Vannak könyvek, amik gyerekkorom óta itt vannak a polcaim valamelyikén. Vagy azért, mert annyira tetszettek, amikor olvastam őket, hogy csak akkor tékozolódnak majd el, ha elmentem erről a Földről.
(Erre komoly fogadkozást kaptam Szerelmetesfeleségtársamtól.
Valahogy úgy, mint amikor Nagyikám arcba mondta második férjének, Pótnagypapámnak, Anti bácsinak, akinek mindene volt a kis kertje, hogy ha meghal, úgyis kiirtja a döntő részét, ő nem fog vele bajmolódni, meg végre elfér majd a kertben, nem lesz ott annyi gyom. Egyébként tényleg megtette, de valóban megvárta, hogy Anti bácsi elmenjen.
Valami ilyesfajta, blazírt arcú ténymegállapítást tett SzFT is a könyveimmel kapcsolatban. Ami természetes ugyan, de összeszorult a szívem.
És figyelmeztettem, hogy azért csínján a pusztulatom utáni kipakolással, mert van néhány viszonylag értékesebb darab is a polcokon. Erre is akadt rapid megoldása:
– Akkor add el őket úgyis vacakul keresel, én pótlom rendszeresen a fizetésed hiányát!
Meg kell gondolni, miket mond ki az ember gyereke, bármennyire is szereti a párját. Cefetül arcon vágnak az évek óta kialakult személyközi játszmák. Amikről szent fogadkozást tettünk, hogy az bizony közöttünk soha nem lészen!)
Vagy azért, mert ugyan eddig nem került rájuk sor, de rajta vannak azon a listán, amit egyszer mindenképpen el akarok olvasni, és ezért a hosszú-hosszú évtizedek alatt sem váltam meg tőlük. Vagy ha igen, valamilyen úton-módon újra beszereztem őket. Mert egyszer még tutira el fogom olvasni. Akkor is, ha negyven-ötven év alatt nem jutottak még sorra.
Amikor A Yan játékmesterei 1978-ban megjelent, azonnal megvettem a Flórián Üzletközpontban levő könyvesboltban. Most megnéztem, hogy mennyire csal meg az emlékezetem, de képzeld, nem tett ilyet, van esélye, hogy úgy történt, ahogy emlékszem: egyszerre vettem meg Az elveszett rakétával. Az is ugyanabban az évben került a boltok polcára.
És hosszú évekig azt sem vettem a kezembe, csak akkor, amikor rendeztem a könyvespolcot. De mondjuk azt már évekkel, hosszú évekkel ezelőtt elolvastam. Tetszett, bár nem vágott a földhöz. De beszereztem a folytatását. Van neki olyan.
De a Yan-t csak most olvastam el. Random levéve a polcról, mert éppen az orrom előtt volt az újdonsült hálószobánkba átcigölt polcon. Egész héten nyammogtam, ógtam-mógtam, hogy mit olvassak, került a kezembe ez meg az, történelmi összefoglaló Erdélyről, gyerekkönyv, házasság-kudarcos szovjet rendszerváltásos (miért, volt olyan), horvát elbeszéléskötet Tarzanról, vicces, külföldön élő magyar szerzős, amin el sem mosolyodtam, mindenféle. Egyik sem kötött le. Ezért jobbára a több kiló, Ofi barátomtól kapott Mandiner mennyiségét fogyasztottam, két évre elmerülve a konzervativizmus ésszerű érveiben, világnézetében.
Na, de aztán ez de, ez ott maradt. Péntek este került a kezembe a Yan bolygó története, Ma vasárnap van. Elolvastam.
Kérdés, érdemes volt-e, s hogy van-e róla mondanivalóm?
Van. Nincs. Nem is tudom. Tulajdonképpen ez is sokat elmond... Ellentmondásos a dolog. Mert valóban csak a kötelező munkáknál került ki a kezemből. Meg azoknál, amik nem kötelezők, de rendszeretetből és mert jó háziasszony vagyok megcsináltam. (Például a mosogató alatt nagyon-nagyon érdemes volt rendet tennem az üvegek között: találtam még fél liter pálinkát egy Metaxás üvegbe töltve! Hurrá! Tegnap már kénytelen voltam whiskey-zni... (Nagyon nem kell sajnálni, mert azt is szeretem.)
A Yan illetőn jó jel volt, hogy két napja csak két-három Mandinert lapoztam, olvastam át és el. Tisztelet ezért John Brunnernek!
Akiről azt írja az utószó, hogy sci-fi klasszikus, aki tizenhét éves korában már könyvet jelentetett meg. S hogy hű, mennyire termékeny. Magyarul a termelékenysége annyira nem nyomon követhető: összesen négy műve fordíttatott le míves nyelvünkre. A négyben benne van, ez a most tárgyalt is. Rája adásul a Moly népe annyira nem nagylelkű egyikkel sem: ez érte el a legmagasabb százalékos értéket, 77-et. Ami a Molyon az éppen csak nem verte le a lécet kategória. A másik kettő ennél rosszabb átlagú, a negyediket egyetlen ember olvasta, de elragadtatva ő sem volt tőle.
Bármennyire nem került ki a kezemből, egyébként én sem lebegtem a Yan-tól a felhőkön.
*
Adva van mocsok messze a Földtől egy bolygó: a Yan. Nem lakatlan, nagyon emberszerű lények lakják: két lábuk, két kezük, fejük van, azon két szem, két fül, orr, száj. Bár a belső szerveik nem ugyanott vannak, ahol a földi embernek, de mert nagyon közel állnak a fajunkhoz, óhatatlan, hogy kapcsolat alakuljon ki a két faj eltérő nemű egyedei között. (Az LMBTQ-baromság Brunnert még nem késztette, hogy azonos nemű, de eltérő fajú egyedeket összefektessen, térdeltessen, szexeltessen.)
A Yan-on csak egy csöpp földi kolónia él: alig háromszáz ember. Akik keverednek is, meg nem is a bolygó bennszülöttjeivel. Vannak vegyes párok, de a két faj alapvetően elkülönülten él.
A bolygón lassú, megfontolt az élet. A Yan szülöttei nem sietnek, sokáig élnek. De az emberek is visszafogottak. Mindenki türelmes, méltóságteljes. A yanniak felnéznek az emberre, utánozzák az öltözködését, a szokásait, az emberek meg az utánzás végett majomnak csúfolják a helyieket.
A bolygót valamikor, ködbe vesző időkben érte valami trauma, elpusztult a holdja, azóta az egyik féltekét egy gyűrű veszi körbe, s a gyűrűből azóta is hullanak a meteoritok. Vannak túlélők a gyűrűn túl, ők a vademberek. Vad-yanbeliek.
A bolygó múltját titkok övezik. Vannak, akik kutatják ezeket a titkokat. Egyikük elmegy a bolygóról. Ő egy nő. Másikuk a költő itt marad, összebútorozik egy yanbeli nővel, és közben lefordítja a Yan ősi könyvét földi nyelvre.
Egy nap gigantikus űrhajó érkezik a bolygó fölé. A galaktika legnagyobb, leggazdagabb művésze utazik rajta, aki bolygók sorsát változtatja meg látványos előadásaival. Azért érkezett a Yanra, hogy első legyen, aki nem embereknek rendezi meg a gigantikus előadását.
Van baj az előadással, vannak titkok, rejtélyek is körülötte. A helyi emberi közösség két részre szakad. Az egyik felük örvendezik, hogy végre a Yan is a figyelem középpontjába kerül, a másik oldal, mint kiderül, joggal tart a gátlástalan média-manustól. Akiről kiderül, hogy nem saját kútfőből jött neki az ötlet, hogy éppen a Yanra jöjjön. Ahogy a költő sem teljesen a Yan iránti lelkesedésből fordította le az ősi iratot földi nyelvre. Magasabb terv eszközei voltak mindketten.
A Yan bolygó újjá akart születni...
*
Aztán meg is tette. Onnantól kicsit olyan volt, lett a regény, mintha Arthur C. Clarke-ot olvasnék, a 2001 űrodisszeia végét, a fehér szobával, a monolittal meg a Csillaggyermekkel.
Viszont addig meg Philip K. Dick szelleme lebegett a yan-i rejtélyek felett. Valahogy az egész dramaturgia, a szereplők jelleme, mozgatása, viszonya olyan volt, mintha őt olvasnám. De ha nem tudom, hogy nem azt teszem, lefogadtam volna, hogy de, mégis. Még kábszer is van a pakliban, mind az emberek, mind a yaniak részéről. Ez egyfelől jó volt, mert bírom PKD agymenéseit, és ahogyan azokat előadja. Másfelől nem volt jó, mert bírom PKD agymenéseit, és ahogyan azokat előadja. Tőle magától bírom. Ha bárki a Pink Floyd stílusában alkot, attól az még nem lesz Pink Floyd. De persze az sincsen kizárva, hogy élvezhető muzsika lesz belőle. De akkor sem Pink Floyd. (Jó, ennek ellene mond, hogy nagyjából bármelyik Keep Floyding koncert jobban tetszett mint Roger Waters legutóbbi, budapesti, tematikailag vállalhatatlan politikai performansza.
De ettől a stílus áthallástól nem lesz rossz Brunner regénye. Nem Genesist, hanem korai Marillont-t, vagy nem Pink Floydot, hanem Eloy-t hallgatok. Szem előtt tartva, hogy mindkét második banda ma már világhírű.
Szóval megy a sztori, minden tekintetben PKD-ban nyomva, s az Isten háta mögötti, nyugis kisbolygóból a világ közepe válik, aztán meg semmi se lesz belőle.
Az minden esetre remekül sikerült, hogy a semmitmondó embere szerepek miképpen értékelődnek fel, kerülnek előtérbe és vezető helyre, illetve a semmi kis tények miképpen lesznek történelemformálóvá. Azon viszont gondolkodnom kell, Brunner mindezzel akart-e mondani valamit vagy csak Stephen Kingesen mesélt valamit, ami menet közben éppen erre bontotta ki magát? Bevallom, fogalmam sincsen. Ha akarom, egyébként több mindennel meg tudom kínálni a mondanivalót. Lehet szó a média gátlástalanságáról, felelőtlenségéről, vakságáról. De ha akarom, kerülhet a középpontba a dicsőítve feltámasztott múlt ma rogyadozó lábaiból következő tragédia is: ami tegnap volt, az bizony nem ma van, a tegnap körülményei nem feltétlenül adoptálhatók, s ha nem stimmel minden, tragédia lehet belőle. De ha akarom, kifuthatunk a másság tiszteletére is, bár ebben az esetben ez píszi szempontból öngól, mert azok, akik mások, ebben az esetben nem feltétlenül jó fiúk. Ahogyan a valóságban sem. Ilyen szempontból Brunner teljesen korszerű ma is. De egész biztosan nem ez volt a szándéka. 
Ami valószínűsíthető mondanivalónak: a kultúrák találkozása és egymás mellett élése. Mert a könyv megírásának idején ennek már volt tétje. S minimum Samuel Huntington óta tudjuk, hogy a civilizációk összecsapása soha nem merül ki kölcsönös simogatásban, babusgatásban. Én például soha nem szerettem más családokkal nyaralni. Valahogy úgy voltam vele, hogy van két hét, az hadd ne már a permanens alkalmazkodásról szóljon! Volt egy család, Placi barátoméké, akikkel nagyon szívesen együtt töltöttünk pár napot, de akkor is vigyáztunk, hogy pár nap legyen, s maradjon mindenkinek saját, személyes, családi énideje. Pedig nagyon szerettük egymást, mindenki mindenki. (Nem, nem úgy, nem tabuk nélkül, és nem, nem azt mondtam, hogy mindenki mindenkivel!)
Alapvetően nincsen baj, hogy az eltérő kultúráknak szokni kell egymást. Ahány ház, annyi szokás. Ugye... S akkor komolyabb eltérésekről még nem is beszéltünk.
Ezt a kulturális különbségesdit egyébként nagyon finoman hozza Brunner. Ügyesen találta ki a két faj, az emberek és a yaniak közötti antropológiai különbséget-azonosság arányát, még ügyesebben, hogy az utóbbiak felnéznek az előbbiekre, nem foglalkoznak a múlttal, de tudják, hogy volt aranykora a bolygónak. Tudják, de nem foglalkoznak vele. Aztán akarják, nem akarják, kénytelenek.
FIGYELEM! * * * FIGYELEM! FIGYELEM! SPOILER KÖVETKEZIK! * * * FIGYELEM!
Lem Solaris-ában zseniálisnak találom, hogy maga a bolygó az idegen létforma. S mert több rétegű a regény, a magam részéről semmi kivetnivalót nem leltem a két filmváltozatának egyikében sem. Az orosz művészi, az amerikai az amerikai, mindkettő azt a vetületet emelte ki az irodalmi eredetiek, amelyik a mentalitásához közelebb áll. A Yan játékmestereiben ez a megoldás már nem ütött akkorát. Nem csak azért, mert Lem egyszer már elsütötte valaki, hanem mert itt mindössze látványelemnek éreztem.
Már csak azért is, mert a hatalmas intelligencia tevékenységének a végső következménye egy kataklizma. Ami kataklizma bekövetkezte egy hatalmas hökkk, mert innentől nagyjából semmit sem értettem. Miért volt erre szükség, miért így következett be, ha bekövetkezhetett, mennyire volt hatalmas az intelligencia, stb., stb...
SPOILER VÉGE * SPOILER VÉGE * SPOILER VÉGE * SPOILER VÉGE * SPOILER VÉGE
De a nagy helyzet az, hogy nem csináltam magamnak túl nagy problémát belőle, tettem is félre a könyvet, megy majd a Könyvmegállók valamelyikébe. Mert nem valószínű, hogy életemben még egyszer kézbe veszem. Szerelmetesfeleségtársamnak eggyel kevesebb gondja lesz, ha már nem leszek.
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978, 248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632112830 · Fordította: Nemes László
6/10
Szabin vagyok, mert szabin kell lennem, túl sok napom maradt. Időmilliomos vagyok. Természetesen a könyvtárban kezdtem a milliomosságomat, es csuda jó dolgokat találtam. Ma meg kimentem az összes temetőbe, ahol temettek el valakimet: Apu sírja Erzsébeten van, Anyué, a szüleié, az apai nagypapámé és Szerelemetesfeleségtársam tragikusan fiatalon és gyorsan elhunyt barátnőjéé Kispesten, SzFT nagynénje és nagybátyja pedig az Újköztemetőben. Soha nem fogom tudni megmagyarázni magamnak ezt a temetőbe-járást, a mécsest gyújtást még kevésbé. De legalább november táján minden évben kimegyek egyszer. Ja, az óbudaiban már voltunk együtt SzFT-vel.
Hazafelé jövet még másoltattam SzFT-nek egy szemétledobó kulcsot, és beugrottam a bringaszervízbe időpontot kérni a cangája megreparálásra.
S a kisközértbe beugorva egy üveg valamilyen savanyűságért az ebédhez legalább két nőt elolvasztottam a kezemben tartott, sárga rózsacsokorral. Az egyik az eladó-tulajdonos volt, a másik egy vásárló.
– Milye lesz, amire kapja, születésnap, névnap, házassági évforduló?
– Egyik sem. Kedd van.
– ???
– Szeretem. Ő meg a sárga rózsát szereti. S jött az alkalom, hogy hozzak neki.
– Milyen kár, hogy az a szemétláda férjem húsz éve elhagyott engem azért a vén kurváért! Ó, bocsánat Azóta sem kaptam virágot senkitől.
Utólag sajnálom, hogy nem húztam ki egy szálat a csokorból. Úgyis párban voltak a rózsák.
Ja, igen, ez volt az hét, amikor SzFT munkagépe, egy kis mini PC kiborított. A múlt hét csütörtökjén nagyon hangos lett a ventije, majd büdös is lett a gép. Nem jó jel, nem voltam itthon, amikor történt. Felhívott, instruáltam, leállíttattam vele a gépet, átküldtem őt a laptopomra. Amikor hazajöttem, szétszedtem a masinát, valóban büdi volt a ventije. Kikaptam belőle az ssd-t és elindítottam a laptopomon a rendszert, hogy dolgozni tudjon. A neten találtunk ventit a kütyübe, igaz, aranyáron. Tegnap meg is jött, miközben én könyvtáraztam.
Most figyelj! Venti be a helyére, ssd vissza, gép összeszerel, minden kábel be a helyére, Power-gomb és a válasz: CPU fan is failed. Bakker, mi a f@sz? Gép szétszed, hátha valamit nem jól dugtam össze, de minden e helyén van. Csak úgy mittudoménmiért beszerelés nélkül visszatettem a régi venit, áram neki: MŰKÖDÖTT! :-O Új venti ugyanígy bele: MÚKÖDIK! Hurrá, csak a franc egye meg azt az újra elköltött húszezret! Új ventivel összeszerel: NEM MŰKÖDIK! Régi ventivel összeszerel: NEM MŰKÖDIK! Újra mi a f@sz van! Egyszer úgy lazítottam meg a ventit rögzítő csavarjait, hogy áram alatt volt a gép: kerregő hang, de a venti elindul. Még lazítok rajta: simán felpörög, és úgy is marad. Vagyis valami alulról ér a forgó részhez, amikor beszerelem. (Ez a venti nem közvetlenül a proci felett van, azt egy passzív hűtő hűti. Ez a venti egy kisebb chipet hűt, viszont nem szorul rá, van köztük légréteg. Meg egy dióda, vagy mi a franc, tudod az a kis biszbasz az alaplapon, amiből van sok, és úgy néz ki mint egy miniatűr olajtartály. Na, a venti alatt is egy ilyen van, és látszott a tetején, hogy kopott. Amikor kerregett és büdös volt a gép, a venti ehhez ért hozzá. Meg amikor lazítottam a csavarokon, akkor is.
Amit nem értek: két évig hibátlanul működött a gép. Nem mozgattuk, nem nyúltunk hozzá, ott feküdt az asztallap alatti polcán. SzFT éppen a online-ozott, amikor a kerregés beindult, vagyis nem nyúlt a géphez, nem rúgott bele, nem feküdt rá, semmi se nem. A dióda (vagy micsoda) nem púpos, alatta az alaplap sem domborodott meg, de a venti csavarjait ha behajtom, a dióda (vagy micsoda) megállítja a ventillátort. Tegnap este, ma egész nap teljesen be nem tekert csavarokkal, tök pöpecül működik a gép. De mi a fene okozta a változást?
A könyv kétszáznegyven oldalas. Nem egy történetet tartalmaz. Ez a fentiekből egyértelműen kiderül. S mivel a könyv kétszáznegyven oldal, s ennyi oldalon osztozik tehát tizennégy magyar hős így-úgy megfogott története, könnyen kiszámítható, hogy egyre maximum tizenhét oldal juthat.
S mi torokszorítóan izgalmas van abban, hogy bemennek egy erdőközepi, elhagyott, lakatlan házba? Na, jó, ebben még van valami, de aztán ne képzelj utána semmi stephenkingséget, bár beismerem, némi izgalom itt azért akad. Ja, meg persze azért az emberi koponya az erdőben, azért, na, az frászt hozó lehet a valóságban, elismerem. De azért elmesélve, lerajzolva nem lenne baj, ha lenne valami kifutása is... 
