Szóval Putyin ma már a főördög. Mindig van valaki, akinek ez a szerep jut. S az a valaki jobbára, természetesen nem is ártatlan. (A fő-főördög egyszer és mindenkorra változatlan, változhatatlan. Nem, nem Sátánra gondolok, van, aki nála is rosszabb.) 

A 20–21. századi történelme miatt a Szovjetunió és Oroszország nyilván nem tartozik a legszimpatikusabb országok közé. Meg azok közé sem, ahová az ember olyan marhára vágyna. (Bár Moszkvát azért megnézném egyszer. Legalábbis a belvárosát. Egy kedves barátosnénk jó pár éve járt ott, hát apám, a moszkvai metró, mintha egy gyönyörű, klasszicista vagy barokk múzeumban császkálnál!) Az élő sztereotípiák szerint orosz mentalitás sem az, amivel napi szintű kapcsolatra vágyik az ember. (A szerb vagy az ukrán még rosszabb, de legalábbis amolyan rokonszakma.)

Ezzel szemben kétségtelen, hogy az orosz kultúra szerves része az európainak. Írók, zeneszerzők neveit sorolom: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Bulgakov, Pelevin, Glukhovsky, Szorokin, Poljakov, Ulickaja, Csajkovszkij, Prokofjev, Sztravinszkij, Sosztakovics... S hol van még a sor vége...? S még csak az irodalmat és a zenét említettem. 

AZ  INTERJÚ  RENDSZERE

Oliver Stone 2015–2017 között összesen kilenc napon át kérdezgette Vlagyimir Putyint. Ez a könyv elvileg a beszélgetéseik teljes anyagát közli. Vágatlanul. S azt is állítja a borító, hogy tabuk nélkül teszi ezt.

Az, hogy mit jelent: tabuk nélkül, más kérdés. Mert jelentheti azt, hogy mindketten az államtitkokig teljesen nyíltak, nyitottak, nincsen téma, ami ne kerülhetne szóba, s nincsen kérdés amire ne lenne teljesen nyitott és igaz felelet. Meg jelentheti azt is, hogy Stone tabuk nélkül kérdezhet bármit, Putyin meg válaszol, amire és ahogy akar. 

Ha cinikus lennék, azt kérdezném: „Szerinted?” 

A  CÉLOK

Mármint, hogy ki, mit akart elérni az interjú elkészítésével? Tulajdonképpen Putyin célja egyáltalán nem kérdéses. Ha igaz, mindaz, amit mondott, ha nem, a cél ugyanaz marad: másfajta képet sugallni, kialakítani önmagáról, az orosz rendszerről, Oroszország egészéről, mint ami egy átlagos nyugati polgárban él.

Mert tőlünk nyugatra, elsősorban nagyon-nagyon nyugatra egyértelműen Oroszország a világ top réme, a béke és egyensúly kibillentője, aláásója. Putyin neki, nekik akarta elmondani a maga oldalát. Hogy az igaz-e vagy sem, valóban egy másik oldali értelmezés felvázolása vagy marok homok a szembe, az már egy másik kérdés. (Előrebocsátom, nekem úgy fest, fele-fele.) 

Oliver Stone motivációja nehezebben meghatározható. Stone baloldali. Ezzel együtt amerikai. Hazafi. S ezzel együtt nagyon kritikus a saját kormánya tevékenységével szemben. Úgy fest, nagyon felnyomta az agyát az Oroszországról, Putyinról nyomott hivatalos amcsi propaganda. S mert nagyon szerette volna gatyába rázni a félrevezetett közvélemény korccsá torzított nézeteit, átugrott hát Vlagyimirhez dumcsizni... Vagy mi...

Mert elképzelni nem tudom, mire gondolt, amikor kigondolta, eltervezte, megszervezte, végigcsinálta az interjút.  Mármint túl azon, hogy az elkészült interjú hatásával kapcsolatban mindketten nagyon pesszimisták voltak. 

V(lagyimir). P(utyin).: [Meleg kézfogás.] Ha nagyon megverik majd ezért, jöjjön vissza Oroszországba gyógyulni.

O(liver). S(tone).: Majd meglátjuk. Büszke vagyok a filmre. El kellett, hogy mondja a történetet az ön szempontjából, ennyit tudtam tenni.

V. P.: Nem tudom, bárkit is érdekelni fog-e ez.

O. S.: Lehetséges, hogy nem. Jó estét, elnök úr! 

Vegyük az alapkérdést! Ha az is akarna lenni, lehet-e teljesen őszinte egy állam vezetője? Különösen, ha a világ egyik meghatározó országáról van szó.

Aztán még: lehet-e őszinte, igaz egy politikus? De komolyan! 

S ha Putyin olyan, mint ami vádak alól Stone felmenteni igyekszik őt és az országát, akkor pláne őszinte lesz-e, igazak lesznek-e a szavai? Ugyan, menj már! Most elképzeltem, hogyan zajolna egy ilyen őszinte párbeszéd:  

Még egy dolgot tudok elképzelni. Stone olyannyira kiábrándult a saját országának a politikájából, céljaiból és módszereiből, hogy kétségbeesetten iparkodik bebizonyítani azoknak fehérségét, akiket az USA kormánya szerecsenesít. Hogy a fehérségük rámutasson Amerika feketeségére. S mert hazafi, jobbítási szándékkal. 

Az utolsó tipp: Putyin simán megvásárolta vagy kikényszerítette az interjút. 

Így elsőre több tippem nincsen. 

A TARTALOM

szerteágazó. Van szó Putyin múltjáról, a KGB-ről, Jelcinről, Gorbacsovról, a Szovjetunió széthullásáról, a hatalomba kerülésről, a gazdaság megszilárdításáról, a széthulláskor megvastagodott oligarchák megrendszabályozásáról, az orosz gazdaság stabilitásáról, a közel-keleti terrorizmusról, Grúziáról, Ukrajnáról, a nyugati kapcsolatokról, a NATO bővítéséről, a kelet-európai országokról, Törökországról, és nagyon sokszor Amerika érthetetlen lépéseiről, amelyekkel destabilizálja a világot. S van szó egy kicsit a belviszonyokról is.

Nem veszek sorra mindent. Putyin elmondja a maga álláspontját, a kötelezőt. Amit mond, kerek egész. Mondja is, amikor nem emlékszik valamire, ha valaminek utána kellene néznie. Azt is szóvá teszi, ha valamire nem felelhet, mert nem teheti meg, hogy feleljen. 

S van, amikor teljesen egyértelműen félre beszél. 

A könyv háromnegyedénél jöttem rá, hogy majdnem felesleges végig olvasnom. Azért az, vagy legalábbis majdnem az, mert alapvetőn egy politikusnak sem hiszek teljes mértékben. Meg azért, mert rengeteg mindenről nincsenek pontos információim, s gyakorlatilag mindennek utána kellene néznem, amit Putyin állít. Csakhogy a politikusoknál csak a sajtónak hiszek kevésbé. Majdnem patthelyzet. 

Tegnap egyébként rádöbbentem, hogy nem tudom, tavaly februárban mi volt az a konkrét indok amiért az oroszok bevonultak Ukrajnába. Kicsit lapozgattam, klattyolgattam, de nem leltem semmi konkrétumot. Amit leltem az a jelenlegi helyzet ellentmondásos értelmezése volt. Egyfelől a kötelező, kincstári szegény Ukrajna, Putyin dögöljön meg, másfelől meg a tök érthető, hülye ukránok, nyugatiak mégis, mit vártak? Miért, ugyan, mi volt a kubai válság idején? Nem-e összefosta-e magát-e Amerika, tök jogosan, hogy orosz, oppárdon, szovjet atomrakéták lesznek a szomszédban? S vajh' tetszett-e nekik a lehetőség? Na, ugye! Aggya magát az analógia! 

De ahogyan mondtam, Putyin félrebeszélése az orosz belviszonyok minimális taglalásakor is egyértelművé válik. Oroszország demokratikus ország, nem, a bíróságok nincsenek állami befolyás alatt, van ellenzék, de mit tud csinálni a kormány, ha az emberek rendre őket választják meg, hetven százalék körüli arányokkal, önként, dalolva, s ennyire jók, na!

Stone egy szót sem kérdez sem a politikai gyilkosságokról, sem a csecsenföldi kegyetlenkedésekről, sem az oligarchák hatalmáról, sem a gigantikus gazdasági umbuldákról. Szó alig esik Hodorkovszkijról, a meggyilkolt Politkovszkajáról, egyáltalán, az ellenzékről és a sajtó szabadságáról sem. 

Stone olyan fehér kesztyűs, hogy az csuda! Elég egy határozott félmondat Például: „A mostani oligarchák megtartják a törvényeket, tudomásul vették, hogy vannak gazdasági, társadalmi kötelezettségeik.” és Stone máris csöndben van.  

EZZEL EGYÜTT

volt olyan érzésem, hogy több mindenben igaza van az orosz elnöknek. Mindenben nem hazudhat, nem tévedhet, nem csúsztathat. (ugyan, miért nem?)

Tény például, hogy a szovjet birodalom széthullása után az orosz gazdaság a béka feneke alatt volt, s ma már nincsen ott. Nem az életszínvonalról beszélek. Az is tény, hogy Amerika külpolitikája hihetetlenül agresszív, céljaiban pedig idealisztikus és jobbára megvalósítási alap nélküli. Legalábbis, ha a demokrácia exportálási kényszerítésére gondolok. Meg tényleg, vajon Amerika nem nyávogna, dehogynem, ha mondjuk orosz szövetségesek pakolnák tele a határait nehézfegyverekkel? S így tovább. 

Voltak olyan témák is, amelyek esetében azt mondtam, logikus.

Például Snowden esete, aki felhívta az amerikaiak és a világ figyelmét arra, hogy a CIA mintegy háromszor annyi lehallgatást, adatgyűjtés, megfigyelés végez amerikaiakkal kapcsolatban, mint bármely más országgal kapcsolatban. A kérdésre, hogy az oroszok miért nem adták ki ezt a gazembert az USÁ-nak, Putyin így felelt: semmi köztörvényeset nem csinált, még csak nem is kémkedett. Ha azt tette volna, még nanább, hogy nem adják ki. De Snowden mindössze azt hozta nyilvánosságra, hogy a CIA megfigyeli a saját országuk polgárainak a többségét. Mintegy preventív célokkal. S ugyan a nyilvánosságra hozással Putyin nem értett egyet, de nem tudta belátni, miért kellene a manust visszacsomagolni az Államokba? Különös tekintettel arra, hogy nincsen kölcsönös kiadatási egyezmény Amerika és Oroszország között.

Nyílván, ha tájékozottabb és műveltebb lennék, csípőből sorolnám Putyin mondandójára az ellenérveket, tényeket, cáfolatokat. Üvöltve tiltakoznék az ordas hazugságai ellen. 

De bevallok valamit: valahogy úgy álltam neki a könyv olvasásának, ahogyan Stone az interjúnak: emerről már annyi galádságot, csalárdságot, hazugságot hallottam, hogy úgy gondoltam, most talán megismerem a másik oldal véleményét is. Megismertem, persze. A nyilvános, hivatalos, kozmetikázott véleményét. És olvasás közben persze meg rájöttem, hogy naiv vagyok: nem csupán az emerről véleményét ismerem, hiszen tulajdonképpen az amarrolét is, hiszen huszonkét évig éltem a rendszerükben és olvastam is róla eleget. Igazat csak véletlenül mondtak, akkor, ha nem figyeltek oda. 

S még mindig volt, ezen túl is volt érdekesség-faktora a könyvnek. Hiába a kincstárit olvastam, de volt valami megnyugtató abban, hogy olvasom a másik oldal véleményét is, legalább ezt, a hivatalost megismerem. Mert eminnen persze, hallom, amit hallanom szabad, de a helyzet az, hogy én nem hogy másnak, néha már magamnak se hiszek. 

Viszont a Putyin-interjú felbiztatott arra, hogy keresgéljek olyan könyveket, amelyek az orosz ellenzéktől származnak. Olyasféléket, amilyen Kaszparov könyve is volt. Találtam. Kettőbe bele is fogtam, de ki is estek a rostán. Ha a harmadik marad, arról majd írok. 

EGY APRÓSÁG, DE JÓSÁG

A könyv végén találhatók a végjegyzetek. Hazafelé jöttem, de már a második buszmegállóban a végére értem a könyvnek, és volt még sok. Mármint megálló. Akkor kezdtem olvasni a végjegyzeteket.

Alapvetőn nem szeretem, ha egy könyvben végjegyzetek vannak. Lábjegyzetek legyenek, ne kelljen lapozgatnom, keresgélnem, kizökkennem! De itt ügyes és okos megoldással éltek, akik végjegyzeteltek: minden végjegyzethez tartozik egy QR-kód, amely a megfelelő cikkekhez vezet. S ügyesen, az adatok alátámasztására nem orosz forrásokat használtak, hanem nyugatiakat.

S onnan is olyasféléket mint ez a pár név:  New York Times, Encyclopedia Britannica, Forbes, CNN, Washington Post, Guardian, Newsweek, LA Times, Fox News, The Economist, The Telegram, Financial Times, BBC, The New Yorker, Time, Reuters, Indipendent, stb.. S hogy a kiadó/fordító is beleturkált a végjegyzetekbe az egyértelmű, hiszen vannak magyar oldalakra mutató források is. 

 Alexandra, Pécs, 2022 , 36 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635823376

7/10

2023 márciusa, egy nappal a hónapközepi nemzeti után. Vannak, akik egyébként már ezt is vitatják. Mármint, hogy a '48-as forradalmak azok voltak amiknek tudjuk őket. 

Úgy festett, hogy ma nagyon zilált napom lesz, s úgy is indult. Aztán lassan kisimult az egész, simán összejött a logisztika, elmaradtak fuvarok, volt, amit kiszerveztem a kollégámnak. Kicsit aggódtam, hogy az ELMÜ-vel (utólag kiderült, hogy az E-on-nal) megbeszélt randevú Ofi barátom garázsánál (óracsere) hogyan fog összejönni. Hát simán és csont nélkül összejött és megtörtént az akció. Ráadásul ugyancsak gyorsan is. Kettő óra környékén már hazafelé ballagtam. Igaz, a diszpécserünk felhívott, hogy visszamegyek-e még, de mondtam, hogy ilyen galádságra, azért nem lennék képes. Mire ő: de lehet, hogy lesz még valami, amit el kell intézni... Beletörődtem, jó, szólj, ha lesz, csak kalkuláld bele, hogy oda is kell érnem. Végül nem kellett mennem, drága jó kollégám azt mondta, ha menni kell, elintézi. Így negyed három felé már itthon voltam.

Tari Jánosról alig van információ a neten. Vagy ahogyan egy kedves ismerősöm mondja: a csövön. Nem jön csőstül az információ róla.

A moly.hu szerint még két könyvön áll a Tari János név, de erős a gyanúm, hogy csak névrokonságról van szó: az a két könyv nagyon speciális, az antropológiai és néprajzi filmkészítéssel foglalkozik. Ebben, a fenti életrajzban pedig ilyesféléről szó sincsen Tari János tevékenységei között. De még ha azonos is a szerző személye, akkor is beszédes, hogy szépirodalmi műve csupán ez az egy jelent meg. Az egy fecske egyáltalán nem csinált nyarat. 

Meg nem mondom, miért, de azt hittem, csak az én számomra legendás ez a könyv. Aztán ahogy próbáltam róla és a szerzőről információkat keresgélni, kiderült, hogy másnak is ugyanazt az élményt adta, mint amit nekem.

Azon, hogy mennyi a nosztalgia faktora most, a középkoromban történt újraolvasáskor, nem tudom eldönteni. De simán szembe tudok azzal nézni, ha manapság valami nem tetszik annyira, mint egykor. S ez tetszett most is.

Ráadásul a regény mára ritkaságnak számít: a Bookline-on közel tizenkétezer forintért árulják. (Nekem meg volt egy másik példányom is, úgy egy éve levittem a Pethe téri Könyvmegállóba. Ha tudtam volna...)

A történet legfontosabb része, mármint drága Pipi személyének a vákuum-hiányán túl, hogy soha nem szerettem a focit. Valami hihetetlen szinten nem érdekelnek a meccsek, a bajnokságok (még a világ- sem), a rangadók, a táblázatok, és alig tudtam focisták neveit. Az Aranycsapat, főleg Puskás, meg Nyilasi és Törőcsik, aztán kb. itt van vége. Bár Puskásról olvastam egy képregényt. 

S láss csodát: ez a focis könyv mégis a kedvenceim közé került!

S a Pettyes labda évek óta itt van a polcomon, elhatároztam az újraolvasását, de rendre halogattam, mert féltem, hogy csak a múló idő szépíti az emlékét. Aztán egyszer csak, felnyúltam a polcra, lekaptam, belekezdtem, és le se tettem, amíg végig nem olvastam! 

Meg fogsz lepődni, miről szól a Pettyes labda! 

Hát, soha nem találnád ki, esküszöm neked! Na, megleplek: egy vidéki csodafiú, Bokányi Feri futball-karrierjéről. Arról, hogyan fedezi fel őt a Hungária SE főedzője Csala Misi bácsi, aki aztán gyakorlatilag apja helyett apja lesz Ferinek. Akinek van ugyan édesapja is, csak az meg nem tud elszakadni a pohártól: kőalkoholista a lelkem. 

Misi bácsi kezei között Feri útja egyenesen vezet bajnokságok megnyeréséhez, a felnőtt válogatottba való bekerüléshez, majd természetesen a világkupa megnyeréséhez. 

Közben persze eltelik pár év. De tényleg csak pár, most nem túlzok és nagyítok. A pár év alatt persze történik ez meg az. Barátságok alakulnak, csapaton belüli küzdelmek alakulnak ki, szűnnek meg, jön a szerelem, jönnek kísértők, akik Ferit első alkalommal másik magyar csapatba próbálják édesgetni, majd nemzetközi szinten akarják a hazája megcsalására késztetni, több pénz, luxus, jólét a szüleinek. Van izgalom is, fegyver, emberrablás is. 

De a könyv Ferkó sorsán, pályafutásán keresztül a futballról és annak szeretetéről szól. Meg arról, hogy a magyarok a legnagyobbak benne. Mondom, fantasztikus sportregény. S ha már, akkor erről is pár szót...

Fantasztikus sportregény

– ez áll a belső címlapon a cím alatt, műfaji meghatározásként. 

Az a helyzet, hogy nem is sikerül. Csakhogy ezzel a kutya sem törődik a regény bája és pörgése miatt. De azért  lessünk rá, mit is jelent ez a szóösszetétel a gyakorlatban! 

Úgy gondolom, a sportregény kifejezés értelmezésével nincsen baj. Mármint a szó értelmezésével. Egy regény, ami a sportról szól. Vagyis olyan fiktív történet, amelynek a főszereplője voltaképpen maga a sport. Ez esetben a futball. Tari János ezt a vállalást minden tekintetben teljesíti is: a regény főszereplője voltaképpen sokkal inkább a futball maga, mintsem művelője, a főszereplő Bokányi Feri. Nem is annyira Feri futballal kapcsolatos sorsáról olvasunk (miközben dehogynem), sokkal inkább a futballról, ami itt-ott érinti Feri sorsát is. 

S most mondd, ezzel sincsen baj! Engem, akit hangyafütyinyit sem érdekel a futball, simán lekötött, hogy átlagosan tíz oldalanként egy-egy meccs izgalmas leírását olvastam! Gondolom, erre te sem tippeltél volna. Én sem. Kamaszkoromban sem, most meg pláne nem. 

De a regény fantasztikus regény. Nem csupán azért, mert fergeteges magyar futballsikerekről szól. Bár már emiatt is simán megérdemelné a jelzőt. De fantasztikus azért is, mert a megjelenés évéhez képest, 1971, a jövőben játszódik. 1990-ben és az azt követő években. De nincsen benne űrhajó, nincsenek benne asztronauták, nincsenek benne földönkívüliek, időugrások, prekogok, semmi ilyesmi. A fantasztikum tartalmát csak az adja, hogy a megjelenéshez képest a jövőben vagyunk. Ami nekünk, ugyebár, már a múlt. 

A helyzet az, hogy egy pillanatig sem jutott eszembe számon kérni a szerzőn, mi az, ami a képzeletének megfelelően alakult, és mi az, ami nem. Javára írandó, hogy bár eszébe sem jutott rendszert váltani (ha megteszi, akkor nem is ismerhetnék a könyvét, 1971-ben ez az elképzelés elképzelhetetlen lett volna), de ennek ellenére semmi, de akkor aktuális semmi propaganda sincsen a történetében. Hacsak az nem, hogy a főszereplő vadonatúj, luxusautója egy hiper-szuper Škoda. Egyébként a fantasztikumot nagyjából a közlekedési eszközök sebességének a megnövekedése jelenti, de még ebben sem rugaszkodunk túl messzire: a übertechnológiát képviselő vonat kétszázzal megy. 

A Sinkanszen egy nagy sebességű vasúthálózat Japánban, amelyet a Japan Railways Group, az ország legnagyobb vasúttársasága üzemeltet. Mióta 1964. október 18-án  megnyitották az első vonalat, a Tókaidó Sinkanszent (Tokió és Oszaka között), a hálózatot a legtöbb honsúi és kjúsúi nagyvárosra kiterjesztették, maximum 300 kilométer/órás sebességgel, valamint földrengés- és tájfunbiztos vonatokkal. 

A tesztek során a vonatok sebessége a hagyományos vasúti kocsiknál 443 kilométer/óra, a mágnesvasút vasúti kocsijainál pedig 580 kilométer/óra volt. (Forrás)

Meg a stadionok elképesztő mérete és mennyisége. Ami viszont mára kétségtelenül megvalósult. Stadionunk az van dögivel! Bár a Népstadion ma sem képes hetvenezer ember befogadására: mindössze 68 976-an férnek el benne. A fantasztikus jövőben még mindig Népstadionnak hívják. Ahogy 2002-ig a valóságban is. Csakhogy az elképzelt, jövőbeli Népstadion százhúszezer főt fogadhat be. Tari mert nagyot álmodni! 

Hamarosan napvilágot látott az a nagyszabású terv is, amelyben az állam jelentős segítséget biztosított a sportegyesületeknek, hogy létesítményeiket korszerűsítsék és téliesítsék.

A következő évben megindult a kormány és a fővárosi tanács segítségével a budai hegyekben az az óriási pályaépítési munka, amelynek tervei már a XXI. század jegyében születtek meg. Legjelentősebb fővárosi sportegyesületeink, a Vasas, az MTK, az Újpesti Dózsa, FTC, Hungária, Csepel és a Honvéd minden igényt kielégítő, modern, teljesen portalanított sporttelepet és fedett labdarúgópályát tudott magának építeni. (284.)

És az író fantáziája szerint 1990-ben persze, hogy létezik az iránymutató Népszabadság újság is. Ahogy 2016-ig a valóságban is létezett.

A nagy sportegyesületek a Tari-féle jövőben megegyeznek a '71-esekkel: FTC, Honvéd, Dózsa. MTK, Vasas, Csepel, Győri ETO

Tehát van, amit Tari úr pontosan jósolt meg. Le a kalappal előtte! 

Egyébként az afrikai, fegyveres politikai puccsok is mindennaposak az általa vizionált jövőben. S ebben sem tévedett. 

Egyébként, hidd el, a fantasztikus jelzőnek Isten igazából semmi jelentősége nincsen. Tari János szerette a futballt, szerette volna a futballban győztesnek látni a magyarokat, és írt erről egy csuda jó könyvet. 

Naiv.hu

Egyébként a könyv irodalomként nem szuper. Naiv. Az egész az, nem csupán a története íve, aminek az a vége, hogy Magyarország egyik egyesülete nemzetközi bajnokságot nyer futballban. 

Bár az alakok nem fekete-fehérek, még a főszereplő is képes gyarlóságokra, de a konfliktusok és azoknak megoldása, mi is erre a jó szó: idealista. Jobbára az alakok jelleme miatt: gyakorlatilag nincsen a regényben ellenszenves figura. Ha valaki botlik, előbb-utóbb belátja, hogy tévedett, hibázott, rosszul döntött, és helyre hozza, amit elrontott. Erre az alapállásra mondtam fentebb, hogy a könyv bájos. 

Mert az a helyzet, hogy minden utópisztikus idealizmusa ellenére egyetlen ponton sem válik bárgyúvá a történet. Annak ellenére sem, hogy tudjuk, a valóságot csak karcolgatja az, amit olvasunk. Ahogy a jellemek is, akikről olvasunk. Az egymáshoz való viszonyuk pedig pláne. 

Ám a helyzet a következő: mindennek ellenére a könyv valóban letehetetlen. Nem csak azért, mert nagyon jó érzés magyar sportsikerekről olvasni. Hanem azért is, mert minden naivitása, idealizmusa, rózsaszínűsége ellenére olvasás közben izgatottan drukkolunk Ferinek és a magyaroknak. Ferinek a sport miatt is, a magánélete miatt is, a magyaroknak meg persze, hogy naná!

A képtelenségeket meg úgy kezeljük, mint örök példámban az irodalmi naivitásra, a Tarzan-könyvekben: teszünk a képtelenségre, tudjuk, hogy Tarzannak a haja szála sem görbül, minden kalandból épen, egészségesen és győztesen kerül ki, s még azt is elhisszük, amit már gyerekkoromban sem hittem el, hogy a dzsungelben, majmok között nevelkedett fiúcska egy angol nyelvkönyvet találva a sűrűben megtanul angolul beszélni és olvasni. Na, jó, Tari János ennyire messzire nem megy. Ő csak azt állítja, hogy magyarországi Hungária SE válogatottja a '90-es években világelső lesz a Bajnokok Kupájában.

Vagy mégis messzire megy az író? 

Végül

annyit mondok, hogy a könyv marad a polcomon. Nem tudom, miért. Szerelmetesfeleségtársam Nagymamám kegyetlenségével áll hozzám. Nagyi a második férjével, Anti bácsival arcba közölte, hogy a halála után, mármint Anti bácsié után úgyis kiirtja a kert növényeinek a döntő többségét.

Zsebkendőnyi kertecske volt, a telek házzal együtt volt négyszáz négyzetméter. De Anti bácsi mindent, de mindent beültetett. Zöldségekkel, gyümölcsökkel, virágokkal. A fák, nem hiszed el, oldalra kitárt ágakkal termettek, hogy minél több elférjen belőlük. Mindene volt a kertészkedés. S Nagyi mégsem lacafacázott. Anti bácsi sztoikus, materialista nyugalommal konstatálta: 
– Akkor már úgysem leszek...

Nos, SzFT a könyveimről nyilatkozott hasonlóan: ha nem leszek, a döntő részétől megszabadul. Nagyot sóhajtottam, de mondtam, hogy ésszel csinálja, mert van, ami ha nem is rengeteget ér, olyanjaim nincsenek, de azért van, ami vaskos ezreket hozhat. Úgy maximum öt számjegyig. 

De a Pettyes labdát nem emiatt tartom meg. Ha emiatt tartanám meg, akkor nem tartanám meg. Hanem az egykori, Pipihez is köthető nosztalgia, illetve a mostani olvasmányélmény miatt. Nem tudom, csak sejtem, el fogom-e még olvasni. De olyan megnyugtató, hogy itt van a polcon. 

Móra, Budapest, 1971, 416 oldal · Illusztrálta: Hegedüs István 

9/10

2023 márciusának közepén, két nappal a nemzeti ünnep, és két héttel az óraálligatás előtt. Ismét egy csendes, álmos hétfő, amin fikarcnyi kedvem sem volt dolgozni, de szerencsére nem is kellett rengeteget. 

Megy a kavarás, hogy akkor mégis menjünk a Fertő tóhoz. Legyen kevesebb szálláshely, ne legyen több szoba, aludjunk együtt, hogy olcsóbb legyen. Nem tudom... A napi bringázás így már nem sétabringázás, legalábbis az állóképességünk miatt nem, olyan napi negyven kilométer, de négy napig folyamatosan. Rája adásul a harmadik társunk legendásan horkol... Egyébként ő hívott fel ma, hogy legyen így, SzFT még nem tud róla. 

P. S.: már igen. A véleményünk, egyáltalán nem meglepő fordulat, teljesen megegyezett.

Köszönöm a könyv elolvasásának a lehetőségét elsősorban 
a szerzőnek, aki bízott bennem (szerintem megbánja)
és a Napkút Kiadónak!

Bár a látens grafomániám tiltakozik ellene, hogy megismételjem, amit az előző zapumai történet bemutatásakor már elmondtam, de ellenállok. Éppen ezért nem fogom elmondani, hogy némi tétovaságra késztet, hogy van valamennyi személyes kapcsolatom a lányomnyi, nekem nagyon szimpatikus szerzővel.

Azt sem mondom el újra, mert egyszer már leírtam, hogy a könyv első részét nagyon ötletesnek, tréfásnak, könnyednek tartottam, s bár a történet, meg a kötet külseje sokat tett azért, hogy ne tessen a kóbor villamos története, Dorka azonban ravasz és cseles volt, megvett kilóra, úgy, hogy én meg észre sem vettem, hogy bepalizott a regénykéjével. 

Nem is tudom, honnan kezdjem most... Talán ott, ami ránézésre feltűnik: ez könyv, van borítója. 

A MEGJELENÉS ÉS A GRAFIKÁK

A grafikus személyét illetőn nem árul zsákbamacskát a könyv: rögtön a cím alatt olvasható, hogy a művészt Buzási Viktóriának hívják. Rövid u-val. Eddig hét könyvet illusztrált, ezek egyike a sajátja.

A második zapumai könyv borítóján egy színes, uralkodó tónus nélküli, vidám városrészletet látunk. Madártávlatból. Két utca fut össze a lap alja felé, mintegy nyílként mutatva a kiadó logójára. Központi alakja, eseménye nincsen a képnek. Az, hogy emberi alakok is vannak a képen, csak odafigyeléssel tűnik fel. Az üzenet: Zapuma a centrum. Az egy városnyi köztársaság van a középpontban. Nem a főszereplők, nem a villamos, nem a cselekmény, hanem Zapuma. 

A város felett hegyek és a kék ég. Az égen pedig a szerző neve és a könyv címe. Meg ahogyan mondtam, a grafikus neve is. A szöveg olvasható, világosan (és akkor tévesen) kikövetkeztethető: a könyvben egy varázsló lesz a középpontban, az ő legendáját ismerjük meg. A sínek nélkül kóborló villamos után ez szinte már nem is meglepetés. 

Vakarom az államat. Az előző kötet borítójáról azt mondtam, hogy mindent megtett, hogy engem elriasszon. Az előző zapumai értékelésben elmondtam, miért, azt most tényleg nem ismétlem meg.

Ez a borító pedig arra törekszik, hogy véletlenül se keltsen kíváncsiságot, ódzkodik attól, hogy bármilyen utalás legyen rajta a könyv tartalmára nézve, sehol egy villamos, pedig szerepel a könyvben, sehol a már jól ismert két szereplő, sehol a mostani történet egyetlen új szereplője sem, sehol semmi arra mutató jel, hogy ebben a történetben voltaképpen alig töltünk időt Zapumában. 

Nem tudom, a borítótervezés mennyire volt team-munka, mennyire függött Buzási Viktóriától, mennyire a kiadó diktátuma volt, avagy kinek a szava lett mérvadó, de az összhatást és a kötet tartalmát illetőn sajnos sikerült semmitmondót alkotni. Nem sikerülhet minden. 

De ha már itt tartunk: nem mellékes, hogy az első kötethez viszonyítva az illusztrációk nekem itt sokkal jobban tetszettek. A mostani technika követte az első kötetét: kétféle illusztrációt láthatunk, vonalas, kis alakú rajzokat és egészoldalas, szürketónusosokat. Említettem az első kötetnél, hogy komoly színvonal-különbség van a vonalas és a tónusos rajzok között. Azzal együtt, hogy e kötet illusztrációi, bármelyik rajztípusról legyen is szó, sokkal jobban tetszettek mint az előzők, a két típus közötti különbség még élesebbé vált. Mutatom, mire gondolok! Nézd csak ezt a vonalrajzot!

S most nézd csak ezt a szemgyönyörködtető, Bonellisen részletes, megkomponált, velencei utcarészletet!

Így már érthető, mire gondolok, ugye? 

Az illusztrációkkal mindössze egyetlen hökkenetem volt. Megjelenik egy új szereplő. Zsigmond bácsi. Aki, legalábbis nekem nagyon így jött le, tényleg bácsi. Nem csupán azért az, mert egy tizenéves számára mindenki öreg, aki elmúlt húsz, hanem azért is bácsi ez a Zsigmond, mert az évei száma ténylegesen bácsivá teszi. Erre nézd csak ezt a bácsit!

De mondom, ez apróság. És simán megengedett, hogy én voltam figyelmetlen olvasás közben. 

A folytatásban: „Dorka, van jó hírem meg rossz. Melyiket mondjam?”

FEKETE LEVES

Úgy döntöttem, a rossz hírrel kezdem. Azért, hogy a jó maradjon a végére, és mindenki azzal menjen haza.

Ahogyan mondtam, az első kötettel szemben voltak negatív előítéleteim. Amíg el nem olvastam. Utána meg már nem voltak. Viszont az, hogy az a bemutatkozó rész eloszlatta az előítéleteimet, elvárásokat is támasztott. Meseregényességében is voltak kellemesen felnőtt poénjai (a zapumai köztársaság megalakulása), összeszedett a történet, A-ból C-be B-n át jutunk, remekek a szereplők, olyan kis helyre minden. S miközben irreális minden, (maraggyá' má', egy villamos magától megy, sínek nélkül?) mégis koherensnek éreztem az egész sztorit. 

Ebben a varázslós (?) cselekményben nem éreztem ezt az összeszedettséget. S elszóltam magamat: kezdjük a címmel: A zapumai varázs legendája. Az előző kötet arról szólt, ami a címe: A zapumai kóbor villamos. Ez a kötet szól arról is, ami a címe. De elsősorban nem egy zapumai varázsló áll a történések középpontjában. S még csak különösebb legendája sincsen. Amit ugye, tekintettel Zapuma nagyságára, mindenkinek ismerni illene. De egyébként piszok jól hangzik a cím. 

A központi cselekmény sokkal földhözragadtabb: védett állatot rabolókat üldözünk. Mert félő, hogy az állatból ékszer lesz. 

Pedig nem is ékszer teki. A srácok köre bővül kettővel, s a már említett Zsigmond bácsival. Ők erednek a teki-rabolók nyomába. 

Vagyis a varázs, ami az első kötetet teljesen áthatotta, itt mindössze mellékes kísérőjelenség, persze, megy magától a vellanyos, meg itt van/volt ez a varázsló/bűvész vagy mi, de egyébként a lényeg, hogy megbuktassuk a nemzetközi állattolvajlókat. Vagyis a mese a háttérbe szorul a krimi mögött.

Tekintettel a kóborló tujára, egy pillanatig sem felejtem el, hogy meseregényt, ifjúsági regényt olvasok. De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, hogy miközben Zsigmond bácsi a srácokkal Grazban, Velencében tekereg a teki-rabolók nyomában, hogy a viharba nem hiányoznak a gyerekek a Zapumában maradt szüleiknek? Mer', ugyi, nem egy délután alatt zavarják le a teki-mentés esetét.

Értem én, hogy egy meseregényben más a realitással való viszony, de mert valóságosak a helyszínek, ebből adódik, hogy sem Grazban, sem Velencében nem zapumaiul beszélnek. (Tényleg, milyen nyelven beszélnek Zapumában?) De mindenki mindenhol simán kommunikál mindenkivel. Pedig Ausztriában osztrákiaiul, Velencében meg velenceiül beszélnek. :-D

Van baj, ha egy meseregény valóságosan létező színhelyeken, terekben játszódik: egyeztetni kell az eseményeket, a cselekménnyel, és meg kell szabni a történet szabályait. Ha a valóságban nem létező színhelyekkel, terekkel operálunk, ilyen gond nincsen. Ez esetben a szabályokat mi szabjuk meg. A következetesség ebben a helyzetben is követelmény. 

Apropó állatmentés. Erről két dolog jut eszembe. Az egyik a Keménykalap és krumpliorr, tudod, a majomteve! Ami regényben egyébként szintén tekit lopnak. A teknősökből a filmben lettek majmok. 

De nincsen baj ezzel állatrabolással. Csak nincsen sok köze sem a varázslóhoz, sem Zapumához. Mert ez a könyv sokkal inkább A nagy zapumai állatrablásról szól, mintsem a címéről. 

S végül (ígérem, Dorka, tényleg ez a rossz hírek vége!) a cselekmény, a fordulatokat, csúcspontok előkészítése. Egyfelől a regénynek magának is kell egy ív. Az egyes apró részeknek, részleteknek ezt az ívet kell felépíteniük. Nekem úgy tűnt, sokkal inkább, egyébként remek ötletekről volt szó, mintsem felépítésről. Hogyan is mondjam csak...? Nekem úgy tűnik, hogy ami történik nem egy belső logikából fakad, hanem ad hoc ötletekből. Talán ezért tűntek jelenetek előkészítetlennek, a semmiből jövőnek. 

A SZÍNES LEVES

De hallod, mondok valamit! Több mindent is. Figyelj, rendben, vékony kis könyvecske ez, elismerem, de nem csak ezért olvastam el nagyjából együltőben. Hanem mert lekötött. Ugyancsak! 

S mert a párbeszédei jól sikerültek. S mert alapvetően Dorka, olyan könnyeden veszi mosolygós izgalmasra a történetet, hogy nem véletlen az, amit egy apuka, Miki Lőrinc felhasználónévvel a moly.hu-ra írt az értékelésében: a fia, akinek esti meseként olvasta, minden alkalommal könyörgött még egy fejezet elolvasásáért. S úgy vélem, egy ifjúsági regénynek talán ez lehet a legnagyobb dicsérete, és nem elaggot, szakállas, szemüveges, panelproli manusok vérszubjektív véleménye. Mert olyan sejtésem van, hogy az írónő elsősorban az előbbieknek és nem az utóbbiaknak írta a könyveit. Amit, s ezt szeretném újra hangsúlyozni, én is élveztem. S várom a folytatást! 

S legvégül egy csuda aranyos megoldás: a könyvbeli főszereplő fiúnak van egy kutyája, Guszti. Az írónőnek is van egy. Az is Guszti. Itt a két Guszti: 

Napkút, Budapest, 2023.,160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156555144 

Köszönet a a szerzőnek Napkút Kiadónak a recenziós példányért
és az utóbbinak a folyamatos együttműködésért! 

2023 március közepe felé. Szombat hajnal. Szeles. Derült eges. Peter Gabrieles. Az Up című lemez. Itt táncolok fekve az ágyban az I Grieve-re. Nem az egész táncos, csak a 4:55 utáni rész. Csuda jó! De az egész lemez remek, ahogy van. 

Tegnap este elhajlás volt. Szerelmetesfeleségtársam már hét közben, egy „Brown atya”-epizód kocsmajeleneténél felnyávogott: 
– De várom már, hogy péntek legyen!

Ugyanis tegnapra beszéltük meg az országos Mohapapa születésnap megünneplését a Római téri Synthesisbe. (Ez itt a reklám helye!)

Hát, lettek bajok. Amikor éreztük, hogy kezdjük kóstolgatni a krízist, rendeltünk egy pizzát. A rendelés végén derült ki, hogy nyolcvan percet kell rá várni. S lettek bajok. Bár természetesen SzFT bírta legjobban, mert ő viszonylag mértékletes. Mi lesz itt, amikor a Fertő-tavat bringázzuk körbe április elején? :-) (Lehet lenyugodni: nem bringázzuk körbe, olyan szállásdíjak vannak.)

Más: a héten kétszer is nagyon jót beszélgettem telefonon a fiammal. És jól esett vele beszélgetni. Kellene már személyesen is találkozni! 

Csak elő kellene venni a kézzel írt naplómat, mert minden nyitottságom ellenére vannak dolgok, amik egyszerűen nem férnek a nyilvánosság elé. Úgy múlt nyár óta nem írtam bele. 

Írta:   Claudio Chiaverotti  
Rajzolta:   Andrea Fattori  

A Morgan Lost-sorozat 2015 szeptemberében indult, azóta, ha jól számoltam, kb. hatvanhat szám jelent meg. A fenti linkből is kiderül, hogy a képregény készítői a sorozaton belüli sorozatokban gondolkodtak. A Wikipedia-s címszó hat ilyet ismer, valamint egy Dylan Dog-gal közös sorozatot. 

Ez a történet eredetileg 2016-ban jelent meg. 

 ALAPVETÉS 

Szerintem tudod, de azért elmondom, miről is van szó. A Morgan Lost egy alternatív világban játszódó történet, Alapvetően a mi ötvenes éveinkről van szó. Az égen léghajók lebegnek, a várost, ahol vagyunk New Heliopolisnak hívják. A címszereplő egy nem rendőri állományban levő nyomozó. A színek látásával van baja: fekete-fehérben látja a világot, a vörös színnel kiegészítve. Mi így látjuk a képregényt, ahogyan ő a világot. (Piszok jól mutat!)

Morgan Lost nem kifestve van: az egyik első kalandja alkalmával megtudjuk, hogy egy ellenfele „tréfásan” kitetoválta a szemét. Vannak állandó segítői: egy rendőrnő és egy kriminológus asszony, Morgan egykori tanára. 

Morgan Lost nem szuperhős, nincsen semmi paranormális képessége, nem sebezhetetlen és nem tévedhetetlen. Tulajdonképpen a külsejétől eltekintve nincsen benne semmi különös. Egy harminc és negyven közötti, bátor, jó logikával bíró, szimpatikus, némileg depresszív fickó. 

 AMI TÖRTÉNIK 

Ebben az alternatív világban is leszállnak űrhajósok a Holdra. A Holdra-szállást minden tévéállomás közvetíti, s a közvetítést az egész világ nézi. Csakhogy az egészen másképpen ér véget, mint ahogyan az a mi világunkban történet. (Bár itt is vannak, akik kételkednek abban, hogy egyáltalán megtörtént. Miért, mitől lobog például a kitűzött zászló?) Az űrhajó leszáll, az űrhajósok ki is lépnek belőle, de az egyikük élő egyenesben meggyilkolja a másikat, elmondja, hogy a még az űrhajóba levő harmadiknak elvágta a nyakát, majd lecsavarozza a saját sisakját is. A többszörösen biztosított, védett közvetítést ekkor sikerül megszakítani. 

Morgan Lostot felhívja a kriminológus segítője, Pandora Stillman, és a találkozón bemutatja neki a gyilkos űrhajós, Duncan Dredd húgát. Aki elmondja, hogy ami történt, teljesen érthetetlen, a bátyjának semmi baja nem volt, kiegyensúlyozott, határozott személyisége volt, természetesen egyáltalán nem akadt benne semmi pszichés hiba. 

Morgan érdeklődését felkelti az eset. Megkérdi a húgot, ki volt a három legfontosabb nő Duncan életében. Megtudja, hogy a húg, egy ismert színésznő, és egy bejárónő, aki szinte anyja volt a korán elhunyt édesanyjuk helyett. 

Közben a Holdon történik valami. 

Az olvasó meg kezd semmit sem érteni. Nem csupán egy rejtély van, több is lesz. Az emberek is hullani kezdenek. S a hulláshoz, Duncannak minden esetben van valami köze. 

A kérdések sorjáznak. Hogy a viharba kelt életre a Holdon meghalt úrhajós? Hogyan jött le a Földre? Miért hullanak körülötte az emberek? Mi a célja az ittlétével? Miért támadja meg ismeretlenül Morgant egy számára teljesen idegen betörő? 

 MILYEN EZ A TÖRTÉNET? 

Elsőre nem fogtam fel. Olvastam, és tök kuszának tűnt az egész. Csalódottan tettem le. Tehát megy a hatodik rész mellé, csak még egy kicsit alatta van. De nem hagyott nyugodni önnön ítéletem. Péntek este olvastam, átrohangáltam az egész napot, a dolgozdában is serény voltam, aztán mint remekül idomított férj még elvittem a kocsinkat lemosni, beszereztem a hétvégi dohányadagot és bevásároltam a szombati kirándulásra, meg a vasárnapi ebédre, meg még ami egy hétre kell, és ehhez három boltba is be kellett mennem. Hét óra volt, mire végre kinyújtóztattam a lábamat. És olyan tizenegy, mire kinyitottam a képregényt. Vagyis egyáltalán nem tűnt esélytelennek, hogy nem a sztorival, hanem a fáradtság miatt a felfogóképességemmel van baj egy nehéz nap éjszakáján. 

Másnap reggel, még a kirándulás előtt újraolvastam. Mint mindig, most is igazam volt. (Tudod: „Egyszer azt hittem, hogy tévedtem. De tévedtem!”) A történet szépen kigömbölyödik, magyarázatot, értelmet kap minden.

Csak éppen nem annyira egyszerű, mint a többi. Fogalmazhatom úgy is, hogy két stílus gabalyítása miatt kissé túlbonyolított. Ugyanis a sci-fi mellett ugyanekkora teret kap a vudu valláson keresztül a spiritizmus is. Illetve volt két képsor, az elején meg a végén, amit kipihenten sem tudtam értelmezni. (Most újra megnéztem, elolvastam. Most sem...) 

Ezektől eltekintve semmi értelmezési gond nem akadt. Gömbölyű, érdekes izgalmas a sztori. Annak ellenére hogy nekem a sci-fi és a vudu szál nem keveredett tökéletesen, nem lett egyneművé a történet. 

S ja, igen, az elsőről, a sci-firől nem tudott nem eszembe jutni a 2001 űrodüsszeia és a Watcman hangulata. Az utóbbiról, a vudu-szálról meg a Dampyr-sorozat Delta Blues című része, de az utóbbi valószínűleg csak a mindkettőben előforduló Papa Legba név miatt. (Összekötő a vudu-szellemvilág és az emberek között.)

  AZ ÁBRÁZOLÁS  

Tény, hogy bár a rajzokkal az égvilágon semmi baj sincsen, de az is, hogy a hatodik kivételével eddig minden kötetben akadt néhány olyan ábrázolás, ami felett leragadtam, és később vissza-visszatértem hozzá. Ez jobbára a várost ábrázoló rajzokkal esett meg velem. (Konkrétan az első rész első rajza olyan volt, hogy tudtam, ahhoz, hogy ez ne tessen nekem, valami olyan embertelenül el kell baltázni, hogy az, aki ilyet rajzol, erre nem is lesz képes! Nem is lett.)

Ebben az esetben ilyen nem történt. Mondom, amit látunk, eddig is láthattad, kifejező, egyértelmű, plasztikus, minden mozgás teljesen természetes, jók a nézőpontok, minden felismerhető, minden csuda klassz. Csak éppen nem csodáltam, amit láttam, hanem elismertem, hogy hibátlan iparosmunkát szemlélek. Nem arról van szó, hogy egynek elmegy, mert nem, de arról sincsen szó, hogy önkéntelenül az imaszőnyegem felé nyúltam volna, hogy a rajzoló elé terítsem. 

Illetve átváglak! Két rajz mégis volt. Az elsőn nagyot vigyorogtam. A két, ismert alaknak az égvilágon semmi köze nincsen a történethez, random, ezen az egy képkockán fordulnak elő, szó sincsen róluk. A második kép is hangulatkép. Az alaknak itt sincsen jelentősége a történet szempontjából. De ez a két rajz igazán ott van! 

Sőt, a helyzet az, hogy bár az eleje, a Holdra-szállásos rész nagyon ígéretes, de végső soron csak az elégedettség maradt bennem, de utólag lapozgatva tudatosítottam, hogy nincsen kép, ami visszakövetelné a figyelmemet. 

A képregény eddigi részeiben a várost ábrázoló képek kidolgozottsága, részletessége igen megkapó volt. Most sajnos nem az a helyzet. A városrajzok üresek, olyan kis szabályosak, úgy igazából semmi sem fogja meg a szemet. 

Vagyis valamelyest ellentmondásos ez a füzet, történetében és színvonalában is. De a szimpátiám töretlenül a Morgan Lost-té.

Frike Comics, 2023, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 978 615 5891-46-5, Illusztrálta: Andrea Fattori, Fordította: Luddman Ágnes

7/10

2023 nőnapja. Éljenek a nők! Mi is lenne velünk nélkülük? S persze az is igaz, hogy néha mivé leszünk általuk és miattuk... 

Ők Isten legszebb teremtményei, de még nem találkoztam csak talán eggyel, amelyik a külsejét illetőn teljesen rendben lett volna. Ez alól még Szerelmetesfeleségtársam sem kivétel. 
– Szóval tizenöt éve hajtogatom neked, hogy a nap legboldogabb pillanata melletted ébredni, rád nézni, megérinteni téged, s mindez azért, mert olyan vagy, amilyen. 
– Elfogult vagy!
– Hát persze, hogy a fenébe ne lennék? Te meg arról akarsz meggyőzni, hogy ocsmány, visszataszító, átlagalatti vagy...
– Ilyet soha nem mondtam!
– Akkor szép vagy? 
– Ezt sem mondtam... 
– De én igen, tizenöt éve minden nap! Akkor innentől hiszek neked, drága, gyönyörű varangyom! 
– Naaa! 
Két napja hiszek neki. :-D

Kicsoda Alekszandr Dugin?

Végső soron a csuda tudja... Az, akinek tudni akarom. Az öles szalagcímek felhasználják a külső hasonlóságot és a pozíciónélküliségét, majd egyből rámutatnak az adódó külső és tartalmi párhuzamokra: Dugin a modern Raszputyin!

Innen csak egy lépés, hogy mivel filozófus, politológus, aktív politikai tevékenységet végző ember, bár politikai pozíció nélkül, hogy jól hangzó, bár nem biztos, hogy pozitív tartalmú jelzőkkel illessék. Mint például: Putyin Raszputyinja. Vagy Putyin főideológusa. 

Más véleményeket olvasva a kapcsolat koránt sem közvetlen és szoros, az ideológiai kapcsolódási pontok nem az együtt csiszolás, mindössze az egymástól függetlenül, vagy csak nagyon érintőlegesen találkozó gondolatmenetek közös metszetei. 

Manapság, amikor Ukrajna miatt Putyin lett napjaink főördöge (hol van már Oszama bin Laden, hol van Szaddam Husszein?) ez a jelző nem biztos, hogy pozitív hozadékkal bír Dugin számára.

2022 augusztusában Dugin a világ sajtójának a címlapjára került. Nem a Putyinnal való bármilyen kapcsolata, nem a filozófiája, propaganda-tevékenysége miatt, hanem mert egy távvezérlésű bombával felrobbantották a lánya, Darja Dugina autóját. A hölgy az autóban ült, az életét vesztette. Nem egyértelmű, hogy eredetileg ő volt-e a célpont vagy az édesapja, s hogy végső soron mi volt a merénylet indítéka és célja. Mert innen nézve a kedves arcú hölgy túl apró pont volt. A halálának pedig nem volt semmi közvetlen üzenete. Akkor sem, ha az apja nyomdokain járt, és állítólag politikai babérokra kacsingatott. 

A kötet szerkezete

Nos, képtelen voltam felfedezni, hogy van neki ilyen.

A tudatomban él egy kép arról, hogyan kellene ismertetni olyan dolgokat, amelyről a célközönségnek fogalma sincsen. Kiindulva a kályhától, a fogalmak ismertetésén át a rendszer összefoglalásáig, majd kiszálazásáig. S persze kikerülhetetlen, hogy mindennek a mélysége megfeleljen a célközönség ismeretének. 

Ha ez így nem áll össze, én azonnal két dolgot feltételezek.

• Az egyik, hogy az előadó vacak: lehet, hogy sokat tud, lehet, hogy hatalmas ismerettel, tudással, műveltséggel bír, de nem rendelkezik vele. Azért nem, mert képtelen átadni mindazt, bármit, ami az agyában van.
• A másik ok az lehet az átadás sikertelenségének, hogy az, amit át akar adni, nem koherens, nem kiforrott, nem teljesen átgondolt. (S még a szerkesztői sincsenek a topon.)

Dugin fent említett, első magyar nyelvű könyvének az értékelésében elmondtam, hogy csak éppen a lényeg, a cél, az üzenet nem jött át: az, hogy mi is a negyedik politikai eszme, miből áll, hogyan is működik, miben is több mint elődei? Vagyis a könyv messze nem töltötte be a célját. A címével pedig átvágta az olvasót.

Szóval szerkezet... Ahogy a bevezető, keretes szöveg alatt mondtam, olyan a könyvnek gyakorlatilag nincsen. Annyira nincsen, hogy a feléig elszenvedve magamat, az oázis kapujában majdnem feladtam az olvasást.

Ugyanis olyan érzésem volt, hogy Dugin vasvillával bedobált mindent a borítólapok közé, vázlatokat, röplapokat, jegyzeteket, kiáltványokat, meg amit csak lelt az irattartójában. S még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy logikai sorrendben felfűzze az iratokat egy szerkezeti vázra. Ezért történhetett meg, hogy politikai cselekvésterveket olvashatunk akkor, amikor még nem is tudjuk, milyen eszme alapján kellene cselekednünk, és mire jutunk a cselekvésükkel. 

Mi az amit megértettem a könyv olvastán? Nem túl sok. Próbálom összeszedni, mi maradt meg bennem, egy héttel az elolvasása után. 

Az eurázsiai üzenet megvalósítását követelő okok

Az alaptézis az, hogy a 20–21. századot meghatározó alapvető eszmerendszerek megbuktak: a kommunizmus, a fasizmus és a liberalizmus is. Az utóbbi ugyan még funkcionálni látszik, de a táguló repedések már erőteljesen árulkodnak a végnapjairól. Ebben nincsen vita. Dugin teljes joggal temeti a liberális demokráciákat és rájuk épülő, egypólusú globalista rendet, rendetlenséget is. Azt mondja, ezekbe belepusztul a világ. 

Már csak azért is, mert a nyugat liberális demokráciája nem exportálható csont nélkül bárhová, akárhová és mindenhová. Azért nem, mert ez az export tökéletesen figyelmen kívül hagyja a kulturális különbségeket, a nemzeti hagyományokat és sajátosságokat. S azért sem, mert még a kommunista diktatúrák is bírtak helyi sajátosságokkal.

Vagyis, mondja Dugin, a megoldás egy többpólusú világ megépítése, mielőtt tökéletes anarchiába süllyedünk. 

A szellemi alapok

Az üzenet szerint nem kell mindenestül kukázni az említett, már elbukott eszméket, politikai platformokat, hiszen mindegyiknek vannak használható elemei. Ezért Dugin számára elfogadhatatlan az antifasizmus és az antikommunizmus is. Olyannyira, hogy az általa preferált berendezkedésnek, a negyedik politikai eszmének a meghökkentő nemzeti bolsevizmus nevet ajánlja. Ha kulturálatlan lennék, bokáig esett állal lesnék, s csak egy kinyögött mondat lehetne a reakcióm: „Mifaszom?” De ez egyelőre nem a kifejezés tartalmának, mindössze a jócskán terhelt nevének szól. Nem a jelző, hanem a fogalom terheltségének.

S ezen a pontom ismételten jelentkezik a szerző előző könyvének a problémája. Ugyanis egy jól szerkesztett gondolatmenet szerint itt következhetne a nemzeti bolsevizmus eszméjének tanításának a szellemi összefoglalása. De ilyet nem találunk. Éppen csak megemlíttetik René Guénon, Julius Evola, meg az új jobboldali filozófiai rendszer, de meg a tradíció és a hagyomány, s hogy vissza kell térni hozzá. Ám hogy mit is jelent mindez, az most sem derül ki. 

Ahogyan az sem, hogyan megvalósítható a negyedik politikai eszme valós, nem elméleti rendszerében a kiadott ukáz: el kell érni a vallások békés egymás mellett élését, mert mindegyik fontos, értéket hordozó és egyenlő módon érvényes. Vajon

1. erről Dugin szólt az iszlám képviselőinek is?
2. S ezt hogy a viharba akarja a gyakorlatba ültetni?
3. Minél és mennyivel jobb egy szinkretista, végső soron semmit nem jelentő, semmi üzenetet sem hordozó, részleteiben egymást kioltó katyvasz-maszlag vallás, mint egy szekularizált társadalom? (Csak utalásszerűen említem, Jézus azt mondta, hogy sokkal jobb, ha a hívek mélyen elkötelezettek, kevésbé jó, de még mindig elfogadható, ha hidegek, hitetlenek, mert belőlük még lehet hívő, de a langymelegséggel nem tud mit kezdeni (Jel 3:15–16).

Egy új nevet kell találnunk ennek az ideológiának, és a negyedik politikai eszme elég megfelelő erre a célra. Nem árulja el, mi ez az elmélet, viszont azt igen, hogy mi nem. (195.)

Ha anarchista lennék, elégedett lennék ezzel a megfogalmazással. De nem vagyok anarchista. Az anti jelző számomra önmagában nem jelent pozitív tartalmat. S egyébként is: egy sorszám, negyedik semmit nem mond arról, hogy ez az eszme mi nem. Még az is lehet, hogy kihatásaiban ugyanolyan gyilkossá lesz, akár az elődei. (Igen, a liberális demokráciák is kíméletlenek: itt és most is említettem már Irak példáját. S ugyancsak félő, hogy a gondolkodási diktatúra is egyre szigorúbbá lesz, a keretek egyre szűkebbé válnak. Gondolj csak a mára teljesen kötelező vált újbeszélre, amely az illiberális Orbán-kormányok alatt is kötelező!)

Egy szó mint rengeteg: végül ismét nem tudjuk, miféle szellemi alapzattal rendelkezik a világ újra berendezését követelő negyedik politikai eszme. 

A politikai földrajz és a gazdaság

Dugin szerint a negyedik politikai eszme természetes és nem mesterséges területekre osztaná a bolygónkat. Ezeket az új, magától adódó területeket hívnák közigazgatásilag nagy tereknek. Ebből négy létezne: az amerikai  kontinenst átfogó atlanti zóna, az euró-afrikai, az orosz-közép-ázsiai és a csendes-óceáni zóna. A zónák nem tartalmaznák a most ismert országokat és azoknak jelenlegi határait. 

A nagy terek közigazgatása tökéletesen homályos maradt számomra. Az a meghatározás, hogy az előző három eszméből ki kell venni, ami használható, illetve hogy a negyedik politikai eszme név meghatározza, hogy mit nem jelent semmiképpen, számomra nem árulja el, hogy akkor mégis micsoda, és hogyan, milyen gyakorlati elvek alapján tevékenykedne? „Magyarázd el, hogy mitől megy a villamos!”

Ahogyan a gazdaság működésének az elvei is annyira általánosak és semmitmondók, hogy nem tudok velük mit kezdeni.

– a gazdaság alárendelés fejlett civilizációs értékeknek 

– a makrogazdasági integráció elve és munkamegosztás a „nagyterek” vonatkozásában (vámunió)

– egységes pénzügyi, szállítmányozási, energetikai, termelési és információs rendszer megteremtése az eurázsiai téren belül 

– Stb., stb. (117.)

Jelentsen ez bármit is, valósuljon meg bárhogyan, a fő alapelve a multipolaritás. 

Azonban Amerikával még a multipoláris világban is baj van: nincsenek gyökerei. Mondja Dugin. Az amerikaiak ilyen-olyan amerikaiak. Angol-amerikaiak, német-amerikaiak, magyar-, lengyel-, orosz-, stb-amerikaiak. Nincsen amerikai-amerikai – állítja a szerző.

Ha csak az ezerhatszázas évektől számoljuk a múltját, Amerikának ne jelentene gyökeret a minimum négyszáz éve? Ne viccöljünk má'! Vagy csak számháborúzunk a múltjaink éveinek a számával? S akkor vajon hány év jelet gyökeret? 

Négyszáz év alatt ne alakulnának ki szokások, ne lennének a közösségeket összetartó események, történetek? Ennyi év alatt senki sincsen, aki Amerikát tekinti a szülőföldjének? (Kételkedő rosszallással összevontam a szemöldökömet.)

Ugyanilyen érthetetlen számomra, amikor Oroszországból kárhoztatja valaki a globális oligarchiákat. Mert ennek csak egy oka lehet: az orosz oligarchiák nem globálisak. 

Lenne még kérdésem. Nem igazán van értelme feltenni. Azért nem, mert részletekbe kapaszkodó kérdések, miközben a Nagy Egész olyan mint egy olajjal leöntött gázlufi: repül felénk, de ahogy érte nyúlunk, rögvest kisiklik a kezeink közül, és iparkodik is az ég felé. 

Várjuk-e az eurázsianizmus hatalmát?

Há', ugye, kérem szépen, ezek után tudja aztat a fene! Nyilvánvaló, hogy ami van, az az értékeivel együtt egy rakás híg fekália, és ami felé tart, az sem tűnik biztatónak. 

Amit Dugin úr összeszedett ebbe a könyvbe, az meg felületes és hullik szét, mint az oldott kéve. Kapunk ide, kapunk oda, arcunkba mondja a tutit, de mi meg csak se té, se tova, tanácstalan, jobbra-balra toporgással nézünk körbe-körbe, hogy akkor merre is van a hány méter? 

Nem merném azt állítani, hogy a Dugin által megfogalmazott eurázsianizmusnak nincsen rendszere. Nem tudom, hogy van-e? Mindenesetre nekem Dugin két könyvéből nem jön át, hogy ha van, milyen is az?

Hogy mi ellen emeli fel a szavát, egyértelmű. Az is, hogy Oroszországnak a negyedik politikai eszmében fontos szerepet szán. S az is egyértelmű, hogy Putyin elnöksége alatt a szerep összpolitikai súlya erőteljesen növekedni kezdett. Olyannyira, hogy az ukrajnai események és az arra adott reakciók akár világháborút is vizionáltathatnak boldogtalan bolygónk számára.

(Dugin terveiben Ukrajna csont nélkül Oroszország együttműködő, természetes partnere. S persze az is lehetne, ha egyes vélemények szerint, az Egyesült Államok Oroszország gyengítése érdekében kifejtett áldatlan tevékenysége nem fordította volna szembe már 2014-ben a két országot.)

A magam részéről a huszadik századi ideológiák közül mindössze kettőben éltem. A fasizmus a koromnál fogva kimaradt. Nem bánom. De ez a kettő, amit belülről ismerhettem, láthattam, untig elég! S bár elmondhatom, hogy a generációm (az ötvenes éveim derekán járok) megúszta háború nélkül az eddigi életét, de egyik rendszer sem nyerte el a tetszésemet. Pedig a rendszerváltásnak nevezett valaminél néhány másodpercig volt remény. Aztán kiderült, hogy uszkve marad mindenki, ahol eddig volt, csak a párt neve és logója változott, meg több lett belőlük. Illetve valamelyest módosultak a szabályok, a lózungok, a népi demokratikust felváltja a liberális demokrácia, s hogy a mindenkori vezetőről immár nyíltan is lehet rosszat mondani, akár trágárkodni is lehet (O1G), de valahogy mégsem ez az, amire vártunk, vágytunk. Tény: időközben Nyugaton is odébb csúsztak a dolgok, és nem vagyok benne bizonyos, hogy ami ott van, arra teljesen szívemből vágynék. Vagyis nagyon szükség van a másra!

De Dugin nem győzött meg, hogy ez a más az a tartóoszlopok, szerkezet nélküli, elméleti, eszmei, politikai felületes katyvasz, amiről ír. Persze simán lehet, hogy ismét csak én nem értek a szóból.

Kárpátia Stúdió, Köröstárkány-Balatonfőkajár, 2022, 352 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155374807

3/10

2023, holnapután kiskedden megszületek. (Ez konkrétan tegnap volt.) Ötvenhat éves lettem. Négy év (ha megérem) és hatvan leszek. Egek! Hatvan! Én! Elképesztő! 

Vasárnap meg kirándulni voltunk Matyi barátunkkal. Pilisszántóról Pilisszentkeresztre, onnan a Dera-szurdokán át Csobánkára. Csuda klassz volt, pedig nem volt hozzá rengeteg kedvem. A szurdokban még nem jártam, szerencse, hogy Matykó elég jól ismeri a Pilist. Kivéve, amikor eltéved, de ez bármelyik túravezetővel megtörténhet. Csobánkára éppen eggyel a naplemente előtt értünk be. Mire a buszra szálltunk, már világítani kellett a QR-kódot, hogy beolvassa a teló. Aztán kilenckor Szerelmetesfeleségtársam már aludt is. Én úgy húsz perccel később. De hajnalban keltem, írtam ezt az értékelést, meg olvastam a szerzőről és a lányáról. Közben Vangelist hallgattam, a Voices című albumát. Amit nagyon szeretek. Meg a Dragon-t, amit annyira nem. 

Aztán reggeli kávé SzFT-vel, nekem addigra a harmadik, reggeli joghurt, gyümivel, banán, a gyógyszereim, ismét egy kis írás, ebédcsinálás (hagymás csirkemáj, nyers zöldségsali kapros joghurttal), alvás, aztán megint írás, olvasás. 

Főzés közben meg töprengés, hogyan változtatható meg egy változtathatatlan helyzet, illetve ha változtathatatlan, hogyan tudok kilépni belőle? S mennyire halok meg, ha kilépek? A kérdés szorosan összefügg a ki- és megbeszélhetetlen problémák körével, amikbe belehalt már egy házasságom és tetszhalott állapotban van egy nagyon fontos kapcsolatom.

„...hínárszálak húztak le a mélybe, / önmagam állítottam félre [...] / Rám zuhant minden, minden, mi nem kellett másnak... [...] / Az egek felé kiáltottam, / rosszat soha nem akartam.”

(Ez, ugye, nem Vangelis. :-) )

Edward ​Hallett Carr 1892-ben született. Iskoláit a londoni Merchant Taylors' Schoolban, majd a cambridge-i Trinity College-ban végezte, ahol ókortudományokkal foglalkozott.

1916-ban a Külügyminisztérium állományába lépett, és 1936-ig hazájában és külföldön különböző külügyi feladatokat látott el.

1936-ban az University College of Wales nemzetközi politika tanszékének professzora lett.

1941 és 1946 között a `The Times` szerkesztőjeként dolgozott, 1953-tól 1955-ig az oxfordi Balliol College-ban a politikaelmélet oktatója volt.

1955-ben a cambridge-i Trinity College tanára lett.

1966-ban az oxfordi Balliol College önkormányzati szervezetének tiszteletbeli tagjának választották.

1920-ban megkapta a Commander of the Order of the British Empire kitüntetést.

Történészként nevét mindenekelőtt monumentális »Szovjet-Oroszország története« című műve tette ismertté, amelyet a Guardian »századunk egyik legfontosabb angol történeti művének”, míg a The Times »kiemelkedő történetírói teljesítménynek« nevezett. Tizennégy kötetes művén 1945-től kezdve majd harminc évig dolgozott.

E.H. Carr 1982-ben halt meg. Nekrológjában a The Times ezt írta: »Írásainak logikája ugyanolyan metsző és éles volt, mint modora. A boncnok hűvös szaktudásával tárta fel a múlt anatómiáját »egyértelmű, hogy a történészek és társadalomtudósok utána következő generációira komoly hatást gyakorolt.«

(A kötet fülszövege)

Így már sok mindent tudsz a szerzőről. Elsősorban azt, hogy nem önképzőköri zugtörténész. Vagyis valamit tud a történelemről és a történelemtudományról. Mármint hivatalosan is. 

Vess meg: számomra nem mindig kárhoztatandó, ha nem egy mélyen szakmabeli szól, tesz hozzá valamit a nagy egészhez. Persze, ha nem egy képzett villamosvezető vinné a négyeshatost, ha Szerelmetesfeleségtársam, aki nagyon érdeklődik a repülőgép-szerencsétlenségek iránt, kitúrná a Budapest-Prága járat pilótáját az üléséből, vagy ha a kereskedelmi iskola ötödik évfolyamát járó Csemete akarná elvégezni a tanult szívsebész helyett a mellkasom felnyitását, vagy ha szomszéd tízéves unokája vállalkozna a gázcsap kicserélésére, hát meglehetősen labilis lenne a komfortérzetem. Vagyis nem vagyok tanulás, képzés és diplomaellenes. Egyáltalán nem. 

Na, és akkor ez a hatalmas tudású, megbecsült, kitüntetett, satöbbi történész mond olyan csuda dolgokat a történelemről, hogy csak kapaszkodtam. Vigyázz, Malvin, jön a kanyar! 

Az első fejezet a legmeghökkentőbb. Van is egy sárga post it a könyvben, valamelyik előző olvasó hagyta ott. (A nevet természetesen én töröltem ki a közepéről.)

Ha jól értelmezem, ami rajta van, a post-it írója az első fejezetet ha tehetné, a maga részéről egy az egyben kukázná . :-)

A TÖRTÉNÉSZ ÉS A TÉNYEK

Ez az első fejezet címe. A történész és a tények. Mert, kérdezi Carr is, mit csinál a közvélekedés szerint a történész? Összeszedi a tényeket, összeköti őket a megfelelő következtetésekkel és máris ott van előttünk feketén-fehéren, mi történt ekkor meg akkor. 

Na, erre mondja Carr, hogy szép-szép, de lópikulát van ez így!

Mert még az sem bizonyos, hogy mi a tény... S minél messzebb járunk egy eseménytől az időben, annál nagyobb a bizonytalanság. Leegyszerűsítem, miért: ha pár ezer év múlva kizárólag a Kádár-rezsim által kiadott Fehér könyv maradna fenn 1956-ról, minek tartanánk az akkori eseményeket? Történelmi irat? Naná, hogy az? Most tudjuk, hogy egy hazaáruló, rezsimteremtő főtitkárnak és az ő embereinek a tetteit volt hivatott igazolni a könyv, de pár ezer év múlva, semmit sem tudva a kommunizmusról, a Szovjetunióról, az MSZMP-ről, Kádár Jánosról, na akkor mit mondanánk? 

Annak idején az járta, hogy a tények önmagukért beszélnek. Ez persze egyáltalán nem igaz. A tények csak akkor szólalnak meg, ha a történész megszólaltatja őket; ő dönti el, melyik tény jusson szóhoz, s milyen sorrendben, illetve kontextusban. Ha jól emlékszem, az egyik Pirandello-hős mondja, hogy a tény olyan, mint a zsák – csak akkor áll meg magától, ha tesznek bele valamit. (11.)

A történelmi tény státusza az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe belekerül. (12.)

Szóval nem is olyan egyértelmű, mi az, hogy történelmi tény.

A tények értelmezése aztán meg végképpen nem egyértelmű. Tudod, miért nem? El fogsz képedni! Két oka is van.

Az első ok, hogy a komplett képet, bármiről is legyen szó, senki nem látja, láthatja át. A történész a folyamatokból kiemel bizonyos tényeket, de az összes ténnyel ezt képtelenség megtenni. Vagyis válogat a tények között. Szűri őket. S ha meg is van a válogatással, szűréssel, a tények még nem adnak teljes képet, össze is kell őket kötni. Az összekötés pedig a tények értelmezése. 

A második, amiért nem egyértelmű a tények értelmezése, hogy a történész is ember. S mint ember, mindent a maga szociológiáján, a neveltetésén, a személyiségén, az egzisztenciája pragmatizmusán, a kultúráján, a nemzetén, a nyelvén, a barátain, a világnézetén és az egész szakmájának a szűrőjén, elvárásain keresztül értelmez.

Vagyis, mondja Carr, amikor mérlegre teszel egy történelemmel foglalkozó művet, nézd meg, ki az, aki írta! Aztán nézd meg, és vedd figyelembe, mikor és hol írta, aki írta!

Azért kell ezt tenni, mert a történelem elbeszélése nem választható el az elbeszélőtől. Ezt is leegyszerűsítem: nincsen objektív történetírás. Aki mást mond, hazudik. 

Carr történészként írta ezt. Olyan történészként, aki még évtizedekig kutatott, dolgozott, alkotott a szakmájában. Történészként. Vagyis nem a történészetet mint olyat akarta mindenestül a szemétlehajítóba küldeni, hiszen akkor maga alatt vágta volna a fát. De egyértelműsíteni akarta, mire képes a történelem kutatója, és mire nem. 

Gyakran furcsállom, hogy ennyire unalmas, pedig nagy része bizonyára a fantázia terméke. 

(Catherine Morland a történelemről, e könyv mottója)

Hogy mit is jelent mindez, Carr így foglalja össze. 

Ha valami megtalálható az iratanyagokban, akkor az úgy is van. De amikor kezünkbe vesszük őket, mit mondanak nekünk az iratanyagok, a rendeletek, a szerződések, a bérlői jegyzékek, az országgyűlési feljegyzések, a hivatalos levelezés, a magánlevelek és a naplók? Valamely írott dokumentumból csupán az derül ki, hogy mit gondolt annak szerzője, hogy szerinte mi történt, hogy szerinte minek kellene történnie, illetve mi fog történni, vagy hogy mit akart elhitetni másokkal arról, hogy ő mit gondol, illetve mit gondolt ő maga arról, hogy ő mit is gondol. Mindez csak akkor kap jelentést, ha a történész foglalkozik vele és értelmezi. Valamely ténynek, akár iratanyagból, akár máshonnan került elő, a történész csak akkor tudja hasznát venni, ha előzőleg feldolgozta; a  használat, illetve a haszon ebben az esetben, ha szabad így mondanom, a feldolgozási folyamatot jelenti. (12.)

Nagyjában-egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres. A történelem nem más mint értelmezés. (22)

És még csak a könyvecske első lapjain tartunk... A következő fejezetek azonban csalódást jelentenek, ha arra számítunk, hogy a végkövetkeztetés az lesz, hogy 

AKKOR A TÖRTÉNELEM SEMMIT SEM ÉR?

Ha valaki az első fejezetből ezt a következtetést vonná le, Carr a továbbiakban kiábrándítja.. Érdemes végigolvasni a tartalomjegyzéket!

1. A történész és tények

2. A társadalom és az egyén

3. Történelem, tudomány és erkölcs

4. Okozatiság a történelemben

5. A történelem mint haladás

6. Táguló horizont

A második fejezet mondanivalóját már előre vetítettem: a történész ember, adott korban, adott társadalomban él, ezért bármi, amit leír, amilyen következtetésre jut, az a szocializációjában, a személyiségében gyökerezik. Abban a társadalomban, amelyben él, és amelyet akarva, nem akarva vissza fog tükrözni a munkájában. S ahogyan a történész ember, ugyanúgy a történelmi alakok sem voltak vegytisztán csak a cselekedeteikben létező alakok: emberek voltak a maguk társadalmában, politikai viszonyai között. Kiszakíthatatlanul abból a tényből, hogy a történelem nem csupán egyénfüggő, hanem mennyiségi kérdés is. Arról nem beszélve, hogy az ismeretlenség nem jelent személytelenséget. Vagyis könnyen lehet, hogy általunk nem ismert emberek fontos, meghatározó szerepet játszottak az általunk ismertek életében. De mert nincsen erről semmi írott emlék, mit sem tudunk róluk.

Ha valaha nagy ember lesz belőlem, akinek érdemes tanulmányozni az életét, s én nem írom le soha semmikor, mit jelentett nekem kamaszkorom nagy szerelme, Ági, és mit jelentett a második nevelőanyám pragmatikus, kisemmiző anyagiassága, vajon hogyan lenne meghatározni a személyiségem alakulását? 

A harmadik, részleteiben nagyon érdekes, de számomra kevésbé meggyőző fejezet azt szándékszik bebizonyítani, hogy a fentiek ellenére a történelem mégis tudomány. Figyelj a szavakra: az, hogy számomra nem meggyőző, azt jelenti, hogy Carr érvelése nem fektetett két vállra. S nem azt, hogy kételkednék a tudományos voltában. (Bár egyszer azt olvastam, hogy a tudomány az, ami az ismétlődő kísérletből kiderül. E meghatározás alapján kétséges, hogy a történelem tudomány lenne.)

A negyedik és az ötödik fejezet címében adja a tartalmát. A szerző erősen kételkedik mindkettő tisztán előforduló valóságában. Az ok-okozat a történelmi eseményekben végképp a történész munkájának a következménye. Értelmezés, következtetés és nem objektív valóság. A történelmi szükségszerűséget mindig csak utólag ismeri fel a történész. Ha előre felismerné, nem történész, hanem próféta lenne. (Ez, ugyebár a „mi lett volna ha” történelmietlen, de érdekes kérdése. A román Neagu Djuvara ezt a kérdést nagyon érdekesen fejtegeti a Lehet-e igaz a történetírás? című könyvében. Románia második világháborús szerepével játszik el gondolatban: lettek, lehettek-e más utak is, mint amit az akkori politikusok választottak? Szükségszerű volt-e a Románia fasizálódása, illetve volt-e alternatívája a kiugrásnak, Németország és a hitleri hatalom elárulásának?) Az a felfogás pedig, hogy a történelemnek célja van, hogy előre halad, az eseményekből végképp nem következik, s még az elmúlt dolgokban is csak a történész következteti ki ezt a haladást. 

A kötetzáró fejezet mondanivalóját nem sikerült felfejtenem. Nem unalmas, részleteiben érdekes, de összességében nem fogtam fel, miféle horizont tágul merre? 

AMI KIDERÜL ÉS AMI NEM

A könyv vékonyka. Mindössze százötven oldal. A benne lelhető infók szerint első ízben 1993-ban jelent meg. Vagy a fordítás egy 1993-ban megjelent kiadás alapján készült. A szerző azonban 1982-ben elhunyt. A szövegből kiderül, hogy a könyv tartalma eredetileg egy előadásorozatban hangzott el. Arról, hogy mikor és hol tartotta a professzor ezt a sorozatot, semmi információval nem segíti a magyar kiadás. 

Ami persze sem Carr stílusából, sem a mondanivalójából nem von le semmit. Roppant izgalmas olvasni, amit ír. Egyetlen szegmens hiányzott számomra: a történész munkájának a módszertana. Ami szorosan összefügg azzal, miért is tudomány a történelem. S azt mondtam, hogy Carr érvelése ezen a ponton nem sikerült túl erősre. 

Tény, ami tény: mindaz, amit Carr mond, valamelyest megerősíti azoknak az alternatív történelmet képviselő hangoknak az erejét, amelyek bizonyos pontokon nem fogadják el a hivatalos történészszakma nézeteit, véleményét, állításait. Gondolok itt mondjuk a magyarság ősi történelmére, az Illig-Topper-féle naptárhamisító, kiesett háromszáz évre vagy éppen a Horthy-korszak, Horthy Miklós szerepének más hangsúlyos értékelésére. De ezeknek a nézeteknek a létezése nem a történészszakma egészének a feleslegességét jelenti, nem a létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ahogyan Semmelweis (végső soron) meggyilkolása sem az orvosi küldetést, az egészségügyi ismeretek en bloc tartalmát kérdőjelezi meg. Nem ment ki a fürdővíz a gyerekkel. Csak az esélye van meg, hogy megtörténhet. 

Első sorban azért, mert mint tudjuk a sokaknak tulajdonított mondásból: a történelmet a győztesek írják. 

Századvég, Budapest, 1993, 150 oldal · ISBN: 9638384166 · Fordította: Bérczes Tibor

8/10

2023 márciusának eleje, szombat reggel, napsütés, Vangelis, „Oceanic”, Csemete ágya (Csemete nélkül persze), töprengés, derűsen csüggedt hangulat. Sok minden miatt. Olyan kis kilátástalannak tűnik minden a munkám, pénzem végett is, a mindenféle kapcsolataim, meg a hiányuk miatt is, meg hogy tulajdonképpen a fiamon kívül nem tudom rendezni a dolgokat, a konfliktusokat, mert senki nem vállalja a párbeszédet. Valami baj lehet velem.

S ez a mondat nem azt jelenti, amit elsőre jelent, hogy mindenki béna, kommunikációképtelen, hanem azt amit írtam: valamit nagyon elszabhatok a saját kommunikációmban. Pedig olyan kis nyílt és nyitott vagyok, hogy csuda. Aztán semmire sem megyek vele. Küzdeni meg már nincsen kedvem. De rohadtul nincsen. Változtatni kell, de mocsokul nem látom, mit és hogyan...  S amikor így érzek, abból nem szokott jó kisülni. Illetve de, mindig jó sült ki, csak komoly viharok után. Érzem, hogy gyűlik a feszültség.

Ma meg elmegyünk Matykóval kirándulni. Szépen süt máris a Nap, 7:44 van. Semmi kedvem kirándulni. Egész héten talpalok, sokat. Szerelmetesfeleségtársam meg nem. Sőt, egyre több a munkája, tehát egyre kevesebbet. Neki kell a mozgás. Én meg fáradt vagyok. De valószínűleg azért is, mert fáraszt egy csomó minden. De ilyenkor szokott jól elsülni a kimozdulás. 

Írta: 
  Gian Luigi Bonelli  

Rajzolta: 
  Aurelio Galleppini  

 A kiadvány mint olyan  

A kötet mérete (számomra szerencsére, de van, aki imádja) lényegesen kisebb mint az eddig megjelent, három Tex köteté. Az általam olvasott első esetében kimorogtam magamat annak a méretezése miatt. A mai napig nem tudtam vele megbarátkozni, akármennyire is tetszett az éppen tegnap elolvasott első része, A könyörtelen. 

Szóval ez a mostani méret nagyjából kezelhető, A4-es körül van. Válogatós vagyok, nekem ez sem ideális méret. De közelít.

Egyébként jól összetett, stabil kötésű könyvről van szó, puha borítóval.

Az oldalméret és a képek arányáról vitatkozom magammal, ugyanúgy, ahogyan az óriás Tex-ek esetében. Egyfelől jó, hogy viszonylag nagyok az egy oldalra eső rajzok, mert jól kivehetők, értelmezhetők, könnyebb elmerülni bennük. Ugyanakkor ahhoz, hogy a szemem rendesen és könnyedén fókuszálni, tudjon, átlássam a rajzot, majdnem nyújtott kézzel kell tartanom a kiadványt. De mondom, itt sokkal halkabb a magánvéleményem mint az előző Tex-eknél.

A borító összeszedett, informatív, minden a helyén van. Morgásnak, ahogy minden ezt megelőző esetben, most helye nincsen.

 Történelmi háttér  

A kötet egy történet tartalmaz, egybe rakva a három eredeti füzetet, amelyek eredetileg külön-külön jelentek meg az olasz eredeti sorozat  113–115. számában. 

Már a borító adja, hogy a témája az észak-amerikai polgárháború. Vagyis az Amerikai Egyesült Államok egyetlen olyan öldöklése, amely a saját területén zajlott le. Hatszázhúszezer áldozattal.

A polgárháború oka a köztudatban és a legtöbb vele foglalkozó irodalomban, történeti műben ugyancsak leegyszerűsített: a szürke kabátos Dél, a Konföderáció akarta a rabszolgaságot, a felvilágosult, kék kabátos Észak, az unionisták viszont nem, ezért folyt a rengeteg vér. De mondom, ez roppant leegyszerűsítése annak, ami akkor és ott történt. Az északiak nem voltak kevésbé rasszisták mint a déliek, és a déliek mintegy tíz százaléka volt csupán rabszolgatartó. Ez máris nagyban árnyalja a képet.

Mivel azonban e képregény nem foglalkozik igazán sem az okokkal, sem a részletekkel, így én is csak egy cikkel utalnék a valós történtekre. 

Ez a Tex is csak a szokásos közhelyet említi, ha egyáltalán: a rabszolgák helyzetét. A viszonya kettős a polgárháborúhoz. Egyfelől felemlegeti a rabszolgákat mint a háború kiváltó okát és a felszabadításuk célját. Nem véletlen, hogy bár Tex és a társa, „Damned” Dick Dayton bár alapvetően háborúellenes és gyűlöli, hogy amerikaiak ölnek amerikaiakat, azért iparkodik független maradni, mégis, amennyire beszáll a harcokba, azt az északiak oldalán teszi. Vagyis úgy függetlenek, hogy az északiak mellett, a déliek ellen harcolnak, az északiakat segítik, a délieket gyengítik. Hm... 

Ez az ellentmondás már a történetük eleje felé szembeszökő: egy szegény északi felderítőt mentenek az általuk megvetett öldöklésben, s a mentés során az északi védelmében agyonlőnek minimum négy délit. (Annyira azért volt okos a szerző, hogy a déliek ez előtt lenyúlták Texék eladásra terelt csordáját, tehát már akkor nem szeretjük őket.) Szóval utáljuk a vérengzést, de azért egy északi életéért kioltjuk minimum négy déliét. Tex, aki nem öl, csak önvédelemből és kizárólag gazembereket. Itt a déliek nem támadták meg őket, ők léptek közbe az északi érdekében. Szóval teljes elköteleződéssel az északiak felé függetlenek a polgárháborúban. Ismét hm... 

A történet

történet a történetben. Tex egy kocsmai verekedést megelőzően véletlenül összefut Dick-el, és a bunyó után mesélik el mindazt, ami a polgárháborúban történt velük. A kocsma a sztori kerete lesz. 

Ahogy mondtam, a cselekmény azzal indul, hogy egy marhacsordát terelnek eladásra, Tex, Dick és egy harmadik társuk. Ez utóbbi már kezdetben is lelkes, hogy menni kellene harcolni. Ő a déliekre voksol. Osztozkodnak, el is válnak. Ezután jön Texék részének az elkommunizálása. Meg az északi időleges megmentése. Akinél van egy üzenet Grant tábornoknak. (Ő az északiak fő katonai agya volt 1965-ben előtte kapituláltak a Lee tábornok vezette déli csapatok Appomatoxnál.)

Itt se Tex, se Dick nem sokat morfondírozik: a teljes és tökéletes függetlenségbe és vérontás-ellenességbe öltözve azonnal viszik a katona üzenetét Grantnak, elősegítve az északiak győzelmét. Az a csúnya rabszolgaság! Mindenki független, amíg az északiakkal van! Ha meg a déliek oldalán áll, akkor ocsmány rasszista! (Hej, de ismerős, nyakatekert gondolatmenet!) De nem hagytam magam eltántorítani, mégis csak a Tex-ről van szó! 

A hatvannegyedik oldaltól a háromszázharmincadikig Tex és Dick a függetlenség nevében déli ellátmányokat semmisít meg, felrobbant egy erődöt, meg hasonló semmiségeket követ el. Ahogyan azt a függetlenek, vérontás-ellenesek szokták. Ha akarom itt egy érvelés, miért van igazuk: a háború úgy is valamelyik fél győzelmével ér véget, hát érjen véget a rasszista déliek vereségével. Tény, Texék nem úgy tevékenykednek, hogy a temetkezési vállalkozók gennyesre keresik magukat a nyomukban. A kötet címére meg, bármekkora csúsztatás is, nagyvonalúan legyintettem. „Között”? Ugggyan már!

A képregény több akciójuk elmesélésre, amely akcióknak egyre és rendre a déliek az elszenvedői. A történetek egyébként jók, élvezetesek, plasztikusak mind történetükben, mind képi megfogalmazásukban. 

Egybefüggő története, ahogy most belegondolok, nincsen a háromszázharminc oldalnak. Csak amit eddig elmondtam: az első üzenet kézbesítése után Tex és Dick ott ragad az északiak oldalán, teljesít mindent, amit rájuk bíznak, meg még sokkal többet is, mert Tex, ahogy Dick fogalmaz, „ördögfattya”, olyan találékony, hogy az csuda, hát rendre túl is teljesíti a tervet. Mi, a velük együtt öldöklésellenesek meg közben izzadva szurkolunk nekik, hogy bele ne bukjanak a vállalásaikba. 

Végső soron?

Talán rosszul tettem, hogy egymás után olvastam két Tex képregényt. Illetve, hogy rossz sorrendben olvastam a kettőt. A másik az első, magyarul megjelent kötet volt, A könyörtelen. Ami valami csuda pompás darab. Úgy mindenféle szempontból. De tényleg! Csont nélkül az egyik legjobb képregény, amit olvastam: feszes, izgalmas a dramaturgia, remekek a jellemek, minden együtt van, és minden jól van együtt. Viszont A könyörtelen színvonala nagyon határozottan maga mögé utasította a Két zászló között-et. 

Valahogy olyan volt az összhatása, mint amikor sorban egymás után megnéztünk jó néhány Lex Barker-es, Pierre Brice-es Old Shatterhand–Winnetou filmet. Egy-kettő élvezetes, bájos, a maga módján izgalmas és tetszetős volt. Utána, hm, már nem hatott annyira. Nem lett volna szabad zsinórban nézni őket. Havonta egy, és marad a hatás, a kellemes élmény. Többször is. 

Ebben a Tex-ben, eltekintve az ideológiai csúsztatástól, tulajdonképpen minden a helyén van. Jók a rajzok, izgalmas a történet, sehol semmi probléma. Csak éppen nincsen központi konfliktus. Illetve van, de Tex és Dick viszonya minimum ellentmondásos a konfliktushoz, ezért képtelen is voltam teljes mértékben azonosulni velük, izgulni értük. 

Minden bizonnyal az egymásutáni olvasás volt az oka, hogy akadt pillanat, amikor, szinte szégyellem kimondani: unatkoztam. 

Vagyis az a helyzet, hogy ez a három dolog, a csúsztatott ideológia, a koherens történet hiánya és a rajzok viszonylagosan visszafogott minősége (legalábbis A könyörtelenhez képest) számomra a negyedik befutóvá tette ezt a kötetet az eddig megjelent négyből. 

Ami nem jelenti azt, hogy nem vagyok kíváncsi a hamarosan megjelenő Tex Classic 2-re. Neked meg addig is citálok még jó pár képet, érdemes nézegetned őket!

C.S.A. Comics / Frike Comics, 2022, 332 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891410 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

6/10

2023 március idusának első napja: itt a tavasz. Meg a születésem hónapja. 

Valahogy kezdenek csontegyformák lenni a napok, a hetek. Egyfelől marhára nem zavar, másfelől félek, hogy nagyon unalmassá lesz. Mindig minden órára ugyanúgy. Két esetben múlik rettenetes gyorsan az idő: ha valahol, valamiben nagyon jól érzem magamat. Illetve utólag, ha valahol nagyon rosszul, és semmi érdemleges nem történt. Nekem ilyen volt a másfél év katonaság. Nagyon sokat dolgoztam, tisztipincér voltam, de tulajdonképpen másfél évig nem történt semmi érdemleges. 

Szerelmetesfeleségtársam nagyon élvezi a cégét, a virtuális asszisztenciát (www.martasssist.hu). Eredményes is. Én meg csak lesek, mert világéletemben gazdasági balfütyi voltam, nagyjából a tengődésre volt elég, amit összehoztam. Igaz, volt, hogy négyen tengődtünk belőle. De soha nem kerestem normálisan. Itt, ennél a cégnél, ahol vagyok, néhány pillanatig. Amikor odakerültem. Akkor sem vetett fel a pénz, de akkor tisztességes volt. Ma már rohadtul nem az. A fizetésemelésünk után már csak úgy ötvenezerrel vagyunk lemaradva a hasonló munkakörök átlagától. (Erre mondja a fiam, hogy nem hagyja magát kizsigerelni és megalázni.) De nem is a bérem a fő kérdés, hanem SzFT cége. Egyre többet dolgozik. Egyre kevesebb idő jut egymásra. Az is vacsi, egy film, néhány mondat, amikor lemegyünk elszívni egy cigit. 

Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Claudio Villa

Kezdem a borítóval. A Bonelli borítókat, kivéve a Dragonero-kat, fikázni szoktam. Mert megérdemlik. Tényleg kevés az a kivétel, amikor a külcsín megfelel a belső esztétikának. Fogalmam sincsen, miért van ez így? A második Tex kötet borítója nagyon semmilyen. Nem is rímeltethető a belbecsre. Nem csak esztétikájában, hanem stílusában sem. A harmadik is egy paraszthajszállal jobb.

Nos, ez az első címlap, ez pöpec! Tex, a vadnyugati nyomozó, revolverhős, igazságosztó bemutatkozik: férfias arcél, a Marlboro zokog hogy nincs kapcsolata a Bonellivel, elszánt, tekintet, harcra kész mozdulat, ímé, a férfi...!

Ha cowboy lennék, ilyen szeretnék lenni! Ám csupán sofőr vagyok, a Vadkeleten, a Nyugat legbékésebb szektorában. 

Ráadásul az alak és a cím közötti felhők színét ügyesen megfeleltették egymásnak a sárga és a halvány vörös alkalmazásával. 

Apróság: Tex kalapja belelóg a feliratba, s ezzel kapcsolatot teremt a rajz és a szöveg között, jelzi, hogy ja, jól gondolod, ő Tex. 

Itt az első oldalon egyetlen dizájn fenntartásom van, amit sajnos a többi kötet is megörökölt. (Figyelem, a Tex Classic első kötete ebben a tekintetben nem játszik, az mindenestül úgy jó, ahogyan van!) Az epizód címével nem tudott mit kezdeni a tördelő. Semmilyen szempontból, sem a betűtípusában, sem a méretében, sem az elhelyezésével. Berakta az első helyre, ahová odafért. S még ott sincsen semmivel harmóniában. Ha csak egy kicsit jobbra, hacsak egy kicsit alább, de leginkább egyáltalán ne oda, nem ilyen méretben ésatöbbi... Mentsége legyen, hogy az eredeti, olasz kiadás csak egy fél fokkal jobb. 

*

Apropó: nem tudok olaszul. De mert próbáltam a címet értelmezni, hát mihez fordulhattam? A Google fordító szerint a l'inesorabile kérlelhetetlent jelent. Vagy egy árnyalatni különbség a kérlelhetetlen és a könyörtelen között. Az utóbbi negatív csengésű. Aki könyörtelen, abban nincsen empátia, vagy tudatosan elfojtja. De végeredményben nem érdekli mások szenvedése. A kérlelhetetlen nem feltétlenül okoz szenvedést. Csak valamire nagyon elszánta magát, nagyon nekifeküdt, és nem engedi eltéríteni magát a céltól. 

Tex nem könyörtelen. Aki könyörtelen ebben a kötetben, az Logan: a földön fekvő, eszméletlen ellenfelét gondolkodás nélkül agyonlövi. Tex viszont kérlelhetetlenül üldözi őt.

A történet egyszerre egyszerű és összetett. Adva vagyon egy rabolóvezér, a szőke, német dizájnú (mondjuk ki, náci) Harry Logan. Aki a történet kezdetén éppen az akasztására vár Tucson városában. Őrzője és bírája a karakteres, határozott, jófiú seriff, Tom Ruppert. Logant szigorúan őrzik. Három seriffhelyettes is vigyáz rá, vasketrecbe zárták. 

A feszültség érezhető. Logan-en kívül mindenki szeretne már túl lenni az egészen. Hamarosan két idegen érkezik a városba, akik összetűzésbe keverednek a város határát őrző városbeliekkel. Őket is kóterbe teszik. 

Vibrál a levegő. A vonattal érkező utasokat maga a seriff vizsgálja át. A fegyvertelenül érkező sármos lelkészt is. Gyűlnek a keselyűk.

Egyértelmű, hogy itt valami nagyon történni fog. S persze, hogy igen. 

A képregény annak a története, miképpen üldözi Tex és állandó barátja, Kit Carson a Logan fivéreket egészen Mexikóig. Mert a szőke Logan-nek van két féltestvére. Az egyiküknek birtoka van Mexikóban, a másikuk félig indián, ő vonja be a menekülésbe a rossz apacsokat (grrrrr!). 

A cselekmény adott pontján Tex oldalán megjelenik a fia, Kit és Tigris, a navajo indián. Tex nem melleslg navajo főnök is. 

A többi: akció. De még milyen!

*

Képregénnyel már nagyon régen voltam úgy, hogy nem bírtam letenni. Pedig mostanság igen sok és minőségit olvastam ebből a műfajból. Ez a Tex kiemelkedik közülük. Gondolkodtam, vajon miért tesz ilyet? Két választ találtam. Az egyik a rajzok minősége. A másik két Tex tempóját, dramaturgiáját is égre-földre dícsértem. Ez a magyar első azonban előttük jár.

Hogy nem az elfogultságom mondatja ezt velem, előre vetítem, hogy az ez előtt olvasott Tex Classis 1., a Két zászló között (amiről még nem írtam értékelést) messze nem tetszett ennyire, sem képi megfogalmazásában, sem a történetében. 

Miben emelkedik ki tehát ez a történet?

Elsősorban a feszes, de nem túlhajszolt tempójában, és a remekül eltalált hangulatában. Ez utóbbit valahogy úgy képzeld el, hogy a legjobb spagetti westerneket vegyíted a Gojko Mitić- vagy a Pierre Brice-Lex Barkeres indiánfilmek hangulatával. Mindegyikből a legpozitívabb vonásokat kiemelve. Gátlástalanul építve a lélekbizsergető nosztalgia-faktorra. 

S tudod, innentől cseppet sem zavaró, hogy egyes jól ismert klisék már előre köszönnek: poros kisváros, indián ül az utcán, kéreget, az emberek a házba húzódva, jó indiánok, rossz indiánok, a tántoríthatatlan hős (hogy még egy jelzőt mondjak Texre) pisztolygolyói és öklösei mindig célba találnak, lézerélességgel kikövetkezteti az ellenfél lépéseit, úriember, erkölcsei vannak, és persze barátai... És így tovább. 

A Bonelli-történetek szégyentelenül felhasználják az ilyesfajta kliséket. Ez egyáltalán nem szokatlan. Szerintem a képregényeik ennek is köszönhetik a népszerűségüket. De a végeredmény egyáltalán nem egy összefércelt kliségyűjtemény: a történet menetével, vagy a főszereplő személyével a legtöbb esetben a végeredmény döntő részben egyedivé válik. 

Tex nem egyedi figura. Úgy semmiben sem. Kemény öklű, okos, bátor, kezdeményező, pontos céllövő, jóképű... Mint bármelyik western-hős. Hibája gyakorlatilag nincsen. Tiszta Old Shatterhand, csak a hátterében nem az apacsok, hanem a navajok állnak. Meg van az indián barát is (vö.: Winnetou), a fehér barát is (vö.: Old Firehand, Sam Hawkins). Vagyis anélkül, hogy karakteres karakter lenne, az első pillanattól fogva teljesen azonosulunk vele. 

Átolvastam, amit írtam. Szembesültem azzal, hogy úgy nagyjából bármelyik Tex-füzetre tökéletesen alkalmas jellemzés. Vagyis a megoldás kulcsa, úgy fest, a rajzokban rejlik. Amikben tulajdonképpen nincsen semmi feneség, első pillantásra hozzák a szokásos Bonelli realitást, részletességet. De valami, valahogy mégsem a szokásos. Miközben minden teljesen az. S mégis van valami plusz, valami több abban, ahogyan Claudio Villa bemutatja Tex barátunk ezen kalandját. Részletezhetném, hogy a perspektívák, az élethűség, a részletek finomsága, az élő arc- és testmozdulatok, de írott szavakkal úgysem tudom átadni, mire gondolok. Ezért fotózgattam neked. Hogy beláthasd, amiről beszélek, amire gondolok. Itt egy jó csokornyi szemelgetés, tessék! S figyeld csak, miközben gyönyörködsz, hogy Villa milyen szemérmetlen természetességgel használja fel a közhelyes nézőpontokat, hangulatokat, beállításokat, s mi meg úgy esszük a kliséket a kezéből, akár a kisgyerekek az ingyen cukrot a Mikulástól.

(Meg fogsz lepődni, ezúttal mennyi kép van a galériában. Tudom, hogy nagyon is élő a kevesebb több elve, de a kötet grafikai megfogalmazása annyira gazdag, hogy képtelen voltam ellenállni a dőzs megosztásának. Hidd el, nem fogsz csalódni!)

10/10

2023 február háromnegyede. Tegnap Matyival és Petrával méltó módon megünnepeltük (ahogy Toma szokott fogalmazni) az országos Matyi napot és Szerelmetesfeleségtársam sokadik születésnapját: itthon volt a randi, egy kis vilmoskörte alapozással, aztán leugrottunk a Synthesisbe a Római térre, ahol hosszú idő után végre újra volt sütőtökös sör. Meg a farsang alkalmával Tátra Tea welcome drink, meg igen finom grátisz fánk. 

S azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan, miképpen, miért alakulnak úgy a kapcsolatok, ahogyan? Semmi égrengető, világmegváltást óhajtó válaszkeresés, csak csendes tűnődés.

Szerelmetesfeleségtársam felhívta Pityut is Németországban. (Az új Netfonos előfizetésünk nem engedte a hívást, korlátozva vagyunk valamiért. Az ügy nyomozása folyamatban van.) Jó volt Örök Sógor hangját hallani, meg azt, hogy bár öregszünk, bölcsülésre mindig van lehetőség. Meg azt, hogy gallyra menni látszó kapcsolatokba is visszatérhet az élet, lettlégyenek bármilyenek. 

– Hát kedvesem, már csak négy év... – mondtam SzFT-nek, amikor pityókásan hazaértünk és szerelmesen átöleltem az éjjeli vacsorához készülve. 
– Négy év? Mihez? – nézett rám kíváncsian. 
– Hogy te is visszavonhatatlanul kerek évfordulós legyél! 
Nem sikerült időben hátralépnem a gyomrosa elől. 
– Morzsáááám, ilyet mondani egy nőnek... – mosolygott rám. 
Nagyon szeretem ezt a nőt. 

  AZ ÉLŐHOLTAK ÉBREDÉSE  
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Angelo Stano

  HASFELMETSZŐ JACK  
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Gustavo Trigo

Ez volt az első kötet, ami a mi nyelvünkön napvilágot látott. A  virító cím jobb sarkában van egy kis ferde, piros sáv, amely azt jelzi, hogy ez már utánnyomása az első kiadásnak. Ami 2014-ben jelent meg. Akkor még a Fumax és nem a Frike Comics gondozásában.

A könyvben szereplő mindkét történet írója a Dylan Dog szülőatyja, Tiziano Sclavi. Egészen konkrétan olaszul is ez a két történet volt az első Dylan Dog-sztori. Csak akkor két külön füzetben, és nem egymáshoz láncolva. 

Gigig Cave portréja az íróról

Az élőholtak ébredése

Van olyan sejtésem, hogy ma már nem ezzel a Dylan Dog- ellenféllel indítana Sclavi úr. A The Walking Dead ezer évadja ugyancsak kimerítette a témát. De '86-ban még szó sem dömpingről. Volt róla szó, mert a halál utáni élet valamilyen formában mindig is témája volt a múlandó embernek, ezáltal az íróknak, az irodalomnak is. Nehéz feldolgozni, hogy ötven-nyolcvan év az élet és finito. Ellenségünk a halál. Mindenképpen. Legyőzendő. Ha máshogy nem, így, ahogyan itt történik. Zombikkal. Rendben, élőholtakkal. Vagyis zombikkal. 

Egy gondolat még a halálról!

Csak azért sem fogok még bele az élőholtakba. Mert már itt van ez a rengeteg Groucho-poén. Sorjáznak a figura beszólásai. Fárasztók, de nagyon jók. Mivel ugyancsak komor lesz a további téma, röhögjünk hát előtte! Mondjuk a bevezető beszólása több mint morbid. 

– Tudja mivel kezdte a pályáját a hóhér? Hát gyerekfejjel! 

*

– Tudja, hogy a nők bolondulnak utánam? A múlt éjjel egy leányzó órákig dörömbölt az ajtómon, de én nem engedtem kimenni.

*

– Tudta, hogyha kilőnek egy ágyúgolyót, milliárd az esélye, hogy a golyó helyben marad, az ágyú pedig elrepül?

*

– Engem egyébként John Smithnek hívnak. Felteszem, már hallotta ezt a nevet. 

*

– Azt ismered, hogy a csontváz elmegy az orvoshoz? Benyit az orvoshoz, az ránéz és ezt mondja:  „Előbb kellett volna hozzám fordulnia!”

*

– Azt ismered, hogy egy ember hajába belegabalyodik a madárka lába és elmegy az orvoshoz...? Az orvos megkérdezi: „Mit tehetek magáért? ” Mire a madárka: „Szedje le a lábamról ezt az izét"”

*

– Témát váltasz, mint az a fickó, aki folyton kellemetlen helyzetbe került az oda nem illő beszólásai miatt. Az egyik barátja azt tanácsolja neki, ilyenkor váltson témát. Egyik este vacsorára hivatalos, ahol kibuggyan belőle: „Förtelmes ez a leves! Ki főzhetett ilyet?” Erre megszólal a mellette ülő hölgy: „Hát én!” Mire az emberünk: „De hogy vehetett fel ilyen ronda ruhát?”

 *

Felmegy az első ember a Marsra. Amikor visszatér, mindenki azt kérdezi tőle, van-e élet a Marson? Mire ő az válaszolja: „Csak szombat esténként.”

*

Úgy vélem, nekünk befellegzett. De mielőtt meghalok még egy utolsó viccre futja. Mondjuk: „Lehettem volna tragikus színész is.”

*

A lord hazatelefonál és megkéri a komornyikot, hogy adja a feleségét. Mire a komornyik: „Sajnálom, uram, de a Milady a hálószobában van egy férfivel.”
„Remek”, mondja a lord. „Vegye elő a pisztolyt és ölje meg őket, majd szabaduljon meg a fegyvertől.”
Kis idő múlva a komornyik visszatér a telefonhoz és közli: „Végeztem, milord.”
„Nagyszerű! És megszabadult a revolvertől?”
„Igen, uram, bedobtam a halastóba.”
„Halastó? Milyen számot is hívtam én?”

 

NA, JÓ, ABBAHAGYOM AZ IDÉZGETÉST!

Szóval itt van ez a történet, aminek Az élőholtak ébredése címe. Annak ellenére, hogy '86-ban talán még nem volt lerágott csont a téma, mára az. A képregény ábrázolásban is az lett. '86-ban minden bizonnyal nem így állt a helyzet.

De nem ez a fő probléma ezzel a bevezető történettel. Illetve de, az ábrázolás az, ám erre majd visszatérek. Az a legszemetszúróbb, hogy valamiképpen üres a történet. A cím mindent elmond, és a cselekmény sem ad semmi többet, mint az a cím alapján várható. A hőseink mennek, keresgélnek, majd amikor találnak, menekülnek. S amikor már majdnem zombik, akkor mégsem lesznek azok, mert ezt így illik. 

Nem is mondom el a mi a sztori. Tényleg csak Groucho személye tesz hozzá annyit, hogy élvezhető legyen. Nos jó, ahogy belegondolok, még a Dylan Dog és az őt megkereső hölgy kapcsolatának ellentmondásossága is emel a nívón. Persze, hogy! 

Aztán még elárulom azt is, hogy nem csak az élőholtak tömkelegével kell küzdeni, hanem van nekik egy vezetőbácsijuk. Aham, persze, a főgonosz, a megteremtőjük. Ő az, akit le kell győzni. Mert nagyon gonosz!

Elég nagyratörő ez a bemutatkozás, nemde? Az ördög ügyefogyott kezdő ehhez a szopott gombóc, alternatív értelmiségi dizájnú manushoz képest! Nem akar keveset markolni! Nekem egy kicsit sok is. Mert ugyan ki lehet profibban ördögi, mint a gonoszság atyja, az ördög? Fából vaskarika. S az ördög létezését csak Isten képes kiiktatni. Az ember maximum a munkáit tudja enyhíteni. A sztoriban nincsen cáfolat, mindenki ráhagyja Szopott Gombócra, hogy persze, haver, te ördögibb vagy az ördögnél. 

De itt megállnék valami másnál is, túl az írott szövegen. Figyeld csak a Szopott Gombóc arca mögött a hátteret! 

Na? Látod, hogy nem látod? S tudod, az van, hogy nagyon sok képkockának pont ugyanilyen részletesen rajzolt a háttere. Ezáltal nem csupán a történet, hanem az ábrázolás is túlságosan szellőssé válik.

Talán még ez se lenne baj (DE!), valahogy csak feldolgoznám én az elkényeztetett olvasó a Bonellitől már megszokott, aprólékos részletesség hiányát, ha az, amit látok helyette, tetszene nekem. De nem tetszik. Mutatok pár példát, oké? Nézd csak meg ezeket a rajzokat!

Nem tudom, érzékeled-e az ürességet? Meg az elnagyoltságot. A szögletességet? Azt az elementáris, hm, naivitást, gyerekességet?

Nem tudom, engem, ha csak ezt a történet látnám, Groucho, árnyalt kapcsolat a megbízó csajszival ide vagy oda, nem nagyon érdekelne a folytatás...

Annak ellenére nem, hogy a fenti fanyalgásom ellenére vannak jól sikerült rajzok is. Valószínűleg ezek hozzák ki nullszaldó közelire ezt a képregényt. Ezek valóban jók. Csak az arány sajnos nem az ilyenformák felé billen. 

Két napja gondolkodom, mire emlékeztetnek ezek a rajzok. Rájöttem: távoli rokonai Mike Mignola Hellboy-ának. S bár az sem tartozik a kedvenceim közé, de az kiforrottabb. 

Mondanám, hogy a magam részéről nekem a Dylan Dog soha nem is volt a kedvencem, ezért van az, hogy több mint hiányos a magyar nyelvű sora a könyvespolcomon (más nyelvű meg nincsen is). De ez a leges-legelső tényleg csak ujjgyakorlat. A későbbiekhez képest is. Mondjuk rögtön a másodikhoz viszonyítva is. Mert ég és föld a különbség. 

Hasfelmetsző Jack

Csak, hogy értsd, miről beszélek, lesd meg a történet első képkockáját! Amíg ezt meg nem tetted, nem is mondok semmit sem! 

Kapiskálod? Nekem már ennek a rajznak a láttán a helyére zuttyant a lelkibékém. Segítsek még további illusztrációkkal, hogy jobban érezd, mire gondolok?

Nos? Ezekben a rajzokban mindaz benne van, ami az előzőekből hiányzott. E történet közel száz oldalán négy fehér hátteres rajzot leltem. Viszont olyat, ami ne tetszenék, egyet sem. 

Rája adásul még a történet is pöpec. Amibe ez esetben sem megyek bele részletesen. Részlettelenül ennyit mondok: ha nem is Hasfelmetsző Jack, de az ő módszerével valaki hasakat nyit fel. Egy szeplős arcú, csinos nő Dylan Doghoz fordul. A történet néha tréfásra (ezúttal nem Groucho az elkövető), néha komorra, van, hogy tragikusra vált, s nem egy esetben izgalmasra is. Idáig rendben. 

Bár a befejezése egy kicsit ellentmondásos. Sclavi úr egy csöppett elragadtatta magát, s még a csavaron is csavart egyet, de ott már nem volt menet... De ez mit sem vont le mindenek élvezeti értékéből. 

Egyébként átgondoltam, hiába is marad üres ez az értékelés a rövid tartalmak nélkül, az első esetében az igazi történet hiányában nem érdemes elmesélni, miről szól, a második esetében pedig otromba spoiler lenne. Így végül itt maradsz történetek nélkül, s be kell érned azzal, hogy azt mondom: ha találkozol ezzel a füzettel, el ne kerüld! S ne csak azért ne tegyél ilyet, mert képregénytörténeti érdekességgel értékkel bír, hanem azért se, és főleg azért ne, mert a második sztori végett érdekességivel is. 

Frike Comics, Budapest, 2017, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067744 · Fordította: Bauerfeind Zoltán ·

6,5/10

2023 februárjának a háromnegyede, holnap születik meg Szerelmetesfeleségtársam. Nem lesz nagy ajándékozás, megbeszéltük, a Fertő-tavas kiruccanásra tesszük el a pénzt. Mivel az én születésnapom meg két hét múlva lesz. 

Tizenhat éve vagyunk együtt. Májusban lesz a tizenhatodik. Akkor találkozunk majd, tizenhat éve. Elképesztő, mennyire öregszünk! Aztán közben nem is érzem magamat öregnek, miközben ezer jelből észre kell vennem, hogy nem, a fenét nem! S bármennyire szeretem, bármennyire szerelmes vagyok belé és kívánom is, Szerelmetesfeleségtársamon is fog az idő. Harminc volt, amikor megismertem. Ha akkori képeket nézek, akkor egy nagyon üde, ugyancsak fiatal nőt látok. Mára asszony lett. Kérdés, hogy érettebbek lettünk-e, meg böcsebbek?

Ha azt nézem, hogy milyen sűrűn veszekszünk, és mikor tettük ezt utoljára, akkor igen, Ha azt nézem, hogy az első házasságom a meg- és kibeszélhetetlen konfliktusok hiánya miatt ment tönkre, akkor nem. Meg kezdetben nem voltak játszmáink. A fáradtság miatt már vannak. A kiváltó ok: Csemete. Állóháború lett miatta, felette, körülötte. Szinte életformává vált a feszültség, a nyelés, az elhallgatás, a konfliktuskerülés, a ráhagyás. Ha ezt nézem, akkor sem lettünk bölcsebbek, sőt! 

Élünk. Megint egy évvel öregebben. De ha másképpen is éljük meg, ugyanolyan szerelmesen, mint tizenhat éve. S Szerelmetesfeleségtársam ugyanazon a napon született, mint az édesapám. Soha nem érdekelt, mert nem hittem egy pillanatig sem az asztrológiában. Legmaximumabban érdekességnek tartom. 

Simon Stålenhag

A KÖNYV, FORDÍTOTT ARÁNYOKKAL

Egy könyvről beszélek. Ami formájában kétségtelenül: könyv. Borítója van, lapozni lehet, szöveg és képek vannak benne. Nincs félreértés. Azt eldönteni, hogy művészeti albumról vagy egy novella olvasásáról van szó, fogósabb kérdés.

Sőt, fokozom, még az sem teljesen tiszta, hogy a képek és a szöveg milyen viszonyban van egymással: vajon melyik illusztrálja a másikat? Ugyanis már az arányuk is érdekes. 

Csakazértis megszámoltam a kis túlzással szövegesnek mondott oldalakat! Azért kis túlzással, mert van olyan oldal, hogy az oldal harmada szöveg, a többi kép; de még amikor nincs is kép az oldalon, a szöveg margói abban az esetben is akkorák, hogy úgy néz ki az oldal mint egy sok Michelin-csillagos étterem főétele: valami adagnak csúfolt, díszített, morzsányi maradék a tányér közepén.

Szóval a számolásom végeredménye: a képek arányának hetvenkét százalékos győzelme a huszonnyolc százaléknyi (de újra hangsúlyozom, ez is túlzás) szöveg felett.

Az utóbbi mondatot a konformitásom miatt úgy írtam meg, hogy: „az illusztrációk arányának hetvenkét százalékos győzelme” Ami, ugye, már az a százalék-értékek miatt nehezen értelmezhető. De inkább simán marhaság.

Szóval van itt egy történetünk, amiben a szöveg illusztrálja a képeket. Fából vaskarika, ugyebár, de egyébként majdnem teljesen jól működik. 

Lássuk, miképpen! 

MÓDSZER ÉS TÖRTÉNET

Azért ez nem egyszerű kérdés, mert nem szokványos művel állunk szemben! Mélyebbre kell merülnünk.

A történet, amennyiben lehet erről egyáltalán beszélni (s az olvasottabb hangok azt mondják ez a szerző legfecsegőbb, legrészletesebben megírt darabja) arról szól, hogy egy Michelle nevű főszereplő úton van. A nevét kiejtve talán nem lenne világos, de éppen most értekeztünk Szerelmetesfeleségtársammal: a név ebben a formában női név. Michel és Michael formában pedig férfi. 

Szóval ez a Michelle nevű lány útnak indul egy autóval, aminek a tetejére egy csónak van kikötözve. Valahol Amerikában vagyunk, és valahová Amerikába megyünk. Az óceán partjára.

A vidékek, amelyeken áthajtunk Michellel, futurisztikus. S ezzel bele is csaptunk a lecsóba. Hatalmas, kiszuperált, lógó kábelű épületnyi drónók, eszközök, frincfrancok, világító hombárok, űrhajós szerű, ordenáré roncsok, és rendre emberek, valami furcsa porszívócsővel a fejükön. Hol elevenek, hol holtak. Meg ha elevenek is, akkor is holtak. Erről majd később részletesebben, mert nagyon fontos. 

Michelle útitársával van egy kis kavar. A fülszöveg azt mondja, a lány sárga, játékrobottal utazik. Stimmt, ez van a borítón is (ami egy nagyobb kép kiragadott része. 

Mondjuk itt annyira nem kivehető a figura. Az utolsó oldalakon jobban. Michelle egész végig Skipről beszél. Aztán kiderül, hogy Skip eszik, zenét hallgat, vagyis él. Aztán az is kiderül, hogy kicsoda Skip. Nem a robot. Az utóbbinak nincs is igazából semmi szerepe. Csak ott van a nagy fejével. Ami tényleg sárga. Ahogyan a teste meg tényleg nem. 

Skip ember, ahogyan ez kiderül. Figyelni kell. A képek, ebből teljesen egyértelművé válik, nem illusztráció, hanem magyarázói, kiegészítői, sőt, helyettesítői a szövegnek.  

Ez a kép ránézésre kicsit kaotikus, de megérdemli a mélyebb nézegetést, hogy előbukkanjon az értelme. Van neki olyanja!

Vagyis az a helyzet, hogy a fülszöveg a sárga robottal erősen félrevezető. Aki írta az vagy nem olvasta el figyelmesen a könyvet, vagy tudatosan vitte pótvágányra a történetet. Mindenesetre nem szerencsés hinni neki.

Na, akkor lépjünk távolabb. Idővel kiderül, miről is van szó. Legalábbis nagyjából. A világ amit látunk azért olyan lepusztult, mert az emberek egy pótvalóságot választottak az igazi helyett. A kacsacsőr a fejükön a szimuláció eszköze. Ami miatt elhanyagolnak mindent és mindenkit, ami körülveszi őket. Michelle-re nem hat a játék. Van valami nem szabályszerű működés az agyában, ami miatt ő hiába is akarna kilépni a valóságból, nem lát a pótvilágból fittyfenét sem. Ezért van még benne felelősségérzet. 

Mindaz, amit leírtam messze nem ilyen lineárisan jelenik meg a kötetben. Nagyon nem. Mondom, egyfelől úgy kell összerakni a képekből és a szövegből. Annyira, hogy a felénél majdnem letettem, hogy se füle, se farka. Az elképesztő rajzok, festmények vagy mik miatt nem csuktam be. 

Tengernyi minden így is csak félig, negyedig nyer magyarázatot. Stålenhag úriember: teljesen nagykorúnak, értelmesnek és fantáziadúsnak tartja az olvasóit. Arra nem is merek gondolni, hogy őbenne is ilyen elnagyolt kép él annak a világnak a történéseiről, amit teremtett. A részleteivel, láthatjuk, ugyancsak sokat foglalkozik. 

VEGYES BENYOMÁSAIM

Az történt, hogy bár összeállt valamelyest a kép, de még a kötet becsukása után sem igazán. Aztán írni kezdtem ezt az értékelést. Bizonyos képeket újranézegettem, s csak akkor tűnt fel Michelle karjaiban az emberi alak, S a karjaiban tartott emberi alak adott nagyobb hangsúlyt annak a kicsit kaotikus szobajelentnek. Ami által hirtelen a helyükre kerültek a dolgok.

Mint amikor a széltől könnyes szemmel nézed a hegytetőről a tájat, majd letörlöd a könnyeket, és hirtelen kontúrokat kap minden, a szemközti hegy, alant a tó, jobbra a művelt földek, balra pedig a templomtornyos kis falu. Minden, amit a könnycseppek elmostak, eltorzítottak. 

S akkor feléledt bennem a lelkesedés a szerző történetmesélési technikája iránt. Sőt, a történet iránt is. Azzal együtt, hogy hiányérzetem most is van. Mert több összefüggés részlettel, ok-okozattal, mitöbb, mondanivalóval elégedettebb lennék. Mintha egy zseniális hangulatú, remek sztorijú történet szinopszisát vagy bemutatóját láttam volna. Teljesértékűnek továbbra sem tekintem.

Talán mert még mindig az a véleményem, hogy a hangulata hihetetlenül erős, ütős. Sokkal erősebb és ütősebb, mint a sztori mesélése és koherenciája. Az üzenet pedig, ha megfogalmazásában sokkoló is, elég laposka: az álvalóság, a művi világ gyilkosává lehet nem csupán az egyénnek, a kapcsolatoknak, de az egész világnak is. 

És aham, már a cím is, na, kit idéz fel? Vajon? Egyértelműen a párhuzamos világok örök bolygatóját, Philip K. Dicket. Akinél ez az alap. Csak nála nincsenek ilyen hihetetlenül kidolgozott, meghökkentően élethű részletek. Csak a pusztulat nagyon hasonló.

Stålenhag, úgy fest, a sci-fi Monet-ja. Aztán ízlés kérdése, hogy kinek Monet, kinek Leonardo. Ám továbbra is úgy gondolom, legalábbis magamra úgy tartom érvényesnek, hogy ha az elmaszatolt, impresszió-szerű történet helyett olyan részleteket kaptam volna, mint amennyire a képek részletesek, egyedül, felállva vastapsolnék. Így csak elégedetten, elismerően bólintok. S jobban szeretem Stålenhag-et a digitális festőt mint Stålenhag-et, az írót. 

Agave Könyvek, Budapest, 2019, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634196341 · Fordította: Molnár Berta Eleonóra

8/10

2023, és még mindig február dereka. Ma ez a harmadik értékelés, amit befejeztem. Mivel ma volt mindenféle évszak, csak elsétáltunk a Huszti úti Lidl-hez, a dohánydába, Szerelmetesfeleségtársam Neo-jáért. Rohadt nagy szél volt, ráadásul hidegen fújt, aztán szerencsére megúsztuk, de utána marha nagy eső is. Vagyis a program a szokásos volt: írás, olvasás, kaja, tevés-vevés, mosás, szakálligazítás, film, alvás. Illetve SzFT az egyik megbízójának dolgozott, így a nap nagyrészét a tücsöklárvák felhasználásának a sokoldalúságával töltötte. (Elképesztő mi mindenre használhatók, mennyire sokoldalú a felhasználási lehetőségük: élelmiszer kiegészítőnek, takarmánynak, trágya helyett, növekvő piac, hajrá bátrak, kezdőszett vásárolható! 

Vajon ki a francnak jutott eszébe, és miért, hogy a tücskök lárváit kezdje csesztetni? Jó, mondjuk magamtól a pacalpörköltig sem jutnék el, az bizonyos... Mert kinek jut eszébe gyomrot enni? S ki nem állna meg normál esetben ott, hogy vajon a gyomor képes-e egy másik gyomrot megemészteni. Aztán lásd, mekkora király kaja már a pacalpörkölt! Igaz, sehol, de igazán sehol nem ettem még olyan finomat, mint ahogyan drága Nagyikám csinálta volt. (A másik a saját keverésű, töltésű kolbásza volt. Apám, ezeket az ízeket azóta is űzöm, de teljesen reménytelenül, ezek elmentek Nagyival mindörökre. :-(

Szabó Tibor Benjámin (és a könyvei)

magyar író, szerkesztő, könyvkiadási szakember. Szépirodalmi publikációi 2004 óta jelennek meg. A moly.hu népének értékítélete szerint ez a legjobb könyve, a többi vastagon elmarad ettől, s a Molyon bizony eléggé soványka hetvenegynéhány százalékos eredmény körül toporog. Ez nyolcvankilenc százalékon áll, ami igen tisztes tetszési index. Előrebocsátom: megérdemli. Az EPIC-nek van második része és lesz harmadik. A második rész lesüllyedt a szerző többi könyvének a népszerűségi rátájára. Na, majd jól elolvasom azt is! 

A (figyelem, lehet, hogy SPOILERES) rövid tartalom

Budapesten egy új, különleges iskola nyílik. Több szempontból különleges. Kezdve például a különleges biztonsági rendszerükkel: a tanulók fémdetektoros kapun mennek be, semmi informatikai, kommunikációs eszközt nem vihetnek be. Aztán kiderül, hogy amit nem vihettek be, abba a suli valakijei bele is turkálnak. 

A rend katonás, az elvárások roppant magasak, könnyen repülhet bárki, s ha bárki repül, akkor repül az egész csoportja is. 

A B nevű teambe öt fiatal kerül, Sádi, Röfi, Zuzu, Alma Peti, Márkó és János. Van tisztességes nevük, de annak most nincsen jelentősége. Mindegyikük egyéniség és valamiben nagyon jó. Ki ebben, ki abban, fényképmemória, számtech, kommunikáció, lovaglás, lovas íjászat, aikido, meg ilyenek. 

Az öt nagykamasz a regény cselekménye során közösséggé érik, megtanulják becsülni egymás képességeit, egymásra támaszkodni, sőt, szeretni a csapattagokat. 

A feladatukra is nagy sokára döbbennek rá. Egy ősi hun... Á, nem, ebbe nem megyek bele, túl sokat elárulnék. Meg abba sem, aminek hallatán az egyébként cseppet sem feminista, csak vulvagata Szerelmetesfeleségtársam elégedetten mosolygott: van szerepe a történetben Anyahitának is. Aki nálunk, magyaroknál jobbára a Boldogasszony nevet kapta. (Nem, nem azonos Szűz Máriával.)

Óriási szerepet kap a történetben a bátorság, a leleményesség, az ügyesség, a számítástechnika ismerete és a kombinatorika. Az öt skacnak egy rejtvényt kell megfejtenie, s nem mennek simán a dolgok, van, hogy életveszélybe is kerülnek a fejtegetés és megoldás közben. 

A könyv, mint írásmű

Alapvetően YA-irodalom. Vagyis nagykamaszoknak való ifjúsági irodalom. Simán fogyasztottam. Pedig jócskán elmúltam nagykamasz lenni. 

Kalandregény. Sci-fis kalandregény, űrhajók, űr és űrlények nélkül. Miközben igazából nem is sci-fi. Felhasznál elemeket a magyarság ősi eredetéből, mítoszaiból is, szó van Sicambriáról, az ős Budáról, az Arvisuráról, Attiláról, a hunokról és a magyarokról, mint hun törzsről. Miközben teljesen mai modern a környezet, a technika, van benne hackelés, műhold, számítógép, tablet meg okostelefon. Vannak félelmetes auditorok (kap egy fricskát a szcientológia), és van benne háttérhatalmi összeesküvés, ami természetesen a pénzről és a belőle fakadó hatalomról szól. 

A cselekmény pörgős, izgalmas, kellően titokzatos, jól felépített és igen jól megírt. Van benne egy hacker-jelenet, olyan izgalmas, filmszerű, hogy csuda! Izgulunk a másodpercekkel versenyt futó srácokkal, a srácokért, le ne bukjanak és hogy meg tudják szerezni az információt, amiért küzdenek.

A ma ismert Budapest épületeit, utcáit, műemlékeit használja, járunk a Megyeri híd tetején, az óbudai Amfiteátrumban, a Pilis lábánál (óbudaiként ez nekem különösen kedves), és szerepel benne például az Árpád gimi. Ismerős (mármint nekem), létező helyek. 

A szereplők mai srácok, komplett jellemmel, egyedi szociális hátterekkel, hihető személyiséggel. Nagyon tetszett, hogy nem hibátlanok, de tulajdonképpen mind az öten pozitív személyiségek. Még ha néha nem is tűnik úgy. 

Az előbb kiemeltem a hacker-jelenetet, ám tulajdonképpen az egész történetre jellemző a feszes filmszerűség. Ahogy visszagondolok, nincsen benne semmi, ami ne vinné előrébb a fősodort. Ja, de: egyetlen apró jelenet volt, amit inkább éreztem a szerző némileg kínos erőfeszítésének, hogy a modernségét és a tájékozottságát fitogtassa, és az alakjait mindenben teljesen modernné tegye: amikor az ötök a zenéről, a kedvenc előadóikról chatelnek. (Egyébként belehallgattam ebbe-abba. A részemről gondolkodás nélkül maradok Peter Gabrielnél. Akinek van füle hallásra, értse...!)

Vagyis a helyzet az, hogy a történet iparkodik mindennapivá lenni, legalábbis a reális mindennapokban történni, miközben minden porcikájában a fantázia terméke. Vagy... Itt megálltam egy pillanatra. Mert

Azért álltam meg, mert amennyire fantasztikusnak tűnik a fenti elképzelés, tulajdonképpen annyira magától értetődő, s annyira a szemünk előtt zajló történet. Vajon például a Soros Györgyhöz köthető iskolák valós célja csakugyan a demokrácia terjesztése, megerősítése? S gondolhatjuk-e egy percig is komolyan, hogy az emberiség csúcsragadozói nem élnek a valóságban egy ilyen lehetőséggel, hogy nem gondoskodnak a saját rendszerük embereinek a kiképzéséről, az utánpótlásról? Hm... Ugyan! Nincs min meglepődnünk. Maximum afelett morfondírozhatunk, hogy vajon az öt főszereplőnk mennyire lesz hajlandó belesimulni ebbe a koncepcióba? Meg hogy melyik a rosszabb, ha ez a világkép valósul meg, vagy ha mindent beterít a teljes káosz? (Jó, persze, a káosz ennek a rendszernek is szerves része, vö. migráció, Covid, Ukrajna, permanens félelemben tartás. Oszt' nesze, máris a valóságnál tartunk. Csak az nincsen rendszerbe, izgalmas, jópofa, letehetetlen ifjúsági regénybe foglalva. 

Menő Könyvek, Budapest, 2022, 340 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635841202

9/10

2023 februárjának még mindig a dereka. Vasárnap hajnal Csemete ágya. Nincsen itthon, vőlegényezik. A fülembe egy Riverside koncert zenél. Nagyon nagyok ezek a lengyel srácok! Tavaly nem jutottunk el a koncertjükre, de a Covid előtt az A38-asra igen. Hát az valami zseniális volt! SzFT alapvetően nem ilyen zenéket hallgat, de azóta a Wasteland című albumot volt, hogy betette magának a Füsti becenevű kis Yarisunkban is. Ha érdekelne a turné egyik koncertfelvétele, hát itt van. Én éppen ezt hallgatom.

Melegedett az idő, napközben tíz fok felett volt tegnap is. Az alágatya és a dupla zokni már lekerült. Végre! Tegnap hóvirágot fotózott valaki, és felpakolta a Facséra.  

  Jelentősége  

Amikor a regényről olvasgattam, Szerb Antalon kívül megegyező volt a vélekedés, hogy de Coster regénye jóval túlmutat önmagán. Romain Rolland ezt írja a birtokomban levő kötet előszavában: 

Charles de Coster Ulenspiegel legendájának történelmi jelentősége óriási. A mű új hazát
teremtett.

Ez az állítás meglepetést kelthet. Tizenöt évszázados múltra visszatekintő ősi nemze-
teink csak üggyel-bajjal ismerik fel pontos eredetüket, és úgy vélik, hogy egy nép forrása
miként a Nílusé távoli és titokzatos. 

A tény valóban páratlan, kétség azonban nem fér hozzá. A belga irodalom Coster
Ulenspiegeléből fakadt. 1868. december 31-én született a fajta öntudata. Ebben a kérdésben a belga haza minden írója egyetért. 

»Az első könyv, amelyben országunk magára talál« – írja Verhaeren.

»A flamand Biblia« – mondja Camille Lemonnier – »A haza könyve... A széles Schelde, mely a korok mélyéből hömpölyögve a fajta porcikáit sodorja hullámain... A testet öltött haza... A tegnap, a holnap, egész történelmünk...«

És Maurice des Ombiaux: »Az első könyv, amely földjük illatára és törzsökük zamatára ébresztette a belgákat. Az első, amely kivergödött a lelki semlegességből... Coster óta létezik belga irodalom...«

Azta'! Szegény flamandok és vallonok! (Mert ugye, Fehér Klára örök kérdésével:: „És hová álljanak a belgák?”) Gondolj bele, mintha nálunk Jókaival kezdődne az irodalom! Az összes flamandnak és vallonnak külföldre kellett könyvtárba mennie! Irodalmi sivatag, komám, a javából! (De jó nekem, hogy csak a Kálvin térig kell elmennem!)

  Tartalma   

Az alaptörténet: a flamand Cleas-nek, Soetkinnek gyermeke születik, aki a Thyl nevet kapja. Már kora gyermekségétől fogva tréfacsináló, kantárt, igát, irányítást nem tűrő gyermek. Bár a szüleit nagyon szereti. Meg a tejtestvérét, Nele-t is, de nem veszi észre, hogy a lány nem csupán barátsággal közeledik feléje.

Egy tréfája végett Thyl büntetése, hogy el kell hagynia Flandriát, három évig vissza sem térhet, és csak akkor jöhet vissza, ha hozza a magával a pápai bocsánatot is. Vagyis a római zarándoklat nem kihagyható a büntetéséből. 

A történelmi háttér tehát a középkor, a reformáció indulásának, terjedésének, nameg a Szent Inkvizíció véres, gyilkos uralmának az ideje. Amikor egy feljelentés rögvest máglyára küldhetett bárkit. 

Annak ellenére, hogy az otthonhagyottakat Thyl nagyon szereti, a három év el- és leteltével sem rohan haza. Ugyancsak belejön a linkelésbe, a csalásokba, a tréfákba, az átvágásokba, a könnyű pénzszerzésbe, boldog-boldogtalan kihasználásába, a nők megdöntésébe, amikor csak alkalom adódik. Erről szól az első rész. 

A könyvből 1977-ben készült egy állítólag igazán remek, öt részes szovjet filmsorozat.
Amit a neten csak azért sem találtam meg, semmilyen formában.
Ha rendelkezésedre áll, ne feledkezz meg rólam, kérlek!

Mert a könyv négy részből áll. Az első rész családi tragédiákkal és egy álomszerű vízióval ér véget. Az utóbbi felnyitja Thyl szemét, hogy küldetése van. Nem kicsit markol: fel akarja rázni a népét az uralkodó rétegek ellen. 

A második etap lényegesen komorabb, kevesebb a tréfa, a csíny, Thyl fejest ugrik a politika-csinálásba, ébresztgetni próbálja a flamand nagyurakat, és nyitni a népe szemét, hogy ne legyen mulya báb a nagyok kezében. 

A harmadik részben egy szülőfalujából származó honfival, Lamme-mal csavarog. Lamme érdekes alak: miközben hűséges Thylhez, aközben van egyénisége, önálló akarata, s nem csupán annyiban, hogy folyamatosan eszik és vedel (van is tiszteletre méltó méretű bendeje!). Ebben a részben keveredik az első rész vidámsága, és a második komorsága. A duó nem lép ki a harcból, de közben tréfákkal, cselekkel is múlatja az időt. Van, hogy az agyafurtság bitóra juttatja a méltó elszenvedőjét.

A negyedik részben aztán katonai pályára lép a két jóbarát, és csatákba keverednek az ellennel. Thyl a reformáltak oldalán harcol, de nem annyira hitbéli meggyőződésből, mintsem a szabadság vágya miatt. De történés szinten kap említést, hogy a szabadság mindenkié, és az sem jobb, ha a reformáltak a szabadság gyilkosai. 

Időközben azonban a mosoly, ami már az első részben sem volt teljesen őszinte, már az arcunkra fagyott. 

  Irodami formája   

Hát regény, vágja rá az egyszeri olvasó. Prózaregény. Lineáris prózaregény. S az! Miközben egyáltalán nem az. Cseles! 

Arról van szó, hogy a Thyl Ulenspiegel története eredetileg egy legendafüzér. Sztorik egy tréfacsinálóról, egy szabadságharcosról, aki elvileg a tizenötödik században élt. De Coster átpakolta őt és az övéit a tizenhatodikba.

A Thyl-ről szóló eredeti történetek nem adnak összefüggő történetet, egyik a másiktól teljesen független. Mint később meglátod, stílusában, mondanivalójában, erkölcsiségében egyaránt.

Az író azonban csokorba szedi a cselekményt, párhuzamosan futtatja Thyl történetét Károly császár és majdnem embermentes fia, utódja, Fülöp, valamint Thyl hozzátartozóinak, apjának, a szénégető Cleas-nek, anyjának Soetkin-nek és gyerekkori barátnőjének, a belé fülig szerelmes Nele-nek a történetével. Már amíg élnek a szereplők. Az első résszel ennek a párhuzamosságnak is vége szakad, de addig ez a hármas vonal remekül keretbe és rendszerbe fogja Thyl csapodár tréfáit. 

A stílus nem egységes. Van fejezet amely könnyed, kacagtató, van amelyik torokszorítón reális, van amelyik inkább történelmi betekintés és van amelyik olyan, mint egy belőtt látomás. Nem vagyok benne bizonyos, de úgy fest, de Coster-nek ugyancsak bőséges anyag állt a rendelkezésére Thyl-ről. Összegyűjtött mindent, és aztán sajnált bármit is kihagyni, felejtésre ítélni a bőséges anyagból.

Talán ezért is mondta Camille Lemonnier, hogy a Thyl Ulenspiegel egyfajta flamand Biblia. Mert nem konzekvens sem a stílusa, sem a mondanivalója, de ki-ki ízlése és kedve szerint kimazsolázhatja belőle a magáét. Viszont regénynek olvasni ezáltal nem egyszerű feladat. Olvasd csak regényként a Bibliát, és megérted, miről beszélek!

A flamand Charles de Coster (1827-1879) hatalmas próza-eposza, a Thyl Ulenspiegel (1868) nem fér el a XIX. század műfajai közt. Népkönyv; hőse az alnémetek Bolond Istókja, Thyl Eulenspiegel és mellette Sancho Panza gyanánt Lamme Goedzak, a kolduló barát. Lemonnier, a belga író, a flamand föld bibliájának nevezte ezt a könyvet. A XVI. században, a flamand szabadságharc idején játszódik, groteszk, trágár, hősies és jelképes részek, vad összevisszaságban kavarognak benne, boszorkányok és emberfarkasok között élünk és a regény legfőbb alakja a fő-szörnyeteg, II. Fülöp spanyol király. A könyv nagyon érdekes, de amikor letesszük, az az érzésünk, hogy nem tudjuk, miről volt szó benne; visszamarad belőle valami életérzés, ami Brueghel festményeivel és azzal a borzalommal rokon, amelyet a XVI. század nagy festői és írói fejeztek ki: hogy az élet nagyszerű és nincs semmi értelme.

Szerb Antal: A világirodalom története

S igen, a könyv végére nem felhőtlen a lelkesedés. Sőt kicsit el is fogy. Próbáltam flamand szemmel olvasni, bevallom, nem sikerült. Kicsit kaotikussá vált nekem az elbeszélési mód, bár az kétségtelen, hogy van benne valami nagyon egyéni, ahogyan az is, hogy Thyl és Lamme alakja egyáltalán nem fekete-fehér, és ezt nagyon finoman érzékelteti a szerző. 

Ó, igen, Brueghel: a festő nevének az említése nem véletlen, valóban magától adja magát a párhuzam. A szovjet filmsorozat is ilyesfajta hangulatú, azt mondják róla a jó nyelvek. De Coster szövegéből süt az a látszólagos összevisszaság, ami a festő képeit első alkalommal látva szemet üt. Rengeteg alak, számtalan tevékenység közepette, torz arcok, alakok, nyomor, a higiénia hiánya, de mégis nyüzsgő életvidámság, mindennapiság.

A történet lineáris, könnyen fogyasztható, szórakoztató. Bár Thyl személyisége felvet kérdéseket. De ez már nem az irodalmi forma témája. 

A téma 1956-ban megért egy kooprodukciós, francia-NSZK megfilmesítést is. 
A főszereplője Gerard Philip volt.

  Thyl Ulenspiegel rokonai a művészetben 

A flamand kópénak vannak közeli, irodalmi rokonai. De mindenképpen külön személyigazolványuk van. Az első, aki eszembe jutott róla:

NASZREDDIN HODZSA.
Naszreddin szufi gondolkodó volt, a 13. században élt, a Szedzsuk-dinasztia idején. A személyét több náció: törökök, afgánok, irakiak, bosnyákok, is a magáénak vallja, de a közvélekedés leginkább törökként gondol rá. A hodzsa nem személynév, hanem titulus: tanítót, mestert jelent. 

Naszreddin nálunk leginkább Leonyod Szolovjov két tüneményesen jól sikerült regényéből, A csendháborítóból és Az elvarázsolt herceg című regényekből ismert. Mindkettő kamaszkorom óta a kedvencem. Az előbbiből Sebők Imre, az utóbbiból Dargay Attila rajzolt képregényt (az értékelésük itt és itt találhatod; ha másért nem, a citált rajzok miatt érdemes ránézned a linkekre). 

Naszereddin Szolovjov mindkét regényében igazságtevő, a hatalmaskodók ellen, a szegények érdekében fellépő, érző szívű figura. Nem önmagáért cselekszik, a tettei önérdek nélküliek. És roppant tréfásak. De kétségtelen: ha kell a tréfája akár túl is megy a tréfán, kegyetlen kibabrálássá is válik. Sőt, akár halál is lehet a vége. 

ROBIN HOOD-ot
nem kell bemutatnom, nincs, aki ne ismerné a sherwoodi erdő kapitányát, a nottinghami városbíró esküdt ellenségét, a népért küzdő íjászt, aki szabadcsapatot szervezett maga köré a számkivetettekből. Ugyan ki ne hallotta volna Tuck barát vagy Little John nevét? 

LÚDAS MATYIRÓL
is mindenki tudja, kicsoda. Itt ő harmadik Thyl rokon. Az eredeti történet, amelyből Fazekas Mihály írt elbeszélő költeményt a 19. század elején, eredetileg vándortörténet volt. Vagyis nem kötődött egyetlen néphez sem, a történetét, természetesen más-más verzióban, több országban is a magukénak vallották. Nálunk a legismertebb formája a zseniálisra sikeredett Dargay Attila rajzfilm. 

Döbrögi uraság siheder korában deresre húzatta Matyit, mert tiltakozott a lúdjai elkobzása ellen. Matyi sajgó fenékkel fogadta meg a revansot: háromszor veri vissza az igaztalanul kapott büntetést. 

Vagyis Lúdas Matyi, bár a személye természetesen ikonikussá válik, sőt metaforikusan is értelmezhető, a saját sérelmét bosszulja meg az öntelt, kegyetlen uraságon. 

KALEB, A LATOR
teljesen fikciós alak. Nem legendából jött személy, nem népmesei alak, hanem egy konkrét írónak, Pasquale Festa Campanile-nek indult el az agya, és írt egy történetfüzért a jobb latorról, akit Jézus mellett feszítettek meg. Campanile jópofa, kedves, jódumás, életvidám csavargónak képzelte őt, és az írói keresztségben a Kaleb nevet adta neki. 

Könyvben és filmen egyaránt 1980-ban jelent meg a történet, Enrico Montesanoval és Edwige Fenech főszereplésével. A hölgy meglehetősen kedves és látványos a filmben. De nem csupán emiatt vált az egyik kedvencemmé: megkapó a humora, az érzelmessége, és az egész hangulata. 

Itt megnézheted teljesen fedetlen kebellel, teljes csípővel is... Izé, megtekintheted a teljes filmet. 

Kaleb cseppet sem önzetlen. Bármit tesz is, önmaga érdekében teszi. Vagy szigorúan személyes bosszúból. A személye messze nem az önzetlenség példaképe, mint Naszreddinné, nem is válik ikonikussá, mint Lúdas Matyi, de az elejétől a végéig az övé a szimpátiánk. Mert bántani senkit sem akar, Mindössze túlélni. S közben élvezni mindazt, amit az élet nyújt. Esendő, tréfás, mulatságos, szeretnivaló figura. Jézus belekeverése a történetbe, ahogy az útjai rendre keresztezik Kalebét, meghajlásra késztető húzás. Nem pusztán az ötlet, hanem a kivitelezés is. 

Természetesen a sor folytatható. De nem folytatom. Viszont a fentiekből fakad valami Thyl-re nézve, s azt elmondom, 

  Thyl jelleme  

A fenti példák is fikciós alakokat mutatnak be, ahogyan de Coster regényében is fikciós Thyl figurája. Azonban az az alak, akit megalkotott egynémely vonásában ugyancsak meglepő karakter. Nem éppen humánus figura.

A négy részre tagolt könyv első részében Thyl tréfái, becsapásai, fortélya sokszor nem valami ellen, valami érdekében történnek, hanem mindössze önmagukért a tréfákért. S tömérdek eset van, hogy ugyancsak és jócskán vaskosak. Olyannyira, hogy az emberfia-olvasó esetenként fel is szisszen. Mert hát persze önkorában állva, ülve értelmezi, amit olvas. 

Mondjak példát? Mondok. 

Számtalan ilyen és hasonló történet van. Thyl a tréfáért magáért tréfál és közben nem kímél senkit és semmit. A tettei mögött nincsen semmiféle erkölcsi tartalom, Mondhatnók l'art pour l'art tréfák, amik senki érdekét nem szolgálják, egyedül önnön magának a szórakoztatását. 

Ha akarom, Thyl ezáltal nem annyira szimpatikus figura mint a fenti többi, Naszreddin, Robin Hood, Lúdas Matyi és Kaleb.

De ha akarom korhűbb, reálisabb, őszintébb. A helyzet az, hogy bár volt több visszahőkölésem, gombóc-nyelésem és máris élvezettel, kíváncsian olvastam tovább. Mert a realitás a kor kegyetlenségéről is szót ejt: a kínzások mikéntjéről, az akasztásról és a máglyákról, a határtalan, senkire tekintettel nem levő kapzsiságról, a korlátoltságról és bizony a bosszúról is. 

  Az illusztrátor: Győry Miklós  

Óhatatlan, hogy szót ejtsek róla. A könyv igen megkapó kiadvány. Egyfelől a formájában: szélesebb, mint amilyen magas. Regény esetében ez roppant szokatlan. (Talán csak Sofi Oksanen könyvei esetében találkoztam újfent ezzel a bátorságos megoldással.)

A választott formáján túl nagyon sokat emel a nívón az illusztrátor munkája. A moly.hu kapásból mondja: legalább százhuszonhat könyv hirdeti büszkén a nevét.

Átfutottam őket, hogy megnevezzem a legnevesebbeket. Olvasó ember nincsen, aki ne ismerné A Tenkes kapitánya könyvváltozatát: az is Győry rajzokkal jelent meg. Aztán Ráth-Végh István összegyűjtött munkáinak mindegyike. Vagy Jókainak a Delfin-sorozatban megjelent válogatása, A nagyenyedi két fűzfa. Vagy Mikszáth számtalanszor (de tízszer tutira) kiadott A beszélő köntös – A gavallérok című kötete. Vagy Fekete István Hajnal Badányban című regénye. Hollós Korvin Lajos: A vöröstorony kincse. Rónaszegi Miklós Kartal-könyvei. A Képes Történelem sorozat Korona és kard kötete. 

Szinte random fotóztam ki rajzokat a könyvből. Szerencsére igen sok van benne. Már gyerekkoromban is kedveltem Győry stílusát. Természetesen a Delfin Könyvek sorozaton keresztül találkoztam vele először. Itt van egy galériára való ebből a kötetből. 

Európa, Budapest, 1957, 506 oldal · keménytáblás · Fordította: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula · Illusztrálta: Győry Miklós

6/10

2023 februárjának a dereka. A héten csuda finom pálinkákat sikerült vennem a dolgozdámban egy kollégámtól: fekete szeder és barack. Az utóbbinál kajszira számítottam, szerintem ez őszi, de roppant zamatos mindkettő, itatja magát. Pedig szinte csak alkalmakkor szoktam inni. De tegnapelőtt kiszorultam a konyhába némi rántott hús sütögetésre, hát nem lecsúszott három pohárral? 

A héten beszélgettem egy hozzám nagyon közelálló és fontos emberrel. A múltunk volt és a benne főszereplők voltak a téma. Meg az, hogy miféle bravúros múltfestésre, esemény szelektálásra és átmagyarázásra képes az emberi elme, s hogy ez mennyire tönkreteszi a kapcsolatokat. Elképesztő és nagyon szomorú. Akivel beszélgettem, ő sem volt vidám. A főszereplőkkel, akikről beszélgettünk neki van kapcsolata, nekem sajnos már nincsen. Ő most döbben rá, hogy miként is voltak akkoriban a dolgok, s hogy nem ecsettel, hanem pemzlivel zajlik részükről a múltfestés. Nem nagyon tud vele mit kezdeni, s felsejlett benne, hogy így érdemes-e még a kapcsolatokat tartania. Azt mondtam neki, ő döntse el, számára mennyire fontosak ezek a kapcsolatok, de ha engem kérdez, amíg lehet, a maga részéről ne rombolja le őket. Mindig történhetnek csodák. 

Tudom, mert velem is történt. Van olyan ember, aki a megismerkedésünk idején évekig elutasított. Ilyen-olyan okokból kapcsolatban kellett maradnunk, s bár némi korlátozásokkal, de mára csuda jóban vagyunk, időt is töltünk együtt, ha tudunk, s ha van miben, segítünk egymásnak. Nála volt a labda, ő nyitott felém, én meg nem bolygattam, hogy mi a fene volt eddig. Lezártam, és élvezem, ami van. Hurrá!

Például a Riverside legújabb lemezét. Hallgasd csak! 

  A ganümédeszi hatalomátvétel  

Jól van kezdjük a címmel, ha már felreklámoztam a kérdést!

A Ganümédesz az a bolygó, ahonnan a Földet megszálló, féregszerű lények érkeztek, és amelyek a regény kezdetekor uralják a szülőbolygónkat. A történet itt, a kék bolygón, a Terrán, a Földön játszódik, ki sem mozdulunk róla. A Ganümédesz kizárólag úgy szerepel a történetben, mint éppen csak megemlítésre méltó hely, ahonnan az idegenek érkeztek. Az ottani eseményekről, történelemről semmit meg nem tudunk. Csak annyit, hogy a férgek telepata Nagytanácsa irányítja.

Vagyis a könyv címe ebben az értelemben félrement. Mert nem a Ganümédeszen volt hatalomátvétel, hanem a Földön.

Ha a cím az itteni, a földi eseményekre vonatkozik, akkor ezek a címek is szóba jöhettek volna: A ganümédesziek hatalomátvétele, A ganümédesziek hatalma.

Amikor a fenti alcímet leírtam, határozott prekoncepcióval rendelkeztem, tudtam mit akarok leírni. A biztos tudás birtokában.

Aztán kifolyt a billentyűn ez a két mondatom: „Az ottani eseményekről, történelemről semmit meg nem tudunk. Csak annyit, hogy a férgek telepata Nagytanácsa irányítja.” És abban a pillanatban felismertem, hogy talán itt van a kulcs a könyv igenis jól fordított címéhez. Mert tulajdonképpen, és ezzel talán nem spoilerezem péppé a történetet, a végére már nem irányít ez a Nagytanács. Vagyis elképzelhető, hogy mégis a szerzőpáros szándéka szerinti a magyar címfordítás, és valóban a regény kb. két mondatára vonatkozik, s így az éppencsak megemlített ganümédeszi fordulat a kulcsa ennek a százkilencvenkét oldalnak. (Ha nem lenne belső kényszerem az olvasónapló írásárára, lám, ez fel sem merül bennem! )

PKD

Maradjunk ennyiben, s akkor nem kell tovább kötekedni sem a szerzőkkel, sem a fordítóval. (Akinek egyébként minden tiszteletem, jó egészséget, lelki derűt és további sikeres munkát kívánok, már csak puszta önző önérdekből is!

Ray Nelson, aki maga is író volt. PKD-vel ezt az egy közös könyvet alkották

  A regény cselekménye  

A dolgok közepébe csöppenünk. A ganümédesz lényei már átvették a hatalmat a Földön. A többesszám nem csupán arra vonatkozik, hogy többen jöttek, hanem arra, hogy több fajta lény él szimbiózisban a Ganümédeszen, és együtt vették át a Föld feletti hatalmat, A szimbiózisuk kicsit felemás (ahogyan ez a regény végére kiderül, mert az egyik, az alávetettebb (ők a gricsek) tud élni a fejlettebb, uralkodó faj (a féregszerű, végtag nélküli, telepatikus képességgel rendelkező granük) nélkül, de fordítva ez nem igaz. 

Ahogyan az lenni szokott PKD regényeiben (egyszerűen képtelen vagyok kétszerzősnek gondolni ezt a könyvet, szerintem Mr. Nelson maximum alapötlet tulajdonos lehetett, PKD meg jó fej, hogy feltetette a nevét társszerzőnek a borítóra), a dologok sűrűjébe csöppenünk.

A bolygónkon már a ganük uralkodnak. Van egy réteg, amely kiszolgálja őket, a fernyákok (a féreg-nyalók kifejezésből). Tudod, ők azok, akik bármilyen uralkodó, adminisztráció mögé képesek beállni, és bármilyen uralmi forma alatt képesek érvényesülni. 

Vannak, akik a fegyveres ellenállást választották: ők színesbőrűek, és már csak Tenesse-ben van egy maroknyi, de roppant elszánt csoportjuk, akiket egy Percy X nevű férfi vezet. Ők a fekete partizánok, vagyis a fek-partok. 

Aztán adva van egy televíziós személyiség, a nagyrészt japán, meg mindenféle nációs vérvonallal rendelkező Joan Hiashi, Percy X egykori kedvese, aki útra kel, hogy interjút készítsen az azóta legendássá és gyűlöltté vált férfival. Van még egy ganümédeszi politikusunk, Mekkis, aki megkapja a Tenesse haduradalom területét, s vele persze a Percy X vezette fek-partokat. Van egy ganü katonai főszemélyünk, Koli. Ki is van még? Ó, igen, egy tenesse-i ültetvénybirtokosunk, keményen rasszista fickó, világvezetői ambíciókkal, s egy darabig jól is mennek a dolgai. Szállodatulajdonosból indul, hadvezető lesz. Ő Gus Swenesgard. Utolsó fontos bemutatandó szereplőnek maradt: Paul Rivers a Pszichológiai Világtársaság embere. 

Összegyűlt a csapat.

• A ganük célja Percy X kiiktatása, megnyúzása, és a bőrének a kipreparálása, a gyönyörű, ép fogait természetesen megtartva.
• Megnyúzás, preparálás nélkül Gus Swenesgard is Percy X kiiktatását választja céljának. Ezért simán kész a ganükkel való együttműködésre. Már csak azért is, mert nekik van az akcióhoz szükséges fegyverzetük. 
• A  japcsi csaj is a ganük kezére akarja játszani az expasit. 
• Paul Rivers (Pszichológiai Világtársaság) nem akar ilyet tenni, mert a PV nézete szerint Percy X és a fek-partok eltűnése összeroppantaná az emberiség maradék önbecsülését. 

Aztán a helyzetet komplikálja, hogy egy neves pszichiáter feltalált pszichofegyvereket, s az egyik olyan, hogy mindazt a semmibe viszi, aminek, akinek agya van. A neve, neves egyszerűséggel, pokolfegyver. Ha valaki használni kezdi, az tutira véget vet mind az emberi, mind a ganü civilizációnak. Az utóbbinak azért, mert a ganü vezetők telepatikusan kapcsolódnak össze. Nem csak a helyi vezetők egymással, hanem a bolygó Nagytanácsával is. Meg mindenki mindenkivel. Vagyis az agyuk kisülése körbeadott, ingyen ajándék. Szóval csak csínján azzal a stukkerral! 

  A regény mint olyan  

Sima regény: elkezdődik, történik, véget ér. Közben csavarodik erre-arra, izgulhatunk is, meg is lepődhetünk, ahogyan egy ilyesféle regényben az elvárható. Persze PKD nem lenne PKD, ha tökéletesen sima lenne minden. S azért van benne agyatlanság. Ez esetben roppant tréfás, én legalábbis nagyon jót röhögtem rajta. 

Most mindegy, a jelenetben kik csatáznak egymás ellen. Az egyik fél bevet egy pszichológiai fegyvert, amely a használója látomásait vetíti az ellenség elé. Ráadásul a látomások a valóságban is tevékennyé válnak. PKD tálalásában így fest ez a csata-tripp. Vagy inkább tripp-csata? Hm... Nagyon beteg, de nagyon vicces! Figyelj csak! 

– Rohamra! – ordította Robert E. Lee tábornok, és egy szakasz lovas valkur élén vágtatott a csatába. A valkűrök hosszú szőke haja lobogott a szélben, ősi rúnaesküket üvöltöttek, és fagylaltfehér lovaik patájával válogatás nélkül tapostak el krícseket, fehéreket és feketéket. 

Fent elhúzott egy szakasz vámpír, akik agyaráról vér csöpögött, és akik Manfred von Richthofen báró Repülő cirkuszának jelét viselték, közben a szőrös és hatalmas Sámson trappolt el egy kacsacsőrű emlős állcsontját lengetve. 

A zűrzavarban egy cserkész zászlóalj is sürgött-forgott, túlsütött keksszel törtek be koponyákat jobbra-balra, egy kóser hentes pedig bárddal aprította húsmasszává az ellenséget. Mögötte vörös seggű páviánok rohamoztak, ötvenmillis gépágyúval felfegyverzett bevásárlókocsikat toltak. Egy rock and roll zenekar, amit egy Gabriel nevű fiatal, hosszú hajú trombitás vezetett, indulót játszott, és egy csapat sebész sorban vette ki a féregnyúlványokat, az unalom elkerülése érdekében néha elvégezve egy-egy lobotómiát is.

Négy visító selyemestélyis transzvesztita lengetett betonnal töltött kék flitteres retikült halálos pontossággal; barlanglakók és pigmeusok hajigáltak mérgezett konfettit. 

Egy foszforeszkáló narancssárga unikornis ágaskodott fel, a szarván hét felszúrt katona, akár a  kifizetetlen számlák, és egy emberevő növény oxfordi akcentussal egymás után szívta ki a  gerincvelőket, méghozzá olyan szörtyögéssel, mint egy gyerek egy finesi turmix utolsó cseppjét.

Szadista pávák keringtek a sebesültek között, tollukkal halálra csiklandozták az óvatlanokat. Egy terhes tízéves, bekábítószerezett lány könyörtelenül megvert mindenkit sakkban, és a lépések között kedvenc hírességeit, Ky tábornagyot, Koli tábornagyot és Adolf Hitlert festette le csupasz, lapos mellkasára lila rúzzsal. 

Pottom, két-három centis meztelen leszbikusok lepték el az ellenség arcát, és szálanként tépték ki a szakállukat. A Farkasember elégedetten rágcsált egy nagylábujjat, bár a körmöt kiköpte. Fűnyírók és dübögő mosógépek bátor bandája hajtott végre zseniális átkaroló hadműveletet, és hátulról támadott. A levegőt megtöltötte a rengeteg kísérteties, torokhangú síkoly, hujjogás, vonítás, gyöngyöző nevetés, lihegés, röfögés, sziszegés, rikkantás, krákogás, bőgés, nyüszítés, érzéki nyögés, tülkölés, nyikkanás, nyávogás, mekegés, ordítás és hadoválás. 

Ám amikor már úgy tűnt, hogy Gus Swenesgard erőit az utolsó emberig leölik, Percy X fantasztikus hordái egymás ellen fordultak. Frankenstein megtámadta Farkasembert. Godzilla nekiesett King Kongnak. A cserkészfiúk lerohanták a cserkészlányokat. A cipóvarró tündék a tűikkel megvakították a kardfogú tigrist. Tapsi Hapsi orvul lecsapott egy réti csenkeszt (Festuca elatior) portokostól, bibéstől, pelyvapikkelyestől, glumástól-mindenestől. Hirtelen elszabadult a pokol: minden jelenés csak magáért harcolt. 

Percy rögtön átlátta, hogy ha még egy pillanatig a rémálomcsata közepén marad az embereivel, a saját fantazmagóriájuk áldozatául esnek. Egy húsevő porszívó ebben a pillanatban is megpróbált betörni a taxiba, amiben ő meg Lincoln Shaw ült.

Ne rémülj meg! Ez a rész egyáltalán nem jellemző a történet egészére. Mitöbb, a tréfásság sem nagyon. De ez pazar lett, nem? 

  A vége adja a savát-borsát  

Szóval ettől eltekintve, meg a befejezést illetőn a regényt olvasni teljesen sima ügy. Semmi fakszni, csak ami egy PKD-történettől elvárható és megszokott.

Egyébként meg is lepődtem, hogy a cselekmény fő sodrában tartott szereplők egyike sem söpörte el a másikat, a jelenlétük és a szerepük kiegyensúlyozott volt, PKD (vagy RN?) egyikről sem feledkezett el, senkit nem tolt az örök feledésbe, amíg véget nem ért a regény. Azért lepődtem meg, mert PKD más regényeiben ez sűrűn előfordul. 

Az is meglepő, hogy lezárt megoldása a fordulatoknak. Az egy más kérdés, hogy az utolsó pár oldal, bár nem hatalmas csavar, mégis hatalmasat sóhajt tőle az ember fia. A befejezés felhangja nem optimista az emberiségre nézve. A szerzői úgy tűnik, azt mondják: semmiből sem tanulunk, semmiből sem vonjuk le a megfelelő következtetést. 

Egyébként a regény is arra jut, a dolgok szeretik a saját bejáratott útjukat. Amint elmúlik egy vészhelyzet, minden fénysebességgel tér vissza az addigi medrébe. S ez annyira, de annyira kiábrándító! Mert ebben benne van az is, hogy minek nekünk ellenség, amikor a sajátjainkkal is képesek vagyunk megkeseríteni, tönkretenni egymás életét? 

Agave Könyvek, Budapest, 2023, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635981021 · Fordította: Pék Zoltán

7,5/10

2023 február közepe. Minden csordogál a maga lassú folyása szerint, éljük a kényelmes, kispolgári életünket. Régebben ennél nagyobb szitokszót el sem tudtam képzelni. Holott soha nem voltam balhés, féktelen, mértéktelen, soha nem ittam szakadatlan, még egy füves cigit sem szívtam soha életemben, orgián sem vettem részt, nincs kirakatüveg, amit betörtem volna, szemeteskuka, amit én borítottam fel, autó, amit megrongáltam volna. Nem aludtam még padon, vasútállomáson, árokban. Apró stikliktől eltekintve becsületesen, átlátszón éltem mindig, iparkodtam azt mondani, tenni, ami én vagyok. Nem azért mintha annyira fontosnak tartanám magamat, hanem, hogy kiszámítható, következetes legyek. Ó, igen, bár mindenki hazudik (csúsztat, mismásol, elhallgat, játszmázik), de én elég tudatosan iparkodom ezt elkerülni. Ahogyan a konfliktusokat is. De az is tény, hogy ha kell, simán beleállok. Fizetem az adómat, ha kocsival indulok útra, a forgalmi velem van (bár 2023-tól már nem kötelező), és iparkodom betartani a szabályokat. Csak egyszer tört alattam komolyabban autó, de nem én voltam a hunyó. Példás férj vagyok, bevásárolok, főzök, mosogatok, mosok, teregetek, takarítok, „állva pisilek és ülve kakálok”, tisztesség dolgában nem állok szarul, és lehajtom magam után a wc-deszkát. A felfreccsent húgyomat is le szoktam mosni a jobbára általam feltöltött, hypós kefetartóban levő vízzel. 

Szóval tök szürke, beolvadós, nem nagy szám, mindennapi pasi vagyok. Szürke. Egyébként szeretem is a szürke ruhákat. Herr Grau. S vagy beleposványosodtam ebbe az engedelmes mindennapiságba, vagy csak simán erről szól az élet. Kiülni a gangra, ha süt a Nap, iszogatni valami jóféle borocskát, alkalomadtán megcsinálni az asszonyt, ahogy múlnak az évek, egyre kevesebbszer, mert valakinek úgyis változik a libidója (aztán akinek nem, az vagy kitör és rendezi máshol, vagy alkalmazkodik, és egy idő után a szüntelen várakozás úgyis csökkenteni fogja az akarást). Hétvégén kétfogásos ebéd, délutáni alvás. Viráglocsolás. 

Szóval régebben kétségbeejtőnek gondoltam volna, hogy erről szóljon az élet. Mert ez nem szól igazából semmiről. Úgy fest, mint egy növényi szintű vegetálás. Pedig nem az. Miről szól egy muskátli élete? Miről egy erdőé? Miről szól egy hegy, egy fennsík élete? Miről egy dakszlié vagy a Cili cicáé? Egyre kevésbé tartom bajnak, ha nem szól semmiről, pusztán csak élet. Ami élvezi, ha süt a Nap, ha esik az eső, ha hajnal van, új nap, új, semmitmondó lehetőségek, ha eljön az este, és le lehet pihenni, ha vannak jó könyvek, szólhatnak a jó zenék... 

Most éppen Anton Kalugin (Karfangen, Sunchild, Hoghwash, AKP) 2021-es „Stellar Gardener” című pompás szólóalbuma.
https://www.youtube.com/watch?v=Wgnpu1FJGzU

Nem is tudom, a történetről érdemes-e beszélnem. Talán azért sem, mert kár bármiféle fordulatot előre elárulni. Meg azért sem, mert bár minden oldal érdekes, minden cselekménye lényeges, voltaképpen, a lényeg szempontjából mégsem az. Mert PKD legtöbb írásának nem a cselekmény a lényege, hanem az, amit a cselekménnyel elmond. 

AHOGY PKD ÍR

S jobbára ugyanarról beszél, ugyanazt a kérdést szálazgatja, szőrözgeti műről műre: mi a valóság, és hogyan megismerhető, Szóval nem foglalkozik semmi mással, mint a Mátrix első részének a valóságával. (A folytatásokat hagyjuk.) A Mátrix meg nem tesz mást, csak sci-fi keretek közé helyezi a filozófia többezer éves kérdését. De PKD ettől persze nem válik filozófussá. „Csak” felettébb érdekessé, izgalmassá és érdekessé. Már akinek bejön az ő tálalása. Mert ez nem feltétlenül általános. Sőt! 

Nekem bejön. 

Szárnyaló a fantáziája. Azzal együtt, hogy éppen ebben a regényben vannak anakronizmusok. De az anakronizmusokkal együtt szárnyal. Nem magyaráz, úgy van vele, magyarázzon a cselekmény, és értsük meg a személyek, szervezetek, tárgyak szerepét, jelentőségét, pozícióját mindenét a cselekményen keresztül. 

Aztán nem pepecsel apró részletekkel, nincsenek nála hosszú leírások, háttéradat részletezések, szereplő bemutatások, leírások. 

Az utóbbiak regénybeli jelentőségével sem teketóriázik: ha úgy véli, szükséges, hát rögvest szemszöget cserél, és elveti az addigi központi figurát. Előfordul, hogy ez engem frusztrál, de legyen az én bajom. 

A szereplői teljesen hétköznapi kvalitással bíró emberek. Sohasem heroikusak. A hétköznapiság akkor is igaz, ha magas hivatalban vannak. (Ebben a regényben például két amerikai elnök is szerepet kapott. De ne is várd az amerikaiaktól kötelező áhitatot feléjük! Szakasztott olyan emberek, mint bárki más. Csak a hivatali posztjuk tér el nagyon.) Aztán az is van PKD-nél, hogy a szereplők jelleme sem túl kontúros: a történetek a mondanivalóról szólnak, nem a szereplőkről. Ebben a könyvben is annyi szereplő van mint a hajdermenkű, de nagyon lazán felcserélhetők egymással. Nem is rémlik, hogy bárhol is lett volna emlékezetes szereplője, finom lélekrajzzal, erkölcsi, morális dilemmákkal, ilyesféle nyüglődésekkel. 

PKD korai regényei jobbára lineárisak a mesélést tekintve, a későbbiek már nem törvényszerűen. Ezáltal a korábbi regényei fogyaszthatóbbak, a későbbiek viszont gondolatgazdagabbak. Bár általában, a két dolog, a lineáris mesélés és a gondolatiság nem feltétlenül egyenesen aránylik egymáshoz. 

MULTIVERZUM PKD-MÓDRA

Na, ennyit mégis elmondok a sztoriról, tessék! Egy elromlott Surranóval, a 2080-as évek mindennapi közlekedési eszköze fura dolog történik: átjáró nyílik benne egy párhuzamos Földre. 

Jellemző, hogy a tulaj, aki ezt felfedezi, saját, piti céljaira használja az átjárót. Aztán az lesz, hogy erkölcsiségében a pitiség megmarad, csak állami kereteket ölt. 2080-ban a Földön úgy százmillió ember fekszik mesterséges altatásban, jobb időkre várva. S az illetékesek úgy gondolják, itt a jobb idő: ugyan, mi lehet klasszabb, mint telepesnek lenni egy új Földön? S ezzel a kecske és a káposzta esete áll fen. Mert a Föld megszabadul a százmillió altatásának a mocsokul költséges terhétől. Hurrá van! 

De mégsincsen hurrá. A multiverzumos Föld, és ez csak a meghirdetett gyarmatosítási akció után derül ki, lakott. Ha gyéren is, de lakott. Az is kiderül, kik lakják: humanoidok. De nem emberek. Illetve félig azok. Az elő-előtaggal azok. De mégsem előemberek, mert vannak útjaik, ruhát hordanak és különleges, fából készült eszközzel repülnek. A fémet és a kőolajat nem ismerik. Fura egy multiverzumos bagázs. Ja, pekingi előemberek. Külsőre. 

S mert 2080-ban választják meg az USA első fekete bőrű elnökét (jó, PKD ebben mellényúlt, pesszimistább volt a valóságos helyzetnél a rasszizmust illetőn). Várható, hogy a Klu-Klux-Kan a tenyerét összedörzsölve, elégedetten nyújtózhat egy nagyot, hogy asszongya! 

De aztán kiderül az is, hogy nem használnak ugyan fémet, nem bányásznak kőolajat sem, nem ismerik a gumit, a műanyagokat, de olyan képességeik vannak, amelyről mi emberek, itt, a multiverzum ránk eső részében még csak nem is álmodhatunk. Bezony! Van baj! Mármint 2080-ban. 

Az életüket komplikálja, hogy egy odaát fellőt itteni műhold egyszerre csak eltűnik az égről. Hökk! Meg az is, hogy egy rövid kikapcsolás után az átjáró megszűnik. Illetve nem szűnik meg, hanem egy másik alternatív Földre vezet. Vagy mi. De legalábbis nem akkor oda, ahol előtte voltak. Kiderül, hogy száz évvel későbbre. 

Meg azért sem mindegy, hogy valami, amit alig látnak, átjön ide onnan. Hogy gebedne meg! S még csak nem is biztosak abban, hogy átjött. De mégis de! 

Szóval van baj, van kavarodás, tudnám fokozni. Mármint a leírásomat PKD ötleteivel. De már így is sokat mondtam. 

MIRŐL SZÓL A KÖNYV?

Azt ugye már tudjuk, te is, én is, hogy egy könyvnek nem kell feltétlenül szólnia valamiről. (Tudod, Stephen King pompásan alkalmazott stilisztikai és művészettörténeti mosakodása, amin ráadásul elég nehéz fogást találni. Én legalábbis mind jobban a magamévá teszem.) 

De ha nem is mond óriásit, azért PKD mond valamit. Leírva banális, meg semmitmondó. A történettel elmesélve sokkal érdekesebb ám. Mondja például azt, hogy gebedjenek meg a politikusok. Meg azt is, hogy a szülőföld, akármilyen gyehenna is tud lenne, mégiscsak szülőföld. Vagy ebben az esetben: szülő-Föld. Meg azt is mondja, hogy a technikai fejlődés csak egy variánsa a civilizáció útjának. (Több, alternatív történelemben gondolkodó elménk azt mondja, volt már itt, a bolygónkon magasan művelt civilizáció, csak nem technikai volt, ezért nem leljük a nyomait. Nem megyek bele.)  

Meg persze szó van az emberiség határtalan egoizmusáról: nagyjából kakkantják lefelé, hogy ahová mennek, már valaki más lakhelye. Mintha minden a miénk lenne, ami csak megtetszik, vagy amire szükségünk van. 

De bizony, mondom néked, ha sovány is így leírva, olvasva nem volt igényem, hogy többet mondjon. Talán azért nem, mert kompenzált a mese.

*

Agave Könyvek, Budapest, 2021, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634199298 · Fordította: Pék Zoltán

8/10

2023 második hetének első napja. Piszokul hideg volt ma. Dupla zokni, alánadrág, két és fél pulcsi a kabát alatt, szőrme béléses sapi, és csak a sál került le rólam napközben. Jó, nem csináltam kánikulát az autóban, de akkor is. 

A hétre rengeteg teendő volt előirányozva. Úgy alakult, hogy a napi munka közben a jó részét el tudtam intézni. Tulajdonképpen munka után is maradt még időm, de untam már a hideget, hazajöttem. 

Szerelmetesfeleségtársam és Matyi barátunk összehozták, na jó, inkább SzFT, hogy húsvétkor elmenjünk négy napra, körbe bringázni a Fertő tavat. Még nem tudom, hogy örüljek-e neki. Jó, nem marha sok, úgy száz kilométer, de ennyire nem szeretek bringázni, meg edzésben sem vagyunk. Amikor tavaszonként a Duna-kanyarban lecsorgunk bringával Szobról Verőcére, elég szokott lenni. Most ez néggyel szorozva... Meg annyira nem is olcsó, hanem drága. 

A PRÓFÉTA ÉS A HÜLYE nagyon vicces könyv. Már a címében is, nem?

Hiába mondja Jonasson, hogy a korrupcióról írta, én az olvasó sokkal jobban tudom, miről szól. Jonasson az orvos, aki felírja a gyógyszert, de én a beteg majd tudom, hogy mire akarom szedni (a'la Hofi)! Na!

Szóval a könyv elsősorban vicces. Ha nem is oldalanként, de két-három oldalanként biztosan vigyorogtam legalább egy széleset. És egyre nagyobb tisztelettel, elképedve figyeltem, Jonasson milyen mesteri egyszerűséggel fest le jellemeket és meséli a cselekményt. Na, ezt később akartam írni, de ha már itt van, itt is hagyom. Leginkább ez nyűgözött le. Mármint amellett, hogy rengeteget vigyorogtam. És nevetni jó. 

Kezdjük előlről!

   pár szó   a  cselekményről   

Adva van egy testvérpár. Az apjuk diplomata, soha nem foglalkozott velük. Az anyjuk viszonylag korán meghal. A tesók együtt élnek. Mint úr és szolga. Friedrick, a bátyus nagyon ügyes ám visszataszajtó módon kihasználja, hogy öcsit, Johan nem túl okos. Hm. Hogy hülye. Tudatlan, és fel sem fog dolgokat, csak marha nehezen, ha egyáltalán. 

Ezért az egész életük arról szól, hogy a bátyus kiszolgáltatja magát öcsivel. Majd fordulat történik az életükkel, emiatt a bátyus eladja a tizenkét és fél szobás kecójukat, amiben eddig nyomorogtak, zsebre battya a nagy zsét, öcsinek vesz egy lakókocsit, ő lepattan diplomatáskodni, öcsi meg csináljon, amit akar, némi aprópénzt is hozzávág, aztán csá! 

Johannak azonban nincsen jogsija. Csak egy lakókocsija.

Azért nincsen jogsija, mert komoly dilemmát jelent számára, hogy melyik pedál mi is a kettőből (automata-váltós a szekér) és azt a nem elhanyagolható információt sem egyszerű feldolgoznia, hogy melyik a jobb és melyik a baloldal. Emiatt kivágta őt a vezetés-oktatója, mint macskát ...ni, naná, hogy ki! 

De mert nem okos ez a hülye, ő bizony útra is kel. Majd nagyjából azon nyomban össze is tör egy másik lakókocsit.

Amiben történetesen egy asztronómus hölgy készül megöngyilkolni magát. Petra a neve. Ő a próféta. Azért az, mert kiszámolta, hogy az év szeptemberének egy adott napján lecsap a világvége. A hőmérséklet századmásodpercek alatt úgy mínusz kétszázvalahány fokra esik vissza. Ennek a Földnek vége, meg persze rajta mindennek, ami élet, haccá'! Mínusz kétszázvalahányban nincs az a kabát! 

A próféta önbecsülése a béka segge alatt van. Senki sem foglalkozik a próféciájával, mindenhol semmibeveszik. Nincs senkije sem. Életében egyszer volt csak szerelmes. A szerelem nem alakult kölcsönösre, a sráccal mindössze egyszer beszélt. Úgy három hosszú percig. Miután Johan nem hagyja békén, zaklatva meg nem lehet öngyilkot végrehajtani, az lesz a cél, hogy megkeresse ezt a krapekot, a hárompercest, és jól beolvasson neki. Ha már úgyis csak kilenc nap van a világból. 

A kilenc napos laufnak az is komoly okot ad, hogy Johan, bár hülye, nem tudja kicsoda Barack Obama, se azt, kicsoda Shakespeare, meg azt sem, hogy nincsen Amerikaország, meg azt sem tudja, hogy Róma nem Spanyolországban van, de konkrétan azt sem, hogy egy svéd város nem lehet külföldön, hogyha ők Svédországban vannak. Meg, ugye, a jobb-bal, és a pedálok... Meg úgy minden.

Viszont Johan két dolgot zseniálisan tud: takarítani és főzni. De az utóbbit Michlein-csillagos séfként. Kreatívan. Úgy, hogy Petra, a próféta (kilenc nap van csak tudod) még a lábujjait is megnyalja a főztje után. 

Marcel Marceau nem szerepel a könyvben, csak illusztráció a burleszkségre

Aztán így-úgy összeszednek egy lila hajú, hetvenötéves matrónát, Agnest, aki egyetlen helységben élte le az életét a csapnivaló férje miatt, de annak halála után utazgatni kezdett. Az interneten. Csinált egy blogot az utazásairól. A nagy márkák a blog népszerűvé válásával komoly összegeket kezdtek fizetni neki. Agnes milliomos lett. De a maga falujából ettől még nem mozdult ki. Így amikor Petra, a próféta és Johan, a hülye berobbannak az életébe, csak másodpercekig töpreng, majd beül a volán mögé, mert ő legalább tud vezetni. S Johan főztje után ő is csettintgetve nyalogatja az ujjait. 

És útnak indulnak, hogy valamennyire rendet csináljak a maradék kilenc (nyolc, hét, hat, öt....) nap alatt a világon. Vannak célok. Például, hogy helyre tegyék Johan gennyláda bátyusát, aki lelépett úgy harmincmillió koronával, miközben öcsinek itthagyta a harminc guriga úgy negyvened részét lakókocsiban és kápéban. (Na, jó, a lakókocsit átalakíttatta, nagyobb lett a konyha, és gazdagon feltöltötte a hűtőket. De ennyi. Ettől még gennyláda.) 

Szóval a visszaszámlálás közben elképesztő kalandokba bonyolódik a próféta, a hülye és a lila hajú blogger-matróna. Elsősorban részesei lesznek egy kis, Afrikához tartozó sziget orosz származású, volt kommunista diktártora üzelmeinek. A kötet másodi fele erről szól. Nem mondok többet.

De, mégis: a könyv stílusa nem csupán felidézi egy Jonasson nevű író legjobb regényeinek a hangulatát, de nyomokban Forrest Gump-ot is tartalmaz.

Nem mellesleg a regény egyik erőssége, mint a Forrest Gump-nak is, hogy valós személyeket, történelmi szereplőket, eseményeket épít szervesen a történetbe. Például a sokat emlegetett, sőt igen jelentős szerepet kapó västerbotteni sajt egy valóban létező svéd sajtféleség. A Jonasson által felidézett története is megfelel a valóságnak. 

   a regény tulajdonképpen két könyvet tartalmaz   

Van egyszer az első rész, ami kétségtelenól szűkebb látókörrel, kevesebb általános mondanivalóval rendelkezik. Ez a rész az önérvényesítésről, az önbecsülésről szól. Arról, hogy mindenkinek múlhatatlanul szükséges kiállnia önmagáért.

Meg arról, hogy kommunikáció nélkül behalnak az emberi kapcsolatok.

Meg arról, hogy a kedvesség, a szeretet nem azt jelenti, hogy mindenkinek ungyulupungyuluznunk kell. Mert ugye, Jézus is kipakolta a templomból a kufárokat. Így szerette őket. 

A történet kezdete, hogy a próféta, Petra, a Johannal, a hülyével történt találkozását követőn utána megy élete egyetlen, beteljesületlen szerelmének, zseniális! Kiderül, hogy úgy múltak el az évek felettük, hogy mindketten a másikban gondolkodtak. Csak éppen senki sem lépett. Petra a matematikába temetkezett, a férfi pedig páros magányban élt egy maximum körömfestésben gondolkodó, üresfejű cicababával, akivel két értelmes mondatot nem tudott váltani. 

Ez a rész nagyon tetszett! De igazán. Ahogyan Jonasson pár nagyvonalú, tömör mondattal elénk mondatfest komplett jellemeket, kapcsolatokat, az tüneményes. 

Nekem jobban tetszett volna, ha a regény ezen a vonalon megy tovább, és valamerre erre ér véget. De nem így történt. Úgy a közepe felé becsatlakozik a történetbe egy afrikai sziget diktátora, Aleko. S át is veszi a főszerepet. Szinte hallható, érezhető, a homokszemek csikorgása a fogaskerekek között, hogy a próféta és a hülye maradjon a főszereplő (nem beszélve a lila hajú matrónáról, aki tökéletesen egyenértékű velük) maradhasson a centrumban. De nem marad. Ahogyan az elbeszélés is nagyvonalúbbá válik. Az emberi kapcsolatokról átlépünk a politikára, a maffiára, a nagyívű gazdasági, politikai machinációkra.

Barack Obama, a regény szimpatikus, teljesen emberi, közvetlen, kedves és minden ami jó politikusa.
A hülye barátja lesz, még a privát mobilszámát is megadja neki.

Ezáltal a főhős trió kiesik az abszolút fókuszból. Alárendeltjeivé válnak a diktátor körüli kavarodásoknak, üzelmeknek.

   tetszik, nem tetszik,  (nem kap mást)   

Nem tetszik. Mondom is miért.

Amikor témát váltott a regény, és a szerző szándéka szerinti lecsóba csapott, a politikai korrupció mocsarának szarkasztikus, burleszkes gúnyolásába, kiestem a ritmusból. Tudod, amikor szeretkezés közben valami oda nem illő, elementáris akusztikus hatás lohasztja az elmélyülést és a lelkesedést. 

Jonasson érdeme, hogy aztán visszakapcsol, engem az olvasót a sztoriba, és ügyesen úgy tesz, mintha nem váltott volna témát. Miközben de. S mert ügyesen kapcsol vissza, egy rövid megtorpanás után ismét tapsolni kezdek neki. 

Hogy aztán megint úgy véljem, a király ha nem is meztelen, mert van rajta egy ünnepi palást, nem csupaszkodik a rottyantója, de ha szétnyílik a palást, a himbilimbije csak-csak előfickándozik. Mert arról van szó, hogy Jonasson deklarálja, hogy a korrupcióról, a politika becstelenségéről szól a könyve. S persze, igen, a második fele valóban arról szól. Legalábbis a politika egyik feléről. Ami jelenti Putyint, Trumpot, és a hasonszőrűeket. Majd az alant citált interjúból kiderül, hogy például a magyar vezetésről is. (Más kérdés, hogy a jól odamondogatás után Jonasson elmondja, hogy tulajdonképpen alig tud valamit a magyar viszonyokról. Ezek szerint csak a sajtóból. Aminek viszont éppen ebben a könyvében is megadja a neki járó gyomrosokat. Miközben a lila hajú matrónán keresztül bemutatja a sajtó manipulációs lehetőségeinek is a mélységét. Majd azonnal jómaga is alkamazza őket. Egy irányba. S megpróbál úgy tenni, mintha mindkét irányba tenné. De nem sikerül elhitetnie. 

Többek között azért nem, mert például a diktatúrát relativizálja. Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Honecker és pláne Putyin übernegatív figura. Naná! 

De a képzeletbeli diktátor, a volt kommunista-rezsim fenntartó Aleko már nem az. Ahogy a kommunizmus ideológiai alapja is plasztikus. A megfogalmazás ügyes. Magyarázható. Kár, hogy a napokban olvastam Douglas Murray Háború a nyugat ellen című könyvét, amely kifejti, hogy manapság egyetlen feltétlenül szalonképes filozófus létezik: Marx. 

Malte szerint a kapitalizmus, amelynek életképességében egyébként mindig bízott, legjobb úton van afelé, hogy végképp elpusztítja a földi életet. A jövedelmi különbségek az Egyesült Államokban jelenleg ugyanolyan nagyok, mint 1929-ben, amikor a Wall Street összeomlott. Úgy látta, most is valami hasonló folyamat zajlik Svédországban és az egész világon. A kommunista Marx és Engels tanait nem sokra tartotta, de nekik legalább volt elképzelésük, ami arról szólt, hogy a tömegeknek valamilyen magasabb cél érdekében egyesülniük kell.

Ha jól figyeltem, filozófus senki más megemlítve sincsen. Már amennyiben Marx és Engels filozófusnak és nem csupán sarlatán társadalom-mérnöknek, ideológiából fakadó tömeggyilkosnak tekinthető. [...] Elgondolkodtam. Elfogult vagyok. Az utóbbi mondat nem igaz: Descartes igenis ott van a szövegben! 

 Aztán, ugye mi is a szélső-jobboldalinak mondott csoportok legfőbb hajtóereje? Egy egyszerű pszichológiai alapelv. A könyvben ugyan nem a jobbosokra vonatkoztatja, de az interjúból kiderül, hogy egyértelműen rájuk érti. 

…az van, hogy minél dühösebb rám az Afrikai Unió, annál nagyobb itthon a népszerűségem. Ezt nevezik polarizációnak. Minél több a külső ellenség, annál erősebb a csoporton belül az összetartás. Ezt Idi-Amin is tudta a maga idejében.
– Ki?
Elmagyarázni a fiának, ki volt Idi Amin, túl sokáig tartana. Johan igazán szeretetreméltó gyerek, de  valószínűleg inkább mesterszakács, mint zseni. Aleko egyenesen a szóban forgó szakkérdést világította meg:
– Azt állította, hogy Ugandában minden rossz az indiaiak miatt van. Pár napot adott nekik, hogy szedjék a sátorfájukat, és tűnjenek el Ugandából.
– És aztán jobb lett minden?
Johan kérdése őszinte volt.
– Ellenkezőleg. Hiszen az indiaiak működtették a gazdaságot. Minden leállt. De Idi Amin hihetetlenül népszerű lett, amíg az emberek nem fogták fel, mi történt. És az eltartott egy ideig.

*

Malte azt akarta ezzel mondani, hogy az uralkodó „más tehet róla” felfogás félelmetes sebességgel mutálódik a világban. Feketék fordulnak a fehérek ellen, tehetősek a nincstelenek ellen, bennszülöttek a bevándorlók ellen, baloldaliak a jobboldaliak ellen, itteniek az ottaniak ellen, a gazdagok mindenki más ellen. Hiába híve a piacgazdaságnak, ha így megy tovább, a globális „mindenki mindenki ellen” gondolkodás a feje tetejére fogja állítani.

Jonasson nézőpontját egyértelműen megmutatja például Barack Obama egyértelműen pozitív, rugalmas, kedves alakjának a szerepeltetése és szerepe. De nem hagyja ki Trumpot sem. Természetesen ellentétes előjelűen. Vagy más példa: egy világszíntű csalásba tudatlanul beszáll Bill Gates és Trump is. Ők természetesen nem tudják, hogy csalásról van szó. Gates eleve jótékony célra ajánlja fel a leendő nyereményt. Trump pedig kijelenti, hogy ha jön a zsé, az az övé. Nem jön a lóvé. Gates ennek ellenére odaadja a beígért kétmillát. Trump pedig dühöng. Érthető? 

Vagyis olyan érzésem van, hogy Jonasson üzenete sunyi módon polkorrekt. Vagy én vagyok az, aki mindig csak arra gondol. Mindenesetre ezek miatt kicsit az arcomra fagyott a mosoly. 

Pan Gimun ENSZ-főtitkár is szerepel a könyvben, bár statiszta csupán. Természetesen a pozitív oldalon.

  erkölcsi dilemmák a szimpatikus gazemberek körül  

Hát igen, ez még egy nagy kérdés. A könyv alapvetően korrupció-ellenes. Meg a politika mocskossága ellenes. Meg oligarchia-ellenes. Meg maffiaellenes. Meg minden, ami jó, és semmi, ami rossz, 

Aztán az történik, hogy amikor Aleko, a volt kommunista rendszer-fenntartóból lett tolvaj diktátor átveszi a kedves, jópofa triótól a főszerepet a könyvben. A trió tagjai is úgy belesodródnak a svindlibe, mint a pinty. Úgy nagyjából erkölcsi fenntartás és külső kényszer nélkül. 

Nem mondom én, hogy nem jópofa, nem vicces, nem szórakoztató, ami velük történik és amit művelnek. Mert kétségtelenül az. De az erkölcsi üzenet minimum ellentmondásos és alapból megkérdőjelezhető. Mert a mára szinte megszokottá vált kedves csirkefogók figuráknál tartunk. Erről írtam már többször. Tudod, amikor a főszereplő(k) annyira szimpik, jópofák, hogy az teljesen elmossa, hogy volta- és tulajdonképpen gazember(ek). Ezáltal mindaz, amit tesznek mindössze legyintésre méltó. Illusztrációnak erre általában az Ocean's-sorozatot szoktam felhozni példának. Tegye fel a kezét, aki nem drukkkol Clooney-éknak! S mivel foglalkoznak őkelméék? Elveszik, ami másé. Tolvajok. Rablók. Zseniálisak. De a zsenialitás a világ jelenlegi urait sem menti fel, ettől még utáljuk őket, nem? Pedig elég nagyban xarják el a világon élő emberek életét. 

Na és szóval, tehát a triónk is ebbe a nyomvonalban utazik. Jó, Johan, a hülye azt sem tudja, merre folyik a Lánchíd, tehát maradnak ketten, akik másodpercek alatt magukévá teszik a gazember diktátor módszereit és mentalitását. Mi meg drukkolunk nekik, le ne bukjanak. És nem is buknak le. Indokolva is van, miért nem gazemberség, ami az. 

– Abból kellene kiindulnunk, hogy a maffia pénze lopott pénz, amit becsületes emberektől raboltak eltöprengett fennhangon. – Ha valami jó célra fordítanánk, akkor… igen, akkor adnánk valamit a világnak, ahelyett, hogy megfosztanánk valamitől.

Vagyis tolvajtól lopni nem bűn? De tolvajtól lopni valóban nem bűn? Kamaszkorom végén írtam egy kétsorost erről a dillemáról. 

Erkölcsös-e rigót lőni

az éhező kisrókának?

Lehet ezt tovább fokozni. Ha a befizetett adónkat elcsalják, ellopják, egyéni, privát célokra használják fel az állam működtetői, akkor bűn-e az adócsalás? Avagy ha egy cég, egy intézmény üzemeltetői a saját luxusukra használják a bevétel egy (nagy) részét, akkor bűn-e, ha alkalmazottként magunknak veszünk el, használunk fel a cég erőforrásaiból valamit/bármit, ami nem a miénk, amit az adott keretek között nem jár? Tudod, a régi szocialista felfogás: ha miénk a gyár, miénk-e kombináltfogó és a fénymásoló papír, amit kilopunk onnan? Amikor katona voltam, a laktanya parancsnoka a rendelkezésére álló erőforrásokat felhasználva építkezett Dunakeszin, a kiskatonák még a homokot is a közeli homokbányából az építkezésre. Teherautó volt, üzemanyag volt, emberanyag volt, homok volt, hát miért ne? S ha lop a fej (tudod, a hal, amelyik a fejétől bűzlik), miért ne tehetné a test többi része? 

Másképpen: felment-e mások bűne, relativizálja-e a saját bűnömet, hogy ők nagyobban játszanak, méretesebb a tortaszeletük? 

Talán nem nehéz belátni, hogy ez a gondolkodási irány semmi más, mint mosakodás, önérdekű relativizálása a bűnnek. (Azt meg már tudod, több helyen leírtam, hogy a bűn nem más: önzés.) 

Viszont Jonasson üzenete, bármennyire zseniálisan tréfás, röhögtető formába öltöztetett, a visszájára fordul, s a gazemberség ideológiája lesz. A lila hajú matróna törekvése a diktátor szigetén létesítendő egészségügyi törekvésekre innen nézve mindössze mosakodás. Alamizsna a koldusoknak.

Már csak azt kell eldönteni, nincsenek-e túlzott elvárásaim egy szórakoztató regénnyel kapcsolatban. 

Athenaeum, Budapest, 2022, 400 oldal · ISBN: 9789635432820 · Fordította: Kúnos László

8/10

2023 februárjának negyedik napja, szombat. Ilyen rohadt szél már régen volt. Alig mozdultunk ki, csak tüdőbűnözni mentünk le a ház alá, de az is több mint elég volt, menekültünk felfelé. 

S már megint piszkosul hajnalban ébredtem. Negyed négy felé. Csemete nem volt most sem itthon, átköltöztem tehát az ő ágyába olvasni, írni, ahogy szoktam. Forró kávé, vastag zokni, és ez esetben többnyire Sunchild.

Lett fizuemelés a cégnél. Így már csak olyan harmincezerrel vagyunk lemaradva a hasonló területeken dolgozók bérétől. A válaszreakcióm fájdalmas, de kényszerből adottnak kell lennie... Igaz, Szerelmetesfeleségtársam már hónapok óta rágja a fülemet érte. Pedig eddigi életem legjobb munkahelye ez. 

Apropó: szeretem ezt a nőt. Remek érzékkel lép, amikor lépnie kell. Felém is. Hogy enyhítse a bennem levő bármilyen feszkót. Ami már több irányúvá lett.