Edward Hallett Carr: Mi a történelem?

A történész, amikor önmagát és a munkája tárgyát vizsgálja, és ugyancsak érdekesen teszi ezt

0

2023. március 07. - Mohácsi Zoltán

Van, sőt, a legtöbbször így történik, hogy véletlenül futok bele könyvekbe, amikről azt sem tudtam előtte, hogy érdekelnek.

Gönczi Tamás Pilisről szóló könyvének az értékelése alatt (sokadszorra) kialakult egy fárasztó beszélgetés a holokausztról szóló nézeteim miatt. Amikről én túl sokat nem tudok. Mármint a nézeteimről. De megtudtam például azt, hogy minden bizonnyal nagy befolyással van a tudatalattimra, hogy van bennem úgy egynegyed, apai ági zsidó vér. Ennek kompenzálása miatt foglalkozom ennyit (mennyit?) a kérdéssel. S természetesen miután jól kiosztott a beszélgetőpartnerem, amiben esszenciálisan benne volt egy jó kis antiszemitázás is, kötelezővé tette, hogy arról beszélgessünk, amiről ő akar, és úgy, ahogyan ő akar. Vagyis azonnal válaszoljak a kérdéseire! Nem tettem ilyet.

Az egyik felvetése, számonkérés-alapja az volt, hogy miért nem olvasok olyan könyveket is, amelyek a kérdés mainstream, közkeletű, úgy nagyjából mindenki által elismert tömeghez tartoznak. Amiket hozzáértő, tájékozott történészek írtak, és akik valóban értenek is ahhoz, amiről beszélnek.

Eközben párhuzamosan futott egy másik beszélgetés, ugyanitt, Herbert Illig és Uwe Topper naptárhamisítási könyveiről, a kiesett, meghamisított háromszáz évről. Ennek a beszélgetőpartneremnek eléggé lesújtó véleménye van a hivatalos történész szakmáról.

Ekkor találkoztam ezzel a könyvvel. A könyvtárban pedig több példányban is bent volt. Most eggyel kevesebb van ott.

Edward Hallett Carr 1892-ben született. Iskoláit a londoni Merchant Taylors' Schoolban, majd a cambridge-i Trinity College-ban végezte, ahol ókortudományokkal foglalkozott.

1916-ban a Külügyminisztérium állományába lépett, és 1936-ig hazájában és külföldön különböző külügyi feladatokat látott el.

1936-ban az University College of Wales nemzetközi politika tanszékének professzora lett.

1941 és 1946 között a `The Times` szerkesztőjeként dolgozott, 1953-tól 1955-ig az oxfordi Balliol College-ban a politikaelmélet oktatója volt.

1955-ben a cambridge-i Trinity College tanára lett.

1966-ban az oxfordi Balliol College önkormányzati szervezetének tiszteletbeli tagjának választották.

1920-ban megkapta a Commander of the Order of the British Empire kitüntetést.

Történészként nevét mindenekelőtt monumentális »Szovjet-Oroszország története« című műve tette ismertté, amelyet a Guardian »századunk egyik legfontosabb angol történeti művének”, míg a The Times »kiemelkedő történetírói teljesítménynek« nevezett. Tizennégy kötetes művén 1945-től kezdve majd harminc évig dolgozott.

E.H. Carr 1982-ben halt meg. Nekrológjában a The Times ezt írta: »Írásainak logikája ugyanolyan metsző és éles volt, mint modora. A boncnok hűvös szaktudásával tárta fel a múlt anatómiáját »egyértelmű, hogy a történészek és társadalomtudósok utána következő generációira komoly hatást gyakorolt.«

(A kötet fülszövege)

Így már sok mindent tudsz a szerzőről. Elsősorban azt, hogy nem önképzőköri zugtörténész. Vagyis valamit tud a történelemről és a történelemtudományról. Mármint hivatalosan is.

Vess meg: számomra nem mindig kárhoztatandó, ha nem egy mélyen szakmabeli szól, tesz hozzá valamit a nagy egészhez. Persze, ha nem egy képzett villamosvezető vinné a négyeshatost, ha Szerelmetesfeleségtársam, aki nagyon érdeklődik a repülőgép-szerencsétlenségek iránt, kitúrná a Budapest-Prága járat pilótáját az üléséből, vagy ha a kereskedelmi iskola ötödik évfolyamát járó Csemete akarná elvégezni a tanult szívsebész helyett a mellkasom felnyitását, vagy ha szomszéd tízéves unokája vállalkozna a gázcsap kicserélésére, hát meglehetősen labilis lenne a komfortérzetem. Vagyis nem vagyok tanulás, képzés és diplomaellenes. Egyáltalán nem.

De mondok valamit! Van egy barátom. Nagykorúságára azt a verdiktet kapta az orvosoktól, hogy csácsumi, olyan betegsége van, ebből már nem jön ki, számolgassa visszafelé a napokat, hamarosan a kukában végzi.

Ő valahogy úgy érezte, nincs ez rendben így. Mivel angolul, németül jól tudott, rávetődött a netre, és addig keresgélt, amíg talált egy úriembert, aki hosszú évek óta szinten tartotta a fiát, akinek ugyanaz a betegsége volt mint neki. Megkereste az úriembert, a'sszem, ausztrál volt, beszélgetni kezdtek, tanácsokat kapott, megfogadta majd tovább is gondolta azokat.

Hogy is mondjam: eléggé beleásta magát a betegségébe és az emberi szervezet működésébe. A neurotranszmitterekről úgy csevegett a fülem hallatára az orvosával, mint amikor te meg én arról beszélünk, milyen idő volt a hétvégén. Az is a fülem hallatára történt, hogy egy kezelési megoldást ő javasolt a dokinak, majd némi vitába keveredtek a javaslatot illetően, aztán a barátom érveire a doki elgondolkodott, és igazat adott neki. Ja, a barátomnak semmi köze az egészségügyhöz. Mármint betegoldalról de, ám semmiféle ilyesmi végzettsége nincsen. Egészen és teljesen más területen dolgozott világéletében. Csak utána olvasott, megértette, újra olvasott, és így tovább. A barátom manapság ötven felett jár már. Tehát valamit tud. Valami olyat, amit a nagykorúságakor őt diagnosztizáló, kezelő orvosok nem.

Pedig ha megkérdeznél, alapvetően én is inkább az orvosokban bíznék, mint egy teljesen más végzettségű emberben. Ne a kőműves főzze az esküvői ebédet, ha van kéznél egy séf is! Aztán láss csudát: lehet, hogy a séf csak sokcsillagos bonsai-adag marhaságokat ejt a tányérra, meglocsolja egy kis maradék löttyel, mindenki csudálkozik, és marha éhes marad. A kőműves meg olyan újházit rittyent, utána meg marhapörköltet, galuskával és még házi tejfölt is szerez hozzá, hogy az csuda, és ehhez képest kell a csudának a Michelin-es, maradéknak is kevés kaja.

Na, és akkor ez a hatalmas tudású, megbecsült, kitüntetett, satöbbi történész mond olyan csuda dolgokat a történelemről, hogy csak kapaszkodtam. Vigyázz, Malvin, jön a kanyar!

Az első fejezet a legmeghökkentőbb. Van is egy sárga post it a könyvben, valamelyik előző olvasó hagyta ott. (A nevet természetesen én töröltem ki a közepéről.)

Ha jól értelmezem, ami rajta van, a post-it írója az első fejezetet ha tehetné, a maga részéről egy az egyben kukázná . :-)

A TÖRTÉNÉSZ ÉS A TÉNYEK

Ez az első fejezet címe. A történész és a tények. Mert, kérdezi Carr is, mit csinál a közvélekedés szerint a történész? Összeszedi a tényeket, összeköti őket a megfelelő következtetésekkel és máris ott van előttünk feketén-fehéren, mi történt ekkor meg akkor.

Na, erre mondja Carr, hogy szép-szép, de lópikulát van ez így!

Mert még az sem bizonyos, hogy mi a tény... S minél messzebb járunk egy eseménytől az időben, annál nagyobb a bizonytalanság. Leegyszerűsítem, miért: ha pár ezer év múlva kizárólag a Kádár-rezsim által kiadott Fehér könyv maradna fenn 1956-ról, minek tartanánk az akkori eseményeket? Történelmi irat? Naná, hogy az? Most tudjuk, hogy egy hazaáruló, rezsimteremtő főtitkárnak és az ő embereinek a tetteit volt hivatott igazolni a könyv, de pár ezer év múlva, semmit sem tudva a kommunizmusról, a Szovjetunióról, az MSZMP-ről, Kádár Jánosról, na akkor mit mondanánk?

Annak idején az járta, hogy a tények önmagukért beszélnek. Ez persze egyáltalán nem igaz. A tények csak akkor szólalnak meg, ha a történész megszólaltatja őket; ő dönti el, melyik tény jusson szóhoz, s milyen sorrendben, illetve kontextusban. Ha jól emlékszem, az egyik Pirandello-hős mondja, hogy a tény olyan, mint a zsák – csak akkor áll meg magától, ha tesznek bele valamit. (11.)

A történelmi tény státusza az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe belekerül. (12.)

Szóval nem is olyan egyértelmű, mi az, hogy történelmi tény.

Megtörtént eset. Öten laktunk együtt, Szerelmetesfeleségtársammal és a három gyerekünkkel, mint patchwork família.

Gyerek1-nek mondtam valamit, de szólt Gyerek2-nek is. Elvárást fogalmaztam meg. Gyerek2 jelen volt ugyan, de csak félfüllel, valami játékban elmerülve. Gyerek3 se közel, se távol, érintetlen volt a kérdésben.

Pár hét elteltével az általam megfogalmazott elvárásnak semmi foganatja nem volt. Szóvá tettem. Gyerek2 szokása szerint hallgatott, Gyerek1 elképedt, felháborodott:
– De Apci, nem is ezt mondtad!
– Hanem?
– Hanem azt, hogy... – s azzal arcba mondta Elvárás2-őt. Ami nyomokban tartalmazta az Elvárást. A megfogalmazott változat távoli rokonságban sem volt az Elvárással.
– Gyerek2, te hogyan emlékszel?
Gyerek2 rám nézett, töprengett cseppet és kibökte, hogy Elvárás3. Ő meg így emlékezett.

Történt, hogy ekkoriban jobb híján, átmenetileg nálunk tartózkodott Valaki, Tanúja volt a beszélgetésnek. Én ugyan elég jól ismertem, de a reakciója meglepett.
– Tudtam, hogy baj lesz abból, hogy itt vagyok! – keseredett el.
– Miért lenne baj? Amit Gyerek1-nek mondtam, nem rád vonatkozik, hanem a gyerekekre.
– De tudtam én, hogy... – mondta Valaki, és szomorúan kibökte a Sértett Elvárást. Aminek már semmi köze nem volt az eredeti Elváráshoz. Ami nem csoda, ő azt nem is hallotta. Próbáltam elmagyarázni, miről van szó, de Valaki pár nap után összecsomagolt, nem is láttuk többet.

Érdekes lenne tudni, hogy ha a rövidtávú memória ennyire megcsalta őket, vajon manapság a hosszútávú hogyan idézné fel a történetet. Öten voltunk az eseményben, ha memoárt írnánk, valószínűleg öt különböző történet olvashatnál.

A legközelebbi, hasonló esetnél már bebiztosítottam magamat, hívtam SzFt-t fültanúnak. Ez sem segített:
– Persze, hogy ő úgy emlékszik, ahogyan te, mert megbeszéltétek! Mindent megbeszéltek.

Az esetből legalább azt megtudtam, hogy nem a memóriámmal van a baj. Vagy csak nagyon egyformán jár az agyunk SzFT-vel, s pont ugyanúgy torzítjuk el az eseményeket, szavakat, üzeneteket.

A tények értelmezése aztán meg végképpen nem egyértelmű. Tudod, miért nem? El fogsz képedni! Két oka is van.

Az első ok, hogy a komplett képet, bármiről is legyen szó, senki nem látja, láthatja át. A történész a folyamatokból kiemel bizonyos tényeket, de az összes ténnyel ezt képtelenség megtenni. Vagyis válogat a tények között. Szűri őket. S ha meg is van a válogatással, szűréssel, a tények még nem adnak teljes képet, össze is kell őket kötni. Az összekötés pedig a tények értelmezése.

A második, amiért nem egyértelmű a tények értelmezése, hogy a történész is ember. S mint ember, mindent a maga szociológiáján, a neveltetésén, a személyiségén, az egzisztenciája pragmatizmusán, a kultúráján, a nemzetén, a nyelvén, a barátain, a világnézetén és az egész szakmájának a szűrőjén, elvárásain keresztül értelmez.

Vagyis, mondja Carr, amikor mérlegre teszel egy történelemmel foglalkozó művet, nézd meg, ki az, aki írta! Aztán nézd meg, és vedd figyelembe, mikor és hol írta, aki írta!

Azért kell ezt tenni, mert a történelem elbeszélése nem választható el az elbeszélőtől. Ezt is leegyszerűsítem: nincsen objektív történetírás. Aki mást mond, hazudik.

Carr történészként írta ezt. Olyan történészként, aki még évtizedekig kutatott, dolgozott, alkotott a szakmájában. Történészként. Vagyis nem a történészetet mint olyat akarta mindenestül a szemétlehajítóba küldeni, hiszen akkor maga alatt vágta volna a fát. De egyértelműsíteni akarta, mire képes a történelem kutatója, és mire nem.

Gyakran furcsállom, hogy ennyire unalmas, pedig nagy része bizonyára a fantázia terméke.

(Catherine Morland a történelemről, e könyv mottója)

Hogy mit is jelent mindez, Carr így foglalja össze.

Ha valami megtalálható az iratanyagokban, akkor az úgy is van. De amikor kezünkbe vesszük őket, mit mondanak nekünk az iratanyagok, a rendeletek, a szerződések, a bérlői jegyzékek, az országgyűlési feljegyzések, a hivatalos levelezés, a magánlevelek és a naplók? Valamely írott dokumentumból csupán az derül ki, hogy mit gondolt annak szerzője, hogy szerinte mi történt, hogy szerinte minek kellene történnie, illetve mi fog történni, vagy hogy mit akart elhitetni másokkal arról, hogy ő mit gondol, illetve mit gondolt ő maga arról, hogy ő mit is gondol. Mindez csak akkor kap jelentést, ha a történész foglalkozik vele és értelmezi. Valamely ténynek, akár iratanyagból, akár máshonnan került elő, a történész csak akkor tudja hasznát venni, ha előzőleg feldolgozta; a használat, illetve a haszon ebben az esetben, ha szabad így mondanom, a feldolgozási folyamatot jelenti. (12.)

Nagyjában-egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres. A történelem nem más mint értelmezés. (22)

És még csak a könyvecske első lapjain tartunk... A következő fejezetek azonban csalódást jelentenek, ha arra számítunk, hogy a végkövetkeztetés az lesz, hogy

AKKOR A TÖRTÉNELEM SEMMIT SEM ÉR?

Ha valaki az első fejezetből ezt a következtetést vonná le, Carr a továbbiakban kiábrándítja.. Érdemes végigolvasni a tartalomjegyzéket!

1. A történész és tények

2. A társadalom és az egyén

3. Történelem, tudomány és erkölcs

4. Okozatiság a történelemben

5. A történelem mint haladás

6. Táguló horizont

A második fejezet mondanivalóját már előre vetítettem: a történész ember, adott korban, adott társadalomban él, ezért bármi, amit leír, amilyen következtetésre jut, az a szocializációjában, a személyiségében gyökerezik. Abban a társadalomban, amelyben él, és amelyet akarva, nem akarva vissza fog tükrözni a munkájában. S ahogyan a történész ember, ugyanúgy a történelmi alakok sem voltak vegytisztán csak a cselekedeteikben létező alakok: emberek voltak a maguk társadalmában, politikai viszonyai között. Kiszakíthatatlanul abból a tényből, hogy a történelem nem csupán egyénfüggő, hanem mennyiségi kérdés is. Arról nem beszélve, hogy az ismeretlenség nem jelent személytelenséget. Vagyis könnyen lehet, hogy általunk nem ismert emberek fontos, meghatározó szerepet játszottak az általunk ismertek életében. De mert nincsen erről semmi írott emlék, mit sem tudunk róluk.

Ha valaha nagy ember lesz belőlem, akinek érdemes tanulmányozni az életét, s én nem írom le soha semmikor, mit jelentett nekem kamaszkorom nagy szerelme, Ági, és mit jelentett a második nevelőanyám pragmatikus, kisemmiző anyagiassága, vajon hogyan lenne meghatározni a személyiségem alakulását?

A harmadik, részleteiben nagyon érdekes, de számomra kevésbé meggyőző fejezet azt szándékszik bebizonyítani, hogy a fentiek ellenére a történelem mégis tudomány. Figyelj a szavakra: az, hogy számomra nem meggyőző, azt jelenti, hogy Carr érvelése nem fektetett két vállra. S nem azt, hogy kételkednék a tudományos voltában. (Bár egyszer azt olvastam, hogy a tudomány az, ami az ismétlődő kísérletből kiderül. E meghatározás alapján kétséges, hogy a történelem tudomány lenne.)

A negyedik és az ötödik fejezet címében adja a tartalmát. A szerző erősen kételkedik mindkettő tisztán előforduló valóságában. Az ok-okozat a történelmi eseményekben végképp a történész munkájának a következménye. Értelmezés, következtetés és nem objektív valóság. A történelmi szükségszerűséget mindig csak utólag ismeri fel a történész. Ha előre felismerné, nem történész, hanem próféta lenne. (Ez, ugyebár a „mi lett volna ha” történelmietlen, de érdekes kérdése. A román Neagu Djuvara ezt a kérdést nagyon érdekesen fejtegeti a Lehet-e igaz a történetírás? című könyvében. Románia második világháborús szerepével játszik el gondolatban: lettek, lehettek-e más utak is, mint amit az akkori politikusok választottak? Szükségszerű volt-e a Románia fasizálódása, illetve volt-e alternatívája a kiugrásnak, Németország és a hitleri hatalom elárulásának?) Az a felfogás pedig, hogy a történelemnek célja van, hogy előre halad, az eseményekből végképp nem következik, s még az elmúlt dolgokban is csak a történész következteti ki ezt a haladást.

A kötetzáró fejezet mondanivalóját nem sikerült felfejtenem. Nem unalmas, részleteiben érdekes, de összességében nem fogtam fel, miféle horizont tágul merre?

AMI KIDERÜL ÉS AMI NEM

A könyv vékonyka. Mindössze százötven oldal. A benne lelhető infók szerint első ízben 1993-ban jelent meg. Vagy a fordítás egy 1993-ban megjelent kiadás alapján készült. A szerző azonban 1982-ben elhunyt. A szövegből kiderül, hogy a könyv tartalma eredetileg egy előadásorozatban hangzott el. Arról, hogy mikor és hol tartotta a professzor ezt a sorozatot, semmi információval nem segíti a magyar kiadás.

Ami persze sem Carr stílusából, sem a mondanivalójából nem von le semmit. Roppant izgalmas olvasni, amit ír. Egyetlen szegmens hiányzott számomra: a történész munkájának a módszertana. Ami szorosan összefügg azzal, miért is tudomány a történelem. S azt mondtam, hogy Carr érvelése ezen a ponton nem sikerült túl erősre.

Tény, ami tény: mindaz, amit Carr mond, valamelyest megerősíti azoknak az alternatív történelmet képviselő hangoknak az erejét, amelyek bizonyos pontokon nem fogadják el a hivatalos történészszakma nézeteit, véleményét, állításait. Gondolok itt mondjuk a magyarság ősi történelmére, az Illig-Topper-féle naptárhamisító, kiesett háromszáz évre vagy éppen a Horthy-korszak, Horthy Miklós szerepének más hangsúlyos értékelésére. De ezeknek a nézeteknek a létezése nem a történészszakma egészének a feleslegességét jelenti, nem a létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ahogyan Semmelweis (végső soron) meggyilkolása sem az orvosi küldetést, az egészségügyi ismeretek en bloc tartalmát kérdőjelezi meg. Nem ment ki a fürdővíz a gyerekkel. Csak az esélye van meg, hogy megtörténhet.

Első sorban azért, mert mint tudjuk a sokaknak tulajdonított mondásból: a történelmet a győztesek írják.

Századvég, Budapest, 1993, 150 oldal · ISBN: 9638384166 · Fordította: Bérczes Tibor

8/10

2023 márciusának eleje, szombat reggel, napsütés, Vangelis, „Oceanic”, Csemete ágya (Csemete nélkül persze), töprengés, derűsen csüggedt hangulat. Sok minden miatt. Olyan kis kilátástalannak tűnik minden a munkám, pénzem végett is, a mindenféle kapcsolataim, meg a hiányuk miatt is, meg hogy tulajdonképpen a fiamon kívül nem tudom rendezni a dolgokat, a konfliktusokat, mert senki nem vállalja a párbeszédet. Valami baj lehet velem.

S ez a mondat nem azt jelenti, amit elsőre jelent, hogy mindenki béna, kommunikációképtelen, hanem azt amit írtam: valamit nagyon elszabhatok a saját kommunikációmban. Pedig olyan kis nyílt és nyitott vagyok, hogy csuda. Aztán semmire sem megyek vele. Küzdeni meg már nincsen kedvem. De rohadtul nincsen. Változtatni kell, de mocsokul nem látom, mit és hogyan... S amikor így érzek, abból nem szokott jó kisülni. Illetve de, mindig jó sült ki, csak komoly viharok után. Érzem, hogy gyűlik a feszültség.

Ma meg elmegyünk Matykóval kirándulni. Szépen süt máris a Nap, 7:44 van. Semmi kedvem kirándulni. Egész héten talpalok, sokat. Szerelmetesfeleségtársam meg nem. Sőt, egyre több a munkája, tehát egyre kevesebbet. Neki kell a mozgás. Én meg fáradt vagyok. De valószínűleg azért is, mert fáraszt egy csomó minden. De ilyenkor szokott jól elsülni a kimozdulás.

10 komment

Tex Classic 1. – Két zászló között

Ugrunk az időben, a „Tex” történelmének a kezdeteihez. A kérdés, hogy jó-e ez nekünk?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. március 06. - Mohácsi Zoltán

Írta:
Gian Luigi Bonelli

Rajzolta:
Aurelio Galleppini

Bonyolódik a helyzet, de ezzel, mi olvasók csak egyre jobban járunk!

Az történt ugyanis, hogy a Sergio Bonelli Editore kiadónak akadt még egy hazai képviselője. C. S. A. Comics-nak hívják.

Amely ugyan jelenleg egy pályán focizik a Frike Comics-szal, de mégis csak külön neve van. Ugyan fogalmam sincsen, valóban teljesen külön csapatról van-e szó, vagy csak cégcsoportos ilyen-olyanságról, de bevallom, annyira nem is foglalkoztat. Gyön a képregény, csak győzzem venni!

A megjelent Bonelli képregény-mennyiséget úgysem képes senki itthon behozni, s nem lenne az az olvasótábor, amelyiknek lenne fizetőképes kereslete, hogy mindet meg is vásárolja. Vagyis akárhány kiadó is van itthon, amelyik Bonellizik, az mindig csak válogatás marad.

S akkor most időutazunk, meglátjuk, milyen is volt a Tex kamaszkorában. Nem Tex, kamaszkorában, hanem a Tex kamaszkorában. Vagyis nem a revolverhős ranger, a nyomozó kamaszkorával foglalkozunk, hanem a róla szóló képregény megjelenésének a hajnalával.

A Tex első füzete 1948-ban jelent meg. Mára tehát élemedett korban van: hetvenöt éves.

*

Érdekes, ahogy öregszem, úgy tolódik kifelé az öregség kezdete is. Kamaszkoromban számolgattuk, hány évesek leszünk 2000-ben: az jött ki, hogy harmincnégy éves aggastyánok. Mostanság, így az ötvenes éveim derekán Dunai Tamás a héten sajnálatosan bekövetkezett halálakor kibukott belőlem, hogy: „de hiszen még csak hetvenhárom éves volt!” Pedig a hetvenhárom kétszer és kicsivel több mint a harminchárom. Ami viszont innen nézve nagyon fiatal. Harminc volt Szerelmetesfeleségtársam, amikor megismertem. Ha ma nézem a fotóit: kamasznő.

*

A tavaly, 2022 végén megjelent, vaskos, 334 oldalas kötet a Tex 1970-ben megjelent három számát foglalja magában. Vagyis a mostanság hetvenöt éves történet akkor még csak fiatal felnőtt volt, huszonkét éves.

A kiadvány mint olyan

A kötet mérete (számomra szerencsére, de van, aki imádja) lényegesen kisebb mint az eddig megjelent, három Tex köteté. Az általam olvasott első esetében kimorogtam magamat annak a méretezése miatt. A mai napig nem tudtam vele megbarátkozni, akármennyire is tetszett az éppen tegnap elolvasott első része, A könyörtelen.

Az eddig olvasott Texek sora:

Tex 1. – A könyörtelen

Tex 2. – Patagónia

Tex 3. – Gyilkosok

Szóval ez a mostani méret nagyjából kezelhető, A4-es körül van. Válogatós vagyok, nekem ez sem ideális méret. De közelít.

Egyébként jól összetett, stabil kötésű könyvről van szó, puha borítóval.

Az oldalméret és a képek arányáról vitatkozom magammal, ugyanúgy, ahogyan az óriás Tex-ek esetében. Egyfelől jó, hogy viszonylag nagyok az egy oldalra eső rajzok, mert jól kivehetők, értelmezhetők, könnyebb elmerülni bennük. Ugyanakkor ahhoz, hogy a szemem rendesen és könnyedén fókuszálni, tudjon, átlássam a rajzot, majdnem nyújtott kézzel kell tartanom a kiadványt. De mondom, itt sokkal halkabb a magánvéleményem mint az előző Tex-eknél.

A borító összeszedett, informatív, minden a helyén van. Morgásnak, ahogy minden ezt megelőző esetben, most helye nincsen.

Történelmi háttér

A kötet egy történet tartalmaz, egybe rakva a három eredeti füzetet, amelyek eredetileg külön-külön jelentek meg az olasz eredeti sorozat 113–115. számában.

Két zászló között

Amikor az ágyú eldördül

Vérvörös naplemente

Már a borító adja, hogy a témája az észak-amerikai polgárháború. Vagyis az Amerikai Egyesült Államok egyetlen olyan öldöklése, amely a saját területén zajlott le. Hatszázhúszezer áldozattal.

A polgárháború oka a köztudatban és a legtöbb vele foglalkozó irodalomban, történeti műben ugyancsak leegyszerűsített: a szürke kabátos Dél, a Konföderáció akarta a rabszolgaságot, a felvilágosult, kék kabátos Észak, az unionisták viszont nem, ezért folyt a rengeteg vér. De mondom, ez roppant leegyszerűsítése annak, ami akkor és ott történt. Az északiak nem voltak kevésbé rasszisták mint a déliek, és a déliek mintegy tíz százaléka volt csupán rabszolgatartó. Ez máris nagyban árnyalja a képet.

Mivel azonban e képregény nem foglalkozik igazán sem az okokkal, sem a részletekkel, így én is csak egy cikkel utalnék a valós történtekre.

Ez a Tex is csak a szokásos közhelyet említi, ha egyáltalán: a rabszolgák helyzetét. A viszonya kettős a polgárháborúhoz. Egyfelől felemlegeti a rabszolgákat mint a háború kiváltó okát és a felszabadításuk célját. Nem véletlen, hogy bár Tex és a társa, „Damned” Dick Dayton bár alapvetően háborúellenes és gyűlöli, hogy amerikaiak ölnek amerikaiakat, azért iparkodik független maradni, mégis, amennyire beszáll a harcokba, azt az északiak oldalán teszi. Vagyis úgy függetlenek, hogy az északiak mellett, a déliek ellen harcolnak, az északiakat segítik, a délieket gyengítik. Hm...

Ez az ellentmondás már a történetük eleje felé szembeszökő: egy szegény északi felderítőt mentenek az általuk megvetett öldöklésben, s a mentés során az északi védelmében agyonlőnek minimum négy délit. (Annyira azért volt okos a szerző, hogy a déliek ez előtt lenyúlták Texék eladásra terelt csordáját, tehát már akkor nem szeretjük őket.) Szóval utáljuk a vérengzést, de azért egy északi életéért kioltjuk minimum négy déliét. Tex, aki nem öl, csak önvédelemből és kizárólag gazembereket. Itt a déliek nem támadták meg őket, ők léptek közbe az északi érdekében. Szóval teljes elköteleződéssel az északiak felé függetlenek a polgárháborúban. Ismét hm...

A történet

történet a történetben. Tex egy kocsmai verekedést megelőzően véletlenül összefut Dick-el, és a bunyó után mesélik el mindazt, ami a polgárháborúban történt velük. A kocsma a sztori kerete lesz.

Ahogy mondtam, a cselekmény azzal indul, hogy egy marhacsordát terelnek eladásra, Tex, Dick és egy harmadik társuk. Ez utóbbi már kezdetben is lelkes, hogy menni kellene harcolni. Ő a déliekre voksol. Osztozkodnak, el is válnak. Ezután jön Texék részének az elkommunizálása. Meg az északi időleges megmentése. Akinél van egy üzenet Grant tábornoknak. (Ő az északiak fő katonai agya volt 1965-ben előtte kapituláltak a Lee tábornok vezette déli csapatok Appomatoxnál.)

Itt se Tex, se Dick nem sokat morfondírozik: a teljes és tökéletes függetlenségbe és vérontás-ellenességbe öltözve azonnal viszik a katona üzenetét Grantnak, elősegítve az északiak győzelmét. Az a csúnya rabszolgaság! Mindenki független, amíg az északiakkal van! Ha meg a déliek oldalán áll, akkor ocsmány rasszista! (Hej, de ismerős, nyakatekert gondolatmenet!) De nem hagytam magam eltántorítani, mégis csak a Tex-ről van szó!

A hatvannegyedik oldaltól a háromszázharmincadikig Tex és Dick a függetlenség nevében déli ellátmányokat semmisít meg, felrobbant egy erődöt, meg hasonló semmiségeket követ el. Ahogyan azt a függetlenek, vérontás-ellenesek szokták. Ha akarom itt egy érvelés, miért van igazuk: a háború úgy is valamelyik fél győzelmével ér véget, hát érjen véget a rasszista déliek vereségével. Tény, Texék nem úgy tevékenykednek, hogy a temetkezési vállalkozók gennyesre keresik magukat a nyomukban. A kötet címére meg, bármekkora csúsztatás is, nagyvonalúan legyintettem. „Között”? Ugggyan már!

A képregény több akciójuk elmesélésre, amely akcióknak egyre és rendre a déliek az elszenvedői. A történetek egyébként jók, élvezetesek, plasztikusak mind történetükben, mind képi megfogalmazásukban.

Egybefüggő története, ahogy most belegondolok, nincsen a háromszázharminc oldalnak. Csak amit eddig elmondtam: az első üzenet kézbesítése után Tex és Dick ott ragad az északiak oldalán, teljesít mindent, amit rájuk bíznak, meg még sokkal többet is, mert Tex, ahogy Dick fogalmaz, „ördögfattya”, olyan találékony, hogy az csuda, hát rendre túl is teljesíti a tervet. Mi, a velük együtt öldöklésellenesek meg közben izzadva szurkolunk nekik, hogy bele ne bukjanak a vállalásaikba.

Végső soron?

Talán rosszul tettem, hogy egymás után olvastam két Tex képregényt. Illetve, hogy rossz sorrendben olvastam a kettőt. A másik az első, magyarul megjelent kötet volt, A könyörtelen. Ami valami csuda pompás darab. Úgy mindenféle szempontból. De tényleg! Csont nélkül az egyik legjobb képregény, amit olvastam: feszes, izgalmas a dramaturgia, remekek a jellemek, minden együtt van, és minden jól van együtt. Viszont A könyörtelen színvonala nagyon határozottan maga mögé utasította a Két zászló között-et.

Valahogy olyan volt az összhatása, mint amikor sorban egymás után megnéztünk jó néhány Lex Barker-es, Pierre Brice-es Old Shatterhand–Winnetou filmet. Egy-kettő élvezetes, bájos, a maga módján izgalmas és tetszetős volt. Utána, hm, már nem hatott annyira. Nem lett volna szabad zsinórban nézni őket. Havonta egy, és marad a hatás, a kellemes élmény. Többször is.

Ebben a Tex-ben, eltekintve az ideológiai csúsztatástól, tulajdonképpen minden a helyén van. Jók a rajzok, izgalmas a történet, sehol semmi probléma. Csak éppen nincsen központi konfliktus. Illetve van, de Tex és Dick viszonya minimum ellentmondásos a konfliktushoz, ezért képtelen is voltam teljes mértékben azonosulni velük, izgulni értük.

Ha már észak-amerikai polgárháború, megemlítek egy ellenpéldát. Igaz, nem éppen friss olvasás, valamikor fiatal felnőtt korom táján olvastam utoljára. Előtte meg vagy ötször. (Lehet, ma másként hatna.)

A témája ugyanez. Ideológiailag nem lacafacázik: a főhőse Jack, az amerikai farmerfiú egyértelműen az északiak oldalán áll. Közkatona. Az ő sorsát meséli a könyv. Humorral. Sőt, az érdeklődést felkeltően. A könyv hatására olvastam el a Képes történelem sorozat vonatkozó kötetét. Arról nem beszélve, hogy a szerzője magyar író, Teknős Péternek hívják. A könyv címe: Az elnök futára.

Minden bizonnyal az egymásutáni olvasás volt az oka, hogy akadt pillanat, amikor, szinte szégyellem kimondani: unatkoztam.

Vagyis az a helyzet, hogy ez a három dolog, a csúsztatott ideológia, a koherens történet hiánya és a rajzok viszonylagosan visszafogott minősége (legalábbis A könyörtelenhez képest) számomra a negyedik befutóvá tette ezt a kötetet az eddig megjelent négyből.

Ami nem jelenti azt, hogy nem vagyok kíváncsi a hamarosan megjelenő Tex Classic 2-re. Neked meg addig is citálok még jó pár képet, érdemes nézegetned őket!

C.S.A. Comics / Frike Comics, 2022, 332 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891410 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

6/10

2023 március idusának első napja: itt a tavasz. Meg a születésem hónapja.

Valahogy kezdenek csontegyformák lenni a napok, a hetek. Egyfelől marhára nem zavar, másfelől félek, hogy nagyon unalmassá lesz. Mindig minden órára ugyanúgy. Két esetben múlik rettenetes gyorsan az idő: ha valahol, valamiben nagyon jól érzem magamat. Illetve utólag, ha valahol nagyon rosszul, és semmi érdemleges nem történt. Nekem ilyen volt a másfél év katonaság. Nagyon sokat dolgoztam, tisztipincér voltam, de tulajdonképpen másfél évig nem történt semmi érdemleges.

Szerelmetesfeleségtársam nagyon élvezi a cégét, a virtuális asszisztenciát (www.martasssist.hu). Eredményes is. Én meg csak lesek, mert világéletemben gazdasági balfütyi voltam, nagyjából a tengődésre volt elég, amit összehoztam. Igaz, volt, hogy négyen tengődtünk belőle. De soha nem kerestem normálisan. Itt, ennél a cégnél, ahol vagyok, néhány pillanatig. Amikor odakerültem. Akkor sem vetett fel a pénz, de akkor tisztességes volt. Ma már rohadtul nem az. A fizetésemelésünk után már csak úgy ötvenezerrel vagyunk lemaradva a hasonló munkakörök átlagától. (Erre mondja a fiam, hogy nem hagyja magát kizsigerelni és megalázni.) De nem is a bérem a fő kérdés, hanem SzFT cége. Egyre többet dolgozik. Egyre kevesebb idő jut egymásra. Az is vacsi, egy film, néhány mondat, amikor lemegyünk elszívni egy cigit.

Szólj hozzá!

Tex – 1. A könyörtelen

Ha ezt előbb ismerem... Apám, olyan ízig-vérig vadnyugati történet, hogy még most is tapsolok!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. március 01. - Mohácsi Zoltán

Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Claudio Villa

A magyarul eddig megjelent Tex (Szerelmetesfeleségtársam tudatos olvasatában: Stex) képregények ezt olvastam eleddig (2023 februárja) utoljára.

Ugyan nem írtam még róla, de túl vagyok az első Tex Classicon, a Két zászló közöttön is. (teccet, teccet, de nem vagyok überlelkes tőle; ritkán mondok ilyet, de... na, majd akkor mondom, amikor arról beszélek!)

Szerintem teljesen jól jártam, hogy ez volt az utolsó olvasott Tex-em. Azért, mert a többi simán csalódás lett volna ezután. Pedig nem voltam lelkestelen az első két, izé, az általam olvasott első két kötet kapcsán sem.

Tex 2. Patagónia

Tex 3. Gyilkosok

Vagyis ha nem vagy kíváncsi a részletekre, nem is kell tovább olvasnod: ez a kötet több mint pazar! Mármint... Mégis csak tovább kellene olvasnod, mert vannak peremfeltételei a kijelentésemnek.

Ha gondolod, bele is vághatunk!

Kezdem a borítóval. A Bonelli borítókat, kivéve a Dragonero-kat, fikázni szoktam. Mert megérdemlik. Tényleg kevés az a kivétel, amikor a külcsín megfelel a belső esztétikának. Fogalmam sincsen, miért van ez így? A második Tex kötet borítója nagyon semmilyen. Nem is rímeltethető a belbecsre. Nem csak esztétikájában, hanem stílusában sem. A harmadik is egy paraszthajszállal jobb.

Nos, ez az első címlap, ez pöpec! Tex, a vadnyugati nyomozó, revolverhős, igazságosztó bemutatkozik: férfias arcél, a Marlboro zokog hogy nincs kapcsolata a Bonellivel, elszánt, tekintet, harcra kész mozdulat, ímé, a férfi...!

Ha cowboy lennék, ilyen szeretnék lenni! Ám csupán sofőr vagyok, a Vadkeleten, a Nyugat legbékésebb szektorában.

Ráadásul az alak és a cím közötti felhők színét ügyesen megfeleltették egymásnak a sárga és a halvány vörös alkalmazásával.

Apróság: Tex kalapja belelóg a feliratba, s ezzel kapcsolatot teremt a rajz és a szöveg között, jelzi, hogy ja, jól gondolod, ő Tex.

Itt az első oldalon egyetlen dizájn fenntartásom van, amit sajnos a többi kötet is megörökölt. (Figyelem, a Tex Classic első kötete ebben a tekintetben nem játszik, az mindenestül úgy jó, ahogyan van!) Az epizód címével nem tudott mit kezdeni a tördelő. Semmilyen szempontból, sem a betűtípusában, sem a méretében, sem az elhelyezésével. Berakta az első helyre, ahová odafért. S még ott sincsen semmivel harmóniában. Ha csak egy kicsit jobbra, hacsak egy kicsit alább, de leginkább egyáltalán ne oda, nem ilyen méretben ésatöbbi... Mentsége legyen, hogy az eredeti, olasz kiadás csak egy fél fokkal jobb.

*

Apropó: nem tudok olaszul. De mert próbáltam a címet értelmezni, hát mihez fordulhattam? A Google fordító szerint a l'inesorabile kérlelhetetlent jelent. Vagy egy árnyalatni különbség a kérlelhetetlen és a könyörtelen között. Az utóbbi negatív csengésű. Aki könyörtelen, abban nincsen empátia, vagy tudatosan elfojtja. De végeredményben nem érdekli mások szenvedése. A kérlelhetetlen nem feltétlenül okoz szenvedést. Csak valamire nagyon elszánta magát, nagyon nekifeküdt, és nem engedi eltéríteni magát a céltól.

Tex nem könyörtelen. Aki könyörtelen ebben a kötetben, az Logan: a földön fekvő, eszméletlen ellenfelét gondolkodás nélkül agyonlövi. Tex viszont kérlelhetetlenül üldözi őt.

INTERMEZZO: APACSOK

Nem, egyszerűen nem bírom tovább! El kell mondanom! Akkor is, ha még nincsen itt az ideje, akkor is, ha nem ide tartozik. El kell mondanom Winnetou és Geronimo védelmében. De főleg az előbbi miatt. Meg minden apacsokért.

Akikről semmit nem tudok, de a fenti két illető miatt minden szimpátiám az övék! Nem hagyom őket bántani! Különben is, Winnetou valóságas alak, hiszen Karl May több könyvében is szerepel, ő összegyűjtötte és megírta a kalandjait. :-)

Ráadásul Pierre Brice, aki a filmekben játszotta ezt a szuperlatívusz apacsot, a legindiánabb francia apacs, mert Winnetou-t úgysem tudom már másképpen elképzelni, csak ahogyan ő játszotta! Beee!

(Különben is, Osceolát, Csingacsgukot, Tecumseh-et, Ulzanat el tudnád másképpen képzelni mint ahogyan a jugoszláv indián festett? Ha nem ugrik be, Gojko Mitić-re gondolok. Érdekesség róla: 2020-ban írták, hogy „a Bad Segebergben rendezett Karl May-fesztiválokon a híres-neves apacsot, Winnetou-t alakítja minden évben.)

Szóval az apacsok: nem, az apacsok nem olyanok, ők nem lehetnek rosszak! Őnekik ott volt Winnetou edukálta (ez Szerelmetesfeleségtársam szava, ő az ügyfelei ügyfeleivel szokta ezt tenni) őket! S ha a fejétől friss, üde, hősies, bátor, jólelkű, mindenes a hal, akkor az összes apacs olyan mint Pierre Winnetou! Slusszpassz!

Ebből egyenest következik, hogy a képregény a gonosz és a Texék által kihalófélbe kerülő apacsokról tökéletesen torz képet fest! Na, megmondtam a magamét!

Hozzá kell tennem: ez az egyetlen hibája! A helyén kell kezelni!

A történet egyszerre egyszerű és összetett. Adva vagyon egy rabolóvezér, a szőke, német dizájnú (mondjuk ki, náci) Harry Logan. Aki a történet kezdetén éppen az akasztására vár Tucson városában. Őrzője és bírája a karakteres, határozott, jófiú seriff, Tom Ruppert. Logant szigorúan őrzik. Három seriffhelyettes is vigyáz rá, vasketrecbe zárták.

A feszültség érezhető. Logan-en kívül mindenki szeretne már túl lenni az egészen. Hamarosan két idegen érkezik a városba, akik összetűzésbe keverednek a város határát őrző városbeliekkel. Őket is kóterbe teszik.

Vibrál a levegő. A vonattal érkező utasokat maga a seriff vizsgálja át. A fegyvertelenül érkező sármos lelkészt is. Gyűlnek a keselyűk.

Egyértelmű, hogy itt valami nagyon történni fog. S persze, hogy igen.

A képregény annak a története, miképpen üldözi Tex és állandó barátja, Kit Carson a Logan fivéreket egészen Mexikóig. Mert a szőke Logan-nek van két féltestvére. Az egyiküknek birtoka van Mexikóban, a másikuk félig indián, ő vonja be a menekülésbe a rossz apacsokat (grrrrr!).

A cselekmény adott pontján Tex oldalán megjelenik a fia, Kit és Tigris, a navajo indián. Tex nem melleslg navajo főnök is.

A többi: akció. De még milyen!

*

Képregénnyel már nagyon régen voltam úgy, hogy nem bírtam letenni. Pedig mostanság igen sok és minőségit olvastam ebből a műfajból. Ez a Tex kiemelkedik közülük. Gondolkodtam, vajon miért tesz ilyet? Két választ találtam. Az egyik a rajzok minősége. A másik két Tex tempóját, dramaturgiáját is égre-földre dícsértem. Ez a magyar első azonban előttük jár.

Hogy nem az elfogultságom mondatja ezt velem, előre vetítem, hogy az ez előtt olvasott Tex Classis 1., a Két zászló között (amiről még nem írtam értékelést) messze nem tetszett ennyire, sem képi megfogalmazásában, sem a történetében.

Miben emelkedik ki tehát ez a történet?

Elsősorban a feszes, de nem túlhajszolt tempójában, és a remekül eltalált hangulatában. Ez utóbbit valahogy úgy képzeld el, hogy a legjobb spagetti westerneket vegyíted a Gojko Mitić- vagy a Pierre Brice-Lex Barkeres indiánfilmek hangulatával. Mindegyikből a legpozitívabb vonásokat kiemelve. Gátlástalanul építve a lélekbizsergető nosztalgia-faktorra.

S tudod, innentől cseppet sem zavaró, hogy egyes jól ismert klisék már előre köszönnek: poros kisváros, indián ül az utcán, kéreget, az emberek a házba húzódva, jó indiánok, rossz indiánok, a tántoríthatatlan hős (hogy még egy jelzőt mondjak Texre) pisztolygolyói és öklösei mindig célba találnak, lézerélességgel kikövetkezteti az ellenfél lépéseit, úriember, erkölcsei vannak, és persze barátai... És így tovább.

A Bonelli-történetek szégyentelenül felhasználják az ilyesfajta kliséket. Ez egyáltalán nem szokatlan. Szerintem a képregényeik ennek is köszönhetik a népszerűségüket. De a végeredmény egyáltalán nem egy összefércelt kliségyűjtemény: a történet menetével, vagy a főszereplő személyével a legtöbb esetben a végeredmény döntő részben egyedivé válik.

Tex nem egyedi figura. Úgy semmiben sem. Kemény öklű, okos, bátor, kezdeményező, pontos céllövő, jóképű... Mint bármelyik western-hős. Hibája gyakorlatilag nincsen. Tiszta Old Shatterhand, csak a hátterében nem az apacsok, hanem a navajok állnak. Meg van az indián barát is (vö.: Winnetou), a fehér barát is (vö.: Old Firehand, Sam Hawkins). Vagyis anélkül, hogy karakteres karakter lenne, az első pillanattól fogva teljesen azonosulunk vele.

Átolvastam, amit írtam. Szembesültem azzal, hogy úgy nagyjából bármelyik Tex-füzetre tökéletesen alkalmas jellemzés. Vagyis a megoldás kulcsa, úgy fest, a rajzokban rejlik. Amikben tulajdonképpen nincsen semmi feneség, első pillantásra hozzák a szokásos Bonelli realitást, részletességet. De valami, valahogy mégsem a szokásos. Miközben minden teljesen az. S mégis van valami plusz, valami több abban, ahogyan Claudio Villa bemutatja Tex barátunk ezen kalandját. Részletezhetném, hogy a perspektívák, az élethűség, a részletek finomsága, az élő arc- és testmozdulatok, de írott szavakkal úgysem tudom átadni, mire gondolok. Ezért fotózgattam neked. Hogy beláthasd, amiről beszélek, amire gondolok. Itt egy jó csokornyi szemelgetés, tessék! S figyeld csak, miközben gyönyörködsz, hogy Villa milyen szemérmetlen természetességgel használja fel a közhelyes nézőpontokat, hangulatokat, beállításokat, s mi meg úgy esszük a kliséket a kezéből, akár a kisgyerekek az ingyen cukrot a Mikulástól.

(Meg fogsz lepődni, ezúttal mennyi kép van a galériában. Tudom, hogy nagyon is élő a kevesebb több elve, de a kötet grafikai megfogalmazása annyira gazdag, hogy képtelen voltam ellenállni a dőzs megosztásának. Hidd el, nem fogsz csalódni!)

Frike Comics, Budapest, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891205 · Fordította: Ludmann Ágnes

10/10

2023 február háromnegyede. Tegnap Matyival és Petrával méltó módon megünnepeltük (ahogy Toma szokott fogalmazni) az országos Matyi napot és Szerelmetesfeleségtársam sokadik születésnapját: itthon volt a randi, egy kis vilmoskörte alapozással, aztán leugrottunk a Synthesisbe a Római térre, ahol hosszú idő után végre újra volt sütőtökös sör. Meg a farsang alkalmával Tátra Tea welcome drink, meg igen finom grátisz fánk.

S azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan, miképpen, miért alakulnak úgy a kapcsolatok, ahogyan? Semmi égrengető, világmegváltást óhajtó válaszkeresés, csak csendes tűnődés.

Szerelmetesfeleségtársam felhívta Pityut is Németországban. (Az új Netfonos előfizetésünk nem engedte a hívást, korlátozva vagyunk valamiért. Az ügy nyomozása folyamatban van.) Jó volt Örök Sógor hangját hallani, meg azt, hogy bár öregszünk, bölcsülésre mindig van lehetőség. Meg azt, hogy gallyra menni látszó kapcsolatokba is visszatérhet az élet, lettlégyenek bármilyenek.

– Hát kedvesem, már csak négy év... – mondtam SzFT-nek, amikor pityókásan hazaértünk és szerelmesen átöleltem az éjjeli vacsorához készülve.
– Négy év? Mihez? – nézett rám kíváncsian.
– Hogy te is visszavonhatatlanul kerek évfordulós legyél!
Nem sikerült időben hátralépnem a gyomrosa elől.
– Morzsáááám, ilyet mondani egy nőnek... – mosolygott rám.
Nagyon szeretem ezt a nőt.

Szólj hozzá!

olasz western amerikai képregény indiánok cowboy rablók üldözés bűnözők spagetti western ranger Amerika Tex Arizona Szórakoztató Vadnyugat Mauro Boselli Sergio Bonelli Editore Claudio Villa

Dylan Dog – 1. Az élőholtak ébredése (+ Hasfelmetsző Jack)

A rémálomnyomozó bevezető története még nem teljesen meggyőző

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 28. - Mohácsi Zoltán

AZ ÉLŐHOLTAK ÉBREDÉSE
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Angelo Stano

HASFELMETSZŐ JACK
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Gustavo Trigo

Újra képregény, újra Sergio Bonelli Editore, tehát újra olasz, vagyis fumetti.

A Dylan Dog a Bonelli egyik favoritja. Egészen pontosan a második legnagyobbja a Tex után.

Első alkalommal 1986-ban jelent meg, azóta mindösszesen 1632 története látott napvilágot. A pofám leszakad! Nincs igazam? Hát ez hogy? Évi negyvennégy történet? De tény ami való: a Bonelli oldalán egy lapon huszonnégy borító van, és ez hatvannyolcszor. Biztossan van valami feloldása ennek a képtelen számnak.

Dylan Dog nyomozó. Olyan nyominger, aki régen rendőr volt, de kilépett a kötelékből és önálló pályára lépett: kizárólag horror-ügyeket vállal. Na, jó, paranormálisakat. A fickónak szegényes a ruhatára: farmer, piros ing, fekete zakó.

S bár sem az ügyei, sem ő maga nem egy vidám jelenség, a titkára, Groucho (igen, a színész után [vagy ő maga?]) bizony az. De tényleg. Ebben a kötetben sziporkázik. Majd idézem.

Jóban van egy még állományban levő nyomozóval, Bloch felügyelővel, aki fenntartással kezeli ugyan az ügyeit, de rendre Dylan Dog segítségére van. Egyébként a természetfelettivel Dylan, bármilyen meglepő is, maga is hadilábon áll valamelyest. Minden és számos tapasztalata ellenére.

Ez volt az első kötet, ami a mi nyelvünkön napvilágot látott. A virító cím jobb sarkában van egy kis ferde, piros sáv, amely azt jelzi, hogy ez már utánnyomása az első kiadásnak. Ami 2014-ben jelent meg. Akkor még a Fumax és nem a Frike Comics gondozásában.

Mondjuk én képtelen vagyok követni, hány magyar honban működő kiadó foglalkozik a Bonelli kiadványokkal, melyiknek mi köze a másikhoz. De voltaképpen csak állok középen, nem is bánom, hogy ezügyben értelem nélküli vagyok, mindössze örvendezek.

És költök. A hely itthon meg rohamosan fogy. Ennek viszont nem örülök. Szerelmetesfeleségtársam még kevésbé. De ez nem tartozik ide.

A könyvben szereplő mindkét történet írója a Dylan Dog szülőatyja, Tiziano Sclavi. Egészen konkrétan olaszul is ez a két történet volt az első Dylan Dog-sztori. Csak akkor két külön füzetben, és nem egymáshoz láncolva.

Gigig Cave portréja az íróról

Az élőholtak ébredése

Van olyan sejtésem, hogy ma már nem ezzel a Dylan Dog- ellenféllel indítana Sclavi úr. A The Walking Dead ezer évadja ugyancsak kimerítette a témát. De '86-ban még szó sem dömpingről. Volt róla szó, mert a halál utáni élet valamilyen formában mindig is témája volt a múlandó embernek, ezáltal az íróknak, az irodalomnak is. Nehéz feldolgozni, hogy ötven-nyolcvan év az élet és finito. Ellenségünk a halál. Mindenképpen. Legyőzendő. Ha máshogy nem, így, ahogyan itt történik. Zombikkal. Rendben, élőholtakkal. Vagyis zombikkal.

Egy gondolat még a halálról!

Egy érdekes megfogalmazás, de mindenképpen jó hír:

Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; amikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.

1Kor 15:23–26

Tiszta sor: a halál ellenség, de nem mindörökké, csak Krisztus második adventjéig, akkor annyi lesz neki. Innen ugyan nem derül ki, de amikor a halálról személyként beszél a Biblia, csak megszemélyesít. Nem a kaszásra gondol, aki fekete csuklyában ténfereg a sötét sikátorok mélyén vagy a régi angol kastélyok pókhálós folyosóin. Tovább léphetek?

Csak azért sem fogok még bele az élőholtakba. Mert már itt van ez a rengeteg Groucho-poén. Sorjáznak a figura beszólásai. Fárasztók, de nagyon jók. Mivel ugyancsak komor lesz a további téma, röhögjünk hát előtte! Mondjuk a bevezető beszólása több mint morbid.

– Tudja mivel kezdte a pályáját a hóhér? Hát gyerekfejjel!

*

– Tudja, hogy a nők bolondulnak utánam? A múlt éjjel egy leányzó órákig dörömbölt az ajtómon, de én nem engedtem kimenni.

*

– Tudta, hogyha kilőnek egy ágyúgolyót, milliárd az esélye, hogy a golyó helyben marad, az ágyú pedig elrepül?

*

– Engem egyébként John Smithnek hívnak. Felteszem, már hallotta ezt a nevet.

*

– Azt ismered, hogy a csontváz elmegy az orvoshoz? Benyit az orvoshoz, az ránéz és ezt mondja: „Előbb kellett volna hozzám fordulnia!”

*

– Azt ismered, hogy egy ember hajába belegabalyodik a madárka lába és elmegy az orvoshoz...? Az orvos megkérdezi: „Mit tehetek magáért? ” Mire a madárka: „Szedje le a lábamról ezt az izét"”

*

– Témát váltasz, mint az a fickó, aki folyton kellemetlen helyzetbe került az oda nem illő beszólásai miatt. Az egyik barátja azt tanácsolja neki, ilyenkor váltson témát. Egyik este vacsorára hivatalos, ahol kibuggyan belőle: „Förtelmes ez a leves! Ki főzhetett ilyet?” Erre megszólal a mellette ülő hölgy: „Hát én!” Mire az emberünk: „De hogy vehetett fel ilyen ronda ruhát?”

*

Felmegy az első ember a Marsra. Amikor visszatér, mindenki azt kérdezi tőle, van-e élet a Marson? Mire ő az válaszolja: „Csak szombat esténként.”

*

Úgy vélem, nekünk befellegzett. De mielőtt meghalok még egy utolsó viccre futja. Mondjuk: „Lehettem volna tragikus színész is.”

*

A lord hazatelefonál és megkéri a komornyikot, hogy adja a feleségét. Mire a komornyik: „Sajnálom, uram, de a Milady a hálószobában van egy férfivel.”
„Remek”, mondja a lord. „Vegye elő a pisztolyt és ölje meg őket, majd szabaduljon meg a fegyvertől.”
Kis idő múlva a komornyik visszatér a telefonhoz és közli: „Végeztem, milord.”
„Nagyszerű! És megszabadult a revolvertől?”
„Igen, uram, bedobtam a halastóba.”
„Halastó? Milyen számot is hívtam én?”

NA, JÓ, ABBAHAGYOM AZ IDÉZGETÉST!

Szóval itt van ez a történet, aminek Az élőholtak ébredése címe. Annak ellenére, hogy '86-ban talán még nem volt lerágott csont a téma, mára az. A képregény ábrázolásban is az lett. '86-ban minden bizonnyal nem így állt a helyzet.

De nem ez a fő probléma ezzel a bevezető történettel. Illetve de, az ábrázolás az, ám erre majd visszatérek. Az a legszemetszúróbb, hogy valamiképpen üres a történet. A cím mindent elmond, és a cselekmény sem ad semmi többet, mint az a cím alapján várható. A hőseink mennek, keresgélnek, majd amikor találnak, menekülnek. S amikor már majdnem zombik, akkor mégsem lesznek azok, mert ezt így illik.

Nem is mondom el a mi a sztori. Tényleg csak Groucho személye tesz hozzá annyit, hogy élvezhető legyen. Nos jó, ahogy belegondolok, még a Dylan Dog és az őt megkereső hölgy kapcsolatának ellentmondásossága is emel a nívón. Persze, hogy!

Aztán még elárulom azt is, hogy nem csak az élőholtak tömkelegével kell küzdeni, hanem van nekik egy vezetőbácsijuk. Aham, persze, a főgonosz, a megteremtőjük. Ő az, akit le kell győzni. Mert nagyon gonosz!

Elég nagyratörő ez a bemutatkozás, nemde? Az ördög ügyefogyott kezdő ehhez a szopott gombóc, alternatív értelmiségi dizájnú manushoz képest! Nem akar keveset markolni! Nekem egy kicsit sok is. Mert ugyan ki lehet profibban ördögi, mint a gonoszság atyja, az ördög? Fából vaskarika. S az ördög létezését csak Isten képes kiiktatni. Az ember maximum a munkáit tudja enyhíteni. A sztoriban nincsen cáfolat, mindenki ráhagyja Szopott Gombócra, hogy persze, haver, te ördögibb vagy az ördögnél.

De itt megállnék valami másnál is, túl az írott szövegen. Figyeld csak a Szopott Gombóc arca mögött a hátteret!

Na? Látod, hogy nem látod? S tudod, az van, hogy nagyon sok képkockának pont ugyanilyen részletesen rajzolt a háttere. Ezáltal nem csupán a történet, hanem az ábrázolás is túlságosan szellőssé válik.

Talán még ez se lenne baj (DE!), valahogy csak feldolgoznám én az elkényeztetett olvasó a Bonellitől már megszokott, aprólékos részletesség hiányát, ha az, amit látok helyette, tetszene nekem. De nem tetszik. Mutatok pár példát, oké? Nézd csak meg ezeket a rajzokat!

Nem tudom, érzékeled-e az ürességet? Meg az elnagyoltságot. A szögletességet? Azt az elementáris, hm, naivitást, gyerekességet?

Nem tudom, engem, ha csak ezt a történet látnám, Groucho, árnyalt kapcsolat a megbízó csajszival ide vagy oda, nem nagyon érdekelne a folytatás...

Annak ellenére nem, hogy a fenti fanyalgásom ellenére vannak jól sikerült rajzok is. Valószínűleg ezek hozzák ki nullszaldó közelire ezt a képregényt. Ezek valóban jók. Csak az arány sajnos nem az ilyenformák felé billen.

Két napja gondolkodom, mire emlékeztetnek ezek a rajzok. Rájöttem: távoli rokonai Mike Mignola Hellboy-ának. S bár az sem tartozik a kedvenceim közé, de az kiforrottabb.

Mondanám, hogy a magam részéről nekem a Dylan Dog soha nem is volt a kedvencem, ezért van az, hogy több mint hiányos a magyar nyelvű sora a könyvespolcomon (más nyelvű meg nincsen is). De ez a leges-legelső tényleg csak ujjgyakorlat. A későbbiekhez képest is. Mondjuk rögtön a másodikhoz viszonyítva is. Mert ég és föld a különbség.

Hasfelmetsző Jack

Csak, hogy értsd, miről beszélek, lesd meg a történet első képkockáját! Amíg ezt meg nem tetted, nem is mondok semmit sem!

Kapiskálod? Nekem már ennek a rajznak a láttán a helyére zuttyant a lelkibékém. Segítsek még további illusztrációkkal, hogy jobban érezd, mire gondolok?

Nos? Ezekben a rajzokban mindaz benne van, ami az előzőekből hiányzott. E történet közel száz oldalán négy fehér hátteres rajzot leltem. Viszont olyat, ami ne tetszenék, egyet sem.

Rája adásul még a történet is pöpec. Amibe ez esetben sem megyek bele részletesen. Részlettelenül ennyit mondok: ha nem is Hasfelmetsző Jack, de az ő módszerével valaki hasakat nyit fel. Egy szeplős arcú, csinos nő Dylan Doghoz fordul. A történet néha tréfásra (ezúttal nem Groucho az elkövető), néha komorra, van, hogy tragikusra vált, s nem egy esetben izgalmasra is. Idáig rendben.

Bár a befejezése egy kicsit ellentmondásos. Sclavi úr egy csöppett elragadtatta magát, s még a csavaron is csavart egyet, de ott már nem volt menet... De ez mit sem vont le mindenek élvezeti értékéből.

Egyébként átgondoltam, hiába is marad üres ez az értékelés a rövid tartalmak nélkül, az első esetében az igazi történet hiányában nem érdemes elmesélni, miről szól, a második esetében pedig otromba spoiler lenne. Így végül itt maradsz történetek nélkül, s be kell érned azzal, hogy azt mondom: ha találkozol ezzel a füzettel, el ne kerüld! S ne csak azért ne tegyél ilyet, mert képregénytörténeti érdekességgel értékkel bír, hanem azért se, és főleg azért ne, mert a második sztori végett érdekességivel is.

Frike Comics, Budapest, 2017, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067744 · Fordította: Bauerfeind Zoltán ·

6,5/10

2023 februárjának a háromnegyede, holnap születik meg Szerelmetesfeleségtársam. Nem lesz nagy ajándékozás, megbeszéltük, a Fertő-tavas kiruccanásra tesszük el a pénzt. Mivel az én születésnapom meg két hét múlva lesz.

Tizenhat éve vagyunk együtt. Májusban lesz a tizenhatodik. Akkor találkozunk majd, tizenhat éve. Elképesztő, mennyire öregszünk! Aztán közben nem is érzem magamat öregnek, miközben ezer jelből észre kell vennem, hogy nem, a fenét nem! S bármennyire szeretem, bármennyire szerelmes vagyok belé és kívánom is, Szerelmetesfeleségtársamon is fog az idő. Harminc volt, amikor megismertem. Ha akkori képeket nézek, akkor egy nagyon üde, ugyancsak fiatal nőt látok. Mára asszony lett. Kérdés, hogy érettebbek lettünk-e, meg böcsebbek?

Ha azt nézem, hogy milyen sűrűn veszekszünk, és mikor tettük ezt utoljára, akkor igen, Ha azt nézem, hogy az első házasságom a meg- és kibeszélhetetlen konfliktusok hiánya miatt ment tönkre, akkor nem. Meg kezdetben nem voltak játszmáink. A fáradtság miatt már vannak. A kiváltó ok: Csemete. Állóháború lett miatta, felette, körülötte. Szinte életformává vált a feszültség, a nyelés, az elhallgatás, a konfliktuskerülés, a ráhagyás. Ha ezt nézem, akkor sem lettünk bölcsebbek, sőt!

Élünk. Megint egy évvel öregebben. De ha másképpen is éljük meg, ugyanolyan szerelmesen, mint tizenhat éve. S Szerelmetesfeleségtársam ugyanazon a napon született, mint az édesapám. Soha nem érdekelt, mert nem hittem egy pillanatig sem az asztrológiában. Legmaximumabban érdekességnek tartom.

Szólj hozzá!

horror olasz humor képregény viccek kaland sorozatgyilkos zombi nyomozás fumetti Szórakoztató Hasfelmetsző Jack Dylan Dog Groucho Marx Sergio Bonelli Editore rémálomnyomozó

Simon Stålenhag: Elektronikus állam

Nagy túlzással: összművészeti kísérlet. Mert csupán irodalomként lehetetlen nézni rá

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 27. - Mohácsi Zoltán

Nehéz minek tekinteni Simon Stålenhag könyvét. Egyetlen dolog biztos vele kapcsolatban: figyelemre méltó. Hogy milyen szempontból és milyenből célt tévesztett, az már egy más kérdés. Ami egészen bizonyos: ha csak jottányit is engedünk a felületességünkből, és odafigyelünk, minden zavarunk, kérdésünk ellenére az élmény maradandóvá válik.

Miközben nagy eséllyel a végére sem fogjuk tudni, hogy merre folyik a Lánchídon a hány éves kapitány. De szabadulni akkor sem fogunk. S annyira nem is akarunk. De! Nem!

Lássuk hát, miről beszélek!

Simon Stålenhag

A KÖNYV, FORDÍTOTT ARÁNYOKKAL

Egy könyvről beszélek. Ami formájában kétségtelenül: könyv. Borítója van, lapozni lehet, szöveg és képek vannak benne. Nincs félreértés. Azt eldönteni, hogy művészeti albumról vagy egy novella olvasásáról van szó, fogósabb kérdés.

Sőt, fokozom, még az sem teljesen tiszta, hogy a képek és a szöveg milyen viszonyban van egymással: vajon melyik illusztrálja a másikat? Ugyanis már az arányuk is érdekes.

Csakazértis megszámoltam a kis túlzással szövegesnek mondott oldalakat! Azért kis túlzással, mert van olyan oldal, hogy az oldal harmada szöveg, a többi kép; de még amikor nincs is kép az oldalon, a szöveg margói abban az esetben is akkorák, hogy úgy néz ki az oldal mint egy sok Michelin-csillagos étterem főétele: valami adagnak csúfolt, díszített, morzsányi maradék a tányér közepén.

Szóval a számolásom végeredménye: a képek arányának hetvenkét százalékos győzelme a huszonnyolc százaléknyi (de újra hangsúlyozom, ez is túlzás) szöveg felett.

Az utóbbi mondatot a konformitásom miatt úgy írtam meg, hogy: „az illusztrációk arányának hetvenkét százalékos győzelme” Ami, ugye, már az a százalék-értékek miatt nehezen értelmezhető. De inkább simán marhaság.

Szóval van itt egy történetünk, amiben a szöveg illusztrálja a képeket. Fából vaskarika, ugyebár, de egyébként majdnem teljesen jól működik.

Lássuk, miképpen!

MÓDSZER ÉS TÖRTÉNET

Azért ez nem egyszerű kérdés, mert nem szokványos művel állunk szemben! Mélyebbre kell merülnünk.

A történet, amennyiben lehet erről egyáltalán beszélni (s az olvasottabb hangok azt mondják ez a szerző legfecsegőbb, legrészletesebben megírt darabja) arról szól, hogy egy Michelle nevű főszereplő úton van. A nevét kiejtve talán nem lenne világos, de éppen most értekeztünk Szerelmetesfeleségtársammal: a név ebben a formában női név. Michel és Michael formában pedig férfi.

Szóval ez a Michelle nevű lány útnak indul egy autóval, aminek a tetejére egy csónak van kikötözve. Valahol Amerikában vagyunk, és valahová Amerikába megyünk. Az óceán partjára.

A vidékek, amelyeken áthajtunk Michellel, futurisztikus. S ezzel bele is csaptunk a lecsóba. Hatalmas, kiszuperált, lógó kábelű épületnyi drónók, eszközök, frincfrancok, világító hombárok, űrhajós szerű, ordenáré roncsok, és rendre emberek, valami furcsa porszívócsővel a fejükön. Hol elevenek, hol holtak. Meg ha elevenek is, akkor is holtak. Erről majd később részletesebben, mert nagyon fontos.

Michelle útitársával van egy kis kavar. A fülszöveg azt mondja, a lány sárga, játékrobottal utazik. Stimmt, ez van a borítón is (ami egy nagyobb kép kiragadott része.

Mondjuk itt annyira nem kivehető a figura. Az utolsó oldalakon jobban. Michelle egész végig Skipről beszél. Aztán kiderül, hogy Skip eszik, zenét hallgat, vagyis él. Aztán az is kiderül, hogy kicsoda Skip. Nem a robot. Az utóbbinak nincs is igazából semmi szerepe. Csak ott van a nagy fejével. Ami tényleg sárga. Ahogyan a teste meg tényleg nem.

Skip ember, ahogyan ez kiderül. Figyelni kell. A képek, ebből teljesen egyértelművé válik, nem illusztráció, hanem magyarázói, kiegészítői, sőt, helyettesítői a szövegnek.

Ez a kép ránézésre kicsit kaotikus, de megérdemli a mélyebb nézegetést, hogy előbukkanjon az értelme. Van neki olyanja!

Vagyis az a helyzet, hogy a fülszöveg a sárga robottal erősen félrevezető. Aki írta az vagy nem olvasta el figyelmesen a könyvet, vagy tudatosan vitte pótvágányra a történetet. Mindenesetre nem szerencsés hinni neki.

Na, akkor lépjünk távolabb. Idővel kiderül, miről is van szó. Legalábbis nagyjából. A világ amit látunk azért olyan lepusztult, mert az emberek egy pótvalóságot választottak az igazi helyett. A kacsacsőr a fejükön a szimuláció eszköze. Ami miatt elhanyagolnak mindent és mindenkit, ami körülveszi őket. Michelle-re nem hat a játék. Van valami nem szabályszerű működés az agyában, ami miatt ő hiába is akarna kilépni a valóságból, nem lát a pótvilágból fittyfenét sem. Ezért van még benne felelősségérzet.

Mindaz, amit leírtam messze nem ilyen lineárisan jelenik meg a kötetben. Nagyon nem. Mondom, egyfelől úgy kell összerakni a képekből és a szövegből. Annyira, hogy a felénél majdnem letettem, hogy se füle, se farka. Az elképesztő rajzok, festmények vagy mik miatt nem csuktam be.

Tengernyi minden így is csak félig, negyedig nyer magyarázatot. Stålenhag úriember: teljesen nagykorúnak, értelmesnek és fantáziadúsnak tartja az olvasóit. Arra nem is merek gondolni, hogy őbenne is ilyen elnagyolt kép él annak a világnak a történéseiről, amit teremtett. A részleteivel, láthatjuk, ugyancsak sokat foglalkozik.

VEGYES BENYOMÁSAIM

Az történt, hogy bár összeállt valamelyest a kép, de még a kötet becsukása után sem igazán. Aztán írni kezdtem ezt az értékelést. Bizonyos képeket újranézegettem, s csak akkor tűnt fel Michelle karjaiban az emberi alak, S a karjaiban tartott emberi alak adott nagyobb hangsúlyt annak a kicsit kaotikus szobajelentnek. Ami által hirtelen a helyükre kerültek a dolgok.

Mint amikor a széltől könnyes szemmel nézed a hegytetőről a tájat, majd letörlöd a könnyeket, és hirtelen kontúrokat kap minden, a szemközti hegy, alant a tó, jobbra a művelt földek, balra pedig a templomtornyos kis falu. Minden, amit a könnycseppek elmostak, eltorzítottak.

S akkor feléledt bennem a lelkesedés a szerző történetmesélési technikája iránt. Sőt, a történet iránt is. Azzal együtt, hogy hiányérzetem most is van. Mert több összefüggés részlettel, ok-okozattal, mitöbb, mondanivalóval elégedettebb lennék. Mintha egy zseniális hangulatú, remek sztorijú történet szinopszisát vagy bemutatóját láttam volna. Teljesértékűnek továbbra sem tekintem.

Talán mert még mindig az a véleményem, hogy a hangulata hihetetlenül erős, ütős. Sokkal erősebb és ütősebb, mint a sztori mesélése és koherenciája. Az üzenet pedig, ha megfogalmazásában sokkoló is, elég laposka: az álvalóság, a művi világ gyilkosává lehet nem csupán az egyénnek, a kapcsolatoknak, de az egész világnak is.

És aham, már a cím is, na, kit idéz fel? Vajon? Egyértelműen a párhuzamos világok örök bolygatóját, Philip K. Dicket. Akinél ez az alap. Csak nála nincsenek ilyen hihetetlenül kidolgozott, meghökkentően élethű részletek. Csak a pusztulat nagyon hasonló.

Stålenhag, úgy fest, a sci-fi Monet-ja. Aztán ízlés kérdése, hogy kinek Monet, kinek Leonardo. Ám továbbra is úgy gondolom, legalábbis magamra úgy tartom érvényesnek, hogy ha az elmaszatolt, impresszió-szerű történet helyett olyan részleteket kaptam volna, mint amennyire a képek részletesek, egyedül, felállva vastapsolnék. Így csak elégedetten, elismerően bólintok. S jobban szeretem Stålenhag-et a digitális festőt mint Stålenhag-et, az írót.

Agave Könyvek, Budapest, 2019, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634196341 · Fordította: Molnár Berta Eleonóra

8/10

2023, és még mindig február dereka. Ma ez a harmadik értékelés, amit befejeztem. Mivel ma volt mindenféle évszak, csak elsétáltunk a Huszti úti Lidl-hez, a dohánydába, Szerelmetesfeleségtársam Neo-jáért. Rohadt nagy szél volt, ráadásul hidegen fújt, aztán szerencsére megúsztuk, de utána marha nagy eső is. Vagyis a program a szokásos volt: írás, olvasás, kaja, tevés-vevés, mosás, szakálligazítás, film, alvás. Illetve SzFT az egyik megbízójának dolgozott, így a nap nagyrészét a tücsöklárvák felhasználásának a sokoldalúságával töltötte. (Elképesztő mi mindenre használhatók, mennyire sokoldalú a felhasználási lehetőségük: élelmiszer kiegészítőnek, takarmánynak, trágya helyett, növekvő piac, hajrá bátrak, kezdőszett vásárolható!

Vajon ki a francnak jutott eszébe, és miért, hogy a tücskök lárváit kezdje csesztetni? Jó, mondjuk magamtól a pacalpörköltig sem jutnék el, az bizonyos... Mert kinek jut eszébe gyomrot enni? S ki nem állna meg normál esetben ott, hogy vajon a gyomor képes-e egy másik gyomrot megemészteni. Aztán lásd, mekkora király kaja már a pacalpörkölt! Igaz, sehol, de igazán sehol nem ettem még olyan finomat, mint ahogyan drága Nagyikám csinálta volt. (A másik a saját keverésű, töltésű kolbásza volt. Apám, ezeket az ízeket azóta is űzöm, de teljesen reménytelenül, ezek elmentek Nagyival mindörökre. :-(

5 komment

játék sci-fi robotok játékfüggés roadmovie disztópia párhuzamos valóság Amerika Szórakoztató Simon Stålenhag

Szabó Tibor Benjámin: EPIC 1. – Az első küldetés

Világmegmentős, furcsa-iskolás, kiválasztottas, ősmagyaros akcióregény. A javából!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 21. - Mohácsi Zoltán

Fogalmam sincsen hol futottam össze ezzel a regénnyel. De mostanában, azaz pár hónapja történt.

Miközben ez már a második kiadása. Az első kilenc éve, 2014-ben jelent meg. A második előtt nyolc évvel. Ez azért lényeges, mert ebben a másodikban azt olvasom, ez már átdolgozott kiadás. Nem tudom, milyen az elsője. Bár talán nem is fontos. Úgyis ez az érvényes, mert ez jelent meg később.

Számomra annyi derült ki a könyvről, amikor olvastam róla, hogy valami kortárs író sztorija, ami Budapesten játszódik, ifjúsági sci-fi, nagyon cselekményes, izgalmas és életszerű. De valahogy halogattam a könyvtárból való kivételét. Tegnaplőttig. Ma reggelre meg elolvastam. Mert ennyire olvasmányos.

Tennem kell két kikerülhetetlen tiszteletkört.

Az elsővel semmi baj nincsen: pár szóban be kell mutatnom a szerzőt.

A második problémásabb: ha bemutatom a könyv tartalmát, akkor vagy a lényegét kell elhallgatnom, vagy elspoilerezem a meglepijeit. S ezzel az EPIC-szűzek számára jelentősen csökkentem az élvezeti értékét. Még tűnődöm, mi legyen. Majd elválik. Addig még hagyok magamnak egy kis időt a tűnődésre.

Szabó Tibor Benjámin (és a könyvei)

magyar író, szerkesztő, könyvkiadási szakember. Szépirodalmi publikációi 2004 óta jelennek meg. A moly.hu népének értékítélete szerint ez a legjobb könyve, a többi vastagon elmarad ettől, s a Molyon bizony eléggé soványka hetvenegynéhány százalékos eredmény körül toporog. Ez nyolcvankilenc százalékon áll, ami igen tisztes tetszési index. Előrebocsátom: megérdemli. Az EPIC-nek van második része és lesz harmadik. A második rész lesüllyedt a szerző többi könyvének a népszerűségi rátájára. Na, majd jól elolvasom azt is!

A (figyelem, lehet, hogy SPOILERES) rövid tartalom

Budapesten egy új, különleges iskola nyílik. Több szempontból különleges. Kezdve például a különleges biztonsági rendszerükkel: a tanulók fémdetektoros kapun mennek be, semmi informatikai, kommunikációs eszközt nem vihetnek be. Aztán kiderül, hogy amit nem vihettek be, abba a suli valakijei bele is turkálnak.

A rend katonás, az elvárások roppant magasak, könnyen repülhet bárki, s ha bárki repül, akkor repül az egész csoportja is.

A B nevű teambe öt fiatal kerül, Sádi, Röfi, Zuzu, Alma Peti, Márkó és János. Van tisztességes nevük, de annak most nincsen jelentősége. Mindegyikük egyéniség és valamiben nagyon jó. Ki ebben, ki abban, fényképmemória, számtech, kommunikáció, lovaglás, lovas íjászat, aikido, meg ilyenek.

Az öt nagykamasz a regény cselekménye során közösséggé érik, megtanulják becsülni egymás képességeit, egymásra támaszkodni, sőt, szeretni a csapattagokat.

A feladatukra is nagy sokára döbbennek rá. Egy ősi hun... Á, nem, ebbe nem megyek bele, túl sokat elárulnék. Meg abba sem, aminek hallatán az egyébként cseppet sem feminista, csak vulvagata Szerelmetesfeleségtársam elégedetten mosolygott: van szerepe a történetben Anyahitának is. Aki nálunk, magyaroknál jobbára a Boldogasszony nevet kapta. (Nem, nem azonos Szűz Máriával.)

Na, erre mosolygott nagyon elégedetten SzFT:
– Aham, Nagy Anya!
Kényszeredetten válaszoltam:
– Igen, az!

Örök évődés ez közöttünk. Neki meggyőződése, hogy sokkal jobb a Nagy Anya kép, a matriarchátus mint a férfi istenkép, és a patriarchátus.

Nekem két érvem van erre. Az egyik az, hogy Istennek nincsen neme. Az embert a saját képmására férfivá és nővé teremtette. Ez a legfontosabb. Benne tökéletesen egyesülnek a férfiúi és a női tulajdonságok.

A másik érvem, amivel már több nő is egyetértett, sőt, volt, aki megelőzött annak megfogalmazásában, hogy a női főnököktől mentsen meg az ég! (Nem, Nóri, most nem rád gondolok, egyáltalán nem! Már körbeudvaroltunk Tibivel, hogy jobbára te vagy az oka, hogy még itt dolgozunk. Ezt mondtuk már neked szemedbe is, Te vagy a kivétel erősítő szabály a fenti szabályszerűség alól, FőnökAnyu, aki fiatalabb vagy nálam. :-D ) Hát még, ha a főnök a legfőbb főfőnök. Ennél csak egy rosszabb van: egy lelkiekben menstruáló pasi főnök. :-D

Óriási szerepet kap a történetben a bátorság, a leleményesség, az ügyesség, a számítástechnika ismerete és a kombinatorika. Az öt skacnak egy rejtvényt kell megfejtenie, s nem mennek simán a dolgok, van, hogy életveszélybe is kerülnek a fejtegetés és megoldás közben.

A könyv, mint írásmű

Alapvetően YA-irodalom. Vagyis nagykamaszoknak való ifjúsági irodalom. Simán fogyasztottam. Pedig jócskán elmúltam nagykamasz lenni.

Kalandregény. Sci-fis kalandregény, űrhajók, űr és űrlények nélkül. Miközben igazából nem is sci-fi. Felhasznál elemeket a magyarság ősi eredetéből, mítoszaiból is, szó van Sicambriáról, az ős Budáról, az Arvisuráról, Attiláról, a hunokról és a magyarokról, mint hun törzsről. Miközben teljesen mai modern a környezet, a technika, van benne hackelés, műhold, számítógép, tablet meg okostelefon. Vannak félelmetes auditorok (kap egy fricskát a szcientológia), és van benne háttérhatalmi összeesküvés, ami természetesen a pénzről és a belőle fakadó hatalomról szól.

A cselekmény pörgős, izgalmas, kellően titokzatos, jól felépített és igen jól megírt. Van benne egy hacker-jelenet, olyan izgalmas, filmszerű, hogy csuda! Izgulunk a másodpercekkel versenyt futó srácokkal, a srácokért, le ne bukjanak és hogy meg tudják szerezni az információt, amiért küzdenek.

A ma ismert Budapest épületeit, utcáit, műemlékeit használja, járunk a Megyeri híd tetején, az óbudai Amfiteátrumban, a Pilis lábánál (óbudaiként ez nekem különösen kedves), és szerepel benne például az Árpád gimi. Ismerős (mármint nekem), létező helyek.

A szereplők mai srácok, komplett jellemmel, egyedi szociális hátterekkel, hihető személyiséggel. Nagyon tetszett, hogy nem hibátlanok, de tulajdonképpen mind az öten pozitív személyiségek. Még ha néha nem is tűnik úgy.

Az előbb kiemeltem a hacker-jelenetet, ám tulajdonképpen az egész történetre jellemző a feszes filmszerűség. Ahogy visszagondolok, nincsen benne semmi, ami ne vinné előrébb a fősodort. Ja, de: egyetlen apró jelenet volt, amit inkább éreztem a szerző némileg kínos erőfeszítésének, hogy a modernségét és a tájékozottságát fitogtassa, és az alakjait mindenben teljesen modernné tegye: amikor az ötök a zenéről, a kedvenc előadóikról chatelnek. (Egyébként belehallgattam ebbe-abba. A részemről gondolkodás nélkül maradok Peter Gabrielnél. Akinek van füle hallásra, értse...!)

– Morzsám, ez micsoda? Nem vennéd halkabbra? Éppen az értékelésedet javítom.
– Tanulmányzene a következő értékelésemhez. Jaz Dhami. Halkabbra vettem.
– Még egy kicsit, légy szíves!
– Jó!
– Meg még egy kicsit!
– De akkor már nem is hallom!
– Úgy jó!
– Szélesítem a látókörömet...
– Nem muszáj! Ez nem a te zenéd!

Vagyis a helyzet az, hogy a történet iparkodik mindennapivá lenni, legalábbis a reális mindennapokban történni, miközben minden porcikájában a fantázia terméke. Vagy... Itt megálltam egy pillanatra. Mert

[FIGYELEM, KOMOLY SPOILER KÖVETKEZIK!]

végső soron arról van szó, hogy a világ hátterében munkálkodó öt csúcsvezetője iparkodik kitermelni a világ vezetőit: ezért az iskola. Nem csupán Magyarországon, hanem a világ minden részén. Nem akarják, hogy összeomoljon a rendszer, hiszen akkor értéktelenné válik a pénzük és semmivé a hatamuk.

[SPOILER VÉGE]

Azért álltam meg, mert amennyire fantasztikusnak tűnik a fenti elképzelés, tulajdonképpen annyira magától értetődő, s annyira a szemünk előtt zajló történet. Vajon például a Soros Györgyhöz köthető iskolák valós célja csakugyan a demokrácia terjesztése, megerősítése? S gondolhatjuk-e egy percig is komolyan, hogy az emberiség csúcsragadozói nem élnek a valóságban egy ilyen lehetőséggel, hogy nem gondoskodnak a saját rendszerük embereinek a kiképzéséről, az utánpótlásról? Hm... Ugyan! Nincs min meglepődnünk. Maximum afelett morfondírozhatunk, hogy vajon az öt főszereplőnk mennyire lesz hajlandó belesimulni ebbe a koncepcióba? Meg hogy melyik a rosszabb, ha ez a világkép valósul meg, vagy ha mindent beterít a teljes káosz? (Jó, persze, a káosz ennek a rendszernek is szerves része, vö. migráció, Covid, Ukrajna, permanens félelemben tartás. Oszt' nesze, máris a valóságnál tartunk. Csak az nincsen rendszerbe, izgalmas, jópofa, letehetetlen ifjúsági regénybe foglalva.

Menő Könyvek, Budapest, 2022, 340 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635841202

9/10

2023 februárjának még mindig a dereka. Vasárnap hajnal Csemete ágya. Nincsen itthon, vőlegényezik. A fülembe egy Riverside koncert zenél. Nagyon nagyok ezek a lengyel srácok! Tavaly nem jutottunk el a koncertjükre, de a Covid előtt az A38-asra igen. Hát az valami zseniális volt! SzFT alapvetően nem ilyen zenéket hallgat, de azóta a Wasteland című albumot volt, hogy betette magának a Füsti becenevű kis Yarisunkban is. Ha érdekelne a turné egyik koncertfelvétele, hát itt van. Én éppen ezt hallgatom.

Melegedett az idő, napközben tíz fok felett volt tegnap is. Az alágatya és a dupla zokni már lekerült. Végre! Tegnap hóvirágot fotózott valaki, és felpakolta a Facséra.

Szólj hozzá!

Charles de Coster: Thyl Ulenspiegel

Lúdas Mátyás, Naszreddin Hodzsa és Káleb flamand rokona. Meg mégsem. Thyl muszáj-Herkules

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 20. - Mohácsi Zoltán

A flamand-vallon származású író regénye sok szempontból ugyancsak zavarba ejtő. Nehéz fogást találni rajta, akár innen, akár onnan.

Kezdjük azzal, hogy a címe nem is az, ahogyan világszerte ismerik. Az eredetihe nem ilyen tömör. Így festett eredetiben: La Légende et les Aventures héroïques, joyeuses et glorieuses d'Ulenspiegel et de Lamme Goedzak au pays de Flandres et ailleurs.

Mindjárt más, ugye? Mondd csak vissza! Magyarul egyébként ezt jelenti: Ulenspiegel és Lamme Goedzak legendája és hősies, örömteli és dicsőséges kalandjai Flandria földjén és másutt.

A Thyl Ulenspiegel cím sokkal jobb. Azért, mert az eredeti cím átvágás és marhaság. A későbbiekben majd meglátod, miért vagyok ennyire kérlelhetetlenül szőrös szívű.

Jelentősége

Amikor a regényről olvasgattam, Szerb Antalon kívül megegyező volt a vélekedés, hogy de Coster regénye jóval túlmutat önmagán. Romain Rolland ezt írja a birtokomban levő kötet előszavában:

Charles de Coster Ulenspiegel legendájának történelmi jelentősége óriási. A mű új hazát
teremtett.

Ez az állítás meglepetést kelthet. Tizenöt évszázados múltra visszatekintő ősi nemze-
teink csak üggyel-bajjal ismerik fel pontos eredetüket, és úgy vélik, hogy egy nép forrása
miként a Nílusé távoli és titokzatos.

A tény valóban páratlan, kétség azonban nem fér hozzá. A belga irodalom Coster
Ulenspiegeléből fakadt. 1868. december 31-én született a fajta öntudata. Ebben a kérdésben a belga haza minden írója egyetért.

»Az első könyv, amelyben országunk magára talál« – írja Verhaeren.

»A flamand Biblia« – mondja Camille Lemonnier – »A haza könyve... A széles Schelde, mely a korok mélyéből hömpölyögve a fajta porcikáit sodorja hullámain... A testet öltött haza... A tegnap, a holnap, egész történelmünk...«

És Maurice des Ombiaux: »Az első könyv, amely földjük illatára és törzsökük zamatára ébresztette a belgákat. Az első, amely kivergödött a lelki semlegességből... Coster óta létezik belga irodalom...«

Azta'! Szegény flamandok és vallonok! (Mert ugye, Fehér Klára örök kérdésével:: „És hová álljanak a belgák?”) Gondolj bele, mintha nálunk Jókaival kezdődne az irodalom! Az összes flamandnak és vallonnak külföldre kellett könyvtárba mennie! Irodalmi sivatag, komám, a javából! (De jó nekem, hogy csak a Kálvin térig kell elmennem!)

Tartalma

Az alaptörténet: a flamand Cleas-nek, Soetkinnek gyermeke születik, aki a Thyl nevet kapja. Már kora gyermekségétől fogva tréfacsináló, kantárt, igát, irányítást nem tűrő gyermek. Bár a szüleit nagyon szereti. Meg a tejtestvérét, Nele-t is, de nem veszi észre, hogy a lány nem csupán barátsággal közeledik feléje.

Egy tréfája végett Thyl büntetése, hogy el kell hagynia Flandriát, három évig vissza sem térhet, és csak akkor jöhet vissza, ha hozza a magával a pápai bocsánatot is. Vagyis a római zarándoklat nem kihagyható a büntetéséből.

A történelmi háttér tehát a középkor, a reformáció indulásának, terjedésének, nameg a Szent Inkvizíció véres, gyilkos uralmának az ideje. Amikor egy feljelentés rögvest máglyára küldhetett bárkit.

Annak ellenére, hogy az otthonhagyottakat Thyl nagyon szereti, a három év el- és leteltével sem rohan haza. Ugyancsak belejön a linkelésbe, a csalásokba, a tréfákba, az átvágásokba, a könnyű pénzszerzésbe, boldog-boldogtalan kihasználásába, a nők megdöntésébe, amikor csak alkalom adódik. Erről szól az első rész.

A könyvből 1977-ben készült egy állítólag igazán remek, öt részes szovjet filmsorozat.
Amit a neten csak azért sem találtam meg, semmilyen formában.
Ha rendelkezésedre áll, ne feledkezz meg rólam, kérlek!

Mert a könyv négy részből áll. Az első rész családi tragédiákkal és egy álomszerű vízióval ér véget. Az utóbbi felnyitja Thyl szemét, hogy küldetése van. Nem kicsit markol: fel akarja rázni a népét az uralkodó rétegek ellen.

A második etap lényegesen komorabb, kevesebb a tréfa, a csíny, Thyl fejest ugrik a politika-csinálásba, ébresztgetni próbálja a flamand nagyurakat, és nyitni a népe szemét, hogy ne legyen mulya báb a nagyok kezében.

A harmadik részben egy szülőfalujából származó honfival, Lamme-mal csavarog. Lamme érdekes alak: miközben hűséges Thylhez, aközben van egyénisége, önálló akarata, s nem csupán annyiban, hogy folyamatosan eszik és vedel (van is tiszteletre méltó méretű bendeje!). Ebben a részben keveredik az első rész vidámsága, és a második komorsága. A duó nem lép ki a harcból, de közben tréfákkal, cselekkel is múlatja az időt. Van, hogy az agyafurtság bitóra juttatja a méltó elszenvedőjét.

A negyedik részben aztán katonai pályára lép a két jóbarát, és csatákba keverednek az ellennel. Thyl a reformáltak oldalán harcol, de nem annyira hitbéli meggyőződésből, mintsem a szabadság vágya miatt. De történés szinten kap említést, hogy a szabadság mindenkié, és az sem jobb, ha a reformáltak a szabadság gyilkosai.

Időközben azonban a mosoly, ami már az első részben sem volt teljesen őszinte, már az arcunkra fagyott.

Irodami formája

Hát regény, vágja rá az egyszeri olvasó. Prózaregény. Lineáris prózaregény. S az! Miközben egyáltalán nem az. Cseles!

Arról van szó, hogy a Thyl Ulenspiegel története eredetileg egy legendafüzér. Sztorik egy tréfacsinálóról, egy szabadságharcosról, aki elvileg a tizenötödik században élt. De Coster átpakolta őt és az övéit a tizenhatodikba.

A Thyl-ről szóló eredeti történetek nem adnak összefüggő történetet, egyik a másiktól teljesen független. Mint később meglátod, stílusában, mondanivalójában, erkölcsiségében egyaránt.

Az író azonban csokorba szedi a cselekményt, párhuzamosan futtatja Thyl történetét Károly császár és majdnem embermentes fia, utódja, Fülöp, valamint Thyl hozzátartozóinak, apjának, a szénégető Cleas-nek, anyjának Soetkin-nek és gyerekkori barátnőjének, a belé fülig szerelmes Nele-nek a történetével. Már amíg élnek a szereplők. Az első résszel ennek a párhuzamosságnak is vége szakad, de addig ez a hármas vonal remekül keretbe és rendszerbe fogja Thyl csapodár tréfáit.

A stílus nem egységes. Van fejezet amely könnyed, kacagtató, van amelyik torokszorítón reális, van amelyik inkább történelmi betekintés és van amelyik olyan, mint egy belőtt látomás. Nem vagyok benne bizonyos, de úgy fest, de Coster-nek ugyancsak bőséges anyag állt a rendelkezésére Thyl-ről. Összegyűjtött mindent, és aztán sajnált bármit is kihagyni, felejtésre ítélni a bőséges anyagból.

Talán ezért is mondta Camille Lemonnier, hogy a Thyl Ulenspiegel egyfajta flamand Biblia. Mert nem konzekvens sem a stílusa, sem a mondanivalója, de ki-ki ízlése és kedve szerint kimazsolázhatja belőle a magáét. Viszont regénynek olvasni ezáltal nem egyszerű feladat. Olvasd csak regényként a Bibliát, és megérted, miről beszélek!

A flamand Charles de Coster (1827-1879) hatalmas próza-eposza, a Thyl Ulenspiegel (1868) nem fér el a XIX. század műfajai közt. Népkönyv; hőse az alnémetek Bolond Istókja, Thyl Eulenspiegel és mellette Sancho Panza gyanánt Lamme Goedzak, a kolduló barát. Lemonnier, a belga író, a flamand föld bibliájának nevezte ezt a könyvet. A XVI. században, a flamand szabadságharc idején játszódik, groteszk, trágár, hősies és jelképes részek, vad összevisszaságban kavarognak benne, boszorkányok és emberfarkasok között élünk és a regény legfőbb alakja a fő-szörnyeteg, II. Fülöp spanyol király. A könyv nagyon érdekes, de amikor letesszük, az az érzésünk, hogy nem tudjuk, miről volt szó benne; visszamarad belőle valami életérzés, ami Brueghel festményeivel és azzal a borzalommal rokon, amelyet a XVI. század nagy festői és írói fejeztek ki: hogy az élet nagyszerű és nincs semmi értelme.

Szerb Antal: A világirodalom története

S igen, a könyv végére nem felhőtlen a lelkesedés. Sőt kicsit el is fogy. Próbáltam flamand szemmel olvasni, bevallom, nem sikerült. Kicsit kaotikussá vált nekem az elbeszélési mód, bár az kétségtelen, hogy van benne valami nagyon egyéni, ahogyan az is, hogy Thyl és Lamme alakja egyáltalán nem fekete-fehér, és ezt nagyon finoman érzékelteti a szerző.

Ó, igen, Brueghel: a festő nevének az említése nem véletlen, valóban magától adja magát a párhuzam. A szovjet filmsorozat is ilyesfajta hangulatú, azt mondják róla a jó nyelvek. De Coster szövegéből süt az a látszólagos összevisszaság, ami a festő képeit első alkalommal látva szemet üt. Rengeteg alak, számtalan tevékenység közepette, torz arcok, alakok, nyomor, a higiénia hiánya, de mégis nyüzsgő életvidámság, mindennapiság.

A történet lineáris, könnyen fogyasztható, szórakoztató. Bár Thyl személyisége felvet kérdéseket. De ez már nem az irodalmi forma témája.

A téma 1956-ban megért egy kooprodukciós, francia-NSZK megfilmesítést is.
A főszereplője Gerard Philip volt.

Thyl Ulenspiegel rokonai a művészetben

A flamand kópénak vannak közeli, irodalmi rokonai. De mindenképpen külön személyigazolványuk van. Az első, aki eszembe jutott róla:

NASZREDDIN HODZSA.
Naszreddin szufi gondolkodó volt, a 13. században élt, a Szedzsuk-dinasztia idején. A személyét több náció: törökök, afgánok, irakiak, bosnyákok, is a magáénak vallja, de a közvélekedés leginkább törökként gondol rá. A hodzsa nem személynév, hanem titulus: tanítót, mestert jelent.

Naszreddin nálunk leginkább Leonyod Szolovjov két tüneményesen jól sikerült regényéből, A csendháborítóból és Az elvarázsolt herceg című regényekből ismert. Mindkettő kamaszkorom óta a kedvencem. Az előbbiből Sebők Imre, az utóbbiból Dargay Attila rajzolt képregényt (az értékelésük itt és itt találhatod; ha másért nem, a citált rajzok miatt érdemes ránézned a linkekre).

Naszereddin Szolovjov mindkét regényében igazságtevő, a hatalmaskodók ellen, a szegények érdekében fellépő, érző szívű figura. Nem önmagáért cselekszik, a tettei önérdek nélküliek. És roppant tréfásak. De kétségtelen: ha kell a tréfája akár túl is megy a tréfán, kegyetlen kibabrálássá is válik. Sőt, akár halál is lehet a vége.

ROBIN HOOD-ot
nem kell bemutatnom, nincs, aki ne ismerné a sherwoodi erdő kapitányát, a nottinghami városbíró esküdt ellenségét, a népért küzdő íjászt, aki szabadcsapatot szervezett maga köré a számkivetettekből. Ugyan ki ne hallotta volna Tuck barát vagy Little John nevét?

LÚDAS MATYIRÓL
is mindenki tudja, kicsoda. Itt ő harmadik Thyl rokon. Az eredeti történet, amelyből Fazekas Mihály írt elbeszélő költeményt a 19. század elején, eredetileg vándortörténet volt. Vagyis nem kötődött egyetlen néphez sem, a történetét, természetesen más-más verzióban, több országban is a magukénak vallották. Nálunk a legismertebb formája a zseniálisra sikeredett Dargay Attila rajzfilm.

Döbrögi uraság siheder korában deresre húzatta Matyit, mert tiltakozott a lúdjai elkobzása ellen. Matyi sajgó fenékkel fogadta meg a revansot: háromszor veri vissza az igaztalanul kapott büntetést.

Vagyis Lúdas Matyi, bár a személye természetesen ikonikussá válik, sőt metaforikusan is értelmezhető, a saját sérelmét bosszulja meg az öntelt, kegyetlen uraságon.

KALEB, A LATOR
teljesen fikciós alak. Nem legendából jött személy, nem népmesei alak, hanem egy konkrét írónak, Pasquale Festa Campanile-nek indult el az agya, és írt egy történetfüzért a jobb latorról, akit Jézus mellett feszítettek meg. Campanile jópofa, kedves, jódumás, életvidám csavargónak képzelte őt, és az írói keresztségben a Kaleb nevet adta neki.

Könyvben és filmen egyaránt 1980-ban jelent meg a történet, Enrico Montesanoval és Edwige Fenech főszereplésével. A hölgy meglehetősen kedves és látványos a filmben. De nem csupán emiatt vált az egyik kedvencemmé: megkapó a humora, az érzelmessége, és az egész hangulata.

Itt megnézheted teljesen fedetlen kebellel, teljes csípővel is... Izé, megtekintheted a teljes filmet.

Kaleb cseppet sem önzetlen. Bármit tesz is, önmaga érdekében teszi. Vagy szigorúan személyes bosszúból. A személye messze nem az önzetlenség példaképe, mint Naszreddinné, nem is válik ikonikussá, mint Lúdas Matyi, de az elejétől a végéig az övé a szimpátiánk. Mert bántani senkit sem akar, Mindössze túlélni. S közben élvezni mindazt, amit az élet nyújt. Esendő, tréfás, mulatságos, szeretnivaló figura. Jézus belekeverése a történetbe, ahogy az útjai rendre keresztezik Kalebét, meghajlásra késztető húzás. Nem pusztán az ötlet, hanem a kivitelezés is.

Természetesen a sor folytatható. De nem folytatom. Viszont a fentiekből fakad valami Thyl-re nézve, s azt elmondom,

Thyl jelleme

A fenti példák is fikciós alakokat mutatnak be, ahogyan de Coster regényében is fikciós Thyl figurája. Azonban az az alak, akit megalkotott egynémely vonásában ugyancsak meglepő karakter. Nem éppen humánus figura.

A négy részre tagolt könyv első részében Thyl tréfái, becsapásai, fortélya sokszor nem valami ellen, valami érdekében történnek, hanem mindössze önmagukért a tréfákért. S tömérdek eset van, hogy ugyancsak és jócskán vaskosak. Olyannyira, hogy az emberfia-olvasó esetenként fel is szisszen. Mert hát persze önkorában állva, ülve értelmezi, amit olvas.

Mondjak példát? Mondok.

Egy fogadóba tart kilenc vak. Thyl odalép hozzájuk, megkérdezi, nem éhesek-e, majd azt mondja, ad nekik kilenc forintot, amiből egy bőséges lakomára futja nekik. A vakok köszönik szépen, és besorjáznak a fogadóba. Thyl azonban egyiknek sem adta oda a pénzt. Persze mindnyájan azt hiszik, a másiknál van. A hatalmas összeg tudatában vastag rendelést adnak le a korcsmárosnak, majd még meg is toldják. Aztán amikor a fizetésre kerül a sor, jól összeverekednek, mert mindegyik azt hiszi, a másik be akarja csapni. Thyl a végén csavar egyet a dolgon, és az esperessel fizetteti ki a vakok lakomáját. De akkor is...

Számtalan ilyen és hasonló történet van. Thyl a tréfáért magáért tréfál és közben nem kímél senkit és semmit. A tettei mögött nincsen semmiféle erkölcsi tartalom, Mondhatnók l'art pour l'art tréfák, amik senki érdekét nem szolgálják, egyedül önnön magának a szórakoztatását.

Ha akarom, Thyl ezáltal nem annyira szimpatikus figura mint a fenti többi, Naszreddin, Robin Hood, Lúdas Matyi és Kaleb.

De ha akarom korhűbb, reálisabb, őszintébb. A helyzet az, hogy bár volt több visszahőkölésem, gombóc-nyelésem és máris élvezettel, kíváncsian olvastam tovább. Mert a realitás a kor kegyetlenségéről is szót ejt: a kínzások mikéntjéről, az akasztásról és a máglyákról, a határtalan, senkire tekintettel nem levő kapzsiságról, a korlátoltságról és bizony a bosszúról is.

Az illusztrátor: Győry Miklós

Óhatatlan, hogy szót ejtsek róla. A könyv igen megkapó kiadvány. Egyfelől a formájában: szélesebb, mint amilyen magas. Regény esetében ez roppant szokatlan. (Talán csak Sofi Oksanen könyvei esetében találkoztam újfent ezzel a bátorságos megoldással.)

A választott formáján túl nagyon sokat emel a nívón az illusztrátor munkája. A moly.hu kapásból mondja: legalább százhuszonhat könyv hirdeti büszkén a nevét.

Átfutottam őket, hogy megnevezzem a legnevesebbeket. Olvasó ember nincsen, aki ne ismerné A Tenkes kapitánya könyvváltozatát: az is Győry rajzokkal jelent meg. Aztán Ráth-Végh István összegyűjtött munkáinak mindegyike. Vagy Jókainak a Delfin-sorozatban megjelent válogatása, A nagyenyedi két fűzfa. Vagy Mikszáth számtalanszor (de tízszer tutira) kiadott A beszélő köntös – A gavallérok című kötete. Vagy Fekete István Hajnal Badányban című regénye. Hollós Korvin Lajos: A vöröstorony kincse. Rónaszegi Miklós Kartal-könyvei. A Képes Történelem sorozat Korona és kard kötete.

Szinte random fotóztam ki rajzokat a könyvből. Szerencsére igen sok van benne. Már gyerekkoromban is kedveltem Győry stílusát. Természetesen a Delfin Könyvek sorozaton keresztül találkoztam vele először. Itt van egy galériára való ebből a kötetből.

Európa, Budapest, 1957, 506 oldal · keménytáblás · Fordította: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula · Illusztrálta: Győry Miklós

6/10

2023 februárjának a dereka. A héten csuda finom pálinkákat sikerült vennem a dolgozdámban egy kollégámtól: fekete szeder és barack. Az utóbbinál kajszira számítottam, szerintem ez őszi, de roppant zamatos mindkettő, itatja magát. Pedig szinte csak alkalmakkor szoktam inni. De tegnapelőtt kiszorultam a konyhába némi rántott hús sütögetésre, hát nem lecsúszott három pohárral?

A héten beszélgettem egy hozzám nagyon közelálló és fontos emberrel. A múltunk volt és a benne főszereplők voltak a téma. Meg az, hogy miféle bravúros múltfestésre, esemény szelektálásra és átmagyarázásra képes az emberi elme, s hogy ez mennyire tönkreteszi a kapcsolatokat. Elképesztő és nagyon szomorú. Akivel beszélgettem, ő sem volt vidám. A főszereplőkkel, akikről beszélgettünk neki van kapcsolata, nekem sajnos már nincsen. Ő most döbben rá, hogy miként is voltak akkoriban a dolgok, s hogy nem ecsettel, hanem pemzlivel zajlik részükről a múltfestés. Nem nagyon tud vele mit kezdeni, s felsejlett benne, hogy így érdemes-e még a kapcsolatokat tartania. Azt mondtam neki, ő döntse el, számára mennyire fontosak ezek a kapcsolatok, de ha engem kérdez, amíg lehet, a maga részéről ne rombolja le őket. Mindig történhetnek csodák.

Tudom, mert velem is történt. Van olyan ember, aki a megismerkedésünk idején évekig elutasított. Ilyen-olyan okokból kapcsolatban kellett maradnunk, s bár némi korlátozásokkal, de mára csuda jóban vagyunk, időt is töltünk együtt, ha tudunk, s ha van miben, segítünk egymásnak. Nála volt a labda, ő nyitott felém, én meg nem bolygattam, hogy mi a fene volt eddig. Lezártam, és élvezem, ami van. Hurrá!

Például a Riverside legújabb lemezét. Hallgasd csak!

6 komment

történelem középkor reformáció inkvizíció flamand katolicizmus Szépirodalom Charles de Coster kópéregény Győry Miklós

Philip K. Dick – Ray Nelson: A ganümédeszi hatalomátvétel

Férgek uralma a Földön, együttműködő emberekkel, telepatákkal, pokolfegyverrel

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 13. - Mohácsi Zoltán

Ez egy olyan PKD-könyv, amely tandemben íródott, és amely számomra megint fű alatt jelent meg. Értem ez alatt, hogy a megjelenés ténye simán elment mellettem, utólag kapcsoltam, hogy jé, megint egy új könyv a sci-fi klasszikustól!

Előre mondom, fogalmam sincsen, mi a része a második szerzőnek, Ray Nelsonnak a könyv születésében. Sehogy sem tudom. Azért nem, mert minden porcikájában, a stílusban, a történetvezetésben, a mondanivalóban PKD.

Talán egyetlen összetevője van, amin meglepődtem, ami nem tipikus PKD: a befejezés csavara és lezártsága.

Meg azon, hogy a könyv címe mennyire félrement a fordításban, s hogy senkinek fel nem tűnt. De van értelmezési-kiút, hogy értelmes legyen a cím.

De még mielőtt csapkodnánk a lecsót, előre szólok, az életműből nem kiemelkedő, de remek szórakozást nyújtó, izgalmas, fordulatos, és elgondolkodtató történet ez a Föld-megszállásos sztori, amelynek a végén lehet studírozni, istenigazából ki is a féreg?

A ganümédeszi hatalomátvétel

Jól van kezdjük a címmel, ha már felreklámoztam a kérdést!

Szerelmetesfelségtársam az imént rápillantott a borítóra, és felhúzott szemöldökkel mondta:
– Gasztroművész?

A Ganümédesz az a bolygó, ahonnan a Földet megszálló, féregszerű lények érkeztek, és amelyek a regény kezdetekor uralják a szülőbolygónkat. A történet itt, a kék bolygón, a Terrán, a Földön játszódik, ki sem mozdulunk róla. A Ganümédesz kizárólag úgy szerepel a történetben, mint éppen csak megemlítésre méltó hely, ahonnan az idegenek érkeztek. Az ottani eseményekről, történelemről semmit meg nem tudunk. Csak annyit, hogy a férgek telepata Nagytanácsa irányítja.

Vagyis a könyv címe ebben az értelemben félrement. Mert nem a Ganümédeszen volt hatalomátvétel, hanem a Földön.

Ha a cím az itteni, a földi eseményekre vonatkozik, akkor ezek a címek is szóba jöhettek volna: A ganümédesziek hatalomátvétele, A ganümédesziek hatalma.

Amikor a fenti alcímet leírtam, határozott prekoncepcióval rendelkeztem, tudtam mit akarok leírni. A biztos tudás birtokában.

Aztán kifolyt a billentyűn ez a két mondatom: „Az ottani eseményekről, történelemről semmit meg nem tudunk. Csak annyit, hogy a férgek telepata Nagytanácsa irányítja.” És abban a pillanatban felismertem, hogy talán itt van a kulcs a könyv igenis jól fordított címéhez. Mert tulajdonképpen, és ezzel talán nem spoilerezem péppé a történetet, a végére már nem irányít ez a Nagytanács. Vagyis elképzelhető, hogy mégis a szerzőpáros szándéka szerinti a magyar címfordítás, és valóban a regény kb. két mondatára vonatkozik, s így az éppencsak megemlített ganümédeszi fordulat a kulcsa ennek a százkilencvenkét oldalnak. (Ha nem lenne belső kényszerem az olvasónapló írásárára, lám, ez fel sem merül bennem! )

PKD

Maradjunk ennyiben, s akkor nem kell tovább kötekedni sem a szerzőkkel, sem a fordítóval. (Akinek egyébként minden tiszteletem, jó egészséget, lelki derűt és további sikeres munkát kívánok, már csak puszta önző önérdekből is!

Ray Nelson, aki maga is író volt. PKD-vel ezt az egy közös könyvet alkották

A regény cselekménye

A dolgok közepébe csöppenünk. A ganümédesz lényei már átvették a hatalmat a Földön. A többesszám nem csupán arra vonatkozik, hogy többen jöttek, hanem arra, hogy több fajta lény él szimbiózisban a Ganümédeszen, és együtt vették át a Föld feletti hatalmat, A szimbiózisuk kicsit felemás (ahogyan ez a regény végére kiderül, mert az egyik, az alávetettebb (ők a gricsek) tud élni a fejlettebb, uralkodó faj (a féregszerű, végtag nélküli, telepatikus képességgel rendelkező granük) nélkül, de fordítva ez nem igaz.

Ahogyan az lenni szokott PKD regényeiben (egyszerűen képtelen vagyok kétszerzősnek gondolni ezt a könyvet, szerintem Mr. Nelson maximum alapötlet tulajdonos lehetett, PKD meg jó fej, hogy feltetette a nevét társszerzőnek a borítóra), a dologok sűrűjébe csöppenünk.

A bolygónkon már a ganük uralkodnak. Van egy réteg, amely kiszolgálja őket, a fernyákok (a féreg-nyalók kifejezésből). Tudod, ők azok, akik bármilyen uralkodó, adminisztráció mögé képesek beállni, és bármilyen uralmi forma alatt képesek érvényesülni.

Vannak, akik a fegyveres ellenállást választották: ők színesbőrűek, és már csak Tenesse-ben van egy maroknyi, de roppant elszánt csoportjuk, akiket egy Percy X nevű férfi vezet. Ők a fekete partizánok, vagyis a fek-partok.

Aztán adva van egy televíziós személyiség, a nagyrészt japán, meg mindenféle nációs vérvonallal rendelkező Joan Hiashi, Percy X egykori kedvese, aki útra kel, hogy interjút készítsen az azóta legendássá és gyűlöltté vált férfival. Van még egy ganümédeszi politikusunk, Mekkis, aki megkapja a Tenesse haduradalom területét, s vele persze a Percy X vezette fek-partokat. Van egy ganü katonai főszemélyünk, Koli. Ki is van még? Ó, igen, egy tenesse-i ültetvénybirtokosunk, keményen rasszista fickó, világvezetői ambíciókkal, s egy darabig jól is mennek a dolgai. Szállodatulajdonosból indul, hadvezető lesz. Ő Gus Swenesgard. Utolsó fontos bemutatandó szereplőnek maradt: Paul Rivers a Pszichológiai Világtársaság embere.

Összegyűlt a csapat.

A ganük célja Percy X kiiktatása, megnyúzása, és a bőrének a kipreparálása, a gyönyörű, ép fogait természetesen megtartva.
Megnyúzás, preparálás nélkül Gus Swenesgard is Percy X kiiktatását választja céljának. Ezért simán kész a ganükkel való együttműködésre. Már csak azért is, mert nekik van az akcióhoz szükséges fegyverzetük.
A japcsi csaj is a ganük kezére akarja játszani az expasit.
Paul Rivers (Pszichológiai Világtársaság) nem akar ilyet tenni, mert a PV nézete szerint Percy X és a fek-partok eltűnése összeroppantaná az emberiség maradék önbecsülését.

Aztán a helyzetet komplikálja, hogy egy neves pszichiáter feltalált pszichofegyvereket, s az egyik olyan, hogy mindazt a semmibe viszi, aminek, akinek agya van. A neve, neves egyszerűséggel, pokolfegyver. Ha valaki használni kezdi, az tutira véget vet mind az emberi, mind a ganü civilizációnak. Az utóbbinak azért, mert a ganü vezetők telepatikusan kapcsolódnak össze. Nem csak a helyi vezetők egymással, hanem a bolygó Nagytanácsával is. Meg mindenki mindenkivel. Vagyis az agyuk kisülése körbeadott, ingyen ajándék. Szóval csak csínján azzal a stukkerral!

A regény mint olyan

Sima regény: elkezdődik, történik, véget ér. Közben csavarodik erre-arra, izgulhatunk is, meg is lepődhetünk, ahogyan egy ilyesféle regényben az elvárható. Persze PKD nem lenne PKD, ha tökéletesen sima lenne minden. S azért van benne agyatlanság. Ez esetben roppant tréfás, én legalábbis nagyon jót röhögtem rajta.

Most mindegy, a jelenetben kik csatáznak egymás ellen. Az egyik fél bevet egy pszichológiai fegyvert, amely a használója látomásait vetíti az ellenség elé. Ráadásul a látomások a valóságban is tevékennyé válnak. PKD tálalásában így fest ez a csata-tripp. Vagy inkább tripp-csata? Hm... Nagyon beteg, de nagyon vicces! Figyelj csak!

– Rohamra! – ordította Robert E. Lee tábornok, és egy szakasz lovas valkur élén vágtatott a csatába. A valkűrök hosszú szőke haja lobogott a szélben, ősi rúnaesküket üvöltöttek, és fagylaltfehér lovaik patájával válogatás nélkül tapostak el krícseket, fehéreket és feketéket.

Fent elhúzott egy szakasz vámpír, akik agyaráról vér csöpögött, és akik Manfred von Richthofen báró Repülő cirkuszának jelét viselték, közben a szőrös és hatalmas Sámson trappolt el egy kacsacsőrű emlős állcsontját lengetve.

A zűrzavarban egy cserkész zászlóalj is sürgött-forgott, túlsütött keksszel törtek be koponyákat jobbra-balra, egy kóser hentes pedig bárddal aprította húsmasszává az ellenséget. Mögötte vörös seggű páviánok rohamoztak, ötvenmillis gépágyúval felfegyverzett bevásárlókocsikat toltak. Egy rock and roll zenekar, amit egy Gabriel nevű fiatal, hosszú hajú trombitás vezetett, indulót játszott, és egy csapat sebész sorban vette ki a féregnyúlványokat, az unalom elkerülése érdekében néha elvégezve egy-egy lobotómiát is.

Négy visító selyemestélyis transzvesztita lengetett betonnal töltött kék flitteres retikült halálos pontossággal; barlanglakók és pigmeusok hajigáltak mérgezett konfettit.

Egy foszforeszkáló narancssárga unikornis ágaskodott fel, a szarván hét felszúrt katona, akár a kifizetetlen számlák, és egy emberevő növény oxfordi akcentussal egymás után szívta ki a gerincvelőket, méghozzá olyan szörtyögéssel, mint egy gyerek egy finesi turmix utolsó cseppjét.

Szadista pávák keringtek a sebesültek között, tollukkal halálra csiklandozták az óvatlanokat. Egy terhes tízéves, bekábítószerezett lány könyörtelenül megvert mindenkit sakkban, és a lépések között kedvenc hírességeit, Ky tábornagyot, Koli tábornagyot és Adolf Hitlert festette le csupasz, lapos mellkasára lila rúzzsal.

Pottom, két-három centis meztelen leszbikusok lepték el az ellenség arcát, és szálanként tépték ki a szakállukat. A Farkasember elégedetten rágcsált egy nagylábujjat, bár a körmöt kiköpte. Fűnyírók és dübögő mosógépek bátor bandája hajtott végre zseniális átkaroló hadműveletet, és hátulról támadott. A levegőt megtöltötte a rengeteg kísérteties, torokhangú síkoly, hujjogás, vonítás, gyöngyöző nevetés, lihegés, röfögés, sziszegés, rikkantás, krákogás, bőgés, nyüszítés, érzéki nyögés, tülkölés, nyikkanás, nyávogás, mekegés, ordítás és hadoválás.

Ám amikor már úgy tűnt, hogy Gus Swenesgard erőit az utolsó emberig leölik, Percy X fantasztikus hordái egymás ellen fordultak. Frankenstein megtámadta Farkasembert. Godzilla nekiesett King Kongnak. A cserkészfiúk lerohanták a cserkészlányokat. A cipóvarró tündék a tűikkel megvakították a kardfogú tigrist. Tapsi Hapsi orvul lecsapott egy réti csenkeszt (Festuca elatior) portokostól, bibéstől, pelyvapikkelyestől, glumástól-mindenestől. Hirtelen elszabadult a pokol: minden jelenés csak magáért harcolt.

Percy rögtön átlátta, hogy ha még egy pillanatig a rémálomcsata közepén marad az embereivel, a saját fantazmagóriájuk áldozatául esnek. Egy húsevő porszívó ebben a pillanatban is megpróbált betörni a taxiba, amiben ő meg Lincoln Shaw ült.

Ne rémülj meg! Ez a rész egyáltalán nem jellemző a történet egészére. Mitöbb, a tréfásság sem nagyon. De ez pazar lett, nem?

A vége adja a savát-borsát

Szóval ettől eltekintve, meg a befejezést illetőn a regényt olvasni teljesen sima ügy. Semmi fakszni, csak ami egy PKD-történettől elvárható és megszokott.

Egyébként meg is lepődtem, hogy a cselekmény fő sodrában tartott szereplők egyike sem söpörte el a másikat, a jelenlétük és a szerepük kiegyensúlyozott volt, PKD (vagy RN?) egyikről sem feledkezett el, senkit nem tolt az örök feledésbe, amíg véget nem ért a regény. Azért lepődtem meg, mert PKD más regényeiben ez sűrűn előfordul.

Az is meglepő, hogy lezárt megoldása a fordulatoknak. Az egy más kérdés, hogy az utolsó pár oldal, bár nem hatalmas csavar, mégis hatalmasat sóhajt tőle az ember fia. A befejezés felhangja nem optimista az emberiségre nézve. A szerzői úgy tűnik, azt mondják: semmiből sem tanulunk, semmiből sem vonjuk le a megfelelő következtetést.

Egy nekem nagyon fontos személlyel tavaly nyár óta nem beszéltem. Volt egy kis összezördülős szóváltásunk. Írtam valamit, ami őt is érintette, és nem tetszett neki. Én banálisnak tartottam ugyan az orrfelhúzásának az okát, semmi titok, elfedni való nem volt abban, amit leírtam róla, de bocsánatot kértem tőle. A szöveget természetesen töröltem. S, meg akartam vele beszélni ezt az egészet. Pár mondatban. Ő azt mondta, még gondolkodik rajta, ilyen gyorsan nem tudja összeszedni a gondolatait.

Aztán nagyon gyorsan még egy reakciómat kritika alá vette. Ez a reakciót egy személyes Messenger-beszélgetésben kaptam. Az már csak kettőnk között zajlott. Nem tetszett neki egy reakcióm. A reakcióban nem volt semmi sértés, csak egy videó láttán az értékelésében nem oda tettem a hangsúlyt, ahová ő elvárta.

Én mondtam neki, kértem tőle, ugyan, ne kelljen már kötelezően az elvártak szerint reagálnom, és félnem, hogy mi nem fog neki tetszeni, mert így ez nem kommunikáció, hanem egyoldalú elvárás-rendszer. Képmutatást szül.

Nem válaszolt nekem. Semmit. Azóta nem beszéltünk egymással sehogyan sem. Kezdetben vártam valami reakciót arra, amit írtam neki. Aztán megérteni véltem, hogy nem is akar válaszolni.

Nekem nagyon hiányzik, hogy lássam őt, hogy halljam a hangját, hogy beszélhessek vele, hogy átölelhessem. Igaz viszont, hogy reakció-marionettje viszont piszkosul nem szeretnék lenni. S egyáltalán nem hiányoznak a műkonfliktusok sem: miért nincsen rajtam sapka, ha van füstszűrős cigim...

Két közös ismerősünk is próbált segíteni nekünk. Mindketten beszéltek mindkettőnkkel, és megerősítették: az, hogy hiányzunk egymásnak, kölcsönös.

Én a konfliktustól való félelem miatt nem keresem őt. Volt már régebben is nézeteltérésünk, azt sem tudtuk igazából megbeszélni. Csak évekre a szőnyeg alá sepertük. Én úgy voltam vele, hogy nem jó, hogy így van, de jó, hogy mégis újra önfeledten tudunk egymással beszélni. Aztán tessék, nem jó, nem is volt önfeledtség, csak én hittem azt.

S nyár óta azon morfondírozok, mi a fenét kellene tennem, így, hogy nem hajlandó beszélgetni? Törődjek bele a dróton rángatott kapcsolatba, csak legyen valami, bármi kettőnk között, akkor is ha nem az igazi, ha tojáshéjon lépkedek?

Volt, aki azt mondta, az egóm... Én erre azt mondtam, hogy nem az egóm, hanem a féltése: nem akarok frusztrálódni a megfelelési kényszer miatt.

Szóval hagyjam a csába a kapcsolatot, majd megérik őbenne is az alapvető hiány, és akkor majd...? Vagy bukdácsoljunk a szőnyeg alá söpört szarok fölött, kockáztatva, hogy újra és újra pofára esünk? Tegyek így, mert a bármilyen kapcsolat sokkal jobb, mint a semmilyen?

Igazából egyikhez sincsen kedvem. Igazi, teljesértékű, felnőtt kommunikációt szeretnék. Enélkül, azt hiszem, megette a fene az egészet. Volt már benne részem, köszönöm, olyan is....

Vagy én sem tanulok semmiből, és nem vonom le a kellő következtetést...

Egyébként a regény is arra jut, a dolgok szeretik a saját bejáratott útjukat. Amint elmúlik egy vészhelyzet, minden fénysebességgel tér vissza az addigi medrébe. S ez annyira, de annyira kiábrándító! Mert ebben benne van az is, hogy minek nekünk ellenség, amikor a sajátjainkkal is képesek vagyunk megkeseríteni, tönkretenni egymás életét?

Agave Könyvek, Budapest, 2023, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635981021 · Fordította: Pék Zoltán

7,5/10

2023 február közepe. Minden csordogál a maga lassú folyása szerint, éljük a kényelmes, kispolgári életünket. Régebben ennél nagyobb szitokszót el sem tudtam képzelni. Holott soha nem voltam balhés, féktelen, mértéktelen, soha nem ittam szakadatlan, még egy füves cigit sem szívtam soha életemben, orgián sem vettem részt, nincs kirakatüveg, amit betörtem volna, szemeteskuka, amit én borítottam fel, autó, amit megrongáltam volna. Nem aludtam még padon, vasútállomáson, árokban. Apró stikliktől eltekintve becsületesen, átlátszón éltem mindig, iparkodtam azt mondani, tenni, ami én vagyok. Nem azért mintha annyira fontosnak tartanám magamat, hanem, hogy kiszámítható, következetes legyek. Ó, igen, bár mindenki hazudik (csúsztat, mismásol, elhallgat, játszmázik), de én elég tudatosan iparkodom ezt elkerülni. Ahogyan a konfliktusokat is. De az is tény, hogy ha kell, simán beleállok. Fizetem az adómat, ha kocsival indulok útra, a forgalmi velem van (bár 2023-tól már nem kötelező), és iparkodom betartani a szabályokat. Csak egyszer tört alattam komolyabban autó, de nem én voltam a hunyó. Példás férj vagyok, bevásárolok, főzök, mosogatok, mosok, teregetek, takarítok, „állva pisilek és ülve kakálok”, tisztesség dolgában nem állok szarul, és lehajtom magam után a wc-deszkát. A felfreccsent húgyomat is le szoktam mosni a jobbára általam feltöltött, hypós kefetartóban levő vízzel.

Szóval tök szürke, beolvadós, nem nagy szám, mindennapi pasi vagyok. Szürke. Egyébként szeretem is a szürke ruhákat. Herr Grau. S vagy beleposványosodtam ebbe az engedelmes mindennapiságba, vagy csak simán erről szól az élet. Kiülni a gangra, ha süt a Nap, iszogatni valami jóféle borocskát, alkalomadtán megcsinálni az asszonyt, ahogy múlnak az évek, egyre kevesebbszer, mert valakinek úgyis változik a libidója (aztán akinek nem, az vagy kitör és rendezi máshol, vagy alkalmazkodik, és egy idő után a szüntelen várakozás úgyis csökkenteni fogja az akarást). Hétvégén kétfogásos ebéd, délutáni alvás. Viráglocsolás.

Szóval régebben kétségbeejtőnek gondoltam volna, hogy erről szóljon az élet. Mert ez nem szól igazából semmiről. Úgy fest, mint egy növényi szintű vegetálás. Pedig nem az. Miről szól egy muskátli élete? Miről egy erdőé? Miről szól egy hegy, egy fennsík élete? Miről egy dakszlié vagy a Cili cicáé? Egyre kevésbé tartom bajnak, ha nem szól semmiről, pusztán csak élet. Ami élvezi, ha süt a Nap, ha esik az eső, ha hajnal van, új nap, új, semmitmondó lehetőségek, ha eljön az este, és le lehet pihenni, ha vannak jó könyvek, szólhatnak a jó zenék...

Most éppen Anton Kalugin (Karfangen, Sunchild, Hoghwash, AKP) 2021-es „Stellar Gardener” című pompás szólóalbuma.
https://www.youtube.com/watch?v=Wgnpu1FJGzU

2 komment

sci-fi ufó pszichológia megszállás telepátia űrháború Philip K. Dick Szórakoztató prekog idegen lények Ganümédesz Ray Nelson fek-part ganük

Philip K. Dick: Repedés a térben

Politikai perpatvar a Föld párhuzamos valóságát felhasználva

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 10. - Mohácsi Zoltán

Egyszer már belekezdtem ebbe a könyvbe, de valami elsodorta, azóta meg ott állt a polcon. Tegnapelőtt este az eszembe jutott, levettem, belekezdtem, s most a kezemben maradt.

Az juttatta az eszembe, hogy szembe jött velem az információ: suttyomban, a tudtom nélkül azóta két olyan PKD kötet is megjelent, amiről nem tudtam. Micsoda dolog ez?

PKD könyveiről egy idő után elég nehéz írni. Azért nehéz, mert számtalanszor ő volt már egyik példám azon írókra, akik voltaképpen egész életükben ugyanazt a könyvet írják, nagyjából ugyanazokkal az eszközökkel, és mégsem válnak sem önismétlővé, sem unalmassá.

De írni a könyveiről egyet jelent az önismétléssel.

S persze ennek a véleménynek azonnal adok egy sallert, mert ez a regény egy 1966-os, tehát korai PKD-regény. Mert az életműve nagy része, a fő műveivel már megjelent magyarul. Amik mostanság napvilágot látnak, nem a legfontosabb regényei, hanem azok, amelyek ahhoz kellenek, hogy teljessé legyen magyarul az életműve.

Még mielőtt félreértenéd: a fentiek korántsem jelentik azt, hogy ezek rossz regények lennének. Csak azt, hogy nem a legjobbjai. Mintegy élvezetes bevezetők a későbbi, fontosabbakhoz. Illetve csudát bevezetők! Keresem a szót.... Az ujjgyakorlat sem jó. Mert teljesértékűek ezek is, élvezetesek, fordulatosok, sőt, a későiek elborultsága is hiányzik belőlük, s ez egyáltalán nem jelent negatívumot. Szóval vitatkozom önmagammal. Amíg a vita nem jut dűlőre, írok erről a regényről.

Kezdem azzal, hogy igen, jól látod, a borítón az a műhold egy stilizált, meztelen nő. Mert bordélyműholdról van szó. Mi a szösz, ugye? Na, gyere, nézzük meg, mit tud a korai PKD!

Nem is tudom, a történetről érdemes-e beszélnem. Talán azért sem, mert kár bármiféle fordulatot előre elárulni. Meg azért sem, mert bár minden oldal érdekes, minden cselekménye lényeges, voltaképpen, a lényeg szempontjából mégsem az. Mert PKD legtöbb írásának nem a cselekmény a lényege, hanem az, amit a cselekménnyel elmond.

AHOGY PKD ÍR

S jobbára ugyanarról beszél, ugyanazt a kérdést szálazgatja, szőrözgeti műről műre: mi a valóság, és hogyan megismerhető, Szóval nem foglalkozik semmi mással, mint a Mátrix első részének a valóságával. (A folytatásokat hagyjuk.) A Mátrix meg nem tesz mást, csak sci-fi keretek közé helyezi a filozófia többezer éves kérdését. De PKD ettől persze nem válik filozófussá. „Csak” felettébb érdekessé, izgalmassá és érdekessé. Már akinek bejön az ő tálalása. Mert ez nem feltétlenül általános. Sőt!

Nekem bejön.

Szárnyaló a fantáziája. Azzal együtt, hogy éppen ebben a regényben vannak anakronizmusok. De az anakronizmusokkal együtt szárnyal. Nem magyaráz, úgy van vele, magyarázzon a cselekmény, és értsük meg a személyek, szervezetek, tárgyak szerepét, jelentőségét, pozícióját mindenét a cselekményen keresztül.

Aztán nem pepecsel apró részletekkel, nincsenek nála hosszú leírások, háttéradat részletezések, szereplő bemutatások, leírások.

Az utóbbiak regénybeli jelentőségével sem teketóriázik: ha úgy véli, szükséges, hát rögvest szemszöget cserél, és elveti az addigi központi figurát. Előfordul, hogy ez engem frusztrál, de legyen az én bajom.

A szereplői teljesen hétköznapi kvalitással bíró emberek. Sohasem heroikusak. A hétköznapiság akkor is igaz, ha magas hivatalban vannak. (Ebben a regényben például két amerikai elnök is szerepet kapott. De ne is várd az amerikaiaktól kötelező áhitatot feléjük! Szakasztott olyan emberek, mint bárki más. Csak a hivatali posztjuk tér el nagyon.) Aztán az is van PKD-nél, hogy a szereplők jelleme sem túl kontúros: a történetek a mondanivalóról szólnak, nem a szereplőkről. Ebben a könyvben is annyi szereplő van mint a hajdermenkű, de nagyon lazán felcserélhetők egymással. Nem is rémlik, hogy bárhol is lett volna emlékezetes szereplője, finom lélekrajzzal, erkölcsi, morális dilemmákkal, ilyesféle nyüglődésekkel.

PKD korai regényei jobbára lineárisak a mesélést tekintve, a későbbiek már nem törvényszerűen. Ezáltal a korábbi regényei fogyaszthatóbbak, a későbbiek viszont gondolatgazdagabbak. Bár általában, a két dolog, a lineáris mesélés és a gondolatiság nem feltétlenül egyenesen aránylik egymáshoz.

MULTIVERZUM PKD-MÓDRA

Na, ennyit mégis elmondok a sztoriról, tessék! Egy elromlott Surranóval, a 2080-as évek mindennapi közlekedési eszköze fura dolog történik: átjáró nyílik benne egy párhuzamos Földre.

Jellemző, hogy a tulaj, aki ezt felfedezi, saját, piti céljaira használja az átjárót. Aztán az lesz, hogy erkölcsiségében a pitiség megmarad, csak állami kereteket ölt. 2080-ban a Földön úgy százmillió ember fekszik mesterséges altatásban, jobb időkre várva. S az illetékesek úgy gondolják, itt a jobb idő: ugyan, mi lehet klasszabb, mint telepesnek lenni egy új Földön? S ezzel a kecske és a káposzta esete áll fen. Mert a Föld megszabadul a százmillió altatásának a mocsokul költséges terhétől. Hurrá van!

De mégsincsen hurrá. A multiverzumos Föld, és ez csak a meghirdetett gyarmatosítási akció után derül ki, lakott. Ha gyéren is, de lakott. Az is kiderül, kik lakják: humanoidok. De nem emberek. Illetve félig azok. Az elő-előtaggal azok. De mégsem előemberek, mert vannak útjaik, ruhát hordanak és különleges, fából készült eszközzel repülnek. A fémet és a kőolajat nem ismerik. Fura egy multiverzumos bagázs. Ja, pekingi előemberek. Külsőre.

S mert 2080-ban választják meg az USA első fekete bőrű elnökét (jó, PKD ebben mellényúlt, pesszimistább volt a valóságos helyzetnél a rasszizmust illetőn). Várható, hogy a Klu-Klux-Kan a tenyerét összedörzsölve, elégedetten nyújtózhat egy nagyot, hogy asszongya!

De aztán kiderül az is, hogy nem használnak ugyan fémet, nem bányásznak kőolajat sem, nem ismerik a gumit, a műanyagokat, de olyan képességeik vannak, amelyről mi emberek, itt, a multiverzum ránk eső részében még csak nem is álmodhatunk. Bezony! Van baj! Mármint 2080-ban.

Az életüket komplikálja, hogy egy odaát fellőt itteni műhold egyszerre csak eltűnik az égről. Hökk! Meg az is, hogy egy rövid kikapcsolás után az átjáró megszűnik. Illetve nem szűnik meg, hanem egy másik alternatív Földre vezet. Vagy mi. De legalábbis nem akkor oda, ahol előtte voltak. Kiderül, hogy száz évvel későbbre.

Meg azért sem mindegy, hogy valami, amit alig látnak, átjön ide onnan. Hogy gebedne meg! S még csak nem is biztosak abban, hogy átjött. De mégis de!

Szóval van baj, van kavarodás, tudnám fokozni. Mármint a leírásomat PKD ötleteivel. De már így is sokat mondtam.

MIRŐL SZÓL A KÖNYV?

Azt ugye már tudjuk, te is, én is, hogy egy könyvnek nem kell feltétlenül szólnia valamiről. (Tudod, Stephen King pompásan alkalmazott stilisztikai és művészettörténeti mosakodása, amin ráadásul elég nehéz fogást találni. Én legalábbis mind jobban a magamévá teszem.)

De ha nem is mond óriásit, azért PKD mond valamit. Leírva banális, meg semmitmondó. A történettel elmesélve sokkal érdekesebb ám. Mondja például azt, hogy gebedjenek meg a politikusok. Meg azt is, hogy a szülőföld, akármilyen gyehenna is tud lenne, mégiscsak szülőföld. Vagy ebben az esetben: szülő-Föld. Meg azt is mondja, hogy a technikai fejlődés csak egy variánsa a civilizáció útjának. (Több, alternatív történelemben gondolkodó elménk azt mondja, volt már itt, a bolygónkon magasan művelt civilizáció, csak nem technikai volt, ezért nem leljük a nyomait. Nem megyek bele.)

Meg persze szó van az emberiség határtalan egoizmusáról: nagyjából kakkantják lefelé, hogy ahová mennek, már valaki más lakhelye. Mintha minden a miénk lenne, ami csak megtetszik, vagy amire szükségünk van.

De bizony, mondom néked, ha sovány is így leírva, olvasva nem volt igényem, hogy többet mondjon. Talán azért nem, mert kompenzált a mese.

*

Agave Könyvek, Budapest, 2021, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634199298 · Fordította: Pék Zoltán

8/10

2023 második hetének első napja. Piszokul hideg volt ma. Dupla zokni, alánadrág, két és fél pulcsi a kabát alatt, szőrme béléses sapi, és csak a sál került le rólam napközben. Jó, nem csináltam kánikulát az autóban, de akkor is.

A hétre rengeteg teendő volt előirányozva. Úgy alakult, hogy a napi munka közben a jó részét el tudtam intézni. Tulajdonképpen munka után is maradt még időm, de untam már a hideget, hazajöttem.

Szerelmetesfeleségtársam és Matyi barátunk összehozták, na jó, inkább SzFT, hogy húsvétkor elmenjünk négy napra, körbe bringázni a Fertő tavat. Még nem tudom, hogy örüljek-e neki. Jó, nem marha sok, úgy száz kilométer, de ennyire nem szeretek bringázni, meg edzésben sem vagyunk. Amikor tavaszonként a Duna-kanyarban lecsorgunk bringával Szobról Verőcére, elég szokott lenni. Most ez néggyel szorozva... Meg annyira nem is olcsó, hanem drága.

Szólj hozzá!

politika sci-fi feketék előember párhuzamos univerzum amerikai elnök párhuzamos valóság Philip K. Dick Szórakoztató

Jonas Jonasson: A próféta és a hülye

Hangosan röhögős, roppant tréfás, könnyed, de sumák üzenetű burleszk

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 08. - Mohácsi Zoltán

Ha Jonas Jonasson, akkor A 100 éves éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Annak ellenére, hogy ez a mostani a hatodik, magyarul megjelent könyve. A 100 éves nekem is kedvencem. Rögtön mellette van Az analfabéta, aki tudott számolni. A harmadik, a Gyilkos Anders és barátait élveztem ugyan, de komoly utánérzése volt az előzőknek.

Ezt meg kell magyaráznom.

Nincs azzal bajom, ha egy író egész életében ugyanazt a könyvet írja. Rengeteg ilyen szerző van, Rejtőtől kezdve, Vonneguton át Philip K. Dick-ig.

Ez nem azt jelenti, hogy ezek a szerzők önmagukat másolják. Azt jelenti, hogy a szerzőknek van egy nagyon felismerhető, egyedi, egyéni írói stílusa, és a stílusuk mellett van egy központi mondanivalójuk is. Amit az egyedi stílusukkal jobbról-balról megvizsgálnak, körbejárnak.

S persze vannak művészek, akik képtelenek elszakadni egy nagy sikerük mondanivalójától, stílusától. Nem azért lesz az első nagy sikerhez hasonló a következő darab, mert az első mondanivalójában még rejtezik annyi szufla, annyi árnyalat, annyi plusz, ami simán megtölt még egy (kettő, három, sok) könyvet, hanem azért, mert megvan a séma és a stílus, és az első még egy sor másikat elad.

Na, amíg Az analfabéta önálló, önjáró, addig a Gyilkos Anders bár élvezhető, olvasás közben a mosolyunk nem őszinte, és lelkesedés helyett csak azt mondjuk, hogy hááát, szo-szo.

Nem ábrándultam ki Jonasson írásaiból. De a fennmaradó másik két könyvet, a 101 évest és az Édes A Bosszú Rt-t már (még) nem olvastam el. Semmi dafke, esztétikai megfontolás, elhatárolódás nem volt bennem, egyszerűen csak csoppadt az érdeklődésem.

Namost, erre A próféta és a hülyére meg azonnal kíváncsi lettem. A könyvet elolvastam, nagyon sokat mosolyogtam olvasás közben. Most meg mosolyogva írok.

A PRÓFÉTA ÉS A HÜLYE nagyon vicces könyv. Már a címében is, nem?

Hiába mondja Jonasson, hogy a korrupcióról írta, én az olvasó sokkal jobban tudom, miről szól. Jonasson az orvos, aki felírja a gyógyszert, de én a beteg majd tudom, hogy mire akarom szedni (a'la Hofi)! Na!

Szóval a könyv elsősorban vicces. Ha nem is oldalanként, de két-három oldalanként biztosan vigyorogtam legalább egy széleset. És egyre nagyobb tisztelettel, elképedve figyeltem, Jonasson milyen mesteri egyszerűséggel fest le jellemeket és meséli a cselekményt. Na, ezt később akartam írni, de ha már itt van, itt is hagyom. Leginkább ez nyűgözött le. Mármint amellett, hogy rengeteget vigyorogtam. És nevetni jó.

Kezdjük előlről!

pár szó a cselekményről

Adva van egy testvérpár. Az apjuk diplomata, soha nem foglalkozott velük. Az anyjuk viszonylag korán meghal. A tesók együtt élnek. Mint úr és szolga. Friedrick, a bátyus nagyon ügyes ám visszataszajtó módon kihasználja, hogy öcsit, Johan nem túl okos. Hm. Hogy hülye. Tudatlan, és fel sem fog dolgokat, csak marha nehezen, ha egyáltalán.

Ezért az egész életük arról szól, hogy a bátyus kiszolgáltatja magát öcsivel. Majd fordulat történik az életükkel, emiatt a bátyus eladja a tizenkét és fél szobás kecójukat, amiben eddig nyomorogtak, zsebre battya a nagy zsét, öcsinek vesz egy lakókocsit, ő lepattan diplomatáskodni, öcsi meg csináljon, amit akar, némi aprópénzt is hozzávág, aztán csá!

Johannak azonban nincsen jogsija. Csak egy lakókocsija.

Azért nincsen jogsija, mert komoly dilemmát jelent számára, hogy melyik pedál mi is a kettőből (automata-váltós a szekér) és azt a nem elhanyagolható információt sem egyszerű feldolgoznia, hogy melyik a jobb és melyik a baloldal. Emiatt kivágta őt a vezetés-oktatója, mint macskát ...ni, naná, hogy ki!

De mert nem okos ez a hülye, ő bizony útra is kel. Majd nagyjából azon nyomban össze is tör egy másik lakókocsit.

Amiben történetesen egy asztronómus hölgy készül megöngyilkolni magát. Petra a neve. Ő a próféta. Azért az, mert kiszámolta, hogy az év szeptemberének egy adott napján lecsap a világvége. A hőmérséklet századmásodpercek alatt úgy mínusz kétszázvalahány fokra esik vissza. Ennek a Földnek vége, meg persze rajta mindennek, ami élet, haccá'! Mínusz kétszázvalahányban nincs az a kabát!

A próféta önbecsülése a béka segge alatt van. Senki sem foglalkozik a próféciájával, mindenhol semmibeveszik. Nincs senkije sem. Életében egyszer volt csak szerelmes. A szerelem nem alakult kölcsönösre, a sráccal mindössze egyszer beszélt. Úgy három hosszú percig. Miután Johan nem hagyja békén, zaklatva meg nem lehet öngyilkot végrehajtani, az lesz a cél, hogy megkeresse ezt a krapekot, a hárompercest, és jól beolvasson neki. Ha már úgyis csak kilenc nap van a világból.

A kilenc napos laufnak az is komoly okot ad, hogy Johan, bár hülye, nem tudja kicsoda Barack Obama, se azt, kicsoda Shakespeare, meg azt sem, hogy nincsen Amerikaország, meg azt sem tudja, hogy Róma nem Spanyolországban van, de konkrétan azt sem, hogy egy svéd város nem lehet külföldön, hogyha ők Svédországban vannak. Meg, ugye, a jobb-bal, és a pedálok... Meg úgy minden.

Viszont Johan két dolgot zseniálisan tud: takarítani és főzni. De az utóbbit Michlein-csillagos séfként. Kreatívan. Úgy, hogy Petra, a próféta (kilenc nap van csak tudod) még a lábujjait is megnyalja a főztje után.

Marcel Marceau nem szerepel a könyvben, csak illusztráció a burleszkségre

Aztán így-úgy összeszednek egy lila hajú, hetvenötéves matrónát, Agnest, aki egyetlen helységben élte le az életét a csapnivaló férje miatt, de annak halála után utazgatni kezdett. Az interneten. Csinált egy blogot az utazásairól. A nagy márkák a blog népszerűvé válásával komoly összegeket kezdtek fizetni neki. Agnes milliomos lett. De a maga falujából ettől még nem mozdult ki. Így amikor Petra, a próféta és Johan, a hülye berobbannak az életébe, csak másodpercekig töpreng, majd beül a volán mögé, mert ő legalább tud vezetni. S Johan főztje után ő is csettintgetve nyalogatja az ujjait.

És útnak indulnak, hogy valamennyire rendet csináljak a maradék kilenc (nyolc, hét, hat, öt....) nap alatt a világon. Vannak célok. Például, hogy helyre tegyék Johan gennyláda bátyusát, aki lelépett úgy harmincmillió koronával, miközben öcsinek itthagyta a harminc guriga úgy negyvened részét lakókocsiban és kápéban. (Na, jó, a lakókocsit átalakíttatta, nagyobb lett a konyha, és gazdagon feltöltötte a hűtőket. De ennyi. Ettől még gennyláda.)

Szóval a visszaszámlálás közben elképesztő kalandokba bonyolódik a próféta, a hülye és a lila hajú blogger-matróna. Elsősorban részesei lesznek egy kis, Afrikához tartozó sziget orosz származású, volt kommunista diktártora üzelmeinek. A kötet másodi fele erről szól. Nem mondok többet.

De, mégis: a könyv stílusa nem csupán felidézi egy Jonasson nevű író legjobb regényeinek a hangulatát, de nyomokban Forrest Gump-ot is tartalmaz.

Na, szakadtam, amikor Johan az első komolyan vehető, létező politikussal találkozik. És persze, hol olvastam ezt a részt? Sejtheted, a tömött peronú újpesti vonatállomáson és a vonaton hazafelé. Jó, három perc, de akkor is „látványossága lettem a világnak”. Tudod, ki volt ez a politikus? Nem? ...Hát olvasd el a könyvet. Vagy ha nem bírsz magaddal, az értékelésem alján az interjút.

Nem mellesleg a regény egyik erőssége, mint a Forrest Gump-nak is, hogy valós személyeket, történelmi szereplőket, eseményeket épít szervesen a történetbe. Például a sokat emlegetett, sőt igen jelentős szerepet kapó västerbotteni sajt egy valóban létező svéd sajtféleség. A Jonasson által felidézett története is megfelel a valóságnak.

a regény tulajdonképpen két könyvet tartalmaz

Van egyszer az első rész, ami kétségtelenól szűkebb látókörrel, kevesebb általános mondanivalóval rendelkezik. Ez a rész az önérvényesítésről, az önbecsülésről szól. Arról, hogy mindenkinek múlhatatlanul szükséges kiállnia önmagáért.

Meg arról, hogy kommunikáció nélkül behalnak az emberi kapcsolatok.

Meg arról, hogy a kedvesség, a szeretet nem azt jelenti, hogy mindenkinek ungyulupungyuluznunk kell. Mert ugye, Jézus is kipakolta a templomból a kufárokat. Így szerette őket.

A történet kezdete, hogy a próféta, Petra, a Johannal, a hülyével történt találkozását követőn utána megy élete egyetlen, beteljesületlen szerelmének, zseniális! Kiderül, hogy úgy múltak el az évek felettük, hogy mindketten a másikban gondolkodtak. Csak éppen senki sem lépett. Petra a matematikába temetkezett, a férfi pedig páros magányban élt egy maximum körömfestésben gondolkodó, üresfejű cicababával, akivel két értelmes mondatot nem tudott váltani.

Évi, mit gondolsz, mi lett volna belőlünk, ha akkor és ott, kamaszkorunk derekán nem rémülünk meg egymástól, én nem érzem kisfiúnak magamat hozzád képest, te pedig több önbizalommal rendelkezel a külsődet és az emberi mivoltodat illetőn is. Nagyon tetszettél, és felettébb impozáns volt a vagányságod is. Szóval, ha lépni merünk, ha a kölcsönös egymásra pillantásunkból nem csupán két fotó születik, ahol egymás mellett ülünk-fekszünk, egy vándortáboros pillanatban, hanem meg is fogjuk egymás kezét?

Persze, mi lett volna, ha... De csak gondolatkísérlet, Jonasson könyve miatt. Ha valamelyikünk mer szólni, hogy próbáljuk meg, akkor például nem lenne a mostani két gyerekem, és nem lenne nekem Szerelmetesfeleségtársam sem.(És a mai ismereteim szerint az nagyon rossz lenne. Ezt kötelességem mondanom, de így is érzem.) Neked pedig nem lenne a lányod, akit a Facebook-on látok. Meg még két gyereked, ha jól értelmezem a dolgokat. Meg egy kerek fejű úriember, rendszeresen melletted. :-) Szóval mindez nem lenne. De mondom, semmi, csak gondolatkísérlet...

Ez a rész nagyon tetszett! De igazán. Ahogyan Jonasson pár nagyvonalú, tömör mondattal elénk mondatfest komplett jellemeket, kapcsolatokat, az tüneményes.

Nekem jobban tetszett volna, ha a regény ezen a vonalon megy tovább, és valamerre erre ér véget. De nem így történt. Úgy a közepe felé becsatlakozik a történetbe egy afrikai sziget diktátora, Aleko. S át is veszi a főszerepet. Szinte hallható, érezhető, a homokszemek csikorgása a fogaskerekek között, hogy a próféta és a hülye maradjon a főszereplő (nem beszélve a lila hajú matrónáról, aki tökéletesen egyenértékű velük) maradhasson a centrumban. De nem marad. Ahogyan az elbeszélés is nagyvonalúbbá válik. Az emberi kapcsolatokról átlépünk a politikára, a maffiára, a nagyívű gazdasági, politikai machinációkra.

Barack Obama, a regény szimpatikus, teljesen emberi, közvetlen, kedves és minden ami jó politikusa.
A hülye barátja lesz, még a privát mobilszámát is megadja neki.

Ezáltal a főhős trió kiesik az abszolút fókuszból. Alárendeltjeivé válnak a diktátor körüli kavarodásoknak, üzelmeknek.

tetszik, nem tetszik, (nem kap mást)

Nem tetszik. Mondom is miért.

Amikor témát váltott a regény, és a szerző szándéka szerinti lecsóba csapott, a politikai korrupció mocsarának szarkasztikus, burleszkes gúnyolásába, kiestem a ritmusból. Tudod, amikor szeretkezés közben valami oda nem illő, elementáris akusztikus hatás lohasztja az elmélyülést és a lelkesedést.

Jonasson érdeme, hogy aztán visszakapcsol, engem az olvasót a sztoriba, és ügyesen úgy tesz, mintha nem váltott volna témát. Miközben de. S mert ügyesen kapcsol vissza, egy rövid megtorpanás után ismét tapsolni kezdek neki.

Hogy aztán megint úgy véljem, a király ha nem is meztelen, mert van rajta egy ünnepi palást, nem csupaszkodik a rottyantója, de ha szétnyílik a palást, a himbilimbije csak-csak előfickándozik. Mert arról van szó, hogy Jonasson deklarálja, hogy a korrupcióról, a politika becstelenségéről szól a könyve. S persze, igen, a második fele valóban arról szól. Legalábbis a politika egyik feléről. Ami jelenti Putyint, Trumpot, és a hasonszőrűeket. Majd az alant citált interjúból kiderül, hogy például a magyar vezetésről is. (Más kérdés, hogy a jól odamondogatás után Jonasson elmondja, hogy tulajdonképpen alig tud valamit a magyar viszonyokról. Ezek szerint csak a sajtóból. Aminek viszont éppen ebben a könyvében is megadja a neki járó gyomrosokat. Miközben a lila hajú matrónán keresztül bemutatja a sajtó manipulációs lehetőségeinek is a mélységét. Majd azonnal jómaga is alkamazza őket. Egy irányba. S megpróbál úgy tenni, mintha mindkét irányba tenné. De nem sikerül elhitetnie.

Többek között azért nem, mert például a diktatúrát relativizálja. Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Honecker és pláne Putyin übernegatív figura. Naná!

De a képzeletbeli diktátor, a volt kommunista-rezsim fenntartó Aleko már nem az. Ahogy a kommunizmus ideológiai alapja is plasztikus. A megfogalmazás ügyes. Magyarázható. Kár, hogy a napokban olvastam Douglas Murray Háború a nyugat ellen című könyvét, amely kifejti, hogy manapság egyetlen feltétlenül szalonképes filozófus létezik: Marx.

Malte szerint a kapitalizmus, amelynek életképességében egyébként mindig bízott, legjobb úton van afelé, hogy végképp elpusztítja a földi életet. A jövedelmi különbségek az Egyesült Államokban jelenleg ugyanolyan nagyok, mint 1929-ben, amikor a Wall Street összeomlott. Úgy látta, most is valami hasonló folyamat zajlik Svédországban és az egész világon. A kommunista Marx és Engels tanait nem sokra tartotta, de nekik legalább volt elképzelésük, ami arról szólt, hogy a tömegeknek valamilyen magasabb cél érdekében egyesülniük kell.

Ha jól figyeltem, filozófus senki más megemlítve sincsen. Már amennyiben Marx és Engels filozófusnak és nem csupán sarlatán társadalom-mérnöknek, ideológiából fakadó tömeggyilkosnak tekinthető. [...] Elgondolkodtam. Elfogult vagyok. Az utóbbi mondat nem igaz: Descartes igenis ott van a szövegben!

Aztán, ugye mi is a szélső-jobboldalinak mondott csoportok legfőbb hajtóereje? Egy egyszerű pszichológiai alapelv. A könyvben ugyan nem a jobbosokra vonatkoztatja, de az interjúból kiderül, hogy egyértelműen rájuk érti.

…az van, hogy minél dühösebb rám az Afrikai Unió, annál nagyobb itthon a népszerűségem. Ezt nevezik polarizációnak. Minél több a külső ellenség, annál erősebb a csoporton belül az összetartás. Ezt Idi-Amin is tudta a maga idejében.
– Ki?
Elmagyarázni a fiának, ki volt Idi Amin, túl sokáig tartana. Johan igazán szeretetreméltó gyerek, de valószínűleg inkább mesterszakács, mint zseni. Aleko egyenesen a szóban forgó szakkérdést világította meg:
– Azt állította, hogy Ugandában minden rossz az indiaiak miatt van. Pár napot adott nekik, hogy szedjék a sátorfájukat, és tűnjenek el Ugandából.
– És aztán jobb lett minden?
Johan kérdése őszinte volt.
– Ellenkezőleg. Hiszen az indiaiak működtették a gazdaságot. Minden leállt. De Idi Amin hihetetlenül népszerű lett, amíg az emberek nem fogták fel, mi történt. És az eltartott egy ideig.

*

Malte azt akarta ezzel mondani, hogy az uralkodó „más tehet róla” felfogás félelmetes sebességgel mutálódik a világban. Feketék fordulnak a fehérek ellen, tehetősek a nincstelenek ellen, bennszülöttek a bevándorlók ellen, baloldaliak a jobboldaliak ellen, itteniek az ottaniak ellen, a gazdagok mindenki más ellen. Hiába híve a piacgazdaságnak, ha így megy tovább, a globális „mindenki mindenki ellen” gondolkodás a feje tetejére fogja állítani.

Jonasson nézőpontját egyértelműen megmutatja például Barack Obama egyértelműen pozitív, rugalmas, kedves alakjának a szerepeltetése és szerepe. De nem hagyja ki Trumpot sem. Természetesen ellentétes előjelűen. Vagy más példa: egy világszíntű csalásba tudatlanul beszáll Bill Gates és Trump is. Ők természetesen nem tudják, hogy csalásról van szó. Gates eleve jótékony célra ajánlja fel a leendő nyereményt. Trump pedig kijelenti, hogy ha jön a zsé, az az övé. Nem jön a lóvé. Gates ennek ellenére odaadja a beígért kétmillát. Trump pedig dühöng. Érthető?

Vagyis olyan érzésem van, hogy Jonasson üzenete sunyi módon polkorrekt. Vagy én vagyok az, aki mindig csak arra gondol. Mindenesetre ezek miatt kicsit az arcomra fagyott a mosoly.

Pan Gimun ENSZ-főtitkár is szerepel a könyvben, bár statiszta csupán. Természetesen a pozitív oldalon.

erkölcsi dilemmák a szimpatikus gazemberek körül

Hát igen, ez még egy nagy kérdés. A könyv alapvetően korrupció-ellenes. Meg a politika mocskossága ellenes. Meg oligarchia-ellenes. Meg maffiaellenes. Meg minden, ami jó, és semmi, ami rossz,

Aztán az történik, hogy amikor Aleko, a volt kommunista rendszer-fenntartóból lett tolvaj diktátor átveszi a kedves, jópofa triótól a főszerepet a könyvben. A trió tagjai is úgy belesodródnak a svindlibe, mint a pinty. Úgy nagyjából erkölcsi fenntartás és külső kényszer nélkül.

Nem mondom én, hogy nem jópofa, nem vicces, nem szórakoztató, ami velük történik és amit művelnek. Mert kétségtelenül az. De az erkölcsi üzenet minimum ellentmondásos és alapból megkérdőjelezhető. Mert a mára szinte megszokottá vált kedves csirkefogók figuráknál tartunk. Erről írtam már többször. Tudod, amikor a főszereplő(k) annyira szimpik, jópofák, hogy az teljesen elmossa, hogy volta- és tulajdonképpen gazember(ek). Ezáltal mindaz, amit tesznek mindössze legyintésre méltó. Illusztrációnak erre általában az Ocean's-sorozatot szoktam felhozni példának. Tegye fel a kezét, aki nem drukkkol Clooney-éknak! S mivel foglalkoznak őkelméék? Elveszik, ami másé. Tolvajok. Rablók. Zseniálisak. De a zsenialitás a világ jelenlegi urait sem menti fel, ettől még utáljuk őket, nem? Pedig elég nagyban xarják el a világon élő emberek életét.

Na és szóval, tehát a triónk is ebbe a nyomvonalban utazik. Jó, Johan, a hülye azt sem tudja, merre folyik a Lánchíd, tehát maradnak ketten, akik másodpercek alatt magukévá teszik a gazember diktátor módszereit és mentalitását. Mi meg drukkolunk nekik, le ne bukjanak. És nem is buknak le. Indokolva is van, miért nem gazemberség, ami az.

– Abból kellene kiindulnunk, hogy a maffia pénze lopott pénz, amit becsületes emberektől raboltak eltöprengett fennhangon. – Ha valami jó célra fordítanánk, akkor… igen, akkor adnánk valamit a világnak, ahelyett, hogy megfosztanánk valamitől.

Vagyis tolvajtól lopni nem bűn? De tolvajtól lopni valóban nem bűn? Kamaszkorom végén írtam egy kétsorost erről a dillemáról.

Erkölcsös-e rigót lőni

az éhező kisrókának?

Lehet ezt tovább fokozni. Ha a befizetett adónkat elcsalják, ellopják, egyéni, privát célokra használják fel az állam működtetői, akkor bűn-e az adócsalás? Avagy ha egy cég, egy intézmény üzemeltetői a saját luxusukra használják a bevétel egy (nagy) részét, akkor bűn-e, ha alkalmazottként magunknak veszünk el, használunk fel a cég erőforrásaiból valamit/bármit, ami nem a miénk, amit az adott keretek között nem jár? Tudod, a régi szocialista felfogás: ha miénk a gyár, miénk-e kombináltfogó és a fénymásoló papír, amit kilopunk onnan? Amikor katona voltam, a laktanya parancsnoka a rendelkezésére álló erőforrásokat felhasználva építkezett Dunakeszin, a kiskatonák még a homokot is a közeli homokbányából az építkezésre. Teherautó volt, üzemanyag volt, emberanyag volt, homok volt, hát miért ne? S ha lop a fej (tudod, a hal, amelyik a fejétől bűzlik), miért ne tehetné a test többi része?

Másképpen: felment-e mások bűne, relativizálja-e a saját bűnömet, hogy ők nagyobban játszanak, méretesebb a tortaszeletük?

Talán nem nehéz belátni, hogy ez a gondolkodási irány semmi más, mint mosakodás, önérdekű relativizálása a bűnnek. (Azt meg már tudod, több helyen leírtam, hogy a bűn nem más: önzés.)

Viszont Jonasson üzenete, bármennyire zseniálisan tréfás, röhögtető formába öltöztetett, a visszájára fordul, s a gazemberség ideológiája lesz. A lila hajú matróna törekvése a diktátor szigetén létesítendő egészségügyi törekvésekre innen nézve mindössze mosakodás. Alamizsna a koldusoknak.

Már csak azt kell eldönteni, nincsenek-e túlzott elvárásaim egy szórakoztató regénnyel kapcsolatban.

Interjú a szerzővel erről a könyvről.
Lehangoló. Mind a riporter kérdései miatt, mind Jonasson válaszai miatt. Kell nekem utánaolvasni ennek-annak...

Athenaeum, Budapest, 2022, 400 oldal · ISBN: 9789635432820 · Fordította: Kúnos László

8/10

2023 februárjának negyedik napja, szombat. Ilyen rohadt szél már régen volt. Alig mozdultunk ki, csak tüdőbűnözni mentünk le a ház alá, de az is több mint elég volt, menekültünk felfelé.

S már megint piszkosul hajnalban ébredtem. Negyed négy felé. Csemete nem volt most sem itthon, átköltöztem tehát az ő ágyába olvasni, írni, ahogy szoktam. Forró kávé, vastag zokni, és ez esetben többnyire Sunchild .

Lett fizuemelés a cégnél. Így már csak olyan harmincezerrel vagyunk lemaradva a hasonló területeken dolgozók bérétől. A válaszreakcióm fájdalmas, de kényszerből adottnak kell lennie... Igaz, Szerelmetesfeleségtársam már hónapok óta rágja a fülemet érte. Pedig eddigi életem legjobb munkahelye ez.

Apropó: szeretem ezt a nőt. Remek érzékkel lép, amikor lépnie kell. Felém is. Hogy enyhítse a bennem levő bármilyen feszkót. Ami már több irányúvá lett.

Szólj hozzá!

blogger politika politikus hülye skandináv apokalipszis abszurd gasztronómia világvége lakókocsi próféta séf burleszk Róma Barack Obama Svédország Szórakoztató Jonas Jonasson

Dragonero 5.– A vérfiak királynője (+ Halálos érintés – A farghok árnyékában – A védnővér története)

Vannak áthallások, majd meglátod, de a színvonal mit sem csökken

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 06. - Mohácsi Zoltán

HALÁLOS ÉRINTÉS
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Andrea Bormida & Giacomo Pueroni
  A FARGHOK ÁRKÁBAN
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini
A VÉRFIAK KIRÁLYNŐJE
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini
A VÉDNŐVÉR TÖRTÉNETE
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Gianluigi Gregorini

Szóval így, az ötödik kötetnél már tényleg nem mondok semmit, amit eddig elmondtam a Dragonero sorozatról. Ha most találkozol vele első ízben, akkor a bejegyzés hátteréül tényleg csak annyit, hogy fekete-fehér, olasz, fantasy képregény-sorozat. A fantasyk sárkányos, varázslós, orkos, miegymásos fajtájából.

Az eddigiekkel kettővel szemben kivételesen négy történet található a kötetben. Igaz,ettől a vastagsága nem négyszer testesebb mint az előzők. A történetek ugyanis nem egyforma terjedelműek. Az utolsó, példának okáért, feleannyi sincsen mint az első. Nincs ezzel baj, A védnővér története kiegészítő történet a második és a harmadik, összefüggő meséhez.

Az első, a Halálos érintés egymagában áll, bár ha akarom, csattanós függővéggel.

Még mindig nem fejtettem meg, s úgy látszik, megfejtetlen is marad, hogy miért szeretem én ezt a Dragonero-t. Ha kedvelném a fantasyt, érthető lenne a szimpátiám, de annyira nem foglalkoztat semmilyen formában. Mint megtudtam, az urban-féle sem, s még abban az esetben sem, ha Stephen King az elkövetője. Aztán nézd meg, a Dragonero meg szakmányban olvasódik a házam táján, általam.

Az általam eddig olvasott Dragonero-k értékelései
Dragonero 1. – A sárkány vére (+ Az alkimisták titka)
Dregonreo 3. – Agyar és acél (+ A fürkészek gyűlése)
Dragonero 4- A gonosz bűvölete (+ Zehfir birodalmában)
Dragonero 10.– A sötétség kapuja
Dragonero 11. – Az élőholtak hordája (+ A szarvas karmai között)
Dragonero – Legendák – Kalandok Darkwoodban

S az is elmondható továbra is, hogy a Bonelli képregények borítói közül egyedül a Dragoneroé az, amit valahogy mindig sikerül eltalálniuk. Minden más esetben a borító sokkal alacsonyabb színvonalú mint a belső tartalom. De mondjuk már ezt is említettem valahol.

HALÁLOS ÉRINTÉS

A címet szó szerint kell érteni. A történet ugyanis arróól szól, hogy adva van egy fickó, aki a kezével, a testével gyógyit: képes elvenni betegségeket. Csakhogy, mert elvette, a betegség az övé lesz. Ha nem adja tovább, belehal. Ha továbbadja, az hal bele, akinek tovább adta.

Mekkora átok, mekkora felelősség! Gondolj bele! Meggyógyítod, akit szeretsz, de cserébe meg kell ölnöd valaki, valami mást. S ha nem teszed, te halsz meg...

Barátunk nem él vissza a képességével. Iparkodik nem visszaélni a képességével. De él vele. Gyógyít. Tehát ölnie is kell.

A történetben természetesen összeakad Ian-nel, a sárkányvérűvel. S a történet mindvégig nagyon érdekesen, izgalmasan nyitva hagyja a kérdést, vajon mit is gondoljunk erről a gyógyító-gyilkosról. Van neve is: Learionak hívják.

Emlékeim szerint ez volt az első olyan Dragonero-történet, amelyben bármi felett dilemmázni lehetett. Nem hiányzott, de nem is áll neki rosszul. Kimondottan tetszett.

A FARGHOK ÁRKÁBAN – A VÉRFIAK KIRÁLYNŐJE

A kettő szervesen egy történet. Az alapjai ismerősek lehetnek: egy hatalmas, beláthatatlan fal, a falon túl ott vannak a vérfiak (zombilények, csak ezek nagyon gyorsak, a fal védői iparkodnak megvédeni a vérfiaktól a falon túli birodalmat. Csak ebben az esetben nem közeleg a tél. R. R. Martin 1996-ban jelentette meg a Trónok harcát. A sorozat eleddig megjelent ötödik kötete, a Sárkányok tánca 2011-ben került az olvasók kezébe. A Bonelli képregénye eredetileg 2014-ben. Vagyis az ötlet és elsőség Martiné. Zavaró? Én vállat rántottam rá. Azért, mert Dragonero történetének a kereteinek ugyan több mint erőteljesen ugyanazok, de maga a sztori mégis más. Ha nem is tölti meg új tartalommal, amit már ismerünk, szó nincs arról, hogy szolgaian másolna.

A történet lényege: valakik, köztük egy varázsló a falon kívül rekedtek. Dragoneronak kell visszahoznia őket. Akik eltántek, azok is Dragoneroval voltak kint. Ráadásul a második expedícióban is veszít embereket. Nagy a feladat, óriási a felelősség.

A történet a modern technikát érdekesen, mintegy régiesítve használja fel.

Egy műszer segítségével sikerül jeleket adni-venni, s kiderül, hogy az elveszettek a mammut-szerű,óriási állatok temetkezési helyén, egy irdatlan árok mélyén vannak. De élnek.

A mentést nehezíti, hogy az árok mélye hatalmas, féreg-szerű lények birodalma, amik giliszta-mód ássák magukat a talajban, s ha előbukkannak, pusztítanak, megesznek. A kinézetük további asszociációkra ad lehetőset: Trónok harca vs. Dűne. Igen, a homokférgek. Csak ezeknek nincsen semmi hasznuk, szó sincsen semmiféle melanzsról, fűszerről.

A végeredmény azonban számomra meggyőző, sutba az asszociációk keltette fikázási kényszerrel! Úgy gondolom, valami új született a panelek felhasználásból. Ízlések és pofonok.

Vagyis a feladat, hogy a csapatot ki kell hozni az árok mélyéből, a férgeket cselezve, legyőzve, és át kell vinni a vérfiak rettentő gyors sokaságán, bejuttatva a falakra, a falak mögé.

Érdekessége még a történet a címadó királynő, aki hús-vér létére, tökéletesen szokatlan módon, parancsol a vérfiaknak. Van annyi izgalom a történetben, hogy lekössön. Simán.

A VÉDNŐVÉR TÖRTÉNETE

A védnővérek egy nagyon kemény, női szerzetesrend-féleség. A történet az összefüggő előző két rész kiegészítése. Dragonero ebben nem kap szerepet. A cselekmény középpontjában egy Sheda nevű védnővér áll. Aki ott volt a fhargok árkában. Sikertelenül próbált megvédeni egy varázslót, bár a testével óvta. Tudta, hogy emiatt büntetést érdemel.

A rend keménységéből már kapott leckét, egy tiltott légyott miatt elvesztette az orrát. De arra nem számít, hogy a sikertelen testőrségének a következménye, hogy az élete hátralevő részét nyomorékká tett szolgaként kell leélnie a rendházban. Sheda nem sokáig töpreng, hogy mennyire vágyik erre. S szerencséjére segítője is akad.

Kemény, kegyetlen történet, az általam olvasott Dragonerok legkeményebbje. A rendről magáról nem sokat tudunk meg, csak annyit, amennyi a jelen események megértésáhez szükséges: a létezésük célját és a mentalitásuk kérlelhetetlenségét. A célt értjük, a módszerek lélegzetállító brutalitását nem. Csak elfogadjuk (?), hogy így van. Ahány ház, annyi szopás, szokás.

Az utolsó három történetnek ugyanaz a rajzolója, és mindegyiknek a Dragonero-k világának egyik megálmodója a szerzője.

ÖSSZHATÁS

Logiksuan felmeról a kérdés, különösen így, majdnem egymás után olvasva, lehet-e újat mondani a sorozatról? Illetve ad-e még valami újat vagy csak ismételgeti önnön paneljait? A válasz: is.

Kérdés persze, hogy feltétlenül kell-e újat adnia? Töprengek. A sorozatok sokfélék lehetnek, de alapvetően kétfélék mégis. Vagy egy egybefüggő történetet mesélnek el, vagy ugyanazon szereplők epizódonkénti kalandjait.

Az első verzióban szokott az történni, hogy a cselekmény kifullad, a konfliktusok hajuknál ráncigálttá válnak, eröltett, izzadtsgszagú lesz az egész mindenség. Így járt a Trónok harca is.

A második csoportba tartoznak például az olyan sorozatok mint az általunk most nézett Brown atya. A katolikus pap, aki rendre a helyi rendőrség előtt kinyomozza ki a gyilkos és miért. (Mondjuk az már eszembe jutott, mert angol kisvárosban játszódnak az epizódok, hogy annyi hulla van, hogy szép lassan elpusztul az egész falu. Illetve a lakosság két három csoportra oszlik: gyilkosok, áldozatok és nyomozók. De mert nő az áldozatok száma, ezzel egyenes arányban nő a rendre leleplezett gyilkosoké is, tehát hamarosan csak Borwn atya, a segítői és a rendőrség tagjai maradnak csak. A legutóbbi részben már egy rendőr is volt az gyilkosok között.) Minden rész új történet, csak a keret marad: a pap, aki nyomoz, de sohasem valaki ellen, hanem az elkövetők lellki üdvéért munkálkodik. (Csak mondom, az alak szülőatyja G. K. Chesterton, a neves katolikus konvertita író, vitázó.)

A kifulladástól egyik sorozatforma sem mentes. A Brown-atya legutóbbi része nekem már egy kicsit necces volt, már majdnem erőltetettre sikerült, de még léc feletti volt. Ez a harmadik évad. Még van, azt hiszem, négy, Az egybefüggő sorozatok esetében ilyenkor már ki szokott lógni a dramaturgiai lóláb.

Szóval Dragonero. Mivel magyarul még csak a 11,5. számnál jár a sorozat, én meg ebből öt és felet olvastam (már mondtam, van egy hibrid epizód, amikor Dragonero nem csak teret, hanem fantáziavilágot is jár: egy másik Bonelli-figurával Zagorral kalandozik), nem volt még érkezésem ráunni. Még négy magyarul megjelent kötetet nem olvastam, és idéntől úgy fest, évente egy-egy fog csak megjelenni. Vagyis lehet, hogy marad az édrdeklődés. Eddig csont nélkül maradt.

Talán azért, mert Ian, a Dragonero nem csupán hűdevérszomjas fantázialényekkel küzdöget, ahogyan azt a Halálos érintés eetében is szóvá tettem. S nem minden esetben egyértelmű az abszolút igazsága (A szarvas karmai közt; igen, a cím vaskos képzavar). S a figyelem fenntartására rátesz egy lapáttal a jól kitalált, megalkotott mellékszereplők garmadája is. Mint ebben az esetben a védnővér, Sheda.

Vagyis tud valmait ez a Bonelli, le a kalappal! Okosan, ügyesen használják fel a zsáner paneljait, és remekül keverik más dolgokkal. Gondolok például a sorozatban szereplő teknokratákra, a technika haszálóira. Ezért nem üt szemet, amikor ebben a kötetben mondjuk léghajók jelennek meg, sőt reflektorok a nagy falról. Mert a reflektor dizájnja, remek ötlet, archaikus: egy fa korménykerékkel forgatható. Hehehe. (Hogy mi világít benne és hogyan, ne firtassuk!)

Szóval jól van ez a sorozat, ahogyan van, jelentem, kérem alássan!

GooBo, Hosszúvölgy, 2019, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072588 · Fordította: Koszoru Péter

10/10

2023 januárjában, amikor a legutolsókat rúgja a hónap. Hétfő van. Itthon vagyok. Még mindig a tavalyi, kényszeráen kivett szabimat fogyasztom, de sajnos már nincsen több. Szerelmetesefeleségtársam mai s dolgozott, én meg a körülötte levő háziassszony szerepét töltöttem be, amikor éppen nem olvastam, írtam: kávét főztem, ebédet csináltam, ilyesmiket. Meg voltam Ofi barátomék üres lakásában a piac mellett, ifosztottam a postaládát, fotóztam a csekkeket, értesítettem a volt albérlőket, hogy nekik is jött cucc, meg visszamentem, mert a postás egy bankkártyát tévesen a „mi” postaládánkba dobott be.

S közben drukkoltam, hogy egy délutáni találkozóján édes párom összebólintson egy új megbízójával. Összebólintott. Mondtam már, hogy virtuális asszisztens (online titkárnő)? www.martassist.hu

Nincsen kedvem dolgozni. felkelni,elindulni, bejárni. Elveszi a kedvem, hogy a fizetésünk marhára elmaradt az áraktól. Elvileg most januára már emelik a bérünket, de nincs túl nagy reményem, hogy utoléri a munkaköröm átlagát. Csak jó lenne, mert szeretek itt dolgozni.

Ja, és most meg a Moonhead Prog Fest-en megismert,magyar Android zenekart hallgatom. Több mint pompás, összetett, izgalmas muzsika, fülelj csak bele! Itt teheted meg.

Szólj hozzá!

fantasy fal zombi őrség sárkány varázsló ork férgek Szórakoztató Sergio Bonelli Editore Gmor védnővér vérfiak

Gönczi Tamás: Piliscsillag, Napcsillag (Egy magyar kultuszhely és titkai)

A blogger ápgrédeli önmagát: értékelés 2.0

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. február 01. - Mohácsi Zoltán

Írtam már értékelést erről a köyvről.
De méltatlannak találom mindenféle szempontból.
Ezért egy újraolvasás során ápgrédelem önmagamat.
Ez a 2.0-s értékelésem.

Amikor ennek a könyvnek az egyik prototípusát, összefoglalását, a Pilisi titkok, pálos barátok című füzetet olvastam, elindult az agyam. Egy sci-fi kalandregény irányába. A címe is megvolt: Anaphka Phuja. Nagyon frappáns, nem igaz?

A tartalmáról nem mondok el egy szót sem. Különös tekintettel arra, hogy magamnak is csak nagyon halvány sejtésem van arról, konkrétan miről fog szólni. De az biztos, hogy valami olyasmiről, hogy egy kis népcsoport egy magasabb hatalomtól kap valami nagyon fontos feladatot, de a többi népcsoport féltékeny lesz erre a kicsire, kikezdik, megalázzák, elveszik tőle a feladatát, és majdnem teljesen el is feledtetik vele, hogy miközben egy a többi között, azok miatt való küldetése van. S lesz Valaki, aki véletlenek során elkezdi felfejteni a múltat, visszavezetni ezt a kis csoportot a feladatához, a küldetéséhez. De mert az idő a végére jár, a feladat egyre nehezebb, az Ellenség egyre nagyobb erővel próbálja elfedni az igazságot, és mind brutálisabb eszközökkel próbálja meg megállítani a Valakit és a társait.

Talán lennének benne űrhajók, letűnt és feltörekvő civilizációk, szimbólumok, vallás és némi transzcendencia, meg ilyesmi.

Mondjuk amikor kitaláltam ezt az egészet, amit még nem találtam ki igazán, eltelt egy kis idő, és egy információval szembe kerülve a falhoz vágtam az újságot, amiben az infót olvastam. Mert eredetileg ezt az egészet Magyarországra terveztem, konkrétan a Pilisbe, valós történelmi vonatkozásokkal, konkrét helyek szerepeltetésével, és ilyesmi. Az információ, amit olvastam az volt, hogy ezt a könyvet valaki megírta. Előttem írta meg. Nagyot káromkodtam. Akkor tágítottam a teret és időt. De én még mindig nem írtam meg. Momentán nagyon úgy fest, ez egy örök terv marad. Vagyis örökre terv marad.

De évek óta itt van bennem. S amikor a Pilis szóba kerül, mindig felszínre tör. Most is itt van.

A legtöbbször bajban vagyok, amikor a magyarság ősi történelméről olvasok.

Hm, ez így nagyon pozitív rám nézve. Az igazság az, hogy a legtöbbször bajban vagyok, ha olvasok. Hol ezért, hol azért.

Az ilyen-olyan múlt-elképzelések sokaságában van jó pár verzió, amelyik sokkal szimpatikusabb mint amennyire szimpatikus a pillanatnyi hivatalos verzió. Egyfelől persze ez nem jelenti azt, hogy igaz is, csak azt, hogy jó lenne, ha az lenne. Másfelől az is tény, hogy az elképzelések annyira szerteágazók, hogy némelyik nem csupán a történelemtudomány mai álláspontjának mond ellent, hanem más, alternatív elgondolásoknak is.

Amikor böngészgetem ezeket az alternatív megoldásokat, történéseket bemutató gondolatmeneteket (tudod, ezekre mondják hogy délibábos, mélymagyar, turbómagyar, stb.), engem jobbára még csak nem is az hökkent meg, hogy ellene mondanak a hivatalos verziónak, hanem az, mennyire nincsenek semmivel alátámasztva. A szerzők jobbára a saját elgondolásaikat hívják be annak bizonyítására, amit állítanak. S ha sorakoztatják is az érveket, akkor azok többnyire a levegőben lógnak, nincsen kontextus, összefüggés-feltárás, csak benyögése valaminek, amivel önmagában nem tudok mit kezdeni. Mert laikusként nem ismerem a hátterét, az összefüggéseit, a valóságalapját, az alátámasztottságát a kijelentéseknek.

Rendre így járok. Pedig Isten bizony olyan kis nyitott vagyok, hogy az csuda, és nem adom fel, mindig újra próbálkozom.

A hivatalos álláspontokról egy gondolat. Nem vagyok tudományellenes. Amit írok most számítógépen írom, villanyfénynél. Van autóm, hűtőnk, tévénk, mikrónk, és olvasok Michio Kakut, meg Gribbint is. Van, hogy e-könyv formátumban az e-könyv olvasómon. Többnyire a nálam okosabb telefonomon fizetek, ha rendelek valamit, illetve ha megérkeznek a rendszeres csekkek. Onnan konfigurálom a routert, a hálózati, önálló IP-címmel rendelkező nyomtatónkat. És így tovább.

A tudomány fejlődik, és bizony van, hogy előfordul: ami ma tudományos eredmény, az holnap idejét múlt botorság. Meg fordítva. Két évvel ezelőtt azok, akik később a kőbe vésett tutit mondták a koronavírus elleni védekezéséről, még nem ajánlották az állandó maszkviselést. Aztán meg de. Itthon nyomták a PCR-teszteket, miközben állítólag maga a WHO is megkérdőjelezte a megbízhatóságukat. Nekem mást mondott az infarktusom után a kórházi kardiológus főorvosasszony, mint a Szent Margit Rendelő kardiológusa és mindkettőnek ellene mondott a diabetológus... Tréfás volt. Tehát hiszek a tudomány erejében, de majdnem olyan fenntartásokkal, mint bármi másban. Valószínűleg emiatt adok újra és újra esélyt a történelem alternatív bemutatásainak. Különösen, mert a történelem, mint műfaj szubjektívebbnek tűnik a többi tudományágnál.

Apropó történelem. Minimum Neagu Djuvara óta tudjuk, hogy a tények összegyűjtése, értelmezése mennyire függ az interpretáló történésztől, annak tudatos, tudatalatti prekoncepcióitól, a világlátásától, a filozófiájától, sőt, akár a társadalmi koordinátarendszerétől is, beleértve a karrierjét.

S akkor figyeld csak, miket mond Gönczi Tamás a Pilisről!

Kinézek az ablakon és látom. Mármint nem Gönczit, hanem a Pilist... Ott jobbra, jóval a nagy kémény mögött.

A szerzőről

elképesztő módon semmit nem találtam a neten. A könyveit természetesen igen, illetve néhány YouTube-videót, interjút, előadást. De a foglalkozásáról, a tevékenységéről hallgat a mély. A könyvei témái egyébként roppant érdekesek.

Írt egy könyvet Nimródról, a Biblia által egyértelműen negatívnak beállított ősi figuráról. Akit ellenben a magyar gesztáink pont ellentétesen kezelnek: a magyarság ősapjaként, különleges képességű hőseként mutatják be. A címe: Nimród gyűrűje.
Aztán van egy könyv a fekete Madonnáról, a magyarok ősi nagyasszonyáról. A címe: A fekete Madonna
Illetve egy másik a magyarság ősi hitéről és Koppányról. A címe: Pogány Biblia – Koppány hagyatéka
Valamint van egy könyve Csontváryról, Napúton címmel.

A könyvek, tartalmak más formájú, más címen történt megjelenéséről most nem ejtek szót.

De arról, hogy kicsoda is Gönczi Tamás, mivel foglalkozik a mindennapokban, nos, arról nem leltem semmit. Még a fotót is úgy szedtem ki róla egy interjú videójából.

A könyv mondanivalója

nagyon érdekes és roppant izgalmas! Létezett, ugye, egy magyar alapítású szerzetesrend a történelemben: a pálos rend. A nevük nem az újszövetségi Pál apostolhoz, hanem az egyiptomi gyökerű Thébai Szent Pálról nevezte el magát. A pálosok az egyetlen magyar alapítású rend.

A később boldoggá avatott kanonok, Özséb alapította 1250-ben. A munkába egy látomás alapján fogott bele. A látomás egyértelműen elmondta Özsébnek, hogy a rendalapítást és a célt, amiért alapítania kell, a Pilisben kell elvégeznie, elérnie. Gönczi szerint nem véletlenül: Özséb feladata nem Róma uralmának a helyi megszilárdítása, gyakorlása volt, hanem a magyarság látható világon túli feladatának az őrzése és továbbvitele. Ehhez volt szükség a Pilisre mint szakrális térre.

A pálos rend tehát renitens rend volt, nem illeszkedett pontosan a római istálló egyébként sokszínű világába.

Ezek szerint a magyarság választott nemzet, és küldetése van ezen a világon. Ennek a küldetésnek a fenntartásához, beteljesítéséhez volt szükség a pálos rendre és a Pilisre.

A magyarság nem volt pogány nemzet István erőszakos térítése előtt sem. Csak más formában gyakorolta a kereszténységet.

S ugye az államalapító a németek és Róma segítségével éppen ettől az ősi vallástól fosztotta meg a népét, hogy a mindennapi politikai céljait megvalósíthassa.

Illetve itt egy kicsit összekavarodtam. A kettővel ezelőtti mondatot nem Gönczi, hanem Badiny Jós írta, az István-Koppány kettősből egyértelműen Koppány mellett érvelve. („Csak annyit kérdezek a válaszra várva: rabok legyünk vagy szabadok?”) Gönczi azt mondja, nincs még egy királyi ház, amelyik annyi szentet adott volna a kereszténységnek, mint az Árpád-ház. Ennek okát abban látja, hogy az Árpád-házi királyok tudtak, gyakoroltak valamit abból a transzcendenciából, arról a küldetésből, feladatból, amelynek szellemi központja a Pilis volt.

Özsébnek és a pálosoknak tehát ehhez a majdnem teljesen elpusztított, kiirtott hithez, üzenethez, feladathoz kellett visszatérnie.

Hm, nem semmi! Milyen jól hangzik már! S mekkora felelősséggel jár az elvégzendő feladat!

Az elvégzendő feladatunk és a megőrzött tudás

A baj csak az, hogy hatszáz oldal alatt nem derült ki számomra,

mi is a feladat, mi a választottság oka és célja?
Ahogy az sem, voltaképpen mi is van a Pilisben,
mire képes a hely élő szakralitása?
S hogy honnan vesszük az információkat, hogy mindez így van?

Jó, persze vannak hivatkozások a szövegen belül is, van irodalomjegyzék a kötet végén, de az információk olyan kis... mi is a jó szó... szétszórtak. Hirtelenek. Talajtalanok. Az összefüggések nem állnak nekem össze. Nem egyáltalán nem, hanem többnyire nem. Pedig nagyon figyeltem.

Gönczi Tamás nem sokat pepecsel azzal, hogy az olvasó orrára kösse, honnan szerzi az információit. Még akkor sem, amikor pedig konkrétan hivatkozik valamire.

Erre egy példa: beszél a budapesti Báthory barlang rejtélyeiről, csodáiról, és elmondja, hogy egyetlen vaskos könyvet írtak csak róla (ide vele!), ám a könyv már sehol nem beszerezhető, kikopott a könyvtárakból (ne becsülj alá!). Azonban nem tudjuk meg: se a könyv szerzőjét, se a címét! Átböngésztem miatta a Piliscsillag komplett irodalomjegyzéket, de fogalmam nincsen, mire gondolt? S ez csak egy példa. Izé, mennyibe lett volna egy lábjegyzetes utalás?

De a varázslatos az a könyvben, hogy mindez csak akkor tűnik fel, miután felhúztunk a túracipőt, a hátunkra kanyarítottuk a hátizsákot, bepakoltuk a szendvicseket, vizet, persze egy kis pálinkát is, és már lépünk is ki a lakásból, hogy nagyot kortyoljunk a Pilisben ránk váró szakralitásból, Dobogókő Föld szívcsakraságából, a Klastrompuszta nyújtotta szellemi, transzcendentális kalandból

Láttam egy videót, amelyen a dalai láma nagyon jót nevetett, amikor megkérdezték tőle, hogy valóban Dobogókő-e a Föld szívcsakrája.

Nekem ellentmondásos volt a rövid kis részlet mondanivalója. Gondolom, a turbómagyaroknak üzenet: a legkompetensebb megmondja nektek, mekkora hülyék vagytok.

Egyébként elsőre én is ezt gondoltam: a legkompetensebb megmondta, s akkor hülyeség a szívcsakraság. Mert ha csakra, akkor ki lehetne a dalai lámánál hozzáértőbb?

Aztán viszont kétségem támadt, miért gondolom vajon, hogy ő a leghozzáértőbb? Ugyan mit tudok a dalai lámáról? S mit tudok a hitéről? Miben hisz, hogyan hisz, miért hisz? S csakra ügyben ugyan miért lenne tévedhetetlen? Mert ő használja a legtöbbet a szót? Vagy privilegizálta a kifejezést?

S akik a turbómagyaroknak mutogatják ezt a videót, ők maguk miért hisznek abban, hogy a dalai láma megmondhatja a tutit? Hiszik a csakrákat? A láma transzcendenciáját? S az miért hihetőbb, mint a turbómagyarok Dobogókős szívcsakrasága? Csak?

De ez egyébként teljesen mellékvágány...

Olyan hatása van a könyvnek, hogy amikor Dobogókőről végignézünk a gyönyörű kilátáson a Duna-kanyar, Óbuda felé (igen, valóban, mintha piramisok emelkednének előttünk), hogy oké, rendben, itt vagyunk, jöhet a megvilágosodás, az áldás, a nem tudom micsoda, mert ami most körülvesz, az valami más...

Nagyon kedveltem ezt az Ágit. Nem volt köztünk semmi (én tettem egy gyenge kísérletet, de úgy elhajtott mint a szél), csak jópofa volt, vidám és végtelenül ezoterikus. Emlékszem, azt hiszem jó, hogy eljött velünk egy ürömi íjászkodásra. A srácaim is kedvelték őt. Ültünk valahol egy virágos réten, kifulladva némileg az íjászos lövöldözéstől, és szóba került Dobogókő.

Ági csillogó szemmel mondta:
– Igen, voltam ott, energiát kértünk a mindenségtől!
– Upsz! És azt hogyan kell?
– Hát leültünk körbe Dobogókőn, megfogtuk egymás kezét, és megnyitottuk magunkban a csakráinkat, hogy jöjjön!
– És jött?
– Jött ám, mint a csuda! – somolygott ez az Ági. – Nagyon izgi volt!
– És milyen, amikor jön? Nekem az Edda „Kék sugara” jut eszembe...
– Á, dehogy! Csikis! – nevetett Ági, és máris terelte a szót másra.

De voltaképpen mi a csudát is keresünk itt fent, azon kívül, hogy kirándulni jó, a kilátás gyönyörű, és végre nem xaraxik velünk senki a coviddal, meg a maszkkal? Hol találjuk tehát ebben a szakrális térben a micsodát? Mit is keresünk? S mi is a feladat, aminek a végrehajtása érdekében keressük?

Újra mondom, Gönczi jól írta meg a könyvet. Annyira jól, akár egy krimit. Egészen végig keressük, kutatjuk a titkot, a megoldást, a feloldást. S Gönczi annyira jól írta meg a könyvét, hogy fel sem tűnik az, hogy nem is tudjuk, mire keressük a megoldást és a feloldást. Sőt még az sem, hogy a végén sem vagyunk biztosak semmiben. Illetve még azt sem tudjuk, miben nem vagyunk bizonyosak! Tudod, arról beszélek, amit fentebb írtam a történelmi alternatívákat, alternatív történeteket bemutató könyvekről videókról.

A pálosok küldetésének az eredménye

Lehet, hogy nagyon földhözragadt vagyok, és nem ott keresek, ahol találhatnék, de a könyvet olvasva rendre ugyanazok a kérdések jutottak az eszembe.

Leginkább és legtöbbször az, vajon milyen eredménnyel járt Özséb látomással megerősített feladatának a teljesítése?

A feladat e könyv szerint is az volt, hogy megőrizzék a magyarság szent küldetését és a küldetés teljesítéséhez szükséges tudást. Manapság a magyarságnak Európában egyetlen küldetése van, elsősorban az Unió felől: „Elmész te a...ba!” De viccen túl: ma semmit nem tudunk sem a küldetésről, sem a tudásról. Mintha a pálosok nem is lettek volna. Hiába volt és van a pálos rend. Mondjuk a mai pálos rend mit sem tud magyar szakralitásról, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ez ebben a könyvben van. A rend mai szakralitása kizárólag a katolicizmus szakralitásából fakad.

Ha egy kicsit ezoterikus vagyok, akkor arra gondolok, hogy nekem, Mohácsi Zoltánnak, a kaszásdűlői, panelproli sofőrnek nem is kell erről semmit sem tudnom. Már csak azért sem, mert nem vagyok beavatott. Maximum az asszony ölén. Aminek csak nagyon apró köze lehet a magyarsághoz, de ahhoz meg már túl öregek vagyunk, és már semmi kedvünk gyerekezni, jó lesz az bőven unokázásnak...

Elképzelhető az is, hogy Özsébnek és rendbéli testvéreinek sikerült végrehajtania a látomásban kapott küldetést, ám az nem szól minden magyarnak. (Bennem úgyis domináns a zsidó-, a cigány- és a jász-, és csak egy kis rész alföldi parasztvér.) Csupán azoknak, akik tudnak is élni vele. Vagyis egyszer majd, valamikor, az arra érdemeseknek feltárul, és nyilvánvalóvá válik a magyarság szerepe, feladata, üdvszerző ereje. Vagy micsodája...De a lényeg, hogy lesz minek feltárulnia, és lesz, akinek feltárul.

De pilisi pálos rendet tárgyaló ezen könyv ismeretének a következtében, nagyon úgy fest, most bizony nem lettünk sem okosabbak, sem többek, sem gazdagabbak, sem tájékozottabbak, sem semmik semerre.

Már csak azért sem, mert a könyvben levő fejezetek mindegyike oda fut ki, hogy ezt a kérdést, amiről a fejezet szól, még nem látjuk világosan, még nem találtunk rá választ, még nem és már nem... Csakhogy így még az sem világos, hogy mire a hatszáz oldal felhajtás.

Agymenet:
A magyar Hari Seldon létrehozta a Magyar Alapítványt, de az Enciclopedia Hungarica-val már piszkosul elakadt. Hacsak nem élünk a lehetőséggel, nem is a Magyar Alapítvány a lényeg, az csak figyelem elterelés, hanem a Második Magyar Alapítvány. Lehet Asimov a pálosokból kiindulva írta a regényfolyamát? Én meg itt küszködök, hogy mit is kellene belőle kreálni...

A könyv szerkezetéről

Egy gondos szerkesztő bizony nagyon kellett volna a könyv (többszöri) kiadása előtt a mondanivaló egészének az átlátása és az egyes részek érthetőségének az érdekében is.

A KÖNYV EGÉSZÉNEK a szerkezete nem világos. Nyolcvankét fejezetből áll (!), s ez a rengeteg fejezet nincsen részekre tagolva. Mire gondolok? Rengeteg logikai beosztással élhettek volna. Mondjuk így:

Kik voltak a pálosok az ismert történelemben
Kik voltak a pálosok a háttérben
A Pilis földrajza (hegyek, völgyek, barlangok, amit láthatunk és amit nem)
A Pilis szerepe a magyar történelemben (avagy nem oda Buda)
A Pilis szakralitásának történelmi nyomai, jelei
A Pilis földrajzának transzcendentális jelentése
A Pilis szakralitásának metafizikus jelentése
Mit kellett megőrizniük a pálosoknak és miért?
A küldetés sorsa (Sikerült-e, ha igen, hogyan? Ha sikerülni fog, egyszer, valamikor, hogyan történik ez meg?)

De mert ilyen szerkezete nincsen a könyvnek, olvasás közben én néha elvesztem. Miért került egyik téma a másik után? Miért ismétlődik egy-egy téma? Mi az oka, hogy egy-egy adott fejezet egyáltalán bekerült a könyvbe? Mintha egymástól független cikkek sora lett volna logikai lánc nélkül egymás mellé dobálva.

STILÁRIS PROBLÉMÁK ASZERKEZET ROVÁSÁRA
Voltaképpen szerkezeti kérdések az alábbiak is. Nem az egészre vonatkoznak, de egy rossz szemű szerkesztőnek is kellett volna valamit kezdenie vele. A jószeműnek pláne!

Mert nagyon szép a bizalom az olvasó felé, de szerintem úgy a kilencvenkilenc százalékunkat túlbecsülte mind a szerző, mind a kiadó, amikor ezt és az ehhez a hasonló bekezdéseket a könyvben hagyta.

Adva van a magyar legenda, hogy a Szűz Máriáról elnevezett Fehér Egyház temploma Árpád sírja fölé épült, és ami nekünk itt a legfontosabb, hogy a pálos barátok ,»használatában« volt, ahogy azt a korabeli dokumentumokban fogalmazták. A használatban kifejezés azt jelenti, hogy korábban épült, és nem a pálosok építették csak azok használatában volt. Mit is tudunk minderről bővebben? Béla királyunk névtelen jegyzője az alábbiakat írja (Anonymus/52 fej.)

»Anno dominicae incarnationis 907. Dux Arpad migravit de hoc seculo, qui honorifice sepultus est supra caput unius parvi fluminis, qiu descendit per alveum lapideum in civitatem Attylae regis, ubi etiam post conversionem Mungarorum aedificata est Ecclesia quae vocatur alba, sub honore Beatae Mariae Virginis...«

Tehát nem lehet kétség ezek után a latinul leírt örökbecsű feljegyzés után: Árpád sírja fölé épült a legendás Szűz Máriáról elnevezett Fehér Egyház temploma! E templom tényleges helye máig vitatott, és ami igazán szomorú ebben a kutatásban, hogy a valósan megtörtént tényeket és az ezeket hírül adó Árpádházi ,»legendáriumot« a meg nem történt mesék birodalmába illesztették, és ezzel sokak számára hiteltelenné is tették. De a tények azért tények maradnak. Nagy Lajos király 1355-ben, amikor Új-Budát Ó-Budától hivatalosan széjjelválasztja, és egyben Új-Buda határait kijelöli, szó szerint megemlíti e templomot.

Késöbb IX. Bonifác pápa 1400-ban szintén konkrétan említi a Fehér Egyház templomát: »Alba Ecclesia S. Mariae prope Veterem Budám...« Borbála királyné 21 évvel később (1421-ben) az óbudai apácáknak adományozza a Fehér Egyházat, a magyarok e régi templomát: »...molendinum nostrum prope Albam Ecclesiam eiusdem B. Mariae V. in rivulo calidea aquae situm et deccurens...«

Ami talán perdöntő lehet ez ügyben, Zsigmond király mindezt megerősítve így szól a Fehér Egyház templomáról: »...cuiusdam molendini ante fores Albae Ecclesiae in promontorio civitatis Budensis in comitatu Pilis«.

S itt már el is érkeztünk konkrétan a Pilishez, a pálosok rejtett, szent birodalmához. Tegyünk egy rövid kis kitérőt, már ami az idézeteket illeti, hogy jobban meghatározhassuk, hol is feküdt igazán az a bizonyos magyar Fehér Egyház, ami a pálosokkal és persze a Pilissel oly sok mindenben összefügg. Ha ezeket a különféle idézeteket összevetjük, egyértelművé válik, hogy a Fehér Egyház melletti kis folyó, amit Anonymus is megemlít (»supra caput unius paervi fluminis«), a méltatlanul elfeledett Borbála királyné szerint malmot hajtó hévíz (»molendinum... in rivolo calidea aquae«) volt. S ha Anonymus szavait (»qui descendit per alveum lapideurn«) összevetjük Nagy Lajos 1355-ben elhangzott szavaival (»per murum dirutum cuius lapides, usque ad finálém lapidem, sunt pro metis assignati...«), könnyen egyértelművé válik, hogy az »elveus lapideus« és a ,»murus dirutus« nem más, mint a hajdani rómaiaktól ránk maradt római vízvezeték (alveus lapideus), aminek düledékei (murus dirutus) az Árpád-völgyben egészen a löpormalmokig egyenes vonalban fekszenek manapság is. Innen már viszonylag könnyebb a dolgunk. Ugyanis a szóban forgó római vízvezeték mellett, az Esztergom felé vezető országút irányában található ez a bizonyos magyar Fehér Egyház.

(130–131.)

Csak úgy magamnak dörmögtem a bajuszom alatt, amikor ezt a pár bekezdést elolvastam, minden mélységes tiszteletem mellett Gönczi Tamásnak, hogy: „Elmész te a büdös francba a latinoddal és a következtetéseiddel!” S akkor még nem értem el a 146–147. oldalra, ahol mintegy oldalnyi latin szövegben gyönyörködhetünk fordítás nélkül, de a belőle fakadó következtetések szigorú levonásával. Értem én, hogy a Google Fordító idején ez már nem emberpróbáló feladat, de azért ne feledjük, könyvet olvasunk, ne kelljen már bűvészkedni a szerző szerint bizonyító erejű szövegek megértésével!

Mert

1. ahogy írtam, az átlag olvasók kilencvenkilenc százaléka nem fog tudni latinul. Ennyit pláne nem. Vagyis az idézett szöveg mintegy fele érthetetlen nyelven van a számára. Hiába is teszi hozzá Gönczi, hogy így már kétség sem férhet semmihez...;

2. háromszor olvastam végig a szövegrészt, plusz most, amikor beszkenneltem, és idemásoltam. Próbáltam a latintól függetlenül is felfogni, mit mond. Engem simán kétvállra fektetett, és röhögve ott is hagyott. Mondd csak, te érted?

Vagyis a citált részlet a stiláris szerkesztés hiányának is jellemző példája, nem csupán az olvasó cserbenhagyásának.

Tipográfiai vérdohogás

Jelenleg a könyv negyedik kiadása van a birtokomban. Ez már az én példányom. Van itt nálam egy másik kötet is belőle, kölcsönben, az nem az enyém. Az a második kiadás. Kiadványszerkesztői szempontból az eddig általam látott könyvek közül gondolkodás nélkül mindennek a legalja. Csak a borítója könyv. Semmi más nem az benne. Azon kívül, hogy lapokból áll és nyomtatva van.

Ennek az értékelésnek az első verziójában a második kiadás tipográfiájáról elég sokat írtam. De a saját példányomat, a negyedik kiadást olvasgatva megkönnyebbülve látom, hogy a dohogásom jócskán okafogyottá vált. Ezért ami nem igaz erre a kiadásra, minden tépelődés nélkül törültem. Tehát most csak a negyedik, 2020-as kiadásról lesz szó.

Nem vagyok teljesen elégedett az új, tavalyi kiadás végeredményével sem. Az Angyali Menedék kiadónak nagyon ideje lenne egy igazi kiadványszerkesztő szakembert alkalmaznia! A könyvtárban belenéztem egyéb, nagyon sokezer forintos könyveikbe, hát, barátom, hihetetlen mit művelnek! De tényleg! Vagy inkább mit nem... Az alábbiak következetes hiányok az Attila kódexben, Badiny Jós újra kiadott műveinek esetében, s az összes eddigi Göncziben. Nem is kerestem további példákat.

Hatalmas megkönnyebbülés ugyan,

hogy végre ráengedtek egy elválasztó programot a szövegre,
hogy a bekezdések első sorában alkalmaztak behúzásokat,
és eltérő betűmérettel jelenítették meg a fejezetcímeket,
a képméretezés javítva lett, láthatók az ábrák,
és a képaláírás sem a törzsszöveggel megegyező.

Sajnos azonban ezek a hibák csak a jéghegy csúcsát jelentették, jócskán vannak bajok. S a maradék dohogásomhoz nem kell segítségül hívnom a kiadványszerkesztői tudásomat, elég ha egyszerűen a mindennapi esztétikai érzékemet veszem alapul.

Még mindig a kezére kellene csapnia annak, aki ezt a könyvet tördelte. De az is szégyellje magát, aki engedte nyomdába menni így ezt az anyagot! Egyszóval az Angyali Menedék Kiadó nagyon csúnyán szégyellje össze-vissza magát! Még mindig, a negyedik kiadás esetében is ezt kell mondanom.

Különös tekintettel arra, hogy a negyedik, bővített, javított kiadás. Ahogyan azt a borító is hirdeti. A tördelés ugyan már nem maga a komplett szégyen, de azért mégis, na! Mindjárt mondom, miért, de előtte nem tudom elhallgatni, hogy ezért a pocsék, hozzá nem értő, dilettáns munkáért 2020-ban 9990 forintot kérnek el bolti árként. Az internetes ára kétezer forinttal soványabb, tehát még úgy sem kevés.

Az ízléstelenség és az igénytelenség ocsmány iskolapéldája lett ez a kötet. Mintha sem a szerzőnek (ha egyáltalán konzultáltak vele), sem a tördelőnek, sem a szerkesztőnek a kezében nem lett volna soha egy árva könyv sem. De basszus, az Angyal Menedék egy kiadó! Egy ember nem akadt, aki minimálisan értene náluk a tipográfiához? Vagy legalább józan paraszti esze és esztétikai érzéke lenne? Könyörgöm!

Szóval

Nagyon sok könyvben ma már sztenderd ocsmányság, hogy a tartalomjegyzék kezdete az oldalpár bal oldalára kerül. Itt is. (Hogy minek a tartalomjegyzékbe a három oszlopcím, rejtély!)
Az alkalmazott betűtípusok nagyon csúnyák. A korhoz sincsen közük, amiről szólnak. Ráadásul olvashatatlanok. Ez utóbbi a nagyobb gond. A törzsszöveggel, a címoldallal semmi baj, de a fejezetcímek már elrettentők. Pap Lajos előszavával egy darabig küszködtem, de aztán feladtam az olvasását. Nem a tartalma, hanem a betűtípus és -méret miatt. Olvashatatlan.
Ezt talán a szerzővel kellett volna egyeztetni, de nagyon vacakul fest, amikor egy fejezet kezdő oldalára annyi mottó szöveg kerül, hogy a törzsszövegből már semmi sem fér oda. Ráadásul az összes mottó jobbra zárt, az oldalpár bal oldalán is. A szöveg teljesen rendezetlen, tele van egyszavas utolsó sorokkal. Egyszerűen ocsmány. Aztán még: a mottóoldalakon a szöveg elhelyezése annyira eseti, még egy oldalon belül is, hogy nekem az ökörhugyózás szó jutott róla eszembe. Indokolatlan jobbra, balra, középre zárások, tabulátorok, enterek, szóközök, hatalmas térközök... Volna meg ötletem, nehogy egységes legyen a kinézet, mondjam? :-P

A fentiek után apróság, bár örvendetes, hogy az új bekezdések immár behúzással kezdődnek, de sajnos immeg a behúzást is túltolták. Az egyes fejezetek első sora is bezúzásra került, holott nincsen iniciálé, nincsen semmiféle első betű kiemelés. Mondjuk a fejezetcímek betűtípusa után: hála Istennek, hogy nincsen, félelmetes, mi lett volna, ha rájönnek, hogy ilyet is lehet csinálni!

Érthetetlen, amit ezzel a könyvvel (is) művelt a kiadó, még így is, hogy jócskán javítva lett. Főleg, mert a tartalma sokkal többet érdemelne mint ez a kontármunkás külső. Éppen tegnap olvastam a Molnár-C Pál, a könyvművész című könyvben:

»...a szép könyvet nem az teszi, hogy tele van cifra betűkkel és mütyürkékkel, ornamensekkel és fejlécekkel, amelyeknek rajza és stílusa mind elütő egymástól [...], hanem a megfelelő technikának az alkalmazása és az intuitív erővel bíró anyagszerűség, és ennek megfelelő művészi betű és illusztráció« – hirdette 1932-ben a Magyar Grafika című folyóirat.

No, de hibáiból tanul az okos ember. Majd az ötödik kiadás vagy az azt követők helyre teszik ennek a hiányosságait. Eddig is volt már némi evolúciója a könyvnek! S remélhető, hogy a tipográfiai ráébredések a kiadó más könyveiben is érvényesülnek!

Angyali Menedék, Budapest, 2020, 624 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789638983602

Téma: 10/10
Megvalósítás: 5/10
Külcsín: 3/10

2023 február első napján csináltam egy hülyeséget, annak a következménye ez a bejegyzés. Ma jött ehhez az értékeléshez egy hozzászólás a blogomon. Ami csak azért volt különös, mert tudtommal még nem élesítettem a bejegyzést. Tudtomon kívül meg véletlenül de. Ezek szerint. Élesen hagytam, csak itthon átolvastam, kicsit szerkesztettem, meg a képeket kicseréltem. Ha már éles...

A dolgozdámban lett fizetésemelés. Nem annyi, mint kellett volna, amivel annyi lehetne a bérünk, mintha máshol ugyanezt csinálnánk, de valami. Ami sajnos végeredményben majdnem semennyi... Így olyan huszonöt-negyvenötezerrel vagyunk lemaradva... :-(

26 komment

történelem vallás ősmagyar magyarság küldetés ősmagyarok választottság Pilis Pálos rend Történelem politika Gönczi Tamás magyar vallás

Douglas Murray: Háború a Nyugat ellen (Ahol múltunk, jövőnk és identitásunk a tét)

Röhejes vérvaló, de nem tudunk rajta nevetni, avagy miképpen gyilkolják és gyilkolja meg önmagát a művelt Nyugat

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. január 31. - Mohácsi Zoltán

HA EZ AZ IDÉZET NEM CSIGÁZ FEL TÉGED,
AKKOR SEMMI SEM KÉPES ERRE.

NEM RÖVID, DE SÍRNI FOGSZ VAGY NEVETNI.
VAGY SÍRVA RÖHÖGNI.

HA ÉLNÉK ILYEN KIFEJEZÉSEKKEL
AZT MONDÁM: BEXARSZ!

FIGYELJ CSAK!

„Az ,»ANTIRASSZISTA MATEMATIKA« egy lehetséges példája sok minden mással együtt természetesen 2020 nyarán bukkant fel. A lázas hónapok során több matematikatanár is megpróbálta »dekonstruálni« a matematika és a logika egyik alapját – miszerint kettő meg kettő egyenlő négy. Meglátásuk szerint ez az állítás nem igaz, és bár kettő meg kettő valóban lehet négy, lehet más is, például öt. Valami furcsa oknál fogva, talán azért, mert bármi egy kultúrháború része lehet, sokan ráharaptak erre. Többen azt állították, hogy TÖBB OKBÓL IS EGYÉRTELMŰ, hogy kettő meg kettő nem egyenlő néggyel. Eme okok között szerepelt, hogy a 2 + 2 = 4 »egy hegemón narratíva része«, és az ezeket a narratívákat létrehozó emberek nem dönthetik hogy mi igaz és mi nem, hogy a 2 + 2-nek azzal kell egyenlőnek lennie, amivel az emberek akarják, és hogy egy ilyen definitív kijelentés kizárja a tudás más módozatait.

A mozgalom erőre kapása idején egy PhD-hallgató a közösségi médiában jelentette be, hogy, »ama elképzelés, miszerint kettő meg kettő egyenlő négy, kulturális, és a nyugati imperializmus/kolonializmus miatt véljük ezt a tudás egyetlen módjának«. A Washington Állami Egyetem egy »etnikai tanulmányok matematika tanára« arra szólította fel az embereket, hogy annak bizonyításával csapjanak oda a gyűlölködőknek, hogy 2 + 2 = 5. Nemsokára a Harvard egyik biostatisztikus PhD-hallgatója is segíteni próbált, közölvén, hogy a számok »kvantitatív mértékek«, amelyek az »univerzum valóságának absztrakciói, és ezt fontos észben tartanunk, amikor a való világ modellezésére használjuk fel«. Mindez kétségkívül sok mindent tisztázott. Rengetegen mások, köztük matematikatanárok, siettek a mozgalom segítségére a közösségi médiában. Néhányak szerint a 2 + 2 = 4 »a valóság egyszerűsítése« volt. Ám az aktivisták fő célja végig egyértelmű volt: bemosni egy nagyot a fehér felsőbbrendűség híveinek azáltal, hogy bebizonyítják, kettő meg kettő nem egyenlő néggyel.

Lehetséges, hogy a lelkes aktivisták egyike sem olvasta George Orwell leghíresebb könyvét. Vagy az is lehetséges, hogy több évvel ezelőtt olvasták, elfelejtették, vagy simán letudták egy újabb halott fehér férfi műveként. A legvalószínűbb az, hogy úgy vélték, annak tartalmának semmi köze sincs hozzájuk. Ám az egész 2 + 2 = 4 vita kifejezetten megvilágító erejű volt, hiszen az 1984 egyik leghíresebb része a következő:

A végén a Párt ki fogja jelenteni, hogy kettő meg kettő öt, s mindenki el fogja hinni. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb ki ne jelentsék ezt: helyzetük logikája megköveteli. Filozófiájuk ki nem mondottan tagadja nemcsak a tapasztalás érvényességét, hanem a külső valóság tényleges létezését is. Az eretnekségek eretneksége a józan ész.

Megkésve a Harvard biostatisztikusa rádöbbent az orwelli áthallásra. Amikor informálták róla, a »nem szerencsés« kifejezéssel zárta le az ügyet.”

Az idézet a könyv 224–225. oldaláról való. Sejtheted, hogy addig is van jónéhány dolog, amitől az ész megáll. De van ám! Tulajdonképpen a könyv majd' minden második oldaláról lehetne hasonlóan ütős, egetverő marhaságokat idézni. Mondjuk ez volt az a rész, amikor már önfeledten röhögtem.

Mert a hülyeség, ha nem is xilofonozik: foszforeszkál.

Sándor György

A többin nem tudtam röhögni. Volt, ahol minden, legendás nyugalmam ellenére ideges lettem, volt, amin elképedtem, volt amin csodálkoztam, volt, ami felzaklatott. De hidegen nem hagyott semmi. Az, hogy teljesen meghülyült a világ, immár kétségtelen.

Miről is szól a könyv?

Arról, hogy a nyugati kultúra, ahogy van, ahogyan áll, ahová jutott, és amilyen úton: kuka az egész, tokkal, vonóval. Mindenestül. Egy rakás szemét a történelme, az eszmeisége, a filozófiája, a művészete, a tudománya, a politikai fejlődése, mindene.

Azért kuka, mert áthatja a fehér ember mindenkori, megbocsáthatatlan és megbánatlan RASSZIZMUSA. A fehér ember rasszizmusa a szemérmetlen és határtalan FEHÉR FELSŐBBRENDŰSÉGBŐL fakad. Bármi eredmény, ami a fehér rasszhoz kötődik, annak motiváló ereje ez a felsőbbrendűségi tudat.

Ezt nem Murray mondja, hanem nagyjából mindenki más. Aki nem ezt mondja, az manapság katedrát, tisztséget, renomét, jó hírét, mindenét veszíti. Azért, mert a Nyugat elképesztő megalkuvással teljesen és önfeledten magáévá teszi ezt a határtalan ostobaságot. Így fűrészeli szorgalmasan önnön identitása alatt az ágat. Nem kézi- hanem láncfűrésszel.

Az idiotizmus az egyetemekről indult, de rohamléptekben tökéletesen beette magát mindenhová, a hivatalokba, a kormányzati szervekbe, a minisztériumokba, a gazdaságba, a nagy cégek humánpolitikájába, marketingjébe és mindennapi gyakorlatába, az egészségügybe, a kultúrába, az egyházakba, mindenhová.

Egyelőre ez nálunk nem érvényesül olyan mértékben, mint a Murray által mélyen vizsgált Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. De nyugodtak ne legyünk, Kelet-Európának is megvan a maga rasszizmus elszenvedő alanya, amit a sajtó és a helyi jogvédők, antirasszisták ugyanúgy kezelnek. Ahogyan a rasszimus kérdését is.

A Mortimer-ügy a magyar sajtóban nagy visszhangot kiváltó bűnügy volt 2005. május 8-án. A Mortimer becenévre hallgató Gyurcsa Mihály, 17 éves szakközépiskolai tanuló egy karddal megszúrta a 15 éves Patai Józsefet. Az ügynek óriási visszhangja lett, mivel a sértett cigány származású, ráadásul kiskorú volt, ezért a sajtó – felelőtlenül – azonnal rasszista támadást kezdett emlegetni, még azelőtt, hogy akár csak az életveszélyes – egyébként kihallgatásra alkalmatlan – állapotban lévő sértett meghallgatására sor kerülhetett volna. Tüntetésektől kezdve parlamenti interpellációig számos fórumon elítélték az esetet. A hatóságok egyébként soha nem állították, hogy rasszista indíték játszott volna szerepet a támadásban – és ezt a későbbi nyomozás sem igazolta –, ráadásul kiderült, hogy a sértetthez hasonlóan az elkövető, Mortimer is cigány származású.

(Forrás)

A sajtó az utóbbi tényt természetesen már nem verte nagy dobra. Amint kiderült, hogy az elkövető is onnan jött, ahonnan az áldozat, a téma eltűnt a sajtóból, akik addig véresszájjal hörögtek, most elegáns kussolásba fogtak. Megszűntek a tüntetések, minden hang elhallgatott, mintha az egész felháborodás-hullám nem is létezett volna. De senki nem mondta, hogy bocs', ezt túltoltuk, rasszizmust csináltunk ott, ahol szó sem volt róla, megvádoltunk egy komplett társadalmat, holott annak köze nem volt az egészhez.

Tanulság? Van. Módszertani. A hír csak akkor hír, ha egy nem magyar, nem fehér kap egy pofont. De ha nem magyar, nem fehér nem magyart, nem fehéret szúr le, akkor nem történt semmi. Ha a nem magyar, nem fehér magyart vagy fehéret ver, gyilkol meg az csak akkor és úgy válik hírré, ha az elkövetőnek a bőrszínre semmiféle utalás nem történik. Stimmt?

Vagyis a gonoszság és az agresszivitás bőrszínfüggő. Ámde a rassz alapú diszkrimináció nem rasszizmus-e akkor is, ha pozitív diszkriminációról van szó?

(A könyvben erre van ékes, idióta példa: a szimfonikus zenekarok meghallgatásaira kitaláltak egy jó módszert, hogy a felvételiztetőket ne befolyásolja a látvány, nő vagy ilyen-olyan náció tagja muzsikál. A női zenészek arányát simán növelte a módszer, de a nem europidokét szemernyit sem. Mi a következtetés? El kell venni a paravánt, és mégis látni kell a zenészt, mert javítani kell a rasszok arányát. Vagyis szarabb lesz a zenekar, ha összetételében tökéletesen polkorrekt is. Ügyes, nemde?

Douglas Murray áttekinti ennek az elképesztően gyorsan terjedő őrületnek a fő társadalmi területeit, eklatáns példákat hoz a megnyilvánulásaira, a tevékenységére és annak következményeire.

Mondtam már, hogy az olvasás közben néha kimondottan ideges lettem? Én, a világ egyik legnyugisabb embere.

A könyv pontosított címe ez is lehetne: Az öntökönszúrás művészete. Mert úgy fest, a nyugati társadalmak önként töketlenítik, tökéletlenítik önmagukat. Méghozzá szemkápráztató gyorsasággal és hatékonysággal. S ne legyenek illúzióink: bár a könyv elsősorban az Egyesült Államokról és Angliáról szól, másodsorban a többi nyugat-európai országról, mi, magyarok sem vagyunk mentesek mindattól, amire Murray felhívja a figyelmünket.

A fehér embert teljesen, mindenestül, teljes egészében, széltében-hosszában, keresztül-kasul, reggeltől-estig, lentről-fentig, testtestül-lelkestül áthatja a fehér felsőbbrendűség. A rasszizmussal és a fehér felsőbbrendűséggel két dolgot lehet csak tenni. Egyfelől el- és be kell ismerni. Másfelől küzdeni kell érte. Nem elég nem rasszitának lenni, és nem fehér felsőbbrendűnek lenni, hanem ANTIRASSZISTÁVÁ kell válni.

Aki nem antirasszista, az hiába döngeti a mellét, hogy nem rasszista: az antirasszizmus hiánya miatt mégis rasszista.

Arra a kérdésre, hogy mi a rasszizmus, nem létezik korrekt, objektív definíció. A szó értelmezése több mint dialektikus. Rasszizmus az, amit annak mondanak. Rasszista meg az, aki tiltakozik az ellen, hogy rasszista lenne. Ha meg nem tiltakozik, akkor ugye rasszista.

„Így megy ez!” – mondaná Vonnegut mester. Az abszurd lett a mindennapok természetes közege.

A könyv szinte egyáltalán nem érinti, de az ABSZURDÍTÁS nem csupán a rasszizmus kérdéseben nyert elsöprő diadalt. Meghódította a történelem értelmezését: ennek legszembetűnőbb területe a HOLOKAUSZT köré kialakított elképesztő, hihetetlen filozófia zagyvaság. Ugyanennyire zagyva, logika- és mindennapi tapasztalatmentes a GENDER, a társadalmi nemek témájának katyvasza is. Mindkettőt, ugyanúgy, ahogyan az antirasszizmust, kötelezőn vallani kell mindenkinek. Aki nem vallja, tán embernek sem mondható, mindössze egy erkölcsi, morális, etikai, filozófia biómassza.

Pont.

Az abszurditás néhány példája

A bevezetőt már olvastad. Voltaképpen az is mindent elmond arról, hogy mekkora hülyeségről van szó. De ez alatt az alcím alatt jószerivel az egész könyvet idézhetném. De még csak címszavakban sem fogom, mert az is hosszú lenne. Amiket itt és most leírok, kiemelek Murray könyvéből, azt csak azért teszem, hogy még inkább érzékelhesd a téma egetverő blődségét. Ami röhejes is lehetne, ha nem lenne gonosz és gyilkos a Nyugatra nézve. Kiemelve azonban a röhejessége marad meg. Állítólag, amin nevetni tudunk, azon felülemelkedtünk. S amin felülemelekedünk, az hosszú távon nem győzedelmeskedhet.

Az első, amit kiemelek, az viszont nem nevetséges. A fehér faj elleni támadás eszmei alapja a kritikai rasszizmus katyvasz „tanítása”. (Itt van róla egy remek cikk.) Ennek leglényege, hogy a fehér rassz strukturálisan, rendszerszinten rasszista. A történelemben visszamenőlegesen is. S már észre sem veszi önnön rasszizmusát. Ezért szükséges gyökerekig menő feltárásokat és újraértékeléséket végezni.

A fehér ember rasszizmusának, rendszerszintű felsőbbrendűségének őrülete 2017-ben, a velejéig igazán rasszista BLM-mozgalom elterjedésével kapott irtózatos lendületet.

kritikai fajelmélet

A woke mozgalom egyik ideológiai alapját képező, neomarxista-neofasiszta fajelmélet: minden fehér ember bűnösnek született és bűnösként fog is meghalni. Élete során köteles ennek megfelelően az eredendő bűnéből fakadó, másokat sújtó károk és hátrányok jóvátétele iránt minden tőle telhetőt megtenni. (Forrás)

Nem véletlenül mondta Jézus, hogy „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket.” (Mt 7:15–20)

Lazítsunk!

Lássuk, hol mindenhol kell a bevezetőben említett matematikán kívül rendet csinálni!

Amin a legjobbat röhögtem: például a BOTANIKÁBAN. Nézz csak meg az angol gyepet! (Tudod, azt, amiről egy angol kertész azt mondta, hogy pofon egyszerű létrehozni, mert nem kell mást csinálni, csak a megpuhított talajba elvetni a fűmagot, aztán locsolni és vágni. Úgy száz éven keresztül.) Nos, mit látsz, ha a gyepre nézel? Úgy van: füvet. És még? Semmi mást. Na, ez az! Semmi mást. A pázsit egynemű fű. Egyfajta növény. Tökéletesen hiányzik belőle a sokszínűség, hiányoznak az árnyalatok, csak fű van, semmi más. Semmi másság. Eltitkolt, rendszerszintű, strukturális, rejtett rasszizmus!
Shakespeare meg az IRODALOM színejava. Ne is mondd! Hány nem fehérbőrű szereplője van a drámáinak? Egyetlen egy! Az is micsoda? Gyilkos! Lemész hídba: Shakespeare strukturális rasszizmusát tudod ki és mi végezte legalaposabban? Nem fogod elhinni, de komolyan: a Globe Színház! Vagyis Shakespeare sem szalonképes manapság. Ahogyan egyébként Lord Byron, Coleridge, Huges, Orwell, Oscar Wilde, meg másik háromszáz író, költő sem. Mert hívei, haszonélvezői voltak a kolonalizációnak, a gyarmatoknak, a rabszolgatartásnak. Ha nem ők, akkor a felmenőik. Vagy az unokaöccsük (Coleridge). Vagy a szomszédjuk, a szomszédjuk nagybátyja unokahúga testvére nagymamája kutyájának a nyolcadik kölyke... (De ezt már csak én tettem hozzá. Az unokaöccs igaz. Mármint, hogy Coleridge általa lett pária.) De egyébként tudd, Homérosz is szenvedett a pár évvel ezelőtt felszínre emelt fehér-betegségben!
Naná, hogy a ZENEI élet is több sebből vérzik. Nézd csak meg a szimfonikus zenekarok összetételét! Az még csak hagyján, hogy mennyire kevés nő van a zenészek között, de mennyi a nem fehérbőrű? Na, ugye! Ennek kizárólag egy oka van: a fehér felsőbbrendűség. Aztán figyeld csak meg, hogy a nyugati zeneszerzők hány és hány más kultúrának használták fel a zenei motívumait, ritmusait, dallamait, hangszereit. Ez tudod mi? KUTÚRÁLIS KISAJÁTÍTÁS. Abbizony! (Namost, ha van rajta sapka, akkor azért verjük meg, ha nincsen azért! Ha nem tekint ki önmagából, bezárkózik, akkor a fehér felsőbbrendűség gőgje hatja át, ha meg kitekint, akkor kisajátít! Látod, látod, ilyenek vagyunk mi, gennyedék fehérek!
De egytől-egyig elvetendők a Nyugat FILOZÓFUSAI a maiktól Platónig, Arisztotelészig. Természetesen a filozófiájukkal egyetemben. Képzeld, Kant például egy helyen leírta a „néger” szót. Vagy Hume egy lábjegyzetében a fehér faj magasabbrendűségéről töprengett! Ha nem lenne tragikus, tréfásnak nevezhetnénk, hogy egy magánlevélrészletet és lábjegyzetet szembeállítunk mondjuk Marx tevékenységével, ami közvetve, ugye minimum százmillió ember halálhoz vezetett, de nem idézte elő Marx diszkvalifikálását. Mi több, a szalonképessége a kelet-európai blokk bukása után is töretlen.
Aztán itt van a TÖRTÉNELEM. Az még hagyján, hogy az antirasszizmus kérlelhetetlen szűrőjén fennakad George Washington és Thomas Jefferson (vö. rabszolgaság), de ugyanúgy ott halódik mellettük Churchill személye és emlékezete is. És a sort hosszan lehetne sorolni. A BLM eszement tombolása során nagyjából csak Marx szobrai maradtak a helyükön: dőltek, törtek, folyóba kerültek, festékkel borították le őket, de szobor nem maradt a talapzatán. A múltat csak meg kell piszkálni, és tuti, hogy bárki és mindenki esetében találhatunk valamit, amit felhasználva, kiforgatva befeketíti. Marx továbbra is, mindörökre, mindörökké makulátlan.
Valamint figyelni kel, hogy az eseményeket, történéseket, részleteket, mozzanatokat még véletlenül sem eredeti, valós kontextusukban vizsgáljuk, magyarázzuk. Ez elengedhetetlenül fontos. Egy történelmi eseményt például soha ne az adott kor, adott társadalmának, közgondolkodásának, tudományos ismeretének, erkölcsének megfelelően értelmezzünk. A helyes metodika, ha a mai elvárásokat, erkölcsi nézeteinket, a jogok fejlődésének mára elért szintjét követelménynek állítjuk a vizsgált kor elé. (S hányjuk fittyet annak, hogy ez a metódus nagyjából olyan, mintha Mátyás királyt faggatnánk Woody Allen humoráról és a manhatteni zsidó értelmiség szarkasztikus humoráról.
S végül az egyik legfontosabb szempont. Amit szabad a kis ökörnek, nem szabad Jupiternek. (Tudom, hogy fordítva van, de itt így a helyes. A fehér ember rasszista, agresszív, elnyomó, igazságtalan, minden, ami rossz. De mindig csak ő az. Az, hogy a BML-nek már a neve is tömény rasszizmus a kizárólagossággal, az természetes. Mert rasszista csak fehér ember lehet.

Nem is folytatom. Pedig lehetne még hosszan. De talán ennyiből is látszik, hogy a módszer roppant egyszerű. Csak megfelelően csőlátásúnak, bigottnak és dogmatikusnak kell lenni hozzá. Igen, jól látod, ezek alapvetően a vallás szavai. De hát az antirasszizmus, hasonlón a holokauszt bizonyos értelmezéseihez, manapság vallássá lett. S igen, simán működik az inkvizíciója is. Bár máglyára nem vet, de simán összetör, megnyomorít, tönkre tesz életeket. S igen, a semmiért. Vagyis inkább a racionalitásért, a valóság feltárásért, az eszementség leleplezéséért.

A lényeg: a kötelezőtől eltérni a gondolkodásban fikarcnyit sem lehet: egy út van előttünk, ez a választási lehetőség. A fekete élet számít. S a mondatban nincsen több szó. Semmi sem relatív benne. Miközben ez az egész fortyogó kulimász még önnön ideológusai számára sem ideológia vagy eszme, hanem mozgalom. Ami rombol. Logikát, józan észt, pszichológiát, kultúrát, történelmet, eszméket, intézményeket, kapcsolatokat, városokat, szobrokat.

Fehérek

Bármiből lehet rasszizmus.. De tényleg bármiből. Szerelmetesfelségtársammal két napja azzal szórakozunk, mi mindenből tudunk rasszizmust kreálni. Nekem tegnap a kirándulásunk végén, Piliscséven tűnt fel, hogy mennyi házat festettek világos színűre, uram bocsá', fehérre. S az autók döntő többségét is világosra dukkózták a fehér felsőbbrendűségi elnyomás hívei, hogy kiemeljék: az ember színe fehér. SzFT az előbb éppen Led Zeppelint hallgatott a YouTube-on keresztül. Egy reklámban az találták mondani, hogy vedd meg eztmegezt a fogkrémet a fehér mosolyért. Érted, a FEHÉR mosolyért! Ráadásul az összes fogkrém fehér. Rendszerszintű rasszizmus!

Mindenből és bármiből lehet rasszizmust gyártani. Fehér a karácsony, fehér Moby Dick, fehér a tisztaság színe, a Procul Harum a fehérnél is halványabb árnyalatról énekel, Komár László meg a fehér holdról. Aztán nézd csak, az összes konyhai papírárú: szalvéta, kéztörlő, mind fehér! A tisztasági betétek, a higiéniai törlőkendők is. De fehér majdnem az összes könyv lapja, fehér a mentőautó, a kórházi ágynemű, az orvosok köpenye.

Tudod, megfelelő kontextusba helyezve ez mind-mind a fehér felsőbbrendűség képévé, jelévé, jelképévé válhat. Nem is kell sokat tenni azért, hogy így magyarázhassuk. A rasszizmus esetében ugyanis alapvető magyarázó szisztéma, hogy nem a kiindulási pont szándéka a mérvadó, hanem a fogadó fél értelmezése, ami többnyire az érzéseiből fakad.

Ezt a mondatot olvasd újra, lassan! Tüneményes megfogalmazás! Nem tőlem származik. Azért tüneményes, mert innen valóban bármi rasszizmussá válhat. Nem az a fontos, sőt, lényegtelen, hogyan gondolod, milyen szándékkal mondasz, csinálsz valamit. Az a lényeges, hogy a fogadó fél hogyan érez veled, a szavaiddal, a tetteiddel kapcsolatban. Ha rosszul, akkor bizony rasszista vagy! Akarhatsz, szándékozhatsz bármit, ha ő úgy érzi, te rasszista vagy, ha eszedbe sem jutott semmi ilyesmi, akkor bizony rasszista is leszel! (Itt van erről egy elképesztő, magyar nyelvű írás, csepp a tengerből. Random találtam. Már a címe megfogalmazza, hogy rasszista vagy akkor is, ha nem vagy az. S félek, sokan vannak, akik ezt komolyan veszik!)

Áttekintés

Murray rendszeres és módszeres ember. A könyve átgondolt, logikusan felépített. A kezdetén elmondja, mi is az a kritikai fajelmélet (minden fehér gennyedék). Ennek keretében megtudjuk, hogy a Nyugatnak semmit sem köszönhet a világ. Semmi jó sem származik innen. A Nyugat kultúrája egy pöcegödör. Azért, mert kezdettől fogva fehérek kultúrája volt, és a fehérek intoleránsak, agresszívek, türelmetlenek, beképzeltek. Ez alap. S ez az alap mára valóban alappá vált. Mindenhol, mindenben.

A gyarmatosítás és a rabszolgaság intézménye magyarázza valamelyest a Nyugat behódoló, visszataszítóan alázatos és túlzásba vitt válaszreakcióját. Kiindulási alapjai a múlt elkövetett bűnei. S úgy tesz, mintha a kétségtelen bűnökön túl erény, büszkeségre való ok a Nyugattal kapcsolatban nem is létezne. S ahogy Murray fogalmaz, ha mérlegelni, viszonyítani kell a Nyugat történelmi szerepét, akkor ne felejtsük el, hogy Európa soha nem önmagában cselekedett a történelemben. Ha mérlegelünk, akkor nem csak Európát kell mérlegre helyezni, hanem mindenki mást is.

S a mérleg serpenyőjébe bele kell kerülnie Európa, a Nyugat politikai, filozófiai, tudományos, kulturális és társadalmi eredményeinek is.

S érdemes nemcsak a múltra koncentrálni, hanem egy komoly értékelő pillantást vetni a jelenre is. Ha a Nyugatot társadalmait, minden hibájukkal egyetemben összevetjük akár más társadalmakkal, két kérdés tehető fel: mi akarnánk-e bárhol máshol élni, mint Nyugaton, illetve ha a Nyugat ilyen pokoli hely, miért ez még mindig a más társadalmakból érkező tömegek álma-vágya? Tán szívrepesve vágynak a rasszista reakciók elszenvedésére?

Murray, bár szerteágazó területekről való példákat sorol, alapvetőn rendszerben teszi. A könyv alapvetőn négy részből áll.

Az első rész a rasszizmus meghatározásával, a fogalom fegyverré válásával foglalkozik. Azzal, hogyan jutottunk idáig?
A második rész a történelemre koncentrál. Illetve nem is annyira a történelemre, sokkal inkább a „történelem újrakeretezésére”. (Értsd: tények, dokumentumok nélküli félreértelmezés.) Amiből kiderül, hogy a Nyugat a megtestesült gonosz, minden más civilizáció, társadalom az ő áldozata.
A harmadik rész az európai vallások eltorzulásával, elkurvulásával, önfeladásával foglalkozik. Azzal, hogy a társadalmi-, szellemi-, gondolkodásmód-változások miképpen súlytalanítják és kasztrálják az üzenetüket és tanításukat. Éppen tegnap érkezett egy fotó egy barátomtól. Meg akartam mutatni. Már nem él a link. Erre beírtam a Gugliba, hogy lmbtq church, és a képekre kerestem rá. Az első oldal tetején a következők fogadtak. Szerintem ehhez semmi kommentár nem szükséges.

A könyv negyedik része a kultúrával foglalkozik. Ebben az esetben elsősorban a művészettel. A lényege, hogy most olvasd el a nyugati irodalom klasszikusait, most hallgass zenéket, nézz képzőművészeti alkotásokat, mert nem sokáig lesz rá lehetőséged! Gondolj bele, amikor a British Library kezd gyomlálásba, és a Globe Színház fésüli át Shakespeare-t! (Na, hány fekete szereplője volt? Egy és az is fehér nőt ölt! Add össze!)

Ami feltűnő, hogy Murray Nyugat elleni háború alfájának és omegájának látja a rasszizmus kérdését. Véleményem szerint a társadalom lerombolásának egyik alapvető módszere az értékeinek a semmibevétele. Ami részben valóban eleme az antirasszizmus áradatának. De a fenti képek beszédesen elmondják, hogy a másság ájult tisztelete egyáltalán nem áll meg a bőrszínnél.

A stabil társadalomnak három oszlopa van. Bármennyire közhely is, ez a három: Isten, haza, család. Isten helyét minimum a francia forradalom óta átvette a ráció (bár itt jelentősen elcsúszott valami, ez a könyv is ennek a bizonyítéka), a haza, a nemzet mint olyan globalizálódva elmosódott, a családot éppen most gyilkolja meg az LMBTQ-mozgalom. (Az a barátom, aki a baseli katolikus templomra feszített LMBTQ transzparens fotóját megosztotta, kommentben megkérdezte,, hogy ezek után csoda, ha a magyarok nagy része a Fideszre szavaz? Ő maga nem Fideszes, maximum kizárásos alapon.)

Alapvető, ámde fel nem tett kérdések

A könyvvel két bajom van. Letehetetlen és olvasmányos. Alaposan körbejárja ennek az őrületnek rengeteg területét, bemutatja a téboly gondolkodásmódját, rámutat az idiotizmus kérlelhetetlen kegyetlenségére, gyakorlati veszélyességére.

Három dolog van, amit még csak nem is érint a kötet.

Háború van, mondja a könyv címe. Háború azonban csak akkor lehet, ha vannak háborús felek. Amikor valakik küzdenek egymás ellen, le akarják győzni egymást. A könyv alapján csak az világos, hogy a Nyugatot kell kétvállra fektetni, kiherélni, földre szögezni, megvakítani, megcsonkítani. De az, hogy kinek a célja mindez, KI IS AZ ELLENSÉG, nem derül ki. Abból, hogy kik az ellenség beépített emberei, kapunk izelítőt, felmerül botcsinálta, műtudományos ideológusok neve (Robin DiAngelo, Ibram X. Kendi), de hogy ki áll mögöttük, felettük, ki mozgatja a marionettbábuk damilját, szó sem esik.

Pedig ugyancsak nehéz elhinni, hogy a folyamat teljesen magától indult el, hogy magától gerjedt a tűz és született meg a hülyeség nagyon okosan pusztító új katyvasz-ideológiája.
Azután kérdés marad, hogy MIÉRT TÖRTÉNIK MINDEZ, MI A CÉLJA az elmebaj szabadon engedésének? Persze, Európa megalázása, legyőzése. De mit is nyer mindezzel az ellenség? Hiszen ha Európa legyőzetett, mindaz, semmivé lesz, ami európai volt. S onnantól már nem lesz vonzó keletről sem a nyugati jólét. Akkor már a Nyugat ellenségei nem idegen fészekbe szarnak, hanem maguk alá, s lehet kotlani saját piszkukon.
S végül, amikor a Nyugat elvesztette a háborút (feltéve, de nem megengedve, hogy elveszti), annak mi lesz a jele? MIKOR TUDJUK, HOGY ELVESZETT a civilizációnk? S vajon mit nyer a Nyugat bukásával, aki nyer? Vagy a nyereség mindössze a korlátlan pusztítás, pusztulás? Az örök elv, ha az enyém nem lehet, ne legyen senkié, s így lehet a pusztulásé? De akkor a keletről menekülő áradat hová fog menekülni? Nem lesz már jóléti társadalom, amely kaput tár előttük. Hová megy, ki ellen fordul az áradat?

Több mint érdekes: érthetetlen, hogy Murray ezeket a kérdéseket nem tette fel. S természetesen így meg sem kísérelt választ adni rájuk. Valahogy az az összhatása a könyvének, hogy a folyamat öngerjesztő. Csakhogy a háborúban, ha van is öngerjesztés, az már a közvetlen harcok során nyilvánul meg. A stratégia és a taktika mindig valakitől, valamelyik vagy mindkét harcoló féltől származik. A könyv címe arra utal, nagyon komoly stratégia tervezés gyakorlati következményei izmoznak a Nyugat pusztulása érdekében. Egy kar soha nem áll önmagában, tehát kérdés, kinek az izma az izom, ami mozgatja?

Vagyis a kérdés, hogy bár látjuk a tankokat, amik jönnek ellenünk, de ki indította útnak őket, ki az igazi ellenség?

METAFIZIKUS GYORSTALPALÓ

Nem tudom megállni. Persze, van emberi szülője, irányítója a folyamatoknak. De a Biblia azt mondja, mindenek mögött, a legnagyobb, leghatalmasabb emberi hatalmak mögött is van transzcendens sakkjátékos. Sőt, sakkjátékosok. Kétosztatúan. Egyfelől ott van Isten. Másfelől ott van Sátán, aki Isten művét iparkodik lerontani.

Vajon véletlen lehet-e, hogy éppen az a hármasság omlik a szemünk láttára a porba, amely tartást, reményt ad az egyénnek? Ha elszakad Istentől, ha semmivé, érvénytelen lesznek a gyökerei, a hovatartozása, ha elkenődik, elmosódik a család fogalma, ott áll magányosan, egyedül a viharban, útjelző, kapaszkodó és remény nélkül.

A szemünk láttára lesznek semmivé a legfontosabb biztos pontok az életünkben. Mert Sátán tudja, mit miért csinál.

AJÁNLOTT IRODALOM:
Douglas Murray: Tömegek tébolya
Bradley Campbell – Jason Manning: Az áldozatkultúra sikertörténete
Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus

*

Alexandra, Pécs, 2022, 336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635823611 · Fordította: Stemler Miklós

8/10

2023 januárjának utolsó vasárnapja, annak is a reggele. Ismét Csemete alvóhelyén. Természetesen a távollétében.

Tegnap kirándulni voltunk Matyi barátunkkal. A már szinte szokásos klastrompusztai sétánkat tettük meg. Semmi különös nem történt, séta, hószállingózás, pálinka, pezsgő, Klastrompusztán egy roppant gyenge gulyásleves, aztán röhögős sárdagasztás Piliscsév határáig, vonattal hazafelé, de a Római téren még beültünk Petrával találkozni a Synhthesis-be.

Szegény Szerelmetesfeleségtársam ki volt mint egy blüki. Kényelmes a virtuális asszisztencia, mert nem kell minden reggel útra kelnie, de el is kényelmesít, el is lustít, és kihoz a formából. Elalvás előtt még a derekát is be kellett kennem, mert ahogyan ő fogalmazott: „nyávogott ” neki.

Békés, mosolygós, semmi kis nap. Néha olyan benyomásom van, hogy az ilyenekért érdemes élni. Ja, és Petra által megtudtam, hogy a hendikep szó jelentése pont az ellenkezője, mint amit én gondoltam eddig. Még jó, hogy nem is használtam soha. :-)

Szólj hozzá!

politika történelem rasszizmus feketék fajelmélet felsőbbrendű felsőbbrendűség 20. század fehér ember antirasszista 21. század Amerika USA Nyugat Történelem politika BLM kritikai fajelmélet

Dragonero 4. – A gonosz bűvölete (+ Zehfir birodalmában)

Gmor kiszabadul, hogy aztán együtt győzzön le Ian-nel egy erdőnyi vérfarkast

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. január 30. - Mohácsi Zoltán

ZEHFIR BIRODALMÁBAN
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizzatto

A GONOSZ BŰVÖLETE
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Antonella Platano

A Dragonero negyedik magyar nyelvű köteténél tartunk. Úgy, hogy a második kimaradt, de a 10–11. kötetekről is írtam már beszámolót. Vagyis ez a mostani a négy és feledik Dragonero képregény, amiről össze kell szednem a gondolataimat. (Azért feledik, mert volt egy Dragonero-Zagor közös kalandot elmesélő füzet is.)

Itt lesz az alkalom, hogy összeszedem az összes akaraterőmet, és tudok olyat, hogy csak azért sem írok már le olyat, amiről régebben már beszámoltam. Összeszorítottam az öklömet, a fogamat, és feszülten lesem minden mozdulatomat, késztetésemet. De hidd el, hogy csakazértsem! Próba most indul! Hajrá!

ZEHFIR BIRODALMÁBAN

Az első történet, volta- és tulajdonképpen második történet. A sorozat előző, harmadik kötetéből a másodiknak, az Agyar és acélnak a folytatása. Lehet, szerencsésebb lett volna egy kötetbe szerkeszteni a ketté tépett sztorit, hogy kerek egész lehessen, egy könyvön belül.

Zehfír a borítón látható, kedves, otthonos, ölelős szürkearcú, lila csuklyás, hosszú karmú csóka. Ránézésre látható, Dragonero nem a szíve csücske.

Ezt csuklyásunk természetesen hosszú távon roppantul sajnálhatná, de nincsen érkezése hosszabb távra tervezni. Még a sajnálkozást sem. Onnantól, hogy rosszba kötött bele, amikor Dragoneroval kekeckedett, már értelmetlen lenne tejet vásárolnia ennek az antipatikus Szürkepofának.

Szóval ijesztgetheti Ian-t, meg a gyengébb, netán zsengébb olvasókat itt a borítón, a sorsában egy pillanatig sem szükséges kételkednünk. Szép is lenne egy fantasy sorozatban nem bízni a főhős sárkányosítottságában és a sárkányvér feketítette kardjában, maradjál már!

Na, akkor fogjuk össze a dolgokat! Grom, az ork, Dragonero barátja a történet indulásakor még mindig fogságban van, kényszer-gladiátorkodik egy arénában, ahová a harcosokat részben Zehfir szállítja. Amikor a történet elkezdődik, Gmor (tudod, ő az ork, Dragonero barátja és állandó kísérője) éppen két fürge kobolddal kergetőzik életre-halálra.

Eközben Ian (tudod, ő a sárkányvérűvé lett Dragonero) úton van leszámolni Zehfirrel. Útitársa egy gyógyító lány, Eryana. Ő bosszúért liheg: Zehfir kiírtotta a faluját, a családját.

A találkozásukig párhuzamosan fut Ian és Gmor kalandja. Nem mesélem el részletesen, milyen kalandok esnek meg velük. Sejtheted, találkoznak, és együtt küzdenek tovább Zehfir ellen.

A történet pörgős, s miközben persze, hogy kiszámítható, meglepő fordulatokat is vesz. A végső győzelemben persze komoly része van Ian sárkányvérűségének is. Azt mondtam, hogy aham, bizony, ez megint igen jóra sikeredett!

A GONOSZ BŰVÖLETE

Iannek és Gmórnak Supreluendár egyik városkájába, Meroviába kell mennie. A városka a Birodalom, legnyugatibb határán fekszik egy fontos kereskedelmi útvonal mellett fekszik, és a kereskedőket, azt beszélik, rendszeresen szipolyok támadják meg és fosztják ki. A legyőzésükhöz fürkészekre van szükség. Naná!

Ian és Gmor Meroviából kel útra. Nem tudják hová is mennek, Ian az ösztöneire hagyatkozik. Nem kettesben vannak: Merovia a kíséretükre rendelt egy osztag katonát és a város prefektusának a fiát, az egység parancsnokát, akiről mindenki úgy tudja, tapasztalt katona. Holott mindössze tisztiapród volt. Ian az arcát kaparja..

.

Egy nyomasztó erdő szélén apró faluba ütkeznek, ottt, ahol nem kellene lennie semminek. Olyan gyanús az egész. A faluban nem fogadják őket szívesen, hiába van tél, a katonáknak mindössze azt engedik meg, hogy az istállók környékén felverjék a sátraikat.

Másnap bemennek az erdőbe, amely úgy fest, vár már a katonákra...

Hát, ha be is mennek, nem jönnek ki mindnyájan, de nem ám: vérfarkasok támadják meg őket. Á, de nem csak olyan kis sima vérfarkasocskák, amiket te hirtelen magad elé képzeltél! Ezek egészen mások. Csupaszbőrűek, a lábukon, kezükön öt-öt emberszerű ujj van, és simán járnak felegyenesedve, két lábon is. Nem szimpatikusak, nagyon nem! S az átlag vérfarkostól eltérő különbségüknek van ésszerű oka is.

Innentől megint elhallgatok. Mármint a történet tovább mesélésében. Maradjon már valami neked is, ha a kezedbe kerülne a képregény!

A végkifejlet garantált, az egykori hadapród, akit anyuci, a városvezető felesége Dragonreroa bízott, nagyjából épen hazajut, az erdő megtisztul. Nem szipolyok fosztogatták a kereskedőket.

DE MOST AZTÁN ISMÉTELNEM KELL MAGAMAT!

Azt kell megismételnem, amit valószínűleg már úgyis tudsz: a Dragonero egy reális, lineáris, aprólékosan megrajzolt képregény. Állandó szerzői vannak is, meg nincsenek is. Két írója akadt a történeteknek, ők a Dragonero alkotói: Luca Enoch és Stefano Vietti, ahogy a lenti képen balról jobbra ülnek. (Nem a Luca, az nem LuCa, hanem LuKa, tehát nem transzműtéten átesett nőről, hanem egy férfiról van szó!)

A képregény-sorozat rajzolóit fel sem sorolom. Csak a magyarul megjelent tizenegy és fél kötetet tizenkilencen rajzolták!

A meglepő az, hogy bár mindegyik rajzoló a maga külön, egyéni, sajátos stílusában alkotta meg a történeteket, azok mégis egységesek. Nem egyformák, hanem egységesek. Ezért bármelyik Dragonerot nyitod ki, tudod, mire számíthatsz. Ebben a kötetben is.

S azt kapod most is, amit kapni akarsz, ha volt már a kezedben Dragonero.

S most azon tűnődöm, tegnap miért is tartottam olyan fontosnak leírni ezt? De nem jövök rá, dafke... A csuda vigye el! Átok lenne?

GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072540 · Fordította: Koszoru Péter

9,5/10

2023 januárjának a vége felé, a kényszerszabim megszakítása előtti napon. (Igen hülyén tudtam kivenni: ma kedd van, a múlt hét csütörtökje óta vagyok itthon. Holnap, holnapután megyek dolgozni, aztán keddig megint nem.) Szerelmetesfeleségtársam ma is dolgozott itthon. Én elmentem lemosni Füstit, a mi kis családtag-Yarisunkat, meg vásároltam egy kicsit. Aztán újra lementem Füstihez, hogy visszaragasszam a sikeresen lemosott biluxok kis takaróműanyagját. A másikat én szedtem le, természetes-e, hogy nem pattan vissza magától? Természetes. Tehát két kis műanyag frincfrancot ragasztottam vissza.

Ma végre elkészültem a Moonhead Prog Fest-ről szóló beszámolóval, átküldtem a szerkesztőnek a koncert.hu-ra, holnapra talán élővé is válik. SzFT tán még soha ennyit mindent nem véleményezett semmiben, amit írtam. Jó részt át is írtam miatta, a véleménye miatt. Beláttam, hogy igaza van. Itt a link, ha érdekelne, ésvajon miért ne érdekelne?
https://mohabacsizenethallgat.blog.hu/2023/01/24/moonhead_prog_fest_elso_magyar_progresszivrock_fesztival

S már megint fél négy van, pedig most ébredtünk... Lázálom, hogyan repülnek a napok!

Szólj hozzá!

korrupció fantasy vérfarkas gladiátor elvarázsolt erdő Szórakoztató Sergio Bonelli Editore Stefano Vietti Francesco Rizatto Antonella Platono

Dragonero 3. – Agyar és acél (+ A fürkészek gyűlése)

Egy szusszanás, hogy összeálljanak dolgok, aztán meg elrabolják Gromot, az orkot

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2023. január 24. - Mohácsi Zoltán

A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani

AGYAR ÉS ACÉL
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizatto

Hát igen, ismét egy Dragonero-értékelés. Lesz még néhány. A tizenegy magyar nyelvű füzetből eddig csak háromról írtam értékelést.

Vártam, hogy meglegyen az összes, de úgy fest, a második és a nulladik rész még várat magára, kéreti magát. Vagyis még nem sikerült beszereznem. De képtelen vagyok várni. Majd egyszer, utólag.

Nagy a kísértés, hogy ismételjem magamat, de most ellenállok, nem fogom. Amit a történetek főszereplőiről, hátteréről eddig írtam, azt nem ismétlem meg. Ott van, olvasható az eddigi értékelésekben. Ha érdekel, miről is van szó, kérlek, ott keresd!

Dragonero 1. – A sárkány vére (+ Az alkimisták titka)
Dragonero 11. – Az élőholtak hordája (+ A szarvas karmai között)
Dragonero – Legendák – Kalandok Darkwoodban

Na, jó, mondok mégis valamit róla, amit már mondtam. A borító egyértelművé teszi, hogy a Dragonero fantasy. Képregény. Ami nem látszik, hogy fumetti, vagyis olasz képregény. Fekete-fehér. (Ez véletlenül se ijesszen el, erénye ez neki!)

Egyébként ezt a borítót felejtsd el sürgősen! A Bonellinek, de legalábbis a magyar kiadóinak valami elképesztő érzéke van ahhoz, hogy a frenetikus belső tartalomtól a borítóval elvegyék a kedvet. Szerencsére vannak ugyancsak üdítő kivételek (ilyen például a Dragonero 11. kötetének a címlapja), de ez pont nem az. Amit a borítón látsz, ebben a kötetben bizony meg nem történik. S a belső rajzok meg a borító között úgy nagyjából ég és föld a színvonal különbség. Szerintem ez lett az egyik legszerencsétlenebbül sikerült külső.

Eredeti kiadója a Sergio Bonelli Editore, az olaszok legnagyobb, legnépszerűbb képregény kiadója. A kiadványai szerencsére hazánkban is egyre népszerűbbek, még nagyobb szerencse, hogy kiadójuk is akad.

A Dragonero azon ritka sorozatok egyike, amelyekben nem csupán ugyanazok minden alkalommal a szereplők, hanem az egyes részek jobbára össze is függnek. Van, amikor nem, de jobbára. Ez a kötet ebből a szempontból hibrid: az első történet önmagában áll, a második függő véget kapott, tehát a következő kötetben folytatódik.

Alapvetőn, ahogy nemrégen megtudtam, a Drragonero a sword & sorcery-kategóriába tartozik: középkori keretek között játszódó, varázslós, harcolós, orkos, mindenes fantasy.

A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE

Ez az a történet, ugye, ami önmagában áll. Voltaképpen egy gyönyörűen rajzolt, békés intermezzo a történetek között. Olyan intermezzo, amelyből jobb rálátásunk nyílik a Iannak és barátainak kalandjaira, azok hátterére.

Idilli békével, tréfás szeretet megnyílvánulással indul az intermezzo: Ian, azaz Dragonero, Gmor az ork és Sera, az elf lány békésen ücsörögnek otthonukban, egy lankás domboldalon álló házban. Pontosabban Gmor hazafelé tart. Egy kompletten ellopott fával a hátán. Seranak viszi, hogy majd több átültetett fát összekötve egy ágak közötti otthont teremthessenek a lánykának. Aki a pörlekedő fúriából rögvest hálálkodó elfecskévé szelídül Gmor megnyilvánulására.

S miközben birtokba veszi a fáját, Ian és Gmor pipázgatás közben beszélgetnek.

A beszélgetés közben döbbennek rá, hogy egy nagyon fontos dátumot elfeledtek: a fürkészek gyűlésének az időpontját. Azonnal útra is kelnek, hogy le ne késsék a gyűlést. Az útjuk viszonylag sima.

A fürkészek, akiknek a gyűlésére igyekeznek egyfajta ENSZ-rendfenntartók a Birodalomban. Harcosok, hm, titkosügynökök, akiket mindenki tiszteletben tart. S ha nem is mindnyájan emberek, mindnyájan egyéniségek. Tréfából ugratják egymást, kekecségből harcolgatnak egymással, vigyázva, nehogy sérülést okozzanak a másiknak.

Ó, igen, nem mondtam: bár Ian-nel tart, sem Sera, sem Gmor nem fürkész. Sera nem is járt még soha a gyűlésen, nem ismer senkit, őt sem ismerik. Szemben Gmorral, akit szeretettel, froclizással fogadnak a rég látott ismerősök. Húzgálják az oroszlán bajszát, de az tuda, hogy barátok között van, a válasza ennek megfelelőn gyöngéd.

A fürkészek jó harcosok, kedvelik egymást, mondhatnám, testi-lelki barátok.

A gyűlés után Iannek még van egy útja egy Alben nevű mágushoz. Alben nem fürkész, de a Birodalom békéjéért tüsténkedik. Látomása volt, látta, hogy Ian kiemelt szerepet kap a későbbiekben. Örül annak, hogy Ian meglátogatta őt. Aztán Ian útnak indul hazafelé, ahol Sera és Gmor már várnak rá.

Szóval a történet nem is igazából történet, csak olyan kis helyretevős információ csöpögtetés. De az van, hogy olvasás, nézegetés közben fel sem tűnik a történet-hiány. Minden bizonnyal azért nem, mert egyfelől lesz némi rálátásunk arra, hol is vagyunk és miért. Valamint azért, mert a történettelenség közepette is rengeteg minden nézni-, nézegetni valónk akad. Amint abból ízelítőt is kaptál.

AGYAR ÉS ACÉL

Nos, ez már történet, kaland a javából. Annyira, hogy be sem fejeződik ebben a kötetben. Közben rajzolót váltottunk. Ez nekem elsőre Gmor alakjánál tűnt fel. A fürkész-gyűléses történettelenségben sokkal szimpatikusabb arca volt. Ha csak ebben a formában látom, semmi bajom vele, de egymás mellé téve feltűnik, ami feltűnt.

Egyébként a világon semmi baj sincsen a rajzokkal. Mitöbb és dehogyis! Majd meglátod!

Ian és Gmor ezúttal Sera nélkül kelnek útra. Küldetésük, hogy egy vidéket megszabadítsanak egy rablóbandától. Az útjuk egy városba vezet, ahol a város lakói éppen egy hatalmas termetű, megvadult orkkal küzdenek. Már az furcsa, hogy az ork a városban tartózkodik. S a vadságára sincsen elsőre ésszerű magyarázat.

Mivel sok lúd disznót győz, az ork végül a vérében fekszik az utcán. Ian egy helyi, nemrégen végzett orvossal, nővel megvizsgálja az ork holttestét. Gyanús nyomok vannak rajta, bilincseké, lila a nyelve, duzzadtak a nyaki mirigyei: egy különleges, erős függőséget okozó drogot adtak neki. Az okozta, hogy betévedt a városba, és a szer hatásának a múlása okozta a dühöngését.

Gmor úgy dönt, hogy megadja fajtársának a végtisztességet. Egyedül marad a hatalmas holttesttel. Máglyát rak, meggyújtja... S közben a bokorból lesnek rá. Majd mérgezett nyílvesszőket kap a hátába, s miután a méreg hat, elrabolják.

Hamarosan kiderül, ki az elrablója, és miért tette, amit tett. Bizony, egy sötét elf. Aki nem olyan kedves, mint Sera. Csak a fülük egyforma.

Innentől ha nem is adja magát a történet, mert nem kiszámítható, de azért az egyértelmű, hogy Gmornak a fogságban kel helytállnia, Iannek pedig kutyakötelessége, hogy a barátja és annak elrablói nyomába eredjen. Egyértelmű. A részletekbe nem is megyek bele mélyebben. Beszéljenek a képek, de legalább keltsenek kíváncsiságot.

Két képet kihagytam. Az egyiket azért, mert szeretném tudni, eltalálod-e, hogy egy asszociációs játékban ennek a rajznak az ábrái az Iron Maiden Eddyjére emlékeztetnek-e? Csak úgy érdekességből.

A másik képhez pedig idézd fel, amit a kötet borítójáról mondtam! S akkor itt van az eredeti szituáció. Legalábbis, ami ebben a részben előfordul. Ugye egyértelmű, hogy a kettőnek nagyjából semmi köze egymáshoz? Viszont figyeld csak ennek a rajznak a részleteit! Jócskán el lehet időzni felette. S érdemes is!

ÖSSZE KELLENE FOGLALNOM,

milyen is ez a harmadik rész. Nagyon nincsen rajta mit összefoglalni. A Bonelli-sztorik döntő többsége nem az árnyalatok, hanem a kalandok története. Amúgy a Tarzan-történetek és Mars-sztorik mesélőjének, Burroughs-nak a stílusában. Rengeteg fantáziával, kalanddal, különösebbet nem mondva, csak nagyon szeretve a hősöket és a világukat. S ismét remek rajzolókat találtak ennek átadására. Mi is kell még? A minőség szavatolt. (Ahogyan Szerelemtesfeleségtársam szokja mondani édesanyja főztjére.) A minőség által pedig az olvasó, néző érdeklődésének, tetszésének a fenntartása is. Ez van, ezt kell szeretni. Hát szeretjük is, kérem!

GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072533 · Fordította: Koszoru Péter

9/10

2023 harmadik szombatja. Annak is a reggele. Ismét hajnalban ébredtem. Különös tekintettel arra, hogy az elmúlt két napban nem kellett mennem dogozni. Ma két dolog vár ránk. Egy rakott káposzta mielőbbi elkészítése és a Moonhead Prog Fest, hét előadóval. Engem a hétből három érdekel igazán a Mandrake Moon, A Tompox és a M.A.Y.A. Kicsit maratoni lesz, mert a hét fellépés szünet nélkül zajlik majd, tehát az evés-ívást, pisi-kakit, cigit, szusszanást is zeneidőben kell végezni. Meglátjuk,

Mostanában másodszor álmodtam Ágival, kamaszkorom szerelmével. Ő persze nem öregedett, álmomban úgy nézett ki, ahogyan, egek, majd' negyven évvel ezelőtt. Nem értem a felbukkanását. Ebben az álomban is szerelmesek voltunk. Nem szeretkeztünk, csak szerelmesek voltunk. Valami találkozás után voltunk, friss volt még minden. Egy lepukkant gyártelepen, vagy hol voltunk, de nem kettesben. Talán valami buli reggelén... Többen is voltak körülöttünk. Én éppen a zuhanyzóból jöttem, Ági oda tartott egy nála jócskán idősebb, foghatóbb hölggyel. Egy fehér törülköző volt a testére csavarva, beszélgettek. Menet közben rám nézett, én intettem, hogy elmentem. Csak a komplexum kapujánál tűnődtem el, vajon miért nem vártam meg őt, hová rohanok, ez teljesen idegen tőlem, hogy különösebb indok nélkül otthagyjam, akit szeretek... Töprengtem, hogy visszaforduljak-e, de nem sokáig: mentem tovább kifelé.

S erre felébredtem. Arra is, hogy mit keres Ági az álmaimban, miért keres mit, s mi volt ez az otthagyás, ez az önmagam megtagadása?

Amikor ezekre a kérdésekre felriadtam, négy óra volt. Két órára még visszaaludtam, de amikor a hólyagom hatkor felébresztett, hogy izé, bocs, de csurig, a kérdések még mindig megvoltak. Most is megvannak.

Szólj hozzá!

olasz fantasy kaland kalandos varázslat ork elf fumetti Szórakoztató Goobo Dragonero Sergio Bonelli Editore Stefano Vietti Gianluca Pagliarani Francesco Rizatto

Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

A történész, amikor önmagát és a munkája tárgyát vizsgálja, és ugyancsak érdekesen teszi ezt

A TÖRTÉNÉSZ ÉS A TÉNYEK

AKKOR A TÖRTÉNELEM SEMMIT SEM ÉR?

AMI KIDERÜL ÉS AMI NEM

Ugrunk az időben, a „Tex” történelmének a kezdeteihez. A kérdés, hogy jó-e ez nekünk?

A kiadvány mint olyan

Történelmi háttér

A történet

Végső soron?

Ha ezt előbb ismerem... Apám, olyan ízig-vérig vadnyugati történet, hogy még most is tapsolok!

*

INTERMEZZO: APACSOK

*

A rémálomnyomozó bevezető története még nem teljesen meggyőző

Az élőholtak ébredése

Hasfelmetsző Jack

Nagy túlzással: összművészeti kísérlet. Mert csupán irodalomként lehetetlen nézni rá

A KÖNYV, FORDÍTOTT ARÁNYOKKAL

MÓDSZER ÉS TÖRTÉNET

VEGYES BENYOMÁSAIM

Világmegmentős, furcsa-iskolás, kiválasztottas, ősmagyaros akcióregény. A javából!

Szabó Tibor Benjámin (és a könyvei)

A (figyelem, lehet, hogy SPOILERES) rövid tartalom

A könyv, mint írásmű

Lúdas Mátyás, Naszreddin Hodzsa és Káleb flamand rokona. Meg mégsem. Thyl muszáj-Herkules

Jelentősége

Tartalma

Irodami formája

Thyl Ulenspiegel rokonai a művészetben

Thyl jelleme

Az illusztrátor: Győry Miklós

Férgek uralma a Földön, együttműködő emberekkel, telepatákkal, pokolfegyverrel

A ganümédeszi hatalomátvétel

A regény cselekménye

A regény mint olyan

A vége adja a savát-borsát

Politikai perpatvar a Föld párhuzamos valóságát felhasználva

AHOGY PKD ÍR

MULTIVERZUM PKD-MÓDRA

MIRŐL SZÓL A KÖNYV?

*

Hangosan röhögős, roppant tréfás, könnyed, de sumák üzenetű burleszk

pár szó a cselekményről

a regény tulajdonképpen két könyvet tartalmaz

tetszik, nem tetszik, (nem kap mást)

*

erkölcsi dilemmák a szimpatikus gazemberek körül

Vannak áthallások, majd meglátod, de a színvonal mit sem csökken

HALÁLOS ÉRINTÉS

A FARGHOK ÁRKÁBAN – A VÉRFIAK KIRÁLYNŐJE

A VÉDNŐVÉR TÖRTÉNETE

ÖSSZHATÁS

A blogger ápgrédeli önmagát: értékelés 2.0

A szerzőről

A könyv mondanivalója

Az elvégzendő feladatunk és a megőrzött tudás

A pálosok küldetésének az eredménye

A könyv szerkezetéről

Tipográfiai vérdohogás

Röhejes vérvaló, de nem tudunk rajta nevetni, avagy miképpen gyilkolják és gyilkolja meg önmagát a művelt Nyugat

Mert a hülyeség, ha nem is xilofonozik: foszforeszkál.

Miről is szól a könyv?

Az abszurditás néhány példája

Fehérek

Áttekintés

Alapvető, ámde fel nem tett kérdések

*

Gmor kiszabadul, hogy aztán együtt győzzön le Ian-nel egy erdőnyi vérfarkast

ZEHFIR BIRODALMÁBAN

A GONOSZ BŰVÖLETE

DE MOST AZTÁN ISMÉTELNEM KELL MAGAMAT!

Egy szusszanás, hogy összeálljanak dolgok, aztán meg elrabolják Gromot, az orkot

A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE

AGYAR ÉS ACÉL

ÖSSZE KELLENE FOGLALNOM,