A könyv azzal a jelenettel kezdődik, amit a fülszövege is citál. Földi ember valahol van, találkozik egy lénnyel, aki megszólítja őt. 

 Négy méter magas volt és rózsaszín, izgatóan rózsaszín. És a lény figyelte őt. Aztán megszólalt.
– Helló, haver. Megosztom veled a tudatomat.

Ki ne akarná ezek után elolvasni ezt a könyvet, most mondd? Jó, én is húztam évekig... De most ne erről beszéljünk! 

A KÖNYV, MINT KÖNYV

Beszéljünk pár szót például a könyv borítójáról. Ami nem ér meg egy fél misét sem... Azért nem, mert rohadtul semmi köze a könyvhöz. A rajta levő lény nem rózsaszín és nem négy méter magas. A könyvben levő lény nem sárkány és nem bármisaurus. A könyvben nincsenek űrhajók.

És igaz, hogy Simak Hugo-  és Nebula-díjas szerző, csakhogy egyiket sem erre a könyvre kapta, ahogyan az a hátsó borítón olvasható. Erre a könyvére konkrétan semmiféle díjat nem kapott.

Minden más stimmol, pajtikáim. 

Méretre egyébként rendben van a dolog. A felhasznált papír vastag újrapapír, nincs is azzal baj, óvjuk a Földet, had ne zaklatódjék Greta Thunberg se (tényleg, hogy eltűnt a kis hölgy manapságosság!). 

A tördelésére jellemző, a rendszerváltás utáni könyvkiadás termékeinek a sokaságára: a tipográfia szabályai, a harmonikus olvasási élmény messze nem volt szempont a tördelő számára. De hát bocsássunk meg nekik, legalább egy csomó minden megjelent, ha nem is méltó köntösben, külsővel. Hála Istennek azóta komolyodtak a kiadók és elfeledték azt az akkoriban nagyon divatos marhaságot, hogy talp nélküli (groteszk; ami olyasféle, mint ez a szöveg, amit most olvasol) betűvel szedték a sorkizárt, folyamatos törzsszöveget. Szerencsére a könyv belső tükre nem túl nagy, sem a választott betűméret nem kicsi, ezért végülis nem fárasztó az olvasás. (A másik betűtípus fajta az antikva, ami így néz ki. Ha megfigyeled, a fő különbség, hogy az antikva betűknek talpa van, ezáltal könnyebben olvashatók folyószövegben.) 

Minderről nem Clifford D. Simak tehet. 

AMIRŐL SZÓ VAN

Az emberek belátták, hogy nem kompatibilisek az űrrel, az emberi szervezet nem alkalmas az űrutazásra, ezért felhagytak az űrhajók építésével, s azzal, hogy valamilyen eszközzel hagyják el a Földet. De arról nem mondtak le, hogy elhagyják a Földet. Az elméjükkel, gondolati úton teszik ezt meg. 

Vagyis parapszichológiával. Nesze neked! 

Shepherd Blaine olyan űrutazó, aki űrhajó nélkül űrutazik. Így találkozik a fenti, négy méter magas, rózsaszínű lénnyel. Aki akarva, nem akarva de részben Blaine-nel jön, mert kicsivel azután, hogy összeagyalnak, Blaine-t visszarántják a Földre. S így jön vele részben a Rózsaszín Négyméteres Izé (továbbiakban RNI) tudatának egy része is, Blaine agyába ragadva. Hát nem isteni ötlet? Civilizációk, amikor találkoznak! 

Természetesen van, aki, illetve ami összefogja ezeket az űrbeli gondolatutazásokat. A céget Fishhook-nak hívják. A Fishhook egykor áldás volt, de monopóliummá válva átkává lett az emberiségnek. Egykor a Fishhook felkarolta, kezelte a parapszichológiai képességeket (Blaine is ezért tud helyet változtatni az űrben), de a paraképességek összes privilégiumát begyűjtötte és önmagát tette meg kizárólagos birtokosukká. S mindazok a különleges képességekkel rendelkező emberek, akiknek a képességeire nem volt szükség, páriák lettek a normálisok között. Két részre szakadt az emberiség. Illetve háromra.

• Egyrészt a normális emberekre, amilyen te is, amilyen én is vagyok,
• a Fishhook által alkalmazott, irányított, felügyelt paraképességűekre és
• a páriává lett parnyákokra, akik ellen akkorára duzzadt az unszimpátia a másságuk, a különleges képességeik miatt, hogy kimenekültek a városokból, és majdnem állati sorban, a természetben tengetik az életüket.

Megfejelve azzal, hogy a harmadik csoportra igen komoly szüksége lenne az emberiségnek. De hiába, ha egyszer általuk utálva vannak. A Fishhook által meg ignorálva. Idáig jó a felvetés! A cselekmény, legalábbis főbb vonalaiban pedig innentől adja magát... 

Idáig jó a buli!! Aztán innentől annyira nem. 

A PARNYÁKOK A VALÓ VILÁGBAN

Ez teológiai kérdés is. Ne húzd a szádat, érdekeset fogok mondani! 

A nem a mainstream eszközökkel, képességekkel rendelkező embereket a tudományos megközelítés manapság ignorálja. Nem vesz róluk tudomást. Megkérdőjelezi a képességeik valós létezését. Okkal, ok nélkül. Aztán van, amikor enyhíti az elzárkózását, mint például egyes keleti gyógymódokkal kapcsolatban. 

Az óvatosság indokolt. Mert van, ami működik, van, ami nem, van, ami igaz, és van ami kóklerság. Van, aki tudja, hogy kókler, és van, aki komolyan veszi, amit csinál, de kókler. Szerintem te is tudnál olyan neveket mondani, ami a parapszichológiát, a spiritualitást minimum nevetségessé teszi. 

S amikor működik valami, az sem garancia arra, hogy feltétlenül örülni kell a működésének.

Két ismerősöm is csuda mélyen belemerült  a titkos tanításokba, gyakorlatokba. Az egyiktől valamiért távol kell tartanom magamat. Belső indíttatásból. Nem jó szó, hogy iszony van bennem, de van valami, ami kötelezővé teszi a három lépés távot. A másik személyt nagyon kedvelem, csak akkor húzodom odébb, amikor nagyon belelendül, és nagyon bele tud lendülni. De akkor is kedvelem. 

Egy alkalommal megtisztította a lakásunkat. Felejtsd el a súrolószert, porszívót, hípót, padlófelmosót! Gyertyát gyújtott az egykori konyhánkban, volt a kezében valami triangulum-szerű valami, és beszélgetett valakivel, aki nem volt ott. Volt az egészben valami halálosan komikus, és karszőr-állítón hátborzongató. 

Egyébként a megtisztítás sikerült: igen rövid időn belül tőlünk tisztult meg a lakás, az önkormi kivágott bennünket onnan. (Nem voltunk ártatlanok, de az eljárásuk is több mint érdekes volt. Mi is így láttuk, de mondta jogász és mondta egykori önkoris vezető is, hogy ezt így nem tehették volna meg.) 

De van olyan ismerős, aki talált kontaktot a meghalt gyermekéhez. A kontakt kapcsolatba is lépett a gyermekkel, és az olyan dolgokat mondott neki, amiket a kontakt magától nem tudhatott, mert az anya valóban csak a gyermekével kommunikált róla. Vagy vele se. Anyai részről a kapcsolatfelvételnek nem volt más oka, csak annyi, szeretett volna megnyugodni, hogy a fia jó helyen van. (Én mondjuk voltam olyan kis genya, hogy még a kapcsolatfelvétel előtt megkérdeztem tőle, rendben, mi van, ha megtudja, hogy a fiának most nem jó. Ha rossz helyre került. 

Egyébként, és erről valahol írtam már, elég hosszan, a Biblia tiltott dolognak mondja a halottakkal való kommunikációt. Főleg, mert azt is elmondja, a halottak már nem kommunikálnak, semmi részük nincsen abban, ami élet. Halottak. Nincsen tudatuk, nem tudnak beszélni, nem tudnak gondolkodni. Főleg azért, mert egy idő után fizikailag sincsen mivel. Nincs részük semmiben, ami ennek a világnak a része.

Az ember a test, a lélek és a szellem egysége. Amiben élet van. Bármelyik hiányzik, nincsen ember. Mondja a Biblia. 

Ha egy halott kommunikál, akkor aki kommunikál az nem az, aki élő volt, és holttá lett. Valami, valaki más. „Rettegj, félj és borzadj...!” 

Oldjuk egy kicsit a feszültséget derűsebb témával. Legalábbis nem nyomasztóval. De maradjunk még a Bibliánál, s menjünk vissza a Teremtés Könyvéhez. Ádámhoz és Évához. Figyelj csak! 

Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét. A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz. És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. 

(1Móz 2:8–15)

Az ebből fakadó alább taglalt gondolatmenet, amelyet ugyan nem egyedül ötlöttem ki, a szöveg félreolvasásából fakad.. Ahogyan erre egy Gigabrusch nevű felhasználó felhívta a figyelmemet.

A téves következtetés anno az volt, hogy a kert, amit Ádámnak és Évának őriznie és művelnie kell nem más mint a mai Irak, vagyis az egykori Mezopotámia. S bár a következtetés nem állja meg a helyét, itt hagyom, mert ami belóle fakad, érdekes feltételezés lehet a paradolgokkal kapcsolatban. 

Érdemes elolvasnod a képhez tartozó cikket is, nem hosszú

Nem tudom, ástál-e, gyomláltál-e már valaha? Tőzsgyökeres pesti gyerek vagyok, soha sehol nem volt kertünk. De rokonoknak volt. Például exapósoméknak Zircen. Egyszer felástam nekik a kertjük negyedét. Az egész úgy százötven négyzetméter lehetett. Utána egy napig nem éltem, elmúltak az izmaim, lerohadt a derekam. 

Erre a Biblia azt írja, Isten az mondja az első párnak: „Eridjetek, ássátok fel Mezopotámiát, gyomláljatok egy kicsit, metszetek, oltogassatok, szedjétek le a gyümölcsöt, aztán még boldogok is legyetek ám, ez a kutya kötelességetek!”

Tényleg minden blaszfémia nélkül: ha a főnököd valami hasonló utasítást adna neked („Eriggy, ásd már fel ne is Mezopotámiát, de Óbudát!”), mit mondanál neki? Aham, szerintem én is azt. De Ádám és Éva nem mondott ilyet, pedig ők színről-szinre látták Istent, szemtől-szembe beszéltek vele. Mondhatták volna, hogy:
– Izé, urunk, kicsit elméretezted a feladatot, túlságosan marha nagy a munka! Nehogy már ketten egy ilyen bazi területet túrkáljunk! Nézd, mi az Édenben lakunk, nem rabszolgának teremtettél bennünket, ugyebár! 

Nem mondtak ilyet. Arról nem beszélve, hogy az emberre csak a bűnbeesés után hull az átok, hogy a mindennapi kenyeréhez a verejtéke árán jusson hozzá. 

Figyelsz? Ott van Mezopotámia, amit művelnie és őriznie kell, de ehhez egy csepp verejtékének sem kell hullania. Vagyis egyáltalán nem fáradságos egy ekkora terület művelése. 

Hökk! Az meg hogyan lehet? 

Placi barátommal beszélgettünk réges-régen erről. Arra jutottunk, hogy nyilván egészen más fizikai és mentális képességekkel bírt az első pár. Egészen vad dolgok jutottak az eszünkbe: mittomén, gondolatokkal irányították az ásót, vagy nem is kellett az ásó, csak rágondoltak, és forgott kifelé a föld, repkedtek a dugványok a megfelelő helyre... Érted? Milyen király lenne már így dolgozni nap mint nap! Volt olyan munkahelyem, ahol napi szinten másfél-két tonnát is meg kellett mozgatni per fő mindennap. Puszta kézzel!

Mondjuk akkoriban jobban is néztem ki, nyávog is Szerelmetesfeleségtársam: „Összementél, Morzsám, eltűnt a karod, a mellizmod!” Nem is olyan lelkes már irányomban mint tizenöt évvel ezelőtt, de ő mással magyarázza. 

Aztán jött a kérdés: oké, de aztán hová lett ez a tudás? 

Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret... 

(1Móz 3:17–18)

Vagyis Isten megfosztotta a gondolattal földforgatás, dugványozás lehetőségétől az emberpárt. Ezután hullania kell az izzadtságának. Mert eddig nem kellett, miközben felásta Mezopotámiát. Ádám és Éva elvesztettek olyan képességeket, amelyekkel előtte rendelkeztek. 

– Miért? – néztünk egymásra Placi barátommal. Arra jutottunk, hogy azokkal a képességekkel az immár önzésre hajló ember belátható időn belül kiírtotta volna önmagát.

Összefoglalom, és ígérem, itt a teológia vége. Az ember kezdetben egészen más fizikai és mentális képességekkel rendelkezett, mint ami megmaradt számára a bűneset után. Nagy eséllyel ezek a képességek megegyeznek a mai paranormálisnak vett, hitt, tudott képességekkel. Amelyeknek felbukkanása, felszínre kerülése manapság az Ellenség munkája. De ebbe már végképp nem megyek bele. 

A PARNYÁKOK A KÖNYVBEN

Az a nagy helyzet, hogy Simak könyve úgy a felétől izgalmassá válik. S ezáltal ellaposul.

A kezdetben felvetett kérdések a gondolatokkal való űrutazásról, a paraképességek kérdéséről, jó-e és ha igen, miért rossz, hogy vannak, a nagyvállalatok társadalomformáló, -ellenőrző hatalmáról (hol volt még a Facebook, a Google és a többi hasonló cég a könyv első megjelenése idején!), nos, ezek a kérdések mind elsikkadnak az izgalom és a harc hevében. Vagyis ahogyan nőtt az akció, úgy csökkent az érdeklődésem. Mert a probléma leredukálódott arra, hogy Blaine életben marad-e és megmenti-e a parnyákokat a kiírtástól? Minden más kérdésfelvetési lehetőség a háttérbe szorult, elnémult az akció hátterén. 

Az a szerencse, hogy valamiért megmaradt bennem az érdeklődés Simak iránt, és ezzel a könyvvel együtt nem tettem félre A várost is. Mert az mestermű. S amellett ez meg egy nem olvashatatlan, nem unalmas, nem tartalom nélküli, de viszonyításban férc. 

Maecenas, Budapest, 1993, 340 oldal · ISBN: 9637425861 · Fordította: Végh István

4/10

2022 május háromnegyede. Ma megyünk Dunaharasztira egy barátos házaspárhoz. Szoktunk ilyet tenni, ilyenkor ott is alszunk. Már nagyon régen láttuk őket. Egyáltalán nem napi a kapcsolatunk, de mindig várom ezeket a találkozásokat. S erre az egész heti napsütés után ma beborult az idő, fúj a szél, esik az eső. Pedig náluk a kertben ülve az igazi. 

A héten Szami lányom bent volt a munkahelyemen, az idősotthonban. Természetesen úgy, hogy hozta babakocsiban Bogyó unokámat is. Szép, napos idő volt, sokan voltak a kertben, én vonultam fel-, s alá a karomban a csemete hét kilójával, és gyűjtöttem neki az elismeréseket. Igen nagy volt a sikere, bennem meg a büszkeség. A fene se gondolta, hogy ilyen jó nagypapának lenni. Meg apának. 

A Fantasztikus Négyes (a továbbiakban FN) sorozatot Stan Lee találta ki. (A legenda egyik verziója szerint. A másik szerint Jack Kirby. Ki az erősebb kutya?) Ezt a sorozatot is. Illetve az alakjait, az alaptörténeteit. A sorozat első száma 1961-ben jelent meg, azóta pedig folyamatosan. Nem a legsikeresebb Marvel-darab, ám a népszerűsége ennek ellenére töretlen.

Most, hogy írom ezt az értékelést, megpróbáltam felfogni, hogy ki, merre hány méter? Nem sikerült. E kötet előszavában Giovanni „Jo” Gallotta azt írja, hogy 

[...] számomra akkor is az első száz füzet a legkedvesebb, amelyek az úgynevezett Lee-Kirby érát ölelik fel. 
Bár a Fantasztikus Négyes magyarul is megjelent már, de azok közül csak néhány epizódot olvashattunk a Lee-Kirby párostól. 

A Frike Comics ezt az űrt próbálja most betölteni, és éppen ezért tölt el minket büszkeséggel, hogy ti is a keztekben tarhatjátok az első részt a 2021-re tervezett három kötetből, amelyek a 68. számtól kezdve mutatják be ezt a korai időszakot.

Vagyis az első száz volt a meghatározó, ezért elkezdik az eredeti sorozat 68. füzetével a magyar kiadást. :-O Ez a kötet egyébként négy eredeti füzetet foglal magába, a 68–71-et. Minden világos? De jó neked! Vagy én vagyok túlságosan rendszerető. (Ezt pár hónapja itthon is megkaptam: tisztaságmániás vagyok. Azonnal el is engedtem mindent, úgy nagyjából már semmit sem csinálok, engem ugyan ne érjen vád!) 

A megértés hiányában úgy döntöttem, nem akadok fent apróságokon, belevágtam hát az olvasásba. A végeredmény olyan nem is tudom... lett. 

ELSŐ BLIKK

A rajzokkal még nem is lenne bajom. Majd mutatok rá példát. A történet és a megfogalmazása viszont számomra irgalmatlanul és nehezen emészthetőn amerikai. Nézd csak elsőre a borító szövegét: 

A VILÁG LEGNAGYSZERŰBB KÉPREGÉNYE!

SZENZÁCIÓSAN AKCIÓDÚS ÉS KLASSZIKUS KIADÁS!

Aztán találtam ilyet is.  

Hogy miért is Stan Lee és Jack Kirby a képregénytörténelem legelismertebb alkotópárosa? 
Kiderül ebből a Marvel mesterműből!

S ez így, ebben a szellemben minden fejezet elején. 

Értem én, hogy ez a rózsaszínű öntömjén poén, de valahogy nem töröltem a könnyeimet a kacagástól. Egyáltalán nem azért, mert nem akartam szeretni a képregényt. Akartam. (A kezem a szívemen!) Akkor is, ha úgy általában a Marvel-cuccosokat, tudod, én annyira nem... Csak valahogy nem volt őszinte a mosolyom. Lee és Kirby minden bizonnyal azt szerették volna elérni, hogy a történeteket az olvasó egy kicsit tekintse paródiának is, nehogy már komolyan vegye egy kockáját is. Ezt a célt ez a pár szövegbe rejtett kiszólással

Őszintén emeljük a kalapunkat azon olvasók előtt, akik már előre kitalálták, hogy ál-Santini valójában az őrült Alkotó. Azonban a többiek se ostorozzák magukat – ettől a fordulattól még a szerkesztőnek is leesett az álla!

próbálja Lee elérni, de csak olyan kis fejcsóválós mosolyt csalt ki belőlem. Talán mert a paródiához nagyon kevés volt ez a néhány mondat. Ha ez volt a cél, a történetben, illetve a sztorin belüli párbeszédekbe is kellett volna valami fricska, valami ilyesféle kinyújtózás, összekacsintás az olvasóval (nézővel) a történetből. De vagy érzéketlen vagyok, vagy ilyen nincsen. 

Hadd tegyem hozzá azonnal: olvastam véleményeket erről a Frike Comics által kiadott sorozatról. (Jelent meg magyarul nem általuk kiadott FN is, még Stan Lee tollából is. S itt kavarodik be számomra minden. De túllépek rajta.) A vélemények csuda lelkesek voltak. A lényegük, hogy 

1. Technikai szempontból is mennyire csuda profi lett ez a magyar verzió, És csakugyan. 
2. Ez a korai FN még mennyire jó volt, a későbbi történetek ezekhez képest mennyire semmilyenek. Vagyis hasonlóan fogalmaztak mint Giovanni, csak ő udvariasabb volt: nem a minőség későbbi aláhullásával, inkább a nosztalgiával indokolta a vonzódást. 

Ez az első Frike Comics kiadású FN, tehát azonnal és alaposan belevág a történet a sűrejébe. Szemmel látható, olvasható, hogy nem bevezető képsorokkal kezd, hanem valaminek a folytatásával. Egy fél mondattal az első képkocka még utal is az előzményekre. Bár az utalás tényleg csupán utalás, semmi nem derül ki belőle. 

Ha nem olvastam volna utána, én vagyok az az újszülött, akinek a kályhától kellett volna indulnia: fogalmam sem volt, a Négyes mitől olyan, amilyen. Sebaj, ezt pótoltam a neten. De mert kályha, így a fene nagy ellenfelekről se tudtam semmit. Ezt már nem is pótoltam a neten. Annyira nem izgatott. 

A FŐGONOSZ ÉS A BELSŐ ELLENSÉG

Amerikában minden olyan eltúlzott. Ez a történet is. A párbeszédek felületessége, a történet grandiózussága, a lerombolt épület nagysága, a Négyes tulajdonságai, a gonosz tervei is. Minden. (Csak hogy ne vádolj, végletes elfogultsággal, a napokban értékeltem a Fehér lovag című Batman-sztorit. Naggyon tetszett.) 

Az FN jelen története nem komplikált. Van a Főgonosz, aki éles elmével átlátja, hogy minden terve fő ellensége az FN. Ezért elmés tervet eszel ki, hogy meggyengítse a különleges képességekkel megáldott/megvert hőskvartettet. Ennek érdekében felveszi annak a tudósnak az alakját, aki azért érkezik, hogy a kőpasast, Bent visszaváltoztassák emberi formájába. S mert a Főgonosz belepiszkál a visszaváltoztatás folyamatába, Ben ugyanolyan csúf marad, amilyen volt, viszont az FN ellen fordul, fő célpontként Mr. Fantasticot, a gumiembert választja ki. 

 Az FN belső kohéziója tehát megszűnik, Ben, a Lény ellenük harcol. Miközben a Főgonosz sem tétlenkedik. A harc tehát kétfrontos. A rendőrség megpróbálja megállítani Bent, aki jócskán rombol a városon, a többiek próbálják megmenteni, aztán szembeszállnak az időközben a saját alakját visszavevő Főgonosszal. Meg annak hiperképességű gigarobotjával. 

A végeredmény a rengeteg akció után nem lehet kétséges. Hogyan is lehetne az? Minden és mindenki a megfelelő állapotba és helyre kerül. Ebben se meglepetés nincsen, se csalódás nem lehet. 

AMI VAN ÉS AMI NINCSEN

Akció az tényleg van, töméntelen mennyiségben. Szinte más sincsen. A történet is kicsit olyan, mint amikor Pipivel tizen alul a műanyag katonáinkkal játszottunk a csupasz parkettán, építőkockákból építve várat, pueblót, miegymást, és a cselekmény közben improvizáltuk a fröccsöntött harcosok kalandjának a következő részleteit. 

Ha a már említett távolságtartó kiszólások zamatát valahogy belevitték volna a történetbe, közelebb lennék a csettintéshez. Így valahogy nem sok maradt az ujjaim között: a pörgés, a csilivili és az amerikai gigantománia felszínessége és a párbeszédek elképesztő életidegensége. 

Egyvalamit el kell ismernem, és ezt töprengés és gondolkodás nélkül teszem: ha a rajzokat a történettől függetlenül nézem, hogy dinamikusak, és roppant kifejezők. Tényleg. Vagyis a szerzőpárosból nekem Kirby a befutó. Lássunk egy képet róla!

Maradt még néhány képem a képregényből. Meg akarod nézni őket? Tessék!

• 
• 
• 
• 
• 

Vagyis összességében azt mondom, az amerikaiak jócskán lemaradtak az olaszoktól! Mármint a Marvel a Sergio Bonelli Editore-tól. Nem érzem, hogy túlzás lenne az összehasonlítás. Iparkodom szem előtt tartani, hogy a Marvel úttörő volt a szupehősös zsáner kialakulásában, meg azt is, hogy azok a Bonelli-munkák, amiket én olvastam lényegesen később készültek, vagyis korban közelebb vannak hozzánk, ezáltal a mai elvárásoknak sokkal jobban megfelelnek. De ami amott a nosztalgia-faktor, az emitt a történetek és a kifejezésmód minősége. 

Hadd mondjak egy eklatáns példát! Számtalanszor említettem, hogy nem szeretem a horrort, nem bírom a vámpíros dolgokat, az Alkonyat semmilyen szenvelgésével, műkaraktereivel a világból ki tudsz űzni. A Dampyr mégis teljesen lenyűgöz és x számú kötet után sem unom. Vámpíros horror. Vagyis a Bonelli nagyon tud valamit. 

Nem szeretem a szuperhősös dolgokat. Ez a Marvel-klasszikus, ami hű, mennyivel jobb mint az utódai, tökéletesen hidegen hagyott, az egyébként nem rossz képi megfogalmazásában is, a történetében is, a hangulatában pedig végképp. Nem hiszem, hogy ez európai kultúrgőg lenne a részemről. Említettem már a Fehér Lovagot. Azzal együtt, hogy különösebben a Batman-éra sem hoz lázba. De a tragikus sorsú Heath Ledger alakította Joker mindent visz azzal az idegtépő szájnyalogatással. 

A Fehér Lovag facsart-Jokere is telitalálat. Nos, ilyesmi ebben a FN-füzetben nincsen. Túlzott elvárás is vele szemben, hiszen Nolan Batman-je, illetve a Fehér Lovag is sziget a Batman-óceánban. S az is csoda, hogy jómagam beléjük futottam. 

Összegezve a helyzet az, hogy ez a FN-füzet sehol, semmimet nem fogta meg, nem érintett meg, meg sem bizgetett. Megengedem, hogy a hiba az én készülékemben van. De attól még nemhogy az intellektuális szerelem, de a flört szelecskéje sem érintett meg.

 

Frike Comics, Budapest, 2021, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891243 · Fordította: Pusztai Dániel 

3/10

Tegnap írt a Kiadó (nem a Frike, hanem egy egészen másik), hogy kellene a kéziratom nekik, csak bajban vannak az NKA-s támogatás drasztikus csökkenése miatt. Elém tárták, milyen feltételekkel lehet belőle valami. Olyanokkal, hogy inkább le sem írom. Tény, hogy a maguk struktúráját, szerkesztés, tördelés, terjesztés biztosítanák, s ez nem kis érték, nem apró reklámfelület a továbbiakhoz. Még emésztgetek.

 

Clifford D. Simak a sci-fi-irodalom klasszikus korszakának a gyermeke. Kortársa Isaac Asimovnak, Bradburynak, Clarknak. A huszadik század legelején, 1904-ben született, s 1988-ban hagyott itt minket. Közben meg írt. Bár ez magyar nyelven annyira nem nyilvánvaló, mert csupán három önálló kötete jelent meg: a most tárgyalt A város, a Ha megáll az idő és a megtévesztő című és borítójú Az emberfarkas-elv. Illetve elbeszélései antológiákban. A moly.hu szerint ebben a huszonkettőben.

A város című regény tulajdonképpen nem regény. Először nem is eképpen jelent meg, hanem elbeszélések sorozataként. Ám az van, hogy regényként is megállja a helyét. Van néhány csavar az olvasói felhasználásában. Nekikezdhetünk? 

Szerkezet

Könyv a könyvben. Az egyes novellákat összekötőszöveg teszi eggyé. Az összekötő szöveg nem más, mint egy, a novellákat bemutató „szakszöveg”.

Amely szövegnek már a bevezető sorai a megfelelő olvasatra sarkallnak bennünket: megtudjuk, hogy nem novellákat olvasunk, hanem az idők tengerébe vesző mondákat, mítoszokat. Amelyeknek valódi jelentését, mondanivalóját hosszú-hosszú-hosszú ideje kutatják a szakértők, Akik neves személyek, igencsak árulkodó nevekkel.

Az első mondához írt jegyzetből kitűnik, hogy ezen szakértők meglátásai nem simulnak egymásba, Ugry, Kóbor és Phogo nézetei jelentősen eltérnek egymástól mind a szövegek keletkezési idejét illetőn, mind jelentését tekintve. Miközben rengeteg szemantikai kérdőjel akadályozza számukra a könnyű és egyértelmű értelmezést. Mi a csudát jelenthet például az „átokverte kölyke”-kifejezés? Hosszú évek óta törik ezen (is) a fejüket az illetékesek. 

Nem árulok zsákbacicát (ahogy egyébként a könyv sem teszi, hiszen az első mondatával elmondja, amit én itt a sokadikkal): a mondák „mai” olvasói kutyák. Akik a múltba vesző emberi civilizációt szeretnék megfejteni, értelmezni. 

A múltbaveszés igen komoly időtartamot ölel át, s már itt láthatjuk, Simak nem egy bátortalan fickó. A könyvecske nyolc elbeszélése, oppardon, mondája, mítosza, több mint tízezer évet ölel fel. Nem nehéz belátni, hogy ehhez nagyon vékony, s emiatt nem sokat lacafacázhat e tízezer év apró részletei felett. S itt van Simak zsenialitásának az első egyértelmű jele. Olyan pillanatképeket választ ki ebből a tízezer évből, amelyek teljes rá- és átlátást biztosítanak az olvasó számára, hogy megértse, mi történt a Földön, a Földdel. 

S amit kapunk, az bizony, barátaim, kerek egész. Simaknak sikerül a lehetetlen. Úgy, hogy nem válik sem felületessé, sem összefüggéstelenné. A könyv a könyvben barkácsolása teljesen koherenciában olvad eggyé a kaleidoszkóp-szerű szerkezettel. Hasonló ötletből, ötletekből mások simán univerzumot faragtak, évtizedeken átívelő munkássággal, tizesével írva az azzal foglalkozó köteteket. Simak legyintett az egészre, és mindent belepakolt egyetlen csoffadt kis könyvbe. A teremburáját néki! 

Azért azt, mert az univerzum, amit kitalált annyira összetett, annyira szerteágazó, annyira egyben levő, annyira sziporka-dús, annyira átgondolt, hogy valóban kitelt volna belőle sokkal több könyv is. Erre ő fogja magát, és hagyja a fészkesbe az egészet, neki így, egyszerien kerek A város története. 

A város története

Iparkodok a poénok, a cselekmény előretudása nélkül beszámolni arról, mi is ez az egész. 

Az emberiség felfedezi a boldogság egyéni és közösségi titkát. Csak éppen ennek érdekében szükségszerű számára feladnia az emberi mivoltát. Mindenféle szempontból. Ó, és el kell hagynia a Földet is. Ezáltal a bolygó jócskán és felettébb kiürül.

Ám nem tökéletesen, nem megy el mindenki. S ezzel veszi kezdetét az összetettség.

Van egy család, a Websterek, akiknek a vérvonala végigkíséri az emberiség történelmét, akik ott vannak minden jelentős állomásnál, történésnél, és akiknek a neve az utolsó ember eltűnése után felváltja az ember kifejezést. A felegyenesedett, kezét használó kétlábút az utána következő bolygólakók nemes egyszerűséggel webstereknek hívják. 

Az egyik webster értelmessé teszi a kutyákat, képessé teszi őket a beszédre, az olvasásra. (Vö.: Ugry, Kóbor és Phogo.) 

A Földön élnek mutánsok, akiknek a képességeivel a többség képtelen volt megbarátkozni. A mutánsok emiatt elzárkóztak, elkülönültek, kiváltak, semmi kapcsolatuk nincsen az emberiség többi részével. 

Az emberi faj elfogyása után a kutyák feletti ellenőrzést, a fejlődésük terelgetését robotok végzik. Amiknek van egy külön kasztja, a vadrobotok. A kutyák útontartása felett egy sok-sokezer éves robot foglalkozik. Jenkins-nek hívják. 

A kutyák más állatfajok websterizálásával is foglalkozni kezdenek, és véget vetnek a húsevésnek, tiltott dolog az élet elvétele. A felszínen ez tökéletesen működik is. De a vér nem válik vízzé... „Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát?” – kérdezi a Biblia (Jer 13:23). 

S az egészet csakis Jenkins, a robot látja át. Akinek szembe kell néznie a hangyák civilizációjának, evolúciójának a rohamos fejlődésével is. 

Hangulat, mondanivaló

A könyv nagyon kellemesen, egyáltalán nem csepegősen szentimentális. Nem nagyon tud más lenni, hiszen civilizációk elmúlásával, felemelkedésével foglalkozik. S miközben szentimentális a civilizációk elmúlása miatt, ott van ráadásnak Jenkins szomorkás magánya a múló időben. S a felismerés, hogy az erőszak valahogy, valamiért szervesen és elválaszthatatlanul hozzátartozik ehhez a bolygóhoz. 

S persze a kutyák kiokosítása adja a metafizikus létértelmezés egzisztenciális kapargatását is. Nem fájdalmas bonyolultsággal, csak kellemes kérdésfelvetéssel. Honnan jöttünk, hová tartunk? Akár emberek vagyunk, akár kutyák, akár akármik. S mi a célja a létezésünknek? Ha nem maradunk, akik voltunk, ha átalakulunk, önmagunk vagyunk-e még, s ha nem, az feltétlenül önfeladás-e, vagy mindössze a változás, a fejlődés lehetősége? Feltétlenül rossz, negatív dolog-e az önazonosság átalakulása, a mássá levés? 

Ahogy most leírtam ezeket a mondatokat, valahogy eszembe jutott a P. Mobil-koncert, ahol két hete jártunk. A Móóóbil számára az önazonosság, a változásban való változatlanság maga az identitás. Ha a változásban változik a lényeg, azt önfeladásnak tartja. A mozgás szükségszerű, ami statikus, az elvetendő, de a leglényegnek mindenképpen ugyanannak kell maradnia. Nem lehet két életed, s a leglényeg változása egy másik élet. 

De ismétlem, Simak nem rágja szájba a kérdéseket. Ezek csak úgy felmerülnek. Anélkül, hogy Simak felmerítené őket. Olvasóként vagy töprengesz rajtuk, vagy hagyod a fenébe az egész egzisztenciális, metafizikus nyavalygást, és csak simán élvezed a sztorit, amit írókám a kezedbe nyomott, és csont nélkül meg lehet ezt tenni. 

Ha nem lenne félrevezető a hasonlítgatás, azt mondanám, Ray Bradbury. Mármint A város az ő írásaira hasonlít. S Bradburyről azt mondtam egy hekyen, hogy író, aki sci-fit ír, és nem sci-fi író. Bradbury szövegei irodalmi szövegek. Szép irodalmi szövegek. S Simak könyve hajazik rá. De egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy valami klónt vagy plagizátort olvasok. Úgy gondolom, egyértelmű a dicséret. 

Borító-morgás a magyar kiadások indokán

Nincsen baj a magyar kiadásokkal. A magyar kiadások úgy vackok, ahogyan vannak. Ha kinyitod a könyveket, a szöveggel foglalkozol. Azzal nincsen baj. De semmi. Ilyen szempontból a rendszerváltás előtti könyvkiadás nagyon rendben volt. A második kiadása is '91-es, az addig meglevő struktúrák nem hullottak még teljesen széjjel. Arról nem beszélve, hogy a kiadója a Móra volt. Vagyis a szöveggondozás mint olyan még teljesen ismert fogalom volt. (S a Móránál, meg a régi, nagyoknál maradt is.)

De borítók, testvérem, hát az mindkét magyar kiadás esetében bekakkantás! Egymás mellé teszem őket, nézz és láss! Nem csúnya egyik sem. De mindkettő úgy baromság, ahogyan van. Ezzel nem kispályáztak a könyvek tervezői. 

Az első borító szép, hangulatos, stílusos, kétségtelenül művészi. Korga György követte el. Akinek vagy simán felhasználták egy meglevő festményét, vagy legyintett a könyv elolvasására és festett valamit, ami sci-fi-szerű. T-rex nincsen a történetben, búra van, de az annyira mellékszál, hogy tökéletesen indokolatlan a borítón szerepeltetni. Minden más, amit látunk, jól néz ki, de nincsen jelentősége, indifferens, történetidegen. 

A második borító realisztikusabb, mint Korga szürrealista munkája. Nem tudom, ki követte el, nincsen a birtokomban ebből a kiadásból kötet. Tök jól néz ki a borító, de pont nincs összefüggése a könyv tartalmával, akár az előző kiadás borítójának. Ahogy az azon szereplő T-rexnek, úgy az ezen szereplő, kétlábra emelkedett gigatobzoskának sincsen köze Simak A város című könyvéhez. Nincsen a könyvben tobzoska sem, sehány lábon, vadászva, nem vadászva, sehogy. Pláne nem úgy, hogy a háttérben két bolygó is ott zöldlik. Mondtam: a Földön vagyunk. Amikor meg más bolygón, egy elbeszélésnyi időre, akkor meg ott nincsen kutya. Ja, meg tobzoska sem. Minden más stimmol, pajtáskám! 

Fel nem érhetem ésszel, tudással, hogyan születnek ezek a borítók! Jó lesz a parasztnak, vagy milyen indokok, érvek szólnak mellette. Netán ingyenesen jutottak a kiadók a képekhez, s a költség megtakarítás a fő szempont? Az ördög tudja. Egy a lényeg: a magyar borítókat felejtsd el teljesen!

Összegereblyézem a lényeget

Ez egy piszok jó könyv! Nagyívű, ám nem elkapkodott történet, amely izgalmas is tud lenni, meg elfondolkodtató, meg szép is. 

Ha nem lenne tökéletesen félrevezető és degradáló Simakra nézve, azt mondanám, hogy Bradbury finom pasztellje keveredik benne Asimov részletekből összeálló nagyívűségével. De közben meg egyik sem, csak simán Clifford D. Simak A város című könyve. A sommás jelző kimaradt: felettébb pompás. Felettébb pompás könyve. 

S akkor elárulok egy titkot. A várost most olvastam. A Ha megáll az idő című könyvét előtte. Annak az alapötletét igen jónak találtam, haladtam is vele, de ezt add össze, nincsen egy hete, hogy elolvastam, és rendben közben átment a kezemen A város is, meg olvastam mást is, meg tegnap azért Toma barátom kertipartiján, amin az 55. évét ünnepeltük fogyott sör is, tátratea is, pálinka is rendesen, Szerelmetesfeleségtársam folyamatosan táplált, hogy valami szilárd is legyen bennem, szóval ez is volt, de képtelen vagyok csípőből felidézni, mi is lett a sztori vége. Meg az is volt vele a bajom, hogy mása sincsen, csak sztorija. Nem úgy mint A városnak.

Aminek van sztorija, hangulata, szépsége és mondanivalója. Meg úgy gondolom, bennem való maradandósága.  

 *

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1970, 272 oldal · puhatáblás · Fordította: Kuczka Péter

10/10

2022 május közepe. Mint írtam, a körülöttem levő történések legfontosabbja a tegnapi kertiparti volt, több tanulsággal. Például azzal, hogyan veszhet el valaki többször tíz ember között a hétköznapokban, miközben mindenki kedveli, de végső soron senkire nem számíthat. Meg azzal, hogy az alkohol mennyire le tudja rombolni a méltóságot. Meg azzal, hogy az élni akarás mekkora erő még akkor is, ha az orvosok már kukáznának (nagyon drukkkolok neked, Gábor!). Meg azzal, hogy basszus, néma gyereknek anyja sem, igaz lehetőség sem volt rá, de most, hosszú-hosszú évek után végre megmondtam egy hatalmas pasasnak, hogy az egész ordenáré nagy társaságból ő az, akiről simán el tudnám képzelni, hogy a barátom legyen, de ha egyszer nem, akkor nem, bármikor hívtam, jobbára fel sem vette a telefont, alig jött valahová, hogy nyomd teherbe! S ezzel annyira betaláltam nála, hogy még éjfél felé, amikor már nagyon nem volt szomjas, akkor is úgy búcsúzott tőlem, hogy ezzel nagyon-nagyon meghatottam. Én meg mondtam neki, hogy szarok a meghatottságodra, a barátságodról beszélek. Átölelt. Akkora ember, hogy nagyjából a nyaklánc-medál lettem az ölelésében. 

Friedrich Glauser 

1896-ban született és 1938-ban halt meg. Halálnak semmi köze az évszám körüli világpolitikához. Agyi infarktus okozta a halálát. Svájcban irodalmi díjat neveztek el róla, amelyet krimiszerzők kapnak meg.  

Vagyis olybá tűnik, Glausert ugyancsak megbecsülik a hazájában. 

A kép ne tévesszen meg: az az idill, ami sugárzik róla, csalóka. Glauser nyughatatlan, békétlen, zűrös pasas volt. Az ópium szó mond valamit?

A szerzőről a könyv fordítója, Szalai Lajos írt egy rövid, de nagyon informatív előszót. Az elolvasása javallott, bár a szerző egyáltalán nem lesz általa szívcsücsökké. Bár kétségtelen, hogy nem is neki kell szimpatikussá lennie, hanem annak, amit alkotott. 

Éppen ezért furcsa (vagy nem is annyira?). hogy Studer őrmester alakja mennyire és milyen alapvetőn más, mint amilyen a szerző volt. (Nem tudom, véletlen-e, a szöveg sugallata, de ha megnézed a könyv borítóján a rajzot, az bizony eléggé hajadzik az alábbi filmábrázolásra. Ha jól figyeltem, a szöveg maximum a szívart állítja. A többi sugallat.) 

Heinrich Gretler, mint Studer őrmester egy 1939-es feldolgozásban.
Glauser műveit még hét alkalommal vitték filmre azóta, utoljára 2001-ben.

A krimikről és a bűnről

Az ember végső soron a Föld bármely részén csontugyanolyan, bármilyen színű a bőre és bármilyen vágású a szeme.

Ez a felismerés számomra nagyon csüggesztő volt. Mármint annak belátása, hogy bármilyen korról, bármely földrajzi helyről, az emberi nem bármelyik fajtájáról legyen szó, tulajdonképpen minden variáció egy témára. Nincs és nem volt még olyan kultúra, amelynek az emberei nem pont olyanok lettek volna mint a ma embere. Kicsinyes, önző, kapzsi, szívtelen, Vagy ahogyan a Biblia mondja: bűnös. 

Az is kétségtelen, hogy Tolsztoj meglátása örökérvényű: 

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Vagyis bár mindenki boldog akar lenni, a boldogság, kívülről nézve (és ez a kívülről nagyon hangsúlyos) csuda unalmas.

Nagyjából senki nem vágyik a konfliktusokra, a nézeteltérésekre, a fizikai összetűzésre, a fájdalomra, a háborúra, ám ha az irodalom vagy a filmművészet csak boldog élethelyzeteket mutatna, ugyan ki olvasna vagy nézne filmeket, színdarabokat? (A képzőművészet más tészta.)

Az összes irodalmi mű, az összes film arról szól, hogy valaki, valakik így vagy úgy, keresik a boldogságot. Ami mást és mást jelenthet nekik, szabadságot, jóllakást, még több pénzt, harmonikus kapcsolatot, az igazság megtalálását, az akadályok elhárítását, satöbbi-satöbbi. S amikor megtalálják, ott a történet vége. Jobbára. Arcok összebújnak, kamera a premier plánból távolít, a háttérben megy le a Nap a tenger mögött, The End. A boldogság után nincs mit mondani. Hacsak a konfliktus, a tragédia nem utána következik be: a család idilli életét mondjuk kettétöri egy váratlan baleset, ami elviszi az édesanyát és a kisebbik gyereket, akivel éppen oviba ment. De ebben az esetben sem a harmóniáról szól a történet, hanem a harmónia megszűnéséről, az egyensúly felborulásáról.  

Na! Tehát a krimik minden esetben egy felfokozott harmóniavesztéssel foglalkoznak: valaki elveszi másvalaki életét, egy harmadik valaki pedig a rejtély nyomába ered, hogy a másvalaki miért tette, amit tett, és egyáltalán ki lehet ő? Amikor ez kiderül, végetér a krimi. 

Miért izgalmas mindannyiunk számára egy ilyen ezer formában, unalomig ismételt, ismert, látott, hallott formula? Miért nézünk, olvasunk újra és újra krimit, amikor úgyis tudjuk, hogy a sablon minden esetben úgyis ugyanaz: érdek, ellenérdek, indulat vagy hideg fejű terv, hogy az érdek érvényesüljön, az élet szentségét is felülírja ez az érdek, halál, nyomozása annak, hogy milyen érdek útjában állt az elhunyt személye, és kinek az érdeke érvényesülhetett a halála által? Minél csavarosabban titkolja az érdekeit és az érdek végett végrehajtott tetteit a másvalaki, annál érdekesebb, titokzatosabb a tett, s annál izgalmasabb a nyomozás. 

A helyzet az, hogy tulajdonképpen bármelyikünk lehet valaki, aki útjában áll másvalakinek. Egyfelől. Másfelől pedig alapvetően mindannyiunkban benne él az igazságra, az igazságosságra való vágyakozás: derüljön csak ki, kicsoda másvalaki, és nyerje el a jogos büntetését!

(S persze, ha nem gyilkosságról van szó hanem arról, hogy mennyit lógtam ma a munkaidőmben, mennyi adót nem vallottam, nem fizettem be, hogyan éltem vissza mások erőforrásaival, mit és mennyit loptam, csaltam, hazudtam, azt persze viszonyítani, arányítani, kicsinyíteni szoktuk: a céges kocsi saját célú használata azért mégsem gyilkosság! S bár valóban nem, mindez mégiscsak önszerencsen-mosdatás.)

Úgy nagyjából ezért szeretjük a krimiket és felturbózott változatukat az akciófilmeket. 

Studer és a közeg közege

Talán Az erőd filmváltozata volt az első olyan művészeti élmény, ami kiváncsivá és érzékennyé tett a zárt térben, zárt közösségben játszódó művek iránt. A második, hasonló élmény A bunker című magyar sorozat volt. Mindkettő simán vállalható és nézhető a mai napig. 

Számomra ebbe a kategóriába, zárt tér, zárt közösség, simán beleférnek a vidéki városkákban, falvakban játszódó történetek. Legyen az bármelyik Don Camillo történet vagy a Csokoládé, de akár az Easttowni rejtélyek is remek darab. Nem mindegyik ugyanúgy, de jellegében mégis. 

Valószínűleg azért van bennem érdeklődés az ilyen művek iránt, mert izgalmasabbá, személyesebbé teszik a szereplők reakcióit, motivációit. Nem az elidegenedésről szólnak, ahogyan a nagyvárosban a tömegben eltűnő, feloldódó, semmivé levő alakoké, hanem éppen a személyességről, a jelenlétről egymás életében. Még akkor is, ha ez a személyesség, ez a jelenlét a gyarlóságban, a titkokban, a kicsinyességben nyilvánul meg. Mert a zárt közösségekben előbb-utóbb mindenki tud mindent a másikról. Egymás kölcsönös ismerete, a közös titkok miatt a helyi közösség összezár. Vagy éppen gyűlölködővé lesz. 

Az őrmester most visszaemlékezett egy régi jó barátjára, kivel Párizsban dolgozott együtt. […]
– Studer (ő így mondta: Sztüdér), hidd el nekem: inkább tíz városi gyilkossági ügy, mint egy vidéki. Vidéken, egy faluban, nos, ott az emberek úgy össze vannak gabalyodva egymással, hogy mint a bogáncsok, mindegyiknek van valami takargatnivalója…. Semmit, de semmit nem tudsz meg tőlük. Míg egy városban… Istenkém, hát persze, veszélyesebb, de egyből kiismered a fickókat, fecsegnek, elkottyantják magukat… De vidéken! Isten óvjon bennünket a vidéki gyilkossági ügyektől…

(121.)

Viszont a művésznek, az írónak, a rendezőnek, nagyon kell ismernie az összezárt közösségek tagjait, különben nem lesz érdekes, amit mondani akarnak. Ha a karakterek csak egymásra dobált jellemfecnik, a konfliktusaik sem válnak élővé. Márpedig az ilyen történeteknek a szíve-lelke a jellemekből adódó konfliktus. 

A Studer őrmester egy kis faluban játszódik. Ahol, ugye, mindenki ismer mindenkit, mindenki tud vagy tudni vél a másik viselt dolgairól. Csak a faluba érkező Studer őrmester nem. 

Önmagában a kiindulási alap nagyon érdekes. Az erdőben találnak egy holttestet, akit hátulról lőttek le. Mivel falu, zárt közösség, mindenki ismer mindenkit, igen hamar azonosítják a hullát. És bizonyos adatok birtokában nagyon hamar elfogják a tettest is. Studer tartóztatja le, mert kiküldik, hogy megtegye. Addig semmi köze nem volt az esethez. 

De Studerben bizonyos tények miatt kétség támad, hogy valóban a letartóztatott fiatalember követte-e el a gyilkosságot. Innen indul a cselekmény, ami, ugye, maga a nyomozás. Studer feketén kezd el nyomozni, mert rajta kívül mindenki számára egyértelmű, hogy ez egy lezárt ügy. 

Studer, a nyomozó és a regény egésze

Minden jól megalkotott nyomozónak vannak nagyon sajátos, jellegzetes, csak rá jellemző motívumai. Éppen ezektől a motívumoktól, sajátosságoktól lesz érdekes az olvasók számára a személye. Sherlock Holmes-t csak felöltőben, pipával tudjuk elképzelni. Ő az igen apró részletek nyomozója. Miss Marple az idős, nagymama-típusú nyomozó, aki éles eszével leli meg az összefüggéseket. A belga Poirot mindig skatulyából huzták ki, finnyás, a bajsza hercigen fésült, olajozott. Colombo hadnagy slampos, lassú, a feleségéről mesél, van egy vadászkutyája, elmaradhatatlan a ballonja és folyton töpreng, vissza-visszatér apróságokra, vagy Kojak tarkopasz feje, és az arra rímelő gömbölyű nyalókája... És így tovább. 

Studer lassú. És végtelenül empatikus. Számára a gyanúsított is ember, mély empátiával közelít mindenkihez. A külsejéről alig tudunk meg valamit, egyetlen külső jellemzője a Brissago szívar, amit szív. 

Az emberekhez való viszonyulása sokkal fontosabb mint a szivarja. Nem nekem, hanem a történet szempontjából. Azért kezd el nyomozni, mert nagyon szimpatikus számára a gyilkossággal gyanúsított fiatalember, és megérzés alapján, amit később a tények természetesen igazolnak, elképzelhetetlennek tartja, hogy ő követte volna el a gyilkosságot. 

A történetvezetés kicsit sem kapkod. Studer egyáltalán nem akcióhős. Sőt, nem is hős. Simán rokona lehetne Polt felügyelőnek (ő, ugye, Komanek alakja) és „a” Brennernek, Haas nyomozójának. Mindkettejüket, mármint az írókat a bejegyzés elején említettem. Studer tehát ugyanilyen mindennapi alak, teljesen belevész a svájci nyugalomba. 

Studer tehát nyomozni kezd, és amibe belekezdett, be is fejezi. Amit már az elején tudhatunk, nem a fiatalember a gyilkos. Csitt, többet egy szót sem a lényegi tartalomról, mert az nagy genyóság lenne, különösen egy krimi esetében. 

De valamit el kell mondanom! Azon kívül, hogy nagy izgalomra ne számítsunk, még csak briliáns csavarokra se.  Mert a Studer nem ilyen. Bár érni fog meglepetés, de nem hengerel le. Különösebb társadalomkritikát sem leltem a könyvben. Lehet, hogy a svájciak a fenti keretes részben írtak miatt nem is mernek kritikusak lenni? 

A könyv ennek ellenére mégsem unalmas, mégis mindvégig leköt. Bár kétségtelenül figyelni kell, hogy ne tévedjünk el a német nevek és tulajdonosaik között. De ez sem vészes ám, éppen csak megemlítem. 

Nekem különösen a hétköznapisága tetszett. Éppen a csavarok, a körömrágós izgalom hiánya. Az, hogy akár itt és most is történhetne, ami történik. Az, hogy Studer voltaképpen lehetne egy pasas innen a házból, akivel összefutok az Aldiban vagy aki leül mellém a park padjára egy utolsó esti szivart elszívni. 

S bár én roppant hálás krimiközönség vagyok, mert soha rá nem jövök, ki a tettes, sem olvasás, sem filmnézés közben, de úgy vélem, a bonyolítás közben találni véltem egy kis logikátlanságot. Ha te is megtaláltad, írj, beszéljük meg! Viszont ez megtalálni vélt történetvezetési fiaskó szemernyit se rettent el attól, hogy a sorozat többi kötetével is megismerkedjek. 

 Napkút, Budapest, 2009, 254 oldal · ISBN: 9789632630939 · Fordította: Szalai Lajos

7/10

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

 2022 májusának második hétvégéje. Megint olyan kis itthonülősre sikerült, csak tegnap mentünk le a Római térre a Synthesisbe meginni néhány csuda finom kézműves sört. (Barátom, sütötökös sör! Amennyire őrültségnek hangzik, annyira finom volt. Meg banános búzasör. Nekem egy kicsit édes, de nagyon finom volt az is. Meg a lezáró lagersörük is.) 

Olyan jó néha így semmit sem tenni, csak lenni, úgy általában, meg egymásnak, élvezni a létezést, és gyönyörködni Szerelmetesfeleségtársamban. Meg olvasni. Meg írni. Lenni. 

 

A koncert.hu-n is megjelent a bejegyzés, bár ott csak a  könyvekről van szó.

Egy koncert, egy könyv

és rock and roll!

Teljesen ártatlan vagyok! Hiába is próbálnak ijesztegetni! (Nem jó, ez Bikini, nem Móóóbil.)

Eszemben sem volt így összehozni a dolgokat, de nem is tudtam volna, mert amikor a könyvet kivettem a könyvtárból (bár nem ezt akartam, hanem a Kaptafát), Szerelmetesfeleségtársam még nem találta meg a hírt, mert nem találhatta, hogy az idei „szélsőjobbosnácifasiszta” majálison, amire rendre, minden évben kimegyünk, idén a P. Mobil lesz az egyik meghívott zenekar.

Szóval a könyv úgy másfél hónapja nálam van, a Mi Hazánk pedig csak kábé két hete hirdette meg a Hajógyári-szigetre a majálist a koncerttel. 

Én meg, túl mindkettőn, gondoltam, olyan leszek mint egy utószabólegényke: kettőt egy csapásra! A koncertet is, meg a könyvet is. Ha már P. Mobil, és ebben a formában úgyis „egy helyre megy”. 

Tehát akkor: 

  P. Mobil koncert, 2022. május 1., Hajógyári-sziget, a Mi Hazánk majálisa  

  &  

  Hagedűs István: Mobilógia – Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad  

Nem nagyon írtam még saját magamról ezen a blogom [ :-)))) ], gondoltam, most megpróbálom (hátha elfogadja a közönség), hogy viszek egy csipetnyi személyességet is a tények közé. 

Az úgy volt a P. Mobillal, hogy amikor megjelent az a kislemez a Kétforintos dallal és a Menj tovább! -bal, azonnal  lecsaptam rá. Tizenegy éves voltam. Fogalmam sincsen, honnan hallottam, miben olvastam róluk, de a kislemez állon vágott, és a hatás ma is tart.

Amikor egy év múlva kijött a második kislemez, a Formai 1-gyel és az Utolsó cigarettával, már rutinosan vettem meg, a tetszési index nem változott. 80'-ban Miskolc és a Csizma az asztalon volt a harmadik kislemezük. A három kislemez együtt már majdnem egy nagy. 

A három kislemez után a '81-ben megjelent nagylemez, a Mobilizmo annyira nem tetszett. Nem nem tetszett, hanem annyira nem tetszett, mint a három kislemez. Valahogy annyira nem voltak döngölősek a nótái. Előzmény nélkül nagyon tetszett volna az LP.

Ráadásul bár nagyon szerettem Tunyó (Tunyogi Péter) hangját is, de Vikidál az „a” Vikidál volt. (Akinek a nevét nem hittem el, amikor először hallottam, mert, ugye, Viki... S milyen idegen hangzású név már ez egy pasasnak, aki ránézésre, kapásból honfoglaláskori időutazó?)

A P. Mobil dalokkal zeneileg soha nem volt semmi bajom. Klassz hard rock a javából. A szövegekkel nem tudtam igazából mit kezdeni. Egyfelől volt bennük spiritusz, de valahogy hiányzott belőle az a csettintésre késztető plusz. Miközben a zenekar tartóoszlopa, motorja, agytrösztje, mindene (csak zenésze nem; bár kongázni állítólag tud), Schuster Lóránt a színpadon meg nagyon ott volt. Volt áthallás a szövegekben, de nem annyi, mint például a coclista rendszer másik két, fekete bárány-zenekarában, a HBB és a Beatrice szövegeiben. 

Másfelől néha valahogy túl egyszerűnek tűntek ezek a szövegek. Akkor is, ha egyáltalán nem voltak közhelyesek és semmitmondók. 

Azonban mit tudtam még akkor, hogy miről szól a műfaj egyik legnagyobbja, a Smoke on the Water... Úgy semmiről: kigyulladt egy kaszinó a Genfi-tó partján, ezért füst szállt a víz felett. 

S ha már szövegeknél tartunk, akkor lássuk csak a kétoldalas könyv B-oldalát!

Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad

Eredetileg az egyes fejezetek egy weboldalon jelentek meg, amely azóta sajnos lehúzta a rolót. Az egyes fejezetek egy-egy P. Mobil nótáról szólnak. Ha jól számolom, harmincnyolcról. 

Betekintést kapunk a dalok születésébe, az első elhangzás körülményeibe, ha felidézhető, megtudjuk, mely felállás játszotta, hol, mikor, hányszor rögzítették lemezre, milyen kötelező szertartások fűződnek hozzá, ha egyáltalán, kik voltak a szerzőik. Ilyesféle adatokat kapunk. Meg persze arról is vastagon van szó, folyik a találgatás, hogy a fellelhető bootleg felvételeken egyáltalán ki zenélte el a nótát? Mert ugye ez nem mindig teljesen egyértelmű, sőt. 

Az írások nagyon érdekesek. Tényleg. A fejezetek sorrendjének a tematikáját fel nem foghatom, mert nem találtam ilyet. Simán lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de nekem olyan kis ahogy jön, úgy puffannak tűnik az egymásutániság. Ami nem baj, csak nem mindig jó. Egy kronológiát követő sorrend sokkal szerencsésebb lett volna. Vagy alfabetikus: akkor már érthető a kronológiai ugrálás. 

Ami viszont nekem nagyon hiányzott: a szövegek elemzése. Van szó a szövegek változásáról, változatairól, méghozzá igen részletesen. De nagyon kevés hangsúly van a jelentésükön. Illetve azon, fontosak-e, miért fontosak, mit jelentenek, jelentenek-e valamit? Ahogy nyilván annak is van oka, hogy miért pont ezeket a számokat válogatta be a harmincnyolcba? 

Az is tény, hogy a zenekar egész munkásságára tekintettel volt és a szemezgetés minden korszakukat érinti. 

Ezek ellenére Andrássy Bálint elképesztő munkát végzett amikor megírta a dalok történetét, kalap le, meghajlás! Már csak azért is, mert valóban tengernyi háttérinfót is meglelhet a szövegben az érdeklődő olvasó/rajongó. Bár az utóbbi valószínűleg úgyis tudja. De az elsőnek, ha érdeklődő típus, felettébb érdekes, én mondom neked. 

Különösen nagy hasznos böngésznivaló a részletes diszkográfia a könyv végén. Végre kezdtem átlátni a tengernyi koncertlemezt, és a megjelenések miértjét. Ebben egyébként a forgatókönyv másik fele, a Schuster-interjú is nagyon sokat segít. 

Hegedűs István: Mobilógia

Ahogy mondtam, interjú. Hosszú. Viszonylag összeszedett. De egy pillanatig sem unalmas. Miközben lekötött, amit Lóri a Móóóbilról mesélt, mindvégig azt próbáltam összerakni magamban, milyen ember is ez a Schuster Lóránt? (Ő maga azt mondja ebben az interjúban, hogy az általam eredetileg keresett Kaptafa című könyvben jobban kicsomagolta a személyiségét, na ez egy teljes kibontakozás.)

Nem tudom, sikerült-e? Mármint Lórit megfejtenem. Összbenyomásom persze lett, és nagyjából lefedte, amit eddig is sejteni véltem. 

Lóránt szókimondó. Nem lacafacázik egy pillanatig sem. Akkor sem, ha a szakmáról van szó, de akkor sem, ha a zenekar volt tagjairól.

Tapasztalatom szerint a szókimondó emberek nem annyira kedvesek azoknak, akikről a szókimondó kimondja a szót. Pedig lehet, fáj a szókimondás, de gyógyíthatja a kapcsolatot, önismeretre késztethet. Mármint ha valóban szókimondás és nem csupán beszólogatás. 

Hogy Schuster melyik, igazából nem tudtam eldönteni. Leginkább is-is. De inkább szókimondónak tűnik. S nem csupán azért, hogy védjem az olvasmányélményemet.

Az viszont mindenképpen kiderül hogy számára a P. Mobil az élet. Nem egy adott formációja, hanem a zenekar mint olyan. Ennek érdekében simán kihajított bárkit a zenekarból. A maguk helyén klasszisokat is. Emiatt azonban több esetben a padlóról kellett felállítania a bandát. S rendre sikerrel tette. 

Mindvégig azon gondolkodtam, hogy miért volt évtizedekig átjáróház a P. Mobil? (2009 óta viszonylag stabil a formáció.) A könyv állítja: állítólag úgy száz ember fordult meg az együttesben. Nekem túlzónak tűnik a szám, de ki vagyok én, hogy megítéljem. Mindenesetre tény, a fluktuáció hatalmas. Ám emellett a tény is tény: a Mobilosok, a közönség kitartott a Mobil mellett a tengernyi tagcsere, újjáalakulás ellenére. 

Szóval Schuster személyisége... Miközben róla gondolkodom, abban egészen biztos vagyok, hogy maga Schuster egy mozdulattal félretolná a töprengésemet, és maga helyett a Móóóbilra mutatna, hogy kapjak már helyértékre, és a lényeggel foglalkozzak. Én meg vitatkozom vele, hogy mi a lényeg? Mert persze a Móóóbil. De mitől Móóóóbil, a Móóóbil, ha nem tőle?

Vissza az interjúhoz. Van koncepciója és íve. Schuster jól mesél, nem beszél félre. A kérdező Hegedűs István pedig felkészült, tájékozott. Ezáltal ketten képesek felidézni a P. Mobil egész történetét, a kezdetektől a könyv kiadásáig. Az általánostól a bosszantó, dühítő, szívmelengető, értetlenkedést kiváltó, lelkesítő, stb. részletekig. 

A P. Mobil története a magyar rock története, nem csupán egy zenekaré. Sőt, bizonyos értelemben korrajz is. 

Koncert a Hajógyári-szigeten, 2022. május 1. 

A magyar szélsőjobbnak titulált (megérne egy bejegyzést, de itt és most ez nagyon messzire vezetne) két párt, a Jobbik és annak totális balos fordulata, ennek következtében széthullása után a Mi Hazánk hosszú évek óta minden évben majálist tart a Hajógyári-szigeten. Az eseményre természetesen minden évben meghívtak zenekarokat is. Járt itt például az Ismerős Arcok, a Lord, a Kárpátia, a Pokolgép, a Kormorán, az Egészséges Fejbőr, a Nemzeti Hang, a Hungarica, a Romantikus Erőszak. Akik hirtelen az eszembe jutottak. 

Szintén plusz bejegyzést kívánna a rock-popzene és a politika viszonya a magyar viszonyok között. Különös tekintettel például arra, hogy Schuster MIÉP-es korszaka miatt hárman hagyták el a zekekart, és többen elfordultak tőle. Egy sor kérdés feltehető lenne, minden oldalról- Még az a politika oldaláról is. Sőt, általánosan is: a kultúrának valóban feltétlenül semlegesnek kell-e lennie, illetve létezik-e egyáltalán a semlegesség? Van-e világnézetnélküli ember? Egyértelmű politikai állásfoglalás-e  egy ilyen majálison való részvétel? S ha igen, akkor miért csak a jobboldali rendezvények szereplőire nézve dehoneszteló a fellépés vállalása? De ebbe most, bár csábító, mégsem megyek bele. 

Idén a Romer és a P. Mobil volt a fő attrakció. Az utóbbit még Tunyogi Péterrel láttam utoljára színpadon. Tehát nem éppen friss az élmény. Sok minden történt a világban azóta. A P. Mobilban is. Van azonban, ami állandó. A P. Mobilban Schuster. Aki nélkül nem lenne P. Mobil. (Ez még akkor is igaz, ha történetesen ezen a koncerten egy térdműtétje miatt nem tudott itt lenni. Úgy, hogy mégis itt volt.)

Ez a P. Mobil persze nem az a P. Mobil. (S persze még az is kérdés, melyik az az, a Vikidálos, a Tunyós, és melyik Tunyós? Hagyjuk...!) A jelenlegi, teszem hozzá, a vadonatfriss dobos kivételével hosszú évek óta stabil felállás a következő: Sárvári Vilmos (gitár), Baranyi László (ének, gitár), Tarnai Dániel (basszusgitár, ének), Szabó Péter (billentyűs hangszerek), Gulyás Máté (dob). 

Amit azonnal tisztázni kell: a P. Mobil nem csupán nosztalgiazenekar. (Ez egyébként ugyanúgy igaz az utódzenekaraira is.) Rendre készítenek új albumokat is. Alkotnak. S az új dalokat játszák a koncerteken is. Nézd csak meg, miket játszottak a Hajcsin: klatty. A tizenkilenc dalból négy ennek a formációnak a dala. Három szerzemény pedig cover (feldolgozás) volt. Tény, hogy a többi elhagyhatatlan régi nóta. 

A koncert időben kezdődött. Mármint a megadott időben. A színpadkép csontegyszerű volt: színpad, Mi Hazánkos háttérvászon, néhány teljesen felesleges lámpa. Slussz. Mondjuk Lóri a könyvben ki is emeli, hogy sohasem kaptak rá a technika-függő látványosságokra, jobbára maradtak az egyszerű színpadképnél. Na, az itt is megvolt. 

Schuster nem tudott itt lenni ezen a koncerten egy térdműtétje miatt. A beszólásait (amik, a könyvből tudhatjuk, jobbára nem is spontánok, hanem tervezettek; kivéve, amikor nem) produkálta a zenekar. A performanszait persze nem, ahhoz túl sok hangszer volt a kezükben. 

Ahogy megszólaltak az kétségtelenül P. Mobil volt. Mindenestül a helyén volt minden. Számomra a legfurcsább az volt, hogy Baranyi hangját teljesen simán, már az első dalban el tudtam fogadni. Pedig nem lehet semmi az elődök után színpadra lépni. (Jó, nem most tette először, 2008 óta a Móóóbil tagja, s az tesók között is tizennégy év.)  Egyszerűen profi a fickó. S bár nem ő kommunikált a közönséggel, ezt Schuster híján Sárvári mint rangidős vállalta fel (vagy ragadta magához), mégis az egész jelenség csont nélkül szimpatikus volt. 

A viking tipusú basszeros, Tarnai Péter látványilag simán passzol Baranyihoz, játékában pedig az együttes muzsikájához. (Ő 2009 óta tag.) Amikor a konszolidált dizájnú billentyűs Szabó Péter elengedte magát, akkor is tökéletesen rendben volt minden. Rock and roll! 

A csuda se tudta, hogy a dobos, Gulyás Máté idei friss hús a bandában. Fel semmiképpen nem tűnt. 

Nagyon általános dolgokat mondok. Vegyük személyesebbre! Valahol a Főnix éjszakája közben kapcsolódtam be igazán. A dalt mindig nagyon szerettem. S úgy szólalt meg itt is, ahogyan hallani akartam. S onnantól teljesen ott voltam a zenével. Még azokkal a dalokkal is, amiket nem ismertem. Aztán jött az Ismerős Arcok dalának a csoda remekül sikerült feldolgozása is. Meg az Oh Yeah. Meg A zöld, a bíbor és a fekete. (Amiről Schuster nem győzi hangsúlyozni, hogy nem a saját számuk.) Utolsó cigaretta, Menj tovább. No, meg a Kopaszkutya. 

Ezeréves dalok. De mondom, a koncert mégsem nosztalgiabuli volt. 

Körülöttem Mobil-pólók tömkelege. Szinte idegen anyagnak éreztem magamat a fekete pólómban, kék felirat: Power Industrial, amit minden különösebb megfontolás nélkül húztam otthon magamra. Tény, hogy a körülöttem állók között az életkoromat tekintve viszont simán el tudtam vegyülni. Semmi erőszakos őrület nem tombolt, sör a kézben. önfeledt, egytől-egyig ismert dal a szájon, lány a nyakban (életkort tekintve vér szerinti, nem kiszemelt), Móóóbil!

A parvonalnál más volt a helyzet. Szerelmetesfeleségtársam az idén első ízben nyáriul tűző Nap elől kimenekült az árnyékba. A koncert végén mondta: 
– Volt itt egy sehányéves kislány, fejből nyomta A zöld, a bíbor és a feketét. Nagyon élvezte. 
Erre mondják, hogy a P. Mobil kortalan zenekarrá lett? 
– És te, kedvesM?
– Tulajdonképpen tök jó volt! A Kopaszkutyánál gondolkodtam, hogy odamegyek hozzád. Kopasz. Kutya. Érted?
(Mert hogy Morzsa kettőnk között a becenevem.) Meg az Ötvenéves férfiról is eszembe jutottál. Adta magát. 
Kár. hogy az Asszonyt akarok nem volt a setlistben, tudtam volna válaszolni SzFT-nek. Így dal nélkül akarom őt. 

• 
• 
• 

 

A kötet szerzői szociológusok. Mielőtt a fejedhez kapnál, elmondom, hogy ez bizonyos szempontból nagyon jót tesz a kötetnek. (Bizonyosból meg nem, de azt konklúzióként a végére hagyom.)

Bradley Campbell és Jason Manning

Mindketten tanítanak. PhD képesítéssel. A PhD a latin Philosophiæ Doctor (a filozófia tanítója) kifejezés rövidítése. Campbellt a Kaliforniai Állami Egyetemen, Manning-et a Nyugat-virginiai Egyetem alkalmazza. 

A CÍM ÉS A KÉP

Tényleg lelkes vagyok a kötet külső megjelenése miatt. Azért, mert mindent kifejez, amiről a könyv szól. A magyar kiadás külső megjelenése sokkal kifejezőbb mint az eredetié. Sietek mondani: a borítóterv készítőjét Albert Annának hívják. Nagy dicséret és taps neki! Hip-hip...

A fő alak a dühös csecsemő. A bal keze, és szigorúan a bal (!) a magasban. Az arca végtelenül elszánt, sem kétség, sem szánalom nincsen rajta. Csak düh. Nagyon akar valamit. A kézmozdulata jól ismert gesztus: az erő és a haragos szimpátia valami mellett. A tüntetők mozdulata. Jelzése annak, hogy akinek a keze a levegőben, most még csak figyelmeztet, de ha nem érvényesül, ami ellen tüntet lehet ebből még komoly pittyputty is. 

De nézzük csak: babáról van szó. Akinek, ugye, még a térkoordinációja sem biztos. Hát még az erkölcsi érzéke. Aki még szavakkal is csak igen nehézkesen fejezi ki magát, mert nehézséget jelent mind a beszédszerveinek, mind az értelmi képességeinek a választékos, kulturált megfogalmazás.

De haragudni azt tud. S nézd, csak: meztelen. Vagyis sebezhető, védtelen, megalázott. Azért is, mert még állni sem tud. Csak támaszkodva tartja meg önnön súlyát, akkor sem egyenes derékkal, mindössze ülve, a jobb kezére támaszkodva. Miközben a jobb a harcoló kéz. Illetve ha üres, akkor a béke keze. 

És pelenka van a csecsemőn. Mert még becsinál. Nem szobatiszta. Pelenka nélkül veszélyes lenne szabadon engedni, mert tócsákat és potyogtatásokat hagyna maga mögött ez a valamiért nagyon határozottan kiálló... ööö... kiülő csecsemő.

Kell a pelenka, mert olyan kis besz@rós. Áldozat. A még meg nem világosodott világ áldozata. Azé a világé, amely fogalmazni sem tud szofisztikáltan, nemhogy viselkedni. A dühös csecsemő permanens veszélyben, támadások özönében éli a törékeny kis életét. 

Mögötte bankók lebegnek. Vajon milyen összefüggés van a csecsemőnk és a pénzvilág között? Nem kell nagyon szuszakolni a jelentést: a pénz a világ ura, a hatalom jelképe és eszköze. A hatalomnak valamiért nagy szüksége van a mi kis csecsemőnkre. 

Aztán, nézd csak, a háttér zöld! 

A zöld a természet színe. Ez szimbolizálja a fejlődést, a harmóniát, a szemtelenséget, és a termékenységet. Erős érzelmi összefüggés van a zöld szín és a biztonság között.

A sötétzöldet rendszerint a pénzzel társítják.

A zöldnek nagyszerű nyugtató ereje van. A legpihentetőbb szín az emberi szem számára; javítja a látványt. A zöld állandóságot és állóképességet sugalmaz.

Néha a zöld a tapasztalat hiányát fejezi ki, a példa kedvéért: a kezdőket gyakran zöldfülűnek szoktuk nevezni.

A címertanban a zölddel, a fejlődést és a reményt tüntethetjük fel.

A zöld ellentéte a pirosnak, biztonsági eszközöknél; például ez a színe a szabad átkelésnek az úttesten.

Zöldet a biztonság feltüntetésére használják, végül is gyógyszereken és orvosi termékeken láthatjuk.

A zöld közvetlenül kapcsolódik a természethez, tehát tudod használni a »zöld« termékek hirdetéséhez.

A matt, sötétzöldről általában a pénzre, az anyagi világra, a bankokra és a Wall Street-re asszociálunk.

A sötétzöldről a becsvágyra, a kapzsiságra és a féltékenységre gondolunk.

A zöldessárga a betegségre, a gyávaságra, a viszályra és a féltékenységre utal.

A moszatzöldről(Aqua) az érzelmi gyógyításra és a védelemre gondolunk.

Az olivazöld (?) a hagyományos színe a békének (Greenpeace).

– mondja a Poligont oldala

S végül a cím: Az áldozatkultúra sikertörténete. Áldozatkultúra. Az áldozat ártatlan. Ártatlanul pusztul valami kegyetlen külső hatás miatt. Elnyomják, megölik, személyek, körülmények, a társadalom vagy a természet erői. Nem tehet semmiről, védekezésre képtelen, az erő, amivel szemben áll, nem hagy neki semmi menekülési útvonalat. 

De az áldozatlétnek immár kultúrája van. 

kultúra (főnév)

Szellemi értékek összessége; egy közösség, társadalom életmódja, életfelfogása, szokásai, a hétköznapi munkájában alkalmazott módszerek, műszaki és tudományos ismeretek együttesen.

Vagyis az áldozatlét határozza meg a teljes létezésüket ezeknek a maguk alá csináló, magatehetetlen, folyamatosan a függő, állandó védelmet, gondoskodást igénylő csecsemőknek, akik képtelenek megállni a saját lábukon, élni, szervezni, irányítani az életüket. 

S ez a magatehetetlen csecsemő, aki képes volt kultúrát csinálni a félelméből, a gyengeségéből, az állandó függéséből, minden gyengesége és sebezhetősége ellenére mindezt olyan ügyesen képviselte, az áldozati státuszát olyan frappánsan állandósította, hogy sikertörténet lett a magatehetetlenségéből. 

S akkor még csupán a borítóra néztünk rá...

DE VOLTAKÉPPEN MI A CSUDÁRÓL IS BESZÉLÜNK? 

Itt jön első ízben a képbe, hogy a szerzők szociológusok. Akik a társadalmi mozgások, az interperszonális közösségi kapcsolatok mozgásának az érzékeltetésére fogalmakat is alkotnak. Szerzőink például azt mondják, az utóbbi időkig (értsd: úgy a kilencvenes évekig) a nyugati kultúra becsületkultúra volt. A jobboldal fő eszméje ma is, hogy becsületkultúrában él. 

Mi ez a becsületkultúra? Az eddig megszokott rend. Az, hogy az ember kiáll a maga becsületéért. Hogy a becsület a legértékesebb jellemzőnk. Mert benne van minden. Akinek becsülete van, mindene van. A becsület nem csupán horizontális kérdés, hanem jócskán vertikális is: nem áll meg ott, hogy önmagát a másik emberhez viszonyítsa, viszonyítási pontja emberen túli, metafizikus. 

A becsületkultúra irányítása alatt élők kiállnak önmagukért, asszonyaikért, szeretteikért. A becsületkultúra patriarchális gondolkodással bír. Egyenes gerinc, erő, tisztaság, önfelvállalás, akár magányos harcok árán is. 

Ezzel szemben a méltóságkultúra, az áldozatok hivatkozási alapja az emberi méltóság megvédését hangsúlyozza. Nem annyira önnön erejére támaszkodik, mintsem az őt körülvevő társadalomra, a törvény erejére (ha nincs ilyen, kikényszeríti), a külső hatalomra, Nem büszke a saját erejére, mert olyan nincsen neki. A méltóságkultúra embere számára a becsület nem érték, a méltóságot tekinti mindenekfelettinek. Jobbára a kisebbségek, az egyre szaporodó másságok méltóságát. 

A méltóságkultúra számára a fehér faj és annak kultúrája a világ minden bajának a fő okozója. (Vö. Emberi jogok a nép ellen és Csaknem tökéletes bűnös) 

A méltóságkultúra ereje az elnyomottságban, a veszélyeztetettségben, a kisebbségi létben van. Az előző bekezdésben citált Csaknem tökéletes bűnös a fehér elnyomó erejére és hajlandóságára összpontosított. Ez a könyv az általa elnyomottakra.

AZ ÁLDOZATKULTÚRA ESZKÖZTÁRA

Az erő a gyengeségben, a védekezésképtelenségben van. Mármint elvileg. Mert a helyzet az, hogy a gyenge és védtelen szereplők simán alkalmaznak verbális és fizikai erőszakot is a nekik antipatikus ellenfeleikkel szemben. 

Induljunk el a kályhától. Az áldozatkultúra rendszere és jelenségei alapvetően az amerikai egyetemekhez köthetők. Ám, teszem hozzá gyorsan, a jelenség már teljes erejében megfigyelhető a nyugati feketékkel (figyeled, hogy nem mertem leírni a néger szót, holott antropológiai szempontból a feketék a negroid-típushoz tartoznak?) és Kelet-Európában a romákkal (itt meg a cigány szót kerülöm, azt csak ők használhatják) kapcsolatos hozzájuk állásban. Amit a fent jelzett szóhasználat-változás is ékesen jelez. S az áldozatiság nem kevésbé egyértelmű jelzése az ikonikussá vált mondat: „Csak azé', mer' cigány vagyok?”

Szóval az amerikai egyetemek. Ahonnan a jövő értelmisége, az ország, az intézmények, az irányítók, a vállalatvezetők kikerülnek majd. Az első, nagyobb port felverő incidens a Yale-en történt. Már ettől megáll az ész. Egy, a Halloween-nal kapcsolatos nyilatkozat és levélváltással kapcsolatban robbant ki a botrány. Az egyetem egy nyílt levélben kérte a diákokat, hogy olyan jelmezeket vegyenek fel, amelyekkel nem sértenek meg másokat. Néhány diák jelezte, hogy túlzásnak tartják ezt a levelet. Az intézmény egyik vezetője, akinek nem csupán az oktatás, hanem a diákok mindennapi csipcsupjának az intézése is a feladatköre volt, képviselte a nézetüket, és kifejtette: „Ha nem tetszik valakinek a jelmeze, ne nézz oda, vagy mondd meg neki, hogy ez téged bánt. Beszéljetek egymással. A szólásszabadság és a tolerancia egy szabad és nyílt társadalom alapvető részei” 

Hiszed vagy sem, de ebből lett a botrány. 

Ugyanis a mai amerikai egyetemeken a bármilyen érzékenység megsértésének az elkerülése a legfontosabb, mindent felülíró szempont. Akkor is, ha e követelmények megvalósítása már több mint abszurd. Három fő eszköz áll a diákok rendelkezésére a védelemben: 

A MIKROAGRESSZIÓ ELKERÜLÉSE. A mikroagresszió az a nem tudatos sértés, amely mögött nincsen ugyan rossz szándék, de összegyűlve mégis komoly frusztrációt, összességében később komoly lelki sérülést képes okozni. Mondják, akik hisznek benne. Mondok rá példát! Ha egy amerikai ázsiaitól megkérdezed, honnan érkezett, az mikroagresszió. Azért az, mert a kérdéssel érzékeltetem, hogy ő szemmel láthatón másmilyen. Ha indián ruhát veszel fel, az mikroagresszió, mert kisajátítod a kultúrájukat, így megsérted őket.

Ahogyan az édeslányom mondaná: „Agyfasz!” Mert innentől bármi és akármi sértéssé válhat. De tényleg bármi!

A SOKKFIGYELMEZTETÉSEK (TRIGGER WARNING) SZÜKSÉGESSÉGE. Ez se semmi, kapaszkodj meg! A dolog arról szól, hogy valamilyen traumát átélt személyt mindenképpen szükséges figyelmeztetni, ha a társaságában a traumájával kapcsolatos dolog szóba, képbe, akárhová kerül. Egyfelől, ugye, honnan a halálból tudhatja bárki, hogy a csoportba, ahová belépett, kit, milyen trauma ért? Másfelől, ha az általános traumákra feliratokkal, bármivel figyelmeztetnek is, mindig lehet egy olyan, amire nem gondoltak. Harmadfelől az már micsoda, hogy szexuális zaklatást, nemi erőszakot átélt jogászhölgyek nem voltak hajlandók a szexuális zaklatással és a nemi erőszakot taglaló jogi szövegekkel foglalkozni, mert az traumatizálja őket. 

Gyakorlatilag sokkfigyelmeztetés kerülhet az egész életre, mert bárkiben, bármi kiválthat negatív tapasztalattal kapcsolatos traumatikus emlékeket. Tudod mit mondanak, ha valaki leesett a lóról, és félni kezd az állattól! Igen: üljön vissza rá. Nem, nyilván nem azt mondom, hogy egy szexuális erőszak alanya újra erőszakoltassa meg magát. Ne csináld már! Amikor visszaülök a lóra, szembenézek az egyébként jogos félelemmel. 

De ezt figyeld! 

»Ovidius Átváltozásai [...] mint oly sok más szöveg a nyugati kánonban [...] nyugtalanító és durva  részleteket tartalmaz, amelyek marginalizálják a diákidentitásokat a tanteremben« – írta az a négy hallgató, akik tagjai voltak a Columbia Multikulturális Ügyek Tanácsadó Testületének. »Ezeket a szövegeket, amelyek a kirekesztés és az elnyomás történeteit tartalmazzák, nehéz lehet olvasni és tárgyalni, ha valaki túlélő, színes bőrű személy, vagy alacsony jövedelmi háttérrel rendelkezik.«

127.

Folytassam vagy elég ennyi, hogy elég legyen, s már kezded sejteni, miről van szó? 

A VÉDETT TEREK (SAFE SPACE) NÉLKÜLÖZHETETLENSÉGE. Ez volt az a pont, ahol felröhögtem. Érzéketlen, pszichopata, bántalmazó tuskó vagyok.

A védett terek szobák, kényelmes fotelokkal, puffokkal, babzsákokkal berendezve, ahol cuki kiskutyák vannak, cicás videókat vetítenek, színezőkönyvek vannak az asztalokon... 

A szobák arra szolgálnak, hogy ha valamelyik diákot felzaklatta valami vagy valaki, legyen olyan hely, ahol biztos lehet abban, ott nem érheti bántódás, nem lesz kitéve további zaklatásoknak, traumáknak, mikroagressziónak.

De védett tér lehet bizonyos rasszokhoz tartozók közös helyisége, ahová más nem léphet be csak az adott rasszhoz tartozó személy.

Fontos: a rasszok megkülönböztetése csak akkor rasszizmus, amikor fehér ember zárna ki közös terekből más bőrszínű egyéneket. Ha nem fehér követi el a rasszok megkülönböztetését egy adott térben, akkor az védett tér. 

Emlékszel, mit szokott mondani az édeslányom? Egyetemeken vagyunk ám még mindig, nem bölcsiben vagy oviban! Legalábbis ezt gondolnánk az egyetem szóról. De nincsen így. 

AZ ÁLDOZATKULTÚRA VALÓSZÍNŰ KÖVETKEZMÉNYEI

MIMÓZÁÉK LELKE. Mindennek egyik legelső következménye, hogy az áldozatkultúra tevőleges hívei és alkalmazói érinthetetlen, mimózaemberekké válnak. Akik magától értetődőn jelentgetik fel a nekik nem tetszőket minden apró szirszarért.

Ha jól belegondolsz, a mimózaság miatt, amit a felsőfokú oktatás is megerősített bennünk, a kampuszról kijőve úgy hókon nyomja őket a valóság, hogy attól koldulnak! A kinti élet a benti érintésmentességes hiszti lehetőségét bizony nem fogja produkálni a számukra. 

Arról nem beszélve, hogy a mimózaság alapélménnyé tétele remek alap a konfliktusok, vagyis a frusztráció permanenssé tételéhez. Ahelyett, hogy a nagyvonalúságot, az elnézést és a megbocsátást gyakorolnák. Ezek a jövő-értelmisége ifjak arra álltak rá, hogy keressék, kutassák, büntessék a konfliktust. Ezáltal prímán összehozzák a McCarthy-éra légkörét. Ha nem tudod, mi az, gondolj, a coclista-rendszer házmesteres feljelentgetős hangulatára, amikor mindenki figyelt mindenkit. (Teszem hozzá: tiszta Svájc! Erről máskor már hosszan írtam, most nem megyek bele. Legyen elég annyi, hogy a svájci pedantéria alapját a fenéket a rend és a tisztaság belső igénye: fosnak egymástól és a büntetésektől.)

A VITA- ÉS A PÁRBESZÉD-KULTÚRA VISZONYLAG GYORS MEGGYILKOLÁSA. A vita jó dolog. Élénkíti a szellemet, új szempontokat ad, az álláspontjaink átgondolására, megvédésére vagy éppen revideálására késztet. Amikor aktív, hithű keresztény voltam, kerestem az olyan könyveket, amelyek kritikusan álltak a szívemcsücske közösség tanaihoz, gyakorlatához. Találtam ilyet, fel is borultam tőle, majd hosszas töprengés, gyötrődés, kutakodás után megtaláltam a választ a felborogató kérdésre. De ismerve magamat, ha nem találom meg, simán váltani tudtam volna, mert váltani kellett volna. Na, jó, nem simán, de megtettem volna. Ahogyan fel is adtam a közösségben a szolgálataimat, amikor meghasonlottam önmagamban Isten munkamódszereivel. 

A könyv nem egy példát idéz, miképpen reagált a jövő értelmisége, amikor olyan személyekkel, nézetekkel találkozott, amelyekről tudta, hogy belső konfliktusa támadhat ha foglalkozik velük. 

1. Elmenekült a védett térbe kutyust simogatni, cicás videót nézni és képeket színezgetni. Gondolom, hüvelykujj-cumiva is nyugtatták magukat, ahogy az feltétlenül szükséges.
2. Követelte a nézet, eszme, idea, kritika, egyszerűen a más gondolkodás eltávolítását az egyetemről. A legtöbbször sikerrel. 
3. Erőszakot alkalmazott az előadókkal, az egyetem vezetésével szemben. Simán. Volt eset, hogy úgy kellett kimenekíteni a kampuszról az általában jobb oldali előadót. Azért alkalmazta az erőszakot, mert képtelen volt elviselni, hogy valaki szellemi erőszakot alkalmaz a gondolatai felett. Értsd: felhívja a figyelmet a gondolkodása hibás elemeire, ellentmondásaira, a figyelmébe ajánl ignorált tényeket, összefüggéseket. S hogy ez meg ne történhessen, azért alkalmaztak fizikai erőszakot. Mond az a szó valamit, hogy inkvizíció? 

Kell mondanom, mire jut a struccmadár, amikor a veszély láttán a homokba dugja a fejét, és a marha nagy teste, meg ott marad védtelenül, parlagon? Ja, bizony, úgy-úgy! S újra mondom, mi most a jövő értelmiségéről, országvezetőiről beszélgetünk. (Egyelőre még nem Magyarországéról.)

S ez az értelmiség nem képes elviselni, ha személyek, nézetek megzavarják, megbolygatják azt, amiben hisz, amit követni akar. 

Ezzel a véglettel, szerencsére, még sok baloldali politikus sem ért egyet. Például Barack Obama, még elnök korában figyelmeztette mimózáékat, hogy a vita megerősít. Akkor is, ha kiderül, igazuk van, akkor is, ha kiderül, nincsen. A gondokodásmentesség, a kötelező, ellenvélemény nélküli egyenszemlélet nem vezet sehová. 

Ezt már csak én mondom: gyakorlatilag diktatúra. Fasizmus. Kommunizmus. 

Úgy nagyjából ez a könyv lényege. Nagyon érdekes, nagyon elszomorító, nagyon figyelemfelkeltő. És sokkal kultúráltabb, mint én vagyok. Meg sokkal több mindenről beszél, mint amit én most megemlítettem. 

435

oldal a könyv. Nyilván nem csak arról beszél, amiről én. Furcsa is lenne. Sokkal több szemszögből néz a kérdésre. S nem olyan acsarogva, cinikusan, ahogyan én tettem. Mondom, szociológusok a szerzők. Deklaráltan nem kritizálni akarják a jelenségeket, hanem bemutatni. Mármint ennek a könyvnek a szerzői. (Ezt egyébként nem sikerült nekik teljesen elhinnem, de lehet, csak azért, mert akkora humbug ez az egész, annyira agyamentség, hogy egy másodpercig nem vagyok képes belátni, hogy értelmes, felnőtt emberek komolyan tudják venni. 

Az a tény, hogy a könyv ilyen vastag, felveti a kérdést, hogy vajon megéri-e ennyit olvasni erről a témáról. Vagy szükséges hozzá jókora adag ideológiai mazochizmus is? 

Az utóbbi nem. Viszont kétségtelen, hogy voltak számomra a téma szempontjából üresjáratok a szövegben. Például a szociológiáról szóló, engem kevésbé érdeklő fejezet. Nem mondom, hogy érdektelen volt, de nem kötött le különösebben. S miközben bele-beleolvasva nagyjából átlapoztam a szövegrészt, azon gondolkodtam, hogy ha én, akit érdekelnek a mai liberalizmus felvetései átlapozom, mit tesz az, aki csak ismerkedik a kérdéssel? A kérdés költői. 

De az fakad belőle, hogy a két szerző olyan alaposan körbejárta az alapkérdést, hogy a végeredmény túl sok lett. Egyáltalán nem vész el a bábák közt az áldozatkultúra kérdése, de néha a rengeteg szoknya, fejkendő, konty el-eltakarja. 

Amikor nem, az viszont csuda érdekes. Felháborító. Elkeserítő. Elképesztő. Mondtam már, hogy meghülyült a világ? Vesd tekinteted a jövő puhány, puding, elkényeztetett, túlérzékeny értelmiségére, és rájössz!

 7/10

Századvég, Budapest, 2021, 436 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164781

2022 május eleje. A hétvégén Hajógyári-szigeten majális volt, ahogy szokott. Most a P. Mobilra mentünk ki. Jó volt! A Nap meg úgy sütött, hogy Szerelmetesfeleségtársam a színpad elől bemenekült az árnyékba. 
Tegnap rosszul lett egy közvetlen sofőrkolleginám. Amikor ő magától száll ki a buliból, akkor tényleg baj van. Még nem tudjuk, pontosan mi is van vele, de aggódunk érte. 

Isaac Asimov

első regénye, az Én, a robot 1950-ben jelent meg. (Tudtad, hogy a robot szót Karel ​Čapek írta le első ízben, a R. U. R. című drámájában? Magyarul megjelent önállóan is, illetve a Három színmű című kötetben.) Az istenek is... című regénye 1972-ben látott napvilágot. Ha jól számolom, a tizenkilencedik regénye volt. Vagyis jócskán a klasszikus Én, a robot, és az Alapítvány-trilógia megjelenése után.

Lássuk tehát, mit mond az a több mint árulkodó fülszöveg erről a regényről!

A cselekmények helyszínei

A fantasztikus történet a 21. században játszódik. Egy földi laboratóriumban plutónium 186-ot találnak. Csakhogy ilyen izotóp egyszerűen nem létezhet a Földön, csakis egy másik univerzumból származhat….

Észszerűség és szűk látókörű ostobaság, felelősségérzet és féktelen önzés, szerelem és hiúság harcol egymással a regény három helyszínén: a Földön, a paralények világában és az emberiség által immár benépesített Holdon. A tét a Naprendszer és az emberi civilizáció fönnmaradása…

Ezt mondja, s a kötet, minő fordulat, bár láthattunk már karón fülszöveget, csakugyan erről szól. 

A másik univerzum alatt most nem az annyira divatos párhuzamost kell érteni. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy amott egy alternatív Földön írogat az alternatív Mohabácsi, egy alternatív kaszásdűlői panel harmadik emeletén, alternatív Spock' Beard-öt hallgatva, egy alternatív HP laptopon, várva, hogy az alternatív Szerelemtesfeleségtársa hazaérkezzen a társasház képviseletéről, ahová az alternatív Mohabácsi elfelejtett bemenni ügyintézni hazafelé, mert alternatív útvonalat választott. Mondom, egyáltalán nincsen erről szó.  

A másik univerzum alatt ebben az esetben egy alapvetően más univerzumot kell érteni, amely a miénk mellett létezik. A könyvben parauniverzumnak hívják. Teljesen más tulajdonságokkal bír, mint ez a miénk. Ahogy erre a fülszöveg is utal. Ennek megfelelően az élőlényei (akikre a fülszöveg szintén hivatkozik) is teljesen mások. [Ha elfelejteném, szólj rám, hogy később erről mondjak valamit!] 

A fülszövegben olvasható plutónium-186 kapcsán az okosok leleményesen csatornát képeznek a két univerzum között. Illetve ez annyiban igaz, hogy a parauniverzum tudósai teszik ezt, ők az okosok, a földiek csak kullognak utánuk. A csatorna egyfajta energia-átfolyó-rendszer lesz a két univerzum között. Ingyen, tisztán. Csak éppen nem mellékhatások nélkül... A két univerzum energiája helyet cserél, és mindkettő lassú pusztulásnak indul miatta. Aztán lehet, hogy nem is olyan lassúnak... Na, innen a könyv fejezeteiből összeadódó pesszimista cím alapvető mondanivalója.

Amik az univerzumokban történnek 1. – A Föld

Az első fejezet földi történései ismerősek lehetnek a mindennapjainkból is. A felelőtlenségi áthallás, egyfelől természetes, másfelől mára nem nagy könyvötlet. De ne legyünk igaztalanok, kezeljük a dolgoka a maguk helyén és idejében! Akkor és ott ez a mondanivaló helyénvaló volt. Persze voltaképpen ma is az, csak már nem újdonság. Annyiféleképpen halunk meg mind, hogy válogathatunk a pusztulás fajtái között. Most éppen a harmadik világháború fog elpusztítani, mert a gazember, tömeggyilkos Putyin lerohanta az ártatlan, demokratikus kis Ukrajnácskát, és ha az atomháború őszig nem következik be [most április legvége van], akkor ősszel egy brutálpusztító új vírus érkezik, prófétálta a jövőlátó virológus: Bill Gates. Szóval nekünk mindenképpen annyi. A vicc az, hogy ez sajnos nem vicc. Ehhez képest a Nap felrobbanása felér egy humánus természeti eutanáziával.

Az ingyenes, korlátlanul rendelkezésre álló energia mindent visz. Az, hogy pusztulással járhat, senkit sem érdekel.

A tudóst sem, akinek a nevéhez az energiaszivattyú kötődik, az egyébként zölden gondolkodó médiaembert sem, mert nem látja a módszer ellene szóló bizonyítékok súlyát, így a téma felvállalása nem biztos, hogy növelné a népszerűségét. Meg úgy nagyjából senkit sem érdekel a két univerzum összekapcsolódásnak a pusztulással járó következménye, a pozitívumai teljesen elmossák a veszélyeit. Különösen úgy, hogy mindössze egy feltételezésekre alapozott elmélet szól csak ellene. 

Még akkor sem lesz nyilvánvalóvá a veszély, amikor a másik univerzumból is üzenet érkezik: amott is katasztrófától tartanak.

Amik az univerzumokban történnek 2. – Odaát

A második fejezetet az odaát, a túlsó univerzumban történtek töltik ki.

Amott alapvetően kétféle életforma létezik: a szilárdak és a képlékeny testűek. Túlságosan sokat egyik csoportról sem tudunk meg, mégis rengeteget. Ha jól emlékszem, Farkas Henrik írja a Fantasztikus természetrajz című könyvében, hogy a sci-fi írók, ha értelmes életformáról van szó, mennyire nem képesek elszakadni az ember alakjától. (Hogy de, arra Lem a legjobb, bár nem éppen sűrű példa, ő többször is megtette.) Az ábrázolt lények, bármennyire is térnek el az embertől, végső soron mégis mindig humaniodok. Ha elsőre nem is tűnnek annak. Van fejük, kezük, szájuk, hanggal kommunikálnak, helyet változtatnak, társadalmakban élnek, utódot nemzenek, és így tovább. 

Asimov ennél kreatívabb. Meg mégsem. A parauniverzum lakóinak a fizikai alakjáról szinte semmit nem tudunk meg. A szinte viszont rengeteg. [Már nem kell szólnod, itt jön, amire odafent utaltam, hogy szólj, ha elfelejteném.]

Az odaáti lényekek két alapvető csoportja van: a keményanyagúak és a... izé, gázneműek?... képlékenyek? Szóval azok, akiknek voltaképpen nincsen meghatározott alakjuk, és simán be tudnak menni például a sziklába. 

A két csoport pontos státuszáról, a társadalom felépítésének a miértjéről, hogyanjáról Asimov nem mond túl sokat, de az nagyon érdekes. A keményanyagúak pesztrálkodnak a kicsit gyermeteg lágyanyagúak felett. Ők az értelmiség, a hatalom. Azt, hogy milyen is pontosan a kemény anyaguk formája, nem tudjuk meg. A nemiségükről szó sem esik, olyan, mintha csak férfiak lennének. (Vagy én vagyok túl maszkulin, hímsoviniszta.) A keményanyagúak elkülönülve élnek a lágyanyagúaktól. A területük nem elzárt terület, de a lágyak nem nagyon lépnek... mennek... járnak... izé, fordulnak meg arrafelé. A keményanyagúak a lágyaknál csak akkor, ha beszélnivalójuk van. 

A lágyak háromneműek. Miközben kettő. Vagy ki tudja? S Asimov miközben elengedi a fantáziáját, mégis bebizonyítja, hogy Farkas Henriknek igaza van: nem képes nem emberben gondolkodni. Ez korántsem hiba, mindössze érdekesség. 

A három csoport: az értelem-apa, a szülő-apa és az érzelem-anya. A gyermeket a két apa nemzi egymással, de az anya kapcsolja össze kettejüket, nélküle nincsen meghitt, katartikus nemzőkapcsolat. Az anya egyfajta kapcsolati lakmuszpapír, katalizátor. Petróleummal átitatott gyújtós a tábortűzhöz. 

Az értelem-apa gondolkodik, keményanyagúak valamennyire oktatják, beavatják a dolgaikba. A másik kettő nemnek nem feladata a tudás. 

A három nemnek egyetlen feladata van: az utódok létrehozása. Három utódé: egy érzelem-apáé, egy szülő-apáé és egy anyáé. 

A háttérről nagyjából ennyit tudunk meg. A többi történés. Aminek a lényege, hogy egy lágyanya értelem-apaként kezd gondolkodni, és felismeri, hogy a két univerzum közötti elektronszivattyú bár mindkét oldalra végzetes hatású, de a túloldalra nézve (emberek) sokkal veszélyesebb, gyorsabb lefolyású lesz a tragédia: felrobban a napjuk. Megpróbál kommunikálni. S rájön, hogy a keményanyagúakat nem érdekli a túloldal sorsa, ők csupán a kapott energiával törődnek. Az istenek is... 

Amik az univerzumokban történnek 3. – A Hold

A harmadik rész az ember által kolonizált Holdon játszódik. A lényege, egy, az első részben említésre került tudós bebizonyítja, hogy az első rész felvetése (mind meghalunk): igaz. Akkor is, ha a tragédiáig meglehetősen jól élünk. Lehet észbe kapni, hogy a kényelmes életről vagy az életről mondunk le. 

Merre hány óra?

Bár a Molyon nagyjából általános a lelkesedés a könyv iránt. Az olvasók el- és felismerik a gyengeségeit (az első rész szárazsága, a második rész nemeinek a puszta kifordítása, megtartva a hímsoviniszta gondolkodásmódot [egy nő nem gondolkodik, mindössze tenyészkanca, stb.] a harmadik rész történeti aránytalanságai), és elismerik az erényeit (a középső rész fantáziája, az ebből fakadó érdekessége). Nem is vitatkozom velük. Kinek a pap, kinek a neje. 

Nem mondom én, hogy nem jó ez a könyv, miért mondanám? Csak annyit mondhatok, hogy nem jó ez a könyv. Félre ne érts, azt sem mondom, hogy rossz. Az élet nem fekete-fehér. Ezen a bolygón megvan a szürke ötven árnyalata. (Mert a második rész, a parauniverzumos nagy része a Mások nemi életéről szól. A harmadik pedig a holdi emberek gátlásvesztéséről. Ami leginkább a szemérmetlen nudizmusokban nyilvánul meg.)

A könyv története voltaképpen egyszerű: zöldtörténet, katasztrófatörténet, mindelpusztulunk-történet. A megjelenésének ideje a nyugati társadalmakban általánosan és általában a jólét, a felemelkedés, a gazdasági stabilitás ideje volt. Meg nagyjából a fosszilis energiahordozók mértéktelen felhasználásnak a kezdete. Vagyis Asimov nem tett mást, mint átgondolta a lehetőségeket, a teendőket és a felelősség problémáját: tudunk-e többek lenni a szüntelenül pillanatnyi élvezetet, jólétet választó kisgyerekeknél vagy beledöglünk, hogy nem. Ő arra tippelt, lesz eszünk. A történelem eddig azt bizonyította, hogy szó sincsen erről. Számunkra marad, ami Asimovnak is rendelkezésére állt: a remény. 

A regény elképzelése jó. Érdekes. Izgalmasnak nem izgalmas. Az ötlet igen. A megvalósítás nem. Miközben a fantáziát elismerem, a magam részéről simán unatkoztam olvasás közben. Sem a probléma, sem a megvalósítás nem kötött le igazán. Pedig elfogult vagyok Asimovval. Az alakjai itt olyan kis semmilyenek. A túloldal-univerzum társadalma majdnem érdekes, de úgy Isten igazából az sem tudott megfogni. Talán a nyitva hagyott kérdések sora miatt. De az a helyzet, hogy annyira nem érdekelt a válasz, hogy akár csak utána is gondoljak... 

Meg különben is, ha hagyja, a magam részéről teljesen megelégszem a párkapcsolattal. Abban is, hogy PÁRkapcsolat. Elég nekem Szerelmetesfeleségtársam, ha hagyja, hogy elég legyen... Még a fantáziámat sem mozgatja meg egy többszereplős lehetőség. Szeretem őt.

(Pedig az elmúlt hónapban kaptunk egy meglepő ajánlatot, hogy mit szólnánk, ha egy kis borozás után négyesben, tabuk nélkül, görbe este, na? Amilyen kis konzervatívok vagyunk, nem éltünk a talán vissza nem térő lehetőséggel.) 

 

Cédrus, Budapest, 1992, 282 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429069 · Fordította: Jász István, Mesterházi Márton

6/10

A héten itthon voltak az egyébként Svájcban élő Ofi barátomék. SzFT nem tudott átjönni hozzájuk, így csak én pattantam be a ház alatt Ofi új, biztosításból kapott csere-Hondájába. Érdekes este volt. Én voltam a főszereplő, pedig náluk nem szoktam az lenni. Mivel az összes közeli barátom valahol irdatlan messze lakik, Pipi meg, ugye, meghalt a kis genyó, nem nagyon tudom kinek kimondani, ami kikivánkozik, mert megoldatlan. Mivel csak pár óránk volt Ofiékkal, most sem akartam ilyet tenni. Mégis tettem. Ha csak felerészben is. Azóta nem érzem jól magamat. Nem a lelkifurdalás miatt, mert olyan nincsen. Hanem mert kimondva nem tudtam elmismásolni olyan dolgokat, amiket magamban inkább eljelentéktelenítettem. KImondva valahogy sokkal vacakabbul hangzottak a dolgok, különösen, hogy Ofiék vissza is kérdeztek erre-arra. S meglepő, de nem volt bennük sem ítélkezés, sem tuti-megmondás, pedig Ofiban azért van egy kis megváltó-komplexus. Még bogozgatom, mire volt jó az este. De nagyon felbolygatott. Többek között azért sem mentem el tegnap egy illik-alkalomra. De ez csak zseblázadás volt, félig titkolt (nem gyávaság okából, hanem az értelmetlen vita miatt), sehova sem vezető, csak némi nyugalomhoz. 

Miért ír valaki a saját írásáról?

Hogy valaki miért ír, azt nem tudom. Hogy én miért írok, annak több oka is van. A legelső, hogy játéknak tekintem. Meg nem csupán annak.

Úgy indult, hogy 2019-ben egy kiadó akciót hirdetett e-bookok kiadására. Nem értettem, félreértettem bizonyos dolgokat, de mire ezt megtudtam, ezen-azon már túl voltam. 

Nekiveselkedtem például, hogy a Calibre segítségével magam csinálok e-könyvet az írásomból. Ezzel máig veszélyesen küzdök. De az érdemi része a történetnek, hogy az e-könyv olvasómon fennmaradt egy kísérleti-konvertálás. S amikor elindultunk itthonról anyós-sógorhoz szilveszterezni, vittem magammal az olvasót. A tévében a két Dühbe jövünk Spencer-Hill-filmet vetítették, ami engem nem kötött le, tehát olvastam.

Ebből a nem létező könyvből a második történetet. Találtam benne helyesírási, stilisztikai hibákat. Akkor arra gondoltam, át kellene olvasni az egészet. Aztán meg amarra, hogy ha már átolvasom, tudnám-e úgy olvasni, mintha nem én írtam volna? 

Nem tudom, hogy a viharba működik, de én teljesen simán elfelejtem a dolgokat, amiket írok. Sokszor a történetet is, de a részleteket végképp. Ezért meglepetés vagyok a magam számára is. Nagyjából semmit nem tudnék magamtól idézni. Vagyis voltaképpen ugyanúgy vagyok a saját írásaimmal, mint bármi mással. 

Egy lényeges különbség van csak: az alap-élethelyzet, ami az írásokat kiváltotta, az nagyon megmaradt. 

Vagyis, azt hiszem, igen, valószínűleg tudnám úgy olvasni, mintha nem én írtam volna. 

Aztán az jutott eszembe, hogy azért elég érdekes, perverz reklámozás lenne a saját blogomon, a saját szavaimmal értékelést, személyes véleményt írni a könyvről, úgy, hogy a véleményemet nagyjából senki nem tudja leellenőrizni.

Hm...Lelkem töprengő sarkán azonnal kikandikált az Élő Remény a sarok mögül: de mi van, ha felkelti valaki illetékes figyelmét? Vagyis pofátlanul megvallom, ez az írás azon túl, hogy érdekes játék, egyfajta marketing-kísérlet is. Immár, ahogyan írtam, kiadó is van rá, csak pénzmagra lenne még szükség. Tehát az extrovertárt önreklám immár konkrét célt kapott. 

Még egy fennköltebb indok erre az értékelésre. Volt olyan könyve a Sztrugackij-tesóknak, ahol a könyv végi utószó, ami jobbára a Borisz nevű Sztrugackij munkanaplójából való visszaemlékezés, izgalmasabb mint maga a regény. Vagyis a regény sorsa maga alá gyűrte magát a regényt. Nos, az alábbi alcím alatt valami hasonló következik majd. Csak reményeim szerint nem az következik be, hogy a munkakörülmények taglalása érdektelenné teszi magát a művet, hanem hogy felkelti iránta az érdeklődést. 

Mi ez a könyv?

Ahogy a felső kis címsor mondja a borítón: öt történet réges-régi időkből. Nem a saját időmből, annál sokkal régebbiekből. Öt parafrázis, tovább- és mögé-gondolás ismert történeteknek. A mitológiából és a Bibliából ismert történeteknek. 

Az úgy kezdődött, hogy valamikor a középiskola negyedik osztályának idején összefutottam Albert Camus soraival:

„A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az szívet.
Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.” 

Annyira megfogott a gondolat, kamasz voltam, útkereső, önmagamat kutató, hogy csináltam egy plakátot is a falamra, amin egy pálcika Szüsziphosz izzadva tolta a követ felfelé. És ott volt körülötte Camus szövege. Évekig a mottóm volt ez az egzisztencialista porhintés. Sok évvel később, amikor gyakoroltam Szüsziphosz sorsát, akkor értettem meg, hogy a fotelből, az ablakon kilesve valóban boldog Szüsziphosz. A novellám mottója akkor született meg: a Camus-idézet alatt ez áll:

„Az istenekre! Mekkora badarság!
(Szüsziphosz)”

Aztán milyen történetek vannak benne?

S innentől nem volt más dolgom, mint elmesélni, mi is történt Szüsziphosszal. Az anyaggyűjtés és az írás közben értettem meg, hogy Szüsziphosz sokkal nagyobb hős, ha nem képzeljük azt, hogy boldog. Camus elmehet a csudába a kamu-dumájával! A király története több évtizeden át foglalkoztatott, de csak valamikor 2006 körül került számítógépre, A KIRÁLY SZIKLÁJA címmel. De mégsem ez az első írás a könyvben. 

*

Szerelmetesfeleségtársam top-Mohabácsi írása A NAP VONZÁSA. 

A történet főszereplője egy másik mitológiai alak, aki szintén bemászott a tudatom alattijába, és évekig macerált odabent. A figurát Ikarosznak hívják. Igen, ő az, aki valamiért menekült valahonnan valakivel, és az eszkábált szárnyait, a menekülőeszközét összetartó viaszt megolvasztotta a Nap. Ikarosz túl közel repült hozzá. Gyönyörűnek tartottam a szimbólumot. Ezen is évekig morfondíroztam, mielőtt úgy éreztem, nekifoghatok, már tudom, mit akarok vele kezdeni, mondani.

A morfondír közben lassan rájöttem, hogy nem tudom Ikarosz szempontjából megírni a történetet. Voltaképpen egyáltalán nem olyan izgalmas alak, ahogyan először gondoltam. Ráadásul semmi ikaroszi jellemvonás sincsen bennem, ami empátiára késztetne.

Így lett a a főhős a sokkal izgalmasabb és összetettebb figura, Daidalosz a feltaláló, Ikarosz édesapja, . 

Az írás folyamata menekülés volt egy másik világba. Amikor A Nap vonzását írtam, éppen darabokra hullott az első házasságom, s ez együtt járt egy komoly világnézeti válsággal is.

A kisregény döntő részét Zircen írtam, exapósomék otthonában. Ahonnan végül ki lettem tiltva. Nem az írás miatt, hanem fogalmam sincsen mi miatt. Viszont jó volt kora reggel kelni, kimenni a kertbe az első (egek, milyen kis lassú és buta) laptopommal, meg a Graves-féle görög mitológiával, és írni a hajnali kert csendjében, amíg a család fel nem ébredt. Sokat segített, hogy nem a város zaját hallottam magam körül, hanem madárcsivitet és kutyaugatást.

Amit pár oldalas novellának szántam az végül kisregénnyé nőtte magát. 

Úgy gondolom, Daidalosz története a Ég által rákényszerített döntéseinek a története. Az önmagával és a lehetőségeivel megalkuvó ember története. Csak az a rémisztő, hogy mindig magamra gondoltam, amikor Daidaloszt írtam. 

*

Az EMBERBŐL VÉTETETT című szösszenet is a válásom környékén született. A válókeresetet még nem adtuk be, de már vége volt mindennek, én meg balga fejjel belementem egy rettentően ostoba kapcsolatba, életem nagy szégyenébe.

Amikor végül végleg elbúcsúztam attól az asszonytól, akkor jutott eszembe valamiért a bibliai teremtéstörténet: vajon Ádám cselekedhetett-e volna másképpen mint ahogyan cselekedett? 

Hosszú évekkel előtte a keresztény gyülekezetbe, ahová jártam, egy beszélgetés alkalmával hozott valaki egy idézetet a teremtéstörténethez. Az idézet nagyon elgondolkodtatott. Meg némileg ki is akasztott. Évekig járt az agyam, vajon a gyakorlatban ez, hogy a csudába is működik, működhet, mi a gyakorlata az üzenetének? 

A Teremtő iránti szeretetet, hálát, hűséget felülmúlta az Éva iránti szeretet. Éva egy része volt, és nem tudta elviselni az elválás gondolatát. Nem eszmélt rá arra, hogy az a végtelen hatalom, aki a föld porából élővé, gyönyörűvé teremtette meg őt, és szeretetében társat adott neki, be tudja tölteni Éva helyét. Eltökélte, hogy osztozik Éva sorsában. Ha Évának meg kell halnia, ő is meghal vele.

(E. G. White: Páttriárkák és próféták, 56.)

Teljesen logikus gondolatmenet volt. Meg az is logikus volt, ami belőle fakadt.

Csak az nem volt logikus, ahogyan az egykori keresztény tesók egyetértőleg reagáltak rá. Az elítélő hangsúlyt arra helyezték, hogy ejnye-bejnye, Ádám, hogy jobban szeretted Évát mint a Teremtődet!

Akkor még nem tapasztaltam meg, milyen, amikor valaki csont a csontból, vér a vérből, milyen az, amikor a társam belőlem vétetik, csak a lelkem érezte az irtózatos ellentmondást. Így az a beszélgetés megszülte ezt a kis himnuszt. 

*

Jób története a Biblia legszebb, legocsmányabb, legellentmondásosabb, legvigasztalóbb története. S talán a legtöbbet mondja el arról, mit tudhatunk és mit nem, mihez van közünk és mihez nincsen.

A történet parafrázisa, a CSILLAGBÁNAT címet nyerte el a keresztségemben.

Valahogy itt nem volt kielégítő, ha a történetet maga Jób beszéli el, ezért Jób egyik barátjának a szájába adtam a szót. És Sátánéba. (Azt hiszem, itt született meg annak a beszédmódnak az őse, amit aztán A Bibliás című krimim pszichopatája is alkalmazott.)

Jób története rengeteg kérdést felvet. A legnagyobbat is: ha Isten a szeretet, vajon hogyan engedheti meg a szenvedést? A kérdésre van logikus válasz. S a válasz, természetesen nem elégít ki mindenkit.

Nekem azonban eszemben sem volt teológiai vizekre evezve hitterjesztésre használni a történetet. 

*

Az utolsó történet, a HOLDÖRÖM az evangéliumokból származik.

A történet eredetije a Szövétnek című folyóirat első különszámában jelent meg. A folyóirat egy, a keresztény közösségünkön belül kiadott, bibliai kérdésekkel foglalkozó lap volt, amit a harmadik számtól jómagam tördeltem és főszerkesztettem, ha jól számolom, nyolc évig.

Az a különszám, amiben ennek az írásnak az eredetije megjelent irodalmi különszám volt. A megjelentetett írások bibliai, keresztény témájúak voltak, de szépirodalmi formában.

Ez az egyetlen az öt írásom közül, amelyik már megjelent nyomtatásban. Kicsit ki is lóg a másik négy közül. Pontosan meg nem mondom, miért. Talán mert az egyetlen teljesen pozitív kicsengésű darab. Vagy mert ez az egyetlen, amelyik még aktív kereszténységem korszakában született. 

Péter árulását öltöztettem mai magyar nyelvbe.

*

Az öt írás egyike sem hitbuzgalmi irat. Eszemben sem volt téríteni vagy a frankót megmondani. Már csak azért sem, mert magam sem tudom, mi az? Mármint a frankó. Jó pár éve gyanúsan nézek arra, aki úgy gondolja, ő tévedhetetlenül tudja.

Történeteket szerettem volna elmesélni, amelyek valamiért nagyon megragadtak, és úgy éreztem, kiáltanak a továbbgondolás után.

Az, hogy van valami, Valaki a látható világon túl, számomra egyértelmű, de megingathatatlan kinyilatkoztatásokat nem mernék tenni róla. Még különösebben vitázni sincsen kedvem a személyéről, a jelleméről, a hozzá vezető útról. Vitatkozni pláne nem fogok. Egyáltalán nem erről szól ez a könyv. 

Az, hogy egy gondolatsorra fűztem fel őket, kezdetben nem bírt semmi tudatossággal. Megszületett A Nap vonzása. Azt hiszem, utána az Emberből vétetett. Aztán Szüsziphosz története. Az utolsó volt a Jób sorsát felelevenítő novella. S a legvégén jöttem rá, hogy voltaképpen, bár más és másképpen, de mind ugyanarról szól: mennyire a saját kovácsa az ember a maga sorsának, s hogyan viszonyul ahhoz, amit kap, ami elvétetik tőle, és mennyire uralhatja a saját életét? Az, hogy így, egymás mellé kerültek a történetek, nem tudatos szerkesztés, mintsem egy felismerés eredménye volt/lett: felismertem, hogy voltaképpen mindegyik ugyanarról szól.

Hogyan van megírva ez a könyv? (Játék)

Hát először is: a szerző nem archaizálta a nyelvet, amit használ. Egyetlen történet kivételével anakronisztikus kiszólások sincsenek az írásokban. A nyelv, amit a szerző használ valamelyest alkalmazkodik a történetek korához, de voltaképpen teljesen mai, huszadik-huszonegyedik századi nyelv.  Ennek ellenére nem érzünk ellentmondást a történetekben használt nyelv és a cselekmények kora között.

Az olvasás igényel némi figyelmet, de elmondhatjuk, hogy pár oldal után könnyen belehelyezkedünk a nézőpontokba, átvesszük a nyelvhasználat sajátosságait, és kényelmesen együtt mozgunk a szereplőkkel a számukra biztosított térben és időben. 

Mohácsi Zoltán ezeknek az összefűzött írásoknak az egyikében sem él a lineáris idő nyújtotta kényelmes elbeszélő móddal. A valós cselekményeket a változó időbéli nézőpontokból, történésekből rakhatjuk össze, ám az olvasó megkönnyebbítésére elmondható, hogy az összerakás nem igényel summa cum laude doktorikhoz való műveltséget és logikát: soha nem tévedünk el sem a térben, sem az időben.

Mindegyik történetet úgynevezett E/1, azaz egyes szám első személyű szempontból ismerhetjük meg. Hol maga a főszereplő mesél, hol a szolgája, hol a barátja, hol a munkatársa. Ez a megközelítés egyszerűsíti és bonyolítja is a szerző dolgát. Véleményünk szerint ezeknek az írásoknak az esetében nagyon jót tett ennek a szemléletmódnak az alkalmazása: a szereplők egytől-egyig igen gyorsan kerülnek hozzánk közel, és a nyílt, becsületes önkifejezésük miatt mi is igen gyorsan megnyílunk irántuk. 

Az írások tesztközönségében egyaránt akadt férfi és nő, kamasz és középkorú, ilyen-olyan iskolai végzettségű, de mindannyian élvezettel olvasták a paksamétát. 

Nem véletlenül írta a szerzőnek a Magyar Ház munkatársa: 

Ha lecsupaszítjuk a kérdést, milyen is ez a könyv, azt mondhatjuk: élvezetes, könnyen beleélős, nagy kérdéseket könnyedén feltevős, szerethető főszereplőkkel, érdekes korokkal. Méltán tarthat figyelmet az olvasók érdeklődésére!

(2019. január)

Ez a képregény nem tipikus Batman-sztori, az biztos!

[Lassítás]

Legalábbis úgy vélem... Az olvasottságom ugyanis fikarcnyit sem indokolja az ex chatedra Barman-kijelentéseket. De a kötet rajzai nem tipikusak, ezt merem mondani, hiszen azért csak-csak bele-belenéztem ebbe-abba, ami Batman. 

A szuperhősök képességei annyira nagyon tényleg nem nyűgöztek le még gyerekkoromban sem. Igaz, akkor nem is nagyon voltak elérhetők a coclista piacon a süllyedő kapitalizmus kulturális borzalmai.

Bár nekem valamelyest  szerencsém volt. Gőz papáék házában laktak Földi Tibiék, és Tibinek rengeteg Batman, Superman és Spiderman képregénye volt, és még kölcsön is adta őket. Persze egyik füzet sem tudott magyarul, mindössze nézegetni tudtam, olvasni nem. Illetve tudtam olvasni, csak nem értettem. Így meg persze nem is olvastam. De soha nem nyűgöztek le ezek a történetek. Mielőtt láttam volna, Som Árpi, az osztálytársam mesélte, hogy a Superman-filmben a főhős kézzel megállít egy vonatot. Na, az felizgatott, látni akartam, hogyan teszi. Aztán amikor láttam, már felnőttként, nem volt rossz, de a harmadik történettől már meg sem néztem a Supeman-eket. Olyan kis bugyuták voltak. 

A Batman-filmek egy fokkal jobban sikerültek. Az elsőket a színészek (Jack Nicholson, Danny DeVito, Jim Carrey, Arnold Schwarzeneggger) vitték el, a későbbieket inkább a rendezők. Ha ez némileg igaztalanul sommás kijelentés is. 

A „FEHÉR LOVAG” TÖRTÉNETE

A fülszöveg gyakorlatilag elmondja a történetet, semmit nem spoilerezek. 

Hívták már sok mindennek: anarchistának, elmebetegnek, gyilkos bohócnak, de „fehér lovagnak”? Soha. Legalábbis eddig…

Egy olyan világban, ahol Joker kigyógyult őrületéből és gyilkos hajlamaiból, az immár Jack Napier néven ismert férfi nekilát, hogy helyrehozza korábbi gonosztetteinek következményeit. Először is kibékül elhagyott barátnőjével, Harley Quinn-el, majd minden erejével azon kezd dolgozni, hogy megmentse a várost attól az embertől, akiről úgy hiszi, valójában Gotham legnagyobb bűnözője: magától Batmantől!

A szupersztár képregényalkotó Sean Murphy (HELLBLAZER, TOKYO GHOST) nyolcrészes minisorozatában egy kifacsarodott Gothamet mutat be, hősökből és gonosztevőkből álló hatalmas szereplőgárdával. Ám ennek a tragikus történetnek voltaképp két igazi főszereplője van, egy hős és egy gonosztevő: Batman és Joker.

De valójában melyikük a hős… és ki a gonosztevő?

És csakugyan erről szól ez a képregény. Meglepő fordulat!

Azonban beavatlak, gyere közelebb, fülbe súgok: teszi olyan ügyesen, olyan okosan, olyan furfangosan, hogy még én, az olvasó is elgondolkodtam rajta, nem kellene-e Batman-nek visszafognia magát, és teret engednie a megváltozott Jokernek. Aki alapvetően az egyik leggonoszabb bűnöző Gotham városának a fennállása óta. Űűűűgyesss! Mert smink nélkül Joker egy jóképű, megnyerő fiatalemberré válik, aki még erőszakos helyzeteket is békésen old meg. Nem is csoda, hogy pillanatok alatt mindenkit a maga oldalára állít. 

Arról nem is beszélve, a változást Batman érte el benne, mert haragjában nyilvánosan teletömte gyógyszerrel, amitől Joker Jack Napier-ré lett. Amely formájában vezető politikussá avanzsálódik. Sejtheted, Batman meg a falra mászik dühében. (Micsoda spontán képzavar: a denevér ember falramászik dühében.) 

Jack Napier hamarosan meggyőzi Gotham lakóit, hogy gyakorlatilag a legnagyobb ellenségük: Batman. Piszok sokba kerül nekik, évi hárommilliárd dollár a helyreállítási alap, amit arra költenek, hogy helyreállítsák, amit Batman lerombolt. Igaz, ami igaz, elgondolkodtató összeg. Mindenki számára. 

A történet csavarja, hogy Batmant letartóztatják, és Jok... Jack Napier látogatja őt meg a börtönben. Mert segítségre van szüksége. Batman-ére. 

Történt ugyanis, hogy Joker szerelmes segítője begőzölt, mert a párja jófiúvá lett. Ő Jokerbe szerelmes, Jokert akarja visszaszerezni. Az új segítő csajszi meg reciprok, ő Jacket szereti, és Jokert akarja semmivé tenni. A régi csajszi erősebb, belőle lesz a neo-Joker, hogy legyen ki ellen harcolni ebben a kötetben is. S persze azért van csavar egyéb is: a megváltozott Joker-Jack sem olyan hótiszta ám, vannak tervei, és annyira... de ez már valóban spoiler! 

Ennyiből is láthatod, nem egy pofonegyszerű, a sablonokhoz ragaszkodó történettel van dolgunk. Nekem emiatt nagyon tetszik, amit olvasok. A kapcsolatok árnyalása, felborulása, átváltozása igen érdekessé teszi a küzdelmet. Néha maga az olvasó is kételkedni abban, hogy vajon az érzelmeivel a jó oldalon áll-e, akinek szurkol, az-e, akinek mondja magát? 

Hogy a viharba ne lenne kétséged, barátom, amikor még maguk a szereplők is kételkednek önnön identitásukban és érzéseikben!

A célja mindenkinek egy, pedig nem is a magyar választásokról van szó, Gotham felemelése és megtisztítása. Jobbára egymástól, hogy minden jobbá válhasson. Ha jól fogom fel, a Fehér lovag választási kézikönyv. :-D

A RAJZOKRÓL

A történet és annak bemutatása egy embertől származik. Aki egy másiknak is, a színezőnek a nevét is odaírta a borítóra. Méltán. Az utóbbit Matt Hollingsworth-nek hívják. Az előbbi, Sean Murphy pedig így fest. 

Ahogy nézhetted eddig is, a rajzai az átlag Batman-ekhez képest (mármint ha egyáltalán van ilyen; a tudatomban van) szálkásabbak, vonalkásabbak, de ha kell, mégis meglepően részletesek, sőt, van, amikor karikaturaszerűek, mégis tökéletesen egységes az, amit a kezedben tartasz (ha a kezedben tartod a kötetet). 

S mert nem olyan átlagosak a rajzok, nekem sokkal jobban tetszett mindaz, amit láttam. Minden bizonnyal illene ismernem a szerzőt. Eddig nem tettem ilyet. Most, hogy picit utánanéztem, nem volt aha-élményem. Hátha neked lesz: katt! 

De annyi bizonyos, hogy iparkodom megjegyezni a nevét, mert csudára tetszenek a rajzai. Úgy mindenestül, tokkal-vonóval, bruttó. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

MIRŐL SZÓL A KÖNYV?

Nem, nem erről írtam fentebb! Ott a történetbe avattalak be valamelyest. Most az a rész következik, amikor megmondom, mit gondolt, érzett, látott, hallott, tapasztalt a szerző, amikor a Fehér lovag-ot írta. (Gondolom meg van, amikor egy kritikus megírta, mit gondolt Arany, amikor az általa cincált versét írta. Mire Arany: „Gondolta a fene!” Ami történet az urbanlegends.hu szerint kamu. De piszok jól hangzik!)

A könyv arról szól... Tudja a fene, miről szól! Ha akarom, csak egy frappáns, ötletes kiforgatása az átlag Batman-sztoriknak. Az én olvasatomban azonban több. S most jól belemagyarázom, mit gondolt Murphy. 

Murphy azt gondolta, hogy a média abból csinál sztárt, aki akarja, aki hagyja, s akiből akar. Murphy azt is gondolta, hogy a média azt tapos sárba, akit csak akar, mert nem kell mást tennie, csak a megfelelő adatokat megfelelő logikával kell összekötni, és a gazember angyal és az angyal gazember. Csak máshová kell tenni a hangsúlyokat és nem kell tudni információkat, nem szabad mindent nyilvánosságra hozni. 

Murphy azt is el akarta mondani, hogy ha jó vagy azoknál, akik megmondják, ki a jó, akkor tök mindegy ki voltál előtte, mit tettél, jó leszel. A kamerák csak az előnyösebb oldaladat fogják venni.

Mitöbb: ha köztörvényes bűnöző voltál/vagy, az sem okoz semmi problémát, attól még simán lehetsz sztár! Sőt, ha olyan politikai rendszer fenntartója voltál, amely emberek tömegeit gyilkolta meg, tette tönkre, lehetetlenítette el, akkor is? Gotham-ben? Ne viccelj! Hát, hogy a viharba ne lehetnél? Sehol máshol, de itt igen!

Ugyan hol lenne máshol elképzelhető, hogy egy tényleg jópofa, szimpatikus, de azért mégis csak bankrabló faszi a közvélemény szemében Rózsa Sándorrá legyen? Vagy hogy egy híres színészért egyöntetűen kiálljanak a szakmatársai, miután drogos állapotban súlyos balesetet okozott? Ugggyan miért ne lehetne megbocsátani, túllépni az egyszeri botlásán, hogy aztán csodálhassuk a művészetét? 

Ennek persze a fordítottja is működik (persze ez is szigorúan csak Gotham-ben): azok, akiket nem szabad szeretni, évtizedekkel ezelőtti dolgaikért, vagy csip-csup, szirszar okok végett vezekelnek, akár azzal is, hogy mindörökre diszkvalifikálták őket a munkaterületükről. 

Aztán gondolt még arra is Murphy, amikor megalkotta a Fehér lovagot, hogy soha nem lehet igaza annak, még a nagy számok törvényének valószínűsége szerint sem, aki szembemegy mindenkivel, hogy a fentieket leleplezze. Hogyan is lehetne? Egynek igaza van, mindenki más tévedne, apafej? Légy má' komoly! Mindenki szembejön az autópályán, mi?

Meg még az is a fejében járt, hogy a többségi vélemény még barátok esetében is übereli a kapcsolatot. Egyértelmű, akit nem szabad szeretni, azt bizony nagyon nem szabad szeretni! Senkinek! Akit szeretni kell, azt viszont mindenkinek kötelező ájult tisztelettel imádni. 

Ahogy Vonnegut mondaná: így megy ez! Tehetek én arról, hogy ez mind kétséget kizárón, tutira ott jár Murphy fejében? 

*

A képregény végére borítsunk fátylat! Vagy ahogy Virág elvtárs mondta klasszikusul: „Spongyát rá!” Olyan kis nagyon amerikai, marha látványos, fárasztón gigantikus, és persze helyreáll a mindenféle rend (közéleti, közterületi, erkölcsi, etikai), a rossz rossz helyre kerül, a jó nem nyeri el méltó büntetését, tudod, ismered minden amcsi filmből. Képregényből. 

 

Fumax, Budapest, 2020. 224 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701330 · Fordította: Sepsi László

9/10

2022 április vége. Egy olyan kis csendes, dolgos nap. Kelés, utazás, vezetés, beszélgetés (nekem vannak a világon a legjobb közvetlen kollégáim), búcsú, egy Győry Miklósos rajzú „Thyl Ulenspiegel” megszerzése, gyógyszertár (vagyon), végre SzFT!, utolsó kávé, az első, tavaszi büdös láb miatti, korai fürdés, írás, vacsi... 

ILIÁSZ, HOMÉROSZ, TRÓJA

A dolog ott kezdődik, hogy sem a Brad Pitt-es film, sem ez a képregény nem az Iliász feldolgozása. Vagyis de, csak nem úgy... Minden bizonnyal ezért nem Iliász egyiknek sem a címe. 

Arról van szó, hogy az Iliász a trójai háború egyetlen szegmensére koncentrál, és nem az előzmények, a háború és a következményeinek átfogó ismertetése. Homérosz művészi szabadságában nem történelmet írt hanem Akhilleusz/Akhillész személyére koncentrált. Úgy minden más komplexebb képet iparkodik mutatni a trójai háborúról. S jobbára kevesebb sikerrel teszi mint Homérosz, bár kétségtelenül a ma embere számára befogadhatóbb eszközökkel.  

A trójai háború története eszement. 

Parisz, a trójai herceg megszökteti a spártai király Menelaosz feleségét. Az egyesített görög sereg Trója ellen vonul, hogy visszaszerezzék a királynét. Tíz évig küzdenek, az ostrom során felvonulnak olyan nevek mint Odüsszeusz, Akhillész, Agamemnon, Hektor, Kasszandra, Laokoón illetve a görög istenek sora, akik egymással is küzdögetnek a lentiek érdekében, ki-ki a maga lentije mellett. 

Aztán tíz év után a görögök lerombolják, legyilkolják, lerabolják Tróját, hogy hazafelé odavesszen az egész hajóhad egy hatalmas viharban. Kivéve Odüsszeüsz hajója. Ami, ugye, már egy másik történet. 

Vagyis tíz év háborúskodás, majd mindkét oldali, majdnem teljes pusztulás egy csalfa nő miatt, aki hagyta magát megszöktetni a férjétől. Hjaj, Heléna, Heléna...  Mekkora értelmetlenség: mennyi halál egy család szétesése miatt!

Persze nem mintha bármelyik háborúnak lenne értelme... A fent levők érdekei miatt a lent levők tömkelege szívja meg nagyon-nagyon, anélkül, hogy a végén bármit nyerne vele. 

HOMÉROSZ KÉPREGÉNYE

Ami persze nem Homéroszé, hanem Cs. Horváth Tiboré és Sebők Imréé. A füzet címében zárójelben van az Iliász szó. Minden bizonnyal azért, mert átfogóbb, teljesebb képet ad Trója ostromáról. Elindul a kályhától, kitér apró részletekre, és végig veszi a háború egész történetét. 

Ezzel nem is lenne baj, művelődjön csak a magyar! Rám is rám fér, ugyancsak...

A baj ott van, hogy ez egy képregény, ami adja magát, elsősorban képeken keresztül fejezi ki magát leginkább. Még ez se lenne önmagában baj, mert miért is lenne az? 

A baj azonban kettős. Egyfelől annyi a szereplő, hogy az egyszeri ember még egyszeribb gyereke simán eltéved közöttük, hogy ki, kinek a kije, miért, merre, hány méter a kapitány? 

Ám a nagyobb baj, hogy a rajzoló ehelyen egyáltalán nem áll a nézői, olvasói mellé. Írtam már (nem itt, hanem itt), hogy a rajzolónknak, Sebők Imrének több alkotói korszaka volt. A teljes képregényes munkássága 1962–1977 közé esik. '66–'73 között alkotói válságot élt át. Ami nem azt jelentette, hogy nem alkotott, de azt igen, hogy elnagyolttá, felületessé váltak a rajzai, az alakjai következetes önazonossága pedig több mint kétséges. 

A trójai háború 1973-ban jelent meg a Népszavában. Szemmel láthatón még az alkotói válságos időszakból való. Mindjárt mondom, miért. 

De mielőtt mondanám, mást mondok. Ismét önismétlek. Sebők Imre nem a részletek mestere. Illetve máshogyan a részletek mestere. Nem a kimunkált, aprólékos, részletgazdagság jellemzi. Ő a fény-árnyék mestere. S mert mester, ezzel is képes azt elérni, hogy úgy lássuk, tökéletesen részletgazdag. Erre A csendháborítóról írt beszámolómban több képes példát hoztam. Vagyis továbbra is tartom, hogy Sebők Imre csodálatos grafikus volt. 

A trójai háború azonban zavarba ejtő. Ahogy mondtam, a történet alapvetően rengeteg szereplős. S az a helyzet, hogy a rengeteg szereplő grafikai karaktere egyáltalán nem meghatározható. Aki férfi, az szakállas: nagyjából ennyi a viszonyítási pont. Mi több, az alakok néha olyan elnagyoltan megformáltak, hogy tulajdonképpen még az sem egyértelmű, férfit vagy nőt látunk a képen vagy vice versa?

• 
• 
• 

Csak az arcokat nézve, ezek a Sebők-rajzok remek LMBTQ-propagandaanyagok: a rajtuk szereplő karakterek lehetnek bármilyen neműek (azon a képen, ahol ketten vannak, a jobb oldali alak elhibázott, az egyértelműen nő). 

Ez a nagyvonalúság azonban nem csupán a személyek megjelenítésére jellemző. Ezt a képet sokáig néztem, hogy rájöjjek, mit látok egyáltalán. 

Avagy tekintsd meg ennek az alaknak az arcvonásait: 

Vagy a baloldali alak testének az arányait.

De itt például hogyan is értelmeznéd az arcot? 

Ha nem volt elég, ömlesztek még ide néhány random fotót a képkockákról. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tehetnék fel kérdéseket bármelyik rajzzal kapcsolatban, de nem teszek. Úgy gondolom, teljesen nyilvánvaló, össszehasonlítva az eddig Sebők-munkákkal (A halálsugár, A csendháborító, A repülő ember, Az eltűnt világ) ezt a képregényt: ordít a különbség. Ha azokat nem ismerném, azt mondanám, van benne valami, de azokat ismerve azt kérdezem, ez mi ez ez? 

A baj az, hogy összeadva a dolgokat, Homérosz összetettségét, az adaptáció sikertelenségét, Sebők megkülönböztethetetlen karaktereit és zavaróan nagyvonalú rajzait, a végeredmény igen haloványra sikeredett. Ahogy Szerelmetesfeleségtársam szokja volt mondani: mindenki beletette a maximális minimumot. (Bocs, Homér, nem úgy gondoltam!) De így hogyan is jöhetne ki belőle valami lehengerlő?  

Gar-Wind, Ócsa, 2017, 108 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201240 

4/10

2022 április vége. Tegnapelőtt, pénteken Nyíregyházán jártunk Szerelmetesfeleségtársammal, mert készült vele egy másfél órás interjú a munkájáról, a vállalkozásáról. El is ment ezzel a programmal az egész nap, s olyan fáradtan értünk haza, hogy csuda. 

Tegnap este pedig a Budapest Parkban voltunk Honeybeast koncerten. Nem annyira az én zeném, bár egy-két számukat kedvelem, ám SzFt-ét felettébb, ő meg szereti őket. A koncert.hu-val való barterem keretein belül jutottunk be a koncertre. S beszámolót kellett róla írnom, hogy a win-win a helyén legyen. Amivel kicsit bajban voltam. Még SzFT is azt mondta, a könyves értékelésekhez jobban értek. Pedig ő feltétlen elfogultságot szokott tanúsítani. 

Egyébként már megtettem. Szerintem nem is egy ízben. Mély nyomokat hagyott bennem mindegyik. Pedig ahogyan mondtam, semmiféle egzisztenciám nem sérült általuk, még a büszkeségem sem hullott a porba. Csak az értetlenségből nem vagyok képes azóta sem felocsúdni.

Ez a könyv remek alkalom, hogy felidézzem mindegyik esetet, mert szorosan ide kapcsolódik. 

Saját, lehangoló tapasztalataim

1. MOLY.HU
Írtam egy értékelést egy, a holokauszt kérdéseit feszegető könyvről. Tulajdonképpen nem is értékelés volt, mindössze beszámoló arról, mit mond a könyv?

Annyira nem vagyok naiv, tudtam, hogy ez méhkas-kérdés. Különös tekintettel arra, hogy sajnos Magyarországon is érvényben van a kérdés mindenféle nyilvános megbeszélését kizáró gyűlöletbeszéd-törvény, amely lehetővé teszi, hogy bíróságok döntsenek történelmi kérdésekben, illetve kizárja e történelmi eseménynek a több oldalról való megközelítését, vele kapcsolatban kérdések feltevését. (Ha érdekel ennek a kérdésnek az összeurópai vetülete, ezt a nagyon érdekes, felettébb elszomorító könyvet ajánlom.)

Akkor már az sem volt kérdés előttem, hogy a Moly szellemisége alapvetően merre húz, voltak tapasztalatok. (Még mielőtt: ezzel alapvetőn semmi bajom nincsen. A Moly magánvállalkozás, miért ne alakíthatna ki olyan szellemiséget, amilyet akar, és miért ne lehetne a működtetőinek olyan világszemlélete, amilyet a maga részéről igaznak gondol? 

Nos, a megosztott bejegyzésem alatt azonnal megjelent egy (majdnem azt írtam, úriember, de az pont nem volt) közkedvelt, szerintem egyébként igen művelt és érdekes bejegyzéseket közzétevő felhasználó. Legyen ezen a helyen a neve Intelligens Áskálódó, rövidítve IÁ. (Nem, nem Iszlám Állam!). 

Idézném én simán a beszélgetés részleteit, de erre sajnos nincsen lehetőségem. Nem mentettem le. A Moly pedig simán törölte ennek a könyvnek az adatlapját, így az alatta levő értékeléseket és az azok alatt levő beszélgetéseket is. Ahogyan a tulaj írta nekem, nem akar pereket. A tisztogatásba még minimum két könyv beleesett, azok is cakkumpakk. Dúró Dóra pedig szemét fasiszta, mert ledarált egy könyvet. A virtuális ledarálás ezek szerint más kategória. :-D

IÁ nem szállt vitába a könyv állításaival. IÁ a történelmi műveltségemet vette a célkeresztbe. Innentől részéről a beszélgetés rólam szólt, a könyvhöz már nem nagyon volt köze. Bármit mondtam, kiderült, hogy dilettáns, hozzá nem értő, műveletlen tuskó vagyok, aki tájékozatlan, tudatlan, és nem is hajlandó mássá lenni, ezért fogad el minden alap nélküli nézeteket, s így az antiszemita irodalom által így lesz maga is antiszemita. Habalaba, habalaba (– ahogy Szerelmetesfeleségtársam mondaná). 

Kezdetben türelmesen próbáltam visszaterelni a beszélgetés fókuszát önmagamról a könyvben felvetettekre, de IÁ erre nem volt hajlandó. Rendre oda tértünk vissza, miért nem olvasom el a holokausztról szóló alapműveket. (Na, ez tréfás volt!) Kérdeztem, melyiket?  A válasza az volt, hogy például Randolph L. Braham kétkötetes, darabonként Ytong méretű könyve. (Most jön a poén!) De azt ő sem olvasta, mert annyira részletes, hogy az átlagember számára feldolgozhatatlan. De tőlem elvárta volna, mert be mertem mutatni egy kötetet, ami nem a mainstream, kötelező nézeteket vallja ebben a kérdésben. 

A vége az lett a dolognak, hogy közöltem vele, meglehetősen extrovertált vagyok ugyan, de ebben a formában egyszerűen nem vagyok hajlandó magamról a rám kényszerített formában beszélgetni, hiszen nem én vagyok a mondanivaló. Nem a permanens védekezésemről kellene szólni a disputánknak. Mert értem ennek a célját, de ebbe nem szeretnék a továbbiakban belemenni. Elsősorban azért, fikarcnyit a témafelvetéshez sem kerülünk közelebb. Az ő céljait meg nincs kedvem megvalósítani.

Meg is kérdeztem tőle, hogy vajon ha engem kétvállra fektetne a kérdésben, az automatikusan azt jelenti, hogy a könyvben felvetettek alapvetőn hülyeségek? S szerinte ez így logikus és nem röhejes?

Naiv kérdés volt. Mert IÁ stratégiája egyáltalán nem röhejes. Módszeres. Mert nagy eséllyel a minket olvasók pont így gondolkodnak: ha egy nézet képviselője nem tud megfelelőn érvelni a nézete mellett, akkor nem ő a tájékozatlan, vagy rossz szónok, hanem automatikusan a nézete válik ökörséggé. Ez ugyan egyáltalán nem fakad egymásból, mégis működik. Vagyis IÁ megközelítése egyébként remek volt. Ha szóba állok vele, esélyem sincsen a reputációm megtartására és/vagy visszaszerzésére. 

Így azt választottam, hogy a kérdésről hajlandó vagyok beszélgetni, de amint megint a személyem kerül fókuszba, elhallgatok. Elhallgattam. 

2. MOLY.HU, MÁSODIK FELVONÁS
Detto ugyanaz mint fentebb, csak más volt a „beszélgetőtárs”. IÁ2 megkérdezte, hogy de tényleg, mondjam már el, milyen kérdésekre gondolok a témával kapcsolatban. Én naiv és lusta nem a saját szavaimmal írtam le, hanem belinkeltem egy oldalt, ahol felsorolásszerűen ott voltak a vitatott szempontok. IÁ2 szóvá tette, hogy milyen megbízhatatlan az az oldal. Én megírtam neki, hogy rendben, de ne erre koncentráljon, csak az oldal által felsorolt témákra. De hogy ha én ilyen oldalakra hallgatok, milyen megbízhatatlan vagyok magam is. Nem, nem hallgatok ilyen oldalakra, csak nem volt kedvem listát írni. IÁ2 kötötte a tájékozatlan, műveletlen, antiszemita ebet a személyeskedés karójához, hát hamar ugyanott voltunk, ahol IÁ1-gyel: befejeztem a beszélgetést. 

3. EVOLÚCIÓ
A főszereplő és a közeg más. Egy régi ismerősöm, akivel aktív keresztény korszakomban együtt kereszténykedtünk kiábrándult, indított egy blogot, hogy leleplezze a kereszténység észszerűtlenségeit, képtelenségeit. A célja, ha a tartalma és a formája nem is, méltányolható.

A blogjának a bejegyzései tele voltak csúsztatásokkal, logikátlanságokkal. Próbáltam erre felhívni a figyelmét, ám másodperceken belül ugyanott voltunk, mint az első két esetben: tudománytalan vagyok, nincsen semmiféle tudományos címem a véleményem megfogalmazásához, az általam idézett tudósok sem megbízhatók, mert keresztények, tehát elfogultak. (Nevess nyugodtan, én egyenesen röhögtem.) A kereszténység különben is tudományellenes. (Hiába küldtem át neki egy oldalt több száz keresztény, sok esetben egyenes paptudós nevével, kicsit sem hatotta meg.) Az volt rendre a válasza, hogy ha majd széleskörűen tájékozottabb, műveltebb leszek, lesz miről beszélnünk. Vagyis hajlandó érdemi vitába szállni velem, amikor majd mindenben egyetértünk. :-D (Ezt persze nem ő fogalmazta így, de a logikájából ez fakadt.)

A reakcióm már rutin volt, mondtam, hogy részemről meg majd akkor beszélgetünk, ha nem rólam folyik a disputa, csá'!

4. BLOGOM, BAYER ZSOLT KÖNYVE
Értékeltem Bayer Zsolt egyik könyvét. Nem tapostam sárba, nem köptem le, nem hánytam rá. Mitöbb, volt kijelentése, aminek hitelt adtam. Mint kiderült, ez több volt mint hiba: véteknek minősült. Apám, amit ott kaptam! Az első három eset ehhez képest disztingvált és kulturált eszmecserének bizonyult, a hozzámszólók legalább a megfogalmazásaikban nem mentek le kutyába. Itt de. Természetesen ebben az esetben sem Bayer állításival szálltak vitába a kommentelők, tényt tényre halmozva, hanem én lettem az elvakult, ostoba, idióta Fidesz-nyalonc. Ezeket a jelzőket elviseli a képernyő. A többit, ami a blogbejegyzés alá került, azt bizony nem.

Akkor olyat tettem, amit addig soha, semmikor: moderálni kezdtem a hozzászólásokat. Mindenkinek, akinek a hozzászólását töröltem elmondtam: a hangnem miatt törlöm, trágárságok plakatírozására nem vagyok hajlandó használni a blogomat. A kulturált, egyet nem értéssel semmi bajom nincsen. Nem is a felhasználókat tiltottam, csak adott hozzászólásaikat töröltem. Ezeknek a részéről nem érkezett érdemi bejegyzés. 

5. PUTYIN UKRAJNAI HÁBORÚJA
Ez viszonylag friss tapasztalat, mert úgy fest, nehezen tanulok. Ukrajna lerohanása után pár nappal megosztottam a Facebook-on Putyin tévényilatkozatát, amiben arról beszélt, miért lépte azt, amit lépett. Nem kommentáltam, csak annyit írtam hozzá, hogy itt az ő álláspontja.

Másodperceken belül lettem ostoba, háborúpárti gyilkossá. Hiába mondtam, hogy semmiféle értékítélet nem volt a megosztásban. Kiderült, hogy a megosztás ténye már Putyin és az oroszok, vagyis a tömeges gyilkolás melletti kiállás. S szégyelljem össze-vissza magamat, hogy én ezt bevállalom. 

Ismét nem az eredeti témáról szólt a beszélgetés, hanem a személyemről. Egy esetben hívtam fel erre a figyelmet, aztán életbe lépett a feltételes reflex, nem válaszoltam senkinek semmire, mert minek? 

*í

Jó hosszan írtam a saját tapasztalatot, ugye?. Mit éreztem ezekben az esetekben? Mindhárom esetben lefagytam. Értetlen voltam. Fájt is, persze.

Ezért is hagytam meg a magam részéről a beszélgetéseket a maguk helyén: minősítse a hozzászólókat. Ha valaki olvasni akar a sorok között. Tudom, naiv vagyok, de hátha mégis. 

De mondom, nekem semmiféle igazi károm nem származott az esetekből. Viszont ezek miatt nagyon érdekelt a karaktergyilkosságokról szóló könyv. Mert a karaktergyilkosság logikáját értem ugyan, de egy másodpercig sem vagyok képes azonosulni vele. Erkölcstelennek, hazugnak, gonosznak tartom. Nem hiszek abban, hogy a cél szentesíti az eszközt, sem kicsiben, sem nagyban. 

Böhm Kornél könyve

arról szól, ami a címe. Tényleg. Nagyon összeszedett, világos, érthető összefoglalása a témának. Nem száraz, tele van példákkal a karaktergyilkosság fajtáira, megnyilvánulási formáira. Vagyis érdekes, könnyen olvasható kézikönyv a jövő karaktergyilkosainak. 

Igaztalan vagyok: az utolsó előtti fejezet arról szól, miképpen védekezhet az, akit éppen karaktergyilkolnak. Amit olvasunk ebben az esetben is hasznos. Még az is kiderült, volt, hogy ösztönösen alkalmaztam is az eszközökből a saját esetemben. Az utolsó pedig arról, hogyan építhető fel újra a lerombolt karakter. 

Vagyis a könyv jó, érdekes és hasznos. 

Valahogy mégis elfogyott a kezdeti lendületem olvasás közben. Letettem, és más könyveket vettem fel. Csak ma került újra a kezembe, mert írt a könyvtár, hogy hamarosan lejár a kölcsönzési ideje, és nem tudom hosszabbítani, mert előjegyzés van rá. Hát felkaptam és végigolvastam. 

S most kellene megfogalmaznom, milyen végső benyomás alakult ki róla, bennem. Hogy ne csupán magamról írjak. 

Itt a tartalomjegyzéke, böngészgesd egy kicsit, érdemes.

Tökéletesen igaztalan lenne azt állítani, hogy ha olvastad a tartalomjegyzéket, olvastad a könyvet. Ennél azért sokkal többről van szó. 

Viszont valahol mégis ilyen érzésem van. Talán azért, mert a karaktergyilkosság felületeiről, módszeréről rengeteg szó esik, de a pszichológiájáról viszont alig valami. S hiába a példák, nekem mégis felsorolásszerű lett a végeredmény. Mint egy prezentáció képei az előadó nélkül. S tudom, hogy így sommásan igaztalan ez az állítás, de mondom, amit érzek. 

Apropó példák! Részemről köszönöm a bizalmat, de nem vagyok annyira tájékozott, hogy a megemlített példák mindegyikének a részleteit ismerjem. Mert sok esetben a példa csak említésszintű példa a könyvben. Vagyis az a helyzet, hogy sok esetben olyan a példa, mint a népmesében a királynak hozott galamb-ajándék, amit az okos lány hozott is, meg nem is. 

*

Még egy apróság, de ez már tán nem a szerző, hanem a tördelő nevéhez kötődik. A kötet tele van jegyzetekkel. Amik végjegyzetek. Vagyis nem az adott oldal aljára, hanem a kötet végére kerültek. Fejezetenként újrakezdve a jegyzetek számozását. Vagyis minden fejezet első jegyzete a „1”-es számot viseli.

Namost: ha egy jegyzetre kíváncsi vagyok, akkor lapozhatok a könyv végére, kereshetem, hogy a jegyzetek sorában hol van az a fejezet, amit éppen olvasok, hogy az alatt a fejezet alatt, éppen milyen jegyzetről olvastam?Abszolút életszerűtlen. Még ha a végjegyzetek számozása folyamatos lenne a könyv elejétől a végéig...

Viszont így a jegyzetek abszolút elvesztek az olvasás számára. Ami azért baj, mert nem csupán a tartalom forrásainak a megjelölésére szolgálnak, hanem sok esetben plusz információt is adnak a törzsszöveghez. Ám még ha csupán a forrásokat jelöli, akkor is jó lenne látni, milyen forrásról van szó: könyvről, magyar nyelvű könyvről, idegen nyelvűről, sajtóban megjelent cikk, internetes oldalról? Ebben a formában azonban biztos kézzel nem lapozgattam semerre. Utólag meg minek olvassam a végjegyzeteket, amikor úgysem fogok emlékezni arra, mihez íródtak? 

HVG Könyvek, Budapest, 2021, 304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635651696

5/10

2022 április, húsvét utáni hét. Olyan gyorsan elmennek a szabad napok, amikor együtt lehetünk Szerelmetesfeleségtársammal! Túl gyorsan. 

Póthúgom itthon van. Mert alapvetőn Angilaliban él. Azért póthúgom, mert régen igen jókat tudtunk beszélgetni. A keresztény közösségben ismertük meg egymást, az édesapja lelkész. Volt, hogy Póthugi feljött hozzánk (akkor még az exemmel éltem) és azt kérte, hadd üljön le a sarokba tanulni, nem fog zavarni senkit, csak jó nálunk lenni. :-) 

Évek óta nem láttuk egymást, holnap délután a FSZEK Központijában találkozunk. Örülök neki. 

AZ IRODALOM KLASSZIKUSAI KÉPREGÉNYBEN 13.

Nagyobb szerencsém volt, amikor Jókait megfilmesítették. A fekete város például kimondottan ízlésem szerint való volt.  De Az aranyember, a Szegény gazdagok. De kedvencem egyik sem lett. Na, a Szaffi az igen, de melyik Dargay művet nem lehet szeretni? Ugyebár! 

Valahogy úgy jártam a Jókai képregény-adaptációkkal is, mint a Szaffival: a képregény a hátán vitte számomra Jókait: amit nehezen viseltem benne, azt a képek és a képregények eszköztára valamelyest pótolták.

De Jókairól nekem mindig egy jeges, tébolyítón lassan hömpölygő folyó ugrik be, fagyos, ködös téli hajnalon, amikor egy ág roppanása is fáj a fülnek, gémberedett a kéz, rogy össze a láb, csukódik a szem, tompa az agy és áll minden, csak a hideg a külső inger. 

Innen szép nyerni! Korcsmáros Pál és persze Cs. Horváth Tibor (CsHT) nem adta fel.

A TÖRTÉNET

A Rákóczi-szabadságharc idején élt Lőcse városában egy asszony, Korompayné Géczy Júlianna. Ellentmondásos volt a szentem. Vagyis éppenhogy nem volt szent. A férje távollétében, a fia biztonságáért cserébe feladja a várost a németeknek. Akik persze nem tartják meg az alku rájuk eső részét. Az asszony ezért hősies tetteket hajt végre a saját nemzete érdekében. Végül azonban a sorsa beteljesedik. 

Elég dióhéjnyi az összefoglalásom? 

Nem töltöttem vele órákat, de azért eltűnődtem, mi vehette rá az asszonyt az árulásra, illetve mit láthatott meg Jókai a történetben, ami őt meg regényírásra sarkallta? 

Az asszony motivációja, ahogy már elszóltam magamat, a kisfia biztonsága volt. Ami felülírt becsületet, hazaszeretetet, lokálpatriótizmust, mindent. S később is ez határozta meg az egész életét. Akkor is, amikor aztán teljes mellszélességgel a szabadságharc mellé állt, és hősi tetteket hajtott végre. 

De lássuk be, a csiki-csuki máris izgalmas. A „vajon miért” azért megbizgeti az embert, akkor is, ha alapvetőn nem kedveli Jókait. 

Jókai pedig minden bizonnyal ennek a szeretetnek eredt a nyomába, és felteszi a kimondatlan kérdést: vajon melyik a fontosabb, mi felmentenénk-e a lőcsei asszonyt vagy némi hezitálással igazat adnánk neki? 

A kérdésfelvetés nem rossz. A regényt nem tudom, milyen, mert ugye Jókait a Kőszívű óta... De a Molyon 89%-os a tetszési indexe, s az azért nem megvetendő értékarány. Ebből is látszik, mennyire igaz, hogy kinek a pap, kinek meg a papné (de mi van, ha katolikus a pap?). 

A KÉPREGÉNY ÉS EZ A KÉPREGÉNY

Cs. Horváth Tibor munkásságát egykoron, ma is sokan igen komolyan kritika alá vetik. Életében Kuczka Péter volt a nagy ellenfele, manapság pedig az utókor. De a szemrehányásaik megegyeznek. Egyöntetű vádjaik azt mondják, hogy CsHT adaptálásai túl szószátyárok, nem engedik szóhoz jutni a képeket, és éppen a szószátyárság végett kiherélik az eredeti műveket. Ezért sem volt a képregény a coclizmusban támogatott műfaj, és lássuk be, a vád a két hordozó közeg vaskos eltérései miatt nem volt alaptalan. A regények képregényadaptációi szükségszerűen koncentráltak az alapművek cselekményére. Holott nem biztos, hogy minden esetben, kizárólag azokban van a lényeg.

Viszont eredeti képregények (értsd: nem adaptációk) kiadására kezdetben nem volt lehetőség. Aztán meg CsHT, aki képregény nagyhatalommá lett, belekényelmesedett önnön szerepébe, és nem is forszírozta a kérdést. Könnyebb volt a kitaposott út. És a bevett rutin biztosította számára a pozícióját. 

Tény, hogy gyerekkoromban volt néhány olyan képregény, amit nem voltam képes végigolvasni. Konkrétum semmi nem ugrik be, de az igen, hogy Zorád rajzolta a többségüket. Azt hiszem, ha a Lőcsei akkoriban a kezembe kerül, hasonló sorsra jut. Ugyanazért. Nem véletlen, hogy Zorád Ernő fel is lázadt CsHT ellen, és a saját kezébe vette a képregényírást. is.  

Pedig ellentmondásos a dolog. Mert a másik vádam éppen az, hogy voltak pillanatok, amikor kétségbeestem, mert eltévedtem a történetben, hogy akkor ki, kinek a kije, és merre hány éves a kapitány? Pedig annyira nem komplikált a történet. 

S akkor itt van ez a két antagonisztikus tényező: a történet világosságának magától értetődő igénye és a sok szöveg elvetése, mert, no, képregényt olvasunk, kérem! 

JÓKAI ÉS KORCSMÁROS

prímán összeillenek. Talán azért, egyikük sem mentes sem a valóság szeretetétől, sem a humortól, sem a romantikától. Éppen ezért egy szabadságharcól szóló tragikus történetbe mégis szervesen illeszkednek az olyan képkockák, amiket önkéntelenül mosolyodunk el. 

• 
• 

Ugyanakkor szembe jön velünk a teljes realitás is, kidolgozott apró részletekkel, valósághű ábrázolással. 

• 
• 
• 

S ahogy megszokhattuk a kapcsolatok milyensége egy-egy apró mozdulatban, szemvillanásban, kéz-, láb- vagy testtartásból egyértelművé lesz. 

• 
• 

A lőcsei fehér asszonyt Korcsmáros szemmel láthatón jókedvében követte el. Magától értetődőn váltogatja a hangulatokat, a stílusokat, a nézőpontokat. Ezáltal unalmassá sem lesz, de az ábrázolás miatt a kifejezés egésze mégsem veszti el az összetartó erejét. Cseppet sem rajta múlik, hogy a képregény mégsem lesz kedvenccé, csupán nagyon kedveltté.

 *

Casparus, Solymár, 2021, 60 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639833784 

7/10

2022 április, húsvéthétfő. Jézus tegnap feltámadt. Ezzel páran törődnek, másokat csak az érdekel, mit tojt a nyuszi. Rosszabb esetben a Jézuska. Ezért is kívánnak „boldog nyulat". Rendben van, hogy a húsvéthétfőnek már nem sok köze van a Bibliához, annál inkább az évszakok változásához, a természethez és az ezekből fakadó népszokásokhoz, és ezzel nincsen is baj. A baj csak az, hogy annak a lényege, mit jelent, hogy Jézus feltámadt, teljesen elvész. 

Mondom, miközben fikarcnyit sincsen húsvéti hangulatom, és távol érzem magam a húsvét bármiféle keresztény liturgiájától. Bizonyíték erre, hogy Kansast és Foreigner-t hallgattam ma hajnalban. Meg egy fiatal magyar bagázst, a The Swamp Creaturst. Felettébb figyelemre méltók!

És sajnos anyóspajtást mégsem engedték haza a kórházból...

Nem véletlen, hogy éppen A csendháborító volt a következő szerzeményem Sebőktől. Azért nem az első, mert egyszerűen elsiklottam afelett, hogy egyáltalán létezik. Az eredeti regényt sokszor olvastam. Annyira jó. Meg annyira vacak a memóriám.

Szolovjov másik könyvéből, Az elvarázsolt hercegből Dargay Attila készített képregényt. (A linken képeket is találsz.) Olyan megszokottan dargaysan. Tudod, a rajzai játékosak, olyan, hogyan is mondjam, gömbölyűek, kedvesek, még a harcokon is mosolyogsz. 

Sebők Imre egészen másképpen rajzol. S éppen ez fokozta az érdeklődésemet. Ahogyan Rejtő regényeinek a feldolgozást sem nagyon vagyok képes autentikusnak tekinteni csak Korcsmáros Páltól és maximum Zorád Ernőtől (mert az, na!), úgy Dargay után Szolovjovot sem voltam képes mástól elképzelni. Ezért az alcím kérdése: vajon a legfestőibb magyar képregényes Sebők képes-e tréfásan rajzolni? 

A CSENDHÁBORÍTÓ TÖRTÉNETE

Ahogy mondtam, Szolovjov két Naszreddin Hodzsa története, ha úgy nézem, pikareszk regény. 

...kópé- vagy kalandor-regény, általában szatirikus hangvételű alkotás, melynek hőse szegény csavargó, bűnöző vagy más, a társadalom peremén élő személy, aki ügyessége és eszessége segítségével próbál boldogulni. (Wikipédia)

Naszreddin erre-arra jár, és rendkívüli eszessége végett rendre kibabrál a fejesekkel, az emirrel, az uzsorással, mikor kivel kell, és teszi ezt mindig mások érdekében, az alacsonyabb társadalmi osztályok védelmében. Gondolom, ez utóbbi volt a szovjet-rendszerben alkotó Szolovjov alapkiindulása is az alak felhasználásához.

Naszreddin Hodzsát nem Szolovjov találta ki, Keleten legendás figura, több nép is a magáénak vallja őt. Érdemes egy kicsit utána olvasnod. A linkből kiderül, hogy nem Szolovjov volt az első, aki irodalmi alaknak használta őt. De minden bizonnyal a legolvasottabb, legsikeresebb interpretálója lett Naszreddin figurájának. Legalábbis Kelettől  nyugatra. 

Mellesleg a hodzsa arrafelé lehet tulajdonnév is, de főnév is. Az utóbbi esetben vallásos tanítót jelent. Az eredetinek mondható Naszreddin-történetek jobbára ilyen okító-, nevelő jellegű mesécskék. 

A csendháborító története ha akarom egybefüggő egész, ha akarom, kis történetek koherens füzére. Úgy kezdődik, hogy Naszreddin visszamegy szülővárosába, Bokharába.

Bokharában Naszreddinnek rejtőznie kell. Bár az utca embere mellette van, kedveli a nagy kópét, a helyi hatalmasságok orrolnak rá egykori csínytevéseirért. Konkrétan vérdíjat tűztek ki a fejére. Ez azonban, bár óvatosságra készteti, el nem retttenti a kópét. 

A történet fő szála azt meséli el, hogyan állt nem gyengéd és tréfás bosszút Naszreddin Dzsafáron, az uzsoráson, hogyan mentette meg a fazekast annak kapzsiságától. (Tisztára mint a mai bankok: pénz háromszáz százalékos kamatra! Csak akkoriban uzsorásnak hívták, aki ilyet tett. Ma pénzpiaci szereplőnek, meg kamatos kamatnak.) Illetve miképpen mentette ki a fazekas gyönyörű lányát, Güldzsant az emír palotájából. Akit aztán meg is tartott magának. Cherchez la femme!

Olvasás közben lehet nevetni, lehet izgulni, lehet  drukkolni, lehet elolvadni. S nem lehet kételkedni, hogy ez valóban így történt-e, s hogy Naszreddin sikerrel jár-e? Mert persze, hogy naná! Elvégre mesét olvasunk, nem a valóságot bizgetjuk, ahol, tudjuk, a jó jobbára elnyeri a méltó büntetését, a rossz pedig boldogan él a meg nem érdemelt javaival, amíg meg nem hal. 

SEBŐK IMRE ÉS A KELET VILÁGA

A képregény 1969-ben jelent meg a Népszava című napilapban. Igen, szalagban, naponta három-négy kockában, kicsi rajzokkal. 

Sebők Imre alkotóképességének több korszaka volt. Ez a képregény a jobbikból való. Mert volt egy időszaka,  '66–'73 között, amikor besokalt, az alkotásai elnagyoltak, hiányosak, megkopottak lettek. De rögtön hozzá is teszem, amint kikerült a taposómalomból, visszatért az eredeti alkotókedve, ezáltal a kezei alól kikerülő munkák ismét hozták a régi, eredeti minőséget. 

Ugyan Sebőköt soha nem a képei részletgazdagságáért szerettük, sokkal inkább azért, amit a fénnyel s az árnyékkal művelni tudott, de A csendháborító számtalan olyan kockát kínál, amelynél el-elidőzünk, nézegetjük, csodáljuk, és, nos, igen, nevetünk. A részletgazdagság végett például az alábbi rajzokat ajánlom: 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Viszony cseles ez a részletgazdagság dolog, mert van néhány olyan képkockája, hogy az első blikk azt mondja, micsoda kidolgozottság! Figyeld csak ezt a képet!

Ám ha jobban megnézed például a kapu tetejének sötét faragását vagy a sötét faragás melletti kődíszeket, rájössz, hogy nincs ott semmi kidolgozottság, foltokkal, elkent semmikkel érte el Sebők a kidolgozottság érzetét. Zseniális, nem? 

A humor kérdése ebben az esetben azért különös, mert Sebők nem a humor rajzolója. A képeinek tónusa sötét, a rajzai általában nem játékosak, nem tréfásak. Nem a szerfeletti könnyedség, hanem a komoly realitás alkotója. A csendháborító azonban bizonyítja: a realitás nem zárja ki a humort, a valóság is lehet tréfás. Csupán a nézőpontot kell jól megválasztani. De Sebők simán veszi az akadályt, anélkül, hogy péppé alázná a saját munkásságát, illetve idegen tollakkal ékeskedne. Amikor poénkodik ugyanolyan magától értetődő mint a komolysága. 

• 
• 
• 
• 

S nos, igen, mert  a mesékben van szerelem, pont Bokharában ne lettek volna nem csupán kedves és figyelmes  hanem csinos, és szemrevaló lányok, asszonyok? Sebők Imre is világosan bizonyítja, hogy voltak.

Ahogyan azt is, hogy bármilyen környezetet képes jól megrajzolni, de érdeklődése középpontjában leginkább, legfőképpen az ember és az ember kapcsolatai állnak, legyen bármilyen időben, korban és térben. 

Feltűnhetett volna, de csak most történt meg úgy igazán, hogy Sebők mekkora mestere a mozgások természetes ábrázolásának is.  Egy árnyalatnyi mesterkéltség, tétovaság, sutaság sincsen az alakjai mozdulataiban, legyen szó akár hétköznapi cselekeretekről, akár gyors, heves mozgásokat megjelenítő jelenetekről. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mindezeket összeillesztve A csendháborító egy remekül megalkotott adaptációja az eredeti regénynek, hangulatos, mulatságos, izgalmas és felettébb nézegethető. S mi kell más egy jó képregényhez?

Gar-Wind, Ócsa, 2014, 64 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201097 · Illusztrálta: Sebők Imre

9/10

2022 április, húsvétvasárnap, Jézus feltámadásának az ideje. De akkor micsoda a húsvéthétfő? 

Tegnap bejutottunk anyóspajtáshoz a kórházba. A tökéletesen értelmetlen és haszontalan oltási igazolvány nélkül nem mehettünk volna be sem az állami szabályok értelmében, sem az ügyeletes portás állítása szerint, akivel előző nap beszéltem. Ezért gondosan felcímkézett szatyorba tettük a cókmkot, amit vittünk neki, és mentem a portára, hogy leadjam a csomit. Mondtam, mit akarok, mire a portásnő: 
– Menjenek, vigyék fel!
– Tessék? – kérdeztem, mert nem hallottam, amit mondott. Szerelmetesfeleségtársam itt kezdett aggódni, hogy el ne űzze a lehetőséget a legendás becsületességem. De szerencsre, amikor megértettem a szavakat, kapcsoltam, és csak annyit kérdeztem:
– Merre kell mennünk?
Mondhatom, anyós is meglepődött. És hála Istennek, egészen jól van, még ránézésre is. 

Mondtam már, hogy gyönyrű és kedves unokám van? S azt, hogy veszettül szerelmes vagyok tizenöt éve Szerelmetesfeleségtársamba? S azt, hogy mindent összevetve tök jó dolog élni? 

 

Magnus gróf (Dampyr 17.)
Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Marco Torricelli

Az ördögi vászon (Dampyr 18.)
Írta: Maurizio Colombo
Rajzolta: Luca Rossi

A Dampyr meseszövéséről, esztétikájáról azt hiszem, a magam részéről mindent elmondtam már. Sőt az alaptörténetéről is. Ezért ebben a sokadik értékelésben ezzel már nem sokat foglalkozom. 

Na, jó, ha mégsem találkoztál volna eddig Harlan Drakavál és a társaival, elmondom, hogy Harlan egy dampyr. Vámpír és ember gyermeke. A vére halálos a vámpírokra nézve: ha a szervezetükbe jut: pusztulnak. Harlan az éjurak pusztítására tette fel az életét, amikor megértette, ki is ő. 

Állandó társa a balkáni háború egyik szanadcsapatának a volt vezetője, Emir Kurjak és Tesla Dubcek, a vámpírlány, aki utál vámpír lenni, csak kénytelen, ezért azok ellen fordult, akik vámpírrá tették. A főhősök nem kizárólag, de jobbára vámpírok ellen küzdenek. Mondhatnók, jobbnál jobb történetekben. 

A Dampyrok rajzai realisztikusak, aprólékosak, részletgazdagok. A képregény fekete-fehér. Ne fanyalogj, ez így jó! Én el sem tudom képzelni színesben. Szerintem ez is szerves része annak, hogy szeretem. Egy alkalommal belenéztem a sorozat alapján készült két filmbe. Lehet, hogy egészében jók, de nekem kiábrándítók voltak. Eleve azzal, hogy színesek a filmek. (A Sin City-filmek ezért is voltak zseniálisan jók: mindenben ragaszkodtak Miller képregény-megfogalmazásához, tökéletesen hozták a képregények hangulatát.)

A nyomdai kivitellel soha nincsen baj, minden a helyén van. A mérete kellemes A5-ös, könnyem kézben tartható, tartós kötése van, eszébe sincsen széthullani, megtörni, masszívan egyben van. 

A magam részéről a borítókkal nem vagyok kibékülve. Nekem a tartalomhoz képest túl harsányak. Jó, persze, a legtöbb sztorivég is eléggé hollywood-i, de az valahogy csak nagyon csekély alkalommal zavart. A borító már sokszor, de mit lehet tenni? Ez a mostani jól sikerült. Valahogy itt van benne a címadó történet lényege, s kellemesen hátborzongató is. 

MAGNUS GRÓF

Norvégiában vagyunk. Ǻlesund városában. (Ha érdekel, hogyan néz ki, itt találsz róla képeket.) A városkát 2009-ben Norvégia legszebb városának választották. Az elhelyezkedése csuda érdekes, nézd csak!

Rajzban pedig így fest: 

 

Amit 1904-ben elpusztított egy hatalmas tűzvész. Minden egyes ház leégett, az egész várost újjá kellett építeni. Szecessziós ékszerdoboz lett belőle. Egyetlen ház azonban kilóg a sorból. Nem szecessziós. Szálloda működik benne. Ez volt az egyetlen ház, amely titokzatos módon túlélte a huszadik század elejének tűzvészét. Sértetlenül. Légy nyugodtan értetlen: ugyanúgy fából épült, ahogyan akkor a város összes épülete. 

Edwards professzor ebben a szállodában vesz ki egy szobát. A prof az ezotéria történetével foglalkozik. A városban Orlando Magnus gróf nyomait kutatja. Nappal nincs is baj. De éjjel előbukkan a 13-as szoba, ami nappal, ahogyan az a szállodákban lenni szokott, nem létezik. Először csak az tűnik fel a profnak, hogy nappal nagyobb a szobája mint éjjel. 

• 
• 
• 
• 

A következő helyszínünk Sogne fjord is létező hely. Norvégia legnagyobb fjordja. (Vagy valami egészen más, mert a képregényben a Sogne fjord-alakban szerepel több helyen is. Csakhogy ebben a formában nyomát sem leltem.)

Emiatt némileg hányavetinek mondhatom a képregény helymeghatározását, amikor azt mondja: „Sogne fjord, Norvégia”. A fjord szárazföldbe nyúló hossza mentén minimum tizenöt jelentősebb város van. A nem jelentősekről nem is szólok. Szóval ezen a kétszáznéhány kilométeren belül bárhol lehetünk. No, nem mintha óriási jelentősége lenne.

Szóval ahol vagyunk, akárhol is legyünk, van egy templom. Régi. Egy eredeti stavkirke, vagyis norvég fatemplom.

A freskóját javítani kell. Egy fiatal, szemrevaló angol restaurátornő éppen munkában van: a templom Hyeronimus Bosch stílusát viselő freskóját hozza rendbe.

Amikor egy éjjel, munka közben megtisztít a Pokol című festményen egy feliratot, fémes zajt hall a kriptából: az ott levő sírról lehullt egy rozsdás lakat. A sírfelirat: Magnus Orlando. Orlandó híres, hirhedt alkimista volt. Fekete mágiával foglalkozott. Olyan mélyen, hogy az még a mágusokat támogató Krisztina királynőnek is sok volt. 

A restaurátort amikor az éjjel abbahagyott munkából hazafelé tart, egy különös alak veszi üldözőbe, aki rendkívül hasonlít a festmény egyik alakjára. Hogy, hogynem, Harlan és Tesla is éppen ebben a városkában tartózkodik. Harlan Magnus gróf után nyomoz. 

Ezalatt Ǻlesundban a csak napszakosan létező 13-as szoba elnyeli Edwards professzort. 

Tovább is van, mondjam még? Nem mondom. Elsütném a megoldásokat és az annyira illetlen lenne! Nem is teszek ilyet. Lesz itt kalamajka, kaland, túlvilág és csócsa rendesen, ennyit elmondhatok. Van hangulata!

• 
• 

AZ ÖRDÖGI VÁSZON

A címadó történet címe és a borító rajza adja, miről is lehet szó. S igen, arról van szó!

• 
• 
• 
• 

Alexis Musuraka horrorfilmek rendezője volt a negyvenes években. (Nem, nem volt.) A perverzió esztétájának tartották. 

Teslát, Harlan vámpír-társát megkeresi Musuraka egykori tanítványa, akinek a feleségét nagy eséllyel Musuraka ölte meg. Az öregurat Louis Fullernek hívják. Dokumentumfilmet készített és könyvet is írt Musurakáról. Amsterdamban él.

Harlan egy éjurat ismer fel Musurakában. A trió, Harlan, Tesla és Kurjak Amszterdamba utazik hogy első lépésben megkeressék Fullert. 

Eközben egy amszterdami moziban tébolyító dolgok történnek. Ahogy a borítón is látod. S az még barátinak mondható ahhoz képest, ami a két borítólap között történik. Barátom, ha tudnád!

• 
• 

Vagyis a dolgok összeállnak, már csak egy dolog van hátra: le kell győzni Musurakát és a vászonról lelépő szolgáit. Csekélység. 

A képi megfogalmazás egyik érdekessége, hogy minden realiszitkusága, szépsége és borzalma ellenére él a karikatúra eszközeivel is, anélkül, hogy kilógna a lóláb és anakronisztikussá válna. 

• 
• 

MERRE HÁNY MÉTER?

Ez a kötet is a legjobbak közül való. Mindkét történetről elmondható, hogy a műfajhoz képest összetett és izgalmas. Számomra a második végső előtti csatája egy kicsit sok volt a vászonról lejöttekkel, de a Musuraka-s megoldás már rendben volt. 

Ezzel és mindennel együtt a Magnus gróf valahogy jobban megfogott. Nem tudom, pontosan miért. Valahogy csipetnyivel hangulatosabb és visszafogottabb volt. 

A képi világból kaptál ízelítőt. A Magnus rajzai világosabbak, tisztábbak, finomabbak, a mozis sötétebb, többet játszik a fény-árnyék lehetőségeivel, a tónusokkal. Egymáshoz viszonyítani lehet a rajzokat, de nem rangsorolni lehetetlen. Meg minek is. Más és más a kettő, de a maga helyén teljesen megfelelő és rendben levő mindegyik. Ahogyan az a Dampyr esetében ez lenni szokott. Tény, a Dampyr-ok többségének ábrázolásához a mozis-sztori van közelebb, de az is tény, hogy ennek meg igazából nincsen jelentősége, semmit el nem vesz a Magnustól. 

 *

Frike Comics, Budapest, 2022, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891311 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

9,5/10 

2022 április, nagypéntek. Szegény anyóspajtást tegnap orvosilag megkéselték, nincsen még túl jól. Abban reménykedtünk, hogy ma érte mehetünk, de most úgy fest, ebből nem lesz semmi. 

(Este hatkor: semmi nem lett, hétfőn mehetünk érte, de legalább ma már úgy beszélgetett velünk telefonon, ahogyan szokott. Vagyis nincs még jól, de sokkal jobban van.)

Tegnap utoljára dolgozott egy számomra nagyon kedves kolleginám: szülni megy. Az esemény örvendetes, de hiányozni fog, nagyon kedvelem őt. Ráadásul csuda jó munkatárs volt. Tegnap össznépi búcsúztatója volt, kapott egy pelenkatortát, meg egy borítékot. Nem tudott róla, siimán, spontán elsírta magát. Hiányozni fogsz, Szinti!

Mike Oldfield  (Return To Ommadawn; hosszú idő után az első igazán hallgatható lemeze; SzFT néha már unja is) után Dark Tranquillity szól. Geri fiam ajánlotta. Nem szeretem a hörgős dolgokat, de ebben nem zavar. Lehet, egy komplett lemeznyi már sok lesz, de bepróbálom. Már próbálom is. :-)

ÉS MI VAN, HA PONTOSAN TUDJUK AZ IGAZSÁGOT?

Még mielőtt, azelőtt...A kérdés ismét, sokadszorra és gyakorlatilag állandóan feltehető: ment-e előrébb a világ a könyvek által? Van-e értelme a világ jelenlegi helyzetével foglalkozó, a helyzet szegmenseit boncolgató könyveket írni, olvasni? Megállítható-e szavak által a bomlás, a kifordulás, az átrendeződés, a süllyedés, a devalválódás? Vajon mire ment Orwell az 1984 pengeéles meglátásaival, Huxley a Szép új világ leírásával, vagy Szolzsenyicin a vaskos Gulág szigetvilágával? Talán megszűnt a kommunizmus borzalma bármelyiktől is? S ha nem, mit értek a leleplező szavak?

Úgy egyáltalán, mit érnek a leleplező szavak? Hiszen már mindent lelepleztek az égadta világon! De mindent! Pontosan tudhatjuk, hogy semmi sincsen úgy, ahogyan gondoltuk, tanultuk, de akár tapasztaltuk is. S vajon milyen változások lettek a leleplezések, útmutatások nyomán? Még a teljesen nyilvánvaló dolgok sem mindig okoznak változást.

Elsősorban azért nem, mert annyi az információ, hogy az feldolgozhatatlan. Ezáltal a lényeges infók súlya elvész. Ha egyáltalán felismerjük, mi a lényeges. 

A napokban olvastam a legutóbbi Hihetetlen Magazin különszámát, A nagy újraindítást. Nem tudtam nevessek vagy sírjak. Mert egyfelől a lap nagy részének az olvasásakor hevesen bólogattam egyetértésem jeléül. Anélkül, hogy heves konteo-hívő lennék.

Másfelől nevetnem kellett az olyan érveken, amelyek arra figyelmeztettek, hogy a médiának semmit ne higgyünk el, mindennek nézzünk utána, mindent mérlegeljünk, értékeljünk. Jó, persze, hogy persze! De könyörgöm, mihez viszonyítva tegyük ezt? Minek alapján? S hol tudunk új, bizonyosan valós, igaz szempontokra, viszonyításokra lelni? Hol nézzünk utána, ha a médiának semmit sem hihetjük el? Ha tudhatjuk, hogy Soros, Bill Gates, Klaus Schwab is csak bábfigura, akkor hol a fenébe nézzek utána a valós háttérhatalom neveinek? Még ha a Hihetetlen közöl is belőlük néhányat? S rendben, nem hittem el, utánanéztem, átgondoltam, immár pontosan látom, tudom, mi van. S akkor most merre a hány óra? 

De azért tisztán látni nem rossz. Csupán nyugtalanító. Sőt, némileg kétségbeejtő, mert a tehetetlenségi erő hatalmas. 

Na, akkor ijedjünk meg az újabb könyv miatt!

AZ EMBERI JOGOK VALLÁSA

Az emberi jogok szóösszetételről mindig az Illés együttes legendás fehér albuma, a hosszú ideig betiltott Human Rights jut eszembe. Ahelyett, hogy ennek a lemeznek az alapjául szolgáló dokumentum, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata jutna az eszembe. 

Amiről soha nem gondoltam volna, hogy akár még ellenségévé is lehet a népnek. Bár ez a mondat így nem teljesen igaz. Csak részben. S ezzel benne is vagyunk a sűrűjében!

A jog önmagában nem rossz vagy jó. Kérdés, a jogalkotó és -alkalmazó hogyan és mire szándékozik használni. Illetve hogyan értelmezi a jogszabályokat. 

A jog célja, hogy a társadalom működését adott területeken szabályokba foglalja. A szabályok több, egymástól jól elkülöníthető területen érvényesülnek. Beszélhetünk például közjogról és magánjogról, nemzetközi jogról, alkotmányjogról, közigazgatási jogról, büntetőjogról, polgári jogról, családjogról, gazdasági jogról, munkajogról. A sor egyáltalán nem teljes. 

A modern társadalmak megkísérlik az élet minden területét joggal lefedni. S iparkodnak a jog szabályaihoz alakítani a közösségi életüket.

Úgy általában beszélek. Az, hogy a jog alkalmazását egyre több helyen, egyre több ember szkeptikusan, cinikusan figyeli, ha figyeli egyáltalán, alátámasztja, hogy a szabályok nem teszik lehetetlenné a velük való visszaéléseket, a részrehajló értelmezéseket, a jog alkalmazásának vaskos ellentmondásait. (Ez utóbbira töménytelen példát hozhatnék fel, de kapásból a Budaházy-ügy jutott az eszembe: Budaházy tizenhét év letöltendő büntetést kapott. Biszku Béla a tömeggyilkos két év felfüggesztettet.) 

Vagyis még a megfelelő jogszabályok megléte sem jelent semmiféle garanciát a jogszerűségre, a jog megfelelő alkalmazására.  

Pascal Harounel a jog egy adott területére, az emberi jogokra koncentrál.  A nyugati társadalom működésének a kulcsa szerinte ezen jogok abszolutizálásban keresendő. 

Az emberi jogok az utolsó szekuláris vallásunk. 

(Elie Wiesel)

Mert erről van szó. A jog világi vallássá lett. Haroun azt mondja, volt elődje e világi vallásnak: a kommunizmus. Sőt, még egy lépéssel hátrébb lépve: az ész. A francia forradalom ugyanis azt tette istenné. Majd embertelen vérengzés következett a nevében. Ahogy a kommunizmus is maga mögött tudhat úgy háromszázmillió áldozatot világszerte. 

Megfigyelhető tehát, hogy a szekuláris vallások dogmatikusak, megváltó világképüket mindenáron rákényszerítik az egész társadalomra, magukat mindenekfelett valónak gondolják. Az egyetlen üdvözítő útnak. az egyetlen lehetőségnek. 

A szekuláris vallás, legyen szó bármelyik formájáról, az embereket teljesen egyenlőnek gondolja, nem enged semmiféle kivételt semmilyen irányból és szempontból. Így esküdt ellensége minden egyéni és csoportidentitásnak. Az embereket csak globális értelemben látja. Maximum két csoportot hajlandó elismerni: azokat, akik már ismerik és elfogadták az igazságot, és azokat, akik nem ismerik és/vagy elutasítják. Az előbbiek a barátok, az utóbbiak az ellenségek. 

AZ ABSZURDITÁS FÉLELMETES PUSZTÍTÁSA

Ez utóbbi gondolatat nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mármint a teljes egyenlőséget, az emberiség globalizmusát. Ugyanis ennek nevében készteti az emberjogi vallás Európát a saját identitásának a felszámolására, az önazonosságának, a kultúrájának a szemétbe hajítására. 

[Az iszlám képviselői] Bevetik az emberi jogok fegyverét is, hogy az európai országokat alázatos magatartásra kényszerítsék magukkal szemben.

Ebben a szellemben Oxford önkormányzata hivatalos szövegben lemondott a karácsony szó használatáról, hogy ne ingereljék keresztény ünnepekkel az ott élő muszlimok érzékenységét. Így cselekedve a nyugatiak dimmiként, alattvalóként viselkednek, meghajolva az iszlám felsőbbrendűsége előtt.

(25.)

Abszurd, azt mondod? Sajnos sokkal több ez, mint abszurditás. Amint megfigyelhetted, az emberi jogok vallása szorosan összekapcsolódik a másság ájult tiszteletével. Amelyről nagyon jól tudjuk, hogy egyirányú utca: a tisztelet csak egyfelé jár. A rasszizmus is csak addig rasszizmus, amíg fehér ember gyakorolja: a fehér ember iránt érzett rasszizmus nem rasszizmus. Így a tradícióhoz, nemzethez, kultúrához való ragaszkodás csak Európa szempontjából ártalmas és megvetendő, minden más náció ilyen irányú ragaszkodása méltányolandó, tiszteletre méltó. Lásd az oxfordi „karácsony” szót. 

...egy európai nép sem érezheti magát legitimnek, mert csak a teljes emberiség rendelkezhet legitimitással. Ezen értékeket az állampolgárok fölé helyezték, intézményesítve „a demokrácia politikai lebénulását”. 

Az európai népek saját identitással, saját történelemmel és saját civilizációval rendelkeznek, ami  azonban halálos veszélynek van kitéve az egyetemességtől eltelt, ájtatos fanatikusok miatt, akik ránk kényszerítik a humanitárius vallást. Az antirasszista despotizmus – az emberjogi vallás egyik profilja - tiltja az európaiaknak identitásuk hangsúlyozását. Csak a külföldről bevándoroltaknak vagy onnan honosítottaknak van joguk Európában identitásukra hivatkozva követelőzni anélkül, hogy a rasszizmus és az idegengyűlölet billoggát sütnék homlokukra.

(55.)

Igen, a migráció. Amely Európa halálát eredményezheti. Erről már sokan írtak, sok helyen. Én is, itt a blogomon.

Harouel levezeti, hogyan vezet az emberjog vallássá tételének gyakorlati alkalmazása Európa pusztulásához. A dogmatika szerves része az öngyűlölet, az önmegvetés és a permanens bűnbánat egyoldalú gyakorlása.

Amelyből fakad, hogy a Mást, Európa mindig önmaga elé helyezi. Önnön kárára is. (Gondolj csak a borzalmas kölni szilveszter eseményeinek napokig tartó teljes elhallgatására. Vagy magyar viszonyok között arra a szamurájkardos esetre a villamoson: ami csak addig volt hír, amíg ki nem derült, hogy a szamurájkardot előhúzó személy is cigány volt, nem csupán a megtámadott.) Európa rendületlenül hamut szór önfejére, térdre ereszkedik a Másság előtt és lábat csókol neki. A méltóság és a józan ész meg a küszöb alatt zokog.  

Tény, hogy Európának valóban van szégyellnivalója. Nem baj, hogy bocsánatot kér. Nem baj, hogy változni akar. A baj az, hogy ezt önfeladással, önnön kárára, egyoldalúan teszi.

Vajon melyik muszlim országban fordulna elő, hogy a kisebbségi keresztényekre való tekintettel törlik a hivatalos kommunikációból mondjuk a ramadan szót? Hogy elhallgatják több száz őslakos esetleges megtámadását, nehogy megsértsék a támadókat? Hogy az országukba bevándorló keresztényeknek gyakorlatilag több joguk van, mint az őslakosoknak? Hogy a bevándorlók egyből lakást kapnak, segélyt és munkát, és ha egyértelműen kiderül, hogy köztörvényes tetteket követnek el, az emberi jogokra hivatkozva akkor sem utasítják ki az országból őket? Ha megerőszakolják az őslakosok asszonyait, gyakorlatilag csak egy buksisimit kapnak és megértő tolerancia a „büntetésük”? 

Mindez egy iszlám országban elképzelhetetlen lenne! Ám Európában mégis ez történik. S így válik az emberi jogok logikátlan, feltétlen tisztelete egy kontinens gyilkosává. 

A növekvő, jobbára képzetlen, sőt, dolgozni sem akaró népesség, növekvő költségeit a befogadó társadalom egyszerűen nem képes kitermelni. Mert az Európába vándorolt tömegek, Európával ellentétben nem adják fel az önazonosságukat, szó sincsen részükről asszimilációról. Tömbökben élve mikrotársadalmakat alkotnak a társadalomban, semmit fel nem adva előző életvitelükből. Céljuk, hogy a választott anyaország erőforrásaiból magasabb életszínvonalon élhessenek ugyanúgy, ahogyan a szülőhazájukban tették.

Például a többnejűség gyakorlása magától értetődőn természetes számukra. Egy olyan országban, ahol a bigámia büntetőjogi szankcióval bír. De a befogadó ország csak bénán, tehetetlenül szemléli mindezt, teljesen hamis és fals hivatkozással az emberi jogokra és a szeretetre. 

A szerző hazájában nem a bevándorlóknak kell alkalmazkodniuk a befogadó országhoz, hanem a befogadóknak a bevándorlókhoz. Holott egyértelmű, hogy csak elenyészően kis részük hajlandó az asszimilációra. A döntő többség ragaszkodik a saját kultúrájának a teljeskörű gyakorlásához. 

A franciák, ha megkérdezik őket, ezt az opciót maguktól nem választották volna. Mindezt rájuk kényszerítették. Vagyis az emberjogi vallás erőltetése szembemegy nem csupán az észszerűséggel, de a demokrácia gyakorlatával is. 

A napnál világosabb, hogy ez a gyakorlat tönkreteszi a szólásszabadságot, a gondolkodás  szabadságát és egyáltalán a szabadságjogokat, holott annak idején ezekkel alapozták meg a liberális demokráciát, amely a polgárait védte az állam túlkapásaival szemben. Most azonban a nyugat-európai nemzetek körében a szabadságjogok – amelyek az emberi jogok történelmi alapját képezik, és a szabadság garanciáját jelentik – nem érvényesülnek kellő mértékben az uralkodó emberjogi államvallás miatt. A legnemesebb eszmékre hivatkozva, furfangos módon egy szabadságromboló  társadalom falait húzzák fel, ahol tilos kimondani, ami szabad szemmel látható, tilos rámutatni a gépezetre, amellyel a társadalmat és civilizációt rombolják.

(68.)

Miképpen? 

A szabadságot súlyosan megkurtította, veszélybe sodorta a ránk erőltetett világi államvallás  rendszere. Meglepő jogi meghátrálás látni, hogy visszaállították az istenkáromlás és a szentségtörés büntetését. A közvéleménynek a hivatalos világi vallás dogmáival nem egyező megnyilvánulása ismét vallási bűnténynek számít. A hivatalossal ellenkező meggyőződés véletlen vagy árulkodó kifejezése is büntethető. [...] Jóllehet nesztelenül tette, de az emberjogi világi vallás mégis olyan eredménnyel tett szájkosarat a közvéleményre, mint a totális rendszerek. A bevándorláskritika tilalma azt jelenti: „kerek
perec megtiltották, hogy napjaink legégetőbb problémájáról érdemben beszéljünk. A diszkrimináció megszüntetésével kérkedő millenarizmus – ismételten: a másik feltétel nélküli szeretete egészen az önmegvetésig – öngyilkosságba kergeti az európai társadalmakat.

(69–70,)

A jogtudós a megoldást egyértelműnek találja. Nehéz vele nem egyetérteni. 

Röviden: a diszkrimináció visszaállítása élet-halál kérdése. Ahogy a kiváló olasz politológus, Norberto Bobbio írta: az igazságosság azt kívánja, hogy az egyenlőket egyenlő módon, az egyenlőtleneket egyenlőtlen módon kezeljük. Egy diszkrimináció nem igazságtalan, csak akkor, ha hiányoznak az egyenlőtlen bánásmód érvényes okai. Tehát létezik igazságos diszkrimináció. Egy közösség fennmaradásának biztosítására nincs logikusabb érv, mint a helyes különbségtétel az állampolgár és a nem állampolgár, a nemzethez tartozók és az idegenek között. 

Igenis alkalmazni kell a diszkriminációt, hogy végre megállítsuk a migrációs áramlást, különösen olyan időben, amikor az Iszlám Állam a muszlim bevándorlók millióit harci eszközként használja Európa alávetésére. Franciaországban csak úgy lehet hatékonyan küzdeni a muszlim terjeszkedés ellen, ha az iszlámot sajátos státusszal ruházzuk fel.

(95–96.)

 Ennek persze vannak gyakorlati következményei, rengeteg területen nagyon kemény lépéseket kellene tenni. De úgy fest, ezeknek megtétele élet-halál kérdése. 

Századvég, Budapest, 2020, 108 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164538 · Fordította: S. Király Béla

8/10

 2022 áprilisa, egy héttel húsvét előtt. Ismét egy nyugis, itthonlevős hétvégénk volt, amit Szerelmetesfeleségtársam egy fosós-hányós-lázas befejezéssel koronázott meg. A csúcs az volt amikor éjjel még a földre is szédült a konyhában- Szegénykém! Most hétfő délután van, szerencsére már sokkal jobban van, a piritós és a tea benne maradt. Én meg egy csomó érdekes könyvet hoztam a könyvtárból, például a „Karaktergyilkosságot” és a „Batman: Fehér lovagot”