Amikor a '90-es években az internet elindult, a létezése a szabadság ígéretét jelentette. Az önszabályozó, nem külső- és belső cenzúrára épülő szabadságét.

Mára a nyomkövetés legerősebb fegyvere lett. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, állítja a könyv, hogy néhány gigaszolgáltató virtuális kezébe kerül bárki és a mindenki, aki csak beteszi a lábát a netre: a Google, a Facebook, a Microsoft, az Apple és az Amazon mindent tud rólunk. Akár akarjuk, akár nem. 

Ez momentán nem zavaró. Engem legalábbis a gyakorlatban még sohasem zavart. Mondjuk azon néha meghökkentem, hogy elég volt csupán beszélgetni valamiről és a felbukkanó reklámokban hamarosan meg is jelent, amiről beszéltünk, de vállat vontam. Azért voltam ilyen lezser, mert bár nyilvánvalóan nincsen szándékomban a páromnak orgazmusainak általam okozott akusztika és pláne vizuális élményét senkivel megosztani, de alapvetően teljesen transzparens életet élek. A nick-neveim is marha nehezen visszafejthetők: ha nem a teljes nevemen regisztrálok valahová, akkor a Moha becenév egészen bizonyosan benne lesz. (Jó, tudom, nem csak egy Moha van, hanem nagyon sok, de akkor is. Soha még csak eszembe sem jutott, hogy elfedjem magamat, és titkoljam, hogy azonos vagyok velem. Ugyan mire lenne jó nekem egy anonimitást biztosító, alternatív internet? 

Ellenben az is kétségtelen, hogy a digitalizáció tökéletes uralma itt lebeg a fejünk felett. Éppen a napokban találkoztam egy applikációval, amely arra hívatott, hogy az államolgárságomból fakadó adataimhoz és az adatokhoz kapcsolódó ügyeim intézését megkönnyítse. Digtális Állampolgárság a neve. Ami önmagában tök jó dolog. 

Viszont tény, a fizetésem digitális úton érkezik a bankszámlámra, a legtöbbször a telefonommal fizetek, s ha nem, hát a bankkártyámmal. Néhány mozdulat lenne megfosztani engem a rendelkezésemre álló, a szűkös megélhetésemet biztosító napi anyagiaktól. Elég letiltani a bankkártyámat, a telefonomat. S ha már: a másik mozdulattal meg a pár hónapra elég, ugyanilyen szűkös megtakarításomtól is megkönnyebbíthetne a rendszer.

Egyébként világszerte a készpénz-forgalom visszaszorítására törekszenek a mindenféle illetékesek. Ami az ellenőrzés és a fegyelmezés legpompásabb eszköze. A Mi Hazánk nem véletlenül kampányol a fizikai pénz további használata mellett. 

*

Arról nem beszélve, hogy megfelelő szempontból nézve a szemünk láttára teljesedik be annak a híres (bár jobbára töredékesen, az összefüggéseiből kiragadva, ezért falsul értelmezett) bibliai próféciának a technológia háttere, amely azt mondja, hogy Jézus második adventjét megelőző időkben  lehetségessé válik a világ ellenőrzése és kézi irányítása. János apostollal ezt íratta meg az Isten a Jelenések könyvében.

És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek. Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek. És hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak a kin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma. Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat. (Jel 13:15–18)

Nagyon kiábrándító, ha egy übergyorstalpaló keretében elmondom, hogy ez a szakasz az igaz keresztények, vagyis Jézus Krisztus követőinek végső időkbeli üldöztetéséről szól, és az üldözést a hamis egyház hajtja végre az államhatalom segítségével? S hogy a fenevad bélyege nem technológiai jellegű lesz, hanem vallási? 

Erről persze azonnal eszembe jutott az Aphrodite's Child (Vangelis Papathanassiou, Demis Roussos, Loukas Sideras) méltán híres albuma, a 666. (Egyetlen muzsika volt az elmúlt ötvenhét év alatt, aminek hallatán egyszer kimondottan féltem, de mindig lúdbőrözök, ha halllom, de a zsenialitását csak azóta látom át igazán, amióta megimsertem a Biblia vonatkozó szövegét. Ezen az albumon van, Irene Papas közreműködik benne, 00 ([Infinity Symbol] a címe. Irene Papas biblaii szövegre élvez él, ami önmagában zseniális, tekintve, hogy a Nagy Paráznát személyesíti meg, aki volt és nincs, noha van.) Hű, de messzire kerültem! Iszkiri vissza a darknethez! 

*

Stefan May újságíró. Technikai kérdésekről. Nem informatikus. Ezt írja magáról a weboldala bemutatkozó lapján, ahonnan az arcképe is származik: : 

Szabadúszó technológiai újságíró vagyok, Halle/Saale-ből származom és Berlinben élek. Nem vagyok informatikus, és nem érdekel a forráskód eleganciája és a bitek és bájtok szépsége. Ehelyett a társadalmi-politikai kérdéseket nézem: Hogyan hat a technológia az életünkre, a politikánkra és a társadalomra? Hogyan oszlik el a gazdasági hatalom, és milyen alternatív digitális modellek léteznek?

Különböző online és nyomtatott médiának dolgozom, írtam egy non-fiction könyvet a Darknetről és a nem kereskedelmi internetről, előadásokat tartok és workshopokat tartok.

A technológia bonyolult, de gyakran könnyen megmagyarázható, még bonyolult szakkifejezések nélkül is.

(A fordítás a Vivaldi böngészőm beépülője által végeztetett el.)

*

Szóval igen, igaz, a darknet nagy része a lenyomozhatatlaságra épító (ez csak részben igaz: mindig akad egy ember, aki tönkre tudja tenni, amit ember alkotott) illegáls kereskedelemből áll: drog, fegyverek, adatbázisok, kiberbűnözéshez szükséges szoftverek, és, nos, igen, bántalmazó és gyerekpornó (helyesebben és komplikáltabban: gyermekek szexuális bántalmazását bemutató felvételek). Meg minden más. 

Ahogy mondtam, mert Mey írta: a darknet tartalmának kevesebb mint a fele szól erről. Tény, hogy a gyerekbántalmazási esetekből egy is sok. Arról nem beszélve, hogy volt oldal, ahol új fotók feltöltése volt a belépő. Vagyis az oldal maga generálta az újabb és újabb bántalmazásokat. 

Viszont az is tény, hogy a Tor mint szervezet és az Onion önkéntesei egyöntetűen zárkóznak el az illegális tevékenységektől. Ami a gyermekek bántalmazásával szemben zéró toleranciát jelent. Csakhogy a Onion és a Tor éppen az ellenőrzés nélküliségről és a cenzúramentességről szól. Ez a Tor és a általában a darknet egyik legnagyobb, nagyjából feloldhatatlan ellentmondása. 

Nagyon fontos, mondja Mey, hogy elválasszuk a tartalmat a hordozó közegtől. A darknet elnevezés is szerencsétlen. Alternatív, adatforgalmában titkosított, a felhasználókat védő, takaró, de egyáltalán nem elérhetetlen és bennfentes rendszerről van szó. Te is, én is simán körülnézhetünk benne. 

*

Az internet lényege, hogy végső soron nem más mint egymással kommunikáló számítógépek hálózata. Minden, amit a weben elérünk, valahol, valakinek, valakiknek a számítógépén, tárhelyén van. A böngészőnk, az applikációnk nem az ablakunk előtt ellebegő oxigénmolekulákból kapkodja le az információkat, képeket, filmeket, a pénzünket, a gömbölyű női idomokat, az izmos férfitesteket, az elérhető szakcégeket, a kipécézett bolt nyitvatartását, vagy éppen az AliExpress-en fellelhető hdmi-kábeleket, kádkilépőket és ilyen-olyan apró külyüket

Az internet egymással kommunikáló gépek sokasága, akik meghatározott technológia szerint kommunikálnak egymással.

Olyan ez, mintha te meg én megkeresnénk egymást. Hé, haver, beszélnünk kellene! Hogyan tegyünk? Üljünk be valahová egy sörre? Vagy kézzel írott levélben? Telefonon? Valamelyik üzenetküldőn, amiből annyi van mint égen a csillag? Valamelyik virtuális chatszobában? Füstjelekkel? Meg kell egyeznünk abban, milyen csatornát választunk a kommunikációhoz. Ha nem egyezünk meg, nem lesz kommunikációnk.

Ugyanakkor a párunk, a gyerekünk is megegyezhet másvalakivel, hogy nekik is beszélniük kell. Ha összejön mindkét beszélgetés, a kettőnek semmi köze nem lesz egymáshoz. Én veled itt, a blogon beszélgetek. A párom a maga partnerével telefonon. A csemeténk a magáéval TikTokon vált szót. Nagyi, ha élne, egészen biztosan a kerti padra ülne le beszélgetni a maga partnerével. 

A legnagyobb ilyen alternatív gépközösség a Tor nevű böngészőre épülő .onion-közösség. A második két befutó a I2P és a Freenet. De az utóbbi kettő mérete elhanyagolható az első mellett. 

*

Lássuk csak a Tor böngészőt! A Tor egy bárki által, bármikor letölthető böngésző. A beszerzése, telepítése ugyanannyi mint bármelyik másiké, legyen az Chrome, Firefox, Opera, Vivaldi, Brave, Safari vagy bármi. (Nem mellesleg: nekem a standard böngészőm a Vivaldi, a YouTube-ot meg a Brave-n hallgatom, kiszűri a reklámokat. A Chrome-t mindig is utáltam a rendszerigénye miatt. A harmadik befutóm az Opera volt, de az az utolsó használataikor,  mindenféle takarítás ellenére rendszeresen belassult. Igaz, ez volt vagy két-három éve.) 

A Tor teljesen simán használható az eddigi célokra használt böngészőnek is. Igaz, a Javascript-es oldalakkal nem igazán hajlandó foglalkozni. Meg azért akad itt más is... 

Szóval a böngésző egyáltalán nem azonos a darknettel. Ahogyan az is igaz, hogy a legnagyobb darknet hálózatra viszont ezzel a böngészővel lehet csak belépni. Hoppá! 

S még valami, amit egy pillanatra se felejts el: a ma darknetnek hívott hálózat önmagában nem illegális. Rajta lenni sem illegális.Még annyi izgalmat sem kell érezned, ha a Torral belépsz ebbe a világba, mintha átmennél egy villogó sárgán. Illegális az, amire a darknetet használják. De erről nem a hálózat tehet. 

Mey könyve, bár nagyon felületesen érinti ugyan a másik két darknetes hálózatot (I2P, Freenet) is, de elsősorban a Tor-on alapulóról beszél. Amit helyesebb lenne Onion-közösségnek hívni. Mert ami a megszokott netünkon .hu, .com, vagy .eu (ésatöbbi), az a Tor-on át megközelített neten mindig .onion. 

Az .onion-os webcímei régebbi 16 tetszőleges betű és szám kombinációjából álltak. Manapság 56 karakteresek a nevek. Gondolj bele! S főleg, jegyezz már meg, lécci egy ötvenhat, tetszőleges szám-betű kombinációt! Feloldás nincsen. A lehetőséged ennyi. Az Onion webcímei kicsit sem felhasználóbarátok.

Másfelől: az általunk használt netet gépek milliói szolgálják ki, hatalmas tárhelyekkel, technikai kapacitással. A .onion-nál a felhasználók (mert hány embert tudsz megnevezni, aki a darknetet használja?) és elsősorban a kiszolgálók korlátozott száma miatt bizony sokkal lassabb a kommunikáció. 

*

Mire jó akkor a Tor és az Onion? Mármint azon kívül, hogy a darkneten drogot, fegyvert gyógyszert vegyél, s ha vagy annyira beteg, gyerekpornót nézzél. Amit, magától értetődik, nem fogunk megtenni. 

Elsősorban arra való, hogy eltűnj a net kisebb-nagyobb nyilvánossága elől. Hogy úgy internetezzél, mintha ott sem lennél.

A Tor nem őriz meg semmit a böngészéseidből, és főleg, ha az Onion-hálózaton vagy, majdnem teljesen névtelen és visszakövethetetlen leszel. Nem látszik sem a géped egyedi személyi igazolványának a száma (IP-cím), sem a hálózati kártyád MAC-címe (egyedi azonosítója), amelyek alapján akár a földrajzi holléted is belőhető. De megfelelő egyéb infók mellett a kiléted is. Mármint a Tor-on kívül uszkve bármilyen más böngészővel is. (Jó, vannak még titokbajnok jelöltek, mint például a PaleMoon,a 360 Security Browser, de igazából labdába sem rúgnak a Tor mellett.) 

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy persze minden amit ember csinált, az ember az sohasem tökéletes. De a Tor és az Onion-hálózat kis túlzással majdnem az. 

*

Az úgy volt hogy a Tor és környéke eredetileg katonai fejlesztés volt. Nagyon zanzán fogalmazva: az ügynökök kommunikációjára és a szerzett dokumentumok biztonságos küldözgetésére szolgált. Az ötlet atyja egy Paul Syverson nevű pasas volt, aki az amerikai Védelmi Minisztérium alá tartozó NRL-nél (Naval Resaerch Laboratory) dolgozott. 

A Tor másik nagy embere Roger Dingledine, aki a Tor-t és az onion-hálózatot naggyá tette. A kezében az ott hagyma. Mert az onion szó hagymát jelent, s mert a hagyma jó szimbóluma a darknet hálózatának. 

A Tor a mai napig, de legalábbis Mey könyvének a 2021-es, harmadik kiadásáig, amelyből a magyar fordítás készült, elsősorban amerikai állami hivatalok támogatásából tartotta fent magát. Ennek minden ellentmondásával. Mert hiszen a darknet éppen az állami és a nagyvállalati megfigyelések ellenszere. S az állampolgárai megfigyelésének belső kényszerével az amerikai állam sem veszi fel a harcot, simán enged a késztetésnek. 

S nem, az amerikai állam nem támogat illegális tevékenységeket, illegális kereskedelmet, a gyermekpornográfiát (a másik meghatározás túl hosszú). Nem erről szól a támogatás. Mert nem, az állam nem ezeket támogatja, és a Tor, az Onion-hálózat nem ezeknek az érdekében jött létre. Ahogyan az általad és az általam használt internet sem a bűnözés támogatására született. 

Sőt, bár ellentmondásos az érvelés, de vannak bűnüldöző oldalról, akik azt mondják, a visszajelzések végett például biztonságosabb tiszta szert a darknetről szerezni, mint valami pacsmagoltat, azonnal kicsinált az utcai dealer-től. Ha lehet így mérlegelni. Ahogy persze az is igaz, hogy egy aberrált barom a darkneten vásárolt olyan gyorstüzelésű fegyvert, amellyel aztán kilenc fiatal életét kioltotta...

De az is tény, hogy az autokrata, antidemokratikus országok polgárai számára egyfajta információs kiutat jelent a darknet, ahol szerezhetnek és megoszthatnak értesüléseket, híreket. Nem véletlen, hogy például az alaposan megfigyelt, egymásnak ugrasztott állampolgárai viselkedését társadalmi kreditekkel jutalmazó, de főleg büntető (az arány egy a tízhez) Kína erőteljesen harcol az Onion-hálózat felszámolásáért. 

Innen nézve mondjuk egetverő nagy marhaság ennek a könyvnek az alcíme. „A digitális alvilág működése”. Azért marhaság, mert azt sugallja, ami a darknetről egyébként is mindenkinek az eszébe jut, és ami ellen maga a könyv ezerrel tiltakozik: hogy a darknet célja, oka egyedül az illegális tevékenységek elrejtése és elősegítése lenne. 

*

Tudtad (ezt a szót mostanában minden podcast-ban, Tiktok-videóban ki kell mondani; most az egyszer én is megteszem), hogy a fentiekkel együtt a darknet weboldalainak és látogatóinak a száma még mindig csak töredéke a clearnetének?

Ennek több oka is van. Elsősorban mert a weboldalak nehezebben fellelhetők. S ha meg is leled őket, úgy megjelenésükben öt-tíz évvel lemaradtak a clear-web dizájnjától. Mert nincsen elég sávszélesség, az oldalak nehezebben töltődnek. Különösen, ha a Tor mellé bekapcsolsz még egy egyébként nem kötelező, de ha tökéletesen láthatatlanná akarsz válni,  erősen ajánlott VPN-programot is. A Tor egyébként kéri is, hogy a hálózaton senki se torrentezzen.

* 

Mey a könyve végén azon töpreng, vajon milyen jövőalternatívák állatnak a darknet előtt A két véglet, feledve most a köztes állapotokat:

• a hátrányai miatti csendes kipusztulás
• az előnyei miatti teljes felfutás

Az utóbbi okozója az lehet, hogy a gazdasági szféra is meglátja benne a lehetőséget. Ne gondold, hogy ez önellentmondás! Több sajtóorgánumnak van darknetes elérhetősége. Felismerték, hogy sokkal könnyebben juthatnak hírértékű információkhoz, ha az informátoroknak nem, de legalábbis sokkal kevésbé kell tartaniuk a lelepleződéstől. A SecuraDrops-al például mehet minden anyag, lenyomozhatatlan, feltörhetetlen. Na, jó, oké, persze, mindennek vannak keretei. (Ja, nem mondtam, az .onion-os linkek természetesen csak a Torban nyílnak meg a clearweb nem fogja megtalálni őket. „A webhely nem elérhető. Ellenőrizze, hogy van-e elírás a(z) sdolvtfhatvsysc6l34d65ymdwxcujausv7k5jk4cy5ttzhjoi6fzvyd.onion domainnévben.”

Jó példa erre a darkneten való jelenlétre, hogy például a Facebook is elkészítette a maga onionos verzióját. (Bár a magam részéről ott nem tudok valamiért belépni, „Ideiglenesen le vagy tiltva” – mondja a párbeszédablak. Mondjuk abszolute nem létkérdés, hogy onnan Facsézzak. 

Szóval a B-jövőkép, hogy a darknet kifejezés is eltűnik, lesz helyette, mittomén: Onion. „Megyek, onionozok kicsit.” Vagy ha már magyarok vagyunk: „Megyek, hagymázok kicsit!” Mer' az onion szó, ugye, magyarul hagymát jelent. 

*

A kérdés az, hogy én fogom-e bármikor, bármire használni a darknetet, de legalább a Tor-adta védettséget? Egyfelől remélem, hogy kényszerítve nem leszek rá. Bár, ahogy a bibliai próféciákat, meg a világ alakulását nézzük, esélytelen, hogy ne történjen valami nagyon nemkívánatos... 

Az illegális dolgok nem érdekelnek. Mindig is szabálykövető voltam. (Ugyanakkor az is igaz, hogy aztán mindig ellenzékben találtam magamat. Volt, hogy egyedül én voltam ott.) 

Gondolkodtam azon is, vajon aTor nyújtotta védelem jelent-e nekem bármit is? Még nem tudtam eldönteni. A clearweben már annyi digitális lábnyomom van, hogy csak az nem rakja össze belőle Moha bácsit, aki nem akarja. S mindig is transzparens voltam, nem féltem kiadni önmagamat. A szarságaimat sem. A betegségeimet sem (keringési probléma, 2020-ban infarktus, cukorbetegség, enyhe aranyér, ortopédiára szoruló csontkinövés,  egyelőre betéttel kezelhető, alkalmankénti derékfájás, és elég vacak a szemem, a kettő között van vagy öt és fél dioptria különbség, de annyira nem vacak, hogy vezetni és olvasni ne tudjak és a szemész legnagyobb meglepetésére a fejem sem fáj szinte soha. Nagyjából ennyi a leltár.) Amikor a blogbejegyzések végén a mikro-naplóbejegyzéseimet írom, csak azért nincsenek benne nevek, mert az alanyokat tartom tiszteletben. (Már amikor, több orrfelhúzás, sértődés, kapcsolatmegszakítás lett már történetek megosztásából.

Mondjuk ezt soha nem értettem. Csak kicsit. Volt, akinek mondtam is: ne csinálj olyat, amit nyilvánosság előtt szégyellnél, és meg van oldva a kérdés! 

Magam sem örülnék rólam szóló teljesen privát infók kiteregetésének. Nem is tudom, mi lehetne ilyen....? Pasiként tán a péniszméretem? (Európai, fehér egyedként teljesen átlagos, vagyis az átlagnál inkább inkább rövidebb és vékonyabb. De Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, amíg vér van, addig az ő megfelelője számára a legmegfelelőbb. A többi így nem érdekel.) S nem azért vagyok bizonytalan, hogy zavarna-e bármilyen rólam szóló infó, mert biztosan van, ami igen, csak el nem tudom képzelni, mi az, mert exhibicionista vagyok. Tök simán tudok hallgatni magamról. 

Szóval nem tudom, kell-e nekem és mire a Tor. Legalábbis ebben a mostani társadalmi, politikai felállásban. De mégis úgy érzem, gazdagabb lettem az infókból fakadó lehetőséggel. 

8/10

2024 szeptemberének a közepe, vasárnap reggel, tiszta, napfényes idő. Igen, az idő, a szeptemberi novemberi időjárásból ez a hét visszatért a kellemes, napfényes, reggelente és este hűvös, normál hőmérsékletekhez. Viszont a szeptemberi november esőinek megtették a magukét: a Duna tegnap tetőzött Budapesten, a rakpartok víz alatt vannak. 

*

Apropó Duna és árvíz. A hét videója mindenképpen az Ebihalas Janival készült interjú lett. A riporter mindenképpen pánikot akart kihozni belőle, de Jani töretlen optimista volt: „Nekem teszik is!” De a csúcs beszólása a riporternek arra a kérdésére adott válasza volt, hogy de ahol ő, Jani tartózkodik, nincsenek szakemberek. Mire Jani: „Szakemberek? Minek ide szakember? Itt vagyok én!” 

*

A héten nem tudtam menni uncsizni, és nem kellett beteglátogatóba se mennem Budakeszire. Könyvtárba mentem csak. Nyugodt hetem volt. Még bent sem terheltek meg ide-oda ugrálással. Nem bántam. 

*

Viszont beszélgettünk Szerelmetesfeleségtársammal. A héten is jöttek új ügyfelek. A behavazódásról beszélgettünk. Meg arról, mi lenne, ha beszállnék a buliba? Amitől ódzkodom. SzFT egyáltalán nem, neki tök természetes lenne, hogy a MartAssistnak dolgozom. Ahogy számára az is természetes, hogy Csemete dolgozik neki. Nem tudom... 

Nyikolaj Leszkov az orosz irodalom másodvonalbeli szerzője. Ezt olvastam róla. Ugyan persze magam is szoktam rangsorolgatni szerzőket, nem fikázásiból, se nem rajongásiból, hanem önkéntelenül, de egyszer úgy szeretném tudni, ugyan mik a mércéi a művészetnek? Persze, ösztönösen érzek ezt magam is, ha olvasok, ha zenét hallgatok, ha színházi előadást, filmet nézek, ésatöbbi, de nem az ösztönös megérzésekről beszélek, hanem a biztos tudásról. 

Leszkovval kapcsolatban pedig azért vágyakozom a biztos tudásra, mert nem érzem másodvonalbelinek. De eszemben sincsen vitázni az itészekkel. Főleg, mert érveim sincsenek. Tetszési indexem van. Saját. Annak alapján ez a szerző nálam simán az irodalmi NB1-es mezőnyben sertepertél.  

Mondjuk az is tény, hogy a mezőny, amiben alkotott, nem semmi nevekkel van spékelve: Dosztojevszkij, Gogol, Csehov, Goncsarov, Gorkij. Ők jutottak legelőször az eszembe. Vagyis lehet versenyeztetni mindenkit mindenkivel, aztán döntsön, aki akar, hogy ki a jobb és a legjobb... Én biztosan nem fogok ilyen dőreséget csinálni. Inkább csak élvezem, aki élvezetesen ír. Leszkov így tesz. Tett. 

De szerencsére, vagy sem, nem csupán én vagyok tanácstalan Leszkov viszonylagos ismeretlensége felett. 

Leszkov sajátos helyet foglal el az orosz irodalomban: egy letűnő vagy talán már letűnt epikus műfaj: a mese utolsó nagy képviselője. Gorkij jellemzése szerint mélyen népi gyökerezettségű író, érintetlen mindenféle idegen befolyástól. Tolsztoj, »valósághű írónak« nevezte, s nem értette, miért olvassák oly kevesen. Csehov pedig úgy nyilatkozott, hogy sokat köszönhet Leszkovnak.

– írja Bárány György a kötet utószavában. Hát akkor mit akarnék én innen a panelből megfejteni? 

Kisvárosi Lady Macbeth

Mint mondtam, írtam róla egy bejegyzést. Ide klattyintva el tudod olvasni. A kisregény balladai tömörségű, nem magyaráz, nem szálaz, nem szőröz: elmeséli egy kényszerházasság és a következményei tragédiáját. Zanza bűn és bűnhődés, kevesebb nyivákolással, pepecseléssel, sokkal több akcióval, tömören, velősen, fájdalmasan. Leszkov még csak nem is ítélkezik a főhőse fölött. Az asszony és az embere szeretik egymást (szeretik egymást?) és a szerelmük érdekében a gyilkosságig is csuklás nélkül elmennek. S az van, hogy az ember egy bizonyos pontig meg is érti őket. Ha igazat nem is ad nekik. A bizonyos pont azonban (mondanám, mi az, de vaskos spoiler lenne) viszolygást kelt. Bár kétségtelenül logikus lépés. S nincsen már visszaút... 

Leszkov mesterműve több kérdést felvet. Anélkül, hogy igazából bármit is kérdezne. A szerelemről, a párkapcsolatok dinamikájáról, a megcsalásról a kisregényről szóló bejegyzésemben írtam már. Amit ott kihagytam, kifelejtettem: vajon hogyan lehet megkülönböztetni az igaz szerelemtől, szeretettől a társfüggőséget, a kapaszkodást, a magány-ellenszer és a menekülési útvonal-kapcsolatot? Vagyis bármi mást, ami nem az igazi. Külön bejegyzést lehetne erről írni. Sőt, sorozatot. Lehetne beszélni az őszinteségről, a nyíltságról, az együttműködésről, együtt gondolkodásról, a szeretetnyelvekről, nagyon sok mindenről. 

Az illusztrációkat ismét az AI gyártotta, az ideogram oldalon keresztül.
Elégedett nem vagyok velük, de egyelőre fizetni sem szeretnék azért, hogy még többet magyarázzak neki.
Elképesztő, mennyire nem ért meg dolgokat! Lehet, addig jó ennek a világnak, amíg nem is annyira okos.
Itt a képen látsz egy, a két part között kötélen vontatott kompot, amiről két nő összekapaszkodva a háborgó vízbe esik... :-|

A lepecsételt angyal

Manapság szinte érthetetlen már ez a történet. Nem Leszkov a hibás ezért. Azért is érthetetlen, mert egy fél földrésszel és egy vallással odébb vagyunk. Sőt, sajnos már a valláson is túl. 

Egy óhitű kis csoport ikonja körül zajlanak a történet eseményei. A mondat több eleme  magyarázatra szorul ma már. A kereszténységben tengernyi szakadás következett be az idők során. A két legnagyobb skizma (szakadás) az egyház ketté válása a nyugati, római és a keleti ortodox egyházra. A másik nagy szakadás a reformációval következett be. Ez a történet ortodox keresztény környezetben játszódik. 

A főhőse egy óhitű ortodox keresztény munkás-csapat.

Az óhitűek (orosz: старове́рцы vagy старообря́дцы, a.m. "ószertartásúak") az orosz ortodox kereszténység egyik legrégibb és legjelentősebb szakadár csoportja. Magukat sztarovercinek (óhitűek) nevezték, az egyház pedig raszkolnyikoknak (szakadárok) bélyegezte őket. Valójában ők azok, akik ragaszkodtak az ősi liturgikus szertartásokhoz, miután az ortodox egyház egységesítette azokat. 

Történet
A könyvnyomtatás Oroszországban való elterjedése következtében nyilvánvaló lett, hogy a különböző kézzel írott szertartáskönyvek szövege igen megromlott, s mikor kinyomtatásukra került sor, egységes szöveg megállapításáról kellett gondoskodni. 1652-ben Nyikon moszkvai pátriárka számos rituális és szöveges revíziót vezetett be azzal a céllal, hogy az orosz és görög ortodox egyházak gyakorlatai egységesek legyenek. Nyikon, miután eltéréseket talált az orosz és a görög rítusok és szövegek között, elrendelte az orosz rítusok kiigazítását, hogy illeszkedjenek az akkori göröghöz.

Ennek aztán nagy ellenzéke lett. Az óhitűek a revízióban eltévelyedést láttak az ősi hittől, és azon az alapon álltak, hogy Krisztus egyházában semmit változtatni nem szabad. (Wikipedia)

A csapatnak van több, nagy becsben tartott, igencsak tisztelt ikonja. Az egyik, a legszebb, legfontosabb egy angyalt ábrázol. Egy kőhidat kell építeniük a Dnyeper felett, oda vonulnak ki. S mert mindnyájan hívő emberek, viszik magukkal az ikonjaikat is. Nem aprózzák el: százötvenet. 

Egy helybeli úr ilyen-olyan okokból, s mert a felesége hiába követelte az óhitűektől, hogy a saját céljaiért imádkozzon a közösség, lefoglaltatja az ikonokat. Úgy esik, hogy a legszentebb ikonon az angyal szemére kerül pecsét. 

Az események az ikonok, elsősorban az angyal visszaszerzéséről szólnak. Természetesen a részletekbe nem megyek bele. 

Azt viszont elmondom, hogy az angyal végül sértetlenül visszakerül a óhitű kis csoporthoz. Akik természetesen isteni csodának tartják a visszakerülés körülményeit. Mások meg kinevetik őket, és a véletlennel magyarázzák, ami történt. 

Na, erről van egy történetem. 

Leszkovtól egyébként egyáltalán nem idegen a vallásos téma, ezt majd láthatod a későbbiekben is. S a vallás őszinte képviselői számára a pozitív példát jelentik. Lehet egyet nem érteni az óhitűek egyszerű, de bátor kis csoportjával, de a hitük tisztaságát elfirtatni nem lehet. 

Az elvarázsolt zarándok

Ez volt az egyedüli darab ebben a kötetben, aminek az olvasása egy kicsit nehezebben ment. Valahol a megtéréstörténet és a kópéregény között van. Az elmesélt élettörténet érdekes, fájdalmas, élvezetes, azzal baj nincsen.

A főszereplő egy sanyarú sorsú, a világban ide-oda csapódó, lovakkal suttogó, egyszerű származású ember, akinek a sorsa előre megíratott: egy kolostorban végzi majd. Élete minden egyes állomása erre sodorja, erre hajtja. S erre a sodrásra, hajtásra a legtöbb esetben nincsen semmiféle befolyással.  Ivan Szeverjanics Fljaginnak hívják ezt az embert. 

Megnéztem a kisregényt címét és a helyzet az, hogy minden értetlenségem ellenére a magyar változat meglehetősen jól visszaadja. Oroszul így fest: Очарованный странник. Amit bárhogyan fordítgatok, tekergetek, csak az jön ki belőle, ami  a magyar változaté lett. 

A zarándok érthető. Az az elvarázsoltság, elbűvöltség nem. Mert a történetben szó se nincsen semmi ilyesmiről. Hacsak a fiatalkori jóslatot nem nézem, de az meg nem elvarázsolás, nem megbűvölés... 

Szóval a helyzet az, hogy bár a kifutásával és a céljával egyáltalán nem vagyok sem tisztában, sem kibékülve, a részleteiben nagyon érdekes és szórakoztató volt. Érdekes, hogy ezt a Leszkov-darabot adták ki legtöbbször magyarul. 

A töprengő

Számomra ez a novella lett a kötet csúcspontja. A főszereplője egy nagy darab, erős, egyszerű származású, szegény ember. A neve Rizsov. Rizsov falvak között postáskodik, és rengeteg gyaloglás közben egyetlen könyvet olvas: a Bibliát. S amit kiolvas belőle, azt meg is éli.

Ezálta Rizsov furcsa ember lesz, amolyan, „Hát tudjuk milyen ember!”. A postáskodása után rendőrré lesz. Igazságos, rendtartó, kivételezés nélkül, ajándékot egyáltalán el nem fogadó ember. Senki sem érti, egyáltalán hogyan képes megélni a fizetéséből. 

S úgy alakul, hogy a kieső rendőrfőnök helyett neki kell fogadni a kisvárosba látogató kormányzót. 

A történet kedves, mulatságos és tanulságos. Leszkov humora ebben az írásban valami fergeteges. Amiképpen az az átölelő szeretet is felemelő, amellyel a hitét természetesen megélő egyszerű embert bemutatja és kezeli. S nem semmi a történet végső fintora sem, amely viszont a társadalom egészére nézve dehonesztálón kritikus. 

Idézem neked a könyv legszellemesebb párbeszédét. Jó hosszú, de pattogós, rövid mondatokkal megírt beszélgetésről van szó. Én szétrötyögtem rajta a fejemet. 

A főhivatalnok megcsókolta a keresztet, batiszt zsebkendőjével letörölte a dölyfös orcájára hullott vízcseppeket, s azután elsőnek lépett be a templomba. Mindez Alekszandr Afanaszjevics orra előtt ment végbe, és szerfölött nem tetszett neki: mindez nagyon is „dölyfös” volt.

Kellemetlen benyomása még inkább megerősödött, amikor látta, hogy a kormányzó az istenházába lépve nem vet keresztet, és nem hajlik meg senki előtt - sem az oltár, sem a nép felé -, hanem peckesen, fejét meg sem billentve, halad egyenesen az oltárhoz.Mindez ellenkezett Rizsov felfogásával az Istent megillető tiszteletről, meg arról, hogy a magasabb állásúnak példaképül kell elől járnia az alacsonyabb rangúak előtt. Ájtatos lelke megrebbent, és hihetetlen magasságokba emelkedett. 

A kormányzó mögött lépett be a templomba, s ahogy Lanszkoj közeledett az oltárhoz, Rizsov egyre csökkentette a kettejük között levő távolságot, majd váratlanul karon ragadta a kormányzót, és fennhangon így szólt:
– Szergej, Isten szolgája! ne felfuvalkodottan lépj az Úr házába, hanem alázattal teljesen,
miként nagy bűnöshöz illik... imigyen! 

Azzal a kormányzó hátára tette a kezét, s fokozatosan meggörnyesztette, míg mély meghajlásba nem került; majd ismét eleresztette, és tisztelgőn kihúzta magát.

A szemtanú, aki a különös szoligalicsi kaland részleteit nékem elbeszélte, arról szót sem
ejtett, miképpen fogadta az esetet a templomot betöltő nép és hivatalnoki kar. Csak annyit tudunk, hogy senki sem merészelt közbelépni a meggörnyesztett kormányzó érdekében és visszatartani Rizsov rettenthetetlen kezét a cselekvéstől. Lanszkojról azonban többet tud a fáma. Szergej Sztyepanovics a legcsekélyebb okot sem szolgáltatta a rendetlenség folytatására, ellenkezőleg: »dölyfös fennhéjázását okos önmérsékletre változtatta«. Nem szakította félbe Alekszandr Afanaszjevicset, még csak nem is szólt hozzá, hanem keresztet vetett, megfordult, s meghajlott az egész nép előtt, majd elhagyta a templomot, és a számára előkészített szállásra sietett. 

Ott sorra fogadta a hivatalnokokat - államiakat és választottakat -, és akit közülük a leginkább
bizalomgerjesztőnek talált, azokat kifaggatta Rizsovról: miféle ember, és hogy hogy van maradása a társadalomban.
– Rizsov a fertályos rendőrtisztünk - monda a polgármester.
– Úgy látom, afféle futóbolond vagy micsoda?
– Ó nem, kérem; csak hát mindig ilyen.
– Miért tartanak meg ilyen valakit a szolgálatban?
– A szolgálatban igen lelkiismeretes.
– Erőszakos fráter.
– A világ legbékésebb embere; ha a fölöttese a nyakába ül, úgy okoskodik: „Nyilván ez a
kötelessége”, és a nyakában hordja. Csakhogy túlontúl sokat olvasta a bibliát, az zavarta meg
az eszét.
– Nem állja meg a helyét, amit mond: hiszen a biblia Istentől való könyv.
– Az szent igaz, csakhogy nem mindenkinek való az olvasása: a szerzetesnek felgerjeszti lángoló hitét, ellenben a világi ember eszét megzavarja.
– Badarság! – vágta rá Lanszkoj, aztán tovább kérdezősködött: – Aztán hogy áll ez a Rizsov a
vesztegetéssel? Mértékletes?
– Már tessék megengedni – válaszolta a polgármester. – Semmit sem fogad el.

A kormányzó most már végképp nem hitte el.
– Ezt aztán már a világért sem hihetem - mondotta.
– Márpedig így van: az égvilágon semmit sem fogad el.
– Akkor hát miből él? - kérdezte a vendég.
– A fizetéséből.
– Ne beszéljen bolondokat: ilyen ember nincs egész Oroszországban.
– Szó ami szó, nemigen akad - felelte a polgármester. - De minálunk mégis van.
– És mennyi a fizetése?
– Tíz rubel havonta.
– De hiszen ennyiből – mondotta Lanszkoj – még egy berbécset sem lehet jóllakatni.
– Szent igaz – monda a polgármester. – Nehéz ennyiből megélni; de Rizsov mégis megél.
– Hogyan lehet, hogy más nem él meg ennyiből, ő pedig megél?
– Igen sokat olvasta a bibliát.
– Jó, jó, „olvasta a bibliát”... de hát mit eszik?
– Kenyeret, vizet.

És a polgármester előadta, hogy s miképp folydogál Rizsov élete.
– De hiszen ez minden tekintetben csodálatos ember! - kiáltott fel Lanszkoj, s maga elé citálta Rizsovot. 

Alekszandr Afanaszjevics megjelent, és megállt a küszöbön, nagy alázatosan.
– Hol született? - kérdé tőle Lanszkoj.
– Itt helyben, az Alsó soron - válaszolta Rizsov.
– Hol nevelkedett?
– Nemigen nevelkedtem... Anyámmal éltem, anyuskám pedig pirogot sütött.
– Tanult valahol?
– A kántornál.
– Milyen hitvallású?
– Keresztény vagyok.
– Igen különös cselekedetekre ragadtatja magát.
– Nem hinném. Mindenki azt találja különösnek, ami nem felel meg a természetének. 

Lanszkoj azt hitte, hogy ez kihívó, szemtelen válasz akar lenni, szigorú tekintetet lövellt Rizsovra, és ráförmedt:
– Nem tartozik valamely szektához?
– Minálunk nincs is szekta: a székesegyházba járok.
– Gyónni szokott-e?
– Bűneimet megvallom Istennek, a protopópa tanúsága mellett.
– Van családja?
– Feleségem, egy szem fiam.
– Kevés a fizetése? 

Az örökké komoly Rizsov erre a kérdésre elmosolyodott.
– Havonta tíz rubelt kapok; sok-e, kevés-e, nem tudom.
– Nem sok.
– Jelentse hát a cár őfelségének, hogy a hűtelen alattvalónak ez kevés.
– Hát a hűségesnek?
– Elegendő.
– Úgy hallom, semmiféle ajándékot nem fogad el?

Rizsov csak nézett, s nem válaszolt erre.
– Mondja meg igaz lelkére: lehetséges–e ez? 
– Már miért ne lenne lehetséges? 
– Igen kicsiny a fizetése.
– Akiben nagy az önmegtartóztatás, annak a kicsi fizetés is elegendő. 
– Miért nem kéri magát más állásba?
– Akkor ezt ugyan ki fogja betölteni?
– Valaki más. 
– És az a más nálam jobban megél majd?

Most Lanszkojon volt a sor, hogy elmosolyodjék: lelkéből nem hiányzott az emberi melegség, s ez a különc rendőrtiszt határozottan fölkeltette érdeklődését.
– Tudja–e, hogy maga valóságos csudabogár? – mondotta. – Kérem, üljön le!

Rizsov leült, szemtől szembe a »dölyfös megjelenéssel«.
– Úgy hallom, jól ismeri a bibliát.
– Szabad időmben sokat olvasgatom; önnek is tanácslom.
– Jó, jó; de mondja, elhiszi, hogy teljesen őszintén, szíve szerint beszélhet énvelem?
– A hazugságot tiltja az írás; nem hazudok.
– Rendben van. Tiszteli a hatóságokat?
– Nem tisztelem.
– Miért nem?
– Mert a hatósági személyek lusták, pénzsóvárak, és a trón előtt alakoskodnak – válaszolta Rizsov.
– Helyes, látom, hogy nyíltan beszél
– Köszönöm!

A hajművész

Gyönyörű, tragikus szerelmi történet egy színházi fodrászról, aki nem csupán fodrász, hanem művésze a fodrász mesterségnek, majd kényszerű módon, úton katona lesz belőle. A szerelme pedig várja őt vissza. S a hajművész vissza is tér... 

Nem különös, nem egyedi történet. Csak szép. Bár felettébb szomorú. Arra mutat rá, hogy az élet tulajdonképpen bagatell dolgokon múlik, és néha ezek miatt is ér véget. A halál soha nem szép, cserébe, így vagy úgy, mindig tragikus. Legalább annak, aki meghal. Mert visszahozhatatlan az élet. 

Az őrszem

Fergeteges paródia a szabályzat kínos, precíz, pontos, mindentől független betartásának a fontosságáról és főleg mindennek az ellentmondásairól. Avagy: akin egyenruha van, annak óhatatlanul torzra módosul a gondolkodásmódja? S még avagy: a jó feltétlenül elnyeri a méltó büntetését és ezzel nemcsak egyetért, de még örül is neki?  A végső kérdés: egy megmentett élet mekkora büntetést érdemel? 

Mindösszesen

Mondom, minél többet olvasom Leszkov írásait, annál inkább elfogult vagyok vele. Pozitívan elfogult. Már csak azért is, mert bár egységes a színvonal, mégis változatos, amit olvasok. Hjaj, lesz még ebből megvásárolt kötet a polcomon... Bár helye már nincsen. S egy már itt is van. Jelenleg a nappali heverőjének a karfáján, a növekvő stócban. 

8/10

2024, Földanya havának a közepe után kicsivel. Ez a hét lazábbra sikerült, alig kellett mennem valahová (na, majd a jövő hét!). A munkám is úgy alakult, hogy bár sertepertéltem, de mindig bőven belefértem az időkeretbe. 

Tegnap sikerült vezetnem egy közel nyolcméteres lakóbuszt, bele kellett pattannom, és sitty-sutty, már a forgalomban is voltam vele. Igaz, csak Szadáról kellett Óbudára elhoznom. Vezetés közben kellett rájönnöm, hogy például az ablakot hol is tudom leengedni, meg a tükröket beállítani. Nem volt izgalommentes, de hamar múlt az adrenalinszint emelkedése. Mire megérkeztünk a végállomásra, már rutinosan tolatgattam a kis utcában, hogy a parkoló autóktól be tudjak állni a sorompóval lezárt parkolóba. 

Ma meg Csepelen jártam, egy iskola nevében vittünk egy autóputtonnyi kartonpapírt a főnöknénimmel. Macerás volt az egész, a tortúra majd' egy óráig tartott a Dunapack telepén, aztán a végén kétezer forint sült csak ki belőle. Főnöknéni mondta is, hogy na, soha többet ilyen akciót, marhára nem éri meg. Viszont végigröhögtük az egész nyűgös procedúrát. Legalább. 

Pedig nincsen benne semmi különleges, semmi egyedi, sehol, semmiben. Egy online antikváriumon keresztül érkezett a házikönyvtáramba, előjegyzés folytán. S amikor jött az ihlet, hopp, most, ebben a minutuban nekem PGW-t kell olvasnom, ez volt a legelérhetőbb helyen, tudod, nagyjából szemmagasság, jobb kéz felől. Ráadásul ez azon PGW-sorozat, amiben vannak illusztrációk, és még ráadásulabb, hogy Hegedűs István rajzai az illusztrációk. Szeretem Hegedűs István rajzait, bár kétségtelen, hogy nem ezek a legsikerültebb munkái. Kicsit hevenyészettnek tűnnek nekem. De én akkor is kedvelem az illusztrációit. A te rajzaidat is szeretem, ha legalább  úgy rajzolsz mint Hegedűs István. Vagy mint Zórád Ernő. Vagy mint Korcsmáros Pál. Vagy... Á, túl sok kiváló grafikusunk, rajzolónk, illusztrátorunk volt/van, nem is sorolom tovább. 

Szóval levettem a polcról a Pénz a bankban 2023 októberében, belefogtam, és most fejeztem be. Korántsem azért, mintha ennyire vaskos kötet lenne, vagy olyan nehéz olvasmány, el sem veszítettem olvasás közben, egyszerűen csak kisodródott a látóteremből. A napokban, a hét elején visszasodródott. És nem értem, miért sodródott ki. Mert csuda jól szórakoztam rajta. Ismét. Mármint nem ezen a könyvön ismét, hanem mint PGW írásain minden alkalommal, úgy ismét. 

*

PGW teljes nevére mindig rácsudálkozom, és mindig el is felejtem: Sir Pelham Grenville Wodehouse. Ez a teljes neve. De máris elfelejtettem, különösen, hogy most sem leírtam, csak idekopiztam. 

Szóval Pelhalm Grenville, aki egyébként Sir Wodehouse, írt vagy száznegyven kötetnyi viccességet. PGW 1881-ben született és 1975-ben, kilencvenhárom éves korában hunyt el. A Pénz a bankban-t 1940-ben írta, amikor a németek fogságába került, de csak 1946-ban jelent meg. Ez volt az az idő, amikor PGW-t kollaborációval vádolták meg, mert elvállalta, hogy néhány rádióadása lemenjen a berlini adókon. Ártatlan, ideológiai és politikamentes adások voltak, de mégis csak a náci rezsim rádióján adták le őket. PGW később úgy jellemezte magát, hogy ebben az időben oltári seggfej volt. George Orwell is a védelmére kelt. 

...ha valakire elegendő sarat dobálnak, az meg is ragad rajta, és a sár meglehetősen sajátos módon tapadt meg Wodehouse-on. Az a benyomás maradt meg az emberekben, hogy Wodehouse rádióbeszédei (nem mintha bárki is emlékezne rá, hogy miről volt szó bennük) nem csupán mint árulót leplezték le őt, hanem mint a fasizmussal való ideológiai szimpatizánst is. Még manapság is számos olvasói levélben szerepel az az állítás, miszerint regényeiben »fasiszta tendenciák« mutathatók ki, és e vád azóta is ismételten elhangzik. Mindjárt megkísérlem majd, hogy elemezzem e könyvek szellemi atmoszféráját, de fontos tisztán látnunk, hogy az 1941-es események semmi rosszabbat nem bizonyítanak rá Wodehouse-ra, mint balgaságot.

A Pénz a bankban semmit nem ad vissza a történelmi korról, amelyben íródott. Ugyanaz a vidéki kastély, ugyanazok a szórakozott, ez esetben autóbaleset miatt memóriájukat vesztett lordok, szép, fiatal nők, beléjük szerelmes vagy érdekből körülöttük sertepertélő ifjak, férfiasan erélyes nagynénik, faarcú komornyikok, suttyomban a képbe sompolygó bűnözők, az egyik ostoba férfi, a másik csinos, okos nő, s ezúttal van egy majomszerű rosszarc is. Szóval a szokásos keret, szokásos cselekmény, szokásos kavarodás, a szokásos kutyaszorítók, és a szokásos megoldások. De, ismétlem magamat, megunhatatlan. Van ez így. Szerelmetesfeleségtársamat tizenhét év sem sikerült megunnom semmilyen téren, viszonylatban, szempontból, pedig, sejtheted, azért már ismerem a gondolatait, a szavait, a hangsúlyait, a mozdulatait, a reakcióit, a kinézetét, a megunhatatlan domborainak összes, megunhatatlan hepe-hupáját, zegét-zugát, szóval mindent, ami ő. Na, olyanok nekem az irodalomban PGW írásai mint a szerelemben SzFT egésze lénye. Richt und vertig, ahogy az orosz mondja... 

*

Azért nem haladtam a Pénz a bankban olvasásával, mert az alapszitu kicsit kócos. Túl sok a szereplő, elcsavargott a memóriám, hogy ki-kicsoda, s mert ebben fonalat veszítettem, az egész olyan kis bonyolult volt. Amikor a napokban újra kézbe vettem a könyvet, elölről kezdtem az egészet, és iparkodtam figyelmesen olvasni. Az elején így sem volt piskóta összerakni a helyi who's who-t, de csekély összpontosítás hamar elnyeri a maga jutalmát, és csuda j szórakozás kerekedik ki a dologból.

A fülszöveg eléggé frappánsan, bár figyelemre méltóan hiányosan foglalja össze a cselekményt. 

George, ​Uffenham hatodik grófja pompás ötletet agyal ki: briliánsokba fekteti a család teljes vagyonát, a köveket pedig jól elrejti. Miután mindezt végrehajtja, karambolozik a kocsijával, és felépülése után kiderül, hogy részleges memóriazavar állt be nála, melynek következtében halvány sejtelme sincs arról, hogy hová dugta el a briliánsokat…

Mivel egy árva fityingje sem maradt, kénytelen-kelletlen bérbe adja ősi kastélyát, ő maga meg beáll komornyiknak az új gazda mellé, hogy feltűnés nélkül keresgélhesse a drágaköveket. A kastély jelenlegi úrnője Clarisa Cork, a hajdani híres vadász, akinek feltett szándéka az ugubu program megvalósítása, melynek keretében a kastély vendégeinek törzsi táncot kell ropniuk, és szigorú vegetáriánus kosztot kapnak ebédre-vacsorára.

A briliánsokat a gróf bájos, Mrs. Cork mellett titkárnői teendőket ellátó unokahúga is segít keresni, ám amikor különféle egyedek, köztük hétpróbás amerikai gazfickók is megszimatolják a nagy Lehetőséget, megindul a hajsza. Az izgalmas személycserék, a hajmeresztő átejtések és egy líraian kibontakozó, ám félreértések özönével nehezített szerelem elvezet bennünket Wodehouse egyedülállóan idilli világába, amely oly sok nemzedéket ejtett már rabul, s fog még elvarázsolni a jövőben.

De van, amiről nem szól a fülszöveg. Például arról, hogy a lordnak, aki jelenleg komornyik, van egy unokahúga, aki a vadásznő titkárnője. S akinek van egy nem szimpatikus vőlegénye. Kiderül, hogy veszély van, mert a titkárnő nem szimpatikus vőlegénye nem őszintéből, hanem csak egy, a vadásznőtől remélt pénzösszeg reményében legyeskedik a titkárnő/unokahúg körül. De ez egyelőre csak nekünk, olvasóknak világos, a titkárnő/unokahúg és a vadásznő nem sejt semmit. 

A titkárnő/unokahúg és a komornyik/lord nagybácsi elmennek egy magánynomozóhoz. A nyomozó irodájában egy fiatalember ül, aki nem a nyomozó, csak éppen ott van, és azonnal beleszerelmesedik a titkárnő/unokahúgba. Jeffnek hívják a fiatalembert. A cél érdekében Jeff azonnal kiadja magát a magánnyomozónak, és beszáll a gyémántkereségélésbe. A komorrnyik/lordnak egyből szimpatikus lesz Jeff, s nagyon unszimpi neki a jelenlegi vőlegény, azonnal kavarásba is fog, hogy Jeff és a uncsihúg összejöhessen.

Hármuk beszélgetésüket kihallgatja az igazi magánnyomozó, aki egyébként nem is magánnyomozó, hanem alvilági figura. S aki alvilági figurának van két, laza szállal hozzákapcsolódó bűntársa, egy házaspáros, puding férjjel, okos, csinos, de mégis alvilági asszonnyal. S akik szintén levonulnak gyémántkeresni. Tehát vannak ott sokan, akik nem azonosak a kastélyban betöltött szerepükkel és a céljaik is mások mint amit a szerepükkel vállalnak. Kinek-kinek mi-mi. Szóval van kavarodás, vannak ellentétek, van bujkálás, van magyarázkodás, félreértések, lehet izgulni, meg nevetni.

Jó, mondom, elfogadom, nem egyszerű, ezért is futottam neki kétszer az olvasásnak. De amikor, miután elkaptam a fonalat, csuda remek, mulatságos történet kerekedett ki belőle!

*

Következzen egy gátlástalanul hosszú, de összefüggéseiben csuda tréfás idézet a könyvből. A beszélgetés egyik résztvevője a komornyik álruhás, nagydarab kolosszus lord, Lord Uffenham, aki egy autóbaleset következtében elveszítette a memóriája egy részét, és vele veszett az az információ is, hová rejtette el a saját gyémántjait. A gyémántok megtalálásán túl Lord Uffenham másik fő életcélja, hogy összehozza az unokahúgát és a a nagy széltolót fiatalembert, aki végtelenül szerelmes az unokahúgba. Az unokahúgnak azonban van egy vőlegénye, br a kapcsolat ingatag alapokra épület. Az idézett beszélgetés másik résztvevője maga a fiatalember, Jeff, az unokahúg miatt férkőzött be a kastélyba, bitorolva egy magánnyomozó praxisát (a magánnyominger sem magányominger egyébként, hanem egy sötét, majomszerű, alvilági alak, s persze, hogy előbb-utóbb felbukkan a kastélyban). Tehát a lord és a fiatalember beszélgetnek.  

A hírek, melyeket röviddel azelőtt Anne hozott az Uffenham–főhadiszállásra, alapjaiban rázták meg az altruista főrendet. Egy aranyszívű öregúr, aki azon töri magát, hogy összehozza a fiatalo­kat, nem szívesen hallja, hogy egy egész élet tapasztalatán alapu­ló tanácsát semmibe veszi az a fiatalember, akinek szívén viseli a boldogulását. Ennek megfelelően erőteljes neheztelés érződött hangjában, mint amikor a szerető atya megfeddi tévelygő fiát. 
– Spiller!
– Miller vagyok.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
– A nevekkel mindig hadilábon álltam – ismerte el Lord Uffenham. – Emlékszem egy Kate nevű lányra, még 1912–ből, aki azért adta ki az utamat, mert a levelemben Mabelnek szólítottam. Egyszerűbb lenne, ha Walternek nevezném.
– Igen, az lenne az ideális megoldás – értett egyet Jeff –, ha az lenne a nevem.
– Mért, nem az?
– Nem.
– Akkor mi a fene a maga neve?
– Geoffrey.
– Persze! Anne is mindig Jeffnek hívja magát.
Jeff hunyorított egyet.
– Valamikor Jeffnek hívott.
Lord Uffenham elmélázott.
– Ismertem egy lányt 1907–ből, akit Jeffnek szólítottak. A ren­des neve Jefferson volt.
– Azt meg azzal idegenítette el magától, hogy Smith–nek címez­te a neki küldött táviratot?
A társalgás pontosan olyan irányba kezdett fordulni, amely megfelelt Lord Uffenham szájízének.
– Nem, kedves barátom. Nem azzal. Ha tudni akarja, éppen az­zal idegenítettem el magamtól, hogy olyan távolságtartó tisztelettel bántam vele, mintha egy alvó Vénuszról hessegetném a legyeket. Akkoriban még tökkelütött ifjonc voltam, és azt hittem, hogy a nők azt értékelik a legjobban, ha úgy tekintenek rájuk, mintha istennők volnának. Ez a Jefferson kóristalány volt a Gaiety–ben, ennélfogva nem is értette az ilyesmit. Nem sokkal azután, hogy egy nyári dél­után kivittem sétacsónakázni afolyóra, tudomásomra hozta, hogy Londonba megy, és közölte, hogy én egy balek vagyok.
– Micsoda?
– Balek. Azokban az időkben így nevezték azokat a fiatalembe­reket, akikből hiányzott a bátorság és a vállalkozó szellem. Mrs. Molloy erre olyan szinonimákat használna, mint tirpa, tökkolop meg balfék. 
Ez az intim célzás nemének legveszélyesebb tagjára megijesz­tette Jeffet.

[...]

–  Mindazok után, amit mondtam; mindazok ellenére, hogy könyörögve kér­tem, igen, a fenébe is, könnyek között kértem, hogy ragadja meg azt a leányt és szorítsa magához, hogy a bordái is ropogjanak be­lé, maga úgy látszik, továbbra is csak azzal az idióta trubadúrzagyvasággal szerencsétlenkedett, és ahogy előre megmondtam, nem is jutott vele semmire. Az unokahúgom épp az imént ismétel­te meg, hogy Lionel Greent szereti. Mondhatom, csüggesztő do­log. Elég ahhoz, hogy elvegye az ember kedvét attól, hogy valaha segítő kezet nyújtson.
Jeff komoran elmosolyodott.
– Nem egészen naprakészek az információi. Amióta legutoljára látta az unokahúgát, forradalmi változások álltak be az események folyásában. A trubadúrok rendjében ugyanis valóságos pálfordu­lás ment végbe, vagyis megtörtént az átváltás a „kapd el, ahogy csak tudod" protokollra.
– He?
– Megfogadtam a tanácsát.
– Meg is csókolta?
– Meg hát.
– Ragyogó. Akkor minden sínen van?
– Teljes mértékben. Leszámítva azt az apróságot, hogy nem haj­landó szóba állni velem.
– Ide vezetett volna?
– Nem csak volna.
Lord Uffenham megnyugtatóan Jeff térdére helyezte hatalmas kezét. Bár a jó szándékban nem lehetett kételkedni, a térde mégis majd összeroppant alatta.
– Egy percig se aggódjon. Vissza fog ő még jönni.
– Gondolja?
– Nem csak gondolom, tudom.
– Tehát akkor nem kell öngyilkosságot elkövetnem?
– Eszébe se jusson.
– Rendben. Pedig már azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudna–e kölcsönadni egy fél téglát meg egy darab madzagot, hogy a tóba fojtsam magam.
Lord Uffenham poharának hirtelenszerű megrándulása, amely majdnem drága tartalmának kilöttyenésével járt, mutatta, hogy a szó egy húrt pendített meg a mélyben.
– A tó! Megvan! Beszélt magának a tóról?
– Nem, arról nem beszélt. Még most is úgy tűnik, hogy ön nem fogja föl a lényegét annak, amit mondtam. Úgy látszik, ab­ban a tévhitben van, hogy unokahúga és én kitűnő kapcsolatban vagyunk, és hosszasan elcsevegünk bármiről, ami adódik, példá­ul tavakról. Ez nagy tévedés. Ezeket a beszélgetéseket, ha egyál­talán annak lehet nevezni őket, egyedül és kizárólag én mozga­tom. Néha sikerül harapófogóval egy „Ó?"–t kihúznom belőle, és ilyenkor már boldog lehetek, de Anne a legtöbb esetben csak fa­gyos pillantásokra szorítkozik. Próbáljon elképzelni egy női trap­pista szerzetest, azt is a leghallgatagabb reggelein, és akkor nem vesztegeti az idejét azzal, hogy tovább kérdezgeti, beszélget­tünk–e a tóról. Ettől eltekintve, miért kellett volna a tóról beszél­nie? Feltéve, hogy olyan lenne a kapcsolatunk, amely megenge­di, hogy tavakról beszéljen nekem, mit kellett volna mondania a tóról? És milyen tóról?
Lord Uffenham olyan felfedezést tett, amelyet őelőtte már so­kan mások is megtettek. Meg is osztotta ezt társával. 
– Fiatalember, maga szörnyen sokat beszél. 
Jeff megsértődött.
– Odáig rendben van, hogy ezt mondja, de nézze meg, hova ju­tok, ha cselekvés helyett beszélek. Azt hiszem, mindezek után mégis kölcsönkérem azt a téglát, csak biztonság okáért.
– Ha szabadna egy mellékes megjegyzést tennem...
– Hogyne, hogyne. Tavakról szándékozik beszélni?
– Ismeri a mi itteni tavunkat?
– Persze. A természet egyik helyi csúcsteljesítménye. Nem is szólva az üde zölddel borított, enyhén lejtős partjáról, a liliomágyásokról...
– Walter!
– Jeff.
– Jeffet akartam mondani, a fenébe is. Feltehetek magánk egy egyszerű kérdést? 
– Rajta.
– A szája, ott. Zárható egyáltalán? Igen? Akkor csukja be, a fe­ne essen magába. Teringettét, bárki azt hihetné, hogy maga is az egyik olyan kiállhatatlan fickó Shakespeare–nél, akik monologizálnak. Szóval erről a tóról. Mondtam Anne–nek, hogy több mint valószínű, hogy ott dugtam el a gyémántokat. És tudja, mit mon­dott erre? 
– Mondott egyáltalán valamit?
– Persze hogy mondott.
– Akkor az nagyon régen lehetett.
– Hogy szól Lionel Greennek, hogy nézzen ott körül.
– Abszurdum.
– Én is azt mondtam.
– Lionel Green iskolás kora óta talán annyit változott a szokása­it illetően, hogy bemerészkedik a fürdőszobába, bezárja az ajtót, és a kezével, de inkább a hátmosó kefével pancsol egy kicsit a kád­ban, de arra soha rá nem veszi, hogy belemenjen egy tóba. És ha valami csoda folytán mégis rá tudná venni, akkor se találna meg semmit. Bár, tudja, sokért nem adnám, ha láthatnám, amint belá­bal a tóba. Csak ott topogna és cidrizne, ahol a patak belemegy a folyóba. Úgy képzelem, hogy én eközben a parton sétálgatnék, és szellemes poénokat eregetnék a szeptemberi reggelekről. 
– Walter!
– Mi az?
– Már megint beszél.
– Bocsánat.

– Azt mondja, hogy Anne nem hajlandó beszélni magával. Sze­rintem azért, mert maga mellett nincs is rá lehetősége. Egy ilyen szakadatlan szóáradat... Na mindegy, ebbe most nem mennék be­le. Át kell kutatnia a tavat.
– Még ma éjjel megcsinálom.
– Sötétben?
– Majd világít a hold. Van fürdőruhája?
– Nincs.
– Majd kölcsönveszem Sheppersonét. Tudom, hogy neki van, mert láttam törzsi táncot járni benne reggeli előtt. Biztos benne, hogy ott van a cucc?
– Nem, biztos nem vagyok benne. Túl sok mindenben csalód­tam ahhoz, hogy manapság bármiben biztos legyek. De, ahogy Anne–nek is mondtam, az a szó, hogy „tó", hirtelen bevillant az agyamba. Jelentősnek éreztem. Azt hiszem, ez jelent valamit.
– Egyvalamit biztos. Náthás leszek a hideg víztől. 
– Ne cidrizzen, Walter.
– Ki cidrizik? A nevem egyébként továbbra sem Walter. Kész va­gyok mindenre. Tulajdonképpen az egész akció tökéletesen illeszke­dik a terveimhez. Ha megtalálom a gyémántokat, kidobom magának a partra, aztán mehetek és vízbe fojthatom magam.
– Nem szeretem, amikor így beszél.
– Nem szereti, hogy egyáltalán beszélek.
– Már mondtam, hogy vissza fog jönni.
– Nem fog.
– De fog.
– Nem. Lord Uffenham, maga a saját tapasztalataira építi az el­méletét, csakhogy ez nem alkalmazható a jelen esetre. 1911, vagy talán még 1912 körül is visszajöttek a lányok, de Anne más.
– Egyik lány se más.
– Hogyne lenne más, már csak azért is, mert nem ugyanolyan. Én megsértettem a régi jóindulatát. Az alapjáig rengettem meg a lényét.
– Dehogy sértette. 
– Dehogynem. Én tudom, én voltam ott. 

(226–231.)

Én mondtam, hogy hosszú lesz, de ezen hangosan röhögtem. Ezen is. 

PGW mindig és bármikor kiváló kikapcsolódás. Bár a szereplői ismétlődnek, akkor is, amikor nem állandó szereplőkről van szó. Akkor nem név, csupán típus szerint. 

Itt egy kis plusz információ. PGW-nek vannak visszatérő szereplői, s hozzájuk kötődő sorozatai. Ilyen sorozat ami a blandings-i kastélyról szól, ilyen a Jeeves komornyikról szóló, ilyen a lord Ickenham-ról szóló, a Parazita Klubról szóló, a golfról szóló, a Mr. Mullinerről szóló, a Psimth-ról szóló, az Ukridge-ről szóló sorozat és az iskolai történetei. Ha érdekel, melyik sorozatba mely kötetek tartoznak, itt kimolyolhatod.

Geopen, Budapest, 2002, 290 oldal · ISBN: 9639093718 · Fordította: Pór Bálint · Illusztrálta: Hegedüs István

10/10

2024 szeptember közepe felé. Holnaptól véget ér a kánikula, vagy tíz fokot enged a hőmérséklet. Vagyis élhetővé válik az élet. Tegnap elmentünk Csilllaghegyre mentünk délután, sógor-szülinapot ünnepelni, este kilencig ott is voltunk, söröztünk, boroztunk, beszélgettünk. De ma sehová sem mentünk, nagyon sűrű volt az élet az elmúlt hetekben. Ezt-azt megcsináltuk ugyan, de túl aktívak nem voltunk. Viszont legalább lesikáltam a nappali heverő kárpitját, ami egész nyáron erre várt, mert már minden volt rajta. 

Reymont 1922-ben, egy folyóiratban jelentette meg először a Lázadás-t. Vagyis huszonegy évvel Orwell Állatfarm-ja előtt. Ugyan jelentős különbségek vannak a két mű között, de a hasonlóságuk is szembeszökő. 

Jacek Malczewski: Władysław Reymont portréja (1905)

A Lázadás előszavából megtudtam, amit eddig szintén nem tudtam, hogy Reymont elítélte az 1917-es orosz forradalmat és következményeit, nem értett egyet sem a módszereivel, sem a tartalmával, sem az ideológiájával.

D. Molnár István ezt írja e mű előszavában: 

A 123 év után 1918-ban újjászületett Lengyelország legfontosabb problémája a keletei határok ügye lett. Politikai vezetése igazoltnak vélte a nagyobbrészt ukrán és belarusz lakosságú, de évszázadokon át a lengyel államhoz tartozó területek megszerzését. A lengyel hadsereg tartós sikerei után 1919-ben a Vörös Hadsereg ellentámadást indított. Mélyen behatolt Lengyelországba, de nem várt nemzeti ellenállásba ütközött,  és a lengyel csapatok az 1920. augusztus 14. és 18. között lezajlott varsói csatában, majd másutt is vereséget mértek a túlerőben lévő orosz haderőre. A lengyel állam kitolta határait régi keleti területeinek jelentős részére. Mirosław Szumilo történész a csata 100. évfordulóján nem véletlenül idézte magát Lenint: »A lengyel háború a legfontosabb fordulópont volt nemcsak Szovjet-Oroszország, de az egész világ politikájában is. [...] Ott, Európában minden elfoglalható volt. De Piłsudski és  lengyeljei példa nélkül álló, gigantikus csapást mértek a világforradalom ügyére.«

Reymont már 1909-ben kis könyvet adott ki a mai lengyel-ukrán határvidék görögkatolikusait néhány évtizeddel korábban sújtó, sőt mártírsorsukat okozó, őket a pravoszláv valláshoz csatlakozásra kényszerítő oroszosítás ellen. Ezért sem meglepő, hogy 1920 után nem sokkal irta meg allegorikus  meséjét, a Lázadást. A mű 1924-ben, majd 1927-ben jelent meg könyv alakban, a második világháborút követően viszont, mivel egyértelmű elutasítása mindenféle, csak pusztító és pusztulást okozó forradalomnak, a rendszerváltozásig nem. Az író nemcsak az orosz forradalomról nyilvánított véleményt, hanem élesen bírálva a totális diktatúrák ideológiáját is elutasította.

Vagyis a lengyelek antikommunistasága nem csupán az ideológia elutasításában, hanem az Oroszországgal, Szovjetunióval való zsigeri szembenállásban is gyökerezik. Mert közhelyszerűen: a ma történéseinek a kulcsát a múltban forgatták el. 

*

Azt, hogy milyen ereje van az irodalomban az állatok mint jelképek szerepeltetésének, Ezópusz (Aesopus, Aiszóposz, Aisópos, Esopus, Ezópus, Ezopusz, stb.) óta tudjuk. Egy-egy állatfaj meglehetősen jól lefed egy-egy embercsoportot, így az állatok viselkedésén keresztül tipizálható az emberi viselkedés is. 

Reymont történetének a veleje: Rex a vadászkutya egy udvarházban él. Megbecsült, jól tartott jószága az urának. De ez az úr egy napon meghal. S a gazdasszonya nem néz jó szemmel a kutyára. Az elhunyt gazda feleségének a tudta nélkül keményen elveri Rexet. Az udvarház lakói egy emberként... izé, egy állatként állnak Rex mellé. 

A kutya sorsa nem javul a későbbiekben sem, egyértelművé válik, hogy ha így folytatódik a dolog, tragédiába torkollik majd Rex sorsa. Rex felméri hát a lehetőségeit, és rájön, menekülnie kell. De mert nem ostoba (vagy mert az) maga mellé állítja az udvarház állatlakóit. A menekülése így nem csupán a sajátja lesz, hanem a Kánaán ígéretével tömeges exodusszá válik. 

Reymont reális. Az udvarház lakóinak elemi összeférhetetlenségét mindvégig ügyesen felhasználja: a kivonulók nem egyforma erejűek, nem egyforma táplálkozásúak, s az egyik a másiknak tápláléka. Ezért vigyáz rá, óvja, segíti: amíg meg nem eszi. A közösségüket, az egységüket csak a pillanatnyi túlélés szükségessége teremti meg, a közös vágyálomba, vágyállamba kapaszkodás. Abba, hogy mi lesz, ha elérik Kánaánt nem gondolnak bele. Illetve a hidegen számító, addig láncravert házőrző eb, Varjú igen: ú már az elején belátja, hogy a disznók neki nem szövetségesei, hanem táplálék. Varjú rettentő visszataszító, cinikus, de tökéletesen őszinte. 

Az illusztrációk az Ideogram oldalán készültek MI-vel. Elég nehezen értünk még mindig szót. :-D

Rexnek szembe kell néznie a kivonulás logisztikai nehézségeivel, a katonai problémákkal (több véres összecsapásnak kell lezajlania az emberekkel, amíg az állattömeg el tud szakadni egykori otthonától. Közben véet ér a nyár, fogy az élelem, jönnek először a hideg éjszakák, majd a jeges nappalok, hosszabbodik a sötétség ideje, növekszik a feszültség, s Kánaán csak nem érkezik el az életükbe. 

A történet végső kicsengése várható, de Reymont mégis csavar rajta egy hatalmasat. Nem spoiler, amit mondok, mert a borító elmondja, amit én is: az állatok Rex eltávolítása után egy emberutánzatot választanak vezetőnek maguk fölé. 

Gázoltak végtelen pusztaságokon át, könyörtelenül égette őket a nap tüze, öldöste az éhség és szomjújság, betemették őket a homokviharok, irtották őket a vadállatok, de semmi sem tudta kioltani bennük az uralkodó utáni csillapíthatatlan, szörnyű vágyakozást. 

Mignem sok-sok napos vándorlás után, mintha keresztül-kasul járták volna a világot, az élen haladó nyájak hirtelen kezdtek meg-megállni, remegni és a földre hanyatlani. 

– Ember! A mi urunk! Ember! 

Az áthatolhatatlan bozót szélén, egy ágas-bogas pálmafa alatt majom család ült, egy hatalmas gorilla, hirtelenjében meglepődve rémülten pattant fel a földről. 

Láttára minden nyáj alázatosan letérdelt és felbődült, hogy rengett belé az ég: 

– Uralkodj rajtunk! Kormányozz minket! A te alattvalóid vagyunk Ne hagyj el minket! 

A megrémült gorilla a pálmafara menekült, kókuszdiókat dobált a legközelebb lévőkre, makogott valami érthetetlent, és dühösen fújtatott.

Lentről azonban csak a folytonos könyörgések hallatszottak::

– Uralkodj rajtunk! Kormányozz minket! A tieid vagyunk! Mi urunk! (172.)

Reymont értékelése, ítélete egyértelmű, kétségbevonhatatlan: a bolsevik, kommunista-kísérlet állatok tette: Van alapja, van indoka, de véghez vihetetlen az emberi állati természet miatt, gazdasági, katonai okokból. S mert végső soron ennek az állati tömegnek mindenképpen szüksége van vezetőre. Szüksége van az emberre, hogy rend legyen, hogy élelem legyen (hogy élelemmé lehessenek), hogy fedél legyen, meleg legyen, biztonság legyen. S ha embert nem találnak maguk fölé, találnak olyat, ami majdnem ember... 

A csírájában elhibázott történelem folytatódik, hogy újabb tragédiák felé kanyarodhasson. 

*

Adja magát a kérdés: milyen olvasmány, milyen irodalom az Állatfarm irodalmi előzménye? S így adja magát a kérdés, mert az Állatfarm világsikere után nem adhatja másképpen. 

Nos, azt kell mondanom, hogy egyfelől Orwell majdnem biztos, hogy ismerte Reymont művét. Túl sok a hasonlóság, túl nagy az átfedés. De Orwell felismerte azt is, hogy a Reymont történetének a komorságán, szomorúságán és a történet mesélésének a lassúságán változtatni kell. Mert a végső soron politikai pamfletről van szó. S átlátta azt is, hogy a humornál nincsen gyilkosabb eszköz egy diktatúrával szemben. 

Reymont szövege kétségtelenül irodalmibb szöveg. S kétségtelenül lassúbb, szögletesebb is. A cselekmény sem feszes,és inkább leírásokra hagyatkozik. Az állatok exodusza során vannak ugyan párbeszédek, s a főszereplőknek van jelleme, de a történetből hiányoznak a drámai csúcspontok. Reymont oly annyira az egészre koncentrál, hogy a részleteket figyelmen kívül is hagyja. Sokkal szebben ír mint Orwell, de sokkal nehézkesebben is. 

Talán az az oka, hogy Orwell disznói egyértelműbb metaforák. De talán az is, hogy Reymont tagoltabb állat-társadalmat tár elénk. A vezető nála nem disznó, hanem kutya. A kutya az ember legjobb barátja. Okos és hűséges. 

Rex követői között ott van az egykor láncravert házőrző, vannak terelő ebek, vannak Farkasok. Van egy csekély értelmű ember is. Vannak ragadozó madarak. Meg nem ragadozók. Meg növényevő négylábúak, disznók, tehenek, birkák, juhok. 

A főnökök a ragadozó négylábúak. Mert mindig a ragadozók a főnökök. Vagy a főnökök mindig ragadozók? (Bár láttunk már kafferbivaly által nyársalt, lógó belű oroszlánt is...) 

Az is lényeges különbség a két állat-antiutópia között, hogy Rex tragikus hőssé lesz. Hógolyót és a társait simán utáljuk és kinevetjük. Mocskos, a sárban fetrengésből feltápászkodó, a moslékzabálást, a vájúnál tülekedést alighogy abbahagyó disznók! Az analógia kézenfekvőbb, egyértelműbb, nem hordoz ellentmondásokat. A disznó hasznos jószág az ember számára: roppant sokoldalú, nagyon finoman elkészíthető élelmiszerforrás. Még a leölése is külön örömesemény: a disznótor! 

Reymont történetének a már idézett csattanó, a királlyá könyörgött gorilla az Orwell sztorija fölé magasodó megoldása. 

No, ez a kép kakukktojás, ez az AI-Office oldalán készült. A másikat jobban kedvelem, ingyen is többet, jobbat ad. 

*

Ezzel együtt, lehet, a fentiek után ez nem annyira hihető, bár kétségkívül az Állatfarmhoz való hasonlóság, az irodalmi előképisége miatt vettem a kezembe Reymont regényét, mégsem mondom azt, hogy csupán irodalomtörténeti értéke van. Botorság lenne így tennem. Olvasóként mit mondhatok hát? Nos, a legfontosabbat: élvezeti értéke van a Lázadásnak. Ha másfajta is mint az Állatfarmnak.  

7/10

Tegnap olyan kis ingerült napom volt. Tulajdonképpen minden sikerült, ment a maga útján, már olyan dög meleg sem volt annyira, de valahogy utáltam a rángatásomat, meg utáltam mindent. Iparkodtam nem az embereken levezetni, amit nem ők okoztak, vagy nem tehettek róla, hogy ők okozzák. Nem tudom, mennyire sikerült. De nagyjából úgy mindenki ingerültté tett. Kivétel nélkül. Meg elegem volt már a talpalásból is, meg mindenből is. 

Cserébe négy előtt kicsivel ébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Jöttem hát a nappali-dolgozóba írni, olvasni, zenét hallgatni. Megjelent a God Is An Astronaut új lemeze, azzal múlattam az időt, meg egy régebbivel. Ja, és persze, hogy persze, David Gilmour új dolgaival. 

Onnantól iparkodtam beszerezni mindent és akármit amin Révész énekelt. Csudálkoztam az első Generál lemez könnyedségén, a vokálok összetettségén, meg hogy abban az együttesben benne volt az Indián, Karácsony Jamest, aki nekem addig egyértelműen csak LGT-s volt. Aztán meglepődtem a második Generál lemez hardrockosságán és a borítójának ocsmányságán, aminek elképesztő ízléstelenségét az Magyar Hanglemegyártó Vállalat soha nem tudta felülmúlni. S hát a Piramis-lemezek... Az utolsó pillanatban kapcsolódtam be a Piramis-jelenségbe, ahogyan az akkori sajtó nevezte az együttes körüli óriási közönségszeretet és gyűlöletet. Az eredeti felállásnak volt még egy általam lukasra hallgatott, fantasztikus albuma, az Erotika, amit a megjelenésekor és nem utólag vásároltam meg. A mai napig imádom, általában az elejétől a végéig meghallgatom, ha felteszem. De aztán Sanyika kiszállt a Piramisból. Volt még egy Piramis lemez nélküle, de bármennyire szerettem azt is, az már nem „a” Piramis volt. Azzal, hogy a maradék tagok Piramis néven adták ki az anyagot, a saját nimbuszukat rombolták. Pedig egyébként teljesen rendben van rajta minden. Csak gyökeresen más a zene is, a mondanivaló is, a teljes fíling, szóval nem Piramis. 

Révész a '81-es kiválása óta kiadott három stúdió és egy koncert-lemezt. Nem számítva a legendássá vált két Piramis-koncertet, '93-ban és 2006-ban, amelyeknek folytatása sajnos nem lett. Révész három stúdiólemeze ellentmondásos.

• Az elsőt Presser Gábor vette a kezébe '85-ben. Vannak rajta hatalmas, slágerré vált dalok, s vannak olyan kis izé, mi-a-franc-ez-szerzemények. De összességében valahogy mégis ütős az anyag.
• A második szóló  köldöknézős-, ezoterikus-anyag '93-ból. Soha nem hallgattam meg az elejétől a végéig. Nem az ezotériával való ellentmondásos viszonyulásom miatt, hanem mert zeneileg nem fog meg. Nem rossz, hanem semmilyen. Sanyika hangja persze csodálatos azon is.
• A harmadik szólólemeze hibrid: vannak rajta új dalok, meg régi Piramis-dalok feldolgozásai is. 2003-ban jelent meg. Emiatt a dualizmus miatt ezt sem tudom teljes értékű Révész-lemezként kezelni. Egyáltalán nem rosszak a feldolgozások, de nem hatnak átütően. Csak piszok jól szólnak. 

Azóta csend van. 2013-ban kijött egy dupla koncert-cédé. Unplagged, kétfős koncert volt az Élménybirtokon (bármi is legyen az, de Google a barátunk, én megtaláltam). Ezzel az anyaggal is úgy jártam, mint a '93-assal: Révész hangja csodálatos, de a zene nekem pár szám után unalmas, egyhangú. 

Az összes fotó a könyvből származik, remélem, a recenzióban idézve nem jogsértő a citálásuk!

*

És Sanyika (Sanyika: idén hetvenegy éves, vagyis tizennégy évvel idősebb nálam) most könyvet adott ki. Önmagáról. Az életéről, a zenei pályafutásáról, a világlátásról. 

Impozáns, vastag, gazdag, keménykötéses, könyvjelzős, sok képes kötet. A népszerűségét jelzi, hogy a könyvtárban csak előjegyzéssel jutottam hozzá, de amikor megkaptam, a könyvtáros hölgy figyelmeztetett, hogy előjegyzés van rá, úgy olvassam, hogy nem lehet majd hosszabbítanom. 

Vagyis Sanyika a mai napig ismert, szeretett ember. S itt megállok egy pillanatra. A szeretett szónál. 

*

Az ismert embereknek vannak rajongóik. A média a rokonszenvezők táborát is rajongónak hívja. A rajongónak mindegy mit és hogyan tesz a rajongása tárgya, a szimpátiája feltétel nélküli, mindenen túli, önfeledt és híján van a józanságnak. Amikor Sanyika a Kölyök volt, a Piramis idején, jóképű srácként természetesen rengeteg nőnemű zenehallgató érdeklődésének került a középpontjába.

A helyzet az, hogy Révész csodálatosan öregedett. Az egykori, jóképű Kölyök csuda sármos férfivá érett. De nem a külsejéről és még csak nem is a zenéjéről beszélek, amikor azt mondom, Révészt szeretik az emberek. S nem is a rajongók lehunyt szemű, kinyújtott karú sikítozására gondolok: az nem szeretet. Révészt a fotelben ülve, deresedő szakállal, szelíd mosollyal lehet szeretni. Akkor is, ha a zenei világa, a világlátása nem feltétlenül az enyém. Próbáltam már vegetáriánus is lenni, bár nem miatta... 

Azért lehet szeretni, mert Révész Sándor hiteles, önazonos, hiteles embernek tűnik. S ennek semmi köze a külsejéhez. Ez a hitelesség, önazonosság már a könyvének az első oldalából, az előszó második bekezdéséből kiderül. S ezt az önazonosságot nem hiszem, hogy lehet színlelni. (Bár Szerelmetesfelségtársam egy kedves barátunktól megkapta, hogy az őszinteség álarca mögé bújik... Tizenpár éve próbáljuk ezt a mondatot értelmezni.)

Ami a fentieken túl visszatartott eddig, az az őszinteség kérdése. Tudom, hogy sokkal sikeresebb könyv lehetne ez, ha az igazán ínycsiklandó, pikáns dolgokról beszélnék, de etikailag ezt nem érzem helyesnek. Nem szeretnék belemenni olyan részletekbe, amelyek másokat esetleg bánthatnak, vagy akár az igazsággal szemben is már nem tudják elmondani, bemutatni saját szemszögükből azt, ami s ahogy szerintük történt. Ha tényleg, úgy igazán mindenről és mindenkiről őszintén beszélnék, arról, ami a tömegeket érdekli, akkor óhatatlanul a bulvár világában kalandoznék. Ezt nem akarom. Azt viszont szeretném elmesélni, hogy honnan jöttem, s mik a gyökereim, gondolok itt szeretett szüleimre és nagyszüleimre, mert talán az én életem is jobban érthetővé válik, ha beszélek róluk is. 

*

Ebben a pár mondatban két dolog mindenképpen ott van. Az egyik az amit Révész mond: a könyv írásakor semmiképpen sem akar egy színvonal alá menni, a célja nem az, hogy a pálya-, zenész- élettársak balhéinak, mocskainak, rosszemberkedéseinek a kibeszélésével emelje az eladott példányszámot. Különösen nem azoknak a történeteivel, akik a haláluk révén már képtelenek önmaguk megvédésére. 

Ez a mások iránti tisztelet, az, hogy elkerüli az olcsó, de jól jövedelmező intimpistáskodást, ez is szimpatikussá teszi Révész Sándort. Mert elmondja, hogy bár előadóművész, de nem akar mindenképpen a reflektorfénybe kerülni, -maradni. 

Az utóbbi megmutatkozik abban is, hogy enyhén szólva nem vonul unos-untalan stúdióba, ha van, ha nincsen mondanivalója. Annak ellenére, hogy mindenki zenésznek, énekesnek tartja. S annak ellenére, hogy a hangja gyakorlatilag ugyanolyan erős és tiszta amilyen volt. Ez a videó két évvel ezelőtti. 

Szóval a színvonal tartása az egyik dolog. 

A szülei, nagyszülei, a családja említésével egyértelművé teszi, hogy bár mindannyian egyediek vagyunk, önmagunkért felelősek, de a környezetünk így vagy úgy, de mindenképpen formál bennünket. Akkor is, ha egy ország ismeri a nevünket. Meg azoknak a nevét is, akik akarva-akaratlan formálnak bennünket. 

S aki reflektorfényben áll, az reflektorfényben formálódik. S a formálódást nem csupán a pozitív élmények segítik elő. Sőt. Mitöbb. 

S itt van egy kis baj a könyvvel. Az önéletrajzzal. 

*

Révész több mint korrekt, dzsentlemen-hozzáállásának, elbeszélésmódjának van visszaütője is. Bizonyos esetek, történetek, konfliktusok egyszerűen nem mondhatók el így. Illetve elmondhatók, de hiányossá, értelmetlenné  lesz a történet a félinformációk miatt. Nagyon sok olyan eset van, amikor a folyamatoknak fontos momentumai maradnak ki a korrektség miatt. Mondok példákat. 

Olvastam a könyvet, és eljutottam benne odáig, hogy Révész Karácsony János James Indián után nem sokkal kilép a Generálból. Jól megfontoltan, meggondoltan. Pontosan már nem is emlékszik... És kilép. Ennyi. 

A Generál akkoriban már nagyon jó nevű zenekar volt itthon, sőt a Lengyelországban is. A zenészeinek a képzettsége kiemelkedő volt. Nem véletlen, hogy Karácsonyt például az LGT szipkázta el. Révész is írja, hogy a népszerűségnek bizonyos vetületei ekkor már érezhetően terhessé kezdtek lenni a számára. Az együttesnek megjelent már két hazai és egy külföldi nagylemeze. S ekkor Révész jól meggondoltan, megfontoltan kilép az együttesből. Hm...  Értem. Nem értem. 

Sanyika nagyon tudatosan nem beszél például a párkapcsolatairól. De ez nem az jelenti, hogy meg sem említi a feleségeit. Mert de, nagyon is megemlíti. Kettőről azt is megtudjuk, hogy volt minimum egy-egy nagyon jól sikerült ölelkezésük. Többről azt is, hogy mennyire jól, inspirálón működött a kapcsolat. Aztán hopp, az inspiratív kapcsolat alanya egyszerre csak nincsen többet a képben, válás lett belőle. 

Nagyon hasonló a helyzet az egykori Kölyök vidéki házával kapcsolatban is. Remek hely a szellemi magára találásra, az építő egyedüllétre, fantasztikus kapcsolatok alakulnak az ottani emberekkel, majd egy félmondat arról, hogy hopp, eladta a tanyát... 

Többnyire félinformációk jönnek az egykori együttesek nosztalgiabulijairól. Még a '92-es öt Piramisról a legtöbb, de például a Generál összlétszámi színpadra állásáról alig valami. 

Az utolsó előtti példa a teljesség igénye nélküli: Som Lajos fájdalmas, önpusztító sorsa.. Rendben, ne intimpistáskodjunk, de aki semmit sem tud arról, mi történt a Főnökkel, annak a szomorú összenézés, hogy úgyis tudjuk, mi történt, az égvilágon semmit sem mond. Gallai Péter személyéről, majd nagyon szomorú leépüléséről pedig kábé két bekezdés szól. Igaz, szép szavakkal. 

Legvégül: Révész minden szólóalbumán ott volt a szellemi útkeresésének a nyoma. A könyvben sem titkolózik erről. Ahogy arról sem, hogy Szepes Mária spirituális vezetője volt. A transzcendencia a fél életében meghatározó volt a számára. Csak éppen nem derül ki, mit is jelent konkrétan a transzcendens, merre vezetett, mit jelentett ez a szellemi fejlődés, mire jutott e kérdésben a vidéki egyedüllét alatt. 

*

Vagyis, lám, a korrektség nagyon fontos, felettébb méltányolandó, de nem feltétlenül célravezető. Lám, van ellentmondás...

Ezzel együtt Révész Sándor könyve az első mondatától az utolsóig lekötött. Érdekelt az ember, elővettem a lemezeit, újrahallgattam őket. Olyan ez a pasas, hogy az embernek kedve lenne leülni vele beszélgetni, és egyáltalán nem azért, mert rocksztár. A helyzet az, hogy az, de valahogy ennek ellenére meg sem próbál ikon lenni. S még csak nem is a Generál, a Piramis, meg a zene lenne a fő téma a beszélgetésben. De komolyan nem. Mert Révész úgy rock-ikon, hogy közben előbb ember.  

8/10

                   ALKOTÓK:                   

matt fraction
javier pulido – david aja – steve lieber – jesse hamm – annie wu
francesco francavilla

Ugyan kikaptam már a blogom egyik kommentelőjétől, amiatt, hogy be mertem vallani, a Metró 2033 könyvsorozatot nem olvastam, mert több kísérlet után, érdeklődés hiányában végül feladtam, hogy a szellemi magamévá tegyem, de a képregény-változatot végigolvastam, néztem, és mertem róla írni.

A kommentelő elő leszedte rólam a keresztvizet: ha valamiről semmit sem tudok, és nem is érdekel, egyáltalán, ha lusta vagyok olvasni, és csak képeket nézegetek, hát legyek rá büszke, hogy tudatlan vagyok, és még hirdessem is a tudatlanságomat, és ezentúl, írjak olyan könyvekről bátran, amiket a kirakatban láttam vagy csak hallottam róluk! 

Elsőre meglepődtem, másodjára csuda jót mosolyogtam a kommenten. Úgy fest, annak, aki írta, Glukhovsky trilógiájában gyökerezik az identitása teljessége. Viszont a szövegértelmezés még nem a legerősebb oldala. 

Nos, azt hiszem, emiatt a Sólyomszem miatt is ki fogok tőle kapni. Tudniillik, fityfenét se tudtam róla ezelőtt. Gáz, de még a Szuperhős csapat összességéről sem, amelynek Sólyomszem a tagja. Ja, a Bosszú Angyalairól. Egyesével igen, így csapatban nem. Ennek oka egyértelműen az érdektelenségem az irányukba.  

Ezért nem tudtam azt sem, hogy Sólyomszem úgy szuperhős, hogy semmi különleges képessége sincsen, folyamatos edzésben kell tartania magát, hogy pontosan lőjön az íjával. Azt sem tudtam, hogy íjász... Igen, íjász! Sőt arról sem volt fogalmam, hogy létezik. Mármint persze nem a valóságban létezik, de hogy létezik mint képzelt szereplő. Szóval semmit sem tudtam. Egészen konkrétan még azt sem, hogy Sólyomszem Marveles-kreatúra. Ha tudom, nem hozom haza a sorozatot. 

Azonban végső soron, bár vannak ellentmondások, ezzel veszítettem volna. Lám, lehet bukta a tapasztalaton alapuló prekoncepció is! Amivel egyébként képtelenség nem élni a mindennapokban. Mármint nem a buktával, hanem a tapasztalatokon alapuló prekoncepcióval. 

*

Clint Bartonnak hívják Sólyomszemet. Teljesen hétköznapi manus. Jóképű harmincas, egyedül él, bár nője mint égen a csillag. Ő maga rimánkodja be magát a Bosszú Angyalai közé.

Tudod, ez ilyen szuperhősök.ligája csapat. Olyan prominensei vannak mint például Vasember, Amerika Kapitány, Amazon, Vízió, Darázs, a Skarlát Boszorkány és Góliát. És persze Sólyomszem. De a felállás egyáltalán  nem kőbe vésett. A sorozat indulásakor tagja volt a csapatnak Thor és Hulk is. Vagyis nem valami vadonatúj formációról van szó, a csapat idén már hatvanegy éves. 

Szóval Clint Baron. Baron nem egyedül Sólyomszem. Állandó, legnagyobb sajnálatára szigorúan harcos partnere Kate Bishop. Aki  legalább olyan kiváló íjász és legalább annyira pragmatikusan merész mint Baron. Barton egyfajta mentora Bishopnak. Tréfás, amikor a párbeszédekben mindketten Sólyomszemnek nevezik a másikat. 

A Sólyomszem-sorozat első három kötetében... Illetve csuda tudja, hogy melyik az első három... Na, akkor újra: a Sólyomszem képregény Barton és Bishop-sorozatának első három kötetében (már megjelent magyarul a negyedik és az ötödik kötet is) a Bosszú Angyalai éppen csak, hogy szerepelnek. De inkább nem. Ezáltal a sorozatban nyoma sincsen a szuperképességeknek, maradnak a földhöz ragadt megoldások: ököl és íj. 

Barton egy bérházban él. A tulaj egy melegítő-egyenruhás banda tagja, kisfőnöke. A melegítős bagázs verbálminimummal kommunikál: minden második szavuk, függetlenül attól, kivel, milyen összefüggésben beszélnek: „Tesó...” Ezt részben az indokolja, hogy például a ház tulajának a neve: Iván. Vagyis a banda orosz nációjú.  Ez lesz az a banda, amelyik a nagy bandakonferencián bevállalja Barton likvidálását. Vagyis lesz gond bőven a csíkos mackós egyenruhásokkal. Ez az alap. 

*

A történetbe ennél mélyebben nem érdemes belemenni. egyfelől minek spoilerezzek el dolgokat, másfelől annyira nem nagy a sztori. Egyáltalán nem a sztoritól lesz érdekessé, amit látunk és olvasunk. Olyannyira nem, hogy kétszer futottam neki az olvasásának. Elsőre nem kötött le. Másodszorra sem, de akkor elkaptam valamit a fílingből, az nem engedett. 

Ha akarom érdekes, ha akarom egyfajta bűnügyi, akciós sablon. Szabad országban lehet választani. Ahogy a sztoikus, szkeptikus narrációs hangnem is nagyon ismerős. Mert szinte adja magát, hogy akit egy székhez kötözve szamurájkardos ninják akarnak lemészárolni, és menekülésképpen kiugrik egy toronyház ablakán, az a székhez kötözve (bár a nagyon sokadik emeletről zuhanva tulajdonképpen teljesen indiferens, tud-e szabadon mozogni) tök nyugodtan konstatálja magában, hogy ez bizony „necces helyzet”... Aham... Mindenesetre a szkepticizmus csuda jópofa. Minden más esetben is. Mármint Sólyomszem minden más esetében is. 

Ahogy a térben és időben ugráló, kicsit sem lineáris elbeszélőmódot sem a Sólyomszem szerzője találta fel és ki. De ettől még működik, és jócskán dob a színvonalon. Elcsépelt, közhelyes, de leginkább a két alapműhöz, a Watchmen-hez és a Sin City-hez hasonlíthatom. Nem lop ezekből a Sólyomszem, de a hangnemében, a távolságtartásban, a szkepticizmusában, a faarcúságában és a történetek felépítésében vannak hasonlóságok. Ezáltal lett számomra fogyasztható, maradásra bíró az egyébként annyira nem túl érdekfeszítő történet. 

*

A grafika, a színezés, vagyis a leglényeg. Leglényeg, mert képregényt olvasunk. Több olyan művel találkoztam, amely egyértelműen a megjelenésével, a vizuális tartalmával és egyáltalán nem a történetével nyert meg magának. Ilyen volt például a Blacksad és a Saga is. Mindkettőnek írtam az összes, eddigi, magyar nyelvű részéről. Ha más stílusú rajzokra gondolok, akkor a Persepolis  vagy a Takarók jut elsőként az eszembe. Meg Nyugat + zombik. Annak a története például rohadtul fárasztott, de a rajzok remekek voltak!

Az sem mellékes, hogy a Sólyomszem nem átall kísérletezgetni is. Előbb meghökkentem, majd jót mosolyogtam a megoldásain, miközben elismerően cöccögtem is. Érdemes a szövegekre is figyelned az alábbi két kép esetében! 

A Sólyomszem rajzai összeségükben nekem olyan kis professzionálisan semlegesek, semmitmondók. Ha belelapozok bármelyik füzetbe, biztos, hogy engem nem fog meg, amit látok. De a megfogalmazásomban nagyon lényeges a professzionális szó. Mert ha egy kicsit elmerülök a rajzokban, az összhatásuk dinamikájában, különösen, ha egész oldalakat, pláne, ha oldalpárokat nézek, akkor jócskán árnyalódik a helyzet. De ezzel együtt nem volt olyan rajz, oldal, oldalpár, amelyhez visszalapoztam, mert valamiért, akármiért, bármiért olyan mély benyomást  tett rám. A végső benyomás, tök fura, mégis az maradt, hogy élvezetes volt lapozgatni a sorozatot, s ha a könyvtárban bent lesz a folytatás, akkor biz'a jön velem. De szűknél is szűkebb polcomon nem fog helyet foglalni. (Jó, tudom, soha ne mondd, hogy soha. Majdnem ingyenért azért lehet, hogy de...) 

Van még jó pár képem, nézegesd, ismerkedjetek! A mindennapi dolgok roppant plasztikusak, majd kapd fel a fejedet a slozin trónoló pasas ábrázolásának a természetességére. Például. 

7/10

2024 Földanya havának első napja. Holnap munka, sulikezdettel: őrültek háza lesz a város. Előre utálom. Rája adásul Tibor kollégám szabin lesz, ezáltal három munkakört töltök majd be. 

*

Kicsit sűrű volt a hétvége. Elszoktam tőle. Péntek este taxist játszottam egy ismerősnek, szombaton Csemeténél voltunk az agglomerációban a párja születésnapját ünnepelni, vasárnap pedig a fiaméknál Szigethalmon, pálinkázni, kertet dicsérni és enni. Én lakli, nálam fejjel magasabb másodszülöttem, aki érzelmes, értelmes nagyon férfi lett a suttyomban elröpült évek alatt! S kitartó, türelmes, ezáltal bizonyítottan nagyszívű párja nekije! 

Azt hiszem, boldog lehetek mindkét gyerekem választottja miatt, le a kalappal az összes előtt. De tulajdonképpen ez Csemete párjára is teljesen igaz. Hogy teljes legyen a kép. 

*

Az egyik zenei Facse-csoportba dobta be valaki Erik Norlander nevét. Hát két napja azt hallgatom. Megunhatatlan, éppen nekem való muzsika, albumról albumra. Mondjuk, ezt ha meghallgatod...

Debra Soh azt mondja, a végső szó a testben termelődő ivarsejteké. Ha petesejtet állít elő a test, akkor nő, ha spermát, akkor férfi. Bár állítólag akadt eset, amikor egy személy előbb petét termelt, aztán átállt a spermára... 

Vagyis akkor? S ezek után Debra Soh még meri azt mondani, hogy a gender állítások alapjai mindössze társadalmi konstrukciós mítoszok? Meri! Mitöbb és sőt! Innentől csuda érdekes a könyv. 

Deora Soh egy évvel idősebb a lányomnál. Vagyis a lányom lehetne. Ázsiai származású, Kanadában élő „szexkutató, idegtudós és újságíró. PhD címét az idegtudományok területén szerezte. Tanulmányai befejezése után otthagyta az egyetemi pályát, mivel úgy érezte, a politikai és a társadalmi nyomás negatívan befolyásolja a kutatási területét. Azóta újságíróként dolgozik.” – állítja a kötet fülszövege. 

Debra Soh-nak szép arca van. Aminek jelen esetben semmi köze semmihez, maximum az én ízlésemről mond bármit is. De voltaképpen teljesen és tökéletesen lényegtelen. 

Sokkal lényegesebb az az állítása, hogy azért hagyta őt választott pályáját, mert teljesen ellehetetlenült a normális, tényszerű, tárgyszerű, tudományos munkája, kommunikációja, publikálása. Soh azt mondja, a tudomány ezen a terén dolgozók számára két út maradt: a hallgatás vagy a hazugság. Mármint ha a szakmájukban, a pályájukon akarnak maradni. Mert a szexológiában, mondja Soh a tudománynak, a tudományos kutatásnak mára gyakorlatilag semmi szerepe nincsen. Azért nincsen, mert a tudomány alapból, csípőből, a gyökereiben ellene mond a gender-marhaságoknak (Soh nem így fogalmaz), viszont a polkorrekt már annyira átpolitizálta a témakört, hogy bármilyen állítás képviselője, aki a már ismert, eddig elfogadott, bevett biológiai tények és az ésszerűség mellett áll ki: elveszett. De az is, aki megkérdőjelezett, mármint a gender-ideológia által megkérdőjelezett témákban egyáltalán tudományos igénnyel akarna kutatni. Meg az is, aki kiáll olyan személyek mellett, akiknek a gender-tenger megkérdőjelezi a kompetenciáját. 

A polkorrekt beszéd térnyerése olyan társadalmi környezetet teremtett, amikor az elért ismeretek védelmében megszólalni már felettébb komoly egzisztenciális veszélyt jelent bárki számára. Lawrence Summers a Harvard egyetem elnöke volt, katedráját veszítette el, mert a tudomány mellett tette le a voksát. Amikor James Demore, a Google egyik embere ki mert állni a normalitás mellett, tudományos kutatási eredményekkel tűzdelt írásában, az állását veszítette el.  Ezek a példák cseppek a tengerben. Akik nem a mainstream mellett állnak, már inkább hallgatnak. Amire A könyv írója nem volt képes. Ezért hagyta maga mögött a doktori címével járó lehetőségeket. Nem volt hajlandó beállni az eszetlenség sorába.

Debrah Soh a harmadik utat választotta. Hatalmas árat fizetett érte. Ezért kellett pályát módosítania. Felmérte, hogy az intellektuális szenny már az alapokat kezdi ki és „a biológia tények eltitkolása csak visszavet minket a sötét középkorba, hogy ott botorkáljunk és felfedezzük újra azt, amit már tudunk.” (22.)

Miről van szó? Arról, hogy a gender-marhaságok alapjainak semmi köze a tudományhoz. Ha lenne, nem lennének marhaságok. De mert nincsen, így csak általánosan elfogadott társadalmi konstrukciók maradnak. Alaptalan és végső soron tartalmatlan mítoszok. Debra Soh ezeknek veselkedik neki, és megpróbálja tégláról téglára lebontani őket. (Nem fog neki sikerülni: a hitet nem lehet észérvekkel legyőzni. De ez egy másik kérdés.) 

A következőket tekinti gender-alapmítoszoknak. 

Az alapok.
1. mítosz: a biológiai nem spektrum
2. mítosz: a társadalmi nem társadalmi konstrukció
3. mítosz: több mint két társadalmi nem létezik

A határ
4. mítosz: a szexuális irányultság és a nemi identitás között nincs kapcsolat
5. miítosz: a nemi diszfóriás gyermekeknek nemet kellene váltaniuk
6. mítosz: nem létezik különbség a transznők és a nőnek született nők között 

A jövő
7. mítosz: a nőknek férfiként kellene viselkedniük a szex és a randevúzás során
8. mítosz: a gendersemleges szülői nevelés működik
9. mítosz: a szexológia és a társadalmi igazságosság megfér egymás mellett.

Erről szól a könyv. Némi bevezetővel és valamelyest levezetéssel. Egy háború pillanatnyi állapota, a helyzet felvázolása és az elvi alapok meghatározása, félrevezető címmel. Félrevezető, mert frászt van vége a gendernek! Debra Soh csak az ideológia alapokat rakja le, foglalja össze. 

Tudnod kell, nem tudom, mondtam-e, hogy Debra Soh liberális. Meg feminista a szónak abban az értelmében, hogy hisz a nők egyenjogúságában, de az a férfiakkal való egyformaságában nem. Feministának egykor harcos volt. Fiatalabb korában kedvenc kikapcsolódási helye egy homoszexuális bár volt, ahol ő volt az egyetlen nő. Bár érződik, hogy a fenti felsorolást ő maga is bődületes marhaságnak tartja, aközben szexológusként nem téveszti szem elől, hogy a nagy számok törvénye alapján vannak, akiknek biológiai okokból problémás meghatározni a nemüket. A könyvének a gondolatait teljesen átitatja a józan liberalizmusa. Kiáll a melegek mindenféléje mellett, a az önállóan választott szabadszerelem híve, semmi baja a promiszkuitással, mi több, a szexológiai tudása által még bizonyos transzságokat sem kérdőjelez meg. 

Mielőtt belevágok tisztázni akarom, hogy bár hazánkban még nem nyert akkora teret ez az egész őrület mint tőlünk nyugatabbra, ez sokat jelent, de semmiképpen sem immunitást. A gender itt van, nem is annyira suttyomban lopódzik, próbálkozik, alakítja a maga terét. De mert nagyjából, többé-kevésbé gender-védett ország vagyunk, nem látjuk, nem érezzük annyira a tőlünk balra levő országokat már teljesen letaroló veszélyeit, pusztítását. Ezért elbagatellizáljuk a kérdést. Bár az már Magyarországon is kiverte egyeseknél a biztosítékot, hogy az Alaptörvény a család fogalma alatt a férfit és a nőt kapcsolatát jelenti.

Debra Soh ilyesféléről nem beszél. De arról bőségesen, hogy beteges szinten összekeveredett a biológiai nem és a társadalmi nem fogalma. Hogy eléggé el nem ítélhető módon váltófogalommá vált, és hogy teljesen elszakadt egymástól, holott az első feltételezi a másodikat. 

A biológiai nem az anyaméhben készen kapott nem. Legalábbis az esetek 99%-ban. A társadalmi nem pedig a biológiai nem születés utáni megélése. Még ez sem attól függ, ki minek érzi, tudja magát. 

Soh könyve logikusan érvelve bebizonyítja, hogy a férfiak és a nők nem egyformák. Többször hangsúlyozza, hogy nem a jogokról és nem az egyénekről, hanem természetes biológiai különbségekről és statisztikai átlagokról beszél. Arról, hogy már a méhen belüli fejlődés során determináltak a két nem különbségei. Meg arról is, hogy az egyformává tétel rengeteg ellentmondás rejt magában. (Példa: a Sydney-i Műszaki egyetem az esélyegyenlőség nevében, hogy növelje a nők körében a jelentkezési kedvet, pusztán a nemük miatt plusz pontokat adott a jelentkező hölgyeknek. Nem vették észre, hogy éppen a segítségnyújtással ismerték el, hogy a nők természetes érdeklődése és a más agyműködés miatt ez nem a nemük által preferált terület. Arról nem is beszélve, hogy a pluszpontok egyértelmű nemi megkülönböztetést, eleve feltételezett alsóbbrendűséget sugallnak. Van itt baj, rendesen!)

Hogy mekkora a káosz, ami ellen Debra Soh küzd, arra ezt figyeld, itt egy példa. Helyezkedj el kényelmesen, dőlj hátra, el fogsz fáradni, azt garantálom! Vigyázz, Malvin, jön a kanyar! 

Azok az emberek, akik nembináris társadalmi neműként vagy röviden enbyként azonosítják magukat, nem kizárólag nőként vagy férfiként azonosítják magukat. A nembináris identitás-címkék végtelennek tűnnek, de alapvetően mind azt jelentik, hogy egy személy bizonyos mértékig férfiként és nőként is
azonosítja magát, vagy egyikként sem. A genderqueer például azt jelenti, hogy egy személy egyikkel sem, mindkettővel vagy ezek kombinációjával azonosítja magát. A bigender vagy androgün olyanra vonatkozik, aki mindkettőként azonosítja magát, a trigender olyanra, aki egyidejűleg pontosan háromneműként azonosítja magát (például nő, férfi és nembináris), a quadgender olyanra vonatkozik, aki egyidejűleg négyneműként azonosítja magát (hamarosan rátérünk a további lehetőségekre), és a pangender olyanra utal, aki „minden” neműként azonosítja magát.  Az átlagember számára ez kissé nyomasztó és zavaró lehet.

Ezzel ellentétben vannak olyan kifejezések, mint a gender-semleges, a genderfree, az agender és a neutrois, amelyek mind azt jelentik, hogy az illetőnek nincs társadalmi neme. Az alia-gender azt jelenti, hogy az illető olyan neműként azonosítja magát, amely nem férfi vagy nő. 

Azután van az  identitáscímkék családja, amely arra utal, hogy egy személy milyen mértékben azonosítja magát kissé jobban egyik társadalmi neműként, mint egy másik ként. A demifiú, demifickó, demiférfi olyan emberre utal, aki részben fiúként, részben pedig más társadalmi neműként azonosítja magát, függetlenül a születési nemétől. A demilány és a demind hasonlóképpen olyan valakire utal, aki részben nőként azonosítja magát. Az olyan személy, aki feminin-a-középpontban-nak vallja magát, úgy érzi, hogy nőies, viszont nem nőként azonosítja magát, pont úgy, mint az, aki maszkulin-a-középpontban, aki úgy érzi, hogy férfias, de nem férfiként azonosítja magát. Az olyan kifejezések, mint a lányflux vagy paralány (vagy fiúflux és parafiú) azt jelentik, hogy az illető főként azzal a nemmel azonosítja magát, de nem teljesen. A librafeminin (vagy libra-maszkulin) azt jelenti, hogy az illető jobbára egyik  társadalmi nemmel sem azonosítja magát, de ugyanakkor egy kicsit nő vagy férfi. 

Végül van a genderfluid, ami azt jelenti, hogy az illető társadalmi neme időnként változik, akár óránként vagy naponként..Az amalgagender azt jelenti, hogy az illető interszexuális állapota része a társadalmi nemének. Az anongender az, aki nem tudja, mi a társadalmi neme.

Néhányan betűszavakat használnak, mint az „FTX”, amely olyan személy leírására szolgál, aki nőnek született, és most nembinárisként azonosítja magát. (Hasonlóképpen, az „MTX” azt jellemzi, aki férfiból „enby”-vé vált.) Stilisztikailag ez a transznemű nomenklatúrára hasonlít, úgy, ahogy az FtM olyan személy, aki nőnek született, és férfiként azonosítja magát. 

Ezen terminológia kutatása során a kedvenceim a moongender, ami azt jelenti, hogy a társadalmi nemed csak éjszaka derül ki; a puzzlegender, ami azt jelenti, hogy olyan társadalmi nemed van, amelyet úgy érzel, hogy darabokból kell összerakni; és az arbogender, ami azt jelenti, hogy faként azonosítod magad.

Akár hiszed, akár nem, ez nem a teljes lista. Egy egész szókincskészlet is létezik a nembináris emberek elleni diszkrimináció leírására, mint például az enbifóbia és a femmefóbia. Megtudtam, hogy a gendervariánst, amely csupán néhány éve még a progresszív módja volt annak, hogy a gender-nonkonform embereket jellemezzék, mára problémásnak tekintik, mert arra utal, hogy a nembináris társadalmi nemek a két „normális” nemtől történő elhajlások. (71–73.)

Remélem, tudtad követni! Nos, a fejezet, amelyben a szerző ezt leírja, így kezdődik: 

Csak két társadalmi nem van. Tessék. Kimondtam. (70.)

Ha erről az jut eszedbe, hogy Debra kiváló Fideszes lenne, rossz nyomon jársz! Ő a tudomány felé a mondanivalóját. Tudniillik, hogy a tudomány egyszerűen nem igazolja a sokféleség őrületét. Mármint az igazi, el nem hallgatott, hallgattatott tudomány, és nem a gender-szakok zagyvaléka. De egyébként ez az egy mondat fájdalmas. abban a kultúrközegben bátorság kell a kimondásához. Mert szexista, fasiszta mondat. Mármint nem önmagában, hanem az LMBTQ+ aktivisták értelmezése és az általuk megfélemlített és mára agymosott közvélekedés szerint. 

Érdekes, hogy ő is kiemeli, hogy milyen jelentős különbség van a különböző generációk hozzáállásában, és a köztük található LMBTQ+ azonosságok számában. Nem meglepő módon minél fiatalabb egy generáció, annál több tagja tartja magát különleges neműnek. Debra ennek okát a digitális technika mindennapi elterjedésében, illetve a kisebbségek jogtúltengésében leli meg. Mert manapság aki kisebség, az tuti biztosan áldozat. (Vö.: Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete.) S az áldozatiság közösséget teremt, valahová tartozást. (Mondjuk most elképzeltem amint a fa-azonosságú áldozatok összejönnek, és együtt fotoszintetizálnak, miközben oxigént termelnek, és békésen suhogtatják a képzelt lombjaikat. Bár volt már ilyen, amikor az entek tanácskoztak...)

S itt megállok. Azért, mert ha a Debra Soh által említett mind a kilenc gender-mítoszt sorra veszem, soha nem ér véget ez a bejegyzés. 

A szerző szerinti konklúzió, hogy előbb-utóbb minden hazugságra, alávalóságra fény derül. Debra Soh hisz abban, hogy visszatér a normalitás ideje és a dolgok újra egyensúlyba kerülnek. A megtörtént tragédiákat, az értelmetlenül szedett pubertásgátlókat, visszafordíthatatlan testátalakításokat, az igazság képviselete miatt állásuktól, hivatásuktól megfosztott emberek egzisztenciális megfektetését, a  tönkretett életeket ez nem fogja helyrehozni, de legalább több ilyen nem lesz. 

Nekem még mindig az a döbbenet, hogy lehetséges ennyi értelmetlenséget, blődséget hogy a viharba lehet komolyan venni? S természetesen nem Debra Soh könyvére gondolok. Mert az jó. 

Eltekintve a fordítói és a szerkesztői munkától. Elfogadom, hogy nem lehet könnyű szöveg az angol eredeti sem. A magyar fordítás értelmezését nagyban nehezíti, hogy rengeteg, nagyjából értelmetlen mondat maradt a szövegben. Ahol a rutinos olvasó már kajakból stilizál, de a rutintalan meg csak néz mint Rozi a moziban, hogy akkor én mondom meg, pestiként, hogy merre folyik a Lánchíd! Nézd csak például a könyv alcímét. Nemek és identitások mítoszai társadalmunkban, valamint leleplezésük. Értelmesen ez nagyjából így festene: A nemek és identitások nyugati mítoszainak a leleplezése. Mert nem a nemeket és az identitásokat leplezi le a könyv, hanem a mítoszokat. 

De persze a mondanivalóhoz képest ez apróság. De a kiadót nézve viszont méltatlan. 

8/10

2024 augusztusának a leges-legvége, szombat reggel. Tegnap éjjel taxist játszottam: egy nagyon távoli és felületesen ismert embert és a párját vittem ki egy külföldre induló buszhoz a Hősök terére. Volt egy óra, mire ágyba kerültem, de hatkor már fent voltam. 

Kicsit sűrű lesz a hétvégi élet. Ma Csemete párját megyünk felköszönteni, holnap a fiamékhoz Szigethalomra. Közben valamikor vásárolgatni is kellene. 

De most még reggel van, hét tizenöt, béke, nyugalom, Erik Norlander muzsikál a fülembe, és még elviselhető a hőmérséklet, a már megszületett, csodaszép unokámmal csuda jót játszottunk tegnapelőtt, a még meg nem születettnek pedig tegnap láthattam az arcát. Komplett, kicsi ember! 

Vagyis tulajdonképpen minden nagyon szép, minden nagyon jó. Bár Szerelmetesfeleségtársam ezt nem biztos, hogy ebben a pillanatban is osztaná: a zéró kaja melletti hízása miatt elment diabetológushoz, hogy felírasson egy konkrét gyógyszert, amitől fogyni tudna. Na, azt nem írták fel neki, de nagy eséllyel inzulinrezisztens, 160 grammos diétára fogták. Az agya olyan gyorsan átállt a napi ötszöri étkezésre, hogy már az első naptól reggel kilenckor hangosan korgott a gyomra, hogy na, kaját akarok! Pedig egy nappal előtte még délután egykor sem csinált ilyet, szinte illemből ebédelt csak. 

Julio Cortázar argentin író volt. Nézegettem a műveit, de kapásból egyetlen egyet tudnék mondani, ami híresebb, a Nagyítás című novellát. Amiből Antonioni az első filmjét rendezte. Még kiskamasz voltam, megnéztem, untam, egy-két jelenet mégis megmaradt. Valami egészen másra számítottam. Érdekes, hogy a legismertebb argentin írónak e novellán kívül nincsen igazán ismert műve... Ha a többiekre gondolok, Márquez, Vargas Llosa, Amado, Asturias mindegyikhez azonnal tudok több művet is kötni, még akkor is, ha nem olvastam őket. Cortázarhoz csak a Nagyítást. Igaz, az a semminél pont eggyel több...

Na, szóval a helyzet az, hogy a könyvecske kinézete izgalmas. Már a borító is. Csak éppen totálisan megtévesztő. Bár az ötlet csuda izgalmas. 

Az Elbeszélő utazik. Egy konferenciáról elfelé. Később nevet is kap az Elbeszélő. Úgy tűnik, nem képzeletbeli személy: Julio Cortázarnak hívják. A konferencia, ahol volt, arról szól, miképpen gyakorolnak a multicégek politikai befolyást államokra, illetve adott államok diktatórikus berendezkedéseinek a tarthatatlanságáról. A konferencia neve II. Russel Bíróság, Brüsszelben székel. Találkozik. A tagjai mindenfélék, Az elnöke az Olasz Baloldal szenátora. Ennek megfelelő a Bíróság összeállítása is. Író is van még benne Cortázaron kívül: Gabriel Garcia Márqueznek hívják. De van itt fizikus, teológus, jogász, Sorbonne-i prof, volt elnök, szakszervezeti vezető, szociológiai prof, matematikus, és így tovább. A Bíróság a tanácskozás végén kiadott egy nyilatkozatot vagy mifenét. A nyilatkozat a dél-amerikai országok emberjogi mindenféléjől szól. Az Elbeszélő Cortázar ezt csatolta is a kis valamilye mellé. A szokásos, súlytalan, baloldali bizottságosdi... 

Cortázart párizsi otthonában sok munka várja, ezért nem iparkodik vonatra szállni, inkább kávézik és a lányokat nézegeti. Egyik elfoglaltság jobb mint a másik. Mielőtt elérné a vonatát, jobb híján egy képregénymagazint vásárol. Olvasgatni kezdi, és (hogy egy irodalommal foglalkozó oldal felhasználóinak a szavával éljek, amit magam soha a büdös életben nem használtam még, mert a hideg ráz tőle) beszippantja a történet. 

Cortázar könyvecskéjében Fantomas a jók mellett harcol. A jók: a II. Russel Bíróság és a szimpatizánsaik. Nem semmi névsorral: maga Cortazár, ugye, aztán Susan Sontag, Alberto Moravia, G. G: Márquez, Octavio Paz (mexikói író, esszéista), Norman Mailer, Heinrich Böll, és jó pár dél-amerikai név, ami nekem nem mondott semmit. 

A csizma az asztalra kerül tehát. Mer' ugye a valós személyek mellé kilép a képzelt valóságba a képregény-figura, hogy együtt harcoljon egy titokzatos, fanatikus társaság ellen, amely elpusztítja a világ legnagyobb könyvtárait. 

Ahogy belegondolok, kapkodom a fejemet, hogy ugyan mi köze a könyvtáraknak a dél-amerikai multikhoz, a CIA által szervezett puccsokhoz és a diktátorokhoz, de megálltam ott, hogy a diktátorok nem szeretik a könyveket. 

Az Elbeszélő könyvecskéjében ilyen-olyan indoklással kerültek még képek. Amiknek az oldalszámát ha hozzáadjuk a képregény-oldalakéhoz, meg a Bíróságnak a függelékben hozott valamilyével, a tulajdonképpeni szövegnek alig marad hely.

Túljutva a szösszeneten, teljesen megértem, miért nem olvastam én el ezt kamaszkoromban. Mert még most sem értem, azon túl, hogy a szerzői jogait a II. Russel Bíróságnak ajánlotta fel Cortázar, tulajdonképpen micsudát is akart vele mondani. Mármint azon túl, amit a teljesen légkönnyű Bíróság a függelékben elmondott a gaz multikról, a még gazabb diktátor-gyilkosokról és a az USA világuralmi  Igaz, egyiket sem lehet eléggé hangsúlyozni, mert azóta sem változott semmi. (Vicces, egy értesítés miatt átklattyoltam a Facséra, ahol egyből az ugrott a szemem elé, hogy a CIA Szerbiában puccsot tervez Aleksandar Vučić kormányának a megdöntésére.) Maximum, hogy immár Kelet-Európában is itt vannak. Sokak szerint a helyi diktátorok is... S akik ezt ismételgetik, a legnyilvánosabb felületeken teszik. (Mehetnének mondjuk Kínába tanulmányútra.)

Szóval úgy negyvennéhány év után elolvastam a Fantomas a vámpírok ellen című kis valamit. De megbántam. Jó volt ez olvasatlanul is. És nincsenk is benne vámpírok, bebebe! Illetve vannak, csak allegorikus vámpírok, és az nem ugyanaz. Bár nem tudom, melyik a rosszabb ellenfél, Drakula vagy a Tesco? 

S persze szokás szerint marha óvatosan kellett olvasnom a könyvecskét, hogy ne hulljon lapjaira, ahogyan az a Rakéta Regénytár köteteinél teljesen bevett tulajdonság volt.. 

2/10

2024 augusztus huszonkettő, és már nincsen semmi a fizetésemből. S van még kifizetetlen dolgom is. Igaz, vannak kintlevőségeim is, de elhanyagolható a végösszeg. Csüggesztő... 

*

Ma nem mentem sehová.

Szerelmetesfelségtársam ment vérvételre, hogy eljusson a diabetológiára. Nincsen semmi baj a cukrával, nem arról van szó. De mert szerdán kért időpontot a diabetológiára és pénteken már meg is kapta, a laborba egyszerűen nem volt lehetősége időpontot kérni. Hát, nem is fogadták... Holnap mehet vissza, de holnapra a vérvétel eredménye biztosan nem születik meg. Nem voltak rugalmasak a laborban. Hány perc is egy vérvétel?  

Én csak írogattam, kitakarítottam Füstit (tudod, a kis Yarisunk, amibe szerelmes vagyok, minden egyénisége ellenére), olvastam, aludtam egy délutánit. Szóval tényleg semmi. 

*

SzFT volt ma egy üzleti reggelin a legnagyobb ügyfelénél. A cég tulaja körberajongta, hogy mennyire jó asszisztens. Egy üzleti reggelis partner, informatikus a fickó, szintén azt mondta neki, hogy inkább emelje az árait, de maradjon az ő titkárnénije is. 

SzFT nagyjából kétszer annyit keres mint én. A sikerei nem csupán emberi szimpátiában mérhetők, hanem anyagiakban is. Egyéni vállalkozó, de abban gondolkodik, hogy embereket vesz fel maga alá, mert túl sok lett a munka. 

Van-e bennem irigység vagy szégyenérzet? Hm... Is. Tíz évvel vagyok idősebb nála. Fáradt vagyok. Nem szeretek pezsegni. Már nem nagyon érdekelnek az emberek, fárasztanak. Igazából az üzlet kizárólag a pénz miatt érdekelne. Képtelen lennék olyan lelkesen pezsegni  mint SzFT. 

Az ő sikereinek örülök. Annak nem, hogy munkahelyet akar velem váltatni. De megértem azt is. Mert a matematika szigorú tudomány. De a helyzet az, hogy ahol vagyok, ott ugyan gyalázatos a bérünk, viszont sehol nem éreztem magam ennyire jól még munkahelyen. Pedig hat éve itt vagyok. S néha tele van a padlás, meg unom is, de összességében, mondom, még majdnem soha nem mentem be fogszívva. 

S akkor legyen bölcs az ember, hogy miként lépjen, a matek szerint vagy a stabil, jó hangulatú munkahely megtartásáért. 

SzFT egyébként nincsen elszállva, ha ötvennel több lenne a számlámon, már lenyugodna. S akkor sem lennék sehol az ő bevételéhez képest. Csak most a cégének is van hitele, meg a lakáshitelünket is az ő bevételéből törlesztjük. Meg a rezsi egy részét is. Meg az életben maradást is. S az már úgy sok. 

Az O. Henry álnevű W. S. Porternek csuda színes élete volt. Alapvetően gyógyszerész volt, amikor éppen nem a banktisztviselő volt, nem műszaki rajzolt és nem újságíróskodott, vagy éppen nem menekült a börtönbüntetés elől. Ami végül utolérte. „Porter élénk társadalmi életet élt Austinban. Tagja volt énekkarnak és drámacsoportnak is. Jó énekesnek és zenésznek számított, játszott gitáron és mandolinon. Tagja lett a »Hill City Quartetnek«, egy fiatalemberekből álló együttesnek, akik összejöveteleken énekeltek és szerenádokat adtak” – olvasom a Wikipedián. 

1896-ban sikkasztás miatt tartóztatták le. Zavaros az ügy, de az ténynek látszik, hogy bár nem volt ártatlan, a sikkasztás nem a saját zsebére történt, hanem a bank zavaros ügyeit iparkodott tisztára mosni. Nem jött össze, egy audit felfedett mindent, a bank pedig Porter nyakába varrt mindent. Az apósa összeszedte a bíróság által kiszabott illetéket, de Porter egy nappal azelőtt, hogy meg kellett volna jelenni emiatt a bíróságon, megszökött Hondurasba. Ott alkotta meg a tőle származó banánköztársaság szót. 

Szóval színes, változatos élete volt: nem okozott gondot a témamerítés. Azt mondják, egy írónak kötelessége figyelni, hallgatni, mintát venni a körülötte levő emberek életéről, és új, szerkesztett formában másoknak tovább adni. O. Henrynek ez bizony nagyon jól sikerült. 

Porter novelláinak fő jellemzője a tömörségük és a történetvégi csattanójuk. Ami miatt O. Henryt több esetben olcsó hatásvadásznak tartották a kritikusai. 

Vess meg, nekem főleg ezek miatt tetszenek a novellái. Vagy nem is, mert elsősorban az alcímben megfogalmazott emberszeretet miatt. S csak ezután jönnek a csattanók. De ez a két dolog felettébb kedvessé teszi a szívemnek ezt a könyvet. 

*

Tréfás ügy ez: A visszaeső bűnösnek négy kiadása volt. Igaz ugyan, hogy a tartalma nagyjából minden esetben más és más lett. Vagyis az azonos cím alatt eltérő tartalmat olvashatunk. A terjedelem alapján úgy tűnik, ez a kiadás, amit én olvastam a legterjedelmesebb: negyvenkét novellát tartalmaz (ha jól számoltam).

*

O. Henry Porter amerikai volt. 1862-ben született, 1910-ben halt meg. A témái is amerikai témák. Témái részben vadnyugati, részben nagyvárosi témák. De témája elsősorban az ember, a szerető, szenvedő, élni akaró ember. A nagyon kicsi ember. Bár olykor a pénzesebb, befolyásosabb is. De O. Henry mindig megértő a szereplőivel szemben, nem ítélkezik még a gazemberekkel szemben sem. 

Lehet, hogy azért lett nagyon kedves a lelkemnek a stílusa, mert írásaiban tulajdonképpen mindig beszélget az olvasóval. Az író ki-kiszól a történetekből.

De most már meg kell gyorsítanom a cselekmény menetét, mert már legalább négyezer szót leírtam, és még egy fia könny sem hullott, egy árva pisztoly vagy tréfa sem sült el, egyetlen páncélszekrényt sem feszítettek fel, és nem tört össze egyetlen üveg sem. 

Az öreg Jacob tehát fölbérelt egy tucat magándetektívet, hogy keressék meg az öreg bányász, Hugh McLeod örököseit, ha egyáltalán vannak. 

Értik már? Természetesen én is éppen olyan jól tudom, mint önök, hogy Thomas lesz az örökös. Elhallgathattam volna a nevét, de mire jó a csattanót mindig a történet végére tartogatni? Én azt mondom, okosabb, ha rejtély már a történet közepe táján megoldódik, s így aki akarja, abbahagyhatja az olvasást. 

(Ezeregy éjszaka)

Szerinted miért szimpatikus ez nekem? Kicsit olyan, mintha egy árnyékos kerthelyiségben ülnék az asztalánál, előttünk hideg sör, ég a szivarunk, O. Henry hátradől, megpödri kackiás bajuszát és belekezd, alaposan körülírja a körülményeket, hogy értsem, miről is van szó. És mondja egyik történetet a másik a másik után, alig hagy időt, hogy intsek a pincérnek egy újabb körért. Ha elkalandozik, rám néz, hogy követem-e, néha meg is szólít, de rögtön folytatja is tovább. Csak annyi időre áll meg, hogy hörpintsem a korsóból, mosolyogva meggyújtson egy újabb szivart. 

O. Henryt hallgatni élvezet, mert jól mesél, színesen, finom humorral, tekintettel van a hallgatóságára, együtt halad vele. 

Keresgélem, vajon hogyan tudnálak rávenni, hogy tégy vele egy próbát... A negyvenkét novellát természetesen nem fogom bemutatni. De egyet mindenképpen. Tény, hogy a bemutatással ellövöm a poénját. Tehát csak akkor olvasd el, ha nem zavar a spoiler. A címe: Háromkirályok ajándéka.

„James Dillingham Youngéknak összesen két vagyontárgyuk volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik  Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, 
holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.”

Közeledik a karácsony. Della tépelődik, rágja a körmét, mit vegyen Jimnek, és főleg miből vegye azt a mit? Végül döntésre jut, kapja a kabátját és lefut az utcára, meg sem áll egy üzletig, aminek a cégtáblája ezt mondja: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban”. 

A hajáért kapott pénzből vesz egy Jim órájához méltó szíjat, hogy a férjecskéje társaságban is elő merje venni a kincsét, s ne kelljen szégyellnie a szegényes, az órához méltatlan szíjacskát. Izgatottan várja haza karácsony este Jimet. 

Jim meg is érkezik, megdöbben Dellla új, kurta frizuráján, nem érti a dolgot. Ő is hozott ajándékot, oda adja Dellának. De a lelkesedése, amivel belépett a lakásukba ugyancsak alábbhagyott. Kibontja a kis csomagocskát, Della ajándékát, aztán csak nézi az óraszíjat és néz Dellára. 

– De hát miből vetted, kedvesem? – kérdezi. 
– Eladtam a hajamat, abból. Gyorsan kinő majd, meglásd!

Jim szintén kibontja a maga ajándékát.  Abban meg egy Della egykori hajához méltó fésűkészlet van, amire az asszonyka oly régóta vágyakozott. Csak soha nem volt rá pénzük. 

Most az asszonyon a csodálkozás sora. 

– De hát miből tudtad ezt megvenni, Jim? 
– Eladtam az órámat... 

Nézik egymást, szerelemmel, boldogan és felnevetnek. 

 Hát nem szívszorító? Hát nem erről kellene szólnia az egész életünknek? 

*

O. Henry ennek ellenére nem érzelgős. Csak elismeri a gyöngéd érzelmek létjogosultságát is ebben, illetve abban a kemény világban. Tudod, amiktől igazán emberhez méltó lesz az élet, a külső körülményektől függetlenül. 

*

A baj csak az, hogy ezzel a kötettel gyakorlatilag ki is merül a magyarul olvasható O. Henry-irodalom teljessége. Minden más kötet ennek az eszenciája. Aztán slussz. Bár persze ha ezek a legjobb írásai, akkor az olyan lenne mint Márquez-t olvasni a Száz év magány után. Lehet, szórakoztató, érdekes, gyönyörűséges, de voltaképpen ha nem is felesleges és nem is csalódás, semmiképpen sem ugyanaz az élményszint. Nem tudom. Csak azt, hogy köszönettel tartozom Sváb Józsefnek, amiért rányitotta a képregényeivel a szememet egy általam közel hatvan évig elhanyagolt íróra!

9/10

2024 augusztus huszadika plusz egy nap. A szabadságom voltaképpeni első napja. Most háromnegyed hét van. Reggel. Szerelmetesfeleségtársam éppen háromnegyed órája kóválygott át a halószobánkból. 
– Hát te, még a szabadságodon is hajnalban kelsz? – kérdezte.

Nem értettem a kérdését, már Gyulán is mindig korábban keltem, és már sokszor elmondtam, szeretem a reggeli nyugit, a zavartalan írás lehetőségét. 

– És te? Mit keresel itt ilyen véres hajnalon? 
– Dolgoznom kell. Én nem vagyok szabin. 

Csalódás. Mielőtt odabent beírtam a szabimat, megbeszéltük itthon, mikor vegyem ki. Azt hittem, SzFT is szabin lesz. Vagyis van most három napom, gyakorlatilag nélküle. Tény, hogy nem kérdeztem rá, ő mit fog tenni, amíg én szabin leszek... 

Amikor vállalkozó lett, mondjuk arra nem gondolt, hogy saját magát kell majd szabira engednie. Arra meg pláne nem, hogy olyan önfőnöke lesz, amilyen ha a régi lett volna, hát annak nagyon beolvas, és rábaxsza az ajtót, hogy mi faxt képzel magáról. 

De ha egyszer így alakult, hát elmegyek egyedül könyvtárba. Alapvetően úgyis azt terveztem. 

*

Hajnalban volt egy borzasztó álmom. Amiatt ébredtem fel. Szamóca lányommal voltunk valahol. Velünk volt drága kis uncsim, Lili is. Mintha tengerpart lett volna, vagy olyasféle, rengetegen voltak körülöttünk. Lili egy lavórszerűségben aludt, gondosan betakargatva. 

Szami félrehívott és elmondta, hogy ne strapáljam magamat, nem kell jönnöm minden héten, a párjával megbeszélték, hogy majd ha Lili nagyobb lesz, elég lesz akkor felvennem vele a kapcsolatot. Majd szólnak, ha úgy ítélik meg, van értelme a látogatásaimnak. Nem értettem, de nem balhéztam. Belül felforrt a világ, de hallgattam. 

A lavór felé néztem, amiben Lili aludt. Mozgolódást láttam. Szó nélkül odamentem, Lili nyitogatta a szemét. Kiemeltem a lavórból, a hátára terítettem a könnyű takaróját és magamhoz öleltem. Fészkelődött, nem bújt hozzám. 
– Anya hol van? 
Csalódott voltam, de nem mutattam. 
– Itt van, mindjárt jön! – válaszoltam neki, és oda is nyomtam az anyja kezébe. Aztán hátat fordítottam, elindultam, de egy mondatra még visszafordultam Szami felé: 
– Akkor majd szólj!

Annyira rettenetes volt ez a marhaság, hogy izzadtan felriadtam tőle. Nem is tudtam visszaaludni. Fel is keltem és írásterápiával gyógyítom magamat. 

A könyvet az Angram Comics adta ki. Volt már egy sok tekintetben nagyon hasonló könyvük. Coney Island a címe. Annak az eredetije is olasz, Sergio Bonelli Editore-s képregény volt, ugyanaz a méret, ugyanaz a terjedelem, ugyanúgy fumetti, és ugyanúgy a századelőn játszódik, csak az éppen Amerikában. A blogbejegyzésemben lelkendeztem a Coney Island-ről. Komolyan minden szempontból több volt mint megfelelő. 

Talán abból kiindulva nagyon sokat vártam A szemek és a sötétségtől is. Aztán az lett a tényszerű helyzet, hogy sokkal többet kaptam a soknál. 

*

Szeretem a ráérős képregényeket. Ráérős: több száz oldalas. Ez a mostani 298 oldal. Vagyis van ideje... izé, terjedelme mesélni. Nem kell kapkodnia, úgy zanzásítania, hogy az értelem sérülése nélkül fontos apróságokat kihagy, tud teret és lelket festeni. Ööö... rajzolni. 

Művészet, szerelem, halál. Alessandro Simonetti, ifjú festőművész sorsát e három határozza, vagy még inkább pecsételi meg… A dátum 1908, a helyszín Milánó és Párizs. A belle époque, vagyis a boldog békeidők optimista milliője kedvez a művészeteknek és a burzsoá jólétnek, de az újságok címlapon hozzák a híreket a vérbe fojtott munkásmozgalmi demonstrációkról is. Simonetti ebben a közegben keresi saját művészi hangját, miközben Milánó utcáit egy megszállott gyilkos tartja rettegésben.

„A szemek és a sötétség” egyszerre vérfagyasztó thriller, bepillantás a századforduló utáni évek fejlődő bűnfelderítési módszereibe, illetve kirándulás a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakába. De végső soron szinte határsértően merész, a halállal is közelről szembenéző lélektani dráma. Az olasz szórakoztató szerzői képregény ezredforduló utáni időszakának egyik vitathatatlan mesterműve. (A könyv fülszövege)

A szemek és a sötétség (a továbbiakban: SzS) egy sorozatgyilkosság, de főleg egy sorozatgyilkos története. A fentiek szerint. Vagyis thriller a 19. századba helyezve. 

A sorozatgyilkosság, a sorozatgyilkos, ezt minimum Hannibal Lecter óta tudjuk, mindig izgalmas. Emberek életét előre megfontoltan, saját kézzel kioltani, ízlés szerint előtte meg is kínozni őket... Belátni egy beteg elme működésének a motivációiba... Alig van ennél borzongatóbban izgalmas. 

Különösen ha az indíték nem a szenvedés, a fájdalom, a kín élvezete, ha a motiváció nem csupán a hideg, kiszámított szadizmus, hanem valami magasztosabbnak, magasabb rendűnek vélt cél. Ami a magasztosságánál, magasabbrendűségénél fogva eltakarja, hogy voltaképpen egyszeri, megismételhetetlen életekről van szó. 

A SzS főhőse... Ööö... főszereplője az utóbbi. Nem azért öl, mert életeket akar elvenni, nem élvezi, hogy gyilkol; a gyilkosságokkal, mondom, magasabb rendű célja van: az emberi lelket akarja megtalálni.

Ha lehet egyáltalán rangsorolni..., de nem egyáltalán nem lehet... A mondat írása közben átgondoltam. Azt akartam mondani, hogy talán az ilyen gondolkodás a legszörnyűbb, de aztán eszembe jutott, hogy vajon mitől lenne ez szörnyűbb mint amikor valaki élvezi mások szenvedését? Az egyik betegebb mint a másik. Kész pont. 

Szóval a SzS sorozatgyilkosa úgy ítéli meg, a célja fontosabb mint az egyéni életek. De miközben a privát transzcendenciája érdekében sorozatgyilkol, normál társadalmi életet él. Nem véletlenül Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jának egy részlete Simeoni képregényének az első mottója. S éppen erről szól. 

Így hát inkább aspirációim erőszakos természete tett azzá,
ami voltam, mintsem hibáimnak különös aljassága.
Ez választotta ketté bennem a jónak és rossznak ama területeit,
amelyekre és amelyekből a kettős emberi természet feloszlik és összetevődik.

*

Nem csupán egy tragédiából fakadó lélek fokozatos, egyre gyorsuló eltorzulását szemlélhetjük, hanem valóban, ahogyan a fülszöveg is állítja, a bűnüldözésben meghonosuló tudományos módszerek térnyersét is. Élesen és ügyesen szembe állítva az addigi, egyedüliként ismert és használt, deduktív Sherlock Holmes-i módszerrel. Igen a tények keresésével, megfelelő csoportosításával és a belőlük levont következtetésekkel.

Miről van szó? Tegnap reggelre ellopták Rozi néni szakajtónyi tojását. Pirikének, Rozi néni szomszédjának nincsen csirkéje, a piacon sem járt, nem is kapott senkitől tojást, és tegnapelőtt már panaszkodott, hogy nincsen mit ennie, erre tegnap este öt darab szemestojást vacsorázott. Szerinted mi következik ebből? A deduktív módszer a fenti tényekből gyorsan összerakja a történetet. S nem is téved. A tudomány azonban segít megerősíteni vagy cáfolni a tényekből adódó  következtetéseket. Vajon ott van-e Pirike ujjlenyomata Rozi néni kamrájának soha be nem zárt, de a füleken átdugott lakatján, a polcok közé bedugott szakajtón és a Pirike szemetesében talált tojáshéjak DNS-e megegyezik-e Rozi néni tojójának a DNS-ével? 

*

Simeoni nagyon következetesen építi fel a gyilkos lelkének egyre merészebb, vadabb, betegebb deformációját. Hátborzongató, ahogy a szerelemtől, a szeretettől eljut a hidegvérű barátgyilkosságig. Az is figyelemre méltó, ahogyan egyre szűkül a kör, egyre világosabb, ki lehet a sorozatgyilkosság elkövetője. 

Ahogyan remekül felépített a korlátolt, politikailag motivált rendőrfőnök személye is. 

A narráció viszont ellentmondásos. A Sergio Bonelli Editore történeteinek mesélése, a rajztechnikák alkalmazása egyfajta franchise-ban készül. A történetek lineálisak, jól követhetők, a rajzok realisták részletgazdagok, az oldalképek egységesek, a rajzkockák balról jobbra követik egymást, többnyire két méretben, egy egységnyi képekben, amikből kettő van egymás mellett, és két egységnyiben, ami oldalszélességű képeket eredményez. A képek mondanivalója nagyon ritkán lóg ki a rendelkezésére álló térből, de ha mégis, akkor a kilógás szigorúan csak a környezetében levő másik képkockákat zavarja meg. Ez a Bonelli standardja. 

A SzS sem térhetett el a standardtól. Azonban a narráció esetében érdekes, bár nem minden szempontból serencsés megoldást alkalmaz. Amikor Simonetti, a főszereplő közvetlen történetét követjük, akkor egyes szám első személyben történik a narráció. Sztoikus, noir stílusban. Ami viszont jobbára a negyvenes évektől vált jellemzővé. Amikor nem Simonettiről van szó, akkor a történet írója a narrátor. A történet vége felé, amint nagyobb teret nyer egy De Vitalis nevű nyomozó (ő jóképű, szőke, a rosszfiú a majdnem vonzó, fekete hajú, mintegy angyal és ördög ellentét), akkor De Vitalis is narrációba kezd. Nem válik überzavaróvá, de a három narráció már kicsit sok.

*

Mindezzel együtt, vagy inkább ennek ellenére A szemek és a sötétség mindenképpen az egyik legjobb olasz képregény, amit eddig olvastam. Legjobb pedig nincsen. Mert melyik nő a legszebb? (Na, jó, nekem Szerelmetesfeleségtársam, még a tökéletlenségeibe is szerelmes vagyok.) Melyik zene a legjobb? Melyik festmény a legszebb? Na, ugye! 

Több minden juttatja a legjobbak közé. A Bonelli képregények összességére jellemző a realisztikus ábrázolás. Alig-alig van tér a kísérletezésre. Az aprólékos, cizellált, részletekbe menő ábrázolásra ellenben annál inkább. Ami igaz az utcarészletekre és a portrékra is. S most keresem a szavakat, mitől tartom ezek közül kiemelkedőnek Simeoni történetét...

Megeshet, hogy éppen emiatt. Mármint a történet miatt. Mert a dramaturgiája magától értetődő természetességgel jelentkezik az ábrázolásmódban. Ha ennek van egyáltalán értelme és létjogosultsága. De az tény, hogy a történet íve rendkívül felépített. A saját reakcióimban figyeltem meg, hogy nem kezeltem azonnal ellenszenvvel, viszolygással az elboruló elméjű fiatalembert, de a végére már viszolyogtam tőle. 

Az is ritkán esik meg, hogy egy képregény olvasása közben izgulni kezdjek. (Tudok ilyet tenni, gyerekkoromban, ha egy film izgalmas volt, lázas lettem. Lázas! Ezt add össze!) A szemek és a sötétség több katartikus pillanatot is tartogatott. 

Maradt még néhány képem. 

Érdekes: tegnap éjjel Szerelmetesfeleségtársam zongorázott a tévé távirányítóján. Belefutott egy pszichopatákról, sorozatgyilkosokról szóló doksifilmbe. Odaragadt. Pedig nem is tudta, mit olvasok. Működik a szinkronitásunk...

10/10

2024, augusztus kettedik iksze. Valamelyest hűlt a levegő az elmúlt hetek borzalmából. De azért még mindig harminc fok felett van a hőmérséklet. 

*

Ofiék óva intenek minket Gyulától. Mert a biztos munkahely, mert a vidék az vidék, és mi budapestiek voltunk világ életünkben, más az ott élve mint nyaralni lemenni... 

Érdekes, de ha Gyulára gondolok, úgy látom magamat, hogy megyek a lucskos őszben a könyvtárba... Lehet, hogy könyvügyben valóban és tényleg függő vagyok? 

*

Tegnap bementünk a Belvárosba. De a legbelebbe. Semmi kedvem nem volt bringázni. Szerelmetesfeleségtársamnak igen. Azonban a sarkamra álltam: ki-ki ment a maga választotta eszközén. Nekem volt három Molyon vett könyvvel kapcsolatban egy hazhozmenésem is, meg egy Könyvudvaros beugrásom. Voltaképpen mindkettővel likra futottam. A Könyvudvarban kicsiuncsinak kerestem Bartos verses könyvet: meg kellett volna rendelnem. A molyos könyvekkel minden rendben volt. Az egyik a székelyek történetével foglalkozott, a másik kettő Csurka-cikkgyűjtemény, a bogomon ajánlotta valaki. Itthon kapcsoltam, hogy van nekem Csurka-cikkgyűjteményem, három kötet is, összegyűjtötten. Hát mert összegyűjtött, hát persze, hogy benne volt, ami miatt a Molyon megvettem azt a másikat, a kisméretűt. Fej koppan az asztalon. A székelyekről szóló könyv viszont kellett, az nem volt lukrafutás. 

*

Szóval Belváros. Bár általában működik a kommunikációnk SzFT-vel, tegnap annyira nem tett ilyet. Nem értettem pontosan, mit is akart megnézni. A Könyvudvartól elsétáltunk a Károly-kertbe, onnan a Jogi Karhoz, majd a Károly utcán a Feerenciak terére, onnan a Váci utcába, mert SzFT inni akart egy Mekis kávét. A Mekit régóta utálom, mert szar a minősége és rohadt drága, a Váci utcát pedig soha nem szerettem: műutca. Nem kellett csalódnom: a Mekis jegeskávé valóban a jégtől volt jeges, nem fagyitól, cserébe semmi íze nem volt. Ha én egy kávét otthagyok... Viszont azért kilencszáz forint volt. A Váci utcán pedig kurva nagy volt a tömeg. Ráadásul a Mekiből kijőve SzFT feltette a kérdést: 
– Akkor menjünk haza? 
Mivel a Könyvudvarban már tökig izzadtam, mert nem volt a boltban légkondi, a tömeget utálom, a Mekit még jobban, csak SzFT szeretem minden porcikájában, beleegyeztem, menjünk haza. 

*

Féléjfél felé még lementem egy szivarkát elszívni. Amióta leszokott a cigiről SzFT nem szokott lejönni. Mert én meg nem sétálni megyek le ilyenkor, ő meg mindig azt akar. De tegnap utánam jött. 
– Ma különleges kék Hold van! Lenne kedved megnézni? 
Éppen elmerültem nagyon, hogy űrhajóval közeledő, különféle értékkel bíró gömböket lőjek szarrá, nem volt kedvem, de mert szeretem SzFT-t, és fogalmam sincsen, milyen a nagyon kék Hold, hát mentem. Minden bizonnyal gyönyörű a nagyon kék Hold, de annyi felhő volt az égen, hogy azt sem tudtuk, merre keressük... 

Ilyen nap volt ez a tegnapi. De mégis békés, szerelmes, nyugalmas. Ahogy szeretem. Mondjuk inkább malőrök nélkül. 

Arról van szó, hogy már megint itt az Abszolút Gonosz megtestesülése, a Harmadik Birodalom. A bármikor elővehető, előrukkolható Joly Joker, ha valami tuti gonoszra van szükség.

Többször leírtam: ez egyszerűen már dög unalmas. Mert koncepció. Azt is leírtam már, ha bármelyik este bekapcsolod a televíziót és zongorázol egyet a csatornák között, minimum három-négy műsort találsz, amely valamilyen formában a második világháborúval foglalkozik. Mintha szinte csak az esett volna meg az emberiség gyalázatos története során. Mintha a kommunizmusnak nem lett volna háromszázmillió áldozata, s mintha nem ugyanaz lenne, pepitában. A nácizmus faji alapon pusztította az embereket, a kommunizmus osztályalapon. S már gyökereiben is diktatúra mindkettő (vö. a nagynak hazudott francia forradalom pusztítása vagy a proletár diktatúra kifejezés). De az utóbbi mégis megbocsátandó. Ha feltánűk valahol valakinek egy horogkereszt, arra menten a törvény minden szigora lecsap Európában. Che Guevara a vörös terrorista nyíltan árusított pólók hőse lehet. Eh!

*

A Bonelli kiadó szemérmetlenül felhasznál irodalmi, filmművészeti kliséket, szüzséket, előzményeket a képregényeik megalkotásakor. Ugyanakkor az is igaz, hogy valahogy mindig csavar egyet a dolgok ismert menetén, a figurák megformálásán, és ettől minden deja vu ellenére vadonatúj műveket alkotnak. 

Nincsen ez másképpen A farkas küldetése esetén sem. Ezt olvasom a fülszövegben: 

Okkult hatalom ígéretét hordozó, évezredek óta keresett kincsre vetnek szemet a náci Németország legfelsőbb köreiben. Megszerzését a ͈Farkas” néven ismert SS-tisztre bízzák, akit a bibliai idők óta elveszett tárgy nyomai Olaszországba vezetnek.

Miközben Európát lángba borítja a Harmadik Birodalom által indított háború, Weissmann őrnagy a frontvonalak mögött, eszközökben nem válogatva folytatja egyre véresebb küldetését. Céljának elérésében csak olasz partizánok egy csoportja akadályozhatja meg, akik megfordítják a vadászatot, és célkeresztbe veszik a Farkast, bosszút remélve sok ártatlan életért a világháború zavaros végóráiban, és még azután is…

Ezek alapján a történet egyetlen momentuma sem ismeretlen. Partizánok, vs. nácik, titokzatos, különleges képességekkel bíró, híres történelmi tárgyak keresgélése, pszichopata gyilkos, a legförtelmesebb eszme szolgálatában, háttérből világirányító bankár... Szerinted melyikkel nem találkoztunk még? 

A kötet előszava még rádob egy lapáttal a náci kártyára. 

A német nemzetiszocialista rezsim az általános gondolkodásban ma is a par excellence totális pusztítás rémálmát testesíti meg. Egy tébolyult mészárszéket, amelynek szadizmusa szinte hallucinatív mértéket ōlt, és makacsul ellenáll a kísérleteknek, hogy elmélyedt kutatás, kiterjedt 
utánaolvasás és megfelelő diskurzus nélkül pusztán a hétköznapi, „gyorsan eldobható” gondolkodás eszközével egyáltalán felfoghassuk. Ugyanakkor – félve kell bevallani – a téma áthatóan „megfertőzte” a kollektív képzeletünket, aminek hatására sok filmkészítő, író és képregényalkotó használta a hitleri pszichózis különféle töredékeit „fantasy horrornak” nevezhető történetekben is, amelyek néhol groteszken nyersek, néhol pedig felkavaróak. Náci-zombi szuperkatonák, náci biotechnológia, náci-futurisztikus fegyverek, náci összeesküvés-elméletek, náci antiutópiák.. A szórakoztatóipar bővelkedik ezekben, és a sok alműfaj között valószínűleg a náci-okkultista vezérfonal ad kohéziót a vad fantáziák kakofóniájához. 

Vagyis alapállásban arról van szó, hogy a belénk sulykolt pavlovi reflexekkel operál a cselekmény. 

A kettős arc bal oldala Heródes királyt ábrázolja. Azt a Heródest, aki a Biblia szerint Jézus születésének az idejében legyilkoltatta az újszülötteket, mert eljutott hozzá a prófécia, hogy akkoriban születik a zsidók királya. Ő pedig úgy gondolta, hogy a zsidóknak van már királya, az pedig ő maga, és nincsen szüksége ellenfélre. 

Úgy átlagosan ennyit szoktunk tudni Heródesről. A képregényben szinte mitikus gonosszá emelkedik. Akkor is, ha konkrétan szinte semmit nem is mond róla a sztori. Amiképpen a koronájáról sem, a korona hatalmáról, képességeiről sem. Simeoni a szerző egyszerű, de hatásos panelekhez nyúl. Egy viszonylag híres ókori személy, egy hozzá kapcsolódó (valós történelmi vonatkozás nélküli tárgy), az elveszett frigyláda egy királyi korona, párhuzamként Hitler (mer' ugye mindketten tömeggyilkosok voltak), 

Ebben az a ügyes, hogy valójában Heródes történelmi szempontból súlytalan figura volt, a koronája hatalmáról meg szó se sincsen sehol sem, Hitlerről sokat vélünk tudni, de a legfontosabbat mindenki vágja, ő volt gyakorlatilag a megtestesült Sátán. 

De a hívószavak működnek, tessenek fogyasztani, kérem, alap nélküli, ókori miszticizmus és legújabb kori miszticizmussal vegyítve, és készen is a kaland-képregény! 

A csavar ott van, hogy mindezek ellenére a Farkas nem lesz mindettől egy zs-kategóriás koppintás-tár. Annak ellenére nem, hogy tulajdonképpen nincsen eleme, ami a sajátja lenne. S ez nem kicsit meghökkentő

*

Vagyis koppintás-tenger az egész, úgy, ahogy van. Egy általánosan tukmált ellenség-kép tovább-tukmálásának sokadik eszköze. Tény, hogy ez a tukma simán, bármikor beválik. 

De aztán meglásd, az sül ki belőle olvasás, nézegetés közben, hogy igen, persze, de mégis egyedi vonásai vannak a koncepciójának. 

Erre akkor figyeltem fel, amikor a szemem elé került az első kép a német katonáról, aki a szövetségesek fogságába esett. A katona egy ketrecben áll, amelyben leülni sem tud, a ketrec a tűző napon áll, megtudjuk, hogy az ide került rabok étlen-szomjan kényszer-állnak itt. Ráadásul a padló tele van szórva üvegdarabokkal, tüskékkel... Állat, aki ilyet kitalál! S a szerző azt mondja, hogy bizony, ez a szövetségesek alkalmazták! S nem csak egyetlen, elborult szövetséges tiszt egy neki nagyon beakadt cél miatt, hanem bevett gyakorlatról van szó. 

Már ez furcsa volt. Ugyan a képregény nem utal rá, de a történelem bizonyítja, hogy a második világháború után a szövetségesek németeket koncentráló táboraiban közel egymillió német hadifogoly veszítette életét. Tudod, amikor már béke volt és mindenki új világot épített. És hangsúlyozom: a sz9vetségesek táborairól volt szó. Miközben már zajlott a nürnbergi pernek hazudott, minden jogszerűséget nélkülöző, orbitális képmutatás. Drezda bombázása, kétszázezer civil áldozata után másfél évvel. 

Ahogy aztán az is több volt mint furcsa, hogy a svájci bankár simán elmondja a fogságába esett tisztnek, hogy Heródes koronájáért cserébe simán bevezeti egy továbbra is élő, náci szervezetbe és megmenti a nácivadászoktól. Ebben nem a fantázia volt furcsa, hanem annak feltételezése, elismerése, hogy ilyen egyáltalán létezhetett.  

Az már csak hab a tortán, és biztos én vagyok Pistike, akinek mindig, mindenről az jut az eszébe, de nekem a bankár képi megformálásáról egyértelműen az országokat lelkifurdalás nélkül tönkre tevő Soros György ugrott be róla. Egyszerűen marhára hasonlít rá, főleg a két buldogosan lelógó pofazacskója miatt olyan a fizimiskája. 

Szóval a Farkas bár nagyon sok vetületében a szokásos gonosz-náci, jó partizánok sémákkal dolgozik, aközben mégis egészen más. Már csak abban is, hogy bár a történet a harmincas években kezdődik, de a negyvenes évek végén fejeződik be, jóval a háború után. 

Meg abban is, hogy a fene tudja miért, de a Farkas figurája olyannyira jól sikerült, hogy bár hidegvérű gyilkos, mégis valahogy, valamiért szimpatikus figura. Minden ellenére. Akitől hurrá, hogy megszabadul a világ. Olyan Hannibal Lecter-módon. Futkározik tőle a hideg a hátadon, de nem tudsz szabadulni a személye bűbájától. Akármelyik arcáról is van szó. Sőt, nem is Hannibal, sokkal inkább a Donald Sutherland alakította német kém, Tű. Aham, amelyik a szénakazalban bújdokolva akart visszajutni a náci németországba. („Der Vogel, der Vogel, hier ist die Nadel...”) Talán ez az analógia azért is jobb, mert mind a Tű, mind a Farkas először a kezén csonkolódik. 

*

Egyetlen, de annál nagyobb nyitott kérdés maradt a történetben. Első olvasásra fel sem  tűnt, mert izgalmas, pörgő a cselekmény. De mert azért van a fejünk, hogy gondolkodjunk, néha akkor is, ha nem lenne muszáj, nekem is járt az agyam. (Ez már önmagában jó jel, mert a közömbös felé hajló felett nem szokott beindulni a motorom.)

Végső soron nem derül ki, vajon mi a fenét is tud a képregény-szerte keresett, üldözött korona? Milyen olyan értékei, képességei vannak, amelyek egy átlagos királyi jelkép fölé emelik? Nem mondom, hogy égető a kérdés. Könnyen lehet, hogy az egész képregény elcsúszott volna, ha Simeoni megpróbálja valami földöntúli marhaság ábrázolásával erősíteni a giga befejezést. Ahogyan az első Indiana Jones-sztori vége is inkább nevetséges lett mint megdöbbentő a főfricc frigyláda hatására olvadt faggyúként szétfolyó fejétől. 

 *

A Farkas küldetése nem gyerekkönyv. Azért nem, mert plasztikusan brutális. Simeoni nem lacafacázik a szenvedés bemutatásával. 

De a kifejezőereje ugyanennyire érvényesül akkor is, amikor életképekkel dolgozik. 

*

Összegzésül talán ennyi: A Farkas küldtetése című náci, gyilkolós, misztikus, partizános történetet voltaképpen minden porcikájában ismerhetjük. Ismeretlenül is. Mégis remekül működik a koktél, a turmix, amit Gigi Simeoni a szinte unalomig ismert elemekből összekotyvasztott. Az, hogy a a magam részéről senkivel, még a partizánokkal sem tudtam azonosulni, legyen az én problémám. S az azonosulás hiánya ellenére az első képkockától az utolsóig élveztem a történetet. 

8.5/10

2024 augusztusának a felén túl. Vasárnap hajnal. A hét Ofi barátomról szólt. Arról, hogy kimentem elé a reptérre. Kétszer is, mert elsőre nem engedték Baselből felszállni a gépét. S mert Ofi kommunikációja nem éppen mindennapi, ez azt jelentette, hogy a vecsési éjszakában a Tesco előtt állva nyomozgattam, hogy akkor most mi a fene van, menjek-e haza vagy ne menjek. Szerencsére a nevelt lánya felvette a telefonját és sajátos humorával elcsicseregte, hogy Ofi már svájci lakásuk felé tart. 

Viszont így másnap újra mehettem Ferihegyre a Liszt Ferencre. (Soha nem fogom megszokni ezt a nevet.) S aztán még péntek este is találkoztunk. Akkor már elég romos állapotban voltam. Éjfélkor jöttünk el tőlük (mert persze mi mentünk). 

De ez nem tartott vissza attól, hogy tegnap hajnali ötkör felébredjek. S azzal a hajnali ötös keléssel kezdetét vette egy hetes szabim is. Itthonos, óbudai szabi. De mert a péntek Ofiékra várással múlott, tegnap délelőtt mehettünk táplálékra vadászni, aztán meg főzőcskéztünk. 

A hajnali írogatás zenei alátámogatója ma a Full Earth muzsikája. Remek kompozíciók, én mondom! 

A több olvasási kísérlet után elolvastam a Moly nevű könyvesoldalon a Metró 2033-hoz tartozó összes olvasói értékelést. Az összkép nem volt egyértelmű. Akkor sem, ha a tetszési indexe 85%-os. Az angol verzióé 75%. Van egy szokásom, amikor egyes könyvek értékelését olvasom. A könyveket csillagozhatják az olvasók, fél csillagtól öt csillagig. Ha egy könyv tetszett, akkor az öt csillagos értékeléseket olvasom elsőként. Ha nem tetszett, akkor a fél csillagtól kezdek. Minden bizonnyal az önigazolás végett. Mivel a Metró 2033-at egyszerűen nem volt indíttatásom végig olvasni, természetesen a fél csillagtól kezdtem. Vajon kinek mi baja volt a könyvvel? Hát nagyjából az, ami nekem... 

Ámde itt és most az a nagy helyzet, hogy miközben ez a könyv az első oldaltól az utolsóig Dmitry Glukhovsky regénye, aközben meg egyáltalán nem az.

Nem az, mert Glukhovsky regényének a képregény-változata. S mert a könyvben van egy mondata Glukhovsky-nak, amiben örvendezik, hogy végre megjelent a regényének a képregény-változata. Nyilván egy író örvendezik, ha a könyve sikeres, hiszen a művészek jobbára nem önmaguknak, hanem a közönségnek alkotnak, és akkor is boldog, ha a könyv önálló útra indul. Ha bárhogyan feldolgozzák, az bizony a siker jele.

Glukhovsky örvendezése nem úgy hangzik, mintha a saját munkája gyümölcsének tekintené a képregény-változatot. Ha ezt jól gondolom, akkor az adaptáció egésze Peter Nuyten munkája. Tehát a forgatókönyv megírása is. 

Abban a szerencsés, szerencsétlen helyzetben vagyok tehát, hogy úgy vettem a kezembe a Metro 2033-at, hogy alig valamit tudtam róla, s bár az alig valami nem volt pozitív, elfogulttá valahogy mégsem tett. 

Az irodalmi eredetik képregény-adaptálása Magyarországon különösen nem ismeretlen. Az ötvenes évektől a nyolcvanasok végéig erről szólt a műfaj. Alig volt eredeti történetű képkocka-sorozat. Igen sokszor írtam már róla: a magyar képregények alfája Cs. Horváth Tibor volt. Rajta kívül alig valaki írt képregény-forgatókönyvet. Már csak azért sem, mert CsHT lenyúlta a műfajt. De tény, hogy nélküle nem biztos, hogy lett volna egyáltalán magyar képregény. Ahogy az is tény, hogy alig volt fogalma a képregényről, a rajzokat mindössze a szöveg illusztrációjának tekintette. CsHT életéről tevékenységéről stílusosan képregény is született, Koska Zoltán fantasztikusan sikerült, A nagy Csé (Fejezetek egy képregényíró történetéből)

Természetesen nem csak a magyarok készítettek irodalmi adaptációkat. Felsorolni is sok lenne még csak a legismertebbeket is. Most csak kettőt említek meg: Az ötös számú vágóhíd és az 1984 képregény-változatát. Azért e kettőt, mert egyik jobb mint a másik, és fogalmam sincsen, melyik az egyik. Mindkét kötet méltó az eredeti művekhez. Aláhúzottan méltó. 

 Vajon miért ne születhetne ezekhez hasonló képregény-változata egy-egy regénynek? 

Erre gondoltam, amikor a könyvtárból hazahoztam a Metró 2033-at. 

*

Nehéz a könyv. Mármint súlyra. De tényleg. Nagyobb mint egy A4-es lap, és minőségi papírra nyomta a kiadó. De mert százhúsz minőségi lapból áll, az összhatás erőt igényel az olvasás során. 

Ez a kisebbik probléma.

A nagyobbik, hogy puha fedeles a könyv. Százhúsz, nehéz, nyeklő-nyakló oldal... Aham, asztal, támaszték kell hozzá, mert kézben tartva nehézkes az olvasása. Szó szerint.

Ráadásul: a könyvtárból kihozott példányt szerintem senki sem olvasta még; vagy én vagyok nagyon béna, vagy a kötésterv lett elhibázott az én egyetlen  olvasásom bizony meglátszik rajta. Pedig más tulajdonára még jobban szoktam vigyázni mint a sajátomra. Pedig arra is szoktam. 

A nyomat ellenben gyönyörű, több mint impozáns a megjelenése. 

*

Azt hiszem, a történetről nem fogok most írni. Vagy csak alapvető szinten. Azért nem, mert a történet mint olyan nem a belőle készült feldolgozás sajátja. Arról a szerző, mármint a feldolgozás szerzője, Peter Nuyten nem tehet.

A képregény elolvasása után elolvastam a róla írt Molyos értékeléseket is. Aztán meg újra a könyvről írtakat. Tudod, amiket akkor olvastam először, amikor másodszor abbahagytam a regény olvasásást. Az van, hogy összecseng a kettő. Mármint a regényé és a belőle készült képregényé.

Vagyis vagy rosszul értelmeztem és Glukhovsky mégis benne volt a képregényesítő teamben vagy Nuyten kapta el nagyon a fonalat. 

Tehát a Metró alapjai: volt egy nem részletezett atomháború. Moszkva lakossága leszorult a metróhálózat alagútjaiba. Mivel az oroszok pont annyian vannak mint az oroszok. Kivétel nélkül minden esetben, A metróalagútban persze nem könnyű az élet. Ember embernek farkasa. S hogy tetézzük a farkasosságot, mutáns farkasok is vannak. Meg mutáns patkányok is. Meg valami fekete emberek, akik megint csak mutánsok. S a riasztó, gyilkos emberdenevérekről még nem szóltam.

Az emberek csoportokra tagozódtak ott, lent a föld alatt. Ahány csoport, annyi eszme. De persze két csoport a meghatározó. Az egyik, mi más a torzított horogkeresztes náciké.

A másik a kommunistáké, de nem ám akármelyik ágazat, hanem a Trockij-féle, ahol Che Guevara nagyon pacsi-pajti. S persze az is depersze, hogy nácik rosszak, gyilkosok, aberrált állatok, a komcsik meg furák, kiváló harcosok, de bár Trockij és bár Che Guevara, de mégis csak a jó oldalon gyilkológépek ezek a komcsik.

Vagyis csak a szokásos felállás: bár tökugyanaz a két rendszer, a kommunizmust a maga háromszáz millió áldozatával is illik felmenteni. (A második világháborúnak hatvankilenc millió áldozata volt. Mármint mindösszesen. Arányíts. Tedd nyugodtan, az arányítás nem felmentés. Nincsen mit, kit felmenteni. Semerre. De a viszonylagosítást a magam részéről bűnnek tartom.  

Az egyik csoportban van egy fiatal fickó, Átyom a neve. A csoport felismeri, hogy a föld alá szorult emberiség túlélése kerül hamarosan veszélybe. Össze kell fogni. Átyom kapja a feladatot, hogy a hírt és a megoldás lehetőségét elvigye alagút-szerte, de főleg egy célállomásra. 

Nos, én ezen a ponton én elvesztem. Nem értettem pontosan, mi is a veszély, miért veszne el minden ember, és miért az a megoldás, ami. De semmi baj, tételezzük fel, hogy figyelmetlenül olvastam, és mentsük fel a szerzőket. Az összeset. 

Akkor is, ha például arról sincsen fogalmam sem, hogy akkor volt-e Átyomnak valami nem mindennapi képessége, vagy nem volt? Pedzegetődik, aztán hamvába hal a kérdés. 

De a felmentés után is olyan érzésem maradt, és ezzel fejezem be a történetre vonatkozó részt, hogy gyakorlatilag az összes szereplő, csoport motivációhiányos. Illetve én tutira nem értettem a motivációkat. A harcok esetében igen, ott világos volt a motiváció, bárki harcolt is bárkivel, bármivel: túl kell élni.

Még annyi, hogy még ha a képregényt olvasod is, teríts magad elé egy moszkvai metró-járattérképet. Hidd el, szükséged lesz rá!

Letölthető innen

*

Többen szóvá tették a Molyról, hogy ők nem ilyen rajzokkal, nem ilyen színvilággal képzeltek el a Metrót olvasás közben. Hanem például olyannak, amilyen a borítója a könyvnek. 

Ezért örvendetes, hogy én nem olvastam a regényt: nem volt prekoncepcióm miatta, elvárásom vele kapcsolatban. 

Érdekesek ezek a rajzok. Láthattad eddig is. Úgy zseniálisak, hogy közben teljesen mindennapiak, úgy emlékezetesek, hogy voltaképpen nem volt egyetlen olyan történetkocka sem, amely kiemelkedőn megmaradt volna bennem. De kétségbevonhatatlanul hangulatosak, kifejezők, s elnagyoltságukban is részletgazdagok. Peter Nuyten tulajdonképpen nem cizellálja az utolsó gipszstukkó legkisebb puttójának a szárnyvégéig a rajzokat, mégis az a mély benyomásom támadt, hogy ezeregy apró részlet van, amire figyelni lehet, sőt érdemes. A földalatti világ részleteivel simán megvett magának. Ami a mutánsokat illeti, nos, azokkal nem. De azt készséggel elismerem, hogy összes képkocka minden mozdulatát, részletét (kivéve mutánsok) csodáltam. 

Vagyis összességében úgy alakult, hogy azt hiszem, a Metró-univerzum sohasem lesz az én világom, de azt garantálni nem tudom, hogy ezzel a képregénnyel soha többet nem randizok. Legalábbis ha találkozunk, nem fordítom el a fejemet, hanem örömmel fogom üdvözölni.  

Akkor is, ha a képregény végét abszolút nem értettem. Hogy akkor hány éves a merre hány méter? De spongyát rá, maradjon az utolsó blikk a lelkesedés!  

Rajzok: 9/10
Történet: 5/10

2024 augusztus közepe. Három nap telt el a hétből, de már fáradt vagyok. És még milyen fáradt leszek! Ma este, fél tízre megyek Ofi barátomért a reptérre, hogy idehozzam Óbudára, a családjához. Nem is tudom, mennyit volt itt Magyarországon, mielőtt visszarepült Svájcba a munkája miatt, hogy aztán megint visszajöjjön a családjáért, és már menjen is. Hogy a fenébe bírja ezt, nem tudom. Érdekes ember, én mondom, meg kellene ismerned! Aztán vagy soha többet nem akarnád látni, vagy nagyon sűrűn. Középút nincsen vele kapcsolatban. 

*

A dolgozdában a hét két első napja gyalázatosan sűrű volt. Olyan kis ebédelni is alig jutottam el napok voltak. Szerencsére a mai már nem. 

Az egyik lakó, Pista (szigorúan megtiltotta, hogy magázzam) jó tanáccsal látott el: 
– Menj el a BKV-hoz, kurrrva jó most ott a fizetés, és a nyugdíjadat nagyon megdobja majd az a bér! 
– Nem vesznek fel a szemem miatt, túl nagy a két szemgolyóm közötti dioptria-különbség. 
– Ugyan, akkora emberhiány van náluk, hogy bárkit felvesznek!
– Voltam egy villamosvezetői tájékoztatáson...
– A villamos más, ott tényleg komolyabbak a követelmények. Nem akarom, hogy elmenj, de menj el, hogy jobban járj! Gyújtsunk rá! 

Azért vagyok bajban, mert a Requiem első részét viszonylag részletesen már bemutattam.

Részletesen írtam benne a könyv tipográfia balfogásairól. Azért ezt veszem előre, mert ez a leglényegtelenebb, de mégis, ez veri ki először a szemünket.

Annak, hogy a tipográfia mellényúlásokat a második kötetben is konzekvensen megtartották, icipicit még tetézték is (a teljesen értelmetlen élőfejben még csak nem is jelezték, hogy a sorozat második kötetéről van szó, baloldalt továbbra is a szerző neve szerepel, nehogy elfelejtsd olvasás közben, jobbra pedig a könyv összefoglaló címe: Requiem. Az, hogy éppen melyik kötetben vagy (Requiem 2.), vagy éppen az adott rész címe (Egy ​forrongó nyár emlékezete) már nincs ott. 

Szóval vannak bajok ebben a kötetben is. Ennek ha nem is örvendtem, de elismertem, legalább következetes egymáshoz viszonyítva a két rész megjelenése. Immár legyen így a harmadik esetében is. Majd az összkiadásban lehet tipográfiai hibajavítgatni, újítgatni. :-) 

(Ezeket a piktogramokat sem magyarázom, megtettem az első kötetben.)

Az első rész értékelésében írtam valamelyest a történetről. Már ami akkor és ott kiderült belőle. És írtam mindenekelőtt Benyák Zoltán íráskészségéről, nyelvezetéről, történetvezetéséről. S ezek a leglényegesebb szempontok. Magyarázni sem kell, miért. 

Forrás

S itt tulajdonképpen be is fejezhetném ezt az értékelést. Olvassátok Benyák könyvét, mert jól ír, érdekes a sztori, jók a szereplők, jó a feszültség-adagolás! S bár még mindig nem tudod meg, mi is a cél, mi a konfliktus fő oka, de azért már többet tudsz majd, ha ezt a könyvet elolvasod. Annyival mindenképpen többet, hogy máris várd a harmadik részt.

S ezzel tulajdonképpen el is mondtam mindent. Csácsumi!

Mert ugyan milyen értékelést, véleményt lehetne írni A gyűrűk ura második kötetéről, A két toronyról? Mármint önmagában. Függetlenítve az előzménytől és az utóznánytól? Na, így már közelebb jutottál a dilemmámhoz és a kihíváshoz, ami előttem áll? De voltaképpen erről a dilemmáról is írtam már az első résszel kapcsolatban. 

Ahogy továbbra is igaz, hogy Benyák Zoltánt olvasni élmény.

Az előző kötet esetében megtettem, hogy tökéletesen random kiragadtam egy szakaszt a szövegből. Illusztrációnak szántam arra, hogyan ír Benyák Zoltán. 

Az illusztrációk MI (AI)-képek. Az első kettőt az Ideogram, a harmadikat a Freepik, a negyediket a Canva alkotta.

Most is megteszem. Igaz, most nem annyira random. Az idézet érzékelteti, merre megy tovább a történet. Tessék:

McKay ökle jobbról sújtott le. A csont csattanása az arcon majdnem olyan hangos volt, akár egy pisztolylövés. 

– Ő [Sandor] itt szül... szüle... – próbálkozott Sam, amikor a cella képe újra kiegyenesedett az ütés után.
– Itt született. Tudom. Odafent élt a hegyen. Figyeltem az első pillanattól fogva, hogy hazatért. Mégis olyan... nehéz ezt megfogalmazni. Egyszerűen nem idevaló volt.
– Ó mindenhol... otthon...
– Ne erőlködj! – javasolta a rendőrbiztos. – Tele van a szád vérrel. Hajtsd előre a fejed, még megfulladsz nekem, mielőtt megbeszélhetnénk a dolgot.

Sam egy féldeci vért köpött a padlóra.

– Nehogy azt higgye... hogy nem vertek már meg ezerszer jobban.
– Nyugalom, cowboy! Még csak most kezdtük.

Léptek koppantak a folyosón, egyenletesen, mintha egy falióra mutatós tiktakoltak volna. Fiatal fiú lépett be a cellába, aki még húsz sem lehetett. Öltönye vakító fehér, akár egy spotlámpa fénye a porond felen. Kerek szemüveget viselt, amit kissé az orrára tolt.
– Hát befogtuk végre az egyik vad csikót – örvendezett.– Igazán szép munka, McKay tábornok. 

McKay nem válaszolt. Sam vérét törölgette az ökléről.

– Kicsoda... maga? – kérdezte Sam.
– A nevern Vernon. De hívtak már a jövő be nem váltott reménységének, főleg a kritikusaim, vagy mesternek a hízelgő barátaim. Te pedig...

– A Tennessee kölyök – mondta McKay.
– Az utak vad lovasa – áradozott Vernon. – Nagyon sok bajunk van veled. Utálom, amikor belepiszkítanak a forgatókönyvembe. Tudod, nem olyan könnyű összehozni egy ilyet. Minden szereplőnek, minden történésnek éppen a helyén kell lennie. A ti kis barátotoknak... mi is volt a neve?
Sandor, igaz? Szóval Sandornak mostanra túl kellene lennie a tárgyaláson, ahol nemcsak a bankrablásban, de a léghajó felrobbantásában is bűnösnek találják. A tárgyalás végén pedig egy dühös városi polgár lelőtte volna. Csendes temetés, megbékélt szívek, bólogató fejek. – Vernon dühösen koppantott a sétapálcájával.– Ehelyett ti megszöktetitek. És nem, engem nem vigasztal, hogy végül is meghalt. Nem igy kellett volna történnie. Nehéz jól összefonni a szálakat. Ti pedig belovagoltok, és belerondítotok nekem. De semmi baj. Akadnak makacs szereplők. Ám azokat minél
előbb ki kell gyomlálni, mielőtt elrontják az előadást.

Vállon veregette Samet, majd kilépett a cellából. 

– McKay tábornokom fel fogja tenni a kérdést, hogy hol bujkálnak a többiek. Addig kérdezget, míg az arcod felismerhetetlen lesz, ha nincs más módja. Tudod, ő is egy makacs szereplő. (133–134.)

Találsz hibát a szövegben? Nem helyesírását, azt lehet, hogy én tettem bele, amikor ideszerkesztettem. Hanem amúgy, bármit? S mondom, bár ez a részlet annyiban nem random, hogy valami olyat akartam, ami előre mutat, valamit hozzátesz ehhez a bejegyzéshez, de tulajdonképpen bárhol kinyithattam volna a könyvet, és kattinthattam volna a szöveg-szkenner appom (olyan programocska, ami nyomtatott szövegből digitálist csinál) olvasójára. 

(A vicc az, hogy most láttam csak, amikor valami egész másért átkattintottam az első rész általam írt értékelésére, hogy az előző alkalommal is egy McKay kihallgatást idéztem be. Esküszöm ebben semmi tudatosság nem volt. De jól fest, olyan, mintha én is következetes lennék. :-D )

S azt is elmondtam, hogy az első kötetről, a hangulatáról nekem Stephen King stílusa ugrott be. Nem plágiumra gondoltam, egy pillanatig sem éreztem, hogy az lenne. Aztán nem is kérdeztem meg az írótól, hogy érintette-e bárhogyan a viszonyítás. 

Na, ez sem változott a második részben. Mármint a King-esség.(Ennek részleteit, mibenlétét lásd a tudod hol.) 

Ha már itt tartunk, akkor elmondom, hogy bajban voltam, amikor olvasni kezdtem ezt a könyvet. Egy évvel és egy hónappal ezelőtt olvastam az első részét. Közben öregedtem is. Az olvasási memóriám, csuda érdekes: az olvasottakból van ami megmarad csuda részletesen. Van amiből impressziókra emlékszem. Van, amiről azt sem tudom, hogy valaha elolvastam, és ha újra belefognék, tán fel sem tűnne, hogy nem első alkalommal fogyasztom. 

Mivel a Requiem első része nem túl sokat mond el a konfliktus egészéről, inkább csak bevezet (tudod, mint King az első ötszáz oldalon :-D ) abba, ami következni fog, s csak az utolsó oldalokon történik igazán érdemleges, a szó szerint nagyot durran, hát a Requiem első része inkább csak impresszióként maradt meg bennem. A második rész olvasásakor a Dokin és Lukrécián kívül helyre kellett tennem a szereplőket is. Dafke nem vettem elő az első részt (így kapásból nem is tudom, melyik polcon van, csak azt, hogy közvetlenül a többi Benyák mellett), arra voltam kíváncsi, a második kötet olvasása felelevenít-e bármit. Hát, barátom, elárulom: ha nem is egy csapásra, de mindent! Ezek szerint volt mit feleleveníteni! Az én esetemben ez bizony nem kevés. 

Szóval keményedik a történet. Halnak meg emberek. Másokat, mint a fenti szövegben Sam-et, nagyon megverik. A Dokival is lesz baj. Lukréciával a boszorkánnyal is. Szinte az a kivétel, akivel nem. (A szereplők kilétét most nem forszírozom. Kitalálod, úgy bizony, ott van az előző értékelésben.) Ebben a tekintetben a viszonyítási pontként említett King mellé betársul R. R: Martin is, aki legendás egykedvűséggel kínozta, csonkította, pusztította a szereplőit a Trónok harcában.

A Requiem szereplőinek eddig egymás mellett futó története most már össze-összeér. Erőteljesen, izgalmasan bontakozik kifelé, hogy mi várható. Kivéve, ami kiszámíthatatlan, tudniillik a szereplők pusztítása... 

Na, akkor írjak már valami negatívumot is... Ha már fogadkoztam, hogy nem ajánló, hanem véleményt írok. 

 1. 
Volt két jelenet, ami azért tűnt fel, mert eddig semmi hasonló nem tűnt fel eddig Benyák Zoltán írásaiban. A két jelenetben egy-egy ember mesél egy másiknak valamit. Az elsőben McKay, aki Sam-et szarrá verte az idézett szövegben. A második jelenetben Lukrécia mesél Valériának. (Who-'s who.) A két jelentben nem csupán a mesélés azonos, hanem az is, hogy McKay és Lukrécia tök azonos stílusban mesél. S a stílus, amiben mesélnek lóláb stílus: így nem mesélnek emberek. Így csak előadnak. Színpadon. S Lukrácia még csak-csak, de hogy egy verőrendőr nem ilyen stílusban fog elbeszélni, baszod, az tökre biztos. Mert mindkét esetben az irodalmi nyelv a feltánű. A beszélő szájából túlzottan irodalmi nyelv.

Ám ez a két jelenet legyen a legnagyobb hiba. Még ha ki is zökkentettek. Ebből vettem őket észre. Mármint abból, hogy kizökkentettek. 

 2.
Ezzel lehet majd vitatkozni. Önmagammal sem értek teljesen egyet. („Előfordul hébe-hóba / Hogy magammal sem állok szóba.”)* 
* Mágnás Miska: Csiribiri kék dolmány

A második rész alcíme: Egy ​forrongó nyár emlékezete. A forrongás szó, értem én, hogy a nagy indulatok, érzelmi viharok kitörése előtti pillanatokra utal, s ez nem csupán társadalmi események, embercsoportok gyülekező indulataira vonatkozik. De a tudatomban mégis csak arról van szó, ha forrongás van, az igen, a közeledés a robbanáshoz, s ennek oka mindig valami politikai, gazdasági hatalomhoz való viszony. A politika. Valahogy soha nem olvastam, hallottam olyat, hogy Jucika forrongott Ferenc ellen, mert az durva ember volt.

Ráadásul fogalmam sincsen, miképpen képes egy nyár forrongani? De már majdnem értem, hogyan gondolta a szerző. De szerencsésnek akkor sem találom a kifejezést. 

Ez két hibapont részemről. A tengernyi jópont mellett. Elhanyagolható mennyiség. . 

Na, akkor kritizáltam is, elégedett lehetek, nem megvéve lettem, hanem az önálló véleményemet írtam le. Aminek a lényege nagyjából így foglalható össze: mikor jön már a harmadik rész?  

 POST SCRIPTUM  

Elfelejtettem mondani: amikor a könyv megérkezett a buborékos boríték alatt volt még egy csomagolásréteg. Először meghökkentem egy kicsit: újságpapírba volt csomizva a könyv. Ha már bubis boríték, minek a csomagolópapír, s ha már kell, akkor miért újságpapír? Nem értettem. Még szerencse, hogy mielőtt letéptem volna az újságot, feltűnt valami szokatlan a rajta levő szöveg szedésében. Nem hittem a szememnek. Csuda remek ötlet! Nézd csak, ezt a csomagolást megtartom az tuti! 

9/10

2024 augusztus fizetésedike, vasárnap reggel. Telt-múlt a hét. Nem volt kemény, de alig vártam a hétvégét. Úgy igazából semmi nem történt, voltam unokázni, négy hét után, segítettem egy kolleginának szétszedni egy szekrényt a barátnője lakásában, küzdöttem, hogy hozzáférjek a CIB apphoz és az online-bankhoz, szerettük egymást Szerelmetesfeleségtársammal, olvastam, írtam, ettem, ittam, aludtam. Semmi lényeges és fontos, csak múlik elfelé az élet. 

Úgy gondolom, a borítók maga a cím kétségtelenül tanúskodnak arról, hogy milyen műfajról fogunk most beszélgetni. Hát persze,  krimiről! 

Amiről annyira nem beszélnek a borítók és a cím: a kriminek is a  noir-változatáról.  Ami alapvetően a moziban született meg. Mármint a noir-stílus

A film noir („fekete film”) filmstílus, amit elsősorban a hollywoodi bűnügyi drámák, krimik jellemzőjeként használnak, legfőképp amelyeknél kiemelt szerepet játszik az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció. [...]

A narrációt sokan a műfaj legjellegzetesebb eszközének tekintik, ahogyan a (smooth) jazz és a neonfényekben fürdő városi látképet is.[...]

A film noir műfajba sorolható film hangulata általában borongós, baljóslatú, amit az éles árnyékok és a hozzá tartozó, szinte állandóan hallható háttérzene is felerősít. Gyakori történetszál egy bűnügyi eset nyomozása, a szereplők sötét titkainak felszínre kerülése. Fontos szereplő lehet a (magán)nyomozó, a végzet asszonya, illetve a pszichopata gyilkos. Az átlagosnál sűrűbben szerepel valamilyen fogyatékkal élő személy, aki lehet áldozat, vagy elkövető is, de többnyire inkább fontos tanú. [...]

A film noir világában a kamera csak ritkán mozdul ki a nagyvárosból (Orson Welles A gonosz érintése (1958) című filmjében ez többször is megtörténik). A belső felvételek többnyire szűk és alacsony mennyezetű, sötét, füstös terekben készülnek, ami jelentős szerepet játszik a hangulat kialakításában. [...]

Gyakori a ferde, szokatlan kameraállás, a játék a fényes és az árnyékos felületek kontrasztjával. A képek sokszorosan tagoltak, alkotóik játszanak a mélységgel, rengeteg rács és lépcső van a felvételeken.

Jellegzetes szereplők: a magányos (magán)detektív, a femme fatale, a végzet asszonya, az angyali feleség/jegyes. Wikipedia

Ja, persze, ha képregény és ha noir, akkor világos, elsőnek a Sin City ugrik be. Annál noir-abb, fekete-fehérebb technika nem létezik, az ziher! 

Na, a kép a könyvből van, de nem ilyen noir az Alvilág. Sokkal inkább ilyen:

Da majd még ismerkedhetsz a stílussal bőven. 

 * 

Az Alvilág nem egybefüggő történet. Még kötetenként sem feltétlenül egyetlen sztorit mesél el.

De bármiről is van szó, ugyanabban a városban játszódik, és vannak szereplők, akik az egyik esetben fő- míg a másikban pillanatokra felbukkanó mellékszereplők. Van egy kocsma, ami minden történetben szerepel. Vagyis tetszik, nem tetszik (tetszik!!!) a végén komplex képet kapunk a világ aljáról. Az alvilágról. 

És amikor azt mondom, hogy „komplexet”, azon azt értem, hogy komplexet. 

Manapság és ez engem egyre inkább feszélyez a krimikkel kapcsolatban, valamiért divat lett  a rossz fiúkat hőssé tenni.  S mert a rossz fiúk a hősök, hát drukkolunk nekik, hogy a rosszaságukat megússzák, sikerüljenek a terveik, lopják el a gyémántot, irtsák ki az ellent, és sértetlenül, szabadlábon ússzanak meg bármit és mindent.

Az erkölcsi ítélet a rosszfiúk oldalára állt. Ezáltal  a rosszaságuk sem rosszaság,  csak jópofaság, és erény a mögöttük tornyosuló hullahegy. Nem bűn meglopni a tolvajt és semmi gond sincsen az önbíráskodással. 

Gondolj csak mondjuk az Oceans-sorozatra vagy az egyébként tök szimpi Jason Statham bármelyik filmjére! Ezek annyira csak ad hoc példák, hogy a sor órákig folytatható lenne. 

Nos, az Alvilág főszereplői is rossz fiúk. Sőt, rossz lányok. Akik marhára nem szimpatikus dolgokat csinálnak. Csalnak, rabolnak, gyilkolnak, pénzért kefélnek, a lábuk közének férfibódító erejével visszaélve használják ki az áldozataikat. 

Egyáltalán nem elvtelenek, éppen csak az elveik nagyon facsart logika mentén fogalmazott elvek. 

Ha távolságtartással is, de szimpatikusak lesznek. Nem olyan önfeledten mint Oceans és bandája, vagy a bármelyik filmjében egy kisvárosnyi lakosságának mennyiségében gyártva a hullákat, gyakorlatilag a túlnépesedés ellen több mint hasznosan küzdő Statham, hanem sokkal sötétebb tónusban. S ez a sötét tónus a képregény legfontosabb erénye. Úgy teszi  szimpatikussá az embert, hogy közben nem azonosulunk a tetteivel.   

 * 

A szimpátiakeltés eszközei közé egyáltalán nem tartozik a tettek relativizálása,  A főszereplők (mert nem főhősök) nem a jópofaságuk, a törvénytelen tetteik zsenialitása, a fantasztikus verő- és gyilkolászó képességük miatt nyerik el a szimpátiánkat. (Ahogyan például a Viszkis elnyerte, aki se Rózsa Sándor, se Robin Hood nem volt, magának lopott, és nem a rosszfiúktól, hanem pénzintézetektől a te és az én pénzemet. Bár a fickó önmagában kétségtelenül egy hihetetlenül szimpatikus figura.)

Ami miatt feszült figyelemmel követjük az Alvilág szereplőinek a sorsát, az a sorsuk háttere. Az, hogy az alkotók mindegyikók esetében megmutatja az embert is. A tetteik indítékait. Az Alvilág ennyiben több mint a kétségtelenül a műfaj etalonja, a Sin City. Amiben a beteges aberráció a hm, lenyűgöző. Mármint a képregény több mint sajátos, egyedi technikai megvalósításán túl. 

S hogy a viharba ne lenne szimpatikus egy olyan alak, aki gyermekkorából fakadó indokok miatt magához vesz egy mindent elfelejtő, idős embert, és szeretettel, figyelemmel veszi körbe? Hogy ne lenne méltó a szimpátiánkra egy az apja által eltorzított értékrendű férfi, aki az öccse gyilkosa után nyomozva épül be egy bandába. Akkor is szimpatikus a cselekedete, ha tudjuk, alapjaiban elhibázott az indítéka, és öcsi teljesen méltatlan arra, amit tervez. 

Vagyis a koncepció teljesen megnyerő.

 * 

A képi megvalósítás, ahogyan láttad érdekes. Nem az a szájhúzásos „érdekes”, amikor a szó a „szarul sikerült” szinonímája. Azért érdekes, mert első pillantásra elnagyoltnak, foltszerűnek tűnnek a rajzok és a színezés. Az első két alkalommal én is azért hagytam ott a polcon, mert belelapozva nem győzött meg a rajz. 

Az a furcsa, hogy alig olvastam el pár oldalt az első történetből, és tökéletesen rákattantam a stílusra. S minél többet olvastam, nézegettem, annál inkább felfedeztem a zsenialitását. S beláttam azt is, hogy valóban ott a helye a már emlegetett Sin City mellett. Sőt, nem véletlen, hogy az Alvilággal kapcsolatban szóba kerül a kultikus The Watchmen is. A párhuzamok nem csupán a forgatókönyvnek, hanem a rajzoknak is szólnak. Jó, a két etalon mellett az Alvilág csak a harmadik helyen végez, de a bronz is dobogós hely, ugyebár. Nem fitymálandó. Különösen nem a rendelkezésünkre álló képregénydömpingben. Ugye! 

Ezt az összegyűjtött első kötetet már nem kapni. A részenként megjelent kötetek még beszerezhetők. Erősen morfondírozok. 

9,5

2024 augusztusának a fizetésnapja felé közeledve. Három nap telt el a hétből. Szerelmetesfeleségtársammal együtt, egymástól függetlenül ma teljesen csütörtöki hangulatunk volt, és óriási csalódás volt, hogy bizony előre szaladtunk egy-egy napot. 

*

Tegnap unokázni voltam. Lili továbbra is csudálatos kislány. Okos kiscsaj. Meg vicces is. Különösen a kommunikációjában. Mert csak részben beszél szavakkal, más részben körülírásokkal, hangutánzásokkal, mozdulatokkal kommunikál. Ezekben viszont ezerrel érvényesül az absztrahációs képessége. S mindemellett gyönyörű szép. 

Tegnap náluk ülve újra egy kicsit elbizonytalanodtam a gyulai költözéssel kapcsolatban. De csak kicsit. Mert akkor nagyon messze lennének. Nagyon. 

Nem nayonn szoktam fülszövegeket idézni, csak akkor teszem, ha valamit nagyon korrekten összefoglal, vagy ha kevés, netán viszonylag kevés mondanivalóm van egy könyvről. Ez esetben mindkettő tökéletesen igaz: korrekt is a fülszöveg, és valóban, nagyon sokat nem tudok mondani a Palettáról. 

A tizenhárom éves Ashley Rayburn nehéz múltú, de életvidám lány. Az apja börtönben ül, Ashley-t pedig nevelőcsaládról nevelőcsaládra passzolják – nem azért, mert rossz gyerek, hanem mert mintha vonzaná a bajt. 

Miután Ashley végre szerető szülőkre és egy új barátra lel, kreativitását pedig kiélheti a festészetben, kezdenek jobbra fordulni a dolgok. De amikor egy különleges testfestékekkel teli táskára bukkan, festőből a világ legújabb szuperhősévé válik. Hamarosan élete legnagyobb kalandjában találja magát, de aztán üldözni kezdi egy ügynökség, amely vissza akarja szerezni a festékeket. Ashley-nek embert próbáló döntéseket kell meghoznia, hogy megvédje új szüleit és megtanulja, milyen egy igazi család. 

Jennifer Muro (Star Wars: a végzet ereje), Thomas Krajewski (Buddy Thunderstruck) és a grafikus Gretel Lusky ezzel a vicces és felemelő történettel vadonatúj szuperhőst teremtettek a DC univerzumban. 

Vannak azok a történetek, amiket semmi másért, csakis a szórakozásért írnak meg a szerzőik, készítenek el a filmalkotók. Tudod, amik felületesek, kliséket használnak, előre tudod, a szereplők milyen hangsúllyal fogják mondani milyen gesztusok kíséretében a szövegüket, milyen képi megoldásokkal élnek, milyen hanghatásokat alkalmaznak. Észrevétlenül átcsúsztam a film világába... De persze ugyanez igaz a képregényekre is. Ezért van, hogy belelapozva egy képregénybe, belenézve egy filmbe szinte az első pillanatban kitalálható, mi is a belső kínálata. Ez nem feltétlenül baj. Ugyan kinek van ideje mindenre, és miért pazarolja akár csak részben is olyanra, ami még csak nem is érdekli? Na, ugye!   

Ez a képregény is olyan, hogy nem szól másról mint amiről szól. Nem kell tépelődni felette, nem kell izgulni a főhősért (de úgyis megtesszük), nem kell magyarázatokat, összefüggéseket keresgélnünk, tulajdonképpen nem visz sehová, nem mutat meg semmit, nem leszünk tőle sem jobbak, sem rosszabbak. Mindössze szórakoztat. 

Azt el kell ismernem, hogy azt viszont jól teszi. Tartalmilag semmiféle kliséből nem lépett ki, gyakorlatilag minden momentuma ismerős lehet innen-onnan. Talán csak egyetlen újdonság van benne, de lehet, hogy ez is csupán az érdeklődéshiányom következménye szuperhős területen: talán kislány szuperhős még nem volt. Persze kérdés az is, egyáltalán kell-e egy ilyen sztorinak bármilyen csak rá jellemző érdekességgel szolgálnia? 

Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy igénytelen alkotásról lenne szó. A rajzok például ügyesen a kedves-zónában maradnak, jóval innen az édibédin. Ugyanígy a színezés is vidám, harsány, mégsem válik fájón azzá. A történet ugyan egy porcikájában sem ismeretlen, mégsem lesz unalmassá. Az emberi kapcsolatok alakulása ugyan több mint idealista (ahogyan nevelőapu pár mondattal megnyeri magának Ashleyt, ahogyan a főkatona sitty-sutty belátja, hogy rossz ellenség ellen küzdött eddig, ahogyan Ashley az első napon barátot lel magának a suliban. De tudod, az van, hogy valahogy elsiklunk ezek felelt. Megbocsátjuk a Palettának. 

Most kellene okosat mondanom, hogy miért tesszük ezt. Egyáltalán, mifenének olvastam végig ezt a manga-szerű gyerek-szuperhősös habkönnyű marhaságot? Erre kellene választ adnom. Különösen annak fényében, hogy mondjuk a Kockás magazinban valahogy nem sikerül kedvelnem a szerintem a Paletta célközönségéhez hasonló korosztálynak szóló, bugyuta képregényeket. (Félre ne érts, ezt nem a Kockás egészére mondom! Egyáltalán nem. Nagyjából minden hónapban megveszem. A Tholgar miatt, a Frnck miatt, a Valerian miatt, a Blueberry miatt, a Pattantyúsok és a hasonlók miatt. Nem másért.) 

DE! És ez egy nagy „de”. Minden kliséje ellenére a Paletta egy sok szempontból jól eltalált történet. A rajzok, ahogy írtam, nem tudok rá jobb szót: pont kedvesek. A szereplők ha nem is cizelláltan árnyaltak, de többnyire van jellemük. Legalábbis a főszereplőnek és a neveleőszülőknek. Meg a főszereplő mellékszereplő édesapjának is. Jó, nincs túlzásba vive a jellemek árnyalása, de van jellemük. Ha nem is sírva röhögősek, vannak poénok. 

S ugyan mi kellhetne még. Ismétlem: a célkorosztály egyértelműen nem ugyanaz, mint a The Watchmen-é, vagy A fehér lovagé-é, vagy a Bonelli képregényeké. És még sorolhatnám a minőségi képregény-irodalmat, a magyart is. Ahogyan nem azonos korosztálynak szól a Vuk és a Macskafogó vagy a Hófehér. Más várunk tőlük. De a maga nemében a Paletta simán hozza a korosztályi elvárásokat. S bár már nagyon nem az az évjárat vagyok, aki a célközönség, de azt mondom, maradandó ugyan valószínűleg nem lesz, de simán nagyon élveztem.  

2024 augusztus negyedik napja. Most minden az olimpiáról szól. Egyfelől a magyar aranyakról, nagy-nagy elismerés mincenkinek, másfelől a férfi-nő algériai bokszolóról, aki nőket ver a ringben. Magyart is, Hámori Lucát. Szégyen ez az olimpia, már a megnyitójában a nyitottságot és a másságot a szexuális jelentette. Meg a kereszténység gyalázása. 

De talán ébredezik valamelyest a világ: nagyjából az összes megnyitós videót lekapkodták a netről a felháborodás miatt. S az algériai nem csak Lucát győzte le, hanem egy olasz versenyzőnőt is. Ő feladta. Luca végig játszotta a meccsét, pontozással kapott ki. 

*

Ma nem mentünk sehová. Hajnalban keltem, írtam olvastam, kávéztam, aztán amikor Szerelmesfelségtársam felébredt, beszélgettünk, összebújtunk, olvasgattunk, ebédeltünk, filmeztünk, csicsikáltunk, aztán SzFT dolgozgat, én meg megint írogatok. Szeretem ezeket a semmitcsinálós napokat.