Maurizio Colombo – Stefano Andreucci:
A BOSZORKÁNYOK SZIGETE

Mauro Boselli – Stefano Casini:
A LÁZADÓK

Úgy döntöttem, teljesen leszokom arról, hogy bemutassam a Dampyrt. Megtettem már jó pár alkalommal. Ha érdekel, kérlek, írd be a blogom keresőjébe a Dampyr szót, és látsz csodát! Ha a legelsővel kezded, szerintem teljesen képben leszel. Stimmt?  

A boszorkányok szigete

Ez is azon ritka történetek közé tartozik, amelyben a főszereplő, Harlan Draka (a dampyr, aki emberanya, éjúr apa szülötte, a vére halálos a vámpírokra és egyéb borzalmakra) elválasztatik a két elválaszthatatlan barátjától, a bosnyák Kurjaktól és a vámpírok ellen fordult vámpírlánytól, Teslától. 

Ennek ellenére nem magányosan küzd itt sem. Akad társa. Egy középkorú, de még az egykori szépségét mindig őrző nő, Ann Jurging személyében. Aki, bár középkorú, nem különleges képesség nélküli. Például megérzi a gonosz jelenlétét. S kicsit lát a jövőbe. Ez a képessége, amelyet ő átokként él meg, gyermekkora óta vele van. 

A fő ellenség Helena Morkov, a boszorkánykirálynő. Aki időközönként felbukkan a történelemben. Ő volt az alapítója a híres, hírhedt bacchánsnők csoportjának is. Vagyis nem fiatal, de legalább végtelenül gonosz. Ann egykor, kislányként Helena foglya volt, de megszökött tőle. (Mondjuk ezzel a momentummal, megismerve Helena képességeit, nem tudtam mit kezdeni, de nem szőrözök, haladjunk!)

Athénban a vámpírvadász Harlan és a látó Ann szükségszerűen találkoznak, és együtt indulnak a kis Égei-tengeri szigetre. Ahol már a halál uralkodik. 

A történetet a szerzők remekül felépítették, két bevezető is van, pár oldalasak, de a figyelmet garantáltan felkeltik. Onnantól, hogy Harlan és Ann a szigetre lépnek, az események meg nem állnak, peregnek a végső, kétségtelen befejezésig. 

A rajzok is pazarok, ahogyan az a Segio Bonelli Editore kiadványaiban lenni szokott.  

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

De hiányérzetem volt mégis. Miközben a történet leköt, érdekel, hogy mi a befejezése, mégis volt bennem valami elégedetlenség. Amikor a kötet második képregényébe kezdtem, pár oldal után tudtam, mi a probléma A boszorkányok szigetével: leköt, érdekel, de nem nyűgöz le. Nem találkozom igazából a történettel, mert a történet nem találkozik sehol, semmiben a mindennapokkal, és nem is vet fel semmi olyan kérdést, amin legalább egy picit tűnődni lehetne. Arról szól, hogy Harlan és Ann a legyőzött boszorkánykirálynőt hagyják maguk után a szigeten. Közben persze, történik ez meg az, van juj, de csúnya rabszörny is, de a látványos perpatvar olyan kis érdektelen, és nem is teljesen logikus. (Moha, ez egy horror-történet, kapj már észbe!)

A lázadók

Na, ez már teljesen igen! Bár némi polkorrektséget érzek a történetben, de csak annyit, amennyi voltaképpen belefér. S ami benne van, az manapság is aktuális polkorrekten.

A szövegíró erénye, hogy nem viszi túlzásba a polkorrektséget. De az is lehet, hogy csupán nem húzogatja az oroszlán bajuszát. A csecsenek (nem az indiánok!) lázadnak, a szabadságukért küzdenek, de szó nincsen arról, ki az elnyomó, ki ellen lázadnak, ki nyomja el őket. Sem a nemzet, az oroszok, sem az országuk vezetője, Putyin nincsen a nevén nevezve. De a történetben szereplő oroszok mind pszichopaták, a vezetőjük pedig abszolút pszichopata. A csecsenek pedig áldozatok. Akik közül még a gyerekek is kénytelenek a szabadságért harcolni. Pont. A történet ilyen szempontból fekete-fehér. 

A középpontjában a baráti trión (Harlan, Kurjak, Tesla) kívül egy nemzetközi orvoscsapat áll. S az orvoscsapat nehézségei, túllépve a polkorrektségen, kezelhető közelségbe hozzák a háborús övezetek problémáit, a háborúk értelmetlenségét, tarthatatlanságát és főleg a borzalmait. Szembe nézhetünk azzal, hogy a hadurak számára még a segítségadás sem egyértelmű, és mindennemű állásfoglalás, ami szemben áll az érdekeikkel, háborús bűn. 

Vagyis a történet több szempontból nagyon okos.

• Okos azért, mert a csecsenföldi eseményeken keresztül földközelbe hozza a történetének az eseményeit. Mert nincsen, aki ne hallott volna erről. Az sem baj, ha semmit sem értett belőle, de a történetnek nem is célja bármi történelmit bemutatni, csak az, hogy a csecsen szóval aha-élményt teremtsen. Amivel azonnal készen is van a kapcsolat az olvasó és a sztori között. 
• Okos azért is, mert az orvoscsapat nehézségein át megteremti a második kapcsolódási pontot a békében és kényelemben élő olvasóval. Mert ahogyan az orvoscsapat, úgy ő is kívül van az eseményeken, a helyi politikán és nem kénytelen állást foglalni az összecsapó felek közül, valamelyik mellett vagy ellen. Csak bevonódik abba, ami történik. 
• S végképp okos, amiatt, hogy a történet kulcspontjába gyerekeket helyez. Mert egyfelől újabb kapcsolódási pontot hoz létre az olvasóval: szenvedő gyerekek. Másfelől, mert a szenvedő gyerekek kik miatt szenvednek? S bár a szenvedésre borzalmasan, brutálisan, bestiálisan és okosan vágnak vissza, de az ő szenvedésük felmenti minden tettüket. Az indokuk pedig tökéletesen méltányolható. Hölgyeim és uraim: tapsot kérünk a képregénynek!

Ez utóbbi volt az a pont, ahol nem tudtam eldönteni, rászedtek-e vagy sem, sima sztorit olvasok-e vagy manipulálva vagyok? Aztán legyintettem: nem is akartam eldönteni. Azzal, hogy felmerült a kérdés, már mentesültem a negatív hatás alól. Ha van. Így döntöttem. 

Egyébként a vámpírvadász, a vámpír és a balkáni volt szabadcsapat-vezető e történetében a személyükön kívül nincsen semmi természetfeletti. S az a nagy büdös helyzet, hogy egyáltalán nem is hiányzik belőle. Ezt kapd ki! 

Ami történik izgalmas, átélhető és remek tempóval felépített. Ami egyáltalán nem jelenti azt, mint az fent elemezgetett boszorkányos történet esetében, hogy permanensen akciózni kell, hogy fennmaradjon az érdeklődés.

A szimpátiát A lázadók nem kis részben a rajzokkal nyeri el. Amik részben olyanok, amilyeneket mind a Dampyrok esetében, mind úgy általában a Bonelli-képregények esetében megszokhattunk: realisztikusak, részletgazdagok, tiszták, nem lógnak ki az oldalból, a képkockákból.

Valami mégis más rajtuk és bennük. Talán az, hogy a rajzok ugyan részletgazdagok, de jobban megnézve nem is mindig azok. Az alkotójuk a nappali jelenteknél, hoppá, igen sokszor nem is rajzolt hátteret. Vagy csupán érzékelteti, mi van az emberi alakok mögött, mellett, fölött, előtt.

S ami a legelképesztőbb, és még egyik Bonellis képregényben sem jött velem ilyen szembe, egynémely alak karikatúraszerű. Az orvoscsoport főnöke, Michel a lóarcával és a felturcsizott hajával, meg a fekete munkatársa például teljesen olyan. Mégis remekül „együttműködik” a szokásos alakokkal. Még akkor is, ha bizonyos helyeken Kurjakba és Teslában is van valami karikatúrásság. 

S most figyelj: mindezek ellenére az egész mégis hamisítatlan Dampyr. Méghozzá, én mondom neked, a legjobbak közül való!  

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Frike Comics, 2020, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891199 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

8/10

2022 október közepe. Tegnap nagyon idegesítőn kezdődött a munkanapom a kollégák szervezése miatt, majd jócskán ki is tolódott a befejezése, ugyancsak miattuk. Egy sofőr kolléganőmet helyettesítettem egy másik telephelyen, s ott kavartak a nem tisztelt kartársak. Reggel kapkodhattam, délután túldolgozhattam miattuk. Meg a fránya lelkiismeret: megtehettem volna, hogy otthagyom a francba az egészet, de akkor megszivattam volna egy pár napja nálunk dolgozó új kollégát, aki még mit sem tud az itteni dörgésről... S akit úgy küldtek ki lakóval vizsgálatra, hogy nagyjából semmiről nem tudott semmit. 

Munka után elmentem könyvtárba. Hoztam két képregényt, meg Szerelmetesfelségtársamnak három kívánságkönyvet. Hazafelé a Pethe téren elvégeztem a kisbevásárlást, és máris szakadtam megfelé hazáig. Itt, a téren leültem még egy szivarkára. S aztán egyedül töltöttem az estét. SzFT üzleti reggeli-gálára ment (jelen esetben üzleti vacsora), s csak valamikor sokára érkezett. Nem tudom hánykor, csak a csókjára riadtam fel. Majd megkönnyebbülten aludtam is tovább: itthon van, rendben van. 

Csemete meg a vőlegényéhez ment át. 

Eresztettem egy kád vizet, áztattam magamat egy kicsit, aztán melegítettem vacsorát és egy francia sci-fi rajzfilm mellett el is költöttem. Néztem még egy Colombo-t, aztán lehanyatlottam. Édes semmittevés, avagy a munka megérdemelt jutalma.

Van történet (?)

Amerikában vagyunk, valamikor majdnem napjainkban. A főszereplő egy tizenkilenc éves hölgyemény, Theresa a böcsületes neve, amit Tessa formában kedvel. Tessa, a vidéki jó kislány egyetemre megy. Van egy gyerekkori barátja, Noah, akivel együtt nőttek fel, s jó ideje járnak egymással. Még egy éjszakát sem töltöttek együtt, illedelmes, jó gyerekek. Tessa nem bulizós típus, minden idejében az egyetemre gyúrt, tanult mint az állat, nem volt ideje másodlagosságokra. Még szűz, a szó petting-értelmében is. 

Az egyetemen már az első pillanatban szembesül azzal, hogy ő eddig egy egészen más világban élt. Elszakad anyucitól, tesótól, Noahtól. 

A második pillanatban megismerkedik a már megjelenésében meghökkentő Hardinnal: tetkó hegyek, ajakpiercing, agresszivitás, zárkózottság. 

S ahogyan kell, Tessa és Hardin között vonzalom alakul ki. A saját szavaim helyett lássuk, mit mond a fülszöveg!

Tessa ​igazi jó kislány. Egy rendes fiúval jár már évek óta, vannak tervei, ambíciói, és az anyja ügyel rá, hogy az élete a megfelelő irányban haladjon tovább. Aztán elsőévesként beköltözik az egyetem kollégiumába, és találkozik Hardinnal. Azonnal feltűnik neki a tetovált, piercinges fiú, aki angol akcentussal beszél, és mindenben különbözik attól, amit Tessa az addigi életében megszokott. Hardin rendkívül mogorva, sőt kifejezetten ellenséges vele, és a viselkedése miatt Tessának gyűlölnie kéne őt. Gyűlöli is, amíg egy este egyedül nem maradnak a fiú szobájában. Tessát megragadja a fiú sötét személyisége, és amikor megcsókolják egymást, olyan szenvedély támad fel benne, amilyet még sohasem tapasztalt.

Hardin hol gyönyörűnek nevezi, hol egy szó nélkül eltűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné, amikor azonban Tessa eltaszítaná magától, közelebb vonja magához. A nemtörődöm viselkedése és a gorombasága ellenére Tessa úgy érzi, ha sikerül mélyre ásnia, megtalálja az igazi Hardint a hazugságok felszíne alatt.

Immár majdnem mindent tudsz, ami lényeges. Ami lényegtelen, az történik a képregényben. Tessa Hardinon át felfedezi a szexualitást. S mert ez Hardinhoz kötődik, a fiútól sem tud elszakadni. Meg a saját régi életétől sem. Megy a csiki-csuki ezerrel. Hardin rendre morcos, kiszámíthatatlan, hol kőbunkó, hol teljesen kedves. Tessa hol vele kefél, hol Noah-hoz ragaszkodik, de vele, mellette semmit nem tapasztal abból a tűzből, amit Hardin kihoz belőle. S mert egyetem, akad némi kavarás, kavarodás a baráti, ismerettségi körben/rel is. Hogyne lenne, amikor még szülői berkekben is van némelységes furaság.

Vagyis egy amerikai kamasztörténetet olvasunk, látunk.  Szokásos klisékkel, szenvedésekkel, szenvelgésekkel, nagyjából motiválatlan szereplőkkel. (Azt vettem észre, hogy a motivációkat olvasás közben én költöm a történethez, mert abból nem adódnak. Legalábbis nem feltétlenül és nem egyértelműen.) 

S ezzel tényleg mindent tudsz. A többi már csak cizella. 

De ebből még lehetne bármi és akármi. 

A rajongók és a fanyalgók, avagy a célközönségesség hatalma

Persze, hogy minden művészeti produktumnak van célközönsége, bármilyen is legyen a minősége. Vannak metszetek, átjárók, de mert mindnyájan mások vagyunk, minden és bármi találhat magának fogyasztót. Aztán van, amit önnön minősége ad el, s van a körülötte levő felhajtás. Divatos szóval: a hipe. 

Egy-egy produktum megítélésben a rajongók és a fanyalgók soha nem fog egyetérteni. Főleg azért, mert a fanyalgók inkább az eszükre, míg a rajongók sokkal inkább az érzéseikre hagyatkoznak. S persze lehet zsigerből és nem észből fanyalogni. Az az igazi sznobság, amikor valaki az észből érvel, de zsigerből fanyalog. Nehezen tettenérhető, hogy pusztán esztétikai problémái vannak-e az adott produktummal kapcsolatban, vagy zsigeri az érzelmi ellenállása. 

A rajongók és a fanyalgók tábora antagonisztikus kapcsolatban áll egymással. Nem egy nyelvet beszélnek. A párbeszédük ugyanúgy vakok és süketek párbeszéde, ahogyan a politikai táboroké vagy a vallásosaké és a hitetleneké. Jobbára hitkérdés. Mindkettő be akarja bizonyítani a másiknak, hogy téved, s hogy a világ akkor zökkenne vissza a helyes kerékvágásba, ha a másik oldal belátná, hogy téved. S persze egyiket sem érdeklik a másik érvei.

Ahogy igazából engem sem érdekel a rajongóké. Nem tudnak olyan érvet mondani, amivel meggyőzhetnének. Nincsen baj, rajongjon nyugodtan, tessék neki a Miután-galaxis. Nekem nem fog. Ritkán vagyok ennyire ellenséges. (Talán utoljára a Semmi végett keltem ki ennyire magamból.)

Annak ellenére, hogy állítólag kétmilliárd (hitetlenkedem: ez igaz lehet?) fogyott Anna Todd regényeiből, mégsem mondom azt, hogy szebb lenne ez a bolygó, ha ennyi emberben helyrebillenne a Miután egyedül helyes, logikus és üdvözítő, általam való megítélése. Nem billenne helyre, mert lenne a Miután helyett más. Nekem nem fáj, ki mire költi a pénzét, és mi okoz neki eksztázist. Mindössze hitetlen- és értetlenkedek. Mármint azon, hogy ez valóban ennyi embernek kell. 

De azt el kell ismernem, hogy a sztori egyáltalán nem képtelen. Azért mondom ezt az elképesztőséget, mert a valóságban is tudok nagyon hasonlóról. Éveken keresztül szurkoltunk a párnak, hogy szakadjanak már el végre egymástól, hogy elszakadhassanak a problémától, amit egymásnak jelentenek. 

Célközönség

Azt a tényt, hogy ennek a történetknek nem én vagyok a célközönsége nem tagadom Mert az kétségtelen. Ez a képregény, ahogyan a regényeredetije is, YA-irodalom. Young Adult. Az a tizenéves korosztály, aki iskolába jár, a szüleivel/ből él, keresi az önazonosságát, már dolgoznak benne a hormonok, de „élménye még nem volt senkivel” és jobbára csak reménykedik abban, hogy őt is utoléri a szerelem. Nos ez valóban nem én vagyok. 

Nem firtatom a célközönséggel bíró irodalmi alkotások szükségszerűségét.

Vannak gyerekversek, van ifjúsági irodalom, vannak aztán versek és felnőtteknek való irodalom (s most nem a pornóra gondolok). Bár érdekes ez. Ami manapság felnőtt irodalom, régebben az volt az alap. Dickens és Mark Twain könyvei nem olvasói réteghez szóltak, hanem az olvasókhoz. A gyerek elől elzárandó szexet, pornót pedig Tiziano és Raffaelo (ahogyan azt Bókay János olyan kedvesen leírja Az idegen című regényében), nem pedig a Csöcsike magazin vagy mára leginkább az xx-es internetoldalak. 

Ahogyan régen a mesék nem ifjúsági, hanem közösségi műfaj voltak. 

Vagyis nem a szintek mentek le a gyerekhez, hanem a gyereket iparkodtak felhozni a szintre. 

De eszembe se jutna megkérdőjelezni Weöres Sándor gyerekverseinek, Csukás István meséinek a létjogosultságát. 

A YA-é mégis kérdéses bennem. Azzal nincsen bajom, hogy egy piszokul telített piacon nem lehet mindenkihez szólni, mert akkor senkihez sem szólok. Csak gondolj bele és vedd szó szerint a piac szót. Ha ott, az óbudain, újpalotain, a szombati MDF-en mindenkinek mondani akarnál valamit meddig jutna az üzeneted? Igen, a körülötted állókhoz. Nem tovább. De ez a YA mintha konzerválni akarna egy életkori sajátosságot, megerősíteni és abszolutizálni, ami még kérdéses, csak hogy érezhesse ez a korosztály, hogy nincsen egyedül a problémáival. Amit aztán a YA maga is fakaszt, kialakít, konzervál, mert tipizál. 

Az esztétikai és a mondanivaló

Nos, igen, egy irodalmi mű megítélhető többféle, de alapvetőn kétféle módon: az esztétikai szempontok és a mondanivaló szerint. Halmazok, metszetek.

• Van, aminek rendben van az esztétikája és a mondanivalója is.
• Van, ami vacakul fogalmazott, szerkesztett, de amit mond, amit üzen, az rendben van.
• Van, ami remekül fogalmazott, szerkesztett, de baromság az üzenete.
• S van amelyik vacakul van megírva, szerkesztve és még hülyeséget is beszél. 

Anélkül, hogy túlragoznám, mert már így is hosszú vagyok, két olvasói véleményt idézek, hogy lásd, jelen esetben miről van szó. 

Önző, érzelmileg éretlen emberek toxikus kapcsolatának romantizálása egy fél könyvben.

Anita_Nánási

 Nos, Anna Toddtól egy olyan „élményben” részesített, amiről bár rengeteg mondanivalóm lenne, nem vagyok hajlandó egy teljes, jól megszerkesztett értékelést adni. Eddig erre még nem volt példa.Az indok egyszerű: Mert. Nem. Érdemli. Meg.
A szereplők teljesen hiteltelenek. Kitépem a hajam Tessától és Hardintól egyaránt, de még a mellékszereplők is idegesítenek, Noah-val az élen. De főként ez a nőnemű prototípus az, ami a legjobban idegesít…. Tessa…

Olyan érzés, mintha a Szürke ötven árnyalata szindrómában szenvedne ez a csaj. Végig játssza a tudatlan, megbotránkozott, patyolat lelkű angyalkát, de közben meg…. kéjléc a szájba, aztán akkorát szól, mint még sosem. OK. Gyerekek, el nem tudjátok képzelni, mennyire irritált ez a csaj…. ha ez egy élő ember lenne szerencsére nincs ilyen a földön tuti megütném. Csak kedvelésből.

A történet… beszélhetünk itt erről egyáltalán? Sztoriról? Láncolt eseménysorról? Ha felütöd a könyvet három random helyen, ugyanazt fogod benne végig olvasni. Ez semmi.

Klisék? Na ebben a témában is újat mutatott: nem hittem volna, hogy egy tipikus elemet is el lehet rontani. A szerző még ezeket sem tudja használni. Ez a regény sehogy sem áll össze.

Niitaa

Vagyis az esztétika az ablakban, a mondanivaló pedig vállalhatatlan. Merre megy tehát a kerék nélküli szekér, amely előtt két döglött ló fekszik? 

Segítek a mondanivaló értelmezésében, mert talán az a leglényegesebb. Van benne álnokság. Mármint a mondanivalóban:

• Ciki, ha jó kislány/kisfiú vagy, ha céljaid vannak, és következetesen törekszel is arra, hogy elérd őket.
• A visszafogott, csinos öltözködés semmiképpen sem helyénvaló, csöcs ki, puna villant! 
• Gáz, ha nem jársz elhajlós bulikba, ha egy kortyot sem iszol
• Überpirulás, ha a pároddal még nem neminedveztétek szarrá az ágyat két év után sem.
• Felejtsd el, de qva gyorsan, hogy a legfontosabb nemiszerved az agyad! 
• Abszolút természetes, ha te is, a párod is képtelen vagytok tartani magatokat ahhoz, amit kimondtatok. Szakítsatok akár naponta ötször, majd turkáljatok bátran egymás alsóneműjében a végső szakítás után. 
• Ugyanilyen alap, hogy légy rapszodikus, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan és következetlen. 
• Felejtsd el, hogy nem az vagy, amit mondasz, hanem az, amit teszel. (Csak zárójelben: ennek alapján Tessa ócska ribanc, buta liba. A kivarrt, piercinges csávó pedig egy hektikus, aberrált, bántalmazó, szexmániás, önző, öntörvényű gennyedék. Emlékeztető: ők a főhősök, akiktől meg kell hatódni...)
• Az alkalmazkodás kivétel nélkül minden környezetben és társaságban elsőfokú követelmény. Erkölcsi gátlások és kivétel nélkül mindenhez!

Ha nagyon összeszedném magamat, lehetne még folytatni a sort, mit üzen a Miután. Legalábbis a belőle készült képregény. Aminek a borítóján, gondolom a franchise része, nagybetűkkel ott virít az eredeti szerző neve. Vagyis alma és a fája. 

S most megállok egy pillanatra. Adva van egy regény/regény-sorozat, amiből csináltak filmet/filmsorozatot. Olvastam olvasói, nézői véleményeket erről a világsikerről. A Miután című regény a moly.hu oldalán 1129 csillagozás után 78%-os tetszési indexen áll. Ez bizony egy világsikerhez képest elég silány helyezés. Az olvasók 20%-ának egyáltalán nem tetszett a könyv. Ez meg nem mutat olyan rosszul, mert ha megfordítod a mondatot, egészen másképpen fest: az olvasók 80%-ának tetszett a könyv. „Nem szerethet mindenki.”

A képregény ábrázolásmódja

Mert azért ez a legfontosabb szempont egy képregény esetében. A könyvet olvasók jó része azt mondta, a képregény hozza a könyvet. A filmmel nem olvastam összehasonlítást. Nekem a filmbeli Hardin elképesztőn nyálas, a képregény figurája sokkal jobban tetszik. 

A könyv végén a grafikus, Pablo Andrés elmondja, hogy ez volt az első olyan munkája, amit teljes mértékben digitálisan készített el. Egyébként tollal, ceruzával szokott dolgozni. 

Amikor a kádban ülve belefogtam az olvasásba, a kötet feléig jutottam el. S akkor végtelenül unni kezdtem. Az első pillanatban nem tudtam eldönteni, a tartalom vagy a külső miatt. Az első miatt mindenképpen, akkor már túl voltam a csajszi és a csávó ikszedik szakításán, békülésén, szexén, bunkóságán, meghódolásán, verbális bántalmazásán. De nem ez volt a fő indok mégsem. 

Éppen tegnap meséltem Szerelmetesfeleségtársamnak egy kis éjszakai sétánk közben, hogy a legutóbb kiolvasott Dampyr egyik története annyira töményen semmi más csak egy bugyuta horror-sztori, hogy az nem igaz. De, igaz. S bár a sztorit nem élveztem csak nagyon kicsit, az elején, a képi megfogalmazás miatt a képregényről mégsem született lesújtó véleményem. 

Nos, a Miután grafikusa azt is elmondja, mennyire figyelni kellett a részletekre. S én éppen ezen akadtam fent. Mert az alakok konzekvensek, felismerhetők, a mozgások a döntő többségében rendben vannak, de nekem mégis, valahogy üresek a rajzok. Nem azért mert nincsenek hátterek, meg mittudomén, virágváza az ablakpárkányon, hanem az összhatás részlettelen. A Miutánt követőn azonnal a Bonellis minisorozatát, a Coney Island-et nyitottam ki. Hát, apám, annak az első képe fogalmazta meg bennem ezt a részlettelenség dolgot. 

Aztán a totálokról. Vonalzóval rajzolt utca, fűszálak nélküli erdő, árnyalatok nélküli kocsidukkó. Merevség, egyszínűség. Majdnem telibe töltött színek mindenhol. Legyen szó akár emberről, akár tárgyakról, tájelemekről, bármiről. 

• 
• 
• 
• 

Aztán fotózni nyitottam ki a könyvet. S nem volt olyan kocka, amelyhez kapásból vissza akartam térni. Átlapoztam az egész kötetet, hátha csak nem emlékszem, de mégis volt valami, ami megragadott. Nem volt. Tök mindegy volt honnan fotózok kit, micsodát. De ezt így hidd el nekem! Se egy lehengerlő arc, egy elképesztő látószög, egy megkapó mozdulat, semmi. 

Vagyis az unalmam egyaránt szólt a történetnek is és a képi megfogalmazásnak is. 

* 

Ennyi. Mi többet mondjak egy történetről, aminek sem a mondanivalójával, sem a dramaturgiájával, sem a szerkezetével, sem az erkölcsével, sem az üzenetével, sem a képi megfogalmazásával nem tudok mit kezdeni. S nem azért nem, mert nem én vagyok a célközönsége, hanem azért, mert a színvonala nem engedi, hogy kezdjek vele valamit.

Egy mondatot mégis! A kiadót a kiadvány színvonaláért nagyon komoly dicséret illeti. A könyv, a képregény mint könyv: minden szempontból hibátlan. De tényleg! Ennek ellenére hihetetlenül nem érdekel a folytatása. Úgyis csak tovább nyűglődnek benne. 

 A hivatalos trailer-t nem tudtam beágyazni, mert a tulajdonosa tiltja más weboldalakon való megjelenést. 

Klisés romantikus tinifilm rossz színészekkel, szar karakterekkel és kínos jelenetekkel. A sztori egy mondatban összefoglalható: egy ártatlannak tűnő lányka bekerül a kollégiumba, ott találkozik a helyi ribancokkal, akik így vagy úgy, de kurvát csinálnak belőle, közben persze összejön az alfának kikiáltott ficsúrral.

The Cortez sommás véleménye a filmről 

GABO, Budapest, 2022, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635662944 · Fordította: Kaul Éva

3/10

2022 októberének közepe felé, vasárnap hajnalban. Magic Pie összest hallgatok két napja, és nem tudom megunni, annyira pazar muzsika. 

Egyébként semmi, csak a szokásos. Főleg, hogy jó Szerelmetesfeleségtársammal lenni. Csak úgy, hogy semmi különöset nem csinálunk. Bár ma reggel jó sokáig aludt, most ébredt (9:08) csak. Én meg muzsikáltattam magamnak a Magic Pie-jal. És írtam. És olvastam. És gondolkodtam, éppen a fenti képregény miatt, mennyire öregedtem meg, és mennyit változott a világ? 

Az ide másolt két borító ugyanannak az egy kiadásnak a védőpapíros és a csupasz változata. Egyik sem meggyőző.

Az arc kimondottan rémisztő. Valami hátborzongást, kísértethistóriát idéz, holott  ilyesféléről szó sincsen.

Aztán a könyv kötése. Csuda érdekes. Ha a baloldali képet nézed, a borító nélkülit, akkor elmondom, a gerinc kék kötése és az első-hátsó tábla között szintkülönbség van. A kék gerinc egy vékony vászon, amire a cím- és a hátlapot ráragasztották. Nem is bírja a kötet a megpróbáltatásokat. 

Érdekes módon, előre bocsátom, méltatlan ugyan, de több kiadása nem is volt a regénynek, csupán ez az egy. Ahogyan a szerzőről sem igen találtam fényképet, ezért ugyanazt teszem be ide, mint amit az előző, általa írt könyv értékelésénél is betettem. 

Mitől idegen a kicsoda?

A regény főszereplőjével tíz éves korában ismerkedünk meg. Pintér Mártonnak hívják. Marcinak. Mi is így hívjuk őt, regényszerte, legyen majd bárhány éves. 

Marci az, aki idegen. Jónevű építészmérnök az édesapja, gyönyörű az édesanyja, nagy lakásban élnek, szolgálóval. És testvérével, Tiborral.

Tibor szabálykövető, tervező típus, céljai vannak, a rend és fegyelem híve, tiszteli a társadalmi elvárásokat és könnyedén alkalmazkodik is hozzájuk. Hivatalnoknak készül, amire céltudatosan készül és törekszik. A józan eszére hallgat, következetes, fegyelmezett.

Marci a tűz. Ő az érzések, az intuíciók, a kapcsolatok, a szeretet embere. Nehezen tűri a nem maga választotta korlátokat, imádja a természetet, tiszteli az életet. Két fő barátja van, Zoltán, a karmester, aki egyre többet iszik és Judit, a nála tizenkét évvel idősebb, gyönyörű, kedves nő. Vannak magakorabeli pajtásai is, de barátja ez a két ember. Törekszik a békességre, de ha már nagyon szükséges felvállalja a konfliktusokat. Alapból azonban igyekszik kerülni, feloldani őket. Ő a szív embere. 

Marci elsősorban attól idegen, hogy nem értik ugyan őt, de szeretik az emberek. Igen könnyen képes megkedveltetni magát bárkivel. Hadd mondom el: Bókay úgy teremt egy jó alakot, hogy az nem lesz nyálas, nem lesz klisés, nem lesz fekete-fehér. Marci nem hibátlan, de törekvéseiben mindenképpen pozitív. S ez még az Istennek is elég, ha őszinte szívvel, valóban a jóra törekedve teszi ezt az ember. Ez a tökéletesség, a szentség útja. Aki a jó célokra teljesen odaszánja a szívét, lelkét, az Isten szemében már tökéletes. Anélkül, hogy valóban teljesen önzésmentes lenne.  

Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. 

Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. 

Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk...

(Pál apostol levele a filippibeliekhez 3:12–15)

Bókay Marcija azért nem válik papírmasévá, mert a törekvés megvan benne, szép a lelke, jót akar, de nem lesz mégsem hibátlan ember: tesz, gondol, meglép helytelen dolgokat is. Van amikor szeretetlen, van, amikor hűtlen baráthoz, szerelemhez. De Bókay virtuozitása, hogy még ezekben az esetekben is képes Marci tisztaságát megőrizni, megőriztetni. Marci soha nem akar rosszat másoknak. Még akkor sem, amikor ő maga okoz valami rosszat. Soha nem akar bánat, fájdalom oka, okozója lenni. 

Marci szereti a szüleit. De hamarosan be kell látnia, hogy az anyja felületes, rapszodikus, nincsen olyan véleménye, amihez ragaszkodna, a látszatok érdeklik. Ez leginkább a testvérével, Tiborral kapcsolatban érvényesül. Az anyja számára Tibor átláthatóbb, a céljai követhetőbbek, a viselkedése kiszámíthatóbb. Emiatt nem képes meglátni, hogy Tibor ugyanolyan hideg, számító akár ő maga. Anyaként minden gyerekének kedvezni akar, ezért minden esetben annak a gyerekének van igaza, akivel éppen beszél. Marci ezért hamarost apás gyerekké válik. Az orvos-apa ugyanis nagyon sokban hasonlít őhozzá. Célja nem a karrier, nem a pénz, hanem a gyógyítás, a segítségadás. Mert orvos, nem élnek rosszul, de élhetnének sokkal jobban is, ha az apa pragmatikusabb lenne, és kevésbé élne a filantrópiája szerint. 

Az apa világosan látja a két gyerek közötti különbséget. Ahogyan az emberek megítélésben is világos, tiszta véleményekre képes. Átlát mindenkin. Ezért húz a kisebbik gyerek felé. 

Kívülről szép, jó, irigylésre méltó a család. De kívülről nem látszik sem a két gyerek hideg, konfliktusos kapcsolata, és nem látszik a szülők közötti egyre feszültebb kapcsolat sem. 

Marci bejárja a kamaszok útját a barátság, a szerelmi vágy, a női test előbb vizuális, majd a beteljesült fizikai vágy tekintetében. Közben keresi a helyét az első, majd a második világégés felé rohanó világban. Ahol a maga emberszerető, békességre törekvő, szépség centrikus nézetei tökéletesen szembe mennek az akkori mainstream nézetekkel, korszellemmel. S felismeri, hogy idegen ebben a világban. 

Marci idősödik, de az alapvető világhoz állása semmit sem változik. S az élet nehézségei őt sem kímélik, ugyanolyan megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, mint akárki másnak. S ebből fakad, hogy a konfliktusai is nagyon hasonlók lesznek másokéhoz. A szépség szeretete, a békesség keresése, a szeretethez való ragaszkodás ebben a világban őt sem nagyon segíti. De tény, ami tény: a kevés meglevő kapcsolata valódi kapcsolat. 

Egy szép regény

Bókay nyelvezete nem bonyolult. Az egész regényt átjárja valami költői naivitás. Miközben mégis teljesen reális marad. Marci személyét sem idealizálja. A hőse ember marad mindvégig. Aki téved, hibázik, néha megcsal barátot, szerelmet. Ám soha nem érdekből, mindig az ösztöneire hallgatva. Ami nem minden esetben jó tanácsadó. 

Nem árulnék el részleteket, de irigylésre méltó az a finomság, ahogyan bemutatja, hogyan távolodik el például a főszereplő a gyerekkori baráttól. S még ebben az eltávolodásban sem látjuk Marcit hibásnak. Azt érzékeljük, hogy vannak kapcsolatok, amik kinövik magukat, természetesen változnak meg. 

Bókay szereti a maga teremtett figurát. Nagyon szereti. Esendőségében szereti. Teljes szívvel együtt tud érezni vele, és azzal a naiv, tiszta nyelvezettel is képes ennek a léleknek a rezdüléseit, vágyait, kétségeit kifejezni. Gyönyörű, ahogyan például Marci és a lánya kapcsolatát leírja. (Itt sem tudtam nem gondolni a saját lányommal való kapcsolatomra. Igen sok minden hasonlóságot találtam, és ez igen jó érzésekkel töltött el. Tudnék mesélni, de könnyebbülj meg, már nem teszem.)

A fentiek mellett ugyancsak figyelemre méltó, Bókay milyen finomsággal mond véleményt a két nagy háborúról, azoknak tökéletes feleslegességéről, embertelenségéről, Hitlerről és a vele szimpatizálók ma már érthetetlen elfogultságáról. Ha akkoriban voltak is indokaik. Olyan finoman teszi ezt, hogy semmi ágálás nem volt bennem, pedig mára a téma odáig jutott, hogy... De ebbe most nem megyek bele.

*

Bókay regénye méltatlanul eltűnt a köztudatból. Vagy én ítélek roppant tévesen, és olyat méltatok, ami a méltatásra méltatlan. De ebben az esetben akkor azt vedd figyelembe, hogy van itt egy regény egy szép lelkű (és nem széplélek) emberről, ami egy ötvenöt éves férfinak nagyon tetszik. Aki olvas mindenfélét, bár mostanában túl sok lett a képregény, mégis azt mondja, számára 2022 egyik legnagyobb felfedezése ez a kötet. 

 

Révai, Budapest, 1946, 308 oldal

9,5/10

2022 októberének első harmadában, hétvége. Olyan kis itthon ülős, olvasós, írogatós, tarhonyás húsos, alvós, zenehallgatós szombat. 

A héten többször furán éreztem magamat. Nem voltam rosszul, csak nem voltam jól. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam... Szédülés-közeli állapot a legjobb. De nem szédültem, akkor nem vezettem volna. Meg gyengének éreztem magamat. Lehet, hogy csak nem ettem eleget. Mert például tegnap hazacipeltem a dolgozdából a kocsiból a személyes cuccaimt, mert hétfőn másik kocsira ülök, aztán még a könyvtárból hozott köteteket és még kisbevásároltam is. És nem volt gondom a súllyal, azon kívül, hogy nehéz volt. Ez a mittudoménmi inkább reggelente kapott, fogott el. S ahogy mondtam már, a két évvel ezelőtti infarktusom óta tudatosult bennem, hogy halandó vagyok, és bármikor érhet meglepetés. Nem félek, csak ilyen esetekben felmerül. 

Szeretek sehová nem menni, semmit sem csinálni, csak magamnak dolgozgatni. S néha ér dicséret a blogom miatt. Megint megtalált egy szerző, hogy írjak a könyvéről. Bevállalja azt is, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok. És köszöni szépen. Két-két levelet váltottunk egymással. 

S azon tűnődtem, vajon bloggerként mekkora a felelősségem, amikor egy-egy könyvet lehúzok? Azzal nyugtatom magamat, hogy az olvasottságom miatt talán nem akkora. Nem vagyok véleményvezér. Talán szerencsére. 

Ő Astrid Lindgren. 
(Én régebben azt hittem, az Astrid férfinév. Hát, lám, nem az.)

Aminek bajom van a címével. Nekem hiányzik belőle egy határozott névelő. Britta a szívét önti ki. 

Vékonyka a könyvecske. Kis alakú. Nagyon kicsi. 11x16-os méretű. Száznegyvennégy oldal. Vagyis tulajdonképpen, már bocs', de egy erőteljesebb hasmenés ideje alatt kiolvasható a mellékhelyiségben.

Kezdjük ott, hogy miről is van szó. Britta tizenöt éves. Természetesen iskolába jár. És természetesen lány. Svéd. Valamikor 1944 táján. (Legalábbis a könyv akkor jelent meg. Astrid Lindgren első könyve volt. Aztán 1981-ig írt még harmincat. Amik gyakorlatilag mind megjelentek magyarul.)

Azt, hogy 1944, a könyvben fikarcnyit, de tényleg egyáltalán, semmiben sem érezhető, hogy a környező világban milyen mértékű pusztulás zajlott éppen. Mintha nem is akkor íródott volna, amikor. Annyira nem, hogy én meg is döbbentem, hogy nem a hatvanas-hetvenes években látott napvilágot. A könyv szereplőinek gondjait távolról sem érinti a második világháború. (Mai napság ez pont fordítva van: minden tele van a második világháborúval, a nácizmus szörnyűségével, a holokauszt borzalmával. Szép lassan nyolcvan éve véget ért az a háború, de annyira jelen van, mintha tegnap történt volna.) Ez a nem hiányzó hiány felettébb üdítő. 

Természetesen Réber László rajzai

*

Szóval Britta kamaszleány egy átlagos, de mégis átlag feletti családban: papa, mama, nővér, öccsök, húg. Irigylésre méltón harmonikus kapcsolatokkal. Lindgren azonban miközben ideális családot rajzol, csak cseppet idealizál. Kétségtelen, hogy a szokásos, mindennapi konfliktusok feltűnően nem hemzsegnek a történetben. Mindenkinek van valami hibája, vagyis az alakok nem teljesen fekete-fehérek, bőven vannak árnyalatok, de a kapcsolataik, a viszonyok rózsaszínek kissé. De ezt tudjuk be Britta idealizmusának. 

Tudniillik a regényke levélregény. A valahol svéd vidéken élő leányzónak ajánlanak egy stockholmi, vele egyidős levelezőpartnert. Britta kapva kap a lehetőségen, már mindenkinek van ilyen, neki is kell, és azonnal ír Kajsának. Akinek a válaszait nem ismerjük meg. Csak Britta neki írt leveleit olvassuk. 

Britta ír a családi kapcsolatokról, ír a barátairól és persze ír a jóravaló fiatalemberről, akivel szemet vetnek egymásra. S ír a regényke egyetlen, egyértelműen unszimpatikus alakjáról, a gazdag, beképzelt osztálytársról, Stigről. 

Voltaképpen a könyvnek nincsen összefogó története. Olyan mint egy napló. Vagy mint levelek sora, amiket akár hónapok választanak el egymástól. Nincsen központi konfliktus, nincsen -tól-ig, csupán a hétköznapok leírása van. Teszem hozzá, élvezetes leírása. 

Azonban a végére érve mégis hiányérzetem támadt. Éppen azért, mert nincsen összefogó, központ cselekményszál, mondanivaló, a regényke (majdnem történetet mondtam, de éppen az nincsen) egyszerre csak véget ér. Mert befejeződni nincsen minek, ugye. S ez hiányérzetet okoz. Olyan kis, oké, de akkor most mi van? - érzés. Elindultunk valahová, mentünk, tök érdekes, kedves, derűs, helyenként izgalmas is volt az út, de aztán nem érkeztünk meg sehová, csak az utazás ért véget. Azelőtt, hogy megtudtuk volna, miért megyünk, hová. 

*

A könyv a moly.hu-n 91%-os tetszési indexszel bír. Az arrafelé sem kevés. Bevallom őszintén, annyira nem értem a magas százalékot. Mert nem rossz az írás, de ennyire nem nem rossz. Nekem a koncepció, az összefogó cselekmény hiánya, a konfliktus-mentesség inkább csak ígéretnek láttatja, mintsem egy igazi ifjúsági műnek. 

*

Nincsen túl nagy jelentősége, de megemlítem: olvasás közben majdnem végig Szilvási Egymás szemében című feleselő naplóregénye járt az eszemben. Ami egy majdnem Britta korú lány és egy fiú naplóinak az ütköztetéséről szól. S amiben szintén van egy olyasfajta jelenet, ami ebben is, egy félreértés, ami majdnem szétviszi a kapcsolatot. Csak mindent összevetve Szilvási regénye: regény, sokkal jobb mint Lindgren-é. Talán azért, mert az nem csupán könyvecske, hanem könyv. Mert a magyar szerző hagyott kifutást a cselekménynek. S mert a könyve tart valahonnan valahová. Nem csupán olyan mintha egy nagyon ígéretes mű szinopszisa lenne, mint a Britta, hanem egy komplett regény.  

Móra, Budapest, 1992, 144 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631168441 · Fordította: Lontay László · Illusztrálta: Réber László

6/10

2022 október kettedik napja, vasárnap reggel. Olyan kis békés, a héten talán az első napsütéses reggel. Ébredtem, írogattam, zene szólt a fülemben, persze Csemete szobájában, hogy Szerelmetesfeleségtársam még hagy aludjon. Aztán ébredt, átjött, hozzám bújt, úgy ébredezett. Aztán a mi szobánkban is összebújtunk, de már ébren. Kávé szortyogott a főzőben, natúr joghurt gyümölccsel, banán, most éppen Bryan Adams, SzFT még csinál néhány TikTok-videót a vállalkozásának (www.martassist.hu), aztán indulunk a Wekerlére a fiamhoz és a párjához. A Gyuláról hozott tömény-különlegességet, a sörpárlatot, amit csak a VIP-vendégeinknek vagyok hajlandó kinyitni, már odacsomagoltam. 

P. S.: Nem ez volt tervben, de meg is ittuk. A lányok csak egy-egy pohárral, mi a többit. Törtem is a magyart, de a fiam párja megmentett egy igen finom és bőséges ebéddel. 

Maurizio Colombo – Giuliano Piccininno:
NEMESIS 

Mauro Boselli – Luca Rossi:
ELVESZETT LÉLEK

A kötetben, ahogy az lenni szokott, két történet kapott helyet. Ahogy azt a bevezető felett láthatod. Számomra rejtély, hogy a borítón miért mindig csak az egyiknek a címét tünteti fel a kiadó? Mikor is a történetek egyenrangúak. A borítón meg lenne hely két címnek is. De spongyát rá! 

Mivel írtam már x számú Dampyrról most nem a kályhától indulok el, ha nem haragszol. Ha haragszol, akkor se. Így jártál, látod! Azonban, ha érdeklődés van benned az iránt, miről is van szó, kik is a szereplők, a jobb oldali keresőbe írd be a képregény címét, keresd meg a legkisebb számot a cím mögött, ott lesz, ha nem is minden, de rengeteg infó. Ha még nem olvastál Dampyrt, vagy az én oldalamon Dampyr-értékelést, akkor, úgy gondolom, érdemes egy gyorstalpalót elvégezned, hogy képbe lehess. Tehát ebben a szellemben olvass tovább!

De olvass ám tovább! :-)

Nemesis

Nemesis a bosszú istennője. (A nevének írásvariácója igen gazdag. A Nemesis forma egyértelműen angolos. Olaszos. Magyarul írják Nemezisnek, Nemeszisznek is.) De eredetileg nem csupán az volt, hanem a sors bizonytalanságát is jelképezte. A Dampyr-vonatkozásában mindkét értelmezés helytálló. 

Harlan és Tesla visszakísérik Kurjakot Boszniába, aki a családját készül meglátogatni. Jugoszlávia véres széthullása után vagyunk, mikor is az egy országgá összekényszerített nációk egymásnak estek és elképzelhetetlen, brutális pusztítást hajtottak végre.*

* Ajánlott olvasmány: Laura Silber – Allan Little: Jugoszlávia ​halála 

 Kurjak faluja még a széthullás előtt is harcban állt, a másik falu vezető családjával, a gonosz Kovatsh-ékkal (naaaa!). Amikor Harlanék éppen arra járnak, látják, hogy a falu határában, a földeken áll egy autó, öt ember körbevesz egy másikat, és szemmel láthatón éppen ki akarják végezni. Odamennek, Kurjak a földijét ismeri fel az áldozatnak készülő férfiban. Aki pár mondat után végül meghal, de addigra már az az öt sem zavarog, aki őt a halálba küldte. 

Vagyis belecsöppenünk két falu párharcába. Amit súlyosbít, hogy sorra tűnnek el emberek a falvakból. A közelben van egy titokzatos üzem. Egy férfi azt állítja, onnan szökött meg: kegyetlen bánásmód mellett embereken végeznek kísérleteket. S ott van Kurjak szerelme is, Nadjia. 

Vajon milyen motivációra van még szükség, hogy Kurjak és két barátja rámozduljanak a megoldásra? És kétséges-e a kimenetel? 

A rajzok a szokásos realisták, részletesek, konzekvensek, mindenki és minden egyértelműen felismerhető, részletek ugyancsak vannak. Jó nézni őket!

A befejezés, ahogyan majd látod, mint a következő történeté is, valahogy olyan felemás. Persze, hogy az, ami. Csak túl gyors, elkészítetlen, elkapkodott, nincs eksztázis, nincs megkönnyebbülés, mert mire felfogtam, hogy elindultak a cimborák, addigra helyre is tették az egész történetet. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Elveszett lélek

A másik történet Prágában játszódik. Hurrá! Szeressük mink Prágát, de nagyon! Voltunk már itt a dampyrral és a barátaival és gólemeztünk egy cseppet. 

Prágában összefutnak a szálak, a föld, a Menny és a Pokol. Legalábbis a képviselőik. A földet Harlanék képviselik. A Menny részéről egy Caleb Lost nevű angyal jelentkezik. A Poklot a csudálatosan mindennapira alkotott démon (semmi, de semmi ijesztő nincsen benne, a főnöke szerint ijesztően emberies kezd lenni): Nikolaus. 

A történet középpontjában egy elveszett lélek áll. Azért elveszett, mert nem találja az utat se a Mennybe, se a Pokolba. Megrekedt félúton. 

S most gondolkodom, hogyan foglaljam össze, mi is a történet? S úgy döntöttem, nem is teszek ilyet. Kicsit komplikált elmondani. Olvasni nem. De miközben magyaráznám, szerintem egy csomó mindent elspoilereznék. Ha meg elhallgatok ezt-azt, akkor nem lesz érthető, hogy hány éves a merre hány méter...? Vagyis ugyanott lennél, ahol most vagy? Csak az a benyomásod alakulna ki, hogy hülyeség az egész Dampyr (erről kicsit bővebben alább) vagy az, hogy vacakul írok. És egyik sem igaz. Ezért meghagylak a boldog tudatlanságban.

Legyen annyi elég, hogy az esti Prága minden neonfény nélküli misztikája, hátborzongása és gyönyörű mivolta ott van a képregényben. Annyira, hogy olvasva ismét elkezdtem visszavágyódni oda. Egyrészt, mert annyira tetszett élőben. 

(Bár Szerelmetesfeleségtársammal majdnem minden hely jó. Prága, Gyula és Debrecen kiemelkedik. A Balaton esélytelen, azt még SzFT jelenléte sem volt képes feldobni. Brrr, alig vártam, hogy véget érjen a nyaralásunk!)

Másrészt azért kezdtem visszavágyódni, mert olyan fantasztikus hangulata van a képregény rajzainak. Az egyik kedvenc Dampyr-történetem, és emiatt az. 

A történet egy darabig felcsigázósan érdekes a szellemi világ szintjeinek a lényeivel, aztán csavarodik egy flash-seset a sztori, ott csóváltam a fejemet, hogy aztán kurtán-furcsán megoldást nyerjen a kaland. Szóval a sztorira nem érdemes sok szót vesztegetni. Viszont a hangulata mindent visz. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Dampyr hülyeség-faktoráról

Ofi barátom meggyőzött, hogy van olyan horror, aminek van értelme.

Messze nem vagyok naprakész belőle, tizenegy évadnyit nem érdekelt a filmsorozat, de huszonvalahány kötetet elolvastam a képregényből. Úgy addig, amíg Rick a főszereplő. Aztán valahogy kikopott az életemből a The Walking Dead. 

Szóval Ofi meggyőzött, hogy még az ijesztgetős horrornak is lehet mondanivalója. S hogy amikor mondanivalója van, akkor a csúf ellen, az ijesztgetős, trancsir-részek a metafora kifejtésének, megerősítésének az eszközei. A The Walking Dead-ben ezek, adja magát, a zombik.

Kell a trancsír, hogy néha fröcsköljön a vér, hulljanak a végtagok, forduljon a bél, és hogy visszataszítók legyenek az egykori hozzátartozók, különben nem lenne valóságos a kétségbeesés, a határozottság, a bizonytalanság, és mindaz a konfliktus, ami felmerül ember és ember között.

S mi a helyzet a Dampyr-ral? 

Harlan Draka, a dampyr kalandozik a bosnyák szabadságharcossal és a vámpírcsajjal mindenfelé, hogy gyérítse az éjurak számát. Azon kívül, hogy Harlan és a társai jók, a sötétség, a félelem, a halál lényei azért vannak, hogy legyen ki ellen harcolni. Hogy szóljanak valamiről a történetek. Kétség ne legyen: a történetek nagyjából a történetekről szólnak. De többről nem nagyon. Talán még a barátság erejéről, és a barátságon keresztül az emberek kategorizálása ellen beszélnek a sztorik.

S most figyelj! Bármikor, amikor a halál utáni életről, halhatatlan lelkekről hallok, kiesik a számon az adventista, aki nem hisz ezekben. Akkor sem, ha már nem adventista.

Fejtegettem ezt máshol hosszan is. Érveket is mondtam, nem csupán nemeket, mint most. A z elvi, teológiai távolságtartásommal csak azt akarom e helyen érzékeltetni, hogy a hitem, a meggyőződésem élesen ellene mond a Dampyr általános üzenetének.

A mélységes szimpátiámat azonban még azzal sem tudom magyarázni, mint a The Walking Dead esetében (lásd fent). Vagyis a helyzet az, hogy a Dampyr-nak nincsen különösebb mondanivalója, a vége általában amerikaiul nagy csinnadratta. Vagyis nagyjából odáig szokott érdekelni a történet. 

Kezd összeállni a kép? Semmi okom nincsen szeretni a Dampyrt, és mégis az egyik legkedvencebb képregényem. Ezt add össze! Én is kutakodom, hogy rájöjjek, mi ennek az oka. A rajzok plasztikussága, életszerűsége, az alakok élethűsége, a tájak, városok ábrázolásának a részletessége minden bizonnyal indok. Az összkép által sugallt hangulat is. De a profi színvonal nem szokott visszatartani attól, hogy valami mocsokul ne érdekeljen. A Dampyr-ra  pedig még pénzt is hajlandó vagyok kiadni. Ezt tedd hozzá az összeadáshoz! 

 

Frike Comics, 2019, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891137 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

8/10

2022 októberének a közepe felé. Valahogy úgy kedvetlen vagyok. De tényleg. Nem azért, mert történt valami. Bármi történt is, de nem az az indok. Meg még az sem, hogy nem történt meg, aminek történni kellene. De úgy valahogy elegem van a dolgokból. A munkámból, pedig az eddigi legjobb munkahelyem, a fizetetlenségből, abból, hogy váltani kellene, de a hátam közepére sem, a családi konfliktusokból, a megoldatlan, megoldhatatlan problémákból, abból, hogy sokadszorra kellene ragasztanom a slozi tartályának egy alkatrészét, és egyre rövidebb ideig bírja.

A héten tudatosodott bennem, hogy fáradt vagyok. Nem a munkámtól, hanem valószínűleg a koromtól. És kétségbe ejt, hogy még minimum tíz évet dolgoznom kell. De lehet, hogy többet. S ehhez a mostani munkahely azért nem rossz. A nagyszüleim ilyen idős korukban már nyugdíjban voltak. 

De ezt add össze, közben mégis békesség van bennem. Jó olvasni. Zenét hallgatni. Átölelni Szerelmetesfeleségtársamat, összebújni vele. Nagyon jó volt két napja látni a fiamat, a párját, átölelni őket, és örülni annak, hogy van hol lakniuk, és teljesen élhetőnek tűnik a kecó. 

A fene tudja, mi a franc ez... Én vagyok a világ első teljesen harmonikus depressziósa? :-)

AMI ÚJ AZ ROSSZ

Pozsonyi Ádám világlátása

Nem csalás, nem ámítás, a szerző máshol is kifejti: ami új az rossz. Nem viccel, nem csak figyelemfelkelt, komolyan így is gondolja. A balos ideológia, a belőle fakadó liberalizmus is új, ezért életképtelen. A liberalizmus az eltörlésből, a kipróbálatlan, át nem gondolt új ötletek gyakorlati kierőszakolásából élt mindig, élt ma is. Legyen szó akár a női egyenjogúságról, akár a kommunizmus vérgőzős, gyilkos marhaságáról, akár a működésképtelen  demokrácia mindenkire erőltetéséről, akár a szexualitás szabadosságáról, akár az egyén közösség feletti jogairól, a gyermekjogi furcsaságokról, az LMBTQ-kisebbség mindenkire erőszakolásáról, a BLM egyértelmű fajgyűlöletéről, a migráció öngyilkos erőltetéséről, bármiről, akármiről. 

A liberális demokráciát Pozsonyi Ádám diktatúrának tartja. Csak éppen leplezett diktatúrának. Ma olvastam valahol tőle egy gondolatot, de képtelen vagyok megtalálni, hogy pontosan idézhessem. A lényege az volt, hogy minden esetben az jelenti a diktatúrát, amiről nem szabad beszélni. Ebből adódik, hogy azok a diktátorok, akik ennek érvényt szereznek. 

Úgy gondolom, innentől elég pontosan helyben vagyunk. Mert, hogy O1G, ezt orrba-szájba lehet hangoztatni. Azt is, bátran ki szabad mondani, hogy ezek úgy lopnak, akár a szarka. Ám Pozsonyinak még a könyveit is eltüntették egy könyvesboltból, amikor azt találta mondani, hogy Esterházy Péter nem volt jó író. Volt, aki ekkor kimondta, hogy Esterházy Péter írásait márpedig mindenkinek szeretni kell, mert aki nem szereti, nem magyar. Nesze neked! 

Aztán amikor Dúró Dóra ledarálta a gyalázatos célú Meseország mindenkié című könyvet, olyat is talált mondani Pozsonyi Ádám, hogy ugyan, nincsen ezzel semmi baj. Az írása után egy villáminterjúban megkérdezte egy riporter tőle, mit szólna hozzá, ha az ő könyveit égetnék el? Pozsonyi úr ránézett, és bólintott. 
– Égesse!
– Tényleg?
– Hány példányt kér? Nagyobb tételre kedvezményt tudok adni! 

Szóval könyvégetés. 

Az eset felborzolta a kedélyeket. Dúró Dóra bedarált egy példányt, Fluor Tomi pedig nyilatkozott a HVG-nek egy rettegőt: „Most könyvet égetünk, jövő héten akasztani fogunk? Mi a terv?”

(Ez kb. akkora baromság, mint hogy ha ma meggyújtjuk a tűzhelyen a gázt, holnap falvakat fogunk égetni, holnapután embereket.)

Az átlagpolgár azért zömmel normális, így vagy utálkozik, vagy elfordítja az arcát, de van, aki tétova.

„Én nem tartom helyesnek, hogy megjelent, nem örülök, hogy létezik, de ilyet nem csinálunk” – olvasom egy kommentben.

Miért?

Nem tartja helyesnek, hogy az a tárgy van, de helytelennek tartja, hogy most már nincs?

Ez az elmúlt évszázad kondicionálása, ami a könyvből mint tárgyból egyfajta szentséget csinált.

„Könyvet nem semmisítünk meg.” Sokan ezt úgy ismételgetik, mint valami bibliai parancsot vagy a szorzótáblát.

Holott nem a kéziratot és nem az írót semmisítik meg. Ahogy ha bezúznak egy roncsautót, nem a porlasztó feltalálóját és nem a Ford T-modell eredeti tervrajzát semmisítik meg.

Megkérdezném: az, hogy valaki könyvet semmisít meg, mitől más, mint az, hogy a könyvet nem engedjük megjelenni? A széljobb meg az egyház bizonyos korszakokban tett ilyet, a kommunisták meg nem engedték, hogy megjelenjen. Ma pedig a nemzetközi libertáriánus diktatúra átírja a könyvek tartalmát – tehát megsemmisíti.

Mert az egyenlő a megsemmisítéssel.

Idézet innen

A leglényeg: Pozsonyi Ádám szerint a világ ott van elrontva, hogy halad az idő, és az idő haladását, a világ változását a legtöbben összekeverik a fejlődéssel. Pedig ami változás, az nem biztos, hogy fejlődés. Sőt! 

A könyv tartalomjegyzéke világosan és pontosan megmondja, mi mindenről van szó benne. 

Haladó eszmék, utópiák és világmegváltás
A tudomány hiábavalóságáról
Az emancipáció tébolyáról
A modern oktatásról
Ne utazzunk. Minek?
A faji kérdés
Tömeg, egyenlőség, demokrácia
A modern kultúra

Miközben rengeteg mindenre teljesen hevesen bólogattam olvasás és mosolygás közben, azért magával a kiindulási alappal komoly problémám támadt. Mert Pozsonyi Ádám sem gondolhatja komolyan, amit gondol. 

Ám a haladó ember az ilyen. Meglát valamit – legyen szó akár egy közönséges használati tárgyról, mint amilyen például egy nadrágtartó, egy irodalmi formáról vagy gazdasági berendezkedésről –, s valami beteges belső sugallat hatásárára nem képes azt úgy hagyni ahogy van – ahogy azt az Úristen megteremtette –, hanem neki mindenképp meg kell azt változtatnia. Bele kell piszkálnia a szerkezetébe. (25. oldal)

Namost a kérdés, ugye, melyik az az állapota a dolgoknak, amelyeket meg kell őrizni, hozzá nem szabad nyúlni, amelyik abban az állapotban van, ahogyan az Úristen megteremtette? Mert ugye, akkor az a tökéletes fundametuma mindennek, ami csak van e sárgolyón. Annál jobb semmi sem lehet. 

A könyvecske kiabáló problémája ez: nem derül ki a fenti kérdésre a válasz. Mert rendben, viszolyogva utáljuk együtt a baloldali liberalizmus összes beteges, gyilkos, emberellenes elképzelését és megvalósítási formáját, a liberálnácizmust annak minden politikai és gazdasági vonatkozásával. De melyik az a történelmi idő, ahol megtorpanjunk, amit viszonyítási pontnak használhatunk? Ahonnan és amitől eltérni nem szabad, mert jön a szakadék.

Máshol, egy interjúban egyébként Pozsonyi Ádám elmondja, hogy az édenközeli állapotot valahol a középkorban lelte meg magának. A miértre nincsen válasz. Így jelen tudásom szerint a válasz: csak. Bennem azért erőteljes a kétség, hogy az Úristen a középkori társadalmi és gazdasági állapotokat gondolta volna édeninek a teremtéskor.

Nem véletlen, hogy a lényegi problémák gyakorlatilag évezredek óta ugyanazok, s már csak abból is látszik, hogy a tudomány, mint olyan, felesleges dolog, hogy a négyezer éves színdarabok ma is aktuálisak, ellentétben az akkori találmányokkal. (30- oldal)

Értem én, mire gondol, Ádám úr, csakhogy úgy, ahogyan itt megfogalmazza, az bizony nem igaz. Nem vagyok veszett tudománypárti, igaz, -ellenes sem,  de azért annak igazságát vitatni, hogy a társadalmi változásokkal ellentétben a tudomány eredményei egymásra épülnének, dőreség. Az, hogy az ember jelleme, a gyakorlati erkölcse, etikája képtelen a lényegi változásra, nem jelenti azt, hogy a lézeres szemműtét tökéletesen felesleges dolog lenne. Ugyebár. A tudomány mai problémái lényegesen magasabb szintűek mint a négyezer évvel ezelőttié. Szemben az erkölccsel, az etikával és társaikkal. Mert azzal ugyanott nyűglődünk, ahol négyezer évvel ezelőtt próbálkoztunk. Ma már nem a kerék alkalmazásának a technikai kivitelezése, a tökéletesen köralak létrehozása, a kopó fafelületek védelme, a lőcs megfaragása és rögzítése a fő probléma. Jól is néznénk ki!

Arról nem beszélve, hogy az egyház, a vallás, a kereszténység a régi rend alapja volt. Viszont az egyház, a közkeletű vélekedéssel szemben nem volt tudományellenes. A Galilei-ügy, Girodano Bruno esete sokkal inkább fiaskó, mintsem törvényszerűség. Bizonyítja ezt, hogy a legtöbb régi tudós egyházfi volt. 

Mindezzel együtt a könyv olvasása közben alapvetően végig tapsoltam. Mert bár meghökkentő Pozsonyi úr néhány sarokkő-állítása, utána gondolva, ha kicsit világosabban, jobban kifejtett állapotban állna előttünk, vita helyett kezet fognánk vele. 

A jobb megértés végett, mert azért érzem én, hogy nem pusztán világnézeti gegről van itten szó, már fel is írtam a könyvtári listámra Pozsonyi úr nevét, fogom keresni a könyveit, mert mit lehet tenni, ha egyszer szimpatikus, amit művel és állít. S a közös ellenfél(ség) összehoz, ugyebár. 

Persze a modern ember már gyakran a férfi és női szerep különbözőségét sem ismeri el. E  tekintetben is a nagybetűs egyenlőséget hirdeti. 

A ,»haladás« tudniillik mindig a kiegyenlítődésre, a szintek kiiktatására, a különbségek (és különbözőségek) eltörlésére törekszik. (Ez maga a baloldaliság lényege.) 

A jogok hangoztatásával – a kötelesség, a teljesítmény és a minőség fogalmának elhallgatása mellett  mindig az alsóbb, primitívebb, szakrális szempontból alacsonyabb szinteket hozza nyerőbb helyzetbe. Így voltaképp az egyenlőség sátáni jelszavára hivatkozva, a darabszám uralmát hirdeti, s a minőség helyett a mennyiséget részesíti előnyben. (Ez legfőbb hibája a demokrácia nevezetű fejlődési zsákutcának is.)

[...]

A bomlasztás érdekében – a szintek kiiktatása,lenullázása – érdekében felhasznált aktuális áldozat (értsd: felszabadított) persze azt hiszi, mindez az ő érdekében történik, roppantul boldog, s nem látja meg, hogy diadala bizony rövid életű. Őrá mármint hivatkozási alapra – mindössze addig volt  csak szükség, míg a felette álló szintet kiiktatták, ledöntötték trónjáról, aztán már igen hamar ő következik, s minden frissen megszerzett kiváltsága (szabadsága) megy a süllyesztőbe az őalatta  álló, következő szint „haladása", felszabadulása érdekében. (A folyamat remekül végigkövethető az  un. »nagy francia forradalom«, vagy az 1917-es oroszországi világmegváltó elmebaj történetének  tanulmányozásakor, úgyhogy jelen sorok írója arra figyelmezteti kedves női olvasóit, ne örüljenek túlságosan annak, hogy férjük többé már nem uruk és parancsolójuk, nem felettük álló kaszt s hatalmi szint, ugyanis már elkezdődött az ő (mármint a nő), saját gyermeke feletti »uralmának« a megkérdőjelezése is.

A baj csak az, hogy a világ - bárhogy is erőltetik »bizonyos« erők nem tud részt venni a ,»haladás« vitustáncában. Képtelen úgy ropni a keringőt, ahogy azt beteg elmék megálmodták. Nem úgy van megalkotva. (46–48. oldal)

Göre Gábor bíró uram

Gárdonyi Géza alakja, ahogyan azt említettem. Állítólag Gárdonyi a későbbi éveiben már röstellte ezeket az írásait. Pedig igen tréfásak, ahogyan a Pozsonyi Ádám által idézett, hosszabb részekből is kiderül. 

Ám éppen az idézetek keltették bennem azt a gyanút, hogy Gárdonyi nem úgy gondolta az általa megteremtett alakot, ahogyan azt Pozsonyi Ádám értelmezi. Az idézetekből ugyanis nekem annak éppen az ellenkezője jött le. Mondom úgy, hogy az eredeti művet, annak teljességében még nem olvastam. 

Milyen ember Göre Gábor? A benyomásom szerint haladásellenes, az újhoz alkalmazkodni, a régitől akár gondolatban is elszakadni  képtelen, vidéki értelmiségi. Aki kerékkötője mindannak, ami más, mint amit ő megszokott. Vagyis a bevett keréknyomokról még gondolati szinten is képtelen letérni. Begyöpösödött. Fafejű, gondolkodni képtelen. Aki elveti a kombájnt is, mert a kaszát szokta meg. Akinek nem kell a csépélőgép, mert van cséphadaró. 

Vagyis Gárdonyi mintha a vidéki elmaradottság ellenében és nem a haladás ellen alkotta volna meg Göre alakját. Ez megmagyarázza Gárdonyi későbbi röstelkedését is. 

Ha igazam van, akkor Pozsonyi Gárdonyi-értelmezése sokkal inkább parafrázis, szellemi játék, mintsem helyretétel. Ami azonban a mondanivalója értékét cseppet sem csorbítja vagy hitelteleníti. 

Mühlbeck Károly rajza, aki Gárdonyi kérésére elkészítette a Göre-könyvek illusztrációit

Magánkiadás, Budapest, 2008, 144 oldal · ISBN: 9789638803801 · Illusztrálta: Mühlbek Károly

8/10

2022 októberének első napja, szombat. Megint aktív semmittevéssel, összebújással, írogatással, rövid főzőcskével, bőrkeményedés eltávolítással, kicsi takarítgatással, evéssel, alvással, névjegykártya rendeléssel, képregény-letöltögetéssel eltelt, békés, nyugis, esős nap. Persze mindez Szerelmetesfeleségtársammal édeskettesben. 

Az elején érdemes tisztázni: ifj. Bókay János nem azonos a híres orvosprofesszorral, akiről Budapesten klinikát is elneveztek. Mert az orvosprof az édesapja volt. Ezáltal viszont e könyv szerzője még kevésbé azonos a kortársunk gyermekorvossal, akit a Google kidob a Bókay János név beírása után. Már csak azért sem azonos, mert az író Bókay János 1961-ben elhunyt. Szóval a Bókay Jánosok kétharmada orvos, egyharmada író. 

Az internet viszonylag szűkszavú az író Bókay Jánossal kapcsolatban. Még a Wikipédián is három bekezdés szól az életéről. Alig valami. Jogász diplomája volt, de nem használta. Fordított, írt, irodalmi társaságok tagja, elnöke volt. A Budapesti Hírlap felelős szerkesztője és a Magyar PEN Club főtitkára volt. És a korának kedvelt írója. 

Bókay könyveit a coclizmusban annyira nem adták ki. Kivéve a két zenei témájú regényét, a Puccini életéről szóló Bohémek és pillangók és a Kacsóh Pongrácról szóló Egy rózsaszál szebben beszél címűt. Tehát azt, hogy sikeres író volt, részemről nem tudom, mit jelent. Illetve, hogy a háború előtti, alatti vagy felszabadulás utáni rabság idejében alkotott műveire vonatkozik. 

A helyzet az, hogy ismerve a szóban forgó, Megvédtem egy asszonyt című könyvét, édesmindegy is, melyik politikai rendszerben volt sikeres. Azért mindegy, mert ezt a könyvét szimplán jó olvasni! Ahogy mondtam, random leemeltem a polcról, beleolvastam, és ahogyan a Sam Small-ba, úgy ebbe is beleragadtam.  

A történet egyszerű

A könyv hangulata olyan (biztos láttál már Kabos-filmet), akár a harmincas-negyvenes évek magyar filmjeié. Könnyed, vidám, mulatságos és kedves. Mélységet ne várj tőle, nem azért írta Bókay, hogy mélyedj, hanem azért, hogy derűsen szórakozz! 

De az, hogy könnyed és szórakoztató, nem jelenti azt, hogy lepkeszárny vagy selyempapír könnyű. Fogyasztani az, könnyű, de jól tudjuk, hogy minőségi szórakoztató művet csinálni sem egyszerű. Kell hozzá ez meg az. 

Bókayt olvasni elsősorban a stílusa miatt érdemes. (Legalábbis ezt a könyvet, a többit majd idővel, ha megismertem, mondom.) A történet végső megoldása már az elején nyilvánvaló, legalábbis a fő csapást illetőn. Bár a részletek tartalmaznak apró meglepiket. De az állunkat persze nem kell a pincében keresgélnünk. 

Varga Péter mérnök. Agglegény. Megrögzötten. Szállodában lakik. Rengeteg barátja van. Egy este az Apostolok nevű helyre tér be vacsorázni. Alig van üres asztal. Egy pár közelében foglal helyet, odaköszön nekik és rendel. Akaratlanul figyel fel a pár mind hevesebb szóváltására. Nem akar odafigyelni, de annyira feltűnő, amit művelnek, hogy nem tudja nem hallani a mérgesedő szóváltásukat. Addig-addig, hogy a férfi agresszivitása olyan erőteljessé válik, hogy az asszony odakiált Péternek: „Védjen meg!”

Péter feláll és az incidens vége az lesz, hogy lekever egy határozott sallert az ismeretlen férfinak. Aki aztán otthagyja a feleségét az étteremben. Akinek Péter, nem lévén az asszonynál pénz, kifizeti a vacsoráját. Majd elbúcsúznak egymástól, s ki-ki megy a maga útjára. 

Másnap megjelenik egy újságcikk Péter és az asszony képével, részletesen elbeszélve, mi történt az étteremben. Csak éppen nem úgy elbeszélve, ahogyan valójában történt. Hanem egészen máshogyan. A cikkből kiderül, hogy az asszony (Macának hívják), Péter szeretője, az éttermi jelenet ennek nyilvánvalóságát bizonyítja. 

És Péter minél inkább bizonygatja fűnek-fának, barátoknak, édesanyának, hogy semmi köze sincsen az asszonyhoz, nem látta azelőtt soha, két szót sem váltottak egymással az életben, mindenki csak mindenttudón bólogat és cinkos pillantással felel neki: „Persze, persze, naná, hogy elhiszem...!” 

Igen, a történet vége, az amire természetesen te is gondolsz. 

Mire jó ez a regény?

Bármire, akármire. Ha degradálni akarod: asztalláb-hosszabbítónak, gyújtósnak, MÉH-alapanyagnak, toalett-papírnak, stb. Én semmiképpen nem tennék vele ilyen marhaságokat! Azért nem, mert Bókay könyve remek, szórakoztató olvasmány. Természetesen a műfajából adódón nem szabad tőle hatalmas mélységeket, igazságokat várni. De arra számíthatsz, hogy unatkozni nem fogsz. 

Ám két dologról mindenképpen üzen valamit a történet. 

A LÁTSZATOK ÜZENETE
Mai napság már közhely: ne higgy a látszatoknak! Miközben alig vannak már valóságos dolgok körülöttünk. Olyanok, amik azt jelentik, amik a valóságban. Tévé, internet, reklámok, politika, média, tömegkommunikáció, stb. Túllátni a látszatokon kicsit azt is jelenti, hogy szkeptikussá válik az ember. Mert ha túllát a látszatokon, alig marad valami, ami nem látszat. 

S na jó, persze, az is teljesen igaz, hogy nem minden az a valóságban, aminek látszik. Vagyis, hogy valaminek van valami egyértelműnek tűnő látszata, holott a dolognak magának köze nincsen ahhoz, ami egyértelműen lejön belőle. 

A fenti két bekezdés látszólag ugyanazt mondja. De nem. Az első arról beszél, amikor valamit másnak akarnak eladni nekünk. A második arról, amikor egy helyzet látszata mást mutat, mint ami a helyzet valós tartalma. Az első ellen meg kell tanulnunk védekezni, hogy át ne vágjanak. A második bármikor előfordulhat velünk. Varga Péter mérnök úr, megrögzött agglegény története arra figyelmeztet, hogy nem is olyan egyszerű a látszatvalóságot az igazival felcserélni. 

A NŐK EREJE
Bókay könyvét tegnap olvastam ki. Ma reggel beleolvastam majd bele is ragadtam Pozsonyi Ádám Göre Gábor mint filozófus című könyvébe. Mivel nem folyamatosan írtam ezt a bejegyzést, s az előző mondat meg e között telt az idő, azóta el is olvastam. Pozsonyi könyvéről a megfelelő helyen majd hosszabban is, e helyen csupán egyetlen momentumát emelem ki. A könyve a konzervativizmus dicsérete, ezért alaposan leveszi a keresztvizet a egyenjogúság mozgalmakról, a női egyenjogúságról. Amiben nem a jog, hanem az egyén a probléma. 

Bókay könyve egy átmeneti korban született. Alig valamivel azután, hogy a „szüfrazsettek a jogaikért tüntettek,  s egy norvég nő miniszter lett”. (Ahogyan a Fonográf énekelte egykoron.) Az emancipáció és az azt követő mozgalmak még nem végezte el az európai társadalmakban azt az elemi pusztítást, aminek a gyümölcsei manapság már egyértelműek. A férfi akkoriban még férfi volt, a nő pedig nő. Voltak nemi szerepek és érvényesültek a nemek természeti determinizmusai. (Amik egyébként mai is érvényesülnek, csak már nem ildomos beszélni róla, mert az egyenlőséget mára össze kell mosni az egyformasággal.) 

A nő Isten ajándéka a férfinak. A legszebb dolog a világon. Minden hibájával együtt. Amitől és ami nélkül mi férfiak a falat kaparjuk, a falat kaparnánk. S a gyengébb nem úgy gyengébb, hogy sokkal erősebb nálunk. Tetszik nem tetszik. Tetszik. S nem hiába mondja a francia mondás, hogy „cherchez la femme” („keresd a nőt”): nagyjából minden miattuk ás általuk történik. Vagy ahogyan a tapintatlan és vulgáris mondás fogalmazza : „A világot a hatalom és a pina kívánása mozgatja.”

Bókay történetének ugyanis ez az egyik, nem is nehezen kikövetkeztethető tanulsága. Amikor mi férfiak a kezünkbe vesszük a dolgokat, hogy pragmatikusan a végükre járjunk, a végén mindig két dolognak van esélye: vagy az derül ki, hogy fészkes fenét volt a mi kezünkben a gyeplő, vagy az, hogy jó alaposan elqurtunk (hogy élő klasszikust idézzek) mindent. De jobbára az a végső tanulság, hogy alapvetően a nők irányítottak minket. 

Édes rabszolgaság! Csak nem szabad bevallani, mert teljesen oda lesz az önbecsülésünk. S még nagyobb baj, hogy tökéletesen elkapatjuk a teremtés igazi csodáját. S mi jöhet azután, drága vargapéter-feleim? 

Talán az, hogy vidáman szembesülve vagy éppen a sorstársasságon csúfolkodva olvasunk egy kis, majdnem elfeledett magyar írót. Valami Bókay Jánost. Hogy enyhítsük a gyönyörűség kínjait. Jertek, feleim!

 

Singer és Wolfner, Budapest, 1934, 228 oldal · keménytáblás

9/10

2022 október első napja. Holnap megyünk a fiamékhoz, Már hiányzik a kölyök. Huszonkilenc éves kölyök. S hétfőn lesz a születésnapja. Mennyi év, s hogy elrohant! A kis szőke csodálkozógépből lett ez a langaléta, tetovált, raszta-viking, hatalmas fantáziával, ügyes férfikezekkel, kicsit zavaros, de egészséges világlátással. Akitől mostanság, soha nem gondoltam volna, én kérek lelki tanácsot. Még ha nem is fogadom meg.

Tegnap SzFT-vel voltunk a Budapesti Levéltárban egy előadáson. A családfa kutatásról szólt. El is keserített (a személyiségjogi, adatvédelmi törvények miatt éppen olyan évek nem kutathatók, amik az általam ismert felmenőkre vonatkoznak), de reményt is adott (lehetnek olyan egyéb kapaszkodási pontok, amelyek segíthetik az elindulást: ilyen például a szakma, az egyházi nyilvántartások, megyei levéltárak, stb.).

– Tulajdonképpen ha meg is tudom, ki volt kicsoda a múltamban mennyivel vagyok előrébb? – kérdeztem SzFT-t, ahogyan a 106-osra vártunk az Árpád-hídnál. 
– Mindenki kíváncsi a gyökereire! – válaszolta gondolkodás nélkül. 
– Manapság? – hökkentem meg.
– Igaz...
Aztán a buszon láttam, hogy Csemete hívott, csak le volt halkítva a telefonom. Visszahívtam. 
– Már anyuval megbeszéltem, de köszönöm, hogy visszahívtál!
– Hát naná! Van mit! Akkor cső!
Tudod, miért hívta az anyját? Mert megtudta, milyen előadásra mentünk, és kíváncsi az apja vonalára. Tizenkilenc éves. Van remény!

Nem tudom, van-e értelme bármit elmondani a történetről. Egyfelől, mert nem egyszerű a sztori, másfelől mert KGB-Bondról lévén szó, annyira nem is érdekes. Illetve érdekes, csak tökéletesen érdektelen. Mert igazság szerint egyik James Bond-film sem szól semmiről, pusztán az akciókról. A történet azért van, hogy James Bondnak legyen mit csinálnia, csak mondanivaló nincsen. Persze ettől még remekül szórakoztat. Vesd össze (millió példa lehetne) például Indiana Jones-szal vagy bármelyik Spencer-Hill filmmel. S persze, ha úgy vesszük, és hogyan vehetnénk másképpen, a Sergio Bonelli-világ minden szegmense ilyen. 

A KGB-Bond sem akar mást, csupán szórakoztatni. Van cselekménye a füzet történetének, meg sem áll, robban, villan, ahogyan az egy akció-kémfilmben kell. Csakhogy ez a cselekmény, ahogy mondtam, tökéletesen érdektelen. Bármi lehetne, csak nagyon pörögjön, s legyen legalább füle és farka. Eddig megvolnánk, mert van neki olyanja. A szintjének megfelelő. 

Amit nem pontosan értettem, hogy mi a fenét akartak a szerzők és a kiadó egy KGB-ügynök hőssel? Aki egyébként a gyakorlatban egyáltalán nem érezhetőn KGB-ügynök, hanem teljes mértékben akármilyen ügynök lehetne. Próbálom elképzelni, hogy egy a Gulágról visszacibált ügynök beszól az őt kérdezőknek, amikor megkérdezi tőle, olvasta-e a Pravdát? A válasz: „Az igazságot? Az nincs benne az újságban” Hű, de hihetetlenül laza!

Aztán Muzsik minden további nélkül az ellen arcába robbantja a preparált, átalakított órát vagy öngyújtót. Vagyis kivégez, öl. Nos, persze, hiszen kém, de élve a tévedés jogával, nem emlékszem, hogy bármelyik James Bond gyilkolt volna. Muzsik, mert ez az ügynök titkos neve, ezt simán megteszi. Egyébként is, ő egy 007-esbe oltott Terminátor. 

• 
• 

Vagyis a fenti, fanyalgós ízű Muzsik-bemutatás nem önmagában a műfajnak szól. Teljesen simán élvezettel meg tudok nézni egy átlagos Jason Statham filmet. Tény, hogy különösebben nem keresem az alkalmat, hogy megtegyem. 

*

Azt hiszem, az önkéntelen viszonyítási pontok az okai, hogy nem vagyok lelkes. Ezek a viszonyítási pontok a Le Storie-sorozat magyarul megjelent, általam maradéktalanul bemutatott füzetei. Amelyek egytől-egyig alapjaikban szórakoztató darabok voltak. Csakhogy mindegyikben van valami olyan csettintős zamat, ami miatt érdemes időt szánni rájuk. Vagy a történetükben, vagy a megjelenítésükben, vagy mindkettőben. (Belegondoltam: mindhárom füzet esetében a mindkettő-jelző igaz.) 

A Muzsikkal az a baj, hogy már a kiindulási alap is annyira képtelen, mondvacsinált, hogy két lépés hátrálásra késztet. Emiatt aztán a James Bond-Muzsik párhuzamok is szájhúzósak lesznek. Azért, mert nagyon szájbarágós az alkotók szándéka, hogy az aha-élményemre építsenek. Legyen szimpi az állandóan félmosollyal világszemlélő szovjet ügynök, mert James Bond... S ez valahogy kevés. Akkor is, ha egyébként a történet sodor, nem enged megtorpanni, olvasni és nézni kell.  

*

Nos igen, a nézés... Mert ne felejtsd el, hogy képregényről van szó! Vagyis a külső megjelenése ugyanolyan lényeges, mint a tartalma. S mert a Muzsik Bonelli-képregény, a rajzminőség garantált, Vagyis a megjelenés minimum a felső fok belépő szintje. A probléma ott van, hogy a Muzsik rajzai valóban itt vannak: a felső fok belépő szintjén. Ez nem önmagában baj. Csak összekapcsolódik azzal, hogy a sztori semmi más, mint egy zseniális huszárvágással orosszá tett James Bond történet. Mint láttad, még frakk és csokornyakkendő, sötét napszemüveg is van. Ám az, hogy a külső éppen a felső fok belépő szintje, a történet pedig egy tejesen átlagos akciós kémtörténet, lerontja a Muzsik élvezeti értékét. 

Mert a rajzokkal az van, hogy nagyon jók. Főleg azok, amelyek tereket, tájakat, városokat ábrázolnak.

• 
• 

Semmi baj nincsen az akció-jelentekkel sem. 

• 
• 

Vagyis semmivel semmi baj nincsen. Csak nem nyűgöznek, nem taglóznak le, nem gyönyörködtetnek, nem lepnek meg a képek. Nem elhanyagolhatón mindössze igen jók. De az, hogy igen jók, jelen esetben nem elég a túl jól ismert szüzsé átlagos, vérszegény történetéhez. 

Ha a sztoriban Muzsik jobban orosz, vagy ha a képek merészen el mertek volna szakadni a műfaji követelményektől. ha művészibbek vagy humorosabbak... De nagyon komolyan veszik magukat. S ráadásul a rajzoló is a ropi lányokat kedveli. Pedig mennyivel szebbek, akiken rendesen van mit fogni! 

Sima James Bondos kémtörténet, úgy, ahogyan kell, robbanással, halállal, egzotikummal, s persze happy enddel.

Nero Blanco Comix, Budapest, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524523 · Fordította: Bayer Antal

7/10

2022 szeptemberének utolsó vasárnapja, annak is hajnala. Ötkor hurcolkodtam át Csemete ágyába írni, alkotni, zenét hallgatni. A jövő hónapban az A38-on koncertező Arena élő lemezét. Prog rock. Nagyon kellemes. 

Tegnap írt nekem valaki a „Péter és János” című Maupassant könyv értékelésem alá a házasságról. Amit mondott, nekem kicsit ellentmondásos volt. De amikor válaszoltam neki, megint rájöttem, hogy Szerelmetesfeleségtársam és köztem olyan kapcsolat alakult ki, olyat alakítottunk ki, amilyenre mindig is vágytam. Ha vannak is standard, megoldatlan problémáink. De tizenöt év után is olyan szerelemmel, szeretettel, vággyal tudok ránézni, mint ahogy az kezdetben volt. S úgy nagyjából fogalmam sincsen, mi a titok. Azon kívül, hogy meglehetősen egyformák vagyunk, együtt gondolkodunk, s együtt akarunk vagy nem akarunk dolgokat. Ezáltal kevesebb a konfliktus. A fészkes fenét vonzzák egymást az ellentétek, barátom! Működjön már együtt a tűz a vízzel, a róka a nyúllal, a hideg a meleggel! Ugyan!

 

Vannak könyvek, hej, mennyi, aminek a létezését tudomásul veszem, tán mert ezer kiadásban is megjelent, sűrűn találkozhatok vele, de valahogy odáig mégsem jutok el, hogy el is olvassam. Fel nem foghatom, Szerb Antal hogyan volt képes világirodalom-történetet írni. Illetve inkább az a felfoghatatlan, hogy mindent is olvasott, hogy világirodalom-történetet írjon. És maradt még ideje arra is, hogy írjon arról, amit olvasott. Meg még regényeket is írt. Jól van, hagyjál már! 

Szóval ezekkel a könyvekkel úton-útfélen találkozom, de észre sem veszem őket. A rengeteg találkozás miatt tök természetes, hogy léteznek. Annyira természetes, hogy meg sem látom őket. Valami mindig kell, hogy felfigyeljek arra, ami a szemem előtt van. Most például egy szemmagasságban levő könyvespolc kellett. 

*

Eric Knight nem volt hihetetlenül termékeny író. Meg túlságosan téma-elkötelezett sem. Két és fél ismert könyve van. A Lassie hazatérről ember nincsen, aki nem hallott volna. A hazatérő skót juhászkutya történetének kismillió kiadása van, fele ennyi filmváltozata, meg folytatása, előzménye, miegymása. Bevallom, engem eddig semmilyen formában nem nyűgözött le. Nem nem tetszik, leginkább hidegen hagy.

Knight másik, viszonylag, de kevésbé ismert könyve a Légy hű magadhoz. Többször volt a kezemben, bele-beleolvastam, -kezdtem, de a végére soha nem jutottam. 

Volt azonban egy nagy talákozásom Eric Knigh-tal. Számtalanszor elmondtam, hogy amikor még együtt laktunk apai nagyszüleimmel, tehát hat éves korom előtt, vagyis minimum negyvenkilenc éve (azt a q!), Mohácsi Papa kivagdosta a Füles rejtvényújságban megjelenő képregényeket, és kockás spirál füzetekbe ragasztotta őket, oldalpárosával. Nem is tudom, hogy magának vagy nekem csinálta, mindenesetre a füzetek nálam kötöttek ki. Aztán még folytattam is a gyűjtést és a ragasztgatást. Majd ezek a kincsek egyszer csak szőrén-szálán eltűntek. Egyszerre. Ki biztosan nem dobtam őket. 

Ezekben a füzetekben több Dargay Attila képregény is volt. A kedvencem A Coquillardok kincse című Villon-élettöredék volt. Kimondhatatlan örömöt jelentett, amikor a Vaterán véletlenül ráleltem. A múlt héten a másik kedvenc Dargay-képregényemet leltem meg, a Kipling elbeszéléséből születettet. A címe: A magányosan sétáló macska. Igaz, ezt csak letöltöttem. A harmadik Dargay képregény, amit nagyon szerettem, rengeteget nézegettem a Sam segédrendőr és a csúf kuvasz című, háromrészes történet volt. Amiről csak most, konkrétan tegnap tudatosítottam, hogy az alapja Eric Knight egyik elbeszélése. A Sam Small csodálatos élete című kötetből 

Tulajdonképpen örülök, hogy csak akkor kapcsoltam a Sam segédrendőrrel kapcsolatban, amikor elértem a könyv utolsó fejezetéhez. Előtte a tartalomjegyzéket sem néztem meg, mert minek? Ültem itt a házunk előtti sétány egyik padján, hogy hazaérkezésem előtt elszívjak egy jó kis Handelsgold szivarkát (a cherryset és a vaníliásat szeretem), olvastam a könyvet, és egyszerre, egy lapozás után ott állt előttem: Sam, a rendőr és a csúf kuvasz.

(A képregénycím egyébként jobb. Legalábbis jobban megfelel a történetnek. Sam nem lesz rendőr, csupán segédrendőr.)

Felderültem. Örültem a gyerekkorommal való kapcsolódási pontnak. Ám mire idáig értem a könyvben, már eldöntött ténnyé lett, hogy a kedvenceim között landol. A csúf kuvasztól teljesen függetlenül. Az emberszeretete, a humora, a frappáns (bár kétségtelenül nem minden esetben egyedi) ötletei miatt, a figurák elevensége végett, s ahogy az egész összeállt. S innentől, hogy Sam, a segédrendőr is hozzá köthető, hát pont, nincs miről beszélni. :-)

*

A Sam Small nem regény. Egy lokálpatrióta elbeszélésfüzér, azonos hőssel. Ez Sam. Aki pocakos, ötvenéves yorkshire-i úriember. (Azt mindenki tudja, hogy Yorkshire a világ kezdete, alfája, omegája, esszenciája és közepe.) Van egy felesége, Mully. Aki hihetetlen mi mindent elnéz, megbocsát Samnak. Aki egyébként egy csuda rendes ember. Nem a legokosabb, bár a helyi kricsmiben a Kiterjesztett Szárnyú Sasban rendre kikérik a véleményét, főleg azért, mert egy horgászati újítását elfogadták, bevezették és azóta is gyártják (önműködő orsó), nem folttalan a becsülete, vannak apró stiklijei, ám alapjaiban derék, jóindulatú, kedves ember.

Akivel és aki körül csuda érdekes dolgok történnek. Ami elhallgathatatlan, hiszen a történeteinek majdnem az összes kiadásának a borítója erre utal, hogy Sam Amerikában járván egyszerre csak úgy minden nélkül, hit által, repülni kezd. Aztán rájön, hogy ez nem is biztosan áldás. Sőt!

• 
• 
• 
• 

Megesik, hogy Sam összeszed egy kutyát (a kutya fajták megnevezésével kétségtelenül van egy kis katyvasz: collie, kuvasz, kavarodnak, de spongyát rá), amelyikről idővel kiderül, hogy tud beszélni. Sam megtanítja olvasni is... És ez még csak a kezdet, van tovább is, de nem mondom. 

De nem minden történet fantasztikus. Van amelyik a yorkshire-i legendákból merít. Kettő csak sztorizgat két leány megkérésről, s azoknak az előzményeiről és következményeiről. Van amelyik elmondja, hogy van, amikor a vasárnapot követő nap is vasárnap. (Ez a legjobb, ezen hangosan röhögtem a reggeli 196-os buszon.)

Tehát, bár mindegyik történet Sammel indul, nem feltétlenül mindnek ő a főszereplője. Senkire sem haragszunk emiatt. :-)

*

Voltak áthallásai a kötetnek. Alapvetőn, ugye, az összes borító arra utal, hogy Sam repülni tud. Legalábbis egy ideig, az egyik történet szerint. Nos, Knight kötete 1938-ban jelent meg első alkalommal. Beljajev A repülő embere 1941-ben. 

Jack London A beszélő kutya című regénye 1917, egy évvel az író halála után látott első ízben olvasót. 

Van egy beszélgetés Sam és az oldalbordája, Mully között. Sam megkérdezi Mullyt, szereti-e őt. Mully azt feleli, milyen bolond kérdés ez, hiszen mos rá, főz rá, foltozza a ruháit, és főleg, megbocsátja minden megbocsátanivalóját már hosszú évtizedek óta. A Hegedűs a háztetőn első bemutatója, amelyben elhangzik a Szeretsz-e engem? című dal, 1964-es. Sam és Mully párbeszéde kísértetiesen hasonlít Tevje és Golde párbeszédéhez. (Teszem hozzá, a musical alapregényében, a Tevje, a tejesemberben nem leltem ennek alapját. Igaz, csak keresővel ment a kutatás.) Ha mégis innen jönnek az alapok, akkor a megjelenésének dátuma: 1894. 

– Millicent Small – szólt. – Szeretsz engem, szívem?
– Na, fiam, ne érzelegj itten.
– De. Fontos. Szeretsz engem?
Erre Mully sírva fakadt, Sam nagy megdöbbenésére. Végül is ránézett.
– Sam Small – szólt Mully –, ezt húsz éve nem kérdezted tőlem.
– Hát persze, nem vagyok a szavak embere – mondta Sam. – Talán gyakran eszembe is jutott, hogy megkérdezzelek, de tudod, milyenek az emberek. Nahát, szóval most megkérdezlek.
Mully szipogott, és Samre nézett.
– Small Sámuel, én kitartottam melletted húsz éven át, bizony. Azt mondtam, melletted maradok jóban-rosszban, és bizony több volt a rossz, mint hittem volna. És mégis, és mégis, kitartottam melletted a sztrájkban is, amikor nem volt egy pennynk sem, és elzálogosítottuk a jegygyűrűmet, hogy legyen mit ennünk; és ápoltalak, amikor a gyárban baleset ért; és ágyba fektettelek, amikor rosszul érezted magad. Kihordtam a gyerekedet, és kimostam a ruhádat, és megfőztem az ebédedet, és megosztottam veled az ágyamat. És akkor te azt kérded, hogy szeretlek-e. Hát ha nem szeretlek, akkor az utóbbi húsz évben hazugság volt minden az első szótól az utolsóig.
– Csak ezt akartam hallani – szólt Sam. Felkelt, és kihúzta magát. – Most tedd a kezed a kezembe – szólt –, és ne félj. Higgy bennem, és kész.

(A repülő yorksehire-i ember;131–132)

Persze mindez nem jelent semmit, legalábbis túl sokat nem. 

*

A fenti kép a kötet szerintem legjobb elbeszélésnek az illusztrációja. A címe: Nincs többé hétfő. A történet mulatságos, tanulságos, elgondolkodtató. 

Először az öreg Capper Wambley vette észre. Már pedig Capper nagyon fontos ember. Ő a kopogtató Polkingthorpe Brigben, vagyis az ő dolga az, hogy korán reggel felkeljen, körüljárjon a faluban egy rúddal és azzal bekopogtasson minden hálószoba ablakán és felkeltse az embereket, hogy idejében elindulhassanak munkájukra. És ezen a bizonyos reggelen az öreg Capper tudta, hogy valami baj van.

Akkor érezte először, amikor kilépett kis házából és kiköhögött a sötétségbe, hogy kitisztítsa tüdejét, és felnézett az égre, hogy megnézze, milyen az idő.

Érezte, hogy valami baj van az aznap körül és azután rá is jött, hogy mi. Még mindig vasárnap volt.

Egy-két pillanatig füle is elállt a csodálkozástól, mert hiszen jól emlékezett rá, hogy előtte való nap is vasárnap volt.

S hogy mi volt erre a bizonyíték? Roppant egyszerű!

– Namármost, – mondta magában – az nem észszerű és rendes dolog, hogy két vasárnapunk legyen egymás hegyén-hátán. Valahogy szét kellene válogatni. Mindenekelőtt meg kellene állapítani, mi a különbség a vasárnap reggel közt és a hétköznap reggel közt.

Az öreg Capper gondolkozott, gondolkozott és úgy találta, az egyetlen különbség a kettő közt csak az, hogy hétköznap fel szokta ébreszteni az embereket, vasárnap pedig nem.

– Szóval, ha ma nem ébresztem fel az embereket, akkor vasárnap reggel van - mondta magában.

Természetesen hosszú ideig tartott, amíg az öreg Capper ezt így kispekulálta, mert hiszen, amint önök is láthatják, nem olyan egyszerű dolog ez. Olyan ez, mintha egy embernek a kezébe helyezték volna a naptár sorsát. Döntésétől nagyon sok függött. De ha egyszer már döntött, akkor tudta azt is, hogy igaza van, mert yorkshirei ember volt.

– Mivelhogy nem keltek fel senkit, bizonyára vasárnap reggel van. És mivelhogy vasárnap reggel van, hát nem keltek fel senkit. Így hát akárhogyan is nézem a dolgot, az eredmény mindenképpen az, hogy vasárnap van.

És ebben a szellemben folytatódik a történet. Amelyik arra késztetett, hogy hangosan röhögjek a 196-os buszon. Meg arra, hogy elgondolkodjam, mekkora erejük van a társadalmi szokásoknak, a közmegegyezésnek és a téves logikai gondolatmeneteknek. Mondjak többet? Érdemes? Vagy ennyivel felkeltettem az érdeklődésedet annyira, hogy rohanj valamilyen formában beszerezni a könyvet? Ígérem, csuda jól fogsz szórakozni! 

 Európa, Budapest, 1971, 246 oldal · Fordította: Szerb Antal · Illusztrálta: Würtz Ádám

10/10

2022 szeptember vége felé. Nem jutottunk el a Tides From Nebula koncertre sem. Vannak bajok. Arról nem beszélve, hogy akciósan vettem egy remekül zöld British Knights tornasurranót. Olcsó volt, pont jó a lábamra. Pénteken abban villogtam a dolgozdámban. Hazafelé vettem észre, hogy három helyen foszlik, eltört... Ma meg a Pennyben kétszer kellett felpakolnunk a hétvégi bevásárlást a szalagra, mert a pénztárosnak és a főnöknek sem sikerült megoldania, hogy kártyával ÉS kápéval fizessünk. Ez van, ez egy ilyen hét. De legalább ezen a héten sem kellett megszakadnom a munkában és Szerelmetesfeleségtársam is iparkodik határt szabni a vállalkozása munkaidejének. (www.martassist.hu)

Vagyis ez a szám, olyan, ahogyan nézem.

Ha emígy nézem, akkor egy önfeledt, bohóckodós, marháskodós önünneplés Uderzo, a rajzoló részéről. (Amikor ez a micsoda megjelent, Goscinny sajnos már régen nem élt.) 

Ha amúgy fogom fel, akkor szimplán egy lehúzás a szerző és a mindenféle nációjú kiadók részéről, mert egyáltalán nincsen története, nincsen sztorija. Nem mondom, hogy poénok sincsenek. Vannak, Én a legnagyobbat akkor nevettem, amikor megjelent Uderzo a saját képregényében, és... de ezt inkább nem árulom el. Már csak azért sem, mert a legjobb poén az egész kötetben. 

Na, hogy mondjak valami konkrétumot is, pedig elég nehéz, arról van szó ebben a kötetben, hogy Asterixet és Obelixet felköszöntik az ötvenedik születésnapjukon. Úgy uszkve mindenki, a kalózok, az egyiptomi építész, stb., stb., de elsősorban a falujuk lakói. És nos, van itt minden, vegyes felvágott, svédasztal, korok, ruhák, híres festmények, szobrok (persze Asterixre alakítva), szöveges kalauz utazóknak (nagyon untam), Hangjanix megjelent lemezeiről (made in Beatles Abbey Road), a gallok egy művészeti galériában, közben sikerültebb, nem sikerült rövid történetkék, aztán egyszer csak ott vagyunk a kötet végén, mindenki ünnepel. 

Geggyűjtemény. Kizárólag Asterix-rajongóknak ajánlottan. Mert aki nem az, az ettől a füzettől biztosan nem válik azzá, csak bámul mint Rozi a moziban, hogy ez vajon mi a fene? Még egy kicsit az is les kifelé a fejéből, aki elfogultan szereti Asterixet. 

S gondolj bele, én sem tudok többet mondani róla. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Móra, 2022, 56 oldal · puhatáblás · Fordította: Bayer Antal

?/10

2022 szeptemberének utolsó vasárnapja. Vígasztalanul esik az eső, olyan mintha a Hármashatár-hegy helyét egy gigantikus doboz tejföllel öntötték volna le. Csendes, ücsörgős vasárnap. Hurka-ebéd, kamaradarab-film (The Outfil), Szerelmetesfeleségtársam boomerként elmerült a TikTok üzleti rejtelmeiben, Vangelis Juno to Jupiter lemeze szól. És ennyi. Jó élni. 

Boisbonnard egy átlagos, unalmas francia kisváros. Ködös, hűvös.

Amikor belépünk a történetbe, 1939-ben vagyunk. Éppen beköszöntött a hideg. A középkorú férfi hazafelé tart a kis utcákon át. Fát rak a kandallóba, leül az asztalához és írni kezd. Elhatározza, hogy elmondja a tejes igazságot arról, ami 1921-ben a városkában történt. A borító szerint nem volt ez egyáltalán szívderítő dolog. Aki mesél, az a borítóképen látható, egyenruhás úriember. 

1921-ben találtak egy megfojtott lányt a határban. A kezében ott volt egy tincs a saját hajából. Valaki levágta és a kezébe tette. A holttesten túl, a folyó mentén már csak az egykori miniszter kastélya állt. Amit a bírónak, aki megkérdezi, mi van arrafelé, senki nem akar elárulni. (Mi van?) 

A gyilkossággal hamarosan megvádolják a falu bolondját, a nagy darab, bamba, ámde rettentő békés Audefroyt. 

A történet mesélője, a közcsendőr, aki a borítón előtérben áll. Neki szinte az első pillanattól fogva a volt miniszter a gyanús. Talán azért is, mert mintha mindenki őt fedezné. Pedig az ócskás Pascal, a meggyilkolása előtti estén találkozott a lánnyal. Éppen a miniszter kastélyába indult. Megrendelésre virágot vitt a miniszternek. De onnan soha nem tért haza. 

A csendőr nyomozni kezd. Gyűlnek a gyanús nyomok, a gyanús viselkedések, a terhelő összefüggések. Aztán egy napon a csendőrt is tragédia éri. Nem ő hal meg. Ahhoz képest, hogy kisvárosban vagyunk, igen aktív élet zajlik! 

Nem értem én ezt.
Hatszáz lélek él itt, de mintha a fele bűnöző lenne.
Tele vannak a zárkák. 

Tudod, mit, innen már nem is mesélek semmit a sztoriból!

De miről szól a történet?

Ezen én is gondolkodtam. Főleg, mert a történet végére egy kicsit be is kavarodtam, hogy akkor most hány éves is a kapitány. és merre van hány méter? Kétszer kellett átlapoznom a történetet, hogy felfogjam, mi történik, mi történt, miért. De aztán, nem egyszerűen, végül összeállt a kép. Teljesen. De nem könnyen. Pedig tök logikus. 

S miután összeállt, az állt össze, hogy senki sem ártatlan, mindenkinek van valami a füle mögött.

S hogy ebben a kavarodásban vak tyúk is talál szemet, s néha a bűnösök is elnyerik a méltó büntetésüket, nem mindig csak az ártatlanok.

S hogy vajon van-e különbség önbíráskodás és az elvárások miatti kényszertettek elkövetése között? Nincsen. Bár, ahogy kiderül, mindkettő végeredménye, hogy a bűnös bűnhődik. Csak éppen egyik sem a törvény és az igazságosság útja. Az egyik a hivatali hatalommal való visszaélés, gyakorlatilag csalással kierőszakolt „beismerő vallomás” megoldása. A másik pedig a hivatali helyzettel visszaélő gyilkosságé. Az elsőt a pozíció féltéséből követték el, a másikat attól való félelemben, hogy ebben az esetben sem kerül napvilágra a bűnösség, és a gyilkos megint megússza. A végeredmény azonban teljesen ugyanaz: törvénytelen módszerekkel, más-más indokokkal, de likvidáltak két gyilkost. Az egyik esetet felháborítónak tartjuk, a másikat meg mégsem. Az csak felkavaró. 

• 
• 
• 
• 

A végére csupán egy dolog tisztázatlan a számomra: vajon miért várt a volt csendőr tizennyolc évet, hogy elmondja az igazságot, és miért éppen most tette meg? Mi indította erre? 

Az ábrázolás

Ha hinni lehet a szerzők nevének sorrendjének, akkor a történetet egy férfiú írta, és egy hölgy rajzolta. Legyen dicséretére! Mert bámulatosak a rajzok. Olyan kis apró csipkések, cizelláltak, részletesek. Jó nézni őket. Ha nem olyanok lennének, amilyenek az én mesém is sokkal rövidebb ideig tartana. De mert Eleonora Dea Nanni olyat alkot, mint amilyet, hát még kell beszélnem. 

Amikor először kinyitottam a füzetet, csudálkoztam, lehengerlődtem, legyőzettem, felsózattam. Talán külön pikantériája a kiadványnak, hogy ilyen rajtechnikával egy krimit látunk. Mert a rajzok stílusához sokkal jobban illene egy L. M. Montgomery regény. Tudod, Váratlan utazás, Anne-sorozat. Csakhogy egy olyan történet ilyen rajzokkal meg kicsit sok lenne. Olyan bleee. Így, hogy a rajzok finomak, a történet meg annyira nem az, valahogy egyensúlyban van minden. 

Egyébként simán lehet, hogy a történet finomságáról az első olvasáskor éppen a rajzok terelték el a figyelmemet. Nem tudom, hogy ez érdeme-e vagy erénytelensége a képregénynek. Én az előbbinek fogom fel. Már csak azért is, mert a végére érve nem csupán legyintettem egyet, hanem másnap újra végiglapoztam, olvasgattam az egészet. Hogy megértsem, ami nem állt össze. És összeállt. 

Ha a rajzok nem olyanok, amilyenek, nem veszem újra elő. Ismerem magamat. (Azt hiszem.) Egyébként most ugrott be, kire emlékeztet a stílus! Mármint a rajzoké. Gustav Doré-ra. A szálkásság, a részletek aprólékossága, a a visszafogott szenvedély. 

 

Nero Blanco Comix, Budapest, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524516 · Fordította: Bayer Antal

8/10

2022 szeptemberének középső hétvégéje, vasárnap. Mocsok nagy szél van. Póló, ing, pulóver nem volt elég, pedig kocsival mentünk a Bikás parkig, hogy megnézzük az ARC plakátkiállítást. A kocsiban nem fáztunk, de bár nem túl nagy a kiállítás, ott ugyancsak. 

A kiállítás: kormány-, rendszer- és Orbán-ellenes az egész. Nem mondom, hogy vacak, csak szar a koncepció. Tán két-három plakát volt, ami tetszett. Rezsibasztató, áramár-felháborodó, vármegye ispánozó, Orbán-királyozó. katázó. Voltak politika-semleges plakátok, azok meg jobbára ökológiáztak. Jó, jó, de most konkrétan... 

Egyetlen plakát volt, amelyik igazán tetszett. Két kör, egy metszettel: az egyik felett felirat: „jobb”. A másik felett: „bal”. A metszetben pedig egy korsó sör. Hát nem? 

Az Egy asszony élete értékelése itt található
A Szépfiú című regényé pedig itt. 

  PÉTER ÉS JÁNOS  

Nem kap semmiféle indokot, magyarázatot: a regény előtt olvashatjuk MAUPASSANT ESSZÉJÉT a realista regényről, mint olyanról. Az esszé elején kapnak egy nagy sallert a kritikusok és az olvasók is. Tegyék helyre magukat, amikor véleményt mondanak egy regényről. Olvasóként például ezt kapom: 

A kritikusok legtöbbje azonban tulajdonképpen csak olvasó, s ennek az az eredménye, hogy majdnem mindig alaptalanul hordanak le, vagy pedig fenntartás nélkül és mértéktelenül dicsérnek bennünket.

Az olvasó, aki a könyvben csakis vele született lelki hajlamainak kielégítését keresi, azt kívánja az írótól, hogy alapvető ízlésének feleljen meg, tehát mindig azt a művet vagy részletet minősíti jelentősnek vagy jól megírtnak, ami megfelel idealista, vidám, sikamlós, szomorú, álmodozó vagy realisztikus képzeletének.

Helyben vagyunk. Innen is tudom tehát, hogy nem kritikát, hanem véleményeket írok.

Maupassant nagyon szellemesen helyre teszi a kritikusokat is, konkrétan a regények kritikájával kapcsolatban. Azt mondja, hogy az a kritikus, aki annyi, de annyi nagyszerű, korszakalkotó regény (sokat fel is sorol) elolvasása után (már ha egyáltalán...) bármire azt meri mondani, hogy az nem regény, akkor ő, Maupassant meg azt mondja, hogy aki ilyen véleményt fogalmaz meg, az „olyan éleslátásról tesz tanúságot, amely nagyon hasonlít a hozzá nem értéshez”. Püff neki! Ezek után merjen valaki, bárki és akárki kritikát, határozott véleményt mondani bármiről! Pacsi, monsieur Maupassant! S közben nevetek ám önmagamon is. Mert írogattam én már mindkét, ön által idézett szellemben. 

Könnyen meglehet, hogy véleményt írni, vagyis felvállalni a saját szubjektív nézeteimet még mindig becsületesebb, mint kritikusi talárban tetszelegve pofára zuhanni a maupassant-i elvárásokon és kritériumokon. 

Mert a véleményemet még mindig alá tudom támasztani Maupassant meglepően modern ismeretelméleti soraival. 

Különben is gyerekes dolog a valóságban hinni, hiszen mindegyikünk gondolkodásában és érzékszerveiben hordja a maga valóságát. Szemünk, fülünk, szaglásunk, ízlésünk annyiféle valóságot teremt, ahány ember csak él a földön. És mindegyik elme, amely ez érzékszervektől érzeteket vesz át, más-más behatások alatt úgy észlel, úgy elemez és úgy ítél, mintha mindegyikünk más-más fajhoz tartoznék. 

Ez azt jelenti, hogy mindegyikünk csak illúziót alkot magának a világról, költői, szentimentális, vidám, mélabús, szennyes vagy gyászos illúziót aszerint, hogy milyen a természete. S az írónak nincs más hivatása, mint hogy hűségesen visszaadja ezt az illúziót, mindazon művészi módszerek segítségével, amelyeket megtanult, s amelyekkel rendelkezik. 

Itt van például a szépség illúziója, ami puszta emberi konvenció! Vagy a rút illúziója, amely a  vélemények változásának alávetett valami! Az örök és változatlan igaz illúziója! Az aljas illúziója, amely sok ember számára vonzó! Azok a nagy művészek, akik rá tudják kényszeríteni az emberiségre a maguk illúzióját.

*

S akkor mindezek hátterén merjek akár jót, akár rosszat írni a harmadik, általam olvasott Maupassant regényről. VÉLEMÉNYT ÍROK. Mint mindig. 

*

Gondolkodtam már olvasás közben, hogy BELEFÁRADTAM-E MAUPASSANT-ba, vagy ezzel a harmadik regénnyel van a baj? Bármelyik előfordulhat. A regény végére érve döntésre jutottam. 

*

A TÖRTÉNET EGYSZERŰ. Adva vagyon egy család, felnőtt fiakkal. Ők Péter és János. Meg apu és anyu. Péter, hiába felnőtt, még nem tudja, mi legyen, ha egyszer nagy lesz, jelenleg az orvosi pályával kokettál. János jogi pályát választott, ügyvéd. 

Egy napon hivatalos értesítést kapnak: meghalt a család egyik régi barátja, és a teljes vagyonát Jánosra hagyta. Nem a szülőkre, nem a két gyerekre, hanem csak Jánosra. 

Péterben mozgolódik már a kisördög, amit aztán barátja, az öreg, lengyel patikárius meg is erősít: nem jól van ez így, mert ugyan mi mást sugallhat ez a kizárólagos örökösű végrendelet, mintsem azt, amit sugall: anyunak annyira intim köze volt az elhunythoz, hogy abból lett János. Mer' mi másért történhetett volna úgy a dolog, amiképpem megesett? 

Péterben jó talajra hullik a gyanúsítás. Az addig sem teljesen felhőtlen kapcsolata Jánossal még inkább megmérgesedik. Amin nem sokat segít, hogy anyu rávetette magát János életére, lakást keres neki, majd amikor talál, elkezdi berendezni az ügyvédúrnak, méltó keretként a jövendő praxisához. 

Apu meg csak van. 

Péternek nem az a baja, hogy neki nem jutott pénz. Bár az is, mert hogy a fenébe be ne...? De elsősorban az eszi a szívét, hogy lám, anyuban sem lehet megbízni, ő is tisztességtelen. ő sem becsületes, habalaba-habalaba...

A regény fele azzal megy el, hogy Péter dilemmázik, töpreng, depizik, magánykodik a szobájában, magánykodik a tengerparton, séta közben, be-beszól a tesónak, anyunak, és dúl-fúl, hogy milyen vacak neki, hogy olyan az anyja, amilyen. 

– Kedvesem, te mit szólnál, ha feltéve, de nem megengedve, kiderülne, hogy akár te, akár a bátyád nem az édesapátoktól van? 
– Nem tudom... Mit kéne szólnom? 
– Csökkenne valamit a szemedben édesanyád?
– Tényleg nem tudom... Miért? 
– Gondolkodtam, én miként vélekedtem volna, ha Anyu nem hal meg, ha lett volna tesó, s ha évek múlva kiderül valami furfangosság a genetikánkat illetőn. Ha előáll egy Péter s János-helyzet. 
– És...?
Legyintettem. 
– Ufó vagyok, tudod... – SzFT bólint és mosolyog. – Az sem zavart, hogy Anyu halála után nem tudom mennyivel Apu egy idegen nőt kefélt a lakótelepi szobában, és a néninek hallhatóan kellemes volt az élmény. Nem éreztem, hogy Apu emléket gyaláz, meg mit képzel, hogy Anyu megszentségtelenült, meg egyéb ilyen baromságok. Anyutól miért várnék többet, miért gondolnék rosszabbat?
– Aham...

Aztán előkerül egy medalion, az örökhagyó arcképével. Anyu fiókjában volt. Anyu mismásol vele kapcsolatban. De mondom, csak előkerül. S általa kerül elő. Az arcképen a családbarát ábrázata kiköpött olyan, akár János: szőke, szakállas, arcforma, stimmt.

Péter visszapörgeti az eseményeket, és konstatálja, akkoriban tűnt el az addig közös térbe kitett fénykép, amikor Péter férfiasodni kezdett és szőrt kezdett engedni a feje. Mer', gondolja Péter, túl szembetűnővé lett a hasonlóság. 

Eközben János csak azt érzi, hogy Péternek valami baja van. Ő pusztán a pénzre gondol. Aztán beszélnek egymással. Péter megosztja vele a gyanúját az anyjuk tisztességéről.

János annyira kis böcsületes, hogy addig studirozik, amíg azt találja ki, hogy no, neki már úgyis van öröksége, így ha apu, illetve akit eddig az apjának hitt, meghalna, akkor az eddig apunak hitt úriember után maradó teljes örökség majd Péteré lesz. Neki abból semmi nem kell. Egyfelől mert neki már van öröksége, másfelől ahhoz, akit eddig apunak hitt, neki valójában semmi köze nincsen, miért is örökölne hát tőle bármit is? Ilyen kis becsületes ez a tesó! Kár, hogy a jófejségét nem osztja meg a fivérével, talán az is jobban érezné magát. 

De azt még mindig nem tudjuk, hogy mi is az igazság? Anyu tényleg...? S hogy a medalion valóban azért tűnt el szem elől, mert feltűnő lett a hasonlóság? 

Péter nem rest, az első adandó alkalommal beszél anyuval, rákérdez, és megtudja az igazságot... 

Aztán örvendezik, mert hajóorvos lehet egy óceánjárón, kis kabin, kevés levegő, de biztos bevétel, és távol lehet az övéitől. A család kikiséri, mitöbb, a család hajójáról még egy utolsó, plusz integetést is kap, amikor az óceánjáró kifut a nyílt vízre. 

És ennyi... 

*

A történet két pad között a földre esett. Használtam már a következő hasonlatot, de most újra megteszem. Amikor a nő a pillantásaival, a szája széle nyalogatásával, a teste macskamozdulataival, az inged kigombolásával, a ruhája ledobásával, nem folytatom, mert innen pornográfia, úgy, de úgy izgalomba hoz, de aztán hozzád nem ér, bugyi marad, alsónadrág nem, majd legnagyobb hökkenetedre hidegen felöltözik, elbúcsúzik, és csukódik is mögötte az ajtó... 

Mert úgy indulunk, hogy van itt  egy titok: miért kapta János az örökséget? Van egy egyre fokozódó gyanú, amely eszi, rágja, tépi, marja Péter lelkét. A gyanú egyre több tápot kap, gyűlnek a jelek, a bizonyítékok. Mi meg várjuk a katarzist, a Nagy Kiderülést, a végső összecsapást, hogy valami történjen. Mert a feszültség egyre fokozódik.  

Aztán jön az a pont, amikor a kíváncsiságunkat felgerjesztő író úgy dönt, rendben, akkor lezárja a sztorit. S ez a lezárás tökéletesen agyonvágja mindazt, amit addig felépített. Egyfelől, mert nagyjából annyi, hogy ja, igen, az van, amit kezdettől gondolsz, nyájas olvasó, nincsen ezen mit ragozni, szevasz tavasz! Vége, haccá'. 

S az döbbenet, hogy tényleg valahogy így. Természetesen nem ebben a stílusban, de a tempó stimmel. S emiatt az egyszeri olvasó meg csak les, hogy vajon miért volt szükség a titokzatosság, a nyomozás felépítésére, ha egyszerre csak hagyjuk a csudába az egészet? Ha se poén, se fordulat, se meglepetés, és főleg katarzis sem? Mintha Maupassant azt mondaná: „Bizony, c'est la vie! Miért, mit vártál?” 

Félreértés ne legyen! A másságos befejezés nem azért hiányzik, mert ilyen vagyok, hanem azért, mert Maupassant egészében teljesen erre utaló magatartással él! Erről szólt a regény teljes „testbeszéde” elejétől fogva. Emiatt a vége hatalmas csalódássá vált. 

*

Gondolkodtam, MIRŐL IS SZÓL EZ A REGÉNY? Az előző kettőnél nem tettem ilyet. Mármint nem kellett ezen gondolkodnom. Azért nem, mert adta magát. Lennének tippjeim, hogy emez miről szól, de olyan kis lapos bármelyik végeredmény, ami eszembe jutott, hogy az már túlzás. Mármint túlzottan lapos dolgok jutottak az eszembe. 

Ami feltűnt, hogy Maupassant milyen fájdalmasan nem hisz a tartós párkapcsolatban. Nem emiatt a könyv miatt tűnt fel, hanem mindhárom miatt. Úgy együtt. Mert mindhárom azt mondja, a házasság mint olyan: reménytelen, biztos kudarc. S hogy nincsen, nem létezik pár- és házastársi kapcsolat titkok, elhallgatott kilengések, félre kufircok nélkül. A „legjobb”, ahogyan ezt az Egy asszony életében Jeanne szülei teszik, ha nem beszélnek róla, csak tudomásul veszik, és ragaszkodnak egymáshoz. Annak ellenére, ami anno történt. Lesújtó. Lehet, hogy Popper Péter túl sok Maupassant olvasott, mert neki, mint Magyarország egyik vezető pszichológusának, megmondó emberének ugyanez volt a véleménye. 

Vagyis úgy döntöttem, számomra nem a házasság, mint olyan kilátástalanságáról, sokkal inkább az értékéről szól ez a regénye is Maupassant-nak. Illetve a kommunikáció, az őszinteség fontosságáról. Meg arról, hogy ami a szőnyeg alá kerül, abba előbb-utóbb úgyis bele botlunk. Vagy szaga lesz. De mindenképpen éreztetni fogja a hatását. Tehát vagy őszintén, vagy sehogy. 

 

A képek a regény 2004-es francia filmváltozatából valók

 Európa, Budapest, 1978, 838 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630716801 · Fordította: Justus Pál

7/10

2022 szeptember háromnegyede- Hideg van. Reggel már nagyon. Azért szeptemberben már nagyon régen volt 13 fok. S úgy különben nem történt semmi. Azon kívül, hogy lemaradtunk a Riverside és az Opeth koncertjéről is. A hétvégén Tide From Nebula. Még kétesélyes. 

Az Egy asszony élete értékelése itt található 
a Péter és János című regényé pedig itt. 

A SZÉPFIÚ

Azt találtam mondani, talán a bibliofil-papír által ihletetten, hogy Maupassant egyfajta irodalmi Bibliát írt. (Pedig nem szeretem az óriási szavakat. Jobbára amekkorák, annyira üresek.) Ahogy abban a regényben, úgy ebben is benne van majdnem minden, ami az életről szól.; egy-egy nagy szegmense legalábbis. Isten közvetlenül nincsen. Bár ez azért lényeges különbség a Biblia és Maupassant között. 

Ahogyan az Egy asszony élete a kommunikációról, a hűségről, a gyermeknevelésről, a szülői szeretetről, az őszinteségről, a felelősség vállalásáról szólt, úgy A Szépfiú egészen másról. Georges Duroy, avagy ahogyan ő és a neje jobban szereti, Georges Du Roy de Cantel története az anyagi, társadalmi, politikai érvényesülés szamárlétrájának a története, egy fiatalember sorsán, döntésein keresztül. Jól sejted: nem patyolatfehér út ezen a létrán felmászni.

Duroy, bocsánat, Du Roy paraszti családból származik. Maga mögött hagyva a szüleit Párizsba megy, hogy (miképpen is kell mondani manapság?) kimaxolja a benne szunnyadó lehetőségeket, felépítse az imidzsét, és felhasználja az élet adta lehetőségeket. 

Georges Duroy (meg ami utána lett), igen fiatal és igen jóképű. Nem is nagyon ostoba. Legalábbis, ami önmaga felépítését illeti. Hamar rádöbben, hogy kemény, mindennapi munkával sehová sem fog jutni. Egy véletlen találkozás indítja el az újságírói karrierjét, bár életében semmit sem írt még. Mármint pár levélen kívül. De jóbarátján keresztül megismeri annak feleségét, aki gyakorlatilag megírja helyette a cikket. S elindul Georges karrierje. 

Nem fogom részletesen elmesélni, miképpen. Arra itt van a könyv. A női nem képviselőinek igen nagy szerepe van e karrier épülésében. Van, hogy Georges egyszerre három nőt kefélget, és ebből a háromból természetesen csupán egy a felesége. S Georges már a negyedik után pislog, mert fiatalabb, okos, s mert elsősorban kőgazdagok a szülei. Jól kell megválasztania az embernek, melyik nő tessék neki! (Gábor Zsazsa)

Maupassant A Szépfiúban nem tart olyan távolságot a főszereplőjétől mint az Egy asszony életében. Úgy fest, nem képes rá. Amott Jeanne nem negatív figura, csak gyámoltalan és tehetetlen. A Szépfiú kezdetben, ahogy csetlik-botlik Párizsban, nem ellenszenves alak. Keresi, miképpen maradhatna talpon. Egy fillér sincsen a zsebében. Minden lehetőség számára, ami pár fillért hoz. Kénytelen megragadni a lehetőségeket, hogy túlélhessen. 

Aztán képessé válik arra, hogy ne csak megragadja őket, hanem meg is teremtse. A Szépfiú személyisége finoman alakul át visszataszító érdekalakká. Kezdetben a kapcsolatai nem csupán az előre jutásáról, a várható hasznáról szólnak, tartalmuk is van. Aztán lassan, ahogyan egyre stabilabb és stabilabb a társadalmi pozíciója, úgy ürül ki, sekélyesedik el minden körülötte. A szerelem már nem szerelem, csak lépcsőfok, barátság már régen nem létezik, csak kapcsolati tőke van, s „mindig több kell, mint amennyi van” (Doktor Herz). 

A Szépfiú jellemének, személyiségének a torzulását tehát Maupassant nem kezeli olyan visszafogott távolságtartással, ahogyan Jeanne sorsát kísérte. Nincsenek ugyan kifakadásai a szereplője ellen, semmiféle erkölcsi ítélettel nem illeti, nem kommentálja a tetteit, még mindig csak beszámol arról, ami történik vele. Az ítéletet, ahogyan az Egy asszony életében is, nem a narrátor, hanem valamelyik mellékszereplő mondja ki. Ez esetben többen is. 

Nem csupán a Szépfiú eladó. Eladó az egész világ. Benne minden férfi és nő. Azok is, akik a Szépfiú körül vannak. Lebzselnek. Legyeskednek. Páváskodnak.

*

Érdekes dolog ez a nőkkel! Mert egy férfi számára kevesebb vonzóbb dolog van, mint amikor egy nő éppen elcsábítja. Amikor macskává válik. Villan a szeme, nyújtózik, elvonul a férfi előtt, a mozdulataival kiemeli mindazt, ami szép a testében. Kívánatossá teszi magát, de nincsen benne megalázkodás.

A macska nem szeret, csak kihasznál. Mi férfiak szeretünk megőrülni a nőért. Imádjuk, ha van benne szenvedély, ha fel akarja kelteni az érdeklődésünket önmaga iránt, ha tudatosan korbácsolja a vágyainkat. Ha nem csak beleegyezik, hanem ki- és felhasználja, hogy férfiból vagyunk.

Ó, mit meg nem adunk, adnánk ezért!

Csakhogy a buta nők jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy összehasonlítgatják magukat az ostoba, csinált, alaptalan szépségideálokkal, formákkal, követelményekkel. Soha nem jönnek ki, mert nem jöhetnek ki jól az összehasonlításból. Ezért nem is hisznek a saját csáberejükben Pedig... 

Viszont a csábítás helyett érkeznek a követelések, az elvárások, a piócaságok, a nyavalygások, hisztik, kiszámíthatatlanságok, az elsárkányosodás. Vagy az intim szféra liturgiái. Aminél semmi sem lankasztóbb, lohasztóbb. Egyfelől lenne az elvárás az imádatra, másfelől van a permanens kisebbségi érzés, „hát hogy nézek én ki, mit mutogassam magam neked?”. De én, a férfi, hogyan imádjam azt a nőt, aki nem becsüli saját magát, de közben tőlem, a férfitól meg elvárja, hogy önkívületben heverjek a lábainál? S ha heverek, vajon attól emelkedik az önbecsülése? Ne gondold! 

De van egy pont, amikor a nő lépes lemenni kutyába. A legtöbb férfi nem szereti a macskákat. Kutyások vagyunk. Izom, akció, nyíltság, barátságosság, harc, hűség, egyszerűség, engedelmesség. Semmi érdek, távolságtartás, gazdatartás, hűvösség... Nekünk nem csak a gazdi által adott kajára, hanem a gazdi egészére van szükségünk. A szagára, az érintésére, a melegségére, a tekintetére, a parancsaira, a dicséretére. S mindent megteszünk érte. 

Mármint, ha nem Bel Ami a nevünk. Meg akkor, ha a nő megmarad macskának, és nem megy le kutyába. Sőt, magunktól szívesen vagyunk kutyák, de ha egy nő kutyáztatni akar, hát menjen a fenébe. Nem kell póráz, nem kell húzd meg ereszd meg, automata-pórázhossz, nem kell szájkosár, nem kell rendőrfegyelem. Adjuk magunktól, ha követeled menekülünk. 

S ha egy nő lesz kutyává, attól menekülünk. Kevés visszataszítóbb dolog van számunkra, mint egy lábunkba kapaszkodó aszzonyszemély. Imádjuk, ha egy nő macskázik, hogy gerjessze a vágyunkat, de gyűlöljük, ha lába köze alamizsna-cserealap, hogy megtartson bennünket.

Ahogyan az is elviselhetetlen, ha nem érezzük, hogy férfiként kellünk neki. Elviselhetetlen, az is, ha a nő mindössze azért enged, hogy megőrizze a családi békét. De hátrahőkölünk a tartás, az egyenes gerinc nélküli teljes kitárulkozástól, a feltétel nélküli megalázkodástól is.  

 Maupassant regénye nem fejeződik be, csak végetér. Nem tudjuk meg, a Szépfiú legutolsó, gennyes, de kétségtelenül sikeres akciója meghozta-e számára a várva várt politikai pálya sikerét is. De minimum milliomossá lett az akció végett. És végleg visszataszajtóvá. 

*

Maupassant regényének legszembetűnőbb erénye, hogy véleményt most sem mond. Nem kommentál, nem értékel, egy darab indulatszava sincsen Georges ellen sem, a lábainál csúszómászó nőkre sem. Csak bemutat. S mindezt olyan ügyesen, hogy mégsem lesz sem távolságtartó, sem hűvös. Bár nem derül ki, magában milyen viszonyban van a teremtett szereplőivel. Ezért bár egyértelmű, hogy mit szeretne mondani, semmiképpen sem szájbarágós. 

Nem jártam precízen utána, de úgy tűnik, ez a legtöbb esetben feldolgozott írásműve. Látod, itt is legalább három filmváltozattal és egy tévésorozattal találkozhattál. (Sajnos megnézhető formában csak az utolsó plakát szerinti, 2012-es változatot leltem meg, amitől a főszereplő miatt némileg ódzkodom: vámpírnak is rossz volt, s nekem ő semmilyen szinten nem Bel Ami. De majd meglátjuk, amikor meglátjuk.) 

A Szépfiú történetében benne van a hideg, gátlástalan karrierépítés, a politikai szerepvállalás és a kölcsönösségmentes párkapcsolatok kritikája. Anélkül, hogy bármelyiket egy kritikus szóval illetné. Ahogy nem teszi ezt Franciaország gyarmati politikájával, a sajtóval, a gazdasági manőverekkel, a zsidó manipulációkkal, az arisztokrata gőggel, a politikusok magánéletével, a sznobizmussal szemben (érdekesség: más néven, más címmel ugyan, de jelentőségteljes teret kapott a könyvben Munkácsy Mihály Trilógiájának társadalmi sikere is). 

Ám tüneményes az a mesteri felépítettség, amellyel lefesti, hogy Georges minél magasabbra jut, annál mélyebbre süllyed. Gyakorlatilag csak az érdekei végetti gyilkosság marad ki a szórásból. Mert annyira nem tökös legény. Sőt, a végén inkább csúszómászó. S minél célratörőbb, minél sikeresebb, ismertebb, annál inkább az. 

Jellemfejlődés, ha negatív írányú is, tehát vastagon van a könyvben. S valahonnan jut valahová: a pincéből a csatornába. 

Szerb Antal hiába is fikázza Maupassant regényeit, hogyan is kell mondani, engem megvett kilóra magának. 

Európa, Budapest, 1978, 838 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630716801 · Fordította: Benedek Marcell

9/10

2022 szeptemberének közepe. Szerda van, de itthon vagyok, szabin: ma jöttek a Főtávosok, új, egyéni mérőket felszerelni. S ha már itthon voltam, elvittem szervízbe SzFT bringáját. Minden félsiker: a Főtávosok itthagyták az új mérőt, de az új radiátorokra ők felszerelni nem tudták, hívjuk ezt és ezt. A szerviz meg azt mondta, hétfőig teljesen tele vannak, térjünk akkor vissza rá, törött egy küllő, ettől tojás a felni, addig ne is használjuk a cangát. De legalább az SzFT által tegnap elméretezett kávéfőzőnket csont nélkül ki tudtam cserélni az Auchanban egy kisebbre. Létrejött a kétharmados sikertelenség. De legalább az egyharmad sikerült. S amíg a Főtávosokra vártam, nagyjából ki is takarítottam. Csuda jól idomított férjanyag vagyok, nemde? 

A Szépfiú értékelése itt található 
a Péter és János című regényé pedig itt. 

Maupassant nevével a másfél éves, honvédségi bohóckodásom közben ismerkedtem meg. Hétvége volt, nyár, ilyenkor tisztipincérként kevesebb volt a munkám, alig volt valaki, akit ebédeltetnem kellett. Akkoriban éppen büntiben voltam, így nem tudtam meló után hazamenni, ahogy rendesen. Sutyák őrnagy (komolyan így hívták, ne röhögj!) elvette a katonakönyvemet, mert nagyon zsíros volt az oldalas, amit vittem neki. Ő volt a hadtápparancsnok. S mert nem tudtam kimenni a laktanyából, hát bent maradtam. S munka híján már akkor is jobbára olvastam. Akkor éppen Maupassant novelláit. Ugyanebben a sorozatban, amiben most ez a három regény megjelent. 

Henri René Albert Guy de Maupassant  az író teljes neve. Ebből a végét szokták használni, a Guy-tól. Maupassant hat regényt írt, és úgy kétezervalahányszáz oldal elbeszélést. Mindössze tíz év alatt. Aztán negyvenhárom évesen meg is halt.  Bakker, negyvenhárom évesen! Mint az édesapám... Csak ő egy sor szépirodalmat sem írt soha. Tudtommal. De gyönyörű szépen írt. Mellékvágány, csak nekem fontos...

Ha az írásművészetét egy szóval kellene jellemezni, akkor: tömör. Ha kettővel, akkor hozzátenném még a realistát is. Ám a tömör realizmus nem teszi sem hideggé, sem érzelemmentessé. Ezért kell nagyon vigyázni a jelzőkkel. Ahogy Szerb Antal fogalmaz, az máris teszetősebb.

Oly szigorúan klasszikus a vonalvezetése, mint a régi francia és olasz novellistáké,
tiszta epikus, csak az események elmondására szorítkozik.
Ha mulatságos történetet beszél el, ő maga közben sosem tréfál,
stílusának egy arcizma sem rándul meg.

S persze lehet ezer szóval körbeírni egy szerző írásművészetét, végső soron akkor sem tudjuk meg, milyen őt olvasni. Csak abban az esetben, ha rossz szerzőről van szó. Akkor elég azt mondani, hogy unalmas, és tudjuk, miről van szó. De ha azt mondom, Maupassant szikáran lenyűgöző, vagy hogy letehetetlenül reális, akkor mit mondtam? Semmit. Mert ezeket a jelzőket olvasva simán azt hihetnéd, hogy Maupassant egy érzelmi fapad, olyan száraz, akár a Kalahári-sivatag, s olyan hideg, hogy csak kesztyűben lehet olvasni. Pedig frászt, apuskám, nagy fittyfenét! 

A tömör, letehetetlen realizmusával és a lenyűgöző szikárságával is úgy játszik az érzéseinkkel, akár Szász Dávid (Mandrake Moon) az orgonáján. 

No, figyelj csak, olyat mondok, hogy három lesz belőle! Nagyon régen nem olvastam ekkora élvezettel könyvet!  

Ami voltaképpen három könyv. Ezért három részre is osztottam az értékelésem megírását. Következzék tehát az első rész, amelynek témája az első regény: 

EGY ASSZONY ÉLETE

Elmondani nem tudom az okát, csak bennem van: hosszú évtized óta van bennem valami távolságtartás a 19. századi udvarházakban, kastélyokban játszódó történetektől. Ülnek a kertben, sétálgatnak, piszok udvariasan utálják egymást, és rohadt bénán nem merik kifejezni a szerelmüket, süteményt esznek, tüllök, fodrok, lovaglócsizmák, teáscsészék, nyávogások, lovaglópálcák, arisztokratikusan nyávognak a nők, unalmasan beszélgetnek vastag szivarjaik mögött a férfiak, miegymás.

Valahogy olyan egyforma mind. S számomra nem vonzó. 

Ha akarom simán elfér a sorban az Egy asszony élete is. Mert egy kisebb, vidéki kastély a cselekmény fő helyszíne, és minden más is stimmel az előbbi felsorolásból. Vannak arisztokratikus szomszédok, átjár az éppen aktuális abbé, van udvarias nyavalygás, van teázás, kávézás, süteményezés, kilovaglás, kikocsikázás. Miegymás. 

De nem akarom. Azért nem, mert itten kérem szépen, hiába ugyanaz minden, mégis minden egészen más! Más, mert ezt a regényt Monsieur Maupassant írta! S már attól egészen más! 

Jó, máris visszafogom az elfogult lelkesedésemet... És tényszerű leszek. Mindjárt! Bocsánat az elragadtatottságért!

*

Két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére;
hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak,
de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.

Úgy tűnik, sokak szerint ez a történet kulcsmondata. Annyira nem biztató és nem optimista. Van magyar verziója is. 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Persze, jól tudod, ezt Tóth Árpád írta, a Lélektől lélekig című versének a befejezése. Úgy fest, a költőnk tapasztalata némileg összecseng a francia író úgy száz évvel korábbi tapasztalatával.

Ám hadd ágaskodjon bennem a tiltakozás! Mert ketten mondják, s bármekkora tekintélyek is, attól még nem ziher, hogy igaz is, amit állítanak.

Bár vitathatatlan, hogy sok igazság van benne...

Azon már sokat gondolkodtam, hogy mennyivel egyszerűbb a kutyák egymás közti kommunikációja: ha haver vagy, csóválod a farkadat, ha nem csípsz engem, morogsz és harapsz. Én ugyanígy jelzek feléd, ha kutya vagyok.

Emberként árnyalunk, szanaszéjjel beszéljük a dolgokat, „próbáljuk így, próbáljuk úgy, s csak reméljük, hogy az élet győz”. (Doktor Herz) S jobbára nem sikerül... 

Nem könnyű dolog a kommunikáció, egyáltalán nem az, még egymást szerető emberek között sem. Hát még, ha valami konfliktus is nehezíti a dolgot... S pláne, ha még úgy különben sem képesek a kommunikációra. Mert sohasem tanulták, mert gátak vannak, mert nem képesek rá. Tény, hogy a társadalmi közeg, a szocializáció, a műveltség is meghatározza a kommunikáció minőségét.

Bár ahogy a Facebook komment-szekcióiját olvasgatom (mind ritkábban és ritkábban), egyre inkább úgy érzem, nem feltétlenül áldás az írástudatlanság felszámolása, sajnálatos, hogy némelyek megtanulnak írni.... 

*

Jeanne (meglepő, Zsánnak kell ejteni, mintha csak férfinév lenne) zárdában nevelkedett, de a szülei hazahozzák onnan. A lány tizenhat éves, szeleburdi, életszerető. A szüleit is nagyon szereti. Azok is őt. Hiba nincsen. Édesapja báró. Nincsen nagy vagyona, de szépen éldegélnek a birtokok jövedelméből. Nagyon hamar kiderül, hogy ők hárman összetartoznak: tudnak együtt, ugyanazon nevetni. Hatalmas kincs, barátom, én mondom! 

Jeanne igen gyorsan férjhez megy egy környékbeli vicomtehoz, Julienhez. Akivel úgy jár, ahogy a vulgáris vicc mondja: 

– Tudod, mi befolyásolja leggyorsabban a női libidó negatív változását? 
– ...
– A házasság!

Csak itt reciprokban: Julien viselkedése a nászút után hatalmas fordulatot vesz. A báró, az após házában élnek, de Julien úgy tesz, mintha az övé volna minden. Intézkedik a béresek között, házi szokásokat változtat meg a takarékosság jegyében, s vastagon elhanyagolja a feleségét, üvöltéssel akarja anyós-após ostoba pénzügyi gondolkodását (értsd: felelősséget vállalnak Julien tetteiért egy szolgáló életében) a helyére tenni.

De elsősorban: minden tekintetben elhanyagolja a feleségét.  Aki pedig szép, kedves és életvidám nő. Legalábbis kezdetben mindez igaz rá. A hanyagolás azonban nem azt jelenti, hogy Julien szüzességet fogad, csak éppen nem Jeanne-nak adja meg a köteles házastársi jóakaratot. Vagyis nem csupán neki. A változatosság gyönyörködtet.

Jeanne házassága tehát nem lesz boldoggá. Pedig ez sem volt kényszerített házasság. Hamarosan kiderül, hogy a férje, Julien egy agresszív, de legalább felelőtlen faszkalap. Aki zokon vesz mindent, de mindent, ami nem az ő szája íze szerint történik. Az a csoda, hogy a báró olyan udvarias és engedékeny vele, amilyen, és nem dobja ki a kastélyából. 

Aztán Jeanne-nak gyereke születik. Ami Julient nem tartja vissza a további puncikergetéstől. Ami egy esetben végzetessé válik. 

Aztán Jeanne elveszíti az édesanyját. A fia felett sem múlnak nyomtalanul az évek: felnő, kirepül a nagyvilágba. Másképpen mint az apja, de belőle is egy felelőtlen faszkalap válik. Akinek az össztudománya abban merül ki, hogy pumpolja a nagyapját. Majd annak halála után az anyját. Lehet gondolkodni az ajnározott gyermekek nevelésének az eredményességéről, illetve arról, hogy mi a szeretet.

Telnek-múlnak az évek, végül Jeanne egyedül marad a birtokon. Piszok szerencséjére visszatér az egykori tejtestvére és szolgálólánya, aki a kezébe veszi az életének irányítását. Ha nem tette volna, Jeanne a szegényházban végzi. 

Mindent azért nem mondok el, ez is sok. 

*

Vajon miről szól egy élet? S minden élet szól valamiről? Mi az, ami a mi dolgunk, hibánk, felelősségünk a boldogságunk érdekében? A megélt és elszalasztott lehetőség? Vagy igaz a mondás, hogy ember tervez, Isten perverz? 

S mondta bárki is egyáltalán, hogy boldogságra születtünk erre a Földre? 

Álmokkal, nagy vágyakkal, tervekkel indulunk, reméljük, akarjuk a boldogságot, és mi akarjuk meghatározni, hogy mi is tesz boldoggá. Aztán mert nem úgy jönnek össze a dolgok vagy a múltban, vagy a permanens jövőben élünk és minden és bármi kevés, amit a ma ad. 

Ezért tűnhet úgy, hogy Jeanne is elvesztegette az életét. Kastélyban élt, a tenger mellett. Volt egy gyereke, akit kiszolgált. Lovagolhatott, amikor akart. Szerették a szülei, ő szerette a szüleit. Nem volt boldog a házassága, de kapott új nyitásra lehetőséget. 

Egy alkalommal az őt gondjaiba vevő szolgálója a szemére is hányja, hogy mi lett volna, ha mindennap hajnalban kell kelnie, szükségszerűen végig kell dolgoznia minden napot a betevőét és a fedélért a feje fölé, ha be kell osztania minden garast? Akkor mit mondana? 

Persze, mindeninek a maga fájdalma és megpróbáltatása a legnagyobb. Kire mit szab az Ég. A másik mindennapos megpróbáltatásai sokszor érhetetlennek tűnnek a számunkra. Ha csak annyi bajunk lenne mint neki, de jó lenne!

Egy ideje nem a szívem csücske Bródy János. De azért sokszor eszembe jut egy régi dalának ugyancsak gondolatébresztő részlete: 

A magány az nem az, ami körülvesz, 
hanem az, ami hiányzik itt belül.

Szeretek élni. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább megtanulom, hogy ami most van, lehet élvezni. Sokszor az egészen apró dolgokat is. Hogy süt a Nap. Hogy elmehetünk kicsit bringát tekerni itt Óbudán. Meginni egy sört a Római téri Synthesisben, vagy a Duna-parton, a belga söröket áruló pünkösdfürdői kiskocsmában. Hogy esik az eső, és békésen üldögélhetünk itthon, filmezhetünk, olvasgathatunk, írogathatunk, szeretkezhetünk. Hogy van otthonunk. Hogy kártyázhatunk anyóspajtással a csillaghegyi kertjében. Hogy finomakat főzhetünk („De jót fogunk enni ma is, Morzsám!”). Hogy idén is voltunk nyaralni, hosszabban is, rövidebben is, Gyulán, Debrecenben. Hogy foghatjuk egymás kezét. Hogy van egy fiam, aki aggódik értem, és próbálja rendbe tenni, amit én szemmel láthatón nem tudok, s hogy hetente többször beszélünk. Hogy van egy szép, vidám lányom, akinek van egy mosolygós, kedves kislánya. Hogy mindkettejüket, a fiamat és a lányomat is nagyon szereti a maga párja. Hogy ha nagyon távol is laknak tőlem, de vannak barátaim. Hogy olvashatok, és néhány könyvet havonta meg tudok venni. A kis szivarok íze... (Ezt tudják meg az orvosaim!) Sorolhatnám. 

Már nem akarok világot megváltani, mindent jobban tudni, embereket megváltoztatni, jobb élethez segíteni. Csak lenni, s ha kell, segíteni. Nem minden áron. 

*

Persze, túlzás, de Maupassant regénye egyfajta Biblia. Talán a bibliofil papír hozta a hasonlatot. Remélem, hogy inkább az írásművészete. Nem rág szájba, nem vált meg, nem mondja meg a tutit. Csak elmondja, hogy egy életünk van. Olyan, amilyen, úgy alakul vagy éppen úgy alakítjuk, ahogyan, de csak egy van belőle. S hogy feltehetjük a kérdést: 

Miről szól ez az egy élet?

Nem kell nagy dologról szólnia. Nézz néhány nagy művészre! Mire ment Jim Morrison azzal, hogy hatalmas dologról szólt az élete, hogy már az életében is ikonná vált? Szívesen lennél Jim Morrison? (Mondtam egy nevet, ami elsőre eszembe jutott, de lehetne sorolni.)

Nagyimnak nem volt nagy élete. Semmi grandiózusat nem tett le az asztalra, Szeretett. Ezt leginkább anyagi gondoskodással tette. Nem egyszer nagyon komoly tételben. Szerelmetesfeleségtársam édesapja sem volt nagy ember. De látom a páromon, hogy az élethez való hozzáállása honnan érkezett. A munkája precizitásában is, a humorában is, az emberekhez való hozzáállásában is. 

Nagyi élete a gondoskodásról szólt. Misi bácsié az élet, a most szeretetéről. És a munkában való alkotásról. 

Ha a helyiértékükön kezeljük a dolgokat, voltaképpen rájöhetünk, hogy egy csomó probléma nem is létezik, csak generáljuk magunknak azzal, hogy nem vagy rosszul élünk a kis lehetőségekkel, örömforrásokkal. 

Mennyi évet elvesztegetett Jeanne! Nem hibás, csak öntudatlan. 

Milyen fantasztikus író Maupassant! S milyen régen olvastam ilyen szűnni nem akarón egy könyvet. 

Európa, Budapest, 1978, 838 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630716801 · Fordította: Illés Endre

10/10

2022 szeptemberének közepe felé. Egy hetet itthon voltam ezzel a ki nem tört nyavalyával. De még ez is jó volt. Holnaptól újra munka. Nincsen kedvem hozzá, jobb Szerelmetesfeleségtársammal lenni. De nem berzenkedek a dolgozda ellen zsigerből. Szeretek vezetni, s megszakadnom azért nem kell benne. Csak a pénz kevés. De süt a Nap, Szerelmetesfelesgtársamhoz valami hihetetlenül megnyugtató hozzábújni, érezni az ugyancsak meglevő testét, az illatát. 

A Sergio Bonelli nevű olasz képregény-kiadó füzeteinek, könyveinek kiadásával Magyarországon több kiadó is foglalkozik. Bőven van miből válogatniuk. A Le Storie című sorozatba a Nero Bianco Comix fogott bele. Nem tudom, hogy tervszerű volt-e, hogy csupán ízelítő jelenjen meg az eredeti sorozat köteteiből, vagy csupán így alakult. A sorozatról az előző kötet értékelésénél a következőt írtam. 

Le Storie

A Le Storie-sorozatban a többi Bonelli-sorozattól eltérőn nem egy adott főhős mindenkori kalandjaival foglalkoznak a füzetek. A sorozat darabjai egymástól független, önálló történeteket mesélnek el. 

A kiadó ráadásul tényleg nem kötötte magát semmihez, sem térhez, sem földrajzhoz, sem témához, sem történelmi korhoz (bár a Vadnyugathoz igen feltűnő a vonzódás), sem időhöz, sem zsánerhez, kizárólag a kaland meglétéhez. 

Az első kötet 2012-ben jelent meg, azóta pedig, ha jól turkálom a sorozat oldalát, még 135 darab.  Érdemes egy kicsit elidőznöd ennek a Le Storie-linknek a megpislogásával! Nem nagy falat. De egészen biztosan érdeklődés- és vágyakozás keltő. 

Minél többet tudok a Bonelli Editore-ról, annál mélyebb az elismerésem. Nagyon ügyes a koncepció, és remek a kivitelezés! S csettintésre méltó a függőséget okozó kivitelezés. 

Nem tudom, honnan az információ, de a moly.hu oldalán a sorozat magyar kiadásáról azt olvasom, hogy lezáródott. Mármint a magyar kiadás. Eddig mindössze négy kötet jelent meg. Ezt látom, ha odanyitok. 

Rettentő csalódás. Anyagilag piszok megkönnyebbülés. De a maradék három kötetre szemet vetettem. Még mindegyik megvásárolható.

Formailag és könyvi minőségében semmi kivetnivaló nincsen ennek a kötetnek a magyar kiadásában. A5-ös méret, puha borítós, jól kézben tartható, masszív, jól olvasható, szép nyomatú, fekete-fehér kiadvány. 

A berlini háttérhatalom, amikor a fal leomlott

A német fővárost, Berlint huszonnyolc év, két hónap és huszonhét napig egy százkilencvenkét utcát kettévágó, százhetvenhat kilométer hosszú betonfal osztotta ideológia alapon két részre. Bizonyítva a kommunizmus alapvető idiótaságát, korlátoltságát és zsigeri agresszivitását. A berlini fal jelképévé lett a kommunista rendszer minden negatívumának.

Nos a Le Storie története éppen a fal bontásának estéjén kezdődik. Aztán átszáguld húsz évet. A bevezető történetben meggyilkolnak egy a feleségét szülni vivő apát. Vagyis csak készül vinni, de nem lesz alkalma, egy pisztolygolyó megállítja. 

Úgy húsz év múlva vesszük fel a fonalat. Egy fiatal újságíró srác és a kamerawoman-je az utcán próbál interjút készíteni egy politikussal. Ütésváltásig fajul a dolog. Aznap este a barátaival iszogat egy bárban. Ahol megismerkedik egy fiatal lánnyal. Aki fel is megy a srác lakására. Nyakkendőkkel kikötözi az ágyhoz. Izgalmas bevezető... Aztán egy következő nyakkendővel fojtani kezdi a srácot. Aki el is veszti az eszméletét. Amikor magához tér, a kezeit, lábait lekötő nyakkendőktől szabad. Az ablak kitörve. Kinéz: az őt fojtogató lány az utcán hever, szemmel láthatóan a zuhanástól szörnyet halva. Jön a rendőrség, kihallgatás, miegyebek. Kiderül: a lány bérgyilkos volt... Vagyis a srác célkeresztben van. 

Felbukkan egy joviális, idős úriember, aki hamar megnyeri magának a srácot. Az ügyésznő pedig fiatal, csinos, széparcú. Édeshármasban kezdenek nyomozni, mifene is történik itt.

• 
• 

Annyit mondhatok, lesz meglepetés is, alapos, meglepő, de nem mulatságos. A végső fordulatra valamelyest számítani lehet, különösen a kombinatív elméknek. Én nem vagyok az, mégis számítottam rá. Jól esett, hogy jól kalkuláltam, néha ilyen is lehet. 

Szóval van kérdés bőven. Lehet studírozni piszkosul. Vagy csak élvezni a történetet, a fordulatokat. Izgulni, mert van mi felett ilyet tenni. Kinek, melyik réteg fekszik... 

• 
• 

Persze ne várjunk hatalmas dolgokat. Nincsen itt spanyol viasz, semmiféle nagy-nagy leleplezés. Az összeesküvés nem a világ háttérhatalmáé, csak egy helyi, német mocsokság. (De ettől persze nem automatikusan náci.) 

Az ábrázolás

Szinte a szokásos, mondhatnám, de a Le Storie-sorozatban nincsen szokások. Mindegyik más. Ezzel együtt mégiscsak van ebben a füzetben valami szokásos. Ami nem negatívum. A megszokás a Bonelli-képregényeknél ugyanis azt jelenti, hogy realista és részletgazdag, Nem újítgat, nem utat keres, hanem jobbára lineáris történetet mesél. Nem stílustalan, hiszen minden rajzolónak van stílusa. Mármint amikor van, és amikor nem akar görcsösen valaki más stílusában rajzolni. 

A berlini történet rajzain egy fia görcsösség sincsen. Ahogyan suta mozdulatok, csinált perspektívák, kényszeres beállítások sem. Ami ahogyan történik, úgy magától értetődő. 

Nekem egy icipicivel több részletesség hiányzott volna. Ami az utcaképek ábrázolásánál, azért ez ránézésre kiderül, egyáltalán nem igaz.

• 
• 

De azt hiszem, ez is csak azért merült fel bennem, mert közvetlenül ez előtt olvastam egy másik Le Storie-t, az Egy ködös kisváros-t. Aminek a története a közelében sincsen, de a rajzai magasan felette állnak ennek a füzetnek. Viszont önmagában a berliner is tökéletesen rendben van, semmi szemrehányni való sincsen az ábrázolásaiban. Sőt! 

Nero Blanco Comix, Budapest, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524486 · Fordította: Bayer Antal 

9/10

2022 szeptemberének közepe. Szombat. Ücsörögtünk békésen a reggeli kávé és a gyümölcsös joghurt felett, készülve, hogy elmegyünk a Flórián túrkálójába. Nem ájultam el, de olyan volt, mintha lezuhant volna a vércukrom. Bekaptam két kanál cukrot. A gyógyszereim már bennem voltak. Fél óra múlva mértem egy vérnyomást, meg egy cukrot. A vérnyomás tökéletes volt. A cukor 7,5. A két kanál cukor és igaz, a gyógyszerek után. Útra keltünk, de mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy kivételesen vezessen ő. Ilyen még nem volt, csak ha ittam valamit. 

A Flóriánban megettünk egy-egy szenyót, narancslével, kávéval. Jobb lett, de nem az igazi. Csak a túrkálás után, Aldi és Penny után álltam helyre. De a paprikás csirke elkészülte utáni tálalást már ülve vártam. És zokszó nélkül hanyatlottam a délutáni alvásba, 

A két évvel ezelőtti infarktus után, ami akkor és ott egyáltalán nem volt ijesztő, semmi tipikus tünet, semmi halálfélelem, semmi, de semmi. Csak a tudat, hogy infarktus volt... S azóta bármi is nem az igazi, mindig eszembe jut, hogy ez talán a finis előjele. S az olyan ne má', hiszen még csak ötvenöt vagyok. Igaz, kétszer annyit éltem, mint Anyu, és tizenkét évvel többet mint Apu. Viszont Nagyi a mostani hozzám képest harmincöttel többet. 

Hiányzik a lányom és az unokám!