PASCAL BRUCKNERRŐL MÁR ÍRTAM,

mert ő is írt valamit, amit én meg olvastam. A magyarul két címmel is megjelent könyvét. Amit én olvastam, azt így hívták: Képzelt rasszizmus. Hogy, hogy nem, azt is a Századvég kiadó adta ki. De mert régen olvastam, tehát régen volt, hogy írtam róla. Szinte reménytelen, hogy emlékezz rá, mit írtam. Még én sem emlékeztem. De amit abban a cikkben Brucknerről írtam, most idézem. 

[Bruckner] »francia író és esszéista. 1986 óta olyan neves egyetemeken tanított, mint a San Diego-i Állami Egyetem, a New York-i Egyetem és a Párizsi Sciences Po.« – írja a könyv fülszövege.

Bruckner az „új filozófia” egyik képviselője. Témái esősorban a globalizmus, a baloldal és az ebből fakadó önellentmondásos, önfeladó gondolkodásmód kritikája. 

Tehát újságíró is. Meg író is. Keserű méz című regényét Roman Polanski filmesítette meg. Azt olvasom, hogy a regény még jobb is, mint amilyen a film lett. Ez persze a jelen témát illetőn tökéletesen mellékes. Az talán nem, hogy francia. Olyan szempontból biztosan van jelentősége, hogy a dolgokat Franciaország szempontjából nézi. 

MEG VAN A VILÁG LEGES-LEGFŐBB ELLENSÉGE!

Nem gondolnád, ki az! Hát te, meg én! Mi, fehérek. Különösen, ha férfiak vagyunk. Mi vagyunk a csúcson. Az elnyomásunk, az arroganciánk, a lelketlenségünk miatt. Mi vagyunk a legnagyobb ellensége a világnak.

Fehér nőként egy kicsit jobb a pozíciónk, hiszen a fehér férfi minket is elnyom. De a túlélési esélyünk nem sokkal napsugarasabb, mert a fehér férfi nekünk is az ellenségünk ugyan, de legalább elmondhatjuk, hogy nem csak ő, hanem minden Más férfi is. Meg minden Másszínű ember is. Hiszen a fehérségünk okából mi magunk is, fehér nők, végső soron az elnyomó fajhoz tartozunk, akik gyarmatosítottak és rasszisták a mai napig, bármit is csinálnak. A fehér faj története az elnyomás és a rasszizmus története. A gyarmatosításé és a rabszolgaságé. Amikor éppen nem a nők elnyomásáról, megfélemlítéséről van szó.

Bruckner könyve ezt a három nagy témát járja körbe. Az elnyomott nőkét, a fehérek rasszizmusát és Európa iszlamizációját. 

Nincs mese! (Tudod, Andersen meghalt!) Figyelem, megadom az alaphangot!

[Néma csend, meredt figyelem. Éééés:]

Akasszátok fel a fehéreket!
Nick Conrad (rapper), 20182

Nem tűrünk semmilyen rasszista, megbélyegző, iszlamofób, prostifób, transzfób, öregellenes, pszichofób, állatfób, homofób kijelentést vagy viselkedést.
Nincs olyan, hogy férfiellenes szexizmus, ahogy fehérellenes rasszizmus sem létezik.
»Szukafalka«. Feminista Hétvége Sarthe megyében, 2020. szeptember 12–13

Szarok a párizsi Notre Dame-ra, mert szarok Franciaország egész történelmére [...] az emberek néhány fahasáb miatt siránkoznak, Allahra mondom, túlságosan szeretitek a francia identitást, de ki a fene törődik vele, ez csak a ti agymenésetek, lökött kis fehér balfaszok.
Hafsa Askar, az UNEF (Union Nationale des Étudiants de France [Francia Egyetemisták Országos Szövetsége]) tagja,
a 2019. április 15-én a katedrálisban keletkezett tűz után

(139.,, 261.)

Két út áll előttem. Illetve rengeteg, de kettő járható. Az egyik, hogy belemegyek a könyv részletes ismertetésébe. Háromszáztizennégy oldal, rengeteg információval. Gyakorlatilag újra kellene olvasnom és zanzásítanom az információk tömegét. Nem teszek ilyet. 

A másik út egyszerűbbnek tűnik. Vagy sem, meglátjuk. 

A BŰNBAK FELADATA ÉS HASZNA

Érdekes, éppen tizenöt éve nem járok aktívan gyülekezetbe, de amikor most összeállt, miről is kell írnom, elememben éreztem magamat. A bűnbak fogalma ugyanis az Ószövetségből származik, és a volt közösségem, az adventisták teológiájának egyik központi eleme éppen a szentélyben zajló szolgálat szimbolikájához kötődik. (Remek könyv született erről, itt megnézheted.)

Megkísérlem nagyon röviden elmondani, miről van szó.

[A Biblia-óra kezdete]

Isten felépíttetett a zsidókkal egy sátrat, amely az Ő lakhelye lett. Igen részletes utasítást adott, hogyan kell kinéznie ennek a sátornak. A sátor két részből állt: a szentélyből és a Szentek Szentjéből. A szentélyben volt a szent kenyerek asztala, az illatáldozati-oltár és a menóra, vagyis a hétágú gyertyatartó. A szentek szentjében pedig a frigyláda állt, amelyben a Tízparancsolat kőtábláit őrizték, amely Isten és ember, ember és ember kapcsolatának a legfontosabb követelményeire hívja fel a figyelmet. 

A papok a mindennapi áldozatok során a bűnökért áldozott állatok vérét a szentély két részét elválasztó függöny felé hintették. A vér a bűn következménye, mert a bűn halál. Az áldozati állatok jelképezték a bűn megváltását: az ártatlan magára vállalta a bűn következményét, azért, hogy a bűnös élhessen. 

Egy évben egyszer, az Engesztelés Napján két bak felett sorsot vetettek. Azt, amelyik áldozati állattá lett, levágták, a vérével a főpap bement a Szentek Szentjébe és a vérét a frigyládára hintette, Izrael egy esztendei bűneiért engesztelésül. Ez a bak volt Jézus Krisztus előképe, aki magára vette, hordozta a világ bűnét, és vállalta érte a halált. Amiképpen az áldozati bak vére jelképesen megtisztította a szentélyt Izrael gyermekeinek egy évi bűnétől, aképpen tisztítja meg Krisztus vére azokat, akik hisznek az ő áldozatában.

Gyönyörű szimbólum! 

A másik bakot kivitték a pusztába, hogy a semmiben pusztuljon el. Ez a bak Sátánt, az ő sorsát  és a bűn teljes, végső elrendezését jelképezte. A  bűnbak a bűn, a magány, az Istentől való teljes elszakadtság és a törvényszerű pusztulás példája. A bűnbakra jelképesen ráhelyezték Izrael minden bűnét. Ezáltal lett minden rossz, minden elkövetett szeretetlenség, minden bűn hordozója. S mint ilyen, mert „a bűn zsoldja [következménye, fizettsége] a halál”, törvényszerűen pusztulnia kellett. 

[A Biblia-óra vége]

A FEHÉR FAJ, A BŰNBAK

A fehér faj domináns a világban, a tudományban, a gazdaságban, az életszínvonalban, a világ sorsának alakulásában. Mindig is az volt. Hát, olyan is a világ!

A fehér faj mindig is lenézett minden egyéb rasszt. Minden bőrszín felettinek gondolta magát. Ennek következménye lett a gyarmatosítás és a rabszolgaság intézménye. Mert a fehér faj kizárólag önmagára gondol. De a kizárólag alatt azt értsd, hogy csakis, kivétel nélkül!

S ennek következménye, hogy a rasszok visszavágnak. Mindenért. Hogy a fenébe ne tennék? De ha már teszik, csuda ravaszan teszik. Nem kívülről pepecselnek, háború, miegymás, hanem belülről rohasztják, rombolják a rendszert. 

Elsősorban azok által, akik az elnyomó fehér faj életmódjának az áldásaiból természetszerűen, állampolgárként részesülnek. Meg azok, akik a maguk országából ezért, azért, de leginkább gazdasági érdekből menekülnek, és befogadásra találnak Európa gazdag földjén. Ahol a jogaikat és persze a teljes szociális, egészségügyi ellátásukat követelik maguknak, majd az emberi jogokra alapozott családegyesítés után a családtagjaiknak is. Egyenlítsen Európa, úgyis van törlesztenivalója bőségesen!.S közben az a jó, ha permanensen pitizik az elkövetett bűnei miatt. Hosszúak voltak az utóbbi évszázadok!

Vagyis a fehér faj ellenségei a fehér faj erőforrásait felhasználva rágják ezer féregként Európa testét: kívül-belül. Amikor éppen nem véresen, terror által pusztítják. Ugye, milyen remek? Bár lesznek kérdések...

Görgess csak vissza a kiírt idézetekhez! Meg kell értened, hogy a rasszizmus egyirányú utca: erre kizárólag a fehérek képesek. Ami válasz a rasszizmusukra érkezik, az nem rasszizmus. Az válasz. Miért szitokszó a Black Lives Matter-re válaszul kimondod, hogy „Every Lives Matter”. Hát mert nem számít minden élet. Ennyi! Mi ebben az érthetetlen? Ezért nem rasszizmus ha valaki, bárki és akárki a fehér fajt gyűlöli. Mert az nem számít. Ezért ha gyűlölöd, megkülönbözteted, valami olyannal teszel ilyet, ami nem számít. S ha nem számít, miért is lenne rasszizmus? 

Benne vagyunk a sűrűjében! Ezen a ponton nagyon erős a kísértés, hogy lapozgatni kezdjek a könyvben, és példákat hozzak erre az agyament, logikamentes baromságra. Mert van bőségesen, hidd el. Én csak felszínt fodrozok. De figyelj csak, hívószó: hazánkban ugyanez az egyoldalú rasszizmus a divatos. A kisebbség részéről elfogadott, a többség szégyellje össze bokáig magát. A dzsipből lőtt golyó a gonoszság meghaladhatatlansága. Olaszliszka meg jogi eset. 

A TÖRTÉNELEM, AZ ISZLÁM ÉS A MIGRÁCIÓ ESETE

Immár nem is tudom, hány könyvet olvastam az iszlám és Európa kapcsolatáról. Egyik tényfeltáróbb, logikusabb volt mint a másik. De tényleg. Fallacitól kezdve, Pokol Bélán át Douglas Murray-ig. Meg sokan másokig. Nem ismétlem el, miket mondtak. 

Felfoghatatlan, ami történik. Azért felfoghatatlan, mert ész- és életszerűtlen. Mert az önfeladás több mint meghökkentő mértékében kezdett „szeretni” Európa. A fehér faj. 

Amely egyébként önkritikát gyakorolt. Amely átgondolva a történelmét, az önkritika által feltárta a saját történelmét, rámutatott a kritikus pontokra, szégyenkezett(zik), bocsánatot kért. S hogy csökkentse a lelkifurdalását, kitárta a kapuit. Fejet hajtott a más életmód, a más vallás, a más erkölcs előtt. Megteszi, hogy ha iszlám vezető érkezik a földjére,az útvonalon az érzékenység miatt letakarja a kereszteket. Képes templomokat mecsetté alakítani. Levetetni a kereszteket az iskolák falairól. Eltűri, hogy a törvényeivel ellentétes módon többfeleségű férfiak gyakorolják földjén a hazájuk jogait. Vagyis mindent megtett a kapcsolat rendezése érdekében. Kell mondanom, hogy egyoldalúan tette ezt? Vajon egy iszlám országban letakarják a félholdakat, ha keresztény európai vezető érkezik? Érzékenyen reagálnak a keresztények hitére? (Mondjuk erre igen a válasz: érzékenyek, mert annyira bántja őket a más hit, hogy a tulajdonosát lefejezik.) Biztosítják a más vallásúak jogait? Akár a saját jogaik ellenében is? 

Ugggyan már! De Európa nem tágít. Rendre odatartja a másik arcát is. Mit sem törődik azzal, hogy a betörő a lakásban van, használja az ágyat, a slozit, a fürdőkádat, a hűtőszekrényt, az asszonyt, nyitja a pénztárcát, a trezort, s él az összes erőforrásával. Európa még mindig maxima culpával veri a mellét, mit sem törődve a már vérszemet kapott kisebbséggel.  

Te mit tennél, ha valaki betörne a lakásodba, és így tenne rendbe téged, az asszonyodat, az életedet? 

Fontos kérdés, vajon követték-e a volt gyarmati és az iszlám országok Európa példáját a történelem értékelésében, szembenéztek-e a saját történelmük erkölcsiségével? 

A válasz természetesen: ugggyan már! Rabszolgákat csak a fehérek tartottak, az arabok és a feketék soha. A gyarmatok létezése kizárólag a fehér fajnak volt hasznára, csak a szipoly ment, mindenféle értékvisszaforgatás nélkül. S persze ez a két utolsó mondat úgy baromság, ahogyan van. De hiába baromság, a türelmetlenségért, a kiontott vérért, a gazdasági kizsákmányolásért, mindenért kizárólag a fehér faj a felelős. Az a fehér faj, amelyik egyébként belátta a saját bűneit, és tett is azoknak kiengeszteléséért, helyrehozásáért. Rajta kívül meg senki más. Ha meg van a bűnös, ugyan minek még egy?  

Ezek a kérdések nem csupán így tömbösítve jelennek meg Franciaországban és a Nyugat egyéb országaiban. Bruckner ezer apró példát hoz az eszementségre, az agyatlanságra, a logikátlanságra, az ideológiai csúsztatásra, a történelmi félremagyarázásokra. Olyan példákat, amelyek lehetetlenné, élhetetlenné teszik a mindennapokat a fehérek, a franciaországi őslakosok számára. Mert ezek a kérdések már ott vannak mindenben. Mondja egy francia író, újságíró, filozófus.

KUKÁBA A FÉRFIAKKAL!

Hogy az eszementség ne álljon meg a küszöbön jó néhány lapáttal rátesz még a fentiekre a túlhajtott, ugyanígy eszement feminizmus. A férfiak gyűlölete.

Mert aki férfi, az elnyomó és erőszakos. Az csak a hatalomra és a szexre képes gondolni. Kivétel nélkül. (Engem például a hatalom nem érdekel.) S ez elfogadhatatlan! Minden szexuális kapcsolat erőszak! (Tényleg ennyi hülye fapina van Európában?) Ezért meg kell tisztítani a társadalmat, a művészetet a szexustól, a férfiak elnyomásától. Kukába mindennel, ami férfias! Még az állva vizelés is irritáló macsó arrogancia! 

De a gyűlölet nem minden férfire vonatkozik. Ugyanis csak a fehér férfiak domináns vonása az erőszakosság. Ha például afrikai, akkor erőszakos ugyan, de csak azért, mert a körülmények áldozata. Ha afrikaiak erőszakosak, akkor nem kötél kell a nyakukba, hanem kiszélesítjük a járdát, és javítjuk a közvilágítást. Bizony! 

Sokadszor mondom, írom, amit sok helyen sokak mondtak és leírtak: Európának ébrednie kellene, mert veszélyes aktivitással, minden önvédelmi-, önfenntartási reflex nélkül ássa a saját sírját, és köti önnyakába a kötelet. Tökéletes önfeladást hajt végre mind kulturálisan, mind társadalmilag, mind közbiztonságilag, mind mindenhogyan. A szeretet jegyében dobálja el minden lehetőségét annak, hogy megőrizze, megvédje mindazt, amit elért, ami önmaga. 

HIÁNYÉRZET

Pascal Bruckner nagyjából egy szót sem szól a kereszténységről. Sem mint kulturális értékről, sem mint a fehér bűnösség egyik alapjáról. Hogy tudniillik a legnagyobb bűnös a keresztény, fehér férfi. 

Lehet ennek oka az, hogy Európa szekuralizációja már olyan mértéket öltött, hogy nincsen jelentősége a kereszténységnek. Meg az, hogy már az Európai Unió alapiratából is kikerült Isten neve. Ez a kultúra már nem számol a transzcendenssel. 

De mégis, az alapjai elszakíthatatlanok a kereszténységtől. Erre egy szót sem veszteget a szerző. Meghökkentő. 

MA MAGYARORSZÁGON

példák kellenek, hogy mindez Nyugaton milyen elképesztő méreteket öltött már. S tudjuk, ami ott, az előbb-utóbb itt is. De enélkül sokan nem hiszik el, hová vezethet a kiforgatott, kiherélt, áttematizált liberalizmus. 

Sokan kétségbe is vonják a mind migránsok beáramlásának a veszélyességét, mind az LMBTQXYVZZS agresszivitását. A színesekkel való konfliktus sem annyira erőteljes mint odaát, bár ehhez csak megfelelő helyen kell lakni, és sajnos megtapasztalható. 

Hála Istennek a píszi beszéd kényszere sem tarolt még akkorát, mint amekkoráról a könyvben szó van. Itt a kommunista újbeszélt még nem váltotta fel a politikailag korrekt hazugság. Mondjuk azt kimondani, hogy a család úgy kezdődik, hogy férfi és nő, no, az már vágja kifelé a biztit. Ahogyan az is, hogy a gyereknek apára és anyára van szüksége. És terjed a minden alapot nélkülöző társadalmi és biológiai nem megkülönböztetésének eszementsége is. 

De, mondom, nálunk rend, nyugalom, békesség van ahhoz képest, amit Bruckner leír. Ezt add össze! 

Kérdés persze, amit a Magyar Idők blogírója is feltett nekem az előző Furor Politicus-könyv, Megadja Gábor Dac című műve alatt: vajon mit ér egy kormányzati pénzzel kitömött intézmény könyvsorozata a liberális eszmék ellen, ha nem társulnak mellé megfelelő kormányzati lépések? Én próbáltam különbséget tenni egy szellemi műhely és a kormányzati munka lehetőségei között, sőt, megkíséreltem pár szóban felhívni a figyelmét arra, hogy még a kormányzat is komoly ellenállásba ütközhet, ha ripsz-ropsz törvényileg próbálja a helyére tenni ezeket a dolgokat. De még önmagamat sem győztem meg teljes mértékben. 

Ám mindenképpen úgy vélem, nem baj az, ha vannak ilyen könyvek. Már csak azért is, mert ráláthatunk arra, mi zajlik odaát, a (vissza)fejlett Nyugaton, mi vár ránk hamarosan ideát. 

Századvég, 2021, 314 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164897

8/10

2022 április majdnem közepe. Szombat van. Esik az eső. Meg a havas eső. Meg néha zuhog mindkettő. Szerelmetesfeleségtársam múlt heti zuhanásától zúzódott dereka szépen javul, de még mindig fájlalja. Ahogyan a három napja műtött barátom is a maga megfelelő helyét. De lagalább aludni tudott. 

A sajtó meg tele van a választás eredményével. A kommentek meg azzal, hogy mindenki ostoba, büdös bunkó, műveletlen, tájékozatlan, megvásárolható senki, aki a Fideszre szavazott. Nem rájuk szavaztam. Mégis dühvel értetlen csodálkozással olvasom ezeket a véleményeket. Mert gyerekesek. Mert demokráciaellenesek. S mert ezekkel a jelzőkkel illetik a szavazók kétharmadát. Vagyis a kisebbség géppuskázza megint a többséget. Veszteni is méltósággal kellene. (Csak csendben mondom, most olvasom „Az áldozatkultúra sikertörténete” című részét ennek a mostani sorozatnak. A szerzők elmondják, hogy ugyanez zajlott Amerikában amikor Trump elnök lett. Valami csudálatos az összecsengés. 

Ha már itt maradtál, figyelj csak, például erről a plakátról beszéltem, nézd csak!

Aztán ne legyen már panaszkodás, hiszen a könyvnek van egy ilyen verziója, hogy essen már le az állunk: olvasson magyar szerzőt Kertész Imrén kívül is a német ajkú nagyérdemű!

A magam részérő nagyjából elégedett lennék, ha tényleg napvilágot látna a novellás-kötetem (lehet izgulni érte, van remény!), nem hogy ilyen prominensek ajánlják a plénumnak, majd megjelenne egy német nyelvterülethez alkalmas verzióban is. De persze a nyomorból a két szoba összkomfort is palota. 

hátterek

Még mindig a könyv egészéről beszélek. Lássuk csak, kicsoda a szerző! Mert valaki, ha ilyen valakik vannak körülötte. 

1980-ban született Cegléden. Általános- és középiskolai tanulmányait Cegléden végezte. 2003-ban fejezte be a Pesti Magyar Színiakadémiát, ahol osztályfőnöke Őze Áron és Szélyes Imre voltak. Ezután a Soproni Petőfi Színház tagja lett 2007-ig. 2007-től 2011-ig szabadfoglalkozású, ezalatt játszott többek között a Nemzeti Színházban, a Thália Színházban és a Szegedi Nemzeti Színházban, 2011–2014 között pedig a Gárdonyi Géza Színház tagja volt.2014-től szabadúszó. 2018-ban jelent meg saját élményeiből íródott regénye, melynek címe: A fátylam kicsit oldalra billent. 2021-től a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház társulatának tagja.

– olvashatjuk a Wikipedia vonatkozó cikkében

A helyzet kezd némileg világosabbá válni.

Lépjünk egy lépéssel közelebb, induljunk el érdemben a könyv felé!. A szerző ezt mondja, írja a könyv fülszövegében: 

Családom férfitagjai kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek. Akkor is, ha feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi hierarchiában, akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó.

Rájöttem, hogy az átélt borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni, ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettől a játéktól függ az életem.

Vagyis a történet alapvetően egy a berkeken belüli erőszakot szakértelemmel gyakorló apával/férjjel, és egy hasonszőrű nagyszülővel rendelkező család nyomortörténete. Manapság divatos téma... Szomorú, hogy van ilyen, és van, de valahogy már... Nem arról van szó, hogy érzéketlen lennék, dehogyis! 

A könyvet a szerző terápiás okokból vetette papírra, jó nevű ismerősei pedig a kor szava és a személyes szimpátiájuk végett azonnal egy áldozat segítségére sietnek.

Ezt gondoltam magamban, tartva a megfelelő távolságot, illetve ódzkodva egy kicsit az olvasástól. Igaz már csak a bevállalt olvasási feladatra való elhamarkodott rábólintás után. (Nem adtam vissza a kérést: kell nekem is a pozitív énkép, a jófejség és a blogom fontosságának az emelkedett tudata. Ha már prominens ismerőseim és megjelent novelláskötetem [még] nincsen.)

Szóval amikor idáig jutottam, arra gondoltam, elhamarkodtam az igent-mondást Margónak. Egyszerűen nincsen kedvem realista nyomorokról olvasgatni manapság. Megoldani úgysem tudom a tragédiákat, a tudat sem tesz boldoggá, hogy másnak sokkal rosszabb, És semmiféle lelkiismeretfurdalást sem old fel bennem, hogy ilyet olvasok, mert olyanom meg nincsen. Nincsen mi miatt lennie. 

a könyv címe

Aztán ránéztem a könyvre. Akkor tudatosult a címe. Ami annyira tökéletesen banális, hogy több mint hidegen hagy. Félrecsúszott egy fátyol? Barátom, ki nem szarja le? Ennek a címnek az információértéke felér egy jó pár évvel ezelőtti Blikk vagy Metropol hírrel, ami arról számolt be, hogy egy celebnek majdnem leesett a mobiltelefonja. De komolyan! Vagyis a cím, különösen a tartalom ismeretében, azt mondom, tökéletesen elhibázott.

Egyébként első kanyarban azt hittem, valami apácatörténetről van szó. Nem, nem az, hiába hittem ezt. Aztán valami esküvős nyavalygásra asszociáltam. Az sem. Aztán megrémültem, mert a harmadik blikk valami polkorrekt LMBTQ-s, homoszexuális sikertörténetről való beszámolót sejtetett. Férfinak fátyla, bakker! De szerencsére az se nem.

A címnek van köze egy könyvben leírt sztorihoz, de fel nem fogom, miképpen lett annak a történetnek címnyi jelentősége, amikor nem volt neki. Legalábbis én nem fedeztem fel, hogy lenne...

A könyvborítón meg, mind a magyar, mind a német nyelvűn, nem fátyol, hanem függöny van. Amit szintén és egyöntetűn nem értek. A tartalom úgy tízezer más asszociációt adott volna, ami sokkal jobban lefedi, amiről a regény szól. Sőt, ami még a kíváncsiságot is felkelti (mert nekem ez a végeredmény biztosan nem tesz ilyet), de a könyv alkotóinak a lelke rajta, ha nem akarják eladni, hát ne akarják! (Bár, ha még így is viszonylag szépen fogy, mi lett volna ha...)

Vagyis a magam részéről, Margó nélkül egészen tuti biztos, hogy kézbe nem vettem volna semmilyen formában ezt a kötetet. Mert sem a cím, sem a borító nem inspirált volna erre. De egy cseppet sem. Teszem hozzá, a fülszöveg sem. Margó kétsoros jellemzése, azzal a szatirikus, humoros kifejezéssel sokkal figyelemfelkeltőbb, és valóságosabb volt. 

Mert ez a regény a legmulatságosabb tragédia, amit eddig olvastam. S az a helyzet, hogy ez a regény lényege is. 

a történet

Egy kisfiú szemszögén keresztül meséli el egy család életének néhány szegmensét. (De egyébként még ez sem igaz. De erre visszatérek.) Nem csupán a józanon ideális, ám részegen brutális barommá váló, bántalmazó apa, lányát rendszeresen „használó” dédnagyapa által kreált borzalmakat, hanem minden mást, amit a kisfiú egy adott életkorában átélt.

Az elbeszélés, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, kiemelni, előtérbe tolni, valami hihetetlenül humoros, vicces, és elsősorban burleszkes. Ha kapaszkodót keresel, akkor Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Csuja Imre karakterei, csak állatban. 

De úgy, hogy a humor egyáltalán nem légneműsíti a tragédiát, a tragédia pedig nem veszi el a levegőt a röhögés elől. A kettő, a tragédia és a humor valami hihetetlenül jól meg van egymás közvetlen szomszédságában. Pariban vannak ebben az írásban, kéz a kézben járnak.Holott erre semmi alapjuk nincsen. Kutyuld össze a Stan és Pant és mondjuk, mondjuk, mondjuk Ingmar Bergmant! Hogy sejtsd, miről van szó. Azt gondolnád, a végeredmény egyszerűen nem lehet egynemű. Gondolkodom, hogy igazad van-e? 

Ifjú színész-szerzőnk írásművészetének, legalábbis ebben a terápia-regényben ez a kulcsa.  

Ahogy gondolkodom róla, talán azért működik remekül együtt a kettő, mert a mesélő nézőpontjából látjuk, amit látunk, és a mesélő egy gyerek. Aki érzi, tudja, hogy valami piszokul nincsen a helyén az események sodrában, de mert gyerek, még képes elszakadni az események következményeinek a közelgő veszélyétől, és nem képes mindazt, amit átél a maga helyén és súlyában kezelni.

Hétéves voltam, amikor az anyukám meghalt. Többször meséltem: leukémiás volt. A születésem óta tisztában volt vele mindenki, hogy meg fog halni. Mindenki. Ő is. Én is. Mindenki más pláne is. De hat évet még kibírt. Aztán nem volt tovább. Huszonhét éves volt. Én, mondom: hét éves voltam. Mi a tragédia, ha nem ez? 

Apu magánál tartott, bár lettek volna más lehetőségei, hogy éljen. De azt mondta, az ő fia vagyok, ő akar felnevelni. Dicséretes, tiszteletre méltó. De nem nevelt fel. Csak nevelgetett. Mert ő is összeomlott Anyu halálától. Nem volt rám energiája, ideje, figyelme, érdeklődése. Próbált pótanyát is szerezni nekem, feleséget magának. Két esetben is. Egyik sem jött be. A második kísérlet számomra tragédia volt, az asszony Aput is, engem is teljesen kisemmizett. De Apu sírját '89 óta ápolja. Legalábbis gondolom, hogy ő, mert nem tudom, ki más tenné... 

Most képzelj el három szituációt!

Az első, hogy Apu magára csukja a fürdőszoba ajtaját, ül a kád szélén, és zokog. Zotyika, nyolc-tíz évesen óvatosan benyit, odabújik az apjához, simogatja, vigasztalja. A gyerek a férfit. A gyerek, akinek meghalt az anyukája a férfit, akinek ez az anya a felesége volt. Nekem ez akkor tök természetes volt. 

Úgy harminc felé jártam, amikor összeállt ennek a képnek a tragikus abszurditása. Nem tudom, neked átjött-e? 

Második szitu évekkel később történt, középiskolás koromban. Vagyis akkor annyira gyerek már nem voltam. De amit tettem, mégis természetes volt. Most jól figyelj: természetes, mondom. MI volt természetes? Apu akkor már ipari mennyiségeket ivott meg. A harmadik feleségével éltünk. (Csak rágondolok, kiráz a hideg...) Amikor Apu ivott, agresszívvá vált, de szerencsére csak verbálisan, meg csapkodósan. De aznap, a második szitu napján szintet lépett. A harmadik feleség addig-addig provokálta a már nagyon nem szomjas embert, addig nem bírt magával, amíg a provokált férfi felragadott egy kést, és szúrni készült. Átsuhant rajtam a gondolat, hogy hagyom, tegye... De aztán gyorsan gondolkodva átláttam, nem biztos, hogy célt érne, mert biztosan leültetnék. Ezért lefogtam, és elvettem tőle a kést. Őt meg lefektettem a szobájukban. A nevelőanyámat nem tettem ezzel hálássá, számára természetes volt, hogy közbeléptem. Az a baj, hogy nekem is. Mármint a természetesség a baj. Soha nem toltam túl sehol, semmikor, semmilyen közegben az esemény jelentőségét. Számomra a fő mondanivalója az tizedmásodpercnyi tétovázás volt, hogy hagyom szúrni az apámat. Nem azért, hogy elvigyék, hanem egy tehertől való szabadulás érdekében. A teher sem ő volt. 

A harmadik eset: a Baross téren dolgoztunk Apuval egy új lakásban. Ez még mindig középiskolás koromban történt. A lakás a harmadik feleségé volt. Ott laktunk, és ott működtette az üzletét. A lakás és az üzlet tereit választottuk el egymástól. Apu egy délután alatt lenyelt egy liter töményet. Ezáltal igen gyorsan csúfos és zajos véget ért a közös munka. Hogy valamelyik szerszám által, amikkel egyébiránt józanul mesterként bánt, ne történjék tragédia, összeszedtem az apámat,. Azzal a céllal, hogy hazaviszem a Péterfy utcába, ahol még akkor laktunk. Ami, ugye, nincsen túl messze a Baross tértől. Ha az ember józan. S ha részegen nem áll meg lépésenként fröcsögve, üvöltve szidni mindent és mindenkit. Miközben a fia nyakába kapaszkodik, aki minden erejével iparkodik a lábán tartani őt. Tudod, az út a trolik végállomásán át vezetett hazafelé. Délután öt felé arra nem járnak sokan... Soha nem szégyelltem addig az apámat. Büszkeségre adott addig okot. Szomorúságra is. De szégyellnem nem kellett. Ráadásul tömegek előtt... De még abban, hogy hazavittem a tajtrészeg, trágárul üvöltöző embert, szintén volt valami magától értetődő. Basszus! 

Nos, valahol ez a természetesség az Ozsgyán Mihály által megformált gyerekszemszögnek is a titka. Ám ő humort is képes a történetbe tölteni. Ahogy én nem tudtam. Most sem. Csak élni tudtam akkoriban derűsen, mindennek, Apu és a nevelőanyáim ellenére. Mert voltak barátaim, és nagyon szerelmes voltam. 

Az alcím azt ígéri, a történetről beszélek. Nem beszélek. Szinte lehetetlen. De azt ígértem, valamit mondok a nézőpontról. A kisfiúéról. Ami nem mindig lehetséges, hogy az ővé legyen, mert több olyan történetet olvasunk, amely az ő létezése előtti időkből való. Az a vicc, vagyis inkább a bravúr, hogy ezt szinte észre sem vesszük. Minden bizonnyal azért nem, mert a történet mesélése nem zökken ki, egyöntetű mindvégig. Majdnem mindvégig. Ide is visszatérek még. 

Viszont történet valójában nincsen. Vagyis van. Vagyis nincsen. Van. Nincsen. Van. Nincsen. Állj!

A történet egy család története. Mindegyik tagjáé. Nem csupán a vad- és emberállat dédapáé és az apáé, hiszen nem csupán ők alkotják a családot, hanem az áldozataik is.  De a történetük nem időrendben, lineárisan felépített szövegből bontakozik ki, hanem időben ide-oda ugráló mozaikok összhatásából. Mondhatnók: remekül. 

lehet pár rossz szavam...

Érheti azonban zokszó az első regényt. Nem sok. Az egyik sajnos lényegi. 

Egyfelől mindenki Erzsi. Eltévedtem az Erzsikék között. Ha nem, akkor sem volt zökkenőmentes az olvasás. Illetve hasonló mód eltévedtem a rokoni szálak, fokok között is. Volt, hogy gondolkodnom kellett, hogy az adott személy akkor kicsodája a fősrácunknak, és a többieknek? S hogy akkor ki a dédi, ki a nagyi, az anyu, a dédapa, a nagyapa, az apa és hány éves a kapitány? Ez roppant sajnálatos. Felteszem és remélem, csak én voltam ilyen szerencsétlenül figyelmetlen az olvasásban, mindenki másnak egyből és azonnal ment a szereplők beazonosítása. 

De egyébként is elég sok szereplő van. Néha vissza kellett lapozgatnom, hogy akkor ez az új, ez most új, vagy csak én nem figyeltem megint eléggé? (Ráadásul e-könyv formában olvastam, ott nem is annyira egyszerű a visszalapozás...) 

Ami még megakasztott: a befejezés. Nem az, ami történt, hanem a stílus. A szerző kizökkent. A halált nem tudta burleszkben megírni. Az azt megelőző búcsút sem. Talán méltatlannak érezte. Addig minden rettenetet sikerült neki némileg megfosztania a visszafordíthatatlanság borzalmától. Az utolsó pár oldal azonban teljességgel humorát veszíti, s ha nem is pátoszos, de melankolikus lesz. Felborítva az addigi harmonikus egyensúlyt. Érzelmileg empatikus vagyok. Olvasóként nem. Érts jól, kérlek! Engem voltaképpen nem érdekel Ozsgyáni Mihály. Ozsgyáni Mihály regénye érdekel. S arról beszélek. Nem tudom, világos-e a különbség? 

de ez maradjon meg benned,

el is terelem a gondolataidat! A lényeg, amit már fentebb írtam: a szöveg felettébb ügyes, mert homogén egységbe hozza, az össze nem tartozó burleszket a családbántalmazás píszijével, úgy, hogy közben nem röhögöd ki sem a bántalmazót, sem az áldozatot. Nevetsz mindkettőn, de nem a megalázottságon, nem a fájdalmon, nem a tragédián. Ebben nagy Ozsgyáni Mihály. 

S nem tudom, végetért-e az önterápiája, vagy ragad még billentyűzetet, hogy ezt-azt kiírjon magából, de a magam részéről nagyon szívesen olvasnék még hasonlókat!

Fátyol, 2021, 266 oldal · ISBN: 9786150104430

8/10

Sajog a fogam... Nem jó. Délután egyedül voltam itthon, a lányok nem voltak itthon, szeretetszolgálatot végeztek, csak ültem nyakig pokrócban és fáztam. Behuppantam egy kis forróvízbe, az jó volt. De amikor kijöttem, az nem volt jó. Vélem, hogy a gyulladás xaraxik velem. Álmos is vagyok, pedig még sehány óra sincsen. 

Hívott ma egy régi, Budapest Bankos kollégám. Nagyon kedveltük egymást, sokat utaztunk együtt a réges-régi páncélautóban, de nagyon régen nem beszélgettünk.

Asterix történetei Galliában játszódnak. Meg mindenhol az akkori világban. Akkori: Asterix Julius Caesar kortársa, vagyis Kr. e. 1. század. Eddig és tudtommal máshol sem, ezekből a keretekből nem lépett ki egyetlen történet sem. De ez a mostani megtette. 

Űrhajó érkezik az egyetlen rómaiaknak ellenálló gall faluba. Űrhajó! Egyszerre kettő is. Már önmagában ez sem volt vonzó a számomra.

Az, hogy az első űrhajó utasa hajadzik egy lila Mickey Mouse-ra még kevésbé. A grafikai megformálása édibédi, egyáltalán nem kompatibilis az Asterix-ek figuráival. A lila egér a jó űrhajós.

A másik űrhajó utasa egy csótányszerű lény. A figura szintén idegen az Asterix-ek világában.

Mindkét űrhajósnak vannak segítői. A lila egérnek Superman-klónok, a csótánynak színes, repülő robotok. 

Mindketten azért érkeztek, mert igényt tartanak a gallok titkos fegyverére, ami mi lenne más mint a varázsital. 

*

A gallok először természetesen nem tudják mire vélni a lényeket, de leginkább az zavarja őket, hogy a lila egér űrhajója eltakarja a Napot. Később sem tudják hová tenni az űrhajósokat, de mert a csótány küzdeni kezd a varázsitalért, felveszik hát a harcot. A lila egér az ő pártjukon van. 

A békesség kedvéért a falu druidája mindkettőt megajándékozza egy-egy flaska varázsitallal, amelyről kiderül, hogy nem kompatibilis a más bolygókról érkezettek szervezetével. Lesz hatása, de egyáltalán nem az, amit vártak, nem szupererejű lesz tőle, hanem egyéb, ilyen-olyan, nem kedvező változások. 

De természetesen a csótány jár rosszabbul. Aztán mindkettejük szervezte visszaáll az eredeti formájára, űrhajóra szállnak, elrepülnek. Hurrá! S a végén ott az elmaradhatatlan, közös lakoma. 

Ennyi. 

*

Vagyis igazából nincsen történet. Ami helyette van, erőltetett, szellemtelen, humortalan cselekvés-folyam. Az Asterix-füzetek erőssége éppen a szellemesség, a több szinten lehetséges értelmezés és élvezet. Nos, ebben a füzetben felesleges ilyesmit keresnünk. 

A története olyasféle, mint a múlt hét végén megvett két Kockás (Jubileumi különkiadás, 102.) tartalmának gyerekesebb darabjai: Artúr, Leo, Pifu, Vakarcs, Gai-Luron, Placid és Muzo, Boule és Bill. A magam részéről az ilyen képregényekkel soha nem tudtam mit kezdeni. Sem kedvesnek, sem szellemesnek, sem humorosnak, sem lenyűgözőnek nem tartottam őket. Már gyerekkoromban sem. Bár akkor még élt bennem a remény, hogy hátha legalább a történeteik jók. Kiábrándítók, erőltetettek, bugyuták, na!. Éppen mint ez az Asterix-sztori. 

*

Egy fikarcnyit sem tudtam humorosnak tartani Obelix permanens nyavalygását a vadkanok után, vagy a béna klón-Superman fejreeséseit az űrhajóból, mert rendre elfelejtette, hogy a Földön nagyobb a gravitáció. Nem hogy nem nevettem, de az arcomra fagyott a kínos mosoly. 

A lila-Mickey bolygójának a neve Walt Disney névbetűinek az anagrammája. Mivel felületesen olvastam a történetet a döbbenet miatt, ez nem tűnt fel. Csak a füzet végén a szokásos szómagyarázat hívta fel rá a figyelmemet. Az ötlet jó. Csak éppen a levegőben lóg. Mert sem a Disney-rajzfilmek iránti tiszteletről nincsen szó a füzetben, sem azoknak a paródiáról. Így az utalás csupán azt sejteti, hogy az ismerős alak-klisékkel tán eladhatóbbá lesz egy amúgy nem túl érdekes, történet nélküli történet. Holott piszokul nem szorult soha ilyesmire az Asterix, bőven eladták a saját értékei. 

*

A történet ötletgazdája és rajzolója Alberto Uderzo. Megnéztem: nem ez volt az első történet, amit egyedül alkotott meg. Mitöbb, ez az utolsó volt. Lehet, hogy ez volt a baj. Én valamiért az első okra gondoltam. Holott ez a logikusabb. A még alkotni kell, de már nincsen ihlet, ötlet-fázisa. Merem ezt mondani, mert azok között a történetek között, amiket Uderzo Goscinny halála után egyedül alkotott, egyetlen egy volt, amelyik kiváltotta belőlem ezt a „nanemár”-érzést: az Asterix és a varázsszőnyeg. De az a történet is sokkal jobb volt ennél. De nem Giscinny hiánya tette ezt Uderzoval. Nyolc füzetet készített el egyedül. A többi hat teljesen fogyasztható, semmi baj nincsen velük. Csak ez a kettő lett méltatlanná. De ez az utolsó teljesen. 

Móra, Budapest, 2022, 48 oldal · puhatáblás · Fordította: Bayer Antal 

2/10

2022 április első harmada. Laci barátomat tegnapelőtt műtötték Százhalombattán. Én vittem el, hogy aztán édeskettesben töltsünk egy napot, és másnap reggel mehessünk vissza kontrollra. Nem volt botlás nélküli a beavatkozás, de Laci a saját lábán jött-ment. Viszont emiatt egy napig nem láttam Szerelmetesfeleségtársamat. Kibírtam, persze, minden különösebb szenvedés nélkül, de azt hiszem, annyira részem lett, hogy ez már társfüggőség. Olyan megnyugtató, hogy most ott szuszog a másik szobában! Péntek van, a mai napon még szabadságon vagyok. És az Asia „Aqua” című lemeze zenél a fülembe. 

Tegnap délután felhívott a fiam. 
– Tulajdonképpen csak azért hívtalak, hogy halljam a hangodat. De ez olyan vállalhatatlan, ezért inkább elmondom, hogy van nálam egy fémeszterga. Darabokra szedtem, felújítom, bár kell hozzá segítség. Olyan hétszáz alkatrészből áll. Dokumentáltam minden szétszedési lépést. Gyönyörű darab, apa, '71-ből származik, magyar, BHG-termék! 

Szamóca lányom küldött tegnap két fotót Lili unokámról. Fürdetés közben történt. Amikor Szami már tudott ülni, bár imbolyogva, jobbára én fürdettem. Egy alkalommal elfeledtem kézközelbe tenni a törülközőt. Ránéztem a csöpp lányra. 
– Kapaszkodj! 
Csak pár lépés volt oda-vissza, ám mire visszaértem, Szami a víz alól pislogott rám, mennyei békével az arcán. 
A tegnapi Lili képekhez ezt írta Szami: „Én még nem csináltam belőle búvárt. :-D Igaz, még nem is tud ülni.”

Kezdjük a leges-legelejeről! 

A borítón az eredeti történet szerzője A. Tolsztoj. A név ne tévesszen meg senkit! Nem L., hanem  A. Tolsztoj. Vagyis Alekszej és nem Lev. Golgota, Nagy Péter, Aleita, Aranykulcsoska és nem Háború és béke, Anna Karenina, Ivan Iljics halála. De az kétségtelen, nem csupán név-, hanem vérrokonok is. 

Kettejük alkotásainak idejét meghatározta a kor, amelyben éltek. Mármint ideológiai szempontból. A. Tolsztoj később, a kommunizmus idején élt a Szovjetúnióban. Lev pedig a cári időkben, Oroszországban. Utólag, az alkotások szempontjából azt mondhatjuk, hogy akkor inkább a cári idők. Bár Bulgakovra gondolva még ez a hányaveti, sommás megjegyzés is érvényét veszíti, gondolj csak a Kutyaszívre! (Jut eszembe, tudtad, hogy van képregény-verziója is?) 

De tény, ami tény, A. Tolsztoj nem volt mentes az ideológia melletti kiállástól. De ne legyünk elfogultak, ettől még akár lehet jó is, amit olvasunk. Nézzünk. Ha már képregény...

A Garin mérnök hiperboloidja a kiadások átlagát nézve négyszázötven oldalas regény.  A képregény ennek a tizede. Vagyis zanza a javából. Cs. Horváth Tibor (CsHT), a Nagy Csé itt minden zanza-képességét összeszedte. Már csak azért is, mert a történet 1962-ben a Népszavában jelent meg eredetileg. (Itt egy teljességre törekvő lista a napilapban megjelent képregényekről és a szerzőikről.) Vagyis egy rész naponta három-négy képkockával jelentkezett. Ennek megfelelően ez mostani negyvenhét oldal sem aprózza el a képeket. Egy-egy oldalra (A5-ös) két-három képet tördeltek. Vagyis egyfelől elég nagy egy adott kép, jobban megfigyelhető, tanulmányozható, másrészt egyértelmű, hogy a forgatókönyv írásakor CsHT cseppet sem törekedett semmiféle részletességre. 

* 

Úgy véltem, ideje a majd évtizedes mulasztást pótolnom, és szép lassan meghívni az otthonunkba a sorra kiadott Sebők-képregényeket. Szerencsére (vagy nem szerencsére, mert hely és pénz) újra és újra kiadják őket, van miből válogatnom! 

Amikor szétnéztem a kepregenymarket.hu-n, hogy melyik Sebők-munkához is van kedvem, A repülő ember abszolút befutó volt, és valami egyéb sci-fi-szerűséget kívántam mellé. Cím alapján így lett a Halálsugár. Amiről mit sem tudtam. Azért sem, mert a webshopban semmi különösebb információ nincsen a képregények tartalmáról. Valahogy még A. Tolsztoj neve sem tűnt fel. Bár ha feltűnt volna, akkor is ezt rendelem meg. A Molyra sem nyitottam rá, mert akkor meg teljesen egyértelművé válik, hogy miről van szó. 

Arról van szó, hogy a Halálsugár csak álcím. A történet eredetijének a címe: Garin mérnök hiperboloidja. A regény több magyar kiadást is megért. Hol a krimiket sorakoztató Albatrosz-sorozatban, hol a sci-fi-ket bemutató Kozmosz Fantasztikus Könyvek között. De volt, hogy minden sorozattól független, önálló kötetként is napvilágot látott. 

*

A történet voltaképpen nem sci-fi. Vagyis alapötletében tulajdonképpen az, de aztán mégsem. Vagy mégis...

Na, arról van szó, hogy egy mérnök, Garin kitalál egy pusztító szerkezetet, amely egy sugárnyaláb által képes hatalmas pusztításra. Azt, hogy másra is, Garint egyáltalán nem foglalkoztatja. A gépezet pusztító ereje hatalom a kezében, a világ feletti uralom megszerzésére akarja használni a halálsugarat. 

A lézer mint olyan csak 1960-ban lett széles körben ismertté. Ez a Tolsztojunk a Garin mérnököt 1927-ben jelentette meg. Vagyis volt harminc évnyi fórja. Ilyen értelemben sci-fi a történet. Minden más értelemben kalandregény... illetve kaland-képregény. 

De hogy ne legyek igazságtalan, csúfondárosan megmutatom, hogy van mondanivalója is: 

Ám nincsen ok aggodalomra, nem ez a fő csapás! Ez csak olyan beletesszük, mert megkívánja a kor alapon van benne. (Legalábbis a képregényben, mert a regényt nem olvastam.) A lényegi vonal a mentsük meg az őrült tudóstól a világot. S persze megmentik. Vagyis tulajdonképpen megmentik, de közbe szól a sors is. (Milyen szép lenne, ha korona-ügyben is így történne valahogy, hiszen már most tudni, hogy ősszel durvább dolgok érkeznek.) 

Az eseményeket nem forszírozom. Történnek, ahogyan történnek, jó és rossz dramaturgiával, de inkább jóval, pörgősen, fordulatosan. Az érdekes az, hogy pozitív főhős nincsen, az eseményeket az agybeteg Garint követve ismerjük meg. Ezáltal emberért nem, mindössze a világ egészéért izgulhatunk. 

De mert itt vagyunk, tudhatjuk, hogy Garin terve kudarcot vall, a világ megmenekül. Legalábbis eddig. Őrültből van még készleten jónéhány. 

*

Mivel a sztori nem kötött le annyira, amennyire vártam, jobban ráértem a megfogalmazást, pontosabban a megformálást megfigyelni. 

Az előző Sebők-képregényről írt bejegyzésemben írtam már Sebők Imre rajzstílusáról. Ahhoz a bejegyzéshez hozzászólt a blog egyik olvasója, zord íjász a következőt írta a hozzászólásában (amely mint kiderült, egy készülő blogbejegyzése részlete): 

Sebők mindig is egy csoda volt: tulajdonképpen nem képregényt rajzolt, hanem képregényt festett. [...] Sebők elképesztően bánt a fény-árnyékkal, a figurái, alakjai ebből bontakoznak ki, tulajdonképpen nem is használt igazán éles kontúrokat.

S csakugyan, milyen igaz! Figyeld csak meg ezt a két képkockát! 

De ismét (és valószínűleg mindig) elmondható, hogy amikor szükség van rá, Sebők alakjainak az arckifejezése hihetetlenül plasztikus. 

S ahogyan már mondtam a másik értékelésben, semmi nehézsége nincsen akkor sem, ha mozgást kell ábrázolnia. 

Vagyis rajzügyben a helyzet keleten változatlan: Sebők Imre rajzait nagyon jó nézegetni akkor is, ha maga a történet, amit ábrázol annyira nem ütős. Bár még az is lehetséges, hogy a világot leigázni akaró őrült tudós alakja akkoriban sokkal izgalmasabb volt mint amennyire manapság annak számít. Végülis akkoriban a tudomány szent tehén volt, a tudósok pedig az ő érinthetetlen papjai. 

Gar-Wind, Ócsa, 2007, 46 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638723529 

8/10

2022 áprilisa, fizetésnap. Ma eltört a szemüvegem. Illetve elpattant az a kis damil, ami az üveget tartja. Nem tudom, javítható-e. Bifokális, vagyonba fáj. Szerencsére az eggyel előtte való nagyjából jó. 

Olyan kis békés, semmilyen nap. Amíg Szerelmetesfeleségtársam dolgozott és online angolórán volt, én bevásároltam, elpakoltam, takarítottam, ahol már elviselhetetlen volt a dzsuva. Kádaztam, olvastam, írtam, szerettem SzFT-t, de csak érzelmekben, nem aktív testiséggel, és aggódtam a műtött barátomért. Néha nagyon jó így semmit tenni. Vagyis valamit, de semmi nagyon mozgalmasat. 

     TELIHOLDAS ÉJSZAKÁK  
Írta: Tiziano Sclavi; Rajzolta: Montanari & Grassini

  ANNA NEVER KÍSÉRTETE  
Írta: Tiziano Sclavi; Rajzolta: Corrado Roi

Dylan Dog a rémálmok nyomozója. Amint az köztudott. Ha mégsem az, mármint nem köztudott, akkor immár legyen azzá. Megérdemlik az alkotók!

S ebből azonnal adódik a kérdés, hogy a viharba lehet a rémálmok után nyomozni? Ha a rémálom-nyomozó helyett azt mondom, paranormális nyomozó, közelebb kerülhetsz ahhoz, amiről a sorozat szól. 

S ki fizeti a révészt? Illetve a rémálom-nyomozót? Nem is hinnéd, mennyi probléma van arrafelé!

Keresgéltem a neten egy tisztességes bibliográfiát, de bár rengeteg adatot leltem a Dylan Dog történetéről, kapcsolódásairól, nem találtam egyetlen helyet sem, ahol felsorolták volna az eddig megjelent füzeteket. Vagy legalább megmondták volna szegény kicsi keresgélőnek, hány képregény is jelent meg eddig ezen a címen. A legnagyobb szám, amit találtam: 401. Az első száma 1986-ban jelent meg. '86-ban valamikor. Feltételezve, hogy '86 januárjában, most meg március van, akkor az a harmincöt évnyi és plusz három hónapnyi kötetet feltételez. Amennyiben havi kiadású sorozatról szó. Vagyis így számolva Dylan Dognak úgy 423 esete volt eddig. Vagy legalábbis ez a nagyságrend. Vagyis van dolga, mondhatom!

Nem tudom kihagyni, hogy meg ne osszam veled Umberto Eco vallomását, mert nem keveset állít. (S remélem, nem fizetett reklám a szövege, hanem vallomás!)

Anélkül, hogy erőt venne rajtam az unalom a következőket tudom néhány napon át olvasni:
a Bibliát, Homéroszt és Dylan Dog történeteit.

Dylan Dog mindig ugyanabban a ruhában jár (farmer, piros ing, fekete zakó) és állandó társa Groucho. Igen, ha a név ismerős, nyugodtan gondolj az ötvenes-hatvanas évek híres, hollywoodi tesóira, a Marxokra. (Akik között a Karl nem volt ott. Sajnos. A fél világ biztosan sokkal jobban járt volna, ha nem filozófiával, hanem a filmiparral vesződik.) Elképzelni nem tudom, hogyan jutott eszébe az alkotóknak egy élő személyről szemérmetlenül mintázni az alakot, de csuda jól sikerült!

Groucho ahová csak lehet, Dylan Doggal tart, és löki rendre a fárasztóbbnál fárasztóbb poénjait. Amiken egyébként nagyon jókat lehet derülni. 

Tudod, mi lehet a legszomorúbb egy temetőnek? Ha gyász miatt zárva van. 

De Dylan Dog történetei elsősorban horror-történetek. S mint ilyenek, nem kispályáznak, tényleg horrorul megrajzoltak. Hátborzongató. A horror minden túlzásával. S nem tudom, mondtam-e már, de a magam részéről nem szeretem a horrort, de ezt meg mégis csak. 

A kötet két története

A Teliholdas éjszakák, adja magát, vérfarkas történet. Érted, telihold, és nem a Pierrot féle Yazoo-feldolgozás. Dylan Dog és Groucho egy eltűnt lány után nyomoznak, sötét erdőbe tévednek, majd egy rejtélyes lányiskolába. Majd éjszaka kifogy a benzin Dylan Dog emblematikus kis VW Bogarából, s naná, hogy az erdő közepén. A fogadóban, ahová eljutnak pedig felbukkan a lányiskola egyik növendéke, őket keresi. Aztán felbukkan a Dylan és Groucho által keresett lány, meztelenül, önkívületben. 

És kezdetét veszi a nagy vérfarkas-kaland, hatalmas, látványos, grandiózus befejezéssel, s persze Dylan győzelmével. Meg egy hatalmas végső csavarral. 

Természetesen nem mondom el a történetet. Bár végső soron nem is érdemes, azon túl, hogy egyáltalán nem ildomos. Erre még visszatérek, szólj rám, ha nem tenném!

Az Anna Never kísértete, micsoda meglepő fordulat, egy kísértettörténet. Dylan színész barátja, Guy kísértetet lát, egy fiatal lány jelenik meg nála, akit aztán egy láthatatlan valaki borzalmasan feltrancsíroz Guy szeme előtt. Guy magán kívül hívja barátját, Dylant. 

S Dylan nyomozni kezd. Mi mást is tehetne? 

E történetben Groucho nem kap nagy teret. Helyette kapunk egy fiatal szőke hölgyet, aki méltó párja lehetne a magas, szőke férfinak, akinél kétballábasabb talán a világon nincsen. (Igaz, nincs is a világon, hiszen csak egy filmalak.) Tehát ebben az epizódban nem Grouchon, hanem ezen a hölgyön nevetünk. 

Amikor éppen nem a hideg ráz, vagy éppen nem a rettenet ábrázolásán képedünk el. (Tudatosan visszafogottabb képeket válogattam ide.)

Ez a történet szimplán zseniális. Dylan Dogra még nem mondtam ezt.

Azért tartom annak, mert kétfelé is játszik, keveri a valóságot és a képzeletet, csúsztatja az eseményeket két valóság, a valós valóság és a film valósága között. S teszi mindezt úgy, hogy minden csavarnál letaglóz a hökkenet. S erre rátesz még egy lapáttal a Guy által látott kísértetlány honnanvalóságának a megoldása. S erre a végső csavarra az utolsó képsorokban érkezik egy újabb fordulat. (Tudod, ahogy Szerelmetesfeleségtársam mondaná, ez egy barkács-könyv, tele van csavarral.) 

S ezek miatt a csavarok miatt szerintem olyanok számára is simán fogyasztható, akik nem szeretik a horrort. Mert a teljes történet ismeretében több, mint egy sima horror-sztori. Erkölcsi kérdések taglalását, morális dilemmákat, társadalmi kérdések feszegetését természetesen itt is hiábavaló várni, de a fenti csavarok jóval túlmutatnak egy szimpla horroron. (A társadalmi kérdések felemlegetésétől kicsit ódzkodtam, mert a Dylan Dog olasz és angol Wikipedia-oldalán is azt olvastam, hogy bizony tesz ilyet, foglalkozik ezekkel is. Hát, vagy figyelmetlen vagyok, vagy kevés Dylan Dogot olastam, és elkerültem azokat a történeteket, amelyek ezt teszik.)

No, akkor mi a végső verdikt?

Azok a Dylan Dog-képregények, amelyek eddig könyvtári példányként a kezembe kerültek, vegyes benyomást tettek rám. Ezekről van szó:

Volt amelyik tetszett, volt amelyik fanyalgásra késztetett, s volt, amelyiknek az üzenete kimondottan felbosszantott. Hoppá, nos, csakugyan volt egy, amelyik foglalkozott társadalmi kérdéssel, de annak az üzenete számomra elfogadhatatlan volt. 

Mint látható, ha a kezembe került valamelyik példánya, egyáltalán nem voltam visszautasító (a Dampyr-ral fúziós számot meg is vásároltam), de túlságosan lelkes sem voltam, mint a Morgan Lost vagy a Dampyr esetében. Vagy miként most, a Dragonerot vagy a Texet illetőn. 

Nem értettem, hogy a Tex után miért a Dylan Dog és miért nem a Dampyr Bonelliék kiadványai közül a közönség favoritja? Teljesen még most sem értem, de most letettem a fegyvereimet, meggyőzettem. Ugyan nekem még  mindig felette állnak a személyes kedvenceim, de most kimondottan nagyságrendekkel feljebb került az értéklistámban. 

*

Fumax, Budapest, 2014, 196 oldal · ISBN: 9789639861978 · Fordította: Bayer Antal 

8,5/10

2022 április leges-legelje. Lili unokám napok óta nyűgös, sírós, ezáltal Szamóca lányom hullafáradt.

Szöveg: Mauro Boselli
Rajz: Pasquale Frisenda

A külcsín

A Tex kilógott a kupacból. A többiek maradtak a normál, körülbelül A5-ös méretnél. A Tex nem aprózta el! Kicsivel nagyobb mint A4-es méret. Ami önmagában nem probléma. De összefüggéseiben azzá lesz. Túl nagy. Ugyanis kinyitva, ugyebár már egy kicsivel tágasabb, mintha egy A3-as papírköteget tartanék a kezemben. Ekkora méretet már nem lehet akárhol olvasni. Például lefekvés után, ágyban sem. Mert kényelmetlen. Javítok: nem csak hogy nem lehet akárhol, hanem csak valamivel alátámasztva (ágy, asztal, kocsiplató, síktető, stb.) lehet kényelmesen a magunkévá tenni. 

S nem csupán túl nagy, hanem a kifizethetőség érdekében puha a borítója. Vagyis nyeklik-nyaklik jobbra balra, mert nem csupán nagy, semmi tartása sincsen. Viszont a kötése stabil, bírja a nyeklást-nyaklást, eszébe sem jut lapokra hullani, nem törik a gerince sem, vagyis nagyon jól sikerült a kötés! 

Még ne nyissuk ki a könyvet, ragadjunk le a borítónál. Amit egyébként a kötet rajzolója készített. A rajzok ismeretében elképesztő, milyen profizmussal tudta a fedlapot kiherélni! Az ide került rajz ugyanis annyira semmitmondó, hogy ilyen tulajdonképpen nincs is több a könyvben. S nem csupám semmitmondó, de hiányol minden egyensúlyt, harmóniát. S hogy lehessen még fokozni: mintha vízfestékkel színezték volna. A két főalak, Tex és a hozzánk közelebb eső indián arca olyan mintha valami súlyos bőrbetegségben szenvednének. Az utóbbiét egyébként értelmeznem is kellett, a színek annyira elvitték a karaktert meghatározó vonalakat. 

A kötet alcíme, Patagónia pedig jelentéktelenségével úgy tapad a hatalmas Tex felirathoz, mint aki tudja, hogy az összes identitása attól függ, és iszonyodik a gondolattól, hogy semmitmondása miatt egyszer csak kitörölhetik a borítóról. Elképesztőn rossz mind a szöveg elhelyezése, mind a betűméret megválasztása. 

Kegyelemdöfés: a nagy méretet és a nyeklés-nyaklást nem indokolja az egy oldalra átlagosan jutó képkockák száma sem. Az ugyanis öt-hat. Vagyis teljesen átlagos mennyiség. Ennek akár örülhetnénk is, mert sokkal jobban élvezhetők a rajzok részletei, s mint majd meglátjuk, van is mit élvezni. De mi, elégedetlen olvasók telhetetlenek vagyunk, semmi sem jó nekünk: nem élvezzük a nagyságot. Az öt-hat képkocka ugyanis akkora, hogy át kell állítanunk a tekintetünk fókuszát, hogy a rajzok kiadják magukból a zsenialitásukat. (Majd meglátod hogy nem túlzok.) De komolyan fókuszálnom kellett, mitöbb a könyvet kicsit távolabb tartanom, hogy átlássam, hogy lássam az oldalt. S mert a nagysága és a puha borítója miatt nyeklik-nyaklik, hát tette a dolgát, Főleg asztallap, öl híján. S mert nincsenek péklapátnyi tenyereim, hát nyeklett-nyaklott is rendesen! S mert ezt tette, a lapszéli képeket rendszeresen elvesztettem, úgy kellett felemelnem a lapokat, hogy visszaszerezzem őket. 

Összehasonlítás végett gyorsan lekaptam a polcról a Táltos kiadású Zorád-sorozatom néhány darabját: Pompei utolsó napjai, Könyves király,  Az időspirál, satöbbi. Ezek a füzetek legalább akkorák, mint a Tex. Csakhogy nem ennyire vastagok, és bár nem kemény fedlaposak, a borítójuk mégis vastagabb papírból van. Ezáltal van tartásuk. Egy oldalon pedig hat-nyolc képet látunk. Tehát mindenképpen olvasóbarátabb, átgondoltabb kiadványok. 

Ért még egy tipográfiai hökkenet: amikor kinyitottam a könyvet, nem találtam szennycímlapot, címlapot: egyből a legalább tizennégyes betűmérettel szedett előszó fogadott. Alatta pedig a kolofon. A következő két oldalon egy hatalmas Tex logó sajátítja ki. Majd kezdődik is a képregény. Enyhén szólva sajátos megoldás. Mintha a tördelő életében nem találkozott volna még könyvvel. Az összhatás kimondhatatlanul gagyi benyomást kelt. 

S ezzel minden rosszat el is mondtam Tex-ről. De csakugyan mindent ám! Azért mertem ennyire vérszomjas lenni. Innentől minden más dicséret és önfeledt élvezkedés. 

A Patagónia története

egy szokásos sztori, Hollywoodnál azért sokkal jobban árnyalva. Mi magyar olvasók még nem untuk meg Tex-et Észak-Amerikában, nem volt rá alkalmunk, de máris utazunk egy kontinenst, és ugrunk is le, délre. Azt mondja a fülszöveg, olaszul eddig 731 (!) Tex látott napvilágot. Odaát tehát jogos lehetett a vágy, hogy Tex-et valami más környezetben is megfigyelhetővé váljpn.

Ja, hogy kicsoda Tex? A navahó indiánok között élő fehér ember, törzsfőnök, akinek a felesége is navahó, a fiatalembernyi fia pedig, ebből adódón, félvér. Old Shatterhand pepitában. De tényleg. Erős, befolyásos, becsületes, talpraesett, jól harcol, kiváló stratéga, amerikaiasan jóképű és minden hasonló. 

Tex-et meglátogatja Argentína katonai attaséja. A segítségét kéri. De a képregény nem itt kezdődik. Sok oldalon keresztül azt látjuk, hogy fura indiánok támadnak meg fehér emberek által őrzött erődöket, elpusztítják, illetve rabláncra fűzve elhurcolják a lakóikat, s utánuk csak az üszkös romok. 

Tulajdonképpen engem már ez a felvezetés levett a lábamról, s megvett kilóra. Az indián portyák képei annyira szuggesztívek, annyira filmszerűek, hogy az nem igaz! S mert de, igaz, a Tex teljesen a kezembe ragadt.

Szinte hallottam a surranó lábak, a nyílvesszők halk suhanásának a neszeit, majd a teljesen némaságban meggyilkolt katonák lehulló tetemeinek zaját, éreztem a puskapor szagát, és átereztem, amennyire olvasóként tudtam, a lándzsa által átvert ember kínját, majd a láncra fűzött rabok reménytelenségét, amikor maguk mögött hagyják a felperzselt erődöt. 

A bevezető története azt mutatja, hogy egy lázadó patagóniai indiánfőnök miként veszi a kezébe a népe igazságát, és miképpen próbálja a helyére tenni a fehéreket. Nem lesz szimpatikus a módszere. A helyzet tragédiával fenyeget, mert egy olyan mundéros tábornok kerül a hadsereg élére, aki a zéró tolerancia híve, és az indiánok teljes kiirtására készül. Tex feladata, hogy megakadályozza a vérengzést. 
Tex a fiával útrakel Patagóniába, hogy ezt megakadályozza. A tapasztalata által, ami Észak-Amerikában már nagyjából végbement. 

Tex tehát utazik, megkezdődik a béketeremtés, ami bizony sok harccal jár. Nem mesélem el részletesen, hosszú lenne. A történet izgalmas és meglepően összetett. 

Az alakok

Az alakok szó alatt, hiába van szó képregényről, nem a képi megfogalmazásra gondolok, hanem a szereplők jellemének a megformálására és megjelenítésére.

Western-történetet olvasunk. Egy western-történet sokfajta lehet. Mivel a műfajban már annyi, de annyi alkotás született, hogy óhatatlanul kialakultak bizonyos kliséi. Ilyen klisékből áll Tex alakja is. Az emberiség, az emberség oldalán álló, magányos hős (aki itt nem teljesen magányos, hiszen a navahók főnöke, fia van), sziklaszilárd jellemmel, találékonysággal, s mindenféle jellem-jóval. 

Talán éppen a kiemelkedő egyénisége teszi Tex alakját kliséssé, élettelenné. Olyan bárhol, bármikor felhasználható pozitív hős. A történet és a képregény egészének szerencséje, hogy a kapcsolatai és a körülötte levő egyéb szereplők egyáltalán nem ilyenek. 

Jó példa erre például a Tex-szel és a társaival szembeforduló áruló indián tetteinek az (át)alakulása és a Mendoza ezredes kapcsolatának alakulása hősünkkel. Mendoza az a főkatona, aki a lázadó indiánfőnök elfogására küldenek, és aki egyáltalán nem úgy gondolkodik mint a hadsereg főparancsnoka: iparkodik elébe menni a vérontásnak. De adott helyzetben komoly háborúba kerül a lelke, mert döntenie kell, hogy katonaként vagy magánemberként viszonyuljon egy adott helyzethez, meddig lehet türelmes, s hol van a határa a megbocsátó passzivitásnak? 

Az ilyen egyáltalán nem apróságok árnyalttá, hitelessé teszik a történetmesélést. 

A képi megfogalmazás

egyszerűen gyönyörű. Nem tudok belekötni.

Nézd csak meg a fenti képen az alak tekintetét! Egyfelől van neki olyan. Másfelől hihetetlen összhang van az arc és aközött, amit mond. S ez általános az egész képregényben, minden portréra. 

De van, hogy egy testtartással, a környezettel mondja el a művész a véleményét a vérontásról. 

Ugyanilyen plasztikusak a mozgások ábrázolásai, bármiről is legyen szó, távoli nagytotálról vagy közeli harci jelenetről. 

Tehát egyfelől, minden klisé ellenére nem egysíkú a történet, és az árnyaltságot a képi megfogalmazás még inkább aláhúzza. 

*

Nem tudom, milyen a többi Tex. Ha ilyen, máris értem, mire fel a sikere. Tegnap és ma a Kockás magazint olvastam. Okada, Rahan, Dr. Justice. Ezek miatt vettem meg. Nem tett jót a tetszési indexüknek, hogy most fejeztem be a Tex-et. Semmilyen szempontból sem: sem a forgatókönyveik, sem a grafikák megítélésének. Nincsen velük baj. Csak a Tex feljebb áll a lépcsőn. Úgy egy fordulóval. De tényleg. 

A csudába! Tényleg ennyi hely és pénz ebben az otthonban nincsen! Mondom én, hogy mit tettél, Giovanni? :-D

 Frike Comics, Budapest, 2021, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891274 · Fordította: Ludmann Ágnes

9/10

2022 áprilisának az első vasárnapja és hétfője Ma, ha elindulunk Szerelmetesfeleségtársam édesanyját felköszönteni, takaríthatjuk a havat Füstiről, kis drága Yaris-unkról. Erre varrj gombot! A fülemben az Ars Nova Android Domina című lemeze muzsikál. Ez ma a harmadik Ars Nova lemez, amit meghallgattam. Olyan ELP-szerű zene, ha ez mond valamit. 

S tegnap újra győzött a Fidesz, és bent van a Parlamentben a Mi Hazánk is. 

Alekszandr Beljajev

Ennek a képregénynek az eredetije az egyik kedvenc gyerekkori könyvem alapján készült. A könyv a Delfin Könyvek sorozatában jelent meg. Párja A kétéltű ember volt. Azt meg egy szovjet filmváltozatban láttam először. A repülő emberből nem készült film. Legalábbis nem tudok róla. A kétéltű ember sokkal jobban sikerült regény, mint ez. Összeszedettebb, egységesebb, sokkal jobban szerkesztett, izgalmasabb, drámaibb. De mindkét könyv témája rendkívül izgató volt számomra: úgy minden nélkül bármeddig a víz alatt úszni, vagy úgy minden nélkül, saját erőből repülni! 

A két könyv sémája azonos: egy zseniális tudós által egy fiatalember különleges képességet kap, olyat, amilyen senki másnak nincsen. Ám a különleges képesség nem csupán különlegessé, hanem nagyon mássá is teszi a fiatalembert, akinek helyén van a szíve, jó ember, de a különleges képesség és a jóság együttes megléte szinte természetes módon „kitermeli” a megfelelő ellenséget. A két fiatalember történetéből A repülő ember az optimista verzió. 

Alekszandr Beljajev, A repülő ember írója a 19. század végén született és a második világháború közepén halt meg. Személyesen találkozott H. G. Wells-szel, aki elismerőn nyilatkozott a műveiről. Magyarul a fenti két könyvén kívül a Dowell professzor feje, Az utolsó atlantiszi és A levegőkereskedő című kisregényei jelentek meg. Egyébként egyik jobb mint a másik. Beljajevet az orosz Verne Gyulának nevezték. 

A repülő ember című regénye inkább csak ötlet, mintsem egy jó regény. Már gyerekkoromban is ez volt a véleményem róla. Messze nem kötött le annyira mint a kétéltűről szóló történet. Ennek miértje csak évekkel később fogalmazódott meg bennem. A kétéltű történetében az események logikája magától adódik, egyik fakad a másikból. A repülő történetében pedig azért van a cselekmény, hogy ne unatkozzunk, amíg eljutunk a végkifejlethez. A kétéltű történetének van íve, a repülőének nincsen. Ezért az utóbbiban csak bukdácsolunk az egyik eseménytől a másikig. Ichtiander, a kétéltű ráadásul, vagy éppen ezért hűs-vér ember. Ariel, a repülő inkább csak kivágott kartonlap. 

*

Éppen ezért a sztori könnyen átadható

Egy indiai kolostorban, amit a Teozófiai Társaság tart fent egy tudós rájön a módszerre, hogyan lehetséges, tárgyakat, élőlényeket lebegtetni. A Társaság vezetője Pears hatalmas lehetőséget lát a tanaik terjesztésére a lebegtetésben. 

Mivel a cél a kolostornak is kapóra jön a saját céljaik elérése érdekében, emberkísérletbe fognak: Arielt, az európai fiatalembert repülő emberré teszik. Félő, hogy az átalakításnak maradandó mentális mellékhatása lesz, de a váradalom Ariel esetében nem jelentkezik.

Ezért az első adandó alkalommal megszökik. Átalakítói mindent megtesznek a kézre kerítésére. Ariel először egy szegény indiai férfinál lel menedéket, ahol beleszeret az öreg lányába. Akaratán kívül elszakad tőlük, mert a rádzsa fogságába esik.

Közben megtudjuk, hogy Ariel egy iparmágnás gyermeke. A mágnás ügyvédje, annak halála után vitte ki Indiába, hogy zavartalanul gyümölcsöztethesse a gyámságot. Azonban Arielnek van egy húga, aki a nagykorúságát elérve a bátyja keresésére indul, s megérkezik Indiába. (Vajon az ügyvéd az ő létezésével miért nem számolt?) 

Eközben Ariel megszökik a rádzsától. A szökés közben baleset éri, és hogyan máshogyan, éppen a húga autója elé pottyan. Azt hisszük, minden rendben, de így sovánka lenne a történet. Ez okból a lábadozó Ariel, nem tudván, hogy itt van csak igazán jó helyen, az első adandó alkalommal kirepül az ablakon. És visszavonul a dzsungelbe. Ott éldegél egy darabig, majd egyszer rájön, hogy dehogy akar ő a dzsungelben élni, elindul kiharcolni az emberek között élés jogát (sic!). Egy keresztény lelkészhez kerül, ahol „isteni csodákat produkál”. 

Egy éppen Indiában tartózkodó cirkuszigazgató, látva az egyik csodát, ami Ariellel történik, üzletet ajánl neki. Ariel igent mond. Elviteti magát a Teozófiai Társaság kolostorához, és kiszedi Pearsből a múltjára vonatkozó igazságot. A Társaságtól Ariel elviteti magát az öreg ember falujába, akinek a lányába szerelmes lett, és megkéri várjon rá. 

Majd a megbeszélése szerint artista lesz a cirkuszigazgató manézsában. (Az ész megáll!) Ahol a húga hamarosan rátalál, és magával viszi a jó társaságba. Ahol Ariel annyira nem érzi jól magát, hogy inkább visszamegy Indiába, a kis faluba, a lányhoz, akibe beleszeretett. 

Szerintem a történet azért ért itt véget, mert már Beljajev is unta a kicsit cél nélküli csavarokat. 

Sebők Imre

a magyar képregény klasszikus korszakának, a hatvanas-hetvenes éveknek egyik nagy alakja volt. Tömérdek képregényt rajzolt, döntő többségében magas színvonalon. A Népszavában 1962–1977 között naponta jelentek meg a rajzai. Igaz, az utolsó előtti lap alján, három-öt kockánként jelentek meg a történetek, s ez a rajzoló számára állandó munkát biztosított ugyan, de ez az állandó munka állandó robotot jelentett.  

'73-tól változott a helyzet, megszűnt a napi kötelezettség, Sebők Imre felszabadult, újra magára talált. 

Kamaszkoromban Korcsmáros és Zorád rajzait sokkal jobban kedveltem mint a Sebők Imréét vagy Sarlós Endréét. Ha egy-egy Dargay Attila vagy Sajdik Ferenc képregény megjelent, az bónusz-ünnep volt. 

Sebők Imre rajzai számomra nagyon sötétek voltak. Tónusukban és hangulatukban egyaránt. Azt hiszem, a legelső tőle származó képregény, amivel találkoztam, az Ordasok között volt. Úgy nagyjából véglegesen meg is határozta a kapcsolatunkat. Legalábbis hosszú évtizedekre. Mert aztán beláttam, hogy rendben, persze, Korcsmáros, Zorád, Dargay mindent visz, de ha másképpen nézem, akkor Sebők legalább annyira zseniális mint ők. 

Még akkor is, ha kétségtelenül igaz rá, amit Kertész Ákos írt a Keretek közt rajzolók című jegyzetgyűjteményében: Sebők számára az alakjainak következetes önazonossága nem jelentett elsődleges szempontot. 

Azonban, ha megnézed az alábbi portrékat, láthatod, hogy Sebők pár vonallal mennyire sokat képes elmondani, milyen kifejező mimikák néznek ránk a rajzairól. 

De ha kicsit nagyobbra nyitjuk a látószöget, akkor sem érhet csalódás. A részletesség és a kompozíció teljesen a helyén van. Van hol elidőznie a szemünknek. 

Sebők rajzai nem adják azonnal magukat. Kicsit szokni kell a stílusát, hogy otthon érezzük magukat az általa készített rajzokban. Azonban ha ez megtörténik, realizmusa, a természetes mozdulatai, az arckifejezések, a jellegzetesen elnagyolt részletessége teljesen és tökéletesen meggyőzővé válik. Még akkor is, ha maga a történet, amit elmond, nem nagy durranás. 

*

Sebők Imre újra kiadott grafikái a Képregény Marketen

A kiadó blogoldala

*

Gar-Wind, Ócsa, 2015, 104 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201219

8/10

2022 áprilisának második napja, szombat hajnal. Két hét napsütés után visszatért a tél. KI gondolta volna? Ülök, kávézgatok, írogatok Csemete szobájában, Szerelemtesfelségtársam odaát csicsikál. A fülemben a görög Naxatras 2022-es albuma muzsikál. Több mint kellemes. Rányitottam a weboldalukra, és ott egyből az ugrott a szemem elé, hogy az európai turnéjukon április másodikán a budapesti Akváriumban koncerteznek. Az ma van... (A másik, fő banda a Puta Volcano.) Viszont délutánra Szerelmetesfeleségtársam némileg összetörte magát apró konyhánkban. Legalábbis nagyon beütötte a derekát. Nem biztos, hogy több óra ácsorgás jót tenne neki, ezért a Naxatras kimarad élőben. 

Utazások Erondáron át
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Giuseppe De Luca,
Marcellp Mangiantini, Gianluca Gugliotta

A sötétség kapuja
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Manolo Morrone, Gianluca Pagliarani 

Ha jól számoltam a sorozat eredeti oldalán, eddig 152 füzet jelent meg. (Egek, ha magyarul kettesével jelenik meg, akkor is, hetvenhat kötet... Na, ezt olvassa csak el Szerelmetesfeleségtársam! Már félek!

– Gyönyörűm, nyugodj meg, kérlek! Egyfelől az eddigi tizenegy magyar nyelvű kötet négy év alatt jelent meg. Vagyis a kapacitás kábé évi négy kötettel bír el csak. Másfelől meg úgyis lesz könyvtárszobánk, bőven el fogunk férni! Hogyan? Hogyan fogunk elférni? Ja, hogy hogyan lesz könyvtárszobánk? Hogy máshogyan: nyerünk a lottón, KedvesM, meglásd!

Kicsoda, micsoda Dragonero?

A képregény-sorozat főhőse. Ian Aranill. Sárkányvadász. Különleges képességekkel. És különleges barátokkal: egy orkkal és egy elffel. A sárkányvadásznak különleges képességei is vannak.Bár ebben az esetben, ebben a kötetben ez annyira nem érvényesül, csak a weboldalról tudtam meg. 

Vagyis fantasyvel van dolgunk a javából. Fantasyvel, amit, mint az tudvalevő, annyira nem szeretek. (Na, jó, Terry Pratchett az más tészta!) Nem is mondom, miért, mert nincsen kedvem vitatkozni. Nem szeretem a műfajt, és kész. Nem unszimpátiáról van szó, hanem közömbösségről. 

Viszont a Bonelli-képregények tudnak valamit. Mert ha a Dampyrra gondolok, meg a Dylan Dogra, azok meg horrorok. Azt sem szeretem. Erre nem itt van a polcomon az összes Dampyr? De! És nem ám úgy itt termettek, hanem saját kicsi kezeimmel szereztem be őket, mindet, egytől-egyig. 

Erre nem elég, hogy a horror, erre most már a fantasy is. Pedig tulajdonképpen egy kaptafa. Főleg ha a Dampyrra gondolok. 

Van egy különleges képességekkel bíró főhős, vannak nem mindennapi barátai. S vannak itt-ott színre lépő nagyon gonoszok, akikért a főhős és a barátai útra kelnek, majd ezer veszélyen, megpróbáltatáson át csak legyőzik. Mert erről szól az életük. 

A 11. kötet tartalma

Arról van szó, hogy ez a kötet eleve két olasz kötetnek felel meg. Ahogyan a bejegyzésem elején láthatod is. Ezen túl az van, hogy az első olasz kötet tartalma eleve három, egymástól független epizódot rejt magában. A második csak egyet. Lett is ebből némi kavarodás. 

Az Utazások Erondáron át című rész (az olasz sorozatban a XXIV. fejezet), ahogy mondtam, három történetet tartalmaz. A címlap belső felén böcsületesen felsorolásra kerül mindhárom történet rajzolója. Majd amikor kezdetét veszi ez az eredetiben XXIV. fejezet, ott már csak egy rajzoló nevét látjuk. S az első történetnek nincsen címe. Annak, amelyik a kis elflányról és új ismerőséről, az elf fiatalemberről szól. Ők egy nimfával küzdenek.  Nem hosszú a történetük, de számomra, aki ezen keresztül találkoztam első ízben ezzel a sorozattal, ezekkel az alakokkal, teljesen meggyőzött. 

A következő történetnek már van címe: Briana története. Briana Ian ismerőse. Briana farkasa jön el Ianért, és elvezeti őt a szörny sötét, nedves várába, ahol Briana raboskodik. A szörny halszerű förtelem. Nedves történet. 

A harmadik sztori címe Yahanna története. Yahanna Gmort az orkot hívja segítségül: a falujukból ellopták a szent kalapácsot, s ha két napon belül nem szerzi vissza, kivégzik a családját. Nekik kellett volna őrizniük a szent tárgyat. A lopás módja a koboldokra utal, akik a törpék alagútjait szokták használni. Yahanna sejti is, merre kell menniük. Csata a sziklába vésett alagutakban, termekben. 

A sötétség kapuja egy történet.  Iant, Gmort és a kis elflányt, Serát meglátogatja a sárkányvadász és az Ork régi ismerőse, Darya. Sera nem ismeri az egykori birodalmi futárt, így elmesélik neki az egykori közös kalandjukat. (Az olvasáskor nem tűnt fel a kalandos, izgalmas cselekmény miatt, de a kerettörténet, a kaland elmesélése nem lesz keretté. A történet nem tér vissza a kiinduló ponthoz, Ianék verandájára.) Egy távoli faluban, Rewartban különös halálesetek történtek. Ian és Gmor akkoriban csatlakoztak a fürkészekhez, és első küldetésük, hogy kiderítsék, mi történik Rewartban. 

Az a baj, hogy új kedvenc született

Mondtam már, hogy nem szeretem a fantasyt? A Dragonero megszokott alakokkal operál, orkok, elfek, törpék, nimfák, varázslók, sárkányok. A szereplők természetesen egy képzeletbeli birodalomban élnek. Amik történnek velük, nos azok nem nagy durranások. Olyasféle kalandok, amelyek a fantasykben történni szoktak. Akad valaki nagyon gonosz, jobbára nem is emberi ábrázatban, akivel meg kell harcolni valamiért. 

Az alapképlet jól ismert mind a Dampyrból, mind a Dylan Dogból. Csak éppen teljesen más környezetbe helyezve. Vagyis a sémában semmi meglepő nincsen, kellemesen ismerős. S mindig győz a jó. Erkölcsi, etikai kérdésekkel egyáltalán nem lacafacázunk, azzal nem terhel bennünket egyik Dragonero történet sem.

A baj, az, hogy ezzel együtt van benne valami nagyon kellemesen megkapó. Nem is tudom... Jók az alakok, a Bonelli-képregényektől megszokottan pazarok a rajzok, szokás szerint már vagy háromszor újralapoztam a kötetet. Részletgazdagok, energikusak, szépek, semmi sutaság, semmi esetlegesség. S felettébb szórakoztatók. Pedig fantasyk. 

A csuda vigye el! Fogy a hely a polcokon, és tíz kötet hiányzik... Ráadásul, néztem, nagyjából mindegyik kapható.

Frike Comics, Budapest, 2022, 194 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891328 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes ·

9/10

2022 március legvége. Munkanap. Ma egész nap esett. Most is esik. Holnap is esni fog. De szeretek esőben, meleg szobában írni. A napi utolsó kávén már túl vagyok. Szerelmetesfeleségtársam még dolgozik. Nézem, ahogy ezt teszi, és tizenöt év után is olyan, de olyan jó nézni, látni őt! Lassan vacsorázni kellene. Meg még vagy négy értékelést megírni. De azt nem ma fogom. 

S közben Asia szól. A progrock ász-zenészeinek slágerrock muzsikája. Most éppen a Gravitas című album. Jól esik. 

Tisztázás

Mielőtt elmerülnénk, tisztázzunk valamit. Az YKM feloldása, ahogyan a cím zárójeles részében van, egy név: Yorn Kayrah Xemovrah. A szerző az utószóban segít: úgy kell kiejteni, hogy Jorn Kéjra Szemovra. A főhős neve. Aki kalandor. Pilcz Roland szerint teljesen bevallottan Indiana Jones alakja lebegett a szeme előtt, amikor megalkotta a figurát. Nem baj az! Egyáltalán. Más a baj. 

Visszatérve az elvárásomra, avagy az YKX ábrázolási módja

Amikor megkaptam a csomagomat, ezt a füzetet húztam belőle elő elsőnek. Vékonyka. Huszonnyolc oldal. De a borító láttán még nem szólalt meg a Cserkúti-vészcsengő bennem. Sőt, még amikor kinyitottam a füzetkét, akkor sem. Azért nem, mert például ez a kép fogadott.

Tehát még az első oldal láttán/olvastán is maradt az elégedettség. Sőt, amikor lapoztam, akkor sem ért csalódás. Sőt, sőt!

Sőt, a tizennegyedik oldalig semmi fel nem tűnt. (Bár nincsenek számozva az oldalak, de hogy tudd, arra a részre gondolok, amikor a főhősünk némi ráhatás hatására látogatást tesz Mr. Arsennél.) Az, hogy nem tűnt fel, engem minősít. Mert nagyon van különbség kettejük stílusa között. De még nem volt egyértelmű, hogy a hiba az én készülékemben van.

No, ott, a tizennegyedik oldalon nagyon meghökkentem. Az alakok aránytalansága és a mozdulatok merevsége az addigiakhoz képest annyira szembetűnő volt, hogy nem tudtam nem lassítani. És elgondolkodni. És utánanézni. Hogy Pilcz nem Cserkúti. S itt ezt a versenyeztetést be is fejezem, mert az én esztétikai félrecsúszásaimnak, műveletlenségemnek ők csupán véletlen célpontjai, semmiképpen sem kiváltói. Fel is hagyok Cserkúti emlegetésével. . 

S akkor most tulajdonképpen bele is ugrottunk a sűrűjébe. Mert itt van egyfelől a rajzok minősége, és a történet, amit a rajzok mutatnak be, ugye. 

Honnan kezdjük? Hm... Onnan kezdem, hogy folytatom a rajzokkal. Ha már képregény...

Nem is tudom, hogyan mondjam? Nem a gátlásaimmal van a baj, hanem nem találom a megfelelő szót, keresem a legplasztikusabb kifejezést. 

Ahogy mondtam: a tizennegyedik oldalig nincsen semmi bajom azzal, amit látok. Ott orrba vág két roppant szembeszökő változás.

Egyfelől leül a történet. Teljesen. Ami addig mozgalmas, izgalmas, tréfás volt, az most beszélgetős, nyugis, csillagnézős, passzív lesz. Ez a kisebbik baj. Az ábrázolás feldobhatná. Nem teszi. Sőt!

Ahogy harmadszorra mondom, a füzet elejével az ég adta egy világon semmi baj nincsen. Pedig sok minden történik a tizennegyedik oldalig. S ami történik az, ugye, mozgás. De innentől... S most hiányzik a megfelelő kifejezés. Suta? Kezdetleges? Élettelen? Ha érted, mire gondolok. Talán jobb, ha illusztrálom, egy előtte/utána összehasonlítással. A kezeket figyeld!

Nos, sikerült érzékeltetnem?

S hogy ne legyek igaztalan, gyorsan elmondom, hogy közben a [hiányzó kifejezés] mozdulatok mögött olyanok a hátterek, annyira jó a színezés, hogy a füzet mindvégig fenntartja a reményt. De az elejének történeti és ábrázolásbeli dinamikája, és természetessége sajnos  nem tér vissza. Vagyis olyan, mintha két rajzoló készítette volna a füzetet. 

S ez a dupla ellentmondás lett a bajom a füzet egészével: a történet kezdeti lendületének a teljes megakadása, némi dramaturgiai hökkenettel (YKX Mr. Arsennek kezd dolgozni)  és főleg a rajzok életszerűségének visszaesése. 

Pedig akkora pozitív előnyt adtam ennek a képregénynek mint ide Lacháza. Nem mondom, hogy kiveszett belőle minden, de nagyon törni nem fogom magamat a folytatásért. Ha valamilyen formában szembe jön velem, nem állok félre, de annyi minden más van, amivel foglalkozhatok, hogy csuda. Vacakul esett ezt leírni... 

Csak nagyon halkan mondom, hogy az YKX után azóta elolvastam egy Bonellis Dragonero-t és egy Tex-et. Hát, nagyon nem tett jót az YKX-nek. Igazán sajnálom! 

Magánkiadás, Szeged, 2018, 28 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150018201

5/10

Március majdnem legvége. 

Olyan jó volt gyerekkoromban: amikor beszélgetésre, együttlétre vágytam, csak átballagtam a szomszéd házak valamelyikébe, felcsöngettem, s döntő többségében jött, akit hívtam. Ma meg? Ha egyáltalán Magyarországon lakik és nem Svájcban, Németországban vagy Hollandiában, akkor is a város másik felén, ahová kocsival is egy óra, vagy vidéken. S mindenképpen előre meg kell szervezni, hogy összekoccanjunk... 

S rendben van, hogy Szerelmetesfeleségtársam a legjobb barátom, ezzel nincs is baj, de ha van valami, amit ezért vagy azért vele nem tudok megbeszélni...? 

Fogalmam sincsen, hogy a viharba jutott eszébe Koska Zoltánnak CsHT-ről képregényt írni. Amikor először olvastam erről a képregényről, akkor tudatosodott, hogy az égvilágon semmit nem tudok CsHT-ről. Valahogy soha  nem érdekelt, ki is ő, miért virít majdnem kivétel nélkül az összes magyar képregényen az ő neve. Valahogy adott volt, hogy ha képregény, akkor CsHT. Eleve elrendelten.

Ahogyan valamiképpen az sem tudatosodott, hogy a magyar képregény-történet klasszikus korszakában, az ötvenes évek közepétől a módszerváltásig gyakorlatilag nem voltak eredeti történetű alkotások, kizárólag adaptációk, irodalmi alapanyagok képesítései.

Nem tudtam azt sem, hogy CsHT nélkül nagy eséllyel nem lett volna hőskorszaka Magyarországon a képregénynek. Vagy csak sokkal később. Az sem volt világos, hogy a műfaj magyar klasszikusai, Gugi, Korcsmáros, Zorád, Sebők, Sarlós mit köszönhetnek CsHT-nek. S hogy mit veszítettek CsHT monopóliumával. 

A Nagy Csé és Sváb József róla készült rajza

 Miról szól ez a képregény? 

Kezdjük a legalapoknál. Az ötvenes évek elején a képregényt gyakorlatilag tiltotta a kommunista vezetés: a haldokló imperializmus szennyes, felületes, erőszakot sugalló, szégyenletes mocskának tartotta.  

A magyar képregények klasszikus korszakának kezdete azzal kezdődött, hogy egy rajzoló, Gugi Sándor hiába kilincselt a kultuszminisztériumban a rajzaival, rendre kihajították onnan. Addig, amíg össze nem futott egy CsHT nevű hivatalnokkal. Aki ki tudja mi okból, de látott fantáziát a képregényekben. Holott eladdig egyáltalán nem is foglalkozott velük. Jóformán azt sem tudta, hogy léteznek. CsHT a harmincas éveiben járt ekkor, az ötvenes évek közepén. 

Meglelte az a kultureszmei kiskaput, ami gyakorlatilag szabad utat nyitott Magyarországon a képregények számára. A megoldás a hatalomnak a műfajhoz való viszonyában rejlett. CsHT úgy gondolta, ha az a baj a képregénnyel, hogy alantas műfaj, semmitmondó, felületes történetekkel, akkor nem kell mást tenni, mint komolyítani a történeteket. Olyanokat venni alapul, amiknek a komolyságában senki sem kételkedik. Adta magát az irodalmi klasszikusok adaptálása. 

CsHT elindult, és hamarosan célt is ért. Egyfelől bebizonyította, hogy a képregény simán lehet jó üzenetek (értsd: komcsi) hordozója, másfelől, hogy az irodalmi alapművek képpé dolgozása iránt óriás az érdeklődés az olvasók részéről. 

CsHT jó menedzser volt akkor, amikor a szó még ismeretlen volt. Lecsupaszítva: gyakorlatilag ő teremtette meg a magyar képregények megjelenési lehetőségét és gyakorlatilag a teljességét Magyarországon. 

Nem csupán ipari mennyiségben, futószalagon szülte, gyártotta a forgatókönyveket, hanem becserkészte és levadászta a megfelelő lapokat is, amelyekben megjelenhettek. S nem egyet ezáltal tett eladhatóvá, nyereségessé. Ez akkor is igaz, ha a terjesztés akkoriban nem a kereslet függvényében produkálta az eladott példányok számát. A képregények megjelenése viszont ténylegesen befolyásolta az eladást. Jelentősen csökkent a remitenda. 

CsHT irgalmatlan munkatempót diktált önmagának és a rajzolóinak is. Többesszámban, mert sorra vonta be a munkába a magyar grafikusokat. Akik hosszú ideig nem is tekintették értéknek az általuk alkotott képregényeket. (Ezért eshetett meg számos ízben, hogy az eredeti rajzok nem is maradtak fent.) Korcsmáros Pál, Zorád Ernő, Sebők Imre, Sarlós Endre, Dargay Attila, majd Fazekas Attila és sokan mások, mind CsHT -nak köszönhetik az ismertségüket és ezáltal a népszerűségüket. 

CsHT megtalálta az adaptációkban rejlő lehetőség-kiskaput, és olyan szorosan megragadta, hogy aztán görcsössé lett a markolás, el sem tudta engedni, változtatni sem tudott a metóduson. A kritikusai, elsősorban Kuczka Péter és Zorád Ernő a szemére is vetették, hogy az általa írt képregények túl bőbeszédűek, kevés teret hagynak a rajzolóknak. A saját történetek szembeszökő hiányáról nem is beszélve. 

S aztán CsHT  emiatt majdnem tökéletesen magára is maradt. 

Irgalmatlanul nagy munkát végzett a képregények magyarországi, sőt, a magyar képregények külföldi elterjesztése érdekében, de aztán a megfagyott munkamódszerei miatt megfagyott körülötte a levegő is. A megítélése emiatt mára meglehetősen kettős. 

Érdekes, hogy önmagáról soha, sehol nem beszélt, nem írt. Még fotó is alig van róla az interneten. Semmit nem tudunk arról, mit is jelentett neki mindaz, amit a magyar képregény-világért tett, és hogyan élte meg, amikor ez a világ szembefordult vele. Bár 1993-as öngyilkossága több mint beszédes. A Füles, amelynek harminchat évig dolgozott, nem emlékezett meg a haláláról. 

 Milyen ez a képregény? 

Mondhatnám gonoszul. hogy még a falatot is én rágjam meg, aztán idetolhatnék néhány rajzot belőle, mondjuk így:

S ha megnézted, mondhatnám, hogy, na most már tudod. De nem teszek ilyet. Mert egy képregény leglényegesebb elemei ugyan a rajzok, de vannak még összetevői, amelyek meghatározzák az alkotás egészét. 

E történet alkotójának, Koska Zoltánnak eszébe sem volt életrajzi képregényt készíteni. A kötet alcíme teljesen világosan kijeleli az irányt és a célt: A Nagy Csé fejezeteket mutat be CsHT életéből. Még az élete végét is szemérmesen elhallgatja. 

Viszont a szerző olyan ügyesen válogatta meg a bemutatott „fejezeteket”, hogy azok ha CsHT életét nem is ölelik fel, de a magyar képregény-történetben betöltött szerepét igen. Legalábbis az, amit látunk, olvasunk, teljességgel összecseng Kertész Sándor képregény-történeti írásaiban (Keretek közt rajzolók, Pókember generáció) megjelentekkel. Persze a lehetőség, hogy Koska Kertésszel beszélgetett, nem vethető el. Sőt, az sem, hogy nem beszélgetett vele, csak olvasta a könyveit. 

Szóval ami a történetet illeti, az nagy vonalakban lásd fentebb. Ami ennek a képi nyelve, arról nagyjából képet alkothatsz az idézett rajzokból.  Amit mindehhez hozzá tudok még tenni, nem sok, de lényegi. A képregény tempója, hangulatteremtése pompás. Az is, ahogyan a fő alakját kezeli. Simán átjön mindaz, amit CsHT-ről tudunk és tudni vélünk. Úgy viszonyolunk a rajzolt alakjához, ahogyan a valóshoz: tisztelettel és távolságtartással. Nem unszimpatikus, de semmiképpen sem ölelnénk a keblünkre. 

Koska nem kerülheti el, hogy ne említse a magyar képregényeik nagy alkotóit, de nem veti a sulykot, a hangsúly nem csúszik át CsHT-ről rájuk. Pedig nagy volt ennek a veszélye. 

A képregényt egy ültőhelyemben olvastam el. Mert annyira lekötött, és mert annyira tetszett. S már közben is agyalgattam azon, vajon mi vette rá a fiatal rajzolót egy olyan alak életének a felelevenítésére, aki sem hős, sem túlságosan érdekes figura nem volt, és még az élete sem érdekfeszítő? Bár, kétségtelen, bizonyos értelemben műfajt teremtett.

Az is tény, hogy a képregény nagyon ügyesen kiemeli CsHT életéből azokat a képregény-csomópontokat, amelyek a nagyközönségnek is mondanak valamit, és hozzá is tesznek a kultúrtörténeti ismeretekhez. Ráadásul mindezt olyan ötletes képi világgal teszi, amellyel nagyon könnyű azonosulni. Legalább annyira könnyű, amiképpen az alkotó azonosult az alakjaival. 

Éppen ezért nem véletlen, hogy sokan 2020 legjobb magyar képregényének tartják Koska Zoltán munkáját. 

Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020, 154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158132589

9/10

2022 márciusának vége. Az ukrajnai háború még mindig tart. Itthon meg a kampány: a Fidesz és az ellenzék csepüli egymást. Egyik sem szimpatikus, bár kétségtelenül a Fidesz képviselt nézetei sokkal közelebb állnak hozzám. Balra elvből és tapasztalatból nem szavazok. Mert még ha bal lenne... 

Tegnap gyönyörű idő volt.  A hasonlóan gyönyörű Szerelmetesfeleségtársammal útra keltünk, felmentünk Szobra vonattal, és lekerekeztünk Verőcéig, ahonnan szintén vonattal hazajöttünk. Nagymaroson egy sült hekk, egy pohár sör, és egy kis szundi a Duna partján. 

S napok óta keresem azt a dalt, amit a Kansas együttes „Carry On Wayward Son” felidéz bennem, 1:07-től. Nem tudok rájönni, mire emlékeztet veszettül. SzFT szerint egy Lord számra, de címet nem tudott mondani.  

Alfred Komarek, az író, osztrák.

Mondj egy mai osztrák írót! Nekem kizárólag Wolf Haas és az ő zseniálisan mulatságosan mindennapi Brennere jutott az eszembe. (Többről írtam értékelést, érdemes rákeresned, miután ezt a bejegyzést elolvastad!)

A két labanc krimiíróról majd kötegelve mondok valamit, szólj rám, ha elfelejteném! 

Alfred Komarek, mert azért ez a bejegyzés, ugyebár, róla és elsősorban az ő egyik regényéről szól, hét darab Polt felügyelős könyvet írt. Magyarul eddig (?) csak öt jelent meg. S honi keresztségben a Bűntények a pincesoron címet kapta a sorozat. Ez nagyon fontos! Mármint a pincesor. Mert árulkodón fontosat mond el a regény(ek)ről. 

Nem is tétovázom kimondani. Itt bizony vidéki krimikről van szó. Vagyis vidéken játszódó, osztrák krimit olvasunk. Ami a borospincék környékén játszódik és egy csendőr felügyelő a főszerepője. Megrágtad az infókat? 

A krimi alapvetőn városi műfaj. Meg nagyvilági. S vagy zseniális magánemberek nyomoznak, vagy magánnyomozók. Előfordul, hogy rendőrök, de az ritkábban fordul elő. A műfaj e szegmensét főleg Simenon és McBain kedvelte. (Filmben ott van még Derrick felügyelő, aki szintén rendőr és szintén németül beszél. Meg persze Colombo hadnagy. Hogy csak a legnagyobbakat említsem.) De a legtöbb zseniális nyomozónak jobbára csak annyi köze van a rendőrséghez, hogy a történet végén kulcsrakészen szállítja a szervnek a gonosz gyilkosokat. 

S akkor most újra mondom, emitt meg egy osztrák, vidéki, pincesori csendőrről van szó. Mi jó jöhet a labancoktól, akik sörrel koccintottak az aradi tizenhárom halála felett, behozták nekünk a finnugor rokonságot, belerángattak egy hosszú, véres háborúba, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, aktív részt vállaltak az Árpád-ház kihalasztásában? 

Barátom, én mondom neked, a fenti sajátságokkal csakis jó jöhet! Legalábbis, ha az írót Komareknek vagy Haasnak hívják! 

Mit adtak nekünk a borospincék?

Falut. Csendet. Sarat. Fákat, madarakat, háziállatokat, földművelést. Hajnali harmatot. Csillagos nyári estéket. Nyugalmat. Borozásokat minden mennyiségben. Zárt közösséget, mert falu, ahol mindenki jól ismer mindenkit.(A meglepetést az adja, amikor kiderül, hogy ismeri, ismeri, de mennyire félre!) 

Komarek meg sem próbál pörgős akcióregényt csinálni a nagyon vidéki gyilkosságból. Hagyja, hogy vidéki maradjon. A szereplők ismerik egymást, összejárnak, függnek egymástól, kedvelik, gyűlölik a másikat, tudják, hogy ki, kivel, mikor és hányszor és miért. Beszélgetnek a szőlőtermesztésről, a bor nemesítéséről, pancsolásáról, arról hogyan kell és nem kell metszeni a szőlőt, érlelni a bor, pihenni hagyni a mustot. Beszélgetés közben persze meg is kell rendszeresen kóstolni, a beszélgetés tárgyát. S ha nem a borról beszélgetnek, akkor is inni kell, különben minek vacakolnának annyit a szőlővel? Aztán meg persze tudják egymásról, amit csak lehet, bejáratosak egymáshoz. 

• Mindenki ismeri Poltot, aki nyugdíjba vonult csendőr.
• Ismerik a barátját, aki aktív rendőr,
• és annak a feleségét is, aki szép is, jó is, jó asszony, megértő, ideális feleség és még a feneke is gömbölyű.
• Nagyon sokat tudnak a tolószékbe kényszerült asszonyról, aki viszont mindent tud róluk, s akinek boltja van, és különös érzéke ahhoz, hogy a boltban minden friss legyen, még a nyáreleji savanyú uborka is, koraősszel; ez a tudás!
• Ismerik a másik volt csendőrt, aki jó ember, de teljesen elzüllött, túl sokat iszik, túl sokat nem tud magáról.
• Aztán ott van a rendőr szomszédja, egy borpancsoló, kiállhatatlan fráter, akit úgy mindent összevetve nincsen ember, aki ne utálná.
• S ne feledkezzünk el a vadmacska asszonyról, akinek volt egy irgalmatlan házassága, s azóta úgy nagyjából minden férfi számíthat rá. S ezt nem is tagadja. Polt sincsen tőle biztonságban.
• Igaztalan lenne figyelmen kívül hagyni Polt asszonyát, aki gyereket vár a volt csendőrtől. (Igen, nekem is az jutott eszembe, ami neked: egy nyugdíjas gyereket csinál? Nem a megcsinálás a kérdés, azzal nincsen bajom, hanem, hogy nyugdíjas és gyereket vállal... Aztán kiderül, hogy Polt negyvenévesen ment nyugdíjba. Engem meg esz a fene, mert ötvenöt vagyok, és van még minimum tíz évem... Bakker!)
• S ott van még a városszéli idős asszony, akiről az hírlik, hogy nem képes meghalni, már nyolcvanhat éves, és úgy bírja magát, hogy nagyon sokan irigylik.
• Meg persze Polt két barátja, akikkel hétvégén viszi a Templom-fogadót, ami kocsma és nem fogadó, és csak azért viszik, hogy ne szűnjön meg, legyen azért egy hely a fatornyos kis faluban, ahová be lehet ülni, legalább a hét végén. 

Azt hiszem, nem hagytam ki senkit, teljes a tabló. Még az aktuális ügyben nyomozó rendőrt kell megemlítenem, aki nem helybeli. Ezért nem került fel a listára. Ott kizárólag helybeliek vannak. Ez a rendőr nem ismeri a helyi viszonyokat, de igen sokat tesz érte, hogy ez a helyzet változzon.

S persze ott van a hulla, akit Polt barátjának a szőlőjében találnak, nagyon öngyilkoság-szagú helyzetben. Polt és a barátja találják meg. Megindul a nyomozás. Két szálon: nyomoz, akinek kell, az aktuális, ám nem helyi rendőr (kezdetben utáljuk, aztán felveszi a fonalat, és már nem annyira) és valami kínkeserves szaglászásba fog Polt is. A barátja végett, mert a rendőr számára kapásból gyanús. Figyelj, az ő szőlőjében volt a hulla, jogos...

S innen borulnak a várhatóságok. 

Miben más ez a történet mint a többi krimi?

Nem mintha azt gondolnám, hogy minden könyvnek feltétlenül másnak kell lennie. Csak akkora a dömping, hogy kell valami, ami megkülönbözteti a többi krimitől. 

De Polt történetének van mássága (jaj, de lejáratott ez a szó; kicsit sem úgy más), egyáltalán nem egykaptafa! Ahogy mondtam, osztrák, vidéki osztrák, zárt közösség.

„Akkor neked ezért tetszik, te szereted az ilyesmiket!” – csapott le a szóra Szerelmetesfeleségtársam. S csakugyan. Sokkal jobban érdekel a kapcsolatokban élő emberek viszonyulása, mint a magányosan depizők nyűglődése. Számomra éppen ezért túl sok érdekes nincsen az alkohol- és drogfüggőség taglalásában, vagy a halálos betegséggel küszködésnek.   

Polt nem egy lángelme, még csak nem is egy erkölcsbajnok. Semmi szuperlatívusz! Polt egy gondolkodó, teljesen hétköznapi pasas. Aki fülig szerelmes, de egyedül él, iszik, de nem alkoholista, dolgozik, de nem sokat. Viszont nem realista: szereti az embereket. Csak néha veri össze őket: például ha egy rablót betörésen kap. De ilyen alig fordult elő az életében. 

Nos, ez az egyik pozitívuma a könyvnek: a mindennapisága. Mármint azon túl, hogy a gyilkosság nem mindennapi a pincesoron sem. A szereplők mindennapian esendők, mindennapian kedvesek, mindennapian fáradtak, tanácstalanok, miegymások, ahogyan te és én mindennap mindennapiak vagyunk. 

S ez a mindennapiság humorral társul. Nem röhögtem harsányan, miképpen Wolf Haas Brenner-történetein, de határozottan és konkrétan nagyon jókat derültem. Nem Polt humoros. Nem egy poénzsák a fickó. Jobbára másoknak vannak jó poénjaik. Vagy éppen a narráció tréfás. Nem sziporkázva, hanem visszafogottan. 

– Hát persze Simon... Ma alig lesz komoly forgalom. Fogd tehát a savanyú uborkás hordót. A keményebbeket tedd félre egy nagy dunsztosüvegbe, azok még bírjak egy ideig. A puháknak menniük kell.
– Kidobjuk?
– Eladjuk. Csinálj egy takaros plakátot: Frissen érkezett! Legfinomabb áru!
– De hát ez hazugság, Aloisia asszony!
– Szó sincs itt hazugságról. Hisz a nyáron frissen érkezett az áru, nem igaz? Most pedig a nyarat egyszerűen lehagyjuk róla. Hazudni nem szabad. De kimondani sem muszáj mindent.

De most jön a fő-érv, miért érdemes olvasni Polt-történetét (illetve remélem: történeteit). Szerintem te is fel fogsz figyelni a kapcsolatok finomságaira, árnyaltságára. Polt nem egyszerűen egy gyermeket váró, negyvenes éveiben járó, nyugdíjas csendőr. Az is, persze, hanem a külső-belső elvárásokkal, vágyakkal, kísértésekkel küszködő férfi. Miközben nyomoz. A barátja érdekében. S aztán, igen, árnyalt és még árnyaltabbá válik a barátság is. Mitöbb, még a hivatalosan nyomozó rendőrrel való kapcsolata is finoman nem egyértelmű. Oda-vissza. 

S ez elfedi, hogy a megoldás, a hullásító személyének a felfedése, a gyilkosság megoldása annyira nem elegáns. S nem csak azért nem, mert hogyan lehetne elegáns a pincesoron, hanem azért nem, mert volt benne némi hónaljszag. 

Nem tudott nem eszembe jutni a saját krimim, amit egy pályázatra írtam, „A bibliás”. Az ötlet és a stílus káprázatos, de ráfért volna még némi bonyolítás (ez Polt esetében nem hiányzott), és a végső csavar erőteljesebb alátámasztása. A történet arról szól, hogy van egy sorozatgyilkos, aki rendre Biblia-idézeteket hagy az áldozatai mellett, és az idézeteknek megfelelően mészárolja őket. Komolyan még a befejező jelenet is tök izgire sikerült. De mégis hiányérzetem van vele kapcsolatban. 

Gondolkodtam, miért érzem így. Arra jutottam, hogy két dolog mindenképpen üti egymást. S most iparkodom nem ellőni a poént. Az egyik, hogy falu, pincesor, zárt közösség, vagyis az emberek jól ismerik egymást. Túl jól. A könyvben is ott van a tolószékes bolttulaj, aki a helyi Moszad/CIA/KGB, mindenkiről tud mindent. Viszont ha mindenkiről tud mindent, akkor semmiképpen sem lehet az és úgy a megoldás, ami lett. 

Ámde hangsúlyozom, aláhúzom, kiemelem, felhívom rá a figyelmedet: ritka az a krimi,amelynek a megoldása a legérdekesebb. Én legalábbis így vagyok vele. A bűneset, a nyomozás mindig sokkal jobban érdekelt, mint a megoldás levezetése. (Két überkrimi kivétel mindenképpen van ez alól: Agatha Christie Tíz kicsi négere és szintén tőle a Gyilkosság az Orient expresszen.)Talán azért, mert az úgyis mindig bekövetkezik. Ebben az esetben hangsúlyozottan úgy volt, hogy nem is annyira a bűnös kicsodasága és az indítéka az érdekes, hanem az alakok téblábolása a bűneset körül, és a megoldáshoz vezető út. Márcsak azért is, mert Polt nem a csalhatatlan, sziklaöklű, pengeagyú exzsaru kategória. S emiatt nekem egyáltalán nem hiányzott, hogy a befejezés és a feloldás sokkal szikrázóbb legyen. 

S tudod, mi van? Egyre kíváncsibb vagyok az előzményekre, alig várom, hogy az első kötet megérkezzék a Molyos hölgytől. Nem a bűnesetek érdekelnek, hanem Polt és a falujabeliek. Nagyon. 

Napkút, Budapest, 2018, 212 oldal · ISBN: 9789632637709

8/10

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Megadja Gábor nevét első ízben Ofi álnevű barátomtól hallottam. Vagy olvastam. Olyan fura a név hangzása, hogy először azt hittem, Ofi hülyéskedik, majd pedig azt, hogy a vezetéknév becenév. Egyik sem volt igaz, tényleg ez a neve. 

Megadja Gábor csupán négy évvel idősebb mint az új, kelet-európai tejben-vajban fürdő világ. Vagyis idén harminchét éves. Középkorú. (Én idén lettem ötvenöt. Én is középkorú vagyok. Vagyis száztíz évig fogok élni.) Bevallottan jobboldali. Szociológiát és történelmet tanult, eszmetörténész, a Századvég munkatársa, a Mandiner, a Kommentár, az Origó. újságírója, a Kontra főszerkesztője. Hogy csupán a legfontosabbakat említsem a tevékenységei közül. Mindebből kiderül, hogy nem kormányellenes. Bár ez így bizonyos körökben már szitokszó, részemről úgy értékelem, különösen e könyv elolvasása után, hogy az eszmei hovatartozásában Megadja a számomra elfogadható és logikus oldalon áll. S ezen semmiképpen sem a pártpolitikát értem. 

Így ránézésre szimpatikus a fickó. A könyv előszavából kiderül, hogy humora is van, képes az öniróniára. 

Legutóbb átvertem az olvasót.
Teszem hozzá, szándékom ellenére. Úgy érzem, hiába hangsúlyoztam, hogy nem éppen könnyed publicisztikák gyűjteménye „A szabadság reakciós harcosai” című könyv – enyhén zsurnalisztikus és hatásvadász címe ellenére – sorra panaszkodtak régi ismerőseim, hogy úgy a hatodik oldal környékén adták fel a küzdelmet. (Tisztelet azoknak, akik nem ismerik ugyan a beavatottak nehezen követhető nyelvét – sajnos a dolgozat szabályai ehhez a nyelvhez kötötték a szöveget – mégis átverekedték magukat rajta.)
Emiatt mindig volt bennem valami hiányérzet és rossz érzés is, és mint köztudomásúlag nagy adakozó hírében álló valaki, ezt az űrt ki akartam tölteni valamivel.

Tehát a Dac egy átverés miatti bűntudatból és hiányérzetből született. 

Van alcíme is a könyvnek: 

„KÉZIKÖNYV ERETNEKEK SZÁMÁRA”

Ez az alcíme. Ez némi magyarázatra szorul. Eretnek ugyebár alapvetőn a vallásban van. Ott az az eretnek, aki nem vallja, nem hiszi azt, amit vallani és hinni kötelező. Aki eltér a Tanítóhivatal által képviseltektől, s ezáltal téves tanítások, nézetek rabja lesz, távol kerül az üdvösségtől. Mert lelépett az Egyedül Járható Útról.  

Napjainkban az eretnekség a mainstream nézetek mellőzését jelenti. A konzervatív nézetek vállalását és a mellettük való kiállást. 

De persze ironikus az alcím: ez a könyv semmiképpen sem kézikönyv. Csak azt mondja magáról, bár meg sem próbál úgy tenni, mintha az lenne. Valójában itt-ott megjelent és meg nem jelent cikkek, blogbejegyzések, tanulmányok összessége. Egyetlen összekötő kapocs van az írások között: a témájuk. Az, hogy egytől egyig szembemennek a ma kötelező polkorrektséggel, a liberális baloldali nézetekkel, viselkedésmódokkal, -formákkal, -nézetekkel, -tanításokkal, -mindennel. 

NÉZD CSAK MEG MÉG EGYSZER A BORÍTÓT! 

• A címlap központi alakja az arcát a kezébe temető, csörgősipkás udvari bolond. Röhög, azért van a keze az arca előtt. Az arc a kézben arra utal, hogy a hülyeség roppant fájdalmasan röhejes. Ez a bolond az, aki mi vagyunk, akik dacolunk, akik eretnekek vagyunk. Mindenki más fekete-fehérben a fene nagy egyetértés ktelező egyenruhájában, csak a bolondnak van színe: sárgás aranybarna. 
• Az udvari bolond mögött egy éltes hölgy tartja felfelé mindkét kezének a középső ujjait. Ő is nevet. Azt sugallja hogy „Menjetek már a véreres pébe, röhejesek vagytok mint az atom, ti nagyon marhák!” artozhatna az udvari bolondhoz, de ő is fekete-fehér, ezért az ujjai a bolondot jellemzik, neki merednek az ég felé. 
• Alattuk egy szócsöves figura mulatságosan eltorzult arccal mondja a magáét.
• A jobb sarok felé egy elszállt űrhajós lebeg. Ott, ahol nincsen levegő, nincsen talaj, nincsen mibe kapaszkodni, nincsen viszonyítási pont. Ahol légüres a tér. Nincsen kapcsolatban az alatta levőkkel. 

Ha megfordítjuk a könyvet és a hátsó borítót vesszük szemügyre, akkor itt a dolgok másik oldala látszik.

• Balra a bekötött szájú amerikai szabadságszobor. 
• Alatta egy testes, negyvenes hölgy cumizza az ujját, nyuszifülecskéit lóbálva.
• Kettejük között egy öltönyös raptor várja az áldozatát. 
• Jobbra fent egy rettentő dühös hölgyemény mondja a magáét, mindjárt leharapja a fejünket.
• A nyuszika és közötte egy harmadik, napszemüveges, szőke hölgy feltartott kezekkel hirdeti a Sátán jelét.
• Jobbra fent egy TGM-dizájnú hozentrógeres figura ugrik kiterjesztett tagú boldogsággal a magasba. Talajtalan. 

Egyértelmű a szimbolika, akár elölről, akár hátulról szemléljük a borítót. A címlap arra utal, hogy nincsen más józan út, csak az, hogy kinevetjük az eszement, minden realitástól, józanságtól elszakadt liberalizmust. Mert kétségtelen, hatásaikban tragikusak a nézetei, de részleteiben szemlélve irgalmatlanul röhejes az egész. Hát, figyeld már, még az udvari bolond is röhög! 

A hátulsó képösszeállítás meg arra, hogy a liberalizmus nem nevet. Kövér, az ujját szopja, beköti a szabadságszobor száját, rohadt dühösen ordibál, és az ördögöt hívja segítségül. Öltönyös ragadozó, ellenállhatatlan pusztítója mindannak, ami mozog. Ennyit tud. Lebeg a magasban, a való élettel semmi kapcsolata nincsen. 

Na, erről szól a könyv, és kábé ilyen stílusban. 

A politikai korrektség paradox logikája a következő: a kiindulópont a relativizmus, tehát az a nézet, amely tagadja az objektív igazság létezésének lehetőségét. Az igazságot felváltja a konszenzus, a megegyezés fontossága: helyes az, amiben megállapodunk. Ám ezt a konszenzust kiegészíti a kizárás motívuma. A konszenzus a mi konszenzusunk, amit semmiféle pozícióból nem lehet megkérdőjelezni – igazság nincs, a kívülállók konszenzusa pedig nem a miénk. (E »modell« kidolgozásában elévülhetetlen érdemei vannak Richard Rorty filozófusnak.) A »mi« pedig: liberálisok, feministák, melegjogi aktivisták és mindenféle radikálisok; ezen kívül helyezkednek el a konzervatívok, keresztények, tradícionalisták. Nincs igaz-hamis, lesz viszont »igaz konszenzus« (a miénk) és »hamis konszenzus«. A relativista elmélet, amely teljes nyitottságot ígér, így vezet intoleráns abszolutizmushoz, amit a politikai korrektség cenzúrájaként ismertünk meg.

A radikális baloldalt az tartja mozgásban, hogy mindig akadnak új ügyek. Valahogy így juthattunk el a munkásosztály felszabadításától a gendersemleges mosdókhoz.

(236–237.; kiemelés MG)

TÉMAKÖRÖK

Harmincnégy írás kapott helyet a könyvben. Meg sem kísérlem az egyes részeket bemutatni, parttalan vállalkozás lenne. A borítóról írtak egyébként tényleg pompásan összefoglalják a könyv tartalmát és stílusát. 

Miről van szó a könyvben? Mindenről, ami jellemzi a mai nyugati világot. Összefoglalva arról, hogy a balos, liberális, agresszív ideológia hogyan szorítja ki a józan észt a közbeszédből, a politikából, a mindennapokból, hogyan forgatja ki magából az értelmet és a természetet, és miképpen készteti önkiherélésre a nyugati országokat. 

Valójában nem  liberalizmus van válságban, hanem a liberalizmus maga a válság. 

Sorrendben. Szó van a MUSZLIM-nyugat konfliktusról, beleértve Izraelt és a migráció problémáját is.

(Tényleg csak zárójelben. Elképedek rendre a balos gondolkodáson. Olvasom a „168 óra” e heti [XXXIV. évf., 10. szám], mocsokul trágár vezércikkét, amelynek a bevezetőjében arról van szó, hogy végre észhez tért a társadalom, kerítésépítés helyett végre a menekültek megsegítésére összpontosít. Kétszer olvastam el, és közben azon tűnődtem, az újságíró, aki ezt leírta, tényleg ennyire hülye vagy tényleg ennyire aljas? Mert ha nem látja az alapvető és lényegi különbséget, akkor simán nagyon ostoba. Ha látja, és mégis ilyen baromságot ír, akkor, hogy a saját szavaival éljek, akkor „húzzon el a f@szba” [sic!]!

Olvashatunk néhány cikket A VALLÁSRÓL, A HITRŐL ÉS AZ EGYHÁZRÓL. Megadja nem elfogult, de reális. Hit és valláspárti, de nem dogmatikus, és ha kell, nyíltan beszél a klérus tagjai között előforduló pedofíliáról és a pápa ebben vállalt felelősségéről. Amellett, hogy azt mondja, Európa egyetlen reménysége a kereszténység. 

Egy gondolati egység A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁRÓL beszél. Számomra ez volt a legérdekesebb rész. (Talán azért, mert a liberális polkorrekt agresszív gyalázatosságáról mostanság többet olvastam.) A középpontjában elsősorban a Facebook és Google áll. Ennek a résznek a mondanivalója és az üzenete remekül összecseng McNamee Zuckolva című könyvével. Arról olvashatunk, hogy a közösségi média mára politikai tényezővé vált, határok nélküli álammá, felügyeleti hatalommá, főcenzorrá. S természetesen a Szilicium-völgy nem konzervatív. Sőt, sőt! (Hogy mást ne mondjak, ennek a blognak a linkje sem osztható meg rajta, mert „ellenkezik a közösségi alapelvekkel”-gumiszabállyal, amikbe az fér bele és azt zár ki, akit ők akarnak. Például ezt a blogot.) Viszont cserébe az elsődleges célja a pénz, a másodlagos a hatalom. Ennek érdekében kiforgatja a törvényeket, mindig azt alkalmazza magára, amelyik a pillanatnyi érdekének a legjobban megfelel, és amelyikkel a legkönnyebben kibújhat bármilyen ellenőrzés és korlátozás alól. És nincsen ország, állam, amelyik képes lenne kordában tartani. 

A legfontosabb mondanivaló azonban a szétszórt cikkek tömkelegében, hogy A MŰVELT, KULTURÁLT, DEMOKRATIZÁLT ÉS LIBERALIZÁLT NYUGAT MIKÉPPEN HERÉLI KI, MIUTÁN TÖBBSZÖRÖS ALAPOSSÁGGAL LÁBON LŐTTE ÖNMAGÁT, s miképpen adja fel minden bástyáját és önvédelmi képességét. Akár akkor is, amikor a fizikai létében fenyegetik. De van jó hír is: ugyanez a Nyugat meglelte a legfőbb, legádázabb, legsátánibb ellenségét, amely ellen mindent meg kell tennie, és meg is tesz: a fehér, hetero, keresztény férfit, e világ legacsargóbb, legveszélyesebb, legpusztítóbb ellenségét. Pusztítja is, ahol éri, mindenki mást elé helyezve. S közben tökéletesen szem elől téveszti, hogy a liberális demokrácia jelenleg egészen a szája íze szerint működik, de amint kalifátussá változik, bizony komoly nehézségekbe fog ütközni. 

LEHET FANYALOGNI

Megadja Gábor nézetein, kritizálni, hogy nem egy esetben odaáll az Orbán-kormány mellé (helyes kifejezéssel: talpnyaló, pincsikutya, szellemi inas, elvtelen holdudvar, mert olyan nem létezik, hogy egy politikai erővel egyet lehessen érteni elvi szinten, érdek és megvásárolt szolgaság nélkül, ha az nem baloldali), de azt nagyon nehéz tagadni, hogy egyértelműen művelt ember, jó stílusa van, és logikusan érvel. 

Én inkább azon gondolkodtam, hogy mennyire örvendetes, hogy egyre több olyan könyv, internetes oldal, folyóirat van, amelyik magas nívón űzi ugyanazt, amit Megadja is ebben a könyvben. De adta magát a kérdés, vajon mire mennek azok, akik egyetértenek a hasonló mondanivalóval? Olvassuk ezeket a könyveket, össze-összebólogatunk, mennyire logikusak vagyunk, milyen ostoba, beteg és ésszerűtlen, aki velünk szemben áll, milyen egyértelmű, hogy végeláthatatlan az alagút, amelyben haladunk, és a sötétben hamarosan elkezdődik a kaszabolás, de vajon az elvi összehangolódáson, a valóság összefüggéseinek a felismerésén kívül jutunk-e bármi másra? Van-e akármilyen reményünk a liberális gyűlölettel szemben? Bár azt mondják, sok kicsi sokra megy... 

A Dac a Századvég Kiadó Furor Politicus című sorozatában jelent meg. (Ha nem nyúlok nagyon mellé, azt jelenti, a politika szenvedélye.) Amely sorozatban, ahogy néztem, izgalmasabbnál izgalmasabb címeket találtam. Nézd csak! A kép egyben link is, rákattintva a moly.hu oldalára jutsz, ahol közelebbi ismerettségbe kerülhetsz a sorozat köteteivel. 

Századvég, 2020,, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164699

8/10

2022 márciusának háromnegyede. Ismét egy semmittevős hétvége: sehová nem mentünk, és nem is hiányzik. Igaz, még csak vasárnap reggel van, ez változhat. A konyhában ülök, a karosszékben, ami éppen befér a tűzhely és a pult közé, Kansas szól (ősrégi együttes, de most fedeztem fel magamnak). Olyan nagyon nyugis minden, hogy végteleníteném a pillanatot. 

A sorozat mint vállalkozás

A reklámja végett azt hittem, a sorozat Mérő László munkája. Ugyanis ő az egyetlen arc, akit hozzáadtak. De aztán kiderült, hogy arc ugyan, de reklámarc. 

A sorozat eredetileg a barceloniai EMSE Publishing vállalása volt. A magyar nyelvű változatot is Spanyolországban nyomták. Itthon a Líra Kiadóval karöltve jelent meg, honosítva. Nem tudom, ez a külső-belső megjelenésre nézve is igaz-e? Ennek a későbbiekben lesz jelentősége.

A sorozatban helyett kapott filozófusokról

Nem szándékom reklámot csinálni neki, de pár szót mégis ejtek róla. Az elképzelés tetszik. Egyfelől az újságosoknál lesz megvásárolható, másfelől némi kedvezménnyel, ingyenes szállítással, utólagos fizetéssel meg is rendelhető. Nem részletezem, ha érdekel, itt vannak az infók.  

Ami egy kicsit rémítő, hogy hatvan kötetre tervezik, míg teljessé lesz. Lemértem ennek a kötetnek a vastagságát és felszoroztam: kábé kilencven centi helyre lesz szüksége a könyvespolcon, ha valaki az összes kötetre igényt tart. 

Ez utóbbi kérdéses. S nem csupán anyagi kérdés. Lehet, hogy alábecsülöm a gyűjtőszenvedélyt, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy a sorozat első köteteinek filozófusai iránt (Nietzsche, Kant, Descartes, Arisztotelész, Szent Ágoston, Wittgenstein, satöbbi) ugyanakkora érdeklődés nyilvánul majd meg mint mondjuk Hanna Arendt, Habermas, Plotino, Gramsci és Althusser vagy Juan Escoto Eriúgena iránt.

Az utóbbiakról, szégyen, nem szégyen. én még nem is hallottam. S a számomra ismeretlenek listája ezzel egyáltalán nem teljes. A hatvan kötet hatvanöt filozófusról szól (mert van olyan kötet, amelyben kettő is szerepel), három kötet pedig egy-egy kort foglal össze. A hatvanöt névből nekem tizenöt teljesen ismeretlen, s van pár név, amely ismerősen cseng ugyan, de elsőre nem tudom hová tenni. (Itt egy link a tervezett kötetekről, böngészgesd, ha érdekel.) 

Nehezen tudom elgondolni, hogy ugyanannyi példányszám eladható például a Hanna Arendt-ről írt kötetből, mint amennyi a Kant-ról, Descartes-ról vagy az Arisztotelészről szólóból. Hacsak nem az előfizetésekre és a már említett gyűjtőszenvedélyre alapoz a kiadó, amit én ezek szerint alaposan alábecsülök. 

Akkor mutatkozzék be a tartalom!

A könyv száznegyvennégy oldalas. Mindenestül. Van kronológia, név- és tárgymutató is. Dicséretes. Az oldalszám önmagában árulkodó: nem egy mindenre kiterjedő, átfogó, teljességre törekvő Platón-bemutatásról van szó, hanem egy, a filozófiában és a filozófiatörténetben járatlan nagyközönségnek. Amilyen én is vagyok. Viszont nem csupán egy szösszenetnyi információ-csokor, mint amilyen például a 30 másodperc filozófia, amely valóban azoknak való, akik csakis a lényeget szeretnék megkapni. Ez a sorozat nagyobb elmélyülést biztosít. 

Vagyis a könyvben elhelyezett információk mennyisége teljesen elégséges, a mélysége pedig teljesen befogadható.

Nem csupán a történelmi háttér adagolása példaértékű, hanem jelen esetben Platón filozófiájának a megismertetése is. Volt amikor fonalat veszítettem ugyan, de ilyen sokszor előfordul velem, különösen a filozófiában és a logikában. Döntő részben azonban ülepedett is az információ.  

Ami nem mindegy: lehet még mosolyogni is olvasás közben, mert a szerzőnek van humora, és nem fél használni. Annak ellenére sem, hogy a téma nem indokolná a humort. Viszont határozottan jót tesz neki. 

A tipográfiáról

A könyv külső megjelenése, értem ezalatt nem csupán a külsejét, hanem a kiadvány egészét, nagyon ellentmondásos. Annyira, hogy az értékelésem első verziójában egy alcímmel előbb írtam róla mint ahová most került. Azért szerkesztettem át a sorrendet, mert féltem, hogy a negatív kritika a könyv egészétől elveszi annak a kedvét, aki olvassa, holott ez, a tartalom ismeretében nagyon sajnálatos lenne. 

A könyv ránézésre igazán és teljesen lenyűgöző. Zseniális. Ahogy van. (Az már csak szőrözős kérdés, hogy a kötet szerzője miért nem szerepel a címlapon, de erre borítsunk fátylat.) A karikatúra, a cím elhelyezése, elforgatása, a színek foltszerű elrendezése, a szellősség, az egyszerűség több mint pompás. 

Az mindössze szubjektív hökkenet, hogy én a hirdetést látva szimplán zsebkönyvnek képzeltem el a kiadványt. Hát nem az. Az aranymetszés szabályaihoz közelítő 16,7x23,6 centis méreteket kapott.

A külső megjelenés után igazán nagy elvárásaim voltak a belső tipográfiával szemben. Amikor tegnap a ház alatt még elszívtunk egy cigit, kikaptam a bringástáskából a könyvet, feltéptem a ráhegesztett nylonborítót, kinyitottam és megdöbbentem. Már az első pillanatban. Mert a belső teljesen semmilyen. Semmi ötlet, semmi látvány, semmi különlegesség.

A kolofon (a kiadási adatok, kiadó, fordító, felelős szerkesztő, ISBN, stb.) a szennycímlap páros oldalára került, a címlappal szemben. És nem annak hátoldalára. Egyet lapozva: a tartalomjegyzék az oldal harmadánál kezdődik és annyira szellős, hogy kínosan széthullik. 

A serif, talpas törzsszöveghez talpatlan, sans serif alcímeket szedtek. A szövegbe iktatott, keretes kiegészítő-szövegek szintén talpatlanok. Maguk a keretek olyanok mintha valaki, minimális ismeretekkel, a kreativitás majdnem teljes hiányával, ám boldogan rászabadult volna valamelyik szövegszerkesztő programra, és nem is tudta, hogy kiadványszerkesztő programok is léteznek már. Vannak a könyvben képek is, azoknak pedig aláírásaik. A képek fekete-fehérek. Ez még indokolható a felmerülő költségek és a fizetőképes kereslet mérlegelésével. A képek amatőr elhelyezése már nem. Például: a kép páratlan oldalon van, fele akkora mint a belső tükör. Az oldal közepére tették, mellette, a kép síkjában balra fent a kép szövege. Alatta pedig egy felsorolást olvashatunk. Teljesen széthullik az oldal...

Ahogyan a képaláírások állandó jobbra zártsága sem indokolt, mert a legtöbb esetben igen faramuci kinézetet eredményez: Van, hogy az oldaltükör-széles könyv alatti szöveg többsoros, de a kép felénél, háromnegyedénél megáll a szöveg és lekéredzkedik a következő sorba, a kép jobb oldalán indokolatlan fehér foltot hagyva. 

Utóirat

Csak a fentiekkel szembeni miheztartás végett: megrendeltem a sorozatot.

 *

EMSE / Líra, Barcelona, Budapest, 2022, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9788413544465 · Fordította: Balássy Fanni

8/10

2022 március dereka: rövid munkahét 15-e miatt, de még így is hosszúnak tűnt. Az égből afrikai homokot cipelő eső hullott. Két nap alatt két céges kocsit kellett autó-állapotba hoznom, úgy, hogy a mosókba nem fértem, mert annyian álltak sorba. Érdekes, mindenkinek afrikai-homokos az autója. 

Jelenleg éppen Polyphia metál dallamzenél a fülemben, mert SzFT online angolkodik. Jó kis muzsika. Mármint a Polyphia. 

Mauro Boselli – Maurizio Dotti

A történet ezúttal szinte említésre sem méltó. Nagyjából a szokásos: adva van az alvilág ura, aki ezúttal egy afrikai gyémántbánya ura (ez egyébként rámutat arra, hogy még a cím is, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam mondaná, zs-kategóriás. S akit persze le kell győzni. S akinek persze vannak démonlégiósai, ha már Afrikában vagyunk, meg van egy halottakból álló törzs, meg van egy másik alvilági úr is, aki alakváltó (láss csodát: amikor nem csúnya párducdémon, akkor egy néger férfi: egyáltalán nem polkorrekt ábrázolás!), és aki nincsen jóba a gyémántos fehér alvilági úrral. S így ketten fújnak Harlan Drakára, a dampyrra. (Ha még nem olvastál egy Dampyrt vagy annak tőlem való értékelését, akkor a dampyr félvér lény: vámpír apa, normál anya, és a vére ezáltal kiváló vámpírölésre. Két elválaszthatatlan barátja van, az egykori Jugoszlávia szétesésekor szabadcsapat-vezér Kurjak, és a vámpírlány, Tesla.) 

S ezzel nagyjából el is mondtam mindent. Mert még a rajzokról is írtam már a Vérvörös szonáta című epizódnál. Amit ugyanaz a Maurizio Dotti rajzolt, miképpen ezt a mostani epizódot. Az írója pedig a Dampyr-sorozat atyja, Mauro Boselli. Mindketten oszlopos tagjai a Sergio Bonelli Editore-nak, az olasz képregény-kiadónak, és ők az alkotói a Tex című vadnyugati sorozatnak is. A képek sorrendjében a kopasz az író, a zilált hajú pedig a grafikus.

Dotti rajzai jobbára és többnyire nem olyan részletesek, mint a többi Dampyr ábrázolásai, viszont pazarul ábrázol akciójeleneteket. Ezt elmondtam a Vérvörös-nél is, és erre a kettő az egyben történetre is igaz.

*

A sorozat magyar kötetei, legalábbis mióta a Frike Comics, a Bonelli Editore magyar kiadója jelenteti meg, egy kötetben két dampyr-sztorit ad ki. Ebben az esetben a két sztori ugyanannak a történetnek két, folytatólagos része. A Csontvázak partja mellett itt a Tiltott terület került a kötetbe, de ez esetben a szerkesztés adta magát, mert az utóbbi az előbbi szerves folytatása. S ahogy e kötet befejeződik, úgy fest, lesz még ebből folytatás. Vagy lett is már, hiszen a Dampyr Olaszországban húsz éve jelenik meg (bár nem leltem arról infót, hogy ott eddig összesen hány kötet látott napvilágot). 

Mondjuk a címadó rész címét nem értem. Oké, van benne tenger, van part, de döntő többségében nem ott zajlik a cselekmény, és a parton nincsenek csontvázak. 

*

Csak meg kellene fejtenem, mi a csuda tetszik például ebben a történetben is! Mert az, hogy tetszik, kétségtelen.

Az kétségtelen, hogy filozófiai, erkölcsi, morális kérdésekkel soha nem fáraszt, nem traktál. A metafizika boncolgatása sem a sajátossága. 

A képlete csontegyszerű: vannak a jók, a dampyr Harlan Draka, a barátai és a pillanatnyi szövetségeseik, meg vannak a rosszak, az alvilág két ura, akik még egymással is harcban állnak, annyira gonoszok. A normál emberre nézve mindketten veszélyesek. Harlanékra nézve is, de ott már legalább vannak esélyek, ha halványak is. 

Az egyik alvilági úr egy kapitalista szemétláda, a másik egy, ahogyan írtam, egy vérengző alakváltó. Az előbbi hatalmat és pénzt akar, az utóbbi csak ősi, afrikai területét. 

A történet, ahogy mindegyik Dampyré, alapvető okkult és spiritiszta. Az ilyen sztoriktól kapásból, csípőből, világnézetileg távol tartom magamat. A Dampyr-kedvelésem tehát alapból megalkuvás eredménye. És még pénzt is adok ki rá. Ezt kellene megfejtenem. 

Ám bármi indokot találok, nem elégséges.

Kevés az, hogy a rajzok, bár kötetről kötetre, történetről történetre eltérők (a vissza-visszatérő grafikusok jellemzői természetesen nem változnak), ha belelapozok az ágyon mellettem heverő kupacba, igen komoly stíluskülönbségeket látok, mégis egységesen Dampyrosak. Máshogy és máshogyan nagyon klasszak, nagyon bámulhatók. (A borítók viszont rendre vacakok, valahogy gagyi-érzetet keltenek. De erről is írtam már.)

Az sem igazi indok, hogy a karakterek és a kapcsolataik is nagyon jól kitaláltak. Akkor is ha nincsenek Bergman-i kapcsolatmélységek, elemezgetések, de azért jóval túlmutatnak egy horror-képregény viszonyain. Mind a három főszereplő, mind a mellék- és a vissza-visszatérő szereplők viszonylatában. A képregény el tudta azt érni, hogy például a Prágában játszódó gólem-sztori két szimpatikus, túlvilági mellékalakja közül (itt már sikítanom kellene, tekintettel a keresztény múltamra) az a szimpatikusabb, aki alapvetően a rossz oldalt szolgálja. S tényleg, Nikolaus alakja olyan csuda jól sikerült, hogy az csuda. :-) Caleb, aki megjelenésében is angyali, szintén szívközeli figura, de éterisége miatt nem kerül annyira közel mint Nikolaus. De például a vámpírnő, Tesla alakja kimondottan zseniális. Mert vámpír, nem lehet jó, de mert gyűlöl vámpír lenni, hát renegát mód a maga oldala ellen harcol. A napfény megölné, földi fegyver nem fogja, emberen túli képességekkel bír, s permanensen flörtöl a trió harmadik tagjával, Kurjakkal. 

Az is tény, hogy minden történetben vannak olyan mellékszálak, amelyek valamelyest árnyalják a fekete-fehér sztorikat. Ebben a történetben például a sivatagban magányosan élő látó személye ilyen. 

S talán még a történetek hangulatát tenném hozzá a sorhoz. Nem tudom pontosan miért, de Lukjanyenko Őrség sorozata jutott most eszembe. Ami szintén vámpírtörténet. Egy szintén jól kitalált világgal. S aminek több ízben nekifeszültem, de minden esetben cserben hagyott az érdeklődésem. Annak ellenére, hogy a klasszikus vámpír-sablonokat Lukjanyenko is jócskán kitágítja, és a történeteit egy komplex világban építi fel. 

Végül a filmszerűség nagy erénye még a Dampyrnak. A rajzok realisztikussága, a nézőpontok, perspektívák váltakozása, a távolik és premier plánok, alul- és felülnézetek, a fény és árnyék játékai szinte filmet csinálnak a képekből. S nem mellékes, hogy a szereplők karaktere konzekvens, mindvégig egyértelmű, felismerhető mindenki.  

Ezek érvek egyike sem lenne elégséges a tetszési indexem fenntartására és a világnézeti megalkuvásom feloldására. Az összességük viszont, úgy tűnik, már egyértelműen. 

Frike Comics, Budapest, 2017, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067768 · Fordította: Ludmann Ágnes 

9/10

2022 március 15. Amiről ma tökéletesen megfeledkeztünk és a lustaságnak adtuk a napot, olvasással, írással, evéssel-ivással, tanulással és Szerelmetesfeleségtársam némi munkával. Mivel részemről egész nap helyet változtatok, semmi lelkifurdim nincsen emiatt. Simán képes vagyok egy helyben ülni egész nap. :-) ”

A friss szám eredetileg 1987-ben jelent meg. A történet írója, Lo Hartag Van Banda. Bármilyen furcsa neve is van, valós személy. A Lo a Louis rövidítése. Holland képregény- és televíziós műsorok írója volt. Ha jól rostáltam az adatokat, három Lucky Luke-füzet történetét írta ő.

*
Refrén: a Lucky Luke-füzetek többsége valós történeteket, eseményeket, személyeket, intézményeket, mutat be, természetesen lákilúkosítva. Nem mindegyik füzet, de elég sok. 

 A történet  egy valós alaphelyzetből indul ki. Két vasúttársaság, a Central Pacific (CA) és az Union Pacific (UP) verseng az új vasútvonalak építéséért. A versengést a piac farkastörvényei határozzák meg, nem pedig a fair play erkölcsisége.

A versengés annak ellenére zajlik, hogy a transzkontinentális szakasz építését a döntéshozók felosztották a két társaság között. Azonban ha valamelyik nem képes teljesíteni a feladatát, a másik sokkal nagyobbat kaszálhat. A történetben az UP felismeri, hogy rásegíthet a természetnek a nehézségek, akadályok létrehozásában. Különös tekintettel arra, hogy a CA-nak alagutat kell robbantania, hogy a Serra Nevadán áthaladhasson az épülő vasparipa. S a UP egyik prominense, felismeri, hogy robbanószer nélkül alagutat építeni a sziklába lehetetlen. Nincsen is más feladat: meg kell akadályozni, hogy a robbanóanyag eljusson a céljához. Ami a hatékonyság végett nem más, mint egy nagy láda, ütésre robbanó nitroglicerin. A füzet címét ezzel tehát meg is oldottuk. 

A baloldali, nagy cserpákú pasas az UP bajkeverője

A nitroglicerint egy ládában egy vasúti kocsira rakják. A szállítmányt Luky Luke kíséri. A vasútépítéssel sajnálatosan kapcsolatos robbantás következtében az aktuális büntetésüket töltő Daltonok kiszabadulnak, és nyomára bukkannak a szállítmánynak. Igaz, ostobaságukban úgy vélik, a ládára festett Nitro felirat a célállomást jelöli. Úgy következtetnek, hogy ha Luke kíséri a ládát, akkor abban nem lehet semmi más, csakis arany. A nyomába erednek hát a szállítmánynak. 

A szállítmányt egy hajóskapitány, Red Buff és a segédje vezeti, ők állnak a mozdonyon. A hajójukat ugyanis felrobbantották, a vonatot viszont nincsen, aki vezesse, mert hogy, hogy nem, hirtelen az összes vasutas beteg lett, amikor kiderült, mi lesz a szállítmány. 

Kezd összeállni, mi lehet ebből? 

Elementáris burleszk lehet belőle, jól gondoltad, igen! A Lucky Luke önmagában ironikus, burleszkszerű, de ebben az esetben teljesen elszabadulnak a lovak, féktelen, pillanatnyi pihenő nélküli mulatsággá válik a szállítmány útja. A szerzők biztos kézzel tartják a kezükben a forgatagot, a forgandó szerencsét, kinek, mikor kerül a kezére a vonat, s hogyan veszíti el, vagy éppen hogyan nyeri meg újra. Hol ez, hol az, hol amaz van nyerő helyzetben vagy éppen áll vesztésre. 

Külön tréfás a csendre és békességre vágyó, szüntelenül menekülő állomásfőnök, akit kivétel nélkül mindenhol utolér a heves, zajos kalamajka. S hozzá hasonlóan minden helyszínen felbukkan az eseményekből fakadón busás bevételt remélő temetkezési szakember, mérőszalaggal a kezében, vállán a a madarával a keselyűvel. 

Alapvetőn egy burleszknek nagyon jónak kell lennie, hogy tessen nekem. Mert a burleszk mindig túlzásokra épít. S van, amikor a túlzás már túlzás, s inkább fárasztó mintsem mulatságos. Már nem nevetséges, a képtelensége nem derűt fakaszt, hanem taszít, eltávolít. 

Én úgy látom, a burleszkbe mindig kell egy olyan alak, aki közel áll az olvasó/néző szívéhez, különben meghal a történet, az elvész az üzenet. Csak halkan, az ajtó mögé bújva mondom, a magam részéről, ezért nem vagyok képes élvezni Louis De Funes filmjeit. Sem maga a színész, sem az általa formált alakok nem szimpatikusak nekem, ezáltal a csetlés-botlása is untat. Hogy enyhítsem a feszültséget: a Jákob rabbi kalandjait el tudtam viselni, még tetszett is valamelyest.  

A burleszk nagyjai, Chaplin, Oliver Hardy, Stanley Laurel, Buster Keaton vagy Latabár Kálmán kiválóan tudtak lavírozni ezen a keskeny mezsgyén.

Az ő munkásságukon túl burleszkből emlékezetes még számomra a Napoleon Boulevard Burleszkje. Vagy éppen Vonneguté, ami, ugye, könyv, és az a címe, hogy Börleszk. Vagy még a nyolcvanas évekből a Suli buli című, jól sikerült, magyar iskola-burleszk rövidfilm-sorozat. S még egy magyar regény, Vavyan Fable Mesemaratonja. 

A Lucky Luke füzetek történeteiben mindig van egy kis burleszk, gegekre épülő poén, de ez a füzet teljes mértékben a burleszk gyorsaságára épül. A középpontjába tett vonat ennek a permanens pörgésnek a fő aktivátora: mert a vonat nem áll meg, mert versenyt futunk az idővel, s mert van, aki nem tudja, mit is szállít a vonat, s mert van, aki bármilyen áron szeretne visszaélni azzal, amit szállít, s bárhol, bármikor a levegőbe röpítené, csak el ne érje a célját... Mindez egy ekkora terjedelmű képregénynek, sejtheted, bőven ad muníciót. 

Éppen ezért a magyarul most megjelent Lucky Luke képregény, ez a Nitroglicerin egy igen jól sikerült darabja lett a sorozatnak. Én nagyon élveztem. Akkor is, ha Lucky Luke kalandjait képtelen voltam bármilyen más formában élvezni, sem rajzfilmben, sem más képi adaptációban. Amikor nem képregényben látom Luke-ot, életbe lép az, amit az élvezhetetlen burleszkekről írtam. De a képregény nem nagyon múlható felül. Erre ez a füzet is remek példa. 

Pesti Könyv, Budapest, 2022, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699511 · Fordította: Szenes Renáta 

10/10

2022 márciusának közepe, mikor is hiány van a benzinkutakon. De ezt a saját bőrünkön még nem érzékeltük, a múlt héten teletankoltunk kis családi kedvencünket, a szürke kis Yarist, aki Füsti névre hallgat, és aki olyan, mint Szerelmetesfeleségtársam, nem méretes, de megbízható, kiszámítható, kényelmes, elegáns, és olyan nagyon, mmm, fogható, széles, de arányos feneke van, és szereti a törődést. És meg is érdemli.