Bán Mór, aki ezt a történetet írta, ismert és kedvelt író, úgy harminchat könyvvel a háta mögött. Fazekas Attila ismert és kedvelt grafikus, képregény rajzoló, saccolni sem tudom, hány történettel a háta mögött. Bár azt nem értem, hogy kettejük közös munkájában mi a sci-fi klasszikus, ahogy azt a két füzet sorozatcíme jelzi. 

Bán Mór regényeit nem ismerem. Annak ellenére sem, hogy a Hunyady című könyvsorozatát Toma barátom nagyon melegen ajánlotta nekem. Szerintem úgy egy évtizede. De valahogy nem sikerült sort kerítenem rá. 

A rajzoló és a rajzolmányai

Fazekas Attila képregényével, ha nem is teljeskörű az ismerettségem, de aránylag sokkal találkoztam már. Fazekas úr rendre okoz meglepetéseket, mert bele-belefutok olyan történetekbe, amiket ő rajzolt, és én még csak nem is hallottam róluk.

Az első találkozásokat természetesen a Füles rejtvényújság jelentette, néhány Nemere-regény adaptációjával. Aztán az Ifjúsági Lapkiadó megjelentette pár film-képregényét (Csillagok háborúja-trilógia, A beverly hills-i zsaru, A halálosztó, stb.). Bár a rajzokkal tökéletesen elégedett voltam, magával a feldolgozás tényével nem tudtam mit kezdeni: simán konjunktúra-kiadványoknak tartottam őket. Mit sem tudva arról, milyen státuszban van, illetve nincsen Fazekas Attila, s hogy mennyit kaszál, illetve inkább keresgél egy magyar képregény rajzoló. 

A nagy trió, Zórád–Korcsmáros–Dargay mellett Fazekas labdába rúgott ugyan, de nem voltam elájulva a rajzaitól. (Jó, tudom, hogy a trió harmadik tagja nem Dargay, hanem Sebők Imre, de amellett, hogy mindig elismertem a rajztudását, az általa rajzolt képregényeket sohasem szerettem annyira mint a másik három rajzolóét. Sarlós Endre pedig csak az ötödik volt a sorban.) Élethűek, realisták, de valahogy, hogyan is mondjam, túlságosan azok.

Akkoriban, egészen pontosan úgy egy-két évvel ezelőttig mit sem tudtam a fumettiről, az olasz képregényről. Aminek egyik legfőbb sajátossága a reális ábrázolás és a kalandosság. Bármilyen műfajban. Már a fumettikkel való első találkozásokkor feltűnt, hogy mennyire fazekasattilásak a rajzok. Mielőtt félreértenéd: ez csökkentette, hanem növelte a szememben Fazekas Attila ázsióját.

Aztán volt egy pont, amikor „megtértem” és fejet hajtottam Fazekas művészete előtt. Talán a Cherubion című képregényét nézegetve. Mert el kellett ismernem, amit látok, simán világszínvonalú. Ahogyan azt is, hogy nem változott ugyan a stílusa, ugyanolyan mint kezdetben, viszont a technikája rengeteget fejlődött.

Sok minden elmondható a A Mohács-kommandóról, de a legfontosabb mindenképpen az, hogy Fazekas Attila rajztechnikája, amint látjuk: lehengerlő. Minden más ezután következik. 

Ahogy azt is tudomásul kell venni, hogy Magyarországon stílust teremtett. Gondoljunk csak Topálovits Pál vagy Berényi Béla munkáira: ők egyértelműen stíluspéldának tekintik Fazekas Attilát. 

A történet

2014-ben egy titokzatos szövetségnek sikerül megoldania az időutazás problémáját. Céllal: helyre akarják állítani Magyarország félresikerült történelmét. Ennek érdekben bevetnek egy, a céljaikról csak keveset tudó őrnagyot, akit visszaküldenek az időben, 1526-ba, hogy megfordítsa a mohácsi csata történetét. 

Az őrnagy történész feleségét titokzatos sírhoz viszik. A sír a 16. századból származik. Egyértelműen az őrnagyhoz tartozó tárgyat találtak a sírban. Az őrnagy a saját és a felesége valóságának az idejében, a hivatalos verzió szerint Afganisztánban meghalt egy páncéltörő lövedéktől. 

Az őrnagy 1526-ban mindent megtesz annak érdekében hogy a visszájára fordítsa a jól ismert csatát.

Megjelenik egy titokzatos alak, aki utaztatja az időben az őrnagyot és az időközben abba a korba érkező feleségét. A titokzatos alak megmutatja nekik, mi történik, ha Mohácsnál a magyarok nyerik a csatát. Annak sem örülnénk. 

A második verzióban az őrnagy ismét belenyúl a történelembe. Ebben az esetben a török hadak vezérét takarítja el az útból: a saját idejükben Európa már nem is létezik. Semmi se jó. S ezzel már túl sokat mondtam. De ízelítőt kaphattál, miről is van szó az első füzetben. A mottó: nem biztos, hogy jó annak a vége, aminek az elejét kijavítjuk. 

A második füzet vékonyka. Szemben az elsővel, terjedelemben annak kevesebb, mint a fele. Ez önmagában még nem lenne baj. (De!) A nagyobb probléma, hogy állok értetlenül a kiadvány felett, s rázom a fejem, akár a kiskutya, amikor víz megy a fülébe. Mert a történet ugyanaz. Csak valamelyest más szempontból mutatva. De vannak képek, amelyek konkrétan ugyanazok a két füzetben. 

Bár itt jegyzem meg, hogy Fazekasnak volt egy überkongeniális húzása, és ezt nem tudom nem megmutatni. Az őrnagyot a titokzatos szervezet vezetője demonstratíve elviszi a honfoglalás idejébe. Az őrnagy elé a következő kép tárul: 

:-))))

 Ez a zseniális húzás azonban nem menti meg ezt a füzetet. (Csak mellesleg mondom: a két kiadványnak, bár nem ugyanaz, egyetlen ISBN-száma van.) Fel nem foghatom, hogy mi volt ezzel a cél. Amennyire remek az első rész, annyira semmilyen az első hátterén a második. Semmi előrelépés, semmi plusz információ, mondom, ugyanaz mint az első, csak rövidebben, s valamelyest más nézőpontból. 

Az utolsó képkockái ígéretek. Bemutatják a Mohács kommandót. Vagyis amit eddig láttunk, az még nem is a Mohács kommandó története, az csak most következik. Hét éve nem következik. Sajnos. Csak ez a másfél, hibrid történetünk van. Fantasztikus rajzokkal. 

 

Corvina, Budapest, 2013, 50 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630692939 
Corvina, Budapest, 2015, 20 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630692939

7/10

2022 szeptember közepe, szombat reggel. Mi is történt a héten? A legfontosabb történésekkel ki kellene adnom a családomat. Nézeteltérés itt, veszekedés ott, én meg gondolkodom, nem velem van-e a baj? Hiszen ezek mind az én konfliktusaim. Vagy velem van másoknak konfliktusa. Vagy csak nem hagyom magamat hülyének nézni, nem vagyok hajlandó olyan helyzetben alkalmazkodni, amikor az már önfeladás, gerinctelenség. 

A fiam szerint nem kellene annyira ragaszkodnom az egomhoz. Szerintem nem az egomhoz ragaszkodom, csak nem hagyom magamat kihasználni, illetve kerülöm a borítékoltan aknásított helyzeteket, amelyekben aztán permanens bocsánatkérésre vagyok kényszerítve, mert túlérzékenységgel, belelátásokkal küszkörészkedhetek. 

A csuda tudja. A héten megkaptam, hogy jó, persze, dolgozom, de azért a hála Szerelmetesfeleségtársamnak, mert ő nem csak keresi a pénzt, ahogyan én. Meg azt is megkaptam, bár ez nem nekem szóló üzenet volt, hogy SzFT mennyivel rugalmasabb és nyitottabb mint én, neki lehet olyan zenét is mutatni, ami nem annyira szíve csücske, ezért nem nekem mutattatott a muzsika. 

Nagyon régen nem foglalkoztam a kérdéssel, ki vagyok én, s hogy reálisan látom-e magamat? Olyan nagyon most sem. S lehet, hogy azért tévedek, mert úgy érzem, nem tévedek, reálisan látom a problémás élethelyzeteket, s bennük magamat. S azokat is, akik még benne vannak. 

A külcsin és az információk

A kötet mindössze ötven oldal. Bár nagyalakú, olyan A4-esnyi, és kellemesen keménytáblás. Szóval nem csupán összedobálták, hanem a kiadó megadta a módját. Még külső papírborítója is van, ami alatt fekete-fehérben ugyan, némileg más arányokkal, de újra láthatjuk a borítót. A fekete szín bizonyos helyeken plusz fényezést kapott. Szép, megnyerő így is, bár a fényezett részek a szkennelésemen nem látszanak. A fickó keze és az ablak mögötti ház fala, ablakai fényesek. 

A kötetbe lapozva több meglepetés is fogad. Tökéletesen szokatlan például, hogy egy előszó a szennycímlapra kerüljön. Ebben a könyvben márpedig oda került. Nagy eséllyel egy tetováló írta. Az némileg homályos maradt előttem, hogy mit akart vele mondani, és ha már felkérték egy könyv előszavának a megírására, miért csak közvetve beszél arról, de mindenkinek lelke rajta, miért volt ez fontos. Az összképben nem mutat rosszul, így kapcsolt árúként. 

A következő megleptés a főcímlapon ér: az egyik szerző, Matz az csupán Matz. Ő a forgatókönyv írója. Keresztneve nincsen. Vagy vezetékneve nincsen. Valamelyik nincsen neki. Mindenesetre nem magyarult írt, mert fordítani kellett, amit írt (fordította: Kopeczky Csaba és Jeney Zoltán).

A kolofonból kiderül, hogy  A kivarrt 2018-ban az Előretolt helyőrség című valamiben, illeve a Grand Angle gondozásában megjelent 2021-es, kiadás alapján készült. Vagyis, ha választékos a fogalmazás, egyikkel sem azonos. Ha alapján készült. 

Valamint olvashatjuk még a két szerző köszöneteit. Attila a családjának és Demeter Szilárdnak mond köszönetet. Matz három sora a könyv szepontjából érdekesebb. 

Köszönet Sárközi Zoltánnak az előszóért és a jó tanácsokért,
illetve annak az ismeretlen taxisofőrnek, akivel még évekkel ezelőtt találkoztam,
és akinek ezt a történetet »köszönhetem«.

A tartalom

Lássuk most a fülszöveget, mit is köszön a titokzatos Matz a taxisofőrnek. 

Zoli Párizsban bujkál, ahol tetoválóművészettel keresi kenyerét. 
Egy nap találkozik Lászlóval, a taxisofőrrel, aki elárulja Zolinak, hogy a taxisok mindent tudnak az  emberek viselt dolgairól, és hamarosan megdöntik a fennálló rendet.
Megkéri Zolit, segítse az összeesküvőket, a taxisok „céhét” forradalmi tevékenységükben. A tetováló azonban csak arra vágyik, hogy tovább rejtőzködhessen, de azt hem sejti, hogy a „céhnek” meggyőző módszerei vannak...

Van baj ezzel a fülszöveggel. Vagy nem is a fülszöveggel... Az a baj, hogy a fülszöveg ismeretében a cselekményhez a könyv egésze semmit nem tesz hozzá. De komolyan. Ha olvastad a fülszöveget, mindent tudsz a cselekményről, amit a könyv elmond.

S ez egy óriási hibája. Mert gondolj bele, ötven oldalas a könyv! Mire ideáig eljutunk, vége is van.

Csakhogy tulajdon- és voltaképpen az égvilágon semmi mást meg nem tudunk, sehonnan sehová el nem jutunk, ismeretlenből senki nem lesz ismerőssé. Miért menekül Zoli Budapestről, miképpen szervezkednek a taxisok, a rend megdöntésére? Cébé-rádió meglétének a kérdése az egész? S vajon mindössze az a tény, hogy taxisok azonnal azonos politikai platformot feltételez közöttük a sorozatos gyilkosságokra is? (Jó, persze, volt olyan, amikor az egyébként függetlennek hazudott köztársasági elnök mászkált a vastagon balos politikai támogatottsággal rendelkező, az utcákat, hidakat lezáró, sztárjkoló taxik között, erősítve az egységüket.) S vajon a tetoválósság megfelelő menekülési, rejtőzési alap...? Maga a kérdés is tréfa. Ha menekülök, naná, hogy nem megyek menekülés közben sztriptíztáncosnőnek! 

A történet annyira likas, annyira hiányos, annyira nem mond semmit, annyira semmibe veszi még az önmaga által feltett kérdéseket is, hogy amikor becsuktam, csak néztem magam elé, hogy akkor ez így mi a fene is volt, és akkor most mi van, és hogyan is gondolták ezt az egész kötetet? Mi ez, valami trailerje egy érkező történetnek? Vagy az ásatások során a földből előkerült, 21. századi hiányos lelet? Vagy mi? 

Ja, és a könyv címe sem magyarázódik meg. Vagy igen. De nem egyértelműen. Úgy meg mire jó?

A rajzok

Jók. Láttam már Futaki Attila rajzait. Alkotásai közül a Budapest angyala és a 10 – A Puskás volt a kezemben. Mindkettővel meglehetősen elégedett voltam. Olvashatod is, mennyire. 

A kivarrt rajzai szintén teljesen megfelelők. Bár valami érthetetlen okból egyértelműen átütnek rajtuk Korcsmáros Pál figuráinak arcvonásai.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tehát nem egy helyén, nem csupán hajadzik rá, hanem elég egyértelmű a mintavétel. 

Amit csak azért nem értek, mert a fent említett, másik két képregényben ennek nyoma sem sincsen. Viszont Korcsmáros neve sehol sincsen ebben a könyvben, semmiféle vonatkozásban. Még egy félmondatos hommage-viszonylatban sem.

Zavart, nem zavart? Nem tudom eldönteni. Viszont érteni semmiképpen sem értem. Éppen a másik két könyv miatt nem. 

Ellenben így, hogy a képregénynek se igazi története nincsen (most írjam meg a pizzafutárok áborúját?), se önállló rajzstílusa, ami meg stílus, az igazából csak részben az övé, hát becsukta, félretettem, és arra gondoltam, hogy na, akkor ezt is olvastam....

 Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2022, 50 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156244123

4/10

2022 szeptember közepe, de még nem annyira, hogy megjöjjön a fizetésem. Serelmetesfeleségtársam még mindig nincsen százas állapotban, de dolgozik szakadatlan. Én próbálom kiszolgálni, aztán leülök, mert nagyon jól esik ülni. Szerintem megint megy fel a hőm... Pedig holnap már dolgozni akartam menni. Illetve nem akartam, csak a böcsület... 

Más. Nem gondoltam, hogy ennyire gyáva vagyok. Vagy hogy annyi sérülés ért már, hogy ilyen erőteljes az önvédelmi reflexem. Fel kellene vennem a kapcsoaltot valakivel, aki az utóbbi két alkalommal, én úgy éreztem, igazi gond, feszütség nélkül belém kötött. S hiába kértem tőle bocsánatot a magam részéért, másodszor is megtörtént. Fontos lenne a kapcsolat, de annyira unom már a konfliktusokat, annyira a hátam közepére sem, hogy egyszeráen képtelen vagyok nyitni. Az a qva füstszűrős sapka! Pedig tudom, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Mi a kognitív disszonancia, ha nem ez? 

Ezt az értékelést gyakorlatilag kétszer írtam meg.
Tegnap a vége felé jártam, már csak a képeket kellett volna belétennem, amikor mentett egyet a rendszer, és a mentés olyan prímán sikerült, hogy a mentés után a szövegből mindössze öt bekezdés maradt meg...
Ma írtam a blog fenntartójának, de részmentéseket nem végeznek.
Így jártam. Akkor tehát újra nekifeszülök.

Örülünk. A kiadvány mindenképpen kuriózum, bárhonnan nézem. Ezáltal tulajdonképpen legyinthetünk nagyot a felmerülő kérdésekre is. Mert vannak kérdések. Fogjunk bele ezekkel, hogy ne a szőrözés maradjon a végére, meg a memóriádban!

Például kérdés, hogy tényleg az-e a kiadója, aki bele van írva (Pirates of the Spacey Odyssey)? Tényleg az-e a fordítója, akit feltüntettek (Jane Doe)? Vajon miért nem szerepel sehol a kiadványban Arthur C Clarke neve, akihez, ugye, a 2001 űrodüsszeia alapjaiban köthető. Helyette ott láthatjuk a borítón a Clarke regényéből készült film rendezőjének, Stanley Kubrick-nak a nevét. Aki ACC-vel (nem, nem a gyógyszerrel!) együtt alkotta a filmet. Legalábbis, azt tartja a fáma, párhuzamosan dolgoztak. 

A füzet végén van egy teljesen magyar vonatkozású történet, Acélgyűrűben címmel. A második képkockája elmondja, hogy a történet a Lenin és Sztálin szobrok ledöntése után játszódik. A bevezető oldala viszont azt mondja, hogy itt következik egy „Teljes történet a II. világháború legelképesztőbb csatájáról”. Vagyis teljes a történelmi kronológia káosza. S a történet nem egy csatáról szó. Tulajdonképpen nincs is történet. Minden más stimmel. 

  Jack Kirby  

az amerikai képregény egyik hatalmas, Stan Lee mellett talán legnagyobb alakja. Némi túlzással elmondható, hogy ők ketten a klasszikus amerikai képregény megteremtői. 

Kirby olyan képregények kötődnek a nevéhez mint az Amerika Kapitány, a Fantasztikus Négyes, a Hulk, a Thor, a Superman, a Sandman. A listából is kiderül, hogy megjárta mind a Marvelt, mind a DC-t. Aztán meg függetleneknél dolgozott. 

A 2001 űrodüsszeia képregényváltozata 1976-ban, vagyis nyolc évvel a film elkészülte után jelent meg. A képi világa ragaszkodik a film ábrázolásaihoz, de teljesen magán viseli Kirby rajzstílusát is. Vagyis zseniális hibrid. 

  A film  

Arthur C. Clarke Stanley Kubrick kérésére kezdte írni a regényét. Aztán gyakorlatilag párhuzamosan haladtak a munkával, a regény és a film is 1968-ban került a közönség elé. Mindkettő a maga műfajának alapművévé vált. 

Pipi barátommal láttuk a filmet, biztos, hogy nem a két óbudai mozi valamelyikében, hanem valahol máshol. Talán az újpesti Alkotmány moziban..

A film egyes jelenteire ma is tisztán emlékszem. Meg arra az elementáris felháborodásra is, amit az utolsó jelentek miatt éreztünk. 

„Én még őszinte ember volt, ordítottam, toporzékoltam”, hogy mi a f@sz volt ez, hogyan került az űrhajós egy tizenkilencedik századi kastélyba, mi a lótőgyért öregszik olyan übergyorsan, és hogy a fészkes hajdermenkűbe lesz belőle űrben lebegő magzat, és főleg, mi érelme van egyáltalán ennek a kaotikus, értelmetlen baromságnak? 

A film középső része, a küzdelem a HAL 9000-es nevű számítógéppel, na, az nagyon ott volt, az klassz volt. S akkoriban még kiskamaszként sem zavart, hogy öt percig nézünk egy űrhajó dokkolást. Ne felejtsd el, hogy a film készültekor még nem járt ember a Holdon, és a világűrből még senki sem látta a Földet. 

De a befejezés... Mit tudhattuk kiskamaszként, hogy ezekről a jelenetekről (meg még néhányról) ötven év elteltével is beszélgetni fognak az emberek, és találgatják a jelentésüket... Egyébként 2018-ban Kubrick adott egy interjút, ami egy dokufilm része lett volna. A film végül soha nem készült el, de Kubrick véleménye nyilvánosságra került. 

Egyébként van egy cinikusabb verziója is a film és a könyv magyarázatnak. 

Ha teljesen érted az Űrodüsszeiát, akkor hatalmas kudarcot vallottunk.
Sokkal több kérdést szándékoztunk feltenni, mint megválaszolni.

Ezt meg ACC nyilatkozta, Szép kis firma ő is, nem igaz? 

 A képregény  

Ahogy mondtam, Kirby ragaszkodott a Kubrick által vászonra álmodott látványhoz is, és ragaszkodott a saját stílusához is. 

El nem tudom képzelni, mi volt a célja a képregény elkészítésével? Tisztelegni akart az eredeti alkotók előtt? Vagy csak a film előtt akarta ezt megtenni? Lévén, hogy a képregényben ACC neve a fasorban sincsen. Vagy csak jó üzlet volt megjelentetni az ő neve alatt egy már bejáratot, bukhatatlant sztorit? Éljen a konjunktúra? 

Persze még így is két úton indulhatott el. Az egyik veszélyesebb, szinte biztos a bukás, de több köze van a művészethez: ha kinézetében adoptálja a sztorit. Ebben az esetben el kellett volna szakadnia Kubrick látomásaitól. Ezt szemmel láthatón nem tette meg. Hogy nem merte vagy nem is akarta, fogalmam nincsen. Ha megteszi, tuti biztos a képregény bukása, mert beefsteaket csinál a szent tehénből. Így pedig nem nagyon történt más, mint amit Fazekas Attila tett anno a Csillagok háborújával meg még néhány akkori sikerfilmmel: profi iparoslegényként, nagyon élvezhetően lerajzolta a filmet. 

Kirby is vaskos biztonsági hálóval rajzolta meg az Űrodüsszeiát. A megfelelő képi hivószavak ott vannak minden egyes képkockában.  

Ezzel együtt mégsem szolgaian másolt. A rajzok Kirby rajzok, bárhogyan is nézem őket. A színészek arcát például eszébe sem jutott még csak felidézni sem. A rajza tipikus amerikai arcot idéz. Az sem baj, ha valami szuperhősre asszociálunk. 

S ha a színvilágot nézem, akkor is elég egyetlen pillantás annak megítéléséhez, hogy messze elszakadt a filmeredeti meghatározó színeitől. 

• 
• 

Vagyis úgy alkotott tökéletesen eredetit, hogy hűségesen másolt. Legyen ez bármennyire is ellentmondásos. 

És az általánosságokon túl?

Oké, elmondtam a kincstáriakat. De mi van a saját véleményemmel? Ellentmondásos. Hát figyelj, azért az, mert ahogy mondtam az Űrodüsszeiát az első találkozásnál nem értettem. Aztán a többinél sem. Olyan marhára meg sem fogott. A könyvsorozat négy része itt van a polcomon, de a második kötetnél tovább nem jutottam még benne. (Most nézem, a második kötetet szövegesen nem is értékeltem a moly,hu-n. Pedig ikyet nem szoktam csinálni.) De itt van a sorozat, tehát nem adtam fel. A feledik kötet beszerzésével még nem bajmolódtam, de azt hiszem, nem is fogok, az már csak újrahaszosítása a kult-könyvnek/filmnek.

Szóval van egy sorozat, aminek a bevezető kötete és annak filmváltozata hagyott bennem maradanadó nyomokat, de nem feltétlenül pozitívakat. A folytatását pedig olvastam, de nem írtam az olvasmányélményemről. 

S akkor most itt van a kultfilm/könyv képregényváltozata. Olyan stílusban rajzolva, ami stílus a maga nemében, műfajában teljesen klaszikus, s olyan név rajzolta, hogy nála nagyobbat nehéz mondani. De ami stílus már kamaszkoromban sem ragadott alsómadárfogásban. Mert a magyar képregényalkotók munkáival voltam elkényeztetve. S a magam részéről egy Zórád, egy Korcsmáros, egy Dargay bármikor simán veri Kirbyt. Ez a véleményem, akkor is, ha tudom, ezzel szentségtörést követek el. De bocsátassák meg, nekem az általam ismert fumetti alkotások is sokkal jobban bejönnek. 

S Isten látja a lelkemet, nem fikázásilag vettem meg ezt a kuriózum-kötetet. Ennyit fikázásra nem költenék, ilyen botor nem vagyok! 

  

Pirates Of the Space Odyssey, 2022, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158211611 · Fordította: Jane Doe 

X/10

2022 szeptemberének közepe sem. Korán van még a szeptemberben. Ez ma a harmadik értékelés, amit befejezek. Mire jó a lázközeli állapot, lám...! De azért már kezdek fáradni, pedig ma nem nagyon volt mitől. 

[Egy éjszaka múltán.] Ma már menni akartam dolgozni. De most hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon fázom. Mondjuk ki is voltam takarva, de olyan rosszul fáztam. Fázom. Szerintem ezt a hetet már itthon töltöm. Vasárnap megyünk a fiamékhoz. Menni szeretnék. De így nem kellene elvinni nekik ezt a vackot. 

Joker csajával, Harleen Quinzel-lel ezekben talákoztam első alkalommal. (Miért nem tudom megjegyezni vajon ezt a nevet?) Már ekkor felfigyeltem rá. Ennek következtében a könyvre is, amelynek ő főszereplője, Az a könyv címe, hogy Harleen. 

Adja magát a név, ugye? Harleen Quinzel. Aki esetileg Harley-nak szólíttatja magát. Sőt, néha csúfolásiból mások is úgy hívják, mert úgy tartják, érdekből tempósan „áthajtat” magán. Holott csak egy ilyen eset volt, akkor sem érdekből. Nem tisztán érdekből. 

Szóval Harley Quinzel. Harlequin. (Mosolyogtató, amikor Joker is felismeri az összecsengést.)  

A „Harleen” a moly.hu-n a 7. legjobb képregény és a 77. legjobb kortárs mű. Bármit jelentsen is ez. Az első 56-ban nincsen magyar szerzős képregény. Az 56. Bosnyák Viktória és Bernát Barbara „Elképesztő!” című kötetet. A 92. Lakatos István „Lencsilány”, a 98. Csepella Olivér „Nyugat + zombik” című alkotása. 

A Harleen története viszonylag egyszerű. Egyfajta Stockholm-szindróma sztori. Hogyan szerelmesedik bele az orvosa a manipulatív gazemberbe, aki maga is beleszerelmesedik a manipuláció közben a pszichológusába. Avagy hogyan romantikus a gyilkosok szerelme? 

A történet

Persze, ez egy Batman-sztori. Amiben Batman alig szerepel, és amikor de, még akkor is nagyjából a háttérben van. Más kérdés, hogy a megjelenéseivel a helyükre tesz dolgokat. De mindent összevetve túl nagy szerepe nincsen a történetben. Nem hangsúlyos. 

Arról szól, hogy a fiatal pszichológusnak, ez Harleen, van egy elmélete, amivel szerinte meg lehet változtatni a rossz fiúkat. A kutatásaihoz megnyeri a Wayne Alapítvány támogatását. Sikerül bejutni a gothami elmegyógyintézetbe, Arkhamba. Ahol a gothami nehéz-, rosszfiúkat tárolják. 

Arkham eredetileg egy Lovecraft által kitalált, massachusetts-i városrész volt. Tobb elbeszélésében és regnyében is szerepet kapott. 

Harleen itt találkozik Jokerrel. Mondjuk nem először, mert egy utcai csetepaté során Joker nem vágta el Harleen torkát, ehelyett szabadon engedte. A csetepaté végkicsengése lett, hogy  Batman révén Joker ismét az Arkhamba került. 

Harleen az elmélete kidolgozására végzett interjúk során kerül kapcsolatba Jokerrel. Már az első találkozás után rémálmai lesznek, megkavarodik, megszédül. A kapcsolat egyértelműen több lesz mint aminek lennie kellene. Harleen lassan csúszik bele az empátia, a vágyakozás, a szerelem állapotába. A képregény ennek a belecsúszásnak, belevonzásnak a stáció-története. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Van persze akciós-rész is, mert azért mégiscsak egy Batman-sztoriban vagyunk, de az annyira másodlagos, hogy csuda. Persze itt van Harvey Dent is (aki egészen más okból és módon lett Kétarcú mint a filmváltozatban), az ügyész, meg Gordon, a rendőrfőnök, de az ő szerepük is másodlagos. 

Harleen egyre több engedményt tesz Jokernek. Végül a karjaiban köt ki. A képregény végső soron egy erkölcsi félresiklás, lecsúszás, átalakulás története. Batman-keretek, -díszletek között. 

Zseniálisan gonosz a történetben, hogy a zavart, tétova, hadarós, locsifecsi pszichológus úgy lesz nyílt és mosolygós, ahogy merül el a szmötyiben. Minél nyíltabban vállaja önmagában is, hogy akarja Jokert, úgy múlnak a rémálmai, egyre többet mosolyog, egyre határozottabb. Minél jobban süllyed, annál emelkedettebb a kedve, a hangulata. 

• 
• 
• 
• 
• 

S ezzel igazolja Joker elméletét: mindenki az elfojtásai szerint él, de mindenki lelke mélyén ott él az állat, csak fel kell szabadítani. Mondjuk legalább nem azt a divatos elméletet támogatja a kötet hogy mindenki jó valahol... Az igazság meg persze odaát van. Illetve félúton. 

A módszer

Stjepan Šejić csodálatosan bánik az arcokkal, a mozdulatokkal, a kapcsolatok rajzbeli sejtetéseinek az értelmezésével. Esetében ezerrel igaz, hogy egy kép ezer szóval felérhet.

Harleennak annyi arca van, hogy az csuda. Ennek nem az az oka, hogy Šejić nem képes kétszer ugyanazt az arcot rajzolni. Az ok az, hogy képes az érzelmek tárházát ugyanarra az arcra, testre alkalmazni. Mert van, amikor egy hihetetlenül eltalált testtartás monológot mond el: Harleen csüggedt guggolásba roskad, a biztonsági főnök megkérdezi tőle, rendben van-e minden, mire ő nem változtat a helyzetén, csak knyújtott karral feltartja a hüvelykujját is. Szinte halljuk a  csüggedt, lemondó választ: „Totál f@sza az egész, csak qva szar minden!” 

Ahhoz, hogy a mozdulatok, az érzelmek ennyire éljenek, az alkotónak ismernie kell az embert, a testbeszédet, és tudnia kell következetesen rajzolni. Egy-egy érzelem megváltoztatja az arcot, de az arc az érzelmektől függetlenül mégiscsak ugyanaz marad. 

Elkepesztő az a mesteri fokozatosság, ahogyan az alkotó azt érzékelteti, Harleen hozzáállása miként változik az egyre inkább vállalt érzelmei hatására. De a szerző nem kíméli az olvasót sem, akinek szembe kell azzal néznie, hogy Harleen minél inkább közelebb kerül a hidegvérű pszichopata gyilkoshoz, annál szimpatikusabb válik . Miközben az ellenkezőjének kellene történnie. Mármint az olvasó lelkében.

Akit egyébként még Joker visszataszító intelligenciája is megfog magának. S azon kapja magát, hogy sokkal szimpatikusabb a számára ez az elképesztően beteg figura, mint az elcsúfított, szörnyszülötté lett, vérvicsorgó ügyész, Dent, vagy a komor, következetes, de vér nélküli megoldásokkal élő Batman. 

• 
• 
• 

Összefoglalva mi a módszer lényege? Šejić egy teljesen elképzelt, mondvacsinált világba olyan emberi érzéseket helyez, olyan motivációkkal él, amelyek betegek ugyan, de teljesen hihetők, átélhetők. Ezáltal persze teljesen hideglelősek. Amikor tudatosul, hogy kivel, mivel is érez együtt az egyszeri olvasó, kinek szurkol és miért teszi ezt, kiveri a veriték.

Rá kell jönnie, hogy Šejić legalább olyan remek manipulátor mint Joker. Csak persze egészen más a céljuk, kinek-kinek a maga világában. (Jó, azt most felejtsük el, hogy Joker csak olyan mértékben lehet manipulatív, amennyire azt Šejić inettligenciája engedi!)

Azt hiszem, a sok szuperhős közül azért tudom Batmant leginkább elfogadni, mert voltaképpen semmi természetfeletti képessége nincsen, s mert bizonyos történeteiben a kapcsolatok, jellemek ábrázolása annyira plasztikus, annyira reális, hogy simán feledteti velem, mennyire elképzelt világban vagyunk, s mennyire rajzolt lények életéről, érzéseiről van szó. 

A rajzokról

Ezek hátterén a rajzokról talán elég annyi, hogy felettébb remek eszközei a cél beteljesítésének. A szó szoros értelmében az volt a gondom, mit ne válasszak ki, amikor példafotókat csináltam a kötetről. Ez akkor is igaz, ha volt néhány legkedvencebb ábrázolásom.  

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fumax, Budapest, 2020, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701781 · Fordította: Sepsi László

10/10

2022 szeptember közepe felé. Két napja itthon vagyok. Azt hittem covid, de nem az. Szerelmetesfeleségtársam is gyötrődik, de nekem jobb. Nem vagyok annyira vacakul, és nem kell dolgoznom. Neki ma is be kellett mennie az egyik szerződéseséhez. Nem vagyok gyehennául, csak nagyon jó ülni. Tegnapelőtt és tegnap lázközelben voltam, de csak hőemelkedésig jutottam. 

Ez a „Harleen”-es bejegyzés mintegy bosszúból született, mert tegnap befejezés előtt egyel, öt bekezdés kivételével elmúlt a Jack Kirbys „2001: űrodüsszeia” teljes bejegyzése. Most éppen levelezésben vagyok a blog.hu-val, nem tudnak-e valamit tenni, hogy visszagyöjjék a szöveg, ne kelljen újra az egészet megszülnöm. [Nem tudtak mit tenni, blah!]

 Mert erről lesz szó. Adva van egy csudásan megrajzolt, pillanatnyi pihenő nélküli, jól felépített, remekül megrajzolt, némileg Alien-es attitűddel rendelkező sci-fi történet, amely megérdemli minden és bármilyen figyelmünket, de amely mégis úgy folyik át rajtunk, mint víz a tésztaszűrőn. Miközben egy szó rosszat nem tudok rá mondani. 

A Star Craft alapjai

Mert ugye, a Star Craft eredetileg egy számítógépes játék. Ezt olvasom róla: 

A StarCraft egy, az 1998-as, eredeti kiadása óta nagy népszerűségnek és szakmai elismertségnek örvendő valós idejű stratégiai videójáték, melyet a Blizzard Entertainment jelentetett meg. Az emberek (terran) és két képzeletbeli faj, a protoss és a zerg súrlódásokkal teli találkozását elmesélő történet azóta számos műben köszönt vissza – a több platformra elkészült játék tudományos-fantasztikus  univerzumát regények és novellák egészítik ki.

(Wikipedia)

Vagyis a Star Craft mára egy igen komplex csomag. Aminek egésze, egyes alkotóelemei vagy érdekelnek vagy nem. Engem az egész semmiképpen nem. Semmi elv nincsen az érdektelenségem mögött. A képregényről kialakult véleményemet gyakorlatilag már összefoglaltam, de azért alant ki is fejtem még egy kicsit.

Ezzel a világgal ez volt az első randevúm. A találkozás semmiféle érdeklődést nem gerjesztett bennem az egyéb Star Craft-termékek iránt. Úgy fest, nagyon nem én vagyok a célközönsége. Nincsen ezzel semmi baj, elférünk mindketten ebben a világban. 

El kell mondanom azt is, hogy én vagyok az az érrdektelen boomer, akit az ilyesféle számítógépesjátékok soha nem is érdekeltek. Hiszed, nem hiszed, annyira nem, hogy ötvenöt évem alatt talán negyed órát ültem valamelyik előtt úgy, hogy az én kezemben volt az irányítás. 

A Star Craft-regények elolvasására a hátralévő időmből már nem áldoznék. Ahogy belenéztem a 2022-es Star Craft-filmbe is, és olyan najóvaneztisláttam-érzéssel ugráltam egy kicsit benne, aztán le is lőttem a weboldalt, ahol találtam. Csilivilin látványos. Az én ízlésem szerint  túlságosan is. Ebben sem fogott meg semmi. 

Mi történik? 

Az alcímmel természetesen visszatérek a képregényhez.

Hát az történik, hogy a Star Craft  űrjében ugye van ez a három faj, az emberek meg a másik kettő. S hiába is überszuperturbótechnológia, meg galaktikus léptékek, gazemberek, törvényszegők, úgy fest, mindig lesznek. S úgy fest, bármilyen fajon belül. (Az csak a Földön van, hogy egyetlen emberfajta minden baj okozója, s ez a fehér ember. A Star Craft ebből a szempontból reálisabb.)

Immeg például van egy űrhajónyi rosszfiú/lány, akik abból élnek, hogy űrhajóroncsokat fosztogatnak. De eddig csak emberiekkel tették. Mármint az emberek áltál készített űrhajókkal. A helyi terminológia szerint: a terrán űrhajókkal. Elsősorban azért, mert nem emberi űrhajó nem akadt az útjukba. Másodsorban meg azért sem, mert lényközi egyezmények tiltják az egymás roncshajóiból való szabadrablást. 

De adódik egy lehetőség a rosszfiúk/lányok számára. Azzal mindannyian tisztában vannak, hogy az idegen hajó mozdítható dolgait magukhoz ragadva, különösen anna energiatermelő kis micsodáját, ami egy kézben is elfér, a a feketepiacon értékesítve a szajrét mesésen meggazdagodhatnak . 

Némi hökkenet után a teljes legénység megszavazza magának a meggazdagodást. Iszkiri az idegen roncs felé, nem olyan terjedelmes képregény ez, s hol van még a vége, iparkodni kell!

A történet tulajdonképpeni főhőse egy fiatal, kezdő gazember, akinek ez az első gazember-útja. A srác neve Caleb.

Calebet gyermekkori barátnője, Kyra viszi fel a roncsfosztogató piti gazemberek hajójára. Caleb tapasztalatlan ugyan az űrben, de roppant tehetséges technikus. Ezt a társai és az űrhajó parancsnoka is nagyon hamar észreveszi. 

Theban kapitánynak konkrét információi és terve van a a lerobbant, a protoss fajhoz tartozó űrhajóval. Nem csupán és nem elsősorban a mindenféle, akármilyen tárgyak elhozatala a cél, bár a legénység döntő része erről tud csak. Thebant mndenekelőtt a már említett energiatermelő bizbasz érdekli. Űrhajójukról, a Szarkáról átszállnak tehát a protoss-roncsra. 

Innentől a történet az A nyolcadik utas a halál és A bárányok hallgatnak ötvözése, egy csipetnyi Fegyencjárattal és persze,  a Star Craft-al. Mert a protossok űrhajóján vészesen fogyni kezd a terrán fosztogatók száma. Aztán kiderül, hogy ez a protoss hajó egy börtönhajó volt, amely egyetlen, különlegesen veszélyes foglyot szálított. Egyetlen egyet. Egy nerazimot, titkos templomost. Kapizsgálod, mi következik? Elhagyott, idegen űrhajóban császkálnak a földi űrhajósok, kihalt minden, de egyszerre csak mintha valami mozgottt volna amott... S úgy van! Sutty, máris fogyni kezdenek!

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aztán a játékba bekapcsolódik egy terrán biztonsági csapat, aki a roncsrablókat akarja lefülelni, és mit sem tud a hajón garázdálkodó protoss Hannibal Lecterről. Aztán még a roncsrablók között is támad nézeteltérés. Az emberek veszélyesn fogyni kezdenek, egymás fegyvere által is, a protoss pszichopata mindenféléjétől is, s ugye, még ott van a terrán rendfenntartó-csapat is. A létszám rendületlenül fogy. Immmár a rendfenntartóké is. Van, ami állandó: jelen esetben a fogyás. 

• 
• 
• 

Itt megállnék. Azért az egészet nem akarom elmesélni, mert nem szeretem, ha sokan utálnak. Vannak így is elegen. 

Közben még bevillant A hármas számú űrbázis is, bár az csak távoli rokon. Valószínűleg a zárt tér, és az űrhajósok fogyása okán sunnyogott elő a tudatalattiból. 

E képregény erénye

Mi más: jók a rajzok. Nagyon jók. Nem annyira egyediek, nem löknek hanyatt, nem térdepeltetnek hálaimához a comics oltára előtt, de kimondottan élvezetes, látványos, amit a szemeinknek kapunk. Láthattad. Volt egy-két mozdulat, arány, amire felszisszentem, de ezt éppen azért tettem, mert a rajzok döntő többsége hibátlan. Van határozott dinamika, vannak váltott nézőpontok, érdekes látószögek, s teljesen konzekvensek az alakok. 

A végeredményben valamelyest fejcsóválásra késztető, magától adódó asszociációktól eltekintve, önmagában jó a forgatókönyv, van dinamika, vannak fordulatok, van feszütség, van izgalom. De az asszociációk talán azért is fájdalmasak jelen esetben, mert a Star Craft-ról van szó. Egy ekkora névtől igenis teljes önállóságot várnék el, nem elődök tömkelegének a feltolulását. Vagyis a történet egészére nem tudok másképpen tekinti, mintsem egy Star Craft-világba helyezett Alien-történetre, amiben vannak egyéni fűszerek, de mégiscsak a régi ízek újragondolása. Újra mondom: önmagában nagyon is élvezhető, de egyszerűen nem akar önmagában maradni. 

A folytatás ott volt a múltkor a könyvtárban. Ha legközelebb is ott lesz, jönni fog velem. Minimum két esélyt nagyon megérdemel.

Szukits, Szeged, 2021, 108 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634976233 · Fordította: Oszlánszky Zsolt 

6,5/10

2022 szeptemberének még mindig az eleje. Tegnap Bélapátfalvn jártunk, hogy megünnepeljük sógoroma fél évszázadát, és az ott vásárolt telkét. Úgy volt, hogy egyre megyünk, bográcsozás lesz. Arról, hogy az üres telken bográcsozzunk, szerencsére sikerült lebeszélnünk sógorkomát. Egy panzióban foglalták a helyet a főzéshez. Amiből aztán a kaotikus kavarások miatt nem lett semmi. Hazafelé Szerelmetesfeleségtársammal és az édesanyjával Egerben vacsoráztunk meg. Ebéd helyett. De csak nevettünk az egészen... 

Vannak emberek, akik körül mindig bonyolultak a dolgok. Valahogy soha nem jön össze semmi egyszerűen nekik. És velük. Ofi barátommal is ünnep, ha akkor és ott sikerül találkoznom, ahol előzőleg megbeszéljük, és nem kell még öt-hat üzenetváltás, időponttologatás, hogy összejöjjön a randi. 

Bélapátfalva környéke nagyon szép. Sógorkoma telke egy volt, félig lekőbányászott, gyönyörű hegyre néz, és általában tehenek legelte domboldalra néz. A tehenek tegnap nem voltak ott. A telek végében van egy átfolyó patakocskája is. Meg rengeteg akácfája. Vagy balta kell hozzá, vagy néhány méhkas. Sógorkoma az utóbbiban gondolkodik. Viszont akkor meg nem lesz helye a napi zöldségjeiknek. S főleg: nem lesz elég Nap nekik. 

Nyolc felé szerettünk volna itthon lenni, elsősorban Szerelmetesfeleségtársam anyuja, de hát nem jött össze. Különösen, hogy Gödöllő előtt úgy húsz kilométerrel volt egy igen csúfnak tűnő baleset, ami miatt vagy fél órát poroszkáltunk. Azért az autópályás utazások előtt mindig szoktam fohászkodni az Ég felé. 

Ma reggelre viszont SzFT leamortizálódott. Valószínűleg a Csemete által hazacipelt, nagy eséllyel covidról van szó. SzFT úgy nagyjából egész nap aludott. Most is azt teszi. Én közben kitakarítottam a lakást, mert embertelen dzsuva volt már. Szerencsére én egyelőre nem érzem magamon, hogy döntögetne lefelé a gyengeség. Meglátjuk. Mostanság divatos körülöttem, hogy ki-kidőlnek pár napra az emberek. De szerencsére semmi komoly, csak amolyan normál influenza tüneteivel. 

A szerzők

S aham... máris elakadok. Mármint azon, hogy hívják a szerzőket. Mert ha beírom a böngésző keresőjébe bármelyikük nevét, amit a borítón látok, kizárólag magyar nyelvű találtatokat kapok. Ennek az az oka, hogy amikor nem magyarul írják a szerzők koreai nevét, hanem angolul, akkor az úgy fest:, ahogyan a könyv angol kiadásán szerepel. 

Ha nem kivehetők a nevek, akkor segítek: Yeon Sang-Ho (Jon Szangho) és Choi Gyu-Seok (Cshö Gjuszok). Semmi koreai nyelvtudással és háttérismerettel mondom, nekem az angol verzió valahogy jobban bejön.

A Jon név angolul foglalt, és valamiféle brit-típusú találkozásra utal a történet szerzőjének a famíliájában. A rajzoló nevében a Cshö, na, az meg, na cső! A Gjuszok elé meg valami ilyen kívánkozik: Szergej Vlagyimirovics. De mondom, simán el tudom képzelni, hogy van valami nyelvészeti oka, hogy mi így europizáltuk a neveiket. Arról nem beszélve, hogy van, amikor turmix-verzióban, apró eltérésekkel jelennek meg a neveik: Jon Szang Ho. Szép, nem? Na, hagyjuk is. 

A továbbiakban ennek ellenére, az egyértelműség végett ebben a bejegyzésben maradok a magyar kiadásban kialakított névformátumoknál. 

Egyébként az érkezés sorrendjében így fest a két szerző. Nekem szimpatikusak. 

Jon Szangho az alkotója a Vonat Busanba című zombifilmnek is. Azt mondják az értők, hogy újraértelmezte a zombi-témát. Nem tudom, nem láttam még.

Ugyan elképzelni nem tudom, mit lehet azon újraértelmezni, de már Ofi barátom is meglepett, amikor a Walking Dead-et ajánlotta nekem. 
– Á, a zombik... Teljesen mellékesek. A kapcsolatok, a reakciók, az életben maradás ösztönének az ereje, ahogyan felülírja az erkölcsöt, az etikát... Az a lényeg! 

Vagyis Jon Szangho filmje is kap egy esélyt. Egyébként Szangho neve ott szerepel a The Hellbound filmváltozatának az alkotói között is.  

Az egyik este megnéztem a Busanos zombi-filmet. Bakker: ez egy megható zombi-horror! Ha valaki azt mondja, ilyen is van, kiröhögöm. Pedig tényleg és csakugyan... Egyébként az a helyzet, hogy azon kívül és az előtt, hogy horror, sokkal inkább dráma. Miközben tényleg tele van zombikkal. Jó kis film, na! Fanyalogva kezdtem bele, miközben Szerelmetesfeleségtársam a lázával küzdött, de gondoltam, őt úgy sem érdekelné. Aztán a fanyalgásom semmivé lett, és önfeledten élveztem Szangho moziját. 

A történet és a mondanivaló

Talán az a legegyszerűbb és leglustább verzió, ha kimásolom a fülszöveget. (Egyébként mondták már neked, hogy a fenét a kíváncsiság, sokkal inkább a lustaság vitte előre a világot! Gondolj bele, vajon miért és ki találta fel a mosogatógépet? [Josephine Cochrane hívják a hölgyet. Meglepő módon 1886-ban kapott szabadalmat a találmánya.])

LEJÁRT ​AZ IDŐD! A POKOL CSAK RÁD VÁR!

Először egy figyelmeztetés érkezik. Az üzenetben mindössze a neved áll, a tény, hogy a pokolra kerülsz, és az, hogy mennyi időd van még hátra a halálodig. Amikor pedig az lejár, rejtélyes lények jelennek meg, hogy örök kárhozatra vessenek, és előlük nincs menekvés.

A világ döbbenten áll a jelenség előtt, tudósok és önjelölt vallási vezetők igyekeznek megmagyarázni a felfoghatatlant, miközben a civilizáció máza egyre gyorsabban kopik le az emberiségről, és hamarosan elszabadul a rettegés fűtötte káosz. Eközben a még élő kárhozottak egy része harcba száll az alvilág erőivel; akad köztük, aki pénzzé tenné végzetét, megint mások a túlélés reményében kétségbeesetten keresik a megváltást.

A kérdés már csak az, hogyan lehet megmenekülni egy olyan világban, ahol már elszabadult a pokol. 

Ebben úgy benne is van, meg nincs is benne, miről szól a képregény. A lényeg ott van: nem csupán a földi dimenziós élet létezik, van transzcendens igazság, van valami erkölcs és etika az emberen túl is, nem csupán társadalmi szabályokról, elvárásokról, egyezségekről van szó. Mert jönnek a lények a pokolból, hogy elkerülhetetlenül büntessenek, és a büntetés minden egyes esetben: kín, szenvedés és halál. 

Szóval igen. A fülszöveg nem mondja el, hogy a szerzők egy rendőrtiszt, egy ügyvédnő és egy kétgyerekes, kiszemelt Pokol-áldozat sorsán keresztül remek tempóban teszik személyessé az eseményeket. Vagyis lehet izgulni, izzadni. 

Ám ettől még csupán fogyaszthatón emberivé lenne a metafizikai szintre emelt horror. Mondjuk az se lenne kevés. 

De ahogy halad előre a történet, sorra jelentkeznek olyan erkölcsi, etikai kérdések, amelyek miatt meg kellene állni gondolkodni egy cseppet. 

Mert ugye, például, ha itt valóban egy isteni, pokoli ítéletvégrehajtás folyik, vajon a rendőrségnek van-e erkölcsi alapja megvédeni a kiszemelt áldozatokat? Van-e joga a természetfeletti ítéletvégrehajtókra lőni? Bármit tenni ellenük? Van-e akármilyen alapja arra, hogy nyomozzon a végítéletet prédikáló, fiatal Elnök úr ellen, aki az Új Igazság Rend nevű izének a vezetője? A szervezet nem egyház. Nem is vállalkozás. Hanem mindkettő. Tudod, akár a szcientológia itt, a valóságban. 

S ha már Elnök úr... Vajon mi a hit igazi alapja? Szükség van-e vallás(ok)ra? Vagy a vallás már csak a múlt jelenbeli megcsontosodott megjelenési formája, amelynek papjai jobbára már nem Istenért, hanem önnön identitásukért dolgoznak.

Hatalmas, izgalmas kérdések, mind megérne egy-egy hosszabb szakaszt. 

Van a történetben egy, az erkölcsi skálán egyértelműen elhelyezhető, másik szervezet is. Nyílhegynek hívják. A vezetőjük egy indián-maskarába öltözött őrült.

Azt hirdeti, sokkal hamarabb elérkezik ide a Földre az új világ, ha észbe kapnak az emberek és beszállnak a megtisztítás műveletébe. Ha nyílhegyként csapódnak az egyértelmű bűnösökbe. Például abba a drogos pasasba, ami megölte a főhős-rendőrtiszt feleségét, de pár rövid év után kiengedték a böriből. Mert nem volt tiszta tudatánál, amikor elkövette a gyilkosságot.

Vagy éppen az ügyédnőbe, aki a következő büntetés-időpontot kapott nő gyermekei kimenekítette Koreából. Mi történik, ha az ember átveszi a transzcendens szerepét, ha Istent akarja helyettesíteni a Földön? 

A képregény története remek tempóban halad, érdekesen tár fel tényeket, fed fel dolgokat, összefüggéseket. Azt kell mondanom, hogy bár a pokol lényeinek a jelenetei a legidegborzolóbbak (s grafikus megoldásukban nekem legkevésbé tetszők: egyszerűen nem tudtam komolyan venni ezeket a gonosz szalmafonatokat), messze nem ők a lényegei a történetnek. Ők csak a lakmusz szerepét töltik be. Indukálják a reakciókat és a konfliktusokat. Tudod, ahogyan Ofi barátom mondta a zombikkal kapcsolatban.

Ha teológiai szempontból vizsgálgatom a sztorit, akkor persze marhaság a javából. Mert a pokol, tudod, nem hely, ergo onnan nem tudnak jönni lények. Mert ha van Pokol, akkor van Menny is, ha van Menny, akkor van Isten. S Ő bizonyosan nem szalma-horrorfigurákon keresztül terrorizálná a bűnösöket, hogy elégetéssel járó kivégzésük előtt jól meg is kínozhassa őket. 

S itt van a képregény üzenetének egyik ugyancsak sebezhető pontja. Aminek az üzenete, ha eluralkodik a második részben, kiesik a kedvenceim-pixisemből.

Mire gondolok? A történet vége felé az egyik szereplő azt fogalmazza meg, hogy a büntetések alanyainak életében nincsen semmi mintázat, a büntetések bekövetkezte ötletszerű. 

Mindenki bűnös, mindenkinek az életében van valami, ami vét az élet rendje ellen, de a Pokol lényeinek az eljövetelében nincsen semmiféle következetesség. A brutális kivégzések áldozatait semmi nem köti össze. Az édesanya rovására például, aki böcsülettel nevelgette a két gyermekét, annyit lehet felróni, hogy nincsen férje, és mindkét gyermek más-más apától származik. Érte is jönnek a Pokol-lények. 

Az ember azt gondolná, ha már jönnek, akkor van valamiféle sorrendjük a pusztításra. Hogy a főbűnösökkel kezdik. Akik valóban kínt, szenvedést hoznak a világra. Diktátorok, politikai vezetők, gazdasági fő-főemberek, a titkos háttérhatalom, ha van. Mert ha ők eltűnnének, az emberiség legtöbb problémája azonnal megoldódna. S ha valaki, ők megérdemelnék a szalma-horrorok szénné égetését. 

Az ötletszerű ítéletvégrehajtás azonban azt sugallja, Isten nem a szeretet, nem az igazságosság. Vagy azt, hogy nincs is Isten. Bár akkor meg a vétség, a bűn válik kérdésessé. Mert ha nincsen Isten, akkor ki hozta a törvényt? Illetve a Pokol ura hozná az erkölcsi törvényeket, aminek a megsértése halál, és aminek betartásával az emberiség  erkölcsileg feljebb léphetne, elérhetővé válna a kollektív boldogság? Ööö... Ez így nem bagatellizálható katyvasz lenne. 

Remélem, nem errefelé lyukad majd ki a második kötet! (Ja, igen, a történet, nagy-nagy szerencsére zárt végű, nem csináltak belőle rétestésztát.) 

A rajzokról

Nos, csuda érdekes ez a szempont. Pár szót már mondtam róla. Az a gond, hogy fogalmam sincsen, nem tudom megfogalmazni, belelapozva mi is fogott meg? Nem az az elképesztő fotórealisztikus ábrázolási forma, ami miatt később percekre leragadtam egy-egy kockánál. Azt csak később, olvasás közben vettem észre. Több esetben egészen közel tartva a szememhez makróztam egyes képeket, hogy akkor most fotó vagy rajz? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Valami elképesztő, ugye? De mondom, nem ez volt, ami miatt kihoztam a könyvtárból a könyvet. Bár önmagában már emiatt is megérte volna. 

A fotószerű háttér előtt mozgó figurák messze nem olyan kidolgozottak mint a háttér. Mégis élnek. Hiába mangások. 

Úgy gondolom, e kettő, a háttér és az alakok eltérő, de mégis egységbe olvadó stílusa teszi egyedivé a The Hellbound képeit. 

• 
• 

Az elképesztő részletességű háttér nélküli rajzokkal sincsen baj. Az alakok kifejezők, az arcok, mozdulatok, beállítások plasztikusak, ugyancsak élvezhetők. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A tempóról és a dramaturgiáról már beszéltem. Írtam. S úgy áll össze mindez, hogy mondom, simán kedvences lett nálam a könyv. 

Ha valami rosszat kötelezőn mondanom kellene róla, az talán ennyi lenne: nem tudom, a papír teszi-e vagy a nyomdai technológia, avagy talán teljesen tudatos, de a végeredmény fekete színei inkább szürkék. Ezáltal néha hiányzik a képek szemnek kellemes kontrasztja. Volt három kép, ahol emiatt konkrétan képtelen voltam kivenni, mit is látok. Emberi alakok nélküli rajzok voltak. 

De ha e kettőt, a képek szürkeségét és azt, hogy a kedvenceim között landolt a történet, egymás mellé teszed, adja magát, hogy az utóbbi a hangsúlyosabb és döntőbb.

 

Fumax, Budapest, 2022, 312 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634702245 · Fordította: Kiss Julianna Brigitta ·

9,5/10

2022 szeptemberének eleje. Szombat reggel. Nem akartam ma korán kelni, mert megyünk Bélapátfalvára Bí becenevű sógor ötvenedikjét ünnepelni, és még ma haza is jövünk, de mégis felébredtem hajnalban. A bélésem ébresztett, de ettől ki is pattant a szemem. Megírtam hát a fenti értékelést. 

A fiammal vagy három órán át beszélgettem tegnapelőtt. Csuda érdekes egy kancsemete. Volt, hogy már emelt hangon beszéltünk egymással, de aztán megint lecsendesültünk és higgadtan folytattuk. Elsősorban a közös múltunkról és a családtagok kapcsolatainak a lehetőségeiről beszéltünk. Volt amiben egyetértettünk, volt, amiben nem. De beszélgettünk. S nagyon jó volt beszélgetni vele. 

Egy aprósággal kezdem: a magyar kiadás betűtípus-választása eléggé félrenyúlás. Mert azonnal Fredrik Backman könyveit juttatja észbe. (Utólag olvasgattam a molyos értékeléseket: bizony, nem csak nekem.) Mindenestül. Az még rendben van, hogy a magyar kiadó ugyanaz, de szó nincsen valami kiadói, belső sorozatról. Ami indokolná a hasonlóságot. Pusztán csak egyfajta pavlovi reflex kiváltásáról. Kétségtelenül, hogy stílusban, fajsúlyban nincsen messze egymástól a két szerző. De ennyire közel sincsen. 

*

S ha már borító, még egy apróság... A magyar kiadás neon-betűi irgalmatlanul és indokolatlanul tolakodók és közük nincsen a tartalomhoz. Nem brutálisan rossz, csak nem jó. A német verzió szerencsésen visszafogottabb. 

S ha már német kiadás: pont én vagyok az, aki morgok a könyvek, filmek címeinek a megváltoztatása ellen. Azért, mert a címet nem a marketing részének tekintem, hanem a mű egészének integrált részének. Viszont ebben az esetben olyat mondok, amit talán még én is megbánok, olyat, mint eddig soha: a magyar cím jobb mint a német eredeti. Az ugyanis a kép félrevezető is lehet, mert van benne valami nagyon átlagos, evangelizációs felhang. A magyar cím tréfásabb, sokkal jobban átadja a regény tartalmát. (Na, jó, ebben az értelemben a cím valóban marketing-rész, rendben van.)

*

Ja, tényleg, van egy fotóm Hans Rath-ról. Aki kezdetben a mezőgazdaságban dolgozott. Meg benzinkúton. De volt építőmunkás, színpadi technikus, színházi kritikus, majd forgatókönyv-író is. Mármint azon kívül, hogy könyveket ír. A weboldala szerint a könyveiből eddig 8+5 jelent meg. Nyolcat egyedül, ötöt társszerzővel publikált. Ezeken kívül három antológiába válogatták be egy-egy novelláját. Kilenc forgatókönyvéből forgattak filmet. (Forrás: Rath weboldala.) Két évvel idősebb és a fenti megjelenéseivel mindenképpen gazdagabb nálam. 

Magyarul eddig három könyve jelent meg, a három Jakob Jakobis. Aminek a címei németül mind úgy kezdődnek, hogy Azt mondta Isten:... Most, ugye, ennek a sorozatnak az első kötetéről beszélgetünk. Van még két része, kifotóztam a moly.hu-ról:

*

Jakob Jakobi pszichológus. Annyira nem jó szakember. Vagy peches. A fene se tudja, a praxisa mindenesetre összeomlófélben van. A házassága már túl van az összeomláson. Anyuci örökölt hű, de sok pénzt, és inkább kitette Jakob szűrét, még mielőtt megfelelőtlen gondolatai támadhattak volna a felesége vagyonát illetőn. A húzás valamelyest érthető, a helyiértékeket a helyére tette, a kapcsolatot ennek megfelelőn tökéletesen szétzúzta. Jakob szerint nyert azzal, hogy vesztett egy feleséget. A pénz soha nem érdekelte igazán.

Viszont a dolgai nem mennek túl jól azóta. 

Ráadásul a felesége rendszeresen zaklatja, hadd segítsen már rajta. Pénzzel. De legalább dugjanak még! Ha a pénze nem is kell.  

Jakob egy ilyen segítség-kísérletből fakadón törött orral kerül a kórházba. A feleség új férje követte az asszonyt az exhez. S ott derült ki, hogy pehelysúlyú ökölvívó. Jakob orrcsontjának bőven elég a pehelysúlyúság is. A kórházban ismerkedik meg Abel Baumann-nal. Aki bár pillanatnyilag bohóc, de azt állítja magáról, hogy voltaképpen nem más, mint maga Isten. Aki éppen pszichológust keres. 

Jakob persze nem veszi komolyan Abel önazonosságát. Hogyan is vehetné? Azt sem hiszi el, hogy Abelnek lenne pénze kifizetni, ha kezelné őt. Aztán az utóbbiról kiderül, hogy vaskos tévedés. Jakob végül elfogadja a kihívást: nekivág, hogy meggyógyítsa Istent. Az ő értelmezésében, hogy visszaállítsa Abel ember-tudatát az Isten-komplexus helyére. 

Aztán egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik. Abel kitalálja Jakob gondolatait. A kiürült kávéscsésze egy szempillantás alatt újra teli lesz, és kávéskancsó, kávékiöntő,  -főző sehol a közelben. Abel előre látva, hogy meg fog történni, megakadályozza, hogy egy bomba felrobbantsa őket. És így tovább.

Csak érdekesség, hogy Abel volt feleségét Marianak hívják. Akinek az új férje Josef. A fiuk pedig Christian. Aki szerzetes. 

*

A könyv tréfás. Komolyan az.

Bár nem kacagós, de roppant derűs. Egy pillanatra sem sértő vagy vallásgyalázó. Cserébe néha elgondolkodtató. Például arról, amivel sokan érvelnek, Isten létezése ellen: miért nem mutatja meg magát valami csodálatos dologban, miért nem ad egyértelmű jelet, hogy van és létezik? A könyvben Abel alias Isten visszakérdez: és mégis mi lenne az? Milyen jelet kellene adnia, amit mindenki elfogad? Amit nem magyaráznának félre? Amire mindenki azt mondaná: van Isten? Jakob azt mondja, jósoljon meg valami hatalmas katasztrófát, amit senki sem láthat előre. Mire Abel visszakérdez: rendben, megjósolja, De akkor meg nem az lesz a baj, hogy ha előre tudta, miért nem akadályozta meg? Milyen Isten az ilyen? 

A könyv meg ilyen. De nem csupán filozófiai beszélgetős, cselekménye is van. Egyfajta road movie. Amit elvileg nem szeretek. De ez nem úgy road movie, hanem máshogyan. 

* 

Mindvégig nem tudtam eldönteni, milyen véget szeretnék a könyvnek, isteneset vagy pszichológusost? Abel legyen Isten, vagy ne legyen Abel Isten? Ha nem ő Isten, akkor ki legyen? Egy jópofa csaló, vagy egy tévképzetes bomlott elme, a maga rendszerével? 

Úgy éreztem, bármelyiket simán el tudnám fogadni, de leginkább egyiket sem. Félő volt, hogy bármelyik, az nem lesz jó vég, valahol félresiklik valami a hangulatból és a mondanivalóból. 

Jelentem, nem így történt. A szerző állást foglalt, világosan, egyértelműen, mellőzve bármiféle konkrét teológiát, fittyet hányva a pszichológiára, és a műve belső rendszerének megfelelőn elmondta, kicsoda is Abel. S tudod, mi van? Az égvilágon semmi bajom nem volt az ő megoldásával. 

Az az igazán meglepő a számomra, hogy Rath könyve(i) kedveltek az olvasók körében. Pedig Istenről van szó benne. Még ha Jézusról nincs is. De jól van ez így. 

*

Túl a valláson, az Isten-micsodán azért ez egy regény. S bár voltaképpen bármilyen világnézetet erőteljesen képviselő regényt felfoghatunk propagandának, mégiscsak a belső értékei vagy éppen értéktelensége dönti el, hogy irodalomként miképpen funkcionál. Sőt, alapvetőn az élvezeti értéke is fokmérő. A kettő, ugyebár nem feltétlenül csereszabatos. (Erről már többször írtam, a hívószó E. R. Burroughs és mondjuk Patricia St. John.) 

Nos, sommásan azt mondom, Rath regénye alapvetőn minőségi szépirodalom. És ebben az esetben a hangsúly a minőségi szón van. Én egyébként már úgy vagyok, hogy ha egy szöveg nem köt le, legyen bármilyen minőségi, legyen bármennyire szépirodalom, minősítgetés nélkül simán félredobom. S ha tetszik, minősítgetve is lelkesen tudok róla írni. Na, nekem ez Rath-könyv tetszett! 

 

Animus, Budapest, 2016, 240 oldal · ISBN: 9789633244265 · Fordította: Torma Péter

10/10

2022 szeptember első napja, és bimmbamm, meg is jött az ősz, itt van újra. Bakker elmúlt ez a nyár is! Jó volt csak Szerelmetesfeleségtársammal nyaralgatni. Nagyon jó. Simán tudok csak vele kettesben is nem unatkozni, és nem unom őt. Annak ellenére, hogy azért vannak feszültségeink, megoldatlanok is, meg veszekedtünk is Debrecenben. Mégis élvezem a társaságát nagyon. 

Geri fiammal meg egyre jobbakat, őszintébbeket beszélgetünk. Bár néha provokál a gyerek, fel is tudja baxni az agyamat, aztán röhög rajtam, de nem érdekel, annak örülök, hogy nem kell alakoskodni vele, lehet őszintén fogalmazni, nem játszmázik, nem menekül, nem támad. Beszélgetünk. Bakker, tényleg, öt óra van, ígértem neki, hogy felhívom! Hívom is, bocs, megyek!

Adva van egy kétpólusú világ, a Nyugat és a Tábor-Kelet. Az előbbi az, ami, az utóbbi a kommunista blokk, a Szovjetunió vezetésével, A két pólus cinkos egyezségen alapuló hidegháborút folytat egymás ellen. PKD nem szokott humoros lenni, de itt és most mégis az. Ugyanis az egyensúly megtartása a fegyverkezésen alapszik. Azonban az mindenkinek világos, hogy Hiroshima után nincs kérdés, mi a továbbfejlesztés egyértelmű és visszavonhatatlan következménye.

De mert a két pólus továbbra is létezik, és az egyensúlyt fent kell tartani, mindkét tábor paraképességű fegyvertervezőket alkalmaz. Mindkettő egyet-egyet. Nyugaton Lars Powderdry-nak, Tábor-Keleten Lilo Topcsevnek hívják a látnokot. 

Ezek a fegyvertervezők valamiféle vegyi szerekkel segített transzban megkapják a fegyver-ötleteket. Amiket aztán a megfelelő hozzáértők kivonatolnak és olyan tökéletesen haszontalan használati tárgyakat kreálnak belőlük, mint amilyen a borítón is van. Vagy amit a történet mottója mond. 

A 207. fegyvertétel vezérlőrendszere, amely hatszáz miniatürizált elektronikus alkatrészből áll, a  legjobban zománcozott kerámiabagolyként alkalmas a kivonatolásra, amely csak a tudatlanok  szemében tűnik dísztárgynak; a beavatottak azonban tisztában vannak vele, hogy ha a bagoly fejét  eltávolítják, az üreges testben szivart vagy ceruzát lehet tárolni.

Az ENSZ-NY Nembiz Tanács hivatalos jelentése, 2003. október 5., beterjesztó: „A" konkurens  (személyazonosság biztonsági okokból titokban tartva; lásd a Tanács XV 4-5-6-7-8 határozatait)

A transzállapotban alkotott „fegyverek” meglététől megnyugszik a lakosság. Megnyugszik, mert nem tud a kivonatolásról. Csak azt látja, hogy az ő térfelén játszók foglalkoznak és gondoskodnak a védelemről. 

Aztán, ahogy mondani szokják, szar kerül a palacsintába: megjelenik egy műhold az égen, amelyet nem a Nyugat és nem is a Tábor-Kelet lőtt fel. Majd még egy előbukkan. Aztán sokasodnak.

Egyértelművé válik, hogy idegenek figyelik meg a Földet. Ami fegyver híján tökéletesen védtelen. Kellene valami hatékony védekezési lehetőség. Nyugat és Tábor-Kelet összeadja, amije van: Lars Lars Powderdryt és Lilo Topcsevet.

Akiknek életükben első alkalommal valódi fegyvert kellene alkotniuk. Lars a bizakodóbb, Lilo a távolságtartóbb. Lars, hiába is van szeretője, ismeretlenül is vonzódott Lilohoz. Már akkor, amikor sok esély nem is volt a találkozásra. Még mielőtt egyáltalán látta volna, hogyan is fest a hölgy. Hát úgy fest, hogy nem is hölgy, sokkal inkább kiszámíthatatlan vadmacska. No, nem nagyon, de előfordul, hogy simán meg akarja ölni Larsot. 

Tehát a közös munkájukat nem kicsit befolyásolja mindaz, amit egymás iránt éreznek. Ami annyira intenzív, hogy amikor összefutnak Lars nyugati szeretőjével, az fegyvert ránt és meg is húzza a ravaszt. Robbanógolyó hagyja el a kis marokfegyver csövét...

Vagyis van itt konfliktus talajszinten és fent az emeleten is. Mintegy teljesen emberi az emberiség legnagyobb konfliktusa is. Mondhatnók, milyen legyen, ha nem olyan? Ebben az esetben persze PKD-s emberi. Ami szintén ebben az esetben olyan kis magától értetődőn úgy tűnik, valóban hasonlón zajlana hasonló konfliktusban. 

Gondolkodom, mondjak-e többet a történetről. Bármit is. Legyen elég, hogy tipikusan PKD-s a befejezés. Mondjuk az sem mellékes, hogy van befejezés, lesz megoldás az űrből jövő támadás kivédésére. Igazi, PKD-s megoldás. Olyan kis abszurd, olyan kis tréfás, olyan, hogy az ember csóválja a fejét, hogy mekkora ökörség, Aztán megérti a jelentését, az üzenetét. 

Nem nagy dolog. Nem rogyasztja az eget a földre, nem korbácsolja a városok fölé a hullámokat, és nem olvasztja meg a hegyek hósapkáját sem. S nem változtatja meg az emberi történelmet sem. Sajnos. A PKD által megtalált konfliktus-csodaszer: az empátia. Segíteni kell a másikat, hogy kijusson a maga labirintusából. S ettől megszűnne minden háborúság. Mert ha egymás felé fordulnánk és nem egymás ellen...

Olcsó? Közhelyes? Ezen a helyen valahogy mégsem. Inkább poénos és kedves. Meg döbbenetes, hogy még ezzel is vissza lehet élni. Mert PKD nem lenne PKD, ha nem lenne PKD: képes még egy ilyen üzenetbe is csavart vinni: ha a másik kijut a labirintusából, megszűnik annak a lehetősége, hogy segíthessünk neki. Ezért végső soron feltétlen szükségletünk a segítségadás, de mert feltétlen szükséglet, ezért feltétlenül szükséges, hogy legyen kinek segítséget adni. Vagyis a végső cél nem is a másik megsegítése, hanem önmagunk szükségletének a kielégítése. Azt a csavaros PKD-mindenit! Úgy akarunk segíteni, hogy minden maradjon, ahogyan van: a segítségre szoruló érezzen némi enyhülést, de maradjon a maga pozíciójában, helyiértékén, hogy továbbra is segíteni lehessen neki. Ámen! 

 *

PKD 1964-ben, a pályafutása közepén jelentette meg A tökéletes fegyvert. Mögötte is, előtte is voltak olyan munkái, amelyek alapnak számítanak a PKD-életműben. A tréfa alapvetőn nem alapvető eszköze, egyáltalán nem jellemző rá. A tökéletes fegyver ebből a szempontból a leginkább figyelemreméltó. Természetesen túlzás tőle könnyes röhögést várni, de PKD-hez képest meglepően könnyed és mosolyfakasztó a regény. Ezzel együtt nem tartom se felületesnek, se összecsapottnak. Van, aki igen. 

Leginkább egy elgondolkodtató, bár kétségtelenül naiv narratívája a hidegháborúnak, az eszmék gyilkos harcának és a titkosszolgálatok működésének. Nem véletlenül ugrik be róla akár még A magas szőke férfi, felemás cipőben is. Természetesen ez is csak erős túlzással hasonlítható Dick művéhez. Vagy Dick regénye a filmhez. 

Agave Könyvek, Budapest, 2022, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635980215 · Fordította: Pék Zoltán

8/10

2022 augusztusnak utolsó napjai, Debrecenben. A tegnapi program a Nagytemplom és kiállításai, meg a Déri Múzeum. Nagytemplom: eredeti vizsolyi Biblia, maga az épület, Déri múzeum: elsősorban és mindenek előtt Munkácsy Trilógiája. Amikor orrba vág a történelem és nyakon ragad az igazság. A valamelyest kiábrándító az volt, hogy a múzeumban a trilógia után volt még egy kiállítóterem. Egy teljesen koncepciómentes, szedett-vedett kiállítással, amit ráadásul fordított kronológia szerint kellett végignézni, mert úgy volt a menetirány. A magasztosságból visszazuhantunk egy egyébként nem bántó laza megfogalmazásos útmutatásba (a tárgyak mellé tett feliratokról beszélek). Amivel önmagában véve az égvilágon semmi baj nincsen, csak a Krisztus-képek után volt kiábrándító. 

Aztán beültünk a Piac téren az első kajáldába, amit megláttunk, és este hat felé megebédeltünk, majd elücsörögtünk úgy másfél órát egy sör és egy kávé mellett. 

Nagyon szeretem én ezt a nőt, aki a feleségem! Nem nyavalyás, nem hisztis, viszonylag konzekvens, ritkán nem az, okos is, szép is. Apropó! 

Megfigyeltem, tudományosan: Debrecenben nagyon kellemesen vastagcombúak a nők! Aki nem az, az nem debreceni. Még a Déri Múzeum előtti szobrok is vastagcombú nőket formáznak. Az egyik elé, a szobor pózában be is állítottam Szerelmetesfeleségtársamat, de nem engedte posztolni a fotót. Viszont megjegyezte: 
– Ha itt nőttem volna fel, nem lett volna kisebbségi érzésem, simán elvegyülök. 

Mert neki sem pálcika málnakeverői vannak. Vagyis pillanatok alatt debrecenivé vált, és simán elhiszi ezt neki minden jó megfigyelő. 

Mondtam is neki, hogy mennyivel jobb itt, mint Pesten, nem kell válogatni a nők megnézésében. Csak azt kell kiszűrni, kit ne nézzek meg. S ha egyszer úgy alakulna, mennyivel nagyobb esélyem van, hogy megfelelő testalkatú nőt találjak. (De el ne hidd, ez csak évődés ám!)

 Írta : Giancarlo Berardi – Lorenzo Calza
 Rajzolta:  Paolo Di Clemente 

Az első, magyar nyelvű Júlia-kötet, A halálos házasság erénye a remek tempó, a pompásan kitalált szerkezet volt. A másodiké, A Nap szeme című történeté ugyanez, tetézve egy adag akcióval, illetve valláspszichológiával. Mindkettőről hosszan lelkesedtem. 

A kriminológus Julia ezúttal egy családi drámával kapcsolatban fog nyomozásba. Adva van egy dúsgazdag, ámde érdekesen csonka család. Anyu meghalt egy autóbalesetben, Apu életben maradt. A Gyerek nem volt velük. Az élet megy tovább és együtt éldegélnek a dúsgazdag Anyós házában, aki a Gyerek (úgyis mint Unoka) miatt megtűri a háznál Aput. Bár szeretni nem szereti. Apu nem omlik össze Anyu halála miatt. Igaz előtte sem volt mintaférj, egyáltalán nem csupán Anyu testesítette meg számára a női nemet.

Aztán egy nap Apu rosszul lesz egy étteremben, kórházba szállítják, de az orvosok nem tudják megmenteni. A halála roppant gyanús, a jelek mérgezésre utalnak, esélyt sem adnak a természetes halálnak. Apu megmérgezésére gyakorlatilag mindenkinek lett volna indoka. Anyósnak is, a ház komornyikjának is, a keleti szakács-házaspárnak is, a kertésznek is, a sofőrnek is, az égnek, a földnek is. Tulajdonképpen jó, hogy Apu nincsen többé, de azért ez mégis gyilkosság volt. Ki kell tehát deríteni, ki tette? (Természetesen nem fogom elmondani a megoldást.)

* 

A történet címéről egy nagyon rövid gondolat. Illetve nem is annyira a címéről, hanem annak magyar fordításáról. A kötet eredeti címe: La casa dei veleni. Szó szerinti fordításban: A mérgek háza.  Ebből valóban adja magát A mérgező otthon cím. Csakhogy mégsem a legszerencsésebb ez a változat. Azért nem, mert ez a szóösszetétel inkább valami ökokrimit sejtet manapság. Az építő olyan alap- vagy kötőanyagokat használt fel, amelyek az idő múlásával az emberi szervezet számára gyilkos vegyületeket bocsátanak ki. Vagy: a felhasznált építőanyagok, az időjárás, a talaj savasságának mértékében, az esővíz összetételének megváltozása miatt, vagy bármi okból bomlani kezdenek és gyilkolnak. Vagy a szellőzőrendszerbe olyan mikróba, fertőzött por, akármi és bármi kerül, ami megmérgezi az emberi tüdőt. Vagy... és vagy. Tehát a lényeg, hogy a mérgezést nem maga az otthon, a ház, a matéria végzi, hanem az abban élő emberek uralkodó hangulata, szellemisége. 

Az eredeti olasz cím szó szerinti fordításának a használata emiatt talán szerencsésebb lett volna. Bár kétségtelen, hogy ott meg a többes szám használat indokolatlan: a történetben egyfajta méreg van. Ha azonban a méreg szót egyes számban használom megint egész más következtetésre jutok: A méreg háza. Vagyis ahol mindenki dühös. Jó, talán még igaz is, csakhogy itt nem dühről van szó, hanem a halált kiváltó kémiai szerről. 

A mérgező család cím, amely távolabb van ugyan az olasz eredeti szó szerinti fordításától, találóbbnak tűnik.

• 
• 

*

A történet írói, a sorozatgazda Giancarlo Berardi és alkalmi társa, Lorenzo Calza meg sem próbálják titkolni, hogy ez a történet Agatha Christie munkássága előtt tiszteleg. Ez a tisztelet leginkább a statikusságban nyilvánul meg.

A Julia első két története sem volt kimondottan akciókrimi, (bár A Nap szeme majdnem), de azért mozgalmas volt. A mérgező otthon egyáltalán nem az. Ez önmagában még semmit sem jelent.

Ha egy történet egyetlen térben játszódik, attól még simán lehet érdekes is, izgalmas is. Kapásból két film jutott eszembe példaként: A tizenkét dühös ember, A halál és a lányka és az Oxigén.

A statikusság egyáltalán nem jelent azonosságot a dráma és az érdekesség és az izgalom hiányával. Egy statikus helyzetben a szereplők viszonya, kapcsolata, kapcsolatrendszere vagy éppen az élethelyzete simán érdekfeszítővé teheti a történetet.

Agatha Christie esetében a feszültséget az adja,hogy az éppen aktuális nyomozója, hogyan, miképpen illeszti össze az információmorzsáit kerek, egész történetté, s az összeillesztés során hogyan kerül egyre közelebb az elkövető(k) személyéhez. A hölgy meglehetősen konzekvens volt ebben, talán egyetlen könyve van, amely magasan kiemelkedik ebből a szisztémából: a Tíz kicsi néger. (Hihetetlen, mennyire nem polkorrekt ez a könyvcím. Miért pont néger? Ráadásul képletesen a négerek gyilkolódnak, mert megérdemlik. Vajon mi indokolja, hogy a négerek érdemeljék csak meg a bűneikért a halált? S egyáltalán, mi az, hogy néger? Miért nem afroangol? Van itt baj, csőstül!) 

Tehát ebben a kötetben teljesen felesleges akciót, izgalmat, különösebb cselekményt keresni. Julia és bűnüldöző társai jönnek-mennek a házban, a házból ki-be, beszélgetnek ezzel-azzal, majd az összeszedett információk alapján ott áll előttünk az igazság. Amit a főhős, Julia összefoglal. 

Agatha Christie egyik erőssége, hogy amikor az éppen aktuális nyomozója összefoglalja, mi történt és hogyan, az ember megdöbben a gyilkos személyén és a nyomozó hozzá vezető útjának a logikáján. Aztán mindenki kapitulál: a gyilkos, a hallgatóság, az olvasó... 

Ebben az esetben olyan történt, ami ha nem is soha, de a legritkább esetben: kitaláltam ki volt a gyilkos. Az vezetett rá, hogy tulajdonképpen bárki lehetett volna, mindenkinek meg volt a maga indoka arra, hogy Aput jégre tegye. Ám az a szerző, aki az én cseppet sem erős megfigyelőkészségemmel és logikámmal nem tud kibabrálni, nagyon hányavetinek kell lennie. Vagy tehetségtelennek. De tudjuk, hogy a Bonelli-istálló szerzőire ez a kitétel nem áll meg.

*

A cselekmény statikussága megengedné ugyan a feszes tempót (lásd a fentebb idézett két filmet!), de a szerzők nem élnek vele. Illetve a történet fő problémája éppen a tempó rossz megválasztásában rejlik. Sőt, leginkább a tempó hiányában.

Az, ami az eddigi két Julia történet legjellemzőbb sajátja, a feszes, filmszerű szerkezet következetes alkalmazása, itt teljesen hiányzik. Sőt, nekem egyáltalán, maga a szerkezet hiányzott.

Julia nem megismeri, összeállítja az igazságot, hanem mintegy megvilágosodik. Az egyik pillanatban még tapogatózik, a másikban olyan tisztán lát, hogy csuda. Nem tudjuk követni, csak elfogadjuk, hogy ez történt. 

A három új szereplő, Julia nagymamája, testvére és az óceán túlpartján élő szerelme is csak azért van a történetben, hogy legyen valami párhuzamos, de legalábbis másik szál, ami eltér a gyilkosság helyszíne házától. Különösebb dramaturgiai jelentését a megjelenésüknek nem sikerült felfedeznem. Ami jelentése van, az kicsit szájbarágós, bármennyire igaz is: a pénz nem boldogít, a család boldogságát mindig a leggyengébb láncszem határozza meg, a szeretet a legnagyobb összetartó erő, etc., etc., etc. 

* 

S mert képregény, a rajzokról is mondanom kell valamit. Felszínesen nézve a grafikus hozta a Julia megszokott, elvárt színvonalát.

Azonban eljutva az utolsó oldalig, az tűnt fel, hogy semmi sem tűnt fel. Bár úgy tűnik, nIncsen baj a rajzokkal, hozzák a színvonalat, de aztán mégis valami hiányérzet a végső benyomás. Nem találtam egyetlen olyan nézőpont, látószög, arckifejezés, ami megmaradna bennnem, az olvasóban (nézegetőben).

Tisztes iparos munka, amit kapunk, de azon kívül, hogy elmondja, ami a történet, meg sem próbál többet mondani. A rajz ebben az esetben csak és kizárólag illusztráció, semmiképpen sem többlettartalom.Mielőtt félreértenéd: olyan értelemben illusztráció, ahogyan egy prezentációnál a cég kiadásainak-bevételeinek grafikonja illusztrál. Színesít, plasztikusabbá tesz, de nem kell önálló életre, nem hordoz önmagában hangulatot, mondanivalót. Ne feledd, egy képregényről beszélünk! 

Éppen ezért, amikor kiválasztottam az ebben a bejegyzésben citált képeket, véletlenszerűen fotóztam, mert nem volt hová visszatérnem, nem volt bennem tűz, hogy megosszam veled a kincset, amire leltem. Mert nem kincs, hanem tisztes iparos munka. 

*

A Julia tetszési indexe a blogomon eddig 2:1. Egyáltalán nem rossz arány ez. Őszintén remélem, hogy sokkal inkább tükrözi a magyar szerkesztőjének a melléfogását, mintsem az olasz sorozat 326 kötetének az arányait. Bár még akkor is, 216 jó sztorira jutna 108 gyengébb. 

Anagram Comics, 2022, puhatáblás · ISBN: 9786155947247

6/10

2022 augusztusának vége. Debrecenben vagyunk. Szerelmetesfeleségtrásam nagyon szerette volna látni Szabó Magda szülővárosát. A belvárosban lakunk párszáz méterre a Nagytemplomtól, szemben egy plázával. Modern a lakás, van hozzá zárt parkoló is a kocsinak. 

Tegnap sétáltunk egy nagyot. Az alapvető cél a Lugas söröző volt, ahol, ügy tudtuk, mérnek Bernard sört. Hát nem, csak üvegesük van. De az is lecsúszott. Némi szederpálinkával. 

Nem lényegtelen, de a lényeg mégis az, hogy így első blikkre nagyon tetszik ez a belvárosi rész. Debrecen megnyert magának. A Nagytemplom előtt téren éppen egy érdekes kosárlabda-világbajnokság zajlik. Amióta itt vagyunk, folyamatosan. Egy kosárra játszanak a négy-négy fős csapatok. A pálya köré igen magas lelátókat építettek, fölé ponyvatetőt húztak, fények, hangok, panem et circenses, de jó értelemben. 

Tegnap meglestük az egyetemi várost és az Aquaticumot. Az utóbbi természetesen Szerelmetesfeleségtársam kívánsága volt, ha reajtam múlik, eszembe nem jut érdeklődni, az utóbbi években én az egész hátralévő életemre kifürödtem medenceileg magamat. De az Aquaticum nagyon tetszett. Különösen a gyerekmedence, a léghajó vázzal, a szerelt csővé varázsolt csúszdával, a dzsungel-fílinggel. Gyerekként megőrültem volna a boldogságtól egy ilyentől.

Megint könyvtár. Nem is figyeltem Gaiman nevét a borítón, csak belelapoztam az impozáns kötetbe, s a képi világ azonnal megfogott. Meg az, hogy Sherlock Holmes és Watson. (Ez a könyvben árnyaltabb, de mégis adja magát. Mondjuk én már ezt az árnyalást sem értettem, de legyen ez is az én hibám.)

Eddig bármi Gaiman-nel próbálkoztam, valahogy lepattantam róla. Olyan mintha lenne egy jó ötlete, mintha elindulna valamerre, de aztán kiderül, hogy bár az ötlet alapvetően remek volt, de azzal, hogy arra indult, amerre, valahogy tönkretette. A legkevesebb bajom talán a Csillagporral volt. Igaz, eléggé semmilyennek találtam, de legalább szórakoztató módon. Filmen láttam. Olyan értékelést ne is keress, amit róla írtam. Mármint a Death-en kívül. Azért ne, mert próbálkoztam én, de érdektelenség vagy túl heves fejcsóválás miatt rendre félbeszakadtak az olvasásaim. Az amerikai istenek még filmen sem ment... A Lucifer sorozatot Szerelmetesfeleségtársam miatt végignéztem, s bár nem tartom magamat sem bigottnak, sem prűdnek, de egy idő után kimondottan és nagyon bosszantott az a tömény, fájón ostoba blaszfémia, ami az egészből áradt. Mintha az egész sorozat pusztán azért született volna, hogy Gaiman ki tudja mondani: Isten egy önző, érzéketlen despota, átbaxarintja még az angyalait is a palánkon, és kommunikációképtelen. Vagyis gonosz. Bezzeg Lucifer, ő annyira őszinte, hogy hazudni is képtelen.... Ahhh...!

Nem azt mondom, hogy Gaiman rossz író. Nem az. Azt pláne nem, hogy nincsen fantáziája. Ez gigabaromság lenne. Különben is, egy szimpatikus krapek.

Csak valahogy azt érzem, szemfényvesztés, amit csinál. Általában a következő a helyzet. Van egy viszonylag jó ötlet. Az sem baj, ha az eredetije már foglalt valahol. Shakespeare sem saját anyagból dolgozott, aztán mégis mindenki neki tulajdonítja az összes sztoriját. Aztán az ötlet megkapja maga köré a panelokat, helyet, teret, időt, cselekményt. Itt már szokott bajom lenni. Esősorban az, hogy a történet hangulatához képest a cselekmény egésze valami elképesztőn getva. S azon alapszik, hogy Gaiman kiforgat valami addig bevett alapsztorit, és ez a hűha-meglepetés. Meg is érkeztünk a Smaragdzöld tanulmányhoz.

*

Hol is kezdjem ezt a végződést? Kezdem a pozitívumoknál. A könyv gyönyörű, a Fumax, szokása szerint, ismét kitett magáért. Kényelmes méret, stabil kötés, gyönyörű a nyomás, élénkek, csodásak a színek, hiba nincsen.

A rajzok azonnal megfogtak. Nézd csak ezt az elsöprő nyitóképet! 

A rajzstílus a realitás és a karikatúra határán van. Eszembe jutott az egyik állandó viszonyítási pont, Korcsmáros Pál neve, különösen, mert a színezés a Garisa H Zsolt–Varga „Zerge” Zoltán duó méltó Rejtő-újraálmodásait juttatta az eszembe. Azok meg felettébb tetszenek. Ahogyan ezek a rajzok is. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

S ahogyan a fent mutatott nyitókép ígéri, az utcarészletek, a többszereplős jelenetek ugyancsak impozánsak. Vagyis a rajzokkal, a színezésekkel az égvilágon semmi baj, probléma, fennakadás nincsen. Sőt, sőt, sőt! 

• 
• 

*

Maga a történet... Nos és hm, nem tudok vele mit kezdeni. A gyenge láncszem. A fülszöveget csak utólag olvastam el, amikor teljesen bekavarodtam és el voltam képedve. Azt mondja: 

A természetfeletti bűnügyi történet
Sherlock Holmes világát vegyíti össze
a lovecrafti Cthulhu-mítosszal. 

Utólag azt mondom, nem kellett volna. Egyiknek sem tett jót. Ráadásul még ez a Sherlock Holmes-világa sem állja meg a helyét, mert Gaiman itt is kavar egy mocsok nagyot. És olyan izébizé, most hová szarjak a végeredmény. 

Azért hebegek-habogok, mert a tartalom elárulása nélkül képtelenség elmondani, miért nem jó ez a történet. Vagyis ha tovább olvasol, megtudsz olyan dolgokat, amiket jobb, ha nem tudnál, ha frusztrálnak a spoilerek. 

Közben átgondoltam, amit két bekezdéssel fentebb írtam: a Sherlock Holmes-világa kitétel teljesen megállja a helyét. Mert valóban az ő világában játszódik a történet. De hangsúlyos, hogy a világában. S nem ő a főszereplő. Meg nem doktor Watson. 

Vagyis Gaiman vesz két tökolyan figurát, mint akiket Sir Arthur Conan Doyle zseniálisan kiötlött, megalkotott és örökéletűvé tett, majd azt mondja, ők nem is azok, akiknek egyébként az első oldaltól kezdve mindenki gondolja őket. Az utolsó oldalakon kiderül, hogy a főgonosz, zseniális gyilkos, aki magas, ösztövér alak, pipával, s a szintén hűdegonosz jobbkeze, valami doktor Watson jól meglógott az utánuk nyomozó nyomozó elől. Akinek kiemelkedő képessége az apró jelek egybefüggő történetté összeillesztése. 

Mit mondjak? Nem megdöbbentő, nem meghökkentő ötlet. Pusztán csak olcsó fogás. Olyan jobb híján való. 

S ez csak egyik, a még enyhébb dolog. Nézz csak újra a borítóra! A mozdulat mit mutat? Igen, valaki vért töröl le egy pengéről. De ha figyelmes vagy, észreveheted, hogy hiba van a rajzon. A színezéssel: zöld a vér! Pedig vér az, én mondom neked!

Na, tudod-e, kinek, minek van zöld vére? Jó, igen, az új-guineai vakondgyíkoknak, persze. De azon kívül? Na, jól van már, de tényleg! Igen, három-hat méterrel a tengerszint alatt állítólag kivehetetlen a vörös szín, a vér is zöldesre vált. De ezen kívül, tudsz még valamit mondani? Bammeg, Mr. Spock, a Star Trek-ből...! Igazad van! De aztán? Különben is, a vulkáni űrhajóssal már közelítünk ehhez a képregényhez. Meg a borító zöld vérének a tulajához. Meg a Cthulhu-mítosz Sherlock Holmeshoz. 

Most figyelj! A zöld vér egy meggyilkolt herceg vére. Nem, nem arról van szó, hogy az arisztokráciája miatt zöld. Mert amiatt kék lenne, ugyebár. Hanem arról, hogy a herceg nem ember. Hanem egy szárazföldön élő, leginkább polipszerű faj egyede. Amely faj uralkodik az emberi fajon. Azt, hogy jobb lenne, ha nem tenné, nem szabad kimondani. NIncsen demokrácia. Ezért minden emberben az a kép él, hogy de jó nekik, hogy nem emberi az uralkodó család. Sherlock Holmes és a szárazföldi mítoszpolipok... 

Persze, Micimackó pedig Winnetou-val kapaszkodik Mary Poppins esernyőjébe, ahogy hallgatják a vészbanyák félelmetes dalát, a varázsitalról szólót (abban úgyis minden van!), a Pál utcai grundon, amire Matula bácsi vigyáz, Harry Potter varázspálcájával. Felettük meg ott köröz Nemó kapitány Nautilusa a kéktiszta égen. 

Összefoglalom: Sherlock Holmes, aki nem Sherlock Holmes nyomoz a zöldvérű, polipuralkodósarj gyilkosa után, aki nem más, mint Sherlock Holmes! És Sherock Holmes (aki tényleg az) okosabb és furmányosabb, mint Sherlock Holmes (aki nem is az, csak tökolyan mindenben). 

Érted már, mi a bajom? Azt még valahogy feldolgoztam, amikor a filmen Sherlock Holmes sétapálcás távolkeleti harcművészeti bemutatót tartott a London Bridge tetején az aktuális ellenével, bár már akkor a határán voltam a menjetek a fenébe feelingnek, de az még nem tűnt akkora baromságnak mint emez.

Maradjunk abban, hogy nézegetjük a képeket, jó? 

* 

Sajnálom, Mr. Gaiman! Ezek után nem rabolom tovább az ön idejét, hogy ön se rabolhassa balkézről vett ötleteivel az enyémet. Nincsen harag, ugye? Én sem haragszom ám. Csak feladtam... Van, ami után nincsen tovább, mert minek?

Marhaságok nekem is jutnak az eszembe, ehhez nem kell segítség, gondolkodnom sem kell... 

 Fumax, Budapest, 2020, 88 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701477 · Fordította: Limpár Ildikó

4/10

2022 augusztus vége felé. Bár még csak kedd van, egy munkanap van már csak a hétből, mert csütörtökön megyünk Debrecenbe, Szabó Magda városának nézésére, és ott is aluszunk. Nagyon szeretek Szerelmetesfeleségtársammal együtt lenni. Kettesben együtt. Szerinte csak szerelmesek vagyunk. Szerintem kicsit társfüggők is. Bár mindketten el vagyunk a másik nélkül is. Csak sokkal jobb együtt. 

Le Storie

A Le Storie-sorozatban a többi Bonelli-sorozattól eltérőn nem egy adott főhős mindenkori kalandjaival foglalkoznak a füzetek. A sorozat darabjai egymástól független, önálló történeteket mesélnek el. 

A kiadó ráadásul tényleg nem kötötte magát semmihez, sem térhez, sem földrajzhoz, sem témához, sem történelmi korhoz (bár a Vadnyugathoz igen feltűnő a vonzódás), sem időhöz, sem zsánerhez, kizárólag a kaland meglétéhez. 

Az első kötet 2012-ben jelent meg, azóta pedig, ha jól turkálom a sorozat oldalát, még 135 darab.  Érdemes egy kicsit elidőznöd ennek a Le Storie-linknek a megpislogásával! Nem nagy falat. De egészen biztosan érdeklődés- és vágyakozás keltő. 

Minél többet tudok a Bonelli Editore-ról, annál mélyebb az elismerésem. Nagyon ügyes a koncepció, és remek a kivitelezés! S csettintésre méltó a függőséget okozó kivitelezés. 

Nem tudom, honnan az információ, de a moly.hu oldalán a sorozat magyar kiadásáról azt olvasom, hogy lezáródott. Mármint a magyar kiadás. Eddig mindössze négy kötet jelent meg. Ezt látom, ha odanyitok. 

Rettentő csalódás. Anyagilag piszok megkönnyebbülés. De a maradék három kötetre szemet vetettem. Még mindegyik megvásárolható.

Formailag és könyvi minőségében semmi kivetnivaló nincsen ennek a kötetnek a magyar kiadásában. A5-ös méret, puha borítós, jól kézben tartható, masszív, jól olvasható, szép nyomatú, fekete-fehér kiadvány. 

Magánügyem, hogy a borítójával valahogy nem vagyok maradéktalanul elégedett. Nem annyira jellemző a történetre. Bár az is igaz, ha meg kellene fogalmaznom, mi lenne jellemző rá, hosszan töprengenék. De szerencsémre nem az alkotás, hanem az önjelölt ítész feladata az önfeladatom. 

A történet története

A történetről elég nehéz beszélni anélkül, hogy poéngyilkos ne legyek. De megpróbálok rettentő diszkrét lenni. 

Adva van egy filmsztár, Barry Melville. Jóképű, nagymenő, rengeteg film szereplője, a nők imádják, a stúdiók kapkodnak érte. De a sztár összeomlóban van: egy ideje valaki zaklatja, rászállt az életére. Régi ismerősét, Douglas Monroe-t hívja segítségül. 

Monroe magándetektív. Sztoikus, sőt, cinikus. Ja, nem mondtam, Hollywoodban vagyunk, valamikor az ötvenes évek táján.

Ez a Monroe-fickó kiköpött Humphrey Bogart, amikor éppen Philip Marlowe-t, Raymond Chandler örökbecsű magándetektív alakját játssza. De tényleg! Ügyes húzás ez a dupla utalás! Olvasóként már az első képkockák láttán képbe kerültem, helyre tettem a helyet, az időt, a hangulatot, a hangnemet és a nagyjából a várható sztorit.  Ez utóbbiban alaposan csalódnom kellett. Kellemesen. Pedig ha nem lett volna annyira meghökkentő a befejezés, hanem valami sablonosabb megoldás születik, ez a képregény akkor is jó. Így meg zseniális. 

No, igen a történetnél tartottunk...

Szóval a színész (aki egyébként, ha már Hollywood, hajadzik Errol Flynn-re, tudod, arra a réges-régi Robin Hood-ra) megbízza a cimboráját, segítsen rajta, nyomozza ki a zaklatója személyét és állítsa le. Barry Melville kezd összeomlani, s egyre több olyan dolgot tesz, ami az imidzsének igen rosszat tesz. Már fegyvere is van a védekezésre. 

A képben benne van egy feltörekvő színésznőcske, egy határozott, de mérgezés-károsult színész-ügynök, egy érdekes fotós, egy meggyilkolt sofőr,  néhány rendőr, és sokan mások. 

A rajzokról

Ugyan már láttál néhányat (van még jó pár!), de hadd legyek sorvezető. Általában igaz, hogy a Bonelli-képregények rajzai világosak, tiszták, realisztikusak, az oldalképek elrendezése világos, nincsenek egymásba átfolyó, az oldalon átívelő szabálytalanságok. a történet képkockáról képkockára halad előre. Mindenki tudja, mire számíthat, fő a kényelem. Akár jó ez, akár nem. Én kényelmes ember vagyok, s ahogy öregszem, egyre kényelmesebb. (Mint ahogy az is, hogy egyre inkább sikerül a mostban élnem. Ezért nagyon tudom értékelni a szabálytalanságokat is.) 

Szóval egyfelől ez egy teljesen szabályos Bonelli-darab. Másfelől is. Mégis van benne valami másság. Nem az, hogy van, hogy Korcsmáros Pálos.

Nem is az, hogy van, hogy totál a nagyvonalú, fény-árnyék-foltokkal dolgozó, mégis olyan plasztikus Sarlós Endre. 

Aztán akadt, ahol kiköpött Zórád Ernő. 

Az, hogy Fazekas Attila, szinte természetes. 

De nyomokban még Nepp József is tetten érhető. Figyeld csak a pultos alakját, a kezeit, az arcának a vonalkázását. 

Idézhetném itt egyesével a képeket sorban, hogy az egyik mennyire minden részletében kidolgozott, a másiknak nincsen is semmi háttere, a harmadiknak a nézőpontja mennyire remek, a negyediknek a dinamikája, az ötödiknek... De nem teszem. Megkapod a képeket egy megapakkban, nesze, gyönyörködj! 

S miközben nézed, azt mindenképpen elmondom, hogy bár stílusorgia a képregény, a vicc az, hogy egyáltalán nem tűnik katyvasznak, kiforratlannak. Úgy egységes, ahogyan van, hidd el nekem!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Összefoglalom: 

A végzet türelme az egyik legjobban sikerült Bonelli-képregény, amivel eddig találkoztam. Roppant fortélyos és hatásos a Bogart-Flynn hívószavak... ööö... hívóképek alkalmazása, megdöbbentő a történet váratlan fordulata, a rajzoló tüneményes akrobatikát végez a rajzok stílusával, a kiadvány technikailag kifogástalan. Új kedvenc született, na! A magyar kiadó csak sajnálhatja, hogy parlagon hagy ezzel a megjelent, csoffadt mennyiségű négy kötettel! Mennyi lelkes értékelést tudnék pedig írni! 

 

Nero Blanco Comix, Budapest, 2019, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524479 · Fordította: Bayer Antal 

10/10

2022 augusztus 20. Tudod, az elmaradt tüzijátékos. Meg az esőelmosta Mandoki Soulmates-es. Amire végül nem mentünk el pénteken. Egy órát pedig nézhettük volna, mielőtt péppé ázunk. Amihez viszont marhára nem volt kedvünk. 

Ezért tegnap összebújtunk, főzőcskéztünk, filmeztünk, aludtunk, sétáltunk.

A megkért kezű Csemete, akinek az ágyában így hajnalban írok, Greta Van Fleet-et hallgatok, élvezem a reggel (végrevégrevégre) hűvösét, ma jön haza. Egész nyáron alig láttuk, mindig volt valahol. Vagy mi voltunk valahol, ha véletlenül éppen itthon volt.

Cyberpunk. Nagyon bírom manapság a stílus meghatározásokat. Meg a könyv- és filmsorozatokkal kapcsolatos ilyen-olyanokat. A spoiler, trailer még megy, bár fel nem foghatom, miért feltétlenül szükséges az angolkodás. A stílus elnevezéseket már meg sem próbálom megjegyezni. Sem irodalomban, sem filmek esetében, sem a zenéknél. Főleg, mert nem is érdekelnek. Mármint a stílusnevek. Ilyen kis érdektelen vagyok. 

Éppen ezért öt perccel ezelőttig nem is tudtam pontosan, mit is fed a cyberpunk elnevezés. Most már tudom. Punkosan lusta vagyok a saját szavaimra átfordítani, ezért nesze egy idézet. 

A cyberpunk életérzés

A cyberpunkot az ellenőrizhetetlenül gyors technikai (elsősorban informatikai) fejlődés, a hagyományos értékek háttérbe szorulása és a változó világ hívta életre; a századforduló modernizmusának, a nagyvárosok terjedésének egyenes következménye. A cyberpunk művekben az emberek általában óriási, túlzsúfolt metropoliszokban élnek, érzelmi életük ennek megfelelően sivár.

A nemzeti érzés helyett a cégekhez tartozás kerül előtérbe: a multik dolgozói – japán mintát követve – a cég épületein belül laknak és dolgoznak, a nagyvállalatoknak saját himnusza van, a politikát a cégek egymás közötti harca jellemzi.

A technika az élet minden területére betör: tipikus szereplők a számítógépes bűnöző és az informatikus szakember; az ember-gép kommunikáció már nem billentyűzettel és képernyővel, hanem a virtuális valóság segítségével, a központi idegrendszerre csatlakoztatott berendezésekkel történik; az élő szövetek / szervek lecserélhetők gépi megfelelőikre (például műkar, infraszem, implantátumok).

A szó eredete

Az elnevezést először Bruce Bethke amerikai író használta, amikor ezt a címet adta egy novellájának az 1980-as évek elején. Az egész altípus nevét adó novella magyarul Kiberpunk címmel 2008-ban jelent meg a Galaktika 215. számában, Ajkay Örkény fordításában.

A szóösszetétel első tagja, a cyber utal a világ egyre jelentősebb és gyökeresebb átalakulására, az emberiesség helyett a gépiesség felülkerekedésére (mind technológiai, mind szociális, sőt egyéni, pszichés szinten). Az emberek egyre kevesebbszer kapnak lehetőséget szabad döntésre, egyre inkább „a világ gépezetének” részévé válnak.

A punk szó részben a kiüresedett hagyományos értékek elleni lázadást, mint eszmét jelöli (lásd bővebben itt), másrészt pedig az így gondolkodó emberek (jellemzően a perifériára szorultak, az utcán élők, drogosok és kocsmatöltelékek) gyűjtőneve. 

[Naná, hogy a Wikipedia]

Most már tudod. Látod, egyszerre mindketten okosabbak lettünk! Ezt teszi a technológia. Aminek köszönhetőn el tudom még mondani neked, hogy a történet írója bennfentes kutya a Star Wars, a Deadpool képregényeknél, és úgy a Marvel berkeiben. A rajzoló nem ennyire foglalkoztatott, van ez, meg egy másik képregénye. Legalábbis a Moly szerint. Ennél mélyebben nem is érdekelt a kérdés. 

Tudod mit, máris mondom, hogy miért nem. Így, in medias res. Azért nem, mert ezt a képregényt egy jól megrajzolt, de nem letaglózó, nem lenyűgöző alkotásnak tartom. Nincs híján a minőségnek, csak nagyon kicsi választja el attól, hogy remek legyen, de mégis csak kapaszkodik.

Ahogyan az olvasónak viszont nincsen kapaszkodója, hogy mi is ez. Maradhatnak a benyomások, blikkek és találgatások. Aztán rájön, hogy mindez nem is fontos, mert semmiféle jelentősége nincsen semminek.

Egy a cél: a csapatnak, amelynek az a feladata, hogy adott célszemélyt kimentsen adott helyekről, most egy olyan gennyedék alakot kell kimentenie egy toronyház tetejéből, aki egyébként előtte a csapat tagjait gunyoros élvezettel gyilkolta le. Az őt mentő csapatban ott van az általa legyilkoltak egyetlen túlélője. Egy csajszi. Neve is van: Nadia.

*

A történet úgy kezdődik, hogy ez a Trauma Team csapat, aki a mentősök és a testőrök keverékei, gyilkolják az ellent, mentik, aki haldoklik, és akit nem ők haldokoltatnak, éppen bevetésen van. Egy kis bevetés, képváltás, Nadia számol be éppen arról egy vizsgálatbeszélgetésen, hogy újra dolgozni szeretne. Ez egy darabig így váltakozik, amíg meg nem értjük, hogy mekkora trauma érte a Trauma Team egyik tagját, amikor kiirtották mellőle az addigi csapatát. 

S oké, Nadiát újra bevetik. Pechére azt az aberrált barmot kell mentenie, aki szöcskemód ugrálva, két szamurájkarddal gyakorlatilag elintézte az előző Team team-et. Ez így felvetésnek nem gyenge, ugye? Mert azért bakker már, de tényleg... 

S innentől minden megy a maga sínjén. Szigorúan kötött pályán. Az aberrált az aberrált, a főhősnéni frusztrált, a team többi tagja ideges, mert ő frusztrált, az ellenség ellenséges, nem akarja, hogy az aberrált és a team tagok az utcán lehessenek végre, az aberrált meg a team tagok viszont ezt akarják, elindul a kiölimegelőbbamásikat-játék, emeletről emeletre. S ahogy kell a végén csak Nadia marad az aberrálttal. Akit át is ad a megfelelő személyeknek. Nem itt van a vége. 

S persze az aberrált annyira aberrált, hogy abban már van valami vonzó. Úgy Hannibal Lecter és a Heath Ledger-féle Joker módján. 

Minden teljesen a helyén van, hiba nincsen. S talán ez a hiba. Mert még a slusszpoén is teljesen kiszámítható. 

Egyfelől nincsen ezzel semmi baj, mert kapja a vevő, amiért fizetett,. Semmi többet. A közértben ne akarjam, hogy még a szakállamat is megigazítsák. Ott csak azt várhatom el, hogy legyen friss áru, megtaláljam, és ki tudjam rendben fizetni az árát. 

Tudom, pont én vagyok az, aki többször hangoztattam, hogy miért kell mindig újdonságot várni mindenben, nekem Rick Wakeman 2020-as Red Planet lemeze majdnem annyira tetszik mint amennyire a '75-ös The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table. Oszt' van köztük negyvenöt év különbség, más se nagyon.

Most mégis az a bajom, hogy ez a képregény nagyon rutinosan használt fel balkézről vett szüzsét, kliséket, fordulatokat, jellemeket, konfliktust, összerakta egy egyébként koherens egésszé, és kínálja is fogyasztásra. 

A baj csak az, hogy valahogy nincsen lelke az egésznek.

Nincsen nekem azzal bajom, ha a Pink Floyd dalait a Keep Floyding-tól hallom. Akkor sem, ha persze egészen más lenne a Pink Floyd-tól. De azért nincsen bajom a Keep Floyding-gal, mert bárhányszor láttam őket, mindig vérprofin és hatalmas lélekkel játszották a Pink Floyd dalokat. 

A Trauma Team-ben hiába van benne minden összetevő, hiába semmi baj a rajzokkal sem, a tempóval sem, a kompozíciókkal sem, a színezéssel sem, a párbeszédekkel, a forgatókönyvvel sem, csak éppen az egész semmi más, mint az összetevők összessége. A vérprofi mestermunka szintje. Ami semmi többletjelentést, tartalmat, érzést, hangulatot nem ad nekem. 

Apropó hangulat! Azt olvastam valahol, hogy ez a képregény tökéletesen hozza az alapját képező játék hangulatát. Izé... Nem ismerem a játékot, s már bocs, de nekem az olvasónak ne a játék hangulatát hozza, illetve hozza nyugodtan, de adja meg egy képregény teljes élményét is, és ne várja tőlem előfeltételként a játék ismeretét! Ötezer forintért. 

De mondom, nincsen baj a könyvvel. Egyszer elolvastam, megnéztem, elszórakoztatott, becsuktam és léptem is tovább a következő könyvre. 

Viszont maradt még néhány képem, szerintem azért érdemes megnézegetni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fumax, Budapest, 2021, 96 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701927 · Fordította: Rusznyák Csabaq

6,5/10

2022 augusztus, vasárnap. Szerelmetesfeleségtársam rágja a fülemet, hogy vagy több bér kellene, vagy váltani. Küldözgeti az állásajánlatokat. Nem félek váltani, csak félek váltani. Nem a változástól félek, arra magasról teszek. Bár utálom már a változásokat, nagyon szeretnék már SzFT-vel tömény változatlanságot, költözetlenséget, röghöz kötöttséget, hogy ne az határozza meg a mindennapokat, hogy permanensen alkalmazkodni kell magunkon kívül is... De a munkahelyről beszéltem. Van most egy. Naponta úgy negyven perccel hosszabb a bejárás, és úgy fest, pakolósabb munka. S fogalmam sincsen, a derekam, a vállam hogyan bírná. Ezek miatt nem megyek már evezni sem, nem szeretném, hogy más dolgozzon helyettem. De mocsokul sajnáltam SzFT-t mert Gyulán is nagyon szeretett volna elmenni kajakozni. Nem mertem bevállalni. Így viszont ő sem ment... 

Összevissza beszélek. 

A Holt-tengeri tekercsek történetének a kezdeti legendáját mindenki ismeri. Egy beduin pásztorfiú az elkóborolt kecskéjét kutatta a qumrani barlangok környékén. Egy barlangba behajított egy kavicsot, hátha eltalálja a kecskét. Egészen mást talált el: edénycsörömpölés hallatszott a sötétből. A fiú beóvakodott a barlangba, hogy megnézze, mit lelt a kecske helyett. A felfedezését nem tartotta meg magának. S ezzel természetesen elindította a szabadrablást a kavicsos barlangban és a környékén. 

Ugyanis kecskeűzés közben meglelte az eddig megtalált legrégebbi zsidó iratokat. Egy valamikori szerzetesközösség elrejtett könyvtárát. Utóbb kiderült, hogy nem csupán abban a barlangban voltak tekercsek. A leletek között számtalan bibliai könyvből, apokrif iratból származó szöveget találtak a kutatók. Illetve az egykori közösség belső használatú szabályainak a gyűjteményeit is.  

Mindez 1947-ben történt. Izrael államot két évvel később alapították. 

Idáig minden stimmel. Innen ágazik sokfelé a történet. 

A nemzetközi munkacsoport

A megtalált leletek kutatására létrehoztak egy nemzetközi munkacsoportot, amely egy fő kivételével katolikus papokból állt. A jelen könyv első fele ennek a kutatócsoportnak és a munkájának a bemutatásával foglalkozik. 

Volt baj a csoporttól rendesen. Ezt nem csupán a könyv szerzői állítják. A kezdeti időkben jól haladt a munka. Majd lelassult, aztán gyakorlatilag leállt. A munkacsoport a megjelentetett három könyvet a kutatások előrehaladtáról, aztán már publikációk sem voltak. 

Cserébe senkit nem engedtek a munkájuk közelébe. Negyven évvel az első leletek megtalálása után még a leletek katalógusát sem tették nyilvánossá, magukat a leleteket pláne nem. 

Tudósberkekben egyre nagyobb volt a mozgolódás. Akik túl hangosan mozgolódtak, azt a munkacsoport elhallgattatta, ellehetetlenítette. 

Ez az állapot egészen a '90-es évekig eltartott, amikor egy lap, fű alatt, nyilvánosságra hozta a leletek katalógusát és a leletek döntő többségének a fotóanyagát. Akkor már nem lehetett mismásolni. Negyven év telt el az első tekercsek megtalálása óta. Az időhúzást nem magyarázták, ahogyan más tudósok konzekvens kizárását sem a leletek megvizsgálásából. 

A könyv ezen része részletesen beszámol arról, mi minden történt és nem történt ez alatt a negyven év alatt. A két író szemmel láthatón utánajárt, utána kutatott az eseményeknek. 

Ahogy leírják a munkacsoport tevékenységének a történetét, az izgalmas, érdekes és valóban gyanút keltő. Csak nem arról van szó, hogy valóban el akarták titkolni a tekercsek tartalmát, mert az aláásná a keresztény dogmákat, és átírná a kereszténység történetét? Mert a két szerző erre a lehetőségre ebben a történeti részben is vastagon utalgat. 

Álljunk meg egy szóra, avagy a tények és a változás

Igen sok mindent olvastam már, ami ezt vagy azt leleplez, átír tudományosnak tartott tényeket, egészen más szempontba helyez történelminek vélt eseményeket, lerántja a leplet gazemberségekről, csalásokról, rendszerekről, ideológiákról, dogmákról, miegyebekről. 

Volt ezekben sok esetben teljes mértékben nehezen komolyan vehető orgánum (például a Hihetetlen! Magazin, vagy könyvek egymásnak is ellentmondó sokasága a magyar őstörténelem alternatíváiról), de volt, olyan, amelyik tudományos kutatásokra alapozottan rántotta le a leplet erről-arról (például Borvendég Zsuzsanna munkái a létező szocializmus gazemberségeiről). S volt, amelyik megállt középen, nem esett túlzásokba, de nem is nevezhető tudományos munkának (például Drábik János könyvei): De volt tényfeltáró újságírói tevékenység nyomán született kiadvány is (például Udo Ulfkotte könyvei). Volt amelyik vallási szervezetek tevékenységéről rántotta le a leplet (például Veér András, Bartus Imre össszefoglalói vagy könyvek a Vatikánról, az Opus Dei-ről). A neoliberalizmus agyamentségeit nem egy könyv ostorozza (többről a blogomon is írtam). Nem is sorolom tovább. 

Érdekes, izgalmas, elgondolkodtató, felháborodás-gerjesztő írások ezek. Olvasásuk után az ember tisztábban látva (vagy nem), jobb áttekintéssel van ezzel-azzal szemben, megért összefüggéseket, más megvilágításban tekint bizonyos tényekre. 

De azt nem nagyon láttam, olvastam, tapasztaltam, hogy a leírt valóság hatására a való világban az érintett kérdésekben, tényekben, szervezetekben, pártokban, akármikben bármiféle változás következett volna be. A kelet-európai kommunista rendszerek sem azért omlottak össze, mert Orwell, Koestler vagy Szolzsenyicin megírta a magáét, bármennyire zseniálisan is tették ezt. A Szcientológiai Egyház, a Hit Gyülekezete, de a Vatikán is köszöni, él és virul. A kommunisták soha nem lettek elszámoltatva semmilyen bűnözői tevékenységükért. A migráció sem állt le. A neoliberalizmus éppen világot hódit, hogy aztán majd teljesen összeomlassza Európát és Amerikát. 

Vagyis azt gondolni, hogy egy kétezer éves vallást néhány vitatott és vitatható tartalmú és értelmezésű, ókori írásos emlék megingat, több mint naivitás. A kereszténység, a Biblia ellen már annyi, de annyi könyv született, hogy csuda. Dawkins sem adja fel, Hawking is próbálkozott. S még olyan sokan mások. Az elvilágiasodás kétségtelenül hatalmas méreteket öltött, a vallás európai támogatottsága rohamosan törpül, a templomok, imaházak konganak. De ennek messze nem a kereszténység tanítása és történelme elleni érvek felsorakoztatása az oka. Már csak azért sem, mert az emberek döntő többségét az észérvek jobbára hidegen hagyják. Pro és kontra. Bármiről legyen szó. A hit él és virágzik. Bármilyen hitről legyen szó: Isten, politika, covid, Ukrajna, konzervativizmus-liberalizmus, mondom, bármi... 

Vagyis azt gondolni, hogy a munkacsoport azért hallgatott, mert félt attól, hogy a qumrani iratok tartalma lerombolja a kereszténységet, semmisé teszi a Vatikánt, rettentően fals. Maga az érvelés sem más, mint próbálkozás a kereszténységbe vetett bizalom megingatására.

Valami olyasmi, mint amikor apokrif iratokba (Jakab-, Péter-, Júdás-, Mária Magdolna evangéliuma, stb.) kapaszkodva akarja bárki azt bizonyítani, hogy az ókeresztény egyház eredeti tanítása mennyire eltért a Biblia tanításától. Ezen elképedek: de hiszen olyan apokrif iratokra hivatkoznak, amelyeket ma mi ismerünk! Megvannak, olvashatók. Vagyis...?

S arról szóló érvelést még nem olvastam sehol sem, hogy az apokrif iratok vajon mi a tehéntől lennének megbízhatóbbak, mint a bibliai iratok? Az értéküket pusztán az adja, hogy nem a kánon részei? Ami benne van a kánonban, az komolyan vehető, ami nincsen azt a niceai zsinat azért gyömöszölte bele, mert hatalmat épített? Ugggyan már! 

A két szerzőnk számára a qumrani iratok ugyanezt a célt szolgálják. 

Mit mondanak a qumrani iratok e könyv szerint?

A könyvnek vannak érvei. De minden igazi és álleleplezések vannak. Az érvek nagyjából így foglalhatók össze röviden. 

A qumrani iratokból egy vallásos csoport rajzolódik ki. A vallásos csoport irataiból kirajzolódik egy Igaz Tanító, és egy Hazugnak nevezett illető személye. Az alkalmazott frazeológia egyértelműen arra utal, hogy itt egy első századi zelóta csoport éldegélt. 

A Hazug Pál apostol, aki tulajdonképpen megváltoztatta, átírta az eredeti evangéliumot, Jézus személyét Istenné tette. Pál beépített római besúgó volt. 

A qumrani tekercsek elmondják, hogy Jézus nem volt az Isten fia, nem tartották csak nagy tanítónak. S nem békét hirdetett, hiszen zelóta volt, nem esszénus, aminek a legtöbb kutató ma a qumrani vallásos csoportot tartja. A kettő ég és föld: az esszénusok békés elmélkedő zsidók voltak, a zelóták poltikai, forradalmi aktivisták, terroristák. 

Kétségtelenül ez egy egészen másik, egy nagyon eltérő evangélium. Nem is evangélium, mert nincsen benne jó hír. A jó híre pusztán az, hogy leleplez, átír, megmásít, felvilágosít, tájékoztat. Mondván, gondolván, hogy az igazság szabaddá tesz. 

A helyzet azonban az, hogy amióta a tekercsek, írásdarabok szabadon olvashatók, kutathatók, értelmezhetők, azóta sem omlott össze a kereszténység. Hiába is próbálta eltitkolni a nemzetközi munkacsoport a tartalmukat, teljesen feleslegesen titkolóztak, túlbecsülték az iratok tartamának a hatását. Kár volt negyven évet várniuk, mert harminc évvel az iratok rabságukból való felszabadulása után még mindig áll a kereszténység. 

De ha az iratok jelentőségét nem is, a hatását és a magyarázatát ugyancsak félreértette ennek a könyvnek a szerzőpárosa. A kereszténység köszöni szépen, ha nem is régi fényében, de él és virul. 

Én viszont kíváncsi lettem arra, mi a csudáról is szólnak valójában a qumrani tekercsek. S mire jó egy radiátorcsere: le kellett pakolnom az öt közül az egyik könyvespolcomat, hogy a szerelők odaférjenek ahová kell, és pakolás közben döbbentem rá, hogy a birtokomban van Vermes Géza A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története című könyve. Már csak azért is érdekel, mert ő sem vádolható azzal, hogy foggal-körömmel védené a kereszténységet. (Ja, és az már kiderült a számomra, hogy a nemzetközi munkacsoport szakértelmét Vermes egyáltalán nem vonta kétségbe. Csak azon volt kiakadva, hogy ő maga és a többi kutató nem fért hozzá az iratokhoz.)

 

Holnap, Budapest, 2000, 364 oldal · ISBN: 9633463505 · Fordította: Dobos Lídia

4/10

2022 augusztusa. Olyan kis rohangálós napom volt ma a dolgozdában. Megállás nélküli. S még mindig rettentő a kánikula. Hulla fáradtan értem haza. Azóta ülök és írok. Szerelmetesfeleségtársam dolgozgat. Most lement vacsinak valóért. Amolyan semmilyen volt a hét, semmi lényeges történés, semmi igazán fontos. 

Hacsak azt nem veszem annak, hogy volt alkalmam egy pengeváltásra azzal kapcsolatban, vajon ki kell-e állnia az embernek önmagáért, azért, akit szeret, vagy alapvetőn tök fölösleges minden konfliktus, minden torzsalkodás. Nem elvi vita volt, volt valós alapja. Én azt képviseltem, hogy beszéljünk magyarul és határozottan, nevezzük a nevükön a dolgokat, fogalmazzunk nyíltan, ha baj van. A vitapartnerem azt mondta, minek összefeszülni. 

A gáz ott van, hogy nem nagyon vagyok képes már hallgatni. Kimondom, ha kikívánkozik. Nem bunkulva, jobbára nem sérteni, hanem rendezni akarok (ha lehet), de a francnak finomkodni. 

De az is igaz, hogy nagyon-nagyon kevés olyan eset volt, amikor érdemi eredményt értem el. Maximum, ha változtattam. De a kimondással szinte semmit. Se gyereknél, se feleségnél, se egyéb családtagoknál, se munkahelyen, se sehol, se senkinél. Maradt a lehetőség, hogy legyek büszke magamra, ki mertem mondani, ami kikívánkozott, s minden esetben kultúrált maradtam. Na, jó, 90 százalékban. Egy személy van, akivel már nem tudok az lenni: ha kikívánkozik, az már nem rendezés, hanem kiakadás, őrjöngés a tehetetlenség miatt.

Jean Raspail személyét a 168 óra XXXIII. évfolyamának 31. száma (2022. augusztus 4.) frappánsan helyretette. S huszárvágással egyben elintézte a Raspil könyvét reklámozó miniszterelnököt is. A Raspail-ről írt cikk címe ugyanis: Világjáró és rasszista. Mondjuk az adott lapszámnak már a borítója is megér egy misét a sajtószabadságról, a diktatúráról és hasonlókról. 

Tusványos, faj és Raspail könyve

Nem tudom megállni, ha már itt vagyunk, s ha Tusványos, ha Viktorunk, ha rasszizmus, s ha beszéd.

Elöljáróban: nem vagyok sem Fideszes, sem kormányellenes. Van bajom (kinek nincsen) a Fidesszel, de senki komoly alternatívát nem látok helyettük. Bár nem rájuk szavaztam. Ezzel együtt vitathatatlan, hogy Orbán karizmatikus figura. Talán nem is helyettesíthető, s biztos, hogy pótolhatatlan a Fidesz számára. 

Meghallgattam a beszédet. Főleg az inkriminált részre koncentráltam. Azt kétszer hallgattam meg. Két észrevételem van vele kapcsolatban. 

S persze teljesen egyértelmű, hogy a beszéd miatt Orbán Viktorral nem történt semmi más, mint ami történt Jean Raspail-lel, amikor kiadta a szóban forgó könyvét, meg utána, meg azóta is, egészen a haláláig. 

Jean Raspail 1973-ban jelentette meg első alkalommal a Szentek táborát. Csak mellékesen: nem tudom, Orbán Viktor valóban olvasta-e a könyvet, vagy csak témába vágott, a kiadó meg Fidesz-közeli, hát úgy tett, mint aki forgatta. De a szerző előszavát olvashatta, mert Raspail többek között idézi Jeffrey Hartot, a Princeton Egyetem professzorát, aki nem mellesleg neves amerikai újságíró és publicista. Ő ezt jelentette ki a könyvről: 

Raspail nem fajról, hanem civilizációról ír...

A faj szó itteni használata persze simán lehet, hogy fordítói hiba. Vagy Hart is rasszista. De a lényeg minden esetre benne van Hart professzor mondatában. 

Az is megdöbbentő, hogy Franciaországban tulajdonképpen ugyanaz zajlik/zajlott mint itthon: francia értelmiségiek, politikusok sietnek bebizonyítani, hogy olyan, hogy francia nemzet nem létezik. Kénytelen vagyok egy hosszabb részt idézni, hogy értsd, miről is van szó. 

A Big Other első dolga volt kitekerni a „tősgyökeres francia ember” nyakát, hogy végérvényesen megtisztítsa a terepet. Eltartott egy ideig, de a munka hamarosan meghozza a gyümölcsét. A záró sortüzet 2010 elején Eric Besson miniszter adta le („Franciaország nem egy nép, nem egy nyelv, egy terület vagy egy vallás, hanem népek konglomerátuma, amelyek együtt akarnak élni. Nincs  tősgyökeres francia, csak a fajkeveredés Franciaországa létezik”), majd rögtön ezután  következett Claude Allègre, akit mindenki ismer, és Denis Jeambar, a L'Express hetilap egykori  lelkiismerete, akik megadták a kegyelemdöfést. Ugyanis ők voltak azok, akik a Le Figaro hasábjain mindent elkövettek, hogy hátba szúrjanak egy ősi nemzetet: ,,Nincs tősgyökeres francia ember”. Ez a nyitó sora és nagybetűs címe az öthasábos írásuknak. Kezdettől fogva, „minden etnikai hivatkozást mellőzve”, kedvükre tovább mélyítik a sebet: ,,a »tősgyökeres francia« kifejezés  semmilyen jelentéssel nem bír... Mi mindannyian kevert fajúak voltunk...”.

[...]

Fajkeveredés, keverék, kevert fajú Franciaország... Ez az innovatív történelmi-szemantikai  szemfényvesztés megtette a hatását. Arcátlan módon összemossa a dolgokat, hiszen tény, hogy az  Európán kívüli országokból hazánkba irányuló tömeges bevándorlás a legjobb esetben is – ha szabad  így fogalmaznom – csak ötven évre nyúlik vissza. 

Igaz, hogy Franciaország a frankok, burgundok, vikingek, vizigótok, germánok, majd elzásziak, baszkok, katalánok, valamint elzászi, lotaringiai és Venaissin grófsági zsidók, korzikaiak, flamandok, bretonok, provence-iak, skótok, savoyaiak, okcitánok, és végül olaszok, spanyolok, lengyelek és  portugálok nagyszerű és áldásos keverékének terméke, amelyek mind egy gallo-román mártásban  olvadtak össze, de ez Európa volt, aki beinvitálta magát az otthonába. Semmi más, csak Európa. 

Hát íme, ők a tősgyökeres franciák! Amióta tart e folyamat, ez rengeteg sok embert jelent, de nincs  semmi olyan tényező, amely alapján – azzal az ürüggyel, hogy ők „sokszínűek” – kevert fajúaknak lehetne minősíteni őket és ezzel igazolni a valódi fajkeveredést, amelynek definíciója így hangzik: keresztezés, különböző fajok keveredése. 

Én cigány vagyok. Meg zsidó. Valószínűleg sváb is. Szerelmetesfeleségtársam pedig egyértelműen kun. Ha az orrát nézem benne is van zsidó vér. Vagy indián. Vagy zsidó-indián. Kohn Pokahontasz, érted! De mindketten magyarnak valljuk magunkat. Amikor megismertük egymást, SzFT azt mondta,  90-95 százalékban passzolunk egymáshoz. Ezzel együtt voltak komoly viták, veszekedések. 90–95 százalékkal is meg kellett tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, a kettőnk által összehozott új helyzethez. 

Minden család másképpen él, ha ugyanúgy is. Más a mikrokultúrájuk, a gondolkodásmódjuk. Amikor két mikrokultúra egymás mellé sodródik, tisztázni kell, mi az amit egymással létre fognak hozni, mik az elvárások, hol vannak a határok, mi lesz az ügymenet, hogyan kezelik a gazdasági ügyeket, stb. Minél távolabb lépünk a párkapcsolati viszonytól, család, tájegység, nemzet, és így tovább a kultúrális különbség annál nagyobb lesz. Adott esetben szakadékká tágulhat. Az alkalmazkodás természetesen annál nehezebb, minél nagyobb a különbség, a kompromisszumok megkötése annál nehezebb. Adott esetben egy kompromisszum önfeladást jelent. Önfeladással pedig semmilyen eredmény nem elérhető. 

Erről beszél Raspail a könyvében, erről beszélt Orbán Viktor Tusványoson. S erről szól nagyon sok könyv manapság.

Szépirodalmat olvasunk

Néhány migráns-témájú könyvről írtam is. Itt van Például Oriana Fallaci harag-trilógiája, Pokol Béla elemzése, Douglas Murray sikerkönyve, Udo Ulfkotte és Drábik János Egyvilágrend című kötete. Ide tartozik és Jean Raspail könyvére leginkább rímel az egykori nyomozó, Réti László két szépirodalmi kötete, az Európa falak mögött és az Európa halála. Van választék bőven, és ez csak a jéghegy csúcsa. 

A két Réti-könyv sem optimista. S legalább annyira szókimondó, mint Raspail. Érdekes, hogy nem vetett akkora hullámokat, mint amekkorát Raspail regénye. Nem tudom, írt-e róla a megjelenésük idején a 168 óra vagy inkább szemérmesen elhallgatta őket. Bármelyik kötettel kapcsolatban lehetett volna egy-egy ízeset rasszistázni..

Amit Réti írt: fikció. Szépirodalmi fikció. Regény. Leginkább kalandregénynek nevezhető. A stílusa érthető, világos, könnyen követhető. Irodalmi szöveg. Nem szépirodalmi, a szó művészeti értelmében. Olvasmányos, izgalmas, szívszorító, mitöbb, néhol, a téma ellenére humoros, jó könyv.

Raspail regényének az első, a közönybe és elhallgatásba süllyedt Gede tesós kiadás utáni második kiadása, amit Tusványos a figyelem homlokterébe emelt, elmondja: van irodalmi  előképe Réti próféciájának. . 

Raspail regénye egészen más, mint Réti könyvei. A szerkezetében, felépítésében, előadásmódjában sokkal közelebb áll Karel Čapek, a Harc a szalamandrákkal című víziójához.

Mindketten egy-egy elképzelt társadalmi, világpolitikai folyamatot mutatnak be. A történeteiknek nincsen főszereplője, nincsenek főszereplői. Szereplői vannak, hiszen a folyamat bemutatása lehetetlen lenne nélkülük, de ezek a szereplők nem jutnak el a főszerepig. Voltaképpen illusztrációk. A regények főszereplője maga a folyamat, az esemény. Az, hogy hol, mikor, hogyan alakította a világot. 

Ezáltal mindkét regény jellemzője, hogy az olvasó érzelmi bevonása sokkal nehezebb és komplikáltabb, mert a szerzőik tudatosan lemondanak az olvasó azonosulási lehetőségéről.

Réti ilyen balgaságot nem követ el. Csak majdnem. Ő a kérdés szélesebb bemutatására a váltakozó nézőpontokat alkalmazza. Tulajdonképpen nála sincsen abszolút főszereplő, de a cselekmény középpontjában mégis emberek állnak és nem egy személytelen, bár felettébb gyilkos folyamat. Viszont, amit Réti elmesél sokkal komorabb, brutálisabb mint amiről Čapek és Raspail ír. Elsősorban ezért, mert a folyamatok leírása közben lényegesen egyszerűbb a humor eszközével. Megszakadni a röhögéstől egyik könyv olvastán sem fogsz. Raspail-é közben pláne nem. De lehet mosolyogni. Réti a vonatkozó könyveiben erre nem ad lehetőséget. Holott köztudott, hogy csuda remekül tud vicces könyveket is írni. 

Raspail szövege, minden kétséget kizárón szépirodalmi szöveg. Olyannyira, hogy kicsit szokni kell. Én már akkor megijednék, ha ilyesmit olvasnék, mert azt sugallja, hogy darabos, nehézkes, lila mondatokkal jutunk el ugyanoda, mint amit egyszerűen is el lehetne mondani. De ne ijedj meg, erről szó nincsen, ennyire nem durvul el a helyzet. S ha ráálltál Raspail mondatszerkesztésének a sajátosságaira, szóhasználatának egyediségére, igen gyorsan fogynak majd a lapok.Ó, igen, a ráálláshoz nem kell a fél könyvet kiolvasni!

Raspail irodalmiságát elvitatni sem lehet. Mert az e könyv miatt őt ért támadások, elhallgatások ellenére, ami tény az tény: 1997-ben Chicagoban átvehette érte a T. S. Eliot-díjat. Hazájában is kapott irodalmi díjelismeréseket, de soha nem a Szentek táborával indokolva. Vagyis annyi egészen bizonyos, hogy az íráskészségével nincsen (illetve sajnos már csak múlt idő: nem volt) semmi baj. 

Ha műfajt kellene választanom neki, azt mondanám politikai disztópia vagy fantasztikus pamflet. Mondom, irodalmi igénnyel megírva.

A szarkasztikus, fanyar humorára engedj meg egy példát. 

– Járjunk el törvényesen – szólalt meg hirtelen a miniszter. – Itt kétszáznegyvenhárom leölt Gangesz-bevándorlót látok anélkül, hogy erre bármilyen törvényi szöveg felhatalmazott volna bennünket, éppen ellenkezőleg! Amennyiben a miniszterurak egyetértenek, a következő rendelet azonnali kihirdetését javaslom, három nap visszamenőleges hatállyal. Épp most fejeztem be a megszövegezését, ime!
Kihúzott a zsebéből egy papírlapot, és olvasni kezdett:
– Tekintettel a déli országrész megyéiben kihirdetett szükségállapotra, az 1973. június 9-i törvény rendelkezései további intézkedésig felfüggesztésre kerülnek, az alábbiak szerint: „Aki valamely személlyel vagy személyek csoportjával szemben származás vagy valamely adott etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz tartozás vagy nem tartozás miatti megkülönböztetésre, gyűlöletre vagy erőszakra való nyilvános uszítást követ el, egy hónaptól egy évig terjedő szabadságvesztéssel és kétezertől háromszázezer frankig terjedő pénzbírsággal büntetendő. Másrészről, aki - akár írásban, akár szóban, nyilvános helyen vagy gyűlésen, beszédek vagy fenyegetések formájában, vagy  nyomtatványok, rajzok, metszetek, emblémák, képek vagy bármely más írott, szóbeli vagy képi anyag útján, amelyet értékesítenek vagy terjesztenek, eladásra kínálnak vagy közszemlére tesznek – az elkövetőt vagy elkövetőket közvetlenül felbujtja az említett cselekmények elkövetésére, amennyiben a felbujtást tettek követik, bűncselekménynek kell büntetni.vagy vétségnek minősülő cselekményben való bünsegédként Kelt: Falu, ekkor és ekkor, aláírás, stb."
– Elismerem, kicsit megkéstünk ezzel – tette hozzá a miniszter. – De mostanáig ki merte volna ezt megtenni? Ezt a törvényt – ellenőriztem – egyhangúlag fogadták el. Azt gondolom, hogy azokban az időkben a képviselőtársaim egyáltalán nem is sejtették, milyen következményekkel jár majd ez. Vagy legalábbis, ha lettek volna is kétségeik, senki nem merte volna azokat hangoztatni. Léteznek olyan egyhangú döntések, amelyekből nem szerencsés kivonni magunkat.
– Gondolt-e arra, miniszter úr – kérdezte az ezredes –, hogy ha ennek az 1973. júniusi törvénynek az eltörlése felment bennünket a faji bűncselekmények elkövetésének vádja  alól, akkor ez nem kevésbé menti-e fel azokat, akik a mi bőrünket akarják? A törvény két  irányban hatott. Nem határozta meg sem a fajt, sem a bőrszínt.
– Úgy gondolja? Múlt vasárnapig észre sem vettem.
És ezzel nekiültek ebédelni. 

415–416.

A politikai korrektség módszere

Azon csudálkoztam leginkább, hogy Raspail nem egyoldalú. Nem csupán a Nyugat elképesztő, érthetetlen, magyarázhatatlan önfeladásáról beszél, hanem egy valós dilemmáról is: meddig tart a segítségadás kötelessége, mennyire kell kiszolgálni a reménytelenség gyermekeit? Illetve mi van a nemet mondás után? A tudat, hogy halálra ítéltünk, ki tudja mennyi embert? Vagy a bizonyosság, hogy ha nem űzzük vissza őket, nem állítjuk meg a dagályt, abba pedig mi halunk bele? Kötelességünk-e a szeretet nevében öngyilkosságot elkövetni? 

Lecsupaszítom, jó? Élsz egy házban a hegyoldalon, a csúcs közelében. Lent köröskörül árad a folyó. Emelkedik a vízszint, pusztul minden. Akik ott éltek, és még mindig élnek, nagyjából mindenüket elvesztették. Jönnek felfelé, mert élelemre, tiszta vízre, asszonyra és békességre van szükségük. Neked, ott e hegyoldalban álló házadban még mindez a rendelkezésedre áll. De ha felér a szükségben levők tömege, neked annyi. Ennyi embert nem tudsz megsegíteni, kiürül az éléstár, elfogy a vízkészleted, és nehogy már az asszonyt mások... S vajon mi lesz a gyerekekkel?  Kapcarongya, használati eszköze vagy élelme lesznek-e a közeledőknek ? A kötélhez nyúlsz, hogy felkösd magatokat vagy a fegyverhez, hogy megállítsd az éhező csoportokat? Az életedet adod fel vagy az elveidet? S vajon jobban ragaszkodsz az elveidhez mint az asszonyod és a gyermekeid tisztaságához, életéhez? Kemény...

 Vagyis van-e joga védekezni annak, aki erősebb és gazdagabb? 

Ugyanakkor Raspail a kérdést meg is fordítja, és felteszi úgy is: van-e joga lemondani a védekezésről annak, aki megvédhetné, azt, aki és ami hozzá tartozik? Avagy valóban kötelessége-e a múltja, a bűnei miatt a Nyugatnak, a fehér embernek permanensen bocsánatot kérnie a puszta létezéséért is? 

Ha már nincsen rád szükség, élni is szemtelenség!

(Farquaad nagyúr, Shrek)

Gondolkodtál már azon az ellentmondáson, hogy ha minden ember egyenlő, ha nincsen semmi különbség ember és ember között, ha a faji megkülönböztetés a világ legrosszabb dolga, akkor vajon a fehér rassz miért lehet mégis a legrosszabb mind közül? Miért kell letérdelnie a BLM (már nevében is nyíltan rasszista mozgalom) követelésére a rasszisták előtt a rasszizmusa miatt? S miért nem érti és érzi a különbséget az önfeláldozás és az önfeladás között? 

Ez utóbbi kérdést máris visszavonom. Egészen biztosan érti és érzi. Csak nem meri érteni és érezni. Raspail a könyv általa írt előszavában a következőt mondja.

Az imént említett példákból is kiviláglik, hogy ezek az emberek jobb- és baloldaliak egyaránt, ezt nem győzöm hangsúlyozni, akik részt vesznek vagy részt vettek az ország kormányzásában vagy a véleményformálásban, kettős beszédet alkalmaznak: az egyik a nyilvánosságnak szól és fennen hirdetett, a másik személyes és rejtett, mintha kettős lelkiismeretük lenne: az, amelyet zászlóként lobogtatnak, és a másik, amely a be nem vallott gondolatok sűrűjébe rejtőzött, amelyet csak szűk körben, bizalmas barátok előtt fednek fel... Nem fordulok meg gyakran a hatalom folyosóin, de volt alkalmam magánbeszélgetéseket folytatni erről a témáról egy-egy miniszterrel vagy volt miniszterrel, a miniszterelnöki hivatal egyik-másik igazgatójával, vagy akár egyik vagy másik elnök tanácsadójával is, akiknek világos és egyértelmű kijelentései szöges ellentétben álltak hivatalos álláspontjukkal, az általuk kidolgozott intézkedésekkel és döntésekkel. Ők az állam szolgálatában állnak... 

Úgy vélem, az a méltányos, ha enyhítő körülményként elismerem, hogy amennyiben szembefordulnának a médiával, a szórakoztatóiparral, a művészvilággal és az emberi jogi aktivistákkal, az egyetemi oktatókkal, a tanárokkal, a szociológusokkal, az irodalmárokkal, a  jogászokkal és a reklámiparral, a balos keresztényekkel és a püspöki karral, a tudósokkal, a pszichológusokkal vagy a humanitáriánus, politikai, egyesületi vagy szövetkezeti aktivisták  seregével, és még folytathatnám ezzel abban a pillanatban aláírnák saját politikai halálos ítéletüket. 

Tudod, mit válaszol, ha egy kisgyereknek felteszed a kérdést, hogy most akar-e egy szelet csokoládét vagy egy óra múlva hármat? Úgy van! Pragmatikus és hedonista: az egy óra múlva annyira sokára van, hogy nem is biztos, hogy lesz, ide azzal az egy szelettel most! Hm, vajon van-e különbség a gyerek és a politikus között? Csak a politikus csokoládéját a népszerűségben megnyilvánuló szavazatok jelentik.

S ezért hagyja fehérember-szerte eluralkodni a nevetséges, képtelen, tragikus nézeteket: azt hiszi, embertelenné válik, ha nemet mond.  Azért hiszi ezt, mert a rajta lévő nyomás ezt sugallja. S ha nem is hisz önnön embertelenségében, a józan ész megtagadásában, az érdekeit foggal-körömmel védi. Raspail szavaival: 

Ugyanis szemben, a túloldalon, a saját nemzetünkből származó félelmetes falanx forrong, amely azonban maradéktalanul elkötelezte magát a Másik önkéntes szolgálata mellett: a BIG OTHER...

A Big Other lát titeket. A Big Other figyel titeket. A Big Other ezer hangon szól, s mindenütt van szeme és füle. Ő az uralkodó Gondolat Egyetlen Fia, mint ahogyan Krisztus az Isten Fia és a Szentlélekből ered. Beférkőzik az emberek elméjébe. Behálózza a jótékony lelkeket. Kétségeket ébreszt a  legéleslátóbbakban is. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Nem enged ki semmit a kezei közül. Mint Leninnek egykoron más körülmények között, neki is egy egész sereg „hasznos idióta" áll a rendelkezésére. Az Ő szava mindenekfelett áll. És a derék nép követi – hipnotizálva, elkábítva, libaként megtömve angyali bizonyosságokkal...

Azért és emiatt tudja a nyugati világot sakkban tartani a politikai korrektség. Nem, semmi köze nincsen sem a szeretethez, sem a filantrópiához a cselekedetei kiinduló alapjának. Amit akar, azt diktatórikusan valósítja meg, rákényszeríti a társadalmakra. Amelyek aztán a permanens agymosás miatt egy idő után visszhangozzák az eszementségeit. (Gondolj arra, hogy a Brian élete című film híres jelenete, amikor az egyik főszereplő férfi kijelenti, hogy innentől őt tekintsék nőnek, egykor éles paródia volt, amin mindenki nevetett. Hahaha, hogyan is lehetne egy férfi nővé, hogyan hordaná ki a gyerekét, szatyorban? Mára azonban komolyan vett vérvalóság a probléma. S homofób gyalázatos, aki nevet rajta és nem veszi komolyan. Hahaha! 

Bár a politikai korrektség a szeretetre hivatkozik, de munkamódszere megegyezik a Give Peace A Chance című dal refrénjének a fordításával: „Őrizd a békét, és harcolj velünk...” 

Abban a biztos tudatban, hogy fajgyűlőló, rasszista kizárólag a fehér ember lehet. Mert mit szólnál mondjuk egy ilyen jelmondathoz: „A fehér élet számít!” Ez rögtön és azonnal odakerülne „Az ember bőrszíne fehér!” típusú vélekedések mellé. De a BLM-nek térdepel még Európa is... 

A tartalom

A könyv története egyszerű. Indiából száz hajó útnak indul Európa felé. A fedélzetén közel egymillió jólétet keresővel, a Gangesz gyermekeivel. (A 168 óra keresve, mi mindenbe kössön bele, természetesen az indiai menekültek miatt is elmarasztalta a szerzőt. Hiszen, mindenki tudja, a muzulmánok jöttek.) Az újságok hamarosan az utolsó remény armadájának hívják a karavánt. Egy nagyon okos, liberális újságíró beszólásából származik a szóösszetétel: számukra ez az utolsó remény. Vagyis ha nem fogadják be őket, nem marad semmi reményük. 

A regény háromnegyede az armada útjával és a közben, Franciaországban zajló eseményekkel foglalkozik, az utolsó negyed azzal, mi történik, miután partot ér az armada. 

Az út során az történik, ami történt 2015-ben: össznépi kiállás az armada utasai mellett, politikusok, vallási vezetők, a kultúra képviselői, újságírók, mindenki a szolidaritását, a befogadás, a letelepítés szükségességét hangoztatja. Egy pillanatig el nem gondolkodva azon, hogy vajon az utasok milyen céllal jönnek, milyen eszközeik vannak és ők hogyan képzelik új honuk foglalását? Ahogyan azon sem, mi lesz akkor, ha itt lesznek, itt laknak? Hogy ki fizeti a révészt, az egyértelmű: nekik nincsen semmijük, csak a rongyaik és az életük. 

A való élet, a francia állampolgárok realitásérzéke miatt (gyakorlatilag kiürül Dél-Franciaország) aztán pillanatok alatt összeomlik a társadalom. Pár nap kérdése az egész. Megszűnik az ellátás, felbomlanak a rendvédelmi szervek, semmivé lesz a katonaság. Eszement emberbaráti indokokból, szabaddá lesznek a köztörvényes rabok, portyázó bandák kezdenek szabadrablásba, szabad gyilkolásba, szabad mindenféle erőszakba. Nincs ok, hogy miért ne tegyék. 

A francia vezetés egy része csak a legutolsó pillanatokban néz őszintén szembe azzal, ami történik és történni fog. De akkor már késő. Nagyon. Minden eldőlt. Különösen, hogy már Londonban és Európa több országában is mozgolódnak az ottani kisebbségek. 

A végső kicsengés, mondanom sem kell, keserű és tragikus Európára nézve. 

Ami kiveri a biztosítékot

Ahogy mondtam, a 168 óra máris rasszistának nevezte Raspail-t. Az ok nem kétséges.

Bár a regény alapvetően távolságtartó, hideg leírása az armada útjának, a francia reakcióknak, a szerző, mint aki utólagos krónikása az eseményeknek, meg sem próbálja magát elfogulatlannak beállítani. Franciaország, a francia nemzet, Európa pártján áll, és tragédiának éli meg az európai kultúra összeomlását. S ez talán még nem is lenne baj (dehogynem, dehogynem: a politikai korrektség számára a nemzet szitokszó, a nemzeti kultúra majdnem rasszizmus), de ez a távolságtartó krónikás azt sugallja, a nincstelen, nyomorgó, bűzlő, éhező tömeggel szemben teljesen jogos lett volna a fegyveres védekezés. Hogy jó lett volna, ha akad, aki be meri vállalni, akinek beveszi a gyomra, hogy sortűzzel, bombákkal védekezzen a szegénység ellen. De nem akadt. Ezért megszűnt Franciaország. Mármint a régi formájában. 

De tudod, sokat gondolkodtam ezen. S ahogyan kérdeztem: te hány hajléktalant fogadnál be az otthonodba? S ha többet, mint akiket el tudsz látni, akkor annak van-e bármilyen értelme? S ha akit beengedtél, szó nélkül nyúl a hűtődbe, fekszik az ágyadba, használja a miindenedet, amit csak talál, mosolyogva, bátorítva hagyod? 

Illetve: megvédenéd-e támadó nyomorgókkal szemben is a családodat, a szeretteidet, a barátaidat, a városodat, vagy szó nélkül hagynád, hogy megöljék, birtokba vegyék mindazt, akit és amit szeretsz? 

Raspail nagyon érdekes eszközzel él a nincstelen, nyomorúságos tömeg leírására. A nyolcszázezer indiai arctalan. Illetve csak két embernek van személyisége: a csendes, békés, bár nem vértelen forradalmukat kirobbantó a fekáliából tüzelőt gyártó óriásnak és egy a nyakában ülő, torz gyermeknek. Nem gonosz ez a tömeg. Nem akar vért, nem akar pusztítást. De akaratlan is öl, eltapos, átgázol és pusztít, amerre jár. Mint egy kisgyermek, aki még képtelen felmérni az erejét és a tetteit a virágos és a zöldséges kertben. 

Tény, hogy a szerző a tudatlanságot és az ösztönösséget nem teszi cseppet sem vonzóvá. Az igénytelen tömeg csendben utazik a húgytól és fekáliától, a melegben izzadó testek bűzétől kísérve a hajókon. És szeretkezik, bátran, gátlások és szégyenérzet nélkül. Mi mást is tehetne unalmában? 

Ráadásul Raspail azt is érzékelteti, hogy akarják a bőséget, a gazdagságot, az ellátottságot, de elutasítják a segítséget, úgy gondolják, hogy a tengernyi nélkülözés után mindez jár nekik. Ahogy Raspail fogalmaz: fel sem merül bennük, hogy Franciaország nem az ő tulajdonuk. Nem gonoszok, nem elvetemültek, csak egészen másképpen gondolkodnak. 

Van min gondolkodni... Vagy nincsen? 

 

Jogállam és Igazság Nonprofit, Budapest, 2022, 422 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158146791 · Fordította: Sáfár Marianna

7,5

2022 augusztus vége felé, 20-a előtt pár nappal. Rettentő a kánikula. Csendben, szenvedve izzad a város. Ma jártam a Belvárosban, a Szabadság téren. Tele volt turistákkal. És számomra is meglepetésekkel. Átalakult. Nagyon szép. 

Ofi barátommal arról beszélgettünk a múlt héten, hogy nagyon nagy a baj a világban, olyan kis összeomlás szélén valónak látszik. Cseppet sem fest derűsnek, gondtalannak és gazdagnak a jövő. Nem vagyunk pesszimisták. Csak valahogyan nem tudunk optimisták lenni. Mindkettőnknek vannak gyerekei, akik még nem éltek eleget. Nekem már unokám is. De valahogy nem kívánjuk nekik azt a jövőt, ami most kinéz. 

Miközben a Belvárosban esznek, isznak, fotózgatnak a turisták, és mi is voltunk idén más városban enni, inni, fényképezni. Élveztük, hogy élünk. A zenekar mindvégig játszik... 

Nem mondtam: egy képregényről beszélgetünk. Amit, természetesen megint random találtam a könyvtárban. Hála néked, Guttenberg! Mivel a tudatlanságomnál csak a tájékozatlanságom nagyobb, semmit sem tudtam, de még csak nem is hallottam róla. 

A történet írói: Michael Green (Logan, Alie Covenant, Szárnyas fejvadász 2049, Gyilkosság az Orient Expresszen) és Mike Johnson (Superman, Batman, Supergirl, Earth). Aki rajzolta: Andres Guinaldo

Rick Deckardot (tudod, a fejvadász, akit az első filmben Harrison Ford személyesített meg) ne is keressük! A képregény szerzői nagyot csavarintottak a sztorin, a szárnyas fejvadászság szakma lett ebben a világban. A céljuk ugyanaz: begyűjteni, levadászni az „élni akaró” replikánsokat. 

A KÖTET

mérete teljesen eltalált. Kisebb mint A4, ezáltal könnyedén kézben tartható. Mondjuk tény, hogy kettőben. Legalábbis az én nem lapát kezeimmel. Kemény fedlapos, ezáltal nem nyeklik-nyaklik. A szöveg olvasható, egyértelmű. 

A borítóképet annyira nem találom jellemzőnek a kötet egészére, de van hangulata az kétségtelen. Egyébként a kötetvégi borító galériában is csupán egy olyan képet leltem, amire azt mondtam volna, hogy, na, ez az! Kétségtelen, hogy a galéria annyira nem is kényezteti a számosságával az olvasót (nézegetőt). 

A címben szereplő 2019-es évvel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Ha eredetileg valamikor az ősidőkben, a kilencszázas évek nyolcvanas-kilencvenes éveiben látott volna napvilágot a képregény (vö.1984), akkor oké. De így... fel nem foghatom. 

AMI TÖRTÉNIK

Jelen esetben a szakmabelit, a szárnyas fejvadászt úgy hívják, hogy Ashna Ashina. És egy, fiatal, maximum harmincas éveinek elején járó, keleties beütésű csajszi. A keletiességnek köszönhetőn törékeny típus. Mármint ránézésre. Mert bár sérülékeny, ám semmilyen szempontból nem gyenge alkat. 

A sérülékenység Scott Deckard-jának is fontos alkotóeleme volt. (Hopp, ez a szó a replikánsok világában félreérthető. Nem úgy értem ám!) Ashna, ahogyan Deckard sem bír emberfeletti intelligenciával vagy testi erővel. Teljesen átlagosak. Deckard még átlagosabb mint Ashna. Mert ő legalább a legjobb nyomozó. Deckard kisszerűbb, mindennapibb. Jobban illik a neonreklámok, a sötétség, a mocskos utcák, kínai ételárusok, a sűrűn csepegő eső, az égen száguldozó légikocsik és -taxik világába. 

Nem mintha Ashna kilógna. Csak a neme és főleg az életkora egy kicsit. Miközben semmi bajom nincsen a figurával, a neki kreált tapasztalat, tudás és múlt a korához képest túlzásnak tűnik. Az egész figura olyan, hogy némileg könnyebb egy okohamai panel esőáztatta ablakán kibámuló, depis mangaolvasónak gondolnom, nem pedig balról szerv alkatrészekkel üzérkedő, dörzsölt és rutinos nyomingernek. De túlzok, mert ez az egész hasonlítósdi csak most jutott eszembe, amikor ezt a bejegyzést írom. 

Ashnának van megbízója. Egy fekete bőrű hölgyemény. Aki egy nap új megbízást ad neki: eltűnt egy műkaja-gyártó ipari nagyon-überpasi kislánya, meg a felesége. Ashna feladata megkeresni, az überpasi kimondottan a legjobb nyomozót akarta. Ashna nyomozni kezd, s persze megdöbbentő dolgokat tud meg. Ahogy kell, egyre mélyebben kavarodik a fekáliába, egyre megdöbbentőbb dolgokra jön rá, és minél többre jön rá, annál inkább félre akarják állítani. Mert a dolgok nem annyira lineárisak, ahogy azt a kiindulási alap egyértelműségéből gondolnánk. 

Mélázok, de ennél többet elmondani a sztoriról udvariatlanság lenne. Legyen elég annyi, hogy vannak replikánsok a sztoriban. Nem mellékszerepben. De nem ám! 

A történet gördülékeny, érthető, egyértelmű. Nincsenek benne olyan őrült csavarok, amelyek érthetetlenné tennék, nincsen túlkomplikálva. Nem is egysíkú és kiszámítható. Csak valamelyest, de nem zavarón. Egy Blade Runner-től valami hasonlót várunk. Ja, s ha már szárnyas: Ashna gurulva szeret közlekedni, ha megteheti. 

 Ashna persze végül rátalál a kislányra és az anyjára (?). De itt csak megszakad a történet, nem ér véget. Három részes. (Sajna. Mire hozzájutok a folytatásokhoz, el fogom felejteni az elejét, az tuti!)

A KÉPI MEGFORMÁLÁS

ugyancsak korrekt. Ahogy fentebb már láthattál ízelítőt. A borító alapján nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog. Semmi forradalmi, semmi letaglózó, semmi különösebb újdonság, de vérprofi, plasztikus és nagyon szép. A figurák megformálása konzekvens. A mozgások természetesek, a nézőpontok filmszerűek. Nincs itt semmi baj. 

A hangulat adja magát: simán hozza a Scott-film hangulatát. Jobbára sötétben és zárt térben zajlik a cselekmény, esik az eső, reflektorok világítanak a szemünkbe, neonreklámok mutatják az utat, szemüveglencsék villannak az esti fényekben... Ilyesmi. Remekül funkciónál a koncepció. Éppen ezért meglepő, hogy az első kötet végkifejletében egy szigeten találjuk magunkat, pálmafákkal, nappali fénnyel. De még ez sem zökkent ki a kötet egészének a hangulatából. Különös tekintettel arra, hogy hamarosan besötétedik a szigeten is. Mondhatom sokáig a magamét, de egy kép sokkal többet mond minden szónál. 

Én meg hoztam sokat, nézd csak alant! 

ÚGY VÉGSŐ SORON AZT MONDOM,

a történet és a képi megformálás kihozta a Szárnyas fejvadász-brandből, amit kihozhatott. Kicsit más, miközben tökugyanaz. De ugyanazságában is tökéletesen élvezhető, bőven nézegethető. Nagyon érdekel a folytatás, de az a helyzet, két hete olvastam, s csak most jutottam el, hogy írjak is róla. S nem csupán a képek fotózása miatt kellett elővennem a könyvtári-polcról, hanem a felelevenítés miatt is. Nem döntöttem még el, ez engem jellemez vagy a képregényt? Úgy sejtem, senki sem ártatlan. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Magnum Opus, Budapest, 2021, 104 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150131924

7,5/10

2022 augusztusának a közepe. Túl vagyunk a radiátor-cserén. Szerelmetesfeleségtársam vezényelte le és koordinálta az egészet. 
– Olyan mintha téged nem is érdekelne, Morzsám! Én hívogatok mindenkit, én intézek mindent. 
Nem vitatkoztam vele. Lehet, hogy igaza van, de a magam részéről némileg feleslegesnek tartottam az egészet. 
– Jobb most lecserélni a radiátorokat, mint megvárni, amíg kilukad. S idén még visszakapjuk a ráköltött összeg felét. 
Ebben is igaza van. Imádom, amikor úgy érvel, hogy nem tudok vele vitatkozni. 
S még a szereléseknél is ő volt/lesz itthon, bár kétségtelen, hogy virtuális asszisztens lévén neki könnyebb megoldania. De ezért legalább a rendrakásból, takarításból iparkodtam kivenni a részemet. 

Akivel nem vagyok haragban, csak valami baja van velem, és ezáltal nem találkozom azzal sem, aki szintén nagyon fontos nekem, semmi előrelépés nincsen. Úgy fest, ha én nem keresem, ő nem fog... Én meg félek keresni őt/őket, mert elegem van a kreált konfliktusokból, amelyekben, bár nem csináltam semmit, de sunnyoghatok a küszöb alatt. 

Egyébként is olyan elkeserítő, amikor fejlődést várok (ez most egy másik valaki), s viszonylag hosszabb idő után konstatálom, hogy ugyan, továbbra is leszar mindenkit, csak a saját, pillanatnyi érdeke létezik, ezáltal tökéletesen antiszociális, egoista: végezze a neki kiadott munkát, akinek két anyja van, szolganépség, azért vannak, ő különben is olyan lusta ma (Ma? Hahaha!) És a szolganép végzi a munkáját... Sikítva rohannék neki. Ha tudnék sikítani, és ha lenne bármi értelme a nekirohanásnak. Ez már így marad: a vérig szívatva leszek, leszünk, amíg a kapcsolat kényszerűen tart. És másnap mit hallok tőle melldöngetve: hát persze, hogy ő nem olyan, hogy ne figyelne a másikra és ne lenne számára fontos a másik személye! Nem tudtam röhögjek, dühöngjek vagy sírjak. 

Szóval olyan kis tehetetlennek és fáradtnak érzem magamat. Ráadásul nem csak a fentiekben. Még Szerelmetesfeleségtársammal, akit, talán már észrevetted, nagyon-nagyon szeretek is vannak tökéletesen reménytelen játszmáink. Most mondd! S már az is kétségbeejtőn fáraszt a reménytelenségével. 

De reggel van, ülök Csemete ágyán, aki éppen a pasijával és annak családjával Görögországozik. Egy Birth nevű pszichedelikus progrock-banda nyomatja a fülembe a Born című lemezét. Előtte egy Kirrs Pink nevű együttes nyomatta. Nem tudom, melyik az egyik, melyik a másik, de egyik jobb, mint amaz. Mondtam már, hogy szeretem ezeket a reggeleket? Ugyan éjjel egykor feküdtünk, Ofi barátom ma indul vissza Svájcba, és még boroztunk, pálinkáztunk egyet, mielőtt hónapokig nem látjuk egymást. De ötkor kipattant a szemem, mert várt rám a reggeli írogatás, zenehallgatás.