Goscinny és Morris negyvenhat Lucky Luke történetet jelentetett meg együtt. A Lucky Luke szellemi atyja egyértelműen Morris volt. Eredeti nevén, ha már belga, Maurice de Bevere-nek hívták az úriembert. Sajnos 2001 óta nincsen már velünk. Goscinny-el ez volt a hetedik közös Lucky Luke-munkájuk.

Igen jól is sikerült! A Mississippin a legkedveltebb Lucky Luke-füzetek közé tartozik. Az én kezemben első ízben még az újvidéki kiadása volt, kiskamaszként. Természetesen csak kölcsönben, egy parádfürdői kamu egészségügyi rehabilitáció alkalmával. Az volt az egyik első találkozásom Lucky/Talpraesett Luke/Tommal. (Azért egyik első, mert a szintén kamun rehabilitálódó csemetének, aki kölcsönadta olvasni, volt még négy másik füzete is. Mocsokul irigykedtem ám!)

Miről szól „A Mississippin”?

Hát Lucky Luke-ról. :-) A történet voltaképpen pofon egyszerű. Adva van két hajóskapitány, akik egy-egy hajóval fuvaroznak a Mississippin. Ádáz ellenfelei, sőt, ellenségei egymásnak. Ki nem állhatják a másikat. 

Az egyik kapitány szimpatikus, a másik simán gazember. Hogy melyik-melyik, az azonnal lejön Lucky Luke-nak, amikor első alkalommal találkozik velük. A kapitányok éppen egy kocsmát vernek szét egymáson.

Kicsit csillapodva egy fogadást kötnek Luke füle hallatára.Úgy döntenek, egy versennyel döntik el, kié legyen a Mississippin való fuvarozás teljessége. A vesztes, mindketten megfogadják, mindörökre eltűnik a folyóról. 

A pozitív kapitány rövid töprengés után meghívja a gőzösére a cowboyt. Az meg, lévén, hogy az útvonal éppen megfelel neki, igent mond. 

A verseny roppant egyszerű: a két gőzhajó egyszerre indul New Orleansból, és amelyik előbb ér Minneapolisba, annak a kapitánya a győztes.

Nem aprózzák el, mondhatom! New Orleans lent van nagyon délen, nagyjából az Egyesült Államok közepén, Minneapolis pedig fent, egyenes vonalban felette, északon, A táv cirka kétezer kilométer (Google szerint, autóval, mérföldben 1260). A neve is erre utal: az odzsibvé indiánok nyelvén nagy folyót jelent. Vagyis, ha jól kutakodtam és számoltam (bár annak idején örültem, hogy a matek érettségin egyáltalán átvergődtem valahogy), Luke körülbelül két hétig hajózott együtt a maga kapitányával, és ugyaneddig küzdött a galád kapitány és az emberei ellen. 

Mert tulajdonképpen ez a történet: nem csupán verseny van, hanem galádságok is, bevetett, akadályozó tényező figurák. Természetesen Luke mindegyiken kifog valahogyan, valamiképpen. 

Meg aztán ott van a hektikus, szeszélyes Mississippi is. Igaz, persze, az nem csupán a jó kapitány ellen dolgozik: az általa támasztott nehézségek, apadás, áradás a rossz kapitányt is sújtják. De Luke még ezek esetében is hathatós segítség. 

A végkimenetelben aztán nehogy kétséged legyen ám! :-D

Miért jó a Mississippis Lucky Luke?

Miért, mondtam én, hogy jó? :-D Persze, egyébként nagyon jó! Keresgélem is a saját kérdésemre a megfelelő választ. De csak a szokásos feleleteket találom.

Tudod, tréfásak a rajzok. A gőzhajókat nagyon szerettem nézegetni, pedig nem vagyok technikabuzi. (Ööö... Ez a szó már nem szalonképes. Tehát: nem vagyok technikameleg.) Egyszerűen csak piszok jól rajzolta meg őket Morris. Valamikor a kezembe kerülő Mozaikok egyikében volt egy léghajó építéses sztori. Órákig nézegettem azt a Mozaikot. Pedig gyerekként sem érdekelt a technika. Nem vagyok kétbalkezes, volt már a kezemben mindenféle szerszám, dolgoztam még horonymaróval is, de soha nem éreztem azt, hogy szerszámmal a kezemben megleltem életem tevékenységét. Meg hogy érdekelne, mitől megy a villamos.  

*

Apropó Mozaik. Utána kutattam. Úgy rémlett, a hetvenes években, még a Digedag-érában abban is volt egy gőzhajó-versenyes történet. Majdnem jól emlékeztem. Nem verseny volt, de üldözés. 

S miután megjelent a bejegyzésem, egy különös nevű olvasó, Ford Prefect, a Betelgeuse rendszerből figyelmeztetett, hogy dehogynem, volt a Mozaikban gőzhajó-verseny, mégpedig a a legelső és sajnos folytatás nélküli könyvben, amit magyarul kiadtak!

A könyv hat Mozaik-füzetet tartalmaz, és abból négy a verseny lefolyását meséli el. A felállás eléggé hasonlít a Lucky Luké-hoz. Adott két kapitány. Itt voltaképpen mindkettő szimpatikus, csak akik mellettük állnak azok nem. Az egyik mellett küzdenek a főhösök, a három manó, Dig, Dag és Digedag, a másik mellett pedig az ellenlábasaik, Mrs. Victoria Jefferson és Springfield ezredes. 

*

Szóval, ami miatt jó ez a Lucky Luke-os Mississippis történet az egyfelől az ábrázolás. Amivel soha nem is volt baj, de itt a gőzhajók dobnak még a dolgon. Másfelől viccesek az ötletek, amivel a rossz kapitány meg akarja akadályozni a jó gőzhajójának a haladását. Meg tréfás az is, ahogyan Luke megakadályozza a rossz kapitány gazembereit. Tréfás az is, amikor a folyó babrál ki velük az apadással, áradással. Nem lövöm el a poénokat. 

S az egész Mississippi-dolognak van valami különös zamata, még itt, Közép-Európában is. Talán Mark Twain teszi, Tom Sawyerrel, meg Huckleberry Finn-nel. Nem tudom... Vagy a gőzhajók. Meg a Vadnyugat. Ami itt Vaddéltől Vadészakig tart, Amerika közepén át. 

Meg az is ok lehet, hogy itt, ebben a füzetben teljesen lezárul egy történet, és kerül mindenki, ahová való, ahogyan kell és ahogyan elvárjuk. 

S persze Luke az utolsó képkockán énekelve lovagol el a naplementében...

*

Pesti Könyv, 2022, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699542

10/10

Unom a munkámat, unom Budapestet, nagyon mennék már Szerelmetesfeleségtársammal kettesben nyaralódni. Pedig még vár ránk a jövő héten egy Pearl Jam és egy KISS koncert is. De a mostani hétvégén még ócskapiacos árusok is leszünk Békásmegyeren, meg este lenne egy kis sörözés az Ebihalban. Vagyis mozgás összeomlásig. Én meg már ülni akarok, mozgás nélkül gyulázni, ott Mirtill és Tibi kertjében, a panziójukban. 

Ma meg azon tűnődtem, hogy SZFT tényleg különleges nő: egy csomó mindennel kapcsolatban nem is ismerem az érzéseit. Hogy mit gondol, azt tudom. De hogy mit érez, azt nem is szokta megfogalmazni... 

A regényt sokkal-sokkal később olvastam el. Tetszett, bár képtelen voltam szabadulni a film egykori hatása alól. A regényben legalább nem az történt, hogy ide-oda megy egy szereplő és folyamatosan motyogja maga elé, hogy mi történik. Az is igaz, hogy a könyvet már nagykamaszként vettem a kezembe. 

Arról, hogy készült belőle képregény is, mindössze néhány hónapja van tudomásom. Ez volt az egyik olyan Sebők-képregény, amire a legkíváncsibb lettem, csak jó darabig nem leltem a Képregénymarketen. Most de. 

A képregény első közlésére 1971-ben került sor a Népszava című napilapban. Akkor mindössze négyéves voltam, nem volt még bennem érdeklődés sem a sci-fi téma, sem a képregények iránt. Naná, hogy egészen pontosan nem tudom, mi is érdekelt akkoriban. 

Mi a feladat? 

A feladat az, hogy a meghibásodott űrhajót vissza kell juttatni a Földre. S mert a reaktor környékén volt a hiba, egy robbanás, az űrhajón levő emberek különböző gyorsasággal halnak bele a robbanásba és az azt követő sugárbetegségbe. Az egyikük viszonylag messze és elszeparáltan volt a robbanás időpontjában. De mert egy társát kimenti, maga is kikerülhetetlenül lépdel a halál felé. 

Ám mielőtt az bekövetkezne, kitalálja, hogy lementi a saját tudatát, és meghagyja az űrhajónak és az azon levő robotnak, hogy a sugárzás elmúltával a bolygó ősemberi szinten levő lakói közül hozzon egyet az űrhajóra, majd töltse át az ő, az utolsó túlélő tudatát az ősemberbe. Hogy aztán az áttöltött tudatú ősember a többi űrhajós reprogramját további ősemberekbe töltse át. Annak érdekében, hogy az űrhajót, a Galateat közösen hazavihessék a Földre. Mert az űrhajóban ott van az összes kutatási anyag, ami nem mehet veszendőbe. 

Az újtudatú ősemberek azonban valamelyest megőrzik eredeti, ősemberi tudatukat is. Mindannyiuk tudatában ott van az ősemberek és az űrhajósok egymás iránti feszültsége is. 

Nem is részletezem. Az első új tudatú ősemberek elfogynak. Nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy újtudatúvá tesznek egy náluk valamelyest fejlettebb emberi fajt. (Ahogy, ugye, kiderült, hogy a neandervölgyiek és a cromagnoni emberek is átfedésben éltek egymással.)

A Galateat végül egy „cromagnoni” pár viszi vissza a Földre. Ahol újabb meglepetés éri őket. De csitt, erről már nem beszélek!

A feladat jelentősége

Zsoldos Péter története két dologról szól. Elsősorban arról, vajon lehet-e bármi olyan fontos, hogy emberéletek menjenek veszendőbe miatta?

Az utolsónak életben maradó űrhajósnak, Gillnek annyira fontos a feladat, hogy mindent ennek rendel alá. A saját, maradék idejére szóló tevékenységét, a bolygó lakói közül kiszemeltek életét, mindent. A Galateának mindenképpen vissza kell jutnia a Földre. (Egyébként tényleg vissza kell jutnia, de egészen más okból, amire Gill még csak nem is gondolhatott, és aminek az égvilágon semmi köze nincsen a kutatásra kiszemelt bolygón végzett munkához.) 

Ismered a Kőműves Kelemen című, fantasztikusan sikerült rockballadát? A dalt Kelemen énekli, aki nem hisz a babonában, de enged a társainak, hogy hitet és kitartást adjon nekik Déva várának a felépítéséhez: megfogadják, hogy akinek asszonya elsőnek érkezik az épülő várhoz, azt megölik, és a gyönge hamvát keverik a kötőanyagba. Kelemen beleegyezik ebbe a botorságba. S tréfás az Ég, mert az első asszony, aki megérkezik, éppen az ő felesége. 

„Ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?”

Lehet-e olyan politikai, gazdasági, művészeti, tudományos cél, amelynek érdekben feláldozhatjuk mások életét?

A másik kérdés az identitásé. Ahogy egy könyv címe mondta: Ki vagyok én? És ha igen, akkor hány? Persze az a könyv nem az áttöltött tudatokról beszél. Mert a Galatea űrhajó tele lesz hibridtudatú lényekkel. Van/lesz/volt, akiben négy tudat is munkált/munkál/munkálni fog egyszerre. Nekem néha még a saját egy darabom is sok... 

„A feladat” és Sebők Imre

Mert ez itt a fő kérdés. Mert remélhetőleg nem feledtük, hogy továbbra is egy képregényről beszélgetünk. Ami első ízben a Népszava című napilapban jelent meg, 1971-ben. 

Ez a sci-fi képregény igen fegyelmezett. Még az alakok is meglehetősen konzekvensek. Ez nem szokott  feltétlenül igaz lenni Sebők figuráira. Éppen tegnap töprengtem azon, hogy Sebőknek nincsen olyan emlékezetes alakja, mint Korcsmárosnak mondjuk Piszkos Fred, vagy Zórádnak, mi tudom én, Jascsék Béla mesteredző, A verhetetlen tizenegyből. 

Több mint igaztalan lenne azt állítani, hogy Sebők alakjai teljesen egyformák, mert egyáltalán nem azok. Mindazonáltal minden realitásuk ellenére, vagy éppen azért, nem jellegzetesek. Mitöbb, vannak történetei, ahol simán felcserélhetők egymással. Számomra abszolút ilyen volt A trójai háború, fogalmam sem volt, hogy ki kicsoda. De ez végletes alkotás volt, ezért a végletes vélemény. Majdnem egyszeri eset. A feladat nem ilyen. Annak ellenére nem, hogy a történet elején azért némileg zavarba ejtő a túlélő Gill azonosítása. De később az ősmanusok megkülönböztetése sem gyerekjáték. Mégsem volt olyan érzésem, hogy Sebők rajzolt, amit akart, én meg osszam szét, ahogyan akarom. Azzal együtt, hogy most sem vesződik sokat a karakterek önazonosságával, sokkal inkább az ábrázolt helyzetek hangulata érdekli. Viszont ez a hangulatot igencsak jól elkapta. 

Egy képregény értékelése esetén sokszor igen nehéz elválasztani egymástól a történetet és az ábrázolásmódot. Különösen abban az esetben, amikor, mint most is, ismert alapmű adaptációjáról van szó. A képregény minőségét pro és kontra befolyásolja az alapműhöz való viszony. Ami a képregény értékét nagyban befolyásolhatja pro és kontra. A feladatot mindig kedveltem. S ez a több évtizedes pozitív hozzáállás előnyt ad  neki. Igaz, Sebők esetében a verseny kiegyenlítődik, mert nem is emlékszem, hogy olvastam, néztem volna tőle eredeti történetet. Vagyis Sebők adaptációt vetem össze Sebők adaptációval. Így megnyugodva mondhatom, hogy A feladat, eltekintve a fent említett pozitív diszkriminációmtól, kiemelkedő darabja az életműnek. 

 *

Gar-Wind, Ócsa, 2015, 104 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201196

8/10

Két remek napom volt egymás után. Tegnap előtt egy a Mandrake Moon nevű prog rock együttes vezetőjével beszélgettem Messengeren. Péntek este volt egy zártkörű koncertjük a Garay téren, kérdeztem tőle, hogy oké, zártkörű, de írhatok-e róla a koncert.hu-ra? Innen indultunk. A vége az lett, hogy interjút készítettem vele. A lényeg: soha nem találkoztunk, soha nem beszéltünk, eddig semmiféle kapcsolatunk nem volt egymással.

Pár órával később legnagyobb meglepetésemre Zórád Ernő lányával váltottam pár szót. Dicsérte az írásaimat és elmondta, hogy a munkahelyén a munkatársakkal egymásnak mutogatják, ha posztolok valamit.

A következő nap ismeretlenül megkeresett egy nagypapa. Nagyon kedveli a Mozaik című képregényújságot. Németül megvett egy könyv formátumú kiadást, mert a magyar kiadás ára több mint borsos. Kérdezte, de roppant  udvariasan, nem tenném-e meg, hogy lefotózgatom a magyar kiadás oldalait az unokának? Mondtam, nálam is kölcsön volt a könyv, amikor olvastam, de vannak ötleteim, csak legyen türelemmel. Még itt volt a gépemen egy valahonnan letöltött Mozaik-pakk, benne huszonkét könyvvel. Feltöltöttem, letöltötte, majd ezt írta: „A vártnál többet kaptunk öntől . Nagyon hálás vagyok azért amit lehetőségként adott nekünk ajándékba. Ennek a gyereknek ma bearanyozta a napját. Boldogabb arcot vágott és a szeme jobban csillogott, mint Karácsony Szentestéjén. Szerintem ma ott fog aludni Amerikában azon a gőzhajón amit korábban megismert még a saját Mozaik gyűjteményemből.”

Magunk között vagyunk, kicsit csöpög, amit mondok, de érteni fogod: nem tudom, melyiknek örvendjek jobban, de valami azt súgja, a boldog unoka fontosabb mint a másik kettő. 

A könyv címe összefoglaló. Mert nem csupán A fekete lovag című képregény szerepel benne. Bár kétségtelen, hogy az a legtestesebb alkotás az öt másik mellett. És ideológiai szempontból a legtisztább. 

A könyv címe felett nem véletlenül szerepel Hunyady József neve: ő az összes történet szerzője. Nem tudom, a maga részéről büszke lenne-e erre a kötetre? 

TARTALOM

Hunyady József: A bátrak csapata
(Megjelent a Tábortűz 1961/18. - 1962/6. számaiban)
Hunyady József: Hét vércsepp
(Megjelent a Tábortűz 1962/22. - 1963/4. számaiban)
Hunyady József: A fekete lovag
(Megjelent a Pajtás 1968/24-43. számaiban)
Hunyady József: Ördögfióka
(Megjelent a Pajtás 1970/1-13. számaiban)
Hunyady József: A vörös barikád
(Megjelent a Pajtás 1970/39-50. számaiban)
Hunyady József: Vörös szegfű
(Megjelent a Pajtás 1971/36-48. számaiban)

Hunyady Józsefről van adat az interneten. De a szűk életrajzi tényeken túl, nem túl sok mindent tudunk meg róla. Író, újságíró, fotós volt. Fotós örökségét mintegy véletlenül találták meg egy budaörsi ház padlásán. Jobbára a kortárs művészeket fotózta, művészetükre való tekintet nélkül. Készített portrét (messze a teljesség kísérlete nélkül) Koncz Zsuzsáról, a Metró együttesről, Latinovits Zoltánról, Sinkovits Imréről, Foky Ottóról, Gross Arnoldról, Jancsó Miklósról Zelk Zoltánról, Páger Antalról, Fábri Zoltánról, Máthé Erzsiről, Örsi Ferencről, Sztankay Istvánról és Töröcsik Mariról. Jó képeket alkotott. Néhányat itt megnézhetsz. 

Újságíróként dolgozott Várkonyi Nándorral a Sorsunk folyóiratnál, hét évig a Magyar Nemzetnél, a Pajtás újságnál, a Képes Újságnál. Volt dramaturg az Állami Déry Színháznál. Megjelentek elbeszélései és nagyon sikeres, jobbára több kiadást megérő ifjúsági történelmi regényei (A fekete lovag, Hét tenger vándora, Hollós vitéz, Pepito, Az égig érő vár, Aranyhorda, A napisten fiai, A király árnyéka, stb.).

Az e kötetben az ő műveiből megjelent képregények alapján nem gondoltam volna, hogy jezsuita nevelést kapott, hogy dolgozott kántortanítóként és a Várkonyi Nándoros újságkészítése is meglepő. (Várkonyi nevét Hamvas Béláéval szokták együtt emlegetni, ha ez segít valamit.) 

Nekem két könyvem volt tőle kamaszkoromban. Az itteni, címadó fekete lovagos és a Pepito. Mindkettőbe csak bele-belefogtam, de egyiknek sem jutottam a végére. Az utóbbinál csak halvány gyanú volt, hogy egyfajta helyes irányba terelendő gondolatok a célja, de biztosat nem tudtam volna róla mondani, mert mondom, el sem olvastam. A fekete lovag meg egyszerűen nem kötött le. Ahogyan nézegettem most Hunyady egyébként egykor sikeres könyveinek a sorát, rájöttem, hogy én tulajdonképpen semmit sem olvastam tőle. Ez nem feltétlenül őt minősíti. 

A képregények tartalmi része

Mondom is a meglepetés okát. A bátrak csapata egy fehérek által elnyomott, rabszolgasorban tartott és irtott néger népfelszabadítási történet. A hét vércsepp: partizántörténet. A vörös barikád Frankel Leóról szól, a Vörös szegfű Hámán Katóról. A fekete lovag a törökellenes harcokról és a nándorfehérvári diadalról. Az Örödögfióka kuruc-labanc történet.

Vagyis a hatból kettő munkásmozgalmi történet, egy népfelszabadítási, egy meg partizán. A képregények megjelenésének az idején ezek nem csupán történelmi visszapillantások voltak, hanem kőkeményen propagandának számítottak. S ez az ízük bizony ma is nagyon érződik. Akkor is, ha Frankel Leó és Hámán Kató tevékenységét nem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből. De ezek az összefüggések oda-vissza igazak. Mert ezeket sem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből, s mára világossá váltak a szocializmus tarthatatlanságai, Marx és Engels, majd Lenin tanainak gyökereiben való erőszakossága (proletárdiktatúra) is. Majd az ezekből fakadó körübelül háromszázmillió halott ténye is (vö. A kommunizmus fekete könyve). 

Hunyady jezsuita tanulmányai, kántortanító volta és a Várkonyi Nándorral való együtt munkálkodása vet fel kérdéseket e három történettel, interpretációval kapcsolatban. Az első sztori, a néger, oppárdon, fekete felszabadításos-történet sem önmagában árulkodó, hanem ismerve az akkori szocialista-kapitalista kétpólusosságot. Nem számonkérhető rajta a felszabadítási ideológia mára a BLM-ben elszabaduló, térdelés-kényszeres őrülete, de a gyökerei ott vannak. Akkor is, ha a fehér faj akkori rasszizmusa nem menthető. Ahogy manapság a feketéé is magyarázható ugyan, de nem indokolható. Mert a rasszizmus, ezt nap mint nap a fejünkbe verik, soha, sehol nem indokolható. (Más kérdés, hogy a gyakorlatban ez manapság kizárólag a fehérekre vonatkozik.) 

A történetek képi megfogalmazása

Zórád Ernő későbbi munkásságát ismerve meglepő. Mert miközben tipikus, mégsem teljesen rímel a későbbi, klasszikussá vált Zórád-stílusra. Tetten érhető rajtuk, bennük Zórád útkeresése. Nem csupán tusrajzok, hanem néha (azt hiszem) szénceruza-munkák és festmények is. Sokkal több a szürketónus alkalmazás és az elmaszatolt sejtettetés is. Sőt, a későbbi képregényeit ismerve itt mintha több lenne a történések merész perspektívákból szemléltetett ábrázolása is. 

De Zórád művészete, kiváló ábrázolóképessége már ezekből a képkockákból is teljes fegyverzetükben állnak előttünk. S ez jócskán feledteti velünk a tartalmi rész mondanivalójára életre kelt fanyalgást. Mert simán gyönyörködni lehet a rajzokban. 

Az ötből A fekete lovag felel meg leginkább a később tipikusan zórádosnak tekintett stílusnak. 

Ezek miatt a kötet nem csupán kultúrtörténeti érdekesség, hanem kimondottan esztétikai élmény is. Mert Zórád nem az ideológiára koncentrál, hanem az adott kor visszásságait emeli ki a rajzaiban. Erre mondtam azt, hogy a két munkásmozgalmi személy tevékenységét nem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből. 

Beszéljenek tehát most történetként a képek!

A bátrak csapata

A realitás, a finom kidolgozottság annyira erőteljes, amilyet talán még nem is láttam Zórádtól. Ellenben, ha megnézed a két fekete férfi alakját, az is tény, hogy a finom kidolgozottság mögött éppen Zórád vész el. Ami csak ezért érdekes, mert ha volt már a kezedben valamelyik Tabán-albumja, akkor tudhatod, hogy azokban a képekben a részletesség, a kidolgozottság nem ment a saját stílusának a rovására, sőt, inkább kiemelte, erősítette azt. Ugyanez igaz az első, kikötős képre. A rajz nagyon szép, nagyon él, az aprólékosság itt éppen nem a fő jellemző: skicc-szerű, elnagyolt vonalak érzékeltetik a kikötő mozgását, sőt, a lármáját.

A történet egészére szerencsére ez a Zórád-mentesség nem igaz, Mitöbb, az, hogy nem egységes a rajzok stílusa, még az sem zavaró. 

Hét vércsepp

Ha értenék a festészethez, megmondanám, milyen technikával készültek a képek. Az adja magát, hogy nem tusrajzokról van szó. Leginkább szénceruzára tippelek. 

A fekete lovag

Ennek a történetnek a képi megfogalmazása már egyértelműen a megszokott Zórád-stílusban történt. Ami ezeket a képkockákat mássá teszi: a szürke tónusok használata. S itt érzékelhető, amit fentebb mondtam: a részletgazdagság egyáltalán nem dolgozik a zórádi stílus ellen. 

Ördögfióka

Nem keresem szántszándékkal, de nekem feltűnt, hogy ebben a történetben Zórád többet játszott a mélységgel-magassággal a megszokottnál. S jól állt neki. Itt nyoma sincsen a kísérletezésnek (bár a később született, két munkásmozgalmi történetben még lesznek rá példák), a kompozíciók, a vonalvezetés magabiztos, nincsen semmiféle kilengés.

A vörös barikád

Zórád érdeme, hogy a történetből nem a korai szocializmus süt át, hanem az egykori események árnyalt bemutatása. Még akkor is, ha a cél egy munkásmozgalmi figura bemutatása volt. Ha másképpen olvassuk, s főleg nézegetjük a képregényt, önfeledt merülhetünk el Zórád gazdag képzeletének és ábrázolástechnikájának fergeteges bravúrjaiban. 

Vörös szegfű

Magyarországon 2011 óta létezik törvény arról, hogy olyan kikről nem nevezhető el közterület hazánkban: akik „a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Az MTA e törvényhez kötődő állásfoglalásában azt olvashatjuk Hámán Kató neve alatt, hogy róla közterületet elnevezni nem ajánlatos, mert a neve szervesen kötődik a 20. századi munkásmozgalom történetéhez. 

Már a történet címe is árulkodó. A rendszerváltás után az MSZMP-ből megalakult, majd azóta semmivé morzsolódó MSZP jelképe is ez volt: vörös szegfű. 

Ha nem tudnám, mikor jelent meg a képregény, a rajzok, az ábrázolásmód miatt hétszentség, hogy ezt neveztem volna meg a legkorábban elkészült munkának. Nézd csak az első rajzon egyértelműen átsütő, plakátolt szocialista realizmust! Van még ilyen később is a történetben.

Mi több, szavakban is előfordul a gyomorforgató propaganda: fiúk fociznak a placcon. Az egyiket azért nem veszik be maguk közé, panaszolja keserves arccal, mert az édesapja börtönben ül szervezkedésért.

Egyszerűen nem értem, miért nem húztam fel a szemöldököm Zórád miatt, hogy ehhez a nevét adta, és miért tettem ezt mégis Hunyady József miatt. Nincsen rá észszerű indokom, csak az elfogultság. 

* 

Egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem ezt a kötetet (A4-es nagyságú, kemény fedlapos, szépen nyomott, csak a kolofon-tartalomjegyzék oldal elrendezése furcsa egy kicsit). Természetesen Zórád miatt nem. Az Ördögfióka kivételével az összes szereplő távol maradt tőlem, a munkásmozgalmi lelkesedés kicsit sem érintett meg, de Zórád rajzai, festményei ismét és újra lenyűgöztek. És mert írtam is róla, kutatgatás közben megtudtam, hogy Frankel Leó nem esik az említett törvény hatálya alá, mert 1896-ban meghalt, és a törvény a 20. századról beszél csak. 

Gar-Wind, Ócsa, 2020, 128 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155201325

Történet: 3/10
Ábrázolás: 8/10

2022 júniusának utolsó hétvégéje. Azt hiszem, a tegnapi nap volt az, amikor a szimpátiám Dömdödömmel azonosulássá vált. Pedig a szavak embere lennék, vagy mi? Apatikus lettem, kétségbeesett, s közben mégis valami érthetetlen és értelmezhetetlen derűvel nézek ki a fejemből. Mi gondom van nekem, még a srácok is bevennének focizni, hiszen az apám nem ül szervezkedésért a börtönben. Különös tekintettel arra, hogy harminchárom éve nincs is már apám. Se.  

De ne rohanjunk már ennyire! 

Völgyi Annának ez a második könyve

Az első, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám! bevallotan LMBT-regény. Ennek a ténynek nem voltam a birtokában, mielőtt a karamelles regényt olvastam volna. Nem bánom, hogy így alakult. Előítéletes vagyok. Egy csomó szabadidőm lesz evégett, és egy rahedli bosszúságot megtakarítok. Mert a témáról nekem a konjunktúra és az agymosás jut az eszembe, bár az utóbbi nem tisztázott irányokkal, csak úgy átabotában. Volt bennem érdeklődés ez iránt az első könyv iránt, de tökéletesen elmúlt. Amit egy, a szerzővel készített, meleg-blogos (már a blognevében ő hangsúlyozza, ne nézz így rám!) interjú sem élesztett újra: maga a szerző beszélte le róla, a förtelmes gyermekbetegségeit emlegetve. Az első könyv 2019-ben jelent meg.

Teszem hozzá, a moly.hu-n sokat jelent a kilencven százalék és afeletti tetszési index. S Völgyi Anna eddigi mindkét könyve felette van. 

S most azonnal kiderül, hogy nem csupán homofób, hanem hímsoviniszta is vagyok. E könyv közepén jártam az olvasással, amikor gyanús kezdett lenni a dolog. Megnéztem az értékelését. Mivel viszonylag friss könyv, nem olvasták még sokan, tizennégy értékelés született róla, ebből egy volt férfiolvasó. Nem hinném, hogy a téma miatt. 

A Laurás regényt hetvenhárman értékelték. Nem pörgettem végig az értékeléseket, csak egy jódarabig. Volt köztük hímnemű értékelő is. Amíg pörgettem, egyet leltem. 

Hogy ennek van-e jelentősége, nem tudom. Hajlok rá, hogy igen, de nem merem levonni a végső következtetést, mert nem vagyok bizonyos önmagamban. 

Völgyi Anna egyidős a lánycsemtémmel, csinos, szép nő, s ami a lényeg, az olvasott interjúból kiderült, hogy kellemes beszégetőpartner. 

A lényegről, hogy milyen író, alább lészen szó. 

Lélegzetakasztó azonosságok

No, akkor én már a legelején megtorpanok. Meg kell torpannom, mert szó szerint kiesett a könyv a kezemből attól, amit olvastam. 

Azért történt ez meg, mert a főszereplő hölgy neve és az, amit róla a regény elején olvasok bemutatásként, teljesen és tökéletesen megegyezik egy ismerősöm megfelelőivel. Még a barátnőjének a neve is stimmel, bár az ismerősöm részéről ez már csupán egy régi barátság.

Innentől nem tudtam, hogy jobban érdekel a történet avagy kevésbé, hogy akarok-e többet tudni, vagy bőven elég, amivel már eddig  tisztában vagyok?

Ezért a fő-főszereplőre koncentráltam. 

Az írói nézőpont és a főszereplő neme

A fő-főszereplő fiú. Férfi. Csongornak hívják. Szép magyar név. Aki Csongort megírta, az pedig nő. Ugyan manapság már egy férfi nemiszervvel rendelkező egyed is mehet a női mosdóba, ha nőnek tartja önnön magát, de tetszik, nem teszik, az elsődleges és másodlagos nemiszerveken, az életben genetikailag előirányzott szerepek a két nem közötti gondolkodásmód különbséget is belénk égetik. (A fene sem fog most bizonygatni, mert fárasztó a vitatkozás, vitázni pedig manapság, nekem úgy tetszik, lehetetlenné vált.) Nem sztereotípiákról van szó: tényekről.  

A kézenfekvő Bovarynén kívül nekem most nem ugrik be másik könyv, amelyben az író nem a saját nemének megfelelő identitásból indult volna ki. Flaubert indokolt is: „Bovaryné én vagyok!” 

Minden bizonnyal két bekezdéssel fentebb említett gondolkodásmód-különbség miatt nem sűrű ez az írói módszer. Mert a két nem egyszerűen nem felcserélhető. Jelentősen különböznek egymástól. Csak az agyament polkorrektség igyekszik elszántan összemosni őket. 

Szóval a szerző, Anna regényének a hőse magától értetődőn mutatkozik be a regényben Csongorként. Ugyan az első regény témájának a megismerése után ebben már érzek valami koncepciót is, de az az igazság, hogy az információ hiányában nem volt semmi rossz érzésem a Karamella olvasásakor. A koncepció nem üt át a szövegen, csak az előismeret birtokában. ez dicséret. A mértékletesség dicsérete. 

Nem tudom, mi volt a célja szerzőnek az azonosulással, de azt mondom, jól sikerült. Voltam olyan gonosz, hogy karvalyszemekkel lestem, mikor szólja el magát a nő Csongorban, de nem tett ilyet. Vagy csupán a férfiban rejlő nő fedte el bennem az elszólásokat. De mondom, Anna simán elhitette velem, hogy ő Csongor. 

Egy szerelem (vagy micsoda) története (vagy micsodája)

Ahogyan az első pár oldal elolvasása után azt is, hogy itten, kérem szépen egy jó kis szerelmes regényecskét fogunk kapni, laza stílusban, jó megfogalmazással. Nos, az utóbbi kettő mindvégig tartotta magát. Völgyi Anna stílusa élvezetes, követhetők a mondatok, világosan, tisztán fogalmaz, a mai szleng egy helyen, ha erőltetettnek tűnt, egyébként szervesen ült a szövegben. Ilyen szempontból jó Völgyi-könyvet olvasni.

De sajnos se nem szerelmetes a regényecske, se nem igazán jó. Menjünk sorban. Szerelemről csak Csongor részéről van szó a könyvben. Bori szenved, és szenvedett mindig is. Ezt a barátosnejétől, Grétitől tudjuk meg, aki közli Csongorral,hogy fogalma sincsen, mibe nyúlt, amikor Borival kezdett. Fenyegető mondat, csehovi puska a falon. De aztán nem sül el. (Ahogyan a semmibe vész Bori előző kapcsolatának, a brutálcsávós-szálnak a jelentősége is. Annyit emlegettük, akár Godot-t, s bár ő megjött, de kérdés, vajon mifrancnak, amikor semmi sem lett a jelenlétéből, meg Csongor hozzá kapcsolódó jelenetéből sem.)

Azt mondják, egy történet akkor jó, ha indul valahonnan, tart valamerre és meg is érkezik oda. Meg azt, hogy kell lennie jellemfejlődésnek. Nem csupán az íróénak, aki megszenvedett a könyvvel és a kiadókkal, hanem elsősorban a főszereplőjének, főszereplőinek. 

Nos, itt ígéretesen útnak indul egy kapcsolat, s vele egy feltupírozott gigaszenvedés. A kapcsolat aztán sehová nem jut, majd egyszercsak pukk, kiszenved. Közben történik ugyan ez meg az, de voltaképpen nincsen központi szál, ami összetartsa a különböző jelenteket. S azok meg annyira nem érdekesek, hogy könyvvé álljanak össze. Vagyis ami történik, valójában az sem történik. Maximum megesik.

Az egyetlen, ami menti az egészet az író stílusa. 

Az olvasó becsukja a könyvet és felteszi a kérdést, hogy akkor most...? Rendben, van egy egzaltált csaj, akiről az elején tudjuk, hogy hozzá szólni se lenne érdemes, mert úgyis baj lesz belőle, akit nem nagyon lehet megdugni sem, tehát ebből a szempontból sem jó partner, aki nem hagyja magát szeretni, aki menekül és eltűnik. Hogy előbukkanva egyszerre csak érthetetlenül konstruktívvá váljon. De akkor meg az addig utána nyávogó főszereplő muksó látja be, hogy kell ez az egész a francnak. Hurrá, született egy verseskötete a csajról, az be is sértődött, hogy a csávó így, név szerint kiadta őt. 

Eszembe sincsen azt mondani, hogy ne lenne létjogosultsága elmesélni egy alap- és értelemnélküli szerelem történetét. Dőre kísérlet is lenne, hiszem volt már erre nem egy példa az irodalom történetében. Mindkét nemben van hajlam arra, hogy méltatlanra pazarolja amit csak a legnemesebb érdemelne meg. Elsősorban azért, mert kétségbeesésében  elveszti a realitásérzékét, és nem azt látja, ami a szeme előtt van, hanem amit látni akar. Van ilyen. Vajon ki nem élt még át hasonlót? Van ismerősöm, aki több éve szenved egy kapcsolattól, ami már régen meg is szűnt, soha nem is volt létjogosultsága, ahol soha nem kapta meg azt, amire vágyott, ahol nem volt igazi szexuális kielégülése sem, ahol soha nem érezte magát biztonságban. De képtelen magában lezárni a dolgot, hajtogatja a sérelmeit, italba folytja a bánatát. Nagyjából már mindenki unja körülötte ezt a hajtogatást, és bőszen biztatja, lépjen tovább, ne törődjön bánata, haragja alanyával, vegye észre, hogy ő az, aki megalázott helyzetbe kormányozta önmagát... 

Meg lehetne írni a történetet. Akár árnyaltan is. Kicsit a másik oldaláról is. Lennének ott is szempontok, hidd el! S persze az is csak a történetek szerkesztett változata lenne, az események mazsolázgatásával. De fel kellene építeni legalább azt, hogy az ismerősöm mi a francért lett szerelmes? Mit látott a másikban? A külsejét? Az anyagi biztonságot? Az intelligenciáját? A humorát? 

Netán lehetne arról mesélni, a másik miért nem mert önfeledten elmerülni az ismerősömmel való kapcsolatban? Hogy bizonyos esetekben miért nem vállalta őt fel mások előtt? Hogy több év együttlét, együtt élés után is, miért nem volt mégsem közös életük, miért csak egymás mellett éltek? 

Nem szaporítom a szót. Csongor szereti a hektikus Borit mert csak. Nem lenne ezzel baj, ha nem lenne üres ez a csak. Talán egy hihető, apró utalás van a miértre: Bori illata. Nagyon-nagyon fontos! De több se. S lehetne fokozni Csongor kínját, amikor a lány eltűnik. Fel lehetne fejteni, Bori miért is olyan amilyen, milyen feldolgozatlan sebekből, jellemhibákból, tökéletlenségekből építkezik miss Hektika. De semmi ilyesfélét nem kapunk. Sem a regény egészének, sem a jellemeknek nincsen szerkezete. 

De az is lehet, hogy én olvastam rosszul a könyvet. A Molyon többen dicsérték, mennyire klasszul visszahozta nekik a fősulis éveik fílingjét. Én nem jártam főiskolára, ilyet nem tudott tehát tenni a regény, de amit meg erről itt olvastam az nagyjából annyi, hogy ha nincsen kedvem bemenni, mert másnapos vagyok, hát nem is nagyon szükséges. Meg hogy van ebédlő, ahol lehet találkozni. 

Ahol teljesen kiestem az olvasásból

Egyáltalán nem zavar ha egy írónak politikai meggyőződése van. Még akkor sem zavar, ha nem azonos az én politikai nézeteimmel. Márquez az egyik kedvenc íróm és szívesen olvasok Vámos Mikóst is. 

De egyfelől az, hogy a rendelőben az idősek arról beszélgetnek, hogy O mennyire egy gé, azon kívül hogy nem éppen szellemes berángatása a történetbe a napi politikának, azon kívül tetszik, nem tetszik, visszataszítón trágár. Mert mindenki tudja miről van szó. 

S egyébként csak úgy mondom: idős otthonban dolgozom, idősek között. Nagyon nem egyöntetű ez a vélemény. Ahogy az országé sem. Mert ugyan nagyon sokaknak vannak komoly fenntartásaik, kérdéseik, nagyon sokak gyűlölik a Fideszt és Orbánt, de azért valahogy úgy alakult, hogy 2010 óta ők kormányoznak. Ha ennyire homogén az utálat, ki a büdös franc szavaz rájuk? 

A másik politikai lóláb: Csongor elmeséli, hogy az apja szélsőjobbos.

Ezek után vártam, hogy apu ment ok nélkül ütni a cigánysorra, meggyőződve a tartalmi igazságáról rendel havi ötven Mein Kampf-ot a Gede Testvérektől, majd fekete egyenruhába bújva osztogatja azokat a Széll Kálmán téren, „Sieg Heil!” üvöltve közben. Vagy valami ilyesmi...

A szélsőjobboldali meggyőződés azonban azt jelenti, hogy apuka hisz mindenféle összeesküvés elméletben, és háromszor olvasta az Új Világrendet. (Az mi az?) Vagyis ha hisz az új világrend szemünk előtt történő kiépítésében akkor egyértelműen antiszemita, gondolom. Vagy mi? (Anna, kedves, tetszett már hallani mostanság a Nagy Újraindításról, a Big Resetről? Segítek, a covid kapcsán.) 

Csókolom, és mi a fenét jelent manapság, hogy valami, valaki szélsőjobboldali? Nekem úgy tűnik, a baloldal szempontjából nagyjából azt, hogy szélsőjobbos az, aki nem baloldali. Ha valami jobbos, akkor az tuti csak szélső lehet. Ami szélsőjobb, az meg menthetetlenül azt, hogy zsidókat, cigányokat, migránsokat, LMBT-képviselőket akar irtani, táborokat, krematóriumokat épít. Szóval Csongor apja ilyen lenne? Mert Csongor ezt a szélsőjobbosságot bizony ki nem állhatja!

Mondom, nem az a bajom, hogy Völgyi Anna szivárványosan gondolkodik, meg, hogy utálja Orbán Viktort, s hogy a hideg rázza a jobboldaliság legkisebb árnyalatától is. Sokkal inkább az, hogy mindezt indokolatlanul, szervezetidegenül beültette a regényébe. Hogy legyen benne ilyen is, mert ez milyen jófejség már! Kedves Anna, lehetett volna ezt sokkal finomabban is. Súgok, hogy kórházba küldte a főhősét. Tudja, hogy ebben mennyi rendszer-kritikai lehetőség rejlik, s ha a főorvos mondjuk zsidó, még a holokauszt is simán előkerülhetett volna. S ah műtét, akkor Mengele... Erre egy ilyen alapok és indok nélküli szélsőjobbozás, ráadásul az összeesküvés elméletre hivatkozva... Ejnye! 

Napkút, Budapest, 2022, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409140

4/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júniusának fizetésutáni napja. Sok minden jár a fejemben, szerelemről, a társról, barátságról, a rokoni kapcsolatokról. De attól, ami a fejemben jár letört lettem, s nem látok reménysugarat. Pedig tudom, hogy van. Lenni kell, különben ez az egész hajcihő teljesen felesleges. Azt pedig nem tudom, nem vagyok hajlandó elhinni.

Nem lacafacázok! A könyv sem teszi.

Az egész olyan, hogy ott állsz a söntéspultnál a kedvenc krimódban, a harmadik korsónál tartasz, megy a mindenhez is értő nagy dumálás az éppen aktuális bazmeghelyzetről, erre Pisti, a félfogú beszól valami kótyagos okosságot, sommásan összefoglalva a többség véleményét, és azt hiszi, megsemmisítő csapást mért rád, a haladó értelmiségire, a jogértő ügyvédre. Holott...

Pisti sommás mondatai lesznek a könyv fejezeteinek alcímei. A fejezetek meg ezeknek cáfolatai, méghozzá a szellemes, könnyed, művelt és széles látókörű cáfolatai annak, hogy Pisti és a vele egy véleményen levő plebsz olyan egyszerű, akár a bot. Bármit gondol, jobb lenne, ha nem tenné. De teszi. 

Ilyeneket tud mondani:

• Sanyikám, miért van az, hogy nálunk semmit se lehet normálisan elintézni, és minden hivatalban
minden fél évig tart?
• Sanyikám, tényleg Soros pénzeli a civil szervezeteket?
• Sanyikám, úgy van megcsinálva a választási rendszer, hogy tök mindegy, úgyse fog itt senki nyerni. • Sanyikám, miért nem lehet visszahívni a képviselőket?
• Sanyikám, mi baja van ezeknek állandóan a bíróságokkal meg a jogállammal?
• Sanyikám, érted, én ezek közül egyre se tudok szavazni. Vagy maradok otthon, vagy leszavazok a viccpártra.
• Sanyikám, amíg Magyarország létezik, addig korrupció is lesz.
• Sanyikám, a kurvákat és a drogosokat miért nem zárják be?
• Sanyikám, magyar az, akinek fáj Trianon.
• Sanyikám, ez az EU egy nagy, lassú, tutyimutyi szervezet, amely azonban mégis elnyom minket!
• Sanyikám, te most akkor ilyen balliberális vagy? 
• Sanyikám, nekem semmi bajom a  buzikkal, de miért kell ezeknek az Andrássy úton pucéron parádézni?
• Sanyikám, érted, szegények meg minden, de azért még nem kéne koszban élni, meg koszosan járni. Mosakodjon meg, és menjen dolgozni!
• Sanyikám, érted, a tanárok meg a rendőrök pampognak, hogy kevés a fizetés, de a tanárnak ott van évi két hónap fizetett szabi pluszba', a rendőrt meg kiképzik a mi pénzünkön, és negyvenévesen már nyugdíjba megy.
• Sanyikám, hát ne mondd már, hogy nincs cigánybűnözés, hát tele vannak a börtönök cigánnyal!
• Sanyikám, ha így haladunk, 2050-re vége lesz a világnak, megfagyunk, megsülünk, mindent elvisz az árvíz.
• Sanyikám, ez a migráció, ez nagyon bosszantó.  Még szerencse, hogy mi meg tudtuk állítani.
• Sanyikám, nem kell ennyi semmit sem érő diplomás, aki semmihez se ért. Dolgozni, pénzt keresni tudó melósokat kell képeznil
• Sanyikám, érted, addig jó, amíg van forint, a kis országok mind megjárták az euróval.

A borító belső fülszövege (ízelítőül, mert a könyvben több felvetés van)

Nem győzöl ezeknek a hülyéknek magyarázni, hogy törjenek már ki a közhelyketreceikből, kútmély félreértéseiket adják fel, köpjék ki végre a becsócsált maszlagjaikat! S vegyék már észre, hogy te, az összefoglalón polgárinak nevezhető, középutas értelmiségi szemléleteddel rávezeted őket, mekkora egy diktatórikus, maffia-bagázs ez a populista, hazug, pojáca, nagypofájú Fidesz-bagázs. Ha nem is ezekkel a szavakkal. Mert a te árnyalt, széleskörű ismereteid, a dolgok cizellált szemlélete nem engedi, hogy ilyet mondjál. De az is hülye, aki nem ért a ki nem mondott szavakból. S ha mégsem, eriggyen a Múzsára, ott teljesen egyértelmű, ami kimondatlanul itt is. 

Valahogy így születhetett ez a könyv. Én pedig csak lassan-lassan jöttem rá, miről is van szó. És szerencsére már a könyv felénél tartottam, amikor ránéztem a könyv „szülőatyjára/anyjára” a Diétás Magyar Múzsa (DMM) nevű Facebook oldalra, amit előbb „bekövettem” mintsem, hogy olvasgattam volna rajta ezt-azt. Ésik könyve sokkal intelligensebb mint a Múzsa. De ő a főszerkesztője a Múzsának. 

A Múzsa mottója a következő: 

"Én nem politizálok"

Ha nem politizálsz, mások fognak helyetted.

Az ország a tiéd, ha nem jó, te rontottad el.

A Diétás Magyar Múzsát olyanok írják, akiknek tele van a hócipője (töke, puttonya) azzal, hogy egy fél ország "nem politizál" vagy "nincs véleménye" vagy "inkább nem szól bele"

Meg persze unjuk, hogy ha megszólal valaki, akkor azonnal megkapja, hogy szélsőbalos sorosista áruló. Magyarok vagyunk, szeretjük a hazánkat, a nyelvünket, a magyar tájakat, a magyar kultúrát. Lassan beleöregszünk abba, hogy konzervatívok legyünk.

Olyan országot akarunk, ahol nem Schmidt Mária és Tarlós István a konzervatív és nem Gyurcsány Ferenc a szociáldemokrata. Nem nagy dolog, de valahol hozzá kell kezdeni. 

A fehér lovag zsenialitása abban állt, hogy felrúgta a játékszabályokat. Szinte minden szempontból. Mind a rajztechnikájában, mind a történetvezetésben, mind a történet erkölcsi vonatkozásaiban. Ahogy az értékelésében írtam, Sean Murphy kifordított kesztyűként kezelte a Batman-alapokat. Nem hagyott el semmit, ami Batman, de nagyjából semmit sem a megszokott módon használt fel. 

Nem vagyok otthon a Batman-univerzumban. Elsősorban azért nem, mert annyira nem érdekel, hogy az otthonosságig sokat foglalkozzak vele.

Ahogy én látom: a denevérember kuporog a város felett valami fémtraverzen, jő az aktuális gonosztevő, a rendőrség tehetetlen, nem tesz mást, csak kullog Batman nyomában, a sajtó nyávog, hogy miért vannak mindenki feletti jogai a denevérembernek, James Gordon egyensúlyoz és lavírozik a törvényesség és Batman között. Bruce Wayne meg jófiúként fogadásokra járkál, amikor nem batmankedik. S a végén mindig lerombolnak egy városrészt, hogy pusztuljék a gonosz. (Zseniális, mulatságos ötlet Murphytől a Gothamban létrehozott Batman-alap, amit a pusztítások heyreállítására hoztak létre. Hahaha!) S úgy nagyjából ennyi egy-egy Batman-történet. Mármint az én olvasatomban. 

*

Ja, Joker mint gonosz, na az valami überperverz zsenialitás. Persze nem mindegy, miben és hogyan. Bármennyire szeretem, amit Jack Nicholson művel, ő például egyáltalán nem nyűgözött le. Heath Ledger Joker-figurája viszont mindent vitt! Valami elképesztő, amit Ledger a figurával tett, amivé alakította. Vagy amivé a rendező, Tim Burton tette. Egészen más volt, de hasonlóan zseniális a 2019-es Joker filmben Joaquin Phoenix. És nagyon pöpec Murphy fehér herceg-Jokere is. 

Murphy képregényének, s most az első részről beszélek, a zsenialitása abban állt, hogy bátran túllépett a képregény történeteinek a kliséin, elvárásain. S alapjaiban tette ezt. Gondolt egy merészet és egy szempillantás alatt Joker lett a jó, Batman a megkérdőjelezhető. S közben remekül érzékeltette, hogy ezt a váltást persze egy pillanatig sem szabad elhinnünk. Akkor sem, ha még maga Batman is bizonytalanná válik. De az érvek, minden lebegtetett bizonytalanság ellenére ülnek, Jack Napier-nek sok mindenben teljesen igaza van. Aztán persze mindenki visszatér a maga foga fehérjéhez. 

*

Innen indul A fehér lovag átka. Amelyből kiderül, hogy Sean Murphy sem veszítette el a gátlástalanságát. Mert immár nem csupán Batman személye és szerepének a kérdésessé válása a kérdés, hanem a családjának, a Wayne-famíliának Gothamban betöltött szerepe is. Sőt, még az is hogy... De csitt, már, erről mégsem, akkora spoiler lenne!

De ez a második rész még inkább az identitás-keresés története. Meg annak boncolgatása, hogy a lényeg vagy a látszat a fontosabb?

Batman is eljut a kérdésig: mi határozza meg az ő batmanségét, a ruha, a családi hagyományok vagy a saját döntése az erkölcs mellett? Vagy mindhárom? Vagy az egész Batman-dolog úgy hibás alapjaiban, ahogyan van? 

Batman válaszra is talál. 

*

Kellett-e a folytatás, tesz-e hozzá érdemben A fehér lovaghoz, falat kenyér, vagy mindössze ügyes/ügyetlen újabb bőrlehúzás? 

Szerintem minden egyszerre. Vagyis nem annyira zseniális ,mint az első rész. Mert annak esetében a kérdés sem volt kérdés. Természetesen ennél a második résznél is érvényes mindaz, amit a bevezetőben fejtegettem. Az első rész újításai, Batman-szabály felrúgásai a második részben már nem jelentettek frenetikus újdonságot. Tény ami való: Murphy kitett magáért, nem tisztel se Istent, se embert, se Batman-világot, gátlástalanul kiforgat mindent, öli a szereplőket, olyanokat is, akikre végképp nem számítanál, még magát Batmant is sokkal jobban kiforgatja önmagából, mint az első részben. 

De nekem aztán éppen ez a sok-sok forgatás lett egy picit sok. Olyan kis „jóvanmárpersze”-érzésem volt. Ami érdeklődés veszteséggel járt. Miközben az olvasást nem tudtam abbahagyni, a történet érdekelt, mindvégig lekötött, faltam és együltőmben elfogyasztottam. De a végén nem elégedetten, hanem némi csömörrel csuktam be. S még Batman vs. Bruce Wayne önidentitás-keresése sem hozott túlságosan lázba, inkább csak némi erőltetett nyavalygásnak tűnt. 

A szereplők jelentékeny elfogyása lehetetlenné teszi a folytatást. Ha meg mégis visszahoz valakit, az meg olyan lesz, mint amikor az új Dallas-sorozatban feltámasztották Bobby Ewing-ot. 

Azt hiszem, az utolsó két kép némi magyarázatra szorul. A kötetben teszünk némi utazást a múltba, és ami a múltban történt, igen vastagon befolyással van a jelenre. Tudom, közhely. De ez a Batman-sztori erre épít. Sajnos az elvi megoldása is eléggé közhelyessé válik. A probléma is, a megoldás is az önazonosság környékén található. 

*

Mint látod, a képi megfogalmazás ezúttal is több mint pöpec. A könyvet érdemes elolvasni, nézegetni, majd újra nézegetni és még nézegetni is érdekes. Miután már megnézegetted. Mondom, nekem nagyon bejött, hogy a képi világ nem az a megszokott Batman-es. Pedig nem mindig vagyok az újítások híve.

De ez a képi világ roppantul megragadott. Ha jól belegondolok, emiatt bocsátottam meg magamban minden mást A fehér lovag átkának. Mert egy képregény végső értékét, spanyolviasz, végső sorok a képek adják és mutatják meg. Azzal pedig ismétlem nagyon nincsen semmi baj. 

Még akkor sem, amikor amerikaiul teátrálissá válnak az események. 

Egyszóval jó ez a képregény, ez a Batman-sztori, de közben önnön ötleteinek a foglyává válik, és két köteten belül kliséket gyárt, mert a felforgatás alapeleme. S a végén akkora az ebből adódó kupi, hogy besokall az embergyereke olvasó. Miközben a rajzokért továbbra is rajong. 

Fumax, Budapest, 2021, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701910 · Fordította: Sepsi László 

7/10

2022 júniusának a háromnegyede. Tegnap csapatépítettünk az Olajágban. Nóri, a főnöknénink szervezte. Remekül. Az első program egy nyílttéri szabadulószoba volt: a Bazalika-Szabadság tér tengelyen kellett megtalálnunk Piros Pepit. 1914-ben voltunk, amikor pesti utcákat még egészen más néven hívták. Öten voltunk, két sofőr, két titkárnő és a főnöknéni. Miközben munkatársként voltunk ott, a végén már nem munkatársként voltunk együtt. Hanem mert jó volt együtt lenni. Miután végigjártuk az utunkat Pepi után, elmentünk bowlingozni a Sugárba. Csuda jól éreztük magunkat. Szemben azzal, ahogyan reggel fáradtan, álmosan ébredtem. De spongyát rá!

A Zagor külső megjelenéséről nem írtam az első kötet értékelésben. De a Tex-ében, amit a Frike Comics-től kaptam, igen. Ez a harmadik Zagor-kötet mindenben megfelel neki. Nem írom le újra. De érdemes elolvasnod. Miheztartás végett. E téren semmi eltérés nincsen. 

* 

Ez a Zagor már bőven indokolja azt a népszerűséget, amit az első kötet olvasásakor egyszerűen fel nem foghattam. Tudniillik leírtam, hogy a képregényt Olaszországban 1961 óta havi rendszerességgel jelenteti meg a Sergio Bonelli Editore. Ha a különszámokat, egyebekre nem is vagyok tekintettel, akor ez körülbelül 720 történetet jelent. Nem semmi fantázia, nem semmi kitartás mind az alkotók, mind az olvasók részéről! 

Ettől a kötettől fogva indokolttá válik a Zagor nézegetése, olvasása. Tényleg nem is értem, a magyar kiadás szerkesztői miért abban a sorrendben adták ki a sorozat köteteit, ahogyan, s miért nem ezzel vezették be a vadnyugati Supermant a magyar piacra? 

Zagor tehát magyarul is hivatalosan a Vadnyugaton él. itt is egy tulipiros ujjatlan pólóban császkál (ennek eredetére ebben a kötetben fényderül), és érthetetlen módon továbbra is egy kőbalta a legkedvesebb fegyvere, védjegye. Még az indiánok is tomahawkkal gyilkolnak, és amikor nem íjjal vagy puskával. A kőbalta azonban tényszerűen egyedivé teszi Zagort. Ha logikátlan és merész is a használata. Tény, hogy éppen ebből a kötetből kapunk ízelítőt, ez a fegyver milyen célravezető lehet egy párbajhős végleges működésképtelenné tételéhez. 

Az egész kötet során, hála Istennek, maradunk a Vadnyugaton és nagyjából a realitások között. Mindössze egy kísértetsztori van a hat között, a többi sima Vadnyugat. 

*

Ja, igen! A hat sztori. Érdekes a könyv szerkezete. Van egy kerettörténet és a kerettörténeten belül a szereplők további történeteket mesélnek egymásnak a tábortűz mellett, a kenuban, menekülés közben. Mivel ezáltal annyi szerzője van a kötetnek mint égen a csillag, őket itt tüntetem fel. 

Ahogy fentebb említettem, van egy kísértetsztori a többi között, az Eltemett hangok. Nem illik a többi közé, rája adásul olyan kis se füle, se farka történet. Arról nem beszélve, hogy ugyan nincsen róla szó, hol, melyik földrészen esett meg a kaland, de Amerikára annyira nem volt jellemző, hogy több száz éves kolostorok álldogáljanak a tájban. Már csak azért sem, mert a kolostorok a katolikus egyházhoz tartoznak, Amerika pedig, legalábbis a huszadik század elejéig alapvetően protestáns ország volt. A katolikus misszió sokkal inkább Dél-Amerikára volt jellemző. 

Ám ettől a tartalmi és földrajzi fiaskótól eltekintve a kötet tartamilag teljesen egységes. Grafikailag nem, hiszen láthatod, minden történetet más és más rajzolt, de ez meg nem zavaró. A Bonelli Editore rendszeresen végrehajtja azt a bravúrt, hogy az eltérő rajzolóknak egytől egyig van saját stílusa, de becsatlakozva egy adott sorozat szériájába az összkép, az egyedi jegyek ellenére, mégis egységessé válik.

Egyedül a Holdszellő című történet ábrázolásmódja tér el jelentősen a többitől, első pillantásra meghökkentő is, de csak kicsit kell elmélyülni benne, hogy meglássuk ezeknek a rajzoknak szépségét is. Sőt, nekem éppen az egyedisége miatt emelkedik ki a többiek közül. Leginkább e történet rajzainál ragadtam le leginkább. 

A Hét lépés párbajtörténetének képi megfogalmazása sokkal puritánabb. A letisztult, lényegretörő stílussal alkotott rajzok a Holdszellő képei mellett szinte sivárnak tűnnek. Ám ha önmagában nézegetjük őket, fantasztikusan hozzák a párbajhoz kötelező hangulatot: meleg, csend, kihaltság, feszültség, fokozott feszültség.

Külön érdekesség a Múlt emlékeinek finoman szürkeárnyalatos munkája. Amikor az elolvasása után vissatérünk a kerettörténet „valóságához”, az puritánnak, szegényesnek tűnik. Gyönyörűek, szívszprítók a történet rajzai. 

*

Úgy fest, amit tartalmilag kifogásoltam az első magyar Zagor esetében, az ebből a kötetből egytől-egyig hiányzik. Zagornak jól áll a Vadnyugat, jól állnak az indiánok, a kenuzás, a pisztolypárbaj, a 19. század. A kísértetek nem állnak jól. Pontosan az sem derült ki számomra, mi a fene is az a Darkwood, és Zagor miképpen, milyen formában az ura. De legyen nagyvonalúak, ettől már tekintsünk el, vö. kákán csomókeresés. 

Így már értem az értetlenségedet és a lelkesedésedet, Giovanni! :-)

Anagram Comics / Frike Comics, Budapest, 2021, 300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947179 · Fordította: Pócza Lilla

7/10

 2022 júniusának derekán kicsit túl. Vasárnap reggel. A Youtube-on beugrott egy budakalászi Vörös István koncert hirdetése. Hát most ő szól a fülemben. A régebbi zenéi nagyon igen, az újabbak viszont gagyik. Egyszerre marha szimpi és irritáló a fazon. 

Még bőven létezett a Prognózis nagy felállása, amikor Bagolyt megismertem. Ő volt az a lány, nő, akivel ha nem akkor találkozom, amikor, egy nagy szerelem vége után egy nappal, hanem stabilabb időszakomban, akkor ma hétszentség, hogy ő a feleségem.

Nagyon sok hasonlósága van/volt Szerelmetesfeleségtársammal mind a megjelenésében, testalkatában, mind a személyiségében. S hihetetlen sok közös vonásunk volt. Ez akor engem inkább riasztott mintsem vonzott: elég volt magamnak a saját hülyeségem, féldepim, útkeresésem, nem kellett belőle duplikátum. Bagoly viszont szerelmes volt. Az önfeladásig. S én ezt mocskosul khasználtam. Aztán elsorvadt a kapcsolatunk. Lassan-lassan megszűnt. Számomra életem egyik szégyene, ahogyan akkor viselkedtem. 

Bagoly valahonnan felületesen ismerte Vörös Istvánt. Tetszett is neki a pasi. Nem tudom, ez rám nézve hízelgő-e vagy sem? Ahogyan azt sem, nem csupán arról volt-e szó, hogy Bagoly próbált belőlem valami harci szellemet előcsalogatni, küzdjek érte, jelentsem többet a számomra. Nem jelentett. 

Nekem az egyik kedvencem dalom volt, ő nem szerette a „Ne kezd újra, kérlek”.

„És most kérdem: a szerelem úgy mit ér,
Ha a lelked mélyen hallgat, s titokban a vágy visszatér.
Ha a lelked mélyen hallgat, de testedbe a vágy visszatér.”

De mégis, évtizedeken keresztül Bagoly jutott eszembe, ha békességre, harmóniára vágytam, az ő ölébe akartam fúrni az arcomat a világ elől menekülve. Hülye az emberfia, az már kétségtelen...

A Bécsi úti Kossuthh Zsuzsa sul aulájában voltunk együtt is Prognózis koncerten. Azután a koncert lett egy piros nadrágom. Hasonló volt Vörös Istvánon is. A nadrágot Bagoly varrta nekem. „hajsza közben tele volt a város szerelemmel…” Nem hordtam túl sokáig. 

Novellákról beszélünk. Három-négy oldalasakról. Ahogyan a kiadó fogalmazott, a kötet mintegy folytatása az előző, A denevér vére című kötetnek. Amit még nem olvastam, bár itt van a polcomon. Meg még két másik Petőcz-könyv is, amit szintén nem olvastam. De egyébként Petőcz legtöbb könyvét nem olvastam. Mert a moly.hu szerint van neki összesen negyvenegy. Bár vannak a negyvenegyben átfedések. De ha leveszem ezeket az általam ismert átfedéseket, akkor is harminchat megjelent könyve van. Nem kicsi szám. Ennek ellenére valahogy a köztudatban, nekem úgy tűnik, még sincsen benne. Ami viszont az írói képességeiről természetesen semmit sem mond el.

A kötet novellái két természetes részre oszlanak: a férfiakról és a nőkről szóló tíz-tíz novellára. Iparkodtam e két csoport novellái között a nemeken túl is összekötő kapcsot találni. A férfiaknál talán az egzisztencia kérdése kapcsolja egybe a történeteket, a nőknél pedig a szexualitás. S mindkettő esetében az öregség, az öregedés és a halál. 

Erre utal egyébként a könyv borítója is. A festmény, amelynek kicsit félreérthető, ámde gyönyörű részlete szembenéz velünk a borítóról, A három életkor címet viseli. Gustav Klimt festette. A teljes mű így fest: 

Vagyis a Napkút könyvének a borítója korántsem az anyaság dicsérete, hanem az elmúlás két lépcsőfoka. A festmény eredetije természetesen Gustav Klimté. 

A novellák egyébként mind történetvezetésükben, mind megfogalmazásukban, mind központozásukban teljesen hagyományosak. Ennek minden pozitívumával. Már eleve ez elégedettséggel tölt el. Mert némi túlzással a Karinthy által átírt szabolcskamihályosan szeretek olvasni. 

Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szívem
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva, szelíden

[...]

A jó Isten egyszerűnek
Alkotta az eszemet
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet

(Itt az egész, tréfás átirat)

Komolyra fordítva: Petőcz novellái teljesen lineárisak, központozottak, és eszébe sem jut cirkálmányosan, lilán fogalmazni. A szövegek egyszerűek, tömörek. Talán éppen ezért ütöttek szíven több esetben is. Nem az esetlegesen bennük rejlő végső csavarok miatt. Mert ilyen is több van. A fülszöveg Mándy Ivánt és Csáth Gézát említi mint viszonyítási pontot. Ami részben igaz, részben félrevezető. Szerintem jobb, ha nem viszonyítgatunk, hanem Petőczöt olvasunk. Illetve azt is említi a fülszöveg, hogy a novella simán lehet manapság is történetközpontú. Sőt, annak kell lennie. A részemről pacsit rá! 

*

S most vagyok bajban. Azért, mert ha nagyon megerőltetném magamat képes lennék roppant fennkölten és érthetetlen szakszövegül értékelősdit játszani. De eszembe sincsen ilyet tenni. Mert nem látom értelmét. Kedvet szeretnék csinálni ehhez a kötetkéhez, eszembe sincsen senkit elriasztani tőle! 

Meg azért is gondban vagyok, mert ez a könyv huszonegy írás. S mert történetközpontú novellákról van szó, ez itt huszonegy történet. S ezzel kell valamit kezdenem.

Vagy összefogom a huszonegy történetet, de az olyan mintha aranyhalakat fogdosnék a margitszigeti Japán-kertben, vagy egyesével elmondom, mi is vár rád, ha a karmaid közé ragadod ezt a könyvet. Egyik sem tűnik járható útnak. Az előbbi aranyhal-fogdosás, az utóbbi egy végtelen értékelés. Arról nem beszélve, hogy bár történet-centrikusak a novellák, de sok esetben mégsem a történet a lényeg. Van, hogy az semmi más, mint bevezetés egy hangulathoz, egyetlen mondathoz, egy vicc nélküli csattanóhoz, egy hétköznapi üzenethez. 

*

Mert mit lehet azon összefoglalni, hogy az öreg varázsló szerelmes lesz, és semmi gyógyírt nem lelnek erre a betegségre: csak akkor nyugszik meg, amikor a dédunoka korú szerelme odabújik hozzá? Vagy tudtad, hogy Cooper nem csupán dramatizálta, hanem tragédiává is tette az utolsó mohikán, Unkasz történetét? Jobb, ha elhiszed, egy indián avatta be a titokba a szerzőnket! Vagy meséld már el, milyen az, amikor úgy tesztel a főnökasszonyod, hogy bugyi nélkül tárja szét a lábait a főnöki asztal alatt, de a gyávaság miatt képtelen vagy lépni? Vagy mi a véleményed arról, hogy egy hajléktalannak is van büszkesége, senki ne mondja neki, hogy büdös! Avagy micsoda politikai tett, belső cselekvéskényszer, amely arra sarkall, hogy az egykori háztömbmegbízott ajtaját nap mint nap szilajan leköpje valaki? Avagy itt a hegedűművész, aki mellett, a nyitott hegedűtok mögött mindennap ott ül a kis sámlin az a sápadt, szótlan fiúcska. Avagy figyelj: a covid miatt az anyjától telefonon búcsúzik a felnőtt gyerek. Változat: a haldokló anyjával zavarában szelfit készítő férfi. S ezek még csak a férfiak. 

Vannak nők is. Például akik megöregedve arra hívják fel a nekik segítő fiatal lány figyelmét, hogy szép, szép a segítség, de élni is kellene már! A gimnazista lány, aki spontán sztritízzel küldi el a jóképű tanárt a francba, mert az nem figyel fel a bájaira. A feleség, aki éppen borzongó, spontán izgalommal készül megcsalni a férjét, de róka fogta csuka lesz a helyzetből. Az öregember és a fiatal festő kapcsolata (aki ez esetben: festőnő), amelyben látszólag nincsen szerepe az életkornak. Vagy mégis? A tanítvánnyá lenni akaró ifjú hölgy ájultan tiszteli a Mestert, amíg hókon nem nyomja a mindennapi realitás. Milyen az, amikor egyetlen céllá a mindennapok túlélése lesz? Aztán: feltétlenül szükség van-e a Nagy Beszélgetésre, vagy elég csak együtt lenni a csendben? 

Talán nem nagy történetek, nagy kérdések ezek. De mindenkinek a maga fájdalma a legnagyobb, és mindenkinek a maga története a legérdekesebb. Petőcz pedig képes volt elérni, hogy enyémmé váljon, amit írt, és amit én meg olvasok. 

*

Az már csak az én betegségem, hogy simán irritált a két téma- Azért, mert tele van velük a padlás, simán a konjunktúra felismerésének és felhasználásának tartottam őket. Mert mindenhonnan ezek ömlenek.,Mintha nem lehetne, kerülhetne nélkülük könyv vagy film a nyilvánosság elé.

Az egyik a címadó novella, a másik a Teremtés. A címadó a múlt és a jelen frappáns összekapcsolása. Naná, hogy negyvenes évek és a ma összekapcsolása. Honnan máshonnan ismerős a ma postása, mint a nyilas nagypapája által, akire szakasztott hasonlít ez a postás-ifjonc! A második esetben a cég családos kiküldöttje egy kollégájával kényszerül egy szobába a hétvégi kiküldetésen. A kolléga kitakarózik, nincsen rajta semmi. Folytassam? Nem pornó. Csak a felismert, lokalizált vágyig jutunk el. Itt azért nagyon vaskos nemá-érzésem volt. Nem a téma miatt, hanem mert simán propagandának fest a többi között. A nyilasos meg kötelező penzumnak. A kettő együtt pedig polkorrektté teszi a kötetet. Holott erre mocskosul semmi szükség nem lett volna. Mondom úgy, hogy nem látok bele a kártyákba. 

De a többi novella annyira jó volt, hogy e kettő simán elnézhető azok miatt. Nagyon simán. 

Napkút, Budapest, 2022, 104 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409133

9/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júniusának legközepe. Össze vagyok vesződve magamban az egész világgal. Kis semmi, vacak összeveszések ezek, de az összhatást olyan kis kilátástalanná teszik. Pedig olyan egyszerű lehetne az élet. Csak miközben nap, mint kommunikálok ezzel a bloggal is, valahogy teljesen, tökéletesen feleslegesnek tartok minden kommunikációt. 

A napokban kaptam meg, hogy XY-al sokkal jobb lenne a viszonyom, ha nem csupán a konfliktusos helyzetekben szólnék hozzá, hanem érdeklődnék iránta. egyébként is. Rögtön ezután ezt mondta nekem, aki a szememre hányt: 
– Jó, tudom, hogy nem lehet vele beszélgetni... De akkor is! 
Akkor mi? 

Tudod, mint az Üvegtigris végén, amikor a rendőr igazoltatja a főszereplő bagázst, és amikor azok szakadnak megfelé egymás hivatalos nevén, a rendőr felcsattan:
– Hagyják ezt abba, mert bevitetem magukat, és maguknak annyi!
Mire Rudolf Péter még félig röhögve visszakérdez:
– Nekünk? Mennyi?

Szóval ennyit a kommunikációról. Minél öregebb vagyok, annál inkább úgy érzem, egykutya-zsákutca mind, tök felesleges. S mindig rábaxarintok valahogyan. 

Mauro Boselli – Maurizio Dotti

A mocsárban született – Delta Blues

Kell még mondanom bármit a dampyrról? Ha rákeresel a blogomon, találsz jónéhány értékelést róla, ahol már leírtam mindent. Szó volt az olasz képregényről, a fumettiről, a legfőbb kiadójukról, a Sergio Bonelli Editore-ról, beszéltem a balkáni féllény dampyrról, a vámpír-ember utódról, Harlan Draká-ról akinek a vére halálos a vámpírokra, a barátairól, a volt szabadcsapat-vezérről, Emil Kurjakról, a vámpírlányról, Tesla Dubcekről, meg az ő borzasztó kalandjaikról. 

Meg arról, hogy nem szeretem a horrort, a vámpírost meg különösen nem. Ezek a sztorik pedig elsősorban vámpírosak, másodsorban meg mindenféle démonosak. S mert ezeket nem szeretem, annál nagyobb ellentmondás, hogy a Dampyrt meg mégis. Csak hogy legyen már bennem is valami ellentmondás, ha úgysincs más. 

A mocsárban született

Szerintem a két történet közül ez a jobbik.

Az alaphangot megadja bevezető képsor: egy kukoricaföld kereszteződésében fekete fiú gitározik. Bluest játszik. Ezt a dalt játssza. Vagyis egy valós, létező zenész, valós, énekes dalát. Éjszaka van. Megszólítja egy öregember, aki, mint kiderül, szintén blues-zenész. Robert Johnsonról, a legendás blueser-ről beszélgetnek, aki, ahogy mesélik, eladta a lelkét az ördögnek a zenéért. A fiatal gitáros azt mondja, senki nem volt Johnsonhoz fogható, maximum a Swamp Lizard együttes fehér gitárosa, Roger Sheldon. Mire a rasszista öreg zenész kiakad: egy fehér bluesgitáros? 

Képváltás. A képen egy Crossroad nevű motel. A céges fejlécben ugyanaz a voodoo-szimbólum, amit az előző jelenetben a két fekete zenész nézegetett a keresztút útjelzőjénél. Egy fiatal pár megáll egy motelnél, kivesznek egy szobát. A recepción rákérdeznek a logóra. A motel tulaja elmondja, hogy mi az, Legba-nak, a kereszteződések démonának a jele. Az érkező pár lányszakaszának beugrik, hogy ő már látta ezt a jelet valahol. Aztán be is ugrik neki, hogy a Swamp Lizards egyik lemezének a borítóján. A moteltulaj elő is kapja a lemezt, amit a pár elvisz magával a kivett szobájukba. 

Előjátékként a hölgy elmeséli friss férjének, hogy az apja Swamp Lizards rajongó volt. Az együttes arról a környékről indult, ahol a motel van, a nevét is onnan vették: Mocsári Gyík. És sajnos a pályafutásuk is itt ért véget: a mocsárban lezuhant a repülőgépük. Egy tag túlélte a zuhanást, de nyomorékká vált. A többiek meghaltak. Az akkor frissen megjelent lemezük címe Zombie Warriors volt. A borítón egy mocsár közepén levő temetőben álltak az együttes tagjai. A borítót a gép lezuhanása után a lemezt visszavonták, és új borítóval dobták ismét piacra. 

A nő megkíván egy jégkrémet, és a kufirc előtt kiküldi a pasiját, hogy hozzon már neki egyet. A pasi soha többet nem jön vissza, csak egy vaskos vércsík a bejárati ajtó alatt. Kezdetét veszi a borzalom. 

Aminek persze a Swamp Lizards tagjai az okozói. Akik lezuhantak a mocsárban, miután feljátszották a Zombi harcosok lemezt. 

Ahogy közeledik a kulminációs pont, koncertet is kapunk. Naná, hogy a mocsárban! S mivel a Swamp Lizards-nak hatalmas volt a rajongótábora, sokan el is mennek a koncertre. Érted, a mocsárba. A koncert nem végződik túl nagy sikerrel. 

Ennél többet nem mondok. Mármint konkrétan a történetről. Ügyesen felépített, izgalmas sztori, képzeld még némileg empatikussá is tesz a zombi-zenekarral kapcsolatban. Vagyis úgy marhaság, ahogyan van. Ahogyan az lenni szokott.. 

Igen sokszor írtam már arról, teológiai szempontból miért tartom tarthatatlannak a halál utáni tudatos létet, meg a test nélkül bolyongó szellemeket. (Csak egy mondat: az ember személyisége elválaszthatatlan a  gondolkodásától, a gondolkodás pedig az agyától. Ha sérül az agy, változhat a személyiség. Agy nélkül meg nincsen személyiség. A test működése nélkül, oxigén, vérellátás, meg nincsen agy. Vagyis nem véletlenül test-lélek-szellem egysége az ember. Ha bármelyik kizuhan a képletből, nincsen ember. Pont. 

Hogy stílusos legyek az aktuális horrorunkhoz: ezzel nem azt mondom hogy nem létezhetnek transzcendentális, túlvilági tapasztalatok. Azt igen, hogy ezekben a tapasztalatokban azonban soha nem az a személy jelenik meg, kommunikál, akit szeretnénk, hogy megjelenjen, kommunikáljon. „Rettegj, félj és borzadj!” Igen, arra gondolok, aki eszedbe jutott.. Hogy stílusosak maradjunk az alaptémánkhoz. 

De attól eltekintve, hogy teológiai szempontból marhaság ez a mocsaras, rockzenészes sztori, egy nagyon jól felépített, hátborzongató történet, a Dampyr szokása szerint részletgazdag, realista rajzokkal. 

Delta blues

Ez is zenés történet. Maradunk, ahol voltunk, a kiindulási alap még mindig a keresztút, és ebben a történetben szembesülünk annak alvilági urával, Legbával. Is. 

Mielőtt belelendülnék, máris lassítok. Mindkét történet esetében marha jól esett, hogy meg sem próbál polkorrekt lenni, holott a helyi feketék mindenféle szempontból fő szerepeket töltenek be bennük. S képzeld, olyan tök természetesen kezelik a történetek, hogy az is ember, tehát lehet rossz is, jó is, aki fekete, mintha nem is lenne manapság a liberális fasizmus követelte, kötelező együttbégetési kényszer. Annyira jól esett ez a magától értetődő természetesség, hogy az csuda! 

S akkor most mondom: Legba, a sötét mélyúr, a keresztutak démonja: fekete bőrű! S nemcsak ő. Ez az igazi esélyegyenlőség!

Ez azért nagyon jó, mert innentől egyáltalán nem csupán kötelező téma a rasszizmus, hanem szerves része a történetnek. Így nem csupán propaganda és irritáló kötelezettség a szadista, rasszista rendőrfőnök szerepeltetése sem, hanem integrált, szerves és fontos része az egésznek. 

A történet az előző sztori elején említett, egykor valóban létező blues-zenész, Robert Johnson halálával kezdődik. Vagyis kicsit visszalépünk az időben. 

A legenda szerint egy féltékeny férj mérgezte meg, 1938-ban. Johnson alig huszonhét évet élt, de a déli blues egyik legjelentősebb zenésze lett. Szintén a legenda mondja, hogy eladta a lelkét az ördögnek: a gitártudása elképesztőn rövid idő alatt vált a kevesebb mint átlagosból kiemelkedővé. S valóban volt dala az útkereszteződésekről (Crossroads). A dalt a Cream, a Free, a The Almann Brothers Band, Rocky Lawrence és John Hammond, Jr.  is feldolgozta. 1986-ban film készült az életéről. A film címe szintén Crossroads volt. 

A Robert Johnsont megidéző képsorok után ugrunk az időben és visszatérünk a jelenidőbe, amikor Harlan keresi a Legba nevű, vámpír-éjurat. A keresésnek szerves része lesz, hogy Robert Johnson életének és halálának a nyomába erednek. A nyomozás és a végkifejlet persze nem kétséges. 

Bár ez a történet nem annyira izgalmas és érdekfeszítő mint a Swamp Lizards története, ebben is van, ami megragadja az olvasó emberfiát. Akkor is, ha sztereotipikus. S pedig a Dél meleg, poros, izzadtságos délutánjának a korrupt, sercegőn gyűlölködő hangulata. Mert ne felejtsük el: Amerikában még a hatvanas évek végén is az egyenjogúságról álmodozott Martin Luther King. 

Ennek a történetnek sokkal inkább a hangulata erős, mintsem a története. De az viszont nagyon. S megerősíti, hogy Legba személyén, a blueson, a mocsár jelenlétén és a keresztutak jelentőségén keresztül egy történetté válik az előzővel. 

A rajzokről talán felesleges is szólnom, az ízelítőkből láthattad, miről van szó. A Dampyrtól  és a Bonelli-fumettiktől megszokott részletes, szemgyönyörködtető realitásról. A rajzolójuk Maurizio Dotti. Nem kispályás a Bonellinél: huszonöt Damyr, tíz Tex és három Zagor történetet rajzolt. 

Az író, Mauro Boselli agyalmányait nem is kezdtem számolni. Ha van kedved hozzá, hát hajrá, innen kiindulva neki is foghatsz. 

Frike Comics, Budapest, 2021, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891236 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

9/10 

2022 júniusának több mint fele. Szombat hajnal van. Tegnap a vasalóból sikerült kiborítanom a vizet az ágyunkra. Mert Csemete nem alszik itthon, a nedves ágy miatt átvonultunk az övébe. Szerelmetesfelségtársam hajnalban meg vissza a mi ágyunkba. 
– Baj van?
– Amikor mozdulsz, mozdul az egész ágy. Nem tudok így aludni. 
Én maradtam, most is itt vagyok. De valóban nem kényelmes, túl puha. 

De a hajnal az hajnal. Írás, zene (Karfagan: Echoes from Within Dragon Island; olyan kis szép a borítója is.) És még kellemes hűvös is van. 

Nem is mondtam: SzFT-nek nagy élménye volt csütörtökön: Nádas Barbi klipforgatásán asszisztenskedett. Ugyan bőven elment vele az egész napja, tizennégy óra meló volt neki benne, de Barbi olyan kis hálás volt, még reklámozta is a MartAssist-ot az Insta-sztorijában. S mint kiderült, SzFT nagyon jutányos áron számláz a többiekhez képest (sminkes, fodrász, rendező, stb.). 
Vagyis, akinek asszisztens kell: www.martasist.hu !

Á, ennél azért sokkal izmosabb ám a grafomániám! Meg tényleg van némi mondanivalóm is. Meg vannak képek, amiket mindenképpen szeretnék megmutatni: ha a szavaimmal nem tudok kedvet csinálni, hátha a látható tények meggyőznek. S a legvégén meg jól kiábrándítalak majd, de igyekszem ezt olyan finoman tenni, hogy el ne vegyem a kedvedet, mert az meg ostobaság lenne!  

Mivel is kezdjem? Ja, igen, nézd csak a csimpaszkodós képét a Klaus-nak!

A belelapozgatás után ilyesféléket láttam még. Jó sok kép, de érdemes megnézegetned őket! (Neked is, Szerelmetesfeleségtársam!)

S mit szólsz ezekhez az arcokhoz? 

De van benne karikatúra is, meg egyszerűen kedves rajzok is. 

Na, mennyi képet láttál már, és még mindig fogalmad sincsen, miről van szó. Ugyebár. 

Arról van szó, hogy

van egy város. Valamikor vidám, derűs, kedves város volt ez a város. Jó volt ott élni. De mire a történet a kezdetét veszi, komor, szabályok által gúzsba kötött, örömtelen, nevetés és gyerekzsivaj nélküli várossá lett. 

Persze, hogy a fejtől bűzlik a hal. A város vezetője, Magnus a feleségével uralkodik a város felett. Magnus démoni alak. Egy bányát működtet a város alatt. A bányászok a város teljes férfi lakossága. Szenet bányásznak.

Magnus megszüntetett minden ünnepet a városban. A történet idején karácsony idején járunk. Bár itt úgy mondják: yule.

De már nem öltöztetik ünnepi díszbe a város főterén álló fenyőt. Nem is lenne érdemes: kiszáradt. Nincsen ajándékozás a yule-ünnepen, nincsen közös étkezés, közös ünnep. A munka nem állhat meg a bányában, a játékok egyébként is a tiltott dolgok közé tartoznak. 

Az erdőben magányosan, illetve a fehér farkasával vadember, Klaus bejön a városba bőröket és húst eladni. (Nem egy fázós a pasas: tél van, erre ez meg permanensen, maximum egy pokróccal a vállán, ujjatlan pólóban flangál. Bár, ha arra gondolok, hogy férfigyerekem is képes volt egy pólóban és egy csuklyás hosszúujjúban elmenni fél napot íjászkodni Üröm mellé a prérire, és soha meg nem fázott...)

Klaus nagyon régen járt a városban, megdöbben a változásokon. Nekilát, hogy változtasson, hogy a város visszanyerhesse régi önmagát. Persze, hogy harc lesz belőle! Mert amíg Magnus és a neje vezetik a várost, nem lehet változás, ők pedig ragaszkodnak ahhoz, ami a sajátjuk. 

Vagyis a kép a szokásos: a magányos, de erős hős szembeszáll a zsarnokkal, a nép követné, de fél. 

Klaus egyre merészebb, a harc egyre nyilvánvalóbb. Nem megyek bele a részletekbe, a végén olyan gigantikussá válik a küzdelem, hogy még a sztratoszféra fölé is emelkedünk. 

A szerzők fele jó név a képregény-szakmában

Ezt is tisztáztuk! Tisztázzunk még valamit! 

Mindkét szerző munkája hibrid. Kezdjük az egyszerűbbel, a könnyebben értelmezhetőbbel, a rajzolóval. Ha már képregényről van szó. 

Láthattad, a rajzok stílusa nem egységes. Van, amikor teljesen realisztikusak, szépek, harmonikusak. Van, amikor horror van bennük. Van, amikor átmegy karikatúrába. Van, amikor a manga eszközéhez nyúl.

Az bennük a nagyon trükkös, hogy nekem olvasás közben ezekből a realizmus és a karikatúra tűnt csak fel. A többi olyan kis egységesen, hogy miközben váltogatódik, nem szembeötlő a váltás. Ez a teljesítmény! Meg az, hogy kapásból elfogadjuk az összes stílust. S mindet élvezzük. Nekem a képek fotózgatása közben nyílt rá a szemem, hogy mi mindenről van itt szó. 

A történet hibriditása már az alcímből kisejlik: Így kezdte a Télapó. Ami azért eleve ellentmondás. Mert itt egy fantasyt olvasunk. A Télapó meg eredeti formájában történelmi személy volt. Meg püspök is. Az itteni Klausunk kicsit sem egyházi személy, és ami történik vele, kicsit sem vallásos esemény. Van egy momentum, ami passzol: Klaus karácsony (yule) idején a kéményeken dobálja be a kisskacoknak az ajándékokat. Persze a kéménydobálós momentum átemelése a képregénybe elég nyerő, mert legalább megteremti a beavatottság érzetét. Lesz egyfajta aha-érzésünk. Miközben fittyfenét aha az előrángatott párhuzam. Nekem erőltetett volt a télapózás, de az első megjelenésekor kicsit én is bementem a csőbe a beavatottság-élménnyel. Csak utána legyintettem rá. 

A történet hibriditásának taglalása közben előrefutok: nekem a befejezés grandiózussága, a démon megjelenésétől tönkretette a történet addigi élményét.

A szerzők valamiért úgy érezték, ha már fantasy, annak a monumentális a sava-borsa. Hát jöve az ajdecsúnya démon a bányából, tüzet okád, übergonosz, s Klaus-szal még a világűrt is megjárják, a démon rá is farag, oxigén nélkül még ő sem tud tüzet csinálni. (Spongyát rá, hogy Klaus hogyan nem fagy meg a Bruce Willis-es trikójában és főleg: oxigén nélkül hogyan lélegzik és hogyan beszél? Szóval nem csupán túlzás ez a rész, hanem marhaság is. 

Nem lenne ez baj, ha nem lenne baj. De azért baj, mert az addigi egységességet teljesen és tökéletesen hazavágja a hollywood-i grandiozitás. Rohadtul nem illik az előzményekhez, azoknak stílusához. A magam részéről simán kiegyeztem volna valami pasztelebb véggel. Mondjuk Klaus a bányába kényszerítettek élére áll, csata, miegymás, győzelem, boldogok vagyunk. Vagy valami egyéb, démon, túlvilág, esélytelen küzdelem nélkül, amit persze mégis simán megnyerünk. Valami európaibb végcselekmény, na! 

Nem is fotóztam ebből a részből túl sokat. Csak egyet. Hogy érezd a túltolás mértékét. S ez még enyhe, de azért cselekmény-részletet nem akartam elárulni. 

Dicsérni jöttem...

ezt a képregényt, nem temetni! Jelentem ki határozottan, Shakespeare Antoniusának élesen ellene mondva, aki inkább temette Ceasart, mintsem dicsérte. (A Julius Ceasar című drámáról van szó.) 

Vagyis semmiképpen nem állhatok meg a fenti bekezdéseknél. 

Mostanában nagyon sok jó képregényt olvastam. Meg néhány rosszat is. De a Klaus a legjobbak között van. Nem annyira a történet, sokkal inkább a rajzok végett. Mert bárhol kinyitom, bőven van szemnek roppant kellemes bámulászkodni való. Nagyon következetesek az alakok, fantasztikusak a perspektívák, lendületesek a mozgások, hihető minden, és úgy klassz, ahogyan van, na! 

Nekem nagyon tetszett a szereplők egymáshoz való viszonya is. Nem pszichológiai-rendelő mélységű ugyan, de azért nem lesz sík-egyszerű fekete-fehérré sem. Pont kellemes egy fantasy történethez. 

S figyelemreméltó az idővel való zsonglőrkötés is. Miközben a történet alapvetően teljesen egyenesvonalú, a múlttal mégis csak apránként, mindig csak egyes elemeit felfedve ismerkedünk meg. 

S elmondom a képregény legnagyobb dicséretét! Szerelmetesfeleségtársam szerintem még életében nem vett a kezébe képregényt. Maximum, ha a költözéseknél, a pakolás közben nem. De amikor ezt meglátta, felvette, lapozgatni kezdte, és elismerőn bólogatott! Erre varrj gombot, és mondj ennél nagyobb dicséretet! 

.

Magnum Opus, 2021, 208 oldal · keménytáblás · A ISBN: 9786150136400 · Fordította: Deda Mraz

8/10

2022 június közepén túl egy hangyapénisznyit túl. Péntek van, de nekem már hétvége. Nem akadt ma odabent fuvar, ezért maradtam itthon. Szokás szerint hajnalban keltem,. Szerelmetesfeleségtársam tegnap éjjel érkezett meg Nádas Barbi klipforgatásáról (ízlelgesd a nevet, szerintem fogsz vele találkozni hamarosan), ahol asszisztenskedett. Még alszik, hosszú napja volt tegnap. Szóval Füstit, a kocsinkat elég vacak helyen tudta csak leállítani, ébredésem után nadrágot húztam és lementem, hogy arrébb tegyem. Azóta írok, olvasok. Meg ma azért leszek, hogy SzFt-nek egyszerűbb legyen a mai élete. 

Tegnap meglepő fordulat volt. Amikor Csemete hazaérkezett, beült hozzám, elmesélni az érettségijét. Ami az elmúlt tizenkét év belefeccölt energiájával ellentétesen igen fényesen sikerült. Mit tudna ez a lánynő, ha még tenne is valamit! Szóval beszélgettünk. Ami nem túl sűrű esemény. Aztán rosszul lett. Aminek az elsődleges jele a szapora pulzus volt. Mért egyet: 121 volt a pulzusszám. Ma kapott egy Pfizert, hogy mehessen Máltára, Erasmus+ ösztöndíjra. 

Engem meg arról győzködött a héten egy kardiológus, hogy nekem, mint keringési panaszosnak mennyire szükségem lenne az oltásokra, mert mikre képes a vírus... Vagyis kellene az oltás, ami keringési panaszokat okoz a vírus ellen, ami keringési panaszokat okoz. 

Vagyis marad az első bekezdésben említett három könyv. Amelyeknek mindegyike science fiction-regény. Így vagy úgy. Na, jó, a Malevil disztópia. 

A delfinek

Ha delfinek és irodalom, akkor azonnal az Állati elmék, Arthur C. Clarke regénye. a Delfinek szigete és Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című ötkötetes trilógiája jut az eszembe. Az utóbbiban a delfinek elhagyják a Földet és elköszönnek: 
– Viszlát, és köszi a halakat!

Ugyan manapság már nincsenek reflektorfényben, de a delfinek intelligenciája és emberbarátsága viszonylag közismert. S hogy alapvetőn barátságos, játékos állatok. És úgy néznek ki, mintha mindig mosolyognának. Olyan kis kedvesek. 

Merle tényekből indult ki. Egyfelől abból, hogy a delfinek ultrahangos kommunikációja tényszerűen sokkal több meghatározott hangok ismételgetésénél: tagolt, következetes kommunikációt alkalmaznak, az egyedeknek saját nevük van a nyelvükön. Mégpedig a kommunikáció intelligenciát feltételez.

A másik tény, hogy a delfinek katonai felhasználását valóban kutatták. Vagyis az ember az önpusztításába, a cél szentesíti az eszközt alapon, gondolkodás nélkül bevon más fajokat is. Akiknek egyébként semmi közük ahhoz, hogy az ember miért irtja módszeresen önmagát. 

A sztori

Mármint az Állati elméké. Nagyon röviden, mert úgy gondolom, eléggé ismert történetről van szó.

Merle regénye és a belőle készült, sikeres film, A delfin napja arról szól, hogy egy maroknyi tudós kutatásokat végez a delfinek intelligenciájával kapcsolatban.

A munkájuk eredményeképpen hangalapú kommunikációt építenek ki egy delfinpárral. A delfinek tanulnak meg emberül.

A politikusok, a katonai vezetés meglátja a lehetőséget két faj kiépült kommunikációjában, és a lehetőséget fel- és kihasználva, a tudósok háta mögött a delfinpárt közvetlen harcászati célokra használják fel.

A delfinek képtelenek felfogni, miképpen ölheti az ember a saját fajtáját.

Ami következtetés egyébként a valóságot tekintve némileg eszményített: bár a delfinek barátságosak az emberrel és összehangolt közösségben élnek, előfordult már, hogy embert támadtak meg, illetve, hogy saját fajtársaikat ölték meg.

A tudósok a delfinekért, a szabadságukért, az életükért és a saját életüket is féltve. akcióba fognak. Meg akarják menteni az állatokat is, s persze önmagukat. Így aztán szálkává válnak a delfineket felhasználó erők szemében. 

A delfinek intelligenciáját azonban mindenki alábecsüli. 

Átlátható körülbelül miről is van szó, ugye? 

A könyv és ezáltal a képregény fő mondanivalója is a kommunikáció. S persze az, hogy vajon az ember képes-e bármilyen fajt nem eszköznek tekinteni a saját (idióta) céljainak a megvalósításához? Bennem még felmerült az is, hogy az emberi faj gondolkodása az eszközhasználatra épül.

Zavarba ejtő ugyan, hogy használnak eszközöket az állatok is (a csimpánz fűszálat dug a hangyabolyba, hogy lenyalogathassa a rákapaszkodó bolytagokat, a sirály a zárt kagylókat sziklákra ejti, hogy hozzáférhessen a tartalmukhoz, stb.), de a civilizációnk a technológiára épül. Elképzelni sem tudjuk, hogy ne így legyen. Ha nem lenne technológia, hogyan írnék most egy könyvekről szóló blogot. Egek, akkor nem is lennének könyvek! Szörnyű egy világ lenne! 

Vajon létezhet-e intelligencia technika, tárgyhasználat nélkül? Kiépülhet-e civilizáció, ha nincsen mivel építeni? Mennyire lehet intelligens az a faj, amelyik nem képes megkönnyíteni a saját életét, amelyik nem alakítja önnön környezetét a saját képére? Létezhet-e intelligencia a pusztán a tudatban megnyilvánuló intelligencia? 

Egyáltalán, mi az intelligencia? Mikortól mondhatjuk egy fajra, hogy intelligens? S valóban intelligens faj-e az emberi, amikor a képességei döntő részét arra használja, hogy ártson a fajtársainak? Vagy az intelligenciának semmi köze a szociális kapcsolatokhoz? 

Sebők Imre delfinjei

Szóval itt,vagyok kiakadva. Sebők delfinjei miatt. Mert Sebőkben eddig még nem csalódtam. Jó, rendben, a Trójai háború rajzaival voltak bajaim. A fenti képek alapján látszólag most is a szokásos Sebők színvonalat kapjuk. Realitás, sötét tónusok, karakteres arcok, természetes mozdulatok, miegymás. Ideáig nincsen is baj.

A baj a főszereplők ábrázolásával kezdődik, folytatódik és fejeződik be. Mert a delfinek megrajzolása valahogy rohadtul nem jött össze Sebők Imrének! De Isten bizony, piszkosul nem! A Wikipedia szerint a delfineknek negyvennyolc (ha jól számoltam) faja van. Sebők ebből többet lerajzolt. A baj csak az, hogy a történet szerint mindvégig ugyanarról az egy fajról van szó. Ráadásul a rajzolt delfinek, azon kívül, hogy semennyire nem konzekvensek egymáshoz viszonyítva, néha semelyik fajra sem hasonlítanak a valóságosan létező negyvennyolcból. 

Az ábrázolás annyira eltér a valóságtól, nem csupán az eredeti állatokhoz van kevés köze, de még egymásra és önmagukra sem hasonlítanak a rajzokon ábrázolt lények. Sem testalakban, sem fejformában, sem méretben, sem semmiben.

Helyette ezt-azt kapunk. Nekem leginkább valami őskori, régen kihalt faj rekonstrukció-kísérlete jut a rajzokról az eszembe. De hogy a delfinek kedvességéből az égvilágon semmi át nem jön a rajzokon, az hótziher! Láthatod. 

S valahogy úgy vagyok vele, hogy nem is nagyon tudok többet mondani az egészről. Ha Sebők rajzai sikerültebbek lettek volna, az én mesém is tovább tartott volna. 

Windom, Budapest, 2014, 60 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201110

4/10

2022 június eleje, pünkösdös hétvége. Itt a nyár nagyon, tegnap be kellett kapcsolni a légkondit a túlélés érdekében. A hét számomra a rombolásról szólt. A saját laptopom ssd-sítésének sikere után bevállaltam Szerelmetesfeleségtársam masináját is. S ha már, gondoltam, akkor ki is tisztítom a gépet. A szétszedéssel nem volt gond. Igazából az összerakással sem. Mind a négy alkalommal sikerült. Mert volt, hogy egy kábel lógott a proci ventillátorba, ami emiatt egyáltalán nem tudott elindulni. Meg volt, hogy széttúrtam a oprendszert, miért nincsen hang. Aztán bevillant, hogy hangszerű kábelt mintha nem dugtam volna vissza az alaplapra... És így tovább, ebben a szellemben. 
Aztán a rendszer egy képfájlból vissza, hogy ne kelljen több órán keresztül telepítgetnem, finomhangolnom. Nem indul. Még kétszer nem indul. Mire rájöttem, hogy lehet, nem a kivett és külső meghajtóvá dobozosított, régi hdd-re kellene visszapakolnom a rendszert....
Közben, mert nem indult a rendszer, gondoltam, csinálok egy telepítő pendrive-ot. SzFT gépén, egy egyterrás külső tárolón tartottunk úgy kilencszáz giga filmet, zenét és a családi képeinket. Az utóbbiról szerencsére volt egyéb helyen is mentésem. Az előbbinél voltak olyan gyűjtemények, amikben igen sok óra szöszmötölés, keresgélés, konvertálás, vágási munkám volt. Például a komplett Puhdys diszkográfiában. Merthogy laza mozdulattal a külső vinyót formáztam meg indító pendrive-nak. Több adatvisszaállító progival is próbálkoztam, de lópikula nem jött vissza. Mert badsectoros lett a vinyó. Kijavítottam, múködik, de az adatoknak annyi. 
S legvégül: pénteken egy szűk utcában, időmegtakrítás végett ipszilonban forgolódva a céges Transittal eyszercsak paccs: figyelmetlenül nekitolattam egy betonalapú villanyoszlopnak, ami pont úgy nyomta meg a jobb hátsó ajtót, hogy millió apró darabra csattant szét az üveg. 

Itt volt a háromnapos, pünkösdi hétvége, de inkább nem mozogtam, nehogy tönkretegyek még valamit. Csak apróság, hogy tegnap anyósnál pezsgőt nyitottunk, sógor névnapja végett. Én nyitottam. Tekerem lefelé azt a kis fém biszbaszt, hogy lehúzzam a dugót: eltörik, mielőtt letekeredett volna. Késsel szétfeszítem. Hurrá! Dugó ki, abban a biztos tudatban, hogy a pezsgő már jó ideje nyugalomban volt. Ő nem így gondolta: azon kívül, hogy eláztattam a padlót, az asztalt, a mellkasomon a pólómat, úgy néztem ki, mint aki éppen most húgyozta össze teljesen magát. Mondjuk, ezzel kezdtem, meleg volt, megszáradtam, és bár bringával jöttünk-mentünk: meglepő módon élek és a bringa is teljesen egyben van. 

A válasz a kérdésre ambivalens. Is-is, de inkább nem. Ha friss apa lennék, több összecsengés lenne. De ez már a lényeg, ne legyünk már ilyen in medis res!

Bogyó és Szamóca

Szóval öt hónapja van egy unokám. Egy gyönyörű kislány, Lili. Aki Bogyó! Istennek hála, teljesen egészséges ő is, az anyja is, és bizony ugyancsak méltányolandó, hogy az apja is. 

A helyzetjelentéseket naponta kapom, mi mindent csinál már nagyapó unokája, és mindent nem (vannak bajok az éjszakai alvással; javuló tendenciával). Úgy hetente kétszer találkozunk, mert szerencsére közel van a munkahelyem a lányomék lakásához. 

Szóval ha találkozom velük, és Bogyó éppen nem alszik, zaba van, mer' az a kis vaskos combikája nekije, hát nem lehet megállni, na, hát, nagggyon nyamnyam! 

Ööö... 

Nem vagyok, nem voltam soha gügyögős apuka, soha nem mentem át hülyébe a baráti kör gyerekeinek esetében sem, pedig volt néhány csimota, akit nagyon kedveltem. Főleg P-ék környékén, Regi és Ambrus, akikkel nagyon sok időt töltöttünk együtt. Soha nem gyügyörésztem sem a saját kettőmnek, sem senkiének. Bogyónak sem gügyögök. Csak ennivaló. Na! 

A nagypapaságommal kapcsolatban van egy csomó örömöm, félelmem, meglátásom, töprengésem, bizonytalanságom. Mondom csomó mindenem.

Ezekből párat már Bogyó anyjával, a lányommal Szami (mert Szamóca; jóvanna, az első ultrahangon összekvertem a szedret a szamócával, de rajta maradt, mindenki így szólítja). Volt, amit drasztikusan kérdeztem, mert kibukott belőlem a legnagyobb félelmem:
– Ugye, édes lányom, nem lesz belőle hülyepicsa? 
Szami csak felvonta a szemöldökét, akkor szokta ezt tenni, ha sérti, amit hall. Nem válaszolt. Illetve úgy, hogy abból tudtam, hanyagolnom kell nagyon ezt a kérdést. 
– Miért lenne belőle az? 

Volt amit sokkal nyugodtabban kérdeztem tőle.
– Ismersz, tudod, hogyan neveltelek benneteket. Azért alkalomadtán rabolhatom a csemetét magunkhoz? 
– Persze, apci, miért ne vihetnéd?
– Hát, mert nem akarnék, nem is tudnék elvtelen, parttalan nagyapó lenni. Lesznek szabályok, meg következmények. 
– Hurrá! Én már alig várom, hogy lehessenek! 

De számomra a legnagyobb meglepetés az volt, mennyire örültem Bogyó érkezésének, meg az, mennyire nagyon el tudok tőle olvadni. Remélem, ez így is marad!  

Nem folytatom, bár egy csomó mindent tudnék még írni. Pedig a poronty még csak öt hónapos. De elvégre ez a bejegyzés nem Bogyóról, az anyjáról és rólam szól, hanem Győri László nagypapa-könyvéről. 

Győri László kicsit átvágja az olvasót

Több mindennel. Pedig tizenegy könyves szerző, nem kellene ilyet tennie!

Lássuk egyből a könyv címét. Vulgáris leszek, tizennyolc plusszos mondat következik. A könyv címét Győri az unokájára mondta annak közvetlenül a születése után. Namost: amikor az ember ebihal-szerű, az mikor is van? Na? Úgy van, a fogantatás előtt, amikor még nem is ember, csak félember, huszonhárom kromoszómával. Kis geci! 

Csakhogy a könyvben mindvégig egy negyvenhat kromoszómás képződményról beszélget velünk. 

Aztán: Győri nem most lett első ízben nagypapa. Csak most lett olyanja, hogy ír a nagypapa-létről. De ezzel is átvágja az olvasót, mert a nagypapa-létből startolva voltaképpen írt egy könyvet az újszülöttek érkezéséről, meg az ilyen-olyan dolgairól. A nagypapaságról vajmi keveset tudunk meg. 

Sietek leszögezni: a könyv nagyon olvastatja magát! Gyakorlatilag egy kicsit a kocsiban ülve olvastam, meg hazafelé, útközben, buszon, egy megállónyi vonatúton (három perc), aztán a tűzhely mellett, a napi utolsó kávét lefőztét várva döbbentem rá, hogy a végére is értem. S kerestem milyen élményt is hagyott bennem. Mert, mondom, olvasni nagyon élvezetes volt. 

Olvasás közben végig nagyon vártam, hogy mikor érünk már végre ahhoz a részhez, amit nagyon várok. Mert semmi baj nincsen azzal, hogy olvasok a gyerek mindenféle méreteiről, meg olvasok a névválasztásról, meg olvasok arról, ki szerint kire hasonlít, meg olvasok arról, hogy nem kell neki minden vacak játékott megvenni, amire vágyik, nincsen ezekkel semmi baj. Csakhogy ez egy könyv az újszülött nagypapáról. Az ő feljegyzéseivel teleírva. Nem egy újszülött apukáéval.

Én, mint valóban újszülött nagypapa, akinek egy darab unokája van, nem mint Győrinek, aki immár háromszoros újszülött nagypapa, az újszülött nagypapaságról akartam olvasni. Nem arról, milyen az, amikor megszületik egy gyerek. Gyerekem már született kettő. Azt tudom, milyen. Nagypapaként vagyok most újszülött, Győri úr, kérem, erről akartam olvasni, ha már ezt ígérte! 

Minden élvezetessége ellenére a könyv közepén kapott el egy olyan érzés, amit talán a könyv mérete is indukált, hogy egy olyan kis tréfás kézikönyvecskét olvasok, annak leple alatt, hogy milyenek is az újszülött nagypapák az újszülött érkezéséről. Biztos találkoztál már ilyenekkel, kis könyv a bigyóról, kézikönyv a vicikvacakról, rövid útmutató a hogyishívjákhoz. 

Mert az a helyzet, hogy ebben a könyvben sem Laci nagypapa, sem Márton unoka nincsen benne. Én máris egy csomó mindent tudnék Bogyóról mesélni neked, komolyan! (Pedig nagyon sok időt még nem is töltöttünk együtt.) Önmagamról pedig naná, hogy még többet. De ezekben a feljegyzésekben a kézikönyvek általánosságit leltem, nem pedig a személyes történeteket, tanulságokat. Amikből majd én levonom az általánost (vagy nem), de hadd legyen már nagypapa-ahaérzésem, hadd hatódjak meg, hadd legyen úgy, hogy igen, ezt én is pont így, meg olyan is, hogy én ezt így biztos, hogy soha, a büdös életben sem! Csak találkozzunk valahol. Mint nagypapák. 

S minden élvezet ellenére ez a találkozás elmaradt. S tartok tőle, hogy mert általánosságokról egy gyerek születése kapcsán újat mondani nem nagyon lehet, olyan lesz ez az olvasmány mint a vattacukor: pillanatnyilag jólesik ugyan, de aztán enni kellene valamit, mert az éhség megmaradt, csak a pillanatnyi élvezet kapott valamit, de semmi igazán tápláló nem jutott a szervezetnek. S annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom. 

A könyv illusztrációi

Egy rossz szavam nem lehet rájuk! De tényleg! Azt sajnáltam, hogy nincsen belőlük több! Az a Buzási Viktória rajzolta őket, aki A zapumai kóbor villamost is. Amit szintén a Napkút Kiadó adott ki. De a hölgy mégsem a Napkút háziszerzője. Persze, ha az is lenne, se lenne baj. 

A rajzok kedvesek, találóak, tényleg illusztrálnak, kihangsúlyoznak. Isten tartsa meg a jó szokásukat! Meg a kiadóét (kiadókét), hogy foglalkoztatják a hölgyet!

♥

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 közepe felé. A múlt héten technikai dolgoka tettem tönkre, céges kocsi ablakának a kitörése, kilenszáz giga film és zene eltüntetése, stb. A héten saját magamat. Hétfőn a napi nyolc óra után hat órát álltam a Groupama Arénában az Iron Maiden koncerten és az előzményeim. Másnapra az itthoni légkondi fázatott meg annyira, hogy lázközeli állapotban szenvedtem végig a munkát és a délután. Csütörtökön hazafelé jövet a Mocsáros-dűlőn átvágva zakóztam egy hatalamasat a sáron elcsúszva: nem ütöttem meg magamat, de a derekam úgy meghúzódott, hogy tegnap úgy mozogtam, akár a hátára fordított büdösbogár. Volt is kétségem, hogy ma tudok-e menni dolgozni, de a tegnapi többszöri lóbalzsamozás jótékonnyá lett. Nagyon nem tünet nélkül, de különösebb őrült fájdalom nélkül sikerült végigcsinálnom a napot. A derekam gyógyulásának a biztos jele volt, hogy visszatért a tegnapelőtti takony, egy félcsomag zsepit telenyomtam.
A hétvége így a pihenős semittevésé, hogy minden szempontból.

Sci-fi klasszikusok képregényben

2016/5.

Ha Fazekas Attila rajzait nézem, manapság a fumetti szó ugrik be. A fumetti az olasz képregények jelenti. Amik döntő többségükben teljesen reálisak, kidolgozottak, valósághűk. Ezerszer mondtam, számomra a nagy szerelem a Morgan Lost-sorozoton keresztül kezdődött. Majd folytatódott: Dampyr, Tex, Dylan Dog, Julia, Dragonero. Volt olyan is, ami nem jött be. De csak igen csínján. Ha rejuk keresel itt a blogon, mindegyikre találsz példát.

S szóval Fazekas Attila ezt a vonalat viszi. Ha ránézel ennek a képregénynek, a Cherubionnak a borítójára, egyből értheted, miről beszélek. 

Élvezhető-e képregényrealitás, és ha nem, miért igen?

A realitás, a naturalizmus alkalmazésa nem mindig célravezető. Ha nincsen mögötte művészi koncepció, s a valóságosság semmi más, mint a valóság lerajzolása, lehet a végeredmény bármelyien élethű, mégis marad benne, rajta valami esetlegesség. Hiányérzet.

Mert a művészet nem azt jelenti, hogy lemásolom a valóságot. A valóság másolhatatlan. Túlságosan komplex. Ha kimetszek belóle valamit (és ha bármilyen módon ábrázolom, akkor ez óhatatlanul megtörténik), akkor a kimetszés kikerülhetetlenül szerkesztése a valóság kimetszett részletének. S ha szerkesztem, akkor az arányok, az elhelyezés, a látószög, a fény és árnyék viszonya. az arányok megszerkesztése, stb. nagyon nem mindegy.

Ezért fordulhat elő, hogy hiperrealista festmény láttán hiányérzetünk lehet. Pedig a legkisebb hajszál, virágszirom árnyalat is a helyén van, a lemenő nap fénye úgy világítja meg a réten térdelő kislány arcocskáját, hogy szinte vele együtt érezzük a virágok illatát, a közelben legelésző tehén bőrének a kipárolgását, halljuk a bogarak röptének zümmögését, a távoli harangszót, és érezzük a kezünkön a kis pudlink nyalogató nyelvét, a vállunkon az alkonyati szűnyog csípését. S mégis teljesen képtelen az egész, van benne valami megfogalmazhatatlan idegenség. Valami, valahol mégsincsen a helyén.

Egyáltalán nem a kép témája dönti el a realitását. Az utóbbi, a realitás teljesen független az előbbitől, a témától. Lehet képtelen a térdeplő kislány az alkonyati réten, s lehet teljesen reális egy vámpírzombi támadása a skót felföldön.

Az előbbi olyan, mint amikor álmodsz, és tudod, hogy amit látsz, átélsz, az csupán álom. Az utóbbi meg olyan, hogy tudod, képtelen baromság az egész, de mégis olyan, mintha ott lennél az esti ködben, a tengerparti falucska sziklaperemén, és hallanád az utca esőverte macskakövein a hátborzongatón, lucskosan csoszogó lépteket, amiket még a sziklákat ostromló tenger szilaj hullámainak a moraja sem képes elnyomni. 

S aztán nézel egy pár vonalból álló tusrajzot, és előtted van egy komplett élet, minden részletével, féjdalmával, keserűségével, örömével, boldogságával, nyugalmával, humorával, bölcsességével, mindenével. Pár vonal által, a realizmus leghalványabb kísérlete nélkül. 

Nos, számomra Fazekas Attila mindig a határon egyensúlyozott. A filmképregényeit megcsodáltam, de soha nem tudtam igazából élvezni őket. Tudod, térdeplő kislány a naplemetében. De a Kibernéroszok nagyon teszett. Jó, persze, mezítelen nők, de isten bizony nem csupán, és nem csak azért. Bár a női test fedetlensége kétségtlenül hozzátett az élvezeti értékéhez. De figyelj csak! Nem láttam ugyan, soha nem volt a kezemben Fazekas Attila kísérletének, a felnőtt képregényes Szexi magazin két megjelent száma közül egyik sem, de a borítók és a téma miatt (holott vajon mi szebb és jobb dolog van a meztelen női testnél, élvezetesebb a szexualitásnál?) annyira nem is érdekel. Mert a Kiberneroszokban a szex a valóság alkalmazott szelete, ebben a Szexiben pedig csupán öncél. Miközben a rajzoló ugyanaz. 

Vagyis a realitás egyáltalán biztos, hogy kitűzendő cél. Elsősorban azért, mert talán a legnehezebb visszadni. A részletek másolása nem a legbiztosabb út az ábrázoláshoz. Ha koncepció nélkül történik, eljő a dögunalom. A kiforrott technikának van köze a művészethez, de nem maga a művészet. 

Jól van, abbahagyom, térjünk a lényegre! 

Jeffry Stone

Ilyen nevű ember nem létezik. Legalábbis aki fantasy regényeket írt. Azért nem, mert a név Nemes István írói álneve.

Nemes István hihetetlenül termékeny író. Volt regénye, amit death metál hallgatása mellett két hét alatt írt meg. A fantasy mellett írt sci-fit és szerelmes-romantikus regényeket is. Úgy százhúsz körül hagytam abba az összművei számolását, mert bekavarodtam. (Vagyis Nemes Nemere István szintjét még nem érte el, ő utoljára, amikor olvastam róla, hétszáz megjelent kötetnél tartott. Elképesztő! Bár a százhúszonsok nem kevésbé.)

A Jeffrey Stone csak az egyik írói álneve Nemes úrnak. Hívják még úgyis, hogy John Caldwell, Donald H. Wisdone (fantasy), David Gray, Mark F. Willson (sci-fi), Mary Kelson, Hombre Jomenes, Aiulrey D. Millard, Pacheco Fernandes, Angéla Mancini, Júlia Gianelli (romantikus írások). A legtréfásabb, amikor John Caldwell társszerzője Jeffrey Stone. Bár ebben van csavar, mert a Jeffrey Stone nevet Nemes volt, hogy  kölcsönadta. Egyébként az álnév-névsor nem teljes. Tehát igazodj ki, ha akarsz.

Jelent még meg huszonnyolc (ha jól számoltam) általa szerkesztett fantasy és sci-fi kötet. 

Vezetett egy kiadót, a meglepő nevű Cherubiont, amelyet a Delta Vision vásárolt meg, amelynek Nemes a tiszteletbeli főszerkesztője. 

A helyzet az, hogy én egyik szerző regényét sem ovastam még, vagyis a képregény alapanyagáról semmit sem tudok mondani. Arról nem beszélve, hogy alapvetőn nem is kedvelem a fantasy műfaját. Halmozottan hátrányos szituáció. 

Cherubion

Nem találtam olyan kötetet, amelynek a képregénnyel megegyezne a címe. Cherubion egy komplex világ, amit Nemes István teremtett meg. Az első kötet, amely itt játszódik 1987-ben jelent meg, Harc az Éj Kövéért volt a címe. 

Nagyon röviden idézek a Wikipedia megfelelő szócikkéből.

Cherubion alternatív, poszt-apokaliptikus világ, ahol egy űrháborút követően a kontinensek nagy része elsüllyedt, és immár alig lehet ráismerni a bolygó felszínére. [...] A világon játszódó történetek szereplője (általában) Leon Silver, aki a Föld világán egyszerű házitanító, Cherubionban viszont ünnepelt hőssé válik.

Cherubion egy katasztrófa és véget nem érő háborúk által sújtott Európa. A térség felett három félisten marakodik szüntelenül; ők hárman egy régi isten, a nagy Kevanaar tanítványai. Mesterük fel akarta virágoztatni Cherubiont, azonban eltűnésével minden igyekezete a visszájára fordul, ugyanis tanítványai mind a maguk módján akarják véghez vinni Kevanaar álmát.

Van tovább is, és az a helyzet, hogy mielőtt nekifognál Fazekas Attila képregényének, mindezt, meg ami tovább van nem árt tudni. Azért nem, mert miközben a rajzok élvezetesek, a történetben én néha bizony ténferegtem, vissza-vissza kellett lapoznom, hogy hány éves a merre hány méter kapitány. 

A történetről inkább semmit sem mondok. Egyfelől, mert anélkül igen neház, hogy elárulnék ezt-azt. spoiler, miegymás, másfelől meg azért nem, mert annyira nem érdekes. Fantasy egy poszapokaliptikus, technizált világban, varázslással, ilyen-olyan lényekkel, harc a hatalomért. Ahogy az lenni szokot.. 

Viszont Fazekas Attila rajzairól még beszélek. Azon túl, amit fentebb mondtam. Azért térek vissza rá, mert nagyon érdemes. Ahogy eddig is láthattad. 

Egyfelől mert több olyan oldal van a füzetben, mint a fentiek. Amikben a képkockák  nem sorban egymás után következnek, hanem átfolynak, átnyúlnak egymásba. Zseniális megoldás! A látványnak nagyon jót tesz a füzet A4-es mérete. Kisebb méretben nem érvényesülne a látvány, túl aprók lennének az alakok, a részletek. Így minden rendben van. 

Fazekas Attila fantáziájának nagyon jót tesz a fantasy téma: szárnyal. A realitása ebben az esetben nagyon jót tesz a választott témának. 

Vagyis az a furmányos helyzet állt elő, ami már többször a magyar képregény történetében, hogy a forgatóköny nem sikerült annyira jól (tudod, kell az előismeret), de a rajzok mégis simán megmentik a történet egészét. A kiadó méretválasztása pedig kimondottan sokat dobott az élvezhetőségen. 

Az a nagy helyzet, hogy magáért a sztoriért biztosan elő nem venném még egyszer a füzetet, de a rajzok őjranézése most, amikor ezeket a sorokat írom, ismét nagy élvezetet okozott. 

Egyetlen bíráló szó még, de ez nem a képregényt, hanem magát a kiadást érinti. A kiadvényról gyakorlatilag alig találtam bármi információt. De komolyan. A szerzők nevét is alig leltem meg. Az ISBN-szám a kötet hátulján van. De egyébként semmi, de semmi egyéb információ nincsen seholsem. Sem évszám a kiadásról, sem arról, hol és mikor jelent meg ha megjelent egyáltalán korábban a történet... Semmi. Csak úgy odabaxták elénk, nesze, paraszt, olvasd! És sem a szerzőket, sem az olvasókat nem tisztelték meg az információkkal. 

Corvina, Budapest, 2016, 36 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630692939 

6/10

2022 júniusának eleje, pünkösd hétfő. Kiáradt a Szentlélek. Mi meg itthon, semmittevéssel és némi sétával álltunk elébe. Meg rukkolázással és a letörölt torrent-állományok helyretehető részének a visszaállításával. Meg némi filmezéssel, sétával és persze írással. Szerelmetesfeleségtársamnak meg az édesanyja fürdőszobájának digitális tervezésével. Meg Iron Maiden hallgatással. Holnap lesz a koncert a Groupamaban. Nagyon várom!

Megfigyeltem: pénteken kilépek a munkahelyem kapuján, pár lépés a buszmegálló, ahonnan hazafelé indulok. De a megállóig nem jutok el, máris hétfő van. Jelen esetben kedd, mert hétfőn itthon vagyunk. 

Mondtam, említettem már valahol, bárhol, hogy nagyon szeretem ezt a nőt, ezt a Szerelmetesfeleségtársamat? Úgy, ahogyan van, a bestét!

Zorád Ernő képregényének a történelmi hitelessége ugyancsak megkérdőjelezhető. Úgy nagyjából mindenben. De ez nem Zorád hibája, hanem Walter Scott-é.

Legalábbis ezt írja az utószóban Bayer Antal. Az utószó egyébként csuda érdekes. Azért is, mert helyre teszi a történelmi és a képzeletbeli eseményeket, és azért is, mert adalékokat ad a képregényhez.

Majd mesél ennek a képregénynek a történetéről is: hol, mikor, hányszor jelent meg, Volt például egy olyan öszvér megoldás, hogy a Képes Nyelvmester című orosz nyelvű lapban megjelentették a regény eredetijének a rövidített változatát, és ennek illusztrálására Zórád rajzait használták fel. Megtudjuk azt is, hogy németül is kiadták a képregényt. De nincsen két egyforma kiadása. Vagyis, mondom, nagyon érdekes ez a két oldal! 

Icipici történelem és a történet

Hiszek az utószónak, mert meg is indokolja a történelmi érveit. Mármint, hogy a képregény, vagyis inkább Scott regénye miért félrevezető.

Jót mosolyogtam a népi emlékezeten, amely Oroszlánszívű Richárdot valahogy úgy őrizte meg az angol köztudatban, ahogyan mi, magyarok Hunyadi Mátyást. Holott Richárd, mondja az utószó, egész életében tán ha fél évet töltött Angliában. Úgy bizony!

És a tesó, János, aki Richárd szentföldi fogsága alatt gyakorolta a királyi jogokat, és kétségtelenül vissza is élt velük, tulajdonképpen sokkal inkább volt államférfi, mint a bátyus. Legalábbis a szervezéshez, államigazgatáshoz sokkal több érzéke volt mint Richárdnak.

János mindig, mindenhol, mármint minden feldolgozásban gonosz, csalfa alak, Richárd pedig az adott helyzetben a helyi messiás. A történelem pedig, jól tudjuk, igazságtalan. Az írók szempontjai pedig egészen mások, nem mindig érdekük az igazság hangsúlyozása. Más céljaik is lehetnek. 

Megtudhatjuk azt is, hogy Cs. Horváth Tibor annyira polkorrekt volt a polkorrektséget megelőző időben, hogy a zsidó szót sehol, semelyik történetben nem mondta ki. Ennek a történetnek a két zsidó főszereplője, a gyönyörű Rebecca és édesapja, Isaac idején, vagyis Oroszlányszívű Richárd korában (legalábbis a Szentföldre menetele után) tiltott volt a zsidók elleni erőszak Angliában. Vagyis Rebecca sem kerülhetett máglyára, ahogy ennek a történetnek a végén. 

Lássuk, csak, miről van tehát szó! Az alap az, hogy Richárd, az Oroszlánszívű elment harcolni a Szentföldre, ahol fogságba vetették és éveket rabláncon töltött. A trónjára az öccse, János ült, akivel annyira nem elégedett senki. Ezért Anglia megváltóként várja vissza Richárdot. 

S amíg meg nem érkezik, az irodalmi szempontból galád János és a hozzá hasonszőrűek elnyomják a népet, rabolnak, embert is: férfit is, ha érdek fűződik hozzá, nőt, ha szép, érdeknek ez is elég. Nem is részletezem a vastag regényből született, így vastagon kivonatolt képregény általam még jobban slankított történetét. Kalandos történet. lovagi tornával, elrabolt zsidóval, szép lánnyal, íjászversennyel, vívással, várostrommal, szerelemmel, igazságtétellel. Ahogy annak lenni kell. Emiatt a képregény jó. 

Zorád Ernő meg Zorád Ernő

Van-e, aki e nevet nem ismeri? S van-e, aki nem szereti a rajzait? Falhoz vezetni, és évekig nézegesse majd meg nem mondom kinek a képregényeit (lenne tippem!).

Én például kamaszkoromban annyira nem kedveltem a rajzait. Utólag rájöttem, hogy ennek Cs. Horváth volt az oka: Zórád képregényeihez túl sok szöveget írt. Legalábbis ez a benyomásom alakult ki. Például a Heltai Jenő kisregényeihez írt szövegei hihetetlenül végtelennek tűntek.

Aztán az volt a vicc, hogy éppen ezek miatt pálfordultam Zóráddal kapcsolatban. Előbb szerettem a Family Hotelt és a Jaguárt, mint a Néma revolverek városát.  Ami nem kis dolog, hanem nagy. Mert az utóbbi Rejtő Jenő, aki jobbára mindent visz mindenkivel szemben, képregényben is. 

De a művészetébe való beleszerelmesedés után átestem a ló másik oldalára: Zórád bármit adott is ki a kezei közül, illetve bármivel is találkoztam, amit kiadott a kezei közül, feltétel nélkül, ájult lelkesedéssel fogadtam. Elsősorban azért, mert bármilyen korban, környezetben is játszódott a történet, az ábrázolás teljesen hitelesnek és korhűnek tűnt. Mondom ezt anélkül, hogy bármelyik korban túlságosan otthon lennék. De Zórád képes volt elhitetni velem, hogy amit látok, az jellemzően jellemző környezet, ruha, eszköz, bármi. 

Arról nem beszélve, hogy Zórád egyszerre volt humoros, szép, életszerű és művészi.

Éppen ezért nem csudálkoztam egy pillanatra sem, amikor kiderült számomra, hogy festő is volt, aki a művein keresztül méltó emléket állított az egykori Tabánnak. S bár a festészeti stílusa jottányit sem tér el a képregényeitől, ránézve bármelyik egyértelműen viseli Zórád jellegzetes stílusának a jegyeit, mégis egyértelműen festmények. Nem csupán azért, mert színesek, hanem azért, mert azok. Életképeinek a részletessége, komponáltsága ránézésre meggyőző. Bevon a cselekménybe, a jelenlét érzetét adja. Mert természetes és életszerű. 

 Ez az életszerűség teszi felettébb élvezhetővé az Ivanhoe-t is. 

Gar-Wind, Ócsa, 2021, 44 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201455 

9/10

2022 májusának agóniája. Vasárnap hajnal van. Ahogyan nem egyszer mondtam: felettébb kedvelem ezeket a hajnali keléseket. Csemete ágyában heverek, az első kávémat már lenyeltem, a reneszánsz-rock-os Morild zenél a fülembe, a Time To Rest albumot. Az előbb levettem a fülest: kutya ugatott, kakas kukorékolt. Lakótelepen lakunk, de közel van a hányatott, vitatott Mocsáros-dűlő. Vagyis a házunk után már csak egy tízemeletes van, utána egy hatalmas füves, bokros, fás placc. Természetvédelmi terület. Én meg írok, képszerkesztek, és várom, hogy Szerelemetesfeleségtársam felébredjen, hogy összebújhassunk. 

A képregény alapját jelentő novella írójának, Henry Kuttnernek nem jelent még meg magyarul önálló kötete. Egyes novelláit lehozta a Galaktika folyóirat vagy a Metagalaktika, helyet kapott az Árnyak az időn túlról című háromkötetes válogatás első kötetében, Az elátkozott kert című novellaválogatásban, valamint az Átjáró és az Atlantisz folyóiratokban.

S ami a jelen képregényt illetőn a legfontosabb, az Android című írása a Riadó a Naprendszerben című. Kuczka Péter és Kulin Katalin szerkesztette kötetben látott napvilágot magyarul, 1965-ben. Vagyis számomra is történelem a megjelenése (v.ö.: két évvel később születtem). Én bizony ezzel a könyvvel eddig még nem találkoztam. (Az antikvarium.hu most tegnap jelzett az előjegyzésemre, hogy oksa, jött egy példány, ha igényt tartok rá.)

Henry Kuttner a sci-fi írók nagy generációjának írója volt. Írt sci-fit, írt horrort és fantasyt. Éppen ezért furcsa, hogy magyarul csak elszórtan, itt-ott, ebben-abban jelentek csak meg elbeszélései. A csuda sem érti. 

Robotok és androidok

Hálás téma. Lehet nézni innen-onnan, jobbról-balról, lentről-fentről. A robot-ember viszony mindig érdekes volt, és valószínűleg még érdekesebb lesz, ahogy megy előre a világ. Éppen tegnap olvastam valahol a neten, hogy megtörtént az első olyan epeműtét, amelynél egy robot volt az asszisztens. Ez a robot nem ember-külsejű, nem szükséges, hogy az legyen. S a robot még csak hagyján, de az android, a tökéletesen ember-külsejű gép, na az aztán téma a javából. S jönnek már a hírek a beszélő, kommunikáló, érző robotokról. Miközben takarítórobotja ma már bárkinek lehet, s rohangálhat helyiségről helyiségre. Igen, a kis köralakú porszívóra gondolok. 

Nem tudom, melyik lehetett az első robotos történet. Kapásból a Frankestein jutott eszembe, de az inkább gén-történet. Aztán a prágai gólem. De az meg nem gép.

Ám ha ugrok egy kicsit az időben, akkor meg már tobzódás van. A robot szó kelet-európai eredetű. Elsőnek Karel Čapek használta a  R. U. R. című drámájában. Asimov bizalommal volt a robotok, az androidok iránt: az ő alakjai kedvesek, bölcsek, az ember segítői. Lem zseniális robotmeséi a Kiberiádá-ban gunyorosak, mulatságosak, szarkasztikusak. Drukkolhattunk Lester Del Rey kedves, szökevény robotjának egy ifjúsági könyvsorozat egyik kötetének a lapjain. A Terminator- és a Mátrix-sorozatokból tudjuk, hogy mekkora a veszély, akár háború is lehet a gépekkel. A Kétszázéves ember megmutatta, hogy a robot is ember, könnyezhettünk a magányán. Persze az alaptörténet Asimovtól származik, s tudod, ő szerette a robotokat. Philip K. Dick az androidok életösztönével foglalkozott. Ööö... Életösztön... Inkább működési idő. Vagy mittomén. Aztán a regényéből, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal frappáns címet viselő könyvből zseniális filmadaptáció készült (a Szárnya fejvadász), amelyben az androidok egyszerre voltak életveszélyes gyilkológépek, szánnivaló életkeresők és akár az emberi szerelem alanyai (Rachel), anélkül, hogy bármi beteges lett volna a történetben. 

S ezekkel a példákkal csak a jéghegy legcsúcsát éppencsak kapargatom.

Robotok között éled minden időd,
Robotok között fogy el minden erőd.
[...]
Emberként próbálkozol, mégsem elég.
Robotok figyelik, hogy bírod-e még.

(Korál: Robotok)

Jó, tudom, ez a Horváth Attila szöveg nem a géprobotokról beszél, de ha elvonatkoztatok az elvonatkoztatástól, tökéletesen ide illik. 

A robot/android azért érdekes, mert mivel gép, tökéletesen megbízható, kiszámítható, gépies, emberfeletti. De mert gép, éppen ezért megbízhatatlan, veszélyes, kiszámíthatatlan, emberfeletti. Ki, mire teszi a hangsúlyt. 

Kuttner Android-ja

A történet főszereplője szemtanúja lesz valaminek, amiből kikövetkezteti, hogy az esemény főszereplője nem ember. Nem olyan nehéz erre a következtetésre jutnia. 

Innentől az élete rémálommá válik, egészen a még rémálmabb befejezésig, ami előtt szembe kell néznie azzal, hogy az androidok többen vannak és szervezettebbek mintsem azt valaha is gondolta/gondoltam/gondoltad volna. S a szervezettségük nem az ember érdekében történik...

Vagyis a történet a Terminátor-vonal elődje, amikor a gépektől félni kell. Ugyan ennek a miértje nem derül ki. Ennek ellenére érdekes és izgalmas a történet. S mint minden jó sci-fi, ez is túlmutat önmagán, az elsődleges történeten.

A képregény novella eredetijét első alkalommal 1951-ben adták ki. A novellát magyarul 1965-ben, a Riadó a Naprendszerben című novelléskötetben. Amit azóta sikerült beszereznem. A tartalomjegyzékét itt megnézheted (a fülszöveg alatt keresd!).

Amennyire csúnya és semitmondó a borító, pedig Hegedűs István a grafikus, annyira jó összeállítás a kötet. Persze, Kuczka Péter és Kulin Katalin szerkesztette. S ami pillanatnyilag a lényeg: Az android egy nagyon jól sikerüt novella. S kiderül, hogy bár a képregény forgatókönyve nem követi szolgaian a novellát, a történet a képregényben lineárisabb, tulajdonképpen mégis mindent pompásan hoz. Talán csak a befejző poén erőteljesebb a novellában.

Sebők Imre Android-ja

Ahogyan azt már többször írtam Sebők Imre képregényeivel kapcsolatban, a művész igen termelékeny volt, de a mennyiség egy idő után a minőség rovására ment. Ez 1966–1973 között a munkáin is erőteljesen látszódott. Az Android 1969-ben jelent meg a Népszavában. Vagyis éppen ebben a kritikus időszakban. Szerencsére ez mindössze annyiban érződik, illetve látszódik rajta, hogy pár oldalon olyanok a rajzok, mintha Sebők (vagy valaki) belefestett volna a tusrajzokba. De a szereplők egyértelműen megkülönböztethetők (mert egyébként a kiégésének éppen az volt az egyik jele, hogy nem), konzekvensek az ábrázolások. 

S Isten bizony még tetszett is, hogy a sci-fi-re többet utal a szöveg mint néhány képkockától eltekintve az ábrázolás! Van bennem perverzió, mi? 

Sebők realizmusa ebben a képregényben különösen, tetszetősen szembeötlő mind a környezet, mind az emberek ábrázolásában. Nála valahogy az összhatás szokott tetszeni, nem a részletek, most mégis, önizlésemnek és megszokásomnak ellene mondva az utóbbiban élvezkedtem. Nem emlékszem például, hogy láttam volna már meztelen hölgyábrázolást Sebőktől (de persze mit ér az én emlékezetem, Szerelmetesfeleségtársam kicsomagolt testére is olyan örömmel tudok rácsudálkozni minden egyes alkalommal, mintha most látnám első ízben), s számomra ez is arra utal, hogy élvezte ennek a képregénynek az elkészítését. 

Önismeret

A barátom ül előttem és árad belőle a szó. Ő az egyik legjobb ember, akit ismerek. Olyat megbocsátott nekem, amit én képtelen lettem volna bárkinek megbocsátani. Vagy ha de, megbékélve akkor sem akartam volna többet találkozni az elkövetővel, azzal, aki ellenem azt teszi, amit én őellene. 

A barátom arról beszél nekem, hogy olyan élethelyzetbe került, ami által mélyen szembe kellett néznie önmagával, s mindazzal, amit az életével, a mentalitásával, a szavaival addig képviselt. 

Ömlik belőle a szó, és elmondja, hogy külső segítséget is igénybe kellett vennie. Egy régi, még katonaságbeli barátja (nem én, akkor minden barátságunk ellenére sehol sem voltam) meglátogatta, és ellentmondást nem tűrően befizette egy agyturkászhoz. Az meg visszavezette a gyerekkorába, és megmutatta neki a mostanságos viselkedésének a gyökereit. Így a barátom már szembe tudott fordulni a saját, addig biztosnak vélt elveivel, a mentalitása indító okaival, s kezdte megérteni saját magát. Volt egy gyerekkora, az biztos! Csuda, hogy csak annyi elfojtása lett, amennyi. 

Nekem eddig sem tűnt törött személyiségnek, de manapság egyre inkább egész. Annak ellenére, hogy Csernus Imre azt mondja, tizennyolc felett már ne mutogassunk vissza a múltba, felelősöket keresve a viselkedésünkre. A barátom, akárcsak én, az ötvenes évei közepén jár. Igaz, nem is visszamutogat, csak megérti az alakító tényezőket. Ahogy ő fogalmaz. 

Nem mondom, hogy én néhanapján nem csudálkozó viszolygással nézek önmagamra.

Volt, hogy közvetlen családtag olyan elementáris indulatot váltott ki belőlem gondolati szinten, ami tizennyolcas karikát kívánt. A pacifista, mindenekfelett békeszerető énem meg csak lesett kifelé, hogy ki a franc ez az állat bennem. Utálom a hazugságot, a hátmögötti kavarásokat, egyre inkább fáraszt a körülöttem levők negativitása, és megvetem, ha valaki nem vállalja a felelősséget. De mindháromra találok példát önmagam esetében is. Volt, hogy nem mondtam igazat, kiszíneztem egy történetet, hogy egy harmadik személynek úgy beszéltem egy másodikról, hogy az simán mószerolás volt, nem információcsere, ahogyan igazolni iparkodtam önmagam előtt. S előfordult, hogy jól megtámasztott érvekkel, amiket persze egy pillanatig sem hittem el önmagamnak, minden elérhetőség otthagyása nélkül mögöttem maradt egy parkoláskor megpattintott autó.

Mégis úgy gondolom, az önismeret soha nem okozott nekem gondot. A mindenféle reakcióimat pedig nagyjából mindig iparkodtam ehhez az önképhez igazítani. A logikámat is, amik a reakciókhoz vezettek.

Persze, lehet, hogy éppen ez a legnagyobb tévedésem, és fogalmam sincsen önmagamról. Azért jutott ez az eszembe, mert figyelgetve az embereket néha elképedek az elképesztőn egyértelmű, önigazoló hazugságokon, amikkel védik a saját mocsokságukat, és simán felmentik azt, amit másoknál elfogadhatatlan genyóságnak tartanak. Néha fejcsóválva röhögök a gerendákon, miközben hallgatom a szálkák szánalmas, önigazoló szapulását. 

S közben tétova vagyok, vajon nekem mekkora a szememben levő faárú-készlet? Mert valahogy fogyaszthatóbb a nyíltan felvállalt jellem- és viselkedéshiba mint a nyilvánvaló álságossággal mentegetett, takargatott. 

Ó, nem, nem, még mindig az Andrioid-ról beszélek ám! Mert mondtam: a történet az identitás-kérdés története. Elfogadom-e azt, aki vagyok, annak, aki vagyok? Avagy ha nem, akkor milyen megoldást, milyen kiutat találok önmagamnak, hogyan oldom fel a feloldhatatlan konfliktust? 

Hinnéd, hogy erről is szólhat egy sci-fi novellából készült képregény? 

Windom, Budapest, 2014, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201080

9/10

2022 májusának utolsó napjaiban. Tegnap, pénteken itthon maradtam szabin. Nem volt bent munka. Reggel bevásároltam, aztán elmentem bringázni egy kicsit. Meg kitakarítottam. Mint jó családanya. Olvastam, írtam. Ha innen nézem, tartalmas nap volt, ha onnan, olyan kis semmi. De legalább nagyon kellemes idő volt. 

Nézegetem a blogos, meg a molyos olvasmányaimat. Egy ideje jóformán csak képregényt olvasok. Kinyilt egy világ. Másfelől ez valahogy nem jó, vissza kellene térni a folyószöveghez is. A héten több könyvbe is belekezdtem, de mindet félretettem. S csak reménykedem abban, hogy nem a megfelelő választások voltak.