem lenne ezzel baj, ha nem lenne üres ez a csak. Talán egy hihető, apró utalás van a miértre: Bori illata. Nagyon-nagyon fontos! De több se. S lehetne fokozni Csongor kínját, amikor a lány eltűnik. Fel lehetne fejteni, Bori miért is olyan amilyen, milyen feldolgozatlan sebekből, jellemhibákból, tökéletlenségekből építkezik miss Hektika. De semmi ilyesfélét nem kapunk. Sem a regény egészének, sem a jellemeknek nincsen szerkezete. 

De az is lehet, hogy én olvastam rosszul a könyvet. A Molyon többen dicsérték, mennyire klasszul visszahozta nekik a fősulis éveik fílingjét. Én nem jártam főiskolára, ilyet nem tudott tehát tenni a regény, de amit meg erről itt olvastam az nagyjából annyi, hogy ha nincsen kedvem bemenni, mert másnapos vagyok, hát nem is nagyon szükséges. Meg hogy van ebédlő, ahol lehet találkozni. 

Ahol teljesen kiestem az olvasásból

Egyáltalán nem zavar ha egy írónak politikai meggyőződése van. Még akkor sem zavar, ha nem azonos az én politikai nézeteimmel. Márquez az egyik kedvenc íróm és szívesen olvasok Vámos Mikóst is. 

De egyfelől az, hogy a rendelőben az idősek arról beszélgetnek, hogy O mennyire egy gé, azon kívül hogy nem éppen szellemes berángatása a történetbe a napi politikának, azon kívül tetszik, nem tetszik, visszataszítón trágár. Mert mindenki tudja miről van szó. 

S egyébként csak úgy mondom: idős otthonban dolgozom, idősek között. Nagyon nem egyöntetű ez a vélemény. Ahogy az országé sem. Mert ugyan nagyon sokaknak vannak komoly fenntartásaik, kérdéseik, nagyon sokak gyűlölik a Fideszt és Orbánt, de azért valahogy úgy alakult, hogy 2010 óta ők kormányoznak. Ha ennyire homogén az utálat, ki a büdös franc szavaz rájuk? 

A másik politikai lóláb: Csongor elmeséli, hogy az apja szélsőjobbos.

Ezek után vártam, hogy apu ment ok nélkül ütni a cigánysorra, meggyőződve a tartalmi igazságáról rendel havi ötven Mein Kampf-ot a Gede Testvérektől, majd fekete egyenruhába bújva osztogatja azokat a Széll Kálmán téren, „Sieg Heil!” üvöltve közben. Vagy valami ilyesmi...

A szélsőjobboldali meggyőződés azonban azt jelenti, hogy apuka hisz mindenféle összeesküvés elméletben, és háromszor olvasta az Új Világrendet. (Az mi az?) Vagyis ha hisz az új világrend szemünk előtt történő kiépítésében akkor egyértelműen antiszemita, gondolom. Vagy mi? (Anna, kedves, tetszett már hallani mostanság a Nagy Újraindításról, a Big Resetről? Segítek, a covid kapcsán.) 

Csókolom, és mi a fenét jelent manapság, hogy valami, valaki szélsőjobboldali? Nekem úgy tűnik, a baloldal szempontjából nagyjából azt, hogy szélsőjobbos az, aki nem baloldali. Ha valami jobbos, akkor az tuti csak szélső lehet. Ami szélsőjobb, az meg menthetetlenül azt, hogy zsidókat, cigányokat, migránsokat, LMBT-képviselőket akar irtani, táborokat, krematóriumokat épít. Szóval Csongor apja ilyen lenne? Mert Csongor ezt a szélsőjobbosságot bizony ki nem állhatja!

Mondom, nem az a bajom, hogy Völgyi Anna szivárványosan gondolkodik, meg, hogy utálja Orbán Viktort, s hogy a hideg rázza a jobboldaliság legkisebb árnyalatától is. Sokkal inkább az, hogy mindezt indokolatlanul, szervezetidegenül beültette a regényébe. Hogy legyen benne ilyen is, mert ez milyen jófejség már! Kedves Anna, lehetett volna ezt sokkal finomabban is. Súgok, hogy kórházba küldte a főhősét. Tudja, hogy ebben mennyi rendszer-kritikai lehetőség rejlik, s ha a főorvos mondjuk zsidó, még a holokauszt is simán előkerülhetett volna. S ah műtét, akkor Mengele... Erre egy ilyen alapok és indok nélküli szélsőjobbozás, ráadásul az összeesküvés elméletre hivatkozva... Ejnye! 

Napkút, Budapest, 2022, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409140

4/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júniusának fizetésutáni napja. Sok minden jár a fejemben, szerelemről, a társról, barátságról, a rokoni kapcsolatokról. De attól, ami a fejemben jár letört lettem, s nem látok reménysugarat. Pedig tudom, hogy van. Lenni kell, különben ez az egész hajcihő teljesen felesleges. Azt pedig nem tudom, nem vagyok hajlandó elhinni.

Nem lacafacázok! A könyv sem teszi.

Az egész olyan, hogy ott állsz a söntéspultnál a kedvenc krimódban, a harmadik korsónál tartasz, megy a mindenhez is értő nagy dumálás az éppen aktuális bazmeghelyzetről, erre Pisti, a félfogú beszól valami kótyagos okosságot, sommásan összefoglalva a többség véleményét, és azt hiszi, megsemmisítő csapást mért rád, a haladó értelmiségire, a jogértő ügyvédre. Holott...

Pisti sommás mondatai lesznek a könyv fejezeteinek alcímei. A fejezetek meg ezeknek cáfolatai, méghozzá a szellemes, könnyed, művelt és széles látókörű cáfolatai annak, hogy Pisti és a vele egy véleményen levő plebsz olyan egyszerű, akár a bot. Bármit gondol, jobb lenne, ha nem tenné. De teszi. 

Ilyeneket tud mondani:

• Sanyikám, miért van az, hogy nálunk semmit se lehet normálisan elintézni, és minden hivatalban
minden fél évig tart?
• Sanyikám, tényleg Soros pénzeli a civil szervezeteket?
• Sanyikám, úgy van megcsinálva a választási rendszer, hogy tök mindegy, úgyse fog itt senki nyerni. • Sanyikám, miért nem lehet visszahívni a képviselőket?
• Sanyikám, mi baja van ezeknek állandóan a bíróságokkal meg a jogállammal?
• Sanyikám, érted, én ezek közül egyre se tudok szavazni. Vagy maradok otthon, vagy leszavazok a viccpártra.
• Sanyikám, amíg Magyarország létezik, addig korrupció is lesz.
• Sanyikám, a kurvákat és a drogosokat miért nem zárják be?
• Sanyikám, magyar az, akinek fáj Trianon.
• Sanyikám, ez az EU egy nagy, lassú, tutyimutyi szervezet, amely azonban mégis elnyom minket!
• Sanyikám, te most akkor ilyen balliberális vagy? 
• Sanyikám, nekem semmi bajom a  buzikkal, de miért kell ezeknek az Andrássy úton pucéron parádézni?
• Sanyikám, érted, szegények meg minden, de azért még nem kéne koszban élni, meg koszosan járni. Mosakodjon meg, és menjen dolgozni!
• Sanyikám, érted, a tanárok meg a rendőrök pampognak, hogy kevés a fizetés, de a tanárnak ott van évi két hónap fizetett szabi pluszba', a rendőrt meg kiképzik a mi pénzünkön, és negyvenévesen már nyugdíjba megy.
• Sanyikám, hát ne mondd már, hogy nincs cigánybűnözés, hát tele vannak a börtönök cigánnyal!
• Sanyikám, ha így haladunk, 2050-re vége lesz a világnak, megfagyunk, megsülünk, mindent elvisz az árvíz.
• Sanyikám, ez a migráció, ez nagyon bosszantó.  Még szerencse, hogy mi meg tudtuk állítani.
• Sanyikám, nem kell ennyi semmit sem érő diplomás, aki semmihez se ért. Dolgozni, pénzt keresni tudó melósokat kell képeznil
• Sanyikám, érted, addig jó, amíg van forint, a kis országok mind megjárták az euróval.

A borító belső fülszövege (ízelítőül, mert a könyvben több felvetés van)

Nem győzöl ezeknek a hülyéknek magyarázni, hogy törjenek már ki a közhelyketreceikből, kútmély félreértéseiket adják fel, köpjék ki végre a becsócsált maszlagjaikat! S vegyék már észre, hogy te, az összefoglalón polgárinak nevezhető, középutas értelmiségi szemléleteddel rávezeted őket, mekkora egy diktatórikus, maffia-bagázs ez a populista, hazug, pojáca, nagypofájú Fidesz-bagázs. Ha nem is ezekkel a szavakkal. Mert a te árnyalt, széleskörű ismereteid, a dolgok cizellált szemlélete nem engedi, hogy ilyet mondjál. De az is hülye, aki nem ért a ki nem mondott szavakból. S ha mégsem, eriggyen a Múzsára, ott teljesen egyértelmű, ami kimondatlanul itt is. 

Valahogy így születhetett ez a könyv. Én pedig csak lassan-lassan jöttem rá, miről is van szó. És szerencsére már a könyv felénél tartottam, amikor ránéztem a könyv „szülőatyjára/anyjára” a Diétás Magyar Múzsa (DMM) nevű Facebook oldalra, amit előbb „bekövettem” mintsem, hogy olvasgattam volna rajta ezt-azt. Ésik könyve sokkal intelligensebb mint a Múzsa. De ő a főszerkesztője a Múzsának. 

A Múzsa mottója a következő: 

"Én nem politizálok"

Ha nem politizálsz, mások fognak helyetted.

Az ország a tiéd, ha nem jó, te rontottad el.

A Diétás Magyar Múzsát olyanok írják, akiknek tele van a hócipője (töke, puttonya) azzal, hogy egy fél ország "nem politizál" vagy "nincs véleménye" vagy "inkább nem szól bele"

Meg persze unjuk, hogy ha megszólal valaki, akkor azonnal megkapja, hogy szélsőbalos sorosista áruló. Magyarok vagyunk, szeretjük a hazánkat, a nyelvünket, a magyar tájakat, a magyar kultúrát. Lassan beleöregszünk abba, hogy konzervatívok legyünk.

Olyan országot akarunk, ahol nem Schmidt Mária és Tarlós István a konzervatív és nem Gyurcsány Ferenc a szociáldemokrata. Nem nagy dolog, de valahol hozzá kell kezdeni. 

A fehér lovag zsenialitása abban állt, hogy felrúgta a játékszabályokat. Szinte minden szempontból. Mind a rajztechnikájában, mind a történetvezetésben, mind a történet erkölcsi vonatkozásaiban. Ahogy az értékelésében írtam, Sean Murphy kifordított kesztyűként kezelte a Batman-alapokat. Nem hagyott el semmit, ami Batman, de nagyjából semmit sem a megszokott módon használt fel. 

Nem vagyok otthon a Batman-univerzumban. Elsősorban azért nem, mert annyira nem érdekel, hogy az otthonosságig sokat foglalkozzak vele.

Ahogy én látom: a denevérember kuporog a város felett valami fémtraverzen, jő az aktuális gonosztevő, a rendőrség tehetetlen, nem tesz mást, csak kullog Batman nyomában, a sajtó nyávog, hogy miért vannak mindenki feletti jogai a denevérembernek, James Gordon egyensúlyoz és lavírozik a törvényesség és Batman között. Bruce Wayne meg jófiúként fogadásokra járkál, amikor nem batmankedik. S a végén mindig lerombolnak egy városrészt, hogy pusztuljék a gonosz. (Zseniális, mulatságos ötlet Murphytől a Gothamban létrehozott Batman-alap, amit a pusztítások heyreállítására hoztak létre. Hahaha!) S úgy nagyjából ennyi egy-egy Batman-történet. Mármint az én olvasatomban. 

*

Ja, Joker mint gonosz, na az valami überperverz zsenialitás. Persze nem mindegy, miben és hogyan. Bármennyire szeretem, amit Jack Nicholson művel, ő például egyáltalán nem nyűgözött le. Heath Ledger Joker-figurája viszont mindent vitt! Valami elképesztő, amit Ledger a figurával tett, amivé alakította. Vagy amivé a rendező, Tim Burton tette. Egészen más volt, de hasonlóan zseniális a 2019-es Joker filmben Joaquin Phoenix. És nagyon pöpec Murphy fehér herceg-Jokere is. 

Murphy képregényének, s most az első részről beszélek, a zsenialitása abban állt, hogy bátran túllépett a képregény történeteinek a kliséin, elvárásain. S alapjaiban tette ezt. Gondolt egy merészet és egy szempillantás alatt Joker lett a jó, Batman a megkérdőjelezhető. S közben remekül érzékeltette, hogy ezt a váltást persze egy pillanatig sem szabad elhinnünk. Akkor sem, ha még maga Batman is bizonytalanná válik. De az érvek, minden lebegtetett bizonytalanság ellenére ülnek, Jack Napier-nek sok mindenben teljesen igaza van. Aztán persze mindenki visszatér a maga foga fehérjéhez. 

*

Innen indul A fehér lovag átka. Amelyből kiderül, hogy Sean Murphy sem veszítette el a gátlástalanságát. Mert immár nem csupán Batman személye és szerepének a kérdésessé válása a kérdés, hanem a családjának, a Wayne-famíliának Gothamban betöltött szerepe is. Sőt, még az is hogy... De csitt, már, erről mégsem, akkora spoiler lenne!

De ez a második rész még inkább az identitás-keresés története. Meg annak boncolgatása, hogy a lényeg vagy a látszat a fontosabb?

Batman is eljut a kérdésig: mi határozza meg az ő batmanségét, a ruha, a családi hagyományok vagy a saját döntése az erkölcs mellett? Vagy mindhárom? Vagy az egész Batman-dolog úgy hibás alapjaiban, ahogyan van? 

Batman válaszra is talál. 

*

Kellett-e a folytatás, tesz-e hozzá érdemben A fehér lovaghoz, falat kenyér, vagy mindössze ügyes/ügyetlen újabb bőrlehúzás? 

Szerintem minden egyszerre. Vagyis nem annyira zseniális ,mint az első rész. Mert annak esetében a kérdés sem volt kérdés. Természetesen ennél a második résznél is érvényes mindaz, amit a bevezetőben fejtegettem. Az első rész újításai, Batman-szabály felrúgásai a második részben már nem jelentettek frenetikus újdonságot. Tény ami való: Murphy kitett magáért, nem tisztel se Istent, se embert, se Batman-világot, gátlástalanul kiforgat mindent, öli a szereplőket, olyanokat is, akikre végképp nem számítanál, még magát Batmant is sokkal jobban kiforgatja önmagából, mint az első részben. 

De nekem aztán éppen ez a sok-sok forgatás lett egy picit sok. Olyan kis „jóvanmárpersze”-érzésem volt. Ami érdeklődés veszteséggel járt. Miközben az olvasást nem tudtam abbahagyni, a történet érdekelt, mindvégig lekötött, faltam és együltőmben elfogyasztottam. De a végén nem elégedetten, hanem némi csömörrel csuktam be. S még Batman vs. Bruce Wayne önidentitás-keresése sem hozott túlságosan lázba, inkább csak némi erőltetett nyavalygásnak tűnt. 

A szereplők jelentékeny elfogyása lehetetlenné teszi a folytatást. Ha meg mégis visszahoz valakit, az meg olyan lesz, mint amikor az új Dallas-sorozatban feltámasztották Bobby Ewing-ot. 

Azt hiszem, az utolsó két kép némi magyarázatra szorul. A kötetben teszünk némi utazást a múltba, és ami a múltban történt, igen vastagon befolyással van a jelenre. Tudom, közhely. De ez a Batman-sztori erre épít. Sajnos az elvi megoldása is eléggé közhelyessé válik. A probléma is, a megoldás is az önazonosság környékén található. 

*

Mint látod, a képi megfogalmazás ezúttal is több mint pöpec. A könyvet érdemes elolvasni, nézegetni, majd újra nézegetni és még nézegetni is érdekes. Miután már megnézegetted. Mondom, nekem nagyon bejött, hogy a képi világ nem az a megszokott Batman-es. Pedig nem mindig vagyok az újítások híve.

De ez a képi világ roppantul megragadott. Ha jól belegondolok, emiatt bocsátottam meg magamban minden mást A fehér lovag átkának. Mert egy képregény végső értékét, spanyolviasz, végső sorok a képek adják és mutatják meg. Azzal pedig ismétlem nagyon nincsen semmi baj. 

Még akkor sem, amikor amerikaiul teátrálissá válnak az események. 

Egyszóval jó ez a képregény, ez a Batman-sztori, de közben önnön ötleteinek a foglyává válik, és két köteten belül kliséket gyárt, mert a felforgatás alapeleme. S a végén akkora az ebből adódó kupi, hogy besokall az embergyereke olvasó. Miközben a rajzokért továbbra is rajong. 

Fumax, Budapest, 2021, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701910 · Fordította: Sepsi László 

7/10

2022 júniusának a háromnegyede. Tegnap csapatépítettünk az Olajágban. Nóri, a főnöknénink szervezte. Remekül. Az első program egy nyílttéri szabadulószoba volt: a Bazalika-Szabadság tér tengelyen kellett megtalálnunk Piros Pepit. 1914-ben voltunk, amikor pesti utcákat még egészen más néven hívták. Öten voltunk, két sofőr, két titkárnő és a főnöknéni. Miközben munkatársként voltunk ott, a végén már nem munkatársként voltunk együtt. Hanem mert jó volt együtt lenni. Miután végigjártuk az utunkat Pepi után, elmentünk bowlingozni a Sugárba. Csuda jól éreztük magunkat. Szemben azzal, ahogyan reggel fáradtan, álmosan ébredtem. De spongyát rá!

A Zagor külső megjelenéséről nem írtam az első kötet értékelésben. De a Tex-ében, amit a Frike Comics-től kaptam, igen. Ez a harmadik Zagor-kötet mindenben megfelel neki. Nem írom le újra. De érdemes elolvasnod. Miheztartás végett. E téren semmi eltérés nincsen. 

* 

Ez a Zagor már bőven indokolja azt a népszerűséget, amit az első kötet olvasásakor egyszerűen fel nem foghattam. Tudniillik leírtam, hogy a képregényt Olaszországban 1961 óta havi rendszerességgel jelenteti meg a Sergio Bonelli Editore. Ha a különszámokat, egyebekre nem is vagyok tekintettel, akor ez körülbelül 720 történetet jelent. Nem semmi fantázia, nem semmi kitartás mind az alkotók, mind az olvasók részéről! 

Ettől a kötettől fogva indokolttá válik a Zagor nézegetése, olvasása. Tényleg nem is értem, a magyar kiadás szerkesztői miért abban a sorrendben adták ki a sorozat köteteit, ahogyan, s miért nem ezzel vezették be a vadnyugati Supermant a magyar piacra? 

Zagor tehát magyarul is hivatalosan a Vadnyugaton él. itt is egy tulipiros ujjatlan pólóban császkál (ennek eredetére ebben a kötetben fényderül), és érthetetlen módon továbbra is egy kőbalta a legkedvesebb fegyvere, védjegye. Még az indiánok is tomahawkkal gyilkolnak, és amikor nem íjjal vagy puskával. A kőbalta azonban tényszerűen egyedivé teszi Zagort. Ha logikátlan és merész is a használata. Tény, hogy éppen ebből a kötetből kapunk ízelítőt, ez a fegyver milyen célravezető lehet egy párbajhős végleges működésképtelenné tételéhez. 

Az egész kötet során, hála Istennek, maradunk a Vadnyugaton és nagyjából a realitások között. Mindössze egy kísértetsztori van a hat között, a többi sima Vadnyugat. 

*

Ja, igen! A hat sztori. Érdekes a könyv szerkezete. Van egy kerettörténet és a kerettörténeten belül a szereplők további történeteket mesélnek egymásnak a tábortűz mellett, a kenuban, menekülés közben. Mivel ezáltal annyi szerzője van a kötetnek mint égen a csillag, őket itt tüntetem fel. 

Ahogy fentebb említettem, van egy kísértetsztori a többi között, az Eltemett hangok. Nem illik a többi közé, rája adásul olyan kis se füle, se farka történet. Arról nem beszélve, hogy ugyan nincsen róla szó, hol, melyik földrészen esett meg a kaland, de Amerikára annyira nem volt jellemző, hogy több száz éves kolostorok álldogáljanak a tájban. Már csak azért sem, mert a kolostorok a katolikus egyházhoz tartoznak, Amerika pedig, legalábbis a huszadik század elejéig alapvetően protestáns ország volt. A katolikus misszió sokkal inkább Dél-Amerikára volt jellemző. 

Ám ettől a tartalmi és földrajzi fiaskótól eltekintve a kötet tartamilag teljesen egységes. Grafikailag nem, hiszen láthatod, minden történetet más és más rajzolt, de ez meg nem zavaró. A Bonelli Editore rendszeresen végrehajtja azt a bravúrt, hogy az eltérő rajzolóknak egytől egyig van saját stílusa, de becsatlakozva egy adott sorozat szériájába az összkép, az egyedi jegyek ellenére, mégis egységessé válik.

Egyedül a Holdszellő című történet ábrázolásmódja tér el jelentősen a többitől, első pillantásra meghökkentő is, de csak kicsit kell elmélyülni benne, hogy meglássuk ezeknek a rajzoknak szépségét is. Sőt, nekem éppen az egyedisége miatt emelkedik ki a többiek közül. Leginkább e történet rajzainál ragadtam le leginkább. 

A Hét lépés párbajtörténetének képi megfogalmazása sokkal puritánabb. A letisztult, lényegretörő stílussal alkotott rajzok a Holdszellő képei mellett szinte sivárnak tűnnek. Ám ha önmagában nézegetjük őket, fantasztikusan hozzák a párbajhoz kötelező hangulatot: meleg, csend, kihaltság, feszültség, fokozott feszültség.

Külön érdekesség a Múlt emlékeinek finoman szürkeárnyalatos munkája. Amikor az elolvasása után vissatérünk a kerettörténet „valóságához”, az puritánnak, szegényesnek tűnik. Gyönyörűek, szívszprítók a történet rajzai. 

*

Úgy fest, amit tartalmilag kifogásoltam az első magyar Zagor esetében, az ebből a kötetből egytől-egyig hiányzik. Zagornak jól áll a Vadnyugat, jól állnak az indiánok, a kenuzás, a pisztolypárbaj, a 19. század. A kísértetek nem állnak jól. Pontosan az sem derült ki számomra, mi a fene is az a Darkwood, és Zagor miképpen, milyen formában az ura. De legyen nagyvonalúak, ettől már tekintsünk el, vö. kákán csomókeresés. 

Így már értem az értetlenségedet és a lelkesedésedet, Giovanni! :-)

Anagram Comics / Frike Comics, Budapest, 2021, 300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947179 · Fordította: Pócza Lilla

7/10

 2022 júniusának derekán kicsit túl. Vasárnap reggel. A Youtube-on beugrott egy budakalászi Vörös István koncert hirdetése. Hát most ő szól a fülemben. A régebbi zenéi nagyon igen, az újabbak viszont gagyik. Egyszerre marha szimpi és irritáló a fazon. 

Még bőven létezett a Prognózis nagy felállása, amikor Bagolyt megismertem. Ő volt az a lány, nő, akivel ha nem akkor találkozom, amikor, egy nagy szerelem vége után egy nappal, hanem stabilabb időszakomban, akkor ma hétszentség, hogy ő a feleségem.

Nagyon sok hasonlósága van/volt Szerelmetesfeleségtársammal mind a megjelenésében, testalkatában, mind a személyiségében. S hihetetlen sok közös vonásunk volt. Ez akor engem inkább riasztott mintsem vonzott: elég volt magamnak a saját hülyeségem, féldepim, útkeresésem, nem kellett belőle duplikátum. Bagoly viszont szerelmes volt. Az önfeladásig. S én ezt mocskosul khasználtam. Aztán elsorvadt a kapcsolatunk. Lassan-lassan megszűnt. Számomra életem egyik szégyene, ahogyan akkor viselkedtem. 

Bagoly valahonnan felületesen ismerte Vörös Istvánt. Tetszett is neki a pasi. Nem tudom, ez rám nézve hízelgő-e vagy sem? Ahogyan azt sem, nem csupán arról volt-e szó, hogy Bagoly próbált belőlem valami harci szellemet előcsalogatni, küzdjek érte, jelentsem többet a számomra. Nem jelentett. 

Nekem az egyik kedvencem dalom volt, ő nem szerette a „Ne kezd újra, kérlek”.

„És most kérdem: a szerelem úgy mit ér,
Ha a lelked mélyen hallgat, s titokban a vágy visszatér.
Ha a lelked mélyen hallgat, de testedbe a vágy visszatér.”

De mégis, évtizedeken keresztül Bagoly jutott eszembe, ha békességre, harmóniára vágytam, az ő ölébe akartam fúrni az arcomat a világ elől menekülve. Hülye az emberfia, az már kétségtelen...

A Bécsi úti Kossuthh Zsuzsa sul aulájában voltunk együtt is Prognózis koncerten. Azután a koncert lett egy piros nadrágom. Hasonló volt Vörös Istvánon is. A nadrágot Bagoly varrta nekem. „hajsza közben tele volt a város szerelemmel…” Nem hordtam túl sokáig.